A kritika apropóján felfrissítettem David Cronenberg harmadik évezredbeli filmjeit. Most épp az így fogant élmények álmosítóan kényelmes, langymeleg fürdőjében ücsörgök. Nyomasztó távolban mindentől, ami gondolatiságában kompromittálhatna, vagy perverzióival felforgathatná tudatlan nyugalmam. Mivel a kanadai direktor esetében a miért nem kérdés (A légy 1988-as bemutatásáig és attól számítva nem volt komoly kereskedelmi sikerű filmje) azon tűnődve, hogy munkássága vajon hogyan tudott ilyen készségesen feloldódni a fősodor kommercialista áramlataiban? Hogyan képes még a látványosan szemérmetlen, frivol jelenetek ellenére is attitűdjeiben ilyen illedelmes sztorik lassan egész sorával előhozakodni? És miközben az új keletű, enervált impressziók gyorsan illanó habjait kenegetem magamra, a felismerés lassan és alattomosan, a lefolyóból felaraszoló parazitaként közeledik altesti nyílásaimhoz.
Heuréka…
Erőlködő álszerénységgel teszem közkinccsé a tényt: Cronenberg 1999-ben lerakta az író szerszámokat, és azóta mindig másra hagyja a filmkészítés eme roppant fontosságú munkafázisát. Ez a döntés már önmagában is öntörvényű életművétől elidegenült alkotásoknak ágyaz meg, a rajongók bosszankodó sajnálatát pedig tovább tetézi, hogy a szent feladat sorra noname rookie-kra hárul. A tárgyalt mű forgatókönyvét jegyző Stephen Knight a Gyönyörű mocsokságokkal ugyan fel tud mutatni valami számottevőt, ám ilyetén rutinja pont annyira elég, hogy a gengszter zsánerével jelzésértékű obszcenitással és leleménnyel elenyelgő Gyilkos ígéretek épp csak nyúlfarknyival lógjon ki a rendező késői, decens munkái közül.
(Az olvasói kontrák elébe menvén: nehogy azt merészelje hinni bárki ember fia is, hogy a profetikus Videodrome és a – Mátrix árnyékában is hasonló mérvű, korszakos üzenettel súlyosbított – eXistenZ közé mokányan ékelődő irodalmi feldolgozások – HoltsávtólKarambolig (1983-től 1996-ig) terjedő – vonulata nem igényelt ihletet és dolgos adaptációs-írói jelenlétet. Ne ám! J. G. Ballard genitális nyalánkságokat és egyéb test- és gépnedveket vadul habzsoló művéről (Crash) sem volt irodalomköri diákmunka leszűrni a feles explicitásokat (a film ismeretében a bátrabbak próbálják meg elképzelni, milyen lehetett a forrásmű…), aki pedig William S. Burroughs kakofonikus szóömlenyéből, a Meztelen ebédből olvasott akár egy sort is – a mondat túl jóindulatú kifejezés –, az sejtheti, milyen kínteli erőlködés lehetett ebből az izéből azt a bizonyos, megrendítő erejű, koherens két órát kiizzadni.)
A paranoid skizofrénia szemfényvesztő, de legalább annyira elcsépelt narratív lehetőségeivel házaló Pók, és az életműnek – a szintén import scripttel megvert Pillangó úrfi örökébe lépve – új mélypontot szolgáló, hasonlóképpen hatásvadász és méltatlan nyelvezetű Erőszakos múlt után a Maestro valamivel szerényebb filmmel rukkolt elő, mely egyben az imént leltárba vettek által megkezdett, új tematikai rendhez szinte szolgai módon idomul.
Mostanában ugyanis Cronenberget már nem érdekli annyira a szellem és a test, a tudat és az ösztön közti hazárd, lealjasító átjárhatóság (az abjekció), a nemiség, vagy a virtualitás neuralgikus határhelyzeteinek infekt problematikája, figyelmét inkább az egyén közösségen belüli öndefiníciós próbálkozásainak szenteli. Nehéz szívvel írom le: mások tollából származó, egzotikus családi drámákat forgat. Külön szerencse, hogy a Gyilkos ígéretek esetében a (groteszk funkcionalitású) családmodellt a londoni orosz maffia szolgáltatja. A Vory V Zakone ködös Albionba települt részlege.
Keresztapa szerepében a koros Semyon (Armin Mueller-Stahl) tetszeleg, kinek kicsapongó, erőszakos fiát, Kirillt (Vincent Cassell) a família mindenes sofőrje, a mérhetően eszesebb, mindeközben valószerűtlen erkölcsi tartású Nyikolaj (Viggo Mortensen) pátyolgatja, vigyázza – szinte testvéri törődéssel. A bizarr megnyilvánulásai mögött mindvégig racionálisan érdekorientált érzelmi-hierarchiai háromszöget a közeli szülészeten dolgozó Anna (Naomi Watts) bolygatja meg, amikor egy jobblétre szülőágyon szenderült, orosz nemzetiségű kiskorú naplója alapján próbálja a csecsemő családját felkutatni.
Hogy „bolygatná”? Noha Nyikolaj és Anna képlékeny, ellentmondásos viszonya valóban nem hanyagolható mellékszál, a Gyilkos ígéretek kimért sodrását egy 12-egy-tucat leszámolás lomha ok-okozati lavinája adja. Anna karaktere inkább csak naiv morális ellenpólusként szolgál Nyikolaj és a triumvirátus pillanatnyi megítéléséhez – egy olyan darabban, mely tagadhatatlan maffiafilmes vonatkozásai mellett vérbeli neo-noir.
Cronenberg hangért és képért felelős, elhagyhatatlan kollégái (zeneszerző: Howard Shore, operatőr: Peter Suschitzky, díszlettervező: Denise Cronenberg) tónusában, hangulatában is a negyvenes évektől roppant népszerűségnek örvendő, komor stílust elevenítik meg. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy a megjelenítés általuk kreált, tipikusan Cronenbergi minősége alapból fogékony ennek a korabeli, pesszimista formának a megidézésére. A kriminalisztikai közeg is adott, mi több, Tatjana (ő a Christinre keresztelt újszülött tragikus sorsú anyja) személyében még egy posztumusz femme fatale is a megfeleltető szándék segítségére siet.
Amitől azonban igazán noir rekonstrukciónak tekinthető a Gyilkos ígéretek, az a gangből empatikus hajlamaival gyanúsan kilógó Nyikolaj. Attribútumként bírja a noir (anti)hősének kétes motivációs alapzatát; magányos, megszállott, nihilista, látszólag irányvesztett testőr, akinek megadatik a kilépés, egy új, tisztább, boldogabb élet megkezdésének lehetősége. A Viggo Mortensen pazar alakításával megelevenedő figura (Aragorn a forgatás előtt állítólag hetekig fülelt Moszkva és Szentpétervár utcáin, hogy is kell kelet-szláv módra morzsolni az angolt) mégsem tud lemondani a notórius bűnökbe, korrupcióba pálló miliőről. Talán a Nyikolajt tetőtől talpig befedő, identifikációs erejű tetoválás sereglet (bár ez a Vory V Zakone-ra való életben is jellemző ikonográfia a Gyilkos ígéretekben inkább csak tárgyilagosan narratív feladatokat lát el), talán a megszerezhető hatalom, talán csak a valami tradicionálishoz, megszokotthoz tartozás közösség-illúziója nem engedi… vagy egyszerűen csak élvezi az erkölcsi kompromisszumok, a felelősség és a veszély folytonos megélését. Ki-ki döntse el maga. Ennyit a misztériumokról.
Mindegy, no, a film látványosan nem vágyik többre, minthogy hűvösen süveglóbáló műfaj- és stílustanulmányként biztosítson másfél órát az igényes, ugyanakkor konzervatív szórakozásra vágyóknak. A fapados emigráció és a szervezett bűnözés humánerőforrásainak megkerülhetetlen összefonódását Tatjana kérdőjeles létjogosultsággal felolvasott naplóbejegyzései ugyan melodramatikus hangulattal lihegik túl, a brutálisan esetlen akcentus és az erős rendezés azért legutóbbi letéteményeinél mindenképpen emlékezetesebbé teszik a Gyilkos ígéreteket. A szikár, ötletszerény történet Cronenbergesen kattant jelenete (Nyikolaj késes támadóival egyszál faszban mérkőzik meg) pedig talán felidéz valamit a szikét ragadó Mantle fivérek, vagy teszem azt a James Woods mindenre éhes gyomrának kitüntetett képsoraiban csintalankodó, briliáns őrületből.
A franc se gondolta volna, hogy a trilógia befejező epizódját a halott Fulci fogja rendezni. És mégis.
Erre a filmre várt, kimondva-kimondatlanul, az európai-horror rajongók tömege majd három évtizede. Ha az első kettőhöz igazított elvárásokkal ülünk be rá, vagy óriásit csalódunk, vagy minimum el kell ismernünk, hogy a Terza Madre bizony másmilyen film, mint elődei.
Argento öregszik, méghozzá a világ szeme láttára. A tehetsége, látványosan. Az utolsó igazán jónak nevezhető filmje az Opera (1988) volt, minden szokásos illogikus kifacsarodásával egyetemben. Azóta elviselhetetlenebbnél elviselhetetlenebb (Fantasma della Opera, Il cartaio), vagy szerencsés esetben csak ciki (Non ho sonno) filmeket csinált, úgyhogy húsz évnyi szivola után felkészülten vártam, mekkora erővel rúgja ki öröksége tartópillérét: a Három anya-trilógia befejező része mennyire lesz okádni való.
Na most vannak sokan, akik nem látnak javulást, akik szerint a Terza madre gyönyörűen beleillik Argento újkori filmes abortuszainak sorába. Ahogy fentebb írtam: tényleg nem lehet a Suspiria-hoz, de még csak az Inferno-hoz sem hasonlítani. A Suspiria egy remekmű. Az Inferno viszont eleve, több szempontból rokkant, és ez a nagyon másmilyen Terza Madre éppen azokból a bizonyos szempontokból übereli. Az egyszerűségében rejlő koherenciája ez a fór.
A Terza Madre-ban már nincs architekturális fétis (jellemző módon a Harmadik Anya háza sem játszik különösebb szerepet, nincsenek jungeánus áthallások). Argento már nem kísérletezik a tér és a történet összeférhetőségével, a látvány már nem elsődleges. Az excessz kerül abszolút előtérbe, és a vizuális leképezés nem több, mint eszköz. Ez az anti-intellektualizmus, ami ebből a filmből árad, az, ami zavarba hoz egyeseket: Argento ennyire lejjebb adta volna? Ahogy mondtam: Fulci.
Mert a Terza Madre egy halott műfaj megidézése: a hetvenes évek végének, a nyolcvanas évek elejének agyatlan, véres, beles, gennyes, tépős, zúzós, csonkolós, zabálós, fröcsögős, tocsogós, recsegős, zúzós európai horrorjához való visszatérés, ahol a művészi igény teljes egészében hiányzik, és csak az orgazmikus halál játszik, szépen, bután, tisztán.
Ennek a négyrészes minisorozatnak minden cikke egy-egy, a március 30-án megrendezésre kerülő 15. Képregény Börzén magyar nyelven debütáló új képregényhez kapcsolható, nem titkoltan azt a célt tűzve ki maga elé, hogy felhívja a figyelmet egyrészt a Börzére, másrészt az ott megjelenő kiadványokra. Figyelem, addig már csak négy hét van hátra, mélyen tisztelt geektársaim!
Egész nyugodtan kijelenthetjük, hogy máig a Marvel egyik legnagyobb húzóneve a Pókember(természetesen fej fej mellett haladva az X-Men-nel), a szuperhős, mely szakítva a hatvanas évek addigi amerikai képregénytrendjével, egy valóban kézzel fogható, hús-vér figuraként mutatkozott be, hétköznapi gondokkal, zűrös nőügyekkel, hirtelen haragú munkaadóval, valamint az Amazing Spider-Man negyedik számától, Oki doki első színrelépésétől kezdve rendszeres és kiadós verésekkel, amelyekben általában a rövidebbet húzta. Az olvasó könnyebben azonosulhatott egy félszeg, visszafogott, ám hirtelen szuperképességeket kapott és ennek feldolgozásával küszködő tinédzserrel (akit általában a földbe döngöltek, ahonnan azonban valahogy mindig feltápászkodott, elkente a gonosz száját és megmentette az ártatlanokat), mint a DC mindenható Superman-jével vagy (ha a Marvel házatáján nézünk szét) egy narancsszínű kőbőrt viselő, emberre csak távolról emlékeztető monstrummal. A népszerűség és a kassza csilingelése persze újabb és újabb Póksorozatot szült, így az elmúlt évtizedek során csak kapkodhattuk a fejünk a sok párhuzamosan futó cím (The Amazing Spider-Man, The Spectacular Spider-Man, Web of Spider-Man, Spider-Man, The Sensational Spider-Man, Spider-Man's Tangled Web, Ultimate Spider-Man, The Friendly Neighborhood Spider-Man, hogy csak az ismertebbeket említsem) láttán és ahogy ez várható is volt a történetek áradatában a minőséget illetően, járhattunk mélységes hullámvölgyekben és fantasztikus magasságokban egyaránt. Tehát egészen pontosan mi is különbözteti meg a Marvel Lovagok előtaggal ellátott sorozatot a többitől?
A kérdés jogos, ehhez egyrészt tudni kell, hogy az 1998-ban létrehozott Marvel Knights a rövidéletű (1995-1996) Marvel Edge címek utódja, mely a már céltudatosan nem gyerekeknek, hanem tinédzsereknek (az idő teltével pedig a tinédzserekből vált felnőtteknek) írt sorozatokat jelöli, olyan komolyabb, érettebb, erőszakosabb témákat is érintve, amilyeneket eladdig gondosan kerültek, köszönhetően a Comics Code Authority (a képregények tartalmát vizsgáló, cenzúrázó és jóváhagyó bizottság) áldásos tevékenységének. Mert mégis mit lehetett várni az olyan szuperhősképregényektől, ahol egészen a nyolcvanas évek végéig előírás volt, hogy "a rendőrök, bírák, kormányhivatalnokok ábrázolásának módja nem vethet rossz fényt a törvényes rendet fenntartó hivatalokra", "rendfenntartó erők nem eshetnek áldozatul bűnözők tevékenységének", a "jónak minden esetben győzedelmeskednie kell a gonosz felett" (vélhetően ezt volt a legkönnyebb betartani), valamint elfogadhatatlan többek között a meztelenség, a túlzott erőszak, a káromkodás, szadizmus, homoszexualitás, kábítószerek, zombik, vámpírok és farkasemberek megjelenítése? Fun fact: amikor a kilencvenes évek She-Hulk sorozatának főszereplőnőjét megkérdezik, hogyan képes mindig illendően kinézni annak ellenére, hogy minden átváltozásakor szétszakad a ruházata, ő csak megmutatja a ruhájára varrt Comics Code logót...
Másrészt szerencsére a Marvel 2001-ben kivonul a CCA égisze alól, és áttér saját besorolási rendszerére, így lehetővé téve, hogy Mark Millar (Wanted, The Ultimates, Ultimate X-Men, Civil War), egy újabb tehetséges skót író bonthasson zászlót a Marvel Knights sorozat élén. Millar első amerikai sikerét a rendhagyó The Authority-vel aratta a DC-nél (olyan nagy névtől átvéve a stafétabotot, mint Warren Ellis), ám a 9/11 után a kiadó elég érzékennyé vált a fel nem hígított erőszakot és teljes városok lerombolását tartalmazó szkriptekkel kapcsolatban, és a komoly öncenzúra, valamint az ebből adódó kiadói csúszások miatt éppen elég vér tolult a glasgowi képregényguru agyába, hogy igent mondjon a Marvel felkérésére, ami pont akkor keresett valakit az Ultimate X-Men útnak indításához. A Marvel Univerzum reboot-jával újabb szakmai sikert zsebelhetett be, de végül a rajongók szemében a 2002-es The Ultimates első felvonása révén került be a képregényszerzők panteonjába. A 2004-ben indult Marvel Knights Spider-Man erősen összefüggő történetét 12 szám erejéig, azaz egy teljes éven át írta, három négy részes sztori formájában (Down Among the Dead Men, Venomous, The Last Stand), melyek aztán az e recenzió tárgyát képező keményfedelű gyűjteményes kötetben láttak egyben napvilágot 2005-ben.
Millar Pókembere (újabb fun fact: a Marvel eredetileg J. Michael Straczynski-t, majd Kevin Smith-t szerette volna az írói székben tudni, ám végül mindkettőt elvetette) realisztikusabb, sötétebb tónusokat vesz fel a megszokottnál és nem fog vissza az erőszakból sem: Peter Parkert már az első pár számban félholtra verik, minifurgont és autót ejtenek a fejére, lezuhan egy felhőkarcoló tetejéről (eszméletlenül meglehetősen nehéz hálóhintázni), elektromos kisülésekkel égetik szénné, és legalább kétszer keresztüllövik. Ennek következményeképp úgy tömi magába a fájdalomcsillapítókat, mint Dr. House a Vicodint, Mary Jane és May néni felváltva ápolják, lassan több fáslit visel, mint Pókruhát, és az Elektróval vívott ütközet után pedig egyenesen a rátaláló járókelők telefonhívására viszik be az intenzívre. Már az Ultimates-ben is láttuk, hogy Millar-nál következményei és áldozatai vannak a köpenyesek összecsapásainak (Hulk manhattani őrjöngése 800 áldozatot szed, és miután nyilvánosan közvetített bírósági tárgyaláson ítélik halálra, az ítéletet végre is hajtják rajta), itt bizony Elektró gondolkodás nélkül robbantja fel az autót a benne ülő családdal együtt, Keselyű egy mozdulattal töri ki Pókember betegágyánál az ügyeletes nővér nyakát, Venom pedig szenvtelenül roppantja össze Parker osztálytalálkozóján az egyik volt iskolatárs koponyáját. Senki és semmi nincs biztonságban, ez pedig elégedett izgalommal tölti el az olvasót, aki eddig teljes bizonyossággal gondolhatta, hogy a főbb szereplők és az őket körülvevő statiszták szentek és sérthetetlenek a Stan Lee által megteremtett hagyomány íratlan szabályainak megfelelően.
A történet maga egy unalomig koptatott kliséből indít: May nénit elrabolják és hálófejünk kénytelen nyomozásra adni a fejét, hogy kiderítse ki a háttérben bújkáló titokzatos emberrabló, aki ráadásul ismeri Pókember személyazonosságát. Szerencsére azonban Millar érti a dolgát és a meseszövés lendülete, az életszerű dialógusok, hirtelen fordulatok elnyomják a kellemetlen deja vu érzést. A kezdeti felütés ellenére hamar kiderül, hogy mindenki kedvenc Pókembere nem egy Batman, csak sodródik az eseményekkel, ám mégis a Hush juthat az olvasó eszébe, hiszen a Marvel Univerzum színe-java feltűnik legalább egy cameo erejéig (például a rég nem látott Pléhsuszter vezeti a szupergonoszok aukcióját), kezdve a Bosszú Angyalaival az X-men-en át Pókember saját, külön bejáratú piszkos tizenkettőjéig (fícsöring Homokember, Keselyű, Elektró, Sokkoló, Skorpió, Sírkő, Kaméleon és még sokan mások).
A két felsőligás játékos, aki pokollá teszi Peter Parker életét a klasszikus hagyományok értelmében itt is az őrült Zöld Manó és a földönkívüli szimbióta Venom. Az előbbi rendszeres időközönkénti felmelegítésétől általában kinyílik a bicska a zsebemben, de itt olyan pszichopata, kegyetlen és hidegvérű manipulátorként mutatkozik be, hogy Hannibal Lectertől épp csak egy szeletnyi vajon pirított agyvelő választja el. Telitalálat a rohadék, szinte feledteti a történet gyenge pillanatait, mint mikor például kiderül, hogy Keselyű csak a rákos unokájának költséges kezelése miatt vállalta be legutóbbi melóját. Az új Venom már nem ennyire meggyőző, mert bár a szupergonoszok aukciója és a licitálók sorsa egészen eredeti ötlet, a szimbióta átfazonírozott külseje és Eddie Brock történetszálának érthetetlenül hirtelen rövidre vágása eléggé fájó pont számomra.
Ami a látványvilágot illeti (ha már egyszer párhuzamot vontunk), nem éri el ugyan a Jim Lee által a Hush-ban produkált bravúrt (sajnos pont ez volt, ami a gyenge közepes történetet átlag felettivé varázsolta), de még így is szemet gyönyörködtető, mert hiába emlegetik Terry Dodson-t (Generation-X, Spider-Man and the Black Cat, Harley Quinn, Wonder Woman) a szegény ember Adam Hughes-aként, én ezzel mélységesen nem értek egyet és szerintem ezzel így vannak azok is, akik olvasták a Pókember és Fekete Macska magyar kiadását. A legkomolyabb ütőkártyájuk azonban, amivel engem azonnal levettek a lábamról, hogy Dodson és a pár szám erejéig beugró, nálunk a Papírmozi Pszichoparkjából ismert Frank Cho (Liberty Meadows, Shanna the She-Devil, The Mighty Avengers) rajzolják hosszú idő óta a legszívdöglesztőbb Mary Jane-t és Fekete Macskát. Period.
A tizenkét részen átívelő összeesküvéselmélet fonalára bőven aggattak humort, eredeti ötleteket (Elektró elviszi Keselyűt kedvenc bordélyába, ahol egy csernobili mutáns örömlányt mutat be neki, aki bármelyik szuperhősnő alakját magára tudja ölteni), akciót és érzelmesebb húrokat megpendítő jeleneteket, ráadásul nem szükséges hozzá semmilyen előzmény ismerete, ezen a ponton bárki fejest ugorhat Pókember kalandjaiba, semmi sem fogja elrontani a szórakozását.
Magyarul eddig a Kingpin kiadó gondozásában az első négy rész jelent meg Marvel könyvek: Pókember - Holtak között címmel, a második, ugyancsak négy részt tartalmazó kötetet pedig Venom alcímmel a 15. Képregény Börzére időzítik.
Bret McKenzie és Jemaine Clement egy új-zélandi komikusduó, akik történetesen Bretet és Jemaine-t (nem elütés: nincs benne ’r’ betű), a két új-zélandi komikust alakítják. Tehát nagyjából magukat, vagyis azt a szimpatikus balfék-imázst, amit rövid pályafutásuk alatt remekül kidolgoztak. ’98-ban találkoztak egymással az egyetem film és színház szakán, 2002-ben léptek fel először együtt, több humorfesztiválon részt vettek, díjakat nyertek, de az első nagyobb sikert 2005-ben érték el, amikor a BBC számára egy rádiójátékot készítettek. Már itt is ugyanazokat a figurákat alakították, akiket később a sorozatban, az új-zélandi zenészpárost, akik megpróbálnak betörni London zenei életébe, persze hiába. (Ha már Új-Zéland, akkor a Gyűrűk ura természetesen nem maradhat ki: Bret statisztált a filmben, a rajongók később elnevezték a figuráját Figwitnek és külön rajongói honlapot hoztak létre neki. Az apja egyébként Elendilt alakította.)
Az igazi népszerűséget végül a saját nevüket viselő, HBO által gyártott Flight of the Conchords hozta el. A sztori ugyanaz, kivéve, hogy a két messziről jött arc nem Londonban, hanem New Yorkban próbál szerencsét, honfitársuk, az új-zélandi nagykövetségen dolgozó, dilettáns Murray segítségével. Amiért a 25 perces epizódok (12 van belőlük az évadban) iszonyatosan mulatságosak, az mégsem a történet, hanem a két főszereplő néhol infantilis, néhol blőd, néhol abszurd, de az esetek többségében fából farigcsált humora, és az ezzel tökéletesen kompatibilis arcberendezése. Az egymással folytatott beszélgetéseik színvonala Beavis és Butthead legszebb pillanatait idézi, vagy akár a Tenacious D zenészduóját is említhetnénk, azt az apróságot leszámítva, hogy ők nem trágárkodnak, sőt teljesen naivan csodálkoznak rá New Yorkra. A sorozat legjobban ezzel az idegenséggel játszik el, mintha két marslakó szállt volna le a városban, furcsa fejű, furcsa akcentusú és még furcsábban gondolkodó humanoidok képében. Az írók azzal tetézik mindezt, hogy egy-egy epizódban a rocksztár-életforma fontos elemeit veszik elő, kifordítva persze, előkerül tehát a drogkérdés, hol feloszlik, hol összeáll a banda (a vonatkozó rész címéből az ok is kiderül: Yoko), klipet forgatnak, turnéra mennek, úgy hogy közben igazi fellépést a menedzserük nem is tud összehozni, a „rajongói bázis”-uk pedig egyetlen egy tagból áll csak. A témák között megjelenik még az ádáz Új-Zéland-Ausztrál ellentét, a rasszizmus (a fiúkat egy indiai árus nem hajlandó kiszolgálni) és a becsajozás nehézségei.
A sorozat igazi kuriózumát persze az epizódonkénti 2-3, random módra felbukkanó dalbetét adja, amelyek néha összefüggnek a cselekménnyel, néha nem, de a szövegeik üdítően idióták, a zene pedig – szemben mondjuk a magyar parodisták produkcióival – nem sima koppintás, hanem maga is igényes alapokra komponált stílusparódia. R’n’b, ragga, rap, popballada, akusztikus rock: ezekből, és jópár egyéb műfajból csinálnak viccet, úgy hogy közben azért kiderül, énekelni is elég magas fokon tudnak. A dalok színvonala a sorozat első kétharmadában egységes, ami nem is csoda, mert itt még az évek alatt begyakorolt, közönség előtt kipróbált számokat vették elő, a vége felé azonban kifogyott a készlet, az újonnan írt számok pedig kevésbé lettek frappánsak. Idén februárban azért a The Distant Future című albumuk a legjobb comedy-album Grammy-díját könnyedén bezsákolta.
Mivel a két lúzer humorához az akcentus és a kimért beszédstílus is hozzá tartozik, még kérdéses, hogy a magyar szinkronnal hogy fog működni a sorozat (érdekes lesz például annak a jelenetnek a magyarítása, ahol a „dead” és a „did” szó összekeverése okoz bonyodalmakat –> az új-zélandiak az „e”-t sokszor „i”-nek ejtik.) Viszont már a zenés betétekért egyedül érdemes megnézni (vagy újranézni, amíg jön a második évad) ezt a kultstátusz felé haladó abszurd szitkomot.
Ízelítő - The Most Beautiful Girl in The Room - élőben David Lettermannél
George Lucas videojátékokat alkotó társulata, a LucasArts a '90-es évek legsikeresebb játékgyártó cégének számított, sikerüket javarészt a védjegyüknek számító point 'n click-nek köszönhették. A stílus ikonikus alakja volt Tim Schafer, a videójátékok Terry Gilliam-je, ahogy a rajongói nevezik. Kiapadhatatlan kreativitását a videójátékok univerzumába immáron több, mint negyed évszázada fekteti bele, nevéhez olyan legendás játékok fűződnek, mint a Grim Fandango, a Day of the Tentacle vagy a Full Throttle.
Schafer a '90-es évek végén vált ki a LucasArts-ból, hogy saját cégének égisze alatt alkossa meg soron következő agyament vízióját, a Psychonauts-ot. A Grim Fandango fiatal stábját kölcsönvéve 4 évig dolgozott a prodzsekten, egy platformjáték bőrébe bújtatott kalandjáték egyenes ági leszármazottján.
Kalandozás az asztrális síkon
A Psychonauts egy szuperhős sztori, mely magán viseli Schafer valamennyi védjegyét: az aprólékosan felépített cselekményt, a szerethető karaktereket és az utonázhatatlan humort, mellyel - az infantilis külcsín ellenére - leginkább a felnőtt a megcélzott korosztály.
A játék főszereplői a schafer-i világ James Bond-jai, az úgynevezett pszichonauták, a világ békéjére vigyázó paraügynökök. A játékos az ifjú pszichotanonc, Raz bőrébe bújhat bele, aki családjából kiközösített frusztrált fiatalból igazi szuperhőssé válik majd. A játék valós (hogy ezt miért hangsúlyozom külön, az lentebb kiderül) helyszíne egy szokványosnak tűnő nyári tábor, ahol titokban pszichotanoncok kiképzése folyik.
A karakterek pontosan olyanok, amit Shafer-től elvárhatunk: rajzfilmekből kicsórt bohókás szereplők, s pont úgy néznek ki, mint ha egy Pixar animátor szüleményei lennének, s a játék helyszínei mint ha Genndy Tartakowsky fejéből pattantak volna ki. Tüdőshalak városa? Pipa. Szupertitkos laboratórium? Pipa. Geodétikus pszichoanalizátor? Kipipálva, legyen az akármi is.
És most jön a csavar: a Psychonauts mozgástere nem a tábor határainál végződik, a játék javarésze ugyanis nem a valódi világban zajlik. Pszichonautaként az a dolgunk, hogy az emberek (vagy akár az állatok) elméjében kutassunk, melyek bizarr, fejük tetejére állított világként manifesztálódnak.
Az elmejárás a játék központi eleme tehát, a cselekményt az elmékben történő kutakodás mozdítja előre, Raz-t különleges képessége segíti a rejtélyek megoldásában. Az alkotók egyetlen ziccert sem hagytak ki, a Napoleon fejében zajló sakkjátszma vagy a tejesember elméjében dúló összeesküvés-elmélet bátran beírhatók a játéktörténelem lepazarabb momentumaihoz. A grafika a 3D-s megjelenítés sterilitását ügyesen kerüli ki, a tejszínhab felhők, az elnagyolt figurák, a kolompokon ücsörgő madarak és a szemetesládákat felborító mókusok felszínre hozzák mélyen megbúvó gyermeki énünket. A bejárható terület meglehetősen nagy, s érdemes is körülnézni, hiszen a környezet olyan érzést kölcsönöz, mint ha egy rajzfilm kellős közepébe csöppentünk volna.
Gondolatok
A Psychonauts az akrobatikus platform és a klasszikus kalandjátékok ügyes elegye, de a platformelemek megvalósítása sajnos tökéletlen. A pályatervezés remek, de a mozgás darabossága néha az őrületbe kergetheti a játékost. Ez keseríti meg a játék utolsó 2 óráját is, mely az idegesítő platformelemek miatt a frusztráló játékélmények netovábbja.
A játék vizualitása valahol az American McGee'sAlice és a Beyond Good and Evil között egyensúlyoz. A helyszín- és karakterdizájn direkt rajzfilmes élmény, az elnagyolt környezet és a szándékosan torz perspektívák egy életre keltett képregényvilágot idéznek meg. A vizuális tervezés elkövetője Schafer állandó alkotótársa, Peter Chan (aki manapság nagyköltségvetésű hollywood-i produkciók storyboard rajzolójaként tevékenykedik) és a képregényrajzoló Scott Campbell volt.
A látvány technikai oldala kritizálható egyedül, mely az elmosott textúráknál érhető leginkább tetten. Ez nyilván egyrészt a konzol korlátainak (a fejlesztés eredetileg kizárólag arra folyt), másrészt a hosszas fejlesztési időnek a rovására írható.
A játék megkapóan andalító zenéjét szintén Schafer állandó szerzője, Peter McConnel követte el, aki valamennyi említésre méltó kalandjáték zeneszerzője volt (legnépszerűbb taktusai talán a Monkey Island-ből csenghetnek ismerősen).
Summa Summarum
Szeretnék most arról mesélni, hogy a Psychonauts eladási rekordokat döntögetett, hogy a kalandjátékok szerelmesei lebabáztak az örömtől, hogy a fiatal játékosok elismerően bólogattak Tim Schafer zsenije előtt, csakhogy ebből egy szó sem lenne igaz. A Psychonauts megannyi értékes, ám döbbenetesen alábecsült játék sorsára jutott, már ami az eladási mutatókat illeti. S ezúttal még a kritikusok egybehangzó méltatása is kevésnek bizonyult.
De ha ez a kis kedvcsináló csak egy kicsit is hozzásegíti e fantasztikus játékot ahhoz, hogy idővel elfoglalhassa méltó helyét a játékostársadalom szívében, akkor elégedetten teszem le a digitális pennát. (Utóirat: a játékhoz egy kiváló magyarítás is készült, letölthetitek innen.)
Donald Trask: - Amikor ma reggel felkeltem, nem az járt az eszemben, hogy megsemmisítek tizenötmillió embert. Cassandra Nova: - Azok nem emberek, Mr. Trask. Hanem koszos, büdös mutánsok.
Úgy tűnik a magyarországi képregénykiadás egy sajátos fordulata révén (tudniillik a Panini megszüntette a Hihetetlen Pókember és az Újvilág X-Men sorozatait) mi is csatlakozunk az egyébként mindenképp dicséretes trendhez, miszerint betevő képregényeinket számunkra is javarészt a trade paperback-ek, vagyis gyűjteményes kötetek formájában tálalják majd. Az amerikai képregényipar ugyanis rádöbbenve a dupla bőr lehúzásának lehetőségére, már egyenesen 3x2, 2x3 avagy 1x6 részes történetek írását irányozza elő szerzőinek, hogy azután hatos pakkban, a legtöbb esetben extrákkal megpakolva dobják piacra az összegyűjtött sztorikat (amiket ugye már egyszer eladtak egyenként, különféle variáns borítókkal és reklámoldalakkal bőségesen meglocsolva), ezzel követve a dvd ipar evolúcióját. Jelen esetben ez nekünk viszont nagyon is kapóra jön, hiszen így a Fumax kiadó jó érzékkel választhatta ki azt a pontot, amin keresztül, a hirtelen támadt űrt kihasználva, a régi és az új olvasókat bedobhatja az X-Men képregények végeláthatatlan folyamába anélkül, hogy bele ne fulladnának a negyven évnyi kontinuitás rájuk nehezedő nyomása miatt. A választás kiválóságának oka mindössze két szóban összegezhető: Grant. Morrison.
A skót fenegyerek ugyan az Animal Man kultsorozattá nemesítésével robbant be az amerikai képregényes köztudatba a nyolcvanas évek végén a Brit Hullám egyik képviselőjeként (olyan alkotókollégákkal, mint Neil Gaiman, Jamie Delano és Alan Moore), ám mégis saját elmeszüleménye, a The Invisibles révén billogozta bele magát végérvényesen az olvasók homloklebenyébe (amelynek ötlete, saját bevallása szerint, a Himalája megmászása közben egy kábítószer indukálta lázálom során az ötödik dimenzióból idelátogató idegenektől származik). Kísérletező és úttörő kedvét (valamint valószínűleg a fent említett idegenek lobotómiai beavatkozásának eredményét) egyébként mi sem mutatja jobban, mint a Bible John, melynek szkriptjét Ouija-táblával írta, míg a rajzoló Daniel Vallely hallucinogén drogok hatása alatt készített kollázsokkal alkotta meg szövegéhez a képi világot.
Miután a kilencvenes évek végén sikeresen új életet lehelt a DC kiadó JLA (Justice League of America) szuperhőscsapatába, ezen felbuzdulva a 2000-ben a Marvel szerkesztői székébe került Joe Quesada kereste fel, hogy pumpáljon némi friss vért az akkoriban egyre inkább fáradó és összekuszálódott X-címekbe, és egészen pontosan a két fősodorba tartozó sorozatuk közül az X-Men újragondolásával bízták meg. Az új érához új név is dukált: a nem túl eredeti, de legalábbis a szándékot tükröző New X-Men címet nyerte el a tűzkeresztségben (aminek logója egyébként egyúttal ambigramma is, ám ez sajnos magyarul nem visszaadható sajátosság). Morrison hírnevéhez hűen drasztikus lépésekhez folyamodott: 15 millió mutáns pusztul el Genosha salaküveggé változtatott szigetén, Bestia másodlagos mutációja folytán most már leginkább egy kékes szőrű macskafélére hasonlít, a klasszikus (ám mindazonáltal rendkívül röhejes) szuperhősjelmezeket hétköznapibb bőr és latex ruha váltja fel, a csapat tagja lesz az X-ek ikonikus ellenfelét, a Pokoltűz Klubot eleddig vezető, lehengerlő stílusú brit szépség, Emma Frost (aki nem mellesleg a sorozat eddigi legjobb dekoltázsát villantja) és végre bepillantást nyerhetünk az eddig érthetetlen módon ki nem aknázott lehetőségeket rejtő mutánsiskola tanulóinak életébe.
Az imidzsváltás új rajzolóért kiáltott, erre a szerepre pedig Frank Quitely-t (valódi nevén Vincent Deighan, álneve szpúnerizmus és a quite frankly angol kifejezést rejti) szemelték ki. Egyedi, és elsőre, főleg a Byrne, Romita Jr. és Silvestri hagyaték fényében, meghökkentő stílusa sok X-rajongóban zsigeri ellenszenvet váltott ki, de mivel az eladások meggyőzőek és stabilak voltak, a Morrison futam mindhárom éve alatt együtt dolgozhatott a skót íróval. Ennek még kifejezetten lassú munkatempója sem állta útját, a Marvel inkább fill-in rajzolókat alkalmazott, hogy minden hónapban időben landoljon az új szám az újságosstandokon. Későbbi, szintén Morrison-nal közös munkái, mint a We3 és az All-Star Superman, már osztatlan sikert arattak mind az olvasók, mind a kritikusok körében.
Az évek során több párhuzamosan futó cím indukálta kényszeres, újabb és újabb mutáns szereplőt a közös katyvaszba dobó módszert Morrison a katlan felrúgásával oldotta meg: a megmaradt, teljesen lecsupaszított, de időtálló alapokból hozta létre a hatfős szereplőgárdát, így most X Professzor, Küklopsz, Jean Grey, Rozsomák, Bestia és Emma Frost alkotja az X-Men sorait. Az elfáradt, kiszámítható konfliktusok száműzetnek, az eddig újra és újra felmelegített eszmék összecsapása, a két fekete-fehér, szöges ellentétben álló vélemény, azaz X Professzor Martin Luther King és Magneto pre-Mekka Malcolm X álláspontja tabula rasa-t kap: Magneto odaveszik több millió társával Genosha pusztulásakor. A professzor felfedi magát és iskoláját az emberiség előtt, ezzel teljesen felborítva az eddigi status quo-t. Morrison megkérdőjelezi az X-ek szuperhős voltát is:
X Professzor: - Vélemények az új iskolai uniformisról? Rozsomák: - Végre nem kell fényes nappal idiótának látszani. Bestia: - Nem is értettem soha, minek öltöztetett minket szuperhősgöncbe, professzor úr.
A csapat eddigi legsótlanabb, legérdektelenebb szereplője, Küklopsz, hirtelen eutanáziánál segédkezik mindenféle idegesítő és kioktató moralizálás nélkül (tekintetének egy villanásával elhamvasztja a szenvedőt) és megváltoztathatatlan X-alapvetéssé kövült kapcsolatán Jean Grey-el megjelennek az első repedések. Emma Frost bevezetése a csapatba egy örök kérdést vet fel: képes-e vajon belsőleg megváltozni az ember, és ha igen, ezt mások el tudják-e fogadni? Bestia pedig a Szépség és a Szörnyetegből kölcsönzött új külsejének változását próbálja feldolgozni (ezt eddig a The Thing-től láthattuk a Fantastic Four-ban), jobbára a humor segítségével:
Jean Grey: - Üdítőt? Bestia: - Csak diétásat. Jean Grey: - Minek? Úgyis 300 kilót nyomsz. Bestia: - Na és? Nem akarok elhízni. Ugrándozom is eleget. [...] Napfoltaktivitás, mániákus-depressziós kilengések; úgy érzem magam, mint egy hindu szexisten, Jean. Írok erről egy tanulmányt, ha majd ismét meg tudom fogni a tollat.
Egyedül néhány jól bevált dolog marad többé-kevésbé érintetlenül, Rozsomák ugyanolyan badass crazy motherfucker, amilyennek mindig is szerettük, Jean Grey elméjébe pedig még mindig olyan elképzelhetetlenül pusztító képességek vannak bezárva, amitől még maga Magneto is összevizelné magát, ha még élne. Ellenben a kisebbségek helyzetén moralizáló alapvetést felváltja az evolúció és a poszthumanizmus témája, és az X-eknek egy minden eddiginél veszélyesebb, valószerűtlenül hatalmas veszéllyel kell szembenézniük, mely belülről próbálja meg szétbomlasztani a csapatot és földönkívüli segítséggel világok közti háborút kirobbantani. Habár az új főgonosz eredete még a legelnézőbb szóhasználattal élve is borzasztóan klisés, ezt jótékonyan ellensúlyozza az a gördülékeny és logikusan felépített csuklógyakorlat, amellyel Morrison felhasználja a szereplőt.
Na de lássuk a magyar kiadást, mit is kapunk a pénzünkért? A kötet elég vékonyka, lévén mindössze négy számot foglal magában, viszont a papír és a nyomdai minőség kiváló és a kötés is elég strapabírónak néz ki. Számomra nagyon fájó pont, hogy az eredeti trade paperback-hez (New X-Men Vol. 1: E is for Extinction) képest kihagyták belőle a 2001-es Annual-t, amiben pont Morrison egyik saját maga kreálta és a későbbiekben fontos szerepet játszó mutánsát mutatják be, ráadásul egyik kedvenc rajzolóm, Leinil Francis Yu (Silent Dragon, High Roads, Ultimate Wolverine vs. Hulk) illusztrálta rendhagyó, egész oldalas fektetett képekkel, ami egészen különleges narrációt biztosít a történethez. Hiányzik továbbá a 11 oldalas, úgynevezett Morrison-manifesztum, ami a szerző a New X-Men eljövendő sztorivonalára vonatkozó elképzeléseit vázolja, de ez tulajdonképp egyfajta making of dvd extra, különlegesség, ami csak a hardcore rajongóknak szánt csemege, akik már egyébként is végigolvasták a teljes, nagyjából negyven részes történetfolyamot.
Egyedül az Annual hiánya és a néhol döcögős fordítás miatt kap az egyébként öt csillagos kiadvány négyet, de ezek az apróbb bosszúságok eltörpülnek a tény mellett, hogy mostantól már magyarul is hozzáférhető az X-Men történetének egyik legformabontóbb és hírhedtebb szelete egy meglehetőst egyedi elképzelésekkel rendelkező szerző tollából. Örüljünk hát neki együtt.
És végül egy rejtett bónusz azoknak, akik végigolvasták a cikket :)
Annak ellenére, hogy a sztálingrádi csata a második világháború legjelentősebb fordulópontjának számít, meglehetősen kevés filmes feldolgozást ért meg idáig. A Szovjetunió a háború utáni években természetesen elkészítette a maga egyoldalú, pátosztól és propagandától túlcsorduló saját verzióit, de a téma még a hidegháború után sem igazán keltette fel a nemzetközi filmesek érdeklődését. Ennek oka főleg abban keresendő, hogy akárcsak a háborúhoz, a háborús filmekhez is pénz, pénz és pénz szükségeltetik, márpedig az újkori történelem legvéresebb és legtöbb áldozatot követelő csatájának történetét, vagy annak bizonyos fejezeteit csak gigantikus költségvetésből lehetne vászonra vinni. (Mivel az amerikaiak nem vettek részt a sztálingrádi harcokban, így értelemszerűen ők nem nagyon láttak fantáziát a dologban, hiszen semmiféle patriotista csillagos-sávos gúnyát sem tudtak volna ráhúzni.) Az Ellenség a kapuknál is csak nemzetközi összefogással jöhetett létre, és a közel 70 millió dolláros költségvetésével máig az egyik legdrágább európai filmnek számít.
Ez a film sem magáról a Sztálingrádi csatáról szól, annak mindössze csak egy kis szeletét kapjuk, bár ezen keresztül a világháború menetét megfordító ütközet és annak körülményei is kellő alapossággal megismerhetők.
1942 őszén a német előrenyomulás megtorpant egy Volga parti városnál. Sztálingrád stratégiai szempontból kevésbé volt jelentős, de mivel a Nagy Vezér nevét viselte, a Vörös Hadseregnek presztízsből mindenáron meg kellett védenie a németektől. Ebbe a városra már aligha emlékeztető katlanba érkezik meg Vaszilij Zajcev (Jude Law), a kiváló mesterlövész. Eredményességének köszönhetően egy Danyilov nevű politikai tiszt (Joseph Fiennes) felfigyel rá, és igazi nemzeti hőst, követendő példaképet próbál faragni az egyszerű urali pásztorfiúból, akinek híre ezután villámgyorsan terjed a várost védők között. Természetesen az ellenség is tudomást szerez az új szovjet hősről, ezért Sztálingrádba rendelik legjobb mesterlövészüket, König őrnagyot (Ed Harris). Miközben a csata egyre elkeseredettebb méreteket ölt, megkezdődik a két férfi párbaja az üszkös romok között.
Bár jó szokás szerint itt is az „Igaz történet alapján” reklámszlogennel akarnak minket lenyűgözni, ebben azért van némi túlzás. Vaszilij Zajcev létező személy volt, egy valóban nagyon eredményes mesterlövész, akinek sikereit (több bajtársáéval egyetemben) a Vörös Hadsereg propaganda célokra használta, hogy javítson az elkeseredett védők morálján. Arra azonban, hogy a filmben látható mesterlövész párbaj a valóságban is megtörtént volna, már nincs kielégítő bizonyíték. A dokumentumokban, feljegyzésekben ugyanis nyoma sincs König őrnagynak, és bár maga Zajcev is röviden megemlíti a párbajt az életrajzában (az ő állítása szerint a német lövészt Heinz Thorvald-nak hívták), nem kizárható annak lehetősége sem, hogy mindez csak a szovjet propagandagépezet agyszüleménye volt. Igaz vagy sem, a történet mindenképpen elég érdekes ahhoz, hogy filmre érdemesnek találtasson.
A tehetséges, de igen csak lusta francia rendező, Jean-Jacques Annaud (A Rózsa neve rendezője 32 éve tartó pályafutása alatt mindössze 11 filmet készített.) filmje szerencsére nem próbál meg állást foglalni a háborúval kapcsolatban. Az Ellenség a kapuknál nem háborúellenes film, mint a legtöbb háborús alkotás. Nem tesz különbséget a felek között, odafigyel rá, hogy 1942-ben a Szovjetunió még nem a Gonosz Birodalma volt, ezért nem is található benne semmiféle utalás a későbbi „új ellenségre”. A csata támadók és védők között zajlik, a film cselekménye pedig igazából akármelyik háborúban is játszódhatna.
Mivel a film az eseményeket az orosz fél szemszögéből láttatja, így a német fél elkerülhetetlenül is negatívnak lett beállítva, kegyetlen és barbár inváziós hordának, de ugyanakkor erős kritikát kapunk az akkori orosz politikai- és hadvezetést illetően is. A film elején látható orosz roham, amely során csak minden második katona kapott fegyvert, erős kétségekkel fogadható, a visszavonuló katonákra géppuskatüzet zúdító NKVD azonban már bizonyítottan nem csak fikció, mint ahogyan a Sztálini felelősségre vonás elől egymás után az öngyilkosságba menekülő katonatisztek nagy száma sem.
Az Ellenség a kapuknál tehát elsősorban nem a két nemzet háborújáról szól, hanem több kis személyes háborút mutat meg. Vaszilij egyszerű fiatalember, komolyan veszi a háborút, de egyáltalán nem az eszmék elkötelezettje. Danyilov már annál inkább, de Vaszilijra ugyanakkor barátként is tekint. A két férfi egyaránt harcol, mindegyik a maga eszközével. Kettejük kapcsolata csak akkor inog meg kissé, mikor színre lépe a gyönyörű katonalány Tánya (Rachel Weisz), akibe mind a ketten azonnal beleszeretnek. Vaszilij a maga kis egyszerű módján inkább visszahúzódva, zavartan figyeli az egyetlen szépséget a háborúban, míg Danyilov már valamivel rámenősebben közelít a lányhoz. A klasszikus szerelmi háromszög végül nem vezet drámai csatározásokhoz, bár a dolog megoldása még így is kellően tragikus. König őrnagy tapasztalt, profi katona, viselkedéséből egyértelműen kiderül nemesi származása. Kimért viselkedésű, megfontolt mesterlövész, aki nem egyértelműen Németország dicsőségéért harcol, sokkal inkább személyes ügyének tekinti a párbajt. A film egyik legemlékezetesebb karaktere a szintén mesterlövész Kulikov, akit Vaszilij társának osztanak be. Ő is öreg róka már, a háború előtt még König őrnagy németországi iskolájában tanult lőni, ám a háború kitörése után megtapasztalhatta a szovjet kémelhárítás módszereit is. Illúziómentes, vagány figura, sajnos csak rövid ideig élvezhetjük a jelenlétét.
Ami a színészeket illeti, Jude Law és a gyönyörű Rachel Weisz teljesítménye kikezdhetetlen, de Joseph Fiennes itt igazán megmutatta, hogy bátyjához hasonlóan neki is jutott tehetség bőven. Ed Harris-t pedig felesleges is lenne dicsérni, sokoldalú, nagyon tehetséges színész. König őrnagy szerepe tökéletesen illik rá, játékának köszönhetően a karakter rendkívül összetetté vált, egyszerre sugároz büszkeséget, gonoszságot, rettentő intelligenciát. A várost védő hadseregparancsnok Hruscsov szerepében Bob Hoskins-t láthatjuk, aki szintén emlékezetes alakítást nyújt, bár véleményem szerint a filmbeli Nyikita elég messze van a valós történelmi alak személyiségétől. (Itt jegyzem meg, hogy Hruscsov Sztálingrádban egyszerű komisszár volt, sosem vezette a város védelmét.) Mindenképpen kiemelném Ron Perlman rövid, de annál feledhetetlenebb epizódszereplését. Kulikov cinikus rosszfiú figuráját Perlman könnyen sajátjának érezhette, hiszen számtalan hasonló karaktert játszott már el a karrierje során. Rövid, de kellemes cameo.
A film zenéjét sok kritika érte, és bár kétségtelen, hogy James Horner motívumai sokszor gyanúsan emlékeztetnek a Schindler listájának fő hegedűtémájára, ez az orosz katonai és párt indulókra, kórusénekekre épülő score tökéletesen helyt áll a film jelenetei alatt.
A film kimondottan hihető képet nyújt a háború pokláról. A harci jelenetek a Ryan közlegény megmentése óta elterjedt nyers és naturalista módon vannak tálalva, de nélkülöz mindenféle öncélú mészárlást. Maga a háborús atmoszféra szinte tapintható, az összeomlott épületek, a kiégett járművek, a közlekedésre használt földalatti csatornák és csövek, vagy az utcákon heverő sárban és vérben úszó holttestek képei nagyon hatásosak, láthatóan maximálisan törekedtek az eredeti helyszínek és események lesújtó látványának és hangulatának minél pontosabb lemásolására. (A sors furcsa fintora, hogy a filmet éppen Németországban, Berlintől nem messze forgatták.)
A háborús filmek valójában csak háborús környezetben játszódó filmek, hiszen magát a háborút elég nehezen lehetne élvezhetően hagyományos játékfilmre álmodni, a különféle hadműveletek és ütközetek bemutatására pedig léteznek sokkal alkalmasabb médiumok is. Éppen ezért felesleges teljes körű történelmi hűséget elvárni ezektől az alkotásoktól. Az Ellenség a kapuknál sem tekinthető a sztálingrádi csata hiteles és pontos korrajzának. Rengeteg túlzás, elferdítés, anakronizmus, és egyéb más hiba található benne, de a történet és a kivitelezés minősége szerencsére tökéletesen elfedi ezeket, és ugye nem minden egyes néző történelemtanár.
A legzavaróbb hibák igazából a film vége fele jelentkeznek. Már maga a szerelmi háromszög is kissé idegen a film alapvetésétől, de érdekes módon mindez még képes is működni. Elvégre a hormonok a háborús ostromállapotok között is tombolnak. A probléma sokkal inkább a film utolsó felvonása, amely mindenáron meg akar felelni a hollywoodi elvárásoknak. Az egyébként végig nagyon szigorú film, a lezárás szakaszában egy csapásra klasszikus népmesévé szelídül, ahol a főhős elnyeri jutalmát, a gonosz megbűnhődik, és a szerelmesek pedig szikrázó napsütésben találnak rá egymásra, hogy aztán bizakodva tekintsenek az új reményt hozó boldog jövő felé. Persze most túlzok, de ez a giccses, és túl pozitívra vett szemlélet sehogy sem illik a film és a téma egészéhez. Igazából ha csak az utolsó pár percet kivágták volna, már az is elegendő lett volna.
A film nem a sztálingrádi védőknek állít emléket, nem a háború értelmetlenségét akarja sokadszorra is a szánkba rágni, nem is az elvakult eszmék veszélyességére próbálja felhívni a figyelmet, hanem egész egyszerűen egy állítólagos párbaj történetét igyekszik úgy elmesélni, hogy az hihető és eladható is legyen egyben. Ez sikerült is, és az Ellenség a kapuknál a legjobb háborúsfilmek között tartható számon. Közel sem tökéletes alkotás, de többnyire mentes azoktól a hibáktól, amelyeket főleg az amerikaiak által készített háborúsfilmnek álcázott szentimentális propagandafilmjeikből már megszokhattunk. Elfogulatlan, remekül kivitelezett és rendkívül szórakoztató film, rettenetesen elbaltázott utolsó képsorokkal.
Emberközelből nézve, egészséges humanista gondolkodásmóddal nincsen őrültebb és értelmetlenebb dolog a háborúnál. Ötven év távlatából, egy történelemkönyvben piros és kék nyilakat szemlélve persze sokkal tisztábbnak, átláthatóbbnak és (ne adj' isten) indokoltabbnak tűnhet egy-egy hadművelet, mint akkor és ott, a sárban vagy homokban taposva és az egészből semmit sem értve. Nem csoda, hogy a történelmi filmekben is inkább a közkatonák szemszögből szokták ábrázolni az eseményeket, amibe a néző könnyebben beleélheti magát, mint a vasalt egyenruhában feszítő komoly, idős tábornokok szerepébe, akik egy nagy asztal körül állnak és színes zászlócskákat tologatnak.
A Kelly hősei, minden idők legviccesebb és legnépszerűbb háborús kalandfilmje cinikus mosollyal ki is hajította az ablakon a „miért?” kérdés mögött gyakran megbúvó – egyes művek esetében gyakran egyenesen propagandaízű – morális indíttatást. Itt nincs szó a harc jogosságát igazoló nemes, hazafias érzelmekről: a szereplőket (akiket félig ironikusan már a film címe is hősként emleget) egyszerű üzleti szemléletmód vezeti, mikor egy profitorientált magánakciót szerveznek, hogy az amerikai kincstári hadsereg passzív és akaratlan közreműködésével némi vagyont gyűjtsenek maguknak.
A filmet a két évvel korábbi Kémek a Sasfészekbent is jegyző Brian Hutton rendezte, és olyan neveket szerződtetett le a filmhez, mint Clint Eastwood, Telly Savalas és Donald Sutherland. 1970-et írunk, azaz van még jónéhány év a vietnámi „konfliktus” (ahogy a korabeli sajtó emlegette) végéig. Nixon és Kissinger a győztes befejezés érdekében egyre több haderőt vetnek be, még mélyebbre nyomva Amerikát minden idők legértelmetlenebb és legnagyobb veszteségekkel járó katonai vállalásának dögbűzös mocsarába, miközben otthon a népet propagandával és tökös nyilatkozatokkal hülyítik. Zajlanak persze a békepárti tüntetések is a Fehér Ház előtt, ’68-ban színpadra kerül a Hair a Broadway-en (John Wayne eközben buzgón irtja a vietkongokat az erősen propagandaízű A zöldsapkásokban), ’69–ben a legendás woodstocki fesztivállal a hippikorszak eléri csúcspontját (Country Joe pedig elénekli fent idézett számát), ’70-ben pedig kijön a Kelly hősei (és ugyanezen évben Robert Altman elkészíti a M*A*S*H-t is).
Ekkoriban tehát a háborút kritizálók hallathatták bár hangjukat, a vásznon azonban még nem volt megszokott az ironikus él. Nem véletlen, hogy a fenti, nyilvánvalóan Vietnám felé kacsintgató, a politikával és a hadsereggel szemben gúnyos hangvételű filmek máshová helyezik cselekményüket (előbbi a második világháborús Franciaországba, utóbbi Dél-Koreába). Óvatos e két alkotás a tekintetben is, hogy gegjeiknek és iróniájuknak nem a harctéri események vagy az ott szenvedők szolgálnak céltáblául (talán mert az leginkább a túlságosan is kegyetlen fekete humornak volna alkalmas táptalaj): a M*A*S*H nagyrészt helyzet- és jellemkomikumokkal operál, a tábori élet elé állítva görbe tükröt, a Kelly hősei pedig az oddball comedy műfaját eleveníti fel, megannyi különc szereplőt felvonultatva, kiken mintegy állandó jelzőként fityegnek furcsa szokásaik, szófordulataik és vicceik,például Csodabogár fáradt, beszívott hangon előadott "ne gyere nekem a negatív hullámaiddal!" szövegei. Velük szemben elnéző a film humora, a katonai vezetők azonban alaposan ki vannak gúnyolva, mint ahogy a hadviselés közelről (és különösen hippiszemmel) nézve egyértelmű értelmetlensége is.
A szüzsé nem is annyira háborús opus-t, mint inkább kalandregényt idéz, melyben hőseink az ellenség vonalai mögött kommandózva, többé-kevésbé magukra utalva hajtják végre veszélyes küldetésüket (azért egy híd mindig van kéznél…). Az akció célja jelen esetben persze nem heroikus küzdelem néhány foglyul ejtett honfitársukért, hiszen a film többek között az ehhez hasonló, általában a háború jogosságát igazolni próbáló kibúvókat is megtorpedózza, csakúgy, mint a korai amerikai háborús művekre is vastagon jellemző faji előítéletekre való építkezést: az egy ecsetvonással felfestett német tucatkatonák után az első közelről megmutatott, legalább minimális jellemrajzzal rendelkező szőke tankosról hamar kiderül, hogy nemhogy nem egy elvakult, hithű náci, hanem egyenesen hőseinknek a „másik oldalon” megtalálható tükörképe, a besorozott, de a harcot a háta közepére kívánó egyén, akit szintén lenyűgöz a pénz lenyúlásának gondolata.
Ily módon válnak hát a papíron ellenséges katonák az amerikai, mohó magánakcióba kezdő csodabogarakkal együtt a film igazi protagonistáivá, az egészséges, pacifista, hétköznapian logikus civil szemléletmód megtestesítőivé, kikkel szemben elsősorban a háború hajtóerejét jelképező feletteseik állnak.
A Kelly hősei érdekes ambivalenciája két fontos dolognak is köszönhető. Az első a film fent említett morális pozicionálásából adódik: a néző, ha megpróbálja komolyan venni, amit lát, és nem csak a vicceket élvezni, hamar zavarba jön. Az alagutas jelenetben vagy a tankokban felrobbantott németek csak annyiban különböznek a szőke fickótól, hogy a cselekmény során nem kerültünk közel hozzájuk, egyébként valószínűleg semennyire nem érdemelték meg jobban a halált, mint például a – tény, sokkal viccesebb és jóképűbb – főszereplők. Komikuma nem abból a műfajból származik, ahonnan története, azaz ellentmondásba kerül. Az, hogy mennyire felróható ez a filmnek, vitatható, hiszen talán pontosan ezt az üzenetet is át akarta adni – azt, hogy mennyire könnyen befolyásolható a nézői ítéletalkotás –, de azért a főszereplők mégis egyértelműen pozitív színben vannak feltüntetve, amit a hippi-szósszal való nyakonöntés is növel.
A film szövetében rejlő másik feszültségforrás a stiláris és műfaji keveredésnek köszönhető: a környezet háborús, a történet egy kalandfilmé (eddig még működik is), a humor viszont leginkább egy könnyed komédiára emlékeztet, mely óvatosan kezeli a történelmi kérdéseket, messziről kerüli a kényes témákat (lásd a cselekmény során elhullott németek sematikus ábrázolása, vagy a náci rezsim szörnyűségeire való utalások teljes hiánya), valamint a kalandfilmek problémáit sem veszi túl komolyan (nincs híd, van híd – a viccet értjük, de a feszültség is eltűnt, amit az érdekes probléma vetett fel). Ily módon válik a film humoros és szórakoztató, a ’70-es évekre nagyon is jellemző tablóvá klasszikus karakterekkel és emlékezetes jelenetekkel, mely azonban sajnos nem rendelkezik a remekművekre jellemző erős, tudatos koherenciával.
Ha pedig kedvet kaptatok hozzá, hallgassátok meg a film során többször is felcsendülő remek hippiszámot, a Burning Bridgest!
„Itt nyugszik nemzetünk lelke – a lelkiismeretének is itt kellene lennie.” Caspar Weinberger, az Egyesült Államok hadügyminisztere (1981-1987)
Három katona egy homokkal fedett dombot igyekszik bevenni, akár életük árán is, bombák szertefröccsenő repeszeinek zivatarában. A csúcsra érve hatalmas amerikai zászlót állítanak a földbe - a kamera pedig nyitni kezd, és lelepleződik az illúzió: a bombák valójában tűzijáték csillámai, a domb díszlet csupán, a harcosokat pedig ezrek ünneplik.
A háború „event”-ként való kommercializálása a modern kor és ember egyetlen módszere a barbarizmust látszólag megtagadó időkben a vérontást legitimizálni. Hogy Amerika ebben élen jár, azt még csak bizonygatnom sem kell, csakhogy Eastwood öregebb és bölcsebb nálam, látja az érme mindkét oldalát: rámutat ennek a kalmárságnak a szükséges voltára (is): megérteti, hogy bizonyos helyzetekben és időkben szükség van rá. Az Ivo Dzsimán készült legendás fotóval újra beizzított II. Világháborús PR-gépezet azzal, hogy adakozásra kérte az otthon maradottakat, valóban életmentő szolgálatot tett az óceán túlfelén harcban életüket kockáztató katonáknak.
Az ivo dzsimai ütközet volt az első, Amerika által japán területen megharcolt csata, és a legmagasabb pontján amerikai lobogót felállító osztag fényképe a fotográfia történetének egyik klasszikusa. Arcuk láthatatlan; aki lelki közösségre vállalkozik velük, magát a képbe belehelyettesítheti. A film alapanyagául szolgáló könyv ennek a fotónak a mítoszát dekonstruálja, megidézve a fénykép és a rajta látható személyek valódi történetét, és egyértelmű, hogy a karrierje kései szakaszában a hősmítoszt cincáló (de nem leromboló, az egészen más!) Eastwood miért választotta adaptálásra.
Eastwood, Paul Haggis és William Broyles, Jr. forgatókönyve az 1945 február 19-én a Szuribacsi-hegyet elfoglaló Ötödik Tengerészgyalogos század tagjainak éppen hogy csak vázlatát nyújtja, ám okosan, nagy körültekintéssel fókuszál rá arra a három katonára, akiket a piárosok idő előtt hazadeportálnak, némi fotózkodás, smúzolás, tehát a Hetedik Hadikölcsön-kampány reklámgépezetének „olajozása” céljából.
Az egyén itt elvész: Ira Hayes (Beach) és John Bradley (Phillippe) lelkileg nehezen dolgozza fel, hogy bajtársaikat efféle hamis felhajtás miatt kell magukra hagyniuk. Rene Gagnon (Bredford) viszont örül, hogy hazakerül, megúszva a háborút. Az általuk megvívott csata, valamint a reklámgépezet általi hőssé csiszolásuk reájuk mért mentális hatásának eredményei fokozatosan válnak nyilvánvalóvá.
A csatajeleneteknél Eastwood nem riad vissza a realizmustól, nem nézi hülyegyereknek a nézőt. Ezzel sajnos együtt jár, hogy mikor az Egyesült Államokbeli PR-machinációk kerülnek a történet középpontjába, a film veszít lendületéből. Szerencsére a rendező örök cinizmusa enyhít a problémán, és a kommerszhez való akkori hozzáállást állítja kontrasztba a maival, egyes értékek valódiságának mérlegelésére kényszerítve a nézőt.
--------------------------
Életben maradtak, ez a főbenjáró bűnük, Kuribajasi tábornok, a szigetet védelmező japán csapatok főparancsnoka mégis leállítja a két katona kivégzését. A hóhér (közvetlen felettesük) kezében megáll a kard – ez Clint Eastwood filmjének kulcsjelenete.
Kuribajasi (a fantasztikus tehetségű Ken Watanabe játssza) közli alárendeltjével, hogy nem látja értelmét további életek elpazarlásának, főleg mivel véderőiket az amerikaiak amúgy is végzetesen megritkították. Furcsa módon azzal, hogy stratégiai vonalon továbbra is engedelmeskedik Tokiónak, és nem adja fel a szigetet, ő maga járul hozzá leginkább emberei halálba küldéséhez. Az általános kognitív disszonancia olyan mértékű, hogy sem ő, sem katonái nem látják meg a helyzet iróniáját; becsület és hazafiság számukra megkérdőjelezhetetlen, csorbíthatatlan fogalmak/értékek. Mégsem ő a film főgonosza, hanem távolból irányító felettesei: a sorban pusztuló, engedelmes katonák csak áldozatok.
Annak ellenére (vagy éppen ezért, tudja a fene), hogy jelen filmben több a fikciós elem, mint komplementer-darabjában, a The Flags of Our Fathers-ben, a Levelek Ivo Dzsimáról jobban sikerült. A film középpontjában Kuribajasi és Szaigó közlegény állnak – utóbbi civilben pékként kereste a kenyerét (no pun intended), és el lehet képzelni, a harcban mennyire van otthon. Társaiktól intellektuálisan mindketten eltávolodnak, átlátnak a hadsereg által reájuk zúdított propagandán, ám neveltetésük, kulturális hátterük visszafogja őket abban, hogy tegyenek is ellene, urambocsá ellenszegüljenek neki. Tudják, hogy a tokiói hadvezérek parancsai a halálba masíroztatják őket – ám Japánért készek az életüket adni.
A narratív keret egy 2005-ös expedíció története, amely kutatásai során japán katonák a II. Világháborúban írt leveleire talál rá. Az effajta keretekhez hasonlóan csikorog-nyikorog, és szerencsére nemsokára ki is tépi helyéből az a flashback, amely Kuribajasi Ivo Dzsimára való megérkezésével nyit. Tisztjei nem rejtik véka alá, mennyire elégedetlenek a sziget megvédésére előhozott stratégiájával: az amerikaiak által addig tapasztalt harcászati fogások ellenlépéseként a tábornok elgondolásait hatástalannak tartják. Csakhogy Kuribajasi élt korábban az Egyesült Államokban, és barátai közt voltak amerikai tisztek is. Érti az amerikai lelket, bár ettől még lehetőségei szánalmasak és lépten nyomon hadászati problémákba ütközik. A Szövetségesek túlerejének előrenyomulása a japán erőket egyre kétségbeesett taktika használatára kényszeríti… A megadás azonban teljesen elképzelhetetlen.
Az operatőr által alkalmazott szűrőknek köszönhetően a színek elillannak a filmből, a figurák csak a múlt és a történelem kísérteteiként vannak jelen – ám ez a szaturáció mintha csak felerősítené a pszichológiai borzalmak erejét. Hiába a harc által szétvetett testek látványa, az igazi megpróbáltatást olyan pillanatok jelentik, mint mikor a japán osztagparancsnok elrendeli embereinek az öngyilkosságot, ők pedig egymás után hajtják azt végre, kézigránáttal. Eastwood olyan kulturális konvencióknak ered itt a nyomába, amelyeket nyugati filmekben nem nagyon szoktak kitárgyalni, főleg mivel nem értik őket. Maguk a figurák viszont nem maradnak idegenek a számunkra: Paul Haggis és Iris Yamashita forgatókönyve tiszteletet harcol ki nekik.
Watanabe és Nanomiya a film szíve-lelke, az irántuk érzett empátia még keményebbé teszi a néző számára a lelki megpróbáltatást, amibe Eastwood vonszol bele minket. Watanabe figurája maga a megtestesült, mára kiveszett japán nemesség, és nem csak a hierarchális értelemben, míg Nanomiya a föld sója, alakítása néha még Watanabéjét is felülmúlja.
Eastwoodnak sikerült iróniával és pátosszal teli filmet készítenie, tele az ember őrülete felett érzett realista melankóliával: remek kritikája a vak lojalitásnak.
Valószínűleg maguk a Grimm-fivérek sem sejthették, amikor nekiláttak összegyűjteni a germán mesefolklór történeteit, hogy munkásságuk ilyen maradandó nyomot hagy a gyerekkori emlékekből táplálkozva az elkövetkezendő generációk kollektív tudatalattijában. Mert hiszen az eredetileg az 1812-ben kiadott első nyomtatott kiadást gyermekeknek szánták (már a címe is erre utal: Children's and Household Tales), akik aztán felnőtté válva számtalanszor merítettek ugyanabból a közös forrásból ezzel újabb és újabb felnőttgyermekeket inspirálva.
Az eredeti mesék persze rengeteg változáson estek át a kezdetekhez képest, horrorisztikus elemei felhígultak, igazodva a felnőttek által gyermekek számára helyesnek vélt tartalomhoz: eredetileg a Nagy Csúnya Farkas Tarantino-s vérszökőkút kíséretében filézi ki Piroskát, akinek senki nem érkezik a megmentésére, Csipkerózsika esküvőjén hollók tépik ki a mostohanővérek szemgolyóit, a Hófehérkének tulajdonított véres szív a királyné tányérjára kerül, és a Tizenkét fivér gonosz antagonistáját forró olajban főzik meg büntetésképp. Szerencsére az utóbbi évtizedekben a különböző médiumok egyre-másra kezdtek túllépni a nagyközönség számára elsősorban a Walt Disney lebutította és cementbe ágyazta örökségen. Az olyan filmek, mint a Hófehérke (Snow White: A Tale of Terror, 1997, a mostohaszerepben Sigourney Weaver) és az ismertebb Grimm (The Brothers Grimm, 2005) már ezzel a szándékkal készültek, a kortárs urban fantasy zseniális képviselője, Neil Gaiman novellájában (Hó, tükör, almák) egyenesen a kemencében sülő, utolsó perceit élő gonosz királyné szemszögéből ismerjük meg a Hófehérke valódi történetét, a Vertigo képregénykiadó Fables című, jelenleg is futó, igen sikeres sorozata pedig ismert mesehősöket ültet át meglepő, friss ötletekkel napjaink Manhattan-jébe.
Ezen (és sok más hasonló) mű ismeretével felfegyverkezve vettem hát kezembe a Delta Vision Kft. által magyarul kiadott manga adaptációt, ami a japán alkotók európai folklórt és kultúrát illető sajátos szemléletét figyelembe véve érdekes vállalkozásnak tűnt. A Németországban élő japán Ishiyama Kei (teljes nevén Keiko) által jegyzett manga öt története nem a mesék vériszamos gyökereihez tér vissza, hanem kisebb-nagyobb csavarokkal az ismerős alaphelyzetet lódítja teljesen váratlan irányokba, hogy aztán (úgy hiszem ez jelen esetben nem igazán spoiler) a tündérmesék elkerülhetetlen happy end-jében részesítsen minket.
A Piroska és a farkas ifjú szürkebundásának felnőtté válási próbájaként egy szűzlány felfalását irányozza elő rutinos apja, de szegény pára szexuális felvilágosítás híján ironikus módon éppen a nyúlszaporaságú kecskecsaládtól kénytelen tanácsot kérni... a Piroska széttépésére kitervelt találkozás azonban eleddig számára ismeretlen érzéseket szabadít fel benne, ami kissé felborítja az eddig eléggé letisztult világlátását (mely két fő komponensből, az evésből és alvásból áll), így aztán a történet végére (letudva a nagymama és a vadász kötelező kűrjeit) protagonistánk a felnőtté válás egészen más módjára lel rá. A kötet nyitó története egyben a legötletesebb és leghumorosabb is, felsorakoztatva a manga eszköztárának szinte összes vizuális eszközét.
A Raponc, mely az aranyhajú lány, Rapunzel történetének feldolgozása (az ő tornyát fedezik fel a Grimm-fivérek a Grimmben) in medias res hasít a közepébe, az első oldalon a boszorkány már zsákban cipeli haza az erdei raponcáért (más néven erdei varjúköröm) csencselt embergyereket, akiről az olvasó nagy meglepetésére (vagy épp ellenkezőleg, ismerve a japánok vonzódását az androgün karakterekhez) kiderül, hogy valójában fiú. Elkerülhetetlen a konfliktushoz szükséges falusi lányka érkezése a toronyba zárt Raponc magányának megtöréséhez, majd némi aranyhajon folytatott kötélmászás és lelepleződés után a boszorkány haragja indukálta végkifejlet.
A másik mese a Hófehérke mellett, aminek szerepeltetésére már a képregény felütése előtt szemrebbenés nélkül fogadtam volna egy hatos pakk sörben, a megunhatatlan Jancsi és Juliska. Jancsi, akit eddig egy habzsolháp kövér disznónak képzeltem el, most egy vonzó, ámde tenyérbemászóan narcisztikus ifjú, akit húgával együtt szülei annak rendje és módja szerint elvesztenek az erdőben, miután már képtelenek négy száj etetésére. Az általam ismert verziótól eltérően szokatlanul elmésen nem kenyérmorzsával, hanem fehér kavicsokkal (ami aztán úgy a kurva madarak torkán akad, hogy gyorsan le is szoknak a felcsipegetésének bohó gondolatáról) jelzik a hazafelé vezető utat, amely tényt aztán ügyeletes playboyunk hamarosan agya leghátsó traktusába helyez a mézeskalácsház dögös boszorkányának láttán. Jancsi azonnal átavanzsál kitartott selyemfiú státuszba Hildegard (oly sok hasztalan elpocsékolt gyermekév után végre megtudjuk boszorkányunk böcsületes nevét) vidéki kúriájában, de nyomban felvetődik a kérdés: vajon meg vannak-e számlálva az ennivalóan szép ifjonc napjai? Erről ugyan nem lebbentem fel a fátylat, de az ígéretesnek induló történet sajnos eléggé összecsapott lezárásban részesül. No de félre bú, ne legyünk telhetetlenek, elvégre ez mégiscsak egy tündérmese, ugyebár.
A Tizenkét vadász egy kevésbé ismert Grimm-mese adaptációja, melyben apja utolsó kívánságát teljesítve az újonnan megkoronázott király az előre kijelölt arát választja szerelme helyett, aki aztán vadásznak öltözve próbálja visszanyerni a kedvese szívét. A kötet legromantikusabb darabja feltehetőleg a bishounen-eket olvasó lányok fiatalabb korosztályának szívét is be fogja venni.
Az utolsó történet a két felvonásban előadott Két fivér, mely a leghűebben követi a klasszikus meseelemekben bővelkedő eredetit, megmentendő királylánnyal, tűzokádó, háromfejű sárkánnyal, állatkísérőkkel, álnok miniszterrel és a haragosait kővé változtató boszorkánnyal. Ishiyama, aki düsseldorfi otthonában legszívesebben állatportrékat rajzol, valósággal tobzódik az egy oldalra jutó minél több kisnyúl, kisróka, kisoroszlán és kismedve által nyújtott kihívásában, amit tökéletesen sikerült is abszolválnia, ennek láttán a legkérgesebb szívű állatgyűlölő is rohanna a kisállatkereskedésbe valami büdös angóranyúlért.
Nem ejtettem még szót a magyar kiadás külcsínyéről: egyáltalán nem érheti panasz a ház elejét, a Delta Vision igen tisztességes munkát végzett, a kötet a japán olvasási rend szerint jobbról balra nyílik, a fekete-fehér oldalak tiszták, nem sötétek, mint a rosszemlékű Dragonball manga nevetségesen vékony füzeteiben, dícséretes módon megtartották az eredeti színes oldalakat és a borító aranyozott felirata, valamint a strapabíró kötés kiemeli társai közül a könyvesstandon.
Egy szó, mint száz, még annak is bátran ajánlom ezt a bájosan humoros kötetet, aki hupililát hány a mangától, a témája és antológia jellege miatt, de leginkább a gyerekkori emlékekre apellálva ez a mesegyűjtemény most könnyen leveheti a lábáról.
A Képes Kiadó 2007 év végén egy önálló egykötetes Batman sztorival folytatta az általuk megkezdett nagyszerű hagyományt. A Hush-al ellentétben a Préda egy kicsit földhözragadtabb történet, mely hangulatában leginkább a klasszikus film noirokhoz hasonlítható. Igaz, hogy a kötet a 2007-es Geeklistán csak a (ugyanúgy előkelőnek számító) 8. helyen szerepelt, ami ugyan nem az élvonal, de ez mindössze csak annyit jelent, hogy ritka erős év volt a tavalyi a képregény megjelenéseket illetően.
A szuperhősök között is akad néhány olyan karakter, akik természetükből kifolyólag képesek érettebb, sötétebb hangulatú történetekben is tisztességgel helytállni, bizonyítva, hogy még a ciki testhez simuló ruci ellenére is, szólhat szuperhőstörténet a felnőtt olvasóközönségnek is. Ezen hősök közül pedig egyértelműen Batman a legfigyelemreméltóbb. Az éjszaka sötét lovagja nemcsak egy a sok bűngyűlölő, igazságosztó hős közül, akik szeretteik meggyilkolása óta olthatatlan bosszúvágyat éreznek a bűnözés összes fajtájának gyökerestül való kiirtására. Bár létrejöttét nyilvánvalóan egy hasonló traumának köszönheti, ő maga valójában egy sokkal összetettebb személyiség, mint sorstársai. Szuperképességek híján jelentősen emberibb hős, önmarcangoló, tragédiákkal kísért kettős élete pedig alapjában meghatározza a karakter erősen darkos mivoltát is. Állomáshelye egy mocsokkal alaposan átitatott gótikus nagyváros, egy igazi Sin City. Ellenfelei többnyire elmebeteg, szadista hajlamú alakok, az Arkham Elmegyógyintézet állandó lakói, akik már közel 70 éve rendszeresen ki-be járnak az intézmény kapuin, mivel Batman a saját maga által felállított, és erősen megkérdőjelezhető erkölcsi kódexe alapján nem hajlandó végezni ellenfeleivel, hiszen akkor hozzájuk hasonlóvá válna. Még az sem zavarja, hogy ezáltal gyakorlatilag ő maga küld a sírba többtucatnyi ártatlan embert. (Hiába, a jó ellenféllel ugye spórolni kell... de ez most nem tartozik ide.)
A Legends of the Dark Knight sorozat 1989-ben, a Tim Burton film sikerét meglovagolva indult útjára. A széria (egymással nem kimondottan összefüggő) történetei Batman bűnüldözői pályafutásának korai szakaszát hivatottak bemutatni, a sorozat tehát a nálunk is megjelent Az Első Év folytatásának is tekinthető. A Préda a LOTDK harmadik története volt (#11-15). Batman még csak éppen hogy túl van az első szárnypróbálgatásain. Hiába szállítja le a bűnözőket egymás után, a rendőrség úgy érzi, hogy rossz fényt vet rájuk ez az önjelölt igazságosztó, aki mellett a zsaruk impotenseknek tűnnek, ez pedig nem tesz jót a morálnak. Egyedül Gordon felügyelő látja az események pozitív hozadékát, hiszen Gotham lakosságára jótékony hatással lehet egy újabb bűnvadász megjelenése. A polgármester viszont nem osztja ezt a nézetet, így bejelenti, hogy Gordon vezetésével létrehoz egy akciócsoportot, aminek Batman megállítása lesz a feladata. A csoport tanácsadójának pedig egy Dr. Hugo Strange nevű pszichiátert nevez ki.
Strange-re a pszichopata jelző is tökéletesen ráillik, Batman teljesen a rögeszméjévé vált, egyszerre gyűlöli és csodálja őt. Gordon az akciócsoport helyettes vezetőjének egy forrófejű kemény zsarut nevez ki, Max Cort-ot, aki viszont csak és kizárólag gyűlöletet érez a rendőrséget rendre megalázó Denevérember iránt. Gordon tudja, hogy a városnak szüksége van az álarcos hősre, így titokban továbbra is segít neki. Cort azonban rájön erre, és felkeresi Dr. Strange-et. A két elvakult elme oly módon akar megszabadulni Batman-től, hogy először konkurenciát állítanak neki az Éjszaka Ostora nevű újabb igazságtevő személyében, majd elrabolják a polgármester lányát, a gyanút pedig Batman-re terelik. A közhangulat természetesen hősünk ellen fordul, így a Denevérembernek már nem csak a bűnözők, de a rendőrség ellen is harcolnia kell, a neve tisztázásában pedig egyedül csak Gordon-ra számíthat.
Nem véletlenül emlegettem a noir hangulatot. A Préda egy felnőttesebb hangvételű, nagyszerűen megírt, fordulatos, sötét bűnügyi thriller. Nélkülözi a misztikus elemeket, így tehát Batman ellenfelei sem a klasszikus szuperbűnözők közül kerülnek ki (bár Dr. Strange alakja már a 40-es évek óta létezik). Ezúttal rendőrök, gengszterek és egy elmeroggyant agyturkász ellen kell felvennie a kesztyűt. A karakterek legtöbbje egészen hihető, és valóságos, nem találni képregényesen eltúlzott szereplőket, még maga Batman sem lett túldémonizálva. Viszont Macskanő szerepeltetését teljesen feleslegesnek éreztem. Egyszerűen sehogy sem illeszkedik a történetbe, felbukkanásai nem adnak hozzá sokat a képregényben történtekhez. Olybá tűnik, mintha a sok hétköznapi civil szereplő ellensúlyozásaként akarták volna a jelenlétét a sztoriba belecsempészni. Rajta kívül az Éjszaka Ostorát is egy túl egyszerű és teljesen kidolgozatlan figurának találtam, leginkább egy b-kategóriás nindzsafilm főgonoszára emlékeztet, de az ő szerepe legalább már jelentősebb.
A történeten jól érződik Doug Moench írói és főleg Batman-írói rutinja. Sehol egy üresjárat, a sztori könnyen követhető, nem csapong, bár néhol azért akadnak kisebb-nagyobb lukak is a történetben. A Préda cselekménye fokozatosan válik egyre feszültebbé, és bár nem igazán a harcra van kiélezve, akcióban így sincs hiány. A kötet elolvasása lehetőleg egyben ajánlott, a történet varázsa így tud leginkább érvényesülni. Ami a rajzokat illeti: Paul Gulacy (alias Gulyási Pali) magyar származású rajzoló már rendesen összeszokott párost alkot Doug Moench-al. Gulacy részletgazdag, aprólékos rajzai nagyon tetszetősek, szerencsére nem spórol a hátterekkel sem, bár a szájakat és a szemeket néhol túl nagyra rajzolja, ezáltal az arcok is kissé torzulnak. De a problémám itt is leginkább Macskacsajszi meg a Nindzsafiú. A Macskanő minden lett, csak nem csábos vagy szép. Idétlen füleivel leginkább egy egérre hasonlít, a teltkarcsú idomait remekül kiemelő lila ruhája pedig enyhén szólva is erősen ízlésficamra utal. Az Éjszaka Ostoráról már nagyrészt kifejtettem a véleményem, a rajzok is idomulnak ehhez a meglehetősen "olcsó" karakterhez. Jelmeze ugyanolyan szánalmas, és összecsapott, talán a Tini Nindzsa Teknőcökbe még elmenne.
Viszonylag sok panelt találunk oldalanként, így a képregény mondhatni elég sűrű. Teljes oldalas rajzok pedig csak a fejezetek kezdő oldalain találhatóak. A Préda színezése nagyon harsány, a lapok a szivárvány összes színében pompáznak, de érdekes módon ettől csak még élőbb lett az egész, a darkos hangulat ugyanakkor egyátalán nem sérült. Sőt, a színek néhol egészen hatásosan segítik a helyszínek légkörének visszaadását, gondolok itt főleg Gordon gyengén bevilágított irodájára. (Újabb film noiros párhuzam.)
A Képes Kiadó minőség tekintetében folyamatosan az élen jár, így erre most nem is térnék ki részletesen. Röviden: fényes lapok, erőteljes színek, tartós ragasztás. Sajnos borítógaléria nem került a kötetbe, de ez legyen a legnagyobb baj. Bár ez nem a Képes Kiadó sara, de a kötet borítója kimondottan egyszerű és összecsapott lett, úgy látszik, Gulacy-nak nem erőssége a sokszereplős kompozíció. Hibákat elenyésző számban, fordítási bakit pedig konkrétan egyet találtam, amikor is a drum&bass zenei stílus tükörfordítása került a buborékba („keress inkább rajta valami dob meg basszust”), de ez sem tragédia, valamint a Batman gondolatait tartalmazó szövegdobozok betűtípusa sem túl olvasóbarát.
Összegezve: a Képes Kiadó megint megcsinálta! Újabb minőségi történetet, és újabb minőségi kivitelű képregényt dobott piacra. A Préda egy fordulatokban gazdag, sötét krimi, amely a kicsit túlságosan is hosszúra írt, és főleg látványban erős Hush után számomra sokkal maradandóbb élmény volt. Főleg azoknak ajánlom, akik Batman alakjában a "Hőst" jobban szeretik, mint a "Szupert".
Batman - Préda (Batman - Prey) Képes Kiadó 128 oldal Ára: 2990 Ft
Stallone nemcsak vérmocskos ércszobrot emelt a '80-as évek akciómozijainak, de olyan agyvelőfröccsentő képsorokkal pakolta tele új filmjét, amik mellett a Ryan közlegény partraszállós jelenete agyonnyugtatózott Zen-Buddhisták körmenetének tűnik utólag.
Húsz évvel az afganisztáni kalandja után a pocakot eresztett Rambo Thaiföld kanyargó dzsungelfolyamain csónakázik, legendás íját pedig épületbontás helyett, pecázásra használja. De nem sokáig élvezheti a nyugdíjas éveket, mert ismét meg kell kötnie a fejkendőt, hogy egy tegeznyi nyíllal és egy rohamkéssel ledarálja valamelyik random ázsiai ország (ezúttal Burma) hadseregét. A rajongó pedig a moziból hazaérve már keresi is a helyet a dvd-polcon a Rambo IV duplalemezes kiadásának!
A film elején egy csapatnyi látványosan pacifista misszionárius azt hiszi, néhány elsősegélycsomaggal és egy hátizsáknyi Bibliával véget lehet vetni a Burmában 60 éve dúló genocídiumnak - de legalábbis vissza lehet terelni egy aprócska kareni falu életét a rendes kerékvágásba. Térképük nincs, csak határtalan optimizmusuk. Ami még akkor is kitart, mikor a dzsungeltúrához idegenvezetőnek felfogadott Rambo a szemük előtt lövi fejbe a szeretetszolgálat hölgytagjára (Julie Benz) pályázó folyami kalózokat. A nyúlszájú izomhegy nem igazán érti, miért kell egy dögös szőkének olyan vidékre utaznia, ahol az utolsó orvhalász is úgy néz ki, mint egy szexfüggő ősember és egy új-guineai kannibál szerelemgyereke. Azt pedig végképp nem, hogy a misszionáriusok miért nem visznek magukkal fegyvereket, mikor arrafelé az puskaropogás az egyetlen nyelv, amit mindenki ért.
Aztán persze megtörténik a baj: a burmai katonai kormány egyik zsebdiktátora lemészárolja az embereivel az egész falut, a misszionáriusokat meg behajítja egy ketrecbe, disznóeledelnek. Mikor Rambo hetekkel később egy paptól megtudja, hogy a korábbi utasai nem tértek vissza a faluból, végigcsinálja ugyanazt, amit az előző három részben. Torkon döf vagy cafatokra lő mindenkit, és közben olyan instant bölcsességeket dünnyög, mint a trailer óta klasszikussá nemesedett "Élj a semmiért, vagy halj meg valamiért!"
Mikor először olvastam arról, hogy új Rambo-film készül, nem tartottam jó ötletnek. Aztán láttam, hogyan támasztja fel, és lövi azonnal térden a Die Hard-jogok tulajdonosa a láncdohányos McClanet, ifjúkorom kedvenc világmegmentőjét. És onnantól már rendre egy nagypapakorú Rambó bukkant fel rémálmaimban, aki Bud Spencer-mozdulatokkal csapja halántékon a rá rohamozó statisztakatonákat, vigyorogva hívja fel az egészséges táplálkozásra a figyelmet egy doboz gabonapehellyel a kezében, és a piros fejkendős kisfiának magyarázza el, mit kell tenni, ha megmarja egy mérges kígyó a dzsungelben.
Szerencsére Sly nem az a felpumpált bicepszű, buta fickó, mint aminek évtizedek ezelőtt bebetonozta magát a köztudatban. Íróként és rendezőként sem gyalázta meg a Rambo-szériát egy rosszul összefércelt negyedik résszel. Pedig az Afganisztános 3. rész után simán jöhetett volna egy újabb, ami széttárt lábbal vágja magát hanyatt az aktuális amerikai külpolitika-doktrína előtt: például ha az állig felfegyverzett izomhegy kifüstöli Oszamát a pakisztáni barlangrendszerekből. Stallone maga nézett utána, hol tiporják sárba szöges bakanccsal az alapvető emberi jogokat, így esett a választása Burmára, ahol már 60 éve módszeresen gyilkolják a karen kisebbséget. Igaz, ebből az évtizedes konfliktusból a néző sajnos csak a főcím előtti híradórészletekből értesül, már ha egyáltalán látja, és nem a büfénél áll sorba popcornért.
Mert Burma igazából csak ürügy, hogy Rambo ismét a dzsungelben harcolhasson. A világban bőven akadna más hely is, ahol egy eszement fegyverbuzi az úr. Az a fajta, aki szerint a segélyszállítmányok őt, meg a piálós-kurvázós zsoldosait illetik meg - és nem a kölyköket, akikből pont azok a taposóaknák csináltak féllábú nyomorékot, amiket ők ástak el az előző héten, szórakozásképp. Rambo simán géppuskázhatna Szudánban, Ruandában vagy Szomáliában, lődözhetne robbanónyilakat Sierra Leonében vagy Libériában. Rambo azonban egy vietnámi veterán a filmes kánonban, és a rajongók is jobban örülnek, hogy ha olyan helyen kezd rendcsinálásba, ahol térdig süpped a nyúlós sárba és megállás nélkül csorog a hátára az esővíz.
Slynak egyfelől tökéletesen sikerült hoznia a régi Rambo-feelinget. Másfelől viszont tobzódik az arcpirítóan hatásvadász jelenetekben, és ez egyáltalán nem tesz jót a filmnek. A gyerekek közvetlen közelről lelövésénél, és a síró anyák legéppuskázásánál már csak az a jelenet borzasztóbb, amikor a hiénaként vihogó őrmester a „Juss át a vízben úszó rizsföldön, amibe taposóaknákat dobáltunk!” című játékkal a falusiakat futásra, a nézőket pedig könnyes orrfújásra kényszeríti. Ezek látán persze hogy felmegy a pumpa az izomagyú háborús veteránban, és a film második felében módszeresen kibelez, felrobbant, és agyonlő mindenkit. Ezekről a képsorokról viszont már nehezen lehetne rosszat mondani.
Szinte másodpercenként repülnek el leszakadt végtagok a levegőben, és annyi vér fröccsen a kamerákra, amihez képest a Ryan közlegény emlékezetes partraszállós jelenete békés esküvői menetnek tűnik. Szerencsére Stallone azzal is tisztában volt, hogy ezt a mészáros munkát csak a ’80-as évek akciófilmjeiben volt divat egyetlen zöld atlétatrikós szuperkatonával elvégeztetni, ezért Rambo most kapott maga mellé egy szakasznyi mocskos szájú zsoldost. Az végeredmény így már nem a Predátor magányos dzsungelharcára hasonlít, hanem a Kannibál Holocaust és az Elitalakulat (jó értelemben vett) keverékére.
A vérfürdőt követő utolsó jelenetsor zseniális. Végre kiderül, hova ment volna Rambo 26 évvel ezelőtt, ha Brian Dennehy, a gecizős kisvárosi sheriff nem hozza elő belőle a tömegmészáros állatot. A Rambo 4 egy többé-kevésbé korrekt befejezése a trilógiának – ha azután nézzük meg, hogy végigpörgettük mindhárom részt. A ’80-as évek hangalámondásos videókazettáin felnőtt énem simán csillagos ötöst adna rá. A bennem bujkáló kordzakós, SZTK-szemüveges bölcsész (akinek a film eleji hajókázás fullasztó légköre sokkal jobban bejött, mint a lövöldözés) viszont csak annyit mondana az újratöltött Rambóra: ez bizony kevés, mint neonáci az MTK B-középben. Szerencsére hamar elhallgattattam.
Ritkán fordul elő, hogy régebben megjelent, kevéssé aktuális játékról írjunk, néha azonban nehéz ellenállni a kísértésnek. A Stubbs The Zombie esetében egyenesen lehetetlen: egy ilyen gyöngyszem utólagosan is illő figyelmet érdemel. A Romero örökbecsű trilógiája óta töretlen népszerűségnek örvendő élőhalottak ugyanis általában az érzelmektől mentes, kifogyhatatlan számban özönlő ellenséget testesítik meg, ez esetben azonban – talán éppen a Holtak napja tanulni képes zombija által inspirálva – emberzabáló szokásuk ellenére is szimpatikus színben tűnnek fel (minimum annyira, amennyire egy játék főszereplőjének szimpatikusnak kell lennie). Ebben a PC-re és konzolra is kijött játékban tehát mi, zombigeekek végre kedvenc rémünk rothadó bőrébe bújhatunk, hogy a másik oldalról is átéljük az élve felzabálás szörnyűséges aktusát.
A készítők szerencsére rájöttek, hogy mivel a játékosok ezúttal eme horror-szubzsáner legnagyobb félelemforrását jelentő lényt irányítják, nehéz lenne fenntartani a szokásos feszült hangulatot, így az alapötletet nagy adag humorral spékelték meg. Stubbs, a zöld bőrű, zavart tekintetű, láncdohányos zombi, akinek elegáns, bár kissé viseltes ruhája szakadásain át jól látszanak fehér bordái (sőt a megfelelő szögből még piros pöttyös alsóneműje is), már magában is épp elég komikus jelenség, amire még rátesz egy lapáttal a környezet különös eklektikája és a számtalan utalás és kikacsintás groteszk humora.
Hősünk megállíthatatlan: ajtókat tör be, járműveket vezet, testrészeit a legkülönfélébb módokon használja fegyverként (gyomrát elhajíthatjuk, fejét pedig tekegolyóként guríthatjuk, mielőtt felrobbantanánk, rothadó belének gázai elkábítják az ellent, letépett kezünket irányítva és azzal egy ember fejére tapadva átvehetjük felette az uralmat). A hiányzó szerveket némi húszabálás után gond nélkül vissza is növeszti, némi pihenő hatására pedig még sérüléseit is regenerálja. Ellenfeleinkre mégiscsak intelligenciánk a legveszélyesebb: az összes többi zombi bután ténfereg fel-alá, mi azonban ellenfeleink (rendőrök, katonák, tudósok) és ártatlan civilek agyának felfalásával komplett kis hadsereget gyűjthetünk magunk köré, amire a nagy túlerő miatt időnként kifejezetten nagy szükségünk is lesz. Így a third person nézetű akciójátékba két taktikai elem is került (testrészek használatának képessége, zombik toborzása), ami kifejezetten jót tesz a változatosságnak.
Ha ez még mindig nem volna elég, a környezet sem a szokványos: a békebeli Amerika filmekből ismerős idilli világát – a Fido című remek filmhez hasonlóan – egy alternatív, utópisztikus valóságba helyezték. A világháború elmaradt, a jazz még mindig divatban van, az öltözködési és építészeti stílus is változatlan, a világ giccsesen szép, az emberek nem ismerik a nélkülözést és a gonoszságot (vagy legalábbis úgy tesznek, mintha nem ismernék), az autók azonban a föld fölött repülnek, a sarkon közlekedési rendőr-robotok állnak, akik – ha mégis történik valami – vicces kinézetű plazmafegyvereket rántanak elő. Nem hiányoznak azonban a (sokszor teljesen más korszakban) megtörtént eseményekre kikacsintó viccek sem (az egyik utcaseprő robot például az élőhalott hordánk által széttépett rendőrök láttán szomorúan megjegyzi, hogy „Eisenhower alatt ilyen nem volt…”, máskor pedig a rendfenntartó erők segítségére siető öreg veterán bácsikat kell legyőznünk, akik déli zászlós kalapban, öreg, hosszú puskájukkal támadnak nekünk), kapunk horrorfilmes utalásokat is bőven a láncfűrészes splasherektől kezdve a kukoricaföldeken történő gyilkolászásig vagy a tolongó zombikkal teli bevásárlóközpont látványáig.
(Muszáj leírnom a kedvenc poénomat: egy komplett rendőrörs lemészárlása után Stubbs végül eljut a rendőrfőnök irodájába, a szokásos „pálya végi főellenség” elleni harc módja azonban furcsa módon – kapaszkodjatok meg – a táncverseny! Bekapcsolnak a színes fények, a ’40-es, ’50-es évek legnagyobb slágerei szólnak, a felsorakozott rohamrendőrök gyűrűjében egymást váltja az akrobatikus, izgága, törpenövésű rendőrtiszt és Stubbs, a szakadt ruhája ellenére is vitathatatlan eleganciával rendelkező, rongylábú élőhalott, és sorban tolják a lazábbnál lazább figurákat, miközben a játékos ritmusra nyomkodja a gombokat…)
Együtt van tehát egy jó alapötlet, egy pofonegyszerű, mégis sokféle trükközésre és taktikára lehetőséget adó akciómotor és egy jól eltalált hangulat, a legfontosabb azonban mégis az, amit a legnehezebb írásban visszaadni, nevezetesen: akármilyen furcsa keveréknek tűnik a játék a fentiek alapján, az eredmény egy nagyon is koherens és erőteljes egész. Minden működik: hátborzongatóan reccsennek a koponyák hősünk foga alatt, egy utcányi puskákkal felszerelkezett katona legyőzése izgalmas taktikázást igényel, a debil, groteszk, ravasz, fekete és még ki tudja, hányféle humor pedig nagyon üt (és mindig a legjobb pillanatokban). Igazi ínyencség minden geeknek!
Sonny Chiba munkásságát idehaza sajnos még elég kevesen ismerik, bár azért feltehetőleg él még országunkban néhány hozzám hasonlatos filmgeek, aki otthonában oltárt állított a japán filmipar eme kiválóságának tiszteletére, hogy naponta többször is leborulhasson bálványának nagysága előtt, közben újabb produkciókért, és reménybeli hazai DVD megjelenésekért imádkozva. Pedig Chiba sensei közel 50 éves pályafutása során valószínűleg több kultfilmet tud felmutatni, mint bárki más a filmvilágban, ez persze a közel 150-200 film- és sorozatszerepet tekintve nem is annyira meglepő. Sonny Chiba a harcművészeti filmek legnagyobb élő ikonja, akinek a hetvenes évek óta hatalmas kultusza van Japánon kívül is, míg nálunk az átlagnéző legfeljebb a pár évvel ezelőtt bemutatott Kill Bill-ben találkozhatott csak vele először, nem is sejtve, hogy a Hattori Hanzo-t alakító morcos tekintetű öregúr mögött valójában milyen gazdag életpálya is áll. A legenda a napokban ünnepelte 69. születésnapját, és a Geekz ez alkalomból egy új sorozatot indít, melyben a 6(!) harcművészeti stílusban is mesterfokozattal bíró világsztár legnagyobb kult-klasszikusaiból szemezgetünk. Szóval felejtsétek el Bruce Lee-t, Jackie Chant, Jet Li-t, de még Chuck Norris-t is, mert itt jön ő, a harcos, aki katanájával hadseregeket aprít miszlikbe, aki csontokat zúz porrá villámgyors ütéseivel és rúgásaival, aki emberi szíveket és nemi szerveket tép ki fél kézzel, és akit úgy hívnak, hogy SONNY CHIBA!
GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 5.
1974 igazán termékeny és szerencsés év volt Sonny Chiba számára. Ebben az évben készült el a nemzetközi ismertséget is hozó, és a legnagyobb kult-favoritnak számító The Street Fighter trilógia, az ebből kinőtt négy részes Sister Street Fighter sorozat (Chiba tanítványával, Etsuko Shihomival a főszerepben) első darabja, amit gyakran emlegetnek a SF negyedik részeként, valamint ekkor született a The Executioner című kétrészes akciódús karateorgia is. A The Street Fighter filmek első két epizódjának sikere után nyilvánvalóvá vált, hogy Sonny Chiba és a karate sikerre ítélt párosítás, így mondhatni kockázatmentesen vágtak bele egy újabb sorozatba. A The Executioner végül csak két epizódig jutott, de az első rész még így is Chiba egyik legszórakoztatóbb filmje lett. Megkapunk tőle mindent, ami a feledhetetlen szórakozáshoz nélkülözhetetlen: látványos karate bemutatókat, pikáns humort, macsó főhőst, pucér női testek látványát, képregényekből szalajtott ellenfeleket és exploitation filmhez méltó erőszakfaktort.
Ezek alapján a sztori természetesen nem is lehet túl bonyolult: egy volt rendőr Arashiyama (Ryo Ikebe) hadat üzen a Japánba drogot becsempésző nemzetközi maffiának, és ehhez három kőkemény figurát bérel fel. Egyikük Ryuichi Koga (Chiba), aki a Koga nindzsák leszármazottja, és ezért nemcsak kiváló harcos, de a rejtőzködés képességéhez is kiválóan ért. A második egy volt rendőr Hayabusa (Makoto Sato), aki jelenleg a jakuzák kíméletlen bérgyilkosa, míg a harmadik férfi egy fiatal aikido mester, Sakura, aki viszont éppen a kivégzésére vár a börtönben, ezért őt előbb még ki kell szabadítani. A feladat természetesen Ryuichire vár. Miután együtt a csapat, nincs más dolguk, mint lefülelni, majd felszámolni a dél-amerikai drogcsempész hálózatot, akik egy fiatal nővel csempészik be a drogot a szigetországba, mivel ő politikai mentességet élvez. De a dolog nem olyan egyszerű, mert a három jómadár nem igazán jön ki egymással. Az első rajtaütés során sikerrel járnak, de közben a gengszterek is szereznek erősítést, mégpedig úgy, hogy felbérlik a saját különlegesen veszélyes harcosaikat.
A film elején vicces flashbackek során ismerhetjük meg Ryuichi és Hayabusa előéletét. Láthatjuk pl. amint előbbi gyerekként (a szerepet a még nagyon fiatal Hiroyuki Sanada, Chiba másik tanítványa játssza) a háta közepébe se kívánja a nindzsa létet, de nagyapja mondhatni mégiscsak beléveri a tudást. És megtudjuk, hogy Hayabusa bérgyilkosként nemcsak azt ölte meg, akinek a likvidálásával megbízták, hanem miután az áldozat ráajánlott az árra, még a korábbi megbízóját is hazavágta. A hármas csupa problémás emberből áll. Az öntelt és kezelhetetlen Sakura állandóan kanos, és folyton Arashiyama unokahúgának Eminek a szoknyája alá vágyik, Ryuichi megállás nélkül a pénze miatt aggódik, Hayabusa pedig szereti játszani a főnököt. A film fő humorforrásai ezek az állandó piszkálódások, de a film szerencsére egyébként sem akarja magát túl komolyan venni, így aztán jócskán van min nevetni. Igazán vicces például, amikor a trió egymás után számol le a maffia embereivel, és Ryuichi éppen szeretkezés közben ront rá az egyik rosszfiúra. A bunyó közben Ryuichi ráfekszik az ágyban heverő, méretes keblekkel megáldott afro-amerikai hölgyeményre, majd mikor a kellemes pozíció korábbi bérlője lecsapni készül a betolakodóra, Ryuichi hirtelen félreugrik, így a termetes rosszéletű végül a csajt vágja hasba izomból.
És ha már bunyó. Chiba teljesítménye ismét elképesztő. Követhetetlenül gyors tempóban képes osztani az ütéseket, és itt nincs gyorsított felvétel ám. Egész egyszerűen övé a leggyorsabb ököl a vadkeleten. Bár karaktere most kevésbé brutális, mint amit a Street Fighter-ben láthattunk tőle, de itt sem megy a szomszédba néhány meglepően nyers mozzanatért. Az egyik verekedés alkalmával ugyanis egyenesen kitépi ellenfele egyik bordáját. Ilyet azért nem nagyon látni más harcművész-színészektől, igaz? (Talán nem véletlen az eredeti, és sokkal hangzatosabb japán cím: Chokugeki! Jigoku-ken azaz Telitalálat! Pokoli ököl) A trió ellen felsorakoztatott harcosok tipikus rajzfilmes/képregényes ellenfelek, még nevük is erre hajaz: Lone Wolf, Leone of Sicily, Blazer Nishiyama. Kegyetlen gyilkos kinézetük ellenére többnyire inkább röhejes balfaszok. Ez kiderül többek között abból a jelenetből is, mikor gyakorlásuk során az egyik gorilla termetű fószer leharapja a másik szerencsétlen fülét (lásd a fenti képen), az pedig erről tudomást sem véve, bal kezét az egykori hallószerv helyére tapasztva, egy kézzel harcol tovább. Hiába, az ugyancsak legendás rendező Teruo Ishii nem tudta magát meghazudtolni. A különösen véres és kegyetlen filmjeiről ismert (Shogun's Joys of Torture) rendező már rutinosan pakolta bele a filmbe a különböző gore- és szexjeleneteket. A színészek játéka változó, néhol tudatosan túljátszottak a szerepek, akárcsak a Chibára oly jellemző folyamatos grimaszolások is, de ezek tökéletesen illenek a film b-kategóriás hangulatához.
Rettentő pörgős egy alkotásról van szó, ezért ha az agyunkat nem túlságosan megterhelő szórakozásra vágyunk, akkor ez a mi filmünk. A folyamatos akció, és a humoros részek bőven elvonják a figyelmet a kissé bugyuta történetről, amit amúgy sem nagyon nehéz követni, hiszen az csak egy olcsó alibi a sok ülepszétrúgás felvonultatásához. A film igazi erőssége természetesen maga Sonny Chiba. Karizmatikus egyénisége, és brutális, szinte már emberfeletti harci képességeit látván könnyen megérthető, hogy miért is tartják őt a műfaj véreskezű császárának. Ő nem kérdez, hanem üt. Ő nem kímél, hanem öl. Mert ő Sonny Chiba. Ez elmond róla mindent.
Csalódni fog, aki parádés viadalokra, statiszták ezreit felvonultató harci jelenetekre számít. A 126 perc túlnyomó részében ugyanis leginkább gondosan rendezett, előírásos, nyugalmat árasztó, kavicsos ösvényekkel szabdalt ösvényeket látunk, na meg paravánokkal, ablakrácsos papírfalakkal, sodzsikkal határolt belsőket. A 17-ik századi Japán képét. Szóval komoly társadalomkritikát kapunk, melodrámába csomagolva.
A korai Tokugawa-korszakban járunk, az 1683-as évben. Nincs háború, a szamurájokra már csak megszokás miatt van szükség az uralkodóházaknál. A kevésbé szerencsések jobb híján – amint az egy társalgás közben elhangzik - felcsapnak zenésznek, de az egy igazi szamuráj szemében óriási szégyen. Ezekben az időkben mégsincs más út nevet és dicsőséget szerezni egy szamuráj számára, mint kitanulni valamilyen művészetet. Az általános béke és harmónia, amit az ismétlődő rituálék megbolygathatatlan változatlansága is jelképez, azonban csak illúzió és mint olyan, múlandó. Szereplőink valójában foglyai a szokásoknak és a térnek, amiben életüket nap mint nap leélik. Életük egy zárt uradalmi kastélyban, az azt körülvevő erdőkben, na meg egy kicsiny faluban zajlik, ahová a hírek csak ritkán jutnak el. Akkor viszont hisznek minden kósza szóbeszédnek.
Amikor a film elején a daimjó, a földesúr a császár parancsának engedelmeskedve katonáival Edóba távozik, látszólag minden marad a régiben. De három hónap után az otthon hagyott nők már megérzik uruk távollétét. A földesúr feleségének, Osai-nak természetesen megtetszik Gonza, a nála tizenkét évvel fiatalabb szamuráj, aki olyannyira jóképű, hogy szépségét és nemes kiállását a környékbeliek dalokba is foglalták.
Bár a férjét sosem szerette, Osai-nak mégsem jutna eszébe a házasságtörés. Saját lányának szánja a lándzsaforgatót, aki azonban, ha épp nem egy nyilvánosházban múlatja az időt, akkor Oyukával, egy csinos fiatal lánnyal enyeleg. Már a házasságot is kitűzték, sőt Oyuka felvarrja Gonza obi-jára, azaz övére Gonza címere mellé a saját jelét. Oyuka azonban egy rivális szamuráj, Hannojo húga, aki ellenzi a Gonzával való házasságot, hiszen jobb partnert is találhat neki. Feltéve, ha ő maga keres annyi pénzt, amennyit tisztes hozományul adhat.
Az áhított vagyon akkor kerül elérhető közelségbe, amikor felajánlják neki és Gonzának, hogy egyikük lesz az, aki levezényli a családi teaszertartást a birodalmi vendégek előtt. A bizalmi állást Gonza kapja, aki eleve a teaszertartás művészetében szeretett volna elmélyülni. Már csak át kell adni neki a család féltve őrzött titkát, a teaszertartást elmagyarázó titkos tekercseket. Mivel Gonza nem tagja az úri családnak, a felesleges pletykákat elkerülendő az átadásra éjfélkor kerítenek sort. Pontosan akkor, amikor Hannojo be akar törni a földesúr házába, hogy ellopja a tekercseket. Ehelyett Gonza és Osai obi-ját viszi magával és telekürtöli a falut a – mellesleg az igazságtól messze álló - házasságtörés hírével. Mivel ezzel szégyent hoztak a földesúrra és családjára, végzetüket nem kerülhetik el. Mindhárman menekülőre fogják. Hannojo a húgával, Gonza pedig Osai-jal. Mivel ez egy japán film, hőseinkért feleslegesen izgulunk. Büntetésük utoléri őket. Hogy jogosan, az már kérdéses.
A szamurájfilmek magvát adó klasszikus giri-ninjo (azaz a főhőst vezérlő kötelesség és vágy) ellentét helyett mostani hősünk ugyanis nem is ura a saját sorsának, hiszen szamurájként olyan szerepbe van kényszerítve, ami nem a szamurájok feladata lenne. A házasságtörést pedig, amivel vádolják, el sem követte. Mondjuk ki, saját gyengesége helyett ő a társadalom áldozata, egy olyan társadalomé, amelyben egy apró félreértés is végzetes lehet. Gonzának nemhogy a sorsán változtatni, de cselekedni sincs lehetősége. Szamuráj lévén még az érzelmeit sem mutathatja ki. Gonza személyiségét ezért alig, és kizárólag mások elbeszéléséből ismerhetjük meg.
Masahiro Shinoda le sem tagadhatná, hogy 1986-os filmje egy klasszikus bunraku-darab (azaz bábszínház-előadás) alapján készült. Nagyon zavaróak a néha magukban beszélő szereplők, akik persze valójában a közönségnek intézik a szavaikat. A film elején a földesúr távozásakor a magasba emelkedő lándzsák képe viszont egyértelműen tisztelgés a bunraku előtt, ahogy a film végén a kikötővárosban kiáltozó mutatványos is, aki bábszínházba invitálja az embereket. A darab, amit előadnak, természetesen egy házasságtörés után menekülő párról szól.
Alapanyagnak a „japán Shakespeare”, Chikamatsu darabja szolgált, ahogy egy 1969-es Shinoda-film, a „Kettős Öngyilkosság” (Shinju ten no Amijima) esetében is. Ahogy a történet is felosztható három negyven perces részre, a szélesvásznú szamurájfilmek vízszintesre és függőlegesre komponált képeitől eltérően Shinoda a teret is szinte mindig három részre osztja fel. Hol a színekkel operál, hol a tárgyak és a szereplők elrendezésével. Tehát többnyire mozdulatlan beállításokkal, kerülve a gyors vágásokat és a közeliket. Minden eszköz az elidegenítést szolgálja, Shinoda ugyanis nem szeretné, hogy aggódjunk a szereplőkért. Végtére is sors-tragédiát látunk, amelyben aminek be kell következnie, az úgyis bekövetkezik.
Az eseményeket néha festményszerű képek szakítják meg, amelyek élettelen tárgyakat ábrázolnak. Időtlenséget, illetve az idő mozdulatlanságát sugallják, de pillanatokra el is távolítanak az eseményektől. Ahogy a film befejezésekor megismételt kezdő képsorok is azt jelzik, minden marad a régiben. Visszaállt az előírásos rend.
Galactus: Galactus nevében készüljetek fel a felfalatásra. Életetek kioltatik, hogy én tovább élhessek. Ugyan éhségem az egeket ostromolja, mégis el kell időzzek egy pillanatra, hogy megkérdezzem: hol van a hírnököm? Hol van a szolgám, az Ezüst Utazó?
Hank Pym: Ha az "Ezüst Utazón" azt az ezüst színű fickót érted, aki szörfdeszkán repkedett... hát őt megettük.
Galactus: Micsoda?
Hank Pym: És igazán nem akarom tönkrevágni a világfaló bulidat... de még mindig éhesek vagyunk. Kapjátok el, fiúk!
Töredelmesen be kell valljam, hogy gyarló, esendő geekként (bár folyamatosan próbálom magam meggyőzni ennek ellenkezőjéről, persze nem túl sok sikerrel), arra vagyok kondícionálva, hogy bizonyos kulcsszavak és motívumok zsigeri reakciókat provokáljanak belőlem, teljesen előre kiszámítható végeredménnyel, akár Pavlov kísérleti ebéből. Ugyan a Marvel képregények dömpingje (mely ez esetben sajnos együtt jár a színvonal csökkenésével) eléggé megcsappantotta az érdeklődésem a produktumaik iránt, amikor először hallottam a Marvel Zombies címen futó (azóta persze befejezett) minisorozatukról, azonnal heves nyáltermelésbe kezdtem.
Mert hát miről is van itt szó? Posztapokaliptikus környezet? Pipa. Emberi húsra éhező, foszladozó zombik? Pipa. Idő/térutazás? Pipa. Marvel szuperhősök? Pipa. Zombifikálódott Marvel szuperhősök egy posztapokaliptikus jövőben, akik miután felzabálták az emberiséget, egy párhuzamos dimenzióra fenik a fogukat? Pipa. Várjunk csak, hogy micsoda?
Itt egy kissé elgondolkodtam. Vajon ebből most egy Shaun of the Dead jellegű elmeroggyant marhaság fog kisülni vagy ezt teljesen komolyan gondolják? Ikonikus Marvel karakterek versus szuperképességekkel rendelkező zombolyák? Aztán megláttam, hogy a minisorozatot Robert Kirkman jegyzi, és fellélegeztem. A The Walking Dead jelenleg is futó sorozatával ezek szerint nem csak rám tett mély benyomást, hanem a Marvel fejeseire is, így már sokkal nagyobb bizodalommal néztem a Marvel Zombies elébe (Kirkman úr gyaníthatóan még tiszteletét teszi majd a geekz oldalain a közeljövőben).
A minisorozat ötlete egyébként az Ultimate Fantastic Four 21-23 számában Mark Millar által felvázolt rövid What if?-szerű ujjgyakorlat sikere nyomán szökkent szárba, miszerint a fiatal Reed Richards-ot másik dimenzióbeli alteregója átcsalja egy alternatív Földre, ahol a földönkívüli zombivírussal megfertőzött Sentry-nek köszönhetően a világ romokban hever, az utcákon pedig élőholt szuperhősök vadásznak a maroknyi túlélőre. Ironikus módon pont Magneto a menekülő humánok védelmezője (ahogy ő fogalmazza meg: "a koldusok nem nagyon válogathatnak"), aki végül hátramarad, hogy elpusztítsa a dimenziók között kaput nyitó szerkezetet, míg társai a biztonságos valóságba jutnak. Érdekes ötlet, de túlságosan is laza ecsetvonásokkal felvázolt script, ami nem aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket, és úgy egyébként, elég összecsapott a vége (szappanoperába hajló cliffhangerrel: Sue Storm döbbent arca, amikor megpillantja hirtelen előkerült édesanyját... közvetlenül azután, hogy rezzenéstelen arccal nyomta le a zombi Mr. Fantastic-ot... WTF?).
Szerencsére a karmesteri pálca itt már átkerül Kirkman maestro kezébe, aki ott veszi fel a történet fonalát, ahol Millar abbahagyta, vagyis amikor Magneto egyedül néz farkasszemet az élőhalott Bosszú Angyalaival, Hulkkal, Colonel America-val (alternatív valóság, ugye) és még egy falkányi A-listás szuperhőssel, aki az ő csontjaiból akarja kiszopogatni a velőt. Az ember ugye azt várná, hogy a továbbiakban egy klasszikus Marvel team-up-ot látunk majd, összegyűlnek a túlélők, páran hősiesen feláldozzák magukat (elvégre hősök, nem?), ám a végén lenyomják a fővírusgazdát, mindenki meggyógyul, aztán össznépi örömködés veszi kezdetét... hát marhára nem. A Mágnesesség Mestere alig pár oldalig húzza, aztán olyan fröcsögős-belezős jelenet keretében zabálják fel őt Amerika legnagyobb hősei, hogy Romero mester elégedetten csettintene ennek láttán. Az egyszeri olvasó pedig nagyokat pislog, hogy most akkor hogyan tovább.
Kirkman pedig egész egyszerűen csavar egyet a bizarr helyzeten és a történet főszereplőivé a zombik avanzsálnak, minek következtében olyan szórakoztató és morbid ötletparádéban lesz részünk, ami egyértelművé teszi, hogy az író szinte lubickol a rárótt feladatban. Egy alternatív univerzumról lévén szó, semmi és senki sem kötötte meg a kezét (a hardcover kiadás előszavában ő maga ismeri el, hogy minden újabb számban szándékosan egyre magasabbra tekerte a toleranciaküszöböt, már ami a Marvel ikonok imázsának sérthetetlenségét illeti, a kiadó pedig nagy meglepetésére rendre rábólintott a forgatókönyveire): ismét láthatjuk a klasszikus, önsajnálatba süppedt Pókembert, ez esetben azonban nem a munkája vagy a magánélete miatt ostorozza magát, hanem mert őrjítő éhségében megette feleségét és nénikéjét, míg Hank Pym (Giant-Man/Ant-Man) titkos laborjában tartja telenyugtatózva a Fekete Párducot, hogy apránként leamputálva a végtagjait minél tovább tartson az élelemforrása. Thornak jelenlegi állapota miatt nem engedelmeskedik Mjölnir, ezért egy betonkockából és vascsőből eszkábál magának kalapácsot, a leghasznosabb szuperképesség birtokosa pedig a Darázs, hiszen összezsugorodva napokig elvan egy kis húscafattal is. Banner doki már nem akkor változik át Hulkká, amikor dühös lesz, hanem mikor megéhezik, ez meg gyakorlatilag egy folyamatos, konstans állapot.
A történet végül két szálra bomlik, az egyikben az alig tucatnyi életben maradt mutáns felmenekíti Fekete Párducot az orbitális pályán keringő M aszteroidára, a másikban pedig egy ismert Fantasztikus Négyes sztori fejtetőre állítását láthatjuk, amikor is megjelenik az Ezüst Utazó, hogy bejelentse Galactus érkezését és igényét a bolygóra. A zombihősök reakcióját gondolom nem kell ecsetelni...
Mindenféleképp érdemes megemlíteni a füzetek borítóit, amiken Arthur Suydam fantasztikus munkát végzett: fogott pár klasszikus Marvel borítót, majd ráhúzva a zombiköntöst a szereplőkre, borzongatóan bizarr kompozíciókat hozott létre, jó pár elbújtatott poénnal. Tessék csak megfigyelni az élőhalott Colonel America levágott tetejű koponyájában zsibongó fészekrakásnyi madárfiókát vagy a Days of Future Past X-Men sztori hátterében a plakátok feliratait (utóbbi egyébként a Marvel Zombies vs The Army of Darkness spin-off borítója, és igen, az a láncfűrészes fazon Ash aka Bruce Campbell)...
Összességében a Marvel Zombies igen jól sikerült alkotás, ügyesen zsonglőrködik a Marvel Univerzum nyújtotta bőséges anyaggal és a tehetséges alkotógárda is mindent kihozott a témából, amit lehetett. Ajánlott olvasmány, azonban néminemű vonatkozó háttértudás szükségeltetik, hogy teljes egészében ki tudjunk élvezni minden poént és utalást.
Amikor először találkoztam Ian McEwan könyvével, meg voltam róla győződve, hogy pontosan az a rátarti, mindentudó, posztmodern próza, amit tíz perc után sikítva vágok majd be a sarokba.
És ha nem készül el a filmadaptációja, talán sosem veszem a könyvet a kezembe, és nem jövök rá, hogy mekkorát tévedtem. Ugyanis ingadozzon bár nyelvezete sokszor a bűbájosan szószátyár és az emberpróbálóan túlírt között, ez az írói stílusokat és nézőpontokat szélsebesen váltó történet valahogy beette magát a bőröm alá.
Ha nem a filmet látom előbb, még fővesztés terhe mellett sem tudtam volna megmondani, miként lehet vászonra vinni a könyv zavarba ejtően gazdag és intim világát. A forgatókönyvíró, a rutinos Christopher Hampton azonban nagyszerű munkát végzett: okosan vont össze és nagy beleérzéssel helyezett át hangsúlyokat, így a film nem csupán egy mozgó képeskönyv lett, hanem az eredetivel teljesen egyenértékű adaptáció.
A történet szerint - amelyről minél kevesebbet tudunk, annál jobb - Angliában járunk, a Tallis család házában, 1935 nyarán. A pazar díszletek, a helyenként modoros színészi játék és a kissé színpadias beállítások tökéletesen mímelik a társalgási vígjátékok és romantikus drámák ezerszer látott világát, mindössze az anakronisztikusnak ható modern vágástechnika és kameramozgások által keltett finom feszültség, vagy éppen egy, a tetőablakon bekandikáló harci repülő képe vetíti elő a kitörés előtt álló tragédiát. Az Atonement ugyanis nem kisasszonyok és úrfik cserfes szópárbajának története.
A stáb valamennyi tagja, a látványtervezőtől a zeneszerzőig (oh, azok a vonósokból, zongorából és az írógép kattogásából szőtt varázslatos akkordok!) fantasztikus munkát végzett. A szereplők nagyszerűek, közülük is kiemelkedik a kislány-Briony-t játszó Saoirse Roanan (a kisasszony friss Oscar-jelöléséhez ezúton is meleg szívvel gratulálunk), aki nemcsak kifürkészhetetlen arcával, de egész lényével játszik: gondoljunk csak arra, ahogy azok a „nevetségesen ernyedt, nem nélküli ruhadarabok" állnak rajta - az nem pusztán jelmeztervezői, de színészi bravúr is.
Feltétlenül meg kell említenünk a fiatal ír operatőr, Seamus McGarvey nevét, aki talán a legtöbbet tett azért, hogy a film ilyen csodálatosan nézzen ki. Az ő kamerája varázsolta a kórosan sovány Keira Knightley-t olyan habzsolnivalóan bájossá, ami még engem is drámai tettek elkövetésére sarkalna, ha nem is a csatamezőn, de a könyvtárszobában feltétlenül. A mozi kapcsán azonban nem ezért válik majd legendává a neve, hanem mert megalkotta a dunkirki jelenetet! Ez az ötperces, vágás nélküli, a Bosch festmények zsúfoltságát idéző szcéna egy valódi csoda: a visszavonulásra váró katonák között szemlélődő kamerával festett borzalom-lajstrom a megszületése pillanatában hivatkozási ponttá vált, instant filmtörténeti klasszikus.
A Vágy és vezeklés, Joe Wright rendező második nagyjátékfilmje, a soha ki nem mondott szavak és az el nem csattant csókok drámája; a bűn, a feloldozás és a remény meséje; a felnőtté válás, a kérlelhetetlenül felszínre törő nemiség által örökre elmosott gyermeki ártatlanság elvesztésének szépséges krónikája.
Nem tökéletes film, ahhoz ugyanis a lenyűgöző első óra és a katarzist hozó finálé között túlságosan is elanyátlanodik; nem több és nem kevesebb, mint egy bölcsen adaptált, álomszépen fényképezett és páratlanul ihletetten elmesélt MOZI, amelynek - és ez ritkaság - az esze és a szíve egyaránt a helyén van.
Általában nem sok jót jelent, ha a nagytudású recenzens, vagy maga a mezei néző – jobb híján – a „tisztességes” és a „korrekt” szavakat húzza elő a közhelyszótárából, amikor reflektálni kell az adott filmre. Ez ugyanis annyit tesz, hogy az illető dolgozat tökéletesen középszerű, az ilyesmire pedig csak akkor érdemes az időt vesztegetni, ha nagyon sok van belőle (mármint az időből), vagy ha az adott rendező illetve színész elvakult rajongói vagyunk. Az Amerikai gengszter tulajdonképpen ebbe a kategóriába esne, ha nem lenne benne jópár olyan momentum, amely feledtetné a konstans déja vu érzését.
A történet ugyebár egyidős a gengszterfilmekével, a „rise and fall” tipikus haranggörbéjéről van szó: jön egy kívülálló senki, akiből valaki lesz, majd a csúcsról zuhanórepülésben jut a pokolba. Nem is muszáj, hogy feltétlenül az alvilágban munkálkodjon az illető, lehet éppen mondjuk egy médiamágnás is (lásd: Aranypolgár), ebben az esetben persze inkább egy sebhelyes arcú kubai sztorija a kézenfekvő párhuzam. Az „amerikai gengszter” alias Frank Lucas is kábé ugyanannyira számít idegen testnek az olaszok uralta maffiabizniszben, mint Montana Miamiben. A feketék ugyanis nem igen jutottak el odáig – legalábbis a történet idején, a hatvanas-hetvenes években –, hogy a szicíliai kollégákéhoz hasonló szervezettségű hálózatot építsenek ki. A főszereplő Lucas-nak ez sikerül, és ez a morbid emancipációs szubtextus önmagában is érdekes, hát még ha tudjuk, hogy többé-kevésbé az élet írta a szkriptet.
Korrigálnék is rögtön: ez a „csavar” attól működik igazán, hogy éppen Denzel Washington játssza Lucas-t, és éppen úgy, ahogy. A jó Denzel ugyanis nem egy fekete színész a sok közül: ő a Hazafias Néger, a becsület, a tisztesség és az erkölcs jelképe. Van stílusa és hozza magával a drogkirály szerepébe is. Elegáns, választékos és családcentrikus – kivéve amikor a nyílt utcán lövi fejbe a tejelni vonakodó riválist, vagy amikor a koktélparty-n egy zongorafedővel simítja el a nézeteltéréseket. Ridley Scott húzása aljas, de működik. Felhasználja Washington imázsát arra, hogy se a romantikus gengszter, se a pszichopata vadállat skatulyájába ne tudjuk beleerőltetni a figurát, ergo se utálni, se azonosulni vele ne lehessen igazán. Helyette kapunk egy furcsa, zavarba ejtően ellentmondásos személyiséget.
A másik oldalon Richie Roberts, a Lucas után nyomozó, betegesen kötelességtudó rendőr sokkal kiszámíthatóbb karakter, amit viszont Russel Crowe játéka ellensúlyoz: végre nem matekzseni vagy bankár, hanem egy alkatához illő tohonya figura. A rendező, illetve az írók, a két főszereplő ellentétét némileg erőltetett képi eszközökkel próbálják sulykolni, de ezt leszámítva nincs a filmben a Heat teatralitásából, vagy a Tégla fatalista hangulatából. Scott inkább mintha valami Drót-féle (kis)realizmusra törekedne (ez persze elsősorban Crowe szálára igaz), amit a meggyőzően szállított hetvenes évek fíling, a barkók, a ruhák vagy a harlemi utcaképek is szavatolnak. (A pozitívumok közé sorolhatnám a zenét is, ha pofátlan és ostoba módon nem használták volna fel a Jackie Brownnal összenőtt Across 110th Streetet.) Egyértelműek a politikai áthallások is – a heroin ugyebár a Vietnámban elesett katonák koporsójában érkezik meg Amerikába –, és a „bűnözőnél rosszabb a bűnöző rendőr” végkicsengése is világos. És ebben az a szép, hogy nem lehet belekötni: így történt minden a valóságban is.
Elég erős tehát az alapanyag ahhoz, hogy biztosak legyünk benne: többet is ki lehetett volna hozni belőle. Ráadásul még a 157 perc is kevés ahhoz, hogy bizonyos mellékszálak ne tűnjenek összecsapottnak – a Lucas rokonaiból álló County Boys akár egy külön filmet is kaphatna – de ez még így is az utóbbi pár év legmeggyőzőbb gengsztermozija, amely egyszerre hommage-a a műfajnak, krónikája egy korszaknak és portréja egy nagystílű bűnözőzseninek. Középszerűnél több, instant klasszikusnál kevesebb.
Úgy hiszem bátran állíthatom, a Wormwood: Gentleman Corpse* Ben Templesmith alkotói zsenijének kvázi kvintesszenciája: egyrészt szerintem kábé a fehér üröm (wormwood, Artemisia Absinthium) hallucinogén hatása okozhat ilyen baljósan elmosódó háttereket, hagymázas, rémálomszerű lényekkel teli látványvilágot és elborult ötleteket, másrészt ez az első képregénye, melynek írója és rajzolója is egyben, vagyis a két alkotói folyamat elképzelései tökéletesen kiegészítik egymást, ami viszonylag ritka jelenség a képregényiparban.
Aki esetleg még nem hallott Templesmith-ről, annak első körben érdemes megjegyezni, hogy a 30 Days of Night képi világa nagyban neki köszönhető - főleg a vámpírok cápaszerű kinézetének újragondolása - tekintve, hogy a film alapjául az általa rajzolt azonos című trade paperback szolgált. A 2002-ben feltűnt ausztrál illusztrátort többször is jelölték a neves Eisner-díjra és kollaborált a brit fenegyerek, Warren Ellis (Transmetropolitan, Planetary) Fell kísérletében**, mely szakítva az amerikai képregénykiadás konvencióival, kevesebb oldalon, ámde jóval olcsóbban tolmácsolja egy kiégett zsaru küzdelmét egy rémálomszerű város elmebeteg bűnözőivel szemben. Dolgozott a Dark Horse, az Image Comics és az IDW Publishing kiadóknak, melyek közül az utóbbinak köszönheti összeismerkedését jelenlegi feleségével, valamint a Wormwood képregények útnak indítását.
Na de lássuk mi is a teljesen egyedi Wormwood-univerzum receptje:
Vegyünk egy nagy sebességgel egy lovecrafti világvége felé robogó Földet, amely többszöri megmentésre szorul, lehetőleg úgy, hogy az átlagember ebből mit se vegyen észre, szórjuk meg a modern időkhöz alkalmazkodott démonokkal, ősi sumér istenekkel, az Apokalipszis Négy Lovasával (akik, miután felfedezték a videójátékokat és a gyorskajáldákat, próbálják addig húzni a világvégét, ameddig csak lehet), háziállatként tartott gusztustalan leprechaunokkal és örökké éhes cthulhoid csápos rettenetekkel.
Nem kevésbé elvetemült ötletekből keverjünk ki egy illusztris szereplőgárdát: fogjunk egy intelligens és cinikus parazitaférget (Wormwood) egy szomszédos univerzumból, aki ráunva, hogy halott istenek testében lakozik, a bolyongásai során felfedezett Földön vetett horgonyt, miután erős függőséget alakított ki a Guinness sör, a dohányzás és az örömlányok iránt. Jelenleg egy kifogástalan öltözetű és erős brit akcentussal rendelkező holttest boldog birtokosa, akinek jobb szeméből kommentálja a körülötte zajló eseményeket. Hozzuk össze újra egy ex-szeretővel (Medusa), aki egy sztriptízbár tulajdonosa, és a halhatatlanságért cserébe elvállalta egy dimenziók közötti átjáró őrzését, mely köré a bárja épült. Csapjunk hozzá egy sidekicket (Mr. Pendulum), a főszereplő ivócimboráját és egyben személyes testőrét, akit unalmában épített sajátkezűleg egy ingaórából és pár üres sörösdobozból (ha keresztezzük a T2-est a szériatartozék shotgunnal és a ZZ-Top egyik véletlenszerűen választott tagjával, aki aznap épp bal lábbal kelt fel, nagyjából közel járunk a koncepcióhoz). Bolondítsuk meg egy tökös zsoldosnővel (Phoebe Phoenix), aki a rajta lévő tetoválások életrekeltésével és a John Woo filmeket megszégyenítő duplapisztolyos fellobbanásaival vigyáz Wormwood jelenlegi „öltönyére”, és végül, de nem utolsósorban, díszítsük egy zsaru kísértetével (Trotsky), aki karmikus adóssága lerovása fejében kénytelen bűntényeket megoldani mielőtt itt hagyhatná ezt az árnyékvilágot.
Adjunk a szereplők szájába friss, vitriolosan ironikus, nemritkán trágár dialógusokat, melyek egy, az eddigi koncepcióhoz igazodóan, őrült történetet szőnek át, és voilá, egy valóban egyedi, színes és szórakoztató koktélt kapunk. Fogyasszuk egészséggel!
Az első gyűjteményes kötetet Wormwood: Gentleman Corpse – Birds, Bees, Blood & Beer címmel adta ki 2007-ben az IDW Publishing, mely összesen 152 oldalon terpeszkedik két történettel. A Taster című egyrészes (tulajdonképp nulladik szám) teljes egészében Medusa éjszakai bárjában játszódik, ahol is Wormwood kellemes sörözgetését a vendégekből kinövő ördögkender szakítja félbe, ami aztán egy rövid nyomozás és 52 öltés (hja, kérem, ha valaki ráharap a shotgun csövére, ritkán marad egyben) után kötelező jellegű showdownban végződik a húsevő dudvák Spóra Atyjával. Ezt követi a kötet címadó négyrészes sztorija, ami egy újabb variáció a világvégére, csak éppen itt potencianövelő szerbe kevert szlötyivel megfertőzött áldozatokból kikelt csápos szörnyekkel kísérlik meg megidézni a soron következő démonurat, hogy délutáni snack gyanánt elfogyaszthassa a mi lakájos kis dimenziónkat. A gyilkosságsorozat után nyomozó Trotsky természetesen ebbe is belerángatja kedvenc férgünket, aki társait erősítésként hozva újabb pokoli hatalmasságnak mutat be és ússza meg a következményeket. Ja, természetesen itt is kapunk csápokat, vért, beleket és kettétépést. Úgy tűnik ez Templesmith-nek lassan kezd a védjegyévé válni.
Mint látszik, a Wormwood bőven kölcsönöz Lovecraft, Gaiman és Pratchett munkásságából (Good Omens, valaki?), ám azt olyan képi világgal, humorral, de legfőképpen nagybetűs HANGULATTAL teszi, hogy nem tudja az ember nem a szívébe zárni azt a rothadó hulla szemüregéből kikandikáló kis láncdohányos férget.
*Nem összekeverendő a Garth Ennis (Preacher, Hellblazer, The Authority, The Boys) által jegyzett The Chronicles of Wormwood című sorozattal, amelynek főszereplője a Pokol Hercegének fia, aki együtt kocsmázik Isten Fiával, és Joan of Arc (másoknak Jeanne D'Arc) a szeretője...
**A standard 22 oldal képregény plusz 10 oldal reklám 2.99 $-ért hullámzó színvonalú taralommal vs. 16 oldal képregény plusz 8 oldal artwork 1.99 $-ért, ütős történettel. Na, te melyiket választanád?
Törént egyszer, hogy Ben Affleck írt egy forgatókönyvet, aztán úgy döntött, ha már ilyen profi munkát végzett, rögtön meg is rendezi a filmet, annak főszerepében pedig magát… nem, az mégis túlzás lenne… hát akkor az öccsét. És lőn: a Gone Baby Gone a neo-noir kissé még körülhatárolatlan, de lassan szubzsánerré váló jellegzetességeit felvonultató krimi, mely, készítése nem éppen biztató körülményeinek ellenére, határozottan kellemes darab lett, elsősorban a műfaji vezérmotívumok érdekes modernizálási szándékának, másodsorban pedig arcpirító minimalizmusának köszönhetően.
Hősünk, Patrick Kenzie egy fiatal bostoni nyomozó, aki ismeri a lerobbantabb, veszélyesebb környékeket és haverjai is akadnak mindenfelé. Amikor partnerével és egyben élettársával egy felelőtlen, züllött anya elveszett gyerekének nyomába ered, akit ráadásul még rengeteg rendőr is keres, csakis lelkiismerete és egy ártatlan lélek megmentésének vágya hajtja. Munkáját, úgy tűnik, mindenki csak hátráltatja: az anya nemtörődöm, a rendőrfőnöknek nem hiányzik a két magánzó (Morgan Freeman igen viccesen fest felnyírt hajjal és szeplőkkel), de nem segít sokat a két furcsa, darabos modorú zsaru sem, akikkel Patrick az információcsere érdekében tart kapcsolatot (Ed Harris remek a szerepben, ami egyébként mutat némi hasonlóságot az Erőszakos múltbeli karakterérel).
A nyomozás drámai végkifejlettel zárul, pedig még a játékidő felénél sem járunk. Új szál, újabb eltűnt gyermek kerül a képbe, ezúttal azonban hiányzik a megbízó: Patrick a saját szakállára vág bele a kisfiú felkutatásába drogdíler barátjának tippje alapján. Aki azonban egy önbíráskodó bosszúhistóriára számít (hiszen hősünk máris pisztollyal a kézben magánakciózik), téved: hamarosan ennek az epizódnak is vége szakad. Nincs több új ügy, nincs több eltűnt gyerek, az eddigi szálak azonban elkezdenek összekeveredni a külvilágban és a főszereplő lelkében is: Patricknek az éles helyzetek során hozott döntései miatt szembe kell néznie saját lelkiismeretével, illetve, ahogy lassan rájön, nem csak neki… A morális dilemmák pedig, rossz szokásuk szerint, egyre csak dagadnak a film végéig (illetve az az előtti tíz percig, de erről majd később).
Casey Affleck egy hangyányival kevésbé irritáló arcú, mint bátyja, fiatalabb is, sőt még az önteltség sem sugárzik róla annyira, ami meglepő módon mind előnyére válik a szerepben. Meglepő módon, mert egy tökös, füstös, bűnben és erőszakban pácolt magánnyomozós történet hőse elvileg egy sokat látott, dörzsölt róka kéne hogy legyen. Ez az első dolog, ahol Ben Affleck csavar egyet a klasszikus noir hagyományokon: egy fiatal, kevés tapasztalattal rendelkező srác szemszögéből látjuk az eseményeket (mert ahhoz a noir alapszabályhoz, miszerint csak azt szabad megmutatni, amit a főszereplő lát, egy-két magyarázó flashback-jelenettől eltekintve tartja magát), akinek remekül megy ugyan a káromkodás és a kötelező „ki a fasza gyerek?” játékban való részvétel – azaz egymás szakadatlan kóstolgatása és fenyegetése úgy a bűnözőkkel, mint a rendőrökkel –, de a pókerarca valahogy nem elég kifejezéstelen a nehéz helyzetekben, és bizony a pisztoly is megremeg a kezében, amikor lőni kezdenek rá. Egyfajta kifordítása ez az érettebb, rutinos noir főhős jellegzetes motívumának, aki tudásbeli fölényét minden újonc tacskónak kéjes örömmel dörgöli az orra alá, legyen az konkurens magánnyomozó vagy zöldfülű gengsztertanonc, itt ugyanis éppen hősünkkel bánnak lekezelően a rendőrök és a rovott múltú kocsmatöltelékek. Ő ugyan adja a keményet, de érezzük, hogy még magát sem győzi meg eléggé.
Nem a szigorú szabályok szerint szerkesztett Chandler-regények vagy Bogart-filmek szikár főszereplőjével van itt dolgunk – akit ha le is ütnek vagy meg is vernek néha, végig megőrzi méltóságát és hidegvérét, magához eszmélve pedig az első dolga, hogy egy szál cigarettát kérjen a legközelebbi kivételes szépségű nőtől –, hanem egy sokkal életszerűbb, elvárható, sőt ismerős gyengeségekkel és félelmekkel rendelkező személlyel. Ezt a nézőpontot persze akarva-akaratlanul magáévá teszi a néző is (mert a rendezés a rokonszenv megragadását és a feszültségteremtést tekintve nagyon rendben van), így egész máshogy éli át még az olyan ezerszer látott jeleneteket is, mint egy ház fegyverrel a kézben való bejárása a leselkedő ellenséget keresve, vagy a becsapódó golyók előli fedezékbe bújás. Ezúttal tényleg úgy érezhetjük a filmet nézve, mintha a saját bőrünket vinnénk vásárra (a noir-filmekben pedig, mint tudjuk, egy golyó is halálos lehet, szemben a későbbi korok B-kategóriás akciófilmjeivel, ahol egy tárnyi közvetlen közelről bekapott gépfegyver-találatot is túl lehet élni). Az őszintén, gyengeségeivel együtt ábrázolt főhős helyébe könnyű odaképzelni magunk, erre pedig a film végi kiélezett erkölcsi dilemma miatt nagy szükség is van – idáig nincs is semmi hiba.
Az akciójeleneteket jól elkapta Affleck: a ház előtti epizód a nyakonlőtt zsaruval és az ijedt, de akcióba lendülő fiatal nyomozóval igencsak magával ragadó, melyre a házbeli rövidre fogott idegfeszítő részlet után egy tökölés nélkül előadott kivégzés teszi fel a pontot, a néző pedig csak kapkodja a levegőt. Szintén hatásos a parkbeli lassított felvételes jelenet hangulata, ahol az éjszakai égbolt üres feketesége előtt, néma csendben látunk egy nagy szikláról lezuhanó alakot becsapódni a tó vizébe: akaratlanul is végigborzong az ember, annyira kézzel foghatóan kétségbeesett helyzet, melyet a hideg, sötét, ijesztő víztömeg csak tovább fokoz. Ezekben a feszültebb jelenetekben kézikamerával követjük az eseményeket, de utána újra visszatérünk a történet komorságához illő távolságtartó, kissé hidegnek ható kameramunkához, amit a város részleteit mutató, a végleg soha fel nem számolható sötét üzelmek nyomasztó jelenlétét aláhúzó nagytotálok egészítenek ki. A noir eszköztárából némileg önkényesen válogat a rendező - a kontrasztos megvilágítást például egyáltalán nem alkalmazza, hogy ezáltal is valóságosabb legyen az eredmény -, az eredményazonban egységes hangulatú, minden elem a helyén van.
(INNENTŐL A CIKK SPOILEREKET TARTALMAZ!)
A történet vége felé közeledve Afflecknek el kellett döntenie, hogy kilép a műfaji keretek közül és ténylegesen valami újat tesz hozzá e régi, frissen újjáélesztett zsáner szabályrendszeréhez, vagy inkább igyekszik biztosra menni. A film elején ugyanis tematikailag lassan közelítünk a noirhoz: eleinte nem is tudhatjuk, hogy nem gyerekrablós drámát, bosszúállós vérengzést vagy valami aberrált kínzós pszichothrillert fogunk-e látni, később pedig, amikor már sejteni lehet, hogy a rendőr ügyei körül bűzlik valami, azt hihetjük, hogy belehuppantunk az ismerős keréknyomba.
Nos, ez így is van meg nem is: a befejezéshez közeledve, a morális kérdések fokozatos kiélezésekor ugyanis lassanként egyre inkább úgy tűnik, hogy a rendező a noir legalapvetőbb, legbiztosabb építőkövéhez is hozzányúlt – vesztére. A világi törvényeken felül álló, mindenkivel dacoló, csakis saját erkölcsi kódexét követő főhős jellemét itt nem a szűk látókörű rendőrök a törvényhez való ragaszkodásával ütközteti, hanem egy másik, legalább annyira indokolt állásponttal, ami - és ez a legnagyobb probléma - elsőre talán még erősebb is, mint hősünké. Hiába a szubjektív nézőpont és a sok ügyesen alkalmazott manipulatív hangulatelem, ha a néző a kritikus pillanatban úgy érezheti, Patrick, akivel már majdnem azonosulni tudott, mintegy elárulva őt (és a valójában jószándékú rendőröket), ostobán dönt, mintha gyáva lenne megbízni érzelmeiben és felülbírálni nézeteit.
Pedig nem ilyesmiről van szó: hősünk nagyon is saját erkölcsi igazának tudatában határoz, méghozzá a film elején az anyának adott ígéretének megfelelően (amihez, fogadjuk el jóhiszeműen, nem a döntés felelőssége elől menekülve, hanem annak jogosságában bízva ragaszkodik). Magabiztosságát és ragaszkodását jól mutatja, mi mindent kész veszni hagyni emiatt. A probléma csak az, hogy döntésének morálisan helyes volta nem egészen világos és semmiképpen nem elég kihangsúlyozott, és ha mi, a nézők elbizonytalanodunk és elpártolunk hősünktől, az egy ilyen történet esetén a rendezés hibája, függetlenül attól, hogy vajon Casey színészi játéka volt-e túl gyenge, egy-két sornyi fontos dialógus hiányzik csak vagy az egész koncepció biceg egy kicsit.
Igen árulkodó tény, hogy a történet tulajdonképpeni lezárása után Affleck szükségét érezte egy lényegi tartalommal alig bíró ötperces jelenetnek is, melyet csak arra használ, hogy visszaállítson minket a főszereplő mellé, meggyőzve, hogy az valójában nem is döntött olyan rosszul és indokolatlanul. Meggyőzni persze meg lehet bárkit, de addigra a főszereplővel való azonosulásból, amit a film addigi több mint másfél órája nagy műgonddal épített fel, kissé kizökkentünk. És ez a csúcsponton épp elég ahhoz, hogy eltűnjön a varázs. Nagy kár érte.
A Black Mirror kiadót egyszerre lehet szeretni és haragudni rájuk, mert bár nagyon bátran felvállalták a keleti filmtermés legjavának hazai terjesztését, a minőség és a határidők terén még bőven lenne mit fejlődniük. Az eredetileg még tavaszra ígért fémdobozos, két lemezes exkluzív kiadványaik többszöri csúszás után, végül csak az ősz végére futottak be. És hogy megérték-e a várakozást? Ezt egyrészt megtudhatjuk Ramiz Versus DVD kritikájából, másrészt pedig a tovább gombra való klikkelés után.
A szakmát Ausztráliában kitanuló, fiatal japán rendező Ryuhei Kitamura, mielőtt még beleszagolt volna a hollywoodi álomgyár bűzös levegőjébe, két olyan filmet is letett az asztalra, amelyek a szigetországon kívül is nagy sikert arattak, mondhatni kultuszstátuszt értek el. A Versus zombis-jakuzás hentelésén kívül, a csinos pofival megáldott bájos tinisztár Aya Ueto látványos vérontása az Azumi is hatalmas rajongótábort tudhat magáénak világszerte, tehát nálunk is.
A Yu Kojama manga sorozatán alapuló Azumi, az igazi kis eye-candy főszereplőjén kívül, kiválóan koreografált, bámulatos harcjelenetek egész sorát kínálta a nézőknek. (A törékeny alkatú Azumi a film végén közel 300 embert aprít miszlikbe, mindezt majdnem egyedül!) A sikert meglovagolva természetesen hamar jött is a folytatás, ezúttal már Kitamura nélkül. Az Azumi 2 – Szerelem vagy Halál mérsékelt sikert aratott, bár olyanok is vannak szép számmal, akik inkább a folytatást preferálják. Az biztos, hogy Shusuke Kaneko rendező (Death Note) filmje sokkal inkább csak egymás után fűzött harci jelenetek sokasága, melyek közé egy kicsit bugyuta és jelentéktelen történetet tuszakoltak be, de ahol egy tizenéves lány a szamurájok és a különleges képességű nindzsák tucatjait öli halomra, ott ne várjon senki egy Kurosawát. Ezek ellenére, vagy pedig éppen ezért az Azumi második része még mindig egy igazán szórakoztató és látványos film, sok vérrel, érdekes, manga-szerű főgonoszokkal (mérgezett fém-pókhálókat „szövő” pókember, duplapengéjű, bumerángként repkedő pallost lóbáló óriás – mintha csak a Ninja Scroll-ból léptek volna elő), és olyan nevekkel mint, Chiaki Kuriyama (Kill Bill, Battle Royale) vagy Kenichi Endo (Visitor Q, Takashi Miike filmek).
A film története egyébként ott folytatódik, ahol az első abbamaradt. Már csak egyetlen hadúr van, aki veszélyeztetheti a békét, Sanada, aki a hegyekben állomásozik hadseregével. Azumi és egyetlen még életben maradt társa Nagara feladata, hogy végezzenek vele. Hozzájuk csapódik Kozue (Kuriyama), a fiatal nindzsalány is. Az út során találkoznak egy fiatalokból álló rablóbandával, akiknek vezérében Azumi felismerni véli korábbi társát, Nachi-t. A banda csatlakozik hozzájuk, de az út cseppet sem veszélytelen, ráadásul úgy tűnik, hogy áruló is van közöttük.
A rengeteg kardcsörte mellett azért vannak remek ötletek is, pl. Kozue árulása némileg színesítette a nem túl bonyolult történetet, és a félelmetes szupererejű harcosok is a film értékelhető színfoltjai közé tartoznak. A karakterek fejlődése megtorpant, Azumi már szinte csak másodszereplő, a Nachi hasonmás Ginkaku szerepeltetése pedig teljesen felesleges és értelmetlen. (Mintha kárpótólni akarták volna az előző részből elég hamar kihullott Shun Oguri-t.) A filmet lezáró monumentális összecsapás is kevésbé jelentős, mint az első rész hatalmas rombolással járó ámokfutása, de az út során így is számtalan bunyó van, így pedig annyira nem is érezzük a katartikus csúcsjelenet hiányát. A két film tökéletesen összeilleszthető, így vizsgálva a dolgot pedig egyáltalán nem tűnik rossznak a folytatás. Elődjét semmiben sem múlja felül, de véleményem szerint szégyent sem hoz rá. Aya pedig most is ugyanolyan elbűvölő, és bármikor igent mondanék neki, ha férjül kérne. (Sóhaj!)
Külalak
Na, ébresztő! Nézzük magát a kiadványt, kívülről befelé haladva.
A fémdoboz nagyon szép, de nagyon piros. Egyetlen apró hibán kívül, külsőleg minden rendben van vele, belül két nagyon piros korong vár, alattuk két piros árnyalatú képpel. A pléhbox tehát összességében jól néz ki, de talán valamivel kisebbre is csinálhatták volna, mert így simán elférne még benne akár egy adag sushi, vagy két sonkás szendvics is. (Hozzám a doboz úgy érkezett el, hogy az egyik lemez odabent önálló életet élt, így a szabad mozgásnak köszönhetően nonfiguratív, primitív törzsi jelekre emlékeztető karcolatok jelentek meg a korong nem jó oldalán. Ez nyilván a szállítás bukkanóinak is köszönhető, de valószínűleg a doboz sem ragaszkodott eléggé a lemezekhez.) A kiadó viszont már tényleg örökre elköszönhetne ettől a „japános” betűtípustól, amit már sokadszorra alkalmaz, pedig már elsőre sem volt túl szép.
Belalak
Az első lemezen az egyszerű menü mögött magát a filmet találjuk, 16:9-es képpel, hozzá 4 hangsávot (dd 5.1-es japán és magyar, valamint DTS ES 6.1 discrete japán és magyar) és magyar feliratot választhatunk köretnek. A szinkron nem baj hogy van, érdekességnek jó, de szerintem ne nagyon erőltessük. A szinkronszínészek hangja nem igazán próbál azonosulni a szereppel, néhol hiányzik a dinamika, néhol meg egyenesen túljátsszák. Az egyik jelenetnél pl. Azumi elég halkan, szinte suttogva beszél, Roatis Andrea pedig szinte kiabál. Nem csapnivalóan rossz, de azért kicsit ront az élvezeten. A másik dolog, ami miatt nem ajánlom a szinkront az, hogy magyar hanggal a térhatás sokat veszt az erejéből. Érdemes összehasonlítani a mozgalmasabb jeleneteket a japán sávokkal, érezhető a különbség. Amúgy a DTS és a DD keverése között már nem éreztem jelentős különbségeket, a hangok erőteljesek, rendesen megdolgoztatják a hátsó hangfalakat is, bár az effektek néhol kissé túlvezéreltek. Tehát az eredeti hangsávokért fejsimogatás, a magyar keverésért dádá, de azért összességében egyikkel sincs olyan nagy probléma. A kép szép, semmi szemetszúró hiba, a színek élénkek, pixelesedés alig érzékelhető. Ezen a téren minden nagyon oké.
Extra
A sokáig csak a titokzatos meglepetés extraként emlegetett bónusz nem más, mint az Azumi első részének 143 perces rendezői változata (a szintén a Black Mirror égisze alatt megjelent film 128 perces), ami tényleg egy remek húzás volt a kiadótól. Kitamura filmjének eredeti, vágatlan verziója valamivel több vért, harcot, és dialógust tartalmaz, az ínyenc rajongók nagy örömére. Az ilyen extrának pedig sokkal több értelme van, mint még egy semmitmondó, egymás ülepét fényesre nyaldosó kisfilmnek, vagy a filmből kivagdosott unalmas képsoroknak. Az ajándék filmhez japán 5.1-es és DTS hangot, valamit természetesen magyar feliratot választhatunk. A mosolytúltengésben szenvedő Aya által levezényelt, közel fél órás Így készült az Azumi 2 szokás szerint megint nem azt mutatja be, hogy hogyan készült a film, hanem sokkal inkább a színészekre és szerepükre koncentrál, de ettől függetlenül is érdekes. Megtudhatjuk belőle például, hogy Aya nagyon kritikus önmagával szemben, és hogy Chiaki-chan annak ellenére, hogy a filmeken többnyire kegyetlen gyilkosokat alakít, a valóságban inkább csak egy aranyos kislány, aki a forgatáson még a kardoktól is félt.
A továbbiakban megnézhetünk még egy néhány perces összefoglalót az első rész történéseiről (Azumi – A kezdetek), egy az új epizód színészeit, és néhány érdekes forgatási képsort valamint látvány effekteket bemutató 18 perces kisfilmet (Azumi 2 - Feltámadás), egy interjúcsokrot, amiben mindenki nagyon örül, hogy a többiekkel dolgozhatott. Láthatjuk még a tokiói premier képeit is (Bemutató Japánban), ahol a zavartan hebegő-habogó főszereplők egymásnak adják a mikrofont, amibe aztán végül egyikük sem tudott semmi értelmeset belenyögni, a műsorvezető pedig a rendező úr jelenlétéről valamiért tudomást sem akart venni, pedig lehet, hogy ő képes lett volna értelmes, összefüggő mondatokra is. (Az extráknál érdekes ez a színész uralom, mert pl. a rendezőt, producert, vagy az operatőrt a kutya se kérdezte meg a filmről.) Végül pedig megkukkanthatunk 2 előzetest és egy TV-szpotot is.
Summa
Úgy látszik, hogy a Black Mirrornak a kétlemezes kiadások az erőssége. Az Azumi 2 – Szerelem vagy Halál pedig valóban exkluzív kiadás, kívül-belül teljesen rendben van, az árát tökéletesen megéri, és mindössze csak néhány nem túl jelentős hibával bír. Igaz, hogy rengeteget kellett rá várni, de a hosszú várakozás után végül egy olyan Azumi 2-t tehetünk a polcunkra, ami még a többi kiadó előtt is követendő példaként állhat. Ha a kiadó egy kicsit jobban odafigyelne az egylemezes dolgaira is, akkor ők lehetnének a tökéletes kiadó. Még több ázsiai kultfilmet, még több ilyen igényes kiadást! Van bőven miből válogatni.
Vannak filmek, melyek megjelenésük idején annyira népszerűek, hogy lassanként sokat idézett legendákká válnak, és a címük jó eséllyel még azoknak a későbbi generációknak is ismerős lesz, akiknek az életéből a film talán már kimaradt, hiszen amíg sorra meg nem jelennek dvd-n (amely dicséretes folyamat csak mostanában kezdődött el), csak egy-két tévéadón lehet velük összefutni. Ezen, a magyar filmgyártás szebb korszakában készült „nagy öregek” egy része, ha értékes filmalkotások is, de a mai fiatalokhoz már nehezen tudnak szólni lassú tempójuk vagy ódivatú fogalmazásmódjuk miatt. A Tizedes meg a többiek az ellenpéldák egyike: történelmünk egyik legfurcsább, legvisszásabb korszakában játszódó csavaros története, szellemes párbeszédei, kiváló színészeink által megformált, remekül eltalált szereplői tökéletesen kiállták az idő próbáját.
A második világháború a végéhez közeledik: a németek visszavonulót fújnak, a szovjet sereg pedig diadalmasan masírozik utánuk. Magyarországon az igazi úr mégis csupán a fejetlenség: Budapest már ostrom alatt áll, de a nyilasok még igyekeznek erőszakkal toborozni, a kommunisták reménykednek, hogy tényleg szebb világ köszönt majd ránk, a konzervatív gondolkodású nemzeti érzelműek pedig siratják a hazát. Ilyen komor és bonyolult szituációra lehetne bonyolult történetű, sok szálon futó háborús filmet vagy moralizáló drámát építeni, ehelyett azonban egy mélységei ellenére is könnyed, kalandfilmes elemeket felhasználó komédiát kapunk. Hőseink kisemberek: jellegzetes képviselői egy-egy nézetnek, társadalmi rétegnek, akik csak azt próbálják kitalálni, hogy mit lehet egy ilyen kaotikus, eszeveszett helyzetben tenni, ahol oly könnyű felmorzsolódni az egymással szembenálló erők között. „Átöltözünk, mindig csak átöltözünk!”, panaszkodik például Gálfy Eduárd, Molnár Ferenc tizedes azonban csak legyint. Ő tipikusan az örök túlélő, a ravasz, lelkiismeretét gyakran félretevő, de azért szíve mélyén erkölcsös magyar ember („Hozott szalonnával egérírtást vállal özvegy Varsányiné!”), aki semmilyen politikai irányzatnak nem híve, semmilyen hatalmat nem tisztel, csak egy dologgal törődik: a saját fennmaradásával. (No persze azért összemelegedik a többiekkel, a végén pedig a propagandaízű befejezés során mégis csatlakozik hozzájuk a harcban: „Itt hagynátok az eszeteket?”) De van hithű kommunista is a csapatban, vagy éppen lakáj – az előző rendszer darabkája –, és a sérült orosz katona, Grisa is tovább bonyolítja a helyzetet. Céljuk azonban azonos: a túlélés. A néző pedig belemegy a játékba, cinkosan velük nevet, mert tudja, minden hadsereg és politikai hatalom lóvá lesz itt téve, de ez a kis csapat egyszerű ember élve fog kijönni a játszmából. Igen, filmen még ez is lehetséges…
A Tizedes meg a többiek 1965-ben készült, szó szerinti értelemben vett történelmi hűséget tehát nemigen várhatunk el tőle: a szocializmus erősen rányomta bélyegét a filmre, a politikai tanulságnak egyértelműen le kellett jönnie a nézők számára. Ennek megfelelően a németek legtöbbször a bohócok szerepét töltik be és nevetségesen viselkednek, a nyilasok elvetemültek és érzéketlenek, a szovjetek pedig kellemes, megbízható, egyenes emberek. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem kapunk nagyon is árulkodó történelmi tablót! Egyrészt a fenti sematikusan vázolt jellemek egy pillanatig sem vehetők komolyan (amit egy komédiának nyilván nem lehetett igazán felróni), mindenben ott bújik a finom irónia. Másrészt pedig a jól érezhető „kötelező” propaganda íz (ami nélkül aligha készülhetett volna el a film) legalább annyira sokat mesél a szocialista rendszerről és annak eszközeiről, mint amennyire élvezetes a menekülő németeken való nyílt gúnyolódás, akik az oroszok említésére is azonnal riadót fújnak, de azért a falánk Obersturmführer mindig meg tudja tömni a bendőjét. A film végén a németek elleni különítményhez mégiscsak csatlakozó Molnár tizedes döntését nehéz őszintének hinni, kézenfekvőbb felróni a nevelő szándékú, kötelező szovjetpártiságnak, egyfajta "szélirányba állásnak", hiszen kevéssé illik a főhős jelleméhez az önfeláldozó harc kötelességének érzete. Ha azonban a barátaival tartó, a közösségben védelmet kereső embert szeretnénk látni benne, a "túlélőt", aki egész addig volt, úgy elsőre erőltetettnek tűnő döntése is értelmet nyer a film keretein belül (és persze azon kívül is, az akkori nézők számára, akik tele lehettek kétségekkel és a megszállókkal szembeni ellenséges érzelmekkel, de leginkább valószínűleg csak azt szerették volna, amit Molnár: ha békében élhetik az életüket). Hogyha pedig a rendszert, a hozzáférhető erőforrásokat, eszközöket gátlástalanul saját boldogulására használó, a körülmények miatt azonban erkölcsileg mégis nehezen elítélhető jellemvonására gondolunk, az annál is inkább ismerős lehetett az embereknek a hatvanas évek közepén - és persze utána egyre inkább.
Ötvenhat után minden kicsit ötvenhatról szólt, félig-meddig még ez a '45-ben játszódó furcsa vígjáték is, de észrevéve és kihasználva azt, hogy lassan, óvatosan meg lehet már fogalmazni őszinte véleményeket is (1965-ben jött ki egy másik fontos film, Jancsótól az Így jöttem), nem válik egyoldalúvá (pedig egy komédiától nem is feltétlenül várjuk el az összetettséget és a komolyságot). A film (és a néző) ugyanúgy együttérez Grisával, mint ahogy ránevet a szenvedő, túlcsorduló hazafias érzelmeit marcangoló Gálfy Eduárdra. Forgatott Keleti Márton is igazi propagandaízű filmet (a Tegnapot), amit szintén Dobozy Imre írt, a Tizedes azonban a komédia-jelleg ellenére egy partizánfilmnél sokkal mélyebb alkotás. Sok apróság áll össze egy képpé, első megtekintésre nem is könnyű mindent felfedezni benne, de hát ez (is) az igazán nagy filmek jellegzetessége. Mert minden történelmi mondanivalója és érdekessége ellenére ez legfőképp egy igen szórakoztató alkotás, már csak a kiváló színészgárdának köszönhetően is: Sinkovits Imre, Darvas Iván, Major Tamás, Márkus László és a többiek tényleg hihetetlen alakításokat nyújtanak.
A kiadásról pontosan ugyanaz mondható el, amit a Talpuk alatt fütyül a szél kapcsán már megírtunk: az angol feliratot (és a régi filmes sorozatot reklámozó "előzetest") leszámítva nincsenek rajta extrák. Igaz ugyan az is, hogy ez nem a Fantasy Film sara: ahogy egy kedves kommentelőnk megírta a fent említett, szintén Fantasy Film kiadású dvd kapcsán, a rendszerváltás előtt forgatott filmek jogaira vonatkozó bonyolult helyzetből a Hunnai Filmstúdió úgy tört ki, hogy harminc régi film jogát eladta az említett kiadónak, extrákkal azonban nem szolgálhatott, mert azok jogai nem náluk, hanem a Nemzeti Film Archívumnál vannak. (A borítókért is külön fizetniük kellett, egyébként pofásak is lettek, nekem nagyon bejön a sorozat kiadásainak egyszerű, de elegáns megjelenése.) Így hát örülhetünk, hogy ezek a filmek egyáltalán megjelentek, és nem kölcsönkért VHS-eken vagy alkalmanként a Filmmúzeumon elcsípve tudjuk megnézni őket, és az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a sorozat egyes darabjaihoz már készültek extrák is (amint némi pénz visszajött a befektetésből). Ettől még persze nem pontozhatjuk feljebb a kiadást, de azért a fentiek tudatában már az a két csillag sem fáj talán annyira.
Kultikus magyar western (eastern?) a '70-es évekből! Bujtor mint alföldi seriff? (Oppardon: csendbiztos.) Betyár-cowboyok karikás ostorral? (És még használni is tudják.) Egy ilyen furcsaságot nehéz nem szeretni, főleg ha hazánk szülötte. De miből lesz a cserebogár? Egyszerű műfaji átirat volna ez, mely a csudálatos Amerikából Kelet-Európa nem kevésbé rideg és kemény vidékére költözött, csak egy csepp magyar gúnnyal átitatva?
Nem egészen. A Talpuk alatt... szerencsére több, mint egy népszerű zsáner átültetése hazánk csöppet sem idealizált rögvalóságába: a hamisíthatatlan magyar íz ugyanis nem egzotikus fűszer, hanem erőteljes pörköltalap a filmben, amely félreismerhetetlenül megadja jellegét és hangulatát: hiába a sok ismert motívum, a drámát mégis a tipikus, mondatni "klasszikus" magyaros nyűglődés adja a filmbe, az ezerszer látott, nyúlós, szürke-szomorú szittya bánat, amitől soha nem tudunk szabadulni: örök tipródás a sárban, ahol hiába repkednek bölcs és velős mondások, a kocsi se előre, se hátra nem halad.
A műfaji szemszögű megközelítésmód azonban jogos: a filmet nem a klasszikus, hanem a kiábrándult westernekhez sorolhatjuk. Sem a bandita (mondom betyár!), sem a törvény legfőbb képviselője nem hős, ám mindketten szigorú erkölcsi kódexük alapján élnek. A sikeres emberek azonban nem ők, hanem a gátlástalan törtetők: a híres betyár szolgálatába szegődő, ám őt eláruló szabadúszó, valamint a legelőket öntözőcsatornákkal használhatatlanná tevő földesurak és embereik. A földeken a tényleges munkát végző emberek ugyanúgy ártatlanok, ahogy a csendbiztos és némileg még a betyár is az, mégis rajtuk csattan az ostor. Ővelük száll szembe a területét, sőt annál sokkal többet: életmódját, létjogosultságát védelmező betyár, és ezt a nagy léptékű problémát kellene tünetkezeléssel megoldania a szerencsétlen, a törvény és saját lelkiismerete és erkölcse közt őrlődő csendbiztosnak. Így zárul be az elkerülhetetlen és leküzdhetetlen problémák pesszimista köre, amiből jól senki nem jöhet ki, aki tisztességes próbál maradni. Még a hősiesség papírvékony dicsősége sem enyhít sokat a képen: a látványos porfelleg helyett itt trágyába hanyatlik a halott (gyönyörű kép!), a csendbiztos szentimentális, ki sem mondott reményeit éppen a törvény szikár keménységével verik agyon, a nő csalfán kufárkodik a szerelemmel, az önmagához egyedül hű maradó betyár pedig magányos halált hal a hóval fedett pusztában, még örökké fején viselt kalapjától is megfosztva.
De hát nem csak filmről kell most kritikát írnom, hanem a kiadásról, miért nem esett róla eleddig szó? Nos, a válasz egyszerű: túl sok mindent nem lehet róla elmondani. A hangsáv elfogadható (hiába Dolby Digital 2.0, ha egy 1976-os filmről van szó, nyilván nem lesz csúcsminőségű), a kép olyan, amilyen (egy kissé ronda, a sarkokban pedig mintha le lenne kerekítve), de hát egy ilyen filmet örül az ember, ha egyáltalán dvd-n kézbe vehet. Ami miatt viszont nem lehettem elnézőbb a kiadás értékelésekor, az az extrák majdnem teljes hiánya. Menüje van és angol felirat is került rá, ami nagyon-nagyon örvendetes (illetve inkább az a szomorú, hogy ennek itthon ennyire örülni kell), de semmi más. Megértem, hogy egy olcsó kiadást (az idegesítő „9-es árvégződést” felkerekítve 2000 Ft) nem lehet teletömni túl sok finomsággal, de megkeresni a rendezőt, egy-két színészt és stábtagot, vagy legalább egy filmesztétát, leülni vele és beszélgetni fél órát, hadd meséljenek egy kicsit a forgatásról vagy arról, hogyan fogadták az emberek a filmet anno - ez nem hiszem, hogy túl sok fáradtságba vagy utánajárásba került volna.
Asszem, minden az arányokon múlik. Illetve: azok mokány érzékkel történő tévesztésén. Hogy fájhat-e nekünk, amikor Clive Owen frivol középső ujját eltörik, és derülhetünk-e azon, ahogy kajautalvánnyal fizet a fegyverboltban (merthogy a spermabanki biléta nincs nála) – egyszerre, egy filmen belül? Michael Davis legutóbbi munkájában, a horror-komédia Monster Manben már próbálkozott valami hasonlóval (ismeretlen sikerrel), és a Golyózáporra keresztelt 86 perc megkérdőjelezhetetlenül tanúskodik arról, hogy a műfajspecifikus túlzásokban biztos kézzel tart mértéktelenséget. A gegek így viszonzott kioltás helyett erősítik, generálják egymást, a végeredmény pedig aranyosan brutális (vagy fordítva?), valamint viccesen szexi (és fordítva).
Smith (Clive Owen) bőrjakóban lazul a padon egy késő esti órán. És répázik. Nem, még nem úgy, hanem az örökifjú Bugs Bunny – és a reminiszcens posztmodern takarékosság – szellemében: sárga zöldséget eszik. Az éjjeli diéta közben szemtanúja lesz egy terhes nő halálra üldözésének – akit akut szülési fájdalmak is gyötörnek –, és a dramaturgiai előírások értelmében kivételes célzóképességét és érdesen blazírt sármát a látens anya életére törő, 147.6 rosszindulatú ipse ellen veszi igénybe. A roppant, ám sosem eléggé sokak alkalmazója Hertz (Paul Giamatti), aki hol sztoikusan, hol vérmes ingerlékenységgel szemléz, büntet, és vezényel – az első sorból, ahogy egy tökös góréhoz illik. Didaktív feddés gyanánt alkalomadtán seggbe durrantja alkalmazottjait. A Magnummal, természetesen. A mama, mint mondottam menthetetlenül meghal, miután lebabázott. Az újszülött cukipofa hősünk nyakán marad bőgő ballasztként. A társadalmi marginalitás kevéssé törvénytisztelő kegyeltjének azonban nemcsak a szíve, az esze is a helyén: pelenkák pucolása (pfuj…) és rendszeres szoptatás (no, ahhoz már az R besorolás is kevés lenne!) mellett nem tudja letudni Hertz mindenre elszánt és üzletileg eltökélt bandáját, ezért legközelibb női ismerőséhez, az érett, érzéki, észbontó, et cetera kurvához, Donna Quintanóhoz (Monica Bellucci) viszi a kicsit.
Így áll össze a négyes fogat, melyben a szövegkönyv által erősen hanyagolt csecsemő is – ha csak passzívan, de – fontos tényező. A kis Oliver (érted, hogy Twist…) egyszer mintha vonakodna Donna jobb mellének előírás szerinti használatától (szerintem nincs a Földön olyan aszexuális laktózérzékeny, aki egy ilyen ajánlatnak ellen tudna állani), szerepét azonban mindhárom színészecske pazar hitelességgel, mindennemű affekciók és hatásvadász allűrök nélkül hozza. És amikor Smith elmagyarázza neki a lőfegyver alkotóelemeit és használatát, olyan huncut vágyakozással húzza meg szájszélét a bölcsővé bélelt fürdőkádban, hogy beszarsz. (Talán CGI lenne?)
Igazából nem igényel ennyi recenzionista ömlengést a film, hisz igenis: történik benne valami. Smith és Hertz fülcsendítő hajszája nem teszi magát üresbe pár másodpercnél tovább – akkor is csak a zsáner keretein belül (jellemárnyalóan) reális sorok és hallgatások erejére –, mi több, az alapvetés reflektív cinizmusa mellett a Golyózápor penetráns aktuál(?, sicc!)politikai szemtelenségig merészkedik, Andrew Niccol és Michael Moore után sokkal szabadabbul.
A szerethető karaktereken, a lendületes forgatókönyvön és a diszkontkonnotációkon túl korántsem hanyagolható adalék a realitás unalmas talajától bátran, de elegánsan elrugaszkodott, zsiványjó akciókoreográfia, és a mindenre rátehénkedő, kreatív szellemesség, lett légyen verbális, avagy vizuális. Miazhogy! A szövetroncsoló lövészet és a termékeny szexus (továbbá egyéb, vegetatív folyamataink) asszociatív összecsengésétől hangos minden mondat és szitu. Monica eksztatikus nyögéseit Owen precíz lövései tördelik. Értsd, ahogy akarod: a filmben a te variációd is szerepelni fog.
Ilyen őszintén és büszkén Bé mozi esetében Tarantinós komparációt feltételez az ember, holott a Golyózápor lelki ikre inkább és egész pontosan a Felpörgetve. Annál kicsit naivabb és határozottan oldschoolabb az összehatás, ami ízlés függvényében osztja majd meg a rajongókat. Nálam – Monica erektatív jelenlétén túl – a Golyózápor groteszk(ebb) humora döntött. Répa, mely halálos szúrófegyverként, viseletes zokni, ami babasapkaként funkcionál? Köldökzsinór ellövése, vagy gyűrűsujjra akasztott pisztoly? Ez kérem egy lehengerlő svungú film, mely merész pimaszságában egyenesen ríkatóan vicces.
Gondolom mindenki értesült már róla, ha máshonnan nem is, a Geekblog fergeteges Christmas Specialjából feltétlenül, hogy a karácsony idén is megállíthatatlanul utolér bennünket.
És mivel a karácsony nem csak a mákos bejgli és a tojáslikőr, hanem az igazmondás ideje is, így kezdjük egy vallomással: hiába a szőröstökű horrorfreak vagy éppen a rendíthetetlen grindhouse-mániákus megtévesztően zord külseje, a Geekz alkotócsapatának minden tagjában érző szív dobog. Így legalább egyikünknek fel kell vállalni, hogy végre egy olyan karácsonyi filmről írjon, ahol a télapó hacukája nem a kiontott vértől piroslik...
Szokásos karácsony este a Ringsider-rezidencián: a férfiak a karácsonyfát próbálják a lábába befaragni, az asszonyok a konyhában sürögnek, a lazacfilé a fürdőkádban lubickol, bejgli szag amerre nézel, a dvd-lejátszóban pedig az Igazából szerelem pörög...
Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra hihetetlen, hogy az Igazából szerelemnek ez még csak a negyedik karácsonya! Vagy csak én érzem úgy, hogy ez a megunhatatlan ünnepi sokaság mindig is a karácsonyunkhoz tartozott? No mindegy, az újszülöttek kedvéért akkor röviden: az Igazából szerelem Richard Curtisnek, a romantikus komédiák atyamesterének (elég, ha csak annyit mondok, hogy Négy esküvő és egy temetés vagy Sztárom a párom, ugye?) debütáló rendezése, amely megannyi szereplőjének egymás útjait újra és újra keresztező szerelmi fogócskáját meséli el a karácsonyi visszaszámlálás lázában égő Londonban.
A filmben minden megvan, ami egy ilyen moziba elengedhetetlen: tapintható ünnepi várakozás és fényes esküvő, darabokba tört szívek és fellobbanó szerelmek; azt pedig elárulhatom, hogy a legtöbb szereplőnek karácsony este mosolyra húzódik a szája. (De persze nem mindenkinek, hiszen az élet még Meseországban sem rózsalugas!) Mindehhez még adjuk hozzá a ködös Albion legjobb színészeit, akik a közel tucatnyi hálás szerepben lubickolnak; ilyen erős és kiegyensúlyozott ensemble casttal ritkán találkozhatunk. Hugh Granttől Emma Thompsonig mindenki megkapja a maga emlékezetes nagyjelenetét, a showt mégis egy, a film készítésekor még tökismeretlen vén trotty, az exheroinista rocknagypapa szerepében brillírozó Bill Nighy lopja el.
Az elmondottak után talán sejthető, hogy ezt a filmet nem az eredetisége miatt szeretjük, nem tartogat ugyanis semmi forradalmit; a film valamennyi szereplője, a megcsalt szerelmestől a csábítás labirintusába bukdácsoló férjig egytől-egyig a romcom univerzum jól ismert alakja.
De ilyen ellenállhatatlanul egy csokorba kötve, és varázslatos ízekkel ilyen gazdagon meghintve nem tálalta még fel nekünk senki. Ehhez Curtis alkotó fantáziája kellett, aki az otthonosan ismerős ízeket olyan apró filmnyelvi és dramaturgiai leleményekkel teszi ellenállhatatlanná, mint az esküvői videóként elmondott szerelmi vallomás, vagy éppen egy, a hősök útját terelgető álruhás Kupidó.
A Love Actually, nemcsak egy olyan, hibátlan stílus- és tempóérzékkel elmesélt műfajösszegző tabloid, aminek láttán valószínűleg még szegény Robert Altman is elégedetten vakargathatta ősz szakállát, de 35mm-es mementója is Umbert Eco híres mondásának: "Két közhely nevetséges, száz szívbemarkoló!". Kétségtelenül helye van a Nélkülözhetetlen Karácsonyi Hozzávalók Csarnokában, ahova csak a legszebb szelet hús, a legjobb üveg bor, és a család kedvenc süteménye nyerhet bebocsátatást.
U.i.: Megragadnám az alkalmat, hogy mindenkinek boldog karácsonyt kívánjak; azoknak, akik elég szerencsések, hogy a szerelmükkel töltsék az ünnepeket, meg persze azoknak is, akik már írják a táblákat, amellyel karácsony este bekopognak vágyaik netovábbjának ajtaján...
Kitanó Takesi 1947. január 18-án született és Tokió egyik munkásnegyedében, Szédzsuban nőtt fel. Az apja jakuza: az erőszak a háztartás beépített tartozéka volt. Kitanó példát vesz a fater ántipéldájából: tanul, tanul, tanul, és az egyetemen már mint mérnökhallgatót látjuk viszont. Vendégszereplése 1970-ig tart, amikor egy diáktüntetésen való részvétele miatt elutasítják az intézményből.
1972-ben másodmagával megalakítja a Two Beats elnevezésű mandzáj komikusduót. Első, azakuszai fellépésük után fél évre betiltják őket, ugyanis a publikumot és a helyszín, egy bár tulajdonosát egyaránt vérig sértik. Karrierjük ezek után megállíthatatlan: a hetvenes évek japán popkultúrájának meghatározó részei lesznek.
Filmes karrierje (amelybe 1981-ben fogott bele, Osima Goodbye Mr. Lawrence című alkotásában játszott először) több szakaszra is felosztható. Az alább tárgyalt három film alkotja a legelső elkülöníthető csoportot: jakuza-trilógiája hőseinek egyetlen konkrét célja a halál.
VIOLENT COP (1989, Szono otoko kjobo ni cuki - Vigyázat, ez az ember vad!) ****
Ez Kitanó első rendezése. Eredetileg csak a főszerepet alakította volna, ám a producerek által kiszemelt rendező kiakolbólintott még a forgatás előtt. Mindennek fényében meglepő, hogy a korábban kizárólag standup komikusként és tévéműsorok MC-jeként aktív Kitanó micsoda vaskezű konzekvenciával cseneli saját vízióját egy olyan történeten keresztül, amelyhez eredetileg semmi köze nem volt.
A Violent Cop egy öregedő rendőr története, aki munkáját a lehető legkevesebb együttérzéssel, az erőszaktevés területén azonban meglehetős vehemenciával végzi – nihilista közönyét megosztja a Boiling Point és a Sonatine szintén általa alakított hőseivel. Bár utóbbiak a törvény ellenkező oldalán állnak, ugyanolyan szadisták és hidegfejűek. Kitanónak mégis sikerül szimpátiát csiholnia irányába/irányukba, főleg mivel egyszerre mutatja őket abszolút underdognak, illetve a legsúlyosabb tragédiákat is félvállról vevő, valami döbbenetes, lakonikus eleganciát sugárzó számkivetettnek; olyasvalakinek, aki munkájába és az életbe egyaránt végképp belefáradt. Napjait legszívesebben a kocsmában, bárgyú játékautomaták zrikálásával tölti, ám a sors elől végül mégsem tud elbújni: a halál szadista gengszterek képében talál rá…
Tematikai szempontból a Violent Cop nem nyújt újat, Kitanó figurájának elődeivel számtalan szamurájfilmben találkozhattunk már, ők ugyanilyen sztoikus nemtörődömséggel néztek szembe a végzettel. Kitanó egy alvajáró bizonyosságával tántorog bele az elkerülhetetlenbe: tudja ott mi várja, csak kurvára nem érdekli.
A rendőrmindennapok egyhangúságát gyönyörűen megkomponált, csendesen szép beállítások zuhatagával illusztrálja. Formai szempontból igyekszik eltávolodni a b-filmek harsány képi világától. Meleg színek, nyugodt kameramozgás és elegáns zongoraszólamok segítségével lavírozik kellemesen unalmasnak ható csendéletek és sokkoló erőszakjelenetek között – utóbbiból a filmben van elég. Bár általában képen kívül kerül rájuk sor, Kitanónak sikerül az erőszakot a néző számára is kellemetlen közelségbe hoznia: néha mintha saját magunk is éreznénk a kínt. Acélos kitartással öklözik nyershússá az arcokat, rugdossák porhanyóssá a földönfekvőt, és az érzelmek leghalványabb nyoma nélkül lövik agyon, aki fegyvertelen – Kitanó világa nem a kegyelem világa; ő nem romantizál, hanem úgy sokkol, hogy bemutatja a valódit.
Az antihősből éppen annak a cseppnyi, ám régimódi moráljának, embersége maradékának köszönhetően válik tragikus figura, amelyet végig rejtegetni próbál. A jakuza elrabolja a szellemileg visszamaradott húgát, ezzel próbálja őt megzsarolni, és a lány kiszabadításakor mindenki otthagyja a fogát. Pozícióját agilis beosztottja veszi át, aki viszont már semmiféle erkölcsi gátlással nem rendelkezik, a drogüzletbe is szívesen beszáll. The rules may change, but the game remains the same.
BOILING POINT (1990, 3x4 dzsú gacu - Október harmadika és negyedike) *****
Hogy mennyi köze van Kitanónak, a filmesnek az általa alakított figurákhoz, azt a Boiling Point esetében két dolog mutatja jól: az eredeti cím a film forgatása kezdetének időpontjára vonatkozik (ezt egy német fanzine-nek nyilatkozta még a kilencvenes években), úgyhogy el lehet képzelni mennyire érdekelte, hogy hangzatos elnevezéssel lássa el a mozit. A másik, hogy a film első tíz percét egy kutyaütő ifi baseballcsapat szerencsétlenkedése tölti ki, szóval izgalomnak vagy urambocsá’ expozíciónak nyoma sincs. A Kitanós flegmaság bizony nemcsak a figuráiban van meg, hogy áldja meg a jóisten.
Masaki a legbénább az összes játékos között, még szép, hogy őt fogjuk a következő másfél órában nyomon követni. A csávó nem egy Karate Kid, lelkesedésnek még írmagja sincs meg benne, szerencsétlenkedése tanúiként ráadásul számunkra is nyilvánvalóvá válik, hogy a baseballnak az égvilágon semmi értelme nincs (felteszem a nem éppen amerikabarát Kitanónak is ez volt a célja), ám az abszurd „játék”, mint a Boiling Point történetének előremutató metaforája, kiválóan megállja a helyét. Hőseink élete a mindennapok helyben járásából és abszurd cselekedeteik konzekvenciáinak megéléséből áll. Újra csak a jakuzának kell közbelépnie, hogy kimentse a fiút és barátait a gyilkos unalomból: Masaki, aki egy benzinkútnál dolgozik, összeszólalkozik a helyi jakuza HMCS-vel. Hogy a kettejük közti ügyet végleg elintézze, Masaki Okinavára utazik, hogy ott az enyhén szólva excentrikus Kitanótól fegyvert szerezzen, illetve mindenféle agyalágyult kalandba bocsátkozzon. Hazatérve rájön, hogy messze nem olyan egyszerű a bosszú, mint ahogyan azt a gengsztermúlttal rendelkező baseball-edzője vele elhitette. Ráadsául a lezárás olyasmit sejtet, hogy az egész történet csak a retyón trónoló Masaki agyszüleménye.
A Boiling Point a kedvenc Kitanó-filmem.
Az egész az abszurditás homokozója (Kitanó figurájának esetében van ennek egy másik olvasata is), a hülyeség rogyásig feldíszített karácsonyfája. Masaki utazása során sokakkal találkozik, akik sok mindent csinálnak, ám tevékenységüknek a történetre semmiféle hatása nincs. A falu gazdaggyereke csúcsmotorral jár, mert szőke. Ezért Masaki beveri a fejét (tipikus agresszív Kitanó poén). Kitanó virágkalapot fon magának, és beveri a barátnője fejét. A váratlan, sunyi, lealázós-fajta erőszak mindig, mindenhol jelen van, csakhogy ez Kitanónál szabadító erejű (ahogy írtam: poén, egy folyamat végkifejlete), robbanás, ami valaminek a végét jelzi.
A Boiling Point az emberi létezés értelmetlenségének kurva nagy mesterműve, ahol a vak akcionizmus az egyetlen létjogosultsággal rendelkező viselkedési forma. És ahogy Kitanó ezt filmre viszi, az a tiszta költészet.
SONATINE (1993) *****
A Sonatine-ben Kitanó első két filmje különbözőnek látszó motívumai egyetlen konklúzív egységgé olvadnak össze: leszámol a gengszterműfaj mítoszaival, és lezárásában a narratív filmes stratégia konvencióitól is elbúcsúzik, egy bokacsuklott részeges világunt eleganciájával.
Murakawa semmit sem szeretne kevésbé, mint felnyalábolni a bandáját, és Okinavára utazni velük, hogy ott két rivalizáló jakuzacsalád között békét teremtsenek. Csakhogy engedelmeskednie kell, a dolgot az ojabun adta parancsba. Mikor megérkeznek, meglepetten tapasztalják, hogy senki nem hívta őket: Az ojabun ottani embere szerint teljesen felesleges volt túrázniuk, ám ennek ellentmondani látszik, hogy egy merényletben két embere is odavész. Murakawáékra is rátámadnak egy kocsmában, így ő jobbnak látja egy időre visszavonulni a tűzvonalból. Bandájának egy vízparti nyaralóban talál búvóhelyet, ott várják ki, hogy az ojabun otthonról utasításokkal lássa el őket. Közben el kell, hogy üssék valahogy az időt…
Ettől fogva a kőkemény gengszterek, ezek a véreskezű jakuzák gyermeteg viccekkel, infantilis játszadozással töltik napjaikat. Kabuki színházat mímelnek, tűzijátékkal fröcskölik be az óceán éjszakai egét, szumóbirkózókat majmolnak - játszanak a percekkel, a visszanyert ártatlansággal.
Kitanó óceánimádata először itt jelenik meg filmen (lásd még: Ano nacu icsiban sizukana umi). A két világ, a gengsztermiliő és a vízparti idill közti átmenetet biztos kézzel rajzolja meg, hihető még legkisebb részleteiben is. Egyaránt magától értetődő hősei számára az ellenség kivégzése és a homokvárépítés.
Csakhogy csalóka a béke, mindegyikük tisztában van a hirtelen jött nyugalom múlandóságával. Még az egymás ellen elsütött poénjaik mélyén is ott rejtőzik a gyilkolás, mert csak így tudják kiélni, felélni a végzet fenyegetését: Murakawa orosz rulettre kényszeríti néhány emberét, és csak ő tudja, hogy a fegyverben nincs töltény (rémületükön meg persze jól szórakozik). Számára sem jelent már az élet semmit, mindössze még utoljára egyszer a sors pofájába szeretne röhögni. Csakhogy a végzet szeret elszórakozni az emberrel, ez egy játékos univerzum: egy nőt sodor az útjába, aki esetleg fordíthat a dolgok végkimenetelén, aki talán megváltoztathatja magát Murakawát is…
Aki ezt most elhitte, sosem látott még Kitanó-filmet.
A rendező hősei közönyét és a halállal szemben mutatott totális ambivalenciáját gyönyörű képekbe öltözteti. A gyilkosok vidéki mindennapjait hipnotikus, igéző zenei csillámokkal festi alá (a szerző Joe Hisaishi, ki más?). Az ember hihetné, hogy az efféle audiovizuálisan dús összetevők csak ízléstelen videoklip-esztétikát eredményezhetnek, ám Kitanó szépérzéke olyannyira brutális, hogy még csak erőlködnie sem kell a csapda elkerülése érdekében.
A film végén Murakawa rájön, hogy a főnöke őt is kijátszotta. A fináléra az ojabun irodájában kerül sor, ám a harcból semmit sem látunk, csupán a fegyverek torkolattüzének hátborzongató gyönyörűségét bámulhatjuk, amint az épület előtt parkoló autók karosszériáján visszatükröződik. Lényegtelen a végkifejlet, annak menete, látványa, eredménye, utóhatása, ahogy lényegtelen az is, mikor Murakawa pisztolyát a halántékához emeli: tudja, hogy az egésznek pont így kell véget érnie.
Ez van.
BUMM.
Az 1991-ben készült Ano nacu icsiban sizukana umi (Azon a nyáron csendes volt a tenger) ugyanezt a fatalista világnézetet viszi tovább, mindössze hősei különböznek, és ők is csak életkorukból kifolyólag: a Kitanóhoz lelkileg legközelebb álló csoport, a tinédzserek világában játszódik. Aztán 1994-ben Kitanó súlyos balesetet szenved, mindössze hajszál híján éli túl. Az esemény némileg megváltoztatja az embert és filmes látásmódját.
A Versus minden szempontból zavarba ejtő film: gátlástalanul halmozza egymásra a jakuza- és zombifilmek műfaji sablonjait, és mindent megtesz, hogy megnyerő és vagány legyen, ám egy pillanatig sem veszi magát komolyan, és emiatt nem csak halálosan viccessé válik, de meglepő módon még a szereplők által előadott nagyképű keménykedések is működni kezdenek egyfajta B-filmes hatásmechanizmusnak köszönhetően (bár a rendező nem tartja B-filmnek a Versus-t, amint az az egyik audiokommentárból kiderül). Biztosra ment a Black Mirror a film megjelentetésével, világszerte masszív rajongói bázisnak örvend ugyanis, remélhetőleg tehát nálunk is sokan ismerik. A dögös fémdobozos megjelenés mindenesetre méltó a Versus-hoz. A film egyébként rögtön két változatban került fel a lemezekre, a rendezői verzió tizenegy perccel hosszabb az eredetinél. (Kitamura elárulja az egyik interjúban, hogy volt egy két és fél órás változat is, és bár neki tetszett, tudta, hogy így soha nem tudná kiadni, úgyhogy meg is vágták erősen.)
A történetre nem vesztegetnék túl sok szót, gondolom rengetegen ismeritek, aki pedig nem, az elől nem lövök le sok poént feleslegesen. A lényeg: két szökött fegyenc egy csapat jakuzával találkozik egy erdőben a megbeszélt helyen, de azonnal össze is kapnak (pontosan nem is derülnek ki a köztük lévő viszonyok), ketten meghalnak, az egyik pedig érdekes módon rögtön fel is támad, és újra meg újra le kell lőni. Az egyik rab mindenesetre megpattan a gengszterek által foglyul tartott lánnyal, azok utánuk erednek, a kihalt, városoktól messze fekvő erdőben pedig lassanként feltámadnak a régen elásott hullák, úgyhogy mindenkinek mészárolnia kell őket, aki túl akarja élni a napot. A helyzetet tovább bonyolítja még néhány felbukkanó csodabogár szereplő, mint például két zsaru, akiktől a fegyencek megpattantak, három furcsa harcos és főleg egy férfi, aki fel tud támasztani embereket, méghozzá nem sima zombivá, hanem „hiperzombivá”, akik gyorsabbak, erősebbek és ügyesebbek is. Bonyolultnak és kaotikusnak hangzik a cselekmény, mint ahogy az is, de a végén letisztul az egész két harcos párbajává és egy hatalmas összecsapássá, ami után minden világos lesz, még a múltban játszódó szamurájos flashback-ek és a jövőben játszódó film végi zárójelenet is.
A DVD kiadások esetében külön vizsgálatot érdemel a kép és a hang minősége, különösen a kisebb kiadók által egy szűkebb rajongói bázist célzó megjelenések esetében, ahol hajlamosak kritikán aluli minőségben is kiadni filmeket. Ez esetben azonban nem lehet panaszunk, a kép és a hang is igen korrekt (japán és magyar hangsávból is van rajta DD 5.1 és DTS). A magyar szinkronra én nem vagyok különösebben kényes, mindig minden filmet igyekszem eredeti szinkronnal nézni, de jók lettek a magyar hangok, ha nem is olyan vagánykodósan lazák, mint az eredetik, úgyhogy aki nem szereti a feliratokat, az is élvezni fogja a filmet.
Az extrák pont olyan sokrétűek és viccesek, mint maga a film. A rendezői kommentárokkal például számomra az szokott a fő probléma lenni, hogy hiába tartalmaz érdekes részleteket, másfél-két órán keresztül nagyon nehéz annyi információt átadni, hogy ne váljon unalmassá a dolog, pláne ha a kommentár készítői próbálják a képernyőn látható eseményeket követni. A Versus esetében szerencsésen sült el a dolog, ugyanis a hatfős csapat (a rendező és öten a fontosabb szereplők közül) kellően komolytalanra vette a hangulatot: gyakorlatilag végigbaromkodják a két órát, igen szórakoztató módon folyamatosan szívatva egymást és a jelen nem lévő színészeket. Ettől persze még sok érdekesség elhangzik a forgatással, trükkökkel, problémákkal, változtatásokkal kapcsolatban. Kitamura és a többiek szerencsére nem félnek kritizálni a filmet. Meglepő volt megfigyelni, hogy néhány általuk felvetett problémát én egyáltalán nem tartok komolynak, más dolgokra pedig, amik szerintem nem a legprofibban voltak megoldva, ők szemmel láthatóan marha büszkék, de hát pont ezek a (talán kulturális okokra visszavezethető) ízlésbeli különbségek a legérdekesebbek. Az is furcsa volt, hogy Kitamura szerint a nyugati közönség sokkal humorosabbnak értékeli a filmet, azaz sokkal több jeleneten nevetnek, mint a japánok, akik – úgy tűnik – próbálják végig komolyan venni a filmet.
A „készítőkkel” való interjú nagyrészt a rendezőt és a főszereplőt (Tak Sakaguchi) jelenti, bár néhány más színész is felbukkan pár másodpercre. Érdekes és szerintem nagyon ügyes megoldás, hogy amikor elhangzik egy-egy sztori a forgatásról kitört foggal, törött bordákkal, éles késekkel, meghiúsult kurvázással és más hasonló dolgokkal kapcsolatban, bevágják alá a forgatás közben készült, gyakran hosszabb és igen profi felvételeket. Tak amúgy láthatóan előadja magát (hatalmas álszerénységgel beszél a jótékonysági adományról, amit forgatás alatt adott, dicséri a saját színészi teljesítményét és így tovább), sőt néhány dologgal kapcsolatban ellentmondásba is kerül a többiekkel, akik tőle eltérően nyilatkoznak egyes dolgokról… ez is ritka dvd extráknál és nekem nagyon tetszett, tényleg úgy érzi az ember, hogy a kulisszák mögé pillanthat. A vágóval készített rövidke interjú kellemes meglepetés, nem gyakori az ilyesmi, de annál érdekesebb.
A Nervous című kisfilm csak kis túlzással nevezhető szervesen a film világához tartozónak, sokkal inkább egy rövid, groteszk, a film médiuma által elmesélt viccről van szó, amit kábé fél óra alatt vehettek fel egy szűk szobában. A párbeszéd és a rendezés hiánya is erősen amatőrfilmes hangulatot áraszt, mintha csak szabadidejükben, poénból vették volna fel a jelenetet, hasonlóan a „Versus Underground” néven futó extra felvételéhez, mint ahogy valószínűleg pontosan ez is történt, de az egész valahogy mégis passzol a képbe: mire a néző végigrágja magát az összes audikommentáron és interjún, valahogy nehezen tud a Versus készítőire úgy nézni, mint más filmesekre. Ők sokkal inkább a „fiúk a grundról”, akiket mintha jól ismernénk kamaszkori csínytevéseikkel együtt. És ez egyáltalán nem baj, mert ha igazán komoly filmkészítőkként tekintene rájuk, akkor már maga a film is több sebből vérezni kezdene, és van-e értelme elrontani a mókát?
Most pedig nézzük, mibe lehet belekötni. A menük elég furcsán néznek ki (megkockáztatnám, hogy rondák), de azért meg lehet őket szokni. Az angol felirat itthon nem alap elvárás, de szerintem rákerülhetett volna a lemezre. Komolyabb problémáim vannak a doboz hátoldalán található feliratokkal kapcsolatban: egy ilyen volumenű kiadásnál igazán figyelni kellett volna arra, hogy az audiokommentárokat ne a „B” lemezen tüntessék fel, amikor az „A” lemezen vannak, és érthetetlen az extrák felsorolásánál alkalmazott elv is: az „Interjú a vágóval” egy tízperces beszélgetés, ami fel van tüntetve a dobozon, az „Interjú a készítőkkel” hosszabb és fontosabb is, ami viszont nincs, a „Versus evolúciója” pedig, ami rögtön a két audiokommentár után van írva, egy másfél perces klipszerű cucc, amihez ráadásul hiába tüntetik fel a magyar feliratot, ha végig senki nem szólal meg benne (és nincs is rajta felirat, persze). Lehet, hogy nem nagy jelentőségű hibák ezek, de buták és feleslegesek, pláne ha hónapokat várt a közönség a kiadásra, amit még az utolsó pillanatban is későbbre tologattak.
Összességében azért nagyon kellemes kiadvány ez, kinézetre és az extrák tekintetében is, amely ahhoz is sokkal közelebb hozhatja a filmet, akit elsőre nem fogott meg a B-filmes, vicces-vagány hangulat és a lelkesedés. No és természetesen egy-egy hiánypótló ázsiai kiadványt mindig meg kell becsülni – ki tudja, talán még Ichi The Killerünk is lesz egyszer.
„Agresszív fantasztikus magazin”. Így definiálja magát a Korchma Zsombor főszerkesztette, pajzán pirosba provokatívan tunkolt Roham, mely szabadversei, tudományos-fantasztikus tematikájú novellái (László Zoltán Az E, valamint Kleinheincz Csilla Fehér sivatag néven futó szösszeneti mindenképpen megérdemlik a hivatkozásukkal járó gépírói többletmunkát) mellett egy eleddig trilógia stádiumban feszengő képregénynek is jelenési felületet biztosított. Ez volna a Bürokraták.
A komix ötletét az rpg.hu (Magyar Szerepjátékosok oldala) közösségét, valamint a Scriptorium írókör szerzőit, illetve olvasóit vitriolos kritikáival molesztáló Oroszlány Balázs (Rorimack) a Transmetropolitant jegyző Warren Ellis eszmei csöcsein csüngve szopta ki. Ahogy a tengerentúli „poszt-cyberpunk” (okosék legalábbis így mondanák) sorozatban, a Bürokraták esetében is a legínycsiklandóbb szegmens maga a karakterkészlet. Odaát egy amorális-antiszociális zsurnaliszta satvadék mindennapjainak polgárpukkasztó részleteit somolyoghatja végig az olvasó, míg idehaza Rorimack a pókhálós protagonista-képekbe bóduló, vállalandó közízlésnek úgy mutatja flegmán meredő középső ujját, hogy a mindenki által alaposan utált, arctalan hivatalnoki gépezetből találomra szelektálja élre vasalt főhősét. Ő – hogy-hogy nem – „Kovács”. Csak így simán: „Kovács”.
Még mielőtt az Amerikai szépség, vagy a Kafkai bizarr unos-unalomig plagizált toposzainak felrémlése a kedveteket szegné: a Bürokraták az anyalap büszke célkitűzéseihez mérten szándékozik, és – bizonyos mértékig – tud merész lenni, méghozzá a fantasy, valamint a horror között egy hanyag Lovecraft ügyességével kötéltáncot lejtvén. Kovács 007-es karizmait és lőfegyvereit (…) ugyanis a Menny és a Pokol (…) érvényes engedéllyel alig-alig, késedelmi terhelésekkel és egyéb bírságokkal annál inkább megruházott átutazói ellen kénytelen használni. Teszi mindezt elegánsan, a monomániás (kettős)könyvelő perverz higgadtságával.
Kovács a bájosan száraz, protokolláris tárgyilagosság jegyében is oda-odamondogat az alvilág rút emigránsainak, ugyanakkor – a kezdeti döcögések ellenére – egy buborék sem feszül fárasztó körmondatoktól. (Az olyat amúgy sem szeressük.) A szövegekért felelős, panelsorokat tervezgető Németh Áronnal (Brutalis) és a szombathelyi illetőségű Tebeli Szabolccsal (Brazil) felálló triumvirátus részről részre egyre csiszoltabb koprodukcióval hozakodott elő. Nem pusztán a párbeszédek gördülékenysége fokozódik. Brazil rajzai is valahogy részletgazdagabbnak, érettebbnek hatnak a történet előrehaladtával (a – hol eredeti, hol alternatív – Budapest épületeit a valós helyszínek hosszasan mustrált fényképfelvételei ihlették). Az oldalak kiosztása pediglen egyre több leleményről ad tanúbizonyságot, a hangutánzó szavak (ilyenből is akad invenciózus-viccesféle: a „büribüri” pl. egy mobil csengőhangját hivatott betűbe ölteni) panelként történő igénybe vételétől az escher-i térnonszensz szabályozta, képkockákat átölelő Pokol-architektúráig. Ami egyenesen csodaszép.
Humorból nincs hiány. A finom képi tréfákon (mint amilyen a postában unottan kígyózó sor elején símaszkban, pisztollyal érvelő kliens), a kevésbé, illetve jobban mesterkélt helyzetkomikumokon (oltási könyvet követelni bárddal hadonászó, diabolikus förmedvénytől? Na jó, legyen vicces.) túl – vagy innen – maga a koncepció is ismeri a tréfát. Kovács a bürokrácia félreértett-lenézett napszámosainak morbid piedesztálra történő, önironikus fellóbálása. Neki persze nincs erről tudomása. Ha cinikusan is, de őszinte elhivatottsággal lő likat a szóbeli és írásos felszólításokra immúnis ördögfattyak fejébe három epizódon át, melyek ordenáré csámpasággal követik egymást. (Mármint: az epizódok.) Vizsgálódó kisgyermekkoromban a metélt kaszáspókokban láttam darabra ennyi kontinuitást: mi a gány történhet két fejezet között, ami - összetart??? Mire nemhogy elfogadnánk, egyenesen megszeretnénk a képregény zaklatott balladaiságát, lezárás gyanánt felesleges, már-már dagályos magyarázattal hozakodnak elő Rorimackék. Nem vagyok benne százezer százalékig biztos, hogy ezeket a diszkurzív lapokat feltétlenül ki kellett játszani.
Az anno ingyen osztogatott, mára letölthető kiadvány egyébiránt (ha nagy ritkán el is csúszik az élesség) igényes nyomdai munka szülötteként kellette magát a Hungarocomix standjain és az illetékes üzletekben, míg a mindig „mindíg” mindigeket leszámítva a megrögzött ortográfiai fanyalgók is csüggedten konstatálhatják a szöveg derék voltát. Akinek pedig a mellékelt képek láttán sem landolt ez idáig a tantusza, felfedném a főtutit: a Bürokraták monokróm. Bezony!
"You see Santa Claus tonight, you better run boy, you better run for ya life!"
A Télapó büntet
Ha már úgy döntöttünk, hogy karácsonyi filmekről írunk, akkor most hagyjuk a francba az elcsépelt szirupos családi vígjátékokat, meg a nyálas, csöpögős romantikus baromságokat, és koncoljuk véres cafatokká a meghitt ünnepi hangulatot. Méghozzá fejszével!
A Télapó alapfelszerelése általában az ajándékokkal csurig megpakolt puttonyból, valamint egy rénszarvas meghajtású szánból áll. Fejszét már jóval ritkábban látni nála, bár nem kizárt, hogy az északi sarkon, központi fűtés híján, azzal aprítja a tüzelnivalót. A Silent Night, Deadly Night Télapója szerencsére nem fát hasogat vele, hanem embereket.
Bár a horrorrajongóknak igazán szimpatikus volt ez az akkoriban még eredetinek számító alapvetés, az átlag-amerikai családanyák már kevésbé voltak oda a halálosztó Télapó ötletétől. Így aztán a gyermeki lelket túlvédeni akaró felháborodott szülők, nekiálltak bőszen protestálni a film ellen. A dolog egyébként nem csak őket zavarta, jó néhány kritikus is kirohanást rendezett a film láttán, a hírhedt Ebert/Siskel kritikus duó például egészen odáig ment, hogy saját Tv-műsorukban hangosan felolvasták a film stáblistáját, és minden név után odabiggyesztették a „shame”, vagyis a "szégyen" szócskát. Azóta persze sok vér lefolyt már a havon, és manapság már csak mosolygunk az ilyen túlreagált hisztiken, hiszen a gyerekek a film bemutatása után 23 évvel sem bújnak reszketve a takaró alá a karácsony szó hallatán. Mellesleg a Silent Night, Deadly Night azóta egy 5 részes szériává bővült, és már egy remake is tervbe van véve.
Az 5 éves Billy szemtanúja volt, amint egy Télapónak öltözött rabló végzett a szüleivel. A fiú árvaházba kerül, ahol az emlékek tovább kísértik, és az sem segít neki a feledésben, hogy a vasszigorú Főapáca minden apróságért megbünteti. 10 évvel később, Billy jóképű, életerős fiatalemberré cseperedik, és egy játékboltban dolgozik. A seggfej kolléga állandó cseszegetését leszámítva, kiegyensúlyozott az élete és lelkivilága, bár a piros ruhás ajándékdíler látványától még most is meghűl benne az ürülék. Karácsony alkalmával főnöke remek ötlettel áll elő, miszerint Billy lesz a játékbolt Télapója. Ezzel igazából még nincs is semmi baj, hiszen bár hősünk fázik kissé a dologtól, végül sikeresen megbirkózik a feladattal. Amikor azonban szemtanúja lesz annak, hogy a titokban imádott kolléganőn, a seggfej kolléga szexuális erőszakot kíván elkövetni (meg akarja dugni) a raktárban, Billy agya ledobja az ékszíjat, és elkezd gyilkolni. Úgy ahogy van, télapóruhában.
Nem értem, ezt a kavarást a film körül. Itt szó sincs a Télapó-mítosz átértelmezéséről, mindössze csak egy magát Télapónak képzelő bekattant tinédzser ámokfutását láthatjuk, a klasszikus 80-as évekbeli slasherek stílusában. Ráadásul Billy valójában egy szeretnivaló figura. Az őt megformáló Robert Brian Wilson, az angyali ábrázatával és kidolgozott felsőtestével már eleve úgy néz ki, mint aki egy alsógatyareklám plakátjáról mászott volna le. Sőt, olyannyira ártatlan, hogy amikor egy giccses zenei blokk keretében bemutatják a felcseperedett lelencgyerek játékbolti mindennapjait, láthatjuk, amint a Whiskyvel való kínálást visszautasítva, büszkén mutatja fel az általa sokkal jobban preferált dobozos tejet. Hát ki rettenne meg egy ilyen tisztalelkű és absztinens tinédzsertől? Pedig elnézve a hányattatásokkal teli gyermekkorát, egyátalán nem csoda, hogy bekattant. Az árvaházban már eleve belétukmálták, hogy a szex bizony „naughty” dolog, és hogy „punishment” jár érte. (Az igazán félelmet keltő alak, az árvaházat vezető főapáca, szerintem tőle kellene inkább a gyerekeket megkímélni.) Ez aztán végig is kísérte szerencsétlen hősünk életét, de mint tudjuk a hormonok erősebbek még Isten szavánál is, így a szexuális frusztráció keveredve a múltban átélt szörnyűségek emlékével, egy időzített bombát csinált belőle. A szex és erőszak együttes látványa pedig berobbantotta az egészet.
A film nem egy túl véres darab, de mindenképpen érdemes megemlíteni Billy mészárló körútjának két legemlékezetesebb, és egyben legkeményebb gyilokját. Az egyik a legendás sikolykirálynő Linnea Quigley (aki jó szokása szerint itt is villant csöcsöt) „felszarvazása”, a másik pedig egy szánkózó suhanc menetközbeni lefejezése. Mindkettő igazán ötletes és elismerésre méltó trükkmesteri munka. A film báját az olyan humoros jelenetek adják meg, mint például amikor a járőröző rendőrök arról beszélgetnek, hogy hihetetlen, hogy karácsony este azt a parancsot kapták, hogy vigyék be a Télapót. De számomra örökké feledhetetlen marad az a kissé morbid jelenetsor is, amikor az egyik túlbuzgó rendőr kilyuggatja az árvaház felé tartó Santát, akiről nem sokkal később kiderül, hogy nem más, mint (az addigra már néhai) O’Brian atya, az árvaház azévi Télapója.
A Silent Night, Deadly Night nagyrészt a Halloween típusú slasherek sémáiból építkezik, mégis számos eredeti ötletet is felvonultat. Könnyed hangulata miatt abszolút komolyan vehetetlen, de ugyanakkor tisztes távot tart a vígjátékká válástól, és szerencsére megmarad a horrorfilm keretein belül. A sztoriban azért akadnak itt-ott homályos foltok, de a film ezen hibái ellenére is kiváló szórakozást nyújt, és tökéletesen alkalmas az ünnepi giccsfilm-áradatban megfáradt agyak stimulálására. Gyilkos Télapó Billy pedig a maga módján igazi kultikonnak tekinthető, nekem legalábbis mostantól az ő megszállott tekintete fog eszembe jutni minden egyes piros ruhás, szakállas szaloncukker-adagoló idióta láttán. Lehet, hogy a tiltakozóknak mégiscsak igaza volt?
"Thank you, my honor. This isn't a victory for me, it's a victory for the justice system. And for my balls."
Az igazi über-hardcore South Park expert az, aki szerint az első évadok voltak a legjobbak, és azóta már csak lejtmenet van, sőt, annál autentikusabb egy fan, minél korábbi időpontra datálja a széria csúcspontját. A „régen minden jobb volt” romantikus siráma helyett én inkább maradnék a tényeknél: a nemrég véget ért 11. évad átlagnézettsége a 4 milliót nyaldosta, ami kábeltévén különlegesen jó eredménynek számít, főleg egy animált sorozattól.
Ami pedig a színvonalat illeti, ha objektív nyilván nem is tudok lenni, az elmúlt évadokat snellben végigzongorázva, itt-ott beletekerve, felröhögve, számomra nyilvánvaló, hogy Parkerék még képesek hozni a szokott szintet, és messze vannak a kifulladástól. Igen, akadnak gyengébb epizódok és önismétlő poénok, de ez 11 évad után már elkerülhetetlen, másrészt a stáb alkotásmódjából (egy hét alatt készülnek el egy epizóddal, sztoritól a szinkronig) következik, hogy a végeredmény nagyban függ attól, van-e épp valami érdekes közéleti téma, vagy mennyire szállta meg őket azon a héten az ihlet. A Woodland Critter Christmas (Erdei karácsony, 814) például úgy született meg, hogy három nappal a leadás előtt még semmi nem jutott eszükbe, így jobb híján parodizálták egy country-énekes (John Denver) karácsonyi lemezét. Az viszont, hogy ennek ellenére ez lett az egyik legötletesebb – és legbrutálisabb – epizód, bizonyítja, hogy az ad-hoc módszer még használhat is a kreativitásnak.
Ennyi idő után persze már ott a rutin is, a 11. évadban pont azok a gyengébb részek, amelyeken érződik, hogy túl könnyen, túl simán készültek el. Ilyennek érzem a D-Yikes!-t (1106), amiben Mrs. Garrison és a Les’ Bos bár harcol a perzsa felvásárlók ellen: magyarán 300 paródia akarna lenni, de nincs a poénok mögött semmi plusz. A Guitar Queer-o (1113) ugyanez: a (sztár) karrier-filmek átültetése, de sehol egy csavar, ergo pont olyan unalmas és kiszámítható, mint amit parodizálni akar. A Le Petit Tourette-ben (1108) az alapszituációval van a gond: az, hogy Cartman szabadon káromkodik, így, a sorozat 10 évében, már nem túl eredeti ötlet.
A többi 11 epizódban viszont mindben akad valamiféle komolyabb téma vagy szubtextus, a „mondandó” (bocs!) pedig – bár lehet, hogy ez csak az én rögeszmém – a poénok fajsúlyát és hatóerejét is növeli. Volt szó rasszizmusról (1101 – With Apologies to Jesse Jackson, 1104 – The Snuke), homofóbiáról (1102 – Cartman Sucks), megpöckölték az egyház orrát (1105 – Fantastic Easter Special), szociális tematikával ötvözték a zombizsánert (1107 - Night of the Living Homeless), megmondták a frankót a csúnyaságról (1114 – The List) és megfejtették az egyszerű férfilélek motivációit (1109 – More Crap). Külön kategória a Lice Capades (1103), amiben a gyerekek csak mellékszereplők, helyettük a szerencsétlen sorsú fejtetvek hányattatásait követhetjük. A történet nézhető mint ironikus – khm - civilizációs metafora, de a szokott komolytalanul-komoly southparkos stílben még filozófiai kérdéseket is felvet. Annyi a világ, amennyit látunk belőle, vagy lehet, hogy mi is csak egy másik civilizáció fejtetvei vagyunk? (Nesze neked platóni barlang hasonlat…)
Azoknak, akik a sorozatot csak a félrefordított, pöcsözős, mucsai szinkron révén ismerik, nyilván újdonság, de igen, az SP erről is szól. Attól, hogy a tanulság idézőjelbe van téve, még ott van, és nem szerényen, a háttérben pironkodva, a hányós-szarós poénoknak statisztálva, hanem mint „a lényeg”. A 11. évad legjobb részeiben, a nézők és a kritika által is fejbiccentőizom-gyulladással honorált Imaginationland-eposzban (1110, 1111, 1112), ugyanez a sajátos South Park-világnézet tükröződik. Oké, az, amit a trilógia végén a hitről az arcunkba mondanak, közhely (merthogy igaz), de melyik másik animációs sorozat tud és mer ennyire okosnak lenni, úgy hogy közben hülyére is röhögjük magunkat rajta?
Sokféle díjat elnyert a Persepolis (köztük a cannes-i fesztiválon a zsűri díját), az iráni Marjane Satrapi írónő önéletrajzi képregényéből készült fekete-fehér animációs film, és ez nem is csoda. Mondom ezt tökéletesen ártatlanul, hiszen egy érdekes, kedves és intelligens történetről van szó, de mondom egy kicsit kajánul is, hiszen a vallási és politikai ellentétek, a háború és az emberek közti gyűlölködés értelmetlensége, valamint a női emancipáció, mely Európában kevésbé, de a mohamedán országokban annál aktuálisabb és problémásabb kérdés, mind „tuti befutó” témák, melyekkel a liberalizmus zászlaját hordozó entellektüel filmfesztiválokon mindig nagy sikert lehet aratni.
Keretszín: Marjane egy párizsi presszóban ül, cigarettázik és eddigi életén mereng. A múlt fekete-fehérben elevenedik meg, világos: a nézőpont szubjektív, az emlékezés pedig egyébként is szükségképpen torzít. Ez nem kérdéses és így nem is probléma, történelemleckéből ennek megfelelően csak annyit kapunk, amennyi feltétlenül szükséges, a történet főszereplője ugyanis alapvetően nem Irán vagy az iszlám forradalom, hanem Marjane, még ha az életét erősen befolyásoló tényezőket ismernünk kell is. Az ország múltjára vonatkozó információkat például olyan rövid, leegyszerűsített formában hallgathatjuk meg a kislány forradalmi gondolkozású szüleinek szájából, ahogy annak idején Marjane valóban hallhatta őket, így egyrészt az Irán történelmét nem ismerő nézők is érteni fogják a sztorit, másrészt könnyen beleélhetjük magunkat a főszereplő helyzetébe. A film további része is hasonlóan működik: a történetet mindig Marjane aktuális múltbeli korának megfelelő nézőpontból követjük. Kisgyerekként például nyilván értetlenül áll a nagyvilág problémái és ellentmondásai előtt, később aztán lassan érteni kezdi a visszás helyzeteket, tinédzserként természetesen már lázad is ellenük, miközben egyre több szerelmi és lelki ügy kerül előtérbe, felnőttként pedig lassan kénytelen megtalálni a helyét és a békét magával és a világgal. A nosztalgiázó Marjane keserű-bölcs kommentárjai azonban már az elejétől végigkísérik a filmet, mindig egy felnőtt nő gondolkodásmódját tükrözve, ezzel érdekes ellenpontot adva múltbeli önmaga véleményének (nagy és megható keserűséggel számol be például a felnőtt nő egy régi szakítás okozta fájdalomról).
Az emlékezés torzítólencséjén át való történetvezetéshez és a vallási-politikai témákkal való operáláshoz jól eltalált, stilizálásra is alkalmas, mégis csinos és emberközeli vizuális stíl dukál, melyet jelen esetben elég volt átvenni a képregénytől. A figurák és tárgyak nagy részét így kényelmes, de látványos módon egyszerű fekete-fehérben ábrázolták (a Maus című képregény is hasonlóan egyszerű stílust használ), míg a háttér változatosabb, korunk elvárásainak megfelelően számítógépes animációval feltupírozott (szerencsére ízléssel használták: csak ott, ahol kell, és szigorúan a monokróm szereplők hangulatának kifejezésére.)
A gyermeki nézőpont rizikós eszköz: a kézzelfogható giccset ugyan könnyű vele elkerülni (amit egy hatéves még nem ért, attól nem is hatódik meg, a néző viszont elvileg annál inkább), viszont könnyen kiszámítottnak, neadjisten erőltetettnek hathat. Az elején a Persepolis is botladozik egy kicsit (bár ezt talán csak kőszívem mondatja velem), azonban szerencsére hamar magára talál. A kamaszkor problémáit és Marjane tipikus, mindannyiunknak ismerős reakcióit például zseniálisan jól elkapták: a headbanger az Iron Maidenre vagy éppen a nemi éréssel járó biológai változások megjelenítése a legjobb jelenetek között vannak. Ez a kendőzetlen, személyes, bensőséges hangvétel a későbbiekben is megmarad, hála a jó alapanyagnak és a naplószerű, vázlatos önéletrajzi stílusnak. A női szemléletmód persze, pont ezért, végig markáns jellemzője marad a filmnek, mint ahogy az őszinte és pirulás nélküli személyesség is (legjobban talán a Bridget Jones naplójához vagy még inkább az Adrian Mole kínszenvedései című könyvhöz hasonlítható). A film végére ugyan kicsit megsűrűsödnek a női lelki bajok és az egy helyben toporgás, de nem válik zavaróvá még a férfi nézők számára sem, a humor pedig, az örök olajozószer, tökéletesen működik (adagolhatták volna bővebben is a vége felé, de hát nyilván a drámaiság növelése volt a cél, amit talán nem akartak veszélyeztetni). Az Eye Of The Tiger-es karaoke jeleneten, vagy a rövid szerelmi románc bemutatásán például a közönség egy emberként nevetett fel a vetítésen, de kevésbé populárisnak szánt poénok is bőven vannak a filmben (például a fiatal nihilisták társasága és a szövegeik).
A Persepolis sokkal szórakoztatóbb annál, mint ahogy a témája alapján gondolnánk, de mégsem komolytalan: kultúrnihilizmus, Iron Maiden és felnőtté válás, avagy egy iráni nő megpróbáltatásai az iszlám forradalom alatt.
Akinek volt „szerencséje” megnézni A kis Vuk című 2007-es animációs förmedvény trailerét, mely már kijövetele előtt is félelmetes elszántsággal fossa-tapossa-becsteleníti meg népünk dicső rajzfilmes múltjának kultúrkincsét, és felháborodásának égig csapó hullámain, szörnyű undorától vezéreltetve kivájta szemeit, most bánhatja. Mert míg szegény kis Vukot siratjuk (azért nem minden volt rossz, ami vörös…) és az új, izé… Wukon röhögünk-sírunk, no meg persze izgatottan, de bizakodva várjuk Grabowskit, addig egy megáltalkodott egri baráti társaság félelmetes elszántsággal, saját erőből és ötletekből összehozott egy kifejezetten pofás, kellemes egész estés animációs filmet. A filmre ráadásul Magyarországon egy kanyi vasat sem kaptak az államtól (ellentétben a mutáns Wukkal, akinek egy forint is sok lett volna), támogatójuk is egy nem producer vállalkozó, külföldön azonban (Dél-Amerikától Kelet-Európáig) egy 15 perces részlet elég volt jónéhány megrendeléshez. Hála a magyarok Istenének!
Egon, a lufifejű, barátságos ezermester, kinek képzelete a világűr hegy-völgyeit járja (bocsánat a képzavarért), a semmi közepén lakik házikójában Döncivel, Gombóc Artúr macskaági leszármazottjával, ki rendelkezik ugyan egy elviselhetően enyhe Garfield-beütéssel, de narancssárga társánál jóval barátságosabb és szerethetőbb. Egon szabadidejében nagyratörő terveket és űrhajót kovácsol, utóbbit stílszerűen a sufnijában. A fantáziadús, meseszerű hangulat, amely az elejétől fogva átlengi e két vitéz űrturista kalandjait, gyönyörűen keveredik a magyar (vagy általánosabban kelet-európai) hétköznapi, már-már meghitten ismerős realizmussal, és – előrehozva a cikk végi konklúziót – ez adja a film legnagyobb erényét. Egon űrhajója Mekk Mester (és persze jóapáink) barkács hajlamait idézi: a vízvezetéktől a bicikliváltó fogaskerekein át az ütött-kopott asztai lámpáig minden megtalálja a helyét az ácsceruzával megrajzolt tervek alapján készülő házi Voyageren, de a vacsoránál a sárga TV-paprikák az asztalon és a spájzban lógó kolbászok is mind igen kellemes – és szokatlan – látványnak számítanak egy igényes animációs filmben. És akinek ez még mindig nem elég, akkor fogja végleg megadni magát, amikor végül az űrhajó köhögő motorral, nagyon is ismerős zajjal próbál elindulni, Egon homlokát ráncolja, majd hirtelen és megkönnyebbült felismeréssel – a film egyik legtökéletesebb momentumaként – lenyúl és kihúzza a szivatókart. Akinek a szívét nem melengeti meg ez a jelenet, annak kőből van (vagy nagyon új gyerek lehet).
Az űrbe kijutva a súlytalanság élményét zenei betét és körbe-körbe forgó kameranézet adja vissza, majd hőseink hamar hiperűrsebességre kapcsolnak, a gyönyörű színekben játszó galaxisok felé száguldás pedig egy hatalmas, teljesen elszállt, tripszerű jelenetté burjánzik, melyet a 2001 Űrodüsszeia is simán megirigyelhetne. A néző pedig lassan sejteni kezdi a film felépítését: a gegekkel megpakolt, Pirx kapitány kalandjait idéző vicces kalandokat (űrhajó-szerelés bazi nagy csavarkulccsal, zuhanyzás és szörpivás súlytalanságban, landolás a Marson és így tovább) klipszerű betétek választják el, melyekhez (két szám kivételével) a zenét is a kicsiny stáb tagjai készítették! Ez maximális riszpektet érdemel, annál is inkább, mert változatos, igényes és stiláris sokszínűsége ellenére is tökéletesen a film szövetébe illeszkedő élményekkel gazdagítják a filmet (kedvencem a fent említetten kívül az a jelenet, mikor a cédé alakú UFO elrabolja és megvizsgálja Döncit – egyébként is imádom az acidkorszak őrült filmjeit és zenéit).
Az Egon és Dönci egyértelműen nemzetközi közönségnek lett szánva: érezhető ugyan rajta a magyar íz (főleg mikor a pirospozsgás, borostás, középkorú rocker „marslakó” lopóból kínálja vörösborral Egont és egy Pick szalámi is előkerül), de ez csak a mi szemünkkel feltűnő, egy amerikai, brazil vagy lengyel néző viszont nem fogja miatta kirekesztve érezni magát a film világából. Ez véleményem szerint nagyon szerencsés húzás, mert a film világszerte vetíthető, és az is igencsak jól esett, hogy a készítők nem hódoltak be az amerikai animációs filmek trendjének, miszerint az alapvetően gyerekeknek szánt művet a felnőtt nézők kedvéért meg kell pakolni aktuális filmes utalásokkal. Az Egon és Dönci minden korosztály számára élvezhető (bár azért elsősorban a fiatalok körében lesz népszerű) és tíz év múlva ugyanúgy nézhető lesz, mint ma (az a néhány utalást pedig, ami benne van, akkor is mindenki érteni fogja). A poénok változó erősségűek, de összeségében korrektek és van néhány gyöngyszem is, mint például az a Sunshine összes horror-parájánál ijesztőbb jelent, amikor az istennek sem indul a Nap felé sodródó űrhajó motorja… hiába, a gépnek lelke van! Meg a filmnek is.
A készítők lelkesedése és kitartása tiszteletre méltó, de még inkább a bátorságuk, az Egon és Dönci végén ugyanis ott van a kicsit naív és mégis nagyon igaz kritikai üzenet, melyet hallottunk már sokszor, de kendőzetlen egyenessége miatt mégsem kínos. A két utazó bejárhatta bár a Naprendszert oda-vissza és beszkennelhette a bolygókat vizet, fákat, embereket és macskákat keresve, de mikor a Marson értelmes életre találnak, mégis csak arra jönnek rá, hogy mennyire hazavágynak. És a miénknél csak egyre erősebben és jogosabban fog szívéből fog szólni a kérdés a következő generációnak és az azután következőknek: miért kell(ett) szétcseszni ezt a bolygót, mikor az egyetlen hely a világegyetemben, ahol otthon lehetünk?
Elfogultsággal nyugodtan vádolhattok, ráadásul valószínűleg jogosan. Eddig csak dicsértem az Egon és Döncit, de bevallom, drukkoltam is nekik. Az egyetlen igazán zavaró tényezőt pedig a végére hagytam, és ez nem más, mint a dialógusok hiánya (illetve egész pontosan ami helyettük van). Igaz, hogy ez abszolút nemzetközivé és könnyebben eladhatóvá tette a filmet, valamint igazából nem is hiányzik belőle, a párbeszédeket helyettesítő állandó artikulálatlan gagyogás és nyögdécselés (bocsánat, de nem jut eszembe helyénvalóbb kifejezés) hamar idegesítővé válik. Tudom, hogy sok animációs filmben alkalmazzák ezt (például a La Lineában vagy állatos rajzfilmekben), de valahogy furcsára sikerült, nekem legalábbis nem sikerült megszoknom a végéig sem. Ez azonban ne riasszon el senkit és még a Macskafogó előtt ajánlom családostul való megnézésre az Egon és Döncit, a világűrt gondolatban már sokszor megjárt sci-fi-függők és régi Galaktika-fanok pedig semmiképp ne hagyják ki!
Amíg a nyugati animációs filmek megragadtak a felnőttek számára is élvezhető, de jóval fiatalabb korosztályokat célzó vicces-tanulságos családi történeteknél, addig keleten (Japánban és Dél-Koreában) újra és újra komoly, az animációs filmek teljes jogú médiumként való létjogosultságát bizonyító művek születnek, egyértelműen felnőtt közönségnek szánva. Ezek közé tartozik az Aachi & Ssipak is, egy tökéletesen agyament, zseniálisan ötletes, rendkívül gusztustalan és viccesen erőszakos (vagy erőszakosan vicces?) 2006-os koreai alkotás. Unalmas egy cikket feltétlenül a történet ismertetésével kezdeni, de az Aachi & Ssipak esetében ez annyira meghatározó az egész filmmel kapcsolatban, hogy egyszerűen lehetetlen megkerülni. Ezt hallgassátok: a Föld megfogyatkozott energiakészletét pótolandó ebben az jövőbeli világban az embereket egy speciális, nyalókába csomagolt, addikciót okozó tápszerrel etetik, amit szervezetük feldolgoz, majd ürüléküket államilag begyűjtik és abból nyernek ki energiát. Eme társadalomkritikai áthallásoktól csöppet sem mentes szituációban az a jó polgár, aki sokat fogyaszt és sokat szarik, jutalomból pedig még több nyalókát ehet. Az állam ugyanis természetesen jutalmazza a szorgalmas polgárokat, méghozzá a teljesítményük függvényében. Hogy hogyan lehet ezt mérni? Hát az emberek seggébe ültetett gyűrű alakú érzékelő chippel, amely pontosan leméri a termelt ürülék mennyiségét és az adatokat elküldi a megfelelő helyre. Na erre varrjatok gombot!
Aki ezeket elolvasva visszariad a filmtől, nem tudja, mit veszít, mégis azt mondom, nyugodt szívvel tegye azt, úgysem bírná végignézni. A készítők ugyanis minden lehetséges módon, a leggusztustalanabb – amúgy igen ötletes – poénoktól sem visszariadva aknázták ki a témában rejlő lehetőségeket. Az Aachi & Ssipak azonban nem ragad le a kissé fura, de a világos mondanivaló miatt öncélúnak nem nevezhető alaphelyzetnél (ami egyébként sem akkora tabu keleten, mint nálunk, a youtube-on például fent van egy mókás, oktató célú japán videó, mely a gyermekeket hivatott beavatni a szakszerűen végrehajtott szarás rejtelmeibe), hanem izgalmas, fordulatos, háromtényezős hatalmi játékot kanyarítottak belőle.
Egy: az ürülékbegyűjtési- és jutalmazási rendszert irányító állami szerv, kiknek leghatalmasabb fegyvere egy felturbózott harci robot, aki a legvadabb, a Mátrixot és a hongkongi „heroic bloodshed” filmeket megszégyenítő koreográfiákat használ az eszetlen lövöldözés közben. Vezetőjük egy kistermetű, idegbeteg nő.
Kettő: a mértéktelen nyalókafalástól – meg egyáltalán, a sci-fi hangulat kedvéért – mutálódott, összement, színes emberek hordái, akik ismeretlenül is ismerősek lehetnek, hiszen az animék világának egy tipikus archetípusát képviselik. Két alapvetően fontos jellemzőjük van: sokan vannak és teljesen egyformák (nemhiába ázsiai rajzfilmek szereplői, mondhatnám, ha rosszmájú lennék), ebben a kedves, szívhezszóló filmben pedig egy harmadik is társul ehhez: akárhány meghalhat belőle, semmi jelentősége, hiszen úgyis van máásik, van mááásik. (Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az anime egyedüli kedves, aranyos, szerethető szereplői hatalmas számban és a lehető legkegyetlenebb, legszánalomraméltóbb módon pusztulnak el. Hát igen. Ez egy tahó film.) Vezetőjük egy ugyanolyan színű, de sokkal nagyobb, vérszomjasabb és ravaszabb kegyetlen szörnyeteg.
Három: az egyéb szereplők, akiknek ugyan semmi hatalma nincs, de mégis belekeverednek valahogyan a bonyolult játszmába. Közéjük tartozik a két folyamatosan keménykedő, de elég balfasz főhős, Aachi és Ssipak, valamint egy buta, de nagymellű csaj, aki akaratán kívül is fontos szerepet játszik a mutáns banda terveiben, majd Aachi és Ssipak meggazdagodásában is (de ezt már tényleg nincs erőm elmondani, legyen meglepetés).
Mit is mondhatnék zárszóul? Ha eddig még nem derült ki, fantáziadús, sziporkázó és vad filmmel van dolgunk, mely bőségesen merít a japán és az amerikai animációs kultúrkincsből is, mégis egyedi tud maradni: a furcsa keverék nem esik szét, megáll a lábán és még stílusa is van, nem kis részben az aprólékos, bár fáradhatatlanul (és igen fárasztóan) debil képi világnak és a remekül elkapott zenéknek köszönhetően. A gusztustalanságról, a durva, erősen fekete poénokról és egyéb tahóságokról pedig nem mondok többet, a figyelmeztetést muszáj volt előadnom, de őszintén remélem, hogy nem sikerült vele sokakat elriasztanom. Nézzétek meg és ne szégyelljetek röhögni: az Aachi & Ssipak nemcsak ötletes, vicces is.
"Only love can kill the demon." – tévedte a bulvárpróza szánandó pátoszából kaján gúnyt űzve Robert Downey Jr. fergeteges tolmácsolásában legkedvencebb médiagecim, Wayne Gale. Figyelembe véve ezen írás tárgyát, valamint a Zombi reprezentációs fejlődésének egyre virgoncabbul felszántott ösvényeit, e kijelentést remélhetőleg az oktondi kifejtés után sóvárgó tekintetek követik. Hisz: a harmincas, negyvenes évek vudu-folklorisztikus alkotásainak szolgasorban csoszogó, dohos ábrázatú proli-máladékai, kiket Romero hol konzumkritikus, hol a háborús lelkiismeretet légkalapáccsal ütve-furdaló utalásokkal doppingolt naprakésszé, s kik mára már a borítékolható járványok metaforáiként sprintelnek a multiplexekbe, leginkább a halandóságtól, a bomlástól, valamint a lényünk humán privilégiumként féltett, cizellált vonásainak elvesztésétől való félelem fafejű mementói.
A 28 héttel később izgágán hajt fejet elődei előtt, megfelel azok exploitív szórakoztatóipari célkitűzéseinek, ám közel sem tanúsít annyi aktuál-reflekciós hajlandóságot. Juan Carlos Fresnadillo filmjéről lefejtve a statiszta éhenkórászokat és a csalfa sterilitásba burkolózó London posztapokaliptikus totáljait egy egyszerű, ám annál durvább családi dráma bontakozik ki.
Elegendő ilyetén idei élmény hiányában talán csacska hatásvadászat lenne a film elejét 2007 legjobb tizenkét percének titulálni, aki tud jobbat, az hullanyugodtan kommenteljen. A bedeszkázott, fanyar idillben zöldségkonzerveken vegetáló túlélőkre csámcsogva rontó holtak (Élők? Betegek? Zombilógus a talpán, aki tippelni mer) lelkesedése, a pazar érzékkel lóbált kamera (mely a 28 nappal később innovatív DV apparátjával szemben hagyományos kivitelű), a hengerlő ritmus és a hibátlan színészi teljesítményben körvonalazódó, párját ritkítóan realisztikusra firkált jellemrajzok olyan vehemenciával ragadják nyakon a nézőt, hogy… hogy sejthető: ezt az intenzitást képtelenség huzamosabb ideig fenntartani. Felesleges visszasírni az első részt vezénylő, ezúttal producerkedő Danny Boyle-t – ki friss zombifóbiás nyilatkozatai ellenére valahogy mégiscsak egy erősen bomlott szolihuligánnal szabotálja idei projektjét, melynél hibbantabbat köbö a 9-es terv óta nem látott a világűr – Fresnadillo (az általa is szerkesztett) szkriptet többnyire lendületesen és jól helyezett hangsúlyokkal forgatta le, a logikai bicegések és az írói pongyolaság pedig a film familiáris értelmezési irányvonalai mentén egyenesen erénnyé érnek.
A vírus – e sorok írójának hezitatív véleménye szerint – ezúttal pusztán marcona sidekick, a csillapíthatatlan éhség felejthető ürügy csupán, a világégés utáni társadalom újjáépítése, a langyos hangulatú militarizmus és ezek csődje pedig talán csak a forgatókönyv szerzőit, a grafikusokat és a kellékeseket érdekelte – az esedékes határidőkig. No, nem mintha játszi könnyedséggel kifogásolható munkát végeztek volna, a 28 héttel később azonban fiúról, lányról, anyáról és apáról szól. Atyai gondoskodásról és szülői rivalizálásról. A rokoni szeretet fájdalmasan árnyalt, húsbamaró jelenléte pedig irracionális, démoni erőként, célirányosan csócsálgatja a szereplőket.
Az expozícióban feleségét – és mindenkit – vicsorgó vírusgazdák martalékaként maga mögött hagyó apa, Don (Robert Carlyle) London szeparáltan rehabos térségében főgondnokként söprögeti szőnyeg alá árulásának, gyáva racionalizmusának emlékét. A krízist kiérdemelhetetlen mákkal spanyolhonban átüdülő gyermekei érkezésekor színt kell vallania. Hazudik, holott igaza van - vagy legalábbis igaza volt, akkor ott. Nagy jelenet. Majdnem akkora, mint az anyával (akire az űberszuperül őrzött régióból robogón meglógó gyerekek találnak...), Aliceszel (Catherine McCormack) történő találkozása. Itt mutatkozik meg a műfaj elképesztő kifejező ereje: a toposz kellékei tébolyult metaforákká magasztosulnak. A harapás által terjeszthető kór a birtoklási késztetéseket, a közösség vállalást („már közéjük tartozik”), a szemkinyomás a házastárssal szembeni alárendeltség ébresztette, tehetetlen dühöt képezi le. A befogadói gyönyört csak fokozza, hogy a végbrutális érzelmi adok-kapok mellőz minden szentimentalizmust és giccset, ráadás gyanánt pedig elcsattan egy csók, mely majdnem olyan félelmetes és ocsmány, mint amilyen megrendítő. Miután Don letörölte könnyeit, Jack Torrance módszerességével felvértezve dzsalja végig a hátramaradó játékidőt. És ha nem is látszik a szemén: csak a gyermekeit akarja…
Hogy a vírus elszabadul-e, nem áruljuk el, de nyugodjatok meg, a golyók háztetőről ártatlan és szelektálhatatlan tömegbe szórásának, a nagyvonalúan egyetlen snittben mutatott, helikopter-rotoros haj- és testszobrolásnak, kreatív tömegpusztító arzenálok használatának és a lassan, de biztosan fáradó rockriffeknek az apropója nem egy gyermek-elhelyezési per másodfokon hozott ítélete. Vagy mégis? A 28 héttel később iramos, szaftos akcióorgiaként is szemlélhető, ám nem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy mindeközben él azzal az költői precizitással, mely például a Radírfej (atyai félelmek) vagy a Porontyok–féle (zsarnokoskodó anyai féltékenység), bizarrmód analitikus klasszikusok sajátja.
Miközben a műfaj nagyöregjeit és az ifjú titánokat karöltve büszkén felvonultató Masters of horror eddigi két évadának szinte valamennyi epizódja mind nézettség, mind kritikai szempontból csúfosan elvérzett, addig a szintén 2005-ben útjának indított Supernatural meglepetésszerűen jól teljesített, és sikeresen töltötte be azt az űrt a sorozatok világában, amit elvileg a Masters of horrornak kellett volna. A jelenleg harmadik évadát taposó Supernatural (sajnálom, képtelen vagyok a magyar címváltozatot használni, ami az Odaát volna) magabiztosan foglalta el a helyét a sorozatuniverzumban, és habár jellegéből adódóan egy szűkebb réteget szólított meg más tévésorozatokkal szemben, mégis azonnal felkerült a térképre, nem beszélve arról, hogy azóta is növekvő nemzetközi és hazai rajongótábort tudhat magáénak.
A diadalmenetnek pedig még egyáltalán nincs vége, hiszen a Supernatural keretében a készítők példaértékűen valósították meg egy újgenerációs, elsősorban a természetfelettire és a horrorra épülő sorozat tervét, megszabadítva a műfajt mindenféle kínos nehézkedéstől, ami például a fárasztó öniróniába és szégyentelen komolytalanságba fordult X-Aktákat vagy az öregesen belassult, és talán túlságosan is komolykodó Milleniumot jellemezte.
A Supernatural ötletgazdájának, Eric Kripkének volt egy pokolian jó receptje, hogyan tegye egyszerre könnyen fogyaszthatóvá, ám hihetetlenül szórakoztatóvá, összességében pedig lazán menővé ezt a sorozatot, ami tényleg működik, hiszen a Supernatural úgy okoz függőséget alattomosan, hogy közben észre sem veszed, és csak akkor döbbensz rá, amikor már a régebbi évadok epizódjait kezded megszállottan újranézni.
A Supernatural főhősei a Winchester-testvérek, Sam (Jared Padalecki) és Dean (Jensen Ackles), igazi faszagyerekek, akik minden epizódban megoldanak egy-egy természetfeletti ügyet. Az epizódok a klasszikusok sémát követik, az első néhány perc a hangulatteremtő bevezetés, hogy aztán a főcím után jöjjenek a srácok és rendet vágjanak odaát. A Winchester-tesók foglalkozása ugyanis a vadászat, csak ők nem szarvasra vagy vaddisznóra lőnek, hanem démonokra, dühös szellemekre stb. Az egyes epizódok fölött húzódó sajátos magánmitológia, amit csak nagyon lassan és finoman bontogatnak az írók, az első évadban még igen csekélyke, most legyen elég annyi, hogy a Winchester-tesók anyja kellőképpen furcsa körülmények hunyt el, apjuk pedig, aki szintén vadász, rejtélyes körülmények között nyomtalanul eltűnt. A fiúk tehát miközben különböző misztikus ügyeket oldanak meg Amerika-szerte, egyszerre keresik a válaszokat anyjuk tragikus halálára és apjuk rejtélyes eltűnésére.
Kripke receptje valahogy a következőképpen nézhetett ki, vegyél két jól megírt, szimpatikus fiúkaraktert, akik természetesen egymás szöges ellentétei, öntsd föl egy jó adag okkultizmussal és folklórral, a másvilág szereplői pedig klasszikus mitikus lények és a népszerű urban legend-ek hősei legyenek, de ne feledkezz meg a dögös csajokról sem, akik közül lehetőleg minél többet szerepeltess (de csak mellékszerepekben) az egyes epizódokban - a férfi nézők legnagyobb örömére. Ja, és majdnem megfeledkeztem a cool autóról, amiben utazgatnak, az 1967-es fekete Chevrolet Impala ugyanis legalább annyira része a sajátos Supernatural-feelingnek, mint a fenti összetevők többsége.
A nagy lelkendezések közepette azért nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy a Supernatural - hiába minden erénye -, mégiscsak egy mainstream sorozat, nemcsak az egyes epizódok dramaturgiai íve, de sok esetben az ügyek sablonos megoldásai is kiszámíthatóvá válnak egy idő után, ahogyan az atmoszféra is gyakran olyan futószalagon-gyártott-ízű. A suspense sem igazán működik, hiszen mindenki tisztában van azzal, hogy egyiküknek sem lehet semmi komolyabb baja, de ha már a szőrszálhasogatásnál tartunk, azt a kérdést sem illik feszegetni, hogy vajon miből élnek mindeközben a srácok...
Ezeket leszámítva a Supernaturalt tulajdonképpen Dean karaktere tartja életben, mellette Sam sokkal halványabbnak tűnik, miközben az idősebb testvér poénjai és egyénisége nagyon sokat dob az összhatáson. De legalább ennyire fontos és szórakoztató a sorozat többrétegű reflexivitása, hiszen az írók minden lehetőséget megragadnak arra, hogy egy-egy bujtatott utalást rejtsenek el a forgatókönyvben az imádott klasszikusokat illetően, amikor például ügynököknek adják ki magukat, a fiúk híres horrorrendezők vagy rockegyüttesek tagjainak neveit használják. Erről jut eszembe, a sorozat nemhivatalos kétlemezes soundtrackja is örökérvényű, a rockzene történetének szinte valamennyi ismert és kevésbé ismert dala felcsendül ugyanis az epizódokban (az Iron Butterfly hosszan kitartott savas dobszólójától kezdve a Creedence Clearwater Revival farkasember-számáig), Bachhal együtt kilőhetnék ezt is az űrbe: ez volt Bach, ez pedig a rockzene.
Nem lehet nem észrevenni az oldscool motívumokat a Supernaturalban, amik tényleg nagyon szerethetővé varázsolják ezt a sorozatot: a régi Chevy, benne gyűrt hangkazettákon a rockzene, vagy a titokzatos Colt (erről most többet nem árulok el). Öröm nézni, ahogy a Supernaturalt a készítők tudatosan távol tartják mindentől, ami modern vagy korszerű, és nem esnek a túlzott digitalizáltság lélektelen csapdájába, amin bizony könnyű elcsúszni (gondoljunk csak például a Live Free or Die Hardra). Nem véletlen tehát az sem, hogy a Supernatural kapcsán vonatkozási pontnak főleg a hetvenes évek kultikus roadmovie-jai, illetve a klasszikus okkultista (Ördögűző, Ómen, Rosemary gyermeke), és kísértetes (A ház hideg szíve, The Innocents, Az elcserélt gyermek) horrorfilmek egyaránt megnevezhetők.
A Supernatural sikere tehát megérdemelt szerintem, és annyit azt hiszem, elárulhatok még, hogy az újabb évadokban a Winchester-mitológia kiteljesedni látszik, miközben a forgatókönyvírók is tényleg beleadnak mindent, hogy egyre izgalmasabb és változatosabb sztorikkal álljanak elő, és valahogy érezni már azt az epikus távlatot is, ahová ez az egész majd egyszer kifut. Úgy néz ki tehát, hogy minden a lehető legjobb úton halad, és most az egyszer talán nem kell majd nagy csalódásra számítanunk a későbbiekben sem.
A La Corunából származó De Ossoriót főleg atmoszférikus “zombilovagos” filmjei végett ismerik, melyeknek állandó főszereplői a vérre szomjas, élőhalott templomosok. Ám mielőtt e sorozattal mintegy halhatatlanná filmezte volna magát, egyéb műfajokban is letette névjegyét, pl. több, olasz koprodukcióban készült westernt rendezett. Első horrorját, az 1968-as Malenka, la napote del vampiro-t szintén olasz pénzből realizálta, amely még arra is elegendőnek bizonyult, hogy Anita Ekberget szerződtesse főszereplőnek. Ő Malenka, a reámaradt kastély örökösnője, akinek egyrészt vámpirizált bácsikájával (Julian Ugarte, La Marca del hombre lobo), másrészt egyéb ijesztő nehézségekkel kell szembenéznie. Anita már épp készülne megadni magát, ám az utolsó pillanatban megérkezik jegyese, aki fellebbenti a fátylat a rokonok sötét, ugyanakkor egyáltalán nem természetfeletti machinációiról. A film poénja olyannyira értelmetlen, hogy akár Wes Craventől vagy valamelyik hasonló mainstreamestől is származhatna, Anita pedig végig olyan benyomást kelt, mintha anno, még Fellininél belefulladt volna a Trevi-kútba.
A Malenka De Ossorio a műfajba való beugrásaként, illetve mint az európai horrorfilm egy kellemes, bár bárgyú gyöngyszemeként marad emlékezetes. A rendező főműve azonban az 1971-es Vakrémület (La noche del terror ciego, amerikai forgalmazási címe The Tombs of the Blind Dead), melynek sikere további három, eltérő színvonalú folytatást eredményezett.
La Noche del Terror Ciego ****
(alternatív forgalmazási címek: Vakrémület, La Noche de la Muerta, Tombs of the Blind Dead, The Blind Dead, Tombs of the Blind Zombies, Night of the Blind Dead, Crypt of the Blind Dead, Those Cruel and Blood Vampires, La Revolte des Morts-Vivants, Le Tombe dei Resuscitati Ciechi). Spanyol-portugál, 1971. Rendezte: Amando de Ossorio. Producerek: Salvador Romero & José Antonio Perez Giner. Forgatókönyv: Amando de Ossorio. Fényképezte: Pablo Ripoll. Vágó: José Antonio Rojo. Zene: Antonio Garcia Abril. Speciális effektek: Julio Gomez Soria. Szereplok: Lone Fleming (Betty), Cesar Burner (Roger), Maria Silva (Maria), Helen Harp [= Maria Elena Arpó] (Virginia), Joseph Thelman [= José Telman], Rufino Ingles, Veronica Llimera, Simon Arriaga Garibaldi, Francisco Sanz, Juan Cortes, Andres Speizer, Antonio Orengo, Carmen Cir, José Camoiras és mások.
E hazánkban a nyolcvanas évek végén videón forgalmazott klasszikusnak hangulatos a nyitása - mint ahogy az egész film az: komor keresztes lovagok kikötöznek egy fiatal nőt. Hirtelen mind rávetik magukat, és jól kiszlopálják a vérét. Több részlet is figyelemreméltó ehelyütt: a lovagok álszakállat, a lány műmellet visel, legalább is a véres közelikben. Szintén ekkor hangzik fel először Antonio Garcia Abril kísérteties zenei főtémája, amely a széria elmaradhatatlan kísérőeleme lesz: kb. úgy szól, mintha egy hordányi benyugtatózott kőtörő énekelne teaszűrőn keresztül.
Szadista a kezdet, ami persze jó dolog. A templomosoknak ilyen a természetük, brutális csávók, akiknek középkori kegyetlenkedése még semmi ahhoz képest, amit szellemként-zombiként fognak a jelenben művelni (a fentebb emlegetett jelenet egyébként csak az általam birtokolt skandináv verzióban az első, az ősrégi Hungarovideós magyar kazettán, illetve egyéb vágatlan változatokban valahol középtájt helyezkedik el).
A történet első nem-zombi figurája két darab édes kis leszbikus, akik valami mediterrán fürdőhelyen, magukat a kor divatja diktálta groteszk bikinikbe paszérozva találkoznak újra - egykor kollégiumi szoba- és ágytársak voltak: Bella a közelben kirakatibaba-összeszereloő üzemet(!) vezet, Virginia meg heterónak állt, amely állapotot Roger nevű fiúja illusztrálja. “Hát már elfelejtetted, mi volt közöttünk?”, kérdi Bella megtörten, előhívva ezáltal egy olyan flashbacket, hogy a fal adja a másikat: van benne szupersoftcore leszbikusozás, illetve egy kellékes, aki csak nagy nehézségek árán tudja a képbe áramló füstöt szabályozni.
Aztán hármasban kirándulni mennek (nem a kellékessel: Bella, Virginia és Roger). A pofáraesés már itt garantált: jó leszbikushoz kevéssé méltóan Bella flörtölni kezd Rogerrel, mire a síkideg Virginia eljátssza a Von Ryan Expresszét (értsd: leugrik a mozgó vonatról). A magyar Alföld sivárságával vetekedő spanyol hátország egyhangúságát mindössze egy templomrom töri meg, amelyet Virginia éjszakai szálláshelyeként magáévá tesz. Na jóccakát - természetesen ez az a hely, ahol századokkal korábban a lovagok mindenféle szűz és nemszűz nőneműt áldoztak a Sátánnak (aztán őket meg a helyi parasztok koncolták fel, szemüket fáklyával égetve ki, innen az eredeti cím utalása mindenféle vak halottakra). Éjfélkor ki is kelnek sírjaikból, a jövevényt köszöntendő. Persze Spanyolországban minden lehetséges: ha az embert nem a halott templomos lovagok intézik el, akkor az ETA. Csikorgva csúsznak odébb a kripták és sírok nehéz kőlapjai, és guszta cafatos hullakezek csápolnak össze-vissza. Az ébredés után a csapat lóra pattan (mondjuk az, hogy “pattan”, az túlzás), és csuklyáikat mélyen a szemükbe húzva (nem a lovakéba, hanem a sajátjukba) Virginia felé veszik az irányt - mint mindíg, most is lassítva (arra az égető kérdésre, hogy a zombilovakat évszázadokon keresztül hol tárolták, nem kapunk választ.)
S bizony, ezzel az állandó zombi-slow-motionnel baj van, mert hát hogyan féljünk olyan élohalottaktól, akik egy defektes tolókocsi sebességének felével “repesztenek” embert enni? Még jó, hogy külterületen laknak, mert a városban, ha az úton át akarnának menni, elcsapnák őket az autók! De szerencséjük van, mert áldozataik rendre megtorpannak, földbe gyökerezik a lábuk, a rettegéstől bénultan vackolják be magukat valamelyik sarokba, stb., miközben meg a soundtrack könyörtelenül nyomja az “Oleolooooo…”-t.
Roger és Bella kénytelen azonosítani menni azt az izét, ami Virginiából megmaradt. Ez a jelenet szintén rendelkezik némi sajátos bájjal: először is ott az a magától ide-oda lengő deklis lámpa, amelynek nyilvánvaló feladata némi atmoszférát teremteni - a Focault ingája semmi hozzá képest! A comic relief sem könnyen emészthető: Paco Sanz, aki vagy száz európai westernben tette tiszteletét, itt a perverz hullapakolót alakítja. Először egy öregasszony tetemét teszi Belláéknak közszemlére, majd utójáték gyanánt még megkínoz egy békát. Szerencsére a békáért bosszút áll a zombiként előtámolygó Virginia – sajnos ez a motívum, mármint hogy a templomosok áldozatai visszavánszorgnak az életbe, a folytatásokban nem bukkan fel.
A (most már) szerelmespár (de Ossorio úgy látszik osztotta azt a politikai korrektség által mára meghaladott véleményt, miszerint a leszbikusoknak csak egy férfinyi dugás hiányzik) először helyi csempészeket vádol meg barátnőjük meggyilkolásával. Álláspontjuk egy, a templomromban eltöltött éjszaka alatt radikálisan megváltozik…
Nos, a bizonyosság szélén kapaszkodó valószinűséggel birtokomban merem kijelenteni, hogy ez a rendező legjobb filmje, ráadásul a lovagokkal sikerült a horror egyik legképernyőképesebb szörnyfajtáját megteremtenie – a hetvenes éveknek eurokultjának mindenképpen emblematikus monszterei. Direkt beijesztő képességük ugyan nem kevés kivánnivalót hagy maga után, viszont a fenyegetettségnek az a nyomasztó atmoszférája, amelyet árasztanak magukból, sikerrel juttatja eszünkbe, hogy a modern kor filmes gyilkosaival és személytelen speciális effektjeivel ellentétben a valódi rémület nem konkrétan a vásznon, hanem a közös tudatalattiban-, hasban és agyban képződik.
A horrorfilmek az együttes rémfantáziák kivetülései; az egyén félelemháztartását katalizálják. Az, hogy a mai nézők kapucnis hullalovagok éjjeli portyázásától rettegjenek, nem valószinű. Ugyanakkor miért ragaszkodjunk a realitáshoz? Hát nem jobb, ha az embernek valami ilyesmi csúszik-mászik a nyomában, a mindennapok banális szörnyűsége helyett? A film ráadásul, minden hibája és mediterrános direktsége ellenére, aranyos, sármos. Ezer ilyen filmet kívánok nektek, kedves olvasók, meg örök bátorságot a potenciálisan nevetséges dolgok halálosan komolyan vételére (vonatkozzon ez erre a filmre, vagy akár az életre), mert csak így nevethetünk a valóban komoly dolgokon.
Amando de Ossorio 2000-ben elhunyt. Ha lovagló halottként visszatérne, én örülnék neki. Ő meg főleg, gondolom.
Ataque de los muertos sin ojos ***
(alternatív forgalmazási címek: Attack of the Blind Dead, Mark of the Devil 5: Return of the Blind Dead, Return of the Blind Dead, Return of the Evil Dead) Spanyolország, 1973. Írta és rendezte: Amando DeOssorio. Producer: Ramón Plana. Fényképezte: Miguel Fernández Mila. Zene: Antón Garcia Abril. Vágó: José antonio Rojo. Szereplők: Tony Kendall (Jack), Fernando Sancho (Duncan polgármester), Esther Roy [= Esperanza Roy] (Vivian), Frank Brana (Howard), Lone Fleming (Amalia) és mások.
Persze volt idő, mikor de Ossorio még élt. Ez az állapot is közrejátszhatott abban, hogy el akarta készíteni nagy sikert aratott 1971-es filmjének folytatását (a franchise, ha nevezhetjük így, közben gazdát váltott: az első rész felett még José Antonio Pérez Giner atyáskodott – ő volt Spanyolhon egyik legaktívabb exploitation-producere, többek között számos Paul Naschy horrort is neki köszönhetünk. Az El ataque de los muertos sin ojos (1973) producere azonban már egy bizonyos Ramón Plana, aki ebbéli minőségében soha többé nem tevékenykedett.
De Ossorio a folytatásokban a templomos zombilovagok mitológiáját folyamatosan bővíti, ide-oda csavargatja, néha a logikának idegesítően ellentmondva (lásd majd a harmadik részt), néha pedig meglepő képzelőerővel (a negyedik epizód lesz erre példa.) A második rész a templomosok kivégzését szemléltető prológgal kezdődik, Bouzano kisváros tizennegyedik századbéli lakói fellázadnak az ördögimádó lovagok ellen. Mielőtt máglyára vetnék őket, még kiégetik a szemüket: ha vissza találnának mászni a síron túlról, nehezebben találjanak rá a falura.
Elővigyázatosságuk később bizonyul csak megalapozottnak, már a huszadik században, ráadásul épp azon a napon, mikor Bouzano a templomosok felett aratott ötszáz éves győzelmét ünnepli. A “Tűz fesztiválja” minden korosztálynak kínál valamilyen szórakozást, gyermek és felnőtt kézenfogva bámulhatja, amint a lovagokat megszemélyesítő fabábúk szénné égnek a város főterén. Ilyen volt Franco Spanyolországában az entertainment: a legvidámabb poszt-fasiszto-barakk.
Egyvalaki nem tud csak örülni a kollektív bulinak: Murdo, a falu bolondja (akinek ekkora uni-szemöldöke van, az bolond kell hogy legyen), aki az egyik helybéli széplyány beáldozásával csalogatja vissza a zombikat féléletükbe. A vakhalottas széria egyik csúcspontja az a jelenet, mikor a szellemlovaikon galoppírozó hullák pallosaikkal rendet vágnak a huszadik század elpuhult csürhéje közt – és mikor végeznek, házról házra járva ritkítják tovább a lakosságot. Hiába na, az egyházi iskolában beléjük verték az alapos munka szükségességét.
Bouzano maroknyi túlélője (köztük a Nigel Hawthorne-ra megszólalásig hasonlító Tony Kendall) a templomban barikádozza el magát, innentől tiszta Night of the Living Dead az egész. De Ossorio ügyes az atmoszférateremtés területén, de feszültséget csak akkor sikerül neki a vászonra csalogatnia, ha szerencséje van. Az El ataque de los muertos sin ojos második felében érdekes módon ez többször is sikerül neki, főleg az a jelenet emlékezetes, mikor a polgármestert alakító Fernando Sancho, többszáz spagetti western veteránja egy kisgyereket lök a vakhalottak közé, hogy elterelje magáról a figyelmet, ugyanis szeretne a valamivel messzebb parkoló menekülőautóig eljutni. Suspence par excellence – egészen elképesztő, milyen ügyesen használja fel DeOssorio a csendet a feszültség végletekig való kiélezésére. Gondolom nem árulok el vele nagy titkot, ha elmondom, hogy a patkány-polgármester e húzásáért elnyeri méltó büntetését. A kiscsaj pedig megmenekül, nyugi. Ja, spoiler!
A film utolsó jelenete De Ossorio egész munkásságának egyik leghangulatosabbikja: a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben a felkelő nap menti meg a csapat megfogyatkozott számú túlélőjét. A sárga-vörös sugarak a templomosok (újabb) végzetét jelentik, a komor halottak egymás után csuklanak össze az éjszaka elmúltával, a nappal beköszöntével; a totális csendet mindössze csontvázaik recsegése és földre hulló kardjaik csendülése töri meg. Gyönyörű.
Két dologban különbözik markánsan a folytatás a mítoszteremtő első filmtől: egyrészt jóval véresebb (áldozathozatalkor pl. a templomosok könyékig turkálnak a csöcsös csajok mellkasában – én már a felszín tüzetesebb szemrevételezével is megelégedtem volna), másrészt de Ossorio érezhetően az akciókra helyezi a hangsúlyt: sokkal több minden történik a filmben, és sokkal gyorsabban. Gyakorlat teszi a mestert – még akkor is, ha az El ataque de los muertos sin ojos nem feltétlenül jobb a Vakrémület nél: az újdonság varázsának előnyét az első rész birtokolja, és nála is marad.
El buque maldito **
(alternatív címek: Ghost Ship of the Blind Dead, Horror of the Zombies, La noche del buque maldito, Ship of Zombies, The Blind Dead 3, The Ghost Galleon, Zombie Flesh Eater) Spanyolország, 1974. Írta és rendezte: Amando DeOssorio. Producerek: JL Bermudez De Castro. Zene: Antón Garcia Abril. Fényképezte: Raúl Artigot. Vágó: Petra De Nieva. Effektek: José Luis Campos. Szereplők: Maria Perschy (Lillian), Jack Taylor (Howard Tucker), Bárbara Ray (Noemi), Blanca Estrada (Kati) és mások.
De Ossorio és munkatársai számára kreatív problémát jelenthetett a vakhalottak mitológiáját tovább fejleszteni, a történet frissességét fenntartani. Végső döntésként arra jutottak, hogy a sztorit tengerre bocsátják: templomos barátaink nem maradhatnak szárazföldi patkányok, irány a sós víz, a jó levegő!
A Tucker Sportswear igazgatója forradalmi reklámötletet dolgoz ki (amelyet én inkább totális baromságnak neveznék, ami csak arra jó hogy a film hajánál fogva előrángatott történetét beindítsa): a cég legújabb motorcsónakját reklámozandó, kiraknak két, a Barbie Studios(!) alkalmazásában álló szexi fürdőruhamodellt (Kati, Noémi, stb. – az egy dolog hogy a magyar lányok mostanában világszerte népszerűek, de hogy már a hetvenes években is azok voltak, ki hitte volna!) az óceán közepére, akik a megfelelő csinnadratta kíséretében hajóznának be Madrid kikötőjébe, fennen hirdetve a motorcsónak az időjárás mostohaságát álló mindenreképességét. Csakhogy szar evez a palacsintába: a szárazfölddel mindössze egy nyamvadt rádión kapcsolatot tartó csajok belefutnak egy kísértetgályába, amelynek rakodóterében mindenféle ládák sorakoznak, a ládákban pedig vaklovag barátaink várják a megfelelő pillanatot arra, hogy a friss húsra vessék magukat (a helyükben én is ezt tenném.)
A Blind Dead széria úgy általában nem rogyadozik a magas költségvetés kellemes súlya alatt, ám a jelek szerint De Ossoriónak ezúttal még a szokásosnál is kevesebb pénz állt a rendelkezésére: a gályát össz kétszer mutatja totálból – talán jobb is, ugyanis nagyon valószínű, hogy a filmtörténet legszánalmasabb modellhajójával van dolgunk. Még egy normális jelzőpisztolyt sem engedhetett meg magának a produkció: mikor a bajba jutott modellek segélykérőleg a levegőbe lőnek, egy csillagszóró szikrái “világítják be” a látóhatárt. Seeing is believing .
A lányok felkutatására induló mentőexpedíció, ahhoz képest, hogy egy milliárdos szervezte össze, kétségbeejtően vérszegény: Tucker-t a Barbie Stúdió főnökasszonya, egy, a tengerészlegendák iránt érdeklődő meteorológusprofesszor illetve egy szőke (ajjaj…) fotós csaj kíséri el. A kormánynál Tucker testőre feszít, aki az indulásuk előtti jelenetben erőszakolta meg a fotós lányt, ám a dolog egyiküket sem zavarja különösebben. De Ossorio a nemi viszonyokról kialakított nézetei hagynak némi kívánnivalót maguk után…
A gályára viszonylag könnyen ráakadnak, ám a lányoknak nyoma sincs – és amint felkapaszkodnak a fedélzetre, a kis vitorláshajó, amellyel idáig jöttek, a szemük láttára foszlik semmivé. “Ez a gálya egy másik dimenzió kivetülése! Egy másik világba kerültünk általa!” Hogy mi mindenhez értenek a meteorológusok…
Arról persze fogalmuk sincs, mi a kísértethajó rakománya (nem mintha a másnapi időjárást képesek lennének megjósolni.) Az éj leszálltával templomos barátaink előmásznak szarkofágjaikból, sercegő húsra és az Onedin család legfrissebb epizódjára éhesen…
Bár az El buque maldito (1974) messze nem annyira akció- vagy vérdús, mint a sorozat korábbi epizódjai, ebben is találni hangulatos jeleneteket, még ha nagyítóval is kell keresnünk őket. A film ugyanis zsibbasztóan unalmas – és ha egy történetet még egy leszbikus flesbekk sem képes feldobni, ott aztán tényleg baj van. Onnantól kezdve, hogy a mentőcsapat megtalálja a gályát, szinte semmi nem történik. Hőseink fel-alá kószálnak a fedélzeten, és egyenként a templomosok karmai közé keverednek. Ám ekkor sincs money shot; nem adatik meg nekünk annak kétes, beteg horrorrajongóhoz illő öröme, hogy legalább az effektmesterek munkáján élvezkedhessünk: a fotós lány percekig tartó lemészárlásán (amelynek végkimenetele, elismerem, kellemesen gory) kívül a film szinte teljesen mentes a vértől. Sterilitás és unalom: egy horrorfilm esetében ez végzetes kombináció, gyilkos hatásának elhárítására még az olyan remek színészek, mint a Jack Taylor, Jess Franco egyik kedvence által tett erőfeszítések is hiábavalóak maradnak.
Valami pozítívumot azért csak kellene a filmről mondanom… Várjunk csak, várjunk… Ja igen: a modell lányokkal szívesen áthajóznék én is egy másik dimenzióba! Ááá, túl késő, túl kevés.
Noche de las gaviotas ***
(alternatív címek: Don’t Go Out Tonight, Night of the Blood Cult, Night of the Death Cult, Night of the Seagulls, Terror Beach, The Blind Dead 4) Spanyolország, 1975. Írta és rendezte: Amando De Ossorio. Producer: Modesto Pérez Redondo. Zene: Antón Garcia Abril. Fényképezte: Francisco Sánchez. Vágó: Pedro Del Rey. Effektek: Pablo Pérez. Szereplők: Victor Petit (Dr. Henry Stein), Maria Kosti (Joan Stein), Sandra Mozarowsky (Lucy), José Antonio Calvo (Teddy), Julie James [= Julia Saly] (Tilda Flanagan) és mások.
Általában nem jellemző, hogy egy széria, amelyből alkotói az utolsó pezetát is ki szeretnék sajtolni, éppen a befejező epizódjával érje el csúcspontját. A La Noche de las graviotas (1975) a (majdnem) kivétel, amely a szabályt erősíti: bár nem hatásosabb, mint a Vakrémület (ahhoz a tempója túlságosan álmatag, a narratíva pedig szétszórtabb a szükségesnél), van olyan hangulatos, mint a sorozat első része. De Ossoriót és társait a történet továbbvitele utáni kényszer arra ösztökélte, hogy irodalmi alapanyagból merítsenek. Felnyúltak a könyvespolcra és egy Lovecraft összes került a kezükbe!
Stein doktor és b. nejének fogadtatását a csepp, tengerparti faluban még hidegnek is csak jóindulattal lehetne nevezni: mikor a helyi kultúrális központban (kocsma) a körzeti orvos lakcíme után érdeklődnek, a helybeliek levegőnek nézik a jövevényeket, és csak némi grabancrángatás után igazítják útba őket. Stein a helység doktorát jött leváltani, nyugdíjra bőségesen megérett kollégája pedig kapva kap az alkalmon – semmit sem szeretne jobban, mint maga mögött hagyni ezt az elátkozott, az Ördög (vagy esetleg valami még rosszabb) által nagyon is frekventált bűzletes halászfalut.
Ahol legalább kollektív szellem van! Mindjárt egy csapat, természetesen közkedvelt, szemtelen zombilovagjaink, akiknek már idézésre sincs szükségük ahhoz, hogy living dead lovaikon körbenyargalják a jobb sorsra (ennél a sorsnál biztosan jobbra) érdemeseket. A forgatókönyvíró újabb adalékot fűz legendájukhoz: ha a halászfalu (Bouzano lenne? Nincs rá utalás) lakossága nem szeretné, hogy a templomosok rövid úton felkoncolják a teljes populációt, jobban teszik, ha hét évente, hét éjszakán keresztül hét szüzet áldoznak a kísérteteknek. Mikor Stein doktor házvezetőnőjére kerül a sor, az orvos érthető módon feldühödik, és szembeszáll a fekete mágia túl- és evilági hódolóival. Még szép: ha a lányt felzabálják, ki fog porszívózni?
Kezditek már pedzeni a lovecrafti kapcsolatot? Filmesék több motívumot is átvettek az amerikai szerző Shadow Over Innsmouth című kisregényéből. A helyszín, illetve annak hangulata éppen olyan, ahogyan azt Lovecraft majd egy századdal korábban leírta: a haltetemek rothadásától fertelmes levegőjű, állandó ködben úszó tengerparti település, valamint szörnyűséges tettekre kapható lakói mintha a könyv lapjairól léptek volna le. Bár a spanyol filmben nincs szó halakká degenerálódó emberekről (ha nem tudod miről beszélek, irány a könyvtár!), a templomosok – ezt eddíg nem tudtuk – egy humanoid testalkatú, békafejű isten szobrát imádják. A kör bezárul, az ügy megoldódott. Ma is tanultunk valamit.
Ami a történetet valóban emlékezetessé teszi, az az álomszerű, fojtogató atmoszférája – a filmet Francisco Sánchez veterán operatőr fényképezte, aki számos emlékezetes horrorfilmnél állt már a kamera mögött. A szereplők állandó félhomályban, gonosz ködben végzik a dolgukat, jók és rosszak egyaránt. Az egyenlőség sugallatát selydíti meg ez az átláthatatlan hely: aki sokáig itt marad, az olyanná válik, mint a bennszülöttek; beáll a sorba, megválik emberi valójától, és csak az áldozathozatal lesz számára fontos, a halott lovasok éhségének csitítása – mert ezt akarják az ősi istenek. Egyenlőség, testvériség.
Ui.: A vakhalottak kalandjait összegyűjtő, koporsóformájú dvd doboz 2005 szeptembere óta kapható az Egyesült Államokban – aki kicsit is eurokult-rajongónak vallja magát, az egyszerűen nem hagyhatja ki!
Az FPS műfaja egy ideje befagyott: unalmas zsánerjátékok tömkelegét termeli ki, évek óta felfrissülés nélkül. A sors iróniája, hogy ezen az Orange Box esszenciáját szolgáltatni hivatott Half-Life sem változtat, hisz a 3 éve önmagát ismétlő játék egyértelműen kezd kifáradni. De pont a Valve műhelyéből származik az év legüdítőbb (és talán legrövidebb) puzzle FPS-e, a Portal, mely szó szerint új dimenziókat nyithat a belső nézetes játékok univerzumában.
Az újszerűség valójában nem a Valve érdeme: a játék alapjait egy kívülről importált csapat, a DigiPen Institute of Technology hallgatói dolgozták ki. Első munkájuk, a Narbacular Drop című freeware játék lényegében a Portal korai garázsproject-je (mely a portálos szisztémát tavaly már elsütő Prey-t egy évvel megelőzte). S hogy hogyan lehetséges az, hogy egy grátiszjáték (hisz' a Portal csak az Orange Box bónusza) lenyomja a fő attrakciót (EP2)? A magyarázat a játékmenet újszerűségében keresendő.
The Aperture Science Laboratories
A Portal a rejtélyes Aperture Science nevű tudományos vállalat egy (valószínűleg) szupertitkos laboratóriumában játszódik. A játék maga gyakorlatilag egy FPS mögé bújtatott virtuális puzzle, sztorija érintőlegesen kapcsolódik a Half-Life univerzumhoz is.
A játék kulcseszköze az úgynevezett Portal Handheld Device, röviden a portál fegyver, mely átjárókat nyit a térben, így megjelenhetünk a plafonon vagy a szomszédos szobában bárhol. Az egyetlen megkötés, hogy a kapukat csak bizonyos szilárd anyagok felületén hozhatjuk létre, fémen, üvegen vagy mozgó tárgyakon például nem. Ez a fegyver tehát a játék szerves részét képező logikai feladványok kulcsa. A cél minden esetben a következő kamrába való átjutás - az egyszerűnek tűnő feladatok lényegében tényleg csak ajtónyitó, liftmozgató mechanizmusok beindításából állnak, bár a játékmenet ettől még igen csavaros lehet.
A portal eszközzel egyszerre két kaput hozhatunk létre: a sárga és kék átjárók az egymásba vezető be- és kijáratok. Tehát ha teszem azt megnyitok egy portált a falon és egyet a plafonon, akkor a falon belépve a plafonon zuhanok ki. De tárgyakat is átdobhatunk, alaposan meglepve ezzel mondjuk egy gun droidot, amikor az hirtelen leesik a plafonról. Ellenségünk vagy időmegkötés gyakorlatilag nincs (illetve lehet, de utóbbi csak opció, a végigjátszás után unlock-olt bónuszjáték ad rá lehetőséget), elhalálozni viszont számtalan módon lehet: sav, fénygömb, egy droid vagy egy hidraulikus prés hathatós segítségével. De bármilyen magasról leeshetünk, sosem halunk bele (ez tudatos programozói húzás, mivel a játékmenet többször megköveteli a magasból való zuhanást).
A játék során egyetlen társunk GLaDOS, a színfalak mögül narráló számítógép, kinek intrikus, félrevezető, gyakran humoros megnyilvánulásai színt visznek a játék amúgy puritán világába. GLaDOS-nak egyébként fontos narratív szerepe van: folyamatosan átejti a játékost, nem tudni mikor mond igazat és mikor hazudik, ettől aztán a játék - rövid volta ellenére is - kiszámíthatatlan (kínos fricska ez az epizódikus Half-Life-nak). A számítógép rideg élcelődése, szarkasztikus, gyakran félrevezető megjegyzései pedig remekül ellensúlyozzák a játék magányérzetét. Utóbbi a Portal egyik legnagyobb erénye: mint ha Vincenzo Natali Kocka című filmjébe csöppentünk volna - szűk, steril, kizárólag funkcionalitásukat kiszolgáló terek gépesített rendszerekkel. A vörös fénnyel világító kamerák állandóan emlékeztetnek rá: a nagy testvér figyel.
Twisted Transistor
A játékmenet maga kis részben platform, döntő részben precízen kigondolt rejtvényelemek nagyszerű elegye. A portálnyitás eszement lehetőségeket tár fel, s a szűk tér ellenére valami olyan földi dimenzióktól elrugaszkodott szabadságérzetet ad, melyet FPS csak igen ritkán (annak ellenére, hogy a játék fiktív, de hihető, ám végig erőteljesen szürreális környezetben játszódik).
A Valve védjegyének számít, hogy játékainak hőse nem beszél. (Ez a Half-Life-nál különösen macerás lehet, ahol a számtalan karakter dialógusát úgy kell idomítani, hogy a gyakorlatilag egyoldalú párbeszédek hitelesek tudjanak maradni.) A Portal-ban viszont egyetlen -kvázi- társunk az egész játék során egy komputerhang. A HUD-ot hasonló szótlanság jellemzi, lévén, hogy egyáltalán nincs életerőt vagy bármi mást jelző felirat. A két, eltérő színű portál megnyitását is csak a portál fegyver aktuális színe mutatja.
Szintén Valve szokás a játékmenetbe észrevétlenül beolvasztott training. Egyes játékok hanyagul elintézik ezt egy szájbarágós, felolvasós oktatórésszel, melyek rendszerint már az elején lerombolják a tökéletes illúzió érzetét. A Portal viszont lépésről lépésre avat be a játék mechanizmusába, s ez a történetbe is remekül passzol: hisz az Aperture Science idomításra váró kísérleti egerei vagyunk.
Külön említést érdemelnek a frappáns és humoros monológok: a robotágyúk - két felénk eleresztett sortűz között - naívan hívogatnak: "where are you?" vagy "please come back here", diszfunkcionálásuk után aztán önzetlenségükről győzködnek: "I don't hate you". GLaDOS gépies és bizarr megnyilvánulásai pedig a Portal-t már most az év leghumorosabb játékává avanzsálták. (A szövegért az egykori Old Man Murray című intrikus hangvételű kritikus site atyjai, Chet Faliszek és Erik Wolpaw felelt, a hangadásban pedig még az ex-Faith No More-os Mike Patton is kameózott egy rövidet - kitaláljátok hol?)
Az endcredits pedig különdíjat érdemelne: a zseniális aláfestő dal nem csak fülbemászó, de frappáns szövegével minden idők leghumorosabb játékba implementált nótája is.
Bónusz mappák
Sajnos a Portal is magában hordozza a Valve epizódikus rákfenéjét: az aprólékosan felépített, minimalizmusra törekvő játékdesign gyümölcsét csak igen rövid ideig élvezhetjük. A játékidő ugyanis mindössze 2-3 óra, bár a bónusz pályák (melyek kivétel nélkül az egyjátékos nehezített vagy különböző kihívásokkal megfejelt mappáiból állnak) plusz szórakozást ígérnek, s ezt aligha lehet kihagyni: a Portal világa magával ragadó, kihívás és szórakozás még nem járt így karöltve. (Az általában igen kreatív modgyártó közösség lehet gyógyír a rövid játékidőre, a házi készítésű modok a Portal esetén különösen izgalmas lehetőségeket sejtetnek, s a perverzebb kihívásokra vágyók valószínűleg a modokban fognak majd megnyugvást találni.)
A Portal esetén még az epizódikus rendszer is működőképes lehetne: ha a játékosok jelképes összegekért havonta újabb és újabb logikai hadszíntereket kaphatnának, s az egy játékos mód pedig csak mint egy bónusz lehetőségként szolgálna. De még a közös, co-operative rejtvényfejtés lehetősége sem hangzik túl meredeken. Jobban örültem volna hát, ha a Portal-t már most az önálló rejtvényekre, s nem az egyjátékos kampányra hegyezik ki.
Summa Summarum
Ez lesz lassan a Valve szlogenje: hosszú fejlesztés, kevés szórakozás. Pedig a Portal-ra képtelen vagyok haragudni: hiába rövid, piszkosul szórakoztató. Úgy képes a logikát kihívás elé állítani, hogy közben egyáltalán nem fáraszt le. A játék alapötle pedig még igen sok lehetőséget tartogat magában. És ne feledjétek: The Cake is a Lie.
Tarantino és Rodriguez számára a Grindhouse elkészítése valószínűleg egyszerre volt szórakozás, tisztelgés ifjúkoruk moziélményei előtt, és lehetőség, hogy a fiatalabb generáció figyelmét ráirányítsa erre a korszakra. A Mozinet könyvsorozat szerkesztői jó érzékkel kaptak az alkalmon: Grindhouse címmel adták ki e tanulmánykötetet, a posztert használták fel a borítótervhez és a fejezeteket elválasztó egyoldalas képek is a két filmből származnak. A Planet Terrorrólés a Death Proofról persze nem sok szó esik, így azt is mondhatjuk, hogy a Grindhouse filmet – igen stílszerűen – kihasználták, a könyv címével és képeivel is az „exploitation” szó jelentését illusztrálva.
A kötet kézenfekvő módon a terminusok boncolgatásával indul, hogy az olvasó tisztába kerüljön a „B-film”, „exploitation”, „trash” és „grindhouse” kifejezésekkel, mielőtt fejest ugrik a témába. Kovács Marcell tanulmánya, A rossz ízlés kultúrája végzi el ezt a feladatot, majd a könyv előzeteseként szolgálva a grindhouse filmek műfajai között tallózgat. Az európai és ázsiai exploitation filmek is előkerülnek, ami igen dicséretes, ám a kötet további részében ezekről kevés szó esik. Ez betudható annak, hogy főleg a tősgyökeres amerikai grindhouse műfajokra koncentrálnak, de azért mégis fájdalmas hiányosság. Ha már a könyv ezt a fogalmat járja körül, nem fért volna be egy rövid kitérő az elegáns olasz giallók, a dögös japán szexploitationok vagy akár a Hanzo-széria különös samuraiploitation műfaja felé?
Az étvágycsinálás után Orosdy Dániel következik A Római vakációtól a Mély torokig című írásával, ami egy történelmi és kultúrtörténeti áttekintés az ’50-es, ’60-as és ’70-es évekről. A könyvnek egyik legérdekesebb tanulmánya ez, legalábbis azok számára, akiket hozzám hasonlóan a történelem „emberközeli” oldala izgat. Hasznossága sem vitatható, az exploitation filmek lényegét, létrejöttük okait csak úgy lehet megérteni, ha ismerjük a korabeli környezetüket. Háborúk, hippik, sorozatgyilkosok, elnökök, pornómozik, előkerül itt minden dióhéjban e fortyogó, sok szempontból gyökeres változásokon keresztülmenő világról.
Böszörményi Gábor Hollywood megingása címmel az exploitation filmek történeti kontextusba helyezésével foglalkozik, kifejezetten a stúdiórendszer összeomlására, majd később az exploitation filmekre támaszkodó Új-Hollywood felemelkedésére koncentrálva. Kicsit szerencsétlenül jön ki az, hogy a stúdiókról már az előző cikkben is olvashattunk, ahogy az utolsóban is, amely tanulmánnyal a Roger Cormanről szóló (amúgy teljesen korrekt) bekezdés is kisebb átfedésbe kerül, de hát több veszett Mohácsnál, különben sem egy hosszú cikk ez, Corman pedig úgyis kurva nagy arc volt: hatása a korszak filmjeire, valamint több színész és rendező híressé válására felbecsülhetetlen.
Az ezt követő cikkek különböző részhalmazait veszik górcső alá a grindhouse filmek változatos faunájának. Varró Attila Hús és vér című írása az exploitation formai jellegzetességeinek és altípusainak vizsgálatával indít. Még érdekesebbek a B-filmek „műfajroncsolás” jelenségéről írtak, ahol azt vizsgálja, miként zilálja szét a grindhouse sokktechnikája az önkéntesen választott műfaji kereteket. Aki ismeri Varró védjegyszerű alaposságát és felkészültségét a Filmvilágból vagy a Mozinetből, az tudja, milyen minőségi szövegre számítson – nem fog csalódni.
Olyan címmel, mint „A szexploitation”, egyszerűen nem lehet melléfogni. Kárpáti György igyekszik annyit markolni, amennyit csak tud (haha), a nudie-cutie filmektől a roughie-ken és Russ Meyer-opuszokon át a klasszikus szexploitation műfajokig (női börtönfilmek, erőszakolós bosszúfilmek, stb.) kapunk mindenből az arcunkba. Rengeteg filmcím és rövid történetösszegzés sorakozik itt (kisebb baki: a Faster Pussycat Kill! Kill! elején a fiatal srácot nem „elhajtja”, hanem megöli a három nő), közben pedig nem mellesleg dús keblű cicák Russ Meyer–filmekből származó fotóit csodálhatjuk, ami egy ilyen témájú cikkben obligát illusztráció. Kedvet kapni tehát sok filmre lesz lehetőségünk.
Orosdy mester A snuff film legendája című tanulmánnyal tér vissza, melyben a "halálpornó" fogalmát járja körül. Érdekes kérdés, hogy lehet-e egyáltalán a snuff műfajáról beszélni, ha voltaképpen egy üres halmazról van szó. A cikk rámutat a csapdára és elkerüli azt, közben belekóstolva a Cannibal Holocaustba, a Charles Mansont övező legendákba, a squish filmekbe és minden más kapcsolódó érdekességbe, mindezt kellemesen olvasmányos stílusban.
Kovács Marcell Szabadság, szerelem, kábulat címmel a drogfilmeket járja körül. Újra előkerül a Szelíd motorosok és a Roger Corman nevéhez kapcsolódó filmek (The Trip, Wild Angels, Gas-s-s-s), mint nagy hatású fordulópontok a műfaj történetében. A cikk a drogfilmekhez való (nézői és gyártói) hozzáállás változására koncentrál - az elijesztő célzatú propagandafilmekből (Reefer Madness) a ’60-as évekre a drogfilm a megismerés kapuit szélesre táró élmény kulcsává vált, mígnem a ’70-es évek elejére megjelent a kiábrándultság, az árnyoldal - miközben maga igyekszik nem állást foglalni.
Alföldi Nóra kapta meg az Erőszakban és szexben tobzódó SS-filmek témát, nem is olvashatunk tehát túl sok cinikus vagy hímsoviniszta megjegyzést ezen filmek női szereplőinek szerelmi életét illetően… (Ennél elborultabb trashfilmeket márpedig ritkán lát az ember, szerintem nehéz őket komolyan venni, hiába a második világháború komor emléke.) A szerző a náci karakterek ábrázolásának jellegzetességeit háborús propagandafilmekkel, a szerelemtáborokban játszódó naziploitationok cselekményelemeit a szökés- és a női börtönfilmekkel veti össze. Itt kerül elő az egész könyvben a legtöbb nem-amerikai film, ami a témát tekintve persze érthető, ám számomra a többi tanulmányból is hiányzott ez a szélesebb látószög.
A kötet záróakkordja Vízer Balázs rejtélyes című írása (A nyiszálástól a kaszálásig), ami megtöri a műfajokon végigzongorázó tematikát és azt elemzi, hogyan épült be az exploitation a mainstreambe, ezáltal feleslegessé téve saját létezését. Ez az írás szolgál kapocsként a grindhouse korszak utáni, napjainkig tartó mainstream filmek világához, konkrét példákat hozva arra, hogy egyes tipikusan exploitation eszközök, fogások mennyire elismert, elfogadott, sőt elvárt filmes panellé váltak az évek során. Ha valakiben eddig voltak is kétségek a könyv témájának fontosságát illetően, itt biztos eloszlanak.
Ahhoz képest, hogy a ’70-es évektől kezdve mennyi mindent átvett és szervesen magába épített a populáris mainstream mozikultúra a hollywoodi stúdiórendszer árnyékában megszülető független exploitation filmek világától, idehaza eddig a Filmvilág folyóiraton és néhány filmes blogon kívül a korszakot érdemben nem elemezték ki. Ha valamire, akkor a Mozinet könyvsorozat második darabjára így abszolút ráillik a hiánypótló jelző.
Negatív kritikát írni mindig élvezetesebb, ezért essünk is túl gyorsan a nehezén, azaz a könnyes hangú laudáción. Greengrass rendezőnek és kollégáinak sikerült az a bravúr, ami még a legnagyobbaknak is csak a legritkábban jön össze: méltóan, minőségromlás nélkül fejeztek be egy trilógiát. Sőt, a harmadik Bourne film talán még izgalmasabb és látványosabb is, mint a második. (A Doug Liman rendezte első felvonás annyira eltérő stílusú, hogy ahhoz nem érdemes hasonlítgatni.) A sztori szinte ugyanott folytatódik, ahol az előző részben befejeződött, illetőleg van néhány időugrás, de a koreográfia változatlan: Bourne-t üldözik, Bourne dühös, Bourne nem hagyja magát, Bourne mindenkit legyak.
Ritmust illetően is tartja a szintet Greengrass, vagy talán még fokozza is a tempót, mivel a cselekményt fékező romantikus betétek ezúttal hiányoznak. Maradt viszont John Powell prüttyögős elektronikából, hagyományos vonós muzsikából és többféle dobhangzásból összemixelt filmzenéje, ami tökéletesen festi alá a Moszkvát, Párizst, Londont, Madridot, Tangert és New Yorkot érintő városkép-amortizációs akciótúrát.
És itt kéne következnie a rosszalló recenzionista fejcsóválgatásnak, hogy „szép, ami szép, de miért bízta a rendező megint az operatőri munkát egy Parkinson-kórban szenvedő kollégára?” A sirámok helyett jöjjön inkább a válasz: azért mert Greengrass ravasz. Pontosan tudja, hogy Bourne abszurd kalandjait, és a cselekményen tátongó, elefántcsapda méretű lyukakat legjobban a realizmust sugalló (hazudó) kézikamerás és steady-cames módszerrel tudja elfedni. Másképp hogy tudná túltenni magát a néző azon, hogy Bourne keményebb, mint az új Bond, okosabb, mint Jack Bauer és hallhatatlanabb, mint John McClane és Chuck Norris együttvéve? És azon, hogy miután beleugrott egy üvegablakba, majd széttörtek a fején egy egész fürdőszoba-berendezést, egyetlen vágás se marad az arcán? Vagy, hogy több év kiesés után is jobban ismeri a legfrissebb csúcstechnikát, mint a CIA expertjei? A Bourne-taktika pofonegyszerű: a rángatózó közelképekkel olyan drámai feszültséget kell kelteni, és olyan sebességet diktálni, hogy a nézőnek se ideje, se kedve ne legyen a történet realitásán elméláznia.
A körítés amúgy is lényegtelen, a néző nem arra utazik, hogy megismerje a titkosügynökök világát, hanem, hogy a főhőssel azonosulva átélhesse a legyőzhetetlenség érzését. Bourne ugyanis csak egyszer szívja meg igazán, még az első rész kezdete előtt, amikor elveszíti az emlékezetét, utána viszont egy pillanatig sem lehet sarokba szorítani. Nem tudják komolyan megsebesíteni, nem rabolják el a szeretteit (mert nincsenek is) és nem tudják egyszer sem elkapni. Mindig egy lépéssel az ellenfelei előtt jár, nemcsak erősebb, de ravaszabb is náluk. Vele azonosulni olyan, mint egy FPS játék halhatatlanná cheatelt hősével játszani. Ropognak a csontok, törnek a karosszériák: igazi macsó élvezet. Sallangok, úgy mint kikacsintós humor, csillagsávos patetizmus vagy Casino Royale féle romantikus ömlengések, nincsenek. Ja, hogy közben ez a Jason fiú, Bonddal ellentétben, egyáltalán nem élvezi ezt az egészet? Lényegtelen. Amikor a legvégén beúsznak Moby zseniális Extreme Ways-ének első taktusai, úgyis csak egy konklúzió marad Bourne-t és a trilógiát illetően: COOL!
A Tini Nindzsa Teknőcök és Batman szövegbuborékokkal könnyített kalandjainak játszi elsajátíthatósága és a kilencedik művészetként aposztrofált izé (ez lenne a képregény) relatív – gazdasági értelembe vett – olcsósága fellelkesített számos, történelmi tragédiáktól elszontyolodott gondolkodót, hogy fájdalmukat a gyermekek dorgálhatatlan lelkesedésével rajzolják ki magukból. Az ilyen kezdeményezéseket tán még azok a tespedten bornírt, megélhetési bölcsek is felnőttnek, igényesnek, érdemesnek, urambocsá: intellektuálisnak tévedhetnék – nyomatékosan Zupáhiróék rovására –, kiknek vonatkozó véleménye amúgy az épp üríteni igyekvő macskához hasonlatosan baszandó az ablakon kifele. Pedig a fecsegő álnévű, szerbiai Alexander Zograf (hozzávetőlegesen Képíró Sándor) ha nem is kutyagumival, de vígan gurigázik: képkockában, szövegmezőben, sőt, nyilatkozataiban egyaránt arról vall, hogy akár a militarizált övezetek repeszt rettegő közössége is bátran hasznosíthatja a zsibbasztó naivitást és a „szélsőséges komolytalanságot” hiteles hangnemként.
A politikai önkény háborús és békebeli bűneit korábban is pingálták már panelekbe. A Harvey Kurtzman által – egy hülye százat csinál alapon – összekurjantott The Usual Gangs of Idiots (a Mad szerkesztői gárdistái) a McCarthy korszak szatirikus abszurddal történő, konok fricskázásával folytatta nyomtatott gerillaharcát, míg az Államokba menekült, lengyel Art Spiegelman groteszk állatmesében számolt be szüleinek Auschwitzi vendégeskedéséről, a nácikat macskaként, a zsidókat egérként (a lengyeleket disznóként, a franciákat békaként, etc…) megjelenítve (MAUS). Földrajzilag tovább tendálva tesztelendő alanyunkhoz a szarajevói születésű, amúgy körülbelül világhíres Enki Bilal Szörny tetralógiája elevenítendő fel (a nyitórész, A szörny ébredése honi kiadásnak örvend). A túlfutó, zilált vonalakból hitevesztetten hímződő disztópia a titói paternalizmus ölén cseperedett szerző komor világlátását tette közkinccsé.
Igen ám, de míg Spiegelman, vagy Bilal hangos szürcsölések közepette kanalaz oly instant traumákból, melyeket az intim oral history, vagy a média tartósított, Zograf egyszerűen fogja a tegnapelőttről megmaradt kőlevest, és a képünkbe löttyinti, hol sztoikusan, hol idétlenül somolyogva mondván: Sándor vagyok, pancsevói lakos…
A Pszichonauta talán legfőbb ciklusa, az Üdvözletek Szerbiából szikár képes napló, mely eredetileg és apránként a belgrádi, – a rezsim alatt ellenzéki sajtóorgánumként jogosan hőbörgő – Vreme hetilap hasábjait maszatolta be brutális profanitású helyzetjelentésekkel. A kötetbe válogatott emlékezések keserű trubadúréneke a NATO bombák első esőjétől Slobodan Milosevic rusnya hasalásáig ível. Egy helybeli szemével láthatjuk a helybelieket, akiket a valahára fellangyosodott radiátorok perdítenek ősi táncra, és akik Szegedről a hátukon viszik a lokálisan hiánycikk WC-papírt zsákszám. A kezdeti sokkon magát túltéve a népesség – mi mást tehetne? – egyszerűen belakja a kölcsönösen nagyvonalú, albán-szerb népirtásoktól táguló (ill. szűkülő), légiriadóktól vészterhes életterét. Itt (ott) senki nem igyekszik vaskos falú atombunkert telepíteni a kertbe, a lakosság energiáit munkanapokon a kimaradó buszok útvonalának sietős felszántása, ünnepi tüntetéseken a pragmatikus utcai harcművészetek gyakorlása köti le.
Zograf hangsúlyosan vonzódik az álmokhoz. Van, hogy éjjeli metaélményeit egy az egybe festegeti meg (a kötet ilyesféle, bizarr-játékos asszociációs szemelvények sorával kezdődik), alkalomadtán képei, metaforái is váratlanok, ám nyelvezete egységesen direkt, közérthető. A perspektivikus és anatómiai szabályszerűségeket hírből sem ismerő tusrajzok (amik lehet, hogy szénképek, de akármennyit dörzsöltem, nem kenődtek el) cselekménye gyakorta enged a csapodár szürrealizmus hívó szavának, inkább azonban a megjelenítés – az expresszionistákat idéző, neurotikus ecsetvonások és a sokkal inkább fekete, mint fehér felületek lidérces hangulata – az, ami a lapozható médium szuggesztivitását adja.
A Nyitott Könyvműhely gondozásában kiadott, infantilis dactól fűtött, bájos közvetlenségű képregény talán a leghitelesebb lenyomata a terror és a fásultság ama egyvelegének, aminek álrealista képeivel anno annyi éven keresztül tapétáztuk ki a belpolitikai hírek és az időjárás jelentés közti, csámcsogástól és vacsorai civódástól hangos műsoridőket.
Aljas és pofátlan agymenés a Terrorbolygó, mint ahogy az egész Grindhouse project az. A recept ugyanis amiből dolgozik, olyan, hogy egy igazi horrorgeeknek már az összetevők felsorolásától muszáj elcsöppennie, függetlenül attól, mi sül ki a végén belőle. Gennyedző fejű zombik, géppuska lábú sztriptíztáncos, heregyűjtő tudós, pszichopata orvos, őrült babysitter-ikrek, leszakadó testrészek, szökőkútként spriccelő artériák és egyéb jóságok. Ha a végén ebből valami értékelhető születik, az jó, ha valami szar, az még jobb. Veszteni ilyen leosztásból lehetetlen. Rodriguez (és persze Tarantino) számára soha nem volt ilyen kényelmes a rendezői kempingszék.
Nem irigykedem persze, mind a két hivatásos mozibuzi megérdemli, hogy azt csinálhasson a vásznon, amit akar, nézőként pedig magam is lelkesen dagonyázom a celluloid-szemétben. Csupán jelezném – hátha más is így van ezzel – hogy az egyöntetű ovációba nálam egy kis rosszérzés is vegyül, a tudat, hogy ilyen könnyen kiszámíthatóak és lekottázhatóak a mainstreamtől elvileg távolabb álló közönség vágyai, egy kicsit zavaró. Hasonlót akkor éreztem legutóbb, amikor a Sin City-t már a leforgatása előtt kultfilmnek kiáltották ki.
A Grindhouse attól más, hogy nyíltan felvállalja missziós jellegét. Azon lehet vitatkozni, hogy megérdemlik-e a 70-es, 80-as évek trash-, exploitation és B-filmjei az efféle vizuális emlékműveket, de az tény, hogy a grindhouse nevet és jelenséget pár évvel ezelőttig kevesen ismerték. Nagy költségvetésből és sztárokkal viszont nem lehet igazi grindhouse mozit csinálni, így Tarantinóék maximum a hangulat megidézését vállalhatták.
Ez egyértelműen Rodrigueznek sikerült jobban, az ő variációja kaotikusabb, gátlástalanabb és agyatlanabb, míg Tarantinóról – akit az eredetiség állítólagos hiánya miatt szokás csesztetni – az derül ki, hogy képtelen a saját stílusát levetkőzni, akkor is tarantinós filmet csinál, amikor hivatalból is másolnia, idéznie kéne. Rodrigueznek viszont nem is kell exploitation gurunak álcáznia magát, ahogy a kolléga is mondja, ő mindig is az volt, már az Alkonyattól pirkadatiggal bebizonyította ezt (persze Tarantino is, mivelhogy ő volt a forgatókönyvíró), csak akkor még a kapcsolódó PR-szöveg hiányzott.
A Terrorbolygó tehát szinte hibátlanul vacak film. A trashhangulatot elsősorban a precízen adagolt dramaturgiai következetlenségek, és a fő cselekményszervező elemként funkcionáló gore adják. Mindez a legízletesebb camp humorral leöntve. A sztori alapja a Return of the living dead című zseniális zombiparódiából lehet ismerős, de az expertek tucatnyi más klasszikusból gyűjthetik össze a kisebb-nagyobb idézeteket és nyúlásokat. Dióhéjban a lényeg: egy katonai támaszponton, másfél köpésnyire egy kisvárostól, olyan gáz kerül a levegőbe, ami vérengző zombivá változtat mindenkit. A többi kitalálható. A főhősök szerepére RR jó érzékkel válogatta ki a színészeket, érthető módon nem az alakítás Orson Wellesi mélységei voltak a lényegesek, hanem a humorérzék és az egyéni karakter. Rose McGowan és Josh Brolin a két legnagyobb telitalálat, de a mellékszereplőkkel sincs gond, még Tom Savini cameoja is rendben van. Egyedül Freddy Rodriguez helyett tudtam volna elképzelni egy fajsúlyosabb arcot az ügyeletes badass szerepére. És Naveen Andrews (a Lost Sayidja) is elég halvány teljesítményt nyújt az őrült biokémikus szerepében, bár lehet, hogy ő rendezői utasításra ilyen rossz. Még egyszer: hibázni ebben a filmben lehetetlen.
Ami a Terrorbolygó és a Halálbiztos kettőbe vágását illeti, nem tartom indokoltnak a reklamációkat. Egyrészt nehéz olyasmi után nosztalgiázni, amit nem élhettünk át (itt Európában legalábbis), másrészt agyzsibbasztásból számomra ez a másfél óra épp elég volt. Bármilyen viccesek is azok a vérengzések és pörgősek az akciójelenetek (RR-nek kisujjában a szakma), a kontrolálatlan vizuál-maszturbációtól is csömört lehet kapni egy idő után. A Tarantino filmmel együtt pedig már valószínűleg nem csak az ülőgumók sínylenék meg azt a 190 percet, de az egész túlpörgetett retro-élmény hamissága lelepleződne. Ami ugyanis szar, az akkor is szar, ha könnyes szemmel emlékszünk rá vissza később. Tessék szépen valami új szart is csinálni.
Az exploitation-filmeknek - e gyűjtőszó takarja az akció, a szex és a hozzájuk hasonló alantas szinematikus röfögvények csapatait - gyakran felróják, hogy éppen a maguk fajtájából adódó szórakoztatásbeli elvárásokat nem teljesítik. Különösen igaz ez némelyik horrorfilmre; elég, ha az utóbbi évek hollywoodi eresztéséből idézünk meg olyan torzszülötteket, mint az Ideglelés ("Mi ebben a félelmetes? Ó, hogy dögölne má' meg mind a három...") vagy a tényleg mindenféle kritikai kategóriát alulmúló Jan De Bont-féle The Haunting.
A Nekromantikot több okból sem lehet ezekkel egy napon említeni; ha valaha volt film, amely a horror lényegét - a "josephconrad"-i értelemben - képviselte, akkor ez az 1987-es német félamatőr film ilyen; nem is csoda, hogy a Rózsaszín flamingós John Waters, a trash királya "ground-breakingly gruesome"-ként emlegette.
De hát miről is szól ez a szinte már-már elképesztően-nevetségesen alacsony költségvetésből leforgatott, elkészülte óta számtalan filmfesztiválon botrányt, sőt, külhoni videotékák polcairól hatósági határozattal megtámogatott betiltást eredményező celluloid "rémtett"? Íme.
Rob (Daktari Lorenz, a megtestesült loser) egy balesetek áldozatiait feltakarító cégnél dolgozik. A meló lejártával, sandán-sunyin, ha a begyűjtött elhunyt még aránylag koherens állapotban van, Rob nem habozik őt hazacsempészni. Az otthon melegéban, barátosnőjével, Betty-vel (Beatrice M.) így nyugodtan hódolhatnak kettejük érthető módon titokban tartott nekromantikus (az érdeklődőknek: halottakkal folytatott szexuális tevékenység) szenvedélyének. A kezdeti kedélyes prütykölést követő hétköznapi szituációk azonban felfedik előttünk a kapcsolat árnyoldalait is: Betty mindenféle szempontból elégedetlen a szerencsétlen Robbal, és miután az nem képes anyagilag (no meg az ágyban, bár ez utóbbi szempont a lánynak csak másodlagos) teljesíteni az elvárásokat, Betty, hóna alá csapva az utolsó hazalopott hullát (útravaló?), távozik. Rob nyüszít-szűköl-szenved, és gyorsan kielégülés után néz, ám az általa frissen lemészárolt prosti a jó szexhez túlságosan is hajlékonynak bizonyul. Rob kénytelen belátni, hogy kapcsolata Betty-vel (+ kiegészítő) valami különleges volt, és csak egyetlen módot lát arra, hogy visszatérjenek a régi szép idők...
Legjobb, ha az ember felkészületlenül nézi végig a Nekromantikot, a hatás olyankor tényleg elképesztő. Természetesen minden izlés kérdése, ettől függetlenül én még nem találkoztam ennél gyomorkavaróbb filmmel. Tökéletesen funkcionál minden olyan szinten, amelyen egy horrorfilmnek működnie kell: sokkoló és gondolatébresztő egyszerre. A szexjeleneteket (persze egyik sem éles) talán a legnehezebb végigülni: bár Buttgereiték minimális képi stilizálással és ál-romantikus zenei aláfestéssel próbálják elviselhetőbbé tenni az "élményt" (meg persze elfedni az egyébként lelkiismeretes effektek hiányosságait), a látottak hatása zsigeri és páratlanul szuggesztív, groteszk par excellence.
Érdekes, hogy a kritikák általában azon a jeleneten csámcsognak el, mikor Rob "flesbekkel" egy gyerekkorit, és felidézi apja számtalan nyúlnyúzási sessionjeinek valamelyikét. Buttgereit és Rodenkirchen ezzel a többször visszatérő szegmenssel a főszereplő szexuális aberrációjának gyökereit próbálja magyarázni - meglehetősen nevetséges és kevéssé hihető ez a motiváció. Mégsem ez vele a kritikusok baja, hanem a jelenet nyilvánvaló valódisága. Ennek ellenére senki ne reménykedjen snuff-filmben: bár jó pár ember otthagyja a fogát a Nekromantikban, egyedül a nyúl az, "aki" valóban feldobja a tappancsait. A mészárlások (mert ezek többek, mint gyilkosságok pszeudo-megjelenítése) az effektek szempontjából - és tekintettel a film alacsony költségvetésére - kitűnően lettek filmre víve, és nagyban hozzájárulnak a gyomorkavaró hangulathoz. A finálé pedig, amelyről a szinopszisban direkt nem ejtettem szót, maga is egy külön grand guignol mestermű.
Humornak nyoma sincs a Nekroban. Buttgereit korai rövidfilmjei, pl. a Horror Heaven, még bővelkedtek a vizuális poénokban, de a Nekromantik sötéten komor, kellemetlenül szigorú film. Mikor bemutatták, több addigi rajongó ezt Buttgereit szemére is vetette. Borzasztó és lehangoló (persze ez volt a filmesek célja), amint a mocskos, hiányos díszletek között, az omló vakolatú, elhagyott házak rothadó szobáiban élő emberek hullákkal (pontosabban -kat) dugnak. A filmet Super8-ra forgatták, aki ismeri ezt a nyersanyagot, az tudja, hogy ehhez a történethez ideális.
Jörg Buttgereit és Franz Rodenkirchen, a "kreatív-tím", karrierjük kezdetét, és nem meglepő módon, egyben végét is köszönhetik a Nekromantiknak. A film, az elkészülte óta eltelt tizennégy év alatt igazi kultuszfilmmé vált, a szó legtisztább értelmében. Mikor kijött, underground körökben hatalmas sikert aratott, Buttgereit nevét világszerte megismerték a kapcsolódó szubkultúrákban. Épp ez lett a srác pályafutásának veszte (David Kerekes Sex, Murder, Art című, Jörg korai filmjeiről szóló könyvében az akkor még fiatal rendező többször is kifejti, hogy legszivesebben mainstream vonalon dolgozna): a Nekro túlságosan is borzasztó és erőteljes film ahhoz, hogy akinek köze van hozzá, azt ne fekete bárányként kezeljék "profi" körökben. Bár Buttgereit azóta már három hasonló költségvetésű alkotást készített (Das Todesking, 1989; Nekromantik 2, 1991; Schramm, 1992), betartotta igéretét, miszerint amíg nem jut nagyobb anyagi támogatáshoz, addig nem fog filmet rendezni. Jelenleg televíziós területen aktív, ír és hangjátékokat rendez.
Németország, 1987. Rendezte: Jörg Buttgereit. Producer: Manfred O. Jelinski. Írta: Jörg Buttgereit és Franz Rodenkirchen. Zene: Hermann Knopp, Daktari Lorenz és John Boy Walton. Fényképezte: Uwe Bohrer. Vágó: Jörg Buttgereit és Manfred O. Jelinski. Speciális effektek: Jörg Buttgereit, Daktari Lorenz és Franz Rodenkirchen. Szereplők: Daktari Lorenz, Harald Lundt, Susa Kohlstedt, Beatrice M., Jörg Buttgereit és mások.
A kritika apropóján felfrissítettem David Cronenberg harmadik évezredbeli filmjeit. Most épp az így fogant élmények álmosítóan kényelmes, langymeleg fürdőjében ücsörgök. Nyomasztó távolban mindentől, ami gondolatiságában kompromittálhatna, vagy perverzióival felforgathatná tudatlan nyugalmam. Mivel a kanadai direktor esetében a miért nem kérdés (A légy 1988-as bemutatásáig és attól számítva nem volt komoly kereskedelmi sikerű filmje) azon tűnődve, hogy munkássága vajon hogyan tudott ilyen készségesen feloldódni a fősodor kommercialista áramlataiban? Hogyan képes még a látványosan szemérmetlen, frivol jelenetek ellenére is attitűdjeiben ilyen illedelmes sztorik lassan egész sorával előhozakodni? És miközben az új keletű, enervált impressziók gyorsan illanó habjait kenegetem magamra, a felismerés lassan és alattomosan, a lefolyóból felaraszoló parazitaként közeledik altesti nyílásaimhoz.
Mostanában ugyanis Cronenberget már nem érdekli annyira a szellem és a test, a tudat és az ösztön közti hazárd, lealjasító átjárhatóság (az abjekció), a nemiség, vagy a virtualitás neuralgikus határhelyzeteinek infekt problematikája, figyelmét inkább az egyén közösségen belüli öndefiníciós próbálkozásainak szenteli. Nehéz szívvel írom le: mások tollából származó, egzotikus családi drámákat forgat. Külön szerencse, hogy a Gyilkos ígéretek esetében a (groteszk funkcionalitású) családmodellt a londoni orosz maffia szolgáltatja. A Vory V Zakone ködös Albionba települt részlege.
Amitől azonban igazán noir rekonstrukciónak tekinthető a Gyilkos ígéretek, az a gangből empatikus hajlamaival gyanúsan kilógó Nyikolaj. Attribútumként bírja a noir (anti)hősének kétes motivációs alapzatát; magányos, megszállott, nihilista, látszólag irányvesztett testőr, akinek megadatik a kilépés, egy új, tisztább, boldogabb élet megkezdésének lehetősége. A Viggo Mortensen pazar alakításával megelevenedő figura (Aragorn a forgatás előtt állítólag hetekig fülelt Moszkva és Szentpétervár utcáin, hogy is kell kelet-szláv módra morzsolni az angolt) mégsem tud lemondani a notórius bűnökbe, korrupcióba pálló miliőről. Talán a Nyikolajt tetőtől talpig befedő, identifikációs erejű tetoválás sereglet (bár ez a Vory V Zakone-ra való életben is jellemző ikonográfia a Gyilkos ígéretekben inkább csak tárgyilagosan narratív feladatokat lát el), talán a megszerezhető hatalom, talán csak a valami tradicionálishoz, megszokotthoz tartozás közösség-illúziója nem engedi… vagy egyszerűen csak élvezi az erkölcsi kompromisszumok, a felelősség és a veszély folytonos megélését. Ki-ki döntse el maga. Ennyit a misztériumokról. 
A franc se gondolta volna, hogy a trilógia befejező epizódját a halott Fulci fogja rendezni. És mégis.
Egész nyugodtan kijelenthetjük, hogy máig a Marvel egyik legnagyobb húzóneve a Pókember (természetesen fej fej mellett haladva az X-Men-nel), a szuperhős, mely szakítva a hatvanas évek addigi amerikai képregénytrendjével, egy valóban kézzel fogható, hús-vér figuraként mutatkozott be, hétköznapi gondokkal, zűrös nőügyekkel, hirtelen haragú munkaadóval, valamint az Amazing Spider-Man negyedik számától, Oki doki első színrelépésétől kezdve rendszeres és kiadós verésekkel, amelyekben általában a rövidebbet húzta. Az olvasó könnyebben azonosulhatott egy félszeg, visszafogott, ám hirtelen szuperképességeket kapott és ennek feldolgozásával küszködő tinédzserrel (akit általában a földbe döngöltek, ahonnan azonban valahogy mindig feltápászkodott, elkente a gonosz száját és megmentette az ártatlanokat), mint a DC mindenható Superman-jével vagy (ha a Marvel házatáján nézünk szét) egy narancsszínű kőbőrt viselő, emberre csak távolról emlékeztető monstrummal. A népszerűség és a kassza csilingelése persze újabb és újabb Póksorozatot szült, így az elmúlt évtizedek során csak kapkodhattuk a fejünk a sok párhuzamosan futó cím (The Amazing Spider-Man, The Spectacular Spider-Man, Web of Spider-Man, Spider-Man, The Sensational Spider-Man, Spider-Man's Tangled Web, Ultimate Spider-Man, The Friendly Neighborhood Spider-Man, hogy csak az ismertebbeket említsem) láttán és ahogy ez várható is volt a történetek áradatában a minőséget illetően, járhattunk mélységes hullámvölgyekben és fantasztikus magasságokban egyaránt. Tehát egészen pontosan mi is különbözteti meg a Marvel Lovagok előtaggal ellátott sorozatot a többitől? 
A kérdés jogos, ehhez egyrészt tudni kell, hogy az 1998-ban létrehozott Marvel Knights a rövidéletű (1995-1996) Marvel Edge címek utódja, mely a már céltudatosan nem gyerekeknek, hanem tinédzsereknek (az idő teltével pedig a tinédzserekből vált felnőtteknek) írt sorozatokat jelöli, olyan komolyabb, érettebb, erőszakosabb témákat is érintve, amilyeneket eladdig gondosan kerültek, köszönhetően a Comics Code Authority (a képregények tartalmát vizsgáló, cenzúrázó és jóváhagyó bizottság) áldásos tevékenységének. Mert mégis mit lehetett várni az olyan szuperhősképregényektől, ahol egészen a nyolcvanas évek végéig előírás volt, hogy "a rendőrök, bírák, kormányhivatalnokok ábrázolásának módja nem vethet rossz fényt a törvényes rendet fenntartó hivatalokra", "rendfenntartó erők nem eshetnek áldozatul bűnözők tevékenységének", a "jónak minden esetben győzedelmeskednie kell a gonosz felett" (vélhetően ezt volt a legkönnyebb betartani), valamint elfogadhatatlan többek között a meztelenség, a túlzott erőszak, a káromkodás, szadizmus, homoszexualitás, kábítószerek, zombik, vámpírok és farkasemberek megjelenítése? Fun fact: amikor a kilencvenes évek She-Hulk sorozatának főszereplőnőjét megkérdezik, hogyan képes mindig illendően kinézni annak ellenére, hogy minden átváltozásakor szétszakad a ruházata, ő csak megmutatja a ruhájára varrt Comics Code logót... 
kiadói csúszások miatt éppen elég vér tolult a glasgowi képregényguru agyába, hogy igent mondjon a Marvel felkérésére, ami pont akkor keresett valakit az Ultimate X-Men útnak indításához. A Marvel Univerzum reboot-jával újabb szakmai sikert zsebelhetett be, de végül a rajongók szemében a 2002-es The Ultimates első felvonása révén került be a képregényszerzők panteonjába. A 2004-ben indult Marvel Knights Spider-Man erősen összefüggő történetét 12 szám erejéig, azaz egy teljes éven át írta, három négy részes sztori formájában (Down Among the Dead Men, Venomous, The Last Stand), melyek aztán az e recenzió tárgyát képező keményfedelű gyűjteményes kötetben láttak egyben napvilágot 2005-ben. 
A történet maga egy unalomig koptatott kliséből indít: May nénit elrabolják és hálófejünk kénytelen nyomozásra adni a fejét, hogy kiderítse ki a háttérben bújkáló titokzatos emberrabló, aki ráadásul ismeri Pókember személyazonosságát. Szerencsére azonban Millar érti a dolgát és a meseszövés lendülete, az életszerű dialógusok, hirtelen fordulatok elnyomják a kellemetlen deja vu érzést. A kezdeti felütés ellenére hamar kiderül, hogy mindenki kedvenc Pókembere nem egy Batman, csak sodródik az eseményekkel, ám mégis a Hush juthat az olvasó eszébe, hiszen a Marvel Univerzum színe-java feltűnik legalább egy cameo erejéig (például a rég nem látott Pléhsuszter vezeti a szupergonoszok aukcióját), kezdve a Bosszú Angyalaival az X-men-en át Pókember saját, külön bejáratú piszkos tizenkettőjéig (fícsöring Homokember, Keselyű, Elektró, Sokkoló, Skorpió, Sírkő, Kaméleon és még sokan mások). 
Ami a látványvilágot illeti (ha már egyszer párhuzamot vontunk), nem éri el ugyan a Jim Lee által a Hush-ban produkált bravúrt (sajnos pont ez volt, ami a gyenge közepes történetet átlag felettivé varázsolta), de még így is szemet gyönyörködtető, mert hiába emlegetik Terry Dodson-t (Generation-X, Spider-Man and the Black Cat, Harley Quinn, Wonder Woman) a szegény ember Adam Hughes-aként, én ezzel mélységesen nem értek egyet és szerintem ezzel így vannak azok is, akik olvasták a Pókember és Fekete Macska magyar kiadását. A legkomolyabb ütőkártyájuk azonban, amivel engem azonnal levettek a lábamról, hogy Dodson és a pár szám erejéig beugró, nálunk a Papírmozi Pszichoparkjából ismert Frank Cho (Liberty Meadows, Shanna the She-Devil, The Mighty Avengers) rajzolják hosszú idő óta a legszívdöglesztőbb Mary Jane-t és Fekete Macskát. Period. 
A sorozat igazi kuriózumát persze az epizódonkénti 2-3, random módra felbukkanó dalbetét adja, amelyek néha összefüggnek a cselekménnyel, néha nem, de a szövegeik üdítően idióták, a zene pedig – szemben mondjuk a magyar parodisták produkcióival – nem sima koppintás, hanem maga is igényes alapokra komponált stílusparódia. R’n’b, ragga, rap, popballada, akusztikus rock: ezekből, és jópár egyéb műfajból csinálnak viccet, úgy hogy közben azért kiderül, énekelni is elég magas fokon tudnak. A dalok színvonala a sorozat első kétharmadában egységes, ami nem is csoda, mert itt még az évek alatt begyakorolt, közönség előtt kipróbált számokat vették elő, a vége felé azonban kifogyott a készlet, az újonnan írt számok pedig kevésbé lettek frappánsak. Idén februárban azért a The Distant Future című albumuk a legjobb comedy-album Grammy-díját könnyedén bezsákolta..jpg)
.jpg)
Miután a kilencvenes évek végén sikeresen új életet lehelt a DC kiadó JLA (Justice League of America) szuperhőscsapatába, ezen felbuzdulva a 2000-ben a Marvel szerkesztői székébe került Joe Quesada kereste fel, hogy pumpáljon némi friss vért az akkoriban egyre inkább fáradó és összekuszálódott X-címekbe, és egészen pontosan a két fősodorba tartozó sorozatuk közül az X-Men újragondolásával bízták meg. Az új érához új név is dukált: a nem túl eredeti, de legalábbis a szándékot tükröző New X-Men címet nyerte el a tűzkeresztségben (aminek logója egyébként egyúttal ambigramma is, ám ez sajnos magyarul nem visszaadható sajátosság). Morrison hírnevéhez hűen drasztikus lépésekhez folyamodott: 15 millió mutáns pusztul el Genosha salaküveggé változtatott szigetén, Bestia másodlagos mutációja folytán most már leginkább egy kékes szőrű macskafélére hasonlít, a klasszikus (ám mindazonáltal rendkívül röhejes) szuperhősjelmezeket hétköznapibb bőr és latex ruha váltja fel, a csapat tagja lesz az X-ek ikonikus ellenfelét, a Pokoltűz Klubot eleddig vezető, lehengerlő stílusú brit szépség, Emma Frost (aki nem mellesleg a sorozat eddigi legjobb dekoltázsát villantja) és végre bepillantást nyerhetünk az eddig érthetetlen módon ki nem aknázott lehetőségeket rejtő mutánsiskola tanulóinak életébe. 
Az évek során több párhuzamosan futó cím indukálta kényszeres, újabb és újabb mutáns szereplőt a közös katyvaszba dobó módszert Morrison a katlan felrúgásával oldotta meg: a megmaradt, teljesen lecsupaszított, de időtálló alapokból hozta létre a hatfős szereplőgárdát, így most X Professzor, Küklopsz, Jean Grey, Rozsomák, Bestia és Emma Frost alkotja az X-Men sorait. Az elfáradt, kiszámítható konfliktusok száműzetnek, az eddig újra és újra felmelegített eszmék összecsapása, a két fekete-fehér, szöges ellentétben álló vélemény, azaz X Professzor Martin Luther King és Magneto pre-Mekka Malcolm X álláspontja tabula rasa-t kap: Magneto odaveszik több millió társával Genosha pusztulásakor. A professzor felfedi magát és iskoláját az emberiség előtt, ezzel teljesen felborítva az eddigi status quo-t. Morrison megkérdőjelezi az X-ek szuperhős voltát is: 
Jean Grey: - Üdítőt? 
Hiányzik továbbá a 11 oldalas, úgynevezett Morrison-manifesztum, ami a szerző a New X-Men eljövendő sztorivonalára vonatkozó elképzeléseit vázolja, de ez tulajdonképp egyfajta making of dvd extra, különlegesség, ami csak a hardcore rajongóknak szánt csemege, akik már egyébként is végigolvasták a teljes, nagyjából negyven részes történetfolyamot. 
Annak ellenére, hogy a sztálingrádi csata a második világháború legjelentősebb fordulópontjának számít, meglehetősen kevés filmes feldolgozást ért meg idáig. A Szovjetunió a háború utáni években természetesen elkészítette a maga egyoldalú, pátosztól és propagandától túlcsorduló saját verzióit, de a téma még a hidegháború után sem igazán keltette fel a nemzetközi filmesek érdeklődését. Ennek oka főleg abban keresendő, hogy akárcsak a háborúhoz, a háborús filmekhez is pénz, pénz és pénz szükségeltetik, márpedig az újkori történelem legvéresebb és legtöbb áldozatot követelő csatájának történetét, vagy annak bizonyos fejezeteit csak gigantikus költségvetésből lehetne vászonra vinni. (Mivel az amerikaiak nem vettek részt a sztálingrádi harcokban, így értelemszerűen ők nem nagyon láttak fantáziát a dologban, hiszen semmiféle patriotista csillagos-sávos gúnyát sem tudtak volna ráhúzni.) Az Ellenség a kapuknál is csak nemzetközi összefogással jöhetett létre, és a közel 70 millió dolláros költségvetésével máig az egyik legdrágább európai filmnek számít. 
Ez a film sem magáról a Sztálingrádi csatáról szól, annak mindössze csak egy kis szeletét kapjuk, bár ezen keresztül a világháború menetét megfordító ütközet és annak körülményei is kellő alapossággal megismerhetők.
A tehetséges, de igen csak lusta francia rendező, Jean-Jacques Annaud (A Rózsa neve rendezője 32 éve tartó pályafutása alatt mindössze 11 filmet készített.) filmje szerencsére nem próbál meg állást foglalni a háborúval kapcsolatban. Az Ellenség a kapuknál nem háborúellenes film, mint a legtöbb háborús alkotás. Nem tesz különbséget a felek között, odafigyel rá, hogy 1942-ben a Szovjetunió még nem a Gonosz Birodalma volt, ezért nem is található benne semmiféle utalás a későbbi „új ellenségre”. A csata támadók és védők között zajlik, a film cselekménye pedig igazából akármelyik háborúban is játszódhatna. 
Az Ellenség a kapuknál tehát elsősorban nem a két nemzet háborújáról szól, hanem több kis személyes háborút mutat meg. Vaszilij egyszerű fiatalember, komolyan veszi a háborút, de egyáltalán nem az eszmék elkötelezettje. Danyilov már annál inkább, de Vaszilijra ugyanakkor barátként is tekint. A két férfi egyaránt harcol, mindegyik a maga eszközével. Kettejük kapcsolata csak akkor inog meg kissé, mikor színre lépe a gyönyörű katonalány Tánya (Rachel Weisz), akibe mind a ketten azonnal beleszeretnek. Vaszilij a maga kis egyszerű módján inkább visszahúzódva, zavartan figyeli az egyetlen szépséget a háborúban, míg Danyilov már valamivel rámenősebben közelít a lányhoz. A klasszikus szerelmi háromszög végül nem vezet drámai csatározásokhoz, bár a dolog megoldása még így is kellően tragikus. König őrnagy tapasztalt, profi katona, viselkedéséből egyértelműen kiderül nemesi származása. Kimért viselkedésű, megfontolt mesterlövész, aki nem egyértelműen Németország dicsőségéért harcol, sokkal inkább személyes ügyének tekinti a párbajt. A film egyik legemlékezetesebb karaktere a szintén mesterlövész Kulikov, akit Vaszilij társának osztanak be. Ő is öreg róka már, a háború előtt még König őrnagy németországi iskolájában tanult lőni, ám a háború kitörése után megtapasztalhatta a szovjet kémelhárítás módszereit is. Illúziómentes, vagány figura, sajnos csak rövid ideig élvezhetjük a jelenlétét.
Ami a színészeket illeti, Jude Law és a gyönyörű Rachel Weisz teljesítménye kikezdhetetlen, de Joseph Fiennes itt igazán megmutatta, hogy bátyjához hasonlóan neki is jutott tehetség bőven. Ed Harris-t pedig felesleges is lenne dicsérni, sokoldalú, nagyon tehetséges színész. König őrnagy szerepe tökéletesen illik rá, játékának köszönhetően a karakter rendkívül összetetté vált, egyszerre sugároz büszkeséget, gonoszságot, rettentő intelligenciát. A várost védő hadseregparancsnok Hruscsov szerepében Bob Hoskins-t láthatjuk, aki szintén emlékezetes alakítást nyújt, bár véleményem szerint a filmbeli Nyikita elég messze van a valós történelmi alak személyiségétől. (Itt jegyzem meg, hogy Hruscsov Sztálingrádban egyszerű komisszár volt, sosem vezette a város védelmét.) Mindenképpen kiemelném Ron Perlman rövid, de annál feledhetetlenebb epizódszereplését. Kulikov cinikus rosszfiú figuráját Perlman könnyen sajátjának érezhette, hiszen számtalan hasonló karaktert játszott már el a karrierje során. Rövid, de kellemes cameo.
A legzavaróbb hibák igazából a film vége fele jelentkeznek. Már maga a szerelmi háromszög is kissé idegen a film alapvetésétől, de érdekes módon mindez még képes is működni. Elvégre a hormonok a háborús ostromállapotok között is tombolnak. A probléma sokkal inkább a film utolsó felvonása, amely mindenáron meg akar felelni a hollywoodi elvárásoknak. Az egyébként végig nagyon szigorú film, a lezárás szakaszában egy csapásra klasszikus népmesévé szelídül, ahol a főhős elnyeri jutalmát, a gonosz megbűnhődik, és a szerelmesek pedig szikrázó napsütésben találnak rá egymásra, hogy aztán bizakodva tekintsenek az új reményt hozó boldog jövő felé. Persze most túlzok, de ez a giccses, és túl pozitívra vett szemlélet sehogy sem illik a film és a téma egészéhez. Igazából ha csak az utolsó pár percet kivágták volna, már az is elegendő lett volna. 
Ekkoriban tehát a háborút kritizálók hallathatták bár hangjukat, a vásznon azonban még nem volt megszokott az ironikus él. Nem véletlen, hogy a fenti, nyilvánvalóan Vietnám felé kacsintgató, a politikával és a hadsereggel szemben gúnyos hangvételű filmek máshová helyezik cselekményüket (előbbi a második világháborús Franciaországba, utóbbi Dél-Koreába). Óvatos e két alkotás a tekintetben is, hogy gegjeiknek és iróniájuknak nem a harctéri események vagy az ott szenvedők szolgálnak céltáblául (talán mert az leginkább a túlságosan is kegyetlen fekete humornak volna alkalmas táptalaj): a M*A*S*H nagyrészt helyzet- és jellemkomikumokkal operál, a tábori élet elé állítva görbe tükröt, a Kelly hősei pedig az oddball comedy műfaját eleveníti fel, megannyi különc szereplőt felvonultatva, kiken mintegy állandó jelzőként fityegnek furcsa szokásaik, szófordulataik és vicceik,például Csodabogár fáradt, beszívott hangon előadott "ne gyere nekem a negatív hullámaiddal!" szövegei. Velük szemben elnéző a film humora, a katonai vezetők azonban alaposan ki vannak gúnyolva, mint ahogy a hadviselés közelről (és különösen hippiszemmel) nézve egyértelmű értelmetlensége is.
A Kelly hősei érdekes ambivalenciája két fontos dolognak is köszönhető. Az első a film fent említett morális pozicionálásából adódik: a néző, ha megpróbálja komolyan venni, amit lát, és nem csak a vicceket élvezni, hamar zavarba jön. Az alagutas jelenetben vagy a tankokban felrobbantott németek csak annyiban különböznek a szőke fickótól, hogy a cselekmény során nem kerültünk közel hozzájuk, egyébként valószínűleg semennyire nem érdemelték meg jobban a halált, mint például a – tény, sokkal viccesebb és jóképűbb – főszereplők. Komikuma nem abból a műfajból származik, ahonnan története, azaz ellentmondásba kerül. Az, hogy mennyire felróható ez a filmnek, vitatható, hiszen talán pontosan ezt az üzenetet is át akarta adni – azt, hogy mennyire könnyen befolyásolható a nézői ítéletalkotás –, de azért a főszereplők mégis egyértelműen pozitív színben vannak feltüntetve, amit a hippi-szósszal való nyakonöntés is növel.
The Flags of Our Fathers + Letters from Iwo Djima
Életben maradtak, ez a főbenjáró bűnük, Kuribajasi tábornok, a szigetet védelmező japán csapatok főparancsnoka mégis leállítja a két katona kivégzését. A hóhér (közvetlen felettesük) kezében megáll a kard – ez Clint Eastwood filmjének kulcsjelenete.
Valószínűleg maguk a Grimm-fivérek sem sejthették, amikor nekiláttak összegyűjteni a germán mesefolklór történeteit, hogy munkásságuk ilyen maradandó nyomot hagy a gyerekkori emlékekből táplálkozva az elkövetkezendő generációk kollektív tudatalattijában. Mert hiszen az eredetileg az 1812-ben kiadott első nyomtatott kiadást gyermekeknek szánták (már a címe is erre utal: Children's and Household Tales), akik aztán felnőtté válva számtalanszor merítettek ugyanabból a közös forrásból ezzel újabb és újabb felnőttgyermekeket inspirálva.
A Piroska és a farkas ifjú szürkebundásának felnőtté válási próbájaként egy szűzlány felfalását irányozza elő rutinos apja, de szegény pára szexuális felvilágosítás híján ironikus módon éppen a nyúlszaporaságú kecskecsaládtól kénytelen tanácsot kérni... a Piroska széttépésére kitervelt találkozás azonban eleddig számára ismeretlen érzéseket szabadít fel benne, ami kissé felborítja az eddig eléggé letisztult világlátását (mely két fő komponensből, az evésből és alvásból áll), így aztán a történet végére (letudva a nagymama és a vadász kötelező kűrjeit) protagonistánk a felnőtté válás egészen más módjára lel rá. A kötet nyitó története egyben a legötletesebb és leghumorosabb is, felsorakoztatva a manga eszköztárának szinte összes vizuális eszközét.
A Tizenkét vadász egy kevésbé ismert Grimm-mese adaptációja, melyben apja utolsó kívánságát teljesítve az újonnan megkoronázott király az előre kijelölt arát választja szerelme helyett, aki aztán vadásznak öltözve próbálja visszanyerni a kedvese szívét. A kötet legromantikusabb darabja feltehetőleg a bishounen-eket olvasó lányok fiatalabb korosztályának szívét is be fogja venni.
Batman még csak éppen hogy túl van az első szárnypróbálgatásain. Hiába szállítja le a bűnözőket egymás után, a rendőrség úgy érzi, hogy rossz fényt vet rájuk ez az önjelölt igazságosztó, aki mellett a zsaruk impotenseknek tűnnek, ez pedig nem tesz jót a morálnak. Egyedül Gordon felügyelő látja az események pozitív hozadékát, hiszen Gotham lakosságára jótékony hatással lehet egy újabb bűnvadász megjelenése. A polgármester viszont nem osztja ezt a nézetet, így bejelenti, hogy Gordon vezetésével létrehoz egy akciócsoportot, aminek Batman megállítása lesz a feladata. A csoport tanácsadójának pedig egy Dr. Hugo Strange nevű pszichiátert nevez ki.
Nem véletlenül emlegettem a noir hangulatot. A Préda egy felnőttesebb hangvételű, nagyszerűen megírt, fordulatos, sötét bűnügyi thriller. Nélkülözi a misztikus elemeket, így tehát Batman ellenfelei sem a klasszikus szuperbűnözők közül kerülnek ki (bár Dr. Strange alakja már a 40-es évek óta létezik). Ezúttal rendőrök, gengszterek és egy elmeroggyant agyturkász ellen kell felvennie a kesztyűt. A karakterek legtöbbje egészen hihető, és valóságos, nem találni képregényesen eltúlzott szereplőket, még maga Batman sem lett túldémonizálva. Viszont Macskanő szerepeltetését teljesen feleslegesnek éreztem. Egyszerűen sehogy sem illeszkedik a történetbe, felbukkanásai nem adnak hozzá sokat a képregényben történtekhez. Olybá tűnik, mintha a sok hétköznapi civil szereplő ellensúlyozásaként akarták volna a jelenlétét a sztoriba belecsempészni. Rajta kívül az Éjszaka Ostorát is egy túl egyszerű és teljesen kidolgozatlan figurának találtam, leginkább egy b-kategóriás nindzsafilm főgonoszára emlékeztet, de az ő szerepe legalább már jelentősebb.
Stallone nemcsak vérmocskos ércszobrot emelt a '80-as évek akciómozijainak, de olyan agyvelőfröccsentő képsorokkal pakolta tele új filmjét, amik mellett a Ryan közlegény partraszállós jelenete agyonnyugtatózott Zen-Buddhisták körmenetének tűnik utólag.
Mikor először olvastam arról, hogy 
Slynak egyfelől tökéletesen sikerült hoznia a régi Rambo-feelinget. Másfelől viszont tobzódik az arcpirítóan hatásvadász jelenetekben, és ez egyáltalán nem tesz jót a filmnek. A gyerekek közvetlen közelről lelövésénél, és a síró anyák legéppuskázásánál már csak az a jelenet borzasztóbb, amikor a hiénaként vihogó őrmester a „Juss át a vízben úszó rizsföldön, amibe taposóaknákat dobáltunk!” című játékkal a falusiakat futásra, a nézőket pedig könnyes orrfújásra kényszeríti. Ezek látán persze hogy felmegy a pumpa az izomagyú háborús veteránban, és a film második felében módszeresen kibelez, felrobbant, és agyonlő mindenkit. Ezekről a képsorokról viszont már nehezen lehetne rosszat mondani. 
Ritkán fordul elő, hogy régebben megjelent, kevéssé aktuális játékról írjunk, néha azonban nehéz ellenállni a kísértésnek. A Stubbs The Zombie esetében egyenesen lehetetlen: egy ilyen gyöngyszem utólagosan is illő figyelmet érdemel. A Romero örökbecsű trilógiája óta töretlen népszerűségnek örvendő élőhalottak ugyanis általában az érzelmektől mentes, kifogyhatatlan számban özönlő ellenséget testesítik meg, ez esetben azonban – talán éppen a Holtak napja tanulni képes zombija által inspirálva – emberzabáló szokásuk ellenére is szimpatikus színben tűnnek fel (minimum annyira, amennyire egy játék főszereplőjének szimpatikusnak kell lennie). Ebben a PC-re és konzolra is kijött játékban tehát mi, zombigeekek végre kedvenc rémünk rothadó bőrébe bújhatunk, hogy a másik oldalról is átéljük az élve felzabálás szörnyűséges aktusát.
Ha ez még mindig nem volna elég, a környezet sem a szokványos: a békebeli Amerika filmekből ismerős idilli világát – a Fido című remek filmhez hasonlóan – egy alternatív, utópisztikus valóságba helyezték. A világháború elmaradt, a jazz még mindig divatban van, az öltözködési és építészeti stílus is változatlan, a világ giccsesen szép, az emberek nem ismerik a nélkülözést és a gonoszságot (vagy legalábbis úgy tesznek, mintha nem ismernék), az autók azonban a föld fölött repülnek, a sarkon közlekedési rendőr-robotok állnak, akik – ha mégis történik valami – vicces kinézetű plazmafegyvereket rántanak elő. Nem hiányoznak azonban a (sokszor teljesen más korszakban) megtörtént eseményekre kikacsintó viccek sem (az egyik utcaseprő robot például az élőhalott hordánk által széttépett rendőrök láttán szomorúan megjegyzi, hogy „Eisenhower alatt ilyen nem volt…”, máskor pedig a rendfenntartó erők segítségére siető öreg veterán bácsikat kell legyőznünk, akik déli zászlós kalapban, öreg, hosszú puskájukkal támadnak nekünk), kapunk horrorfilmes utalásokat is bőven a láncfűrészes splasherektől kezdve a kukoricaföldeken történő gyilkolászásig vagy a tolongó zombikkal teli bevásárlóközpont látványáig.
Sonny Chiba munkásságát idehaza sajnos még elég kevesen ismerik, bár azért feltehetőleg él még országunkban néhány hozzám hasonlatos filmgeek, aki otthonában oltárt állított a japán filmipar eme kiválóságának tiszteletére, hogy naponta többször is leborulhasson bálványának nagysága előtt, közben újabb produkciókért, és reménybeli hazai DVD megjelenésekért imádkozva. Pedig Chiba sensei közel 50 éves pályafutása során valószínűleg több kultfilmet tud felmutatni, mint bárki más a filmvilágban, ez persze a közel 150-200 film- és sorozatszerepet tekintve nem is annyira meglepő. Sonny Chiba a harcművészeti filmek legnagyobb élő ikonja, akinek a hetvenes évek óta hatalmas kultusza van Japánon kívül is, míg nálunk az átlagnéző legfeljebb a pár évvel ezelőtt bemutatott Kill Bill-ben találkozhatott csak vele először, nem is sejtve, hogy a Hattori Hanzo-t alakító morcos tekintetű öregúr mögött valójában milyen gazdag életpálya is áll. A legenda a napokban ünnepelte 69. születésnapját, és a Geekz ez alkalomból egy új sorozatot indít, melyben a 6(!) harcművészeti stílusban is mesterfokozattal bíró világsztár legnagyobb kult-klasszikusaiból szemezgetünk. Szóval felejtsétek el Bruce Lee-t, Jackie Chant, Jet Li-t, de még Chuck Norris-t is, mert itt jön ő, a harcos, aki katanájával hadseregeket aprít miszlikbe, aki csontokat zúz porrá villámgyors ütéseivel és rúgásaival, aki emberi szíveket és nemi szerveket tép ki fél kézzel, és akit úgy hívnak, hogy SONNY CHIBA!
1974 igazán termékeny és szerencsés év volt Sonny Chiba számára. Ebben az évben készült el a nemzetközi ismertséget is hozó, és a legnagyobb kult-favoritnak számító The Street Fighter trilógia, az ebből kinőtt négy részes Sister Street Fighter sorozat (Chiba tanítványával, Etsuko Shihomival a főszerepben) első darabja, amit gyakran emlegetnek a SF negyedik részeként, valamint ekkor született a The Executioner című kétrészes akciódús karateorgia is. A The Street Fighter filmek első két epizódjának sikere után nyilvánvalóvá vált, hogy Sonny Chiba és a karate sikerre ítélt párosítás, így mondhatni kockázatmentesen vágtak bele egy újabb sorozatba. A The Executioner végül csak két epizódig jutott, de az első rész még így is Chiba egyik legszórakoztatóbb filmje lett. Megkapunk tőle mindent, ami a feledhetetlen szórakozáshoz nélkülözhetetlen: látványos karate bemutatókat, pikáns humort, macsó főhőst, pucér női testek látványát, képregényekből szalajtott ellenfeleket és exploitation filmhez méltó erőszakfaktort.
Ezek alapján a sztori természetesen nem is lehet túl bonyolult: egy volt rendőr Arashiyama (Ryo Ikebe) hadat üzen a Japánba drogot becsempésző nemzetközi maffiának, és ehhez három kőkemény figurát bérel fel. Egyikük Ryuichi Koga (Chiba), aki a Koga nindzsák leszármazottja, és ezért nemcsak kiváló harcos, de a rejtőzködés képességéhez is kiválóan ért. A második egy volt rendőr Hayabusa (Makoto Sato), aki jelenleg a jakuzák kíméletlen bérgyilkosa, míg a harmadik férfi egy fiatal aikido mester, Sakura, aki viszont éppen a kivégzésére vár a börtönben, ezért őt előbb még ki kell szabadítani. A feladat természetesen Ryuichire vár. Miután együtt a csapat, nincs más dolguk, mint lefülelni, majd felszámolni a dél-amerikai drogcsempész hálózatot, akik egy fiatal nővel csempészik be a drogot a szigetországba, mivel ő politikai mentességet élvez. De a dolog nem olyan egyszerű, mert a három jómadár nem igazán jön ki egymással. Az első rajtaütés során sikerrel járnak, de közben a gengszterek is szereznek erősítést, mégpedig úgy, hogy felbérlik a saját különlegesen veszélyes harcosaikat. 
A film elején vicces flashbackek során ismerhetjük meg Ryuichi és Hayabusa előéletét. Láthatjuk pl. amint előbbi gyerekként (a szerepet a még nagyon fiatal Hiroyuki Sanada, Chiba másik tanítványa játssza) a háta közepébe se kívánja a nindzsa létet, de nagyapja mondhatni mégiscsak beléveri a tudást. És megtudjuk, hogy Hayabusa bérgyilkosként nemcsak azt ölte meg, akinek a likvidálásával megbízták, hanem miután az áldozat ráajánlott az árra, még a korábbi megbízóját is hazavágta. A hármas csupa problémás emberből áll. Az öntelt és kezelhetetlen Sakura állandóan kanos, és folyton Arashiyama unokahúgának Eminek a szoknyája alá vágyik, Ryuichi megállás nélkül a pénze miatt aggódik, Hayabusa pedig szereti játszani a főnököt. A film fő humorforrásai ezek az állandó piszkálódások, de a film szerencsére egyébként sem akarja magát túl komolyan venni, így aztán jócskán van min nevetni. Igazán vicces például, amikor a trió egymás után számol le a maffia embereivel, és Ryuichi éppen szeretkezés közben ront rá az egyik rosszfiúra. A bunyó közben Ryuichi ráfekszik az ágyban heverő, méretes keblekkel megáldott afro-amerikai hölgyeményre, majd mikor a kellemes pozíció korábbi bérlője lecsapni készül a betolakodóra, Ryuichi hirtelen félreugrik, így a termetes rosszéletű végül a csajt vágja hasba izomból. 
És ha már bunyó. Chiba teljesítménye ismét elképesztő. Követhetetlenül gyors tempóban képes osztani az ütéseket, és itt nincs gyorsított felvétel ám. Egész egyszerűen övé a leggyorsabb ököl a vadkeleten. Bár karaktere most kevésbé brutális, mint amit a Street Fighter-ben láthattunk tőle, de itt sem megy a szomszédba néhány meglepően nyers mozzanatért. Az egyik verekedés alkalmával ugyanis egyenesen kitépi ellenfele egyik bordáját. Ilyet azért nem nagyon látni más harcművész-színészektől, igaz? (Talán nem véletlen az eredeti, és sokkal hangzatosabb japán cím: Chokugeki! Jigoku-ken azaz Telitalálat! Pokoli ököl) A trió ellen felsorakoztatott harcosok tipikus rajzfilmes/képregényes ellenfelek, még nevük is erre hajaz: Lone Wolf, Leone of Sicily, Blazer Nishiyama. Kegyetlen gyilkos kinézetük ellenére többnyire inkább röhejes balfaszok. Ez kiderül többek között abból a jelenetből is, mikor gyakorlásuk során az egyik gorilla termetű fószer leharapja a másik szerencsétlen fülét (lásd a fenti képen), az pedig erről tudomást sem véve, bal kezét az egykori hallószerv helyére tapasztva, egy kézzel harcol tovább. Hiába, az ugyancsak legendás rendező Teruo Ishii nem tudta magát meghazudtolni. A különösen véres és kegyetlen filmjeiről ismert (Shogun's Joys of Torture) rendező már rutinosan pakolta bele a filmbe a különböző gore- és szexjeleneteket. A színészek játéka változó, néhol tudatosan túljátszottak a szerepek, akárcsak a Chibára oly jellemző folyamatos grimaszolások is, de ezek tökéletesen illenek a film b-kategóriás hangulatához. 
Rettentő pörgős egy alkotásról van szó, ezért ha az agyunkat nem túlságosan megterhelő szórakozásra vágyunk, akkor ez a mi filmünk. A folyamatos akció, és a humoros részek bőven elvonják a figyelmet a kissé bugyuta történetről, amit amúgy sem nagyon nehéz követni, hiszen az csak egy olcsó alibi a sok ülepszétrúgás felvonultatásához. A film igazi erőssége természetesen maga Sonny Chiba. Karizmatikus egyénisége, és brutális, szinte már emberfeletti harci képességeit látván könnyen megérthető, hogy miért is tartják őt a műfaj véreskezű császárának. Ő nem kérdez, hanem üt. Ő nem kímél, hanem öl. Mert ő Sonny Chiba. Ez elmond róla mindent.
Csalódni fog, aki parádés viadalokra, statiszták ezreit felvonultató harci jelenetekre számít. A 126 perc túlnyomó részében ugyanis leginkább gondosan rendezett, előírásos, nyugalmat árasztó, kavicsos ösvényekkel szabdalt ösvényeket látunk, na meg paravánokkal, ablakrácsos papírfalakkal, sodzsikkal határolt belsőket. A 17-ik századi Japán képét. Szóval komoly társadalomkritikát kapunk, melodrámába csomagolva.
Az áhított vagyon akkor kerül elérhető közelségbe, amikor felajánlják neki és Gonzának, hogy egyikük lesz az, aki levezényli a családi teaszertartást a birodalmi vendégek előtt. A bizalmi állást Gonza kapja, aki eleve a teaszertartás művészetében szeretett volna elmélyülni. Már csak át kell adni neki a család féltve őrzött titkát, a teaszertartást elmagyarázó titkos tekercseket. Mivel Gonza nem tagja az úri családnak, a felesleges pletykákat elkerülendő az átadásra éjfélkor kerítenek sort. Pontosan akkor, amikor Hannojo be akar törni a földesúr házába, hogy ellopja a tekercseket. Ehelyett Gonza és Osai obi-ját viszi magával és telekürtöli a falut a – mellesleg az igazságtól messze álló - házasságtörés hírével. Mivel ezzel szégyent hoztak a földesúrra és családjára, végzetüket nem kerülhetik el. Mindhárman menekülőre fogják. Hannojo a húgával, Gonza pedig Osai-jal. Mivel ez egy japán film, hőseinkért feleslegesen izgulunk. Büntetésük utoléri őket. Hogy jogosan, az már kérdéses.
Alapanyagnak a „japán Shakespeare”, Chikamatsu darabja szolgált, ahogy egy 1969-es Shinoda-film, a „Kettős Öngyilkosság” (Shinju ten no Amijima) esetében is. Ahogy a történet is felosztható három negyven perces részre, a szélesvásznú szamurájfilmek vízszintesre és függőlegesre komponált képeitől eltérően Shinoda a teret is szinte mindig három részre osztja fel. Hol a színekkel operál, hol a tárgyak és a szereplők elrendezésével. Tehát többnyire mozdulatlan beállításokkal, kerülve a gyors vágásokat és a közeliket. Minden eszköz az elidegenítést szolgálja, Shinoda ugyanis nem szeretné, hogy aggódjunk a szereplőkért. Végtére is sors-tragédiát látunk, amelyben aminek be kell következnie, az úgyis bekövetkezik.
Szerencsére a karmesteri pálca itt már átkerül Kirkman maestro kezébe, aki ott veszi fel a történet fonalát, ahol Millar abbahagyta, vagyis amikor Magneto egyedül néz farkasszemet az élőhalott Bosszú Angyalaival, Hulkkal, Colonel America-val (alternatív valóság, ugye) és még egy falkányi A-listás szuperhőssel, aki az ő csontjaiból akarja kiszopogatni a velőt. Az ember ugye azt várná, hogy a továbbiakban egy klasszikus Marvel team-up-ot látunk majd, összegyűlnek a túlélők, páran hősiesen feláldozzák magukat (elvégre hősök, nem?), ám a végén lenyomják a fővírusgazdát, mindenki meggyógyul, aztán össznépi örömködés veszi kezdetét... hát marhára nem. A Mágnesesség Mestere alig pár oldalig húzza, aztán olyan fröcsögős-belezős jelenet keretében zabálják fel őt Amerika legnagyobb hősei, hogy Romero mester elégedetten csettintene ennek láttán. Az egyszeri olvasó pedig nagyokat pislog, hogy most akkor hogyan tovább.
A történet végül két szálra bomlik, az egyikben az alig tucatnyi életben maradt mutáns felmenekíti Fekete Párducot az orbitális pályán keringő M aszteroidára, a másikban pedig egy ismert Fantasztikus Négyes sztori fejtetőre állítását láthatjuk, amikor is megjelenik az Ezüst Utazó, hogy bejelentse Galactus érkezését és igényét a bolygóra. A zombihősök reakcióját gondolom nem kell ecsetelni...
A történet szerint - amelyről minél kevesebbet tudunk, annál jobb - Angliában járunk, a Tallis család házában, 1935 nyarán. A pazar díszletek, a helyenként modoros színészi játék és a kissé színpadias beállítások tökéletesen mímelik a társalgási vígjátékok és romantikus drámák ezerszer látott világát, mindössze az anakronisztikusnak ható modern vágástechnika és kameramozgások által keltett finom feszültség, vagy éppen egy, a tetőablakon bekandikáló harci repülő képe vetíti elő a kitörés előtt álló tragédiát. Az Atonement ugyanis nem kisasszonyok és úrfik cserfes szópárbajának története. 
A mozi kapcsán azonban nem ezért válik majd legendává a neve, hanem mert megalkotta a dunkirki jelenetet! Ez az ötperces, vágás nélküli, a Bosch festmények zsúfoltságát idéző szcéna egy valódi csoda: a visszavonulásra váró katonák között szemlélődő kamerával festett borzalom-lajstrom a megszületése pillanatában hivatkozási ponttá vált, instant filmtörténeti klasszikus. 
Általában nem sok jót jelent, ha a nagytudású recenzens, vagy maga a mezei néző – jobb híján – a „tisztességes” és a „korrekt” szavakat húzza elő a közhelyszótárából, amikor reflektálni kell az adott filmre. Ez ugyanis annyit tesz, hogy az illető dolgozat tökéletesen középszerű, az ilyesmire pedig csak akkor érdemes az időt vesztegetni, ha nagyon sok van belőle (mármint az időből), vagy ha az adott rendező illetve színész elvakult rajongói vagyunk. Az Amerikai gengszter tulajdonképpen ebbe a kategóriába esne, ha nem lenne benne jópár olyan momentum, amely feledtetné a konstans déja vu érzését.
A másik oldalon Richie Roberts, a Lucas után nyomozó, betegesen kötelességtudó rendőr sokkal kiszámíthatóbb karakter, amit viszont Russel Crowe játéka ellensúlyoz: végre nem matekzseni vagy bankár, hanem egy alkatához illő tohonya figura. A rendező, illetve az írók, a két főszereplő ellentétét némileg erőltetett képi eszközökkel próbálják sulykolni, de ezt leszámítva nincs a filmben a Heat teatralitásából, vagy a Tégla fatalista hangulatából. Scott inkább mintha valami Drót-féle (kis)realizmusra törekedne (ez persze elsősorban Crowe szálára igaz), amit a meggyőzően szállított hetvenes évek fíling, a barkók, a ruhák vagy a harlemi utcaképek is szavatolnak. (A pozitívumok közé sorolhatnám a zenét is, ha pofátlan és ostoba módon nem használták volna fel a Jackie Brownnal összenőtt Across 110th Streetet.) Egyértelműek a politikai áthallások is – a heroin ugyebár a Vietnámban elesett katonák koporsójában érkezik meg Amerikába –, és a „bűnözőnél rosszabb a bűnöző rendőr” végkicsengése is világos. És ebben az a szép, hogy nem lehet belekötni: így történt minden a valóságban is.
Az első gyűjteményes kötetet Wormwood: Gentleman Corpse – Birds, Bees, Blood & Beer címmel adta ki 2007-ben az IDW Publishing, mely összesen 152 oldalon terpeszkedik két történettel. A Taster című egyrészes (tulajdonképp nulladik szám) teljes egészében Medusa éjszakai bárjában játszódik, ahol is Wormwood kellemes sörözgetését a vendégekből kinövő ördögkender szakítja félbe, ami aztán egy rövid nyomozás és 52 öltés (hja, kérem, ha valaki ráharap a shotgun csövére, ritkán marad egyben) után kötelező jellegű showdownban végződik a húsevő dudvák Spóra Atyjával. Ezt követi a kötet címadó négyrészes sztorija, ami egy újabb variáció a világvégére, csak éppen itt potencianövelő szerbe kevert szlötyivel megfertőzött áldozatokból kikelt csápos szörnyekkel kísérlik meg megidézni a soron következő démonurat, hogy délutáni snack gyanánt elfogyaszthassa a mi lakájos kis dimenziónkat. A gyilkosságsorozat után nyomozó Trotsky természetesen ebbe is belerángatja kedvenc férgünket, aki társait erősítésként hozva újabb pokoli hatalmasságnak mutat be és ússza meg a következményeket. Ja, természetesen itt is kapunk csápokat, vért, beleket és kettétépést. Úgy tűnik ez Templesmith-nek lassan kezd a védjegyévé válni.
Törént egyszer, hogy Ben Affleck írt egy forgatókönyvet, aztán úgy döntött, ha már ilyen profi munkát végzett, rögtön meg is rendezi a filmet, annak főszerepében pedig magát… nem, az mégis túlzás lenne… hát akkor az öccsét. És lőn: a Gone Baby Gone a neo-noir kissé még körülhatárolatlan, de lassan szubzsánerré váló jellegzetességeit felvonultató krimi, mely, készítése nem éppen biztató körülményeinek ellenére, határozottan kellemes darab lett, elsősorban a műfaji vezérmotívumok érdekes modernizálási szándékának, másodsorban pedig arcpirító minimalizmusának köszönhetően.
Casey Affleck egy hangyányival kevésbé irritáló arcú, mint bátyja, fiatalabb is, sőt még az önteltség sem sugárzik róla annyira, ami meglepő módon mind előnyére válik a szerepben. Meglepő módon, mert egy tökös, füstös, bűnben és erőszakban pácolt magánnyomozós történet hőse elvileg egy sokat látott, dörzsölt róka kéne hogy legyen. Ez az első dolog, ahol Ben Affleck csavar egyet a klasszikus noir hagyományokon: egy fiatal, kevés tapasztalattal rendelkező srác szemszögéből látjuk az eseményeket (mert ahhoz a noir alapszabályhoz, miszerint csak azt szabad megmutatni, amit a főszereplő lát, egy-két magyarázó flashback-jelenettől eltekintve tartja magát), akinek remekül megy ugyan a káromkodás és a kötelező „ki a fasza gyerek?” játékban való részvétel – azaz egymás szakadatlan kóstolgatása és fenyegetése úgy a bűnözőkkel, mint a rendőrökkel –, de a pókerarca valahogy nem elég kifejezéstelen a nehéz helyzetekben, és bizony a pisztoly is megremeg a kezében, amikor lőni kezdenek rá. Egyfajta kifordítása ez az érettebb, rutinos noir főhős jellegzetes motívumának, aki tudásbeli fölényét minden újonc tacskónak kéjes örömmel dörgöli az orra alá, legyen az konkurens magánnyomozó vagy zöldfülű gengsztertanonc, itt ugyanis éppen hősünkkel bánnak lekezelően a rendőrök és a rovott múltú kocsmatöltelékek. Ő ugyan adja a keményet, de érezzük, hogy még magát sem győzi meg eléggé.
Nos, ez így is van meg nem is: a befejezéshez közeledve, a morális kérdések fokozatos kiélezésekor ugyanis lassanként egyre inkább úgy tűnik, hogy a rendező a noir legalapvetőbb, legbiztosabb építőkövéhez is hozzányúlt – vesztére. A világi törvényeken felül álló, mindenkivel dacoló, csakis saját erkölcsi kódexét követő főhős jellemét itt nem a szűk látókörű rendőrök a törvényhez való ragaszkodásával ütközteti, hanem egy másik, legalább annyira indokolt állásponttal, ami - és ez a legnagyobb probléma - elsőre talán még erősebb is, mint hősünké. Hiába a szubjektív nézőpont és a sok ügyesen alkalmazott manipulatív hangulatelem, ha a néző a kritikus pillanatban úgy érezheti, Patrick, akivel már majdnem azonosulni tudott, mintegy elárulva őt (és a valójában jószándékú rendőröket), ostobán dönt, mintha gyáva lenne megbízni érzelmeiben és felülbírálni nézeteit.
A Black Mirror kiadót egyszerre lehet szeretni és haragudni rájuk, mert bár nagyon bátran felvállalták a keleti filmtermés legjavának hazai terjesztését, a minőség és a határidők terén még bőven lenne mit fejlődniük. Az eredetileg még tavaszra ígért fémdobozos, két lemezes exkluzív kiadványaik többszöri csúszás után, végül csak az ősz végére futottak be. És hogy megérték-e a várakozást? Ezt egyrészt megtudhatjuk Ramiz 
A Yu Kojama manga sorozatán alapuló Azumi, az igazi kis eye-candy főszereplőjén kívül, kiválóan koreografált, bámulatos harcjelenetek egész sorát kínálta a nézőknek. (A törékeny alkatú Azumi a film végén közel 300 embert aprít miszlikbe, mindezt majdnem egyedül!) A sikert meglovagolva természetesen hamar jött is a folytatás, ezúttal már Kitamura nélkül. Az Azumi 2 – Szerelem vagy Halál mérsékelt sikert aratott, bár olyanok is vannak szép számmal, akik inkább a folytatást preferálják. Az biztos, hogy Shusuke Kaneko rendező (Death Note) filmje sokkal inkább csak egymás után fűzött harci jelenetek sokasága, melyek közé egy kicsit bugyuta és jelentéktelen történetet tuszakoltak be, de ahol egy tizenéves lány a szamurájok és a különleges képességű nindzsák tucatjait öli halomra, ott ne várjon senki egy Kurosawát. Ezek ellenére, vagy pedig éppen ezért az Azumi második része még mindig egy igazán szórakoztató és látványos film, sok vérrel, érdekes, manga-szerű főgonoszokkal (mérgezett fém-pókhálókat „szövő” pókember, duplapengéjű, bumerángként repkedő pallost lóbáló óriás – mintha csak a Ninja Scroll-ból léptek volna elő), és olyan nevekkel mint, Chiaki Kuriyama (Kill Bill, Battle Royale) vagy Kenichi Endo (Visitor Q, Takashi Miike filmek).
A film története egyébként ott folytatódik, ahol az első abbamaradt. Már csak egyetlen hadúr van, aki veszélyeztetheti a békét, Sanada, aki a hegyekben állomásozik hadseregével. Azumi és egyetlen még életben maradt társa Nagara feladata, hogy végezzenek vele. Hozzájuk csapódik Kozue (Kuriyama), a fiatal nindzsalány is. Az út során találkoznak egy fiatalokból álló rablóbandával, akiknek vezérében Azumi felismerni véli korábbi társát, Nachi-t. A banda csatlakozik hozzájuk, de az út cseppet sem veszélytelen, ráadásul úgy tűnik, hogy áruló is van közöttük. 
Külalak
Belalak
Extra
A továbbiakban megnézhetünk még egy néhány perces összefoglalót az első rész történéseiről (Azumi – A kezdetek), egy az új epizód színészeit, és néhány érdekes forgatási képsort valamint látvány effekteket bemutató 18 perces kisfilmet (Azumi 2 - Feltámadás), egy interjúcsokrot, amiben mindenki nagyon örül, hogy a többiekkel dolgozhatott. Láthatjuk még a tokiói premier képeit is (Bemutató Japánban), ahol a zavartan hebegő-habogó főszereplők egymásnak adják a mikrofont, amibe aztán végül egyikük sem tudott semmi értelmeset belenyögni, a műsorvezető pedig a rendező úr jelenlétéről valamiért tudomást sem akart venni, pedig lehet, hogy ő képes lett volna értelmes, összefüggő mondatokra is. (Az extráknál érdekes ez a színész uralom, mert pl. a rendezőt, producert, vagy az operatőrt a kutya se kérdezte meg a filmről.) Végül pedig megkukkanthatunk 2 előzetest és egy TV-szpotot is. 
Vannak filmek, melyek megjelenésük idején annyira népszerűek, hogy lassanként sokat idézett legendákká válnak, és a címük jó eséllyel még azoknak a későbbi generációknak is ismerős lesz, akiknek az életéből a film talán már kimaradt, hiszen amíg sorra meg nem jelennek dvd-n (amely dicséretes folyamat csak mostanában kezdődött el), csak egy-két tévéadón lehet velük összefutni. Ezen, a magyar filmgyártás szebb korszakában készült „nagy öregek” egy része, ha értékes filmalkotások is, de a mai fiatalokhoz már nehezen tudnak szólni lassú tempójuk vagy ódivatú fogalmazásmódjuk miatt. A Tizedes meg a többiek az ellenpéldák egyike: történelmünk egyik legfurcsább, legvisszásabb korszakában játszódó csavaros története, szellemes párbeszédei, kiváló színészeink által megformált, remekül eltalált szereplői tökéletesen kiállták az idő próbáját.
Ötvenhat után minden kicsit ötvenhatról szólt, félig-meddig még ez a '45-ben játszódó furcsa vígjáték is, de észrevéve és kihasználva azt, hogy lassan, óvatosan meg lehet már fogalmazni őszinte véleményeket is (1965-ben jött ki egy másik fontos film, Jancsótól az Így jöttem), nem válik egyoldalúvá (pedig egy komédiától nem is feltétlenül várjuk el az összetettséget és a komolyságot). A film (és a néző) ugyanúgy együttérez Grisával, mint ahogy ránevet a szenvedő, túlcsorduló hazafias érzelmeit marcangoló Gálfy Eduárdra. Forgatott Keleti Márton is igazi propagandaízű filmet (a Tegnapot), amit szintén Dobozy Imre írt, a Tizedes azonban a komédia-jelleg ellenére egy partizánfilmnél sokkal mélyebb alkotás. Sok apróság áll össze egy képpé, első megtekintésre nem is könnyű mindent felfedezni benne, de hát ez (is) az igazán nagy filmek jellegzetessége. Mert minden történelmi mondanivalója és érdekessége ellenére ez legfőképp egy igen szórakoztató alkotás, már csak a kiváló színészgárdának köszönhetően is: Sinkovits Imre, Darvas Iván, Major Tamás, Márkus László és a többiek tényleg hihetetlen alakításokat nyújtanak.
Asszem, minden az arányokon múlik. Illetve: azok mokány érzékkel történő tévesztésén. Hogy fájhat-e nekünk, amikor Clive Owen frivol középső ujját eltörik, és derülhetünk-e azon, ahogy kajautalvánnyal fizet a fegyverboltban (merthogy a spermabanki biléta nincs nála) – egyszerre, egy filmen belül? Michael Davis legutóbbi munkájában, a horror-komédia Monster Manben már próbálkozott valami hasonlóval (ismeretlen sikerrel), és a Golyózáporra keresztelt 86 perc megkérdőjelezhetetlenül tanúskodik arról, hogy a műfajspecifikus túlzásokban biztos kézzel tart mértéktelenséget. A gegek így viszonzott kioltás helyett erősítik, generálják egymást, a végeredmény pedig aranyosan brutális (vagy fordítva?), valamint viccesen szexi (és fordítva).
A szerethető karaktereken, a lendületes forgatókönyvön és a diszkontkonnotációkon túl korántsem hanyagolható adalék a realitás unalmas talajától bátran, de elegánsan elrugaszkodott, zsiványjó akciókoreográfia, és a mindenre rátehénkedő, kreatív szellemesség, lett légyen verbális, avagy vizuális. Miazhogy! A szövetroncsoló lövészet és a termékeny szexus (továbbá egyéb, vegetatív folyamataink) asszociatív összecsengésétől hangos minden mondat és szitu. Monica eksztatikus nyögéseit Owen precíz lövései tördelik. Értsd, ahogy akarod: a filmben a te variációd is szerepelni fog. 
Az elmondottak után talán sejthető, hogy ezt a filmet nem az eredetisége miatt szeretjük, nem tartogat ugyanis semmi forradalmit; a film valamennyi szereplője, a megcsalt szerelmestől a csábítás labirintusába bukdácsoló férjig egytől-egyig a romcom univerzum jól ismert alakja. 
Kitanó Takesi 1947. január 18-án született és Tokió egyik munkásnegyedében, Szédzsuban nőtt fel. Az apja jakuza: az erőszak a háztartás beépített tartozéka volt. Kitanó példát vesz a fater ántipéldájából: tanul, tanul, tanul, és az egyetemen már mint mérnökhallgatót látjuk viszont. Vendégszereplése 1970-ig tart, amikor egy diáktüntetésen való részvétele miatt elutasítják az intézményből.
Ez Kitanó első rendezése. Eredetileg csak a főszerepet alakította volna, ám a producerek által kiszemelt rendező kiakolbólintott még a forgatás előtt. Mindennek fényében meglepő, hogy a korábban kizárólag standup komikusként és tévéműsorok MC-jeként aktív Kitanó micsoda vaskezű konzekvenciával cseneli saját vízióját egy olyan történeten keresztül, amelyhez eredetileg semmi köze nem volt..jpg)
Hogy mennyi köze van Kitanónak, a filmesnek az általa alakított figurákhoz, azt a Boiling Point esetében két dolog mutatja jól: az eredeti cím a film forgatása kezdetének időpontjára vonatkozik (ezt egy német fanzine-nek nyilatkozta még a kilencvenes években), úgyhogy el lehet képzelni mennyire érdekelte, hogy hangzatos elnevezéssel lássa el a mozit. A másik, hogy a film első tíz percét egy kutyaütő ifi baseballcsapat szerencsétlenkedése tölti ki, szóval izgalomnak vagy urambocsá’ expozíciónak nyoma sincs. A Kitanós flegmaság bizony nemcsak a figuráiban van meg, hogy áldja meg a jóisten..jpg)
A Sonatine-ben Kitanó első két filmje különbözőnek látszó motívumai egyetlen konklúzív egységgé olvadnak össze: leszámol a gengszterműfaj mítoszaival, és lezárásában a narratív filmes stratégia konvencióitól is elbúcsúzik, egy bokacsuklott részeges világunt eleganciájával.
A Versus minden szempontból zavarba ejtő film: gátlástalanul halmozza egymásra a jakuza- és zombifilmek műfaji sablonjait, és mindent megtesz, hogy megnyerő és vagány legyen, ám egy pillanatig sem veszi magát komolyan, és emiatt nem csak halálosan viccessé válik, de meglepő módon még a szereplők által előadott nagyképű keménykedések is működni kezdenek egyfajta B-filmes hatásmechanizmusnak köszönhetően (bár a rendező nem tartja B-filmnek a Versus-t, amint az az egyik audiokommentárból kiderül). Biztosra ment a Black Mirror a film megjelentetésével, világszerte masszív rajongói bázisnak örvend ugyanis, remélhetőleg tehát nálunk is sokan ismerik. A dögös fémdobozos megjelenés mindenesetre méltó a Versus-hoz. A film egyébként rögtön két változatban került fel a lemezekre, a rendezői verzió tizenegy perccel hosszabb az eredetinél. (Kitamura elárulja az egyik interjúban, hogy volt egy két és fél órás változat is, és bár neki tetszett, tudta, hogy így soha nem tudná kiadni, úgyhogy meg is vágták erősen.)
Az extrák pont olyan sokrétűek és viccesek, mint maga a film. A rendezői kommentárokkal például számomra az szokott a fő probléma lenni, hogy hiába tartalmaz érdekes részleteket, másfél-két órán keresztül nagyon nehéz annyi információt átadni, hogy ne váljon unalmassá a dolog, pláne ha a kommentár készítői próbálják a képernyőn látható eseményeket követni. A Versus esetében szerencsésen sült el a dolog, ugyanis a hatfős csapat (a rendező és öten a fontosabb szereplők közül) kellően komolytalanra vette a hangulatot: gyakorlatilag végigbaromkodják a két órát, igen szórakoztató módon folyamatosan szívatva egymást és a jelen nem lévő színészeket. Ettől persze még sok érdekesség elhangzik a forgatással, trükkökkel, problémákkal, változtatásokkal kapcsolatban. Kitamura és a többiek szerencsére nem félnek kritizálni a filmet. Meglepő volt megfigyelni, hogy néhány általuk felvetett problémát én egyáltalán nem tartok komolynak, más dolgokra pedig, amik szerintem nem a legprofibban voltak megoldva, ők szemmel láthatóan marha büszkék, de hát pont ezek a (talán kulturális okokra visszavezethető) ízlésbeli különbségek a legérdekesebbek. Az is furcsa volt, hogy Kitamura szerint a nyugati közönség sokkal humorosabbnak értékeli a filmet, azaz sokkal több jeleneten nevetnek, mint a japánok, akik – úgy tűnik – próbálják végig komolyan venni a filmet.
A Nervous című kisfilm csak kis túlzással nevezhető szervesen a film világához tartozónak, sokkal inkább egy rövid, groteszk, a film médiuma által elmesélt viccről van szó, amit kábé fél óra alatt vehettek fel egy szűk szobában. A párbeszéd és a rendezés hiánya is erősen amatőrfilmes hangulatot áraszt, mintha csak szabadidejükben, poénból vették volna fel a jelenetet, hasonlóan a „Versus Underground” néven futó extra felvételéhez, mint ahogy valószínűleg pontosan ez is történt, de az egész valahogy mégis passzol a képbe: mire a néző végigrágja magát az összes audikommentáron és interjún, valahogy nehezen tud a Versus készítőire úgy nézni, mint más filmesekre. Ők sokkal inkább a „fiúk a grundról”, akiket mintha jól ismernénk kamaszkori csínytevéseikkel együtt. És ez egyáltalán nem baj, mert ha igazán komoly filmkészítőkként tekintene rájuk, akkor már maga a film is több sebből vérezni kezdene, és van-e értelme elrontani a mókát?
„Agresszív fantasztikus magazin”. Így definiálja magát a Korchma Zsombor főszerkesztette, pajzán pirosba provokatívan tunkolt Roham, mely szabadversei, tudományos-fantasztikus tematikájú novellái (László Zoltán Az E, valamint Kleinheincz Csilla Fehér sivatag néven futó szösszeneti mindenképpen megérdemlik a hivatkozásukkal járó gépírói többletmunkát) mellett egy eleddig trilógia stádiumban feszengő képregénynek is jelenési felületet biztosított. Ez volna a Bürokraták.
Kovács a bájosan száraz, protokolláris tárgyilagosság jegyében is oda-odamondogat az alvilág rút emigránsainak, ugyanakkor – a kezdeti döcögések ellenére – egy buborék sem feszül fárasztó körmondatoktól. (Az olyat amúgy sem szeressük.) A szövegekért felelős, panelsorokat tervezgető Németh Áronnal (Brutalis) és a szombathelyi illetőségű Tebeli Szabolccsal (Brazil) felálló triumvirátus részről részre egyre csiszoltabb koprodukcióval hozakodott elő. Nem pusztán a párbeszédek gördülékenysége fokozódik. Brazil rajzai is valahogy részletgazdagabbnak, érettebbnek hatnak a történet előrehaladtával (a – hol eredeti, hol alternatív – Budapest épületeit a valós helyszínek hosszasan mustrált fényképfelvételei ihlették). Az oldalak kiosztása pediglen egyre több leleményről ad tanúbizonyságot, a hangutánzó szavak (ilyenből is akad invenciózus-viccesféle: a „büribüri” pl. egy mobil csengőhangját hivatott betűbe ölteni) panelként történő igénybe vételétől az escher-i térnonszensz szabályozta, képkockákat átölelő Pokol-architektúráig. Ami egyenesen csodaszép.
"You see Santa Claus tonight, you better run boy, you better run for ya life!"
Az 5 éves Billy szemtanúja volt, amint egy Télapónak öltözött rabló végzett a szüleivel. A fiú árvaházba kerül, ahol az emlékek tovább kísértik, és az sem segít neki a feledésben, hogy a vasszigorú Főapáca minden apróságért megbünteti. 10 évvel később, Billy jóképű, életerős fiatalemberré cseperedik, és egy játékboltban dolgozik. A seggfej kolléga állandó cseszegetését leszámítva, kiegyensúlyozott az élete és lelkivilága, bár a piros ruhás ajándékdíler látványától még most is meghűl benne az ürülék. Karácsony alkalmával főnöke remek ötlettel áll elő, miszerint Billy lesz a játékbolt Télapója. Ezzel igazából még nincs is semmi baj, hiszen bár hősünk fázik kissé a dologtól, végül sikeresen megbirkózik a feladattal. Amikor azonban szemtanúja lesz annak, hogy a titokban imádott kolléganőn, a seggfej kolléga szexuális erőszakot kíván elkövetni (meg akarja dugni) a raktárban, Billy agya ledobja az ékszíjat, és elkezd gyilkolni. Úgy ahogy van, télapóruhában.
Nem értem, ezt a kavarást a film körül. Itt szó sincs a Télapó-mítosz átértelmezéséről, mindössze csak egy magát Télapónak képzelő bekattant tinédzser ámokfutását láthatjuk, a klasszikus 80-as évekbeli slasherek stílusában. Ráadásul Billy valójában egy szeretnivaló figura. Az őt megformáló Robert Brian Wilson, az angyali ábrázatával és kidolgozott felsőtestével már eleve úgy néz ki, mint aki egy alsógatyareklám plakátjáról mászott volna le. Sőt, olyannyira ártatlan, hogy amikor egy giccses zenei blokk keretében bemutatják a felcseperedett lelencgyerek játékbolti mindennapjait, láthatjuk, amint a Whiskyvel való kínálást visszautasítva, büszkén mutatja fel az általa sokkal jobban preferált dobozos tejet. Hát ki rettenne meg egy ilyen tisztalelkű és absztinens tinédzsertől? Pedig elnézve a hányattatásokkal teli gyermekkorát, egyátalán nem csoda, hogy bekattant. Az árvaházban már eleve belétukmálták, hogy a szex bizony „naughty” dolog, és hogy „punishment” jár érte. (Az igazán félelmet keltő alak, az árvaházat vezető főapáca, szerintem tőle kellene inkább a gyerekeket megkímélni.) Ez aztán végig is kísérte szerencsétlen hősünk életét, de mint tudjuk a hormonok erősebbek még Isten szavánál is, így a szexuális frusztráció keveredve a múltban átélt szörnyűségek emlékével, egy időzített bombát csinált belőle. A szex és erőszak együttes látványa pedig berobbantotta az egészet.
A film nem egy túl véres darab, de mindenképpen érdemes megemlíteni Billy mészárló körútjának két legemlékezetesebb, és egyben legkeményebb gyilokját. Az egyik a legendás sikolykirálynő Linnea Quigley (aki jó szokása szerint itt is villant csöcsöt) „felszarvazása”, a másik pedig egy szánkózó suhanc menetközbeni lefejezése. Mindkettő igazán ötletes és elismerésre méltó trükkmesteri munka. A film báját az olyan humoros jelenetek adják meg, mint például amikor a járőröző rendőrök arról beszélgetnek, hogy hihetetlen, hogy karácsony este azt a parancsot kapták, hogy vigyék be a Télapót. De számomra örökké feledhetetlen marad az a kissé morbid jelenetsor is, amikor az egyik túlbuzgó rendőr kilyuggatja az árvaház felé tartó Santát, akiről nem sokkal később kiderül, hogy nem más, mint (az addigra már néhai) O’Brian atya, az árvaház azévi Télapója.
A többi 11 epizódban viszont mindben akad valamiféle komolyabb téma vagy szubtextus, a „mondandó” (bocs!) pedig – bár lehet, hogy ez csak az én rögeszmém – a poénok fajsúlyát és hatóerejét is növeli. Volt szó rasszizmusról (1101 – With Apologies to Jesse Jackson, 1104 – The Snuke), homofóbiáról (1102 – Cartman Sucks), megpöckölték az egyház orrát (1105 – Fantastic Easter Special), szociális tematikával ötvözték a zombizsánert (1107 - Night of the Living Homeless), megmondták a frankót a csúnyaságról (1114 – The List) és megfejtették az egyszerű férfilélek motivációit (1109 – More Crap). Külön kategória a Lice Capades (1103), amiben a gyerekek csak mellékszereplők, helyettük a szerencsétlen sorsú fejtetvek hányattatásait követhetjük. A történet nézhető mint ironikus – khm - civilizációs metafora, de a szokott komolytalanul-komoly southparkos stílben még filozófiai kérdéseket is felvet. Annyi a világ, amennyit látunk belőle, vagy lehet, hogy mi is csak egy másik civilizáció fejtetvei vagyunk? (Nesze neked .jpg)
Sokféle díjat elnyert a Persepolis (köztük a cannes-i fesztiválon a zsűri díját), az iráni Marjane Satrapi írónő önéletrajzi képregényéből készült fekete-fehér animációs film, és ez nem is csoda. Mondom ezt tökéletesen ártatlanul, hiszen egy érdekes, kedves és intelligens történetről van szó, de mondom egy kicsit kajánul is, hiszen a vallási és politikai ellentétek, a háború és az emberek közti gyűlölködés értelmetlensége, valamint a női emancipáció, mely Európában kevésbé, de a mohamedán országokban annál aktuálisabb és problémásabb kérdés, mind „tuti befutó” témák, melyekkel a liberalizmus zászlaját hordozó entellektüel filmfesztiválokon mindig nagy sikert lehet aratni.
A gyermeki nézőpont rizikós eszköz: a kézzelfogható giccset ugyan könnyű vele elkerülni (amit egy hatéves még nem ért, attól nem is hatódik meg, a néző viszont elvileg annál inkább), viszont könnyen kiszámítottnak, neadjisten erőltetettnek hathat. Az elején a Persepolis is botladozik egy kicsit (bár ezt talán csak kőszívem mondatja velem), azonban szerencsére hamar magára talál. A kamaszkor problémáit és Marjane tipikus, mindannyiunknak ismerős reakcióit például zseniálisan jól elkapták: a headbanger az Iron Maidenre vagy éppen a nemi éréssel járó biológai változások megjelenítése a legjobb jelenetek között vannak. Ez a kendőzetlen, személyes, bensőséges hangvétel a későbbiekben is megmarad, hála a jó alapanyagnak és a naplószerű, vázlatos önéletrajzi stílusnak. A női szemléletmód persze, pont ezért, végig markáns jellemzője marad a filmnek, mint ahogy az őszinte és pirulás nélküli személyesség is (legjobban talán a Bridget Jones naplójához vagy még inkább az Adrian Mole kínszenvedései című könyvhöz hasonlítható). A film végére ugyan kicsit megsűrűsödnek a női lelki bajok és az egy helyben toporgás, de nem válik zavaróvá még a férfi nézők számára sem, a humor pedig, az örök olajozószer, tökéletesen működik (adagolhatták volna bővebben is a vége felé, de hát nyilván a drámaiság növelése volt a cél, amit talán nem akartak veszélyeztetni). Az Eye Of The Tiger-es karaoke jeleneten, vagy a rövid szerelmi románc bemutatásán például a közönség egy emberként nevetett fel a vetítésen, de kevésbé populárisnak szánt poénok is bőven vannak a filmben (például a fiatal nihilisták társasága és a szövegeik).
Amíg a nyugati animációs filmek megragadtak a felnőttek számára is élvezhető, de jóval fiatalabb korosztályokat célzó vicces-tanulságos családi történeteknél, addig keleten (Japánban és Dél-Koreában) újra és újra komoly, az animációs filmek teljes jogú médiumként való létjogosultságát bizonyító művek születnek, egyértelműen felnőtt közönségnek szánva. Ezek közé tartozik az Aachi & Ssipak is, egy tökéletesen agyament, zseniálisan ötletes, rendkívül gusztustalan és viccesen erőszakos (vagy erőszakosan vicces?) 2006-os koreai alkotás.
Kripke receptje valahogy a következőképpen nézhetett ki, vegyél két jól megírt, szimpatikus fiúkaraktert, akik természetesen egymás szöges ellentétei, öntsd föl egy jó adag okkultizmussal és folklórral, a másvilág szereplői pedig klasszikus mitikus lények és a népszerű urban legend-ek hősei legyenek, de ne feledkezz meg a dögös csajokról sem, akik közül lehetőleg minél többet szerepeltess (de csak mellékszerepekben) az egyes epizódokban - a férfi nézők legnagyobb örömére. Ja, és majdnem megfeledkeztem a cool autóról, amiben utazgatnak, az 1967-es fekete Chevrolet Impala ugyanis legalább annyira része a sajátos Supernatural-feelingnek, mint a fenti összetevők többsége.
.jpg)
.jpg)
Olyan címmel, mint „A szexploitation”, egyszerűen nem lehet melléfogni. Kárpáti György igyekszik annyit markolni, amennyit csak tud (haha), a nudie-cutie filmektől a roughie-ken és Russ Meyer-opuszokon át a klasszikus szexploitation műfajokig (női börtönfilmek, erőszakolós bosszúfilmek, stb.) kapunk mindenből az arcunkba. Rengeteg filmcím és rövid történetösszegzés sorakozik itt (kisebb baki: a Faster Pussycat Kill! Kill! elején a fiatal srácot nem „elhajtja”, hanem megöli a három nő), közben pedig nem mellesleg dús keblű cicák Russ Meyer–filmekből származó fotóit csodálhatjuk, ami egy ilyen témájú cikkben obligát illusztráció. Kedvet kapni tehát sok filmre lesz lehetőségünk. 
Alföldi Nóra kapta meg az Erőszakban és szexben tobzódó SS-filmek témát, nem is olvashatunk tehát túl sok cinikus vagy hímsoviniszta megjegyzést ezen filmek női szereplőinek szerelmi életét illetően… (Ennél elborultabb trashfilmeket márpedig ritkán lát az ember, szerintem nehéz őket komolyan venni, hiába a második világháború komor emléke.) A szerző a náci karakterek ábrázolásának jellegzetességeit háborús propagandafilmekkel, a szerelemtáborokban játszódó naziploitationok cselekményelemeit a szökés- és a női börtönfilmekkel veti össze. Itt kerül elő az egész könyvben a legtöbb nem-amerikai film, ami a témát tekintve persze érthető, ám számomra a többi tanulmányból is hiányzott ez a szélesebb látószög.
Hazai bemutató: 2007. október 25.
És itt kéne következnie a rosszalló recenzionista fejcsóválgatásnak, hogy „szép, ami szép, de miért bízta a rendező megint az operatőri munkát egy Parkinson-kórban szenvedő kollégára?” A sirámok helyett jöjjön inkább a válasz: azért mert Greengrass ravasz. Pontosan tudja, hogy Bourne abszurd kalandjait, és a cselekményen tátongó, elefántcsapda méretű lyukakat legjobban a realizmust sugalló (hazudó) kézikamerás és steady-cames módszerrel tudja elfedni. Másképp hogy tudná túltenni magát a néző azon, hogy Bourne keményebb, mint az új Bond, okosabb, mint Jack Bauer és hallhatatlanabb, mint John McClane és Chuck Norris együttvéve? És azon, hogy miután beleugrott egy üvegablakba, majd széttörtek a fején egy egész fürdőszoba-berendezést, egyetlen vágás se marad az arcán? Vagy, hogy több év kiesés után is jobban ismeri a legfrissebb csúcstechnikát, mint a CIA expertjei? A Bourne-taktika pofonegyszerű: a rángatózó közelképekkel olyan drámai feszültséget kell kelteni, és olyan sebességet diktálni, hogy a nézőnek se ideje, se kedve ne legyen a történet realitásán elméláznia.
Ez egyértelműen Rodrigueznek sikerült jobban, az ő variációja kaotikusabb, gátlástalanabb és agyatlanabb, míg Tarantinóról – akit az eredetiség állítólagos hiánya miatt szokás csesztetni – az derül ki, hogy képtelen a saját stílusát levetkőzni, akkor is tarantinós filmet csinál, amikor hivatalból is másolnia, idéznie kéne. Rodrigueznek viszont nem is kell exploitation gurunak álcáznia magát, ahogy a 