Hát igen, ez tényleg félrement. Vagy inkább: el sem ment odáig. Neil Marshall céljai nemesek voltak, ez kétségtelen. Totális hommage-filmet akart csinálni, a hetvenes-nyolcvanas évek poszt-apokaliptikus mozijai előtt tisztelegni.

A faszom tele a hommage-filmekkel. A faszom tele a posztmodern baromkodással, azzal, hogy lusta agyak azzal mentegetik a kreativitás hiányát mellvértjükön viselő, korábbi filmekből motívumokat, jeleneteket, egész történeteket kölcsönvevő "alkotókat", hogy ez bizony művészet. Nem, ez deficit. Ez kreatív zsákutca. És gyerekes. És ez az infantilizmus nem vezet sehova. Nyilván senki nem dolgozik vákuumban, a kultúra ide-oda hat: de ha saját kreatív politikaként vállaljuk fel az ilyesmit, művészként nem sok szart érünk.

Ezt még akkor is ki kell mondani, ha egy olyan, számomra igazán szimpatikus filmes, mint Neil Marshall bicsaklik meg. A Doomsday-nek nincs egyetlen olyan jelenete sem, amely ne más filmekből lenne átemelve, Marshall csavar rajtuk cseppet, hisz ha egy az egyben másolná őket, az azért a cikiség netovábbja lenne. Csakhogy az összes változtatása tompít az átvett részeken, kiheréli, urambocsá dögunalmassá teszi a korábban brilliáns ötleteket.

Rhona Mithrát (félszemű, mint Snake Plissken) beküldik a fallal körülvett, halálos betegséggel fertőzött Skóciába (Escape from Trainspotting), hogy túlélők vagy vakcina után kutasson. Megy vele egy kommandó, akiket, az Aliens koreográfiáját követve, letámad egy csomó punk. Persze az Aliens-ben alienek jöttek, itt helyettük a punkok hót hülyén hatnak. Eleve ez a punkokból eredő anakronizmus óriásit ránt lefelé a filmen: manapság már csak totálidióták rohangálnak kakastaréllyal. A film főgonoszai nevetségesek. Ilyen hiba felett nem lehet elsiklani. Tudom hogy ezzel Marshall a Mad Max meg az olasz poszt-apokaliptikus cuccok iránt érzett imádatának ad hangot, de egyszerűen nem működik. Hülyén néz ki, na.

A kommandó egyik oszlopos tagja a Sean Pertwee. Ez egy plusz. De megsütik és megeszik.

Eleve az expozíció, mielőtt még bemennének Skóciába, túlságosan bombasztikus és túlságosan elsietett. Ráadásul a csaj messze nem olyan érdekes, mint Snake Plissken. Még bele sem injekcióznak semmit, hogy legyen a sztorinak valami időlimite. Ehelyett a kezébe nyomnak egy GPS-t, hogy a kormány nyomon tudja követni. Érezzük a különbséget?

Eddig volt Escape from New York, Aliens, poszt-apokaliptikus-punkos, most jön az Excalibur. A csaj meg aki még a kommandóból megmaradt, beveti magát a Malcolm McDowell várába, aki szó szerint úgy él ott, mint valami kiskirály. A nagyközönség számára a filmnek ez a valószinűleg leghülyébben ható része tetszett a legjobban, mert megmutatja, hogy Marshall aztán tényleg a végletekig hajlandó elmenni a szeretett filmjei előtt való tisztelgésben. Ez számomra becsülendő, még ha - lásd a második bekezdést - elpazarolt időnek, pénznek és tehetségnek is tartom.

A film minden idők legjobb autós üldözésének koppintás-próbálkozásával, a Mad Max 2 fináléjának erőtlenre sikeredett lemásolásával zárul (Marshall nem igazán tud akciót rendezni, túl sokat vág és túl gyorsan, hogy ezt leplezze. Fejem szétmegy.) Neil, a jóisten áldjon meg, a Descent után ez? Szeretem én is ezeket az olasz cuccokat, Castellarit meg a többieket, de ez most két elbaszott év volt az életedből, miközben jó filmet is csinálhattál volna. A Doomsday viccesnek nem elég vicces, és akciószinten nem elég izgalmas vagy innovatív ahhoz, hogy szórakoztató legyen.

De lagalább faszán véres. Viva la gore!

 

"Van énnekem egy nézetem..." (Taxidermiás felütés - elegáns, mi?) Egy könyvről, különösen egy képregényről nagyon sok mindent meg lehet tudni anélkül, hogy kinyitná az ember: a kötés, a borító, a betűtípus, a hátoldalon az ajánló mind tele van árulkodó jelekkel. A tétel a Dampyrra is áll: az átlagosnál puhább fedeles kiadás, retró betűszínek, a címlapon bőrdzsekis, hosszú hajú, borostás, maszkulin fazon (ez tuti olasz, jut eszébe a szemlélőnek akaratlanul is, mielőtt még megnézné a szerzőket). A sarokban sárga bulvárújságos, csillagos szélű árbuborék: csak 990 Ft! Minden világos. És mielőtt valaki elfogultsággal vagy sznobizmussal vádolna: félre ne értsetek, nekem ez bejön. A színvonalas ponyvákat mindig is szerettem.

A kiadó maga is kerülni szeretné a félreértéseket: a borító belső oldalán egy bevezetőt olvashatunk Sergio Bonelli, a kötet olaszországi kiadójának tulajdonoságtól és elnökétől, amely rögtön így kezdődik: "A Dampyr első számát tartjátok a kezetekben - sorozatunk a filmekből és az irodalomból ismert klasszikus mítoszhoz nyúl, de újszerűen, a hagyomány 'tisztelete' nélkül." Egyenes beszéd ez (a filmes és irodalmi párhuzamokra még visszatérünk): ez egy tökös fumetti, hát azt is tessék várni! Az ezt követő rövid, felsorolásszerű áttekintés sok információt ugyan nem tud átadni a vámpírtörténetekről, mégis valamiféle mélységet ad az egésznek: az olvasó nézőpontját mozdítja arrébb kissé a megfelelő irányba. Gondolatban végigzongorázhatunk Bram Stokeren és a Christopher Lee-filmeken, de itt azért mégis valami másra számítsunk.

A Dampyr már az első néhány képkockával megteremti azt a hamisíthatatlanul európai hangulatot, ami aztán végig nagyon erős jellemzője marad a történetnek. Egy kisebb hadegység érkezik a kihalt városba, Yorvolakba a fenyvesekkel borított hegyek között. Zsoldosok vagy talán egy szedett-vedett hadsereg képviselői ők, parancsuk pedig megvédeni állásukat a városban. Lebombázott templom, beomlott tetejű házakkal, a falakon véres maszatok, megkínzott és megcsonkított holttestek: nem éppen szívderítő látvány még edzett katonáknak is. És miért gyűlt össze annyi hulla a templomban? Egy öreg túlélő nénike az ördögről magyaráz, míg egy dagadt, bajszos fickó (István...) le nem puffantja. Úgy kényelmesek a dolgok, ha ilyen egyszerűen lehet őket irányítani - pisztolylövésekkel.

A karakterek ábrázolása egyszerű, nagy vonalakkal festett, és talán pont ezért életszerű: harcedzett, cinikus, vérhez szokott férfiakról van szó, akik nem futják le a tinihorrorokban szokásos pánikrohamokat, és igyekeznek racionálisan hozzáállni az eseményekhez. A hitviláguk azonban mégis magában hordozza a vámpírok, a szellemek és más túlvilági lények mítoszát, és a szélsőséges körülményekhez való azonnali alkalmazkodáshoz is hozzászoktak már, így mikor különös, őrült fenevadak támadnak nekik a megszállt város különböző pontjain, hogy vérüket igyák, nem kezdik el ismételgetni, hogy "ez lehetetlen!", és nem kell senkit sem felpofozni, hogy józan maradjon. (Ez a két lábbal a földön álló, életszagú közvetlenség nagyon jót tesz a könyvnek, határozottan frissítő, üdítő érzés ilyen nyugodt, visszafogott, európai ízű történetet olvasni.) A nehéz helyzetből az öregasszony szelleme segíti ki őket: hívni kell a dampyrt, csak ő segíthet rajtuk!

Harlan Draka, akit a környéken mindenki csak dampyrként ismer, Yuri nevű segédjével a környékbeliek babonáiból él, ördögöt űz a frissen elhunytakból és más szemfényvesztésekhez folyamodik. Bár rémálmok gyötrik születésével kapcsolatban, koránál pedig jóval fiatalabbnak néz ki, mégsem hiszi, hogy tényleg vámpír és ember közös gyermeke lenne. A szerzők második legnagyobb fogása ez: szuperképességeiről nem tudó hőst láttunk már, de hogy eközben pont nem létező tulajdonságaiból éljen ő, a túlvilági jelenségeket cinizmussal, saját életmódját pedig némi lenézéssel kezelve, ez izgalmas egyéni ízt ad Harlan karakterének. Miután összetűzésbe kerül Kurjakkal, a katonák vezérével, amiért kénytelen beismerni, hogy valójában csaló, hamar magára marad éjszakára az üres városban. Képességei próbára tétetnek, és a későbbiekben az egyre véresebb összecsapások során, miközben mindkét oldal - a vámpírok hordája és a katonák - nagy veszteségeket szenved el, Harlan lassan hinni kezd magában, de így is mindent meg kell tennie Kurjakkal együtt, hogy életben maradjanak...

Az első kötet tehát pörgős, gyors tempóban halad a történet - kérdés, a továbbiakban milyen irányt vesznek majd az események. Az eddigiek alapján mindenesetre bízok az alkotók fantáziájában és humorában. A bevezetőben említett irodalmi és filmes elődöktől sikeresen elszakad, nem árnyékukban tévelyeg, másrészt viszont előbbiek a jól megírt párbeszédekben és a rémregénybe illő öregasszony-kísértet karakterében tükröződnek, utóbbiak pedig néhány klasszikus vámpíros jelentben tűnnek fel. A látványos, mozivászonra illő beállítások egyébként is jellemzőek az egész kötetre: a Dampyr egyaránt használ magasról felvett, fentről látott képeket és az érzelmileg izgatott, felfokozott pillanatokra bevágott nagyközeliket, valamint dinamikusan megrajzolt harcjeleneteket és tűzpárbajokat. A hátterek sokszor elnagyoltak, ez néha zavaró, másrészt viszont elősegíti a gyorsabb olvashatóságot és a karakterek központiságát (negatív tér technika). A keret nélküli, a lap szélének fehér hátterét használó képkockák eléggé szembeötlőek, kilógnak a többi közül.

A rajzstílusról kevés szó esett, méghozzá azért, mert - ez esetben nagyon helyeslendő módon - tökéletesen a cselekmény kiszolgálója. Az arcok, emberalakok realisztikusak, az indulatos arckifejezések sem torzítanak sokat rajtuk, az árnyékolás pedig vonalas technikával készült, mivel az egész képregény csak két színt használ, azaz monokróm. A kontrasztosság azonban csak a rajzok látványos, élet, magabiztosan kifejező hangulatát erősíti: ez a fekete nem a Sin City stilizált, szimbolikus feketéje.

 

 

Utolsó napunk Udinében a horror jegyében telt. A válogatás, gótikus, fétisiszta szubkultúrák színes-fekete követőit és persze a műfaj rajongóit egyaránt a moziba vonzotta.

Bár szerettünk volna, de nem sikerült felkelni a 9 órakor vetített Nakata Hideo filmre, a Kaidan-ra. Számunkra a nap első filmje a remake-gyanús thai horror, a The Screen At Kamchanod volt. Az ötlet elég gazdag: rejtélyes filmtekercs kerül a mozikba, vetítése közben szellemek kísértik a nézőket. A titok megoldása lassan fejtődik meg, de mégsem ül le a sztori, a filmet a váratlan hang és képhatások tartják életben, a meglepő fordulatig. Szinte biztos vagyok benne, hogy hamarosan elkészül sztárokkal és angol nyelven a feldolgozás.

Ezután kivártuk, hogy az olaszok végezzenek a sziesztával és kinyissanak a jobb éttermek. Kedvenc helyünkön még így ís mi voltunk az elsők. Kiéhezve vetettük rá magunkat az étlapra, majd a kajákra. A kiszolgáló személyzetnek jó napja volt, paradicsomos szendvicset, spagettit meg nyalókát kaptunk ajándékba, a sonka, pizza, carbonara mellé, amikért fizettünk, de bőven megérte. Épp vagyok éhes, de ha csak felidézem a pasta emlékét, beindulnak a pavlovi reflexeim.

A tökéletes ebéd után egy kifejezetten idegesítő filmet fogtunk ki, a Guard Post-ot. A rendező már vetítés előtt figyelemztetett, hogy filmje nem igazán horror, de hogy ennyire nem az, azt senki nem gondolta volna. Fészkelődtem, helyezkedtem, de több okból sem mentem ki róla: túl jól voltam lakva, középen ültem és naivan reménykedtem a csattanóban. Hát kár volt. Minden úgy történt ahogy azt, fogjuk rá, logikusan ki lehetett következtetni a már látott hasonló filmek alapján. Elszeparált katonai egység rejtélyes vírussal fertőződik meg, de még ez is úgy megy ahogy szokott: az áldozatok agresszívá, aztán ragyás zombikká válnak, de nem is mindegyik, csak úgy randomra néhány. Lehet nem viselt meg volna ennyire, ha tudok szundítani, de ehhez sajnos nagyon kényelmetlenek voltak az ülések.

Bár Wostryék le akartak beszélni a következő moziról, lelkiismeretesen mégis beültünk a Body című thai pszicho-horrora: H. G.-vel nem akartuk a Guard post-tal zárni ezt a remek fesztivált. Jól döntöttünk. A film közepénél a kapott szavazócédulán betéptem a 4-es számot, ennyit adtam volna ugyanis az addigi néha érdekes, bár cseppet lassú, hallucinációkra épülő narratívát alkalmazó nyomozásra. Ilyet már láttunk, de a csattanó ja ötösért kiáltott. Hiába: a jó kezdés és befejezés a legfontosabb, de emellett elképesztő volt az a bátorság is, ahogy a készítők a 3D animációt ki merték használni, még úgy is, hogy ennek minősége a nevetségesség határán egyensúlyozott. A merész és eredeti mozit, hosszú, hangos tapssal köszönte meg a közönség.

Szerencsére még csak kicsivel voltunk 1 után, reménykedhettünk, hogy valahol még kiszolgálnak minket. Megtörve az elmúlt éjszakák tapasztalatitól a lapos olasz bulikat illetően, elmentünk a fesztivál szervezte reggae partira. Wostry és K.G. ebben nem vettek részt, de H. G-val tettünk egy kísérletet. Meglepően sokan voltak: ilyen pici helyen, ennyi embert, szar zenére táncolni még nem láttam (nem a műfajjal, a dj-vel voltak problémák). Jobban tettük, ha kimentunk a szórakozóhely elé, ahol kb. kétszer annyian álltak piával a kezükben, mint ahányan bent elfértek volna. Tehetetlenül ácsorogtunk, mert az olasz ismerőseink vagy elmentek vagy nem érkeztek még meg és mindenki klikkeskedett. Már épp haza akartunk indulni, amikor HG kért egy utolsó szál cigit a mellettünk nézelődő ázsiaitól. Beszélgetni kezdtünk és pár mondat után kiderült, hogy az előző cikkben már említett Our Town rendezőjével, Jung Kil-young-gal állunk egy járdán!

Nagyon örültünk, mert, mint írtam, volt pár flashback, amit kevésbé értettünk a filmjéből, megkértük illedelmesen, hogy magyarázza el ezeket, amit szívesen megtett. Miután megtudta, hogy mi is foglalkozunk filmmel, kölcsönösen meginterjúvoltuk egymást az otthoni és akoreai helyzetről. Az Our Town az első nagyjátékfilmje, szinte hihetetlen, de kilenc hónap alatt készült. Három hónap volt az írás, három a készítés, majd három az utómunka. Filmje közepes siker volt, csak Szöulban 400ezren látták. Korea filmes egyetemén végzet, ahova, mint azt tegnap Jeong Byung-Gaktól megtudtuk elég kemény bejutni. Abban az évben mikor Jeung Kil-young felvételizett ezren akartak bekerülni.

Példaképe Lee Chang-dong. Ő volt az, aki felfedezte őt, Days of Flowers című kisjátékfilmje után. Megkérdeztük, hogy ismer-e magyar filmet, amire kis gondolkodás után azt mondta leutenanledl. Gondolkoztunk és elismételettük vele párszor, míg beugrott a Redl ezredes. Ezenkívül még a Mephisto-t látta, Szabó István ugyanis tananyag Koreában. Megható volt és nagyon jólesett, ilyen barátságos filmessel találkozni, ha másért nem, ezért megérte megnézni ezt a bulit.

A zene véget ért, a polizia időnként lecsekkolta a terepet, értelmetlen volt tovább maradnunk. Megkerestük, kedves olasz újságíró barátunkat Lino-t. Róla még nem meséltem, de a legjobb arc volt Udinében. Meginvitáltuk a Sziget fesztiválra, ő meg minket Milánóba, ezután elbúcsúztunk.

Másnap Wostry hajnali 8kor ébresztett. A gyönyörű napsütéses reggelen nehéz szívvel vettük rá magunkat az indulásra. Hazafelé utunk nem volt annyira mozgalmas. Találtunk olyan rádióállomást, ami egész út alatt hallgatható zenét sugárzott, így Kernt a kesztyűtartóba száműzhettük az utazás idejére. El se tévedtünk, a benzin sem fogyott ki, 8 óra alatt hazaértünk Budapestre, még úgy is, hogy egy órát kavarogtunk míg kijutottunk Udinéből. Pesten a szmog és dugó közepén, elcsigázva köszöntünk el egymástól. Megbeszéltük, hogy jövőre is jövük, ha lehet egész hétre vagy tovább.

Ennyi volt, gyerekek. Yvonne is búcsúzik. Ajánlom mindenkinek, ha teheti nézzen sok ázsiai filmet, utazzon el Olaszországba és olvasson Geekzblogot.

Ismét csak Yvonne beszámolója következik:

Miután kipihentük az út izgalmait, a hétfőt egy laza 4 és fél órás produceri találkozóval kezdtük, akit ez nem érdekel, ugorjon egy bekezdést a filmekre.

 A fesztivál vendégei olyan neves szakmabeliek voltak, mint Marco Müller, Peter Loehr, Yasuhiro Mase, Jeong Byung-Gak, az EU média támogatásért felelős biztosa Grazna Wojcieszko, Frederico Tsui és Oh Jung-Wan. A téma többnyire a koprodukciók lehetősége és az ázsiai filmek európai szerepeltetése volt. Ez utóbbinak ma főleg a fesztiválok adnak teret, a filmes látókör szélesedésével pár éve már art és multiplex mozikban is nagy ritkán találkozunk ázsiai filmekkel, bár a kontinens töménytelen mennyiségben és legtöbbször kiváló minőségű filmet ont magából, ezeknek még mindig csak elenyésző százaléka jut el legálisan az európai közönséghez. Ezen a helyzeten sokat változtatna egy jól működő koprodukciós háló kiépítése Európa és Ázsia közt, úgy tűnik, most éljük a születő együttműködések hajnalát. Marco Müller bíztatónak találja a helyzetet, már készül az első ázsiai-olasz történelmi film és Marco Polo utazásának megfilmesítéséről is tárgyalnak, emellett ő is egyike a visszajáró FarEast vendégeknek, aki kiemelte a fesztivál kapcsolatépítő szerepét a két kontinens között. Hasonlóan, a fesztivál dicséretével kezdte előadását, Peter Loehr, amerikai származású producer, aki 97-ben megalapította Kína első függetlenfilmes stúdióját, a Creative Artist Agencyt. Loehr nagy jelentőséget tulajdonít a koprodukcióknak, maga is szívesen hoz össze nemzetközi filmeket, hiszen a filmnyelv és filmgyártás eszközeinek egységesülésével, a piac is egyre inkább nemzetközivé válhat. Ezzel szemben a hongkongi Media Asia vezetője, Frederico Tsui kevésbé látja értelmét az Európával való együttműködésnek. Rövid és őszinte válaszaiból nagyjából kiderült, hogy Kínában egyrészt óriási közönsége van a hazai mozinak, másrészt van elég pénzük, hogy a piac fenntartsa önmagát. Nem éri meg tehát alkalmazkodniuk az európai közönség ízléséhez vagy a koproducerek szándékaihoz. A japán televíziós producer Yasuhiro Mase, aki hazájában sikerfilmek készítésére specializálódott (Memories of Matsuko, Nana) a Wasabi óta maga is készít koprodukciókat. Nehézségét abban látja, hogy Japánban a sikerfilmek, mangák, bestsellerek vagy sorozatok alapján készülnek, amik Európában kevésbé vagy egyáltalán nem ismertek, ugyanúgy, mint a filmekben szereplő japán sztárok. Néhány felkapott rendező vagy underground szerzői filmen kívül tehát csak koprodukcióban kerülhet ázsiai filmnyelv az európaival kapcsolatba. Jeong Byung-Gak, a filmes pályázatokkal, továbbképzéssel és oktatással is foglalkozó koreai KOFIC stúdió vezetője, bár hazájában kevés koprodukció készül (miért is készülne sok? a tavalyi „rossz” évükben 117 koreai film készült és ezek nézettsége óriási volt), szintén nyitottnak tűnt a témával kapcsolatban. Harmi a kávészünetben a koreai csereprogramok felől érdeklődött. Megtudtuk, hogy Koreában évente 32 diákot vesznek fel, egyéves képzésre, ezután a 32-ből a két legtehetségesebb mehet továbbtanulni. Igaz, ők jócskán kapnak támogatást a filmjeikre. Ez aztán az elitizmus.

Ezután pizzáztunk egy nagyot, és végre elkezdtünk filmeket nézni: elsőnek a Funuke című japán fekete komédiára ültünk be. Két fiatal lány kegyetlen testvérharcára az istenhátamögötti faluban, mindkettejük célja Tokyo és a hírnév. Az idősebb testvér, Sumika színésznő akar lenni, álmaiért még ölni is képes, húgát, Kyomit pedig Sumika szadista hajlamai ihletik népszerű horror-manga képregényei rajzolására. A sikeres képregények mindent kitálalnak a nővérről, viszont pénzt hoznak és lehetőséget, cserébe csak Sumika bosszúját kell elviselni. Izgalmas helyzet, ha hibát kell benne találni, az talán a tempója, ha még feszesebb, mondjuk mínusz félórával töményebb, tökéletes is lehetett volna. 

Rögtön ezt követően Pang testvérek akciómoziját, a Detective-et néztük meg, ami bár úgy volt beharangozva, mint „break between horrorfilms”, ennek ellenére elég sokkoló, izgalmas breaknek sikerült. Nem áll tőle távol az ismertebb Pang-filmek egy-egy eleme, ezt majd a csattanó leleplezi, de van akit például a Hetedikre emlékeztetett. Ez azért túlzás, bár a Detective is erős darab. A cuki Aaron Kwok, rendőr barátja segítségével rejtélyes gyilkosságsorozat után nyomoz, az áldozatok mind ismerték egymást, mégis nehéz kibogozni az egymás közti kapcsolat szálait. Gyilkosságnak látszó öngyilkosság, öngyilkosságnak álcázott gyilkosság. A darabkák szép lassan összeállnak, a néző pedig elégedetten távozik a moziból.

Napunkra kedvenc irányzatunk, a pink cinema egy gyöngyszeme tette fel a koronát. A Love Master főszereplője egy férfigésa, aki hivatása szerint nőknek szerez szexuális örömöket. Tehetségének híre gyorsan terjed, mígnem egy dögös, de teljesen frigid hoszteszlány nem lesz a megrendelője. Miután a lányt nem sikerül még a csúcs közelébe sem juttatnia, főszereplőnk, Kagurazaka útnak indul, hogy megismerje az életet és az igaz szerelmet. A Love Master egy manga képregény feldolgozása, ebből következően fordulatos, izgalmas és érzéki, tele kimonókkal és tradícióval. Éjféli filmnek tökéletes, a történet és a szex- bunyójelenetek a DV minőséget is feledtetik. Magyar pink mozit akarok!
Másnap a fesztivál legjobb filmjeként beharangozott Our Townnal kezdtünk. A Detective-vel ellentétben az Our Town inkább belső titkokra, mint akcióra épít, a történet bonyolult szövevénye két gyilkos és egy rendőr megfeszített áldozatokban összefonódó közös sorsának. Egy városban azonban sok a három gyilkos, macska-egér játékuk csak tragikus véget érhet. Izgalmas és intelligens film, mint a karakterek és az azokat alakító színészek játéka, csak európai szemmel nehéz követni a sok-sok flashbacket, tele nagyon hasonló koreai arcokkal.

Éjféltől egy maláj zombifilmre, a Zombi Kampung Pisangra ültünk be. Érdekes élmény volt. A vetítés alatt folyamatosan hagyták el a termet a nézők, a rendező pedig bealudt a filmjén. Bennünk is megfordult a gondolat, hogy elmenekülünk és kifújjuk magunkat, de aztán a maláj filmgyártás iránt érzett rokonszenvünk a teremben tartott minket, hozzáteszem nem bántam meg. A történet akár egy 15 éves, burokban felnőtt tv-junkie fejéből is kipattanhatott volna: egy faluban bezombulnak az emberek, akik meg nem, azok megpróbálják felvenni a harcot az élőhalottakkal. Ez volt életem első maláj filmje, tele olyan fricskákkal és parodisztikus elemekkel, amelyket az valószínűleg jobban megért, aki ismeri ezt a filmnyelvet. Bár hálás lettem volna, ha a Zombi Kampung Pisangot mondjuk fele ennyi ideig kell néznem, a ripacskodás, gagyi zombik, súlyos történet és visítás felkeltették a maláj filmkultúra iránti érdeklődésemet. A film után Harmi elkérte a rendezőtől, Mahmat Khalidtól a névjegyét, közben egy maláj-magyar koprodukció lehetőségét beszélték meg. Reméljük összejön.

A nap zárásaként bulizni mentünk tegnapelőtt is, és az előtt is. Ha azt gondolná bárki is, hogy Itália a partik országa, hát nagyon téved. Igaz mi most csak az udinei helyzettel szembesültünk, de ez szinte megdöbbentő volt. Éjfélkor bezár a kocsmák 90%-a, a maradék pedig maximum hajnali 2-ig van nyitva. A fesztivál ugyan a hét minden éjszakájára szervezett bulit, minden nap más zenei irányzatot helyezve középpontba, ha viszont odamentünk a megjelölt helyre, akkor már nem hogy zene nem volt, de kiszolgálás sem. Érthetetlen, pedig Udine egyetemi város, a filmesek meg eddigi tapasztalataim szerint társasági emberek. Visszavonom tehát, hogy Udine olyan, mint Miskolc. Van amiben több, van amiben kevesebb. A Cinefesten legalább éjféltől kezdve megszűnt a magyar fesztiválszervezés összes problémája, táncoltunk vagy legalább ittunk hajnalig. Egyelőre nem adjuk fel, hiszen egy horror-nap után nem hiszem el, hogy csak nekem esne jól egy hajnali sör.

Jól hangzik, ha azt mondom, hogy filmfesztiválra megyek: újságírók, filmesek közé, Ázsia filmes terméséből csemegézni, szinte ingyen. Csak akkor fogtak gyanút az otthoniak, amikor „az, aki kivitt” a meetingpointra, meglátta W.-t. Itt kéne hatásszünet és nagy levegővétel, mert hát aki ismeri, tudja, hogy a maga fizimiskája, tarkopasz kobakjával, egészen szélsőséges következtetésekre engedheti az embert, személyét illetően, elsőre. De azért tetőtől talpig dzsogingban, két nagy sporttáskát cipelve meglátni…szóval az nekem vicces, de van akinek ijesztő. Az összhatást csak színezte a szemüveg, és élcelődtünk, hogy épp csak egy félkilós fuksz hiányozna az összeállításhoz.  Tehát ő a csapatvezető, mondtam, és már szinte elkezdtem volna felsorolni az érdemeit, meg dicsérni a jellemét, amikor a búcsúzkodás rövidre zárta a beszélgetést. Mi is elindultunk.

Az út magyar szakasza gyorsan telt és visszafogottan. Néztünk ki az ablakon. Feri megpróbált visszavágni, de az én gyönyörű lábszárvédőm és felemás zoknim is kevés volt ahhoz a melegítőnadrághoz, amit viselt. Harmi nagyon jól vezet, K.G. belemerülhetett valami versek olvasásába, mi meg maradtunk kedvenc témáinknál: az ajzószereknél és a filmgyártás jövőjénél. Magam is meglepődtem, hogy a társasághoz képest milyen simán megy minden, K.G-t nem ismertem, de róla is sok mindent el tudtam képzelni, miután elmondta, hogy gyermekkorát egy vadregényes malomban töltötte. Békés utunkat, egy ausztriai pihenővel szakítottuk meg. Egyidőben érkeztünk ide egy turistabusznyi futballhuligán tizenévessel, akik alapból sem voltak túl fegyelmezettek, de amikor egy másik busszal megérkezett egy őket filmező, kiöregedett rockerekből álló stáb, elszabadult a pokol. Petárdákat gyújtottak és németül kezdtek indulókat szavalni. Indultunk tovább.
Győzött a megérzésem, eddig túl könnyen ment minden. Ausztria közepén rájöttünk, hogy a google randomra kidobott útvonaltervéhez nem fogjuk tudni tartani magunkat, ezért inkább rövidebb és egyszerűbb utat választottunk, aminek a következménye egy több órás kavargás lett Ausztria csodálatos hegyei közt. A látvány tényleg megérte: „Szép Magyarország, de kezdi elveszteni a hatását”, Feri indítványozta, hogy ez legyen a cikk alcíme, én azonban ezzel nem értettem egyet. Fontos részlet ugyanis, hogy Harmi autójában, csak kazettáról lehet zenét hallgatni. Két darab ilyenünk volt a kocsiban: Hofi, amit már Ausztria elején végigröhögtünk, és Kern András próbálkozása, mert zenének nem nevezném, azt, amit rádióállomások híján kellett elszenvednünk. Modulációját és teljesen összefüggéstelen szövegét hallgatva, azon gondolkodtam, hogy hiába a természet minden szépsége, ami fogva tartja lelkemet, az ez: tényleg leírhatatlan! Engem az is meglepett, hogy Kernnek egyáltalán eszébe jutott ilyesmit összehozni, de azt nem tudom most sem felfogni, hogy volt ember a földön, aki megengedte, hogy ilyen förmedvényt hangszalagra rögzítsenek. Hasonlítani nem is tudnám mihez, mert ez Kernen kívül mindenkire sértő lenne… Egyszer sikerült befogni egy jó adót, zajosan, de hallgathatóan leadták Morricone klasszikusát, a Profi főcímdalát. Mialatt ez ment, némán meredtünk a havas hegycsúcsokra, sziklákra, tavakra. Megható pillanat volt.

Közeledtünk az olasz határ felé. A benzinszintjelző pedig elérte a kis, piros sávot, idegesen remegett, kigyulladt, jelezve, hogy az autónak is megvannak a maga igényei, sürgősen meg kéne állnunk egy tankolni. Úgy döntöttünk spórolunk, nem pénzeljük az OMV-t és majd inkább olasz részen állunk meg, hiszen a határ után biztos lesz egy benzinkút belátható időn belül. Hát nem volt. Csak mentünk tovább üresedő tankkal, egyik alagútba be, a másikból ki. Minden más esetben örültem volna, ha nem zavarja meg semmi a táj szépségét, most viszont elég alaposan. Elképzeltem, ahogy lerobbanunk egy ilyen több kilométeres szűk alagútban. Körülöttünk meg csak torlódik, nő a kocsisor. Olasz tempóban kijönnek értük, elvontatnak vagy nem... Jézus! És még mindig nem jött szembe egy benzinkút sem, csak egy tábla, ami jelezte, hogy a következő 36 kilométerre lesz. Egyedül K.G. élvezte a helyzetet, idegesítően jól érezte magát, míg mi némán ültünk és a benzinszintjelzőre meredtünk. De bevált, tényleg azon gondolkodtunk, mikor üssük le, és nem azon, hogy pl. mióta is jövünk üres tankkal? Végre az út másik oldalán megláttunk egy kutat, persze OMV-t. K.G. és Feri halált megvető bátorsággal átszaladtak kannásbenzinért. Nem úsztuk meg olcsón, a kanna drágább volt, mint maga az üzemanyag, de így is örültünk neki. Betöltöttük és indultunk tovább. Következő kanyar után újabb tábla jelezte a legközelebbi benzinkutat: 56 kilométerre.

Udinéhez közeledve, a hegyek is kezdtek eltünedezni. Harmival érdeklődtünk a hely felől. Kiderült, hogy Udine nem az a kis hegyi városka, aminek elképzeltük a meséltek alapján, igazából nem is látni onnan a hegyeket. Sőt, nem csak, hogy akkora, mint Miskolc, de olyan is… Szerencsére kiderült, hogy ez erős túlzás, az viszont nem, hogy csak félpanziót kapunk. Harmival néha összenéztünk, miközben ezek a részletek kiderültek, közben a magnóból továbbra is Kern szólt. A helyzettel megbékélve értünk be Udinébe, végül már együtt énekeltük a magnóból hallatszódó értelmetlen és gyakran ismétlődő refrént. „Persze tudjuk jól…”

Udinében szintén fogalmunk sem volt, hogy hova kell menni. Nem nagyon olvastuk el a hospitality leveleket, a nyomtató meg valamiért mindenkinél épp a napokban mondott fel. Egyre idegesebbek lettünk, én különösen, mikor Harmi nekiment egy padkának. K.G., a legfelelősségteljesebb ember köztünk, most is megőrizte a hidegvérét. Több tucat olasz segítségével, egész Udine bejárása után, végül megérkeztünk a hotelba, egy időben egy másik magyar csapattal, akik 3 órával utánunk indultak és velük együtt értek oda.

Na de, akkor pár szót arról, hogy mit is keresünk mi itt: A Far East FilmFestival már 10. éve vonzza Udinébe az ázsiai szórakoztatófilm kedvelőit, a világ minden tájáról. Ez az egy hét jó alkalom, a kapcsolatépítésre, kikapcsolódásra, bulizásra és a tömény, válogatottan jó ázsiai filmek élvezetére. A fesztivál szervezőjét még csak látásból ismerem, de érdekes élettörténete van. Francesco mozdonyvezető volt, majd nyugdíjazása után világjárással kezdett foglalkozni, így építette ki azt az ismeretségi hálót, aminek köszönhetően el tudja hozni ide ázsia legelborultabb és legütősebb játékfilmjeit, egy-egy jeles alkotóval együtt. A szervezés mellesleg nagyon jó, és nem csak magyar viszonyokhoz mérten. Nem csoda, hogy a fesztivál kezdi kinőni magát, bár a mai bulin nem volt nagy nyüzsgés, a filmekre kemény sorbanállás van és harc az ülőhelyekért. Ami minket illet, közülünk W. számít tapasztaltnak, ő már volt itt tavaly, keni-vágja az ázsiai filmes témát, sőt ezeket a filmeket igazából már egy - kettő kivételével mind megnézte otthon. Harmi szereti a filmeket, az ázsiaikat és mindenfélét, az olcsó fesztiválokat és persze a PARTIT, kb. engem is ezek motiváltak. K.G. kicsit kilóg, olyan szempontból, hogy nem szereti a filmeket, az olasz bort viszont igen, úgyhogy annyira mégsem.

Ennyit az első napról. Filmeket nem néztünk viszont elégedetten konstatáltuk, hogy jó helyre érkeztünk, ahol isteni a pizza, a fagyi és kedvesek az emberek.

Két igen elborult film fog érkezni Japánból hamarosan: a The Machine Girl és a Tokyo Gore Police egyaránt az Ichi The Killerhez hasonló képregényszerű, groteszkül eltúlzott erőszakábrázolással rendelkező japán állatságnak tűnik. Erőteljes B-filmes hangulat, humor és brutalitás - mi kell még?  (Igaz, nem mind arany, ami fénylik: a 2005-ös japán Meatball Machine-nak is voltak erős pillanatai, de a történet gyenge volt és a látványban is a kelleténél erősebben dominált a kis költségvetés.)

Mindenesetre reméljük a legjobbakat (a Tokyo Gore Police-hoz több reményt fűzök: annak a filmnek ez a pár perc alapján tökösebb stílusa lesz). Alant látható két friss előzetes, csak erős idegzetűeknek!

A zsaruk korruptak, és mindig is azok voltak, legalábbis a vásznon. Az utca királyai is ebből az alapvetésből indul ki: a rend őreit sokkal jobban foglalkoztatja az, hogy saját túlkapásaikat és a törvény megkerülésével végrehajtott akcióikat leplezzék, elkenjék és egymást mindenben fedezzék, mint a bűnözés tényleges visszaszorítása vagy az általában szegény, színesbőrű áldozatok feljelentéseinek komolyan vétele. Los Angeles egy forrongó, fékezhetetlen dzsungel, ahol a zsaruk is – úgy érzik – csak a legbrutálisabb módszerekkel tudnak életben maradni. Tisztára mintha egy Kemény zsaruk (Shield) tévéfilmet látnánk…

A párhuzam nem merül ki a témaválasztásban vagy a karakterekben: a rövid, de pergős akciók és a rengeteg kivagyiskodás, kötözködés és a rendőröket ellenőrző belső ügyosztálytól való félelem is ismerős lehet a tévénézőknek. Terjedelme miatt persze Az utca királyainak esélye sincs olyan mélységben belevájnia szereplőinek lelkivilágába, magánéletébe és erkölcsi rendjébe, mint az említett sorozatban ezért itt inkább egyetlen, a felszínen ismerős és életszagú, ám a végére inkább csavarossá és látványossá váló ügyet követünk végig.

Tom Ludlow detektív nyakig sáros, magasról tesz a hivatalos procedúrára: a film nyitó jeleneteiben éppen lemészárol néhány bűnözőt (illetve gyanúsítottat) főnöke szervezésével és vezényletével. Az ilyesmit persze nem mindenki nézi jó szemmel, és bár társai fedezik, ő maga pedig szintén profi a bizonyítékok meghamisításában, volt társával, egy fekete zsaruval rendszeresen nézeteltérésbe bocsájtkozik. Amikor megtudja, hogy expartnere a belső ügyosztálynak dolgozik, elhatározza, hogy egyszerűen jól megveri őt, ám véletlenül pont ugyanekkor egy rablást végrehajtó két gengszter szitává lövi a férfit. Tomot megint tisztára mossák, ám valahogy egyre kevésbé tetszik neki az egész dolog, és még lelkiismerete is háborogni kezd, amiből persze rengeteg bonyodalom származik.

A színészgárda impresszív (kell is, mert a történet nem túl eredeti): Keanu Reeves várakozásaimmal ellentétben egészen komolyan vehető volt Tom Ludlow szerepében, jót tett neki a hízás meg az öregedés, remek elnyűtt megjelenése van. Forest Whitaker a Kemény zsaruk után ezúttal az ellenkező oldalon játszik (éppolyan meggyőző és magával ragadó vehemenciával, mint akkor), ezúttal ugyanis IAD-s (Internal Affairs Department) nyomozó helyett korrupt és gátlástalan kapitány, aki minden szart segít felmosni embereinek. Az ő (azaz Kavanaugh) helyét minden tévénéző kedvence, Hugh Laurie vette át, aki szintén ismerős terepen mozog: filmbeli karaktere igencsak hasonló Dr House-hoz, valószínűleg nem véletlenül, úgyis mindenki azt a dörzsölt, nagy dumás faszit várja el tőle. (A sorozatfüggőknek egyébként a többi karakterszínész közül is jópár ismerős lesz majd.)

A rendezésre nem lehet sok panasz: talán nem nyűgözi le a nézőt, de remekül kiszolgálja az egyenletesen csordogáló történetet. Ez utóbbi egyébként nem tartogat sok meglepetést, leginkább csak a rutinos színészek játéka feledteti a sok sablonos fordulatot. A film végére azért kicsit bedurvul a tempó, már-már akciófilmbe illő jeleneteknek is tanúi lehetünk, de a ’90-es évek korrupt rendőrös, bosszúállós krimisztorik ideje lejárt, 09/11 óta minden filmnek muszáj moralizálnia egy kicsit, vagy legalábbis megpróbálnia azt. Az utca királyai kissé szájbarágós, de a döccenőket ügyesen leplező tanulsággal végződik, melyet meghallgatva a néző, ha akar, Tom Ludlow-val együtt bámulhat Los Angeles napfelkelte által vörösre festett hegyeire, magában Vonnegut szállóigévé vált, beletörődő egysorosát idézve: „Így megy ez…” Vagy inkább morfondírozhat azon, hogy minek realista, kiábrándult stílusban előadni egy, a végére ennyire színpadiassá vált történetet?

Egy biztos: én a Kemény zsarukra szavazok.

Több évtizedes pályafutásom alatt láttam már rossz filmet. Megnéztem csapnivaló filmet. Sőt, még kibírhatalan, ordas szar celluloidpocsékolást is. De nem voltam felkészülve a Kis Vukra.

De én vagyok a hibás: a trailerek után a grafikáról volt egy kialakult véleményem. Hátha jó lesz a sztori, lesz benne egy-két vicces karakter, jó beszólás, megtalálom a pozitív biszbaszt, mint részeg fizikatanárom mondta egy laposelemről, szólalt meg a bennem lévő jóindulatú Ranschburg Jenő.

Mit rontsam el prekoncepciókkal a műélvezetet? Tágra nyílt szívem, jó, nem értek a 3D animációhoz (csak egy kicsit), koncentráljunk magára a történetre. Meghalt a Vuk, éljen a Kis Vuk!

Film indul. Hét (7) másodperc múlva úgy éreztem magam, mint az esztergomi érsek egy spriccpartin. Miért? Bosszúból, pénzért, nőért? Bosszú a kritikusokkal szemben, akik leszólták a Macskafogó 2-t, hibákat találtak az Egon és Dönci-ben? Pénzért, amit ki lehet préselni az MMK-ból? Olyan nő meg még nem született erre a sárgolyóra, aki miatt megérte volna. (PC: Férfi sem). Kínos feszengés, lábcsuszatolás, óranézés. És még belül vagyunk az első tíz percen.

Ki tette ezt? Egy rosszindulatú kobold műve ez, aki látva a reakciókat most magában röhög egy szivárvány tövénél? Beerősített a New York-Tel-Aviv tengely, kiegészülve arab moszkovitákkal? (Nem emelnék ki senkit az alkotógárdából. Vétkesek közt cinkos, aki néma.)

Maga a sztori, aki tisztában akar lenni az alkotói szándékkal, sajtóanyagból idézve:

„Vadászok törnek az erdőre, egyedül a helyi vadőr tolókocsihoz kötött fia és az ő nagyothalló kutyája próbálja megállítani a vadorzókat. A környék azonban nemcsak puskaropogástól hangos, egy vándorcirkusz is a közeli réten ver sátrat. A Trilibusz cirkusszal különös, hóbortos állatsereglet is érkezik, akiket Balfék és Jobbfék gondoz – ám a társulat igazi feje a direktor félelmetes felesége, a titokzatos múltú Arcadonna. Amikor Kis Vuk, a bátor növendékróka körülszaglászik a lakókocsik körül, az egyik plakáton a saját, rég nem látott apját ismeri fel… Vuknak most egyszerre kell megmentenie a családját, kiszabadítania a cirkuszban raboskodó állatokat és elűznie az egyre bátrabban pufogtató vadászokat. Egy fiatal és tapasztalatlan róka számára már a küldetés harmada is lehetetlen: Vuk azonban nem gondolkodik sokat, belevág élete legnagyobb kalandjába. Néhány segítőkész gyerek, pár bolondos négylábú és sok bátorság segítségével bármi megtörténhet.”

Kár, hogy ez a történetet nem korrelál a valósággal- a kerekesszékes srác egy tudós fia, hóbortos állatseregről szó sincs, csak egy oroszlánról, két rókáról, meg egy szürke izéről, ami feltehetőleg farkas. Vadászok nincsenek, csak a cirkuszosok. Két, azaz 2 db gyerek van a műben, ők is kamaszok. Ez lenne az a sztori, amire sikerült (?) összeszedni 1,4 milliárd forintot. (A „növendékróka” szó értelme talányos. Mi a véres genyó az?)

A szinkronról: Csőre Gábor elvékonyított, nyávogó hangja egy bagzó macskánál elmenne, de itt borzalmas. Gálvölgyi János, mint öreg Vuk, totális félreértés. Minimum egy generációval fiatalabb hang kellett volna ide. A többi állathang is széngáz, talán egyedül Mikó István nyula stimmel, de neki meg olyan szövegeket kell mondania, hogy kiéghetett a mikrofon.

2008 április 17. Jegyezzük meg a dátumot. A magyar filmkészítés (nem szűkíteném az animációs filmekre) megállt egy pillanatra és önnön sírjába kell, hogy nézzen. Elmúlt egy hónapban ez volt a harmadik magyar film, amire beültem. Elegem van a dilettantizmusból, a megélhetési, haveri filmezésből. Vagy tanuljanak meg egy rendes filmet megcsinálni, vagy áruljanak hot-dogot. Harmadik út nincs.

Vége. Nem térek magamhoz. Inkább egy haldokló 12 éves maláj kurva bambuszketrecből lecsurgó nyálát kenje szét a mellkasomon három pucér skót a szöges bakancsával, miközben nyugdíjas nénik szottyadt mellükkel terítik be a fejem és félkarú szintisember adja elő a Fásy- mulató Összest.

A fizikusok végre fellélegezhetnek. Földi körülmények között megvan az abszolút nulla fok.
Végeztem. Átadom a szót Ramiznak.

--------------------------------------------------------------------------------------

Pokol. Sötét, feneketlen, gonosz, embertelen, feneketlen mély pokol volt, ami ma reggel ránk várt a Művész mozi gyomrában. De egy kritikusnak még a pokolba is kész kell legyen lemászni pusztán azért, hogy fel tudjon kiabálni a többieknek, amúgy Gandalf-módra: „Fussatok, bolondok!”… A Geekz magazint végül is csak én és Vilos kollega képviseltük, és vetítés után rögtön megegyeztünk: megosztjuk a beszámoló terhét. Higgyétek el, megnéztünk és élveztünk mi már temérdek rosszfilmet, ízlésünk pedig felveszi a versenyt ferdeségben akárkivel (eddig legalábbis azt hittük – eme „film” készítőihez képest sehol nem vagyunk). De a Kis Vuktól azonnal és tökéletesen kikészültünk.

Nehéz szavakba önteni, miért vonakodik az ember egyáltalán kritikai megnyilvánulásokat tenni egy olyan mozgóképről, ami még jószerint a digitális téntát sem érdemli meg, és még nehezebb kerek egésszé rendezni a nálam mostanra masszív fejfájássá tömörödő benyomásokat. Mintha egy tál hányást kéne végigtúrnom, hogy a tegnapi ebéd alkotóelemeit kutassam – elnézést a hasonlatért, de higgyétek el, egyáltalán nem túl erős.

 A történet… nos, forgatókönyv NEM VOLT, ebben meglehetősen biztos vagyok, de ha esetleg nem is így volna (a stáblista alatti werkfilmes jelenetek egyike egy forgatókönyv-szerkesztő szoftvert mutogat, mintha csak győzködni akarná a nézőt, igenis használták), az tuti, hogy senki nem olvasta el. A történet gyakorlatilag összefüggéstelenné kócolt töredékek egymásutánjából áll, nem amúgy Egon és Döncisen, klippszerűen, amit egy kis fantáziával öntudatlanul is összeköt magában a néző, hanem ellentmondásosan és szilánkosan, mintha valami gyárilag elcseszett kirakós darabkáit próbálná kirakni az ember, amik nem illenek össze. De elvégre csak az a fontos, hogy a kissrác összejön a kiscsajjal (a nyomorék fiú hirtelen megtanul járni és felhúzza az artistalányt a szakadék széléről, comprende?), a kisróka meg a kisrókalánnyal, az erdő mélyén élő Einstein-klón kinyomoz mindent, a maci leüti a gonosz cirkuszosnét, a két debil faszi pedig jól megáramozza magát és ezért kéken világítanak a börtönbe menet, úgyhogy minden oké. WTF?

A cselekmény többször is felhasználja a cirkuszi állatok rabságának és megszöktetésük tervének motívumát, de az nyilvánvalóan senkit sem érdekelt, hogy ettől függetlenül mindenki (emberek, erdei állatok) nyugodtan ki-be mászkálhatnak a lezárt területre… Ugyanígy tökéletesen értelmetlen és zavaróan ellentmondásos az is, hogy a vadon élő állatok ugyan nem függnek a simabőrűtől kapott tápláléktól, de sohasem esznek semmit (csak utalás van rá, de az még jobban kiemeli a természetes táplálékkeresés hiányát), mert úgy nyilván kevésbé tűnnének jó fejnek… És van még száz ilyen hülyeség. Teljesen felesleges lyukakat keresni a történet logikai szövetén, mert olyan gyakorlatilag nincsen! Hihetetlen, de igaz, minden snitt ellentmond az előzőnek, minden mondat megcáfolja a következőt.

Ami pedig különösen fájó: még azt is sikerült következetesen és kegyetlen érzéketlenséggel totálisan elcseszni, amit a régi Vukban – az igazi Vukban – szerettünk. A vadászatra tanítás kihívása, a természet szigorú törvényei, a simabőrű ravaszsága és félelmetessége és így tovább: minden szisztematikusan ki lett belezve, meg lett baszva és le lett szarva. (Elnézést a trágárságért, de ritkán olyan őszinte, mint most. Muszáj volt, na.)

A pocsék, vállalhatatlan látványvilágon (torz formák, aránytalan, dróton rángatott zombiként mozgó élőlények, igénytelenül megrajzolt, a perspektíva ürügyén homályosra kent 2D-s háttérképek, beszaggató animációk - de most komolyan, ennyire nem volt hardver hozzá, vagy ez csak egy lustán meganimált slow motion akart lenni?), a beleerőszakolt, gusztustalanul giccses és ízléstelen betétdalokon (átok rád, Ganxta Zolee! volt, amikor korrekt, hallgatható zenét csináltál, emlékszel?) és siralmasan béna dialógusokon kívül külön öröm volt a már tíz éve is kurva cikinek számító, még retrónak is túl gagyi motívumok és beszólások használata. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy a Turbó 3000 nevű GPS-es, fedélzeti számítógéppel, elektronikával, mindent átvágó kézi lángvágóval és katapultüléssel felszerelt kerekes széket (tényleg, milyen praktikus kilőni a levegőbe egy nyomorék gyereket…) bárki is komolyan gondolhatta. És ne jöjjön senki azzal, hogy ez gyerekeknek készült és azért ilyen ostoba, mert én már gyerekként is felháborodva utasítottam vissza, amikor hülyének néztek.

A magyar hangokkal kapcsolatban pedig lenne egy érdekes kérdésem: miért vállalták olyan színészek, mint Kulka János, Reviczky Gábor, Bodrogi Gyula? A pénz beszél, na de ennyire? (Mert azt, hogy a Ganxtának vagy a Gálvölgyinek nincs ízlése, azt azért mindenki tudta.) Mindegy. Az angol nyelvű szinkronnal kapcsolatban állítólag Donald Sutherlanddel tárgyalnak. Remélem, ez csak kamu. Azért valamennyi ízlés és erkölcsi tartás csak maradt a Földön…

Az imdb-n jelenleg 1.9 ponton áll a film, és remélem, ennél csak alacsonyabban fog - az országimázsnak mindenesetre nagyon jót tenne, ha a lakosság azon internethasználó része, aki mégis megnézi a filmet, mereven elhatárolódna tőle ezen nemzetközi filmes felületen. De ha lehet, inkább ne nézzétek meg, még kíváncsiságból sem. A Kis Vukot el kell ásni, le kell tagadni, el kell felejteni mihamarabb.

Egyetlen konkrét Geekz-díjat ugyan nem hirdettünk, de mindenképpen kedvenceink közé sorolható a Megfigyelés alatt, a Börtönvonat Yumába, a  Csak egy szerelmesfilm, a Jar City és a Test/Antitest. A személyes kedvenceit kommentekben bárki megoszthatja velünk, sőt erre mindenkit buzdítunk (az egész fesztivált érintő általános véleményekkel együtt - ti jövőre szívetek szerint milyen irányba tolnátok a hangsúlyt?). Búcsúzóul pedig essék pár szó még két konkrét filmről!

A Swing Girls az a film, amit egy valamirevaló horror- és akciófaló, krimikedvelő, exploitation-rajongó pornóista geek általában bőszen letagadna, ám jelen helyzetben én bevallom (nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek): többször láttam és egyszerűen imádom. Pedig első ránézésre végtelenül naiv és művies az egész, de a japánok még a finom, ám kendőzetlen hatásvadászatot is képesek úgy használni, hogy az összhatás természetes, őszinte és tiszta lesz, amit egyszerűen csak jó nézni.

Az alaptörténettel – fiatalok egy csoportja meg kell tanuljon valamit, amihez kezdetben egyáltalán nem értenek – több filmben és sorozatban találkoztunk már. A Linda Linda Linda esetében a fenti filmhez hasonlóan ez zenetanulást jelent: négy középiskolás lány saját számokkal szeretne fellépni a közelgő iskolai fesztiválon. Persze semmi sem úgy megy, ahogy eltervezték: az egyikük eltöri a kezét (illetve ezt állítja), villámgyorsan új énekest kell szerezni (ráadásul egy koreai lányt találnak, akinek a japán nyelv sem megy épp tökéletesen) és még új számokat is meg kell tanulniuk (néhány ismert japán rockos gitárpop-slágerre esik a választásuk). A film végig törekszik az életszerűségre, kézzelfogható karakterekre és ismerős helyzetekre, ennek megfelelően pedig görcsösen kerüli a hasonló jellegű, egy adott kritikus versenyhelyzetre épülő történetekre jellemző nagyvonalú, művies pátoszt.

A természetességgel nincs is semmi probléma, a kézenfekvő ziccerek látványos kihagyása, a szándékosan eszköztelen színészi játék és a hétköznapi természetesség azonban – amiben a japán film olyan erős és kifejező tud lenni – egy ilyen témának nem feltétlenül tesz jót. A néző igenis szeretné látni a bénázást, aztán a vért és verítéket, végül pedig a kirobbanó sikert, ahol őt is magával tudja ragadni a zene. A kínosan egyszerű problémák, az unott gyakorlások és a növekvő lelkesedés nem túl hiteles előadása nem éppen felel meg ezeknek az elvárásoknak, a film végi minikoncert szinte már szégyellve megmutatott eksztázisa pedig kifejezetten félszegre sikerült. Nem rossz film ez, csak éppen jellegtelen: túl kevés ötletet és még annál is kevesebb bájos egyéniséget tud felmutatni.

A Titanic Fesztivál egy jól sikerült zsánerfilmmel, a Börtönvonat Yumába (3:10 To Yuma) című westernnel nyílt meg két héttel ezelőtt csütörtökön, mi pedig egy másik Christian Bale-filmmel, a Hajnali mentőakcióval (Rescue Dawn) zárjuk cikksorozatunkat. Werner Herzog valódi történeten alapuló, a vietnámi háborúban játszódó drámája (melynek történetét egyébként már dokumentumfilmben is feldolgozta) két éve készült el, de mivel hazánkban még nem mutatták be, kellemes meglepetés volt a Titanic műsorában találkozni vele.

A film egy repülő lelövésével és kényszerleszállásával kezdődik: remek, látványos jelenet, pumpálni kezdi a nézőben az adneralint. Aztán amilyen hamar elkezdődött, úgy véget is ér. Hősünk, Dieter Dengler menekülni kezd a dzsungelben, de hamar elfogják és egy cölöpkunyhókból álló, kerítéssel körbevett, katonai létesítménynek aligha nevezhető faluba viszik őt, ahol már raboskodik néhány vietnámi és amerikai katona. Dieter gyorsan beleszokik a helyzetbe, és nemhogy nem törik meg lelkileg, de társaiba is erőt és reményt önt: meg kell próbálni a szökést!

Rambo ugyan még most, kissé megöregedve is tíz perc alatt mindenkit széttépne, a Hajnali mentőakció azonban igyekszik a valóság talaján maradni, és az elrongyolódott, lesoványodott, sárral beterített férfiak férgekből álló ebédje sikeresen kavarja fel a nézőt. Történelmi realizmusa vitatható, de testközelbe hozza azt a kilátástalan, őrjítő testi-lelki nyomort, ami később, a szökést követő menekülés közben a férfi csendes és visszafogott becsavarodáshoz vezet. A film legerősebb jelenetei ezek: Herzog remek stílusérzékkel és minimalista eszközökkel ábrázolja Dieter megbolondulás határán álló elméjét, méghozzá belülről. A háborús-menekülős kalandfilm drámai színezete itt még erősebb lesz, a lezárás pedig egyaránt értelmezhető finoman gúnyos gesztusnak és komoly, de átlátszó pátosznak.

Én remélem az előbbit, és ezért is merem jó filmnek nevezni a Hajnali mentőakciót, ami félreérthetetlen aktuálpolitikai áthallásait pórázon tartva egy megrázó és magával ragadó személyes kalandot képes elmesélni. A másik lehetőség – miszerint Herzog mindent komolyan vesz, a csillagos-sávos mégiscsak tökéletesen büszkén és győztesen lobog a film végén, Dieter (szerintem szándékosan) butának ábrázolt karakterét pedig, aki kész visszamenni („még négyszer zuhant le”), nem huncut kacsintással, hanem őszinte diadallal állítja az önbizalommal teli amerikai nép példaképéül – valóban kissé nyomasztóan hat. Különösen ha utánanézünk, hogy mi is az, ami a történetből valóban Dieter érdeme és mi az, amit mások csináltak meg…

No de ne legyünk ennyire bizalmatlanok… különben is, ha minden kötél szakad, még mindig előhúzható azon érv, hogy egy film önmagában, az alkotó eredeti szándékától elszakítva is vizsgálható és értékelhető. (Történt már mozgókép ilyesféle híressé válása…) És különben is, minden más rendben van: a rendezés, a színészek, a tempó, a látvány – tényleg csak az ideológia buktatóin lehet megbotlani. De hát ez a kockázata minden politikával incselkedő műnek.

Hét napon át gyűlt bennem a méreg, mert mindössze egyetlen filmet vetítenek a sajtónak a japán hatos csomagból. De a szervezőknek volt igazuk, és ez az egy is túl sok.

A Szamócás süti négy fiatal nő sorsát követi végig, de hiába van a kamera velük a hálószobában vagy a mosdóban, tehát a legintimebb pillanatokban, a film távolságot tart tőlük. Nem tudjuk, mit szeretnének hőseink, ezért nem is izgulunk értük. Az események csak megtörténnek a lányokkal, ők maguk azonban nem alakítják sorsukat.

Chihiro már kamaszkorában elhatározza, hogy szerelmes akar lenni, aztán pár év múlva egy „Menyország Kapuja” nevű, escort-klub diszpécsere lesz. Talál egy meteoritot, amiről azt hiszi, ez maga az Isten. Imádkozik is hozzá minden nap, hogy legyen olyan kedves és ölje meg a főnökét. Már kilépett a klubból, hogy egy gyorsétteremben dolgozzon és megtanítsa annak kínai szakácsát a japán nyelvre, amikor tényleg megtörténik a csoda.

Akiya luxus call-girl az escort-klubban. Mindent megtesz a pénzért, de lelkében már a halálra készül, hiszen nem akar megöregedni. Koporsóban alszik és csak azért vett emeleti lakást, mert onnan könnyű a mélybe vetnie magát. Amikor egyik ügyfelét óvszer nélkül vállalja be, teherbe esik.

Mindez azonban olyan unalmas, hogy a másik két lány közül csak egyre emlékszem, egy illusztrátorra, aki épp azt a megbízást kapja, hogy rajzolja le Istent. Ő mellesleg krónikusan sovány, mert étkezés után azonnal a vécécsésze fölé hajol, hogy mindent kiöklendezzen.
Szinte folyamatosan szűk belsőkben vagyunk, a nagyvárost legfeljebb háztetőkről pásztázza a kamera. A lányok aranyosak, van egy ’arcra élvezés’-jelenet is, de még ez sem dobja fel a filmet, ami rideg és barátságtalan, de leginkább semmilyen. Bár nem egyszerre, hanem egyenként, de negyven ember mégiscsak elhagyta valamiért a nézőteret.

A Kek vetítése közben azon töprengtem, hogy milyen filmes hatások érhetik az embert, ha kazahnak születik. Tényleg szeretném tudni, hogy egy korrekt nagytotál utáni beszélgetős jelenetben mégis miért oda tették a kamerát, ahova került, és így tovább.

A történet nem különösebben érdekes. A film elején egy család offscreen lemészárlásában lehet részünk, de a gyermek természetesen megmenekül. Ugrunk pár évet és megtudjuk, hogy az Adai és a Jaumic törzs régóta háborúban áll egymással, de hiába akarnak ennek véget vetni, nem teszik. A gyermekként elrabolt Jersor ereiben Adai vér csörgedezik, úgyhogy egyik család sem repes a boldogságtól, hogy összejön Jemallal, az ellenséges klánba tartozó csajszival. Időtlen történet. Főleg, mert amit Magyarországon – Borat-ot most nem véve számításba - gondolunk a kazahokról, az alapján mindez történhetne mondjuk 1200-tól napjainkig.

Végtelen sztyeppéket, sziklafalba vájt barlangokat, jurtákat, lovakat, bárányokat, muzulmán szertartásokat látunk és színészeket, akik olykor túljátszva, máskor pedig lenyűgöző naivitással élik át szerepüket. A zene főleg lant- és furulyaszó, amit néha doromb hangjával vegyítenek, utóbbi italo-western hangulatot teremt és ez roppant mókás. A látványon viszont nem spóroltak. A világításon kívül ugyanis még egy-két komolyabb kameramozgató eszközre is futotta a büdzséből. Az elkövetett bakik azonban épp emiatt súlyosak. Amikor Jersor és Jemal találkozik egy kisebb vízesésnél, hogy aztán együtt töltsék az éjszakát, az akár lehetne egy szépséges, romantikus pillanat is. Lehetne, ha a csúcsponton a rendező észnél van, mert azt a tengelyugrást, amit produkál, nem viseli el a mozivászon. Én sem.

Egyetlen magyar filmként Pápai Pici rendezőnő Szakítópróba című rövidfilmjét tűzte műsorára a 15-ik Titanic Filmfesztivál. Autó hozza a nőt (Pokorny Lia) a budai lakásba, ahol már várja őt a kedvese, aki zenész. Jobb kezén kötés virít, ráadásul a lány még azzal is megvádolja, hogy egész nap csak otthon döglik, ahelyett, hogy a hangszerén próbálna. Aztán vitatkozni kezdenek, a dialógusból egy perc sajnos a Bëlga együttes Az a baj című számára hajaz. Ez nemcsak nekem, de a filmbeli férfinak is sok, úgyhogy előbb kidobja az utcára a nő holmijait, majd összefirkálja a bútorokat, a falakat, sőt még a tévét is. Aztán lenyugszik, rádöbben, mit csinált. Másnap reggel a nő már ismét mellette ébred.

Pasi létemre engem jobban érdekelt volna, hogyan érinti mindez a lányt, de amikor a veszekedés elkezdődik, Pokorny Lia szinte kikerül a képből. Ettől függetlenül érdekes, hogy látja egy nő a veszekedő férfit. Szerintem nagyon vicces. A látványt illetőleg szinte végig a garzonlakásban vagyunk, de a díszlet és a berendezés, vagy épp a fali dekorációk képesek lekötni az embert erre a tíz percre. Nem csoda, hiszen az operatőri munka az egyik fiatal tehetség, Győri Márk keze munkáját dícséri.

Az izlandi Sigur Rós 2006-os koncertturnéját feldolgozó film, a Heima egy ideje már kapható ugyan a jobb lemezboltokban, de a fesztivál zenei blokkjába azért belefér. Emófrizurás 15 éves loliták, répanadrágot viselő lányos arcú fiúk gyülekeznek a mozi előtt, amit enyhén szólva is furcsállok. Az egyébként nehezen kategorizálható Sigur Rós-t ugyanis jobb híján vagy a poszt-rock, vagy – elektronikus zene felől közelítve legalábbis – a chill out címkékbe sorolják a szakértők. Az, hogy a világ körüli turnéról visszatérve ingyenkoncerteket adtak Izland-szerte, sok mindent elmond az együttes ars poétikájáról. Számukra a szülőföld szent, minden, amit a zeneipar gépezete jelent, számukra a külföldhöz kötődik.

Dean DeBlois valószínűleg a legegyedibb filmográfiával bíró rendező, mert a Disney animációs rendezőjéből és a Lilo és Stich társrendezőjéből avanzsált koncertfilmessé. A leglehetetlenebb helyeken – például egy rét kellős közepén, hóesésben fellépve, vagy akár egy vászon mögül, árnyjátékként, mint például Reykjavikban is – látjuk koncertezni a zenekart, de akinek ez nem elég, a szigetország ködös, borongós tájképeiben is gyönyörködhet. Színtiszta képzőművészet. Ha a számok között nem interjúrészleteket kellene végighallgatnunk, a zeneileg képzetlenebbeknek simán ajánlanám a filmet, hogy kezdjék ezzel a Sigur Rós-sal való ismerkedést. Így azonban marad valamelyik CD.

A mexikói Felégetett hidak című ifjúsági kamaszdráma egy testvérpár, Helena és Sebastian útkereséséről szól. Villa a város közepén, szolgálólány, mindez minimum felső középosztálybeli életet sejtet. De a szülők külön élnek, a testvérekre vigyázó anyuka pedig halálos beteg. A katolikus iskola azonban kemény hely, a gazdagabb fiúk naponta elverik a szegényeket és hogy nekik bántódásuk se essék, aki teheti, az például két testőrrel és egy sofőrrel jár be. Helenáéknak ennyire nem megy jól, ráadásul Sebastian belezúg az egyik kemény, sebhelyes arcú srácba, Juanba is. Vagy vele lóg, vagy otthon festeget, hol Juant, hol a végtelen tengert, ahol elmondása szerint sosem járt. Mindez természetesen csípi Helena szemét, hiszen így ő az, aki mamája ápolására kényszerül. Amikor azonban a mama meghal, egyedül maradnak a hatalmas házban. Hogy fedezzék a költségeket, albérlőt fogadnak.

Körülbelül ennyi. A korábbi tévés rendező, Francisco Franco-Alba biztos kézzel vezényli le a sztorit, dolgozik a rutin, a forgatókönyv is érezhetően ki van dolgozva, de a jelenetek egymás mellé helyezésén kívül többre mégsem futotta. Pedig a film nem unalmas, pörög rendesen, ennek ellenére nem képes mély nyomot hagyni. Talán a fakó színek teszik, hogy egy képre sem emlékszem belőle. De a zenéje jó volt.

Két és fél óra alvás után talán nem csoda, hogy az Engedj be! első perceit ellenszenvesen, ásítozva fogadom. Húsz perc is eltelik, mire érdekelni kezd a film, aminek a felénél viszont már erős a gyanú, hogy egy remekmű pereg előttem, az utolsó kockáknál pedig egyenesen drukkolok, hogy a svéd rendező, Tomas Alfredson el ne rontsa nekem a végét. De nem. Az Engedj be! briliáns, káprázatos, óriási és zseniális.

1982-ben járunk valahol Stockholm külvárosában. A nagyon szőke, 12 éves Oskar a mamájával él együtt egy lakótelepi lakásban. Az iskolában terrorizálják, az otthon magányában viszont sorozatgyilkosokról gyűjt cikkeket. Időszerű hobbi, mivel egy gyermeket holtan találnak a közeli erdőben, majd egy felnőtt férfi is rejtélyes körülmények között eltűnik.

Oskar összebarátkozik Elivel, aki nem régen költözött a szomszédba egy férfival. Eli is tizenkét éves, többnyire egy szál pólóban mászkál a legnagyobb fagyban, a csokitól hánynia kell és különben is csak éjszakánként jelenik meg. Merthogy vámpír.

Ez talán nem túl eredeti, de a történet Oskar és Eli barátságára koncentrál. A két gyermekszereplő ritka tehetséges. Olyannyira, hogy a szép lassan erotikus vonzódássá alakuló kapcsolat bensőségessé formálja át a skandináv tél nyomasztó hangulatát is. A túláradó érzelmek ellenére nem kell lemondanunk a borzalmakról sem.

Leszakadó végtagokat, savval leöntött, eldeformálódott arcot, vérszomjas vámpírnőt látunk, akit digitális macskák támadnak meg, de Tomas Alfredson nem viszi túlzásba. Sokkoló látvány és ijesztgető hangeffektek helyett inkább a lassúságból fakadó feszültségre és a nézői képzeletre épít, sőt még humora is van. Nagyon sokat lehetne még írni róla. Nagyot sokat kellene még írni róla. De még most sem tértem teljesen magamhoz a döbbenettől. Mert az, hogy egy erős közepes felhozatalú filmfesztivál végén jön egy ember az ismeretlenségből és lerak egy olyan elegáns és intelligens mozit, mint az Engedj be!, az megismételhetetlen élmény.

Sajnos ez volt az egyetlen film, ami után már nem osztottak szavazólapokat a sajtónak, mondván a szavazás már lezárult. Azon már meg sem lepődtem, hogy semmiféle díjat nem kapott.

Jelenleg, legalább is számomra, nincs izgalmasabb műfaji filmes Neil Marshallnál. A rendkívül szórakoztató Dog Soldiers után megrendezte az évtized eddigi legjobb horrorfilmjét, a Descent-et, és alig várom, hogy láthassam legújabb opuszát, a poszt-apokaliptikus hommage-filmet, a Doomsday-t. Ebben a három részre szabdalt videointerjúban eddigi karrierjéről és a tervezett projecjeiről mesél.

Mivel hétvégén mindenki ráér mozizni, a szombat-vasárnapi vetítéseken már igazi fesztiválhangulat uralkodik. A barátokkal, kollégákkal való találkozás öröme mindenkit lázba hoz. A filmek? Alig valakit. Ez nagy baj, mivel a most levetített opusok többnyire nagyságrenddel jobbak annál, mint amit utólag gondolnak róluk.

„Végig arra vártam, hogy történni fog majd valami” – meséli barátnőjének egy göndör hajú lány a Fél Nelson vetítése után az Uránia mozi bejárata előtt cigizve. Nos ebben a filmben valóban nem arab terroristáktól mentik meg a világot, de állig felfegyverkezett dinoszauruszok sem rohanják le Washingtont és még elképzelhetetlenül sok, címoldalra való izgalmas dolog nem történik meg benne. Ehelyett csendes kis drámát kapunk egy felnőtt és egy gyerek barátságáról. Bár igaz a mondás, hogy aki keveset markol, az keveset fog, de a lényeg, hogy azt kézben lehessen tartani. Ryan Fleck rendező sikerrel veszi az akadályt.

Dan Dunne történelemtanár egy általános iskolában. A közel- és régmúlt eseményeit szinte filozofikus megközelítéssel, az ellentétes erők küzdelmeként okítja diákjainak. A 13 éves nebulók csillogó szemmel ülnek minden órán, pedig olyan komoly dolgokról esik szó, mint például az osztályharc, a szegregáció elleni és egyéb polgárjogi küzdelmek. A kitüntetett figyelem nem csak annak köszönhető, hogy Dan olyan laza, akár egy nagy gyerek, hanem mert a tanulókat közvetlenül is érinti mindaz, ami az óráin elhangzik. Legtöbbjük ugyanis fekete, vagy latin. Brooklynban vagyunk. Dan főnöke, az igazgatónő is fekete, kollégái között pedig indiai tanárnő is található.

Bár több olyan momentum is akad a filmben, ami arra csábít, hogy Dan testi-lelki szétcsúszását úgy értelmezzük, mint a fehér-angolszász férfi tragédiáját, aki elvesztette dominanciáját ebben a multikulturális világban, én azért megmaradnék az emberi dráma szintjén. Ez ott kezdődik, hogy Dan egyik diákja, egy Drey nevű fekete kislány rátalál a tanárára a mosdóban, amint éppen cracket szív. Drey mamája rendőr, aki annyit dolgozik – illetve az osztályharcos tematikát figyelembe véve fogalmazhatnék így is: dolgoztatják – hogy nemhogy szabadságra, jóformán haza sem tud menni. A kislány viszont jól tanul, Dan pedig kötelességének érzi, hogy kihúzza a lányt abból a közegből, amelybe kényszerült. Nem ő lenne az egyetlen. Egykori diákjai közül nem egy mára egyetemista lett. Csakhogy Dan esténként keményen piál és hát ugye drogozik is. Drey egyfelől pont a legrosszabbkor kerül az életébe, ugyanakkor a megmenekülés lehetőségét is ő jelenti.

Lassú film, ráadásul gondolkozni is kell rajta néha, mivel semmit sem rág a szánkba. A fényképezés viszont kiemelendő. Andrij Parekh kézikamerája nemcsak passzol a főhős lelkivilágához, de amikor nem a szereplőkre koncentrál, akkor a nyomasztóan szűk belsőkben képes észrevenni az izgalmas részleteket. Ryan Gosling pedig átéléssel, hitelesen hozza a rá osztott figurát. Tizenvalahány éve az akkor kuriózumnak számító ázsiai akciómozik mellett az ilyen független filmek miatt szerettük meg a Titanicot.
A Félhold nem hordoz ilyen súlyos mondanivalót, viszont majdnem a fesztivál egyik meglepetésfilmje lett, az első óra gyakorlatilag hibátlan.

A kurdok nagyra becsült énekesét, Mamo-t már élete alkonyán éri a megtiszteltetés, hogy felléphet az iraki kurd közönség előtt is. Iránban vagyunk, 2003-ban, nem sokkal Szaddám után. Mamo az útra magával viszi tíz fiát, akik mind zenészek, de az iraki-iráni határ nem átjáróház, a katonák errefelé akár kutyákkal is megkeresik az átcsempészni kívánt személyeket. És mivel az egyik fiúnak azt jósolja a falu bölcse, hogy nagy baj történik velük az út során, Mamo-t egy idő után különös látomások kezdik gyötörni. Saját magát látja, amint egy koporsóban fekszik, amit aztán egy fekete ruhás nő – akiről a film végén kiderül, hogy Niwemang-nak, azaz Félholdnak hívják, vagyis ő a címszereplő – húz magával a hóban. Ismerős, ugye? Ezt az elemet bizony a Navigátor – Egy középkori odüsszeia című Vincent Ward filmből emelték át, le sem lehet tagadni. Nem is kell. Főleg, mert a film második felében ugyan felfejlik helyenként a dramaturgia laza fonala, de ez az egy szál mindvégig következetes marad. Vagyis működik.

A fényképezés az iráni Kiarostami vagy Jafar Panahi filmekkel ellentétben nem realista, inkább szándékoltan artisztikus, ami sokkal jobban illik ehhez a misztikus mese-elemekkel átszőtt road movie-hoz. Van is mit filmre venni. Irán ugyanis csodaszép és mivel mostanság nem sűrűn kirándulunk arrafelé, ’strange effect’-ben gazdag. A 2000 méter feletti hegyek látványa megunhatatlan, de láthatunk kakasviadalt, szó szerint fapados buszbelsőt, a busz végében egyetlen fotellel és vaskályhával (!). Van kurd temetési szertartás, hegyi falvak, na és az iraki-iráni határ, aminek vonalát egy széles völgyben kilométerhosszan húzódó kőrakás jelzi, ameddig csak a szem ellát.

A guatemala-i Las Cruces kamerája viszont nem jut messzebb egy kis indián falut övező dzsungelen. Ezt őszintén sajnálhatjuk, mivel a falucska nem túl izgalmas közeg és a történet is untig ismert, ugyanis a Hét szamuráj adaptációjáról van szó.

1986-ban járunk, már vége a háborúnak, de a hadseregnek nem szóltak, ezért a katonák folytatják az öncélú öldöklést. Hét gerilla elhatározza, hogy márpedig ők megvédik a közeli falucska, Las Cruces ártatlan lakóit.

Diplomatikusan fogalmazva ehhez gerilla-filmkészítés dukál. Rafael Rosal lelkes, de amatőr gárdával dolgozik, ami végig mosolyogtatóvá teszi erőfeszítéseit. Színészi játékról nem beszélhetünk, az operatőrtől viszont kapunk pár szép kompozíciót. De mivel lámpákra már nem futotta, ha az éjszakai jeleneteknél nincs gyertya vagy tábortűz, akkor nem sokat látunk. Igaz, amúgy sincs nagyon mit.

A környezet ugyanis nem túl látványos, ami pedig az akciójeleneteket illeti, gyakorlatilag senkit nem látunk meghalni, a film végi petárdadurrogtatástól és némi lövöldözéstől eltekintve ami izgalmas lehet, az off-screen történik. Kedvencem a kiképzés jelenete, ami mindössze egy körsvenkből áll. Pár falusi fadarabokkal a kézben kúszik a földön, de olyan lassú tempóban, mintha dolgoznának. És hát – ahogy azt arrébb svenkelve látjuk is - nem szakadnak meg a munkában. Hogy akkor miből áll a 85 perc? Dumából, szánalmas vekengésből és olcsó filozofálgatásból. Megtudjuk, hogy a hadsereg rossz, a gerillák jók, a nép viszont mindig csak szenved. Az egyetlen érdekesség, hogy a falusiak eredeti indián nyelven beszélnek, amit errefelé ritkán van szerencsénk hallani.

Csak hát ez a történetmesélés mégsem hagy nyugodni… Szóval, ha az akciót kihagyjuk az eredetiből, a maradékot pedig szolgaian lemásoljuk, akkor egy olyan forgatókönyvet kapunk, ami hemzseg a következetlenségektől és az elvarratlan szálaktól. Hondurastól Kolumbiáig talán nagy sikerrel vetítették, talán még tévére is sikerült eladni a világnak azon felén. Ebben most nem volt semmi cikizés, hiszen mi is mindig megnézzük a saját sztárjainkat, a hasonló színvonalú filmekben is.

Végezetül pedig az Egy éjszaka egy városban című cseh, régimódi stop-motion animációs film. Illetve kisfilmfüzér, mert ahogy a producer a vetítés után elmondta, eredetileg egyetlen kisfilm készült volna csak, de mivel azt lehetetlen moziban forgalmazni, hozzáforgattak három másikat.

Az első húszperces egy kopott háztömb lakóiról szól, akiknek mind van valami bájos perverziójuk. Ez kissé emlékeztet a Svankmajer-féle Gyönyör összeesküvői-re, de a hasonlóság megmarad az alapötlet szintjén. Látunk idős bácsikát, aki rovarokkal játszik cirkuszosdit az étkezőasztalkán. Egy másik polgár vadászruhába öltözik és az erdőnek berendezett nappaliban, lemezjátszóról bejátszott vadállathangok kíséretében puskával céloz medvének öltöztetett kutyájára. És így tovább. De mindenhol ott vannak a bogarak.

A második történet négy évszak történetét meséli el egy korosodó fa és szomszédja, egy hal barátságán keresztül. Ez aratta a legnagyobb sikert, nem véletlenül. Amikor a kocsmában a fa a lábbeliként viselt cserépbe önti az italt, az tényleg nagyon vicces, ahogy az is, amikor a fa riadtan felébred a rémálomból, amelyben szétfűrészelik, majd tűzre vetik.

A harmadik kisfilmben egy botfülű utcazenész kap egy új fület, amit a régi helyére illesztve a hallása ugyan nem javul meg, de a kézügyessége páratlan lesz. Egyetlen gond van csak – állandóan festeni akar, méghozzá Van Gogh stílusában… A negyedik epizód számomra nem volt emlékezetes, ettől függetlenül – ahogy az az eddigiekből is kiderülhetett - egy megnézést mindenképp megér a film. Azt viszont kicsit furcsállom, hogy épp a producert hívták meg, mivel a szokás szerint igényes fesztiválkatalógusból csak egyvalaki hiányzik minden stáblistáról. A filmkészítés lelke és motorja. A producer.

Négy napja kezdődött a Titanic. A sajtó- és a közönségvetítések párhuzamosan futnak, mi pedig az előbbi időrendjét felrúgva igyekszünk főként arról írni, ami számotokra a legérdekesebb lehet. A kínálat vegyes, nekem kicsit túl kevés a zsánerfilm, no mindegy, ezt talán csak geek szívem mondatja velem. Valójában meg csak azért szövegelek, hogy beszúrhassak ide balra egy kis bestialitást, nagyon bejön ugyanis a fesztivál idei logója.
Godzilla meets Barbie meets 1 kg vazelin? Yikes!

A Játszma az ördöggel egy Jackass nyomdokain haladó tévéműsor elborult filmes adaptációja (és hogy mit keres a Bűn mélységei kategóriában, fogalmam sincs - gondolom nem volt jobb). Főhőse a Randy Campbell művésznéven ismert őrült új-zélandi kaszkadőr, aki Jackie Chanhez hasonlóan a legveszélyesebb és legvadabb mutatványokat is bevállalja (csak éppen nem filmjelenetek kedvéért): elütteti magát egy kocsival, végiggurul egy meredek sziklafalon, több méter magasról egy pezsgőspohár-piramisra vetődik és más hasonlók. Az ő és csapatának műsora a Back Of The Y című tévéshow állandó eleme, ahol rendre megpróbál valami nehéz és veszélyes dolgot végrehajtani, ami néha sikerül, általában viszont vicces módon kudarcot vall, ördögien gonosz társa, Dick Johansonson pedig gyáván elmenekül a feldühödött rajongók elől.

Poén az egész, de kellőképpen harsány és vad ahhoz, hogy érdekes legyen - ez lehetett a terv.Egy ilyen show-ból mozifilmet készíteni azonban nehéz vállalkozás: egyrészt az eredeti műsort nem ismerő nézők könnyen eltévedhetnek a valóság és a fikció között (mi az, ami igaz felvétel, és mi a kitalált körítés?), másrészt másfél órához azért valami történet is dukál (főleg ha az eredménynek önmagában is meg kell állnia). A film készítői úgy döntöttek, a dokumentarista stílus helyett egy igazi groteszk, tahó humorral átitatott kitalált történetet fognak elmesélni. Peter Jackson fiatalkori trash remekműveinek hatása letagadhatatlan, de a végeredmény a My Name Is Earl-höz is igen hasonló, már csak a vaskos – ám sajnos messze nem olyan okos – humor miatt is.

A fentiek alapján talán nem egyértelmű, úgyhogy kihangsúlyoznám: a Játszma az ördöggel egy végtelenül fárasztó és ostoba film, amit az új-zélandi kaszkadőr ismerősein és rajongóin kívül nem sokan fognak élvezni. Leginkább egy gyermeklelkű felnőtt közönségnek szóló Tom és Jerry-re hasonlít, ahol törnek a csontok és repkednek a végtagok, de semminek nincs igazán súlya, nincs igazi fájdalom, se következmények, a drámai fordulatok sablonosak és kiszámíthatóak. A kötelezően belépő komor vonós zene vajon irónia vagy komolyan gondolták? Végül is tökmindegy, az eredmény meglehetősen szánalmas. A film legértékesebb jelenete a stáblista alatt látható, Randy Campbell valódi mutatványaiból összevágott háromperces klip, amit viszont meg lehet nézni YouTube-on ("Randy Campbell’s CV" néven fut).

Miért szeretjük a cseheket? Mármint világbajnok söreiken, még magyar zsebnek is megfizethető, barátságos fővárosukon meg a Svejken kívül? Hát az animációs filmjeikért! Jan Svankmajer és Jirí Trinka világhírűek szürreális hangulatú, hátborzongató rövid- és egész estés stop-motion bábfilmjeikért. Ezen a vonalon halad az Egy éjszaka egy városban is.

Az animációs filmek határtalan lehetőségekkel és sokszor az arra méltó végtelen fantáziával rendelkeznek. Egy látványos effekthez filmen rengeteg pénz és számítógépes munka kell, és pár év múlva úgyis elavultnak néz majd ki, egy animátornak azonban elég pár napi munka és egy szál ceruza, hogy készítsen egy rövid jelenetet, ami kifordítja sarkaiból a világot. Az ehhez szükséges erőforrás ráadásul ingyenes és könnyen hozzáférhető: az emberi fantázia az. A bábfilmekkel azonban kicsit más a helyzet, legalábbis elsőre úgy tűnik: nemcsak hogy mégis a valósághoz vagyunk kötve, de még a bábok, a makettek is csökkentik a szabadságot: aprólékosan meg kell őket tervezni, építeni, sosem mozognak egészen természetesen és így tovább.

Jan Balej azonban, elődjeinek nyomán haladva, a technika minden lehetőségét kihasználja, sőt még gyengeségeit is előnyére fordítja. Furán hatnak az emberi bábuk? Tervezzük őket szándékosan torzra, ily módon a nevetségesség és az ijesztőség keverésével rögtön egy érdekes, groteszk alaphangulatot teremtve! Kilógna a környezetből egy élethű vasútmodell? Fusson teáskanna a síneken! Az epizódikus, rövid történetekből és álmokból összeálló cselekmény pedig kellőképp szabad, fantáziadús és meghökkentő mindehhez: röviden összefoglalni nem lehet (nincs is értelme), de van itt hangyás kokainszippantástól a szomszéd hallal barátkozó magányos fán át az utcára sörcsapot és nőmúzeumot vizionáló részegekig minden. Horrornak ugyan nem mondanám, de roppant szórakoztató az arra fogékonyaknak.

A film után a producerrel való rövid beszélgetésből az is kiderült, hogy a film több szereplőjét valódi, létező emberekről mintázták (például a szamárimádó nőt – hát ezt sem hittem volna!), egy bábu elkészítése pedig kb 800.000 forintba kerül. Ezért is tartott hat évig a film elkészítése: epizódonként össze kellett rá szedni a pénzt.
 

A Cité Soleil kísértetei aktualitását főként a valóság adja (hiszen ez egy dokumentumfilm akar lenni), mégis van egy filmes előképe, amelyhez hasonlítani lehet, mégpedig az Isten városa, egy valódi történeten alapuló brazil játékfilm, amely akkorát robbantott 2002-ben, hogy máig jól emlékszünk rá: tökös, stílusos, vad film volt, amely egy mellékes tulajdonsága – a történet igaz! – miatt ütött, mint egy mázsa tégla. A kényelmes tespedtségben apró problémáikon szörnyülködő, saját magukról lélektani, egzisztenciális horror-drámákat készítő jóléti társadalmak hajlamosak elfelejteni, hogy mennyi pokoli, elképzelhetetlen káosznak, bizonytalanságnak és a mindennapi életet fenyegető veszélynek helyt adó zug létezik még a Földön.

Cité Soleil, a Kísértetek Városa maga is az Isten Városához hasonló hely. Haiti fővárosa, Port-au-Prince egyik sűrűn lakott nyomornegyedét hívják így, ahol még egy tizenéves kisgyerek is könnyen fegyverhez juthat és mindenki cannabist szív (az ENSZ szerint a legveszélyesebb hely a világon). Főszereplőink az említett városrészben nagyrészt teljhatalmat gyakorló fegyveres banda, a chiméres (szellemek) két vezére, 2–Pac és Bily. A rendőrség, katonaság gyenge, használhatatlan, a nyomornegyedben pedig még kórház sincsen, akinek problémája van, a vezérekhez vagy a külföldről érkezett önkéntes szociális munkásokhoz fordulnak (ilyen például Lele, a fiatal francia nő). Az országot irányító diktátor, Aristide, akikkel a chiméres lepaktált (az egyezség kölcsönösen védelmükre szolgált), néhány éve lemondott, ez persze elég kellemetlen helyzetet teremtett a főnökök számára.

A kamera végig testközelben marad 2Pachoz és Bilyhez (van ám 50 Cent becenevű bandatag is a filmben…), akik sokszor személyes dolgokról vallanak, máskor ügyeiket intézik és figyelmet sem vesznek az operatőrről, sőt még a Haitiből érkezett amerikai zenész, Wyclef Jean is megjelenik néha egy telefonbeszélgetés idejére a vásznon, mintha csak azt akarná jelezni, mennyire valódi, kézzelfogható történet ez. Persze az új szerzemény meghallgatása után ő ülhet elérzékenyülve a nappalijában, míg a vonal túlfelén a kagylóba szövegelés helyett továbbra is fegyveres erőszak és kivagyiság lesz a haiti-i 2Pac mindennapos kenyere...

A legnagyobb probléma a filmmel egyértelműen a történet hiánya. Akármekkora pofátlanság is, mégis azt kell mondjam, hogy hiába a rengeteg valódi, gyakran igen megdöbbentő helyzeteket ábrázoló felvétel, a valóságshow-kat megszégyenítően magas szenvedési ráta, a Cité Soleil kísérteteiben sok az érdektelen üresjárat. A sok tört angolsággal előadott magyarázat és a nevek feliratozásának ellenére nem igazán áll össze világos kép a főszereplők életéről vagy jelleméről, de különben is, kit érdekel a két bandavezér szerelmi élete? Mert azzal a rendező sokkal többet foglalkozik, mint a bűntetteikkel, a diktátornak végrehajtott mocskos munkákkal vagy éppen a felszabadulás utáni káosszal és az amerikaiak figyelmét kijátszó önbíráskodásokkal. A kommentárok és a rendezői jelenlét más eszközeinek hiánya pedig önmagában nem szavatolja a szubjektivitás elkerülését!

A valóságot megmutatni nehéz, mert objektívnek kell lenni, informatívnak és mindezek mellett izgalmasnak. Ebből jelen esetben csak a harmadik teljesül (egy kis jóindulattal… én azért sok helyen unatkoztam), így még azt is merem állítani, hogy az Isten városa játékfilmként is jobb doku, mint a Cité Soleil. A témával való ismerkedésnek vagy figyelemfelkeltőnek mindenesetre kiváló (az interneten sok érdekességet lehet olvasni a témáról).

Átlag tízévente kel ki tetszhalott állapotából a western, de még egyszer sem volt annyira kómában, mint manapság. A 2000-es években még a két lábon járó defibrillátor, Clint Eastwood is a világháborús hadszínterek felé fordult, Costner Fegyvertársak-ja elsikkadt, még az HBO Deadwood–ja sem érte meg harminchetedik epizódot. A helyzeten ez a film sem segít.

Logikusnak tűnhetett Elmore Leonard eredeti 1953- as novelláját még egyszer feldolgozni. Az első változat 1957- ben készült, még az ötveneses évek végének aranykorában. (A hét mesterlövész, Rio Bravo, A balkezes pisztoly, stb.) A korszak után gyakorlatilag a Vad bandáig, tehát tíz évig nem született sikeres amerikai western.

A klasszikus Délidő dramaturgiáját követő sztoriban a békés telepes, Dan Evans, aki nem hajlandó eladni a földjét vasút miatt, jutalom reményében elkíséri a törvényenkívüli Ben Wade-et a 3.10 es vonathoz, ami majd a yuma-i börtönbe viszi. Pedig tudja, hogy a bandita emberei ki akarják szabadítani főnöküket.

James Mangold filmipari szakmunkásból soha nem lesz egy új Anthony Mann, pláne egy Peckinpah, horribile dictu Leone. Az egyéni látásmód hiányát nem rónám fel neki- pedig lehetne- inkább az erős szerkezet nem léte fájó. Az első félóra után a film szétfolyik, mint Evans ujjai közül a homokszemek.

És hát mire a remek alakítások, a jól kiválasztott mellékszereplők, ha a karakterek zavarosan és logikátlanul döntenek? FIGYELEM! SPOILERVESZÉLY! (Wade mi a túróért fordul az emberei ellen? Ha az apacsok miatt veszélyes a terület, miért nincs ott egy fia indián se? Miért kedveli meg a végére Wade az őt mindhalálig üldöző McElroy-t?) Wade beszólásai büntetnek ugyan- de mivégre, ha a jelenetnek nincs tétje?

A színészi alakításokról szerzőtársak már szóltak- emiatt mellőzném egyébként kifejezetten pozitív véleményemet.

A vágókra is ráfért volna a pontosság betartása- az eredeti film 91 percéhez képest a 2007-es változat 122 perc hosszú- teljesen indokolatlanul. A hangulatot meghatározó fényképezés az egyedüli, ami makulátlan. Akár az új- mexikói tájon pásztáz a kamera, vagy zárt szobában mutatja Evans és Wade szópárbaját- mindig hozzátesz a filmhez.

A két változat között eltelt időben sokat változott a műfaj. A spagetti- westernek stílusa, Peckinpah vérfürdői, Eastwood melankóliája, Costner heroizmusa hozzácsiszolta a cowboy- okat az adott korhoz. A film nem tudja eldönteni, hova is kötődjön. Ha már újat mutatni nem tud( rendezői koncepció, ugyebár), legalább remixeli az eddigieket. Spagettis szuperközelik, John Ford-i fogatjelenetek, Peckinpah-i leszámolás, Mann-i zenei témák. Katyvasz.

Ha már zene -kétségtelenül ez Marco Beltrami legjobb műve,(Oscarra is jelölték idén), de nagy részét olyan irreleváns jelenetek alá helyezték, hogy a film élvezeti értékét jelentősen csökkenti.

Coltpörgető cowboyokkal és több hektónyi ingyen borral folytatódott csütörtökön a 15. Titanic Filmfesztivál. Villámkép mindenféle újságírói szinvonal megütésének igénye nélkül.

A nyitófilmben a féllábú Christian Bale kísérte a 3 óra tízes börtönvonathoz Russell Crowe-t, aki villával is ugyanúgy képes gyilkolni, mint a duplacsövűvel. A westernzsáner feltámasztása után az állófogadáson én is villával gyilkoltam volna, amiért felfalták előlem a legfinomabb szendvicseket, de végül egy tál pörkölt, na meg a hatodik pohár rozé jobb belátásra bírt. Hangulatjelentés a Titanic első napjáról.

Horváth Csaba főpolgármester-helyettes rövid nyitóbeszédet ígért, de nem sikerült betartania. Bevallom, a „visszamásznak az emberek a Titanicra”-kaliberű képzavarokkal súlyosbított tíz perces magánszámát átaludtam. Az biztos, hogy a kínosan elegáns szoci az utolsó mondataiban örömmel üdvözölte a francia és az amerikai mellett a japán és a spanyol nyelvű filmeket, de szerintem nem tudta, hogy ilyenek már a két évvel ezelőtti Titanicon is voltak (pl. Csillagos délidő, Az íj, Toro Negro, stb.).

Mundruczó Kornél már csak két percet kapott. Az ifjú rendező, aki idén benne van a rendezvény nemzetközi zsűrijében, nosztalgiázással nyitott: „A Titanic egyidős a Szigettel. Itt láttunk először távol-keleti alkotásokat és a Dogma-filmeket is.” Utóbbi alatt természetesen Lars von Trier munkáit értette, de aki Kevin Smithre asszociált, azt sem lőtt nagyon mellé, mert a Shop Stop-ot is a Titanicon mutatták be először. A rendezvény sorhajókapitánya és kormányosa, Horváth György szintén a régi időkre emlékezett a kerek évforduló kapcsán, és néhány sztorival egészítette ki a megnyitó elején lepergetett titanicos összeállítást: korábban szerettek volna elhívni egy 2 méter 20 centisi rendezőt, de ő a repülőn csak első osztályon tudott volna utazni ”Erre akkor nem volt pénzünk. És most sincs.” Megszólaltak még a Titanic idei, godzillás-alumíniumkocsis szpotját egy éjszaka alatt összerakó fiatalok is, utána viszont a pisztolypörgető, tábortűz mellett éneklő (és verekedő) cowboyoké volt a főszerep, két teljes órán át.

A film után mindenki az Uránia második emeletére nyargalt, nehogy lecsússzon az ingyenpiáról, és a honi filmkritikus élet doyenjeinek társaságáról. Míg Wostry mester órákig tartó kapcsolattartó túrája bevégeztével P.P.-t ölelgette (nagyon helyes csaj!) (az nem kifejezés :) - WF), Cohaagen és én - jobb híján - a borospoharakat. A Filmhu üdvöskéje, L.A. elsuhant párszor az asztalunk mellett, és mint mindig, ezúttal is megigézett a gyönyörű szemeivel. A csajok nevét viszont, akik rendszeresen felbukkannak az ilyen bulikon, most sem tudtam meg (Kérdezd meg tőlük, bazmeg :) - WF). Az index.hu avengere, VL amúgy szintén ott volt az állófogadáson, és a süteményes asztaltól nem messze magyarázta kollégájának, hogy a westernfilm végén szerinte Russel Crowe-nak Indiana Jones módjára a kölyök fejébe kellett volna nyomnia a saját kalapját, mert ez így csak a régi zsáner ismételgetése, meglepő filmvégi fordulatok nélkül.

u.i.: A szőke lánynak, akivel még az Uránia emeletén akadt össze a tekintetünk, mikor a sokadik vörösborral locsoltam a pörköltet, aztán mikor utánuk rohantam, eltűnt az Astoria felé menet, csak annyit üzennék: szeretem! (Jézus... - WF)

A sztárokkal és Oscar-jelöléssel megterhelt Börtönvonat Yumába eléggé kilóg a zömmel elsőfilmeket felmutató idei mezőnyből. James Mangold megbízható iparos, aki igyekszik a nézői elvárásoknak megfelelni, többnyire sikerrel. Westernje feszes akciódramaturgiát követ, véres és brutális tűzpárbajokkal, a köztes jelenetekben pedig súlyos párbeszédekkel, hogy pontosan tudjuk, szereplőink éppen merre járnak a nagy jellemfejlődésben.

Dan Evans (Christian Bale) polgárháborús veterán, aki a harcok során vesztette el egyik lábfejét. Azóta családot alapított és egy farmon gazdálkodik, de a felvett kölcsönt nem tudja visszafizetni. Szilárd jellem, akivel rosszul bánt a sors. Kapóra jön neki, amikor a szomszéd városban elfogják a hírhedt Ben Wade-et. A rablógyilkost azonban el kell juttatni a bíróságig, azt megelőzően pedig Contention-be, egy vasútállomásig. Evans 200 dollárt kap, amiért kiséretül szegődik, a pénzzel megmentheti a farmját és bizonyíthat a fiai előtt is, akik eleinte a banditát tartják példaképnek. Nem is ok nélkül.

Ben Wade ugyanis okosabb és coolabb, dacára annak, hogy hidegvérű gyilkos. Bár nem a Biblia szerint él, de ismeri annak tanításait. Még gyerekkorában hagyta ott az édesanyja egy pályaudvaron, úgyhogy megtanulta az életben maradás leckéjét. Modora rendkívül megnyerő, de a felszín alatt egy másik, erőszakosabb énje lapul. Nehéz szerep, de Russell Crowe-nak ideális. Hogy a befejezést, a figurában végbe menő változást mennyire képes elhitetni, az egyéni megítélés kérdése. Nálam nem ment át, számomra a börtönvonat bizony kisiklott.

Ennek ellenére profi alkotás, minden kockáján érződik, hogy sokat költöttek rá és rengetegen dolgoztak rajta. Közülük most mégis csak pár mellékszereplőt emelnék ki. Jó látni Gretchen Mol-t és Luke Wilson-t, de gyanítom, hogy a nagy kedvenc Ben Foster lesz, aki az örök második figura a rablóbandában. Ő már ránézésre is ijesztő. Mivel hiányzik belőle az a stílus, ami egy született vezető sajátja, kisebbségi komplexusát kegyetlenséggel kompenzálja. A fejvadászt alakító Peter Fonda szerepeltetése pedig főhajtás a nagy western-idol, Henry Fonda előtt is.

A Külvárosi ámokfutás már a tavalyi programban is szerepelt, de akkor nem jutott el hozzánk. Áldokumentarista visszaemlékezéssel indul a film és minden tíz percben megszakítja a cselekményt egy hasonló magyarázó betét. Ez legfeljebb időtartamban tesz hozzá, ráadásul felesleges komolyságot kölcsönöz az egyébként jópofa és szórakoztató történetnek.

Katrina Skinner 19 éves, szőke és bár molett, tetszik minden férfinak, akiknek vágyait még az sem lohasztja le, hogy Katarinának gyermeke, sőt egy pasija is van. Amikor bátyja, Danny levágja a pénztári eladó fejét egy elbénázott rablásban, majd ezért évekre rács mögé kerül, Katarina bepöccen. Előbb barnára festi a haját, majd elhatározza, hogy újra tárgyaltatja az ügyet, a pasijával, Rusty-val pedig elköltözik a városból. Hogy ezt mégis miből finanszírozná? Természetesen a szülői házért kapott pénzből. A tervnek csak egyetlen személy szabhat gátat. A szülői ház lakója és tulajdonosa, a papa, akit ezért el kell tenni láb alól. A terv kissé kacskaringós elintéséhez egy rendőr és Danny jóbarátjának elcsábításán keresztül vezet az út.

Adva van tehát egy unszimpatikus főhősnő, akit az istenért sem lehet megszeretni, de léteznek ilyen nők, személyesen is ismerek párat. Nagyobb baj, hogy hiába jók a dialógusok, a film a felénél menthetetlenül elveszti kezdeti lendületét. Ez csak részben köszönhető a már említett áldokumentarista betéteknek, a tempó lassulásáért leginkább a fényképezés és a vágás okolható. Nem rossz film, van hangulata is, de igazán csak az ausztrál Magic Dirt zenekar ’I’m a sucker for your love’ című punk-szerzeménye marad belőle emlékezetes.

Külvárosból a Cselek című lengyel filmben is akad bőven. Vigasztalan és elhanyagolt vidéken járunk, mintha az egész település egyetlen nagy rozsdaövezetet alkotna. Egyedül az olasz multicég képviseli a tisztaságot, a modernséget, a kiemelkedés lehetőségét. Nem véletlen, hogy az amúgy egy szocreál étteremben felszolgáló és mosogató fiatal lány, Erka is olaszul tanul és kíméletlenül ostromolja a HR-est, hogy állást szerezzen. Amikor azonban nagy nehezen meghallgatási lehetőséget kap, elkésik, az új időpontban pedig már el sem megy az interjúra. Marad minden változatlan. Merthogy erről szól a film. A változatlanságról. Legalábbis a felnőttek világában.

Erkát minden nap motoron viszi el a barátja, az egyik háztetőn minden délután elszunyókálnak az öregek, stb. Amikor már negyedszerre látjuk mindezt, kaparni kezdjük a szék karfáját, jobb esetben elalszunk. De ha végig kibírjuk a zsibbasztóan hosszú 95 percet, akkor láthatjuk, hogy Erka kisöccsének, a vakációját töltő Stefeknek sikerül beavatkoznia az eseményekbe.

Eleinte ő is az elhaladó vonatokat nézi nap mint nap, két menetrendszerű járat között pedig ólomkatonákat állít fel a talpfákon, aztán feszülten várja, hogy vajon melyiket dönti el a felette dübörgő vonat. Egyik nap azonban észrevesz az állomáson egy férfit, akiről azt hiszi, hogy ő az apja, aki évekkel ezelőtt lelépett. Erka nem hisz neki, de a film végére kiderül, hogy tényleg ő a fater.

Kellemetlen film, amit nehéz befogadni, de napokkal később már sokkal jobb emlékeket őrzünk róla. Ráadásul egy nagy jelenete is van. Amikor Stefek a feléje dübörgő vonat előtt a kezével megálljt parancsol, a vonat pedig megáll. A masiniszta szemszögéből ekkor látjuk, hogy valójában nem Stefek, hanem egy piros lámpa volt a hirtelen fékezés oka. Nos, ez varázslatosan szép. És a filmből még azt is megtudjuk, hogy a cukrászda lengyelül: Cukiernia.

A spanyol-argentin Virágzó narancsfák megtekintése közben viszont azon gondolkoztam, hogy vajon látta-e ezt a filmet bárki is, mielőtt a programba válogatta. Szoft-erotikus thriller műfajba sorolnám, de sajnos mind műfaji, mind művészi filmként megbukik. A pszichoanaltikus főhősnőt Malénának hívják és amolyan szemüveges, szürke kisegér, akinek a rendelői kanapéján heverésző ügyfelek a legváltozatosabb közhelyeket puffogtatják az ellenkező nem iránti érzéseikről. De mivel mindez egyetlen író műve, a főhősnőnk gondolatai sem sokkal elmésebbek.

Egyik este az autójából észreveszi, hogy egy férfi bántalmaz egy prostit a parkban. Malena egy kővel fejbe vágja az ipsét, aki meghal, de a prostituált tudja, mi a teendő és egy elhagyott építkezésen megszabadulnak mindketten a holttesttől. Mint az másnap a tévéből kiderül, az áldozat egy rendőr. Malena egyszerre kivirul, miniszoknyás dívává változik, majd összebarátkozik és szexuális kapcsolatot létesít előbb az özveggyel, majd az ügyben nyomozó rendőrtiszttel, Sabinával is.

Eddig fogjuk rá, hogy rendben van. A néző ezután viszont kezdi elveszíteni a fonalat és a türelmét. Kiderül, hogy a halott rendőr a saját zsebére is dolgozott és ebben az ügyben Sabina is benne van. De hogy ez izgalmas és érdekes legyen, profi író és rendező szükségeltetik, nem pedig egy műkedvelő. Elég hiteltelen, hogy amikor Malena leleplezi magát, az özvegy ezt vállrándítással elintézi, ahogy a perdöntő bizonyíték is nevetséges módon kerül elő. Valamelyik tartományi kábeltévén talán elmegy az ilyesmi, de egy filmfesztiválon semmi keresnivalója. A vetítés után lehetőség nyílt a rendezővel való személyes találkozásra. Antonio Gonzáles Vigil-t ugyan nem, de a teremből fejvesztve menekülőket én is láttam.

A nyolcvanas évek egyik legrosszabb filmjében, amely F. Paul Wilson regényén alapul, a nácik túlvilági „erődre” bukkannak Románia szívében, és segítségül hívnak egy zsidó professzort (Ian McKellen), hogy annak lakóját felderítsék. Michael Mann második mozija (az első Az erőszak utcái volt) annyira amatőr módon fényképezett, játszott és levezényelt, hogy az szinte összeegyeztethetetlen későbbi filmjeivel – egyedül a nagyképűség köti össze őket. Az alapötlet kitűnő (a Hellboy ügyesen újra is hasznosította), egyébként minden röhejesen szar, élén a hírhedt gumiszörnnyel és a tévelygő színészi alakításokkal. Jürgen Prochnow és Gabriel Byrne (nagyon fiatalon) a nácik, Scott Glenn a görög parafenomén (sírni fogsz!), miközben McKellen karrierje legszégyenletesebb alakítását nyújtja a tolókocsis tudós szerepében. De Palmának volt egy hasonló ezoterikus leégése, a Dühöngés (1978) – érdemes vele összevetni.

A TŰZGYÚJTÓ (Firestarter, 1984)
Már Stephen King önlopásokban gazdag regénye is kétes színvonalú volt, de a belőle készült filmváltozat egyértelmű szemét. Mark L. Lester rendező a Dallas legócskább epizódjainak színvonalán, béka segge alatti költségvetéssel, minden stílus vagy elgondolás nélkül vitte színre a telekinetikus kislány (Drew Barrymore, az egyetlen jó dolog a filmben) történetét, akit apukájával (David Keith szánalmas Kurt Russell-imitációban) együtt foglyul ejtenek a gonosz kormányügynökök. George C. Scott pályája mélyén játssza a félszemű fejvadászt, aki ravasz Farkasként belopja magát Piroska kegyeibe. Néhány díszlet lángra kap, egyébként ultragagyi az egész.

GYILKOS ROBOTOK (Runaway, 1984)
Gagyi, lapos sci-fi a Feltámad a vadnyugat rendezőjétől. A közeli jövőben a robotok a mindennapok állandó tartozékai, olyannyira, hogy egy különleges rendőri egység vigyáz a zavartalan működésükre. Ezt vezeti Tom Selleck, aki egy ultragonosz programozó (Gene Simmons) nyomába ered. Michael Crichton (mint író-rendező) a nyolcvanas évek zsarutematikáját hitchcocki rémisztgetésekkel (robotpókok a zuhanyzóban) és olyan-amilyen speciális effektusokkal színezi, de 12 év feletti közönségét ezzel legfeljebb csak kacagásra ingerli. Selleck rutinos, Simmons (a Kiss frontembere) elképesztően mulatságos. Itthon nagy siker, odakint nagy bukás volt. Gyerekkoromban én is élveztem.

MACSKASZEM (Cat's Eye, 1985)
Stephen King három béna rémtörténetének vállalhatatlan filmváltozatában előbb James Woods kísérel meg leszokni a cigiről egy szokatlan módszereket alkalmazó cég segítségével, aztán Robert „Pájnacsősz” Hays mászik körbe egy toronyház párkányán, végül Drew Barrymore (igen, már megint) küzd meg egy hálószobájában lakó manóval. A sztorikat egy vándorló macska köti össze. Lewis Teague (Cujo) filmje – akárcsak King saját rendezése, a Maximális túlhajtás (lásd alább) – fekete komédia szeretne lenni, de sehogy sem találja a megfelelő hangvételt. Az operatőri munka igényes, minden más katasztrofális, kezdve King forgatókönyvével és a tévelygő színészi alakításokkal. Kerülendő.

Stephen King a nyolcvanas évek közepére olyan mélyen alámerült a drog, az alkohol és a siker tengerében, hogy rendezőnek is kikiáltotta magát. Egyetlen filmje, mely a Kamionok című remek novelláján alapul, egy csapat átlagemberről szól, akik az önálló tudatra ébredt gépek elől egy benzinkúton rejtőznek el. A forgatókönyv is baromi lusta, de a rendezés kriminális. Hiába van a vásznon minden, mit pénz megvehet (robbanások tömkelege), ha King egyszer érzéketlen mind a kamerakezelés, mind a színészvezetés iránt. A színészek – Emilio Estevezzel az élen – csúnyán túljátsszák szerepeiket. A film végül akkorát bukott, hogy Kinget nem engedték többet a rendezői szék közelébe.

A HORDA (Nomads, 1986)
John McTiernan írta és rendezte ezt a zavaros, amatőrszagú fantasy / thrillert, amelynek legfőbb ihletője Az éhség (1983) lehetett, de Ridley Scott, De Palma és Argento hatása is érződik rajta. A sztori egy francia antropológusról (Brosnan a Remington Steele utáni első főszerepében) szól, akit Los Angeles utcáin üldözni kezd, és az őrületbe kerget egy túlvilági motorosbanda - valami eszkimó átoknak megfelelően (ezt nem teljesen értettem). McTiernan elsőfilmje a misztikus körítés ellenére unalmas és ötlettelen; a végső fordulat hatásos lehetne, ha a célját értenénk (talán az amerikai társadalom kritikájaként kellene értelmeznünk?). Brosnan helytálló, Down szépséges – mindenki más csapnivaló.

A SÖTÉTSÉG FEJEDELME (Prince of Darkness, 1987)
Két kitűnő mozi, a Nagy zűr Kis-Kínában és Az elpusztíthatatlanok közé ágyazva forgatta John Carpenter ezt a végtelenül semmitmondó, gagyi horrort, amelyben A dolog dramaturgiáját variálja tovább – idegenek helyett sátáni zombikkal. Hipnotikusan szépen indul, de a hosszú főcím után – akárhogy várjuk - semmi érdemleges nem történik. A színészi játék csak erősíti a B-filmes asszociációkat. Nagy csalódás Carpentertől, a film helyett csak a kísérőzenéjét ajánljuk.

A VILÁG URAI (Masters of the Universe, 1987)
A Csillagok háborúja, a Conan, a barbár, a Terminátor, A Beverly Hills-i zsaru és a Vissza a jövőbe találkozik (de tényleg!), mikor Eternia népét leigázza a koponyafejű Skeletor (Frank Langella); He-Man (Dolph Lundgren), a felkelők vezére pedig a nyolcvanas évek kisvárosi Amerikájába teleportál egy legendás kulcs nyomában. Goddard elsőfilmje (Golan-Globus produkció) amatőr és nagyon olcsó. A forgatókönyv jelzőt sem érdemel; a kosztümök, díszletek egy gyengébb iskolai színielőadást is alulmúlnak. Sok az akció, de unalmas – béna kaszkadőrmunkával. Lundgren kifejezésmentes, jellegtelen hős, Chelsea Field gung-ho felkelőlány, Courtney Cox (első főszerepében) Bambi-szemű tinédzser.

A MASSZA (The Blob, 1988)
Az 1958-as eredeti csak Steve McQueen miatt maradt fenn a köztudatban – ez a felesleges, fantáziátlan remake Chuck Russell és Frank Darabont neve ellenére sem méltó a figyelmünkre. A forgatókönyv a Kisgömböc tökéletesen kiszámítható dramaturgiáját követi: egy űrbéli amorf massza végighömpölyög az álmos kisvároson, és közben mindent és mindenkit magába olvaszt. A trükkök egész jók, a Massza izgalmas főgonosz, de a „jók” dögunalmasok, a párbeszédek röhejesek. Az összképen Erika Eleniak felbukkanása sem javít.

„Ezt ne, kérem, csak ezt ne!” – esedezett levélében Franz Kafka a kiadónak, amikor felrémlett előtte az átváltozott Gregor Samsa könyvborítón történő, közvetlen illusztrálásának árnyképe. „Maga a bogár megrajzolhatatlan.”

 

 

 

 

Úgynevezett portmoné-film, bár egyesek az ilyet omnibusz-filmnek hívják. Akár így, akár úgy, elég hülye elnevezés. Az efféle mozinak a lényege, hogy a film futamidejét több, egymástól vagy teljesen különböző, vagy valamilyen keretmotívum álta összetartott történetek teszik ki.

Jelen esetben a kapocs elég könnyedén kikövetkeztethető: a film három sztorija egyaránt wuxia (az istenért, ejtsd úgy: vú sá!) A Trilogy of Swordsmanship némi lexikális kutatómunkát igényel: bár az összes nyomtatott és online szakmunka Yueh Fenget jelöli meg az első sztori rendezőjeként, a kópián egyértelműen Chang Cheh és Cheng Kang (Ching Siu Tung apukája) kap megosztott direktori kreditet. Hogy a Yueh Fenget egyesek honnan szedték, csak a Jáde Isten tudja...

Szóval a legelső történet egy Chang Cheh-Cheng Kang koprodukció, és mint minden filmnél, amelynél Chang Cheh hagyta, hogy odamásszon valaki a neve mellé, ennél is valószinüsíthető, hogy a nagy újítónak kurvára semmi köze nem volt az instruáláshoz, csak ott szunyált valamelyik sarokban, és kegyes kreditjével próbálta elősegíteni kollégája karrierjét.

Az Iron Bow esetében ez majdnem biztos: túlságosan összeszedett, vizuálisan magabiztos ez a kis majdnem-farce, amelyben a helyi gazdaggyerek erőszakkal próbálja feleségül venni a fogadósné gyönyörű lányát. Szerencse, hogy arra jár az egyszeri kóbor lovag (Yuen Hua) és rendet tesz.

Érdekes módon a fináléra ő már réges rég a fővárosba szökik, és az ellennel a csecse lánynak, az anyjának és a tízéves pincérgyereknek kell leszámolnia (természetesen mind harcművész mesterek). Manapság botorság lenne bármilyen filmtől elvárni, hogy egy belezős kiskölyköt tegyen meg principális karakterré, de természetesen a hetvenes évek elején járunk Hngkongban, akkor és ott minden lehetséges... Az, hogy két érett, okos nő a protagonista, még kétségesebbé teszi, hogy Chang Cheh-nek bármi köze volt a történethez.

Hát még a másodikhoz, amelynek a címe The Tigress (szintén megosztott Chang Cheh-Cheng Kang rendezői kredittel bír)! Egy szuperkurtizán szó szerint hülyét csinál a helyi katonai elöljáróból, bár a lány szándékai valahol tisztességesek: csak szerelmét, az egyik tisztet szeretné kirántani a slamasztikából. Végül, hogy a fickót a halálbüntetés alól (kuplerájba járni katonáéknál nem illendő? Mióta?) felmentse, vállalja, hogy undercover (no pun intended) beépül a helyi banditafőnök (a halhatatlan Lo Lieh) pereputtyába, és elhozza a fejét.

A három történet közül ez a legjobban megrendezett és megírt, ennek ellenére az első intenzitását inkább preferálom. A sztori lezárása egy meglehetősen gonosz csavar, amely a kalandsztorinak induló hacacárét melankólikus, meglepő erejű tragédiává emeli. A főszereplő Shih Szu a hetvenes évek elejének egyik legszemkápráztatóbban ragyogó csillaga volt, és jelenlétének, szépségének ma is megvan a hatása.

Az utolsó epizódot (White Water Strand) már csak Chang Cheh jegyzi, és hogy valóbn ő rendezte, egyértelmű. A sztori straight up, egyenes vonalú, eccerű minda pofon, a végén egy jófajta többszázas összecsapással, amelyben a legtöbb főszereplő kivérzik. Persze útközben is van belezés rendesen - a mester kéznyoma nyilvánvaló. A főszerepekben csupa sztár: David Chiang, Ti Lung, Ku Feng és Li Ching osztják egymást.

Bár igazán szórakoztató koktél a Trilogy of Swordsmanship, a portmoné-filmekre jellemző átok ezt sem kerüli el - mélyebb tartalma nincsen, a történetek rövidsége miatt komolyabb figuraépítésre nincs lehetőség - ahogy vége, már meg is feledkezel az egészről (na jó, a Tigress azért rezonál), a gyönyörű díszletek, a kiontott Shaw-vér és a sztárparádé ellenére is.

 

A cikk valódi szerzője Lehota Árpád, aki ezúttal sem volt hajlandó regisztrálni magát.

Az első Terminátort (az akkor még csak feltörekvő Arnold Schwarzenegger) pont a megfelelő helyre (Los Angeles) és időpontba (1984) hozta az időgép: virágkorukat élték az apokalipszis-mozik, negatív utópiák, atomháború söpört végig a Földön (Mad Max 1-2-3), ill. amerikai metropoliszok váltak romhalmazzá (Menekülés New Yorkból). Az akkor még kevéssé ismert, B-kategóriás horrorokon (Piranha 2) edződött James Cameron filmje azonban - egy időutazós csavarral - az utópiát a mába helyezi, de a Terminator jelenjének Los Angelese nem sokban különbözik a túlnyomórészt a jófiú Kyle Reese (Michael Biehn) visszaemlékezéseiből megismert romvárostól, hiszen az emberi civilizáció amúgy is halálra ítéltetett, a katasztrófa árnyéka ott lebeg a város Szárnyas fejvadász-ból visszaköszönő koromsötét égboltján. Kyle a jövőben gerillaharcos, és ezt a szerepet 1984-be érkezvén sem kell levetnie, csak a harctér ezúttal egy nagyáruház raktárépülete, üldözői rendőrök, menedéke szemeteskonténer.

Hál'istennek Cameron nem tudott, és valószínűleg nem is akart elszakadni B-filmes gyökereitől: a Terminator kellemesen alacsony költségvetésű, eredeti helyszíneken forgatott mozi, megismételhetetlenül fenyegető hangulattal, még a '80-as évek kötelező borzalmai (Linda Hamilton frizurája és szintipop betétdalok) ellenére sem. Az akkoriban - orwelli év! - kötelező jellegű hidegháborús paranoiának megfelelően a Hatóság, mint funkcióját vesztett intézmény fokozottan jelen van a filmben, és folytatásaiban is - eloször csak buta, a hősöket félreértő, fogva tartó rendőrök képében, majd maga az egyenruha lesz az ellenség álcája. Az első rész terminátora - a Halloween visszajáró réméhez hasonlóan - rendőrautóval cirkálva kutat a parkolóházban elrejtőzött hősök után, a folytatásban T-1000 pedig rendőrré változva próbál célpontjához közel kerülni, a kamera közben ironikusan közelít szolgálati kocsijának "szolgálunk és védünk" matricájára. A Kormány természetesen titkos fegyverépítési projektben érdekelt, pedig hol vagyunk még az X-akták világméretű összeesküvés-elméleteitől… A hősök két frontos háborút vívnak, egyrészt a gyilkos kiborgok, másrészt a veszélyt fel nem ismerő emberiség ellen, paradox módon annak megmentéséért.

Hősök. Sarah Connor (Linda Hamilton) az Idegenek ellen irtóhadjáratot indító Ellen Ripley és a Mélység titka kutatónőjéhez hasonló, mondhatni tipikus cameroni hősnő, jellemfejlődése, fizikai-lelki átalakulása mintaszerű. Adott egy butuska pincérnő, aki történelmi kulcsszerepét csak vonakodva hajlandó felismerni, és csak a szeretett férfi önfeláldozása után lényegül át igazi harcossá. Az első film végén még csak elszánt tekintetét látjuk, ahogy Mexikó felé autózik, a második részben azonban már - az Aliens Vasquezéhez hasonlóan - erősítő gyakorlatokat végezve látjuk viszont, majd ketrecbe zárt vadállatként támad az orvosokra, majd kudarcaiból tanulva magába zárkózva, hideg fejjel (még amikor a tanácstalan rendőröktől tudomást szerez a második terminátor felbukkanásáról, akkor sem veszti el gépies önkontrollját) tervezi szökését. Mikor elhatározza Miles Dyson (Joe Morton), az atomháborút kirobbantó szupercomputer, a Skynet megépítéséért felelős kutató meggyilkolását, maga is elszánt és kérlelhetetlen terminátorrá válik - Cameron előszeretettel mutatja ezután az első film terminátorának pózaiban, ezzel is érzékeltetve a törést személyiségében. Sarah azonban több egyszerű gyilkológépnél: poszt-modern szűzanyaként (ő is az emberiség megváltójának anyja, aki ismeretlen, jövőből érkező apától esik teherbe), anyatigrisként száll harcba fiáért. Csúcspont, amikor a T2 fináléjában "Állj el az útból, John!" felkiáltással támad a T1000-re, és lehetetlen nem észrevenni a hasonlóságot a fogadott kislányát az idegenektől védelmező Ellen Ripley-vel.

Sarah a görög mondák vak jósnőjéhez, Kasszandrához hasonlóan prédikál a világvége eljöveteléről, egyetlen kincse elátkozott tudása, nem véletlen, hogy a második rész végén T-1000 pont a szeme világától akarja megfosztani, akárcsak a saját végzetére egy pillanat alatt ráeszmélő kórházi biztonsági őrt, Lewist. A Terminator 2 egyszeri és megismételhetetlen mainstream akciófilm, akkor készült, amikor a közönség buta feketerendőr/fehérrendőr/kutya típusú krimi-vígjátékokon tengődött, a hong-kongi filmnyelvet még nem importálta John Woo, és Michael Bay is csak reklámfilmeket rendezett. Szakmai szempontból James Cameron legjobb filmje: zseniálisan megírt forgatókönyvvel, üresjárat nélkül, a történet pörög, mint a Duracell-nyuszi, minden mondat a helyén van, az idézhető párbeszédek és bemondások száma végtelen, gondoljunk csak a klasszikussá vált "Hasta la vista, baby"-re és társaira. A történet szórakoztatóan eljátszik az időutazás-paradoxonával, Vissza a jövőbe-módon ismétel az első filmből jeleneteket, párbeszédeket és ügyesen kihasználja a lelketlen gépemberben rejlő jellemfejlődési potenciált ("Nem öldökölheted csak úgy az embereket!" - "Miért nem?"). A mellékszereplőnek szánt alakok, még ha csak pár percre bukkannak is fel, de akkor olyan intenzitással vannak jelen, hogy az ember újra és újra fel tudja idézni John nevelőszüleinek (az Aliens Vasquez-e szakadt proletárasszony szerepben!) vagy Silberman, a rendőrségi pszichiáter mimikáját. A forgatókönyvnek többek között ez az egyik olyan bravúrja, amit a harmadik rész írói képtelenek voltak megismételni. Cameron döbbenetesen letisztult formanyelvvel és színvilággal dolgozik, radikálisan eltér az első rész realista, néha kézikamerával felvett képeitől, itt nincs nagyvárosi szemét és por, a környezet még a sivatagban is videojáték-szerűen steril, többnyire sárga, fekete vagy gonoszul kék szűrőkön keresztül látjuk a világot. Tetszetős.

A videojátékok világa egyébként is erősen jelen van, és nem csak a vizualitásban: 1992-t írunk, a számítógépes játékok is akkor indultak igazán fejlődésnek, nem véletlen, hogy John Connort is egy játékteremben látjuk viszont a film első jeleneteiben, nyilvánvaló párhuzam az emberiség elpusztítását tervező Skynet elleni későbbi háborújára, egyébként pedig az egész mozi egy két és fél órás videojáték, amely felvonultatja a műfajra jellemző legfontosabb akció-típusokat. Van itt minden, az autós-üldözéstől kezdve a kézitusán át a célbalövésig. Szintén a film erőteljes, mondhatni letaglózó hatását erősíti a jelenetek hajszálpontos koreográfiája, talán csak Sam Peckinpah és John Woo dolgoztak ennyire tervszerűen: itt minden gesztusnak, minden mozdulatnak jelentősége van, a lépések is centire pontosan koppannak, a fegyvereket egy művészitornász kecsességével tárazzák - és meg kell hagyni, a színészek remekül végzik a dolgukat. Schwarzenegger még mindig a robosztus, barbár őserőt megtestesítő óriás, sugárzik belőle a John Milius által kitalált conani-nietzschei-übermenschi imidzs, tökéletesen kidolgozott izomzatú gyilkológép, mindkét film nyitányában szupermenként a társadalom szemetében tesz rendet - kötekedő punkokat vagy bunkó kamionsofőröket ver össze, sértetlenül éli meg az időbeli áthelyezést, míg a nagyon is emberi Kyle Reese hatalmas fájdalmakkal, magzatpózba merevedett újszülöttként érkezik az időn át.

A T2 gonosza, a T-1000-t megformáló Robert Patrick hajlékony, kecses, és egyébként is, arcszerkezetében van valami határozottan macskaszerű, tekintete folyamatos fenyegető figyelem, a legkisebb rezdülésre is reagál - megismételhetetlen figura, nem csoda, hogy egy életre hozzánőtt a T-1000 szerepe. Edward Furlong szintén telitalálat, a 90-es évtized emblematikus tinédzsere, poszterre való MTV-kölyök, motorozik, fehér létére a lázadó fekete zenekar (Public Enemy) pólóját viseli és egyébként is az akkor trendi botránybandát, a Guns N' Roses-t hallgatja, sőt, a számítógépes bűnözéshez is ért egy picit (hihetetlen, hogy volt idő, mikor menő volt hackernek lenni). Szerepe borotvaélen táncol a "cool" és az "idegesítő" között, bár utóbbi felé billen az egyensúly, amikor a poszt-hidegháborús, politikailag korrekt történelemleckét mondja fel szájbarágósan ("Az oroszok a szövetségeseink!"). Egyáltalán, ez a folytatás már gyökeresen eltér elődje sötét, reménytelen világképétől - a 90-es évek optimista világszemlélete szerint a világvége elkerülhető, az emberiség megmenthető, csak a majd tudtán kívül tömeggyilkossá váló Dyson önfeláldozása szükséges hozzá. Az eredetileg tervezett befejező képsorokon még maga a futurisztikus Fehér ház is feltűnt volna, hintázó gyerekekkel és egy békésen megőszült Sarah Connorral, de ennyi édesség már a készítők gyomrának is sok volt, úgyhogy a dvd-kiadás "törölt jelenetek" fejezetében végezte.

Cameron mindkét filmben maximálisan kiélheti a gépek iránti már-már perverz vonzalmát, és ezúttal (az Aliens-szel és a Mélység titká-val ellentétben) ez nem megy a nézhetőség rovására, sőt. A jövőben játszódó jelenetekben feltűnő gép-szörnyek megfelelően érzékeltetik a jövendő háború szörnyűségeit, a jelen gépei pedig egyszerűen "csak" ellenségesek. A T1 halálosztója először gépzenére, a Tech-Noir nevű klubban csap le Sarah Connorra, a hősöket kétszer is telefonok-üzenetrögzítők árulják el, ez a szál T2 hazatelefonálós-jelenetében is újra felbukkan. A célpontok robogókon, rozoga autókon menekülnek, a terminatorok pedig nagyságrendekkel fenyegetőbb és gyorsabb kamion-monstrumokkal vagy helikopterekkel üldözik őket, Brad Fiedel fülbevágó szintetizátor-témájára.

Mit lehet mindezek alapján elmondani a nagyszabású marketinggel (T3-sátor a Szigeten, például) körített harmadik részről? A T3 Akhillesz-sarka nem más, mint James Cameron távolléte, és ezen nem segít sem a Vajna/Kassar producerpáros holywoodi rutinja, vagy Schwarzenegger már jól bevált manírjai. A film forgatókönyve izzadtságszagúan több szálra próbál koncentrálni, de rögtön az első 10 perc után darabokra hullik, mint a lefagyasztott T-1000-es. A jelenetek legalább 5 perccel hosszabbak, mint amilyennek lenniük kellene, hiányzik az a feszes szerkezet, ami miatt a T2 annyira hibátlanul működött. Az új figurák - a felnőtt John, barátnője, Katherine, vagy maga TX - kidolgozatlanok, mondhatni egydimenziósak. A pozitív karakterek azonosulásra alkalmatlanok, még szurkolni is nehéz értük. A film okosan meg is kímél minket a felesleges érzelmi munkától - valahogy sosem érezzük veszélyben a szereplőket, nincsenek éles szituációk, csak öncélú akciózás, ez legjobban az amúgy profin megcsinált daruskocsis üldözésnél derül ki - hiába a látvány és a pirotechnika, ha hiányzik a feszültség.

Pedig Jonathan Mostow, ez a másodvonalbeli iparos egyszer már forgatott idegtépően izgalmas mozit, a méltatlanul alacsony nézettségű A félelem országútján-t (Breakdown), a remek Kurt Russell foszereplésével. A Terminator 3-ban egyedül Schwarzenegger figurája működik, mert a tőle megszokott gesztusokkal és mondatokkal dolgozik, sőt, egy-két kifejezetten humoros önparódia-pillanatot is megenged magának - bár a napszemüveges poénok túlsúlya miatt néha azt gondolhatjuk, hogy a jövőből ezúttal egy betegesen narcisztikus fetisisztát küldtek az emberiség megmentésére, aki taktikai hibát taktikai hibára halmoz - figyeljük meg a benzinkút-jelenetet, a T2 hátborzongatóan racionális cyborgja vajon mit csinált volna ilyen szituációban?

Az új terminátor, Kristina Loekken szupermodell harmatgyenge, a gonosznak szánt pillantásokon kívül többre nemigen futja tőle, a fenyegető sétálás/még fenyegetőbb futás üzemmódot váltogatja, a többit elvégzi a speciális effektusokért felelős team. Claire Daines azt játssza, hogy ő Sandra Bullock, több-kevesebb sikerrel - hiba, hogy ezzel egy kultikus sorozat harmadik részében próbálkozik. Meglepő módon a legnagyobb szkepticizmussal várt Nick Stahl a legjobb, abszolút hitelesen folytatja figurája fejlődésének az azóta magát szétdrogozott Edward Furlong által megszabott irányát.

Az alkotók vitán felül legeredetibb húzása a zene teljes hiánya, pedig a stáblista szerint van zeneszerző, ennek ellenére én zenét egyetlen, drámainak szánt jelenetben fedeztem csak fel. A Brad Fiedel-féle Terminator-téma csak a záró stáblista aláfestéseként hallható. A történetben éktelenkedő lyukaknál (a T2-ben a kis csapatnak még több táskányi fegyverre volt szüksége, hogy betörjenek a Cyberdine irodaházába, a hősök itt csak úgy ki-be járkálnak szupertitkos katonai bázisokba) csak az erőltetett politikai korrektség bántóbb, a jó terminator természetesen nem öl embert, de még a minimális, az életszerűséghez azért elengedhetetlen durvaság is hiányzik a filmből, ennél a vasárnap délelőtti Cartoon Network felhozatal is fröcsögősebb. Kis tisztelettel és tehetséggel ha nem is az első két rész színvonalát megközelítő, de legalább nézhető-szórakoztató mozit forgathatott volna Mostow és csapata, csak sajnos nem így történt: az égbekiáltó hibák és butaságok elvonják figyelmünket a valóban szórakoztató jelenetekről, például a mindhárom filmben felbukkanó Doktor Silberman vicces beugrójáról, vagy Arnold még mindig büntető egysoros beszólásairól.

Az első két rész rajongóinak olyan ez a folytatás, mintha valamelyik kedvenc gyerekkori kisautójukat festették volna át. Szép-szép, de rondább, mint volt, és már nem ugyanaz. A fentebb már dicsért reklámkampánynak köszönhetően a film sikeres lett, de ez akkor sem feledteti a tényt, hogy itt valakik egy valaha átütő és kultikus akciófilmről, illetve egy öregedő, egykori megasztárról próbálnak újabb bőröket lehúzni, pedig ha a T2-vel nem csak a stáblistán ("készült James Cameron karakterei alapján") találkoztak, tudhatnák: az élő szövet után már csak a belső fémváz marad.

A halálosztó (The Terminator). USA, 1984. Rendezte: James Cameron. Producerek: John Daley, Derek Gibson és Gale Anne Hurd. Írta: Gale Anne Hurd, William Wisher és James Cameron. Zene: Brad Fiedel. Fényképezte: Adam Greenberg. Vágó: Mark Goldblatt. Szereplők: Arnold Schwarzenegger, Linda Hamilton, Michael Biehn, Lance Henriksen és mások.

Terminátor 2: Az ítélet napja (Terminator 2 - Judgement Day). USA, 1991. Rendezte: James Cameron. Producerek: Gale Anne Hurd, Mario Kassar, B. J. Rack, Stephanie Austin és James Cameron. Írta: William Wisher és James Cameron. Zene: Brad Fiedel. Fényképezte: Adam Greenberg. Vágó: Mark Goldblatt. Szereplők: Arnold Schwarzenegger. Linda Hamilton, Edward Furlong, Robert Patrick és mások.

Terminátor 3: A gépek lázadása (Terminator 3 - Rise of the Machines). USA, 2003. Rendezte: Jonathan Mostow. Producerek: Vajna András, Hal Lieberman, Joel B. Michaels, Gale Anne Hurd és Colin Wilson. Írta: Michael Ferris és John D. Brancato. Fényképezte: Don Burgess és Bob Seresin. Vágók: Neil Travis és Nicolas De Toth. Zene: Marco Beltrami és Brad Fiedel. Szereplők: Arnold Schwarzenegger, Nick Stahl, Claire Denes, Kristanna Loken és mások.