Géppuskás angyal a fajirtó Isten zombiserege ellen: a jenkik legújabb apokaliptikus zagyvalékában van vér, robbanás és hirig dögivel, csak a film hiányzik mögüle. De az nagyon.
Már megint rábasztunk. Nyilvánvalóan ostobák, hitetlenek, gyűlölködők, önzők és önpusztítóak vagyunk, úgyhogy Isten újfent úgy döntött, hogy ideje megtisztítani a Földet. Áradás helyett most angyalait küldi, hogy végezzék el a piszkos munkát, azaz irtsák ki az egész emberiséget. Elidőzhetnénk az alapötlet banalitásán (avagy minek pöcsöl az Úr ilyen körülményes megoldással, mikor egy gondolattal véget vethetne mindennek – persze, értem, egy újabb özönvizet még Chuck Norris sem tudna megállítani, azaz nem lenne film), de ne írjuk le a filmet ilyen korán: megfosztanánk a lehetőségtől, hogy később még ezerszer eltaknyoljon. Szóval, nyakunkon az apokalipszis. Még szerencse, hogy Mihály arkangyal úgy dönt, ez azért mégsem járja (Paul Bettanyról most már tudjuk, hogy képes nagyon-nagyon komolyan nézni – bár korábban mintha ennél több is ment volna neki), úgyhogy szárnyait feladva leszáll a földre, kirabol egy fegyverboltot, és felszerelkezve annyi skulóval, amennyit Schwarzenegger sem tudna cipelni, nekiáll megmenti az emberiséget.
A végső összecsapásra egy benzinkútállomáson kerül sor, a sivatagos amerikai semmi kellős közepén, ahol egy tucatnyi szerencsétlen átutazó (és ott veszteglő személyzet) gyorsan és kényszerűen megvilágosodik: bizony rohadt rossz helyen vannak, rohadt rossz időben. A világ sorsa a jelek szerint a Charlie nevű pincérnőcske nyolc hónapja dudorodó pocakján múlik – a megszületendő gyermek az emberi faj utolsó reménysége. Hogy miért, hogy ki lesz belőle, vagy, hogy ki volt az apja, azzal Scott Stewart író-rendező már nem untat minket, mert még a végén elvonná a figyelmünket a fegyverropogásról. Praktikus magyarázatokkal sem untat egyébként, így pl. nem tudjuk meg, hogy ha egyszer az angyalok képesek teljes, rettenetes pompájukban lecsapni az áldozataikra, akkor miért szállják meg inkább az emberek testét, hogy a benzinkút tetejéről lövöldöző hőseink számára roppant kényelmes tempóban, zombikként csoszogjanak a vágóhídra. Ja, igen: mert igazi mivoltukban pár perc alatt leradíroznák a Föld színéről az egész hóbelevancot, Mihályostul, terhes pincérnőstül és sivatagostul, és már megint ott tartanánk, hogy nincs film. Bár úgy lenne.
A Légióban mégsem a logikai triplaszaltók a legproblémásabbak, hanem az, hogy semmilyen szempontból nem képes működni. Mint horror, túlságosan híján van minden feszültségnek (rosszabb esetben röhejes, mint a jégkrémes furgonnal érkező nyakigláb szörny esetében), mint akciófilm, legfeljebb félóránként szolgál egy kis lövöldözéssel, majd egy elnyújtott, és a trendeknek megfelelően szarrá vágott végső leszámolással, mint fantasy, átgondolatlan és kidolgozatlan, a sztori drámainak szánt aspektusait meg a legnaivabb néző is popcornnal a szájában röhögi körbe. Mert attól nem lesz egy film mély, hogy van egy karakterünk (a csehó tulajdonosa, Dennis Quaid), aki minden alkalmat megragad az önostorozásra, („óistenem, óistenem, minden az én hibám”), és hogy valaki minden hirig után látványosan elsírja magát. Ha meg épp nem folyik se vér, se könny, akkor a random módon összehajigált, érdektelen, ágyútöltelék szereplők bonyolódnak kínosan hosszú, csikorgó mondatokkal csúfított beszélgetésekbe teljesen irreleváns dolgokról, vagy épp Mihály hadar el gyorsan egy tömör kétsoros bölcsességet a szeretetre, reményre és változásra képes emberiségről. Vajon sejtenétek ezek után, hogy a túlélők a végén a naplementébe autóznak el (illetve lehet, hogy napkelte volt, de most őszintén: kit érdekel)? Ugye, hogy nem…
A pocsék érzékkel összezagyvált Légió bő húsz évvel később készült el a kelleténél. Nem mondom, hogy kicsit sem hatásos, ahogy Paul Bettany két géppuskával szórja az ólmot a zombiangyalok sátánian viselkedő seregére (igen, Isten hírnökei nagyon gonoszul tudnak nevetni és kárörvendeni, és ez csak egy példa a kontextust magasról leszaró banális horrorelemekre), de az efféle „keveset mondok, sokat ölök” karakter nem divat már a ’80-as évek óta. Ráadásul akkoriban Scwarzi és társai duplaennyit véghezvittek, pedig csak mezei halandók voltak (na jó, ez utóbbit még végig kell gondolni, de értitek). Az, hogy a film képi és zenei világa olykor egész ügyesen dolgozik össze, és hogy a mindössze 26 milliós büdzsé ellenére egyik-másik akciószekvencia egészen pofás lett, már nem sokat számít a végelszámolásnál. Pedig olyan ígéretes volt az egész: angyalos-szörnyes-lövöldözős-apokaliptikus akció-fantasy, még leírni is jólesik. De hiába. Már megint rábasztunk.
„You want something?” – szegezi a gengszter a kérdést gyilkos tekintettel a nőjének, amiért az csak hitetlenkedve néz rá, miután a férfi egy haverja felbukkanásakor hazazavarja, akár egy kutyát. Richard Widmark a film noir történetének egyik legemlékezetesebb pszichopatája – és ez még csak az első szerepe volt.
Korábban, a film emblematikus jelenetében, Widmark sátáni vigyorral a képén taszít le a lépcsőn egy tolószékéhez kötözött öregasszonyt. Itt nem árt megjegyezni, hogy 1947-ben járunk, a film noir, azaz a sötét sikátorok, a mocskos nagyvárosok, a kegyetlen gyilkosok, az erkölcstelenség, a femme fatale-ok és a gombamódra szaporodó hullák aranykorában, ami viszont egyben a zsánert teljes élettartamára gúzsba kötő szigorú cenzúra, a bigott Hayes kódex aranykora is volt. Ehhez képest a kamera még csak el sem fordul, amikor a szerencsétlen nő szörnyethal a lépcsőn lefelé gurulva (igaz, egyéb dolgokat – megerőszakolást, és egy öngyilkosságot elkövető karaktert – ki kellett vágni), pedig az efféle csúnyaságokat akkoriban ritkán engedték látni, inkább csak hanggal sejtettek.
A Kiss of Death amúgyis mutat eltéréseket a korszakra jellemző noiroktól. Henry Hathaway az egész filmet (a külső és belső jeleneteket is) New Yorkban, eredeti helyszíneken rögzítette (ahogy az egy évvel későbbi Call Northside 777-et is, Chicagóban), és ez jóval autentikusabb eredményt szült, mint a többnyire stúdiókban felvett, hasonszőrű alkotások esetében. Igaz, Jules Dassin ugyanezzel a módszerrel sokkal nagyobb hatást volt képes elérni A meztelen város című mesterművében, azzal ellentétben ugyanis itt nem érezni annyira, hogy a város él, lélegzik és szinte saját akarata van. Viszont a csaknem dokumentarista hatást keltő külső felvételek meglepően jól passzolnak a stilizáltabb, árnyjátékokkal feldobott belső terekhez (mint pl. az említett tolókocsilelökős jelenetben).
A történetet egy mellékszereplő nő meséli el – a noir egyik védjegyévé vált, karcos, cinikus férfinarráció helyére így egy lágy, reménnyel és aggodalommal teli, nemegyszer szentimentális hang lép, ami a melodráma felé tologatja a filmet (mielőtt a „film noir” kifejezés ismertté vált, egyébként is ebbe a skatulyába sorolták, társaival együtt). Akárcsak a Victor Mature által nagyszerűen alakított, a bűnözőéletbe belefásult, és társai árulásáért rendőrségi besúgószerepével rezignáltan bosszút álló főhős karaktere. A zsánerre jellemző sötét, cinikus és veszélyes érzelmek helyett itt fájdalom, keserűség és fásultság határozza meg a férfi cselekedeteit: a gengszterek világából a remélhetőleg boldog családi életbe, az új életbe menekülne, de általában inkább fáradtan, egyfajta „én már nem tartozom ide” érzéssel, mint igazán elszántan.
Maga a történet egyszerű (tudjuk-tudjuk, rohadt nehéz kilábalni a bűnből), a cselekmény, amellett, hogy gördülékeny és élvezetes, kiszámítható is, és semmiféle meglepetést nem tartogat, sőt, a noirral tipikusan hadilábon álló optimista befejezés félig-meddig még ki is húzza a film durva, alvilági hangulatának méregfogát. Amikor viszont Richard Widmark feltűnik a színen, vele együtt megjelenik az őrület és a kiszámíthatatlanság is. Tekintetében téboly bujkál, hisztérikus röhögései hátborzongatóak, a nyájas, vigyorgó haver álcája mögül pillanatok alatt bújik elő a vihogva öldöklő, totálisan amorális gyilkos – Barbet Shroeder 1995-ös remake-ében a szerepét átvett Nicolas Cage a nyomába sem ért. Nem csoda, hogy Oscarra jelölt játéka után Widmark még jó néhány noirban jeleskedett (Az éjszaka és a város, Véletlen ismertség a South Streeten), a finálé itt neki köszönhetően válik a műfaj egyik legemlékezetesebbikévé, (ebből az emberből istentelenül zseniális Joker lehetett volna), ahogy magát a filmet is főleg neki köszönhetően őrizte meg a filmrajongók kollektív emlékezete. Az átlag színész fél karját odaadná egy ilyen szerepért, legtöbbjük meg dobná utána a másikat is, ha így el tudná játszani. Kegyetlen és erkölcstelen, akárcsak a noir maga.
Szép lassan majd az összes Star Wars-filmről megírjuk a definitív kritikát (ha nem mi, ki?), elsőként íme az öreg sokkmagazin.hu-ról átmentett klóntámadásos.
Lucas karrierjét elnézve kétféle következtetésre juthatunk. Tekinthetjük őt tehetséges filmesnek, aki az utolsó harminc évben azt csinálta, amit akart, és elsősorban neki köszönhető, hogy a kaliforniai Skywalker Ranch a mozis látványtechnikát olyan szintre fejlesztette, amelyért trükkösék örökké hálásak lehetnek neki. Ugyanakkor azt is el lehet mondani róla, hogy a film történetének éppen abban az évtizedében aratta szörnyűséges sikerei közül a legelsőt, mikor a nemzetközi mozikultúra felnőni látszott - ám Lucas alkotásainak hatására az elkövetkező (legalább 2) generáció ízlésvilága valami brutálisan infantilizálódott.
Huszonöt év telt el a Csillagok háborúja sikere okozta eufória óta - amelyből még Reagan elnök politikai szótára is profitált, a ruszkikat a "Gonosz birodalmának", Amerika űrvédelmi programját pedig "Csillagháborús védőpajzsnak" nevezve. Az aranyosan naívak pszeudo-kultúrája is átvett belőle dolgokat, pl. az "Erő legyen veled!"-szólást. A régmúlt Hollywood akciósorozatainak emléke, Kurosawa és Leni Riefenstahl munkásságának nyomaihoz hasonlóan egyaránt megtalálható volt Lucas 1977-es filmjében. Folytatásai sikerükben nem maradtak el az első résztől, ráadásul közülük a Birodalom visszavág nem csak mint szórakoztató film képes megállni a helyét. A Jedi visszatérrel egyetemben ők Lucas űropera-szagájának közbenső, negyedik, ötödik és hatodik részei. Mondtam ezzel akárkinek is újat?
A Klónok támadása a II. epizód, un. prequel, a lábat-földbe-gyökereztetően katasztrofális első rész, a Phantom Menace után. És mivel prequel, majdnem teljesen híján van az izgalomnak, hiszen tudjuk, mi történik majd később. Tudjuk, hogy a Galaktikus Köztársaság helyére a Birodalom lép. Tudjuk, hogy Obi-Wan Kenobi (McGregor) jedi lovag később Alec Guiness-szé változik. Tudjuk, hogy tanítványa, Anakin Skywalker (Christensen) Darth Vaderré ambícionál, és hogy Anakin valamint Padme hercegnő (Portman) gyermekei, Luke és Leia szembeszállnak majd apjukkal. A régi Star Wars-filmek gyermeki csodavárása helyébe az elkerülhetetlenség érzete lép. Mikor Obi-Wan azt mondja Anakinnak: "Te leszel a halálom", nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.
Még a fanatikusokat is basztatta kissé a Phantom Menace agyonbeszéltsége (persze nem nagyon), a nyögvenyelős expozíció. Az új film már egy óriási robbanással kezdődik, sozusagen, a Padme elleni merénylettel. Obi és Ani az ő testőrei, akiknek miután egy második, mérges százlábúak segítségével (egy az egyben koppintás a Dr. No-ból) végrehajtott gyilkossági kísérletet is sikerül megakadályozniuk, Blade Runner-szerű légikocsis üldözésbe keverednek, amelynek csúcspontján a merénylő épp akkor hal meg, mikor megnevezné megbízóját.
A film innentől párhuzamos sztorikra bomlik: Ani hazakíséri Padmét a Naboo bolygóra, Obi-Wan pedig a Kamino planétán kezd nyomozni a hercegnő elleni összeesküvés irányítói után. A Kaminón a Harmadik típusú találkozások idegen lényeire hasonlító csókák klónhadsereget termelnek(?), állítólag a Köztársaság biztonságának megerősítésére. Ezek a paralell narratívák lehetővé teszik Lucas számára, hogy mindig oda "kapcsoljon", ahol éppen valami akció zajlik.
Anakin alakjánál sem cicózik, jó széles ecsettel festi meg azt, hogy hogyan is lesz a már eleve nyavajgós, idegesítő, de alapjában véve rendes kölökből sötét autoritás. Padme és Anakin hancúrozása az alpesi mezőn valóban egyszerre szeretne utalás lenni a Muzsika hangjára és Ausztriára meg a fasizmusra, vagy csak én szavazok meg túl sok bizalmat Lucas intellektusának? Oh, ezek a kétségek… Viszont biztos, hogy az a John Ford Searchers-éből lopott jelenet, mikor Anakin lemészárolja az anyját kissé elgyötört állapotban hagyó bennszülött törzset, John Wayne totalitárius alakjának - és mindannak, amit képvisel - megidézése.
A párhuzamos történetek Geonosis sivatagbolygóján találkoznak, ahol Dooku gróf, egy renegát jedi a saját klónhadseregét termeszti. Dooku-t Christopher Lee játssza. Csakúgy, mint a Hammer horrorstúdió másik veteránja, a Tarkin tábornokot alakító Peter Cushing a Csillagok háborújában, Lee jelenléte is emblematikus, tisztelgés örök szerepskatulyája, Drakula gróf és úgy általában a kultfilm-történet előtt. Meg egyébként is, ha Lee megjelenik a színen, a film IQ-ja több szintet ugrik felfelé. Egyedül a 190 cm magas Dooku és a 80 cm "alacsony" Yoda közti fénykardpárbaj problematikus - lásd, mint fentebb: nem tudtam, hogy sírjak-e vagy röhögjek.
Kettő elkészült, hátra van még egy (a cikk évekkel ezelőtt íródott), így már jobbára teljes biztonsággal kimondható, hogy Lucas elő-trilógiája csecsén becsomagolt filmes fast food, amelyet spirituális pótléknak szánnak egy spirituálisan üres korban - de ennél aztán tényleg nem több. A speciális effektek - képi és audió-szempontból egyaránt - lehengerlőek, ám uszkve fél óra elteltével már csak kellemetlenül zsibbasztóak. Ráadásul bántóan kilóg a komputergrafika digitális lólába. Az Industrial Light and Magicből hiányzik az utóbbi. Na és a párbeszédek… Igaza volt Harrison Fordnak az első rész forgatásán: "George, lehet hogy könnyű ezt a szart legépelni, de hogy elmondani nem lehet, az biztos."
Ojjojjojjojjoj........... Ez vagy az év legnagyobb faszsága lesz vagy egy szuperszórakoztató, bár totálisan agyatlan másfél óra. Szenzációs dolog, hogy Wong Jing mennyire nem fejlődik évtizedek óta filmkészítőként, mert nem akar fejlődni, és mivel még mindig ő "a" hongkongi szuperproducer, bárkit felkérhet főszereplőnek. És ki nagyobb Andy Launál? Senki. A film, nomen est omen, tényleg a Future Cops (1993) és a Gen-X Cops (1999) keverékének tűnik. Vessünk keresztet.
Nyolc évvel legutóbbi főszerepe után Mel Gibson megint tökös, kemény, és lelő mindenkit, aki ránéz – a kultikus brit minisorozatból készült bosszúthriller mégis csak takaréklángon ég.
Ez a film sokkal, sokkal több lehetett volna. Martin Campbell, többek közt az Oscar-díjas (sic!) William Monaham segítségével, saját 1985-ös minisorozatát, az Edge of Dakrnesst dolgozta át szélesvászonra és hollywoodi szájízre – de utóbbinak köszönhetően, a folyamat során kiveszett a műből mindaz, ami az eredetit naggyá tette. Pedig a kezdet ígéretes: Thomas Craven, bostoni nyomozó felnőtt lányát szeme láttára lövik szitává egy puskával, így aztán emberünk természetszerűleg belefog egy brutális one-man-missonbe, hogy előkerítse, és belátása szerint büntesse meg a tetteseket. Kezdetben mindenki azt feltételezi, hogy a célpont maga Craven volt, lánya véletlenül került a tűzvonalba – ám hamarosan bebizonyosodik, hogy a gyilkos pontosan azt lőtte le, akit akart, ugyanis apuci szemefénye csúnya dolgokat leplezett le munkahelyén, a nukleáris fegyverekkel dolgozó Northmoorban. Az összeesküvés szálai pedig egészen az USA kormányköreiig vezetnek – de hát ez már csak így szokott lenni.
Campbell látványosan más utat választ a mozifilmben, mint a minisorozatban. Míg utóbbi egy nyomasztóan sötét hangulatú, drámai thriller volt, ami a nyomozás és a bosszúmotívum mellett a gyász torokszorítóan realisztikus és hatásos ábrázolásában, a kisember roppant vállalati- és kormányerőkkel szembeni, megnyerhetetlen konfliktusának érzékeltetésében, valamint a nukleáris arzenálból következő világvége víziójának, és a téma politikai aspektusainak felvázolásában is jeleskedett, a 2010-es verzió egy átlag revansfilmmé egyszerűsödik. És ez még nem is feltétlenül lenne baj, ha láthatóan ez volna az irány már kezdettől fogva. De Campbell most is elkezdi göngyölíteni azokat a szálakat, amiket annak idején következetesen végigvitt, csak ezúttal félúton megfeledkezik róluk, mintha fontosabb lenne, hogy a főhősnek információval szolgáló mellékszereplők kínosan pontos, kiszámítható menetrend szerint távozzanak a másvilágra. A néző így azon kapja magát, hogy egy sor ígéretes téma veszik bele a semmibe, a gyász feldolgozásának fájdalmas folyamata helyett pedig a főhős egy sokkal triviálisabb utat jár be: a bosszú könyörtelen, megállíthatatlan angyaláét, aki olyan vehemenciával irtja a lánya halálához köthető embereket, mint egy új Jack Bauer.
Az egész kibontás nélkül maradt politikai/összeesküvéses szál létezésének egyetlen pozitívuma Jedburgh, az „intéző” karaktere, aki arról gondoskodik, hogy a magas körökben mozgó emberek mocskos titkai titkok is maradjanak – és Ray Winstone legalább olyan jó ebben a szerepben, mint az eredetiben Joe Don Baker volt. Kár, hogy végül ez a figura is áldozatul esik az egyik örökörvényű hollywoodi szabálynak (a rosszaknak meg kell bűnhődniük), és az egyébként is igen csöpögős, valamint a szálakat túl szabályosan elvarró befejezésre hiteltelen pálfordulást produkál.
Martin Campbell azonban nem véletlenül tudta kétszer is kihúzni a szarból a James Bond franchise-t. A nyers, lendületes, olcsó trendi húzásoktól mentes akciójeleneteken érződik, hogy érti a dolgát, a hosszú dialógusok és az összességében hatásos hangulatteremtés feszültsége a megfelelő pillanatokban csapódik le a rövid, de intenzív erőszakkitörésekben, így a film végig remek tempót diktál. És Mel Gibson is jó: mivel Campbell a gyász bemutatását nem erőlteti, marad az elszánt, forrongó dühvel nyomozó és öldöklő apa képe, erre pedig bőven elég a színész mégoly szűkös eszköztára is. Más kérdés, hogy nyolc év után tehetett volna magának és a rajongóinak annyi szívességet, hogy ne egy erősen közepes filmmel térjen vissza.
Az alábbi kritikába hajló ajánlóféleség az első a Geekblog filmnoiros cikksorozatában - azért ilyen kurtán furcsa (vagy ha kíméletesek akartok lenni, nevezhetitek frappánsan rövidnek is), mert a Duna TV felkérésére készült, a film noir sorozatuk egyik darabjának beharangozása végett.
Erre mondják, hogy „kompakt történetmesélés”: Máté Rudolf 1950-ben készült D.O.A. című filmjében egyetlen elvesztegetett perc, sőt, egyetlen elvesztegetett másodperc sincsen. Ráadásul a filmtörténet egyik leghíresebb nyitójelenetét is magáénak mondhatja: a főcím alatt főhősünk, Frank Bigelow besétál a rendőrfőkapitányságra, felmegy a gyilkossági osztályra. Az ügyeletes zsarunak elmondja, hogy emberölést szeretne bejelenteni. „Kit nyírtak ki?”, kérdezi a rendőr. „Engem”, hangzik a válasz.
A D.O.A.-ban, azon kívül, hogy messziről sem lehet unalmasnak nevezni, egy csipetnyi glanc sincs. Ez egy vérbeli, alacsony költségvetésű, produkciós kivitelezésének minden ízében nyikorgó b-noir. A díszletek leharcoltak, csakúgy, mint a színészei. Nem szupersztárok villognak főszerepeiben, hanem kihunyó félben lévő csillagok: Bigelow-t Edmond O’Brian adja, aki egykoron matinéidol volt, ám 1950-re meghízott, várták a karakterszerepek, ahogy mondani szokás. Bigelow-ként élete szerepét játssza, az amerikai középosztály látszat-biztonságából szubverzív erők által, gatyamadzagjánál fogva kirángatott balekot. Elég követni a testbeszédét, a film elején, mikor felutazik a nagyvárosba: gyerekként élvezi az urbánus káoszt, a lehetőségeket, az idegen nők, az új hús ígéretét – ami még nem lenne baj, de ki is mutatja: mosolyog. Az ilyet egyből leveszik.
Hogy ki mérgezte meg? Talán nem is fontos. Bigelow-nak persze az, a bőrére megy, és magával hurcol minket a huszonnégy órás nyomozásra, amelynek végén nagyon valószínű, hogy kileheli lelkét. De a néző nem a gyilkos kilétének felkutatása végett megy vele, a tényeket ugyanis csak utólag ismerjük meg, ahogy halad és visszagöngyölíti élete eseményeit, így számunkra nem adatik meg a láncszemek összekapcsolásának élvezete, a krimi-szálban nem tudunk megkapaszkodni. Nem - Bigelow kétségbeesése ejt minket rabul, egy átlagember elesettsége, hisztériája, aki elvesztegetett élete utolsó óráiban nagyon gyorsan rá kell, hogy jöjjön: a halálnál nincs rosszabb. Most már csak valahogy el kell kerülni…
Gyorsjelentés szuperhősék háza tájáról: a Pókember szenved (még mindig), a Green Hornet újra él (jön a film is), Batman Doc Savage és a Spirit társaságában ponyvaakciózik, a Marvel Ultimate univerzuma meg jobb lett volna, ha tényleg folytatások nélkül hal hamvaiba a legutóbbi megnetós haddelhadd következtében. A héten a sok vacak közt csak Kevin Smith és Brian Azzarello tartja bennünk a lelket – bizony, lehet, hogy a 100 Bullets mégsem véletlenül sikerült olyan rohadtjól…
Amazing Spider-Man #623
Történet: Mark Waid Rajz: Paul Azaceta Kiadó: Marvel Comics
Már több mint két éve, hogy a Marvel lehúzta a WC-n Peter Parker és Mary Jane házasságát, és a sorozat még mindig nem találja a helyét. Nem akarok megint/még mindig azon lovagolni, hogy a One More Day mennyire felesleges volt (túl azon, hogy baromság is), és hogy az íróknak láthatóan még mindig gondot okoz, hogy valami kreatív hasznot húzzanak belőle, annak ellenére, hogy elvileg pont ilyen indíttatásból nyomták le az olvasók torkán. Tény, hogy az azóta eltelt két évben akadt néhány remek történet, de mindent mérlegre helyezve, azt kell mondjam, hogy a sorozat szenved. De nagyon. Az alkotók legújabb, The Gauntlet néven futó nagy ötlete (amiben alapból még van is némi kurázsi), hogy előhúzzák a kalapból Pókember régi ellenségeit, és egymás után, sorban nekieresszék őket. Az elmúlt hónapokban már volt itt Elektró, Homokember, Kalapácsfej, Rinó és Mysterio, miközben persze Mister Negative is keserítette hősünk életét – de felbukkantak „kedvesebb” ismerősök is, mint Fekete Macska (jelenleg felélesztették Pókival a „jókat kufircolunk, de amúgy semmi különös” – kapcsolatukat a ’80-as évekből) és Morbius. Némelyik sztori jobb volt, némelyik kevésbé, de összességében az egész egy izzadságszagú erőlködés arra, hogy a pár évtizeddel ezelőtti pókhangulatot teleportálják a modern körülmények közé, miközben a mellékszálak közül még az ígéretesnek indultak is lassan teljes unalomba fulladnak (Peter szobatársának attitűdje, hősünk Carlie-val való kapcsolata, Jameson polgármesteri szerepe). Ráadásul közben teljesen elveszik az írók egyénisége is. Lassan teljesen mindegy, hogy Waid, Van Lente vagy Kelly írja az aktuális sztorit (Guggenheim a kivétel: ő még mindig magabiztosan szarabb, mint mindenki más), mert mind ugyanolyan, akár a poénokat, akár a dialógusokat vesszük. A mostani számban hősünk az új Keselyűvel birkózik, és Waid nagyon látványosan nem találja az egyensúlyt az egykori hulladaraboló maffiatag sötét eredettörténete, illetve véres bosszúhadjárata, meg a Pókember életében sorra felbukkanó komikus mellékzöngék kínosan erőletett vicczuhataga között (most éppen egy valóságshow wannabe gonosza kerül képbe, aki harc közben pitével dobálja a hálószövőt). Előbbi kapcsán ráadásul Kravenék kavarnak valamit a háttérben, mint az események mögött álló, baljós terveket szövögető bábjátékosok, de az egész reménytelenül unalmas és érdektelen. És sajnos a képi világ sem valami lenyűgöző, bár Paul Azaceta alapból furcsán komikus, vázlatszerű, rajzfilmes vonásai paradox módon sokkal jobban helytállnak a komoly, komor hangulatú jelenetekben, mint a komikus szituációkban – talán ő is érezte, hogy utóbbiak marhára nem viccesek…
First Wave #1 Történet: Brian Azzarello Rajz: Rags Morales Kiadó: DC Comics
Doc Savage, Spirit és Batman egy képregényben: a DC már hosszú hónapok óta reklámozza First Wave című új minisorozatát, ami a három legendás karaktert először sodorja egymás mellé, egy saját, az eddigiektől teljesen különálló univerzumban, amelyben nincsenek szuperképességű hősök. A prequelként szolgált, igencsak harmatos Batman/Doc Savage one-shot alapján nem tekintettem különösebben nagy elvárásokkal a 100 Bullets írója és Rags Morales új comicja elé, de az alkotók szerencsére roppant kellemes meglepetést okoztak. A First Wave első felvonása egy igazi geekálom, noiros-kalandos elemekkel zsúfolt, rejtélyekkel és remek karakterekkel teli, gyors sodrású ponyva, ami ellenállhatatlanul olvastatja magát. A történet több szálon fut: Doc Savage hosszú távollét után tér vissza New Yorkba, és csak ott éri a hír, hogy apja meghalt, sőt, már el is temették. A híres és szeretett kalandor, aki emiatt most épp közröhej tárgya, hamarosan sejteni kezdi, hogy apja halála korántsem volt olyan „természetes”, mint ahogy azt el akarták hitetni vele. Közben Central Cityben a Spirit fülest kap az épp csak kicsit korrupt Dolan nyomozótól egy elvileg nagyszabású üggyel kapcsolatban, a Nagy Almában baljós orosz figurák örülnek az ifjabbik Savage bajainak, Afrikában pedig egy férfi gyilkosok és robotok elől menekül. Hogy ezek a szálak hogyan kapcsolódnak egymáshoz, az egyelőre rejtély, de részben épp ez a szépsége a dolognak. És igen, jól látjátok: a címet vivő triumvirátus leghíresebb tagja, Batman, egyelőre még csak említés szintjén sem jelenik meg. Nem is baj: legalább tudjuk, hogy Azzarello nem egy alternatív Sötét Lovag sztoriban gondolkodik, amiben mellesleg felbukkannak más karakterek is. Doc Savage-ot és Spiritet egyébként fantasztikusan jól írja, pár oldal után azok számára is világossá válik, hogy milyen figurákról van szó, akik még nem nagyon hallottak róluk, és a szerző ezt nem holmi szájbarágással és magyarázkodással éri el, hanem egyszerűen csak azzal, hogy tetteiken és gondolataikon keresztül, a cselekmény előrehaladásával párhuzamosan képes definiálni őket – ahogy azt a 100 Bullets szereplőivel is tette. Néhány mondat itt, néhány gesztus ott, és a karaktereknek máris stílusuk és egyéniségük van – ebben persze nagy segítség Rags Morales is, aki nem csak, hogy fantasztikusan kifejező mimikákkal dolgozik, de ráadásul olyan apróságokra is futja tőle, hogy egy, az egész képregény rajzstílusából épphogy kilógó, karikatúraszerű állal (ld. Dolan nyomozó) tisztelegjen Will Eisner előtt. És ahogy a különböző szálaknak különböző atmoszférájuk van, úgy különbözik a látványviláguk is: Moose Baumann sajátosan komor, noiros színekkel tölti meg Doc Savage környezetét, míg a Spirit esetében sokkal élénkebb, barátságosabb színvilág dominál – és ezek bizony nem zavarják, hanem kiegészítik egymást. Remek munka, nagyszerű sorozatnyitány.
Green Hornet #1 Történet: Kevin Smith Rajz: Phil Hester, Jonathan Lau Kiadó: Dynamite Entertainment
És ha már ponyvahősök… Idén év végére várjuk a mozikba a Green Hornet adaptációt, Seth Rogan (!) főszereplésével, és Michel Gondryval (!!) a rendezői székben, a Dynamite Entertainment pedig úgy gondolta, ez nagyszerű alkalom arra, hogy elővegye az először ’30-as évekbeli rádiójátékokban felbukkant karaktert. Kicsit korainak tűnik ugyan a dolog, de egy Kevin Smith-szel a fedélzeten így sem lőhetnek nagy bakot. Mielőtt viszont belemegyünk az első szám részletezésébe, érdekességképp nem árt megjegyezni, hogy a kiadó baromi komolyan gondolja a Green Hornet felélesztését – ugyanis rögtön egy egész franchise-t épít rá. Áprilisban érkezik a hős segédjének kalandjait taglaló Kato, az eredettörténetét elmesélő Green Hornet: Year One (utóbbit Matt Wagner írja), májusban a karakter jövőbeli verziójáról szóló Green Hornet Strikes, és várható még egy Kato Origins is. Nem aprózzák el, csakhát ezzel nagyot lehet bukni, ha elszámítják magukat. Nade: Kevin Smith Green Hornetjének első része alapján nem kell ilyesmitől tartanunk. A történet a múltban kezdődik, a zöldruhás bűnözőverő utolsó bevetésén: ázsiai segédjével és barátjával, Katóval az oldalán egyetlen éjszaka alatt sikeresen felszámolja a városban még utolsókként működő két bűnszövetkezetet: a yakuzákat és az olasz maffiát. Ezután hazamegy, és megígéri feleségének, aki az elmúlt évek minden éjszakáját rettegéssel töltötte, amiért férje az életét kockáztatta az utcákon, hogy végleg szögre akasztja maskaráját – és így is tesz. Aztán ugrunk az időben, a jelenben vagyunk, hősünk már tisztességben megőszült vezetője egy nagy lapkiadónak, fia pedig egy felelőtlen, arrogáns, semmivel nem törődő, naplopó bugris, akit barátnője négy év után pont eme tulajdonságai miatt éppen elhagy. Persze a vak is látja, hogy mindennek ellenére az ifjú semmirekellőből lesz majd a következő Green Hornet (és hogy ez az anyjának nagyon nem fog tetszeni) – csak az a kérdés, hogyan és miért. Nem újdonság, hogy Smith-nek kisujjában van a képregényes szakma: stílusos, dinamikus, jópofa akciójelenettel indít, ami remekül megalapozza a füzet ponyvás hangulatát. Ezután jön egy szépen megírt, érzelmekkel teli, de egy pillanatig sem giccses dialógus a főhős és felesége közt, ami megalapozza a jövőbeli konfliktusok egy részét. Az egyetlen, ami fel tudok hozni Smith ellen, hogy a már jelenben játszódó részben egy kicsit túlzásba viszi a fiú mihaszna természetének ábrázolását – de bárcsak ez lenne a legnagyobb problémánk. Sajnos azonban az író munkáját nagyon csúnyán aláássák Phil Hester és Jonathan Lau undorítóan fényes és csillivilli számítógépes színezéssel elcsúfított, de önmagukban is kiábrándítóan stílustalan, jellegtelen és elnagyolt képeik. És ezért bizony kár, mert ilyen forgatókönyv mellett már egy átlagos színvonalat hozó képi világ is elég lett volna az üdvösséghez – ez viszont egy teljes csillagot von le a végeredményből.
New Ultimates #1
Történet: Jeph Loeb Rajz: Frank Cho Kiadó: Marvel Comics
Ah, Jeph Loeb… nincs még egy író, aki rögtön a képregény első paneljével rám tudja hozni a röhögőgörcsöt. Igaz, érdemeit sajnos jelentősen kurtítja, hogy az azt kiváltó poénja a legkevésbé sem szándékos. Merthogy: a New Ultimates kezdetén 8 hónappal vagyunk az Ultimatum után – és New York még mindig ég. Érted! Olyan kurva nagy katasztrófa történt, hogy a világ egyik legnagyobb metropolisza nyolc hónap után még mindig lángokban áll! (Miközben az Ultimate Spider-Manben már hat hónap után nett és tiszta az egész város, de ez mellékes.) Apám… Ilyen kezdet után mégis mit várhat az ember? Pedig megfogadtam, hogy csak azért sem állok neki eleve rossz szájízzel és előítéletekkel Loeb új képregényének, hogy csak azért sem vágom rá rutinból a karót, de hát ha egyszer már a legelső képkockán ilyen biztos kézzel belövi a színvonalat, akkor nincs mit tenni. A történetben Vasember új, immár elvileg nem kormányfelügyelet alatt álló Ultimates csapatát megtámadja a Defenders, aminek tagjai Mark Millar Ultimates 2-jében még röhejes maskarákban parádézó lúzerek voltak – most viszont komoly szuperképességek birtokában esnek neki hőseinknek, és mint a fárasztó közhelyességgel megírt harc végén kiderül, azért jöttek, hogy elvigyék a Mjolnirt, Thor pörölyét. Maga a mennydörgés istene, akit társai halottnak hisznek, közben a Valhallában tesped Hela kénye-kedvének kiszolgáltatva, távollétében pedig felbukkan New Yorkban a bosszúra szomjazó Loki és mitikus hadserege. A botladozó dialógusokkal, az egy szál tulajdonsággal felvértezett karakterekkel (Tony: beteg, Sólyomszem: szomorú) és a fantáziátlan akciókkal végig párhuzamosan (és feleslegesen) fut Vasembernek az agydaganatával kapcsolatos narrációja, aminek őszintén nem tudom, mi értelme van azon kívül, hogy terápiás hatással lehet az íróra, aki 17 éves fiát a ráknak köszönhetően veszítette el 5 évvel ezelőtt. Kvázi még bele is írta őt a képregénybe: Tonynak egy Sam nevű, haldokló fiú kitartása adja az ötletet az Ultimates létrehozására. Értem a szándékot, és főleg, Loeb fájdalmát, de a háttértől függetlenül ez egy kínosan erőltetett motiváció, ahogy az egész narrálás is tökig ázik az izzadságban. Némi (szintén szándékolatlan) derűre a nyitóképen kívül csak az adhat okot, hogy mint Loebnél általában, most is mindenki kefélni akar mindenkivel. Kivéve Amerika Kapitányt. Mert ő olyan istentelenül tökös, hazafias, és olyan elképesztően amerikai katona, hogy neki a küldetés minden, és ebbe még a farka sem szólhat bele. Bárcsak azt mondhatnám, hogy legalább Frank Cho nagyszerű munkát végzett… de nem. Magukkal a rajzokkal nincs különösebb baj, bár az némileg zavaró, hogy minden férfi minden képen olyan arcot vág, mintha alul valaki egy satuban szorongatná a golyóikat, akárcsak az, hogy a mozgás közben ábrázolt karakterből hiányzik az igazi dinamizmus. De nagyobb gond, hogy Cho képtelen megtalálni az adott pillanatnak megfelelő beállításokat. A Defenders felbukkanásakor pl. túl közelről mutatja az eseményeket, túl kicsi helyre zsúfol be sok karaktert, a háttérnek elveszik minden jelentősége, és semmi epikus hatása nem lesz a jelenetnek – pedig két oldalt áldoz fel ezért az egy panelért. Szerencsére a második szám csak májusban érkezik – úgy látszik, a szar munkához is idő kell.
Ultimate Avengers #5
Történet: Mark Millar Rajz: Carlos Pacheco Kiadó: Marvel Comics
Amikor az első rész kijött, kellemes meglepetésként ért: Millar többnyire visszafogta logikát és értelmet sutba dobó megalomániáját és coolságkényszerét, és ügyesen mesélni kezdett egy egyszerű, de hatásos történetet. Tudhattam volna, hogy nem lesz jó vége. Örök szabály: egy mű olyan jó, amilyen a gonosztevője. Ha ezt vesszük alapul, akkor az Ultimate Avengers minősíthetetlen. Millar az új sorozat elején bevezette az Ultimate univerzumba a Vörös Koponyát, aki a mainstream történetekben immár hosszú évtizedek óta egy nagyjából hatásos, néha ripacs gazember, akit Ed Brubaker pl. remekül írt a Captain Americában (pár évvel ezelőtt, amikor a sorozat még ténylegesen jó volt). A karakter ultimate verziója már akkor bűzlött, amikor egy farmernadrágban és izompólóban, hőzöngve nekiesett Amerika Kapitánynak – egy tuskó útonállónak tűnt, nem pedig egy veszélyes, és főleg nem félelmetes gonosztevőnek. Ezt a második számban Millar kétségbeesetten próbálta korrigálni – túlságosan kétségbeesetten. A képregényből kiderült, hogy a Vörös Koponya (aki mellesleg a Kapitány fia – istenkém, micsoda gyomorszorító, drámai fordulat) azért gonosz, mert… csak. Szóval így született, na. Szereti a bőrt levágni az arcáról, és szereti szadista módon halomra ölni az embereket. Kinek kellenek motivációk, okok, sanyarú gyermekkorok, erőszakos apák, alvilági környezetben való nevelkedés, pénz- és hataloméhség, múltbéli tragédiák? Avagy Joe Quesada és a One More Day után szabadon: „It’s evil. You don’t have to explain it.” Remélem, ez a fajta „ez van, zabáld és kussolj” irányelv nem válik uralkodóvá a Marvelnél – bár lehet, hogy már késő. De, hé, jó hírem van: Millar még ezek után sem érezte úgy, hogy elég gonosznak állította be a karakterét, ezért az ötödik szám elején ki kell hajítania egy csecsemőt egy emeleti ablakon. Csak hogy TÉNYLEG biztosan tudjuk, hogy gonosz, nehogy azt higgyük, hogy az eddig bemutatott mészárlásait jóindulatból tette. És ha ez még nem volna elég, Millar JFK meggyilkolását is a nyakába varrja. Remélem, mielőtt a sztori véget ér, látjuk még kiskutyusokat és delfineket kínozni, illetve kiderül, hogy ő állt szeptember 11 és a Katrina hurrikán mögött is – hátha vannak, akiknek még mindig nem világos, hogy a Vörös Koponya gonosz. Nagyon gonosz. Ez tényleg az abszolút csúcsa a dramaturgiával és karakterekkel nem törődő millari hatásvadászatnak, nem hiszem, hogy akár ő képes volna ennél mélyebbre süllyedni. Ezt, meg a szintén röhejesen tökösfiús cliffhangert leszámítva egyébként nem lenne nagy baj a képregénnyel, az akciók, mint a szerzőnél mindig, dinamikusak és látványosak, a cselekmény gyors sodrású, Carlos Pacheco elegáns, kifinomult rajzstílusát pedig mindig öröm látni. Csak ezt az ultimate Vörös Koponyát kéne elfelejteni. De örökre. Meg talán az egész Ultimate vonalat is, úgy ahogy van, mert Brian Michael Bendis Pókemberén kívül semmi más nincs benne, ami olvasható volna.
Az írás az Argento életművéről szóló szakdolgozatom része volt, ezért sajnos tele van SPOILERrel.
Argento filmjei közül elsőként a Profondo Rossohelyezte a férfi szexuális devianciát előterébe. A Tenebre-ben már a férfi és a női aberráció (vagy legalábbis a többség által elfogadott szexuális szokásoktól való eltérés) a központi problematika, illetve ez provokálja ki a tettes motivációját. A borotvás gyilkos azokat teszi el láb alól, akik az ő megítélése szerint perverz viselkedést tanúsítanak. A Profondo Rosso őrültje egy régi gyilkosság napvilágra kerülésének megakadályozása érdekében teszi, amit tesz – a Tenebre története már jóval komplexebb, bár itt is a múlt szörnyűségei a kiváltó ok. Sőt, a tárgyalt film esetében két gyilkosról van szó, akik egymástól teljesen elkülönülve működnek. Újra csak két figura közt osztja meg Argento a film terhét, ám már nem a pozitív karakterek között: a Tenebre súlypontja, eddigi munkáitól eltérően már nem rájuk esik.
Peter Neal (Anthony Franciosa) amerikai író római tartózkodása alatt belekeveredik egy gyilkosságsorozatba. A tettes modus operandija kísértetiesen hasonlít a Neal új könyvében, a Tenebre-ben szereplő gyilkos módszerére. Neal rájön, hogy a borotvás gyilkos nem más, mint Christiano Berti (John Steiner) tévés műsorvezető, akit ő maga tesz el láb alól, majd az alkalmat kihasználva volt feleségét (Veronica Laria) és annak szeretőjét, saját ügynökét (John Saxon) is megöli. Megpróbálja mindkét gyilkosságot úgy megrendezni, hogy az Berti bűnének látszódjon. Neal (is) őrült: évtizedekkel korábban is gyilkolt már, ám ennek emlékét elnyomta magában – Argento önkéntelen visszaemlékezések segítségével húzza elő az író represszív emlékeit, előzavarva őket a tudatalattiból -, amely csak tovább fokozta pszichózisát.
A Tenebre-t az amerikai slasher filmek népszerűségének csúcspontján mutatták be, és a műfaj leghíresebb darabjainak (Friday the 13th, 1980, rendezte: Sean S. Cunningham; The Burning, 1982, rendezte: Tony Maylam) hasonlít a narratív szerkezete arra, amit a Tenebre használ. Vera Dika ezt a “múlt béli trauma és az arra tett jelen idejű, azt túlhaladó reakcióként” definiálja. A gyilkos a régi, extrém hatásra reagál azzal, hogy elnyomott, pusztító kedve reaktiválódik.
Carol Clover szerint a gyilkost pszichoszexuális düh hajtja, amelyet nemi irányultságába vetett kétségei váltanak ki – persze ezt már a Psycho is pedzegette, és állandóan ott bugyog Argento giallóinak felszíne alatt (az a zseniális húzása, hogy Neal fiatalkori megalázójának szerepét egy nőnek látszó, ám valójában transszexuális színészre osztja, ravasz-sunyi játék a macsó elvárásokkal). Ráadásul, a slasher filmek gyilkosaihoz hasonlóan Peter Neal látszólag természetfeletti képességekkel rendelkezik: miután elvágja a saját torkát, újult erővel tér vissza a halálból – persze később nyilvánvalóvá válik, hogy a penge preparált volt, a vér pedig paradicsomlé, és Neal egyszerűen átverte tettének tanúit.
A Tenebre Argento leginkább önreflexív munkája, a legnyilvánvalóbb módon ez foglalkozik alkotásainak a közönségre tett hatásáról, illetve a közönségnek a filmjeihez való viszonyáról. A történet a közeli jövőben játszódik, egy, a mienkénél valamivel sterilebb, az interperszonális viszonyok terén elidegenedettebb társadalomban – a forgatókönyv verbálisan ezt nem említi, kizárólag Luciano Tovoli kristálytiszta, jéghideg, analitikus fényképezése utal rá, amelynek kompozícióiban a fehér a domináns szín -, ahol az erőszak a kultúra elfogadott része.
A munkásságáról szóló dialógok, sőt, szópárbajok, amelyeket Peter Neal a film folyamán megvívni kénytelen erőszakos történeteinek kritikusaival, érdekes széljegyzetek a – nyilvánvalóan – Argento filmjei kapcsán, az évek során felvetett ellenérvek dossziéjának szélére. Neal természetesen védi a maga (és a rendező) igazát, ám az egyik heves sajtótájékoztatót követően, a kulisszák mögött azonnal barátságos hangot üt meg a neki korábban kegyetlen kérdéseket feltevő újságírónővel, ezzel téve nyilvánvalóvá – mint ahogy ez minden normális ember számára nyilvánvaló lehet -, hogy bár rendkívül véres tettekre képesek bizonyos figurái, az őrültek és a rendező közé hatalmas hiba lenne egyenlőségjelet tenni, fikciót és realitást összemosni.
Argento több filmjében (L’ucello dalle piume di cristallo, La sindrome di Stendhal) is vizsgálja a bűnösség koncepcióját, de legmélyebben a Tenebre kapcsán megy ebbe bele. Az emberi állatnak az a tulajdonsága, hogy mindig a könnyebbik utat válassza, a felelősséget másokra kenje, áldozati bárányokat mészároljon – áttételes értelemben vagy szó szerint -, nos, ez ellen veszi fel a harcot Argento azzal, hogy a hősből alávaló gyilkost csinál. A primitív, embertársainkat beskatulyázni vágyó, a világot feketére és fehérre osztó bárgyúságnak mutat fityiszt.
Bár a film első háromnegyede pl. a Profondo Rosso-hoz képest aránylag vértelen, a finálé az európai horror talán legkegyetlenebb, legbrutálisabb negyed órája – a vége főcím szinte szabadító erővel hat a szegény nézőre, a nyomorult fellélegzik! Egyik beállításával Argento egyértelmű választ ad a filmjeivel kapcsolatos, elpusztíthatatlan “most ez művészet vagy csak puszta kegyetlenkedés?”-kérdésre: mindkettő! Neal egy baltával lecsapja felesége karját, és az asszony keze csonkjából lövellő vér egy pillanat alatt plafontól padlóig élénk vörösre festi a hófehér falat. Hihetetlen, felejthetetlen imágó; a szó szerinti élő akcióművészet.
Vadonatúj interjúsorozatot indítunk a Geekzen, ami hetente szerdán fog jelentkezni és amelynek elsődleges célja, hogy megismertessük a hazai tehetséges, ambíciózus és rendkívül ígéretes képregényszerzőket és rajzolókat az olvasóközönséggel, ezzel is felkészülve a 2009-es év Alfabéta-díjának kiosztására, a 19. Képregénybörzére és a tavaszi Képregényfesztiválra. Elsőként a Stroboscopa-val Alfabéta-díjat nyert Kemenes Iván - Varga Péter szerzőpáros egyikének fejéhez szegeztük a fegyvert.
- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- Nagy lélegzetvételű bemutatkozásra nem futja : szevasztok, Iván vagyok, jelen interjú szempontjából fogjuk rám, hogy képregény író és – rajzoló, bár élesben ez sajnos nem teljesen fedi a valóságot. Képregényfronton eddig a szerzői kiadású Stroboscopát, a Roham gondozásában megjelent Bábel vermét, valamint néhány apróbb megjelenést bírtam elkövetni, de már magam sem tudom, hogyan. - Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ? - Mint gyaníthatóan a legtöbben. Onnantól, hogy embertelen küzdelmek árán elsajátítottam az olvasás képességét, ideális táptalajává váltam a hazánkba már anno is beszivárgó kapitalista szennynek : Füles, Kockás, Alfa, később Bobo, Góliát és társai, Asterixek, satöbbi. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy kilenc évesen szüleim munkája miatt kiköltöztünk Németországba, ott meg ugye direkte Kánaán volt. Érdekes módon hiába lehetett arrafelé még a sarki közért forgópolcáról is Marvel TPB-ket leakasztani potom áron, ezeket nem, vagy csak nagyon szórványosan fogyasztottam (na jó, a Conan kivételével, de az inkább a fantasy-, mint a képregényrajongásomnak volt betudható), cserébe 11-12 éves koromig lelkes fogyasztója voltam a különféle Disney-kiadványoknak, aminek köszönhetően mindmáig oda vagyok a Carl Barks és Don Rosa munkásságáért. - Viszont asszem egy kissrác esetében ez halál normális és még nem feltétlenül kódolja a felnőttkorig tartó képregényrajongást. Szóval onnan nézve a kérdést, hogy mi indította be az úgymond komoly képregényszeretet, akkor a válasz egyértelműen Alan Moore és a League of Extraordinary Gentlemen.
- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ? - Első látásra szerelem, hajjaj, de ehhez az első látáshoz 22 kemény évnek kellett eltelnie. Kiskoromban persze rajzolgattam mindenféléket, sőt, befejezett füzeteim is voltak, de megint azt gondolom, hogy ez nem olyan ritka. Aztán jöttek a kamaszévek, és próbálkoztam mindenfélével. Írtam (legalábbis azt hittem, hogy azt teszem), verselgettem, volt hosszabb ideig zenekarom is, intenzíven szerepjátékoztam (igenis önkifejezési formának tartom), de mikor beütött a képregény, tudtam, hogy na, akkor vagy ez, vagy semmi.
- A zenekarodban (van neve is?) szöveget írtál vagy a gitárhúrt tépted? - Volt neve, amíg létezett, bár kicsit szégyenkezve osztom meg, hogyaszongya Scythe. Gitározni csak minimális szinten tudok, szövegíró/frontember voltam (azt állítani, hogy énekes voltam, finoman szólva eufemisztikus lenne). Az akkori banda jelentős része amúgy ma elég szép underground sikereket arat Conan's First Date néven - még ennek is alapító tagja voltam, de egyrészt huszonnyolc évesen mindenféle zenei képzettség vagy tehetség nélkül üvöltözni a mikrofonba már kicsit snassz lenne, másrészt ami kreatív energiám van, az a képregényé.
- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ? - Próbálok a kérdésre válaszolni, de azért az elején megjegyezném, hogy a képregénykészítés számomra messze nem kizárólag képzőművészeti indíttatású vagy irányú, sőt, ezen a területen kórosan alulképzett vagyok. Legalább annyira vagyok író, mint rajzoló (már ha egyáltalán valamelyik), a képregény számomra egyszerűen személyre szabott önkifejezési forma, innentől fogva a zenétől kezdve az esti sörözéseken át a lányok mosolyáig akármi hatásnak számít. De visszatérve : stílusom szerintem egyelőre nincsen, maximum azt tudom felsorolni sebtiben és a teljesség igénye nélkül, hogy mit szeretek, már így laikusan : a szecessziót, fametszeteket, kora középkori bármit, bármilyen népművészetet, századfordulós plakátokat és illusztrációkat, filmben a német expresszionizmust, meg mittomén, általában véve bármi olyat, amin érződik, hogy itt most egy ember érzett és/vagy gondolt valamit, ami annyira erős volt, hogy muszáj volt látható/hallható/befogadható fomába öntenie. - Ami a munkamódszert illeti, szimplán abból és azzal dolgozom, amim van, értve ezalatt a tudást és az eszközöket egyaránt. Rendszerint sima ipari razpapírra dolgozom, bárhol kapható ceruzákkal, a kihúzást tű- és alkoholos filcekkel végzem, ha pedig színezek vagy akármilyen digitális utómunkára van szükség, van egy kis olcsó scannerem meg egy Pshop CS2-őm, oszt helló. Az én tudásszintemen rohadtul nincs szükség ennél kifinomultabb eszközökre, örülök, hogy ezeket tudom valamennyire használni.
- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ? - Részben lásd az előző kérdésre adott válaszomat. Olvasni mindent szoktam, már amennyire időm engedi, inspirációt meg minden sarkon talál az ember, keresni se nagyon kell. A nehézségek a formába öntésnél szoktak adódni.
- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai? - Leginkább semmilyet. Ez az út eleje, de legalább már vélek látni egy utat. Két éve jelent meg a Strobi, azelőtt én tényleg nem hittem, hogy bármikor, bármilyen formában megjelenhetek. Azt meg pláne nem, ami azóta lett. Oké, tárgyilagosan nézve nem sok változott, de basszus, fene gondolta volna anno, hogy bárkit érdekel, amivel otthon titokban szórakozom. Tudom, hogy nagyon messzire van még, de most már azt is hiszem, hogy ebben még sokkal több van, sőt – és ez a fontosabb – már tenni is merek érte.
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ? - Kézenfekvő lenne az Alfabétát mondani, és az iszonyat fontos is volt, elég nyilvánvaló okokból, de belegondolva sokkal fontosabb az, amire az előbbiekben célozgattam : hogy csinálom a magam kis hülyeségeit, és erre hoppá, kiderül, hogy van egy közösség, akinek ez tetszik és értékeli. Nem is beszélve arról a biztatásról, amit – főleg a Bábel kapcsán – az úgymond « szakmától » kaptunk. Az olvasók szimpátiánál és utóbbinál nagyobb elismerést nehezen bírok elképzelni. Na jó, pénzt adhatna valaki.
- A szívednek legkedvesebb műveid ? - Sajátjaim ? Hát ööö egyrészt olyan sok ugye nincs, másrészt az alkotás szemét egy dolog, ha órákat/napokat/heteket/hónapokat töltesz valmivel, akkor az idővel menthetetlenül eltávolodik tőled, nem is kicsit. Leginkább asszem az, amin éppen dolgozom – most történetesen a Börzére megjelenő Nero Blancoba szánt Napfekete című szösszenet, amit szerénytelenség nélkül imádok. Muszáj is, mert ha nem tenném, akkor minek csináljam ?
- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ? - Ismét csak lásd fenti válasz. Készül a Napfekete, illetve ha minden igaz, a Fesztiválra megjelenő Neroba is lesz néhány oldal – amúgy mindketttő a Stroboscopa Stromfeldje hátterét hivatott elmélyíteni a következő nagyobb lélegzetvételű sztori előtt. Utóbbinak a kiindulási pontjai már megvannak, és ha nagyon rocknrollra vesszük Petyával a figurát, akkor akár a következő Hungarocomixra el is készülhet. Röviden : most már tudjuk azt, amit a Stroboscopa idejében nem, jelesen, hogy miről szól ez az egész és hová akarunk eljutni Stromfelddel. A Bábelben lefektettük az alapokat, innentől kifejteni szeretnénk.
- Honnan jött az ötlet, hogy Stromfeld Aurél legyen a képregénysorozatotok kvázi főszereplője? Mennyiben változott ez az elképzelés a Stroboscopa óta?
A Stroboscopa írásakor szó sem volt még sorozatról, sőt, hogy ebből az egészből hosszabb történetfüzér lesz, ma is egyelőre csak terv. A Strobi abszolút oneshotnak íródott, és még a Bábel készítésének kezdetekor is az volt az elképzelés (amit akkoriban hangoztattunk is), hogy amolyan Sin City szerűen azonos korban és helyszínen játszódó, de tök különálló, maximum nagyon lazán kapcsolódó történeteket fogunk írni. Stromfeld vagy felbukkant volna újra, vagy nem, ezt nem döntöttük el. Eleinte a Bábelbe is ad hoc jelleggel került bele, de ahogy alakult a sztori, újabb és újabb gondolatok jöttek, és végül azon kaptuk magunkat, hogy van egy fő szálunk, amire a jövőbeli történeteket is fel lehet majd fűzni, ennek a központi alakja márpedig Stromfeld. Viszont itt érdekességképpen akkor elmesélem, hogy Stromfeld (mint ahogy a Strobi történetének egyik csírája és maga a Stroboscopa cím is) jóval régebbi, mint maga a képregény - mindegyik nagyjából röviddel azutánra datálható, amikor felfedeztem magamnak a képregényt, az pedig olyan 2003 körül lehetett. Ha nagyon keresgélnék, talán valahol megtalálnám az első sztorivázlatot és az első Stromfeldről készült rajzokat.
- Honnan származik az ismeretséged a szerzőtársaddal, Varga Péterrel? - Igazából nagyon régóta ismerjük egymást, én lehettem olyan hét vagy nyolc éves, ő meg akkor kilenc vagy tíz. Petya eredetileg tótkomlósi, ahová én a nagyszüleim révén kapcsolódom. Régen a komplett nyáriszünetet ott töltöttem, és mivel nem túl nagy hely, az ottani hasonkorú kölykök többnyire ismerték egymást szegről-végről. Petya egy gyerekkori barátom ismerőse volt, eleinte csak ritkán futottunk össze, nem is nagyon haverkodtunk (bár emlékszem, hogy az egyik legelső beszélgetésünk a Bolygó neve halálról szólt, mindez zsenge nyolcévesen - már akkor is egészséges gyerekek voltunk). Aztán pár év múlva, mikor Németországban éltem, felfedeztem magamnak a szerepjátékot, de ott nem igazán volt kivel játszani, cserébe egy másik komlósi barátom összehozott egy viszonylag stabil partit. Alig vártam a következő nyári szünetet, amikor megint két hónapra hazalátogattam, és láss csodát, a parti egyik tagja Petya volt - igazából innentől számolom a barátságunkat. Aztán pár évvel később Petya Pestre költözött, többet és rendszeresebben találkoztunk, röviddel miután elkezdtem képregénnyel foglalkozni, felmerült a kósza ötlet (mivel tudtam, hogy írogat, és jó ötletei vannak, nekem pedig a rövid, frappáns sztorikkal gondjaim voltak, kizárólag nagyívű, epikus cselekményben voltam képes gondolkodni), hogy dolgozzunk együtt - erre végül további öt évet kellett várni, és ez volt a Stroboscopa.
- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ? - Hogy foglalkozom, az túlzás ebben a formában : egy multinál dolgozom, szerencsére a jobbik fajtából, értsd meló és fizetés egyaránt viszonylag oké. Attól még nem egy élethivatás.
- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ? -Külföldiek közül nagyon sokáig csak az abszolút alapokat ismertem/szerettem/fogyasztottam, idő közben szerencsére bővült a paletta, a teljesség igénye nélkül : Moore, Mignola, Jeff Smith, Eric Powell, O’Barr, Carl Barks, Don Rosa, Kevin O’Neill (utóbbi rajzilag etalon), Joe Kelly, David Petersen, Ed Brubaker, Brian Azzarello, Garth Ennis, McCloud, Mike Raicht/Brian Smith, Charles Paul Wilson III, Joan Sfar, ésésés. Őket mind azért, mert legyenek akár írók vagy rajzolók, nagyon ügyesen bánnak azzal a végtelenül rugalmas formanyelvvel, amit képregénynek hívunk és mert ezáltal olvasóként is megimádtatták velem a műfajt. - Az itthoniakkal eléggé bajban vagyok, és ez masszívan szégyenfolt, mert bevallottan alig követem figyelemmel őket. Nem mintha nem érdekelnének, csak éppen alig van kapacitásom – igen, ebben a lustaság is benne van. Lakatos István és Marabu ettől függetlenül nagy favoritok, előbbi hülye fordulattal élve olyan, mintha a képregény József Attilája lenne, utóbbi meg szimplán hülye fordulat. Zorro rajzait szintén szeretem, Spuri és a Charax távolról nagyon szimpi, bár közelebbi ismeretségre még nem futotta, Pilcz Roli Kalyberének első részét kifejezetten szeretem, bár a többivel még azóta is lógok magamnak, Tomster stripjei és stílusa dettó bejönnek, és még hosszán sorolhatnám azokat, akiknek műveibe bele-belekaptam, vagy távolról érdeklődtem, de sosem sikerült igazán megismerni őket. Valamikor szeretném pótolni ezeket a hiányosságokat, de ha változatlanul ilyen szerencsésen sokan ügyködünk itthon képregényeken, akkor úccse fog összejönni.
- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ? - A Magyar Képregénykiadók Szövetsége 2008-ban meghirdetett szerzői képregényes pályázata volt a kezdet – akkoriban, mint általában amúgy, magánéletileg nagyon a mélyponton voltam, és nagyon bennem volt a mostaztánvalaminektörténniekellkülönben. Akkor idestova olyan négy éve rajzolgattam bele a nagy semmibe, és Petyával is párszor dumáltunk már, hogy szövetkezni kellene. Megláttam ezt a pályázat, felhívtam Petyát, és abban maradtunk, hogy eh, mér ne, beküldeni nem fáj. Ötleteltünk egy rövidet, mindkettőnknek előkerültek régi, fiókban nyugvó gondolatai, amiből összesakkoztuk az alapot, aztán lesz ami lesz alapon megpályáztuk (itt tartom helyénvalónak megjegyezni, hogy a pályázatra beküldésre szánt példaoldal – ami a végleges képregényben is szerepel – a leadási határidő előtt két órával született, némileg rohamtempóban). Nagyon, hangsúlyozom, NAGYON meg voltunk lepve, hogy a három befutó közé kerültünk. Az ünneplés estéjéről készültek ugyan fényképek, de ezeket soha nem fogjuk megosztani, még egymással sem.
- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)? - Hát ez sajnos megint kapacitás kérdése. Amennyiben az embernek van családja, régi barátai (illene lecserélni őket?), munkája, satöbbi, nagyon nehéz folyamatosan a neten lógni, illetve mindenféle rosszarcú képregény-alkotókkal és a holduvarukkal kapcsolatot fenntartani. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy az itthoni képregényes közösség nagyon barátságos és befogadó, kiváló példa erre a Tomster kezdeményezéséből induló karácsonyi allstars cucc, ami szerintem kurva jól sült el. Summa summarum: nagyon kevés embert ismerek személyesen és nagyon kevés időm/erőm van arra, hogy bratyizzak, ugyanakkor van egy olyan benyomásom, hogy ha bárkivel leülnék meginni egy sört a „többi szereplő” közül, nem lenne rossz este az!
- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik… - Nagyon rossz embert kérdezel, mert bármi, ami velem ezen a téren történt, az az elmúlt két évben volt. Oks, ott voltam még anno az első képregényfesztiválon, azóta a pionírhangulat mintha tényleg alábbhagyott volna, de az is lehet, hogy csak én lettem öregebb. Itthon a képregénynek valószínűleg soha nem lesz nagy kereslete, de amíg van lelkes underground (márpedig van, és az underground mindig lelkes), addig minden résztvevőnek megéri szerintem.
- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)? - Ezt nagyon nehéz belőni, mert konkrét mutatók soha nincsenek, de persze ezek mind csak segítenek, a megjelenési lehetőség és az olvasókkal való ilyen-olyan kapcsolat nyilván nem jelentenek hátrányt. A Knet hatalmas olvasottsága mellett információs és (ingyen – nagyon nem mindegy) reklámlehetőséget nyújt, a kritikákról és ismertetőkről nem is beszélve, a különböző képregényes rendezvények pedig ha nem lennének, akkor a kezdő itthoni alkotók akár el is áshatnák magukat, mert hol máshol jelennének meg érdeklődő közönség előtt?
- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak? - Tisztában vagyok vele, hogy sokan kritizálják az Alfabétát, és részben jogosan teszik, hiszen valahol arról van szó, hogy egy itthon eleve perifériára szorult műfajról mond véleményt ennek a műfajnak egy még szűkebb szegmense, ugyanakkor úgy gondolom, tudni kell helyén kezelni, éspedig az itthoni képregényes élet fellendítését célzó EGYIK törekvésként. Lehet vitatkozni azon, hogy van-e itthon egyáltalán képregényes élet, de ha szeretnénk, hogy legyen, akkor miért ne fogadhatnánk el (sőt, örülhetnénk neki), hogy van törekvés ennek a belső értékelésére, még ha kiforratlan módon is (pláne, hogy az egész szcéna úgy, ahogy van kiforratlan)? Nyilván nem kell mérvadónak tekinteni, mint ahogy a filmrajongó sem tekinti többnyire mérvadónak az Oscar-t vagy akármit, ettől függetlenül szerintem az Alfabéta puszta létezése jelzésértékű, és ha hirtelen megszűnne, hát, kicsit döglöttebbnek érezném a magyar képregényt.
- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről? - Nem vagyok tag, és az átlag külsős érdeklődőnél többet nem is tudok róluk. Bár személy szerint nem érzem szükségét, hogy bármilyen csoporthoz tartozzam, csak az Alfabéta kapcsán leírtakat tudom visszaköhögni: lehet itten elitizmust és elkülönülést kiabálni, de jelen helyzetben bármi, ami valamiféle szervezettséget próbál létrehozni hazai berkekben egyrészt csak egészséges, természetes törekvés az önmeghatározásra, másrészt meg vázz, legalább van valami.
- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni? - Ide tényleg csak ordas közhelyeket tudnék beidézni. Nem dacos pesszimizmusból mondom, de tényleg az a benyomásom, hogy itthon soha nem lesz normális képregénykultúra, kár a szóért. Az elmúlt években akadt ugyan némi szolid, távolságtartó érdeklődés a nagyközönség részéről, de kötve hiszem, hogy csak ennyitől ez az itthon nulla hagyománnyal rendelkező műfaj hirtelen gyökeret fog verni, ez a vonat nagyon régen elment. Nem is feltétlenül arról van szó, hogy az emberek gyerekesnek vagy komolytalannak tartanák a képregényt, elég csak megnézni a mozik átlagkínálatát, de minek lapozgatna bárki egy huszoniksz oldalas füzetet, mikor hasonló pénzért ezerszer durvább és könnyebben emészthetőbb vizuálorgiát kap a moziban vagy a playstation előtt.
- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét? - Amennyiben csinos, bájos, okos hölgyekre gondolsz (én is, folyton): kurva sok Nick Cave-et és Tom Waits-et idéznék, a direkt ilyen helyzetekre fenntartott rekedt hangomon beszélnék, valamint általában próbálnám azt a benyomást kelteni, hogy a) imádom őket (mint ahogy tényleg), valamint b) a szétcsúszott, cinikus burok mögött aranyszív lakozik, csak tudni kell odáig eljutni. - Amennyiben szőrös, harmincas geek férfiakról van szó: nem állok szóba velük, tükröm nekem is van.
- Guillermo del Toro számtalanszor hangoztatta, hogy réges-régi álma, miszerint filmet forgat Lovecraft Az őrület hegyei című kisregényéből. Úgy tűnik az álom lassan valósággá válik. Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ? - Akadnak. Ha valaki most megdobna három-négy évre elegendő pénzzel, akkor letenném a pici seggemet, és végre tető alá hoznám olyan 1000-1200 rajzolt oldalban azt a fantasy sztorit, ami tizenegy éves korom óta nem hagy békén, és ami valószínűleg én vagyok. De már az is elég lenne, ha Stromfeld történetét végig tudnám mesélni.
- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ? - John Constantine vagy Joker, your choice. Voltaképpen mindketten ugyanarról szólnak.
- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél? - Magamtól: hová mész, Iv?
Az idei Oscar-gálát ehelyütt hőnszeretett kollégánk, PeetV kommenteli majd végig, egyéb geekekkel megsegítve - no meg természetesen elvárunk titeket is, kedves olvasók, hiszen hosszú lesz ez az este. Hétfő délig nem is kerül ki újabb poszt, addig ez az Oscar-cucc lesz az "Egy Gyűrű mind fölött".
Tim Burton legújabb egészestés filmje, az Alice Csodaországban minden bizonnyal erősen meg fogja osztani a nézőket, lesznek, akiknek nem fog nagyon tetszeni, és lesznek, akinek nagyon fog tetszeni. Utóbbi csoportba inkább fiatalabbak fognak tartozni, előbbi csoportba meg olyanok, aki már idősebbek, többet láttak, és elsajátított képességeik közül nem feltétlenül hiányzik az olvasás. Megrögzött Burton hívek bármelyik csoportban lehetnek majd.
Mert hát igazából azt kell, hogy mondjam, hogy ez egy nagyon is szerzői film. A túlzott, karikírozott díszletek és figurák valószínűleg azért oly kedvesek a rendezőnek, eddigi életműve során azért használja minduntalan ugyanazt az erős stilizációt, mert hiszen igazi szenvedélye és hivatása az animáció. Nem is kell olyan sokat utána olvasni: ő a híres Disney stúdió animátoraként kezdte a pályafutását. Legyen az élőszereplős képregény adaptáció vagy musical, legyen az inváziós filmek felé tett tiszteletteljes és egyben komikus főhajtás vagy katalógusszerű mesekeverék, szereplői mindig is pár vonással definiálható, éppen ezért mondhatni szükségszerűen meseszerű és nem reális szereplők. Akik – ráadásul – valamilyen szinten szinte mindig a mese vagy valamilyen alternatív világ és a valóság között rekedtek meg. Tim Burton már a történeteinek megválasztásánál törekedik ennek a kettősségnek, ennek az ambivalenciának a megjelenítésére, ábrázolására, szemezgessen Mary Shelly, Roald Dahl vagy Washington Irving munkásságából, adaptáljon orosz népmesét vagy észak-amerikai képregényt.
Ám azt is hozzá kell tenni, hogy Tim Burton ugyan nagyon szereti a meséket, de igazából nem a mesélés a legfontosabb neki. Hogy ez az animációs gyökereivel, vagy mással milyen összefüggésben van, szerintem nem tudom, de vélhetőleg nem hiába illetik úgy a rendezőt, mint akinek a stílus sokkalta fontosabb a szubsztanciánál. Sokkalta, gondoljunk csak a díszletekre. Vagy valami másra. A gótikus hangulat, ami árad a filmjeiből, hogy sokszor idézi önmagát korábbi filmjeiből, sokszor foglalkoztatja ugyanazokat a kedvenc színészeit, történeteinek egyszerűsége mellett egy igencsak jellemző nyelvezetet teremt. Gunyorosan azt is mondhatnánk, hogy mindigmajdnem ugyanazt mondja, majdnem ugyanúgy. Persze, akik szeretik, pont ezért szeretik.
Ugyanakkor, hogy őszinte legyek, arra a következtetésre jutottam, hogy az Alice Csodaországban nem is nagyon szerzői film. Hanem inkább műfaji film, méghozzá Disney-film! Az eredetileg matektanár Lewis Carroll már több mint száz éve írta meg az Alice Csodaországbant, amiből több mint ötven éve már csinált filmet a Disney, és most az Oroszlánkirály forgatókönyvírónője, Linda Woolverton dolgozta át újra. De lehet, hogy a több mint ötven évvel ezelőtti Disney filmet dolgozta át. Vagy nem olvasta az eredeti mesét…
Az eredeti mesének, meglátásom szerint, az volt a lényege, hogy egy álom, amiben nincs történet. Ami sodródik. Ami csupa forma és minta szerkezet, struktúra nélkül. Amiben nincs semminek tétje. Nem jártam Angliában, pláne nem a viktoriánus időkben, de akadnak vélekedők, akik azt mondják, hogy a sok fontoskodó állat és udvari lelenc és lehetetlen, abszurd és nyakatekert helyzet és párbeszéd nem csupán a kisgyermekeknek nyújt felhőtlen szórakozást, hanem mesélés közben az apukának és akár az anyukának is, akik a szövegben ráismerhetnek a Rózsák háborújára vagy a korabeli politikai szellemiség bumfordiságára. Úgy mondják: szatirikus az Alice Csodaországban. Lewis Carroll meséje így szólhatott egyszerre azokhoz, aki néha nagyon el szeretnék felejteni, mi a különbség az íróasztal és a holló között, és azokhoz, akik még éppen csak kapizsgálják.
Az eredeti „csúcspontja” (idézőjelesen) egy tárgyalás, aminek egy ellopott lepény rejtélye szolgáltat alapot. Tim Burton – vagy Linda Woolverton? – filmjében a gonosz királynő legelső jelenete egy elcsent süti köré épül. Persze, a béka inas nagyon vicces, ahogy letagadja, hogy ő volt, mert a szája szélén közben ott a süti egy darabja. Be kell valljam, nevettem ezen.
A legújabb Alice Csodaországban tulajdonképpen folytatása az eredetinek, Alice szinte felnőtt, már közelebb van a húszhoz, mint a tízhez, épp megkérnék a kezét, amikor megpillantja a fehér nyulat. Aki egy látszólag valóban létező világba vezeti. Ahol kalandos küldetés várja, ami nem kevesebbről szól, mint hogy a gonosz királynő önkényuralmát megszüntesse, amihez nem kevesebb, mint egy félelmetes sárkánylény legyőzése kell. Szertelenség és rétegelt nyelvezet, könny-tó és homár-humor helyett célorientáltság, közvetlen példázatosság és instant Szent György misszió következik hát. Pedig talán igazán kíváncsi voltam, hogy egy találomra csapongó, csupa fura dolgokból összehányt meséből milyen filmet csinál Tim Burton. Hát, ilyet csinált.
Azt azért mindenképpen meg kell jegyezni, hogy technikailag ez a félig rajzolt félig valóságos szereplőket felvonultató film talán jobban elmossa a két világ közti határt, mint a rendező bármelyik korábbi munkája. A háromdét viszont annyira éreztem feleslegesnek, hogy néha levettem a szemüvegem. Ilyenkor ugyanazt láttam.
A film kitalált karakterei alkalmanként morbidak, de nem túlságosan, hogy a fiatalabb nézők ne féljenek (ez egy Disney film!), bizonyos szereplőket furfangosan gyúrt egybe (Kalapos és Árpilis Bolondja, meg a Király és a Királynő, például), a Fakutyából Csupaszáj Macska lett, és az igazi színészek sem kutyák! Mia Wasikowska nagyon hiteles Jeanne d’Arc Alice szerepében, Johnny Depp szinte lenyűgöző (eléggé bizarr a kontaktlencséje), de a legjobb egyértelműen Helena Bonham Carter (ő a gonosz Vörös Királynő), aki teljesen zseniális. Ez biztos nem kicsit köszönhető a szinkronnak, mert Für Anikó nem kicsit Mallory Knox-osra vett hangja el lett találva.
Köszönet Ragadozó54 nicknevű olvasónknak, hogy felhívta erre a figyelmet! Michael Biehn (Terminator, Aliens) ím elkészítette első rendezését, amely az előzetes alapján nagyon faszányos, old school akciófilmnek tűnik (egyetlen bajom azzal van, hogy videóra forgatták - hiába használsz akár Red Camerát, a gyors mozgás elmosódik!) Ráadásul az egyik mellékszerepet Simon Yam domborítja, aki ezúttal megszólalásig hasonlít Mao Ce Tungra. A történet szinte egy az egyben koppintása Wong Jing szenzációs, 1991-ben készült Last Blood című filmjének, állítólag külön meg kellett egyezniük Wong Jinggel, nehogy beperelje őket.
Holtan térnek haza. A mozdulataik, a gesztusaik, a mosolyuk mind erőltetett: érezni, micsoda erőfeszítésébe kerül az Őrnagynak fenntartania ép elméje látszatát. Erre mindössze a civilizációról megmaradt emlékei kényszerítik, a homályos memóriafoszlányok, amelyek régi életéről mesélnek. A Tizedes azonban mindent elfelejtett; kifejezéstelen, suta fabábúként forgolódik az érkezésük megünneplésére összesereglett tömegben. Mikor a két katona istenhozzádot mond egymásnak, búcsúzásuk hideg – a tapasztalat, amivel rendelkeznek, örökre összeköti őket, és elválasztja mindazoktól, akik ott sertepertélnek körülöttük.
A fiának idegen. A felesége válni akar. Hét év nagy idő, de igazán csak az Őrnagy tudja, mennyire: a vietnámi fogolytábor napról napra ismétlődő kínzásai közepette végtelenné nyúlik, és az emberből kihal minden, csak a fájdalommal marad kapcsolatban, belészeret, mint egy nőbe. „You’ll learn to love the rope”, mosolyog joviálisan az Őrnagy a férfira, aki, míg ő poklok poklát szenvedte meg, az Őrnagy feleségét baszta. Az Őrnagy vigyora vibrál, mint az áram.
Egy vörös Cadillecet és 2500 ezüstdollárt kap bánatpénzként/kitüntetésként a várostól – egy dollárt minden napért, amelyet a fogolytáborban töltött. Az átadó ünnepség egyszerre kedves és megalázó; ennyi szenvedést hogyan lehet aprópénzre váltani? Az Őrnagy azonban nem veszi naivitásukat rossz néven, de nem is örül neki. A sötét napszemüvege mögött nem kavarog semmilyen érzelem – ilyen luxus már nem telik tőle. A szőke lány, aki a férfi fogvatartásának ideje alatt hátországi szolidaritást vállalt vele, nem is érti: valahogy olyan hamis az Őrnagy minden rezdülése. Mintha szerepet játszana.
Az Őrnagy meg sem nyikkan, mikor ismeretlenek törnek az otthonába. A 2500 dollárt akarják, az Őrnagy viszont nem árulja el nekik, hol van. Hiába pofozzák, hiába gyomrozzák, hiába dugják a kezét a szemétaprítóba, az Őrnagy ezeknél sokkal ravaszabb rohadékokkal nézett szembe éveken keresztül. „You’ll learn to love the rope.”
A fia és a felesége ekkor érnek haza, a gyerek az apja állapota láttán már fut is az ezüstdollárokért. Mindhármukat agyonlövik.
Az Őrnagy túléli. Miért nem akarsz bosszút állni? Miért nem akarod ezeknek a rohadékoknak kiontani a belét? – ezt vágja hozzá felesége egykori szeretője, az Őrnagy azonban olyan hideg, olyan nyugodt, mint a búzamező szélcsendben. A szőke lány betegágyán látogatni kezdi, szerelmes belé.
Az Őrnagyot elbocsátják a kórházból. Puskát, pisztolyt, kést pakol a vörös Cadillac csomagtartójába, és elindul ölni.
Bár a film forgatókönyvírója Paul Schrader, munkáját az előkészítési folyamat során alaposan átírták, Schrader ezt a mai napig nem tudja megbocsátani. „Egy faji felhangokkal rendelkező történetből rasszista filmet csináltak” – nyavalyogja, jobbára alaptalanul (valószinűleg arra gondol, hogy a gyilkosok között van pár mexikói. Azonban nincsenek olyan sokan, hogy ez faktorrá lépne elő, ráadásul a főgonoszok fehér emberek). Azt elfelejti hozzátenni, hogy a legnagyobb differencia a saját változata és a kész film között, hogy az eredeti forgatókönyvben az Őrnagynak nem volt családja, nem volt súlypontja a történetnek. Akár Taxisofőr 2-nek is lehetett volna nevezni – így viszont elnyeri a „legjobb film, amelyhez Paul Schradernek valaha is köze volt” megtisztelő titulust (igen, a Rolling Thundert jobban kedvelem, mint a Taxisofőrt.)
Két oldalról támad: egyrészt elsőrangú bosszúfilm, igazi mocskos, hetvenesévekbeli ütvefúró, tele Peckinpah-s felhangokkal, másrészt a vietnámi veteránok a társadalomba való beilleszkedési képtelenségéről tartott érzékletes vizsgálat. A szenvedés kiölt belőlük mindent, csak érzelmeik emléke él bennük valahol nagyon mélyen, és azok közül is csak olyanok, amelyek közvetlenül kötődnek a férfilélekhez. Mikor a felesége arról beszél, hogy elhagyja, az Őrnagyot alakító William Devane arca érzéketlen marad: a nőhöz már nem köti semmi, de a fiát semmi pénzért nem akarja elengedni. Később, az egyetlen alkalommal, mikor megnyílni látszik, és a bosszúja természetéről beszél, akkor sem említi a nőt, ő mintha kitörlődött volna a tudatából. „Megyek, megölöm az embereket, akik lelőtték a gyerekemet” - mondja a film végén a Tizedesnek, aki a saját családjával szintén látszatéletet él. Csak a sráca halálának megtorlása számít az Őrnagynak: apák és fiúk – Schradernél mindig ez van. „Hozom a cuccom”, a Tizedes csak ennyit válaszol. A házból kifelé menet, bár a vacsoraasztalt körülülik a rokonok, a Tizedes csak az apjától búcsúzik el, röviden, őszintén, ahogy egy férfinek kell. Az öreg meglepetten csak annyit mond: „Szia, kisfiam.” És mennek, mintha ott sem lettek volna. Nem jönnek vissza soha.
A Tizedest alakító Tommy Lee Jones a film legvégén, a fináléban kap meghatározó szerepet, ekkor mosolyog először. A kuplerájba toppanva, ajtóról ajtóra haladva, a pumpgunnal arcokból húscafatokat, kezekből botokat, lábakból roncsokat, életből halált varázsolva zúz, arcán az élvezet széles-széles vigyorával. Mert csak akkor él, ha öl. Neki is, az Őrnagynak is csak ez maradt. És mintha nem is bánnák.
Komolyan mondom, nem tudom miért ennyire kevéssé ismert film a Rolling Thunder, ugyanis szenzációs. Az utolsó tíz perc bélfröcskölős lövöldözése a legduhajabbakat is kielégíti majd. „John Woo-nak is csak akkor sikerül ilyesmi, ha jó napja van”, ahogy mondani szokták. Úgy bosszút állnak, hogy még reggelire is marad.
A rendező, John Flynn a macsófilmek öreg harcosa, ő készítette például Steven Seagal messze legjobb „opuszát”, az abszurd brutalitásában amerikai téren felülmúlhatatlannak látszó Out for Justice-t. „Letépem a fejed és belehugyozok a gigádba!” A klasszikus neveltetés gyümölcsei.
William Devane remek játéka a Rolling Thunderben valami szökő-évszázadonként előforduló csoda lehetett, mert a főleg tv-drámákban szerepet vállaló színész még csak soha meg sem közelítette ugyanezt a színvonalat. Hátborzongató, ahogy kifejezéstelen tekintete érzelmektől teljesen mentes, jéghideg intelligenciát sugároz. Mindent kivertek, kiégettek, kifacsartak, kiöltek belőle. És fogalma sincs, az űrt mivel töltse be. Aztán rájön, és azzal vége.
Az emberi test lassú megsemmisülése: 66 napnyi haldoklás és horror a földi pokol egyik bugyrában, avagy mi mindent képes tenni az ember másokkal – és saját magával.
1981-ben, a hírhedt belfasti Maze börtönben, az IRA-tag Bobby Sands éhségsztrájkba kezdett, tiltakozásul, amiért a brit kormány köztörvényes bűnözőkként kezelte őt és társait, nem pedig politikai foglyokként. 66 nap alatt a teste lassan elsorvadt, a szervezete összeomlott, és miután már egy puha kórházi takaró érintése is elviselhetetlen fájdalmat okozott volna neki, meghalt. Történetét nem először filmesítik meg: Terry George és Jim Sheridan 1996-os, Őt is anya szülte című drámájában John Lynch alakította Sandset, ám ott inkább két anya (Helen Mirren és Fionnula Flanagan) fiaikért vívott küzdelme állt a középpontban, kiegészítve a téma politikai aspektusaival. Steve McQueent, az Éhség rendezőjét nem érdekelték semmiféle sallangok, politikai, és személyes körülmények, ő a börtönbéli életet, és a sztrájk hatásait akarta bemutatni, olyan nyomasztó, kompromisszumokat nem ismerő realizmussal, amilyennel csak lehetséges volt. Sikerrel járt. Az Éhség jó film, de átkozottul szar érzés nézni.
A fő kérdés, ami a történettel kapcsolatban felmerülhet a jámbor átlagemberben, akinek estére már háborog a gyomra, ha kihagyta az ebédet, hogy miféle emberfeletti elszántság, miféle fanatizmus és hit kell ahhoz, hogy valaki 66 napon keresztül, és még a halál küszöbén se vegyen magához élelmet. Ez az, amire nem kapunk választ: ahogy Mel Gibson Passiója, úgy McQeen Éhsége sem foglalkozik motivációkkal, miértekkel és hogyanokkal, ám míg előbbi ezek hiányában egy hússzaggató erőszakpornóvá degradálódott, utóbbi, annak ellenére, hogy így talán szintén kevesebb lesz, mint témája engedné, művészetté nemesül, mert eszközei messze nem csak a test felkavaró megsemmisülésének minél közelebbről és minél hatásosabban való bemutatását szolgálják.
McQueen lassan, óvatosan vezet be minket a börtön világába, mintha csak féltene a látványtól, ami odabent vár ránk. A nyitójelenetben egy férfi felébred, felöltözik, reggelizik (itt még nem tudjuk, miért van jelentősége az étkezés közben ölébe potyogó kenyérmorzsáknak), majd munkába indul – mielőtt beszállna az autójába, ellenőrzi, nincs-e bomba az alvázon. Ugyanis, mint kiderül, börtönőr az IRA-tagoknak „otthont” adó Maze-ben, vetkőzteti, motozza, ha kell, fürdeti és veri a rabokat – de nem gonosz, csak egy átlagember, aki végzi a mocskos, és saját egészségére is káros feladatát. Ebben a filmben különben sincsenek kategóriák, jók, rosszak, győztesek vagy vesztesek. Miután az őrrel töltünk egy kis időt, McQueen beljebb invitál, de még mindig nem Sands önkéntes tortúrája következik, hanem egy frissen bekasztnizott rab, aki részt vesz a foglyok hosszú ideje tartó tiltakozásában, azaz nem hajlandó börtönruhát venni, ürülékét cellája falán keni szét, a vizeletet pedig az ajtó alatt önti ki a folyosóra. Rémisztő, hogy méltóságon és emberségen aluli, undorító körülmények milyen egyszerűen képesek mindennapi rutinná válni. Az őrök erre adatott válaszai brutális megregulázásokban jelentkeznek, és egyértelmű, hogy ezek az állapotok kegyetlenül felőrlik a rabokat és a fogvatartóikat egyaránt.
És amikor az őrt, akivel történetünket kezdtük, agyonlövik az öregek otthonában, miközben vegetatív anyját látogatja, végleg megszakad kapcsolatunk a külvilággal. Menthetetlenül ott ragadunk a börtönben, immár Sands társaságában, aki a játékidő második harmadában egy félelmetesen jól megírt, többségében egy szál snittben felvett dialógusban értekezik tervezett éhségsztrájkjáról egy pappal (a szerep kedvéért riasztóan lesoványodott Michael Fassbender és Liam Cunningham mesteri alakítást nyújtanak) – ez a film egyetlen része, amiben a szavak beszélnek a képek helyett. A szinte andalítóan kellemes, viccelődő hangnemben induló eszmecserében felmerülnek az Ügy, a Cél, a politika, a mártíromság és persze az élet értékének, illetve a sztrájk értelmének a kérdései, elhangzanak az érvek és az ellenérvek, de nincs konszenzus, McQueen nem olyan hülye, hogy állásfoglalással és látszatmegoldásokkal traktálja a nézőt. Ez a csaknem fél órás diskurzus a film magja, sőt, szíve és lelke, köré pedig a csend néhány mondattal csak néha-néha megtört, borzasztó kínszimfóniája épül: a lassú, keserves bevezetés ebbe a pokoli világba, majd a még lassúbb, még keservesebb elsorvadás, szinte néma, szuggesztív erejű képekkel kísérve. Hatásvadászat? Lehet. De ennek tudata még nem tünteti el a görcsöt a gyomrodból.
"No other creature is like the human being… Even wolves do not prey on each other, but humans will eat each other alive."
A fenti idézet, bár Miike 1997-es Fudoh - The New Generation című filmjének elején olvasható, a japán rendező összes munkája vezérmotívumának nevezhető. Miike a nemzetközi mozi egyfajta enfant terrible -je kezd lenni - amilyen John Waters vagy David Lynch volt egykor. Radikálisan változó filmes formanyelve (pl. az Audition lassú forrásánál a Happiness of the Kutakuris tomboló musicalhorrorja különbözőbb már nem is lehetne) ellenére ugyanazt a témát járja körül újra és újra: az emberi kegyetlenség határait keresi, illetve az okait kutatja. És mint a legjobbak, tagadja, hogy ezt tenné. "A filmjeimnek nincsen mögöttes mondanivalója."
Az Anjo-banda főnökének nyoma vész. Helyettese, Kakihara (a rocksztár Asano Tadanobu adja, aki valószinűleg az utóbbi évek legfantáziadúsabb maszkmesteri teljesítményét viseli, Kakihara szája ugyanis fültől fülig el van metszve, a nyílást pedig egy-egy gemkapocs tartja össze két oldalt. Ha Kakihara valami nagyobbat szeretne le- vagy megharapni, egyszerűen kiveszi a gemkapcsokat, és HAMM!) rögtön nyomozni kezd utána, bár jakuza körökben köztudott, hogy nem csupán a gengszterhűség hajtja. Kakihara megátalkodott szadomazochista, aki ugyanúgy élvezi mások kínzását, mint azt, ha őt ütik, esetleg vágják, szúrják, stb. - és Anjo, ha máshoz nem is, ahhoz igazán értett, hogy a szart is kiverje embertársaiból. Kakiharának főnöke brutalitása hiányzik.
Amit a jakuzák nem sejtenek, az az, hogy Anjót enyhén szólva nehéz lenne életre pofozni: maga Ichi (Omori Nao) végzett vele, a titokzatos gyilkos, akiről szép lassan legendák születnek - Ichi pedig nem egyszerűen kivégzi az áldozatait, hanem a csizmájából előugró pengével szó szerint széjjeltrancsírozza őket. Tetteinek csak azért nem marad nyoma, mivel a mészárlás után rögtön akcióba lép Ichi külön bejáratú takarítóbrigádja, élükön Jijiivel (az undergroundfilm-rendező Tsukamoto Shinya (Tetsuo 1-2) alakítja).
A jakuzák döbbennének meg a legjobban, ha tudnák az igazságot: Ichi valójában egy szánalmas, idegroncs pszichopata, aki a legkisebb konfrontációtól sírógörcsöt kap. Jijii mintegy kondicionálta ezt az embergyereket; Ichit tévképzete - az a beléhipnotizált, hamis emlék, amelyet Jijii ültetett el az agyában, miszerint kamaszkorában egy iskolai verekedés alkalmával segítségére siető lány diáktársát az addig vele kegyetlenkedők megerőszakolták - tökéletes, a bűntudat és a trauma gerjesztette agresszió által irányítható gyilkológéppé teszi.
Kakiharát elbűvölik Ichi tettei, és most már nem csak főnöke feltalálásának, hanem a szuperszadista gyilkos megismerésének vágya is hajtja. Saját sorsának, mazochista vágyainak beteljesülését szeretné Ichi által: reméli, hogy a gyilkos valami frenetikusan fájdalmas halálvariációban végez majd vele. Az egyetlen probléma, hogy szövetségeseinek száma óráról órára csökken: a bandatagok, látva Kakihara a nyomozás során bevetett enyhén szólva szokatlan módszereit (az Anjo elrablásával eleinte gyanúsított konkurens jakuzát a háta bőrén átszúrt tucatnyi vaskampó segítségével, mint a füstölni való húst lógatja le a mennyezetről, aztán fémtűket szúr az arcába, végül pedig forrásban lévő olajat önt rá), gyors ütemben felhagynak a bűnözéssel - vagy legalább is eltűnnek a történetből. Furcsa mód Kakihara egyetlen igazán lojális embere a nemrégiben még rendőrségi állományban gürcölő Kaneko (Sabu, szintén filmrendező) marad, aki, ha már talpig szégyenben hagyta ott a jardot (elvesztette ugyanis a pisztolyát - mi ez, Fight Back to School ?), bűnözőként helyt fog állni, ha a fene fenét eszik is. Az igazság órája, Kakihara és Ichi egymással való leszámolása pedig nem is várat sokáig magára.
Az Ichi the Killer valójában tabló: az emberi psziché néhány komolyabb aberrációjának felsorolása és tárgyalása, amelynek ugyan a forrása "csupán" egy manga (ez a tény sokak szemében kisebbítő értékű, annak ellenére, hogy ez a bizonyos manga több japán protektorátus területén be van tiltva - ergo a maga műfajában hatásosnak kell lennie), ám ennek és a rendező szokásos fekete humorának ellenére letaglózó erejű. Több külföldi kritika is kiemeli: "Csak nem komolyan venni a filmet! Nevetni kell rajta!". Ez a felhívás az én fülemben inkább hangzik a kritikus segélykiáltásának, mint jó tanácsnak, a film fekete humora meg amúgy is csak álca, a keserű pirula ízét enyhítendő. A Japánra oly jellemző bondage és S/M-kultusz sérelmére elkövetett vitriolos poénok viszont ülnek.
Lépjünk túl azon, hogy valóban ez az egyik valaha készült legvéresebb, legkegyetlenebb film, olyannyira, hogy a brutalitás néhány helyen már-már absztrakt formát ölt. Való igaz, ott a helye az emelvényen a Men Behind the Sun, a Nekromantik, a Cannibal Holocaust és egyéb hasonlók mellett, még akkor is, ha több véres (és helyenként spermás) jelenet egyértelműen eltúlzott CGI effektekkel lett megsegítve - ennek ellenére tényleg csak olyan nézze meg, aki "bírja a velőt". Az Ichi pusztító ereje nem ebből, pontosabban nem csak ebből ered.
Miikét a beteg emberi lélek érdekli igazán, és jelen esetben csak ilyeneket találni a filmben. Kakihara extrém szadomazochista; Ichi szadista (aki a belehipnotizált trauma nélkül is sültőrült lenne, és gyilkolásnál illetve erőszaktevésnél semmire sem vágyik jobban); Kaneko elviselhetetlen kisebbségi komplexussal, bizonyítási vággyal küzd; Kakihara kurvabarátnőjének vágyálma, hogy megerőszakolják, és így tovább (Jijii a legrosszabb, hiszen céljai elérésének érdekében intenzív mentális kínzással testi-lelki rabszolgaságban tartja Ichit) - a szelleme mindegyikőjüknek sérült, a saját beteg agyuk fogjai. Mivel pedig ők népesítik be a film által megformált világot, Miike azt sugallja, hogy véleménye a valódi világról ettől nem sokban különbözik. Míg az Audition többé-kevésbé szociális kontextusba helyezte a szituációt, itt ilyesmiről szó sincs, nincs társadalmi kikacsintás, maga az őrület adja a világ szövetét. Meddig degenerálódhat az emberi lélek? A végső választ majd csak Miike teljes életműve adja meg. A filmben az egyetlen normális ember Kaneko kisfia, bár a kegyetlenség már neki is kikezdi a lelkét - végül aztán Miike nem lacafacázik, és az ő élete végére is pontot tesz.
Ez a freakshow egyszerre profánul szomorú (a lehangoltság az az érzés, amely úrrá lett rajtam a film alatt, hiszen a maguk veszett, mégis emberi módján mind csak a saját boldogságukat keresik) és a maga színes tombolásában képregényesen lenyűgöző. Ráadásul a Miike-Cronenberg párhuzam, amelyet oly sokan erőltettek az Audition kapcsán, itt nyer igazán létjogosultságot: bár gyökeresen különböző stíluseszközökkel, eltérő témákban, de mindketten a lélek sötét, szélsőséges mozgatórugóit kutatják. Miike csapongóbban, színes-posztmodernebbül, egyértelműen a sokkolásra, illetve a filmes extremitások határainak eltolására helyezve a hangsúlyt (Cronenberg jelmondatát mintegy magáévá téve: "Megmutatni a megmutathatatlant!"), de nem kevésbé eredetien, vizuális megvalósítás szempontjából meg egyenesen zseniálisan. Hogy még egy párhuzamot bekössek, talán még Argentónak van a világon a Miikééhez mérhetően kiváló szeme és vizuális fantáziája.
Az Ichi the Killer, bár dramaturgiája darabosabb, mint pl. az Auditioné, komplett, lezárt, "megcsinált" apokaliptikus vízió apokalipszis nélkül. Csak az embernek, mint fajnak van vége benne. Szinte kíváncsivá teszi a nézőt az evolúció következő meglepetésére.
Christina Ricci élet és halál közt bóklászik, Liam Neeson feléleszti, és jönnek a bonyodalmak. A rendező egy hosszúnevű lengyel elsőfilmes, Agnieszka Wojtowicz-Vosloo, fesztiválon már vetítettéka filmet, akár még jó is lehet.
Ahhoz, hogy a hazai képregényes életről kézzel fogható képet alkossunk, óhatatlanul meg kell ismernünk annak szereplőit: a Geekz felvállalja ezt a nemes feladatot és a képregénykiadókkal készített interjúsorozatunk mintájára ezúttal a hazai képregényszerzőket vesszük célkeresztbe. Informálunk, ismeretterjesztünk és irányt mutatunk: kit, mikor, hogyan és milyen alkoholt fogyasztva kell olvasni. Vigyázat, ennek a felállásnak nem csak az innocent bystanderek (lásd még: olvasók) isszák meg a levét. Itt nem lesz kegyelem.
Íme a vallásos hisztéria táplálta, hamisítatlan, mozikultúra által szertefertőzött posztmodern mitológia! De propaganda-e, pro és kontra (és főleg, melyik „oldal” a pro, és melyik a kontra, a „fenn” vagy a „lent”)? Ez már természetesen a személyes preferenciák függvénye. Hogy nekem melyik jön be, azt nem árulom el.
William Peter Blatty 1971-es regénye éppen olyan, mint írója maga: káprázatosan intelligens, mélyen vallásos és gátlástalanul hatásvadász egyszerre. MENNYEI kombináció – bár Blatty híres humortalanságát ismerve (amely jellemhibát remekül képes palástolni főleg azzal, hogy egyes forgatókönyvei, például a Shot in the Dark-é, szinte burjánzik a jobbnál jobb viccektől – ergo érti a mechanizmust, de az a szerzőnek nem sajátja) nem értékelné ezt a poént.
Friedkin a céllövöldében
Sem az Egyház, sem az Ördög nem kívánhatott magának jobb reklámot a könyv megjelenésének idején. A hatvanas évek meghasonlott, útkereső amerikai társadalma (a konzervatívok a hippi kultúrától, a fiatalok a vietnámi háborútól megzakkanva) habzsolta önnön megrökönyödését, amelyet ez a szörnyűséges effektekkel operáló, ám ideológiájában nagyon is konzervatív és az alapvető emberi dilemmákat ügyesen tárgyaló regény váltott ki belőle. (A film sikerének egyik túlpszichologizált magyarázata szerint a középosztály tagjai gyermekeik hatvanas évekbeli, a vietnámi háború által kiváltott vad elidegenedésének tárgyalását látták a filmben, amely teóriának van ugyan némi alapja, de nem túl szerencsés dolog ráerőltetni a teljes Ördögűző-filmfolyamra, már az első rész interpretációjaként sem állja meg teljesen a helyét.)
A történet egy megtörtént, 1949-es esetet dolgoz fel. Az Ördög Maryland vadregényes erdeiben kapta el egy fordulóra áldozatát – Blatty csak a valódi ördögűző hosszas könyörgésére változtatta át regényében a 14 éves fiú valós figuráját egy 12 éves lányéra. A regénybeli áldozat, Regan MacNeil ráadásul a modern kor gyermeke, a szó szoros értelmében: Blatty a szörnyűségek helyszínéül Washingtont választotta, áldozatait pedig a felső tízezer tagjai közül pécézte ki, hogy a szociális elmaradottságra visszavezetve meg ne kérdőjelezhessék a történteket.
A filmváltozat hűen követi a regényt, persze sajnos annak éppen legizgalmasabb aspektusát, a jóság és gonoszság bokszmeccséről szóló, jelen esetben valóban intelligens, gondolatébresztő eszmefuttatásokat (Mondtam már? Az Ördögűző kiváló könyv, tessék megvenni!) képtelen médiumról médiumra átültetni. Ami nem különösebben nagy probléma, hiszen amit sikerül átmentenie, az több, mint elég. Hajjaj, de még mennyire hogy elég!
Regan MacNeil mamája aggódik lánya egyre furcsább viselkedése miatt: nem elég, hogy a kiscsaj sugárban okádik, lebegteti az ágyát, a fejét 180 fokban hátra tudja fordítani, de még a szent kereszttel is maszturbál, sőt, a színésznő legújabb filmje rendezőjének még a nyakát is töri! Főleg ez utóbbi ad okot némi nyugtalanságra… Mrs. MacNeil először a tudományba veti minden bizodalmát, persze a hülye orvosok csak szurkálni meg mintát venni tudnak az ő kislányából (ilyesmiket mondanak, hogy „clonus-teszt” meg „temporális lebeny”. Na kösz.) A középkori tortúra-szessönöknek is beillő kivizsgálások láttán Mrs. MacNeil a katolikus egyház jezsuita kommandójához fordul segítségért, és – először Karras atya, majd a cool félszent, Merrin atya személyében – megérkezik a felmentő sereg. A papok hozzálátnak az ördögűzéshez – hogy a lány túléli-e, az már más kérdés…
A film minden idők egyik leghatásosabb horrorfilmje, ehhez kétség sem férhet. Ez részben a technikai stáb mesterségbeli tudásának köszönhető; Dick Smith forradalmi maszk-effektjeinek – a célbahányás akkortól divat! És ki feledhetné a kis Regan eltorzult arcát? Lányok, vigyázzatok, ez történik, ha valaki nem használ moisturizert! -, az ugyancsak úttörő hangdizájnnak, meg persze Friedkin céltudatos rendezésének. A hatás letaglózó.
Mielőtt hollywoodi playernek állt volna, Friedkin szó szerint több száz riportot készített los angelesi tévéadók megbízásából, és dokumentumfilmes területen is rendkívül széles életművel dicsekedhet. Az, hogy egyébként a csávó nem normális, közismert: az Ördögűző színészeiből például úgy csalt elő rettegő voltukat hatásosan közvetítő reakciókat, hogy pisztolyokat sütögetett el a fülük mellett. What a nice guy. (Forrás (mert én magam sem hinném el, ha a tanúk nem lennének hitelesek): The Fear of God – The Making of the Exorcist (1998)).
Hadd váljak most egy bekezdés erejéig (hogy kontextusban maradjak) eretnekké: Friedkin rendezése egyszerre egyik legnagyobb erőssége és egyetlen hibája is a filmnek. Dokumentarista látásmódja a felesleges sallangoktól teljesen mentesen, száz százalékban a lényegre koncentrálva bontja ki előttünk ezt a sötét mesét. Olyan a film, amilyen a rendezője: nem tököl, precíz, tudja hogy mit akar (újabb adalék: a film zenéjének megírására először Lalo Schifrint kérték meg, ám Friedkin, a kész muzsika meghallgatása után kitépte a szalagot a magnóból, és Schifrin kurva anyját emlegetve kirohant a stúdióból, a felvételt pedig áthajította a szomszédos sztráda felett, be egyenesen egy használtautó-kereskedés irodájába. Aztán megvette Mike Oldfield Tubular Bells-ét.) Csakhogy éppen ez a távolságtartás az, ami egyfajta sokk-géphez teszi hasonlatossá a filmet: túlságosan kiszámítottnak, kicentizettnek hat helyenként. Ettől függetlenül remekmű.
Kulturális hatásának feltérképezése mérhetetlen munka lenne. Gigantikus sikere egyházhoz, valláshoz, hithez való viszonyokat erősített meg vagy rombolt le ezerszám, makró és személyes szinten egyaránt – elkészülte óta csak Mel Gibson forgatott nálánál is szörnyűségesebb keresztény-horrort. Folytatásai már a nyomába sem érnek, ettől függetlenül írok róluk pár keresetlent.
Cizellált Burton
Őszintén szólva, a második epizód kritikájaként egyetlen hatalmas, a „HAHAHA” folyamatos folyamából álló bekezdést terveztem. Elvetettem ezt a ötletemet, főleg a szerkesztők szellemi épségének megőrzése érdekében.
Az Ördögűző II: Az eretnek (1977) főhőse Lamont atya (Richard Burton, ez a szenzációs színész, aki valószínűleg valamely kocsmaszámlája kiegyenlítésének érdekében vállalta el a főszerepet), ő a Vatikántól feladatul Merrin atya (lásd az első részt) halála titkának felderítését kapja. Hogy teljes képet alkothasson, kénytelen felkeresni a csöcsös csajjá cseperedett Regan MacNeil-t (a filmből – kevés erényeinek egyike – hiányzik az első részben nagyon is domináns, a nőiséggel szemben éreztetett undor, sőt, Boorman néhány igen szexis beállítást is megkockáztat). Tiszta szerencse, hogy Regan iskola utáni szabadidejét egy pszichiátriai klinikán tölti, a „szállakakukkfészkére”-s durvanővér felügyelete alatt. Az intézmény számos úttörő gyógyászati módszert bevet páciensei jobbulásának érdekében, például egy olyan ketyerét is, amely belevillog az ember szemébe, majd a léleknek e tükrén keresztül hopp!, a freudi nehézségeket átugorva, egyenest a terhelt gondolatvilágának legmélyére repít minket. Segítségével Lamont viszonylag hamar felállítja a diagnózist: „Egy ősi démon lakik a lányban”, közli a gondterhelt intézményvezetővel, aki erre megértően elmosolyodik.
Az Ördögűző II nevetségessége éppen az ilyen és ehhez hasonló mozzanatokban, saját hülyeségei komolyan vételében gyökeredzik: készítőiben valószínűleg egy pillanatra sem merült fel, hogy az áltudományos maszlagnak, nevetséges fordulatoknak és ciki dialógusoknak ez a kavalkádja talán mégsem az a mély, metafizikus gondolatokat sikeresen közvetíteni tudó remekmű, amelynek szánták.
Íme egy gyakran felidézett, emlékezetes szópárbaj: Autista lány: „Neked mi a bajod?” Regan: „Megszállt egy démon.” Autista lány: „Jujj.” Regan: „De már kiment belőlem.”
A démon „nyomai” Lamont atyát Afrika legkellemetlenebb részeire vezetik. Ott összeismerkedik James Earl Jonessal, aki gyermekkorában már átvészelt egy ördögűzést, és szabad idejében kemény tojásokat öklendezik fel. A démoni jelenlét valódiságáról meggyőződve visszatér a nyugati civilizációba, csak hogy minden idők egyik legkatasztrofálisabb fináléjában végleg hülyét csináljon magából (szétesik alatta egy bérház, miközben ő sátánűző igéket kajabál tele torokból – ilyet inkább egy Amityville epizódtól várna az ember, nem pedig a hetvenes évek leghíresebb horrorklasszikusának folytatásától).
Az egész film olyan, mint egy rossz vicc: nincs tempója, túl hosszú, tele felesleges kitérőkkel és mivel a logika szintén hiányzik belőle (minden emberi értelemmel egyetemben), a poén pedig egyáltalán nem hatásos, a fejünket rázva, az összeilleszthetetlen jelenetek során elfilózva annyit tudunk csak magunk elé motyogni: mi az Ördög volt ez?
Az eltűnt idő nyomában
A harmadik rész története az első után tizenöt évvel játszódik. Kinderman hadnagy (George C. Scott alakítja, az eredetiben a szerep Lee J. Cobbé volt) és csapata egy rendkívül kegyetlen sorozatgyilkos után nyomoz. A modus operandi az éppen tizenöt évvel korábban kivégzett Gemini-gyilkosét másolja. A nyomozás szálai az egyik washingtoni klinikára vezetnek, ahol Kinderman élete legnagyobb sokkjával kénytelen szembesülni: a zárt osztályon, szoros kényszerzubbonyban Damien Karras atya tengeti nyomorúságos életét. Testét a Gemini-gyilkos szelleme tartja megszállva, akit azon az éjjelen végeztek ki, mikor Karras kiűzte a démont Regan MacNeilből, a Sátán pedig bosszúból a sorozatgyilkos lelkét a pap friss hullájában szállásolta el.
(Sóhaj.) Na igen. Ez még talán nagyobb baromság, mint a második rész története, szerencsére a kivitelezése már jobban sikerült. A film William Peter Blatty Legion című regénye alapján készült, még a forgatókönyvet is ő írta, sőt, a rendezést sem engedte át másnak. Ennek köszönhető, hogy az Ördögűző III az elődjénél kevésbé skizofrén mozi, ám ugyanolyan felesleges. Az izzadtságszagú sztori elbagatellizálja az első részben bevetett, átgondolt teológiai problematikát, és vásári, slasherfilmes szintre rángatja le.
Az Ördögűző III legnézhetetlenebb része a vége, amely olyannyira nyilvánvaló stúdióvezetői belepofázásról tanúskodik, amilyen még a mai, menedzserek uralta Hollywoodban is ritkaság. Hirtelen, a semmiből feltűnik egy, a megboldogult Merrin atyára nevetségesen hasonlító, csipketerítőt viselő pap, és jól megexorcizálja szerencsétlen Karrast, akinek bentlakója sturm und drang kíséretében takarodik vissza a pokolba. Ez az utolsó tizenöt perc stilisztikailag és tartalmilag teljesen elüt a film első másfél órájától, mintha a second unitot visszaparancsolták volna a stúdióba fájront után finálét forgatni.
Az egyetlen, megvalósításában egyedi jelenet az a majdnem teljesen mozdulatlan, hét perces beállítás, amely egy mára legendássá érett beijesztéssel végződik, és meg kell hagyni, nagyon hatásos: a kamera nagytotálban, szimmetrikusan-középen elhelyezve veszi a kórház éjjeli folyosóját. Az ügyeletes nővér kórteremről kórteremre jár, csak lépéseinek zaja töri meg a csendet. Az ajtókat mindig gondosan zárja maga mögött. Kopp-kopp, katt-katt… Az utolsó szoba kerül sorra… Bemegy az üres kórterembe, elvégzi amit kell, behúzza maga mögött az ajtót, rákattintja a zárat… Elfordul, és EKKOR…
Szép, szép jelenet. Nem is nagyon marad meg emlékként semmi más ebből a filmből.
Sivatagi show
Elérkeztünk Paul Schrader/Renny Harlin sokat szenvedett Ördögűző: A kezdet című mixtúra-mizériájához. Hogy miért van a kis aranyosnak két rendezője? Röviddel azután, hogy Schrader leszállította a saját verzióját, a stúdiófőnökök megbízták Harlint a film 80-90%-ának újraforgatásával. Állítólag Schrader filmje túlságosan köldöknézősre-spirituálisra sikeredett, a nyakkendősök pedig egy hányós-véres-beles horrorarmageddónt akartak.
Két kérdés ötlik fel bennem e tökölés kapcsán: először is, ha már eredetileg egy effektkemény filmet szándékoztak legyártatni, miért fogadtak fel olyan rendezőt, aki rendezéseivel ugyan vallásos problémákat tárgyal, de történeteinek vadsága általában az óvodai vízfestékfröcskölés izgalmainak intenzitása felé tendál. (A napokban néztem újra Schrader 1973-as Hardcore című munkáját. A családi fészek békéjét pornóforgatási testgyakorlatokra cserélő tékozló lány, valamint a nyomát kutató apa (George C. Scott) történetének hatása mára gyilkosan megkopott, az egykor sokkoló korrajz nevetségesen hat. A morálisan atyáskodó történetek nem öregszenek szépen.)
Másodszor: ha az első részhez hasonló, katartikus hatású klasszikust szerettek volna a népre ereszteni, kereshettek volna valaki jobbat is a másodvonalbeli Harlinnál. Ez a finn faszi csak egy fokkal jobb, mondjuk, a rezidentívülös Paul W. Andersonnál, pedig az aztán egy kutyaütő.
Harlin verziója gyönyörűen fényképezett (Storaro!), dögunalmas, fantáziátlan másfél óra, szellemtelen, pénzéhes producerek produktuma. Nem film, mert a történetnek se füle, se farka, főleg mivel olyanról, hogy dramaturg, a mai Hollywoodban hallani sem akarnak. A jeleneteket egyszerűen egymásra halmozták, a történet képtelen izgalmat vagy félelmet kelteni. Harlin szerint utóbbiakat kegyetlen szadizmussal kell helyettesíteni: egy tizenkét-tizenhárom éves forma gyereket a szemünk láttára tépnek szét a sakálok, és a kamera nem siklik el a látványról, a szörnyűségre szemérmesen. Ennél lejjebb már csak a snuff filmek vannak.
Az Ördögűző IV afféle mostanában divatos prequel, a három korábbi film előtörténetét meséli el, Merrin atya első találkozását az életét megkeserítő démonnal. Az afrikai helyszínek színgazdag hátteret biztosítanak a semmi-sztorinak meg az atmoszféra fülledt löttyedtségének, és a színészek is próbálnak domborítani, bár leginkább csak pucsítás lesz erőlködésükből – Stellan Skarsgard persze képtelen rosszul játszani, tehetsége még a Harlinhoz hasonló gyökér irányítása alatt sem adja meg magát.
A Geekz szerkesztőgárdájának azon hányada, amelyikmár látta a Varga Katalin balladáját (Feri, Beyonder és én), még testvériségünkben is ritkán tapasztalt egységfrontba tömörült a film nagyszerűségét illetően. A rendezőt, Peter Stricklandet faggattam arról az abszurd helyzetről, hogy ő, vagyis egy külföldi rendezte az elmúlt évek legjobb magyar filmjét. Szóba került még az évekig elhúzódó filmkészítés pokla, Erdély, jövőbeli tervei és még sok minden más. Vigyázat, az interjú spoileres.
Milyen reakciót vált ki belőled, ha magyarnak vagy románnak nevezik a filmedet?
Semmilyet. Nem igazán érdekel, hogy ez magyar, román vagy brit. Az emberek arról vitatkoznak, amiről akarnak, de vannak filmek, amelyek nem illenek bele a nemzeti kategóriákba. Szergej Paradzsanov, mikor az Elfelejtett ősök árnyai című filmjét készítette, a grúz, az örmény és az ukrán hatásokat ötvözte művében. Számomra, a Varga Katalin balladája egy olyan történet, amely nem kötődik Székelyföldhöz. Mindez csak megtörténik Székelyföldön. Ez korántsem jelenti azt, hogy a film Székelyföldről, vagy Erdélyről szólna.
Habár tudom, hogy a film koprodukcióban készült, a témája egyetemes érvényű és te Angliából származol, mégis úgy érzem, van valami egyedülállóan magyar benne és itt nem csak a nyelvre gondolok. A film balladisztikus hangulata eszembe juttatta azokat a népmeséket, amelyeket még gyerekkoromban olvastam lefekvés előtt valamint a Kárpátok látványa is bizsergetően hatott rám. Miket tapasztaltál eddig? Vannak különbségek a nézők visszajelzéseiben, attól függően, hogy melyik nemzet tagjai? Lehetséges az, hogy kissé más jelent a filmed egy románnak, egy magyarnak, vagy egy angolnak az eltérő kulturális hátterük miatt?
Feltétlenül, és ez egy nagyon izgalmas része a filmkészítésnek. Az Egyesült Királyságban ritkán térnek ki a filmben jelen lévő balladai hatásra, de állandóan rácsodálkoznak arra, hogy az egyik szereplő lovasszekéren közlekedik ÉS mobiltelefont használ. Szinte az összes kritika kiemelte ezt az apró részletet. A brit kritikusok és nézők gyakran megemlítették, hogy mennyire kevés a párbeszéd a filmben, míg néhány magyar azon sopánkodott, hogy túl sok a párbeszéd benne. Részben azért választottam helyszínül Erdélyt, mert egy olyan végtelen és időtlen tájegység, amely tökéletes keretként szolgál egy ilyen típusú bosszú/megváltástörténetnek. Bizonyos értelemben ez a legkevésbé speciális helyszín. Ha Londonban forgattam volna le a filmet, a történet rögtön kapcsolódott volna helyhez és időhöz és ezt nem akartam. Számos bizonytalanság adódott abból, hogy hogyan is kellene elmesélni egy történetet, ha az ember Erdélyben forgat. Követnem kellett bizonyos szabályokat ahhoz, hogy a film működjön az erdélyi helyszíneken. Több mint két évet töltöttem kutatással és)helyszínkereséssel. Viszont minél több időt töltöttem kutatással, annál inkább éreztem azt, hogy rossz irányba tart a film. Az egész, egyre inkább egy néprajzi dokumentumfilm irányába mutatott és a középpontban már nem a történet állt. Végül csak az alapvető alkotórészekre koncentráltam: katolicizmus (mivel számomra egyfajta gyászének a film), kapcsolat ember és a föld között és a balladákat idéző ritmus. A népdal tette hozzá azt az extra dimenziót, ami kiemeli a filmet a mindennapokból. Ez az, ami legjobban foglalkoztat a filmkészítésben – áthelyezni a témát egy másik valóságba. Amikor filmet nézek, egy másik világba akarok belépni, de ez a másik világ azért legyen releváns a saját hitvilágom és kételyeim szempontjából.
A film elkészültének a története önmagában is elég izgalmas. Ha jól tudom, megörököltél egy nagyobb összeget, amit aztán a Varga Katalin balládájára költöttél. Miért pont a filmkészítés? Miért nem vásároltál inkább részvényeket? Miért vállaltál ekkora kockázatot?
Sosem azért készítettem filmeket, hogy pénzt keressek. A legtöbb ember azt mondta nekem, hogy őrült vagyok, hogy filmkészítéssel foglalkozom. Tudtam jól, hogy sokkal ésszerűbb, hogyha ingatlanba fektettem a pénzem, vagy tőzsdézek. Ha vettem volna egy lakást, rendelkezhettem volna biztos anyagi háttérrel, de a vágyaim nem lettek volna kielégítve. Elég ijesztő volt a helyzet, ugyanis tényleg az ÖSSZES pénzemet ráköltöttem erre a filmre, aztán az utómunka közben, 2007 végén, összeomlott minden. Visszaköltöztem az Egyesült Királyságba, anyám házába, és elkezdtem munkát keresni. Elég megalázó volt ez, 35 évesen, azok után, hogy mindent feltettem egy lapra és saját pénzből megpróbáltam elkészíteni a Varga Katalint. Belevágtam, mert tudtam, hogy senki más nem adna esélyt nekem az elkészítésére. 1992 óta, számtalanszor próbálkoztam különböző filmes intézményeknél, mindannyiszor eredménytelenül. Szóval amikor megörököltem a pénzt, rögtön tudtam, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom kimondani, hogy mindenki kapja be és hogy bemutathassak a rendszernek. Egy jelentéktelen amatőr filmes voltam vidékről, kapcsolatok nélkül, mégis ez az agresszió, ami bennem és a többiekben munkált, gyönyörű érzés volt. Meg akartuk mutatni, hogy a kívülállók is tudnak legalább akkorát ütni, mint a szakma. És ha ez inspirál más embereket, az nagyszerű. Hosszú és magányos út volt az elfogadásig. Összesen 16 év. Az is igaz viszont, ha valamit imádsz, azt örökké fogod csinálni. Ha megint elbuknék, visszatérnék az amatőr színházhoz és a Super 8as filmhez. Néha hiányzik az amatőr világ. Tiszta volt. Az amatőröket nem a pénz vagy a pozíció megszerzése motiválja.
Hogy kerültél Erdélybe? Mi volt meg előbb? A történet vagy a helyszín? A véleményem szerint, az erdélyi tájnak van egy mitikus kisugárzása, ránézve az ember elhiszi, hogy azok a népmesék és más kegyetlen történetek a valóságban is megtörténhetnek. Az erdélyi táj mennyiben befolyásolta az általad elképzelt történetet?
A történet volt meg először, de az már eleve be volt ágyazva egy képzeletbeli tájba. Tudtam, hogy milyen atmoszférát akarok teremteni, erdőkkel, hegyekkel, de az elképzeléseim nem kapcsolódtak egy adott kultúrához vagy helyhez. 2003 nyarán kezdtem el foglalkozni a történettel és 2004 áprilisára tudtam, hogy Erdélyben kell forgatnunk, amikor egy barátom barátja jóvoltából eljutottam erre a területre. 2004 szeptemberére már kizárólag a székelyek által lakott területekre koncentráltam és az ottani kultúra és táj inspirálólag hatott a forgatókönyv újabb és újabb vázlataira.
Hogyan találtad meg a színészeket? Színházakba jártál és kerested a megfelelő arcokat?
Ez volt a legkönnyebb része a film elkészítésének. Eredetileg, egy budapesti színésznő, Pető Kata számára írtam a forgatókönyvet. A szülei sokat segítettek a fordítással. 2004 végén azonban színházi szerepeket vállalt Kaposvárott és rá kellett jönnöm, hogyha Székelyföldön forgatom le a filmet, akkor székely színészekre lesz szükségem a megfelelő nyelvjárás, mentalitás, stb. miatt. Két barátom, Pál Béla Vendel és Melkuhn Andrea voltak azok, akik sokat segítettek a színészek megtalálásában. Aztán már túl sok hangsúly került arra, hogy minden székely legyen a filmben és én ezt nem éreztem annyira fontosnak, ha egyszer 2006-ban játszódik a történet. Erdély más részeiről is jöttek színészek. Túlnyomó többségük sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai és kolozsvári színházakból. Az sokat segített, hogy mindegyikük ismerte egymást. Nagyon elégedett voltam velük, rendkívül jó volt a hozzáállásuk a munkához.
A film szereplőinek kissé archaikus nyelvhasználata erősítette a film balladai hangulatát. A párbeszédek végső formája hogyan alakult ki? Segítettek a színészek a hitelesnek hangzó mondatok, szavak megtalálásában?
A dialógok megalkotása nehéz feladatnak bizonyult. Több hónapig elhúzódott a forgatókönyv megírása, noha általában egy hónap alatt el szoktam készülni egy szkripttel. Az első fordításokra Budapesten került sor, és amikor a színészek belenéztek, annyit tudtak mondani, hogy „ez meg mi?!”. A barátnőm segített a szöveg magyar nyelvbe való átültetésével valamint Székelyudvarhelyen együtt dolgoztam egy nagyon jó dramaturggal, Prezsmer Boglárkával. A színészek – egyebek mellett - rokon értelmű szavak megtalálásában is segédkeztek. A Varga Katalin balladája párbeszédei egy különösnek ható senki földjén leledzenek. A karakterek nem káromkodnak. Egy-két hibától eltekintve a nyelvtan is hibátlan. Egy olyan nő, mint Katalin nem így beszélne a valóságban. Ez a megközelítés különbözik az olyan filmekétől, mint például a Fish Tank, ahol a lány sok-sok nyelvtani hibát vét, amikor beszél. Ezek a filmek realista megközelítésűek. Én viszont azt akartam, hogy a Varga Katalin balladája egy ennél elvontabb világban létezzen, és hogy ez tükröződjön a párbeszédekben. De valamennyire azért kapcsolódjon a valósághoz.
A film mintha direkt kerülné a modern kor jellegzetes tárgyainak a megmutatását. Amikor autók vagy mobiltelefonok tűnnek fel a képen, egyszerűen nem illenek oda. Az időtlen történetek érdekelnek? Vagy a rurális, mélyen vallásos és elzárt közösségek, amelyekben a filmben látottakhoz hasonló események még ma is megtörténhetnek?
Túl akartam haladni az időt és a helyet. Sose akartam kihegyezni a történetet Erdélyre a 2006. esztendőben. A lovasszekér és a mobiltelefon egyszerre fűzi a történetet a múlthoz és a jelenhez, és ezt nagyon hasznosnak találtam. Más részről, sokan a mai napig így élnek Romániában. Erre volt szükségem a történethez. Azt nem mondanám, hogy csak az időtlen sztorikat kedvelem. A kedvenc filmjeimből több is szorosan kapcsolódik egy meghatározott időszakhoz és helyhez. Ez mindig a történettől függ, és attól, hogy milyen módon akarod elmesélni. Paul Morrissey Flesh/Trash/Heat trilógiája pont a specifikus idő és hely miatt működik.
Szándékos volt, hogy néhány mellékszereplőn kívül, csak a rendőr beszél románul? Egészen a film legvégéig, amikor a rendőr átváltott magyarra és kiderült a valódi indítéka, azt hittem, hogy akarsz valamit mondani az érzékeny magyar-román viszonyról.
Politikai vagy etnikai eredetű megfontolások nem befolyásoltak a szereplőválogatás során. Ebben a történetben személyes ellentétek vannak és semmi több. A színészeket kizárólag az arcuk, a tehetségük és a projekthez való hozzáállásuk alapján válogattam össze. Ha magyar volt a legmegfelelőbb, akkor magyart, ha román, akkor románt válogattam be. Egyetlen karakter castingját akartam kontrollálni, éspedig Gergő sógoráét. Tudtam, hogy abból probléma lehet, ha egy román öl meg egy magyart. Viszont egyedül Sebastian Marina - aki román - volt megfelelő erre a szerepre. Az is megkönnyítette az ominózus jelenet felvételét, hogy ő és Péter Hilda (Katalin) jóbarátok. Az aggodalmaimat megosztottam Hildával és Sebastiannal, de ők nem láttak ebben semmiféle problémát. Viszont amikor kijött a film, már probléma lett belőle! Egy újságíró azzal vádolt meg, hogy a filmemmel etnikai feszültséget gerjesztek, ez az ember még arra sem vette a fáradtságot, hogy közelebbről megvizsgálja a történteket. Egy román férfi megöl egy magyar nőt, mivel a nő megölte a férfi magyar sógorát. Még a román férfi társa is magyar. A filmben van egy jelenet, amiben egy román házaspár segít Katalinnak és Orbánnak. Szóval, úgy érzem, hogy egyes újságírók csak ürügyként használták a filmemet, hogy a saját politikai meggyőződésüket hangoztathassák.
Műfaji filmként tekintesz a Varga Katalin balladájára? Ha thrillerként vagy bosszúfilmként könyvelik el, azzal elégedett vagy? Vagy valami mást céloztál meg?
A műfaji jelleg egy kiinduló pont volt a számomra. Izgalmas dolog úgy nekifogni egy forgatókönyv megírásának, hogy bizonyos szabályokat be kell tartani - a rape'n'revenge zsáner volt az én szabálygyűjteményem. Az volt az elgondolásom, hogy előveszem ezt az olcsó és trashy műfajt, lelassítom, eltérítem és egy nagyon különböző utat jelölök ki a számára. A műfaj önmagában nem kielégítő. Az exploitation filmek szórakoztatóak egy bizonyos szinten, de végeredményben képmutatónak tartom őket, mivel arra biztatnak, hogy élvezkedjünk egy szenvedő nő látványa felett. Hatalmas hiba lett volna megmutatni, ahogy megerőszakolják Katalint. Bizonyos fokú méltóságot akartam neki adni, valamint az erőszak sokkal erőteljesebb, ha beszélnek róla és nem mutatják meg. Ha ábrázolod az erőszakot és egyúttal megoldásokat kínálsz a nézőknek, akkor elvonod a figyelmet az igazából fontos dolgokról. Az volt a célom, hogy a bosszúval és az ellenbosszúval járó bonyodalmakra tereljem a figyelmet, az igazságszolgáltatás különböző módozataira, és arra, hogy a történet szereplői hogyan igazolják a tetteiket.
Voltak olyan rendezők, vagy filmek, amelyek komoly hatást gyakoroltak rád a Varga Katalin balladáját illetően? Számomra, a filmed egyik nagy erénye az, hogy a lehető legnagyobb egyszerűséggel lett elkészítve. Mintha csak egy példabeszéd lenne a Bibliából. Mintha nem vetted volna figyelembe, hogy már mennyi film készült a bosszú természetéről, te csupán elkészítettél egyet, úgy, ahogy elképzelted.
Volt néhány kulcsfontosságú film: Elfelejtett ősök árnyai Szergej Paradzsanovtól, A vadász éjszakája Charles Laughtontól és megihletett még Werner Herzog és Andrej Tarkovszkij filmjeinek az atmoszférája. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a zene is hatással volt az alkotói folyamatra: Scott Walker, Nick Cave és Bach. Mindenképpen egyszerűnek és mértékletesnek akartam a filmet. A történet jellegéből kifolyólag és a környezet miatt szükség volt erre az egyszerűségre. Nagy a kísértés egy elsőfilm esetében, hogy az ember felvágjon a tudásával. Sok rendező szinte megőrül az első filmjének forgatása alatt és túlzottan előtérbe tolja a fényképezést és a vágást, csak hogy emlékezetes legyen a filmjük. Elfelejtik, hogy ezeknek az eszközöknek az az elsődleges feladatuk, hogy a történetet szolgálják. Azt mindenképpen figyelembe vettem, hogy már sok bosszúfilm készült ezelőtt. Izgalmas dolog egy olyan filmet átnyújtani a közönségnek, amelyről tudni vélik, hogy mit várhatnak tőle. Aztán provokálni őket és nem megadni nekik azt az élményt, amit vártak. Ez az én variációm a rape’n’revenge témára. Az az ötlet állt a középpontban, hogy visszakapcsolom ugyan a való életbe a műfajt, de nem teszem realisztikussá.
Számomra fordulópontként funkcionált az a jelenet, amikor a Gyilkos-tavon csónakáznak a szereplők és Katalin elmeséli megerőszakolásának történet. Hallgattam, ahogy beszél az erdő állatairól és rá kellett jönnöm, hogy ez a nő megőrült. Katalin, egyszerre hősnő és áldozat a filmben és mégis, a szimpátia lassanként eltávolodik tőle és Antal irányába mozdul. Jól értelmeztem a látottakat?
Késő este volt már, amikor a forgatókönyv ezen részével végeztem. Nagyon tetszett, és tulajdonképpen ez a kedvenc részem a filmből. Egy furcsa határhoz érkezik el itt a film, ahol a nézők azon tanakodhatnak, hogy most a szereplő kezd megbolondulni, vagy az egész film. Szerintem érthető Katalin viselkedése. Gyakran megesik, ha az embert egy komoly trauma éri, a fantasztikumba menekül, és ott próbál megnyugvást találni. Van valami megnyugtató abban, hogy az állatok védelmezik Katalint és ez harmonizál a népdalok képi világával is: bárányok, farkasok, vér és tej. Teljesen igaz, Antalt szimpatikus embernek ábrázolom és ez a központi provokáció a filmben. Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy semleges maradjak, és hogy teljes valójukban mutassam be a karaktereket. Az viszont már nem az én problémám, ha egy nemi erőszakot elkövető személy, szerethető és kedves ember benyomását kelti. Nagyon zavarba ejtő tud lenni, ha valaki gonosz és úgy viselkedik, mint egy úriember. Ezt azonban a nézőknek, maguknak kell feldolgozniuk. Nagyon nem szeretem, ha a filmkészítők megmondják, hogy a nézők mit gondoljanak.
A Gyilkos-tó, Erdély azonnal felismerhető helyei közé tartozik, a moziban is, mögöttem megszólalt valaki, hogy nézd ez a Gyilkos-tó. Az ismertsége miatt választottad ezt a helyszínt?
Praktikussága miatt esett rá a választásom, és azért mert hihetetlen, ahogy kinéz. Eredetileg a Szent Anna-tavon akartam felvenni a jelenetet, de ott nem jött össze. A Gyilkos-tó is ugyanolyan jó volt. A tulajdonos is nagyon kedves volt velünk.
Az a rengeteg erőfeszítés, idő és pénz, amibe a Varga Katalin balladája került, most, hogy látod a végeredményt, hogy érzed, megérte? Még egyszer nekiugranál a projekt megvalósításának? Változtattatok valamin a forgatás közben?
Pénzügyi szempontból nem érte meg. De olyan szempontból, hogy azt csinálhattam, amit szeretek, nincs miért bánkódnom. Biztos megváltoztatnék pár dolgot ha most forgatnánk, de pár évente mindig megváltoztatnék dolgokat. Amikor valami befejeződött, akkor vége van és kész. Ha több pénzünk lett volna, ugyanazokkal a színészekkel dolgoztam volna, ugyanazokon a helyszíneken, pár technikai dologban viszont változtattam volna. Van néhány rosszul rendezett jelenet. De hát ez mindig így lesz – hibákat mindig el fogok követni. A lényeg, hogy nagyon élvezem, ha filmet készíthetek. A végeredmény sosem tökéletes, de az egésznek az a varázsa, hogy dolgozol, és valami olyasmit célzol meg, ami túlmutat rajtad. Ez függőség. Alig várom, hogy újra elkezdhessek egy filmen dolgozni. Forgatás közben a legfőbb változtatás a dialógok kihúzása volt. Ostobaság volt annyi párbeszédet írni a forgatókönyvbe, örülök, hogy egy jelentős részétől megszabadultunk.
Olvastam, hogy egy újabb filmterved indult el a megvalósulás útján. Ejtenél róla pár szót? Miért pont Olaszország? Talán a híres olasz horror-rendezők, Bava, Fulci, Argento miatt?
Próbáltam titokban tartani a dolgot, de valaki beszélt valakivel és kitudódott. Az filmtervemre nagy hatást gyakorolt az olasz zene, pontosabban a hatvanas és a hetvenesek évek avantgárd irányzatai. De megemlíthetem még Király Ernő és Ladik Katalin műveit is. Nagyon izgalmas dolgok történtek ebben az időszakban, amik sajnos ma már nem. Nem akarok túl sok mindent elárulni, de nagyon szórakoztató lesz az új film. Ismerem az általad említett rendezőket. Engem inkább a horrorfilmek filmzenéi érdekelnek – korai Ennio Morricone, Bruno Nicolai és Goblin. Goblin – micsoda zenekar! Vagy elképesztően jók, vagy elképesztően rosszak voltak. Vagyis sikerült mindig elképesztőnek lenniük. Az az irónia az egészben, hogy a brit filmes szakma ezt a projektemet felkarolta. Meglátjuk, mi lesz belőle. Eddig biztatóak a jelek.
Mit gondolsz, könnyebb lesz a második filmedet elkészíteni, mint az elsőt?
A Varga Katalin balladájánál már nem jöhet nehezebb. Az a film megemelte a vérnyomásom. Néhányan azt hiszik, hogy nekem könnyen mentek a dolgok, de ők megfeledkeznek arról az öt évnyi pokolról, ami megelőzte a 2009-es felhajtást. 1992-től kezdve, maga voltam a kudarc. Elutasítás, elutasítás hátán. Technikailag, a második filmemet sokkal nehezebb lesz elkészíteni, nagyon várom már, hogy ténylegesen nekikezdhessek.
Vérrel írta meg a vadnyugat hattyúdalát, megreformálta, újjáteremtette a westernt, és kíméletlenül lemészárolta annak tradicionális hősképét, miközben új stilisztikai eszköztárat honosított meg az amerikai filmkészítésben – mindezt félrészegen, egy üveg whiskey-vel a kezében. Íme, „Véres Sam”!
Van egy jelenet a Vad bandában, ami a Sam Peckinpah műveit meghatározó tartalmi motívumok valóságos esszenciája. Miután bajtársukat foglyul ejti a mexikói hadsereg, a címbéli gyilkosok vezetője, Pike odaszól egyik emberének: „Let’s Go.” A férfi egyszerű válasza: „Why not?” Ezt a filmtörténet egyik leghíresebb sétája, majd pedig mészárlása követi, magában a kurta dialógusban pedig benne van minden, amit a rendező valaha mondani akart. Jelesül, hogy jöhet akár a vég is (avagy egy öngyilkos misszió), mert ebben a romlott világban nincs többé helye olyanoknak, akik, legyenek bár kegyetlen banditák, még emberi értékek és eszmék szerint élnek, és halnak. A vadregényes vidéken felnőtt, a vadnyugat iránt gyerekkorától fogva rajongó Peckinpah, aki többek közt olyan neves filmesek számára jelentett komoly inspirációt, mint Park Chan-Wook, Walter Hill, Quentin Tarantino, Kathryn Bigelow, Martin Scorsese, John Milius és John Woo, következetesen építette fel életművét. Híres westernjei jól látható ívet írnak le a műfaj hagyományos értékeihez való hozzáállásukban – ez az ív első jelentős művével, a Délutáni puskalövésekkel kezdődik, és utolsó westernjével, a Pat Garret és Billy a kölyökkel ér véget.
Kevés kivételtől eltekintve (Délidő, Broken Arrow), az ’50-es években még nem készültek olyan westernek, amik ellentmondtak volna a műfaj hagyományos hősképének: a nemes főszereplő bátran szembeszállt bennük az indiánokkal vagy a banditákkal, mindenki elnyerte méltó jutalmát illetve büntetését, a jó és a rossz közti határvonal éles és jól látható volt. Peckinpah azonban már akkor is új utakon próbált járni, főleg példaképe, Akira Kurosawa Hét szamuráj című sajátos atmoszférájú, innovatív művének hatására. A második világháború miatt a fejlődésben megakadt, de az ’50-es évekre felfutott televíziós iparban látta meg a lehetőséget, ám hiába jutott el Gunsmoke, Trackdown, The Rifleman és Broken Arrow epizódok írása és rendezése után egy saját sorozat, a The Westerner elkészítéséhez, azt az adó a lelkes kritikák ellenére 13 rész után levette a műsorról. Az eredeti, újszerű, melankolikus hangulatú, egy elveihez minden körülmények közt ragaszkodó főhős kalandjait elmesélő western nem illett ugyanis bele a könnyen emészthető show-k áradatába. Miután viszont 5 filmben (köztük a legendás Testrablók támadásában) asszisztensként működött közre Don Siegel mellett, 1961-ben megrendezhette első mozifilmjét, a The Deadly Companionst, amiben egy katona egy veszélyes apacs területen keresztül kíséri el annak a fiúnak a temetési menetét, akit véletlenül ő ölt meg. Itt még szinte egyáltalán nem érhetők tetten Peckinpah gondolati és esztétikai védjegyei, minthogy a producer-forgatókönyvíró semmilyen javaslatát, döntését nem fogadta el, és maga vágta meg a filmet.
Így a két nagymúltú, öregedő westernszínész, Randolph Scott és Joe McCrea főszereplésével készült Délutáni puskalövésekkel (Ride the High Country, 1962) kezdődik a rendező westernjeit összekötő, a vadnyugat haldoklását bemutató ív. Már az első jelenetben egyértelmű az életműben végig hangsúlyos kontraszt a múlt hősei és a modern világ között: ahogy McCrae belovagol a városba, a tömeg éljenez, ám az ünneplés nem neki, hanem a célhoz közelgő lóversenyzőknek szól, és egy türelmetlen egyenruhás rendőr (tehát nem seriff, jelvénnyel a mellkasán) le is hessegeti az útról a naiv és meglepett cowboyt. De Peckinpah itt még útja elején tart: ugyan jelen van egy forrófejű ifjú, Ron Starr, aki a két főhős képviselte eszmék, a barátság, a becsület és a tisztesség hanyatlását testesíti meg, az idő múlásával mégis megtanul szívére és lelkiismeretére hallgatni, és végül teljes mellszélességgel kiáll a jó ügy érdekében. Hasonlóképpen, Scott eleinte a kapzsiságára hallgat, és barátja ellen fordul (egy bank aranyát kell átszállítaniuk egy veszélyes területen), később mégis ismét vállvetve harcol vele az üldözők ellen. A remény túlél, az igazságba vetett hit megmarad, a konfliktusok feloldásakor egyelőre győztesen kerülnek ki a régi, letűnőfélben lévő világ emberi értékei, és amikor a két barát egyikét utoléri a vég, az egy öregedő hőshöz méltón történik: megtette, amit megkövetelt a becsület, harc után, emelt fővel távozik, halálának értelme, sőt, szépsége van. Az elvekhez való ragaszkodást, a megalkuvás lehetőségének kizárását jelentő kulcsmondat, amit Peckinpah oly sokszor hallott édesapjától gyermekkorában, és ami nem csak filmjeiben, hanem életében is fontos szerepet kapott (ezért is hadakozott annyit a stúdiókkal, amik folyton megvágták a műveit), Scott szájából hangzik el: „I just want to enter my house justified”. Ugyanakkor megjelenik már a halál értelmetlensége és dicstelensége is, elég, ha megnézzük a főszereplőket üldöző testvérek egyikét, akinek utolsó pillanataiban döbbenet ül ki az arcára, mintha sosem hitte volna, hogy ez vele megtörténhet – aztán tehetetlenül, csúnyán, rongybabaként esik össze, és gurul le a hegyoldalon (kontrasztként az akkoriban jellemző halálábrázolásra: az áldozat látványosan a szívéhez kap, megmerevedik, és lassan, színpadiasan eldől).
Következő filmjének forgatásán Peckinpah hadba lépett a stúdiókkal. A Dundee őrnagyot (Major Dundee, 1965) finanszírozó Columbia szorosan kívánta fogni a gyeplőt, tekintettel a magas költségvetésre, és nem díjazta, hogy a rendező elzavarta a forgatásról a producert és a látogatóba érkezett fejeseket. Végül csak a főszereplő, Charlton Heston közbenjárására nem rúgták ki, viszont így is elvették tőle a filmet, maguk vágták meg, és nem engedték, hogy leforgassa a még hátralévő jeleneteket (sőt, kitiltották őt a stúdió területéről). Az erőszak nagy részétől így megfosztott, és narrátorral felhígított Dundee őrnagyról Peckinpah azt mondta, hogy élete legjobb filmje lett volna, ha az ő elképzelései szerint valósul meg. És az elkészült műben tényleg ott lapul egy remekmű soha be nem váltott ígérete. Az egymás ellen forduló barátok motívuma és az eszmei értékek hanyatlása itt is megjelenik, sőt, Véres Sam itt már egy lépéssel továbbmegy, mint a Délutáni puskalövésekben. Dundee ugyanis minden, csak nem az, aminek az ember a lovasság egyik tagját elképzeli (főleg a korszak jellemzően idealista ábrázolásmódját véve). Nem tekintélyt parancsoló úriember, aki fényesen csillogó karddal, pattogó, dicsőséges kürtszóra vágtat csatába a jó ügy érdekében. Bár Dundee és szedett-vedett lovascsapata apacsok által elrabolt gyerekek megmentésén fáradozik, vagyis a cél nemes, ám a szándék mélységesen romlott. A sokáig íróasztal mögé zárt főhőst nem a gyerekek érdeklik, gyilkos ösztöneit akarja végre újra kiélni, a vér szaga, a harc heve hajtja, és ha közben megment pár ártatlant, annál jobb, legalább előléptetik érte. A világ kifordult sarkaiból: nem a gyilkolás a szükséges eszköz a jó cél elérése érdekében, hanem a jó cél az eszköz, amivel a gyilkolás lehetővé és törvényessé válik. Így cserélődnek fel a szerepek is: a Dundee börtönében sínylődő hadifogoly, Tyreen, erkölcsileg újra és újra a főhős fölé emelkedik, hisz vele ellentétben ő még a tisztesség és a becsület szabályai szerint él, és az azokhoz való ragaszkodás fordítja szembe egykori barátjával. Persze ezek az eszmék már életképtelenek, így Tyreennek, még ha igaz férfiként, harc közben, az ellenség közé belovagolva is, de el kell buknia.
A vadnyugati értékek hanyatlása, és az egykori barátok ellenségekké válása minden korábbinál erőteljesebben jelenik meg Peckinpah legtöbbet emlegetett filmjében, a Vad bandában (The Wild Bunch, 1969), amiben a világ őrültebbnek tűnik, mint valaha. A nyitójelenetben a bankrablásra készülő banda tagjai katonai egyenruhákban lovagolnak be a városba, míg a törvény rájuk váró őrei szakadt ruháikban útonálló csürhének tűnnek, és rendszerint akként is viselkednek. A film során ez az eleinte külsőségekben megmutatkozó különbség egyre markánsabb lesz: az üldözőket csak a jutalom érdekli, hiénákként fosztják ki a tűzharcban elesett halottakat, legyenek azok akár banditák, akár tűzvonalban rekedt, szerencsétlen ártatlanok. Közben az üldözöttek segítenek egy hataloméhes tábornok igája alatt sínylődő mexikói falun, fegyverekhez juttatják lakóit, majd kiállnak fogságba esett társuk mellett – annak ellenére is, hogy tudják, esélyük sem lehet az életben maradásra. (A képet tovább bonyolítja, hogy a két társaság vezetői egykoron barátok voltak, múltjuk, motivációik, ellenségekké válásuk fokozatosan kerül kibontásra). A kegyetlen gyilkosok (kitartás az elvek mellet bármi áron) erkölcsileg itt is a törvény őrei (jelvény mögé bújt gazemberek) és megbízójuk, a vasúttársaság (legális üzlet maszkja mögé bújó kíméletlen zsarnok) fölé emelkednek. A modern világ felemésztette a régit (a banda egyik tagját a pionír életmód alkonyát jelző automobilhoz kötözve vonszolják végig az utcán), a vadnyugati élet tradicionális értékei elvesztek, és akik még mindig ezekbe kapaszkodnának, azoknak sorsa az, hogy vérrel és ólommal kísérve kopjanak ki a világból. De ahogy a banda tagjainak eszmei elődei (ld. a Dundee őrnagy és a Délutáni puskalövések hőseit), úgy ők is megdicsőülve, hatalmas túlerő ellenében, a jó ügy érdekében, a becsület, a bajtársiasság, a férfibarátság széttéphetetlen köteléke mellett síkra szállva távoznak az élők sorából. Sajátos zsánerballada ez: a rendező egyszerre temeti a western műfaját, a korrupttá, mocskossá, torzzá vált vadnyugat képei által, és teremti újjá azt, az emberi értékekhez az új, kegyetlen körülmények közt is ragaszkodó antihősökön keresztül.
A Vad banda azért is fontos állomás Peckinpah életművében, mert ekkora fejlődött ki az a stilisztikai eszköztára, ami hazájában akkoriban forradalminak számított. A Délutáni puskalövések még nem kínált sok teret a virtuóz akcióknak, a Dundee őrnagyban pedig a stúdió rövid pórázon tartotta a rendezőt, de ezzel a filmmel Véres Sam végre költészetet faraghatott a vérmocskos halálból, és stílussal ruházhatta fel a kegyetlen mészárlást. Az összecsapások brutalitása és intenzitása a bemutató idején igazi botrányt kavart, ám a naturalisztikus ábrázolásnál talán még fontosabb volt maga a technikai megvalósítás. Már a filmet nyitó bankrablás utáni összecsapás is igazi vizuális orgia, amit a finálé még tovább fokoz. A csatarendbe állított filmes eszközök még ismeretlenek voltak az amerikai nézők számára, így az átfedő vágások, a gyorsmontázsok, a képkimerevítések, a közelik és távolik, a normál és lassított snittek gyakori váltogatásai egy olyan innovatív, emlékezetes szekvenciát eredményeztek, ami máig hivatkozási alap, és ami örökre megváltoztatta az akciójelenetek arculatát. (Pedig Peckinpah még ennél is több vágást tervezett a filmbe, csak a stúdió szokás szerint lefogta a kezét.)
Peckinpah a Vad bandát követően végre szélesebb körben is ismertté vált. A szerény siker ellenére a kritikusok lelkesen áradoztak a filmről, a rendező Amerikától Európáig interjúk százait adta, előadásokat tartott, filmfesztiválokon bukkant fel, a Warner új csodagyerekévé vált, és azonnal neki is látott következő filmje elkészítésének. A pap, a kurtizán és a magányos hős (The Ballad of Cable Houge, 1970) egy naiv, szerencsétlen flótásról szól, akit két cimborája a sivatag közepén hagy meghalni, csak hogy aztán vizet találjon ott, ahol elvileg nem lehetne (fél úton két város közt), és erre alapozva létrehozzon egy nyereséges vállalkozást. Természetesen mindenki egy újabb Vad bandát akart, de Peckinpah fogta a közönség, a kritika és a szakma elvárását, elegánsan falhoz vágta, és véres vadnyugati akciófilm helyett egy melegséggel, humorral és emberséggel teli, önironikus, lírai westernt készített (természetesen bukás lett a vége). A film a műfaj kicsavarása, az arra jellemző motívumok mind a visszájukra fordulnak: a bosszúból megbocsátás lesz, a hősből együgyű jámbor, a szerelemből tragédia, a kietlen pusztaságba pedig belopakodik a civilizáció, annak minden rákfenéjével együtt. És ugyanígy játszik el Peckinpah saját, a Vad bandában bemutatott eszköztárával is. Lassítások egyáltalán nincsenek, vannak viszont a komikus szituációkat burleszkes gyorsításokkal kihangsúlyozó snittek, míg a gyorsmontázs feszültségfokozás helyett szexuális vágyat érzékeltet: Peckinpah nem a dörgő fegyverek, és a vért fröcskölve eldőlő áldozatok, hanem a főhős szinte rajzfilmszerűen kidülledt szemei és a női szereplő termetes keblei között vág oda-vissza. Egyvalami maradt ugyanaz, mind mondanivalóját, mind kivitelezését illetően: a vadnyugat halálának ábrázolása. A címszereplő, Jason Robards, görcsösen ragaszkodik a maga mindentől elvonult, a civilizáció elterjedésére, a haladásra fittyet hányó életmódjához. Tudomást sem akar venni a fejlődésről (ezért az elzárkózása, ezért a lesújtó, megvető pillantása minden új dolog felé), aminek pont egyik megtestesítője okozza vesztét: a dicső vadnyugat utolsó hírmondóját egy elszabadult autó segíti át az örök vadászmezőkre. Egyértelmű, hogy a letűnt kor hozzá hasonló őskövületei nem maradhatnak fenn a modern világban, és így válik a tradicionális hősfigura látszat-karikatúrájából tragikus karakter, akin keresztül Peckinpah a pionírok végleg letűnő világát siratja – inkább nosztalgikusan, mintsem dühösen, reményvesztetten vagy elkeseredetten, mint többi művében.
Véres Sam, aki a forgatás időjárás miatti kényszerszüneteiben ekkor már szorgalmasan emelgette a whiskys poharat, élete végéig ezt a filmet tartotta személyes kedvencének, és értetlenül állt az anyagi kudarc előtt. A sikertelenség azt is jelentette, hogy nem volt többé a Warner nagy reménysége, sőt, a stúdió sorra fúrta meg filmterveit. Utolsó, vagy stílszerűen mondhatnánk, „végső”, Pat Garrett és Billy a kölyök című westernjét (Pat Garrett & Billy the Kid, 1973) három évvel később készítette, közel sem ideális körülmények közt. Még dolgozott a forgatókönyv javításán, amikor a stúdió nyomására el kellett kezdenie a forgatást, és ez még csak kezdete volt a gyártóval való csatározásainak. Az MGM lefaragta a költségvetést, letiltotta egyes jelenetek elkészítését és újraforgatását, a helyzeten pedig csak rontott a direktoron egyre inkább elhatalmasodó alkoholizmus. Mindez odáig fajult, hogy a stúdió csúnyán megkurtította a filmet, és az akciójeleneteken kívül szinte mindent kiirtott belőle, elvéve a karakterek mélységét, a film lírai hangulatát, és a történet mondanivalóját. A művet mindössze pár éve vágták újra a rendező eredeti elképzelései szerint.
Ebben az új verzióban a Pat Garret és Billy a kölyök a végpontja annak az ívnek, amit Peckinpah a westernfilmjeivel írt le, itt következik be a vadnyugati értékek teljes elbukása. A törvény tisztességes életet élő őreitől (Délutáni puskalövések) a csak a gyilkolási ösztönöket kielégítő (Dundee őrnagy), és lelkiismeret-furdalás nélkül ölő (Vad banda), de saját elveikhez még ragaszkodó figuráktól eljutottunk a vadnyugat halálhoz, ahol az eszmék már nem játszanak szerepet. A fogalmak, melyek a korábbi művek hőseit mozgatták (becsület, tisztesség, bajtársiasság) itt már csak kezdetben lelhetők fel: a seriffé vált Garrett még figyelmezteti Billyt, egykori barátját, hogy hagyja el a környéket, vagy kénytelen lesz letartóztatni, Billy pedig, bár megtehetné, nem öli meg a férfit. Az ifjú titán azonban nem is annyira meggyőződésből, mint inkább dacból szegül szembe az öreggel, öntörvényű életét biztos kézzel, értelmetlenül vezeti a korai végzet felé, miközben egyáltalán nincsenek hősies cselekedetei. De még így is erkölcsileg magasztosul elvtelen üldözőivel szemben, akik a törvény betűje mögé bújó modern barbarizmus, a vasúttársaság szolgálatában állnak. Maga Garrett egykor nyilvánvalóan ugyanolyan volt, mint Billy, ám végül eladta barátságukat, és az ahhoz kapcsolódó életformát (ő Peckinpah első főszereplője, aki „nem térhet haza nyugodt szívvel”). Önmegalkuvása tragikus, mert a pálfordulásával nyert „normális élet” számára élhetetlen, sem az otthon melegét, sem az asszony szeretetét nem képes értékelni, és már az expozícióban tudjuk, hogy mi lesz a dollárra váltott elvek következménye: saját társai végeznek vele, hullája dicstelenül zuhan a porba, a kietlen préri közepén, az Isten háta mögött. Persze Garrett ekkorra lényegében már rég halott: amikor orvul becserkészi, és a védekezés esélyének megadása nélkül, akár egy kutyát, lövi agyon Billyt, akkor saját fiatalkori képmásával végez. Egyértelmű a keserű irónia. És míg korábban Peckinpah legelvetemültebb antihőseinek is kijárt a méltóságteljes és dicső elmúlás, itt, „végső” westernjében már a halálban sincs feloldozás.
Ez alól csak az öreg Baker seriff a kivétel, ő az egyetlen, aki emlékeztet a hagyományos westernek hőseire, így Peckinpah az ő karakterén keresztül siratja el a vadnyugatot. Baker kötelesség- és hivatástudatból csatlakozik a Billy utáni hajtóvadászathoz, vagyis egyfajta őskövületként azokat az értékeket képviseli, amik az ő halálával végképp eltűnnek a világból. A folyó partján, alkonyi fényben ülve távozik, szeretetteljesen mosolyogva büszkén könnyező feleségére, miközben lágy szellő fújdogál, és a Knockin’ on Heaven’s Door szól a háttérben. A rendező nem csak a karaktert, hanem a westernt is búcsúztatja: mindkettő eszményi véget ér, olyat, amilyet egy tisztes életút után érdemel. Így aztán magát a halált már nem is látjuk, Peckinpah hosszú idő után (11 év telt el a Délutáni puskalövések főhősének csendes elmúlása óta) először tekint el a méltóság nélküli végpont (a test összecsuklása) bemutatásától. A zárókép pedig kétséget sem hagy a konklúzió felől, a rendező a hagyományos western-befejezés antitézisével érvel. A kölyök meggyilkolása után Garrett, a „hős”, kilovagol a városból, bele egyenesen a naplementébe, ám nem szól zene, senki nem kiabál utána, senki nem integet, és éljenez, az emberek csak némán állnak, és nézik. Egyetlen kisfiú szalad utána, ő is csak azért, hogy kővel dobálja meg. A vadnyugat meghalt.
Henry Spencer (Jack Nance) arcának fele az űrben lebeg, és a kamera egy archaikus sárföld-bolygóhoz közelít. Benne ül egy ember (szakálla volt kender, egyébként Jack Fisk), aki váltókarokat huzigál fel-alá. Nyilás nyílik, és egy féreg-főtus zuhan alá belőle, megtermékenyítve Henry világát.Mindenkit üdvözlök a Radírfej univerzumában: J. G. Ballard a szürrealizmust a belső tér ikonográfiájaként definiálta, és a meghatározás egy az egyben ráhúzható Lynch eme első filmjére, hiszen a „történet” helyszíne Henry elméjének torz folyosói-szobái. Valóság és álom olyannyira diffundálnak, hogy egymástól elkülöníthetetlenek. Az aláfestő kozmikus dörgedelmek és a mindenható indusztriális ambient a film sötét sikátorait és klausztrofób belső tereit Henry félelmei és vágyai kivetülésének felszínévé változtatják.
A fekete-fehérben megörökített képtablók formális lezártsága, a szörnycsecsemő, a szürreális rémálomvilág és az abszurd humor Lynch első alkotását az un. midnight movie-k közönségének, valamint többek közt Stanley Kubrick, John Waters és Mel Brooks egyik kedvenc filmjévé tette. A főszereplő, Jack Nance – aki 1996-ban egy utcai verekedés során vesztette életét – az indusztriális kor Jacques Tatijává avanzsált: lassan, környezetét aprólékosan megfigyelve, ám arra szinte egyáltalán nem reagálva (hacsak a rettegést nem számítjuk annak) fedezi fel Henry a saját kis mocsok-univerzumát. Ősi burleszkfilmek édeskés melódiája keveredik a világ gyárdördüléseivel. A szomszédságában lakó nő tudomására hozza, hogy barátnője, Mary X (Charlotte Stewart) szülei vacsorára várják, amely maga lesz a kommunikációs csőd paródiája.
Az X család nem sokban különbözik az amerikai familiáris idillt pellengérre állító Texasi láncfűrészes mészárlás(The Texas Chainsaw Massacre, 1974, rendezte: Tobe Hooper) legendás Sawyer családjától: a konyhában a nagymutter trónol, aki akár halott is lehet, teljesen mozdulatlan. Anya, hogy a családi tevékenységbe bevonja, egy tál salátát helyez a térdére, amelyet saját maga kezd el összekutyulni. Apa közben a munkájáról mesél Hnerynek, ám a történetnek se füle, se farka. Mary közben meg sem nyikkan. A vacsora apró, sült madárfiókákból áll, melyeknek ropogósra sült nemi szervéből dúsan szivárog a véres trutymó. Anyára rájön a rángógörcs, és Henrynek szegezi a kérdést: lefeküdt-e Maryvel? A kórházban ugyanis ott a gyerek, és biztos, hogy Henry az apja, bár utóbbi ezt tagadja. Hisztéria (anya) és tanácstalan apátia (a fater) ütközik ebben a melodramatikus elemeket túlzásba vivő, a tradicionális családi életből csodálatos-fekete viccet csináló jelenetben, majd az egész egy klausztrofóbiás viszony-pokolba csusszan: Henry és Mary ettől fogva együtt élnek, nyakukon szörnyszülöttükkel, aki állandó odaadást követel.
Lynch filmjeire divat rámondani, hogy megfejthetetlenek, ám mi sem áll távolabb az igazságtól: a Radírfej pl. – a megfelelő háttér-információk birtokában – nagyon könnyen megfejthető. A film forgatásának megkezdése előtt egy évvel született meg Lynch donga lábú kislánya – a párhuzamok, azt hiszem, innentől egyértelműek. Mindenesetre megnéztem volna a fenti családi vacsorának az eredetijét…
De vissza a filmhez: Mary nem sokáig bírja a tortúrát, és megpattan, Henry nyakán hagyva újszülöttjüket. Henry a szomszéd nőhöz való közeledési próbálkozásai kudarcot vallanak, így egyetlen kapcsolata a folyton síró-jajongó szörnyszülött marad. A férfi álomvilágba menekül: a radiátor mögött felfedezni vél egy csöpp lányt, aki lábaival féreg-főtusokat tapos széjjel és éteri hangon nyugtatgatja Henryt: „You got your good things, I got mine.” Látomása csúcspontján (bár mi itt a látomás, az „álom az álomban”?) a szörnybaby letépi Henry fejét, amely kizuhan az utcára. Egy srác felkapja és eladja a közeli üzemben, ahol radírokat gyártanak belőle.
Lynch ebben a jelenetben azoknak a szürreális világoknak az alapjait rakja le, amelyek későbbi filmjeiben vagy rémálmokként (Dűne, Kék bársony), vagy önálló filmes terekként (Twin Peaks, Útvesztőben) jelennek meg. Az egyik jelenetben a kamera egy a radiátor mögött ólálkodó személy szubjektív perspektíváját veszi fel, amely a Radiátor Lady létének valós mivoltára utal: a Radírfej egymásba folyó helyek, helyszínek és valóságsíkok összevisszaságából áll, amelyeknek „lakói” egymást voyeur-mód figyelik. Lynch már a Radírfejben is használ olyan képi motívumokat és stíluselemeket, amelyek későbbi munkáiban is felbukkannak, de a cizella ehelyütt még elmarad: egyelőre csak az indusztriális világ audiovizuális mindenhol-jelenléte nyomja agyon Henryt.
Miután rémálmából felébred, a Radiátor Lady a túlvilágról szóló ígéreteinek, illetve földi élete teljes reménytelenségének hatására a férfi munkához lát: felvágja a csecsemő hasát. Az előtoluló belek lassan betöltik az egész szobát, az első jelenetben látott bolygó a lakás közepén manifesztálódik, majd felrobban – vele együtt Henry világa is elenyészik. A férfi végre találkozhat a Radiátor Ladyvel, körbeveszi őket a vakító fény.
A kisnövésű Man from Another Place-hez (Twin Peaks) hasonlóan a Radiátor Lady és a bolygó belsejében ülő férfi is csak megfigyelői a történetnek, nem avatkoznak közbe. Bár utóbbi a váltókarok húzkodásával indítja útjára a narratívát, de a filmes kozmosz elpusztítását már nem akadályozza – nem akadályozhatja? – meg. Henry transzcendentális álma/vágya a film végén, az, hogy együtt lehessen a Radiátor Ladyvel a Tűz, jöjj velem! utolsó jelenetét előlegezi meg, mikor Cooper ügynök és Laura Palmer egyesülnek a megváltásban (amely Lynch munkásságának központi motívuma), túl a klasszikus filmes narráció határain.
Lynch, csakúgy mint a Kék bársonyban vagy a Veszett a világban, előszeretettel használ a Radírfejben is giccses motívumokat, amelyek nyilvánvalóságukból eredően egyrészt ellenpontozzák, másrészt egzisztenciális súlyt adnak a horrornak. Az absztrakt módon túlzásba vitt giccs segítségével Lynchnek sikerül egyes jelenetekben elérnie azt a hatást, amit Paul Schrader Transcendental Style in Film című esszéjében „sztázisként” definiál: a film narratív folyását megszakító, transzcendentális teret megidéző pillanatokat, amelyek hatását Lynch a giccs segítségével még megsokszorozza. Legyen szó akár a Vörös szobáról a Twin Peaksben vagy a radiátor mögötti térről a Radírfejben: mind-mind a túlvilág, a vágyott megnyugvás.
Michel Chion francia filmkritikus forever scenes-nek nevezi azokat a jeleneteket, amelyekben Lynch a filmre vitt zenei performance segítségével újra sztázis-közeli élményt produkál: éppen úgy, mint mikor Isabella Rosellini a Kék bársonyban a főcímdalt énekli, Julie Cruise éteri vinnyogása betölti Twin Peakset, vagy mikor Bill Pullman fájdalmas-dühös-expresszív szaxofonszólója zúg végig a Lost Highway-en, a Radiátor Lady szintén az ének segítségével csitítja Henry búskomor szívét: „In heaven, everything is fine.” Csakhogy Lynch filmjeinek esetében épp az ilyen kijelentésekben nem lehet bízni, menny és pokol nála összefolyik, és az idillt, túlzásba vitele miatt lehetetlen komolyan venni. Szinte zsigeri módon érezzük a mögötte ólálkodó borzalmat, amely csak arra vár, hogy a látszatot szerteoszlatva előugorjon.
A Radírfejben Lynch munkásságának alapmotívumait tárja fel, bár a magnum opus az 1986-ban elkészülő Kék bársony lesz. A film óriási un. midnight movie-siker lett (ezek a filmek a hetvenes években művész mozik éjféli előadásain kerültek levetítésre, többek között John Waters is ezeknek köszönheti a karrierjét), és lehetővé tette Lynch számára a kiugrási lehetőséget, amely az Elefántember (1980) megrendezésével megadatott neki.
Eraserhead. USA, 1972-1977. Író-rendező-producer-vágó-effektes: David Lynch. Zene: Peter Ivers és David Lynch. Fényképezte: Frederick Elmes és Herbert Cardwell. Szereplők: Jack Nance, Charlotte Stewart, Allen Joseph, Jack Fisk és mások.
Egyszer bízta rám a kedves rovatvezető kolléga, Olórin, a GeexKomix posztolását, ezt azonban vélhetőleg már keservesen megbánta, hiszen egyik alkoholmámorból a másikba esve hoztam a tőlem várható csúszást, ami még viszonylag rövid és fájdalommentes volt, amint erről az EuroStrip rovat olvasói balladákat mesélhetnének egy másik képregényes oldalon. No de elég a szabadkozásból, lássuk, mire is számíthatunk: (remélhetőleg) felbukkan a Jeti (de ez nem biztos), a Szövetségi Vámpír és Zombi Ügynökségnek újra dolga akad, Templesmith visszatér és elhozza nekünk a Szárnyas fejvadászba oltott Sin City-t, zombik harcolnak robotokkal három lehetséges jövőben, valamint Grant Morrisonnal átrándulunk a kedélyesen lángoló Játékvárosba. Túravezetés indul, ne feledjék: mindig szorosan maradjanak az idegenvezető mellett!
Sparta U.S.A. #1
Írta: David Lapham Rajzolta: Johnny Timmons Kiadó: Wildstorm
Még nem vagyok benne biztos, hogy értem, hogy mi folyik ebben a történetben, de be kell, hogy valljam, még így is kimondottan érdekesnek találom. Az Eisner-díjas David Lapham új sorozatának felütésében furcsa viselkedésű és még furcsább kinézetű emberekkel találkozhatunk, és több, párhuzamosan futó zavaros eseménynek lehetünk szemtanúi. Sparta elsőre egy normális amerikai kisvárosnak tűnik, barátságos utcákkal és dolgos, fiatal lakosokkal, akik nagyon büszkék a sikeres (amerikai) focicsapatukra, a Spartans-ra. Azt a bizonyos amerikai álmot látszólag tökéletesen megtestesítő városkát nem is akarják elhagyni az emberek, az egykori sztárfocista Godfrey McLaine három évvel korábban megpróbálta, felment a hegyekbe, de a felkutatására indult csapat már csak a férfi vérét találta meg. Állítólag a Jeti végzett vele. Sparta-t jelenleg egy Maestro nevű férfi irányítja, aki csak időnként jön le a városba, és akkor amolyan bölcs vezetőként osztja az igazságot meg az észt. Fontosnak érzem megjegyezni, hogy ez a bizonyos Maestro egyébként egy kék színű férfi. Éppen úgynevezett Gólya-nap van a városban, és ilyenkor a Maestro kis gyerekeket osztogat az ezeket leginkább megérdemlő pároknak. Ha mindez még nem elég bizarr, akkor még had említsem meg, hogy a füzet végén visszatér a városba a halottnak hitt Godfrey McLaine, aki (kapaszkodjatok!) viszont piros színben pompázik. Meg se próbálom értelmezni a látottakat, olvasottakat, a lényeg, hogy ha már Eisner díjat kapott, akkor Lapham bizonyára tudja, hogy mit fog ebből majd kihozni. A címből okkal gondolhatnánk, hogy a sztori valamiféle párhuzamot készül vonni az ókori spártai társadalommal, de nekem ez egyelőre még csak halványnak tűnik, bár nem vagyok történész, így fogalmam sincs, hogy mit kellene látnom. Az első füzetben tapasztalható sok kis zavaros dolog azonban külön-külön mégis elhúzza a maga mézesmadzagját az orrunk előtt. Mert hát kit ne érdekelne ezek után, hogy miért néz ki úgy ez a két fickó, mint a hideg-meleg vízcsap? Kik és mi a fenéért lőtték ementálivá azt a pasast az elején, és most akkor van-e Jeti, vagy nincs? (Remélem van, mert a Jetit szeretjük.) Johnny Timmons rajzai minden igényt kielégítenek, fényképszerű hátterek, részletesen megrajzolt és karakteres figurák, visszafogott színezés (leszámítva a két rikító szereplőt), jobbat nem is kívánhatnánk. Szóval, bár elsőre jó nagy katyvasznak tűnik ez az egész, de ha Laphan szépen lassan és remélhetőleg ügyesen összefésüli ezeket a szálakat, akkor egy igencsak érdekes dolog sülhet ki belőle a végén. Eddig 6 részes miniről szól a fáma, ami siker esetén akár folytatódhat is. Meglátjuk, eddig mindenesetre érdekes.
(Chavez)
Zombies vs. Robots Aventure #1
Írta: Chris Ryall Rajzolta: Menton Matthews III, Paul McCaffrey, Gabriel Hernandez Kiadó: IDW Publishing
Zombik és robotok. Külön-külön is imádjuk őket, de ez így az abszolút nyerő párosítás, igazi nedves geek-álom. Chris Ryall és Ashley Wood megszállottjai a témának, korábban már több művet is szenteltek a zombik és a robotok harcának. A ZVRA #1 pedig egy olyan antológiaszerű sorozat kezdete, ami értelemszerűen szintén erre a témára épül. A füzet három külön történet első fejezeteit tartalmazza, mindegyik Ryall tollából, de más és más ceruzájából, ecsetéből, rajztáblájából, szoftveréből származik, Wood most csak az egyébként zseniális borítót jegyzi. Sajnos pont az a baj ezzel az ígéretes kezdeményezéssel, hogy a három történet rövid felütése egy huszonvalahány oldalas képregényben csak arra jó, hogy felbosszantsuk magunkat, hogy mennyit kell még várni a következőig, illetve belegondolni is rossz, hogy mikor érhet így véget egy történet. Mert ezekben a rövid epizódokban még semmi különös nem történik, így a történetre nem is nagyon lehet mit mondani, ezért inkább érdemes a rajzokra koncentrálni. A Kampf című fejezetből csak annyit tudunk meg, hogy a jövőben járunk és hogy már háborúban állunk a zombikkal. Wade kapitány pedig miután feleségével kicsit összevitázott a reggeli kávénál, máris megy a frontra, hogy a robothadsereget és a különleges katonáit vezesse harcba. Menton Matthews III poszt-zombiapokaliptikus képi világa egészen lenyűgöző, és talán ezért ez is a legígéretesebb epizód. Fotorealisztikus, vagyis fényképek alapján készült festményekről van szó, és bár tény és való, ezeket nem mindenki szereti, de meg kell hagyni, a hangulata nagyon üt. A Paul McCaffrey által illusztrált Masques már egy hagyományosabb képregényes hangulatot áraszt magából, de ettől nem lesz kevésbé tetszetős. Egy földalatti titkos kutatóbázis egyik laborjában a takarítófiú egy halott tudóst és néhány ember által működtethető robotember tervrajzait találja. Ekkor apró termetű „munkabotok” jelennek meg, akik a takarítóban új mesterüket látják, akinek viszont érdekes ötlete támad. Ismét kikezdhetetlen a rajz és a történet is kellemesen indul, de egyelőre itt zombiknak még nyoma sincs. A Zuvembies Vs Robots első epizódjában egy Haiti-i temetőben járunk, ahol néhány fiatal a döglődő rádióból próbál meg némi információt szerezni a világban történt aggasztó eseményekről. Körükben van egy rozoga robot is. A társaság pedig nem véletlenül van a temetőben ásókkal felszerelkezve, de hogy mi is a pontos céljuk, az most nem derül ki. Gabriel Hernandez már gyakorlott a horror képregényekben, az ő stílusa kicsit egyszerűbb, de sötétebb, noirosabb. Hááát, ólomlábakon fog haladni így ez a dolog. A füzet utolsó oldalain megtekinthető, egyébként nagyon szuper galériát is inkább fel kellett volna áldozni a képregények kedvéért, vagy akkor már hosszabb kiszerelésben tetszettek volna inkább gondolkodni. Kár érte, mert nem csak a téma izgalmas, de a rajzok is, és talán a történetek is, de azokat majd csak hónapok múlva lehet megítélni.
(Chavez)
FVZA - Federal Vampire and Zombie Agency #1
Írta: David Hine Rajzolta: Roy Allan Martinez Kiadó: Radical Comics
Zombik és vámpírok. Ez a párosítás sem rossz, bár már kevésbé újszerű. A képregény története szerint mindkét pokoli faj köztünk van már régóta, és ezért Ulysses S. Grant elnök létrehozta a Szövetségi Vámpír és Zombi Ügynökséget, ami nem horrorfilmekbe keres színészeket, hanem sokkal inkább igyekszik kordában tartani a helyzetet, és megkímélni az embereket az ilyen-olyan harapásoktól és azok kellemetlen utóhatásaitól. A sikermutató elég jó volt, mert a 70-es évek végére az ügynökségre már nem is volt többet szükség. Idáig. Most ugyanis néhány vérszívó visszatért, és nem kisebb dologra készül, mint hogy átvegye a hatalmat az U.S.A. felett. Kezdetnek zombi vírussal fertőzték meg egy kisváros ivóvízét. Ha Radical Comics, akkor gyönyörű festett grafika és monumentális jelenetek. Ez már fél siker, és bár a vámpír és zombi témában sem külön-külön, sem együtt nem nagyon lehet már újat alkotni, de ha a szokásos klisékkel ügyesen bravúrkodnak, és még némi új ötletet is adagolnak hozzá, akkor a magamfajta fan kapásból rátapad. Az FZVA sem a spanyolviasz feltalálásáról szól, de mégis sikerült úgy megírni, hogy az ember éhezzen a folytatásra, mint zombi az agyvelőre. Ez persze még mindig elsősorban csak egy ún. set-up, ami a karaktereket és az alapszituációt vázolja fel nagy vonalakban, de az utolsó oldalak már előrevetítik a várható izgalmakat. Reméljük, hogy a gyönyörű grafika nem csak parasztvakítás marad, és a történet dobál fel olyan labdákat is, amiket öröm lesz majd a rajzolóknak lecsapkodnia, vagyis láthatjuk, ahogy fröcsög a vér, hullik a bél, a halál bűzét hordja a szél….
(Chavez)
Choker #1
Írta: Ben McCool Rajzolta: Ben Templesmith Kiadó: Image Comics
Noirból sosem elég, hát még Ben Templesmith rajzolta noirból! A Warren Ellisszel közösen istápolt zseniális Fellből sajnos jó ha másfél évente jelenik meg egy szám, viszont a Ben McCool író fejéből kipattant Choker legalább valamelyest kárpótol minket. De csak valamelyest – mert azért Ben McCool, noha láthatóan kisujjában van a szakma, mégsem egy Warren Ellis. Történetileg a hatrészes minisorozat, az első felvonás alapján, nem szolgál semmi újdonsággal: egy lecsúszott, válási ügyekig züllött, poháremelgető, valaha-zsaru-voltam-aztán-elbaszódtak-a-dolgok magánnyomozó lehetőséget kap a mocskosul korrupt rendőrség fejesétől, hogy visszaszerezze állását, és életét. Nem is kell más tennie, mint kézre kerítenie egy szökevényt, akit szebb napjaiban még ő maga kasznizott be, és akit azóta senkinek nem sikerült elkapnia. Nem szükséges fenenagy krimis rutin, hogy tudjuk, a dolgok ennél azért komplikáltabban zajlanak majd. Viszont az máris látszik, hogy McCool egyszerűen felsorolta a zsáner népszerű közhelyeinek egy jelentős részét, ami persze önmagában szerencsére nem baj. Jól kufárkodik ugyanis az évtizedek óta közkincsnek számító ötletekkel, és ami alighanem még fontosabb, mesteri atmoszférát varázsol hozzájuk. A sztori helyszínéül egy afféle szimpatikusan kaotikus-anakronisztikus-retrós-futurisztikus-horrorisztikus város szolgál (a neve is beszédes: Shotgun City), amiben az ’50-es éveket idéző autók ugyanúgy megférnek, mint az épületek felett lebegő, jövőbéli léghajómasinák, az ötfejű mutánsok, és az égen hasító vámpírok. Mintha a Szárnyas fejvadász, az Emlékmás és a Sin City kulisszái léptek volna bizarr frigyre egymással. Utóbbival mellesleg több hangulati párhuzam is vonható, McCool ugyanis Millerhez hasonlóan a végletekig feszíti a műfaj jellemző jegyeit. A mocskos, sötét város mocskosabb és sötétebb, mint szinte bármilyen más történetben, a rendőrök az utcán verik gennyes-vörös péppé az embereket, hogy a maradványokat aztán speciális porszívószerűséggel szippantsák fel az utcakövekről, a főhős élete meg annyira szar, hogy még egy kacérkodó titkárnő se jutott neki: asszisztense egy nyomifejű, szemüveges, középkorúnak tűnő, dadogó lúzer, akinek „egyszer majdnem sikerült szexelnie”. Az árnyaltság és visszafogottság semennyire nem jellemző a képregényre (bár a kötelező narráció szerencsére bőven nem olyan erőltetett, mint hinnénk, sőt, kifejezetten jól megírt), de ez jól is áll neki, hisz Templesmith stílusa maga is elég szélsőséges (gyönyörűen-zavarbaejtően bizarr és szürreális). És McCoolnak van annyi esze, hogy rábízza magát a rajzolóra: nem magyaráz túl semmit a várossal, a világgal, és a bennük élőkkel, az ott uralkodó állapotokkal kapcsolatban, inkább hagyja, hogy a képek meséljenek, és bizony mesélnek is, méghozzá átkozottul jól. Egyelőre ugyan nem úgy néz ki, hogy a Choker képes lesz a zsáner legjobbjainak a babérjaira törni, de hogy piszkosul élvezetes és hangulatos olvasmány (és néznivaló), az biztos.
(Olórin)
Joe the Barbarian #2
Írta: Grant Morrison Rajzolta: Sean Murphy Kiadó: DC Vertigo
Grant Morrison újra belevágott egy nyolcrészes minisorozatba és nekem ennek tulajdonképpen örülnöm kellene: a The Invisibles, a New X-Men és az Animal Man után némileg indokolt várakozással tekintettem az új képregényére, különösen, hogy egy olyan feltörekvő, tehetséges rajzolóval állt össze, mint Sean Murphy (Offroad, Crush, Batman/Scarecrow). Első ránézésre egy már igen alaposan és jól kivájt történetmederben indulunk el, hiszen a történet főszereplője, Joe, egy teljesen átlagos amerikai kisváros teljesen átlagos fiatalja, egy két lábon járó sztereotípia (ennek ráadásul fájdalmasan tudatában van), aki teljesen kiszámítható életet él, az anyja egyedül neveli, nincs egy szál barátja sem, az iskola lúzereként a napjait a nagyobb fiúk keserítik meg és az egyetlen kiútja ebből a kilátástalan világból egy másik, amit a saját képzeletével teremtett. Eddig ezt a felvezetést számtalanszor láttuk, de mivel az All Star Superman alkotója már megmutatta, hogy szinte teljesen lerágott csontokból is képes ízletes, izgalmas és meglepő levest összerottyintani, érthető várakozással tekintettem a sorozat második részének elébe. Hiába. A Kis Némóra (nem a Pixar-, hanem a Winsor McCay-féle) hajazó éberálom szekvenciákban Joe találkozik Játékváros túlélőivel, saját játékfiguráival, akik egy vesztésre álló háborút vívnak és egy próféciában megjövendölt megmentőt látnak benne. Felövezik egy sugárfegyverrel és egerének evilágbéli inkarnációjának, egy vándor róninnak az oldalán elindul, hogy beteljesítse küldetését. Ha a képi világ nem segítene rajta és nem Morrison írná, nem adnék esélyt a harmadik résznek, hiszen, eléggé ironikusan, Joe képzeletvilága is ugyanolyan átlagos, klisés és sztereotip, mint a saját, külön bejáratú valósága. A két szemben álló fél, Lord Death és Lady Hearth mellett egy harmadik, titokzatos erő is megjelenik, Lord Arc, aki természetesen Joe-nak nyilvánul meg egy (egyelőre még) értelmezhetetlen jóslat formájában, ezzel is rájátszva főhősünk kiválasztottságára. Az erősen reciklált Végtelen történet utánérzést keltő füzet egy bazi nagy (ebben az esetben szó szerinti) cliffhangerrel zárul, de ez sem elég ahhoz, hogy ezt az ízetlen, szürke levest ne vitessem vissza a pincérrel. Ez így bizony, annak halovány és egyre valószínűtlenebb ígéretével együtt is, hogy még talán rejlik valami a tarsolyban, ami fordíthat a történet irányának teljesen kiszámítható menetén, egy teljesen és végzetesen közepes alá.
Meglátod a nőt és megkívánod. Utánamész. A mosolya ígéretével rávehet mindenre - és meg is teszel érte mindent, a legszörnyűbb dolgokat -, nem elég hogy hülyét csinálsz magadból, nem elég hogy tönkreteszed a saját életed, de még a lelked üdvösségétől is megszabadulsz, elkárhozol, mert ez a film noir, és neked annyi, meg vagy baszva. És miután kihirdetik a halálos ítéletet, és a kirendelt rendőr megrántja a villamosszék kapcsolóját vagy beadják neked a halálos injekciót, még akkor is utolsó gondolatként ő jár a fejedben. Mert ez film noir, és te balek vagy, neked annyi, meg vagy baszva.
A Geekzen márciustól rendszeresen tárgyaljuk ezt a műfajt, mert megkerülhetetlen. A kiúttalanság, a forró beteg szex, az erőszak és a lelki kátrány filmjei. Mert ez a film noir, ez a lényege: meg vagy baszva.
A Mozinettel együttműködésben kisorsolunk pár jegyet (pontosabban a Mozinet sorsol, én csak idehányom ezt a néhány sort) az általuk forgalmazott Éhség című film március 2-i vetítésére (a születésnapom!) Este 8-kor nyomják a Művészben. Aki játszana, küldjön egy üres mailt az infoKUKACmozinet.hu címre, de a tárgyba írja bele: Éhség.
Egyelőre úgy tűnik, hogy Hamlet nem teszi tiszteletét, de a részünkről mi ott leszünk. A főszerk ugyan jelezte, hogy széklábat vigyünk, biztos, ami hótziher, de mi kulturált vitában mindig a környezetünkben talált, improvizált eszközöket használjuk. Mert környezetbarát. Vagy mi.
2010 február 25.-én (csütörtökön) 18 órától a Karton Galériában (1054. Budapest, Alkotmány utca 18.) lesz megtartva a Képregénykedvelők Klubjának soron következő rendezvénye.
Címe: Mit kell tudnia a képregénykritikusnak?
A meghívott vendégek: Wostry Ferenc (Könyvesblog, Geekz, Filmvilág), Szűcs Gyula (Index.hu), Nagy Krisztián (Geekz, KN), Bayer Antal (Buborékhámozó) és Rusznyák Csaba (Geekz, KN). A beszélgetést Kemenes Tamás vezeti.
Nem győzöm hangoztatni, hogy aDominionmangáért (is) mennyire hálás vagyok a Fumaxnak, még ha sajnos úgy tűnik, hogy ezzel a rajongással nem vagyunk éppen valami sokan. Shirow Masamune mester klasszikusának érthetetlen sikertelensége után várható volt, hogy a kiadó legközelebb óvatosabban választ majd. Sajnos ez a választás azonban nem sikerült túl jól. Mert bár a Csillagsivatag jó eséllyel sokkal népszerűbb lesz, mint elődje, de a tini korosztályon már jócskán túllépett mangarajongók többségének valószínűleg csalódást okoz majd.
A Fumax kiadványainak külcsínére sosem lehet panaszunk, a Csillagsivatag is tetszetős külsővel bír, ráadásul a kiadó első alkalommal jelentetett meg védőborítóval ellátott mangát, így legalább a por okozta ártalmak miatt nem kell aggódnunk, bár a túl sokszori olvasásból származó rongyolódásoktól sem, igaz, azért egészen más okokból. A borító képe ugyanakkor már kissé zavarba ejtő: csillagképes háttér előtt a szokásos shonen/shojo karakterek, iskolai egyenruhás kislány és lányos arcú kamaszfiúk feszítenek unalmas pózban. Nem mondanám, hogy elsőként ezt venném le a polcról.
Manami a visszahúzódó, magányos iskolás lány találkozik a nála idősebb Hitoshival, aki egy üvegműves boltban dolgozik. Hitoshi egy zöld üveggolyót ad ajándékba a lánynak, aki rajong az ilyen dolgokért, mivel apja is üvegmíves volt régebben, és mert elmondása szerint az üveg a csillagokra emlékezteti őt. Kenji, Manami fiú ikertestvére aggódva és gyanakodva nézi kettejük barátságát, nem igazán érti, hogy testvére mit keres állandóan az idegen fiú közelében. Hamarosan furcsa esemény történik, Manami szobájában megjelenik egy ijesztő sötét alak, és rátámad a lányra. Hitoshi megmenti őt, de a ház leég, és Kenji is megsérül, amikor a lángokkal borított házban összefut egy szőke kisfiúval, aki valamilyen Talshas nevű drágakövet követel tőle. Hitoshi később elárulja az ikreknek, hogy a Talshas nem más, mint az a bizonyos zöld üveggolyó, és hogy ez valójában egy másik bolygóról származó, varázserővel bíró entitás, amire a távoli világok két ellenséges népe egyaránt feni a fogát. A történet innen aztán átcsap egy tudománytalan-fantasztikus, intergalaktikus bonyodalomba, aminek megértése már nem olyan egyszerű feladat.
Bár a Csillagsivatag borítója seinen mangát ígér, valójában semmi olyan nincs ebben a kötetben, ami egy felnőtt ember érettségét indokolná az elolvasásához. Sőt! A Talshas éjjele valójában csak egy újabb, elsősorban lányoknak, de másodsorban is csak érzelmesebb fiúknak szóló tucatmanga, a szokásos unalomig ismételt sablonkarakterekkel és sablonhelyzetekkel, valamint egy nehezen kibogozható cselekménnyel.
Yuya Aoi írónő ismerős klisépatronokat durrogtat. Adva van a világ összes fájdalmát magán viselő kislány, akit valami érthetetlen módon a saját anyja se szeret. A fiú ikertestvér a szokásos védelmező szerepét látja el, és amikor belép a képbe egy titokzatos idősebb fiú, az máris magában hordozza a tiltott szerelem lehetőségét, de ez szerencsére meg is maradt csupán lehetőségnek.
Tehát a karakterek nem igazán képesek szimpátiát ébreszteni az olvasóban, de sajnos maga a történet sem túl eredeti, de még csak nem is igazán izgalmas ahhoz, hogy a fejezetekre bontás nélküli folyam hosszabb szakaszokra lekösse a figyelmet. Így aztán nehéz abbahagyni az olvasását, csak nem éppen azért, mert olyan nagyon jó, hanem mert nincs hol.
Lassú iskolai, családi drámából hirtelen komplikált fantázia mesébe csap át a dolog, amiben szokás szerint csak úgy repkednek az érthetetlen fantázia nevek, a nehezen megkülönböztethető karakterek, és persze a követhetetlen akciójelenetek sokasága. Nem kétlem, hogy a hasonló mangákhoz szokott tizenéves korosztály fejében lévő dekódoló egység még képes ezeket összefésülni, de azok, akik a mangát a seinen besorolás miatt tették be a virtuális vagy a valós kosarukba, bizonyára csalódni fognak.
Funato Akari rajzai is teljesen átlagos, lánymangákat idéző rajzok, unalmasak, a karakterekből hiányzik mindenféle egyediség és eredetiség, mint ahogyan láthatólag a hátterek kidolgozása sem rabolt el túl sokat az alkotóidejéből. Az akciójelenetek nem meglepő módon kaotikus, sebességvonalakba és hangeffektekbe fulladó dinamikátlan mozzanatok.
Mindazonáltal nem lehetetlen olvasmány, maximum a besorolása félrevezető. Közel sem olyan emészthetetlen, mint az Angyali Menedék, de aki érett történetet, mögöttes mondanivalót, meglepő fordulatokat, vagy csak vért és szexet vár, az nyugodtan megspórolhatja az árát. Ez bizony elsősorban a fiatalabb csajoknak szól, de náluk viszont valószínűleg nagy sikerre számíthat.
Ha túltesszük magunkat azon, mekkora orbitális pofátlanság egy kungfuzó gyerekről szóló filmnekKarate Kölyökcímet adni (csak, hogy az eredetire hasonlítson), akkor nem is néz ki annyira rosszul ez a (második) előzetes. Hiába járatta már le magát néhányszor Jackie Chan amerikai karrierje során, személy szerint én még mindig szívesen megnézem bármiben, Mr. Han szerepe pedig nagyon is illik hozzá (még jó, hogy nem Miyagi-nak nevezték el a karaktert), remélhetőleg ellensúlyozni tudja majd valamennyire Will Smith kölykének idegesítő fejét.
Kevés ijesztőbb dolog létezhet, mint az érzés, hogy az ember nem bízhat a saját érzékeiben, sőt emlékeiben sem - de ha ráadásul az egész világ teljes egyetértésben próbálja cáfolni az általunk észlelt valóságot, hogy egy másikat, sokkal szörnyűbbet állítson a helyére, mintha mindenki összebeszélt volna ellenünk, az biztosan ezek közé tartozik. Az elmegyógyintézetek azonban éppen az ehhez hasonló félelmek markában vergődő emberekkel vannak teli, ahol a többiekkel szembeni bizalmatlanság a legnagyobb közösségi szervező erő - nem éppen ideális terep egy nyomozáshoz.
Márpedig a Leonardo DiCaprio által alakított szövetségi ügynöknek pontosan az Egyesült Államok legjobban őrzött elmegyógyintézetébe kell utaznia, hogy a külvilágtól elzárt, meredek sziklafalakkal övezett zord szigeten megtaláljon egy beteget, aki egy zárt és éjjel-nappal őrzött cellából tűnt el. A szökés lehetetlensége csak az első nehézség, amivel a főszereplőnek meg kell küzdenie, és nem is a legnyugtalanítóbb: valamiért a börtönsziget összes alkalmazottja ellenségesen viselkedik vele, még az intézet vezetői is titkolóznak, ráadásul a saját múltjának árnyaival is meg kell küzdenie a férfinak (sajnálom, egy ekkora ordas nagy filmes klisé megérdemli ezt a csontig koptatott frázist).
Nehéz olyan filmről spoiler-mentes írni, aminek már az előzeteséből sejthető minden nagyobb fordulat (lásd még: a három percben mindent összefoglaló Avatar-trailer), ami viszont nem, azok a történet-elemek és meglepetése a film legnagyobb erényeit jelentik. Még ennél is hálátlanabb azonban sok évvel ezelőtt ragyogó legendás kultrendezők - Lynch, Cronenberg, Tsukamoto és sokan mások - újabb filmjeiről objektív véleményt alkotni.
Egyfelől nyilvánvaló gátlástalanság ugyan számon kérni rajtuk, hogy minden filmjükkel túlszárnyalják vagy legalábbis elérjék életművük legértékesebb darabjainak zsenialitását, másrészt viszont aligha akad olyan filmőrült, aki ne szomorodna el a szíve mélyén, amikor Scorsese - akinek olyan korszakalkotó filmeket köszönhetünk, mint az Aljas utcák vagy a Taxisofőr vagy a Dühöngő bika - koncertfilmek vagy feldolgozások készítésével múlassa idős korának értékes napjait.
A Viharsziget legalább nem remake, csupán könyvadaptáció, egy igazi hatásvadász pszicho-thriller, mely egyaránt kölcsönöz az 50-es évek krimijeitől, a cyberpunk paranoia-szimfóniáitól, sőt a túlcsorduló melodrámától sem visszariadó ázsiai mozitól is, eredetiség azonban kevés van benne. Az utóbbi idők terméséből főként az 1408 című felejthető horrort juttatja a néző eszébe, ami szintén tobzódott a váratlan jelenetekben és a valóságot kifacsaró vizuális testcselekben, és ugyanúgy monotonná is vált, mint emez - csak az a film legalább jóval rövidebb volt.
Persze, Scorsese-t viszi a rutin, gyönyörűek a képek és minden színész a helyén van (DiCaprio különösen tündököl, mindig is utáltam az arcát, de ezúttal tényleg kiválóan játszik), nem is lenne semmi gond, de aztán a játékidő felénél eljön a pont, ahol a lappangó titok feszültségén lovagló krimiszálba belekeveredik egy másik téma.
És ez a téma (nem lövöm le!) olyan, ami önmagában is bőven elég volna egy filmnek, a magvát a nácik erőszakolták bele a világ agyába, aztán a feszült 50-es években beköltözött az emberiség tudatalattijába, a főhős pedig a második világháborús emlék-sebei miatt rezonál rájuk (részt vett a dachau-i haláltábor feltárásán... talán a film legerősebb képsorai ezek, Band of Brothers-hangulat a vásznon, néma csend a nézőtéren).
Na ez az a pont, ahol igazi fordulatot vehetne a történet (a könyvet nem olvastam, nem tudom, az merre megy tovább), ahol bátor lehetne, eredeti, alattomosan lecsapva a nézőkre és beleégve az agyukba - és ez az a pont, ahol a film meghátrál és a hátralévő több mint egy órában ugyanazt az egy poént ismételgeti a normalitás szubjektivitásáról, amit amúgy Poe már remekül elmondott egy novellában, Brad Pitt a 12 majomban és még ki tudja, hol és hányan. Azt pedig végképp nem lehet hová tenni, hogy a többször hivatkozott tézist Scorsese miért vélte szükségesnek egy külön monológ során szájba rágni.
Feszültséggel teli, de hatásvadász (ha nem is bántóan) és elkoptatott eszközökkel operáló film ez - az imdb-s top 250-es listába kerülése bohó tévedés, csak annyira komolyan vehető, mint legutóbb Scorsese "életmű-Oscarja" egy remek hongkongi krimi lemásolásáért.
Nagy kár, sőt, bűn, hogy a Szemle legjobb filmje nem került versenybe (a forgalmazó munkatársa szerint nem kaptak magyarázatot arra, miért csak információs vetítésen futhatott Peter Strickland alkotása), mert a Katalin Varga a legjobb magyar film a Taxidermia óta.
Bosszúfilm, és ezt vállalja, és nincs lacafaca, ez a lényege, és ezért is imádom. Csakúgy, mint ezt a nőt, aki elhatározza, megöli azt a két férfit, aki őt tizenegy évvel ezelőtt megerőszakolta, hiszen ebben a nőben hibádzik valami. Miért éppen most indul bosszúhadjáratra? Mert a férje most taszítja el magától, megtudván, hogy a gyerek, akit közös fiúkként neveltek, nem az övé? A srác a nemi erőszakkor fogant. Tizenegy évig, a családi háló biztonságában, míg a titok titok maradhatott, fel sem merült benne, hogy elégtételt vegyen? Csak most, hogy a fiával kénytelen útra kelni, otthonról eljönni, szekérre szállni és Erdély szívrepesztően csodálatos, úttalan utain végigvánszorogni, csak most ötlik fel benne, hogy a meggyalázóit megölje? Mit mond mindez őróla és a megbocsátás örök meséjéről?
Péter Hilda alakításában Katalin egy rejtély. A szemében manós gonoszság csillog, egy megzakkant ember véres élvezete, akiről elhisszük ugyan, hogy az élet kegyetlenségét készül megtorolni, amihez természetesen minden joga megvan, ugyanakkor az a kényelmetlen, ámde nagyszerű érzés sem ereszt minket, hogy ő nagyon is imád a bosszú eszközének lenni, kalapácsnak lenni, a világot helyretenni. A remény nélküli ember félelem nélküli ember.
Az első fickót elintézi, de a másodikba már beletörik a bicskája, mert valaki olyasvalakivel kerül szembe, aki, és Katalin ezt undorral állapítja meg, alapjában véve jó. Akkor hát hogyan tehette meg vele egykor mindazt, amit megtett? A morál szánalmas illúziója áll a nő útjába, Katalin hezitál, gyűlöli magát, hogy a megbocsátás szikrája mégis beférkőzik a pszichózisa alá - aztán Isten közbelép, és véres kézzel helyreteszi, amit az ember nem tud. Ő ismeri a dörgést.
A Katalin Varga narratív szempontból minimalista film, ritkás akciókra, ráncok és szájszegletek és szemek huncut rezdüléseire épít, no meg Győri Márk fantasztikus fényképezésére, aki a 16mm segítségével olyan hangulatot ad a filmnek, amely letaglózza, maga alá gyűri, elfogja a nézőt. A XXI. század elején a középkorba, vagy még régebbre húz, egy színpompás, kegyetlen, ősi vadonba, ahol az egyén maga áll szembe az ismeretlennel, pedig legjobban embertársától kellene tartania, és ahol semmi más nem számít, csak a kés.
Az utolsó beállításban az anya és a fia újra ott ülnek a szekéren, háttal a nézőnek, némán, bámulva a messzeséget, épp ahogy tették ezt egyszer már korábban. Nem kell a beszéd, nem kell a mozdulat, hiszen ami nyilvánvaló, azt felesleges magyarázni: hogy ez a világ, ez az élet gyönyörű és szörnyűséges egyszerre, és ezt semmilyen hang nem tudja leírni, csak a hallgatás.
A könyv felütésében Jake Adelstein amerikai származású japáni riporter választásra kényszerül. A jakuza hírnök, aki szemben ül vele Tokió kismillió kifőzdéjének egyikében, sztoikus nyugalommal adja a tudtára: ha megírja leleplező riportját Goto Tadamaszáról, az ország egyik leghatalmasabb ojabunjáról, maffiavezéréről, Adelsteint és a családját "eltörlik a Föld színéről". Goto 2001-ben titkos egyezséget kötött az FBI-jal. Amennyiben amerikai vízumot kaphat és engedik, hogy májátültetést végezzenek el rajta a UCLA-n, az ojabun hajlandó feladni szervezetének számos tagját. Ha a sztori napvilágra kerül, a boriokudan, a japán maffia bosszúja rettenetes lesz, ám még mielőtt utóbbi bekövetkezhetne, Goto tesz róla, hogy Adelstein kiszenvedjen.
Adelstein akkoriban Japán legolvasottabb napilapjának, a Jomiuri Simbunnak volt a riportere, ahová 1993-ban egy vizsgarosta-sorozat elvégzése után a híres tokiói Sophia Egyetemről került. Először a lap Urawa körzeti fiókirodájához osztják be. Urawa Tokió egyik unalmas szatellitvárosa, Adelstein kesereg is rendesen amiatt, hogy a világ seggének pattanásán kell dolgoznia.
Napjai sűrűek: ha épp nem piti bűnesetekről, táskalopásokról és zsebmetszésről tudósít, akkor vagy csicskáztatják vagy kajáért kell elrohannia a feletteseinek vagy alantas irodai munkákkal kell elpiszmognia. Éli tehát egy kezdő riporter mindennapos életét, és Adelstein részletes képet fest a szakma japán változatáról, amely sok mindenben hasonló, ám kulturális vonatkozásaiban természetesen sok mindenben el is tér a nyugati zsurnalizmustól. Ahogy jut egyre feljebb a ranglétrán, úgy nyílnak meg előtte a lehetőségek ezen a diverz, vibráló és rendkívül kompetitív területen.
Adelstein élete nem sokban különbözik az egyszerű japán szalarimanétól: csak a munkája számít, napokig haza sem megy és az irodájában alszik. Ahogy telik az idő, úgy épít ki egyre jobb kapcsolatokat a rendőrséggel, elsősorban Sekigucsi Csijaki detektívvel, aki a mentora lesz. A rendőrökkel való szoros összebarátkozás a japán bűnügyi újságírónak egyenesen a feladata, gyakran ajándékokat visznek házhoz a rendőröknek, így kaphatnak tőlük exkluzív információkat.
Kapcsolatrendszerén és napi munkáján keresztül Adelstein egyre jobban elmerül a boriokudan tanulmányozásában, megszállottja lesz a jakuzák történelmének, szokásainak, felépítésének - egy idő után már csak a szervezett bűnözéssel kapcsolatos esetek érdeklik. Egyik leleplező riportja a japáni emberkereskedelemről szól, azokról a nőkről, akiket Kelet-Európából csábítanak Japánba, megérkezésük után elveszik tőlük az irataikat és prostitúcióra kényszerítik őket. Ezeknek a nőknek nincs kihez fordulniuk: a szigorú japán bevándorlási törvények azonnali deportációt írnak elő számukra.
Adelstein beépülni sem rest, egy ideig dzsigolóként dolgozik egy gazdag nők számára kialakított host clubban. Ez nem férfikupleráj, mint ahogy a férfiak által látogatott hostess bárok egy része sem az. A vendégek gyakran csak a társaságéhség és az áhított figyelem miatt frekventálják ezeket.
A Tokyo Vice legnagyobb előnye, hogy Adelstein nem fényezi magát. Megteszi ő amit lehet egy kiismerhetetlen, őrült - és éppen ezért rendkívül izgalmas - társadalomban. Csetlik botlik, úgy emberileg, mint szakmailag. Gyakran óriási hibákat követ el, többek között a prostitúciós sztori forrását is életveszélybe keveri. Néha az elfogadott profi-újságíró képpel teljesen ellentétes viselkedésre ragadtatja magát, meggondolatlan, bénázik és sokszor elbukik. Tehát őszinte. Adelstein és az olvasó is frusztrált marad: hiába tölti ott az életét, Japán egy gaidzsin számára - Edelstein számára és a mi számunkra is - bevehetetlen. A könyv tizenhét év krónikája, egy társadalom - ha nem is keresztmetszete, ez Japán esetében totálisan lehetetlen, de - a lehető legizgalmasabb perspektívából, alulról való, rebegő kezű megvilágítása.
"It takes love to bugger up a life and smash it to pieces, yes, it takes love in its stranger forms to do it, good and evil being so hopelessly mixed up in all of us. Everything is far more complex and serious than we suppose, as though I had ever doubted it. As you live for the other, you also die for him." -- Derek Raymond: How the Dead Live
Del Toro megtette, amiről pár évvel ezelőtt azt hittem, sosem lesz képes: remekművet készített. A Faun labirintusa a legjobb európai horror-fantasy Michele SoaviDellamorte Dellamorte-ja óta (tudom, hogy Del Toro mexikói, de a stáb kilencven százaléka, a helyszínek és a pénz a filmet inkább köti az öreg kontinenshez.)
Számtalan erénye közül a film gyermeki tisztasága az, ami lehengerlő: egy olyan korban, amikor a cinizmus sokaknak lifestyle choice, egy ilyen ízig-vérig mese – méghozzá oldschool mese, a Grimm-féle; zsigeri, kegyetlen, romboló-fajta – kétséges, hogy megszülessen, vagy legalább is óriási bátorság kell az elkészítéséhez. Sikere viszont arra utal, hogy van még remény, hogy az emberek pontosan ezt igénylik. Hogy a tömeglélek hidegsége csak álca. Del Torónak ezért, és nemcsak a filmnek adományozott Oscar-díjak miatt kell magára és művére büszkének lennie.
A tizenegy éves Ofélia és terhes édesanyja a spanyol polgárháborúval hátuk mögött érkezik meg egy sűrű sötét erdő által körbezárt, erődítményszerű malomba, ahol mostohaapja, Vidal kapitány az úr. A kislány figyelmét még aznap felkelti egy furcsa, félig szitakötő-félig ember szerzet, aki Oféliát a közelben található, ősi labirintus-kert legbelsejébe csábítja. Az útvesztő közepén a lányt egy faun várja, a mitológiai, kecskelábú szörnyember, aki elmondja neki, hogy az igazi neve nem Ofélia, és hogy valójában egy mesevilág hercegnője.
Ahhoz, hogy valódi apját, a királyt viszontlássa, három rémséges veszéllyel járó feladatot kell teljesítenie – ám az egyre féktelenebb pszichopata, a fasiszta Vidal kapitány az, aki a valódi fenyegetést jelenti, Ofélia és az anyja számára egyaránt. Rosszabb, mint a hórihorgas, szemeit a tenyerében viselő monstrum, aki a falak mögött lakik; rosszabb, mint a gigantikus méretű varangy, aminek a gyomrából kell a lánynak kincset előkotornia. Mert Ofélia tiszta bátorságával mindezeket a feladatokat teljesíti – csak akkor kezd el habozni, kalandjainak valóságosságán elgondolkodni, veszélyt sejteni már a mesevilágban is, mikor a Faun, utolsó próbaként azt kéri tőle, hogy hozza el neki a kisöccsét…
A film kosztüm-, díszlet és maszkeffektjei egész egyszerűen lenyűgözőek, a részletekre való precíz odafigyelés, Guillermo Navarro csodálatosan szép fényképezésével kombinálva vizuális gesamtkunstwerket teremt. A horrorrajongók által jól ismert Doug Jones az utóbbi évek legcsodálatosabb maszkmesteri teljesítményét viseli: a Faun make-up-ja ugyan vérfagyasztó, ám mivel totálisan valósnak hat, az ember tekintetét teljesen rabul ejti, szinte nincs is kedvünk szabadulni tőle. Javier Navarrete zenéjének főtémája, a végtelenül egyszerű, női hang által dúdolt bölcsődal még napokig ott dong az ember emlékezetének folyosóin.
Az egész filmet belengi a műfaji hűség, az európai horrortradíció iránti végtelen szeretet. Bava, Argento, Fulci és a nagy öregek mind ott sertepertélnek a színfalak mögött, Del Toro mesteri kezét vezetve, aki hagyja, hadd irányítsák: fényképezésben, hangulatban, erőszakban (amelyből van a filmben bőségesen, a rajongók kicsi sötét szívét megmelengetendő). A giallo, a gótikus és mediterrán horrormúlt, a Hammer-örökség és minden, amely az európai horror pusztító erejű, mégis gyönyörű letéteménye, ott munkál Del Toro remekművében. A Faun Labirintusának összetartó szövete ez a sötét bársonyból szőtt múlt, amely felfogja a meséje által kiontott mélyvörös vért.
Andrea Bianchi az européise kultúrgút része. Igazi reneszánsz ember: szégyenkezés nélkül elmondhatja magáról, hogy rendezői minőségben minden létező műfajban megfordult – ki tudná kiverni (sic!) fejéből az olyan örökzöldeket, mint a Double Desire vagy a Drei Schwedenmadel in Paris című pornókat, hogy a filmtörténeti panteon oszlopait megrázó földrengésről, a nézők asszociatív agypályáit széjjelégető Le Notti del terrore zombifilmről már ne is beszéljek –Peter Bark forever!
Ezen szinematikus autóbalesetek sorából toronymagasan kiemelkedik az ehelyütt tárgyalt Quelli che contano, amely a magyar keresztségben a zseniális Kíméletlen hóhér címet kapta. A hazai videoforgalmazás hajnalán kiadott kazetta borzalmas fullscreen kópiát hordoz (ezen cikk képei az olasz dvdből lettek "fotózva"), a szinkron pedig afféle rábeszélős fajta, egyszerre hallani a magyar és az eredeti hangsávot. Túlzásba azonban nem esnék: Bianchinak erről a filmjéről sem mondható el, hogy különösebben jó lenne, mainstream értelemben, de a kult-, sleaze-, és trashfilmek rajongóinak több babusgatnivaló jelenettel szolgál. Ez a website meg úgyis nekik van, a többiek elhúzhatnak…
A film úgy indul, mintha meg sem akarna állni: azután, hogy papa, mama és kiskölök elhagyja a francia-olasz határt, autójuk frontálisan belecsappan egy útmenti markolóba. Emberfej gurul, robban a kocsi, az áldozatok boncolása pedig fényt derít egy apró kellemetlenségre: a gyerek már napok óta halott volt, hulláját pedig heroinnal tömték ki (nem értek hozzá: az ilyesmi vámköteles?).
Efféle csúnyaságon még a maffia is felháborodik, és kiközösítik maguk közül a felelőst, Don Cascemit, akinek pusztulnia kell. Természetesen egy ilyen precíziós munka elvégzéséhez csúcsember kell, és (micsoda meglepetés!) Henry Silva ez a csúcsember, aki áldozatait az árnyékból való sejtelmes fütyüléssel csalja lépre, hogy azután néhány jól irányzott tarkőlövéssel végezzen velük. Az általa alakított Tony Aniante Silva karrierjének számtalan kőarcú bérgyilkosa közt is a legemlékezetesebb.
A sztori innentől kezdve a Yojimbo-féle „két banda harcol egymással egy kisváros uralmáért, ebbe a szaros porfészekbe érkezik a magányoskeménycsávó és kijátssza őket egymás ellen” történet vázára van felfűzve (az egyik ilyen bandának a feje a gusztustalan Cascemi), és én személy szerint ki nem állhatom az ilyesmit. Ami élvezhetővé teszi a szitut, az Bianchi rendezésének határtalan sleaze-éhsége.
Cascemi riválisának, Ricuzzónak a kurvaságból kiújított feleségét a világszép (és mindenre kapható) Barbara Bouchet játssza, és jelen szerepében sem tartóztatja meg magát. Amint legelőször megpillantja Tonyt, rögtön magára önt egy köcsög frissen fejt tejet, és ott helyben, az udvar közepén elkezdi összemasszírozni magát. Silva reakciója szenzációs, ugyanis kurvára nem reagál semmit.
Bouchet eleve megjárja a filmben, bár ez a Bianchi által kultivált „nőideálnak” köszönhető: férjét csak az gerjeszti be, ha Barbara a kurvaságának kalandjairól mesél, ráadásul Tony elcsábítása sem aképp sikerül, ahogyan a csaj szeretné, Aniante ugyanis úgy dugja seggbe, hogy közben Barbi fejét beletunkolja egy kampóra akasztott, félbevágott szarvasmarhába. Hiába na: Párma – a sonka hazája.
Ugyancsak a filmművészeti almanachokba kívánkozó jelenet, mikor Aniante, hogy a rivális bandának üzenetet küldjön, áldozatai hulláin keresztülhajt egy előre odakészített úthengerrel. Andrea Bianchi: a lírai filmes.
A film hangulatos zenéjét Santa Maria Romitelli szerezte, a forgatókönyvet pedig Piero Regnoli írta, aki a maga magnum opusát majd az incesztust piedesztálra emelő Malabimbaval alkotja meg. A két szembenálló bandafőnököt Fausto Tozzi és a sleazemeister rendező Mario Landi játssza, akinek borzalmas filmjeiről (Giallo a Venezia, Patrick vive ancora) még valamikor lesz szó.
Denzel Washington bízik Istenben, és szárazon tartja a puskaport: Hollywood legújabb posztapokaliptikus rémálmában az Úr küldetését teljesíti, de nem rest szitává lőni, és szeletekre vágni mindenkit, aki az útjába áll.
A civilizáció 30 éve szűnt meg létezni. A globális háborúra Földanya is rátett néhány lapáttal, így mostanra a túlélők víz után sóvárogva kúsznak-másznak a tikkasztó Nap alatt, miközben a régi világ kor és rozsda rágta roncsai lassacskán elrohadnak az utak menti porban. Amerikát egy titokzatos alak, Éli járja rendíthetetlenül, mint kiderül, immár három évtizede. Küldetése van, ami egy könyvvel függ össze: a Föld talán utolsó Bibliája van a birtokában, amiért egyesek ölni is képesek. Így például Carnegie, egy szedett-vedett város vezetője, aki a szent könyv segítségével toborozna magának még több alattvalót – de mint kiderül, a magányos, napszemüveges vándor keményebb dió, mint hitte.
A haldokló emberiség utolsó reményén mindenre elszánt túlélők marakodnak: Az ember gyermeke, bébi helyett Bibliával. Könnyű lenne idecitálni még legalább egy tucatnyi posztapokaliptikus művet (a Mad Maxtől A jövő hírnökén át Az útig sokmindennel vonhatjuk a párhuzamokat, és nem mellesleg a westernmotívumok is igen erősek – Éli Clint Eastwood névtelen és szótlan hősének egyértelmű utódja), és könnyű lenne sorolni a jól ismert paneleket is, amikből a Hughes testvérek filmje építkezik. A forgatókönyv kétségkívül nem a mű legnagyobb erénye, látszik is rajta, hogy egy újonc munkája (azért írjuk a javára, hogy legalább nem adaptált és remake-elt, hanem „eredeti” szkripttel állt elő – ritka kincs manapság). Gary Oldman karakteréről például azért tudjuk rögtön, hogy gazember, mert legelső jelenetében látványosan Mussolini életrajzot olvas (ráadásul még könyveket is éget), a Denzel Washington és Mila Kunis figurái közti „veled megyek – nem jössz – de igen” huzavona unalmas és fárasztó, az apokalipszis utáni bibliaégetési láz meglehetősen nehezen hihető háttérinformáció, a befejezés pedig túlzottan didaktikus. A film azonban mindezek ellenére is biztosan áll a lábán.
A Hughes testvérek ugyanis vérprofi atmoszférateremtők, és ezt itt még jobban sikerül demonstrálniuk, mint 2001-es From Hell adaptációjukban. A civilizáció romjait brutális erővel megjelenítő, fakó képi világ (az egyik leglenyűgözőbb posztapokaliptikus vízió), a szuggesztív zene és a patentos vágás, a színészgárda visszafogottságában nagyszerű alakításával együtt ellenállhatatlanul beszippantja a nézőt, a hosszú snittekben rögzített, intenzív, szimpatikusan vérbő és ötletes akciók pedig külön kényeztetik a trendi, hektikusan rendezett, megalomán csetepatéktól már csak bosszúsan ásítozók szemét. Más kérdés, hogy várhatóan sokak esetében a film üzenete dönti majd el, hogy elégedetten távoznak-e a moziból. Merthogy az Éli könyve súlyos vallási mondanivalóval terhelt, amit a nézői befogadóképességet merészen próbára tevő fordulat még duplán alá is húz. Ez a reveláció elsőre banálisnak tűnhet, valójában azonban szépen felerősíti a mű motívumait, sőt, egyes esetekben igazolja filmes eszközeit (pl. hogy Hughesék azzal érzékeltetik Washington karakterének misztikumát és jelentőségét, hogy minden egyes új jelenet kezdetén lassított felvételben mutatják), és teljessé teszi az Éliről kialakuló képet.
Az Éli könyve a hit középpontba állításával végül szinte feel-good posztapokaliptikus mozivá válik, de még mielőtt valaki propagandát kiáltana, nem árt megjegyezni, hogy az akciók brutalitása ennél eleve messzebbre mutat, és hogy Hughesék Washington és Oldman karakterének folyamatos (nem csak puskaporos) szembeállításával szólnak a vallás veszélyeiről is. Egyébként pedig nem idegen tőlük az irónia sem: erről tanúskodik az A Boy and His Dog poszter Éli cellájában (eszement világvége utáni trip, ami felfogásában nem is állhatna távolabb Hughesék munkájától), és a Volt egyszer egy Amerika főtéma, amit Ray Stevenson fütyül egyfolytában. És akár hívő valaki, akár nem, ha választani kellene a posztapokaliptikus szcenáriók közül, valószínűleg mindenki Denzel Washington, a machetéje és a puskája mellett akarna lenni.
Noha kétszáz éve ódákat zengtek az arab vendégszeretetről, most már tisztán látszik, hogy nem látnak szívesen. Vendég vagy, de te sem szeretnél itt lenni. A tested minden pontját belepi a homok, és ha bárhol utat talál, befészkeli magát mindenhova - mint a félelem. De ez nem egy horrorfilm: itt nincsenek baltás gyilkosok, szörnyek, vagy zombik. Nem tudod hol, nem tudod kik, de meg fognak ölni. Te nem akarod, de nincs más választásod: egy idő után akkor is meghúzod a ravaszt, ha csak egy kecske dugja ki a fejét a dűnék közül. Mindenki potenciális célpont vagy áldozat - az esetek döntő többségében mindkettő. De itt vagy: nem azért, mert küldtek, nem azért, mert hiszel ebben az egészben. Mert aki hisz a háborúban, az elmebeteg - a háború nem hit kérdése. A háború van. Te azért vagy itt, hogy felszedd a bombákat. Mert ha jól csinálod, legalább eggyel kevesebben halnak meg. És ha szerencséd van, te leszel az az egy.
Háborús filmet csinálni a Nagy Vietnámi Háborús Filmek Kora óta elég nagy kockázatot jelent, de szerencsére az Egyesült Államok (de írhatnám akár Oroszországot vagy Nagy Britanniát) mindig ellátja témával a porra, lőporfüstre és egyenruhára áhítozó rendezőket. Ha megnézzük a kizárólag DVD-re vagy tévére dolgozó stúdiókat, filmjeik kétharmada valamilyen reguláris alakulat kalandjait beszéli el a világ számos - nyugati szemmel egzotikus - pontján. Ezeket lehet szeretni is, de egy idő után ugyan oda jutnak, mint bármelyik másik film: csupán halvány lenyomatai a Kelly hősei - Apokalipszis most által kijelölt tengelynek. Kathryn Bigelow filmje nem is akar az említett nagyságokig felemelkedni, bár ha úgy vesszük, ambíciózusabb: megpróbálja ismét megmutatni, miként működik a háború közelről - mert úgy látszik teljen el akár négy évtized is Vietnám óta, még mindig vannak, akik Counter Strike pályának nézik az életet.
Rögtön belevágunk a hangulat és napjaink Bagdadjának közepébe: Egy tűzszerész-alakulatnak már nincs sok ideje hátra a leváltásig, az utolsó Irakban töltött hónapjuk azonban eseménydúsabb lesz, mint amilyenre Sanborn őrmester (Anthony Mackie) és Eldridge tizedes (Brian Geraghty) szeretné: szabályokat követő, biztonsági játékra játszó napjaikat megbontja, bombaosztaguk vezetését William James őrmester (Jeremy Renner) veszi át, aki szemlátomást nem félti az életét, sőt egyenesen a veszély kellős közepébe sétál - hogy elvégezze a munkát.
Hátborzongató, ahogy az összes vietnámban játszódó film motívumai visszaköszönnek: nem lehet megkülönböztetni egymástól a civileket, a terroristákat, vagy éppen a két percre feltűnő, ausztrál fejvadászt alakító Ralph Fiennest. Az ellenség ugyanolyan megfoghatatlan ebben a világban, mint az Acéllövedékben - de végül is mindegy, úgyis az utolsó másodpercben jössz rá, hogy rábasztál. Még azt is nehezen veszed észre, ha a társaid állnak a fal másik oldalán - ez talán magyarázatot adhat arra a tényre, hogy a brit csapatok veszteségeit nagyrészt az amerikai hadsereg okozta. Ez itt Saigon, csak eggyel kellemetlenebb a klíma: Nincs sehol Andy McNab, hogy irháját ostoba katonatörténetekkel mentse. Nincsenek G.I. Joe-k, akik egymaguk lekapnak egy egész zászlóajnyi terroristát - mivel nincsenek is annyian. Hiába a számbeli fölény, hiába a legmodernebb technika: ha hatástalanítani kell egy bombát, nincs más a kezedben, csak egy kés és egy csípőfogó - a többit meg vagy tudod, vagy nem.
A film nagy felfedezése Jeremy Renner, aki baltaarcúbb, mint Daniel Craig, ostobább fejet vág mint Dwayne "The Rock" Johnson, és lazább, mint Owen Wilson - mégis hús-vér férfi, a szó hetvenes évekbeli értelmében: van felesége, gyereke, igazából csinálhatna bármi mást, de mégis itt van. Afganisztán vagy Irak, neki nem számít: csak a feladat. Neki nincs más, bár választhatná az otthon melegét. Nincs megterhelve súlyos múltbéli titkokkal, nem gondolkodik sokat, ha arról van szó, hogy valaki megölt egy gyereket, aki szimpatikus volt neki. És hiába sodorja veszélybe társait bosszúhadjáratával, nem sírdogál napokig ha rossz döntést hozott: ledönt egy üveg viszkit, összetör egy-két dolgot és megy tovább.
Nem lesz népszerű a film a békeaktivisták körében: nem foglal állást a nagy dolgokban, csak megmutatja, hogy ilyen is van. Katryn Bigelow nem emeli héroszi magasságba a katonákat, de nem is mutatja őket magukból kivetkőzött állatoknak. Ezek csak srácok, a huszas éveik elején, és talán pontosan ugyanezt csinálnák a koleszben is - bombák és érthetetlenül beszélő emberek nélkül. Úgy tűnik, hiábavaló az ide összehordott hatalmas tudás, a technológiai és létszámbeli fölény. Valamiért az a bizonyos Győzelem - amit Bush elnök hét évvel ezelőtt olyan őszinte tekintettel bejelentett - talán soha nem jön el. És arról sincs senkinek elképzelése, vajon az majd hogy néz ki. Addig csak egy dolog van, amit tehetünk: hatástalanítjuk a bombákat.
"Fly not yet 'tis just the hour when passion like the midnight flower that scorns the eye with vulgar light begins to bloom for sons of night and maids who love the moon." -- Thomas Moore: Fly Not Yet
Francesco Dellamorte (kb. Halálfi Feri) egy hegyvidéki falucska csinos temetőjének őre. A hasonló foglalkozással megvertektől mindössze abban különbözik, hogy a fű nyírása, a nyughelyek gondozása és a gyászolók pátyolgatása mellett a feltámadó halottaknak sírba való visszatérítése is az ő feladata. Az utóbbi időben egyre sűrűbben kell az előtántorgó elhunytak fejébe golyót repítenie, ami elgondolkodtatja: vajon a világ összes temetőjében ugyanez a helyzet, vagy csak az ő saját csendes birodalmában? Maga a testet öltő Halál igazítja el a kérdésben...
Michele Soavi a film premierjét követő sajtótájékoztatókon fáradhatatlanul, újra és újra azt nyilatkozta, hogy a Dellamorte Dellamore nem szokványos horrorfilm, mivel témája nem a félelem a haláltól, hanem a félelem az élettől.
Mindegyikőnk ismeri a bizsergető várakozásnak azokat a pillanatait, mikor a moziban kialszik a fény, a vásznon pedig felrebbennek a film első kockái. Ülünk a sötétben, embertömeg közepén (és mégis egyedül), elvárásaink meg, ahogy kell, hatalmasak. A bibi mindössze annyi, hogy az utóbbi másfél-két évtized során maradandó filmélmények mielőbbi eljövetele érdekében elsuttogott imáink csak ritkán találtak meghallgatásra. A képek elhasználódtak, erejük elveszett.
Soavi 1994 magasságában végtelen sokat beszélt, írt és nyilatkozott e negyedik filmjéről - azóta pedig még többen beszéltek és írtak a Dellamorte Dellamore-ról. Nem csoda, hiszen a stáb remek, a forgatókönyv egy kiváló képregény-sorozat alapján készült, a szinészek egytől-egyik szenzációsak, a rendezői székben pedig Argento legtehetségesebb tanítványa (aki minden szempontból túlhaladta mesterét) ül. Ezzel együtt, ha a Dellamorte Dellamore-ről egész könyveket írtak volna, akkor sem veszített volna semmit eredetiségéből és frissességéből. A Dellamorte Dellamore egy film tele meglepetésekkel, ötletekkel, technikai zsenialitással és nagyszerű érzékkel minden iránt, ami MOZI.
Ha visszapillantunk, tudatosulhat bennünk, hogy Soavi korábbi filmjei, a Deliria (1987), a La Chiesa (1989) és a La Setta (1990) kidolgozott és érdekes alapjai voltak a Dellamorte Dellamore elnevezésű masszív építménynek. A Dellamorte Dellamore sok tekintetben az utolsó négy évtized legfontosabb olasz filmje. A kilencvenes évek, illetve a jelen gazdasági és politikai állapotának figyelembe vételével talán még fontosabb, mint Argento bármelyik munkája.
Mert Soavinak sikerült valami, ami Dariónak meg a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek rendezőinek nem. Soave elődeinek filmjei egy másfajta kulturális hatást megélt generáció (élet)érzéseit tükrözik. Argentónak a Traumaval és a La Sindrome di Stendhallal - amelyek egyébként érett, klasszicista filmek - legrosszabb rémálma teljesedett be: elvesztette a kapcsolatot a korábban érte tűzön-vízen átgázolni látszó közönségével. Az új generációkat azonban ezek a filmek már hidegen hagyják. Soavi 1994-ban 36 éves volt, és neki tökéletesen sikerült a fiatalokat megérintenie.
Ez a Dellamorte alapmotívuma is egyben. Egy generáció félelmeiről és problémáiról mesél, olyan bravúrral, ahogyan csak egy ugyanabba a generációba tartozó rendező tud. Sőt, a Dellamorte az egyetlen újkeletű európai horrorfilm, amely saját kulturális identitással rendelkezik - nem csak stiláris szinten funkcionál tehát, bár ez már Soavi korábbi munkáinál sem volt így. A Dellamorte Dellamore a kilencvenes évek Olaszországának, illetve a jelenlegi Itáliának a problémáit jeleníti meg. Egy országét, ahol az emberek, csakúgy, mint Európában, sőt, a Nagyvilágon ekívül, nem találják a helyüket. Rettegnek az érzelmektől, gyűlölik az államot, ugyanakkor szívük beleszakad a szerelem és szeretet utáni vágyba. A gyászra, fájdalomra sem finnyásak - mindegy, csak érzelem legyen. Kommunikációképtelenségük nyilvánvaló, a szexualitást fenyegetésként élik meg: e sötét kavargás nyomán érzett frusztrációjuk mindennapos őrületben és mély, tudattalan halálvágyban ölt testet.
A holtak élők, az élők holtak. Mindenki ugyanolyan. Nincs különbség jó és rossz között.
A film főszereplője férfi, rendezője férfi, írója férfi és talán tényleg csak férfiak képesek teljesen magukévá tenni a film mondanivalóját. Mielőtt valaki hímsovinizmussal vádolna meg, az előbb fogja fel: állításom a Dellamorte Dellamore természetéből adódik. Nagyon érdekes lenne egy nő kritikáját olvasni róla.
A Dellamorte tehát sikeresen teremti meg a kapcsolatot a fiatal közönséggel, lásd feljebb. Ez nagyon fontos. Soave megmutatja az utat, amelyre az európai horrorfilmnek rá kell lépnie. Nem akar ő hótérdektelen művészmozikat forgatni, vagy akár valamely névtelen amerikai kábeladó éjszakai z-filmjeinek felhozatalát gazdagítani. A Dellamorte nem valami üres, felületes divatfilm, hanem - többek között - annak a bizonyítéka, hogy az európai publikum nincs annyira elbarmulva, mint az amerikai. Politikai véleménnyilvánítás, kritika és üzenet egyesül egy igazi gesamtkunstwerkben.
A Dellamorte csomagolása (amely, ha megkaparjuk, szétfoszlik egy szempillantás alatt), "műfaja" horror. Tele lélegzetelállítóan modernizált gótikus romantikával, rengeteg humorral és erőszakkal. A film e stiláris ellentmondásai zavarbaejtően bizarrak. Foglyul ejtenek. Mikor a néző kijön a moziból, az agya dolgozni kezd. A Dellamorte gyönyörű-nyomasztó világa sokáig nem hagyja aludni az embert. Nem lehet eléggé dícsérni. Mestermű - egy olyan rendező alkotása, aki minden támogatást megérdemel.
Neil Marshall a felemás Doomsday után egy jól kinéző római kori belezős-nyilazós-fejszével aprítós kalandfilmmel tér vissza. Gore-ban nem lesz hiány, Olga Kurylenko-t (Quantum of Solace) pedig örömmel látjuk viszont.
Robotzsaru, Alien, Predator – sok régi jó ismerős tér vissza a képregények lapjaira mostanság, úgyhogy ez igazi szupergeekeknek szóló kiadás. Szó esik benne az istenek otthonának ostromáról, a Kick-Ass első sztorijának vérben és bélben gázoló utolsó részéről, a Superman-franchise hanyatlásáról, meg még egy-két érdekességről. Belépés csak nejlonkabátban, mert fröcsög a vér rendesen.
Aliens Vs. Predator: Three World War #1
Történet: Randy Stradley Rajz: Rick Leonardi Kiadó: Dark Horse Comics
Az Aliens Vs. Predator az egymástól teljesen független franchise-ok összekapcsolásának egyik legötletesebbike, ezt azóta tudja mindenki, hogy megjelent a két lény első közös története 1990-ben, a Dark Horse Presents 36. számában (mely a közhiedelemmel ellentétben több hónappal megelőzte a Predator 2-t, amiben a szemfüles néző kiszúrhatott egy alien koponyát a vadász űrhajóján). A két dög koncepciója olyan nagyszerűen működik együtt, hogy csoda, hogy nem ugyanannak az embernek a fejéből pattantak ki – és azóta persze az AvP önálló franchise-ként éli az életét, egy sor könyv, képregény, játék, akciófigura és még a jóég tudja, minek a formájában (Filmek? AvP filmek nem léteznek. Ahogy pl. Mátrix-folytatások sem.) Aki vet egy pillantást a naptárra, az rögtön láthatja, hogy 2010 van, azaz éppen húsz éve, hogy a savvérű, fallikus nyelvű (penis dentata?) rémálomszörny és a nagydarab, ocsmány szájú vadász először egymásnak estek – és minthogy az Alien képregényt is tavaly, a 30. évforduló alkalmából indította újra útjára a Dark Horse (a Predatorral együtt), kézenfekvő volt, hogy H.R. Giger és Stan Winston kreatúrái oly hosszú idő után most csapjanak össze ismét a paneleken. Randy Stradley a Three World Warban saját, még a legelső AvP minisorozattal elkezdett, majd később a Warban folytatott történetét gördíti tovább: az események középpontjában a franchise saját Ellen Ripley-je, Machiko Noguchi áll, aki annak idején belekeveredett a xenomorphok és a predatorok csatájába, majd pedig csatlakozott utóbbiakhoz, és pár évet alienvadászattal töltött, mielőtt visszatért emberi gyökereihez. Most békében és nyugalomban él társaival egy távoli bolygón, míg egy nap tengerészgyalogosok érkeznek, és felvételeket mutatnak neki ragadozókról, akik védtelen civileket mészárolnak – méghozzá betanított xenomorphok segítségével. Némi femme power és végtelen mennyiségű muníció szükségeltetik a probléma megoldásához… Stradley egy kis instant vérengzéssel nyit, csak hogy megadja a módját, majd gyorsan bemutatja Machiko jelenlegi életkörülményeit (csak ami feltétlenül szükséges, hogy tudjuk: még mindig tökös csaj – bár az egyik tengerészgyalogossal szembeni keménykedése erős túlzás). Aztán kapunk egy kis gyorstalpalót az előzményekéből, hogy mindenki képben legyen, némi háttérinformációt a gyilkoló (és nem vadászó) predatorok legendájáról, végül pedig az első konklúziót: a predatorok legyőzéséhez predatorok segítségére lesz szükségük. Szóval, az első füzet jobbára csak alapoz, elmondja, amit muszáj, de azt ügyesen, megfelelő ritmussal és hangulattal teszi, és ami fontosabb, veszi a fáradságot, hogy hozzáadjon valami újat és érdekeset a mítoszhoz, miközben azt végig tiszteletben tartja – ezt persze el is várjuk Stradley-től. A képi világ sajnos nem olyan, amilyet a borítón látni, és abban sem vagyok biztos, hogy a veterán Rick Leonardi (bármily tehetséges rajzoló is) a legjobb választás volt ehhez a sorozathoz. Kissé nyersebb, szikárabb vonások illenének az alienek és a predatorok közelgő összecsapásaihoz, és ha már itt tartunk, nem ártana, ha a színező is visszafogottabb munkát végezne. Sötétebb hangulat kéne ide, na. De ezzel együtt is, főleg az izgalmas koncepciónak köszönhetően, a Three World War mindenképpen remek szórakozás, a folytatás pedig egyértelműen várós.
Incorruptible #2 Történet: Mark Waid Rajz: Jean Diaz Kiadó: Boom! Studios
Még egy éve sem fut Mark Waid Irredeemable című sorozata, az író máris azon van, hogy egy egész franchise-t kerekítsen a tömeggyilkos ámokfutóvá vált superman történetéből – és milyen jól teszi! Míg az említett képregény egy rossz útra tért (urambocsá, gonosszá vált) szuperhősről szól, a második részénél tartó Incorruptible egy jó útra tért (hőssé vált) szupergonoszról – vagyis ha úgy tetszik, ez az új sorozat az Irredeemable inverze. A kapcsolat azonban természetesen nem pusztán tematikai. Az Incorruptible ugyanabban a világban játszódik, mint testvére, ugyanabban az időben, és ugyanazokkal az eseményekkel a középpontban, épp csak egy másik szemszöget és karaktert választ hozzá, amikkel végül ügyesen kiegészíti az Irredeemable-ben kapott képet. Utóbbi közvetlenül Tony, azaz a Plutonium megtébolyulásáról, pusztításairól, és egykori barátainak azon kísérleteiről szól, hogy útját állják, míg az új sorozat ezeknek a némileg közvetettebb következményeiről regél, arról, hogyan reagál minderre a világnak az a része, ami nem feltétlenül tartozik/tartozott Tony köreibe. Avagy: hogyan élik meg az emberek egy csaknem mindenható hős riasztó pálfordulását, városok, országrészek és milliók pusztulását, és mit kezdenek a tudattal, hogy fogalmuk sincs, mit hoz a holnap – már ha lesz holnap egyáltalán. És a fő kérdés: mihez kezd ilyen helyzetben egy gonosztevő? Egy világban, ami bármikor véget érhet, nincs értelme bűnözni többé. Max Damage, notórius, kegyetlen rablógyilkos (és mellesleg liliomtipró) meghasonlik a Plutonium apokaliptikus ámokfutásai nyomán („Láttam Isten arcát”), és elhatározza, hogy képességeit életében először arra használja fel, hogy legalább valamiféle minimális rendet vágjon káosz felé tartó városában (miközben a rendőrök azonnal tüzet nyitnak rá, amint meglátják). Talán mert a vég árnyékában feloldozást akar nyerni bűnei alól, talán csak mert ez az egyetlen, amit tehet, és aminek van bármiféle értelme, vagy talán valami más van a háttérben, ami a Plutoniummal kapcsolatos (a törvény szinte minden betűjéhez való ragaszkodása – pl. kiskorú szeretőjét illetően – némileg túlzásnak, és így gyanúsnak tűnik). Waid egyfajta önmagában is hatásos megváltástörténetet mesél, ami e kulisszák közé helyezve, Tony ámokfutásainak mellékhatásaként bemutatva, csak még lebilincselőbbé válik – az író egyébként is remekül egyensúlyozik a sztori személyes és globális aspektusai között. A rajz (Jean Diaz munkája) minden tekintetben hasonló az Irredeemable-éhez: a célnak megfelel, de nem emelkedik az átlag fölé, a szuperhősképregények jellemző stílusát, hangulatát, formáját hozza, ami egy ilyen sorozat esetében legfeljebb nagy jóindulattal elég. De Waid egyik említett művét sem a rajzai miatt szeretjük, és amíg a sztori egy tízéves firkálmányait is elvinné a hátán, addig nincs is miért panaszkodnunk.
Robocop #1 Történet: Rob Williams Rajz: Fabiano Neves Kiadó: Dynamite Entertainment
Pokolba a Robotzsaru folytatásaival! A Dynamite-nál tudják, hogy a ’80-as évek legfaszább akció sci-fijének Frank Miller által istápolt, de a stúdió beavatkozásának következtében elkorcsosult utódai nem méltók arra, hogy bármit is kezdjenek velük, így aztán új Robocop képregényük első oldalán ott virít a figyelmeztetés, hogy ez a történet az első mozifilm után játszódik. Helyes. Rob Williams, akinek már van némi tapasztalata a filmekből lett képregények terén (ld. Indiana Jones), fantasztikus munkát végzett: az első szám minden szempontból tökéletes folytatása Paul Verhoeven remekművének. A történet ugyan nem különösebben acélos, de ez nem is jelent problémát: Detroit továbbra is fuldoklik a vérben, bűnben és szarban, az OCP új fejese pedig elhatározza, hogy megreformálja a cég tulajdonában lévő rendőrséget. A fakabátok utcára kerülnek, csak Robotzsarut tartják meg közülük, akinek új társai továbbfejlesztett ED-209-esek lesznek – mind sejtjük, mihez fog ez vezetni. Közben az OCP szakemberei hozzálátnak, hogy felturbózzák hősünk emlékeit, és kiegészítsék a múltjáról őrzött töredékes képét, egy buddhista tanácsos pedig megelégeli a sok töketlenkedést, és saját bazookát tartó kezébe veszi a súlyos gazdasági válságtól nyögő város sorsát. Williams a legtöbb téren folytatja a film hagyományait: megvannak az intenzív, brutális akciójelenetek, a beteg világ romlottságát keserűen szatirikus felhanggal demonstráló groteszk híradó- és reklámbetétek (a legjobb a szart újrahasznosító intelligens wc), de még ennél is izgalmasabb az, ahogy nem csak folytatja, de fokozza Verhoeven művének egyes aspektusait. Robotzsaru embersége az OCP-sek emlékfeltáró buherálásainak köszönhetően alighanem új irányt készül venni (ez mondjuk kétélű fegyver, meglátjuk, mi sül ki belőle), ami rengeteg új lehetőséget jelenthet a karakter számára, a rendfenntartó erő totális privatizálásának eredményeképp pedig végső stádiumába ér a rendőrség robotizálása. A jéghideg, profitorientált vállalati érdekek kizárták az egyenletből az emberi tényezőt. Williams remek tempót diktál, van érzéke a dialógusokhoz és az akciókhoz is (az ED-209-esek első felbukkanása egy piszkosul jól kivitelezett jelenet), érti ezt a világot, érti a karaktereit (talán csak az a jelenet lóg ki a sorból, amiben Robotzsaru egy fegyverrel amolyan „tökösfiús” módon megfenyegeti az OCP vezetőjét), és tökéletesen tisztában van a képregények hatásmechanizmusával is. Fabiano Neves hozzá képest „csak” szimplán jó munkát végez, rajzai egyszerűek, de rutinosak és hatásosak, bár a hátterek kidolgozásával még eltölthetett volna egy kis időt – a Miller forgatókönyve alapján 2003-ban indult kilencrészes minisorozatban Juan Jose Ryp a történethez sokkal inkább illő látványvilágot kreált.
Superman – World of New Krypton #12
Történet: Greg Rucka, James Robinson Rajz: Pete Woods, Ron Randall Kiadó: DC Comics
Néha látványosan visszafelé sülnek el az ember tervei. Miután Geoff Johns anno befejezte nagyszerű történetfolyamát az Action Comics lapjain, a DC szerkesztősége úgy döntött, az eddigieknél alaposabban összefogja a különböző Superman címeket, és írói segítségével egy nagy, ténylegesen összefüggő franchise-zá formálja azokat. Ami a füzetek struktúráját illeti, ezt meg is oldották, más kérdés, hogy az Acélember Földről való távozására alapozott koncepciót bizony rendesen megszenvedték az eladások. A 12 részes, és most véget ért World of New Krpytontól a Supermanen és a Supergirlön át az Action Comicsig, mindegyik cím zuhant, és zuhant, és zuhan még most is, nyílegyenesen tartva a 30 ezres határ felé (illetve a Supergirl már alatta is van). Ezek nyilvánvalóan nem olyan adatok, amit a DC-nél szívesen emlegetnek két legnépszerűbb karakterük egyike kapcsán. A másik három cím kudarcát könnyű lenne annyival elintézni, hogy nem szerepel bennük az Acélember, de a World of New Kryptont ezzel sem lehet mentegetni. Aggasztó az az érdektelenség, ami ezeket a képregényeket körülveszi, és még inkább aggasztó, hogy a jelek szerint mindezek ellenére a kiadónak esze ágában sincs változtatni a stratégián. Ez a sorozat egy hasonló, háromrészes minibe, a Last Stand of New Kryptonba torkollik majd, az pedig a War of the Supermen című crossoverbe, ami Új Krypton és a Föld háborúját meséli majd el. Egyik esemény éri a másikat, de közben az egész egyre fárasztóbb és unalmasabb. Pedig a World of New Krypton nem indult rosszul: Rucka és Robinson szépen bemutatták Új Krypton társadalmi, politikai rendszerét, kasztjait és erőviszonyait, azaz teremtettek egy új világot, és kitalálták, hogy működik. Épp csak elfelejtettek épkézláb sztorikat szőni a bolygónéző körút köré, ráadásul második felére a sorozat teljesen szétesett. Egyik érdektelen mellékszál és „hát ez meg mit keres itt” mellékszereplő jött a másik után, és közben az egész nem tartott sehová. Az utolsó pár részre a helyet még rosszabb lett: a történet középpontjába egy merényletsorozat került, aminek mind felvezetése, mind kidolgozása, mind lezárása teljesen érdektelen volt. A 12 rész egyetlen igazán érdekes aspektusa a korábban mindig egyértelműen (hol fantáziátlanul, hol kreatívan) gonosznak ábrázolt Zod, akiből az írók itt mernek és tudnak árnyalt karaktert faragni. Persze logikus: Zod megkapta a Kryptonját és a népét, nem kell már hódítania – védenie, őriznie kell, így aztán személyiségének más jegyei kerülnek előtérbe. Sajnos ez önmagában még nem menti meg a sorozatot, a kudarchoz pedig hozzájárul a képi világ is. Pete Woods és Ron Randall olyan arcokat rajzolnak, amiket mintha csak ütvefúróval véstek volna ki gránitból, és a kellő dinamika is hiányzik a mozgásokból. A panelelrendezés sem túl szerencsés, a sok-sok kétoldalas képszerkezet a sok-sok széles képkockával filmszerű, szélesvásznú élményt próbál nyújtani, de a rajz stílusa képtelen támogatni ezt az egyébként dicséretes koncepciót. Gatyába kéne rázni ezt a franchise-t, de ízibe.
Kick-Ass #8
Ez az a sorozat, amiből még három rész sem jelent meg, amikor már elkezdték forgatni belőle az idén tavasszal mozikba kerülő filmet – most mondja valaki, hogy nem Mark Millar az amerikai képregényipar legkelendőbb hollywoodi exportcikke. Ezzel a számmal lezárul a „lúzer szuperhős a való világban” koncepcióra épülő, ördögien gonosz és cinikus történet (persze folytatás lesz majd), és az az érzésem, hogy az író a nagy, vérben és bélben gázoló fináléra csúnyán elvesztette az arányérzékét. Míg a korábbi részekben ügyesen mixelte a brutalitást, a humort és a szuperhőszsáner vidám megrugdosását (olyannyira, hogy még a Millartól megszokott, röhejes túlzások is jól álltak a sztorinak), a nagy leszámolásban túlságosan izzadva próbálkozik. A hello kittys poén, a Fantasztikus Négyes-féle csatakiáltás, a péniszellövés, a rosszfiúk válogatott brutalitással való lemészárlása, Hit-Girl elérzékenyülése, az apa becsajozása, mind-mind ennek az eredménye, úgyhogy végül ebben a sorozatban is megkaptuk azt a Millart, aki kétoldalanként kiüvölt az olvasóra, hogy „látjátok, milyen rohadtul cool vagyok?” John Romita Jr. viszont láthatóan lubickol az írótól ajándékba kapott vérmocsokban: senki nem tud olyan szépen fröccsenő vért rajzolni, mint ő. Fasza kis sorozat volt ez, kár, hogy kicsit kifulladt így a végére – de lehet, hogy kötetben olvasva majd kevésbé jönnek ki ezek a problémák.
Scalped #34 A Gnawing című sztori záróepizódjában folytatódik a rezervátumban élő indiánok vesszőfutása. Sőt, Jason Aaron még mélyebbre löki karaktereit a mocsokba, ahogy azt teszi minden egyes történetben. Lassan három éve fut a sorozat, és szereplői mindez idő alatt csak szenvedtek, és szenvedtek. Az ember azt hinné, hogy ennyi sorozatos sorscsapás, ennyi folyamatos gyötrődés után unalmassá és erőltetetté válik az egész, de Aaron olyan mesteri karakterrajzzal, olyan fordulatos, furfangos cselekménnyel teszi indokolttá ezeket a vesszőfutásokat (hogy a zseniális hangulatteremtésről ne is beszéljünk), hogy képtelenek vagyunk megszokni őket, képtelenek vagyunk beléjük fásulni – és amíg ez így marad, addig a tökeink Aaron kezében vannak. A Gnawing végére feloldódik (természetesen vérben) Red Crow és a kínai gengszterek konfliktusa, Bad Horse különös kegyetlenséggel és lassúsággal kivégzi az FBI másik beépített emberét (brutálisan erőteljes jelenet), hősünk szívszerelme (értsd: a lyuk, amit töm) pedig terhes lesz. Aaron szokás szerint gördülékenyen, nyersen, határozottan mesél, R. M. Guéra mocskos, durva, vigasztalan képi világa pedig tökéletesen fokozza a nyomorúságos hangulatot. Az utolsó oldal nem tartalmaz semmi új információt, pusztán a korábbi eseményeknek a karakterekre gyakorolt hatásait mutatja be, de azt úgy teszi, hogy felér egy gyomorszájon vágással. Újabb elbaszott nap a rezervátumban.
Siege #2 Erről van szó, kérem szépen, így kell ezt csinálni! Eleinte aggódtam, hogy a Marvel legújabb, négyrészes crossovere egyetlen nagy bunyójelenet lesz – és úgy néz ki, hogy tényleg az lesz, de a jelek szerint ez mégsem okoz problémát. Mert amíg Bendis képes arra, hogy a csata forgatagát ne csak dögös akciójelenetekre használja, hanem árulások, pálfordulások és sorsdöntő események bemutatására is, és főleg, amíg a sztorinak ezt a két aspektusát ilyen ügyesen keveri, addig én vevő vagyok a dologra. Ez a szám két eseményre összpontosít: a Sentry és Ares elképesztően intenzív és brutális (na meg a végkifejletet illetően már-már millari hatásvadászatba torkolló) harcára (utóbbi ugyanis rájött, hogy Osborn egy mocskos hazug tetű – mit mondjak, egy istenhez képest eltartott neki egy darabig – úgyhogy főnöke rászabadította a kiadó skizofrén supermanjét), és Amerika Kapitány visszatérése. Naná, hogy ő, és Angyalai döntik majd el a csatát, és az utolsó oldal négy panelje, amiken Osborn fejét, és a Kapitány afelé repülő pajzsát látjuk, egyszerűen mesteri. Ezt nevezem comebacknek, Ed Brubaker elbujdoshat a kritikán aluli Rebornjával. Olivier Coipel pedig természetesen fantasztikus munkát végez, minden látványos, szuperdinamikus és gyönyörű. Ja, és ha úgy 13 éves lennék, most totálisan belezúgnék Karlába (a Ms. Marvel-imposztor), azt a képet látva, amin egy robbanás után káromkodik fél térden állva, egy fél falatnyi gatyával a hosszú, nyílt combjai közt – áh, miket beszélek, így is belezúgtam.
Thor #606 Most már biztos: a Siege megölte Straczynski nagyszerű sorozatát. Amióta Kieron Gillen átvette tőle a Thort, a színvonal csak esik, és esik – bár nem biztos, hogy ez az ő hibája. Gillen tehetséges író (pl. remek kis Beta Ray Bill sztorikkal állt elő az utóbbi időkben), és bármibe lefogadom, hogy a Marvel szerkesztői és marketingesei ott lihegtek a nyakában, hogy gyorsan zárja rövidre a doomos-lokis sztorit, mert kell a hely Asgard ostormának. Az eredmény? Straczynski másfél éven keresztül, lassan, intelligensen épített egy összetett sztorit, amit utódja most kénytelen kapkodva befejezni. A mitológiai háttérrel, intrikák hálójával színesített hard fantasy így visszafejlődik egy tipikus szuperhősös csihipuhivá, amit a szűkre szabott idő miatt még igazán epikus méretűre duzzasztani sincs ideje a szerzőnek. Az a hosszú, gondos, gyönyörű, aprólékos felvezetés egy hozzá méltatlan fináléba torkollik, amiben Doom majdnem kiveri a szart is Thorból, de aztán a norvég isten begurul, párszor meglengeti a pörölyét, és péppé kalapálja ellenségét. Ennyi. Billy Tan képei persze szokásosan szépek és dinamikusak (ha eltekintünk szereplőinek tipikusan formátlan, abszurd méretű felsőtesteitől), de Coipel munkáitól azért messze vannak. Mérlegeljünk: a Siege (eddig) nagyon jó, de ezért a nagyon jó crossoverért a Marvel beáldozta az utóbbi évek egyik legeredetibb szuperhősképregényét. Mindezt mégcsak nem is kreatív okok miatt, hanem mert siettetni kellett a következő pénzfialó eventet. Nem kétlem, hogy a Siege nagyobb bevételt fog termelni, mint Straczynski Thorja… De tényleg megérte?
A szörnyek a könnyen elérhető rettegés (megharap! széttép! felfal!) és végső soron az ugyanilyen egyszerűen elérhető megváltás (puff, meghalt) élményét kínálják. Félelemre márpedig szükségünk van, és a mozi felfedezése óta buzgón kínálja nekünk a megtisztító, a valódi életünk hétköznapi szorongásaival szemben az üres vászon előtt hátrahagyható Félelmet. A rémeket ráadásul még feltalálni sem kellett, csak képekbe önteni a folklórok, mesék, legendák régóta jól bevált archetípusait.
Egyes lények persze jobban állták az idő próbáját, mint mások, az utóbbi idők vámpír-dömpingje azonban óhatatlanul hozta magával a farkasember feltámasztását is. Megvolt rá az esély, hogy ő is tini-környezetbe helyezve éled majd újjá ("Teenage werewolf rule, okaaaay!", szól a fülemben a Stray Cats örökbecsűje), illetve ez részben meg is történt.
A Farkasember azonban a Twillight szériában másodhegedűst játszó barátságos, kigyúrt, jóképű indián-farkasainál jóval közelebb helyezkedett a múlt század eleji alapművekhez: a maszkok, az ártatlan áldozatok, sőt akár hozzátartozók brutális lemészárlása miatt sokkal élesebb a bűn és bűnhődés kérdésköre, érthetőbb az önmarcangolás és valódibb a rettenet is. A romantika, a vak és eltéphetetlen szerelem azonban itt is jelen van.
Benicio Del Toro egy Amerikában élő színészt alakít, aki csak egy előadás miatt utazik vissza szülőföldjére, Angliába, ám testvére szörnyű meggyilkolása ott tartja. A fiatal és csinos özvegynek ugyanis ígéretet tesz: megtalálja a gyilkost. A sötét, ködös, hideg színekben tobzódó környezet leginkább az Álmos-völgy legendáját idézi, a helyiek itt is többet tudnak, a cigányok a farkasember-mítosz kötelező elemeként szintén megjelennek, az állhatatos Scotlan Yard-nyomozó karakterét pedig Smith ügynök és a sötét napszemüveg huszadik század eleji megfelelője, brutális arcszőrzete játssza.
Ki a farkasember? Kit fog még megharapni? És egyáltalán, ki mit tud? Klasszikus krimielemek nyomán indul meg a történet, ám a fátyol jóval a harmadik felvonás előtt fellebben, és - bár az erőszakos cselekmények száma nem csökken - a feszültséget egyre inkáb belső harcok, lelki vívódások keltik.
Nem a főszereplő, hanem egy másik karakter az (nem akarok poénokat lelőni, bár nem nehéz előre kitalálni a történéseket), aki egészen más fénybe helyezi a rémfilmek lényegi elemét, az identitás-keresést, melyet a havi ciklussal bekövetkező elfajzás tesz szükségessé. A középiskolai klikkekbe tömörülő, lényegében egészen sikeres szociális életet élő tinivámpírokkal szemben itt egyértelműen lehetetlen az időszakos szörny-lét emberi öntudatba való integrálása.
Sajnos azonban a film nem elég bátor ahhoz, hogy szakítson a hagyományokkal - persze az is lehet, hogy ez nem bátorság kérdése, és éppen a hűséges újrafeldolgozás volt a producerek célja, szembehelyezkedve a korszak divatjának behódoló vámpírfilmekkel. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy ez a vicc csak az újszülötteknek lesz új, mindenki másnak hosszúnak tűnik majd a játékidő.
Azt azonban meg kell hagyni, a színészek kiválóak, különösen Anthony Hopkins a hideg, szigorú apa szerepében - tény, a Cannibal Lecter-es beütés talán csak a néző fejében adódik hozzá a karakterhez, de a színész kiválasztása a szerepre minden bizonnyal tudatos rendezői döntés volt. Horror-rajongók nagy örömére pedig brutalitás terén sincs szégyellnivalója a produkciónak, a készítők semmitől nem rettentek vissza: a negyed óránként bekövetkező teliholdakat letépett állkapcsok, feltépett torkok, kiontott belek és lecsapott fejek kísérik.
Farkasember-mítosz ide vagy oda, a legijesztőbb jelenetek mégsem a transzformációt bemutató jelenetek a kinövő karmakkal és az ínyből bőséges vérzés során kitüremkedő fogakkal, sem nem a vadászat-epizódok a sötét erdőben (bár moziban akkora hangerővel harsannak fel az ijesztés-effektek, hogy mindenki megugrott pár centit a székében), hanem az elmegyógyintézetes jelenet. Az a lassan jéghideg vízbe csörlőzött szék, a leszíjazott páciens rémülten meredő szemei, az utolsó lélegzet a csobbanás előtt... ez a kép az, amitől verejtékben úszva riadok majd fel a következő teliholdkor.
Shyamalan végre témát és stílust vált. Idézem a sajtóanyagot: A természetfeletti thrillerekkel befutott rendezőnek ez az elsőszuperhősös filmje(és a Sebezhetetlen?! - B.), amelyre lánya, Saleka hívta fel a figyelmet. Az utolsó léghajlító eredetileg rajzfilmsorozat volt, amit a rendező nem nézett, amíg az akkor 12 éves kamaszlány le nem ültette a tévé elé. – Saleka azt mondta, ebből aztán elképesztő mozit lehet rendezni, és igaza volt – mondja Shyamalan. – Az, hogy egy szuperhősös akciófilm a buddhista filozófián alapuljon, egészen egyedi a műfajban, és mindent meg is tettünk azért, hogy a spirituális szálat hangsúlyozzuk.
A legélesebb, minden mást felülíró gyermekkori emlékem Van Damme-ról az, hogy minden filmjében többször is lement spárgába, vagy éppen fel, mert lábait falak közé feszítve is meg tudta csinálni, széttárva combjait (a nemi szerv tájékának mutogatása a férfiasság hangsúlyozásának jele...), szóval állandóan spárgázott, obszcén módon, a természet törvényeinek fittyet hányva, 180 fokban nyitva lábait, tisztára mint a G. I. Joe játékkatonáim, mikor tűrőképességeiket (egyúttal végtagjaikat) feszegettem.
Amit nem tudtam Van Damme-ról, az viszont az volt, hogy temérdek tizenkettő-egy-tucat akciófilmje mellett szerepelt egy kifejezetten hangulatos poszt-apokaliptikus sci-fi-ben is - a Cyborg eddig kimaradt az életemből.
Impozáns a felvezetés: világégés utáni tájkép (egy vírus lökte fel a bizonytalan egyensúlyú civilizációt, a többit elvégezte az emberiség), roncsok és füstök és törmelék mindenütt, a kamera szenvtelenül siklik át egy keresztre feszített, de előbb minden bizonnyal megerőszakolt és megkínzott meztelen nőn... Aztán megszólal egy hang, az összeomlásról beszél, anarchiáról, éhezésről, aztán a dögvészről és az utolsó életben maradt tudóscsapatról, akik a járvány ellenszerén dolgoznak, hogy visszaállítsák a világot korábbi állapotába. Így fejezi be: "Visszaállítani? Minek? Szeretem a halált! Szeretem a szenvedést! Szeretem ezt a világot!"
Lassan végigborzongunk - a narrátorban valahogy ösztönösen bízik az ember, ő nekünk mesél, biztosan barát. Hát itt kurvára nem az, hanem ki akar nyírni, mert egy vadállat, mert élvezi, csakis azért. Egyszeri fricska volt ez, többet nem szólal meg mesélőként a szörnyű hang, csak majd a főgonosz szájából, de ez is bőven elég volt, a Félelem már megszületett.
A Félelem nem csak bennünk született meg, hanem a főhősben is, a fiatal Van Damme-ban, már régen. Idealista fiatalember ő, a "csak magammal törődök" álarc már az első jelenetben is átlátszó, tiszta tekintet rejtezik mögötte. Egy kutya világban le kell menni kutyába, csak úgy lehet túlélni - de úgy meg minek. Ezt lehet kiolvasni a szeméből. A múltja kísérti - borzalmas körülmények között vesztett el egy nőt, akihez végre, lassanként, kötődni mert, a nő gyerekei pedig a fosztogatókhoz kerültek, a civilizáció nélküli, morálisan mélybe hullott emberiség élősködő, hulladék-zabáló patkányai közé...
Flashback-ekben ismerjük meg a történteket, hősünk félbeszakadt álmaiból ismerve meg az antagonistát, egy irgalom nélküli raszta hajú szörnyeteget. A szeme valótlanul kék, az elérhetetlen hőmérsékleti nullpont kékje. A neve... Nos, nagyon sajnálom, de a neve Fender Tremolo. És nem titkolhatom azt sem el tovább, hogy a főszereplőt pedig Gibson Rickenbackernek hívják. Tényleg sajnálom. Nem tehetek róla. (Viszont van rá egy százasom, hogy honnan sikerült pénzhez jutnia a producernek, és hogy melyik támogató fizetett többet.)
A film címe amúgy egy másik történetelemre utal, egy kiborgizált nőre, aki a fejében szállít létfontosságú adatokat A-ból B-be, mellyel legyőzhető a szörnyű vírus és megmenthető a Föld. Nem túl fontos. Kellett egy cím, kellett egy Föld-megmentés. Nem érdekli különösebben se a főhőst, se minket. Csak Van Damme számít, a bosszúvágya, dühből és félelemből keverve. És a félmeztelen, kigyúrt férfitestek, acélos ökölcsapások a fejre, ködös tekintetek, áldozatok mindkét részről. Nyolcvanas évek, óh!
Tulajdonképpen, ha őszinték vagyunk, az egész film Svarci-féle frontális puszik sorozata, csak autó nélkül. Aki félrerántja a kormányt, veszít. Túl kell feszíteni a húrokat Gibson-on, hogy le tudja végül győzni Fendert.
Aki azonban e nevek alapján torzított, zsíros akkord-tömböket hall lelki füleivel, szőrös rockos zenéket, mintha szögesdrótot húznának keresztül a hallójáratán (mint mondjuk a zseniális Electric Dragon 80.000 Volt-ban), az csalódni fog. Szolgáljon vigaszul, hogy helyette gyönyörű (és nagyon is ismerős - Köbli Norbi biztos tudni fogja, honnan) szinti témák szólnak, lágyak és kegyetlenek mégis. Nyolcvanas évek, óh!
A Cyborg legnagyobb előnye, hogy pofátlanul egyszerű és őszinte. Olyan, mint egy csavargó, aki azzal áll eléd este az utcán, hogy piálni akar: lehet, hogy ronda és toprongyos, de legalább nem próbál a pofádba hazudni, mint mindenki más aznap, és ezért máris kedveled egy kicsit. A sztori tisztára mint a Mad Max-é? A sivatagban keresztre feszítős jelenet meg a Conan, a barbárból ismerős nagyon? Na és? Ki ad egy szart? (Bocsánat, ez angolul határozottan jobban hangzik.)
Egy óra húsz perc az egész, egy maszkulin mozis szobor, és mégis ki tud futni valahova. A végletek könnyűek, a végletek elfogadhatatlanok: a harcnak nem szabad hátat fordítani, a fegyvert nem szabad letenni, de az emberség elől sem lehet elmenekülni. Nem az a Hős, aki nem veszít, hanem aki képes veszíteni, és mégis visszamenni a vadonba.
Nem rossz, egyáltalán nem rossz egy velejéig bé B-filmtől.
Eljött az utolsó nap a szemlén – a kisjátékfilmek kerültek terítékre.
Harminchárom kisjátékfilm szerepelt a szemle versenyprogramjában, ennek körülbelül a felét láttam. Ez a mennyiség már a feldolgozhatatlanság határát súrolja egy ilyen cikk keretein belül, ezért azt találtam ki, hogy létrehozok négy kategóriát, és rövid ismertetés után elhelyezem bennük az egyes műveket. Amelyiknél megtaláltam, ott megadtam a film online elérhetőségét is.
D – Ezeket mindenki csak saját felelősségére tekintse meg. Azoknak ajánlom, akik szeretik, ha felidegesíti őket egy film.
C – Hosszúságuktól függően, amíg lefő a kávé, megtelik vízzel a kád, megsül a pizza, el lehet velük ütni az időt.
B – Ezekben már van kraft, ott bujkál bennük a nagyszerűség, de még valami hibádzik.
A – Ezek azok a filmek, amelyekért érdemes fesztiválokra járni. Ha egy mód van rá nézzd meg őket, mert egy élménnyel gazdagabban fogsz felállni a székből.
A Frusztra egy kedves, mesébe átcsapó történetet regél el. Anger Zsolt által alakított rajztanár kap egy lehetőséget az élettől, hogy ami a múltban neki nem jött össze az úttörőtáborban, ahhoz hozzásegítse az egyik tanítványát. A kisfiú rajzát próbálja eljuttatni a címzettnek, a saját kislányának. Küldetésében életmód-tréningre igyekvő félőrültek hátráltatják és óvodás stílusban megrajzolt mesefigurák sietnek a segítségére. (Itt megnézheted.) B
Ha a Hajónaplóból indulunk ki, akkor nincs viccesebb egy öregségére embergyűlölővé váló írónál. Veiszer Alindának és a kamerának még eljátssza a joviális és bölcs öregurat, mert az imázs az fontos, de a magánkikötőben vele beszédbe elegyedő írópalántát és a hajójára kéreckedőket gondolkodás nélkül elhajtja. Aki a Tv-ben beszél, és aki az interjút adja, az két külön személy. Az egyik, az idealizált írói én, a másik egy megkeseredett, rosszindulatú vénember. Ő a magyar J. D. Salinger, és élvezet nézni minden megmozdulását. (Itt megnézheted.) A
Férj és feleség bevásárol egy hipermarketben. Már minden szó fáj nekik, amit a másikhoz intéznek. Egy párkapcsolat vége fele járunk. Miután a konfliktus mibenléte kifejtésre került, jön egy bravúros ötlet a Vacsorában. Ez tényleg egy olyan pillanat, amikor az egész terem felsóhajt, hogy hűbazzmeg. De aztán a filmkészítők rögtön visszatáncoltak, nem merték logikusan folytatni az események eszkalálódását. Pedig lehetett volna egy Rózsák háborúja húsz percben. C
A Valakinek a valamije című kisjátékfilmben, Vincent eljött Párizsból Budapestre, hogy elintézze nemrég elhunyt nagybátyja lakásának az eladását. Elmegy a Gödörbe, felszed egy csajt, meghallgat pár régi családi felvételt, megnéz pár régi családi fotót, nagybátyja bélyeggyűjteményét rendezgeti, aztán fogja magát és visszamegy Párizsba. Próbálta, próbálta, de nem tudott közelebb kerülni az elhunyt rokonához, ahogy én sem a filmhez. C
Ez igen! A Csak segélyhívás egy misztikus thriller kisjátékfilmes keretek közé szorítva. Három srác utazik egy autóban valahol a semmi és az éjszaka közepén - a hangulat ennek megfelelően elég nyomott. Aztán megérkeznek egy katasztrófa helyszínére, ami az én értelmezésem szerint megálló a pokol felé. Köd, rejtély, vérfoltok, David Lynch. (Itt megnézheted.) A
Roma fiú érkezik egy nyári készségfejlesztő táborba. Előkerülnek a faji előitéletek, a roma srác lelécel, az egyik táborlakó pedig utánaered, hogy elmagyarázza, nem úgy van az, ahogy azt ő gondolja. Egy profin elkészített tanmese a Hidegzuhany, semmi több. C
Cathrine a tízes éveinek elején jár és kibontakozó nőieségét próbálgatja a kamera előtt: youtube-ra tesz fel magáról szexre csábító videokat. Gyerek még igazából, aki nálánál idősebb nőket és tv-ből elesett pózokat utánoz. A játék azonban komolyra fordul, amikor egy férfi félreértelmezi a kislány viselkedését. A Cathrine magánélete, a Vacsorához hasonlóan, megáll félúton, nincs mersze végigvinni a történetet, de ameddig eljut, addig kifejezetten hatásos. B
Az Itt vagyok, a maga 35 percével, a leghosszabb kisjátékfilm volt az idei szemlén. És most már azt is lehet tudni, hogy ez a film nyerte a kisjátékfilmes mezőny fődíját. A Gyűlölethez hasonlóan fekete-fehér és lakótelepen játszódik, a hangulata azonban egy (szintén fekete-fehér) stonerfilmmel, a Kacsaszezonnal mutat rokonságot. Adva van egy elég furcsa srác, aki mindenkivel, aki útjába kerül szóba elegyedik. Sejtésem szerint, ő lehet a lakótelep angyala, aki kéretlenül bár, de segít mindenkinek, csak közben úgy néz ki, és úgy beszél, mint aki kegyetlenül be van szívva. A helyzet valójában az, hogy kóros álmatlanságban szenved. Nehezen tudtam helyére tenni a filmet, az elején utáltam, aztán szép lassan megkedveltem. Ha osztottak volna spanglit a vetítés elején, akkor A lenne, így B
Két kislány csónakázik egy tavon a Showdownban és Harlequin-regényeket idéző párbeszédekben vetélkednek, hogy melyiküket szereti jobban a parton hagyott fiút. A nagy vitában felélénkül a fantáziájuk, vizesek is lesznek, de a végére minden a legjobban alakul. Egyedül az tudta volna javítani az összképet, ha arra ment volna ki a film, hogy késve viszik vissza a csónakot a kölcsönzőbe és ezért fizetniük kell. Ezután jó érzés volt felállni és kimenni a fénybe. D
A Stricik rendezője, Géczy Dávid, büszkén mesélte a film vetítése utáni beszélgetésen, hogy az ő filmje kapta a legnagyobb támadást a szemlén. Nekem az volt az első épkézláb mondatom a vetítés után, hogy sokat káromkodnak benne. A Stricik a túlzások filmje, három józsefvárosi pimp áll egy New York-i utcában (A Korda-stúdióban forgatták), egymást kóstolgatják, fogadják az ügyfeleket, a kurvák pedig néha kihajolnak az emeleti ablakokon és mondanak valami csúnyát. A látvány egyedi volt, a figurák és a dumák, mint egy amerikai gettofilmben. Van annak egy abszurd bája, ahogy Szabó Simon lila majmozik egy New York-i utcán. Legközelebb remélem lesz egy jó sztori is ehhez a túlpörgetett B-filmes hangulathoz. B
A hét napon keresztül rámzúduló filmzuhatag az utolsó napra már szinte teljesen immunisá tett a film által kommunikált érzésekre, hangulatokra, főleg ha azok pozitív kicsengésűek voltak. Ezt a gátat teljes egészében egyedül az Éjfélnek sikerült áttörnie. Pedig maga a történet nem egy nagy cucc, a tanár elveszi a srác dobverőjét, a srác azonban nem hagyja ennyiben a dolgot, éjszaka visszalopódzik az iskolába, ahol összetalálkozik az egyik osztálytársnőjével. B
Egy céljait tekintve homályban hagyott utcai randalírozás (ugyis tudja mindenki, hogy milyen sajnálatos eseményekre utaltak ezzel a készítők) adja a hátterét az Otthonnak. A szereplők hétköznapi emberek, akik a rendőrségi lezárások miatt, nem tudnak visszamenni otthonaikba, ezért beszélgetni kezdenek egymással. A történet lezáráshoz azonban a rendőrségnek is lesz egy-két szava. C
Péterfy Bori sztriptíz táncosnőt alakít a Paktum című filmben. Befizetnek hozzá egy fiatal srácot, azonban kiderül, hogy ők már ismerték egymást az élet egy másik területéről. Kufirc helyett megszégyenülés. B
Erős, fullasztó hatású film a Gyűjtő. Tar Sándor és Franz Kafka világának a találkozása a filmvásznon. Egy testvérpár él együtt egy áporodott és sötét lakásban. A férfi bambán bámul maga elé és csak egy szenvedélye van a rovargyűjtés. A nő nem bírja tovább és elköltözik. (Itt megnézheted.) B
A cím nem hazudik, tényleg elhangzik a Halotti beszéd (egy része) a filmben. Csőtöréssel indul a fiatal bölcsészprofesszor napja, és még rosszabbul folytatódik. Túlzásba vitt, idegesítő dogmás stílus jellemzi a filmet, nem szeretem, ha a színészek helyett, a pattanásaikat kell néznem. D
Gyúrd össze a Star Trek optimizmusát a Star Wars furcsa lényeivel, helyezd őket a nem túl távoli jövőbe, adj hozzá misztikumot, tudományt és lézerpuskákat, s megkapod a Bioware legjobb akció-szerepjátékát, a Mass Effect-et. Több, mint egyszerű Star Trek klón: olyan részletesen kidolgozott sci-fi univerzummal állunk szemben, amilyennel a két legnépszerűbb science-fiction világ születése óta nem találkozhattunk sem mozivásznon, sem a monitoron.
A Bioware-től nem idegen a műfaj: bérfejlesztőként kalandoztak már a messzi-messzi galaxisban, melynek eredménye minden idők legjobb Star Wars adaptációja lett. Az RPG, mint játékműfaj szintén nem áll távol tőlük, hiszen olyan klasszikus szerepjátékokat tettek már le az asztalra, mint a Baldur's Gate vagy Neverwinter Nights sorozatok. 3 évvel ezelőtt pedig előálltak minden idők legnagyszerűbb űr-szerepjátékával, a Mass Effect-el.
A kozmikus eposz kerettörténetét a sötét anyag körüli misztéria és az intergalaktikus térben történő utazás adja, ám nem áll meg holmi ködös tudományos teóriák boncolgatásánál. A Mass Effect egy egész galaxisnyi világot tár elénk, intelligens civilizációk tucatját, intergalaktikus politikát, misztikus erőket, kibernetikus és organikus létformákat és persze a kozmoszban létjogosultságát kereső emberi faj történetét meséli el. Rokonlelkek ebben a legnépszerűbb scifi-vel: ahogy a Star Trek, a Mass Effect írói is a jelenkor problémáit, morális és társadalmi kérdéseket feszegetnek egy epikus történet burkába csomagolva. Persze a hőstettek és a romantika sem maradhatott ki.
Most muszáj egyet ugranunk a téridőben, hiszen idén már a három részesre tervezett kozmikus kaland második fejezeténél tartunk. A játékban a U.S.S. Normandy nevű szövetségi csatahajó parancsnokát irányítjuk (kinek külseje, származása és alapvető tulajdonságai természetesen testreszabhatók), akire az első részben nem kisebb feladat hárult, mint egy istent játszó kibernetikus faj ambiciózus terveinek (a világ civilizációinak rabszolgasorba hajtása) meghiúsítása. A történetnek - mivel szerepjátékról beszélünk - többféle végkimenetele lehetett, a folytatás az egyik lehetséges befejezés szálát viszi tovább (azaz hogy a főszereplő túlélte az intergalaktikus csetepatét).
A második rész ott veszi fel a szálat, ahol az első abbamaradt: Shepard parancsnokhőstette fontos pozícióba helyezte az emberiség galaktikus nagyköveteit, a galaxis megmenekült, a főhős pedig folytathatta csillagközi portyáját. A látszólagos békének egy újabb ellenséges faj, a Begyűjtők feltűnése vet véget, a fenyegetést azonban az emberi vezetőség igyekszik eltusolni. A szövetség végül elfordul Shepard-től, akit ezután egy titokzatos partizánféle szervezet, a Cerberus vesz szárnyai alá, hogy folytathassa harcát a kozmosz fenyegető erőivel szemben. A cég indítékainak és valódi szándékainak megítélése már a játékosra hárul.
A Mass Effect esetén nem klasszikus szerepjátékkal van dolgunk, hiszen a történet folyama mindenképpen gördül tovább, függetlenül attól, hogy mit teszünk. A végkimenetele azonban jelentősen megváltozik, minden cselekedetünknek következménye van tehát, döntéseink befolyásolják társainkhoz fűződő viszonyunkat, saját karakterünk jellemét, s meghatározhatják egyes történések végkimenetelét is. A játék folyamatos válaszút elé állítja a játékost, aki a könnyebb (például erőszakkal) vagy a nehezebb (szép szóval) utat is választhatja, ám a játék varázsa éppen abban rejlik, hogy ezen döntések későbbi következményei előre kiszámíthatatlanok.
A hosszú játékidő (mellékküldetésektől függően akár 30-40 óra is lehet) változatos, sokrétű, üresjáratokba csak itt-ott belefutó játékélményt tartogat. A gondosan megkomponált jelenetek tökéletesen filmszerűek, köszönhető ez az ötletes fényeffektusoknak, a jól beállított kameranézeteknek és a lelkes szinkronszínészeknek egyaránt, akik között olyan nevek is feltűnnek, mint Martin Sheen (Apokalipszis most) vagy Keith David (A Dolog). Kihagyhatatlan ziccer továbbá az olyan sci-fi klasszikusok felidézése, mint az Alien (a Begyűjtők gigantikus hajója) vagy a Blade Runner (az aszteroidára épült, mocskos gengszterkolónia, az Omega). A zene tovább erősíti ezt a szájberpánkos, indusztriális érzést.
A játék felépítése az első részhez képest amúgy nem sokat változott, akciódús és moziszerű jelenetek váltják egymást, hol a történetre, hol a harcra helyezve a hangsúlyt. A szerepjátékszerű elemeket a fejlesztők sajnos tovább nyírbálták, a felszerelés (fegyverek, töltények, páncél és a fantasy varázslatok megfelelői, a biotikus képességek) testreszabhatósága lényegesen leegyszerűsödött. A társak mindössze két fegyvert tarthatnak maguknál, biotikus és technikai képességeik száma korlátozott, gyakorlatilag csak saját karakterünk tápolható az űrállomások boltjaiban fellelhető cuccokkal (páncélok, töltény és fegyverfejlesztések) illetve technikai tisztünk hathatós segítségével (a játék idővel újabb és újabb fejlesztéseket kínál fel, ezekhez a bolygókról kinyert nyersanyagra lesz szükségünk). A fejlesztők kivették az első játék legtöbbet kritizált elemét is, a "holdjárót", amivel egyúttál le is korlátozták a bejárható világok számát (vigaszul érdekesebb mellékküldetéseket kapunk). Helyére került a bolygók felszínének letapogatása, ami furcsa lépés volt a készítők részéről: az égitestek felszínét az egér ide-oda húzkodásával pásztázhatjuk a különböző nyersanyagok után kutatva. Ha jól kifogytunk az adott nyersanyagból, hosszadalmas kutakodásra számíthatunk. Egyértelműen ez a játék mélypontja.
A játékmenet lényegi változásokon tehát nem esett át, a történet fő szálát a mellénk szegődő kompánia begyűjtése (ezek egy-egy missziót tesznek ki) és a Cerberus titokzatos vezére, az Illusive Man gördíti előre, a mellékszálakat az első részhez hasonlóan nem kötelező teljesíteni, ám nagyban befolyásolják a játékos esélyeit (például harc közben, egy lojális csapattárs ugyanis hatékonyabban veszi fel a küzdelmet az ellenséggel szemben).
Anélkül, hogy lelőném a poént, eposzba illő végjátékra számíthatunk, melynek végkimenetele ezúttal is a játékoson múlik. Ez természetesen még nem a történet lezárása lesz, az talán majd a harmadik részben csúcsosodik ki, mindenesetre elég kérdést felvet ahhoz, hogy tűkön ülve várjuk a trilógia lezáró darabját. A játékidőt tovább bővítik a letölthető tartalmak (a fejlesztők igérete szerint lesz vezethető jármű is) továbbá lehetőségünk van az első részből importálni karakterünket, mely olyan párbeszédlehetőségeket old fel, melyeket újonnan létrehozott karakterrel nem kapunk meg. A készítők igérete szerint a második részben meghozott döntéseink ennél is drasztikusabb kihatással lesznek majd a befejező epizód történéseire (ehhez természetesen karakterimportálásra lesz szükség).
Nagyobb, hosszabb, vágatlan. Ezt a receptet követve készítette el a Bioware a sci-fi RPG királyának középső darabját, amivel tovább öregbítették hírnevüket. A folytatás semmivel sem gyengébb, mint az első rész, sőt: cselekménye gördülékenyebb, a történet mellékszálai érdekesebbek, szereplői kidolgozottabbak. Az akció és szerepjáték elemeket ugyan jócskán leegyszerűsítették, furcsamód ez mégsem vált a játék hátrányára. A Mass Effect 2 semmi radikális változást nem hozott, ám minőségében egy fikarcnyit sem engedett és egy lépéssel tovább ment a sci-fi szerepjátékok piedesztálra emelésével.
Új nap, újabb filmek - a tegnapi szemlenap beszámolója videóban és írásban a tovább után.
/wurlitzer/ Nem, nem, és nem, még mindig nincs egy olyan '56-os játékfilm, amit nyugodt szívvel tudnék ajánlani a külföldi ismerőseimnek. És nem azért, mert a forradalom helyett, a Kolorádo Kid inkább szól a megtorlásról, a Kádár-kor lassú enyészetéről. Ezt a filmet vártam a leginkább a szemlén, az előzetesen kiadott képek, filmrészletek, Vágvölgyi B. András (ez egy flaszter western, ez egy film-noir) nyilatkozatai alapján arra következtetem, hogy egy egészen új megközelítésből láthatom majd a jól ismert eseményeket, és végeredményben lesz egy tökös, belevaló '56-os filmünk. Valami ilyesmi lehetett az alkotók célja is, többek közt a zeneválasztásból is tűnik ki, és a vetítés utáni beszélgetésen is elmondták, hogy a Kolorádo Kiddel szeretnék a fiatalokat megszólítani. Hát, engem nem sikerült és véleményem szerint a film erre nem is alkalmas, pedig a potenciál ott van benne.
Az rögtön látszott, hogy hatalmas tudásanyag, a korszak részletes ismerete rejtőzik a képkockák mögött. Részben Eörsi István visszaemlékezéseiből táplálkozik a film, a szereplők hiteles(nek tűnő) szlengben beszélnek, annyira, hogy néha csak a szövegkörnyezetből, az adott helyzetből tudtam következtetni, hogy most miről is van szó. A főszereplő három pesti srác és egy pesti csaj úgy éli az életét, ahogy az a menő címszónál a filmeskönyvben meg van írva, strandra járnak, lovira, mulatóhelyre, apró stikliket követnek el, azzal a csak az erre a korra jellemző nehezítéssel, hogy a titkosrendőrség emberei állandóan ott loholnak a nyomukban.
A történet három különböző idősíkban játszódik és ezek keverednek végig a filmidő alatt. A forradalmi rész csak elnagyoltan kerül kibontásra, a hangsúly Kreuzer Béla (Nagy Zsolt szokásosan erős és intenzív alakításában) kihallgatási procedúráján és börtönévein van. Az egyes elemek önmagukban megállják a helyüket, az angliai riporter film-noiros, whiskeyszagú narrációja egyenesen zseniális, de nincs igazán összetartó elem a jelenetek között, nem tud összeállni egy egységes művé. Az önmagában véve még nem baj, hogy ennyi mindent belezsúfoltak, sok minden történt akkoriban, amiről mesélni kell, de hiányzik a ritmus a filmből, ami lendületből végigvezeti a nézőt az eseményeken.
Sajnos a pénztelenség és a közel sem ideális körülmények között lezajlott forgatás meglátszik a kész filmen. Az a kevés harci jelenet teljességgel látványtalan, pedig kevés filmre illőbb helyzetet tudok elképzelni, mint macskaköves utcán, molotov-koktéllal támadni a tank ellen. Mindvégig azok a részek a legerősebbek a filmben, amelyek szűk, belső terekben játszódnak, a börtöncellában és a kihallgatásokon lefolytatott dialógok, az Estike bár hangulatos milliője.
Pedig még a történelemszemlélete is tetszett a filmnek, úgy keverednek a forradalomba a srácok, ahogy békésebb időben egy rockzenekarba: arra jártak, tetszett nekik amit láttak, és szereztek egy gitárt. Aztán a forradalomnak vége, akik nem halnak hősi halált, azokat nagyrészt kikezdi az idő, árulók lesznek, vagy legalábbis elvtelen kompromisszumokat kötnek, de mindig jön egy új forradalom, amely kineveti az előző alakjait, és tombol egy kurva nagyot. Csak hát témához a forma, az nem jött össze.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
