A horror maga az ismeretlen. Mindig az a legfélelmetesebb, ami kívül kerül az értelmezhetőség tartományain, hatalma önnön felfoghatatlanságából táplálkozik. A rémség erejét a sokk jelenti, ami eluralja elménket, ami ellen tehetetlenek vagyunk. Egyetlen módja, hogy szembeszállhassunk vele, ha képessé válunk kielemezni, közel kerülünk hozzá annyira, hogy megfejthessük. Nem zárkózhatunk el a lehetetlentől, saját hitrendszerünk kizárólagossága egy ponton túl nem támaszt, inkább bilincset jelent. Mikor egy nyilvánvaló veszélyhelyzetben makacsul hajtogatjuk, hogy: "Ez nem történhet meg", öntudatlanul öltjük magunkra az áldozatszerepet, hóhérainkat akaratlan felhatalmazva, hogy tegyék a dolgukat.
Howie rendőrőrmester (Edward Woodward) egy ismeretlen feladótól származó levél hívására a festői szépségű Summerisle szigetére utazik, hogy végére járjon a hónapok óta eltűnt kislány, Rowan rejtélyes ügyének. A helyszínre érkezve gyorsan tudomására hozzák, hogy nem éppen szívesen látott vendég, a lakók kitérő, vagy egyenesen értelmezhetetlen válaszokat adnak kérdéseire, gyanakodva figyelik ténykedését, nyomozását szándékosan ellehetetlenítik, és lassan az is kérdésessé válik, hogy jelenlétének tényleg a lány eltűnése-e az oka. Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, hogy Rowan nem is létezik.
A film alapkonfliktusa az őrmester keresztény hite és a szigetlakók pogány rítusai, az ősi kelta hagyományokon nyugvó életvitelének összeegyeztethetetlenségéből fakad. Howie cselekedeteit a vallás határozza meg, emberi gesztusokra sem kapacitása, sem igénye nincs. Minden eseményt a hit szűrőjén keresztül fogad be, a világot csak a szentíráshoz és a törvény betűjéhez való viszonya által hajlandó értelmezni. A közvetlen tapasztalásnak az esélyétől is elzárkózik, az élet élvezeteit cél nélküli, súlyos eltévelyedésekként kategorizálja. A testi gyönyör ismeretlen előtte, undorral vegyes felháborodással szemléli a szigeten zajló szakadatlan bacchanáliát. Személyiségét hivatásának és istenének rendeli alá, egyenruháját a külső ingereket hárító lovagi páncélként viseli, amitől csak a fináléban válik meg: sokatmondó, hogy egy bohócjelmezre cseréli le.
Tragédiája önként vállalt szerepének következménye, sorsa beteljesedése, minden tettével támogatott, precízen eljátszott alakítása predesztinálja a mártírszerepre. A bizonyosság, hogy a helyes, a felsőbb hatalmaknak tetsző úton jár, kíméletlen cáfolatra kerül, de ő kétségbeesetten ragaszkodik istenéhez akkor is, mikor végleg tudatosulnia kellene benne magára maradottságának. Elhivatottsága csodálatra méltó, ugyanakkor miatta nem találja helyét a világban. Ott, ahová a sziget közössége tart, nem releváns az értékrend, melyet képvisel.
A sziget világa kezdetben minden furcsasága ellenére ártalmatlannak, megmosolyogtatóan bohókásnak tűnik (-Mi a májusfa?-kérdezi a tanítónéni kedvesen. -Fallikus szimbólum!-felelik a kislányok kacagva), a lakók fokozatosan válnak fenyegetéssé, kérlelhetetlen kivégzőosztaggá. Briliáns, ahogy a film a zenehasználattal először az édeni állapotok megjelenítését támogatja, majd a fináléban az életigenlést hirdető, üdvözült extázisban énekelt dalocskával a lángoló vessző-monstrum képeit festi alá. A szigetlakók a külvilág szabályrendszerét, törvényeit teljes mértékben figyelmen kívül hagyják, fel sem merül bennük azok elfogadásának gondolata. A rendőrre szánni való makacssággal küszködő, gyermeteg csodabogárként tekintenek, egy pillanatra sem tartanak tőle, inkább csak neheztelnek rá, amiért okvetlenkedésével megpróbálja tönkretenni szórakozásukat. Alig palástolják véleményüket, nem csak a háta mögött súgnak össze, egyenesen a képébe nevetnek. A hitük lényegét kétségbe vonó felvetésekre csak legyintenek, a tévedés lehetőségétől a rendőr vallási meggyőződéséhez hasonló vehemenciával határolódnak el. Ily módon nem is vonhatók felelősségre: az emberáldozat csak annyira tűnik kegyetlennek számukra, mint egy karácsonyi pulyka felszeletelése. Egyedül a sziget teljhatalmú ura, Lord Summerisle (Christopher Lee női ruhában félelmetesebb, mint Drakula) arcán láthatjuk megvillanni a racionális kétkedést, ő némiképp tisztában van tettei súlyával, hatalmát kockáztatná azonban, ha meghátrálna.
A filmben ábrázolt szertartások (még a címben szereplő is) egytől-egyig valós alapokon nyugszanak, riasztó belegondolni, hogy egyesek akár ma is élhetnék ezek szerint mindennapjaikat. A szigetlakók hitvilága csak első látásra tűnik felfoghatatlannak, valójában kényelmetlenül közel érezhetjük magunkhoz, sőt, mindenki számára vonzó aspektusai is akadnak: a halálfélelem ismeretlen számukra, a szexualitást a puszta gyönyör miatt képesek élvezni, a természettel való teljes harmóniára törekednek. Távolról sem romlott, vagy rosszindulatú emberek ők, pusztán gyökeresen másként látják a világot, mint a felvilágosultnak kikiáltott többség. Más kérdés, hogy ennek következményeként gondolkodás nélkül a vágóhídra küldik azt, akit arra tartanak érdemesnek. A ceremónia, ami áldozatuk számára a poklok poklát jelenti, nekik a föld termékenységét, a megújulást szimbolizálja, az elfeketedett tetem nyomában hitük szerint virágzó élet fakad. Eltökéltségük okán különösen félelmetesek: a végletekig kitartanak amellett, hogy amit tesznek, a lehető leghelyesebb.
A maga korában "a horrorfilmek Aranypolgára"-ként emlegetett A vesszőből font ember egyedülálló atmoszférájával és zavarba ejtő gondolatiságával nyújt felkavaró élményt, hátborzongatóan delejes fináléja pedig a valaha készült legerőteljesebb rémfilmek közé emeli. Hatása napjainkban is kimutatható: a Vaskabátok például nem létezne nélküle, a Simon Pegg által alakított Nicholas Angel egy markáns Howie-paródia (Woodward fel is tűnik a filmben egy mellékszerepben), de nyilvánvalóan Twin Peaks lakói is sokat köszönhetnek Summerisle közösségének, sőt, a film nélkül az Angyalszív pokoli New Orleans-a sem lenne olyan földöntúli hely, amilyennek megismertük. Robin Hardy rendező lassan, türelmesen állít csapdát nézőjének, mesteri praktikákkal tereli el a figyelmét, hogy aztán kegyetlenül kiforgassa keretéből a valóságot.
Iszonyatos konklúziója szerint a gonosz bennünk van: pusztán egy isten szükségeltetik hozzá, hogy felszínre hozzuk.
Nemzeti sajátosságunk valamiért, hogy amint hazánk filmgyártása minőségi produktummal örvendeztet meg minket, hajlamosak vagyunk azt egyedülálló és megismételhetetlen teljesítményként értékelni: A berni követ gyorsan magáénak tudhatta az egyetlen jó magyar thriller megtisztelő címét, ami csak azért meglepő, mert ilyen műfajú, minden ízében világszínvonalú alkotásért elég lett volna a 2011-es, szintén Kulka János főszereplésével és Köbli Norbert forgatókönyvéből készült A Vizsga című mozira emlékezni (hogy Gigor Attila remeklését, A nyomozót, vagy Antal Nimród Kontrollját ne is említsem). A berni követ nem annyira egyedülállósága okán érdemes a figyelemre, pusztán "csak" azért, mert egy jó ízléssel összerakott, a feszültséget teljes játékideje alatt fenntartó, kiválóan működő film, üresjáratok és felesleges mellékszálak nélkül.
A történelmi háttér-információk szerint 1958 augusztus 16-án, a délelőtti órákban két magyar fiatal tört be a berni magyar követség épületébe, fegyvereikkel túszul ejtve az ott tartózkodókat. A film vállaltan fikciós módszerekkel beszéli el történetüket, alapszituációját pedig képes precízen, feszesen kibontani, nem próbálja rekonstruálni az eseményeket, inkább - nagyon helyesen - a karakterek dinamikájára és a csavaros, de nem hiteltelen fordulatokra koncentrál. A 76 percnyi játékidőt maradéktalanul kihasználják az alkotók, és figyelmet fordítanak minden (akár csak pillanatokra felbukkanó) szereplő egyszerű, de átélhető motivációira, így hőstípusok helyett hús-vér, helyzetüknek kiszolgáltatott, kétségbeesetten küszködő embereket láthatunk. A szereplők komoly jellemfejlődésére pont az események sodró lendülete miatt nincs lehetőség, ez azonban nem okoz hiányérzetet, főleg, hogy a forgatókönyvnek a leosztottnak látszó lapok mellé sikerül a kabátujjából elővarázsolnia egy aduászt, amivel az egyik szereplőhöz való viszonyunkat gyökeresen, irigylésre méltó lazasággal változtatja meg.
Az operatőri munka és a vágás színvonala nem csak tévéfilmes viszonylatban minőségi, Nagy András szikár képei rideg, a történethez illően sűrű atmoszférát teremtenek. A korszak apró, de elegáns megoldásokkal kerül megidézésre, a kellékek, ruhák és frizurák mind remekül eltaláltak, az olyan nüanszok pedig, mint a követ megrepedt szemüvege, a színészi játékot is támogatják. A zenehasználat is figyelemre méltó, Parádi Gergely dallamai hatásosan festik alá a történéseket, de egy percre sem tolakodnak feleslegesen az előtérbe, gondosan hagyják érvényesülni a pergő dialógusokat. A stáblista alatt felcsendülő Punnany Massif dalt azonban felesleges jófejkedésnek érzem, alapvetően szimpatikus srácok, itt azonban nem rájuk lett volna szükség, a hajamnál fogva rángattak ki a film világából, esélyt sem hagyva a végkicsengés leülepedésére.
A szinte végig egy légtérben zajló cselekmény miatt különösen nagy súly nehezedik a színészekre, ők pedig egytől egyig példásan teljesítenek. A túszejtők, Takács Ábel (Szabó Kimmel Tamás) és Bános Tibor (Kádas József) szépen egészítik ki egymást, előbbi a megfontoltabb, higgadtságát megőrizni igyekvő, akár kisebb kompromisszumokra is hajlandó karakter, míg utóbbi a végletekig elszánt, a cél érdekében ölni és halni is kész forradalmár ("én is szívesen fejbe lőlek, hogyha pattogsz, Bános viszont utána még szét is veri a pofádat és megkúrja a feleséged"). Az ávós Vermes szerepében meggyőző rosszindulattal vigyorgó-vicsorgó Szikszai Rémusz alakítása is remek, a pálmát azonban nem meglepő módon Kulka János viszi: kiszolgáltatott helyzetének ellenére tökös, az eseményeket minden módszerrel kézben tartó, saját érdekeit a leglehetetlenebb körülmények között is szem előtt tartó figurája a film legemlékezetesebb jeleneteiért felel.
Szász Attila alkotásának minden kockáján érzékelhető a minőségi filmkészítésre való törekvés, a kitűzött célt pedig könnyedén abszolválja is. Üdvözlendő lenne, ha sikere magával hozná a hazai tévéfilmgyártás feltámadását, főleg, amennyiben az utána következő művek sem kívánják lejjebb helyezni a lécet.
A The Big Steal valószínűleg a „legvilágosabb” noir, amit valaha láttam – sőt, szinte nem is noir. A kategóriába inkább csak néhány cselekményelem, egy-két jelenet és fordulat, nameg a korszak, a közeg miatt illeszthető be – értsd: 1949-et írtunk, és a műfaj teljes erővel robogott, visszatekintve pedig nagyjából minden filmet noirnak neveznek, ami fekete-fehér volt, és a bűnről szólt (arról persze, hogy ez így mennyire indokolt, lehetne vitatkozni). Plusz a The Big Stealnek van a főszerepben egy Robert Mitchumja, aki szokás szerint nagyszerű, a rendezői székben meg egy Don Siegelje, aki már a Piszkos Harry előtt bő 20 évvel is tudta, mitől döglik a légy.
A magát századosnak kiadó Duke Halliday egy táskányi pénz birtokában lévő, Fiske nevű férfit üldöz fél Mexikón keresztül. A menekülőnek a nemrég még majdani, de most már nyilván sosekori felesége, Joan (Jane Greer) is a nyomába ered, ugyanis Fiske tőle is megfújt 2000 dollárt. Duke az amerikai hadsereg hadnagya, a pénz, amit most kerget, az ő gondjaira volt bízva – de nem ez az egyetlen problémája. Az igazi százados, Vincent Blake őt, az üldözőt üldözi, ugyanis meg van győződve róla, hogy Duke magának nyúlta le a hadsereg zöldhasúit.
A The Big Steal kis túlzással egyetlen nagy üldözési jelenet. Duke és Joan a porzó mexikói utakon száguldanak Fiske nyomában, az ő sarkukban pedig Blake lohol hasonló állhatatossággal. Siegel ért a tempóhoz, a film alig 70 perce megállás, pöcsölés, üresjárat nélkül zakatol előre, és amikor éppen nem autógumik csikorognak, és nem fegyverek dörögnek, akkor dialógusok csattognak. A lendületes akciófilm tipikus vonalvezetésű, de a tipikusnál jóval frappánsabb, energikusabb, kedvesebb/szemtelenebb szerelmi szállal/nemek harcával egészül ki (a férfias és kemény, de kedélyes Mitchum és a bájos, de határozott és csípős Greer remek páros), a komikumhoz pedig még egy mexikói rendőrkapitány ötletesen, finoman felvázolt karaktere is hozzátesz. A szereplőgárdából csak Blake-et kihagyó szállodai jelenet (rövid pihenő a hajsza közepette) egy fél filmre való helyzetkomikummal zsonglőrködik.
A The Big Steal a fentieknek megfelelően egy kellemes, ártalmatlan kis film, és csak nyomokban lelhető fel benne a noir súlyos, mindent elborító sötétsége, nyomosztó álomszerűsége, morális ambivalenciája és fatalizmusa. Ez inkább „csak” egy szórakoztató, lendületes akcióvígjáték-limonádé, olyasmi, amit a ’80-as években Mel Gibsonnal csináltak volna meg. De azért a fináléján otthagyta a kézjegyét a tény, hogy a noir aranykorában készült: amikor a kép a mexikói hegyek és sivatagok vadromantikus tájairól beszűkül egy kis, sötét szobába, amiben annak rendje és módja szerint előkerülnek a fegyverek, az árulások, az ökölharcok és a hullák, a The Big Steal majdnem katapultálja magát a nagyok közé. Majdnem. Más kérdés, hogy így is messze emlékezetesebb azok többségénél, amiket Hollywood manapság akar eladni akár az „akció”, akár a „vígjáték” címkével.
Fabrizio De Angelis szerette a pénzt. És nem volt hülye az öreg, tökéletesen tudta, hogyan tegyen rá szert. Mindig tisztában volt vele, hogy mikor mire van szüksége az olasz filmiparnak, lázasan követte a nagy szomszéd kontinens filmes trendjeit, vagyis ha egészen pontosan akarok fogalmazni, akkor tudta, hogy a makaróni mellett mikor mit lehet lenyomni a digó közönség torkán. Első fontosabb munkája a később méltán hírhedtté vált Umberto Lenzihez kötötte: ez volt a Napoli Violenta, a Betti-trilógia középső darabja. Lenzi után később olyan egyéb, az olasz filmiparban sztárnak nevezhető színészek és rendezők dolgoztak a kezei alatt mint, Laura Gemser, Maurizio Merli, Ian McCulloch, Ivan Rassimov, Enzo G Castellari (aki szerint Fulci neki köszönheti a Zombi 2 rendezői székét) és Joe D’Amato, a pornó európai fenegyereke.
Az köztudott tény, hogy a '70-es években az olasz filmipar talán legnagyobb fénykorát élte. Szinte pillanatok alatt építettek komplett iparágakat egy-egy sikeres amerikai produkció köré, és sorozatban gyártották azok olcsó, ám annál szórakoztatóbb másolataikat. A szorgos munkáskezek, ha kellett westerneket, ha kellett, rendőrfilmeket pakoltak össze nonstop a futószalag mellett - a trendek tehát mindig is erősen befolyásolták az olasz mozit. Aztán az évtized második felében olyan masszív horrorláz lengte körbe nagy csizmát, hogy a fal adta a másikat. A dolog indikátora George A. Romero volt, aki az 1968-as Az élőhalottak éjszakájával akaratán kívül is egy régi műfaj új alapjait tette le, hogy aztán filmjének 1978-ban elkészült folytatásával, a zseniális A holtak hajnalával valóságos lavinát indítson el. A zombifilmes őrület egészen a '90-es évekig tartott, és szinte megszámlálhatatlan jobb, és hát hogy is fogalmazzak szépen, kevésbé jobb alkotással örvendeztette meg a világot. A bő 10-15 éves divathullám leginkább ikonikus és legsikeresebb olasz filmje minden kétséget kizáróan Lucio Fulci 1979-es Zombi 2-je lett. Ezt De Angelis is tudta, hiszen ő volt a producere.
De Angelis hajlamos volt az utolsó cseppet is kifacsarni a keblén dédelgetett gyermekeiből, és érezte, hogy a zombitémában gazdagon akad még kiaknázható líra. Ez az érzés pedig vagy egy jól irányzott kópiát vagy egy folytatást jelentett nála. Ez esetben az előbbi mellett döntött, és már-már kényszeresen összeházasította a Zombi 2-t a korszak másik legendásan hírhedt és zseniális filmjével, Ruggero Deodato Cannibal Holocaustjával. A vadházasságból született szuperötvözet a rohadt mód kreatív Zombie Holocaust címet kapta. A rendezői székbe az akkortájt 67. életévét taposó, tömegfilmeken edződött Marino Girolamit ültették, aki hírnevét ennek a filmnek, és a Commissario Betti kalandjait jegyző trilógia első és utolsó részének köszönheti.
A cselekmény New Yorkban indul, ahol egy helyi kórház dolgozói különös csonkításokkal tarkított halottgyalázásokra derítenek fényt. A sorozatos bűncselekmények után csapdát állítanak az elkövetőnek, akiről hamar kiderül, hogy tettei hátterében különös törzsi rítusok húzódnak meg - lelepleződése után egy gyönyörűen megkoreografált snitt keretein belül kiveti magát a kórház ablakán. A főorvos egyik kedves, fiatal pártfogoltja, a meglehetősen attraktív körvonalakkal rendelkező Lori, aki mellesleg antropológus is egyben, rájön, hogy a törzsi csonkítások nyomai egy bizonyos Kito nevezetű szigetre vezetnek. Lori és Dr. Chandler (nem, nem a Jóbarátokból) néhány újságíró társaságában elindulnak a szigetre, hogy kiderítsék, mi is zajlik az események hátterében. Miután kisebb nehézségek árán elérik céljukat (félre akarják vezetni őket, hogy ne derüljön ki a sziget sötét titka), megismerkednek az ottani orvossal, aki látszólag arra tette fel az életét, hogy gyógyítsa a helyi őslakosokat. Az ottani kannibál törzzsel való első találkozás után azonban hőseink gyorsan rájönnek, hogy a pszichopata orvos az őslakosokon folytatott különös kísérletek eredményeit rejtegeti a szigeten, és ezzel az elsőszámú célpontjává lépnek elő. Lehetőségeik híján azonnal menekülőre fogják a dolgot, azonban lábaik nyomán végtagok szakadnak, szemek fröccsennek és belek omlanak.
Ha finoman és diplomatikusan akarok fogalmazni, akkor azt kell mondanom, hogy a sztori még az én olasz filmek iránt táplált mérhetetlen szeretetem ellenére sem mondható túl progresszívnek. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen lássuk be, hogy egy ilyen filmtől az ember nem vár mélyenszántó bergmani gondolatokat. Amit viszont várunk tőle, azt megkapjuk, méghozzá tömény esszencia formájában. A felvonultatott erőszak, a szinte vállalhatatlan színészi játék és a plágiumtól bűzlő szkript együttesen adják a film szépségét. Bár a veterán Girolami rendezésén erősen látszik, hogy nem mozgott otthonosan a műfajban, De Angelis vezetésével sikerült egy szórakoztató filmet összehozniuk, ízlésesen lekoppintva a Zombi 2-t, amelyből rengeteg dramaturgiai elem visszaköszön. De Angelis nem bízta a véletlenre a dolgot: előkapta Ian FUCKIN McCulloch-t és pár kisebb szereplőt Fulci filmjéből és elreptette őket az eredeti film forgatási helyszíneire. A végeredményre nem lehet panaszunk, hiszen mindenfajta fogyatékossága ellenére a Zombie Holocaustnak nincs egyetlen unalmas pillanata sem. És bár hiányzik belőle az a nyomasztó légkör, amely a Zombi 2-t körbelengte, és megtekintése közben a félelemtől sem rondítunk magunk alá, mégis tartalmaz megannyi groteszk és megmosolyogtató képsort, amelyek láttán egycsapásra beleszeret az ember.
A fillérekből és pillanatok alatt összelapátolt film aztán Fulci és Deodato oldalvizein szépen beevezett, és összekalapozta a Ferrarit De Angelisnek. Később, a '80-as évek derekán a globális méreteket öltő VHS-mánia a világ minden tájára eljuttatta, és azóta az olasz B-horror egyik legikonikusabb darabjaként tartjuk számon. Persze, nincs mit szépíteni rajta, eredményei ellenére a Zombi Holocaust továbbra is egy olcsó iparosmunka marad - az azonban kétségtelen, hogy kor- és fajtársai közül az egyik legjobb.
"Szar sört olcsón is ihatok!", fakadt ki egy jeles barátom, mikor az Erzsébet téri nyitott bisztróban egy hatszáz forint körüli Tuborg korsó árat pillantottunk meg egy ártáblán. Hasonló érzés kerített hatalmába engem is a nemes egyszerűséggel Riddick címre hallgató filmet, Richard B. Riddick karakterének immáron sokadik mozgóképes kalandját nézve. Ennyire bűnrossz, vizuálisan fárasztó, intellektuálisan nézőjén egyenesen erőszakot tevő filmet ugyanis sokkal kevesebb melóból és pénzből is meg lehetett volna csinálni, a maradékot pedig valami értelmesebbre költeni, például szobrot állítani David Hasselhoff mellszőrének vagy szimfonikus feldolgozást csinálni a Scooter életművéből - lényegében mindegy, csak ne ezt!
Pedig Riddick keménytökű, csillagszemű űrjuhász, kinek tarkóján összefutnak ugyan a ráncok egy-egy nehéz helyzetben, ám azután sorra megoldja azokat, ha kell, nyers erőszakkal, esetleg komoly sérülések begyűjtésével és a felépülést követő nyers erőszakkal, vagy akár féktelen macsóságuk miatt kudarcba fulladó kommunikációs kísérletekkel, azaz dehogy, az azokat követő nyers erőszakkal. Ostoba, sekélyes és erőszakos ugyan, ellenben szívós és strapabíró, így igazi korunk hőse, korunk problémáival. Ismerős, amikor (SPOILEREK!) szét akarsz csapni mindenkit? Megvan, amikor megdugnál egy nőt, de leszbi, és miattad megtér? Vágási Feri, amikor beszólnak, és megígéred az osztást, és amikor tényleg, az büntet?... Nos, Riddick is pont ilyen, ezért annyira szerethető(?). Térj be bármelyik plázába, és wannabe-riddickek között fogsz pattogni bicepszről bicepszre, homlokodon BWM-s kulcstartók és aranyórák nyomaival.
Természetesen nincs igazam. Se jó, se rossz, se semmilyen ízlésben nincs demokrácia, kinek-kinek mi tetszik, ő dolga - csak Hollywoodban van demokrácia, és a nézők szavaztak. Végül is ez már a harmadik egész estés film a kánonban (elkészültéhez Vinnie saját házát is kénytelen volt elzálogosítani a forgatás befejezése érdekében, ami voltaképpen egész becsülendő is lehetne, ha volna bármi szerethető a filmben), de készültek rövidfilmek és játékok is, sőt állítólag derék színészünk további két folytatást tervez. Talán Uwe Bollt kellene megnyernie a tervhez...
A Riddick tipikusan az a fajta film, amiről teljesen felesleges írni, mert épeszű ember úgysem vár el tőle minőségi szórakozást, sőt semmilyen szórakozást sem (és akkor ennek függvényében vagy megnézi, de ugye nem tud csalódni, vagy nagy ívben elkerüli), így őt felesleges tájékoztatni ezen szórakozás nemlétéről potenciális megtekintés esetén. Az összes többi ember pedig baromi jót fog derülni rajta, és egyáltalán nem érdekli őket senki véleménye az ügyben (amit persze az ő szempontjukból nagyon is jól csinálnak, hiszen engem sem érdekel, ha egy művészfilm-rajongó értéktelennek titulálja a '70-es évekbeli horror-kedvenceimet - és a dolog éppen ezen szubjektivitása teszi olyan nehézzé érvényes kritika megfogalmazását egy ilyen esetben).
Amit viszont képtelen voltam feldolgozni, ez volt: egy olyan film, melynek története, fordulatai, valamint szereplőinek színészi játéka kizárólag a 8-12 éves korosztály fantáziájában ill. készségtárában fellelhető panelokból építkeznek (számítógépes játéknak elmenne az egész, ahogy van...), hogyan szerepeltethet olyan korhatár-szigorító jeleneteket, mint az emberi test csonkítása, darabolása, illetve a legdurvább: pucér(!) női mell? Ez vajon hogy megy át a szigorú producereken? Nem éri meg kizárni a film közönségét a filmről, halljátok-e!
Továbbá: ha már egyszer egy csapat ember csapnivaló forgatókönyvből, vacak színészekkel, ráadásul úgy tűnik, kellő tőke nélkül nekiáll leforgatni egy potenciális bukást, az "Annyira rossz, hogy az már jó" csúcsa felé menetelve miért vetik meg lábukat szilárdan az "Annyira rossz, hogy az még bőven kurvaszar" völgyében? Miért nem lehet amúgy Feast módra simán csak kifordítani pár sablont, szembeköpni pár elvárást és röhögni egy nagyot? Miért kell a végén büszkén komolyan vennie magát?
A Riddick nem tehet arról, hogy teljesen véletlenül múlt héten néztem újra az Alien sorozat első két részét és a Mad Maxet (melyekből bőségesen merít, és melyek stáblistájának egyetlen betűjéhez sem ér fel), mint ahogy azt sem volna teljesen igazságos felróni neki, hogy mennyivel jobb az összes többi megidézett film is, amelyből műfaji kliséit összelopkodták. Mégis, valamit előbb-utóbb muszáj lesz tenni az önmaguk okán is fájdalmasan rossz fércművek garmadája ellen (a közelmúltból: 10,000 B.C., G.I. Joe, A titánok harca, Sucker Punchstb), melyek "egyszerűen csak szórakoztatni" kívánnak, ám olyan mértékű szándékos és időleges(?) elhülyülést igényel, hogy egyáltalán élvezni lehessen őket, ami túl fárasztó ahhoz, hogy szórakoztató legyen, mert különben hamarosan nem lesz más.
"Aki azt állítja, hogy megértette a nőket, az nem értett meg semmit" -- Robert Evans
Carol Hammond (Florinda Bolkan) az idegösszeomlás szélén áll. A konzervatív felső-középosztálybeli szépasszony álmai ijesztő ellentétben állnak mindennapjai normáival: vágyai a gyönyörű szomszédnőhöz, Juliához (Anita Strindberg) húzzák, éjjelente a fantasztikus testű szőke hippidémonnal eltötött szex-session-ökről fantáziál.
Konzervatívéknál ilyenkor nem árt pszichiáterhez menni, aki azonnal le is csendesíti Carol háborgó pszichéjét: lezbálmai csupán jól nevelt tudatalattijának fortyogó kitörési kísérletei, a vad életstílus utáni, a társadalmi kötöttségek alóli felszabadulás iránti vágyakozásának förmedvényei – angol-módra szépen vissza kell nyelni őket, el kell őket fojtani. Carolt ez a tanács megnyugtatni látszik – hiába na, az orvos tanácsa illik az évek során belékondicionált, karót nyelt értékrendbe.
Carol nemsokára már a szomszéd lány lemészárlásáról álmodik, a kést is maga forgatja. És Julia a valóban, a valóságban, az életben is meghal: testét összekaszabolják – éppen úgy végeznek vele, ahogyan azt Carol megálmodta. A nő ettől – lassan de fokozatosan – tényleg kezdi eszét veszteni; a néző vele együtt képtelen a képzelgések és a realitás között dönteni. Vajon valóban Carol a tettes (a rendőrség ennek a változatnak a híve), vagy valaki lépre csalta? És ha igen, hogyan férkőzhettek az álmaihoz?
Az idő múlásával egyre több bizonyíték támasztja alá Carol ártatlanságát, és a kezdeti passzivitást magáról lerázva a nő magánnyomozásba kezd, amelynek eredményességét az is alátámasztja, hogy Carolt két fiatal hippi többször is megpróbálja eltenni láb alól. Kinek lehet érdekében egy zárkózott háziasszony életének tönkretétele? A hűtlen férjének (Jean Sorel), a mostohalányának (Silvia Monti) vagy éppenséggel saját joviális, politikusi babérokra pályázó apukájának (Leo Genn)? Carol csak magára számíthat a rejtély megfejtéséhez vezető, hullákkal szegélyezett úton...
Akik Fulcit csak bélfröcskölős, vérzuhatagos és narratív szempontból rokkant (amely persze még messze nem jelenti azt hogy ne lenne meg a maguk gore-sármja) zombifilmjei (Zombi 2 (1979), Paura nella cittá dei morti viventi (1980), L’Aldila (1981), stb.) alapján vágyik megítélni, annak a Lizard... felér egy kijózanító tökönrúgással: a film nemcsak kiválón megrendezett, megírt és eljátszott, de úgy egyébként is egy pazar giallo (olasz thriller).
Fulci rendezői tehetségének teljes arzenálját felvonultatja, virtuóz módon váltogatja a különböző elbeszélői megoldásokat; kompozíciói mérnökiek, legyen szó akár egy londoni establishing shot-ról vagy Carol álmairól; elegáns fahrtok torkollnak egzaltált kézikamerázásba, máskor osztott képernyős disszonancia teremt kontrasztot, Carol és Julia életstílusát összehasonlítandó (Brian DePalma ezt a technikát majd csak két évvel később kezdi agyonhasználni a Sisters-ben). Fulci, a precíz mesterrendező: aki nem hiszi, járjon utána.
Mesélői magabiztosságának bizonyítéka az is, hogy olyan műfaji kellékeket, mint pl. a fekete kesztyűs gyilkos, teljesen elhagy (Argentónál ez elképzelhetetlen lenne): a Lizard... túlnyúl a krimisztori keretein, és remekül motivált karaktereinek ill. olyan akkori tabutémák, mint a lezbianizmus és az erotizált erőszak segítségével kommentálja az emberi lélek sötétebb motivációit – meg azt a társadalmat, amely ezeket az ösztönöket előhívja. Ebből a szempontból a Lizard... szoros rokonságban áll Sergio Martino giallóival, aki szintén a jet set, a hatvanas-hetvenes évek hedonista-képmutató uralkodó osztályának köreibe helyezi filmjei történését.
Persze mint mindíg, a szálkát észrevesszük, saját szemünkben azonban a gerendát soha: Fulci nőellenes attitűdje ill. szalonszadizmusa már ebben a filmjében is szinte tapintható (amely aztán majd az 1982-es Lo squartatore di New York-ban éri el csúcspontját). Nőgyűlöletének okai magánéleti problémáira vezethetőek vissza – mindenestre a Lizard...-ban már egyértelműen jelen van (mint ahogy néhány korábbi, egyébként kiváló filmjében, pl. a Beatrice Cenzi (1969)-ben is) – nehéz lenne egy spoilermentesnek szánt kritika keretében körülírni az idevonatkozó filmbéli mozzanatokat, mindenesetre a fent említett “sötét lelki motivációknak” közük van a dologhoz rendesen.
Morricone zenéje itt nem kommentál, mint a Leone filmekben, hanem kísér, ahogy egy jól nevelt soundtrackhez illik – ez persze nem jelenti azt hogy kevésbé lenne hatásos, sőt: bár emlékezetes fő- és melléktémákat a Lizard... zenéjében hiába keresünk, egy ilyen történet esetében nincs is rájuk szükség. A maestro a zörejrockos, alternatív gyökereihez nyúl vissza inspirációért, disszonancia keveredik az akkori divat-beattel.
A szereposztás nem kevésébé hibátlan: Bolkan egzotikus-hideg szépsége (Fulci eredetileg egy hitchcock-szőkét akart – hiba lett volna!) kifejező erejű – szexvágy és őrület tombol nála a felszín alatt, majd szétpattan az arcbőre! Strindberg, bár nincs szövege, ebben az első szerepében hozza a tőle későbbi filmekben (La Coda dello Scorpione, 1971; Il tuo vizio é una stanza chiusa e solo io ne hola chiave, 1972, stb.) megszokottá váló formáját – ha Fulci öt percig tovább hagyta volna életben, a férfiközönség szétkaparja érte a vásznat! Jean Sorel a csapodár férj szerepében épp csak annyira halovány, hogy a gyanú árnyéka sikerrel vetüljön rá, Silvia Monti pedig édes, mint egy összeomlott cukrászda.
A film forgalmazási története botrányokkal tarkított, több helyütt, pl. az Egyesült Királyságban be is volt tiltva egy ideig. A cenzúrabizottságoknak leginkább az a jelenet szúrta a szemét, mikor Carol egy szanatórium beleiben bolyongva, üldözőjét lerázandó az ottani kísérleti laboratóiumba nyit be. Mivel a hetvenes évek elején vagyunk, és akkor még, a mai rendkívül civilizált viszonyoktól (HA!) eltérően sikk volt állatokon kísérletezni, az eléje táruló látvány enyhén szólva felkavaró: három vagy négy fehér pudlikutya lóg, végtagjaiknál kifeszítve, egyfajta állványzaton, feltárt mellkasuk pedig vérvörösen virít, benne a még mindíg dobogó szívükkel – a szobát pedig a szörnyű kínok között vergődő állatok szüntelen vonyítása tölti be. Na egészségünkre... Fulcit és Carlo Rambaldi maszkmestert (aki pár évvel később egy körte formájú, világító ujjú űrlényt állít össze Szenyor Spielbergnek) többször is bíróság elé citálták e néhány rövid beállítás miatt, utóbbinak minden kétséget kizáróan kellett az effektek álságának valódiságát bizonyítania, amit ő sikerrel meg is tett.
Az emberek olyan hiszékenyek...
Una lucertola con la pelle di donna. Olasz, 1971. Rendezte: Lucio Fulci. Producerek: Edmondo Amati és Maurizio Amati. Forgatókönyv: Lucio Fulci és Roberto Gianviti. Zene: Ennio Morricone. Fényképezte: Luigi Kuveiller. Vágó: Vincenzo Tomassi. Speciális effektusok: Carlo Rambaldi és Eugenio Ascani. Szereplők: Florinda Bolkan, Jean Sorel, Stanley Baker, Silvia Monti, Alberto de Mendoza, Penny Brown, Mike Kennedy, Ely Galleani, Georges Rigaud, Leo Genn, Anita Strindberg, Franco Balducci, Ezio Marano, Gaetano Imbró, Paál Erzsi és mások.
A horror maga az ismeretlen. Mindig az a legfélelmetesebb, ami kívül kerül az értelmezhetőség tartományain, hatalma önnön felfoghatatlanságából táplálkozik. A rémség erejét a sokk jelenti, ami eluralja elménket, ami ellen tehetetlenek vagyunk. Egyetlen módja, hogy szembeszállhassunk vele, ha képessé válunk kielemezni, közel kerülünk hozzá annyira, hogy megfejthessük. Nem zárkózhatunk el a lehetetlentől, saját hitrendszerünk kizárólagossága egy ponton túl nem támaszt, inkább bilincset jelent. Mikor egy nyilvánvaló veszélyhelyzetben makacsul hajtogatjuk, hogy: "Ez nem történhet meg", öntudatlanul öltjük magunkra az áldozatszerepet, hóhérainkat akaratlan felhatalmazva, hogy tegyék a dolgukat.
A film alapkonfliktusa az őrmester keresztény hite és a szigetlakók pogány rítusai, az ősi kelta hagyományokon nyugvó életvitelének összeegyeztethetetlenségéből fakad. Howie cselekedeteit a vallás határozza meg, emberi gesztusokra sem kapacitása, sem igénye nincs. Minden eseményt a hit szűrőjén keresztül fogad be, a világot csak a szentíráshoz és a törvény betűjéhez való viszonya által hajlandó értelmezni. A közvetlen tapasztalásnak az esélyétől is elzárkózik, az élet élvezeteit cél nélküli, súlyos eltévelyedésekként kategorizálja. A testi gyönyör ismeretlen előtte, undorral vegyes felháborodással szemléli a szigeten zajló szakadatlan bacchanáliát. Személyiségét hivatásának és istenének rendeli alá, egyenruháját a külső ingereket hárító lovagi páncélként viseli, amitől csak a fináléban válik meg: sokatmondó, hogy egy bohócjelmezre cseréli le.
A maga korában "a horrorfilmek Aranypolgára"-ként emlegetett A vesszőből font ember egyedülálló atmoszférájával és zavarba ejtő gondolatiságával nyújt felkavaró élményt, hátborzongatóan delejes fináléja pedig a valaha készült legerőteljesebb rémfilmek közé emeli. Hatása napjainkban is kimutatható: a Vaskabátok például nem létezne nélküle, a Simon Pegg által alakított Nicholas Angel egy markáns Howie-paródia (Woodward fel is tűnik a filmben egy mellékszerepben), de nyilvánvalóan Twin Peaks lakói is sokat köszönhetnek Summerisle közösségének, sőt, a film nélkül az Angyalszív pokoli New Orleans-a sem lenne olyan földöntúli hely, amilyennek megismertük. Robin Hardy rendező lassan, türelmesen állít csapdát nézőjének, mesteri praktikákkal tereli el a figyelmét, hogy aztán kegyetlenül kiforgassa keretéből a valóságot.
Nemzeti sajátosságunk valamiért, hogy amint hazánk filmgyártása minőségi produktummal örvendeztet meg minket, hajlamosak vagyunk azt egyedülálló és megismételhetetlen teljesítményként értékelni: A berni követ gyorsan magáénak tudhatta az egyetlen jó magyar thriller megtisztelő címét, ami csak azért meglepő, mert ilyen műfajú, minden ízében világszínvonalú alkotásért elég lett volna a 2011-es, szintén Kulka János főszereplésével és Köbli Norbert forgatókönyvéből készült A Vizsga című mozira emlékezni (hogy Gigor Attila remeklését, A nyomozót, vagy Antal Nimród Kontrollját ne is említsem). A berni követ nem annyira egyedülállósága okán érdemes a figyelemre, pusztán "csak" azért, mert egy jó ízléssel összerakott, a feszültséget teljes játékideje alatt fenntartó, kiválóan működő film, üresjáratok és felesleges mellékszálak nélkül.
A The Big Steal valószínűleg a „legvilágosabb” noir, amit valaha láttam – sőt, szinte nem is noir. A kategóriába inkább csak néhány cselekményelem, egy-két jelenet és fordulat, nameg a korszak, a közeg miatt illeszthető be – értsd: 1949-et írtunk, és a műfaj teljes erővel robogott, visszatekintve pedig nagyjából minden filmet noirnak neveznek, ami fekete-fehér volt, és a bűnről szólt (arról persze, hogy ez így mennyire indokolt, lehetne vitatkozni). Plusz a The Big Stealnek van a főszerepben egy Robert Mitchumja, aki szokás szerint nagyszerű, a rendezői székben meg egy Don Siegelje, aki már a Piszkos Harry előtt bő 20 évvel is tudta, mitől döglik a légy.
Fabrizio De Angelis szerette a pénzt. És nem volt hülye az öreg, tökéletesen tudta, hogyan tegyen rá szert. Mindig tisztában volt vele, hogy mikor mire van szüksége az olasz filmiparnak, lázasan követte a nagy szomszéd kontinens filmes trendjeit, vagyis ha egészen pontosan akarok fogalmazni, akkor tudta, hogy a makaróni mellett mikor mit lehet lenyomni a digó közönség torkán. Első fontosabb munkája a később méltán hírhedtté vált Umberto Lenzihez kötötte: ez volt a Napoli Violenta, a Betti-trilógia középső darabja. Lenzi után később olyan egyéb, az olasz filmiparban sztárnak nevezhető színészek és rendezők dolgoztak a kezei alatt mint, Laura Gemser, Maurizio Merli, Ian McCulloch, Ivan Rassimov, Enzo G Castellari (aki szerint Fulci neki köszönheti a Zombi 2 rendezői székét) és Joe D’Amato, a pornó európai fenegyereke.
Ha finoman és diplomatikusan akarok fogalmazni, akkor azt kell mondanom, hogy a sztori még az én olasz filmek iránt táplált mérhetetlen szeretetem ellenére sem mondható túl progresszívnek. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen lássuk be, hogy egy ilyen filmtől az ember nem vár mélyenszántó bergmani gondolatokat. Amit viszont várunk tőle, azt megkapjuk, méghozzá tömény esszencia formájában. A felvonultatott erőszak, a szinte vállalhatatlan színészi játék és a plágiumtól bűzlő szkript együttesen adják a film szépségét. Bár a veterán Girolami rendezésén erősen látszik, hogy nem mozgott otthonosan a műfajban, De Angelis vezetésével sikerült egy szórakoztató filmet összehozniuk, ízlésesen lekoppintva a Zombi 2-t, amelyből rengeteg dramaturgiai elem visszaköszön. De Angelis nem bízta a véletlenre a dolgot: előkapta Ian FUCKIN McCulloch-t és pár kisebb szereplőt Fulci filmjéből és elreptette őket az eredeti film forgatási helyszíneire. A végeredményre nem lehet panaszunk, hiszen mindenfajta fogyatékossága ellenére a Zombie Holocaustnak nincs egyetlen unalmas pillanata sem. És bár hiányzik belőle az a nyomasztó légkör, amely a Zombi 2-t körbelengte, és megtekintése közben a félelemtől sem rondítunk magunk alá, mégis tartalmaz megannyi groteszk és megmosolyogtató képsort, amelyek láttán egycsapásra beleszeret az ember.
"Szar sört olcsón is ihatok!", fakadt ki egy jeles barátom, mikor az Erzsébet téri nyitott bisztróban egy hatszáz forint körüli Tuborg korsó árat pillantottunk meg egy ártáblán. Hasonló érzés kerített hatalmába engem is a nemes egyszerűséggel Riddick címre hallgató filmet, Richard B. Riddick karakterének immáron sokadik mozgóképes kalandját nézve. Ennyire bűnrossz, vizuálisan fárasztó, intellektuálisan nézőjén egyenesen erőszakot tevő filmet ugyanis sokkal kevesebb melóból és pénzből is meg lehetett volna csinálni, a maradékot pedig valami értelmesebbre költeni, például szobrot állítani David Hasselhoff mellszőrének vagy szimfonikus feldolgozást csinálni a Scooter életművéből - lényegében mindegy, csak ne ezt!
Továbbá: ha már egyszer egy csapat ember csapnivaló forgatókönyvből, vacak színészekkel, ráadásul úgy tűnik, kellő tőke nélkül nekiáll leforgatni egy potenciális bukást, az "Annyira rossz, hogy az már jó" csúcsa felé menetelve miért vetik meg lábukat szilárdan az "Annyira rossz, hogy az még bőven kurvaszar" völgyében? Miért nem lehet amúgy Feast módra simán csak kifordítani pár sablont, szembeköpni pár elvárást és röhögni egy nagyot? Miért kell a végén büszkén komolyan vennie magát?
