Ekkora hisztériát a GTA IV okozott utoljára: az eladott példányszám rekordokat döntöget (24 óra alatt 310 millió dolláros bevétel, Hollywood döbbenten figyel), a kritikusok imádják, a játékot meg máris kitiltották több országból. Hogy mire fel ez a nagy hűhó, az részben a filmszerű megvalósításnak, részben pedig egy botrányos(an hatásvadász) jelenetsornak köszönhető, melyben a játékos egy hiperrealisztikus mészárlás tanúja lehet.
Előre leszögezem: hardcore játékosok messziről kerüljék a Modern Warfare 2-t és akár már most befejezhetik a cikk olvasását. Ez a program ugyanis nem a kihívásról szól: egy szuperlátványos interaktív háborús túra résztvevője lesz, aki befizet rá. És amit a játék ígér, azt maradéktalanul teljesíti is: aprólékosan kidolgozott jelenetek, filmszerű narráció és egy tonna adrenalin gondoskodik a maradandó élményről. Bár a program legnagyobb erénye a legsúlyosabb hibája is egyben: az alkotók a játszhatóságot áldozták fel a mozis látványvilág oltárán.
A filmesség azonban remekül működik, s már a játék eleji figyelmeztető szöveg is érezteti, hogy hatásvadászatban nem lesz hiány: a program lehetőséget ad bizonyos felkavaró jelenetek átugrására, mely missziót a játék szisztematikusan kihagyja. De erre még visszatérünk később.
A szóló kampány, ahogy a Call of Duty szériától megszokhattuk, botrányosan rövid. Edzett játékosoknak legfeljebb néhány óra szórakozást jelent, a keményebb nehézségi fokozatok meg inkább frusztrálóvá, semmint nehézzé teszik a játékot. A tartalom azonban annyira változatos (a cselekmény ide-oda ugrál, a sztori ellentétes aspektusaiból követhetjük végig a grandiózus csetepatét), hogy ezt a hibát lehetetlen nem megbocsátani a játéknak. Főleg, hogy ott van még egy meglepően szórakoztató multiplayer játékmód is.
A helyszínek változatosságára sem lehet panasz: amerikai kertvárostól a fehér házig, a fagyos orosz téltől az afgán homokvihar pusztító szeléig mindent a bőrünkön érzünk majd, de szó szerint: a kivitelezés olyan szinten realisztikus, a látvány annyira magával ragadó, hogy az ember legszívesebben csak állna és gyönyörködne a fantasztikusan animált tájakban. A gond csak az, hogy nem teheti: a program folyamatos harcra ösztönzi a játékost a cselekmény pörgősségének érdekében. Ez egy háborús játéktól nem is lenne gond, de néha már úgy éreztem szinte hátulról rugdossák a seggemet, hogy haladjak előre és ez gyakran frusztráló. Néha még arra sem volt időm, hogy megpróbáljam megkülönböztetni a játékost az ellenségtől, így aztán tüzeltem ész nélkül mindenkire; volt is friendly fire rendesen, szerencsére a játék ezt elég jól tolerálja.
Egy háborús játéktól végülis elég komoly body count várható és a Modern Warfare-ben ez mindenhogyan bekövetkezik, egyrészt a folyamatosan újragenerált ellenségektől, másrészt a bajtársak talán kicsit eltúlzott szerepe miatt: ha te nem lövöd le az ellenséget, a társak megteszik azt. Ez az első számú hiba, amivel az MW sorozat támadható: hogy árdkádszerű. A lényeg mindig az, hogy haladj előre. Márpedig ezt néha tényleg csak úgy érheted el, hogy belerohansz a golyózápor kellős közepébe. Nincs mit tenni, ez az árkádjátékok örök gyengesége és a fejlesztők ezen nem tudtak vagy nem is akartak változtatni.
Térjünk most vissza a bevezetőben emlegetett pályára, amelyik jónéhány fontoskodó önjelölt aktivistánál kiakasztotta a barométert. Nem csak a jelenet brutalitása, de a zavarbaejtően realisztikus kidolgozottság az, ami miatt a sajtó most háborog (bár a profi játékkritikusok nyilvánvalóan más szemmel nézik a dolgot). A probléma lényege pedig az, hogy a jelenetsor teljesen öncélú. A játékos még azt is eldöntheti, hogy csak passzív nézője vagy részese is lesz az explicit mészárlásnak, melynek lényege, hogy néhány bűntársaddal és egy-egy gépfegyverrel felvértezve ártatlan embereket lősz halomra. Értsük meg azonban, hogy az alkotók szándéka a nyilvánvaló hatásvadászat (márpedig ez a jelenet valóban hatásos, edzett thriller rajongók is két kézzel kapaszkodnak majd a karfába) mellett a jelenkor legnagyobb fenyegetettségének (értsd: terrorizmus) aktualizálása, ezért beszélünk Modern Warfare-ről. Az előző részekben sem volt másról szó, annyi a különbség, hogy a háború legális mészárszéket jelent, de az éppúgy áldozatokkal jár, mint egy terrortámadás. Utóbbi azonban leginkább ártatlan embereket vesz célba, meggyőződésem, hogy az alkotók szándéka ennek átültetése volt, semmi több.
De térjünk vissza a játékra magára: játéktechnikai szempontból a Modern Warfare gyenge közepes. Kevés a jól kontrollálható szituáció (a túlpörgetett cselekmény gyakorlatilag az egyik előre megkoreografált jelenetsorból a másikba rugdos), a kevés random történés viszont annyira véletlenszerű, hogy gyakran azt sem tudja a játékos, hogy ki lő vagy éppen honnan. Ez a játék másik nagy hibája a már említett árkádszerűség mellett.
A fegyverarzenálra pedig kár is kitérni: ízlés szerint bármelyikkel végigtombolható a játék, az egyetlen fontos tulajdonságuk a tárméret, a játék csak egy-két ponton kényszerít egy-egy specifikus fegyver használatára, ezen kívül viszont tényleg azt használsz, amit akarsz. Így aztán játékegyensúlyról is hiába beszélnénk.
Nem is ez a lényeg: ez egy interaktív film. A motion capture (a húsvér színészekkel felvett mozdulatok) egyszerűen tökéletes, ennyire élethű mozgáskultúrát játékban még nem láttam. Az arcmimika és az arcvonalak részletessége lenyűgöző, a megtévesztésig valósághű. De ugyanez mondható el a környezet és az időjárási jelenségek (eleredő eső, feltámadó szél, hó- és homokvihar, kavargó füstök stb.) kidolgozottságáról: nagyot léptek előre az előző részhez képest és nem is lehet más szóval jellemezni, mint hogy gyönyörű. Nagy kár, hogy nem nagyon van időnk gyönyörködni benne.
Említésre méltó még a filmvilágból kölcsönvett Hans Zimmer zenéje: néha mintha a Dark Knight taktusai csengtek volna a fülemben, de ez nem is véletlen. Ha imádtad a Sötét Lovag kemény, szintetikus és érzelmes, szimfónikus dallamainak váltakozását, akkor a Modern Warfare 2 ilyen szinten (is) le fog venni a lábadról.
A nagy felhajtás ellenére nincs szó forradalomról. A fejlesztőcsapat hozta a kötelezőt, ujjgyakorlat ez tőlük, de amit csinálnak, az brutálisan jó. A Modern Warfare 2 annak ellenére, hogy játéknak átlagos, meghökkentően hatásos. A sztori aktualitásai drámai hangsúlyt kölcsönöznek a közepes minőségű játéknak, egyszerűsége miatt széles rétegekhez eljut, s a háború úgy látszik még mindig hálás téma, legyen szó filmről vagy játékról. A háborús FPS-ek közül nem tűnik ki, ám interaktív moziként az abszolút csúcs.
Tavaly áprilisban tűntek fel az első képek egy szettről, amelyről rögtön látszott, ha valaki komolyan Lego City-rajongónak vallja magát, annak ezt meg kell szereznie. Egyrészt azért, mert - bármilyen furcsán hangzik - lakó-, és egyáltalán, épületekkel nem annyira kényeztet el minket a LEGO, másrészt pedig hosszú idő után újra és végre feltűnt egy busz a szettben.
I. Alapadatok
neve: City Corner (a magyar katalógusban: Utcasarok) sorozatszám: 7641 témakör: City kiadás éve: 2009 kockaszám: 483 minifig: 5 ára: 13.010,- Ft. (új, legoáruház)
II. Mi van a dobozban?
Ahhoz képest, hogy mekkora szettet ígér a fotó, a doboz nem a legnagyobb szabványos méret. Kinyitva 5 számozott zacskót találunk, matricákat, illetve külön csomagolva a plateket. A csomagok egységekre bontják a dobozt (busz, buszmegálló, bringabolt, pizzeria). Leírásból kettő érkezik, összenő, ami összetartozik.
III. Játékmenet
Talán a busz a legnehezebb rész az egyébként átlagos/könnyű nehézségű készletben. Azért talán, mert azt nem én raktam, de a csajom, azonban még így is meglehetős hosszú játékidőt ígér és ad. A matricázás a francsetudja miért remegő kezem okán örök para, pedig abból elég sok van a tábláktól a busz járatszámon át a reklámokig.
5/10 a kockákért. A kor LEGO követelményeinek megfelelően kocka alig, hatalmas panelek viszont nagy számban vannak. A pizzéria épületében viszont vannak jó ötletek és elemek, különös a tetőtér körül. Hiányolom, hogy a készlethez nem jár legalább 1 útelem.
7/10 az áráért. Nem kis készlet, nem őrült drágán.
Összességében 6,5/10, jó vétel. Leginkább azért nem matematikai átlagot vontam, mert jobb a készlet annál, mint amit előzetesen gondoltam róla. Nem bántóan nagy, egészen illeszthető a régi Town készletekhez és a busz sem otromba, sőt, nagyon is szerethető.
Vallási szekta és gyerekbanda a savvérű, kétpofájú idegenek ellen, akik csak ölnek, és ölnek – de azért továbbra is az ember az igazi gonosz.
Köszönhetően a Carthaphilusnak, ami olyan klasszikusokat igyekszik lenyomni a fejlődésben csúnyán visszamaradott magyar képregénypiac torkán, mint a Watchmen és a Sandman, hosszú idő után ismét van Aliens képregényünk. Sőt, mindössze négy hónap telt el az első, tanult kollégám által már megrágott kötet, és jelen írás tárgyának megjelenése közt, ez pedig mindenképpen dicséretes tendencia. Ahogy a cím is mutatja, ebbe a képregénybe két történet került, vagyis nem négy one-shottal van dolgunk, hanem egy hosszabb, háromrészes sztorival (Szemfényvesztés), és egy egyrészes szösszenettel (Kísértet). Elöljáróban: mindkettő élvezetes olvasmány, de egyik sem tesz hozzá semmi lényegeset az Alien mítoszához.
A Szemfényvesztést a ma már veterán Aliens-írónak számító John Arcudijegyzi (ő áll a nemrég indult új Dark Horse-os sorozat mögött is), de talán érdekesebb, hogy rajzait a fantasy-legendának, Richard Corbennek köszönhetjük. Az öregnek igen sajátos stílusa van, ami messze nem passzol mindenhez, és az Alien érdekes határeset: furcsán torz, szándékosan aránytalan, sőt, néhol egészen groteszkbe hajló vonásait különös, bizarr komikum hatja át, egy olyan, semmi mással össze nem téveszthető látványvilágot eredményezve, ami mintha egy skizofrén őrült gyermekeknek szánt képeskönyvéből bújt volna elő. Távolról sem egyértelmű választás a savvérű idegenek illusztrációjához, és maguk a lények nem is festenek túl meggyőzően – ám míg Corben zavarba ejtő abszurditása hozzájuk nem, a karakterekhez, és a környezethez, amiben mozognak, nagyon is illik. Arcudi története ugyanis, jellegét tekintve a David Fincher rendezte harmadik mozifilmhez áll a legközelebb: egy galaxistól elszigetelt, magára utalt, sajátos körülmények közt élő mikrocivilizációról van szó, amelynek egyedi ízét a fegyenctelep helyett itt egy bizarr vallás adja.
A sztori különlegessége, hogy középpontjában nem annyira az idegen áll, mint inkább ennek a különös civilizációnak az évszázadokra visszanyúló titkai, és azok a döntések és fordulatok, amik a sorsát a cselekmény lezárásával új irányba lendítik tovább. Az alien „csak” egy eszköz az író (és egyes karakterek) kezében, katalizátorként szolgál az események kibontakozásához. És bár a filmek (illetve regények, képregények stb.) is az emberi ostobaságról, gonoszságról és kapzsiságról szólnak, ez korábban ennyire explicite nem került előtérbe. A koncepció érdekes, jól működik, és Arcudi ügyesen építi fel a sztorit: az egyes karakterek közti kapcsolatok, az érdekek ütközései, a sztori alapjait felfedő flashbackek mind a helyükön vannak, és a Szemfényvesztésnek kifejezetten előnyére válik, hogy nem csak egy szimpla „ember a szörny ellen” történetet erőltet.
Jay StephensKísértetcímű képregénye ellenben már jóval egyszerűbb. Afféle egyetlen ötletre épülő helyzetgyakorlat, amiben hőzöngő, bandázó gyerekek kerülnek szembe egy vénséges, lassan mozgó aliennel, és az egész egy kísértettörténet kliséjére épül. A végtelenül egyszerű „úgysem mersz bemenni a szörny barlangjába-csakazértis bemegyek-ez tényleg egy szörny barlangja-fejvesztve menekülök” cselekményt Stephens egy pofás, bár nem meglepő fonákkal zárja le, ami biztosítja, hogy ebben a sztoriban is az ember legyen az igazi gonosz. Az Alien-mítosszal szemben támasztott egyik legfőbb követelmény tehát pipálható, és persze az egyszerűség sem mindig hátrány: a Kísértet remek tempójú, filmszerűen pörgő comic, ami eleve nem arra született, hogy megváltsa a világot – gyors szórakoztatásnak pedig gond nélkül megteszi. A rajzoló itt Eduardo Risso, aki a 100 Bullets kapcsán híresült el – és azt rögtön megállapíthatjuk, hogy a gettók, bárok, és a felső tízezer romlottságtól bűzlő bűntanyáinak ponyvás-noiros ábrázolása jobban fekszik neki, mint egy sci-fi horror világa, egy rémisztő, mélyen beteges erotikát sugárzó lénnyel a középpontban. Úgyhogy annyiban mindenképpen rokon a kötetben szereplő két történet, hogy az alien egyikben sem néz ki valami jól.
Az idegenek megjelenése egy másik pontban is közös: sem Corben, sem Risso nem próbálkozik azzal, hogy pusztán sejtesse a lény jelenlétét, és mondjuk árnyékokba rejtse alakját. Persze már James Cameron is egy totális háborúban halomra lőhető csordává változtatta Ridley Scott klausztrofób filmjének szinte kinyírhatatlan szörnyét, úgyhogy ez a fajta „elkendőző” ábrázolásmód nagyjából azóta okafogyott, de a rajzolók még ehhez képest is egy kicsit túl élesen, túl nagy fényben és túl egyértelműen mutatják meg a szörnyet (ld. még: borító) – és ez még a legfélelmetesebb lényből is képes előbb-utóbb kivenni a szuflát.
A magyar kiadás a Carthaphilustól (de jó is ezt leírni) már megszokott minőséget képviseli, legyen szó akár a borítóról, akár a papírról, akár a fordításról. És bár nyilván vannak az eddig megismertnél jobb Aliens képregények, ez egyáltalán nem baj: egyrészt mert legalább van mire várni (és ha minden jól megy, nem is hiába), másrészt pedig mert ezek is meglehetősen szórakoztatók.
Pontosan tíz év telt el a Blair Witch Project bemutatása óta. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy az amatőrfilmes társadalom újra kitermeljen magának, amgából egy minimálköltségvetésű, viszont a hollywoodi blockbusterek sikereit ostromló horrort. Azért a nagy előd para-szintjét sajnos nem sikerült elérni.
A horror az egyik leghálásabb zsáner az elsőfilmesek számára, hiszen kellő kreativitással olcsón lehet valami igazán látványosat és hatásosat alkotni. Ha azonban még arra sincs pénzünk, hogy egy lelkes és kezdő maszkmestert megfizessünk néhány zombimaszk előállításáért, még mindig támaszkodhatunk arra az elméletre, miszerint mindig sokkal félelmetesebb az, amit nem láthatunk. Így tette ezt Oren Peli rendező is, akinek a legenda szerint akkor jutott eszébe a Paranormal Activity ötlete, amikor egy éjjel egy polcon lévő doboz magától leesett a szobájában, pedig nagyon stabilan a falhoz volt tolva. Egy lelkes filmes ilyenkor nem törődik az anyagi korlátokkal, és az őt izgató sztorit akkor is elmeséli, ha csak néhány ezer (11 vagy 15, a netes információk szerint) dollár áll rendelkezésére. A helyszínen sokat spórolt, ugyanis a saját családi házában forgatott, más helyszínre pedig nem is volt szükség.
Peli ügyesen elkerülte a klasszikus kísértetházas filmek csapdáját, miszerint miért mennek a szereplők folyton vissza a házba, ahol minden éjjel egy szellem válogatott borzalmait kell átélniük. Az ő verziójában a kísértet/démon az egyik szereplőhöz kötődik, tehát hiába is mennének bárhová, az mindig követni fogja őket. Mondjuk kíváncsian néznék meg egy kísértettámadást egy tömött diszkó közepén, de ez a fajta tömegbe menekülési mód talán csak számomra tűnik logikus megoldásnak. Az amatőr kézikamerás felvételek itt indokoltak, mivel a szereplők maguk veszik filmre a paranormális történéseket, és még azt az irrealitást is elkerülik, hogy a legnagyobb bajban nem a filmezéssel vannak elfoglalva a Cloverfield vagy a Blair Witch szereplőivel ellentétben. Az ilyenkor állványon lévő kamera miatt persze sok érdekes történésről maradunk le, de a felvételek így maradnak reálisak, sőt nem is baj, hogy időnként ráhagyják a dolgot a fantáziánkra, amivel még a költségeken is spórolnak.
A két ismeretlen főszereplő (Micah Sloat és Katie Featherston) végig hiteles és szimpatikus, viszont Peli talán túl sok időt tölt velük a nappali beszélgetős részeknél. A Paranormal Activity ilyenkor sem válik unalmassá, viszont sokáig nem értjük, miért tartják az USA-ban a filmet minden idők egyik legfélelmetesebbjének, amikor egy-két rejtélyes ajtómozgáson, és pár fura éjszakai zajon kívül az első hetven percben semmi nem történik benne. Peli aztán az utolsó tíz-tizenöt percben tényleg kitesz magáért, és két valóban csontig hatolóan félelmetes szcénával ajándékoz meg minket. Kétségtelen, hogy van tehetsége a műfajhoz, de a készülőfélben lévő Paranormal Activity 2-ben reméljük nem vár az ijesztgetésekkel az utolsó percekig. A végeredményében pozitív összképhez az is hozzátesz, hogy a sztori végén a vászon elsötétül, és stáblista nélkül kell kisétálnunk a moziteremből.
Idén az igazi ínyencek egyetlen horrorkomédiát vártak csak a ködös Albionból, a már nevében is izgalmas Leszbikus vámpírok gyilkosait, amiről azonban kiderült, hogy iszonytatóan ostoba, vértelen és humortalan film (ráadásul különösebben erotikusnak sem nevezhető). A hasonló témát boncolgató Doghouse-t, amelyet ugyancsak idén dobott piacra a népszerű P2P-kiadó, és szintúgy brit produkció, nem övezett ilyen hype, de mégis jóval szórakoztatóbbra sikeredett.
A Doghouse-ban nincs egy darab leszbikus vámpír sem, viszont hasonló a szituáció: fiatal férfiak egy csoportja leutazik vidékre, egy isten háta mögötti faluba, csajozási és relaxációs (értsd: vedelési) szándékkal, illetve, hogy segítsenek a legjobb havernek elfelejteni, hogy épp most dobta ki az asszony. Hogy pontosan miből gondolják azt, hogy a párszáz lelkes porfészkek tele vannak egyszerre hamvas és dögös fiatal nőkkel, akik csak rájuk várnak, az egyik filmben sem derül ki. A Doghouse hősei a Moodley nevű faluban kötnek ki, amely első pillanatra teljesen kihaltnak tűnik, míg elő nem kezdenek mászni a férfihúsra éhező felajzott nőstények. A dolog szépséghibája csupán annyi, hogy a helyi lányok és asszonyok a szó legszorosabb értelmében akarják felfalni a látogatókat. A folytatás a horrorkomédiák, pontosabban a zomkomok koreográfiája szerint alakul, még ha utólag ki is derül, hogy nem igazi zombikról, hanem vírusfertőzöttekről van szó, akik ráadásul mutálódni is képesek.
A legutóbbi, Geekzen tárgyalt horrorkomédia kapcsán Chavez kolléga biztosította a híveket arról, hogy nincs a Shaun of the Dead trónja veszélyben, ugyanezt itt felesleges lenne megtenni, mert egy pillanatra sem merül fel, hogy a két film ugyanabban a ligában indulna. A Doghouse-nak pont annyival szerényebbek az ambíciói, amennyivel az alkotói is szerényebb képességűek. A maszkokra, a trükkökre és a gore mennyiségére ugyan sok panaszunk nem lehet, annál bosszantóbbak a forgatókönyv pongyolaságai, már ami a történet műfaji vonatkozásait illeti. Vajon a feldühödött vérasszonyok, akik a közelharcban elég erősnek tűnnek, és szerszámaik is vannak (mindenki az egykori szakmája eszközét használja: a fodrász az ollót, a hentes a bárdot, a fogorvos a fúrót), miért torpannak meg egy ablaküveg előtt, miközben a főhősök odabent teázgatnak? A történet vége felé kapunk ugyan némi magyarázatot a (kvázi)zombi-epidémia kialakulásának okairól, de nem ez a film erősebb oldala.
Az alapszituáció kínálta ziccereket jóval ügyesebben csapdossa le a Doghouse, vagyis azt, hogy itt tulajdonképpen a „nemek csatájának” dramatizált, horror-verzióját láthatjuk férfi szemszögből. Az intróból, amelyben a szereplők elindulnak otthonról a hétvégi „boy’s weekend”-re, kiderül, hogy egyikük sem él éppen egészséges, kiegyensúlyozott párkapcsolatban. Az egyik végletet azok képviselik, akik felett az asszony vagy a barátnő (vagy a barát: van egy homoszexuális is a csapatban) totális kontrollt gyakorol, vagy próbál gyakorolni, a másikat pedig Neil, aki kizárólag egyéjszakás kalandokban utazik. Adott tehát négy, magát férfi mivoltában elnyomottnak érző férfi (plusz egy ötödik, aki alapból nem sokra becsüli a nőket), így aztán amikor Moodley-ban aprítani kell a hárpiává változott nőket, nem csak az életükért küzdenek, de a hétköznapok során felgyülemlett frusztrációikat is levezethetik. A film első fele tulajdonképpen politikailag teljesen korrekt, itt még a főhősök (de leginkább Neil) beszűkült macsó-mentalitása a fő poénforrás, mintha csak azt kapnák, amit megérdemelnek. (A legszebb: amikor vitatkozni kezdenek azon, melyik zombinő a dögösebb.) A végére aztán lassan kiderül, hogy itt épphogy nem a macsóság kritikájáról, hanem az ünnepléséről van szó. Hogy a néző pontosan értse, miről van szó, Vince (a kirúgott és emiatt depresszióba zuhant férj), össze is foglalja a végén egy monológban: „Azzá válunk, amivé akarják, hogy váljunk. Megbízhatóak, érettek, háziasítottak. És mi lesz mindig a vége? Ránk unnak. Ha a nők csak egy háziállatot akarnak, miért nem vesznek egy kibaszott labradort? Elegem volt ebből! Mától azt kapják, amit látnak.”
Az alkotók persze ügyelnek rá, hogy az efféle nagyjeleneteket egyből idézőjelbe, és a műfajparódia részévé tegyék, de a lényegen ez nem változtat. A Doghouse a nagy női emancipációban magukat elnyomottnak, férfiasságuk lényegétől megfosztottnak érző férfiközönségnek szól, már-már populista módon. A „nemek harca” témát fel lehetett volna kicsit komolyabban is dolgozni , valahogy úgy, ahogy azt a Mély harapás teszi (női oldalról, természetesen), de még a komédia sem működik mindig: az infantilis poénokból kevesebb is elég lett volna. Ennek ellenére a film összességében friss és lendületes, meglepően jó a fényképezés, magabiztos a rendezés, és telitalálat a casting (létezhet olyan brit macsófilm, amiben Danny Dyer nem kap szerepet?). Kábé erre találták ki a kifejezést: guilty pleasure.
(A film nem érdemelne 4 csillagot, csak 3 és felet, de mivel olyan itt nincs, felfelé kerekítettem.)
Az év legjobb szar filmje a Crank 2 mellett: tömény audiovizuális őrület, szempróbáló akcióorgia, bizarr videóklipes hullámvasút, guilty pleasure a javából. Menekülő ember a konzolgenerációnak.
Mark Neveldine és Brian Taylor író-rendezők láthatóan csak egyvalamihez értenek, de ahhoz legalább nagyon. A Crank-filmekkel megmutatták, milyen tökéletesen passzol a modern klipek kavargó, villogó, agyonvágott, szétszűrőzött, tarka látványvilága egy magát lazán félvállról vevő, ironikus akciómozihoz, és ugyanezen az úton járnak a Gamerrel is. A kevesebb mint másfél órás, de hiperintenzív antiesztétikájának hála jóval hosszabbnak tűnő adrenalinbombának nincs se agya, se szíve, humora és töke viszont annál inkább van, és többre nincs is szüksége.
A jövőben a számítógépes játékok szerelmesei már nem pixeleket irányítanak, hanem hús-vér embereket, akik egy milliók által nézett valóságshow-ban (Slayers) bábokként rángatva ölnek és halnak. Halálra ítélt bűnözők ők, akik így kapnak egy utolsó esélyt az életben maradásra: aki túlél 30 csatát, az szabad. Persze ez még senkinek nem sikerült, és most is csupán a hatalmasok disznóságai miatt ártatlanul elítélt Kable áll közel hozzá, aki mellesleg csak haza akar jutni a feleségéhez és a kislányához, tökmindegy, hány hulla szegélyezi az utat.
Neveldine és Taylor nem tökölnek sallangokkal, pontosan tudják, hogy mit akarnak, és azt meg is valósítják. Nem kellenek kidolgozott karakterek, sziporkázó dialógusok és rafinált történet, sem érzelgősség és tanulság, csak egy még épphogy elviselhető, tébolyultan hektikus képi világ, amiben szünet nélkül süvítenek a golyók, és robbannak a gránátok. A Gamer első fele tökéletesen működik, a csaták szemfájdító forgataga és esztelen tempója egy pillanatnyi nyugalmat nem enged a nézőnek. Amikor Kable később kikerül a játékból, a cselekményen már eluralkodnak a szálelvarrási kényszerből adódó toposzok: családot kell menteni, és főgonosz ellen kell szervezkedni. Ez az a pont, ahol az íróknak muszáj a sztorival foglalkozniuk a mészárszék helyett, és a lendület érezhetően megtörik.
Így is van azonban épp elég elborult ötlet (nameg kivillanó cici), ami fenntartja a figyelmet. A szédítő akciókat ugyanis a tönk szélén álló társadalom végletekig fokozott, gonosz, cinikus, gúnyos szatírája ragasztja össze: bizarr valóságshow-k, zseniálisan pojáca celeb-főgonosz (a castingos észnél volt: Michael C. Hall telitalálat a szerepre, finálé előtti abszurd tánca pedig frenetikus), vaskos trágárságokkal előadott hírek, cirkusszal etetett nép, négy fal közt begubózott emberek, virtuálissá alacsonyodott kommunikáció és kontroll nélküli tudomány. Ellentétben a Crankkel, az alkotóknak itt mondandójuk is van, de ebből nem csinálnak nagy ügyet – a társadalomkritika szépen meghúzza magát két zúzás közt, és inkább csak annak briliánsan őrült ürügyeként van jelen.
A mellékszerepekben egy rakás ismerős arc kényeztet minket (Kyra Sedgwicktől Alison Lohmanen át John Leguizamóig), a főszerepben pedig a kellően tökös és kőkemény Gerard Butler domborít meggyőzően. Igaz, karaktere, Kable feleolyan cool sincs, mint az emberi úthenger, Chev Celios, de van elég szufla és ötlet a filmben, ami kárpótol érte. A Gamer nem a nagyapák mozija, viszont célközönsége számára az év első számú bűnös élvezete lehet.
Mindenkit megnyugtathatok, nem történt trónfosztás, minden idők legjobb zombis vígjátéka továbbra is a Shaun Of The Dead maradt. Várjunk csak! Ez igazából pont, hogy nem egy megnyugtató hír. Na, akkor még egyszer. Mindenkit el kell, hogy keserítsek, nem történt trónfosztás, minden idők legjobb zombis vígjátéka továbbra is a Shaun Of The Dead. A Zombieland pedig megmaradt egy nagyon ügyes próbálkozásnak.
Az összehasonlítás elkerülhetetlen, hiszen már az első kritikák is a méltán sikeres brit etalonhoz mérték a filmet, de saját bevallása szerint magát a direktor urat is inspirálta a regnáló klasszikus. De szerencsére ennyiben ki is merült a dolog, mert itt szó sincs replikáról, még hasonlóságot, kölcsönzött elemeket sem nagyon lehet felfedezni benne, a Zombieland pedig kábé úgy különbözik a Shaun of the dead-től, mint az angol humor az amerikaitól.
Shaunék jó angol szokás szerint a kocsmában kerestek menedéket, a Zombieland szereplői viszont nem nagyon maradnak egy helyben, vagyis egy road-movieval van dolgunk. Főhőse a Jesse Eisenberg alakította Columbus (a filmben mindenki az úti céljának megfelelő városról van elnevezve), a zombik által alaposan leélt világban magára maradt kollégista diák, aki éppen a szüleihez tart hazafelé. A film gerince tulajdonképpen az ő alkalmi narrációja, és a zombi támadások túlélését megkönnyítő, a képernyőn 3D-ben is megjelenő szabályai, melyek visszatérő elemei a sztorinak és valóban ötletesre sikerültek. (Csak példaképpen, hogy értsük: Ilyen például az első szabály, a megfelelő erőnlét („Elsőként a kövérek haltak meg”), vagy a 2. számú szabály, miszerint mindig kétszer lőjjünk/üssünk a zombikra, biztos, ami biztos.) Ezeket és még néhányat a filmben nem szereplők közül már egyébként a film promóciójaként is megnézhettünk a neten. Columbust útközben egy Tallahassee (Harrelson) nevű különös déli fickóval hozza össze a sors. A kígyóbőr kabátot viselő cowboy kalapos suttyó tulajdonképpen az utolsó amerikai akcióhős, egy tehetséges zombikiller, aki imádja a fegyvereket, és akinek egyetlen igazi célja, hogy találjon egy Twinky nevű hülye amerikai édességet még valahol. Woody Harrelson parádés a szerepben, ami nem is csoda, hiszen a karakter kialakításában jelentős részt vállalt.
Ha már találkoztak, akkor úgy döntenek, hogy ketten együtt haladnak tovább, át Zombiföldén a céljaik felé, de a sors az útjukba sodor még két leányzót, egészen pontosan egy ravasz testvérpárt. A szexi kamasz Wichita (Emma Stone) és a 12 éves, de belevaló Little Rock (Abigail Breslin) eleinte jól átverik őket, kétszer is lenyúlják az autójukat és fegyvereiket, de aztán természetesen úgy alakul, hogy végül ők is úti- és sorstársai lesznek a két férfinak. A társaság útközben hol zombi-attakokat ver vissza, hol élvezi a kiürült világban maradt apró örömöket, majd a kezdeti bizalmatlanságok ellenére a kényszer szépen lassan csapattá kovácsolja őket, és hát ahol egy leányzó meg egy srác is van a leosztásban, ott ugye még bármi is megtörténhet.
Eltalált és szerethető karaktereket sikerült írni a filmhez, a történetet pedig gyakran a dráma irányába sodorták, így aztán a poénok sem egyenletesen hullanak, és általában nem is szólnak mindig akkorát, a viccek célkeresztjében pedig ezúttal nem is annyira a zombik, hanem maguk az élők állnak. Woody Harrelson és Jesse Eisenberg párosa nagyon működik, ennek megfelelően főleg Columbus cinikus, és Tallahassee macsó beszólásai, plusz néhány kikacsintós poén gondoskodik a komikumról, bár olyan igazi térdcsapkodós, a jövőben sokat idézendő gegek nem nagyon akadnak, a drámai vonal ugyanis kicsit elüti az élét mindegyiknek, mintha a készítők tudatosan próbáltak volna politikailag korrektek maradni, és inkább egy családi mozit csinálni belőle. Bill Murray cameója viszont mindenképpen a film egyik csúcspontja.
A zombik, akik mellesleg itt is a sprintelős fajtába tartoznak, néhol túlságosan is a háttérbe szorulnak, és ráadásul az egyébként remek smink ellenére sem lettek túl ijesztőek, a gore-t pedig alaposan ki is spórolták a filmből, bár egy vígjáték esetében ez talán még el is fogadható. Az akciójeleneteknek is megpróbáltak némi stílust adni, és ez a zúzós metál zenére komponált belassított zombiaratás elég tetszetős is lett, a slow-motion technika azonban a főcímnél sikerült a legötletesebbre, amikor is a Metallica „For Whom the Bell Tolls”-ára a zombivírus kitörése utáni napokból kapunk vicces, montázsszerű összeállítást. A nagy mellű zombi sztriptíztáncosnő elől sörrel a kezében menekülő öltönyös emberek, vagy a lángoló zombi által kergetett tűzoltó lassított látványa valami elképesztően és morbid módon vicces lett.
A film a mozikban nagyon erősen nyitott, a kritikák szinte kivétel nélkül méltatják, és már egy esetleges folytatásról is rebesgetnek valamit. Mindezek teljesen indokoltak, mert a Zombieland egy nagyon szórakoztató slágerfilm, olyan, ami a zombi-fanatikusokat ugyanúgy kielégíti, mint az átlagos nevetésre vágyó moziba járó közönséget. A Shaun-t azonban nem sikerült megingatnia pozíciójában, hiába is áll az Imdb-n jelenleg előkelőbb helyen. Edgar Wright-ék komédiája egyenletesebb, harsányabb, nagyobb szíve van, persze lehet, hogy csak azért tűnik így, mert európaiként valahogy mintha közelebb állna hozzánk. Ruben Fleischer filmje viszont macsósabb, tökösebb, amerikaiasabb, és ezért kicsit felszínesebb is. De igazából a DVD-ket illik majd egymás mellett tartani a polcon.
Nem emlékszem, hogy idén bármelyik filmen jobban szórakoztam volna, mint miközben az Orphant néztem - efféle grand guignol, groteszkbe hajló, véres-rosszindulatú, mégis sötéten humoros horrorfilmet mostanában már csak nagyon ritkán készítenek az amerikaiak.
Eredetiség az mondjuk nem sok van benne. Kate (Vera Farmiga) a harmadik gyerekével terhes, de ezt elveszíti. Anyai érzéseinek mintegy tokot keresve - mert annyi van neki, hogy a két korábbi kölöknek túl sok! - férjével (Peter Sarsgaard) örökbe fogadnak egy korához képest rendkívül érettnek mondható árvát, Esthert (Isabelle Fuhrman). Okos, művelt kislány, akinek kedvenc hobbija a festés. Egyetlen különcsége, hogy a csuklóira és a nyakára kötött lányos szalagokat nem hajlandó sosem levenni. Istenem, van ilyen... én sem megyek soha fürödni, hacsak legalább hárman nem néznek közben.
Idővel persze halmozódni látszanak a huncutságok arrafelé, amerre Esther jár: osztálytársa lezuhan a mászókáról, az apácának, aki tanúja volt örökbefogadásának, valaki péppé kalapálja a fejét, illetve mostohatestvéreit is egyre több "véletlen" baleset éri... Lehet, hogy az ártatlan külső mögött határtalan sötétség tátong? Létezik, hogy a kedves házaspár valami nagyon-nagyon-nagyon furcsát fogadott örökbe? És előfordulhat, hogy áldás az abortusz?
A "hirtelen-lett-egy-gyerekem-de-hibás-és-most-visszaváltanám" horrorista alműfajnak számos példánya létezik, kezdve a klasszikus Bad Seeddel (1956), általhajtva az Ómenen (1976), és beleütközve Joseph Ruben Good Sonjába (1993), amelyben Frodó és Hómalón gyepálta egymást. De mondom, ezek csak kiragadott példák, van ilyesmiből egy rakás. A rohadt kiskölkök ijesztőek, mindig is mondtam. Ám nem tagadhatom, az összes közül az Orphant élveztem a legjobban (na jó, az Ómennel együtt lohol, fej fej mellett.) Hideg konzekvenciájában egyébként leginkább Dennis Dimster 1992-es Mikey-jára hasonlít, amelyben szintén egy pöttöm pszichopata szedte áldozatait.
Az Orphanban megvan az a fekete, kegyetlen lendület, ami kiveszett a mainstream horrorfilmből: néha nagyon is tabuszélen sétafikál (át nem lépi őket, annyira azért nem bátor), a vérontást meg jókedvvel műveli. Nem cinikus, száraz és komputeren kiszámított, mint a trágya Fűrész-filmek vagy a mostanában ránk zúdított istentelen, futószalagon gyártott horror-remake-ek. Kedvvel fetreng ugyan a műfaji klisékben, de jópárat kifordít, sőt túlhúz: a film csavarja az egészet átlódítja grand guignolba, néhány másodpercig szóhoz sem fogsz jutni, "ne neeeeem, ennyire nem eshetnek túlzásba, ezt a faszságot...", de aztán magadhoz térsz, és rájössz, hogy nagyon is passzol a film vágtató agyamentségéhez.
A rendező, Jaume Collet-Serra 2005-ös Viasztestek című munkája sem volt rossz, az Orphan meg már egyenesen kiváló. Remélem a csávó megmarad horroristának. És továbbra is játszatja a Vera Farmigát. A csaj arcát órákig tudnám bámulni - nem egy kimondott szépség, de egy ilyen arc ezerszer izgalmasabb, mint a szőke tucatszilikon-picsák bármelyikéé.
Egy lány meztelen holttestére bukkannak egy észak-olasz kisváros melletti tó partján. A film nemzetisége és a kiinduló helyzet miatt adja magát a jellegzetesen olasz krimik, a giallok felemlegetése. Aldo Lado gialloiból (Who Saw Her Die, Malastrana) ismerős melankolikus, tragédiát sejtető atmoszféra hajnali ködként telepszik rá erre a filmre is. Másrészről nem árt észben tartani, hogy manapság Dario Argenton kívül már senki nem próbálkozik a műfaj életben tartásával - A giallo mesterének kései filmjein kívül az Eyes of Crystal a kivétel, ami erősíti a szabályt – és igazából neki is fel kellene hagynia vele, mert a sorozatos önismétléseivel csak a saját legendáját rombolja.
Visszatérve a Tó leányára, ott kísért benne az elődök szelleme, de ha a zsáner bombasztikus stílusjegyeire várunk, hogy feltűnjenek, akkor csalódnunk kell. Andrea Molaioli rendezői debütálása visszafogott, minimalista munka, mindig csak sejtet, és alig mutat meg valamit. Nélkülöz mindenfajta vizuális extravaganciát, burjánzó szexualitásnak híre-hamva sincs, hiányoznak a gondosan megkoreografált gyilkosságok, valamint a pezsgő nagyváros helyett rurális környezetben bonyolódik a cselekmény. A helyszín miatt még eszünkbe juthat Lucio Fulci Don't Torture a Duckling című alkotása, mivel a vidéki táj hasonló dramaturgiai szerepet tölt be mindkét filmben. Mindkettő a perifériára száműzi szereplőit. A Tó leánya az Alpok vonulatai között megbúvó kisvárosban és környékén játszódik, Olaszország északkeleti csücskében, Udinese tartományban, Fulci pedig Szicília kopár, napégette táját választotta helyszínül filmjének. Hiába azonban a viszonylagos periférikus helyzet, Olaszország gazdasági-társadalmi kettéosztottsága ragyogóan szembetűnik a két helyszínt látva. A Don't Torture a Ducklingban a vallási hiedelmek, babonák még társadalomalkotó szerepkörrel bírnak, az alpesi kisváros közösségéből azonban már csak a gyerekeket és a „falu bolondját” hozza lázba a tóról szóló legenda. Már csak ők hisznek abban, hogy valóban él egy kígyó a vízben, és aki a hüllőnek a szemébe néz, az örökre elalszik. A gazdaságilag prosperáló, jóléti Észak-Olaszországban nincsen helye már az ilyen ósdi babonáknak, a tartományi székhelyről kirendelt nyomozó is a gyilkosság racionális magyarázatát kezdi kutatni.
Hiába a címbeli hasonlóság Raymond Chandler, Lady in the Lake című detektívregényével, Sanzio felügyelő szöges ellentéte Chandler nagypofájú, bicskanyitogató modorú privát kopójának, Philip Marlowe-nak. Annál nagyobb a hasonlóság viszont a Morgan Freeman által alakított, bölcs nyomozóval a Hetedikből, vagy, hogy friss és hazai példát hozzak, a Bűnös Budapest nyugdíjból visszahívott rendőrfelügyelője is ebbe a mindenki által ismert archetípushoz tartozik. Ők azok, akik már mindent láttak, amit a szakmában lehetett. Sanzio felügyelő (Toni Servillo, a 2007-es Velencei Filmfesztiválon a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat nyerte el alakításáért) is közéjük tartozik tehát, azonban a bűnüldözéssel eltöltött évek nem múltak el nyomtalanul, kiültek viharvert arcára. Szomorúan néz maga elé, és csak akkor érzi magát elemében, ha kérdéseket tehet fel. Egy nem részletezett fiaskó következtében, megrekedt a ranglétrán, ezért is kaphatta ő ezt a jelentéktelen bűnesetet. Emberiessége azonban nem sorvadt el, a „vén rókákra” jellemző rezzenéstelen elszántsággal veti bele magát a nyomok felgöngyölítésébe. Ő a film megfáradt, de még mindig érző lelkiismerete, ahogy Gittes a Kínai negyedben, úgy Sanzio felügyelő is szinte mindegyik képkockán jelen van.
Egymás után hallgatja ki a fiatalon elhunyt lány rokonait, szerelmét, ismerőseit. A krimi hagyományaihoz híven, mindenki gyanús, az apa, az irigy nővér, a „falu bolondja”, a hokiedző, a házaspár akinél baby-sitterkedett, és hiába süti el egyikük azt az ordas közhelyet, hogy az ilyen kisvárosban nem maradhat semmi titokban, mégis érződik, hogy mindenki rejteget vagy elhallgat valamit. A film egyik nagy erénye, hogy a gyanúsítottak egyike sem red herring, egyikük sem azért van odavetve, hogy még pár percnyi játékidővel el lehessen odázni a gyilkos lebuktatását. Minden egyes gyanúsított kihallgatása közelebb viszi a nézőt és a nyomozót annak a bonyolult viszonyrendszernek a megértéséhez, ami a helyi közösség tagjait összeköti és amelynek központjában a lány állt. Mindenki kizárólag szuperlatívuszokban beszél az elhunytról. De akkor miért kellett meghalnia? Azért mert mindenkinél jobb volt? A válasz a kérdésre csak lassanként dereng fel, mivel a film mesterien él a késleltetés eszközével. Erre kiváló példa, amikor a felügyelő egy home-videot néz. A meggyilkolt lányt követi mindenhova a kamera, a felvétel kezd egyre kényelmetlenebbé válni. A felügyelő arcizmai megfeszülnek, a lány fokozatosanelveszti a türelmét, végül nevén nevezve a kamera másik végén álló voyeurt, felszólítja, hogy hagyja ezt abba. Minden apró előrelépés a nyomozásban felér egy homlokon csapással. És minden új nyomért meg kell szenvednie Sanzionak, mivel a kisvárosban élő emberek átlényegültek az őket körülvevő hegyvidéki tájjá, kövekkel feltöltött folyómederré, sötétzölden hullámzó hegyekké. Nyoma sincs bennük a heves mediterrán vérmérsékletnek. (Ez persze azért is van, mert a film alapjául szolgáló krimi (Don't Look Back) Norvégiában játszódik.) Érzelmeiket magukban rejtegetik, mint a hegyek, a gyomrukban futó búvópatakokat. És titkaik csak a felügyelő gondos vallatómunkájával kerülnek a felszínre. Ez a kínkeserves folyamat tükröződik a film gépi zörejeket, vonósokkal keverő zenéjében (Modern Institute) és a film tempójában is, amely az Alpok völgyeit kivájó gleccserek sebességéhez hasonlatos.
Lehet szimpla whodunnitként nézni a Tó leányát és azt találgatni ki lehetett a gyilkos és miért tette, de emellett van egy másik rétege is a filmnek. A filmbeli konfliktusok majdnem mindegyike a generációk közti szakadékra vezethető vissza. Sanzio felügyelő jegyzi meg rosszallóan, látva egyik kolléganőjénak öltözékét, hogy manapság rejtegetik növekő hasukat a várandós nők. És ez a távolságtartás később sem változik. Szülők értetlenkedve figyelik, hogy mit csinálnak a gyermekeik, nincs kulcsuk hozzájuk, nem tudnak a közelükbe férkőzni. Sanzio felügyelő sem kivétel, képtelen kommunikálni a tinédzserkorú lányával, úgy vallatja vacsora közben, mintha egy gyanúsított lenne. Nyomozása a tóparton talált lány gyilkosa után, egyben kutatás egy rég elvesztett kapocs után, ami összekötötte a saját gyermekével. Azonban hiába sikerül megoldania a bűntényt, megnyugvást – ahogy a „falu bolondja” is – csak a misztikumban talál. Életében talán először nem racionálisan értelmez egy jelet, nem a legvalószínűbb eshetőségre következtet belőle, hanem arra, ami a lányának a legkedvezőbb. És ez az oly' emberi tulajdonság néha elég a családi békéhez.
Minden nemzetnek megvannak a maga tragikusan korán eltávozott, ám ezáltal mégis halhatatlanságra ítéltetett fiatal filmes legendái, ikonjai. Japánban Yusaku Matsuda-t illeti ez a szomorú ám valahol mégis megtisztelő cím. Még nekem, J-film rajongónak is kissé megfoghatatlan az a mítosz, ami hazájában épült a mindössze 40 évet megért színész köré. A 89-ben elhunyt Matsuda élete során közel negyedszáz filmet és sorozatot forgatott "csak", de személye a mai napig rendszeres téma a japán médiában, könyvek, életrajzok jelennek meg róla folyamatosan, a filmjeit a legkülönfélébb kiadásokban kínálják, videójáték, manga és anime karaktereket mintáztak róla (Például az idehaza is méltán népszerű Cowboy Bebop főhősét, Spike Spiegel-t), a szerepeit megidéző akciófigurákról nem is beszélve. (Mellesleg pont a napokban debütált egy róla szóló dokumentumfilm is a szigetországban.)
Matsuda szexszimbólumnak, amolyan új generációs keményfiú karakternek, a 80-as években már kissé döglődő japán filmgyártás új akciósztárjának lett szánva. De a valóságban Matsuda nem volt az a kifejezett sztár típus, maga is egy kissé titokzatos ember hírében állt, és talán ennek is köszönhető ez a filmjeiben megjelenő misztikus imidzs.
Kétségkívül több volt ő, mint egy jobb sorsra érdemes fiatal színész, hiszen a tragédia önmagában még nem szül legendát. Kivételes tehetség volt, ami mellé vonzó külső és ellenállhatatlan sárm is párosult, így a japán James Dean mai napig tartó töretlen népszerűsége teljesen indokolt. Matsuda-val sajnos pont a nemzetközi karrierjének kapujában állva végzett a rák, Ridley Scott kiváló neo-noirja, a Fekete Eső forgatásakor már gyakorlatilag tisztában volt vele, hogy csak hetei vannak hátra, és sajnálatos módon már a film premierjét sem érhette meg. (Sato szerepében jócskán elhomályosította amerikai, sőt hazai kollégáit is.) Tehetsége fiában, Ryuhei-ben öröklődik tovább.
A Haruhiko Ooyabu novellájából készült Resurrection Of The Golden Wolf című nihilista bűnügyi thrillerben jócskán kamatoztathatta a fentebb felsorolt adottságait, és bár a film önmagában közel sem tökéletes, Matsuda alakításának köszönhetően mégis talán a színész egyik legemblematikusabb filmjévé vált.
Asakura (Matsuda) kettős életet él. Munkaidőben egy egyszerű és szürke hivatalnok, tipikus "salary man" egy olajvállalatnál, de munkaidőn kívül egy rafinált bűnöző és kegyetlen gyilkos, akit nem is annyira a jómód, sokkal inkább az izgalom vonz. Miután elrabol 100 millió yent a saját cégétől, rá kell jönnie, hogy a bankjegyek sorszámait figyelik, így úgy dönt, hogy kábítószerre cserélni a lóvét. A kábítószer kereskedő maffiózó azonban megpróbálja megöletni az igencsak rámenős idegent, de mint mondottam Asakura óvatos és megfontolt ember, így még idő előtt végez a rá váró gyilkosokkal, majd elegánsan távozik a droggal. De emberünk ennyivel nem éri be, és megpróbál még több pénzt szerezni a cégétől. Megtudja, hogy a fejesek saját maguk is előszeretettel sikkasztanak, így Asakura becserkészi a vállalat igazgatójának menyasszonyát, hogy az általa szerzett információk alapján megzsarolhassa a főnökeit. De nem ő az egyetlen, aki ilyen módszerekkel dolgozik, Sakurai (Sonny Chiba) egy kisstílű csaló személyében konkurenciája is akad. Hamarosan mindketten egy egyre szövevényesebb és egyre veszélyesebb zsarolási hálóba keverednek bele, ahol már nem csak yen-milliók a tét, de emberi életek is.
Asakura két személyisége csak külsőleg ellentétei egymásnak, a jelentéktelen kis irodista munkaidőben is ugyanolyan rafináltan igyekszik az eseményeket a saját javára fordítani. Főnökeit kihallgatva, illetve a szeretőként tartott nő információinak köszönhetően mindig több lépéssel előbbre jár. Főhősönknek ráadásul nem csak a sáros cégvezetőkkel, de riválisával Sakurai-al is számolnia kell, aki viszont már kevésbé profi, így a végzete őt hamar utol is éri. Asakura azonban igazi konspirátor módjára a lehető legszorultabb helyzetekből is úgy tudja magát kivágni, hogy az még az előnyére is váljon. Főnőkei persze nem is sejtik, hogy valaki belülről rombolja az ő kis bizniszüket, így még az is megtörténik, hogy ők maguk bérelik fel az látszólag ártalmatlan alkalmazottukat, hogy végezzen egyik ellenlábasukkal. Asakura végig a kezében tartja a szálakat, és könnyen térde kényszeríti a korrupt vezetőséget és a riválisait is.
Kispolgár, unatkozó playboy, zseniális bűnöző, akcióhős, enyhén bomlott elméjű junkie. Matsuda elképesztő teljesítményt nyújt a filmben, márpedig egy ilyen többszörös személyiség megformálása sosem könnyű. Többnyire macsó módra hideg és kimért, a vállalaton belül egyszerű, bólogató jelentéktelen íróasztal-huszár, és ritkán ugyan, de laza és felszabadult is tud lenni, például, mikor a hölgyemény megnyeréséről van szó. Ez a fajta tudatos tudathasadás azért nyomot hagy a valódi személyiségén is, a film vége felé ugyanis már egy kisebb fajta őrület jelei mutatkoznak meg rajta. Sonny Chiba mellékszerepe ugyancsak kellemes meglepetés, hiszen a piti zsaroló karakterében úgy is hiteles tudott lenni, hogy ez a fajta szerep nem éppen jellemző a pályafutására. A geek már csak ilyen, automatikusan a karategyilkost, a félszemű nindzsát, a hűvös bérgyilkost vagy a dühödt jakuzát látja benne, még úgy is, hogy tisztában van vele, hogy Chiba szenszei jelentős filmográfiájában számos szelídebb szerep is megtalálható. Ezt a filmet ugyan nem ő adja el a közönségnek, de nagy élmény látni ebben a nagyszerű és intelligens szerepben. Érdekességképpen megjegyzem még, hogy a cég gerinctelen vezetőit a 70-es évek jakuzafilmjeinek ikonikus alakjai, Asao Koike és Mikio Narita alakítják, ugyancsak rendkívül meggyőzően.
A történet meglehetősen komplex, hiszen mint minden kémsztoriban, itt is számos egymás ellen szervezkedő fehérgalléros bűnöző és az őket kívülről megvágni óhajtó játékos egymást keresztező akcióiról van szó, ezért természetesen alapos odafigyelés és idő szükségeltetik az egymásba fonódó szálak és a szokásos „ki-kicsoda?” tisztázásához. A filmben szerencsére az akció és a narratív részek megfelelő arányban keverednek egymással, így sem unalmasnak, sem pedig felszínesnek nem mondható, talán csak a kelleténél egy kicsivel hosszabbnak. Ugyanakkor sokszor érezhetjük úgy, hogy kihagyott ziccereket látunk, hogy ebből-abból többet és látványosabbat is ki lehetett volna hozni, de tulajdonképpen ezek nem is igazi hibák, hiszen a film így is működik, csak egyszerűen folyamatosan ott az a hiányérzet. Például az erotika és a nők szerepe kimondottan háttérbe szorult, pedig a film szinte kiált azért, hogy a 70-es évek exploitationjeiből idézzen. A történet koncepciójától (a kissé James Bond-os playboy macsó karakter miatt) egyáltalán nem lenne idegen.
A filmet a 70-es és a 80-as évek érdekesen keveredő hangulata hatja át. Egyrészt a rohamosan fejlődő Japán külsőségeiben (a szaporodó toronyházak, a színes reklámok, Asakura Lamborghini-je), másrészt a meglehetősen eklektikus módon választott zenei körítés miatt. (A funky, a flamenco, a slow jazz, és a modernebb hangszerelésű tingli-tangli diszkó ütemek jó értelembe véve szokatlan keretet adnak a jeleneteknek.)
Matsuda jutalomjátéka ez a film, melynek a legnagyobb hibája talán a túl sűrűn szőtt cselekménye és a váltakozó tempója, és persze a már emlegetett hiányérzet. Egy stílusosabb rendező keze által valószínűleg egy igazi kult-film is születhetett volna a rendkívül izgalmas történetből, de ha nem is mestermunka, nem is igazi klasszikus, a sajátos hangulata és a Matsuda alakítása miatt mindenképpen ajánlott az ínyencek számára, ezért is mozdult jó indulatúan a csillagozásom az eggyel pozitívabb irányba. Yusaku Matsuda hazánkban sosem volt igazán ismert, és félő, hogy nem is nagyon lesz, de ez rajtam ne múljék, én csak annyit tudok tenni, hogy a magam szerény eszközeivel megpróbálom ápolni a hagyatékát, és felhívom a figyelmet rá és a filmjeire, mert igazán megérdemli.
Eve, a dögös bérgyilkosnő rossz formában van: hallucinál, zúg a feje, a célpontok helyett a főnökeit öli, és valahogy feltámadt addig sosem látott lelkiismerete. De ne hibáztasd, te se viselnéd jobban, ha egy kést döftek volna az agyadba.
Az Angel of Death eredetileg egy tízrészes, egyenként nagyjából 8 perces websorozat volt, amit a Crackle nevű nettévé sugárzott napi bontásban, idén márciusban. Ezt aztán kiegészítették pár rövid plusz jelenettel, és nemrég kiadták DVD-n is – mindannyiunk legnagyobb örömére. Mert a népszerű, díjnyertes képregényíró, Ed Brubaker (Criminal, Incognito, Daredevil, Captain America) forgatókönyvéből készült film ugyan abszolút semmi újdonsággal nem szolgál, viszont a jól ismert sablonokat meglepően ügyesen építi egymásra. Az eredmény egy modern, öntudatos exploitation lesz, ami mellesleg a Tarantino által kaszkadőrből színésszé előléptetett Zoe Bell dögös, egyszemélyes show-ja is egyben.
A jéghideg bérgyilkosnő, Eve fejébe egy rosszul elsült akció során kést állítanak, és bár valami csoda folytán élve megússza a sérülést, onnantól kezdve egy általa (véletlenül) megölt 14 éves kislány „szelleme” kezdi kísérteni. Mi mást is tehetne hősnőnk, minthogy szisztematikusan hozzálát azok levadászáshoz, akik megbízták a lány halálához vezetett gyilkossággal? A lelkiismeretet növesztett hitmanek története ezeréves sablon, amihez nincs mit hozzátenni – a tény, hogy Eve pálfordulása akaratlan, morális dilemmától mentes, és szimplán csak egy elvileg halálos sebnek köszönhető, valamelyest mégis új szempontot jelenthetne, ha az alkotók ezt nem csak egy egyszerű (bár meg kell hagyni, frappáns és kellemesen gore-os) gimmicknek használnák. Persze akkor az egy másik film lenne, hisz az Angel of Death exploitationös dramaturgiájában nincs hely a bérgyilkoselvek és a klinikai kényszerűség konfliktusának kibontására.
Brubaker a lendületes, régivágású akciófilmet ponyvás és noiros elemekkel fűszerezi (kicsit több karakterrajzzal és kevesebb bunyóval akár egy kiváló Criminal-sztori is lehetett volna az alapanyagból), és nyilván a comicos képi világ (panelekre bontott képernyő, osztott képmezők stb) sem Paul Etheredge rendező fejéből pattant ki. A láthatóan igen alacsony költségvetésből, de ötletesen készített, trendi hülyeségektől mentes akciók dinamikusak, realisztikusak és látványosak (bár pont a fináléba – mészárlás egy sztriptízbárban rendezett temetésen, micsoda felállás! – belefért volna egy kicsit több kakaó), a kőkemény, véres összecsapások feszültségét jópofa fekete humor hívatott fokozni, a végső, egyetlen felesleges másodpercet sem engedélyező vágáson pedig szerencsére meg sem látszik, hogy az egész 10, nyilván cliffhangerrel végződött epizódból lett összeollózva.
Zoe Bell magabiztosan uralja a vásznat: nem sok nőies vonással bír, és szépnek is csak nagy túlzással nevezhető, mégis van benne valami, aminek köszönhetően határozottan illik rá a „dögös” jelző, emellett simán elhisszük neki, hogy szarrá rúg és lő egy rakás keményfiút (jobban, mint bármilyen hasonló szerepben tetszelgő hollywoodi A-listás sztárnak), ráadásul többnyire színészként is képes helytállni. És ha ő nem lenne elég, ott van még a félbolond leszbikus szomszéd, Lucy Lawless, a drogfüggő orvos, Doug Jones sőt, Ted Raimi fejét is láthatjuk szétrobbanni.
Egyetlen panaszom az, hogy mindenből, ami egyébként nagyszerű a filmben, egy picit több kellett volna. Egy picit több fekete humor, egy kicsit több gore, némi cicivillantás, egy árnyalatnyival stílusosabb operatőri munka, egy hangyányit tökösebb zene, és akár még a maximális pontszámot is kiérdemelhette volna. Az viszont így is elmondható, hogy sokkal szimpatikusabb és szórakoztatóbb, mint a legtöbb CGI-jal felturbózott, stílustalan, ennek a költségvetésnek a sokszorosából vászonra hányt hollwoodi megaakció. Remélhetőleg lesz még folytatás. Lehet, hogy perverz vagyok, de még nagyon sok embert szeretnék látni, ahogy brutális halált hal Zoe Bell kezei által.
A 701-es számú női elítélt Nami Matsushima, más néven Sasori (Skorpió) visszatért!
A 70-es években készült Female Prisoner filmek nemcsak a Women In Prison szubzsáner, de a bosszúfilmek és úgy általában a japán exploitation legnagyobb klasszikusainak számítanak. (Rohadt unalmas állandóan ezzel jönni, de megkerülhetetlen, hogy megemlítsük, hogy a Kill Bill egyik fő ihletőiről van szó.) Ezekben a kultikus rangra emelkedett filmekben (egészen pontosan az első négyben) az igéző szemekkel megáldott, gyönyörű Meiko Kaji alakította a végzet asszonyát, aminek köszönhetően a szerep örökre összeforrt a nevével, és ezt még a számtalan silány minőségű V-cinema kategóriás folytatás sem tudja elfeledtetni.
Az eredetileg Tooru Shinohara mangájának főhősnőjeként megfogant karakter tavaly egy japán/hongkongi koprodukció és Jo Ma rendező által reinkarnálódott, egyenest egy vizuálisan impozáns, furcsa, hipnotikus hangulatú akciófilmbe.
A Sasori nagyobb részben hongkongi, mint japán (Mizuno mellett Ryo Ishibashi és Nana Natsume érkezett még Japánból, illetve produceri szinten van még japán jelenlét) gyártmány, és sajnos azt kell, hogy mondjam, szerencsénkre. Japánban mostanság a spórolás és az elborultság jellemzi a zsánerfilmgyártást, odahaza ebből valószínűleg egy újabb olcsó videófilm lett volna hatásvadász gore effektekkel és rengeteg művérrel, így viszont egy rettentő erős hangulattal megspékelt, melankolikus-romantikus „badass” akciófilm született, kung-fu és wuxia elemekkel, ami így leírva persze kissé ijesztő, de a valóságban tényleg ilyen sokféle ízű a dolog, de ez szerencsére a javára vált.
A sztori szerkezete itt is a régi Sasori filmek menetét követi, vagyis a női börtönös első fél végül a véres leszámolásokra épülő epikus bosszúdrámába torkollik.
Nami éppen vacsorát főz, miközben várja haza rendőr vőlegényét Hei Tai-t (Dylan Kuo), jövendőbeli apósát és sógornőjét, amikor is egy bizarr bérgyilkosokból álló trió jelenik meg hívatlanul. A gyilkosok végeznek az apósjelölttel, és rákényszerítik Nami-t, hogy ölje meg Hei Tai nővérét, vagy különben ők ölik meg a szeretett férfit. Nami kénytelen meghozni a nehéz döntést és Hei Tai szeme láttára leszúrja a lányt. Ezután természetesen börtönbe kerül, méghozzá egy rendkívül veszélyes női börtönbe. Ott, ahogy az lenni szokott a rabtársak állandóan vegzálják, az igazgató pedig perverz vágyait szeretné kiélni rajta. Nami-t mindez kevésbé bántja, mint a boldogságának elvesztése, és az a tudat, hogy Hei Tai gyűlöli őt. A sitten a túlélés érdekében Nami kénytelen megtanulni harcolni, majd miután kinyírja a zaklatóit, meglehetősen fura módon kijut a börtönből. Egy titokzatos kung-fu mester (Simon Yam) talál rá, aki aztán egy gyorstalpaló harci tanfolyam segítségével befejezi Nami képzését. A lány készen áll a bosszúra…
Ha lett volna beleszólásom a film előkészületeibe, tervezésébe, én magam is Miki Mizuno-t (Slit-mouthed Woman) ajánlottam volna a címszerepbe. Több okból is. Tudtommal jelenleg nincs túl sok erős női karakter a japán filmiparban, másrészt pedig Miki Mizuno több, mint ideális jelölt. A személyes kedvencemnek is számító 35 éves hölgyemény ugyanis a szerep által megkövetelt összes kritériumnak tökéletesen megfelel. Egykori modell karrierje a nőiességét támasztja alá, a Yasuaki Kurata Action Club-béli tagsága pedig a harcművészeti tudását. Mizuno asszonyság ráadásul színészként sem kezdő, a 90-es évek elejétől kezdve folyamatosan forgat, persze főleg akciófilmeket. A Sasori-ban tökéletesen helyt is áll, színészi feladatok ugyanúgy vártak rá, mint akciókoreográfiák, bár a megtört, egykedvű nő és a bosszúra éhes megvadult némber a két véglet, de hát ez a karakter lényege is. Mindenesetre Mizuno szemében is van valami abból a fájdalommal vegyült dühből, ami Kaji kisasszonyt is ikonikussá tette.
A hongkongi filmekre jellemző kissé elrugaszkodott harcjelenetek engem némileg zavartak (főleg a többméteres, egyenes vonalú repkedések), bár ez ízlés kérdése, de összességében látványos, kőkemény harcjeleneteket kapunk, bár kicsit több vért szerintem elbírt volna még a dolog, de nem kizárt, hogy van a filmből egy szaftosabb verzió is, mivel a pikánsabb jelenetek sem igazán tobzódnak, pedig egy női börtönös film cicik nélkül ugye nem az igazi.
A film ereje elsősorban azonban a megvalósításában, egészen pontosan a hangulati elemekben rejlik, a kiváló operatőri bravúrokban, a színes, neonfényes látványvilágban, a melankóliával teli belassított álomszerű jelenetekben és főként a nagyon eltalált zenében. Mindez valójában nem is számít annyira újdonságnak, az eredeti filmek némelyikére is hasonló atmoszféra volt jellemző. Aki hozzám hasonlóan érzékeny az ilyesmire, és sokat ad a hangulatra, az könnyebben szemet hunyhat a film hibái felett is. A Sasori esetében a szűk keresztmetszet talán maga a történet, amiben akadnak kicsit zavaros szegmensek, és a gyilkosok indítékának magyarázata is kissé porban hagyott lett, de egy bosszúfilm esetében ez utóbbiak sokszor amúgy is csak másodlagosak.
A Sasori név újra szép lett, méltó régi nagy híréhez, bár kicsit fáj a szívem, amiért ezt nem teljesen a japán filmgyártás számlájára írhatjuk. Ha remake-nek tekintjük, tulajdonképpen akkor is elégedettek lehetünk, persze azt nem mondom, hogy remélem, hogy egy új sorozat kezdete lesz ez a film, de mindenesetre nem bánnám, ha Miki Mizuno-t többet látnám ilyen összeszedettebb alkotásokban is, nem mintha a Hard Revenge Milli: Bloody Battle karate trancsírparádéját nem úgy várnám, mint a messiást.
Sasori (2008)
Rendezte: Joe Ma Szereplők: Miki Mizuno, Dylan Kou, Nana Natsume, Ryo Ishibashi, Simon Yam, Suet Lam, Emme Wong Fényképezte: Kwong-hung Chan Zene: Lincoln Lo
Két korábban megkezdett sorozatunkat igyekszem most egyszerre rezurrektálni: a különféle Golgo 13 feldolgozásokat bemutató szériánkat, és a Grindhouse Klassix alá besorakoztatott Sonny Chiba klasszikusokat taglaló rovatunkat, amit hát…izé…szóval csúnyán hanyagoltam és emiatt most ég is a pofám rendesen. Na de akkor most jöjjön ez az elfeledett, majd újra felfedezett igazi akciófilm-opusz, vagyis a Golgo 13 manga második élőszereplős filmes feldolgozása, a főszerepben kivel mással, mint Sonny „gyilkos ököl, gyilkos láb, gyilkos szemöldök” Chiba-val! GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 9.
Duke Togo először 1973-ban mászott át a manga lapjairól a filmvászonra, a legendás exploitation rendező Junya Sato, és a japán szupersztár Ken Takakura főszereplésével (a japán filmtörténetben kevéssé járatosak Ridley Scott Fekete Eső-jéből ismerhetik őt, mint Matsumoto felügyelő, aki beszéli azt a kurva angolt), és bár a film rosszul éppen nem szerepelt, a manga atyja Takao Saito nem volt teljesen elégedett a karakter megformálásával, így végül Takakura nem ismételhette meg a szerepet. 4 évvel később újabb próbálkozás történt, akkor egy szintén kultikus exploitation rendező, Yukio Noda vette kézbe a direktori hangosbeszélőt, hogy azzal ordibáljon a főszereplőnek, a sikerei csúcsán lévő Sonny Chiba-nak, és bár ez utóbbi alkotás sem váltotta meg a világot, a kultfilmek csarnoka máig visszhangozza a címét, és nem mellesleg még John Woo-t is megihlette, akinek a Bérgyilkos című kultklasszikusában találhatják meg a szemfülesek ennek a nyomait.
A Golgo 13 abban is hasonlít az előképének is tekinthető James Bond-ra, hogy az alapsztorinak itt is vannak szabályai, vagyis a nők, szex, külföldi tájak, gonosz megalomán ellenfél és a sok akció nélkülözhetetlen. Ezúttal egy nagy maffiaszindikátus béreli fel Duke Togo-t, hogy az menjen Hong-Kongba és végezzen egyik renegát emberükkel Mr. Chou-val, aki a saját szakállára kezdett el dolgozni. A maffiának azért van szüksége emberünkre, mert a Chou után küldött bérgyilkosok mindegyike a megérkezés után nem sokkal a kikötőben bukkant felt, csak hogy éppenséggel a víz alól és felpüffedt állapotban. Duke Togo (aki annyira profi, hogy a keze védelmének érdekében még kezet sem fog a megbízójával) elvállalja a megbízást, de a dolgát kicsit megnehezíti, hogy a hong-kongi rendőrség is szeretné Chou-t elkapni. Chou a médiában a sikeres filantróp üzletember szerepében tetszeleg, ezért Sminny nyomozónak (Callan Leung) is nehéz dolga van, mivel a felettesei nem nézik jó szemmel, hogy az elszánt rendőr egy ilyen köztiszteletben álló személyt vegzál folyamatosan. Közben megérkezik Hong-Kongba Duke Togo is, és miután az egyik este kénytelen nyakonverni néhány Chou-hoz köthető banditát, hamarosan híre megy, hogy újabb bérgyilkos érkezett a városba, és ez a leleplezés nem tesz éppen jót a munkamorálnak.
Sminny egyik beépített ügynöke (Etsuko „Sárkánylédi” Shihomi sajnos csak epizódnyi szerepben) ezalatt megtudja, hogy hol van Chou titkos droglaborja, és bár elkapják a lányt, az infó mégis eljut a rendőrökhöz. Mikor azok kivonulnak a helyszínre, egy rövid tűzharcot követően az épület a bizonyítékokkal együtt a levegőbe repül, így Sminny újra hoppon marad. Togo viszont remek helyet talált, ahonnan célba veheti Chou-t, de az utolsó pillanatban azonban valaki más lövi le a célpontot. A rendőrség természetesen biztos benne, hogy a hírhedt Golgo 13 volt a merénylő, akinek viszont most ki kell derítenie, hogy ki előzte meg és hogy miért? Úgy néz ki, hogy nem is Chou volt az igazi nagykutya…
A Golgo 13: Kowloon Assignment egy B-kategóriás akciófilm a japán grindhouse korszak aranykorából, és mint ilyen, egyszerű és nagyszerű, de mindenekelőtt rendkívül szórakoztató. A történet nem túl komplikált, a karakterek végtelenül leegyszerűsítettek, a helyszínek változatosak, a tempó pedig szélsebes. Vagyis tökéletesen képregényszerű, vagy akkor legyünk pontosak, mangaszerű az egész.
Kétségtelen, hogy Sonny Chiba egymaga számít a film lelkének, méghozzá úgy, hogy alig szólal meg, és gyakorlatilag egyetlen arcizmát sem kell mozdítania hozzá, vagyis rendkívül jól hozza a hűvös, profi, hidegfejű bérgyilkost. Gondoljunk csak bele! Duke Togo megformálására ki más lett volna a legalkalmasabb a 70-es évek Ázsiájában, mint Sonny Chiba, aki szinte mindenben tökéletesen megfelelt a karakter által támasztott követelményeknek. Egy elegáns, ellenállhatatlanul férfias, rezzenéstelen arcú macsó, aki mellesleg a harcművészeti ismereteinek köszönhetően már önmaga is egy halálos fegyver, és ráadásul a manga karakteréhez hasonló terebélyes szemöldökkel is rendelkezik (a filmben erre azért a sminkesek is rásegítettek). Több, mint ideális választás. Sonny-nak ráadásul a szereptípus nem volt teljesen ismeretlen, hiszen a Street Fighter trilógiában szintén egy Duke Togo-hoz hasonlatos amorális gyilkológépet alakított, aki számára ugyancsak nem létezett lehetetlen feladat, bár tény, hogy Tsurugi főleg a közelharcban volt hatékony, de mondjuk abban aztán bitangmód.
Persze nem lehet mindent megoldani az Armalite M16-os távcsöves puskával, így emberünk itt is kénytelen olykor néhány saller kiosztásával helyrebillenteni az univerzum és a saját lelki egyensúlyát, és néhány esetben elcsattan néhány pofon és láb is, de ettől függetlenül ez még nem egy karatefilm. Természetesen szex és nők nélkül nem is létezik Golgo 13 produkció, és brit kollégájához hasonlóan Duke Togo is két nőt fektet meg egyetlen film alatt, az egyik az általa korábban megmentett fiatal nő, aki mellesleg egyből belezúg a férfiba, a másik pedig Chou rendkívül szexi, ám halálos özvegye, aki a kufirc közben próbálja megöletni hősünket. Duke természetesen kiszagolja a veszélyt („Legközelebb bizonyosodj meg róla, hogy a gyilkos ugyanazt a parfümöt használja, mint te.” - mondanom sem kell, hogy a hölgynek nem lesz olyan, hogy legközelebb…), így az aktus során végül Golgo 13 mindkét fegyvere elsül.
Az akció folyamatos, hiszen nem csak Golgo vadászik a prédára,de ő rá is vadászik a rendőrség és az alvilág egyszerre. Chiba rúg, lő (és persze mindig az áldozat homlokának kellős közepébe talál), van amikor a kettőt egyszerre is, de olykor vascsövet állít bele az őt üldöző haramiába, valamint nagyszerű az a megmozdulása is, amikor az egyik támadó lábfejét a földhöz szögezi egy késsel, majd egy forduló rúgással úgy küldi pofán a delikvenst, hogy a többit innen már könnyen elképzelhetjük. Egy igazán jól sikerült utcai üldözést is kapunk Hong-Kong utcáin, amiben az a legviccesebb, hogy az utcai tömeg reakciója olykor teljesen hiteles, mivel a messziről fényképezett jeleneteknél (ahol az emberek valószínűleg nem látták a stábot) igencsak furán és értetlenül nézik az emeletes buszokon és lámpavasakon csimpaszkodó bozontos szemöldökű férfit, ám a közelebbről felvett jeleneteknél már szinte mindenki a kamerába bámul, ami a filmnek nem árt különösebben, a nézők számára viszont elég vicces. De persze rajtunk áll, hogy mennyire vesszük az egészet komolyan, és hogy fennakadunk-e olyan további apróságokon, hogy pl. a lábon lőtt főhősön pár jelenettel később még egy nyamvadt heget se látunk azon a helyen, vagy azon, hogy ha tényleg annyira profi ez a Golgo, akkor miért gondolja, hogy ha az újságba rejtett távcsövön keresztül kukkol a nyílt utcán, akkor az majd nem lesz feltűnő. Mert egyébként marhára az. Véleményem szerint az ilyen bakik is a film hangulat-faktorát emelik, ez pedig csakis a mi hasznunkra válik.
A Golgo 13: Kowloon Assignment egy pörgős, übermacsó exploitation extravaganza, képregényes történettel, képregényes karakterekkel, mindezt a kor laza, funkys zenéjével és atmoszférájával kísérve. Manga-adaptációnak sem utolsó, de egyáltalán nincs szükség hozzá semmiféle mangás előismeretre, önálló akciófilmként is remekül helytáll. A további Golgo 13 filmek elmaradásának egyébként prózai okai voltak, vagyis a pénz. A Golgo történetek szinte mindig külföldön játszódnak, és ez bizony felemészti a költségvetést rendesen. (Az első film Iránban forgott, ahol már akkoriban sem volt probléma- és bürokráciamentes a forgatás.) Ez sajnálatos, de szerencsére az anime piac ezért nem hagyta cserben a rajongókat és a két film után nemrég egy 50 részes sorozatot is készített, ami igencsak kiváló lett. Ez a film talán nem a legjobb Sonny Chiba film, és talán nem is a legjobb Golgo adaptáció, de hogy a 70-es évek egyik legfaszább naiv akciómozija, az olyan biztos, mint Duke Togo keze a ravaszon!
Golgo 13: Kowloon Assignment (1977) Gorugo Sātīn Kûron no kubi
Ann Hui az un. hongkongi new wave legnevesebb rendezői közé tartozik. A hongkongi filmnek ez az újhulláma az ítészi konszenzus szerint 79-től 84-ig hömpölygött, az akkori stúdiórendszer (Shaw Brothers, Golden Harvest, Cathay) megkötöttségei közül szabadulni akaró, formai és tartalmi újításokat bevezető fiatal filmesek forradalmát jelentette. Igazság szerint a new wave a teljes nyolcvanas éveket a magáénak mondhatja. Ezek a rendezők szociálisan érzékenyebb, Hongkong-központú mozit szerettek volna - és ezt meg is valósították.
A The Secret (Fung gip, 1979), Hui első és máig legjobb filmje. Pontos, mindenféle hamis romantizálást nélkülöző látlelet Hongkong átlagpolgárairól - akik jelen esetben, meglehet, egy kísértethistória közepébe csöppennek. És többek között ez is szimpatikus jellemvonása a hongkongi újhullámnak: művelői ügyesen elbalanszíroztak realizmus és kommersz között. A helyszín, a miliő olyannyira valós, hogy szaglik, na de ki a szart érdekel az, ha a nagymutter kocsmázni megy? Olyan sztori kell, amelyre bemennek az emberek.
A lakótelep melletti erdőben holtan találják Yuen Yuen-t (Angie Chiu) és vőlegényét, a fiatal orvost (Alex Man). A férfit agyonszúrták, a nőt megfojtották és levetkőztették, de nem erőszakolták meg. Yuen Yuen nagyanyjával élt, egy vak öregasszonnyal, akire ezentúl a szomszéd lány, Lin (Sylvia Chang, Mad Mission) visel majd gondot.
A gyilkosnak a rendőrök képtelenek a nyomára bukkanni, végül az agyalágyult Ah Shaw-t (Norman Chu, Bastard Swordsman) tartóztatják le, pedig nincs ellene semmi bizonyítékuk. Közben Lin többször is látni véli Yuen Yuen-t a lepukkant bérházban, ahol a nagyanyó lakik, ám mikor utánaindulna a jelenésnek, az mindig kereket old. Lin egy idő után már nem bírja a feszkót, és maga áll neki kinyomozni, hogyan is halt meg valójában barátnője és a fiúja...
Bár későbbi karrierje során Hui teljesen ráállt a szocreálra és ez meg is hozta neki a nemzetközi sikert (pl. Boat People, 1983), sosem volt képes annyira hatásos atmoszférát teremteni, mint a The Secretben. A hátborzongató, fenyegető atmoszféra, a kísértet felbukkanásai, illetve azok a pillanatok, amikor várjuk megjelenését, ezek felveszik a versenyt a leghangulatosabb horrorfilmek hasonló jeleneteivel is. Ez a sötétség filmje: még nappal is mintha éjszaka lenne, a sarkokban sötét, a szivekben szomorúság. Hui a francia novelle vague-ból átvett vágástechnikája végképp elbizonytalanítja a nézőt, asszociációs munkára kényszeríti: idősíkokat mos egybe, hektikásan, váratlanul lódítja előre a cselekményt - illik egy olyan sztorihoz, amelyet a húsba vágó fém indított útjára.
A finálé, amelynek poénját természetesen nem fogom lelőni, a vérontós, intenzív, mindenki mindenki ellenes hongkongi fajta - a legjobb fajta. Olyan, amely valóban a lezárás érzetét kelti. Embereknek, szellemeknek egyaránt.
A Hitler elleni merénylet témakörét mostanában a Valkűr tette kevésbé vonzóvá, de szerencsére Quentin Tarantino volt annyira okos rendező, hogy ne erre az egyetlen mozzanatra hegyezze ki filmjét. A Becstelen brigantyk az átverések mozija. Semmi sem az, aminek látszik, még maga a film sem.
Az első, ami eszünkbe jut a két és fél órás játékidő elteltével, hogy direktorunk végre egy saját lábán is megálló opuszt rendezett, ahol nem kell percenként találgatnunk, vajon éppen melyik kedvencétől idéz éppen (bár sok rajongója épp ezért szereti). A mozi szeretete ezúttal is átitatja a vásznat, de most nem idézetek formájában, hanem úgy, hogy a fő helyszín is egy mozi és az oda szervezett díszbemutató, ráadásul a szereplők gyakran vitatkoznak korabeli német és hollywoodi filmekről.
Eddigi gyakorlatával ellentétben a Becstelen brigantyk forgatókönyvén közel tíz éven keresztül dolgozott, és az átgondoltság tükröződik is a vásznon. Tarantino híres a zseniális dialógusairól, de a Kill Billben és a Halálbiztosban ezek gyakran már öncélúvá váltak. Az volt az érzésünk, mintha minden figura szájából maga a rendező beszélne, és nem a karaktereihez formálta volna a párbeszédeket. Ennek a hibának most nyoma veszett, és a kiváló dialógusok már teljes mértékben a figurákat szolgálják. A franciaországi tejfarmon játszódó nyitójelenetben a Christoph Waltz alakította náci tiszt nemcsak a fantasztikus színészi alakításnak, hanem a papírra vetett mondatoknak is köszönheti egyediségét és félelmetes kisugárzását, és a többi figura is messzi van az egydimenziósságtól.
A Becstelen brigantyk nem az, aminek látszik. A trailer alapján még simán gondolhattuk, hogy egy II. Világháborús környezetbe helyezett, akciódús Kill Billel lesz dolgunk, ahol majd megkapjuk A piszkos tizenkettő és a Vaskereszt idézeteket, ám a filmben a legtöbb konfliktust egy asztal körül ülve, párbeszéd formájában oldják meg, és alig-alig látunk akciót. Továbbá ha valaki főszereplőként könyveli el Brad Pittet, jókorát téved, ugyanis a sztár szerepe inkább csak fontosabb mellékszerep, ráadásul Aldo Raineként leginkább csak passzívan szemléli az eseményeket, és nincs alkalma átvenni felettük az irányítást, a francia és német ajkú szereplőgárdával ellentétben.
A film tempójában a Jackie Brownt idézi, ahol szintén ráérősen hosszú jelenetekben, a párbeszédek közben bontották ki a figurákat és konfliktusaikat. Az események ezúttal kronológiai sorrendben bontakoznak ki előttünk, maximum egy-egy rövidebb visszaemlékezés szakítja meg a cselekménysort, és a rendező abban is hű maradt önmagához, hogy figurái a lehető legváratlanabbul pusztulnak el, tehát egy Tarantino moziban senki sincs biztonságban. Az elhíresült mexican standoffra (szereplők valamilyen fegyverrel/fegyverekkel kölcsönösen sakkban tartják egymást) is mutat be új és fantáziadús példát, tehát rendezőnk úgy tudott önmagához képest újítani, hogy közben számos stílusjegyét megőrizte.
A film befejezése különösen merész és izgalmas, ráadásul a visszafogott stílus miatt Tarantino ezúttal talán azokat is meggyőzheti, akiknek máskor egyszerűen túl sok szokott lenni. Az egyetlen, amit sajnálhatunk, hogy nem az eredetileg főszereplőknek szánt Michael Madsent és Tim Rothot láthatjuk a vásznon, mivel velük a brigantyk csapata valószínűleg sokkal harapósabbra sikerülhetett volna.
Alison Lohman sírban turkál, gennyet nyel, vért spriccel, és egy öregasszonyt rugdos. Mi pedig, amikor már azt hittük, hogy Hollywood feláldozta Sam Raimit a nyálas szuperhősfilmek oltárán, egyszercsak visszakapjuk a rendezőt olyannak, amilyennek sok-sok évvvel ezelőtt ismertük, és szerettük meg: egy lelkes mozimágusnak, aki egyszerre hozzá ránk a frászt, és dolgozza meg rekeszizmainkat.
Pedig idestova több mint 10 éve, hogy az egykor nagy becsben tartott Raimi értékelhető filmet készített (A szimpla ügy), értékelhető horrorért pedig még mélyebbre kell ásnunk a filmográfiájában. Szerencsére azért nem felejtette el, mitől is döglik a légy ebben a műfajban, és ellentétben a Pókember adaptációkkal, a bő egy évtizede tervbe vett Pokolba taszítva leforgatásával nem köpte szembe saját magát sem. A film a zombis, vámpíros, sorozatgyilkosos, szellemes, szörnyes vérontásoknál jóval kevésbé felkapott átkok témáját tette magáévá, főhőse pedig egy fiatal hitelügyintéző lány, Christine Brown, aki magára haragít egy vénasszonyt, amikor a karrierlétra mielőbbi megmászása érdekében visszautasítja kérését, hogy késleltesse házából való kilakoltatását. A nő megátkozza Christine-t, aki lassan ráébred, hogy a Lamia nevű démon három napig fogja kínozni, mielőtt végleg magával ragadja, és lerántja a pokolba.
A Pokolba taszítva jól bevált séma szerint épül fel: egy bevezetőben előrejelzik nekünk a főhősre váró borzalmakat, és szegénykénk fejére a karakterek felvázolása után nem sokkal már hullik is az átok – aztán jön a hatástalanítására tett kísérletek sora, természetesen egy okkult szakértő segítségével, a kudarcok és a teljes reménytelenség (meg egy macska elföldelése) után az édes bosszú, majd pedig a kellemesen szemét csavar a végén. A cselekményt tehát rutin szülte, de ez sosem jelentett problémát Raiminél, hisz humora és ötletei segítségével már az Evil Dead filmekben is frenetikusan el tudta adni a legbanálisabb szituációkat is. Nincs ez másként most sem: bravúrosan egyensúlyozik az ijesztő, undorító jelenetekben bőven megmártózó horror és a játékosan túlzó, eszement komédia között, burleszkszerű haláltánccá fokozva Christine vesszőfutását. Mindezt szépen megtámogatják a többnyire szándékosan sarkított mellékkarakterek, a karót nyelt anyósjelölttől a szkeptikus vőlegényen át a kétszínű, aljas munkatársig, akiknek fő funkciója az, hogy a rémisztő jeleneteket helyzetkomikumokkal párosítsák (ld. a férjjelölt szüleinél elköltött megismerkedős vacsorát, amibe Lamia természetesen belerondít).
A rajongók persze hőbörögtek, amikor kiderült, hogy Raimi a PG-13-as besoroláshoz igazítja a filmet, de bármennyire is szeretnek manapság belekben turkálni a gagyibbnál gagyibb Fűrész-folytatások és lelki társaik, egyrészt a horror színvonala még mindig nem áll egyenes arányosságban a kiöntött vér mennyiségével, másrészt pedig a Pokolba taszítva a fenti korhatár keretein belül is kellően ijesztő és gusztustalan. A vér ugyan csak egyszer spriccel, és akkor is komikus elemként, de a játékidő során mindenféle testnedvek folynak mindenféle nyílásokba, ahová nem kellene nekik, és ez általában semmivel sem kevésbé sokkoló, mint egy premier plános szívkitépés… sőt! A Pokolba taszítva talán egyetlen nagy hátránya a menthetetlenül viszonyítási alapot jelentő Evil Dead filmekkel szemben a főszereplő személye: Alison Lohman sem karakteréből, sem színészi játékából adódóan nem emelkedik a szürke átlaghősök felé, az őrülten cool Bruce Campbellhez meg hasonlítani sem érdemes. Persze láncfűrészkezű hősünkkel egyrészt nem működött volna a történet morális tanulsága (mondjuk az elvicceléseknek köszönhetően itt is csak alig), másrészt meg neki amúgyse hitte volna el senki, hogy nem rugdossa vissza Lamiát egészen a Sátán küszöbéig, miután felnégyelte az átokszóró vén ribanc hulláját.
(Köszönjetek szépen szerkesztőségünk legújabb szerzeményének, Klág Dávidnak. Mer' ez az ő cikke. -- W. F.)
Everything I've ever done Everything I ever do Every place I've ever been Everywhere I'm going to - it's a sin (Pet Shop Boys: It's A Sin)
Charles Bronson, született Michael Gordon Peterson, lassan 35 éve ül börtönben. Nicholas Winding Refn filmje szerint egy percet sem bánt meg belőle. Amikor először a zárkájába vezetik, zokog, de utána már csak arra tud gondolni, hogyan tudna hírnevet szerezni magának. Magánzárka? Az neki csak tréningszoba. Bolondok háza? Nem rossz, csak tele van kettyósokkal. A szigorúan őrzött börtön? Csak egy hotel. Ahonnan semmi szándéka sincs kikerülni.
Bronson életéről rengeteg vicces részletet lehetne felemlegetni, de az internet jóistene erre teremtette a wikipédiát. Amíg meg nem néztem Refn filmjét, elképzelésem sem volt, hogy ki "Anglia legerőszakosabb rabja". Amikor a filmnek vége lett, tényekből nem tudtam meg sokkal többet, de azt igen, milyen ezzel a vadálattal összezárva. Don Logant nem szabad visszautasítani, Mr. Eddie-vel vigyázni kell az autóutakon, de Charles Bronsont messze, messze el kell kerülni, mert sosem tudjuk, meddig égett le a képzeletbeli gyújtózsinórja. A film elején csuromvéresen várja, hogy a smasszerek kinyissák a ketrecét, de nála fel sem merül, hogy békésen engedelmeskedjen. Az első belépésre üt. Ilyen figuráknak csak mások képzeletében kellene léteznie.
És mégis létezik, ott ül a wakefieldi börtönben, és már létezik filmen is, Tom Hardy elképesztő alakításában. A legközelebbi színészi munka, amihez egyáltalán hasonlítani lehetne, az Eric Bana a Chopperben, de míg Bana ausztrál banditája egy alapvetően extrovertált figura volt, addig Hardy addig ketyeg egymagában, amíg egyszer csak fel nem robban – nem is nagyon lehet más lehetősége, hiszen az utóbbi harmincöt évből alig került ki a zárkából. Más barátja nincsen, csak a saját teste. Fizikuma tökéletes, az utolsó felvonásra már abszurd módon az: az emberfeletti izomember a Bronson szerint a börtönökben születik, és ha mindegy így megy tovább, ott is hal meg, megszédülve a javulás/összeomlás körkörös örvényében.
Mert a Bronson esetében nehéz sztoriról, vagy narratíváról beszélni. Minden csak körbe-körbe halad, nincsenek konfliktusok, nincsenek csavarok, nincsenek mellékszálak, fontosabb mellékszereplők, csak egy ember, aki egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a saját pszichéjébe, aki finoman szólva is leszarja a társadalmi normákat (Charlie-t két hónapra kiengedik, de akkor is inkább vidéki sufnikba jár verekedni, mint zöldségeshez). De be kell vallani, a faszi meglepően jó brandet gyúrt magából, még mindig többen követelik a szabadonbocsájtását, azzal az indokkal, hogy soha nem ölt meg senkit.
Meglepő módon Refn egyáltalán nem glorifikálja Bronsont, de mindent megtesz, hogy ikonikussá tegye. A film egyetlen támadható felülete a stílus, illetve bocsánat, a STÍLUS. Mert Refn – az általam imádott Pusher-trilógia dokumentarista kisrealizmusával ellentétben – egészen Kubrickhoz nyúl vissza: ugyanaz a rideg, ontológikus megfigyelés, ugyanaz a ”gyönyörűvé tett” erőszak, mint a Mechanikus narancsban (a hasonlóságra még a korai trélerek is rájátszottak), de átszűrve a dán rendező nagyon erős stilizálásán. Minden kép kékben, pirosban és sárgában pompázik, minden zene bombasztikus és fülsiketítő (Pet Shop Boys még sosem volt ennyire zsigeri). Néha ez a ridegség nem áll jól a Bronsonnak, néha viszont annyira tökéletesen passzol, hogy a hideg kiráz.
A horrorvígjáték és a horrorparódia csak papíron hálás műfaj: bár az utóbbi a zsánerhez tartozó alkotások száma megsokszorozódott – pedig Mel Brooks a Drakula halott és élvezi óta rendezőként lényegében nyugdíjazta magát – néhány instant klasszikus kivételével legtöbbjük a középszerűség dögletes bűzébe burkolózott. Minden Hullajóra és Haláli hullák hajnalára egy egész Horroraakadva-sorozat jut, s a kortárs horror legnépszerűbb műfaja mellett (zombifilm) a másik leggyakoribb célpontot a magában is gyakran a komikummal kacérkodó slasher jelenti. A szubjektív kamerán keresztül szuszogó maszkos gyilkosok fénykorukban is hamar gúnyolódás céltáblájává váltak (Student Bodies), s rémtetteiket már a kezdetektől idézőjelek és éjfekete humor kísérték (lásd a Rémálom az Elm utcában vagy a Silent Night, Deadly Night-sorozatok példáját, de tegye fel a kezét, aki még soha nem röhögte el magát valamelyik autentikus, Jason Voorhees-féle "kreatív kill"-en).
Majd’ egy évtizeddel a trend kifulladása után Wes Craven a Sikoly-szériával éppen a fokozott önreflexió és a humor beemelésével támasztotta fel a műfajt – s a tinihorror, mint olyan, azonnal bele is döglött, mikor e kettőt elhagyva elkezdte magát komolyan venni –, de még olyan jobb sorsra érdemes komikusok, mint a Super Troopers-szel azért bizonyított Broken Lizard Comedy Group is képesek a mai napig úgy gondolni, hogy egy slasherparódia még mindig vicces lehet (nem jött be). Ám a Club Dread és a Haláli hullák évében egy igazi öreg róka is megnyilatkozott, hozzáfűzve saját lábjegyzetét a horrorvígjáték kérdésköréhez, s bizonyítva, hogy a humor és a borzalom elsősorban csupán az elméletírok szerint üti egymást.
Jeff Lieberman már korábban is csinált furákat: amellett, hogy a Just Before Dawnt sokan a nyolcvanas évek egyik legjobb slasherjének tartják, rendezőnk már a hetvenes években belemászott a divatműfajokba, rendesen szét is barmolva őket – attól függetlenül, hogy nem minden esetben paródiáról volt szó. A Squirm, minden freudista nedves álmaként, a gyilkoskukacos horrorfilmek és a szerelmi-háromszög történetek metszéspontjára próbálta pozícionálni magát, valójában nem sok sikerrel, viszont annál több harapós homokféreggel és egy kellemes fináléval. A legendás gilisztáshorrorral egy évben készült, még annál is legendásabb Blue Sunshine pedig a jó öreg őrület-drog toposzával játszott el, a mai napig élvezhető módon. Mindez nem homályosítja el azt a tényt, hogy Jeff Lieberman karrierjének legbetegebb projektje kétségkívül a Végtelen Történet 3 forgatókönyve volt, ami után rendezőnk lényegében egy évtizednyi hallgatásba burkolódzott (mondjuk, meg tudom érteni). A visszatérést jelentő Satan’s Little Helper ránézésre nem sok jóval kecsegtetett: HD-kamerával forgatott agymenés aprópénzből, ráadásul slasherkomédia, lerágott csont, meg úgy egyáltalán, minek? Egy dolog miatt máris megérte: Lieberman, mainstream kollégáival ellentétben, mert olyan igazán vérgeci lenni.
A kis Dougie hamisítatlan protogeek: egész nap a kis kvarcjátékán (ennek neve a Satan’s Little Helper) lógó kis görcs, saját anyja és nővére kivételével mindenki rühelli, és a film körüli beszélgetések egyik kardinális kérdése, hogy akkor ő most retardált vagy csak kicsit. A játék lényege: segédkezni a Sátánnak a legkülönfélébb gonosztettek véghezvitelében, úgymint terhes nő elütése bevásárlókocsival (50 pont), vak emberrel ugyanez (100 pont), ésígytovább. A minden ízében idegesítő kiskölyköt csak az választja le a kisképernyőről, hogy itt a Halloween és a jelmezes lejmolás ideje. (Némiképp megnyugtató, hogy ahogy nálunk felváltotta a húsvéti tojást a papírpénz, úgy a tengerentúlon is megfigyelhető ugyanez a tendencia: Dougie anyukája már egydollárosokkal várja látogatóit.) Beöltözik a Sátán Kicsiny Segítőjének, nekivág a kisváros utcáinak és egyszercsak összefut munkáltatójával. Mármint valakivel, aki Sátánnak öltözött, vagy talán az is, de egy biztos: embert ölni azt szeret és cseppet sem bánja, ha egy kvázi-retardált kisfiú mellészegődik, hogy sok-sok móka és kacagás közepette néhány cizellált gyilkosság mellett a kvarcjáték gegjeit is valóra váltsák.
A Satan’s Little Helper fő erőssége, hogy Lieberman paródia helyett mert vérbeli komédiát forgatni. Filméjének fő humorforrását nem a kívülről fújt műfaji sémák és filmidézetek kiforgatása jelenti (lásd például a Friedberg/Seltzer-páros végtermékeit), hanem elsősorban a „félreértések vígjátéka”, megfűszerezve néhány olyan valóban emlékezetes kreatív killel, mint a festőecsetként használt házimacska (aminek látványára vélhetően millió Postal 2-rajongó kapott a szívéhez). Lieberman le sem tagadhatná exploitation-gyökereit: az olyan, szinte örök tabukat, mint a (retardált) gyerekekkel és terhes nőkkel nem baszakszunk, a lehető legkéjesebb vigyorral szegi meg, mintegy visszarepítve nézőjét olyan csodás filmek aranykorába, mint a Grizzly vagy a Night of the Lepus. Bár lassan indul be, a Satan’s Little Helper attól a pillanattól a székhez szegezi nézőjét, hogy feltűnik a vásznon Joshua Annex és az ő feledhetetlen jelmeze. Mert valljuk be, ennek a Sátán-rucinak még Varg Vikernes is csudájára járna.
Kicsit azért elszomorító, hogy egy ütős tengerentúli horrorkomédiához egy immár több mint hatvan éves direktorra volt szükség. Pár apróságtól eltekintve, mint a pocsék színészi játék (ide mondjuk megfelel), a Satan’s Little Helper üdítő darab, abszurd és kegyetlen, mint a legjobb South Park-epizódok, és csont nélkül maga mögé utasítja a manapság a műfajban készült alkotások legjavát. A Satan's Little Helper kicsinyes gonoszsága csupán az Iglesia-féle Day of The Beastben látotthoz mérhető, de ha mindez túlzás volna, a legszebb geek-érvek egyike még mindig Lieberman mellett áll: olyan rossz, hogy már jó.
Tegye mindenki a szívére a kezét: lehet nem szeretni egy olyan filmet, amiben Fred Williamson szivarral és vidám grimasszal a szájában, félkézzel, lazán tartott géppuskával kaszálja az egyetlen rövid sorozat után is tucatjával hulló náci tetveket, miközben csak a levegő nem robban körülötte? Az 1978-as Inglorious Bastards egyike azon csapnivaló exploitationöknek, amik minden sutaságuk ellenére, illetve részben pont azok miatt, rohadtul szórakoztatók – nem csoda, hogy Quentin Tarantino számára is inspirációt jelentett.
1944-ben járunk Franciaországban. Az amerikai katonai rendőrség egy rakás foglyot (gyilkost, tolvajt, dezertőrt stb) szállít a hadbíróságra, amikor a konvojt megkóstolja egy német vadászgép. Az őrök és a rabok többsége odalesz, de utóbbiak közül öten elmenekülnek, és úgy döntenek, hogy a semleges Svájc felé veszik az irányt. Útközben maguk mellé vesznek egy saját hadserege elől szintén szökésben lévő német katonát (naná, hogy Adolfnak hívják), de végül akarva-akaratlanul is belecsöppennek egy veszélyes küldetésbe, mely az ellenség egy rakétarendszere, és az azt szállító vonat ellen irányul.
Enzo G. Castellari beszédes című spagettiwesternekkel (Go Kill Everybody and Come Back Alone) szerzett hírnevet magának a ’60-as években, és mindig elég vastag volt a képén a bőr ahhoz, hogy neves elődök munkáit másolja műveiben, akár a történetet, akár a stílust illetően (1980-as Great White című horrorját kitiltották az észak amerikai mozikból, mert a Universal pert indított ellene Spielberg Cápájának plagizálásáért – és nyert). Az Inglorious Bastardshoz (olasz címének nagyjábóli fordítása: az a rohadt páncélvonat) lényegében összemosta a Piszkos tizenkettőt a Kelly hőseivel, megfűszerezte némi Sam Peckinpah-stílussal, aztán jól roskadásig rakta soha véget nem érő akciókkal, egy rakás B-színész által alakított, foghegyről beszélő karakterrel, egy kis rasszista felhanggal, tökpucéran fürdőző és szintén tökpucéran harcoló német katonalányokkal, és egyéb bájos exploitaton elemekkel.
A késztermék egy szinte nonstop lődözéssel és robbantgatással teli, üresjáratok nélkül száguldó háborús akció, amiben nem telik el 10 perc úgy, hogy legalább egy tucatnyi náci köcsög ne harapna fűbe, de, csak hogy a keménykedés sose lankadjon, ha véletlenül épp nincsenek a közelben lekaszálandó krautsok, címbeli hőseink jobb híján egymás közt harcolnak. Az akciójelenetek persze sokszor megmosolyogtatóan gagyik (és nem csak az ugyanazokról a robbanásokról újra és újra bevágott képek miatt), de van egy nagyon fontos kivétel: a frenetikus finálé semmiben nem marad el a korszak vérprofi háborús stúdiófilmjeitől sem. A vonat elleni támadás ötletes, látványos, vagány, piszkosul jól fényképezett és vágott, és azt látva maximálisan érthető, miért utalnak sok helyütt úgy a rendezőre, mint az európai Sam Peckinpah-ra (vagy a szegény ember Peckinpah-jára, hogy egy alighanem még találóbb aforizmát idézzek).
Persze így sem lehet ezt komolyan venni, de Castellari mindannyiunk nagy örömére nem is várja el, hiszen a hullahegyek állandó poénkodások közepette emelkednek, a szereplők pedig már szinte arcátlanul lazák. Bo Svenson, a szedett-vedett csapat, részben „leszarom” habitusú, részben viszont nagyon is patrióta vezetőjének szerepében annyira cool, hogy kezdetben le se veszi a napszemüvegét, Fred Williamsonnak meg napszemüveg se kell, hogy cool legyen. Neki elég egy soha el nem fogyó szivar, miközben minden fedezék nélkül, félkézzel szórja az ólmot az ellenre, és zavartalanul hányja a halálfelesleges kommandós bukfenceket a robbanó bombák közepette. Látszik a vigyorán, hogy imád nácikat lyuggatni. Mi pedig imádjuk nézni őt közben. Az egykori maffiatag, mellesleg arrogáns, kötözködő és cinkos vigyorú szemétláda, Tony (Peter Hooten játssza, egészen kiválóan), a harsány, enyves kezű Nick, és a beszari műszerész, Berle, nagyszerűen egészítik ki a nyilvánvalóan kicsit sem eredeti, viszont pokolian szórakoztató csapatot (sőt, még maga Castellari mester is feltűnik egy náci tiszt szerepében). Az sem mellékes, hogy ezek a karakterek, ha arra kerül a sor, úgy képesek meghalni a jó ügy érdekében, hogy semmit sem veszítenek rohadék image-ükből, és nem rángatják le a filmet egy nyálban fürdő amerikai megváltástörténet megalázó szintjére. Az Inglorious Bastards még megkérdőjelezhető pillanataiban is a ’70-es évek egyik legtökösebb exploitation filmje. Szórakoztató, akár egy haldokló náci.
Láttál már olyan filmet, ami közben az jutott eszedbe, hogy a következő egy hétben vagy konstans merevedésed lesz, vagy egyáltalán nem fog felállni? (A hölgyek nekik megfelelően variálják át a kérdést.) Clive Barker Hellraiserének mocskos, visszataszító, mégis, betegesen izgalmas szexualitása cafatokra tépett emberi testekkel és erőteljes szadomazochista felhanggal borzolja az idegeinket – olyan kombináció ez, amit senki nem felejt el egyhamar. És a szélsőségek közti határokat elmosó, szélsőséges érzelmeket kiváltó horror két folytatásával együtt, végre-valahára egy tisztességes kiadvány formájában érhető el itthon. Nagy örömünkben nyúzzunk meg együtt valakit!
HELLRAISER
„We’ll tear your soul apart.” Egyetlen mondat, és kész, beszartál. Ami kínos, mert ez a játékidő vége felé hangzik el, és akkor már nem sok minden fér a gatyádba. A horrorfilm a történetének egyik legsótlanabb korszakát élte éppen, amikor Clive Barker úgy döntött, hogy vizuális formában önti a gyanútlan nézők nyakába az 1986-os The Hellbound Heart című művének rettenetes rémálmait. És hogy miért is voltak azok a nézők gyanútlanok? Mert az említett kisregény témája és stílusa sehogyan sem passzolt az akkori mozis trendekhez. A’80-as évek második a roppant felkapott slasher lassan kezdett megfulladni saját, paródia felé hajló folytatásainak vérében, a horror jobbára egyenlő volt az idétlen maszkjuk alatt légzésproblémákkal küszködő, kinyírhatatlan/túl sokszor kinyírható sorozatgyilkosokkal, és a lengén vagy sehogy nem öltözött agyhalott, majd pedig ténylegesen halott tinilányokkal – és nem nagyon jutott eszébe senkinek, hogy ezen változtatni kéne. Freddy, Jason és Michael Myers két ámokfutása között azonban mozikba került a humort és iróniát nem ismerő Hellraiser, ami kényelmetlen hatékonysággal juttatta eszébe a közönségnek, hogy milyen az igazi, borzalmakkal és rettegéssel teli, zsigerekig hatoló horror.
Julie és Larry nem kifejezetten boldog házasságban élnek. A nő titokban viszonyt folytatott férje testvérével, Frankkel, akit egy rejtélyes, minden határon túli kínt és gyönyört ígérő kocka kinyitása után nehezen összeszámolható darabokra szakít szét néhány pokolbéli teremtmény – épp abban a házban, ahová a házaspár újonnan beköltözik. Egy kis baleset eredményeképp Frank vére utat talál Larry padló alatti maradványaihoz, amik így életre kelnek – vagy legalábbis afféle féléletre. Franknak Julie segítségére és rengeteg vérre van szüksége ahhoz, hogy ismét teljes emberré váljon, még mielőtt a kocka hatalmához kötődő kenobiták rájönnek, hogy megszökött poklukból. Az egész gorefest középpontjában pedig ott áll Larry mit sem sejtő tinilánya, Kirsty.
A Hellraiserben ugyan van egy sikoltozó fiatal szépség, de semmi másban nem hasonlít a kor jellegzetes zsánerfilmjeihez. Barker első egészestés rendezését leginkább úgy lehet jellemezni, mint egy horrorba oltott szadomazochista szerelmi történetet, egy szexuális kielégületlenség és frusztráció fűtötte családi tragédiával a középpontban. Itt még nem a híres kenobiták az igazi ellenségek, sőt, nem is igazán gonoszok ők, csupán teszik a dolgukat – azt viszont megállíthatatlanul, ripacskodás és üvöltözés nélkül, jéghideg precizitással. Ezek ellen nem tehetsz szart sem, hiába fogsz kést, baseballütőt, akármit, még csak a közelükbe sem jutsz, ha megjelennek, legfeljebb menekülhetsz, de azzal sem mész sokra. Nyilvánvalóan idegborzoló megjelenésük mellett ezért is olyan átkozottul félelmetesek, na meg azért, mert szinte semmit nem tudunk róluk, így az ismeretlentől való rettegést jelképezik. De az igazi gonosz persze már megint az ember: a vágy, a szex és a gyilkosság minden idők egyik legfelkavaróbb és legbizarrabb szerelmi háromszögét rajzolja ki, amelynek résztvevői tökéletesen alkalmasak rá, hogy a gyönyör utáni hajszában segítség nélkül is elpusztítsák önmagukat – a kenobiták csak ennek a nélkülük is gusztustalan viszonyrendszernek a rothadt gyümölcseit aratják.
Barker életművének egyik legjellemzőbb motívuma, a totális ellentétek közti határok következetes eltörlése, a Hellraiserben is megjelenik. A kín és a gyönyör kettőse elválaszthatatlanul vonul végig a filmen, minthogy így vagy úgy, de mindenki előbbit keresi, és utóbbinál köt ki, és ami még fontosabb, hogy akár közvetlenül, akár közvetetten, de minden szexuális aktus (mely soha, még csak véletlenül sem a szerelem gyönyörű kiteljesedése, sőt) félelemmel, szenvedéssel és halállal párosul. Ez a csodálatosan visszataszító, vérmocskos, nem egyszer nekrofíliába hajló erotika pedig éppoly felzaklató, mint a brutális haláljelenetek sora. Ahogy kampó hasít lassan az emberi húsban, és egy egész test szakad darabokra (fontos, hogy realisztikusan kivitelezve, túlzás, sőt, megkockáztatom, hatásvadászat nélkül), a film csendben túllép azon a ponton, ahol a néző szimplán csak szörnyülködik, és megérkezik oda, ahol e szörnyülködés ellenére még többet és még többet akar. Így ülteti át Barker a Hellraiser kín-gyönyör ellentétjét egyenesen a néző elméjébe – és a „mindfuck” kifejezés akkor még bőven nem is létezett…
Ezt az egyedülállóan ambivalens hatást erősíti Christopher Young score-ja is, ami megérdemli, hogy tiszteletére új bekezdésbe kezdjek. Barker maga nyilatkozta, hogy a stáb tagjai közül Young tett hozzá a legtöbbet a filmhez, és munkáját elhallgatva, ezt nehéz is kétségbe vonni. Ahogy az író-rendező, úgy ő is szembement a kor elvárásaival, melyek kevés kivételtől eltekintve (úgymint A légy Howard Shore-tól vagy az Életerő Henry Mancinitől) egyszerű szintetizátoros klimpírozásokat szültek a műfajban. Young inkább fogott egy szép nagy zenekart, és olyan sötéten gyönyörű, gótikus, egyszerre nyomasztó és furcsán felemelő táncra perdítette a hangszereket, ami igazi, epikus szintre emelte a vérrel locsolt családi perpatvart. Pedig eleinte még a Coil nevű, az industrial zenei műfajban meghatározó banda dolgozott a filmen, szóval nem sokon múlt.
Minden eddig részletezett erénye ellenére a Hellraiser bőven nem ért volna ennyit székbe szögező vizualitása és még mai szemmel is életszerű, hatásos effektjei nélkül. A sötét, árnyékokkal teli, kékes képi világ nyomasztó atmoszféráját ellenállhatatlanul fokozzák a lassú, ínycsiklandozó gore-ral bőségesen feltöltött, azelőtt ritkán látott aprólékossággal és merészséggel kidolgozott kínhalál-jelenetek, és nem utolsósorban a bőr nélküli, s így igen ijesztő kinézetű, rémisztően amorális pszichopata, Frank állandó jelenléte, akinek percekig tartó „újjászületése” a film egyik csúcspontja. A legendás maszkmesternek és effektesnek, Bob Keennek bőven volt alkalma kitombolnia magát, érdemeit pedig csak növeli, hogy röhejes egymilliós költségvetés állt a filmesek rendelkezésére. De a ’80-as évek egyik legjobb horrorja (ami még jobb már csupán egy kevésbé hullámzó színvonalú színészi játékkal lehetett volna) sok mai társával ellentétben nem pénzből született, hanem puszta lelkesedésből, akaraterőből és kreativitásból. És ez általában ki is fizetődik: a mozis bevételek az említett összeget megtizenötszörözték, a Doug Bradley által hátborzongatóan alakított fő kenobitából Pinhead néven a műfaj egyik felejthetetlen, ikonikus alakja vált, a Hellraiser pedig bebetonozott helyet szerzett magának a nagy horrorok panteonjában. This film is our pleasure.
HELLBOUND: HELLRAISER II
Nincs is annál rosszabb, mint amikor egy nagyszerű filmet a folytatásban saját alkotója erőszakol meg, majd pedig szed darabokra, és rak össze belőle valami (majdnem) egészen mást. Clive Barker pedig pontosan ezt tette. A Hellraiser második részének ugyan már csak producere és társírója volt, a rendezői székében pedig Tony Randel (Def-Con 4) ült helyette, így nem ő az egyetlen, aki megérdemelné, hogy néhány kampó beakadjon a bordái közé – de még így is furcsa látni, hogy hagyta, hogy az általa teremtett mítosz ennyire más irányt vegyen, és így felcserélődjenek benne a súlypontok. Mert bár a Hellbound alig pár órával játszódik csak az első felvonás után (és mindössze hetekkel annak premierjét követően kezdték forgatni), mégis annyira különbözik tőle, amennyire az csak a cselekmény ilyen közvetlen folytatásánál lehetséges.
Kirsty a kenobiták és saját családtagjai által elszabadított pokolnak köszönhetően elmegyógyintézetben tér magához (egyébként miért van az, hogy a természetfeletti borzalmakat átélt áldozatok mindig nagyokat csodálkoznak, hogy senki nem hiszi el a sztorijukat?), ami még nem lenne olyan nagy baj, az viszont, hogy pszichiátere, Dr. Channard, történetesen megszállottja a puzzle kockáknak, amik a kenobitákat meghívják a világunkba, már kicsit ciki. Ahogy az is, hogy Julie, a lány gyilkos mostohaanyja feltámad, akárcsak Frank az első részben, és innen az út egyenesen a pokolba vezet. És ezt nem jelképesen kell érteni.
Az elsőfilmes Peter Atkins és Barker nem sokat pöcsöltek a forgatókönyvvel. Egy kis vérontás, egy kis menekülés, és nesztek, kész a film, ami láthatóan a folytatások klasszikus „legyen még nagyobb” (vagy esetünkben: még brutálisabb) szabálya szerint készült - de mint oly sokszor, a fokozás itt is csak a gore-ra vonatkozik (na és a fantasztikus zenére, ami a síron túli kórussal kiegészülve még epikusabb és gótikusabb). Igaz, arra legalább nem lehet panasz: van itt mitől undorodni bőven, folyik a vér, szakad a hús, és amikor egy elmebeteg borotvával igyekszik lekaszálni csupasz testéről a képzelt bogarak és férgek seregét, akkor még a legedzettebb horrorgeek is kísértésbe esik, hogy elfordítsa a fejét. De persze nem fogja, és ez benne a szép. Kár, hogy a gusztusos effektek és az ínyenc csonkítások mögül kifelejtették a filmet, és főleg, azt, ami az első részt naggyá tette.
A kín és a gyönyör kettőssége, a felkavaró, bizarr szexualitás ugyan itt is jelen van, de csak ismétlés szintjén, és úgy is csak félgőzzel. Ez, azonkívül, hogy a gore mellett nincs idő kevésbé direkt, de hosszútávon hatásosabb és elegánsabb horrorelemek alkalmazására, annak is köszönhető, hogy a szereplők sokkal haloványabbak és érdektelenebbek. Hiába látjuk Juliát bőr nélkül, még így, és pokolbéli kulisszák közt sem olyan fenyegető, mint kalapáccsal a kezében, egy homályos padlásszobában, a néma Tiffany teljesen felesleges adalék, Frank rövid jelenetében pedig bőven nincs elég spiritusz. Úgyhogy egyedül az eleinte még csendes, visszafogottságában rémisztő Dr. Channard tartja a frontot (színészileg Kenneth Cranham zsebrevágja a filmet), de amikor kenobitává alakul, sajnos rajta is úrrá lesz a ripacskodási kényszer. És ezzel elérkeztünk a film legnagyobb problémájához.
Az első rész hátborzongató, titokzatos rémálom alakjairól, akik már akkor is félelmetesek voltak, ha csak álltak, és néztek maguk elé, lehámlik a titokzatosság rétege, és egy eredettörténetet kerül a helyére. Öreg hiba ez olyan karaktereknél, amiknek beszaratásfaktora nem kis részt az őket körüllengő misztikus ködnek köszönhető: általában igaz, hogy minél inkább tisztítod ezt a ködöt, annál triviálisabb lesz, amit mögötte találsz. Tessék: jön az új kenobita, ami fél perc alatt elintézi a régieket, ezeket az ijesztően amorális, érinthetetlen, legyőzhetetlen pokolfajzatokat, akik ráadásul haláluk előtt eljátsszák a Darth Vader szindrómát. Az első filmben ilyesminek még csak a gondolata is abszurd lett volna, és hiába van mindennek nagyjából logikus magyarázata, az a végeredményen nem változtat. (Egyébéként – és ez Frankre is vonatkozik – hogy a fenébe hal meg valaki, aki már halott, és a pokolban van?) Magának a pokolnak az ábrázolása viszont egy ideig baromi hatásos, de a sok rohangálás a tökugyanolyan sötét folyosókon és csarnokokon egy idő után már masszívan unalmassá és önismétlővé válik – ahogy a kenobiták esetében, a kevesebb itt is több lett volna. Az ellenben bravúros ötlet, hogy az elmegyógyintézet alagsora is egyfajta pokolként jelenik meg – talán még szörnyűbbként, mint az igazi.
Szóval itt kezdődik el a kenobiták klasszikus gonoszokká degradálásának folyamata, itt húzzák le a wc-n az emberi gonoszság és szexualitás gyomorforgató táncát, és itt esik bele a Hellrasier az elcsépelt folytatások csapdájába, annak ellenére, hogy korábban pont azok ellenpontjaként indult. De ez még csak a folyamat kezdete, úgyhogy a Hellbound, vérző sebei ellenére egy nagy adag jóindulattal nézhetőnek titulálható.
HELLRAISER III: POKOL A FÖLDÖN
Clive Barker vérére mondom, ezt már nem kellett volna. Ha a második résszel abbahagyják a sorozatot, már akkor is eggyel több film van a kelleténél, de a Pokol a Földön tényleg kiborította a bilit (hát még a további folytatások). Ezt Barker is érezhette, mert Anthony Hickox (Waxwork) e kenobita kínzóeszköznek való harmadik felvonása után inkább fogta magát, és kiszállt az egész hóbelevancból (már ennek is csak executive producere volt, szóval a sztorihoz nem sok köze lehetett, és egyébként sem nagyon rejti véka alá, hogy nem elégedett a sequelekkel). A Hellraiser III. elköveti a legnagyobb hibát, amit elkövethet, és Pinheadet egy egyszerű tucatgonosz szintjére alacsonyítja, aki csak abban különbözik az átlagos szörnyektől/démonoktól, hogy némileg jobban néz ki náluk, és van néhány ütős egysorosa.
A történet még banálisabb, mint a Hellboundban. Pinhead egy bizarr külsejű oszlopba zárva várja, hogy új életre keljen, és amikor az oszlop egy éjszakai bár fiatal, seggfej tulajdonosának, J.P-nek a birtokába kerül, ez be is következik (annak megmagyarázásával, hogy hogyan és miért, nem pöcsölnek az alkotók). Az emberi személyiségétől különvált Pinhead (akinek eredetéről sajnos még többet tudunk meg) el akarja pusztítani a kockát, hogy ne maradjon semmi, amivel vissza lehet őt küldeni a pokolba (arról szelíden kussolnak az írók, hogy több kocka is létezik), és ebben csak egy ambíciózus riporternő, Joey akadályozhatja meg. Miért? Hát, csak mert. A feleslegesen hosszan elnyújtott, dögunalmas expozíció után (több mint félideig kell várni, hogy Pinhead elszabaduljon, és itt nincs bizarr családi dráma, ami addig lekötné a nézőt), nevetségesen sótlan főhősnőnk azzal tölti a hátralévő játékidőt, hogy a szögarcú kenobita elől menekül, kezében a kockával. A gyönyör és a kín rettenetes, bizarr tánca odavan, a helyére pedig egy szupereredeti „állítsuk meg a gonoszt, mielőtt káoszt szabadít a világra”-féle cselekmény kerül. Az alkotók nyilván szeretnék, ha egyszerűen elfelejtenénk, hogy az illető korábban se gonosz, se káoszhozó nem volt. Ebben a részben teljesedik tehát be a Hellboundban megkezdett folyamat: az egész sorozatnak elveszik a lényege, és az egykor eredeti, sajátos koncepció hiányában bekerül a sok ostoba, felesleges és ötlettelen folytatáshorror lélekvesztőjébe.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a félelmetes Pinheadből egy rohanó nőt fenyegető sétatempóban üldöző, közepes slasherbe való természetfeletti tömeggyilkos válik, aki válogatás, ok és értelem nélkül öl mindenkit, aki elé kerül, csak azt nem, akit igazán kéne neki – mert ugyan hatalmában áll felrobbantani a fél utcát a menekülő Terri körül, benne mégsem tud egy karcolásnál nagyobb kárt tenni. Ráadásul az áldozataiból általa teremtett kenobiták annyira cikik, hogy benzines palackokat hajigálnak. Még jó, hogy kalasnyikovot tárazni nem látjuk őket. Ellenben egyiküknek legalább van egy kamera a fejében, és olyan filmes bukéjú beköpései vannak, hogy „Ready for your close-up?” – merthogy halála előtt operatőr volt, nagy poén, mi? De már az ígéretesen induló diszkós mészárlásnál világos, hogy az egész filmet ki lehet vágni a kukába: a vérfagyasztóan nyugodt Pinhead helyére egy hisztérikusan röhögő, ripacskodó Freddy-klón kerül, és a hangsúly a nyomasztó brutalitás és atmoszféra helyett azon van, hogy minél több pihentagyú, rajzfilmszerű halálnemmel (repülő CD-k, tőrbe formált jégkockák) keltsék a nézőben a kreativitás illúzióját. Úgyhogy még a gore sem ér sokat.
Összességében az egyetlen, ami dicséretet érdemel a Pokol a Földönben, az Pinhead remek templomi jelenete, és az egész mű humora – de sokat segítene, ha ez a humor legalább szándékos lenne.
A KIADVÁNY
Doboz
Kézenfekvő ötlet volt, hogy a három első filmet tartalmazó doboz a kenobitákat előhívó puzzle kockát formázza – jól is néz ki, bár kivitelezése egyszerű (az angol verzió azért jóval pofásabb és elegánsabb, és egy kis füzet is tartozik hozzá), és némileg kiábrándító, hogy a mágnessel rögzített, „kétdimenzióssá” lenyíló oldalak kockaformáját összecsukott állapotukban egy sima, üreges, vékony kartondoboz tartja meg. Kicsit nehézkes a lemezek be- és kivétele is, de összességében kétségkívül baromi jól mutat a polcon, és egy rajongónak mindenképpen nagy öröm kézbe venni.
Kép és hang
A Hellraiser filmek ugyebár már korábban is kaphatók voltak itthon, de a Vertex legendásan szar kiadásait inkább nem lőném be viszonyítási alapnak. Szerencsére a Navigátor Film DVD-inek egyáltalán nincs is szükségük rá, hogy a mélyponthoz viszonyítsuk őket. Felújított, és nem mellesleg cenzúrázatlan, szélesvásznú képet és hangot kapunk: főleg az első két film fest szépen, és noha a harmadik színvilága még lehetett volna kicsit teltebb, összességében az is teljesen rendben van. Az angol DTS és 5.1 ugyan közel nem dolgozik olyan intenzitással, mint egy mai film esetében, de Christopher Young zenéje összehasonlíthatatlanul jobban szól ezekben, mint a surround magyar szinkronokban, amik általában egyébként sem túl meggyőzőek.
Extrák
Hellraiser Az első film lemezén rögtön három audiókommentáron is végigrághatjuk magunkat. Az elsőben Clive Barker egyedül, a másodikban Ashley Laurence-szel, Pete Atkins moderátori felügyelete alatt beszél és sztorizgat, főleg a forgatás körülményeire, kulisszatitokra és érdekességre koncentrálva – bár sok az átfedés a kettő között, a rajongóknak mindenképpen érdemes meghallgatniuk őket. A harmadik egy magyar szakértői kommentár Lunczer Gáborral (Fangoria), Hámori Dániellel (kritikus és maszkmester) és szeretett főszerkesztőnkkel, Wostry „valamicskét értek a horrorfilmekhez” Ferenccel, ebben főleg a film hatásmechanizmusát és Barker életművét boncolgatják, alaposan kitérve többe közt a folytatásokra is (kár a bosszantó alapzajért a háttérben).
A Clive Barker interjú valójában nem Clive Barker interjú, hanem egy korabeli ötperces forgatási kisfilm, amiben a stábtagok főleg a sztoriról beszélnek, és arról, hogy milyen frankó mozit csináltak. Ellenben a Doug Bradley interjú már tényleg az, aminek írják, és Pinhead megszemélyesítője bő 10 percen keresztül beszél a szerepről, a maszkról, a Barkerrel való megismerkedéséről, és megemlít egy egészen érdekesnek hangzó elveszett jelenetet is. A leghosszabb werkben (Hellraiser: Feltámadás) a stáb tagjainak, a szereplőktől kezdve a zeneszerzőn, a maszkmesteren és a jelmeztervezőn át a rendezőig, 20 perc jut, hogy saját szempontjukból röviden elmondják a lényeget a film születéséről, készítéséről és utóhatásairól. Ha nincs időd és türelmed végigülni a három audiókommentárt, akkor ez kiváló summázása a Hellraiserrel kapcsolatos fő tudnivalóknak. Az extrák kimerítő sorát négy mozis és egy tévés előzetes zárja. Példás felhozatal.
Hellbound: Hellraiser II Itt már csak két audiókommentárunk van, egy az íróval és a rendezővel, egy pedig szintén velük (ellentétben a lemezen és a csomagoláson feltüntetett információval, ami csak a rendezőt említi), plusz Ashley Laurence-szel. Szokásos sztorizgatás, kulisszatitkok mögé pillantás, és egymás dicsérete folyik, mérsékelten érdekes, kissé száraz módon, de legalább van. Kapunk még néhány rövid, főleg a sztorira és a karakterekre koncentráló korabeli interjút, egy jóval érdekesebb, negyedórás visszatekintést a fontosabb stábtagokkal, egy újabb interjút Doug Bradleyvel, és egy sor előzetest. Tisztességes mennyiség és minőség. Hellraiser: Pokol a Földön A filmek színvonalával együtt csökken a kommentárok száma is: ide már csak egy jutott, Anthony Hickox rendezővel, és Doug Bradleyvel, az viszont elég szórakoztató, mert a szokásos anekdotázások mellett igen jó hangulatban végig is poénkodják a filmet. Közben azért szeretnének meggyőzni minket, hogy jó filmet csináltak, de ebbe inkább nem megyek bele. Ami a többi extrát illeti, a szokásos Bradley interjú mellett, amiben a színész a film elkészültének bajos körülményeire is kitér, van egy hasonló a vidáman sztorizgató Hickoxszal, és kapunk még egy előzetest meg egy korabeli, elég semmitmondó, ötperces werket is. Nem valami sok, de színvonalas, és így is több, mint amit a Pokol a Földön érdemel.
Extra lemez A legfontosabb ezzel a lemezzel kapcsolatban az, hogy rákerült Barker két korai rövidfilmje, a Salomé és A tiltott (sajátos vizualitású, elborult Oscar Wilde és Faust átdolgozás), amelyeket a többi készítővel együtt fel is vezet, azaz mesél céljukról és születéseiknek körülményeiről. A maradék extra négy, több mint 10 perces interjú Ashley Laurence-szel, Andrew Robinsonnal, Tony Randellel és Kenneth Cranhammal. Mindannyian arról beszélnek, hogyan kerültek kapcsolatba a sorozattal, hogy alakult a karrierjük előtte és utána, és mit gondolnak most a Hellraiser film(ek)ről. Laurence-ről emellett kiderül, hogy igazi mókamester (frenetikusan utánozza az átlag ostoba tinipicsát), Andrew-ról pedig, hogy nem kenyere a süketelés: elmondja, hogy rögtön tudta, a második rész pocsék lesz, de ettől függetlenül elvállalta volna a neki felkínált szerepet, ha hajlandók lettek volna kifizetni neki ugyanazt a gázsit, amit az első részért kapott. (Véleményét egyébként Laurence sem nagyon rejti véka alá, csak ő finomabban, nőiesebben fogalmaz.)
ÖSSZEGZÉS Ami a filmeket illeti, van itt egy remekmű, egy gyenge közepes, és egy fekáliatömb. A kivitelezés viszont egyöntetűen szép, a doboz, a kép- és a hangminőség rendben van, és az extrák iránti éhséget is gond nélkül csillapítja a kiadvány. Akinek mindhárom film tetszik (már ha létezik ilyen), annak nyilván kihagyhatatlan, akinek az első kettő, annak is kötelező, akinek meg csak az első… nos, abban az esetben, ha megszállott rajongó és gyűjtő, akkor alighanem neki is megéri (de azért nem árt megjegyezni, hogy a három film immár külön-külön is kapható).
A Potter sorozat Birodalom visszavágja: sötétség, halál, gyilkosság, titkok, feltámadó hullák és gonosz minden sarkon, de azért van idő becsípett Hermionéra, bimbódzó tiniszerelmekre, féltékenységi rohamokra és egy frenetikusan bolondos Jim Broadbentre is.
A Harry Potter sorozat nagy utat járt be azóta, hogy az émelyítően családbarát Chris Colombus rátette kezét az első két könyvre, és kisgyerekeknek szóló lagymatag felolvasóestet tartott belőlük. Utódjai, Alfonso Cuarón (máig az övé a széria legjobb darabja), Mike Newell és David Yates, már szerencsére tudták, hogy a Potter regények, bármit mondjanak is az antifanok, nem csak kölyköknek szólnak, hanem minden korosztálynak. És legkésőbb azóta, hogy a negyedik részben J. K. Rowling meglépte az addig elképzelhetetlent, és megölt egy roxforti diákot, tudtuk, hogy jönnek itt még sötét idők. Hát most itt vannak: a színészek komolyan vehető szintre cseperedtek (Emma Watson szépen ki is domborodott, vajsörös becsípését meg tovább is elnéztem volna), a napsütéses ovis környezetből jellegzetesen borongós, ködös-esős angliai vidék lett, a mellékszereplők hullani kezdtek, a kedves kis mese meg lassan inkább egy pszichothrillerre emlékeztet.
A Félvér Hercegben immár szinte minden a Sötét Nagyúr, Voldemort múltja és lehetséges jövője körül forog – méghozzá anélkül, hogy egy villanásnyi flashbacket leszámítva az őt alakító Ralph Fiennes egyáltalán felbukkanna benne. Dumbledore Harry segítségét kéri annak kifundálásában, hogy hogyan állhatják útját a hatalomra törő gonosz mágusnak, és ez persze veszélyes kalandok egész sorához vezet. Voldemort csatlósainak ugyanis megvan a maguk küldetése uruk győzelmének bebiztosításához, amiben nagy szerep jut a Harry örök ellenlábasának számító Dracónak is.
Az eddigi adaptációk közül a Félvér Herceg tér el leginkább az alapjául szolgáló könyvtől: az alkotók innen elvettek, oda hozzátettek, amott kicseréltek valamit, sok apróságot meg elhagytak. Ezek miatt a hardcore rajongók ugyan hőböröghetnek, hogy szentségtörés (borítékolható, hogy fognak is), de a kirohanások után is ott tartunk, hogy a lényeg, vagyis a cselekmény váza, és ami talán még fontosabb, az egész mű hangulati világa, stílusa érintetlen maradt, és korántsem biztos, hogy ez minden apróság belezsúfolásával is elmondható lett volna. Egyetlen, valóban megbocsáthatatlan módosítás történt: a nagy roxforti csata szőrén-szálán repült a történet végéről, így a mű egyébként roppant hatásos emocionális csúcspontja az azt körülölelő epikus összecsapás nélkül óhatatlanul veszít erejéből (az alkotók a csonkítást azzal indokolták, hogy a hetedik könyv végén hasonló csata folyik az iskolában, és nem akarták ismételni magukat – dacára annak, hogy Rowlingnál működött). Kicsit olyan ez, mintha A király visszatérben Aragorn, Gandalf és a többiek Minas Tirith fehér kőfalai mögött vakargatták volna az állukat, miközben Frodóék a Végzet Hegyén küszködtek.
Akadnak még kisebb-nagyobb aránytalanságok és sutaságok, részben mert akárcsak a könyvben, Harry barátai most először itt sem aktív részesei a cselekménynek, részben pedig mert az alkotók egy zsáknyi műfajjal bűvészkednek (a fantasy kap még egy kis drámai, tiniszerelmes, komikumi, sőt, horririsztikus mellékízt is), és az átmenet köztük nem mindig szerencsés, még ha önmagukban mind meg is állják a helyüket. Általában azért sikerül fenntartani az egyensúlyt, főleg mert annak legkényesebb eleme a romantikázás, abban pedig a Félvér Herceg csaknem hibátlan: a főszereplők amolyan kamaszosan kusza, túlkomplikált és felfújt nőügyei megmosolyogtató bájjal és finom humorral oldják feszültséget. Így a film a kevés akció ellenére is lendületes, a két és fél óra hamar elszáll, egyébként pedig a néző pontosan azt kapja, amit egy jó Harry Potter adaptációtól elvár: szokásosan színvonalas trükköket, elegánsan borongós, gyönyörű képi világot, varázslatos zenét (nemcsak Yates, de komponistája, Nicholas Hooper is összekapta magát az előző, igencsak semmilyenre sikerült felvonás óta), és remek brit színészek egész sorát.
A show-t, mint mindig, most is Alan Rickman lopja el, még oly kevés jelenetével is, a kedvére, ízléssel bolondozó Jim Broadbent (az új bájitaltanár, Horace Slughorn szerepében) pedig újabb kiváló adalék az illusztris gárdához. A fiatalok is egyre jobbak, Emma Watson és Rupert Grint már egész meggyőző, és bár Daniel Radcliff még mindig a leggyengébb láncszem, rajta is határozottan látszik a fejlődés. Érdemes viszont megemlíteni a kisgyerek (Hero Fiennes-Tiffin) és tizenéves Voldemortot alakító színészeket is, akik egészen hátborzongatóan játszanak, és a Sötét Nagyúrnak az egész filmet meghatározó, fenyegető jelenléte nem kis részben az ő érdemük (meg persze a kriptahangulatú flashbackeké, amikben szerepelnek). Harry Potter szekere 1997 óta robog, és bár könyves pályafutása után hamarosan a mozis is befejeződik, mágikus ereje még mindig töretlen. A hatodik rész nem egyszerűen csak jó szórakozás, de röhögve maga mögé utasítja a nyár többi blockbusterét. Az meg, hogy ez inkább a Félvér Herceget dicséri, vagy amazokat minősíti, már más kérdés.
Bár John Sturges legnépszerűbb filmje a Hét mesterlövész (amelyet soha a büdös életben nem sikerült megkedvelnem, már gyerekként sem szerettem), munkásságának fennmaradó része szinte csak jobb filmekből áll (A nagy szökés, Újra szól a hatlövetű, Bad Day in Black Rock és sok másik.) Ez az 1959-es western a legizgalmasabb munkái közé tartozik, egyfajta High Noon-parafrázis, csak éppen Zinnemann filmjénél kevesebb benne a prédikálás és nagyobb a bodycount.
A legelső jelenet a kegyetlenségével teremt hangulatot: két sehonnai üldözni kezd egy indián nőt és a kisfiát. Leszorítják a lovaskocsit az útról, a nőt megerőszakolják és megölik. A fiúnak sikerül megszöknie, és belovagolnia a közeli kisvárosba, ahol az apja, Matt Morgan (Kirk Douglas) a seriff. A gyilkosok nem sejtik, hogy az indián nő Morgan felesége és a fiú anyja volt. Bár sikerül még az előtt meglépniük, hogy Morgan a tetthelyre érne, menekültükben hátrahagynak egy egyedi összeállítású nyerget, amelybe egy monogrammot szőttek. "CB", azaz Craig Belden (Anthony Quinn) - Morgan egykori jóbarátja. Vajon ő lenne az egyik gyilkos, ha pedig nem, mi köze hozzájuk? Morgan vállára kapja a nyerget, és vonatra száll Gun Hill irányába, ott van ugyanis Beldennek hatalmas birtoka.
Morgan nem teketóriázik, visszafojtott dühe szinte a fülén párolog kifelé: tudja-e Belden, kik lehetnek a gyilkosok? Az egyiknek friss vágás éktelenkedik az arcán, ahol Morgan felesége az ostorral megvágta. Belden, Quinn fantasztikus alakításában, egyetlen pillanat alatt válik magabiztos, nagyhangú sármőrből sunyi bűnrészessé, aki biztosítja egykori vértestvérét, hogy fogalma sincs, melyik embere lehet a bűnös - annak ellenére, hogy a fia, az a gerinctelen féreg, meg a hasonlóan jókiállású haverja épp előző nap értek haza valami kiruccanásból, ló és nyereg nélkül. Ráadásul a fia arcán friss ostorvágás nyoma díszeleg...
Morgan villámgyorsan átlát a szitán, több évtizedes gyakorlata van a gazemberek kiismerésében. Ott rögtön leteszi Belden előtt a nagyesküt: az esti kilenc órás vonattal elmegy a városból, és Belden fiát meg a haverját is viszi magával.
Ettől fogva a film egy, az idő és fenyegetés satujába zárt, pisztolyt markoló kéz. Morgan viszonylag könnyen foglyul ejti a Belden fiút, de a városból kijutni nincs lehetősége. Egy emeleti motelszobában barikádozza el magát, a gyilkost az ágyhoz bilincseli, és kénytelen egyedül visszaverni Belden több tucat emberének ostromát, mert a város polgáraitól, akit Belden már réges-rég kilóra megvett, nem várhat segítséget.
Egyedül Belden nője, Linda, az egykori kurva segít neki (Carolyn Jones, a későbbi Mortitia Adams alakítja) bár annál többet, hogy szerez neki egy lefűrészelt csövű vadászpuskát, ő sem tehet. Az éjszaka leszálltával, a kilenc óra közeledtével Morgan elkeseredett játékba kezd, amire a túsza és ő maga is rámehet.
Szinésziskola, ami ebben a filmben folyik. Kirk Douglas valami emberfeletti módon karizmatikus, szinte szétveti a gyűlölet és a bosszúvágy, de egy pillanatig sem játssza túl. Quinn ugyanilyen káprázatos a kapitalista macsóként, akinek semmiféle morális gátja nincs, és a külvilág felé mutatott értékrendje csak álca, céljai érdekében a legalantasabb mocsokságtól sem riad vissza. Carolyn Jones gyönyörű és határozott, pragmatikus és sebezhető. Belden elleni lázadása a saját függetlensége elnyerése érdekében tett öngyilkos cselekedet, mégis meglépi, mert nincs már lehetősége.
Sturges rendezése hibátlan, a filmben egyetlen elvesztegetett másodperc sincs. Az izgalmakat mesteri módon srófolja felfelé, a fináléra az ember szinte bábszinházban érzi magát: fennhangon győzködi a hőst és fújolja a gonoszokat. A leszámolás végzetszerű és elkerülhetetlen, mert egy ilyen úton végig kell menni. A man's gotta do what a mans gotta do.
Ki gondolta volna, hogy majd látunk valaha olyan filmet, amiben Jackie Chan nem képes elbánni néhány kötekedő suhanccal, viszont parancsra embert öl? Ki hitte volna, hogy láthatjuk majd egyszer, amint a burleszk-kungfu császára éppen egy prostival kefél? Ki gondolta, hogy Jackie egyszer majd egy keserű emberi drámával elkevert véres gengszterfilmben fog grimaszok és akrobatikus mutatványok nélkül, komolyan színészkedni? Szerintem senki, maximum csak reméltük. Hát íme!
Jackie Chan sem lesz már fiatalabb és ezt ő is tudja. Az utóbbi időben többször is hangot adott azon vágyainak, miszerint a visszavonulása előtt még szeretne komolyabb, tartalmasabb filmeket is forgatni, lehetőleg nagyobb hollywoodi nevekkel, vagyis kicsit kilépni a könnyed harcművészeti akciófilmek humoros főhősének már alaposan bepállott karakteréből. A Derek Yee rendezővel forgatott Shinjuku Incident talán az első komoly lépés lehet a cél felé vezető úton. A film kicsit lassan született meg, a rendező ugyanis annyira ragaszkodott Jackie-hez (akivel egyébként régi barátok), hogy hajlandó volt éveket várni az elfoglalt sztárra.
A 90-es évek elején Steelhead a kínai traktorszerelő szerelme, Xiu Xiu (Xu Jinglei) után indul Japánba. Papírok nélkül, illegális bevándorlóként érkezik meg Tokióba, ahol Jie (Daniel Wu) nevű cimborája és a többi kínai bevándorló segítségével próbál megélni úgy-ahogy tud, lehetőleg minél becsületesebben, de előbb-utóbb rákényszerül, hogy piti balhékban is részt vegyen. Teljesen lesújtja, miután megtudja, hogy Xiu Xiu azóta az egyik jakuza csoport főnökének, Eguchi-nak (Masaya Kato, korábban egyébként Ken Watanabe volt a szerepre szánva) a felesége lett. Amikor Steelhead megmenti Eguchi életét, a hálás oyabun felfogadja őt testőrének, és a szolgáltatásokért cserébe pénzt és saját területet ad neki. Steelhead azonban nem igazán tud mit kezdeni a hatalommal, ő nem akar többet, mint legálisan élni és dolgozni Japánban, de a barátai viszont másképpen gondolkodnak. A kábítószer megjelenésével együtt megindul a belső bomlás, ráadásul az Eguchi-val kötött szövetség is igencsak csípi a többi jakuzaklán szemét.
A film valóban inkább a dráma felé húz, ezért szélsebes tempóra ne is számítsunk, ugyanakkor mint gengszterfilm sem vall kudarcot. A Shinjuku Incident a sztorit tekintve akár a kínai Sebhelyesarcú is lehetne, és eleinte látszólag ugyanazt a klasszikus felemelkedés sablont is követi, de Tony Montana-val szemben Steelhead egy erkölcsös, állandóan a morális kételyeivel küzdő figura, aki igazából a légynek sem tud, illetve nem is akar ártani. Nem a hatalomvágy és nem is a pénz hajtja, mindössze biztonságos életre vágyik saját maga és a barátai számára. A bűnözésre is csak a csalódottság, a kilátástalanság és a többi ázsiai banda zaklatásai miatt adta a fejét. Társai eleinte tisztelik, és kiállnak mellette, de a pénz és a hatalom nagy úr, és ezzel a szelíd magatartással nem lehet túlélni Shinjuku-ban. A második félidőben már természetesen jobban felpörögnek az események, több lesz az akció is, és ezzel együtt már gyakrabban folyik a vér is, a jakuzák ugyanis nem igazán válogatnak se időben, se helyszínben, sem pedig fegyverben, ha leszámolásról van szó. Persze a legnagyobb és abszolúte nem hősies „bloodshed” a végére jut, ahol sajnos a jakuzák félelmetes ostroma kicsit kaotikusra sikerült, és a sötét helyszín is sokszor inkább csak sejttet, mint mutat. Mindenesetre valószínűleg ez Jackie legvéresebb mozija, bár szerintem egy kicsit még több is belefért volna, de hát ugye ez mégiscsak elsősorban egy dráma!
És ha már dráma! Jackie alakításáról nehéz nyilatkozni, mivel az általa megformált karakter eleve egy szolid, mérsékelt temperamentumú egyszerű kis figura, amihez azért különösebb erőfeszítéssel járó színészi játék nem igényeltetett. Valljuk be Jackie-t gyakorlatilag sokszor még a sokadrangú mellékszereplők is lejátsszák a vászonról, illetve a képernyőről, de azért a képességeihez mérten, nagyon is tisztességesen oldotta meg a feladatot. (Bevallom nekem azért eleinte nehéz volt megemészteni ezt az olykor teljesen kiszolgáltatott, elveszettnek tűnő karaktert, mert hát a berögződés ugye bennünk van, és ugye az ember automatikusan várja azt a falra felfutós, hátraszaltós rúgást, azt a kabátot a fejre húzós trükköt, meg hogy egy fejtetőre mért ütés után bizarr grimasszal a képén megrázza az öklét fájdalmában.) A Jie-t alakító Daniel Wu játéka viszont mindenképpen említésre méltó, és neki is volt a legnehezebb dolga, mivel az ő karaktere az, aki a film során a legnagyobb átalakuláson megy keresztül, a barátságos, megnyerő fiatalemberből előbb egy megtört és csalódott férfi, majd egy pszichopata junkie válik. (A másik legenda Yasuaki Kurata sajnos ezúttal is csak epizodikus szerepet kapott, mint kíméletlen jakuzafőnök.)
A film technikailag nem különösebben figyelemreméltó, a sztori viszont valójában csak a szokásos gyermekbetegségekkel küzd, vagyis itt-ott ráfért volna még némi utómunka, kicsit több fordulat bele, talán némi támpont sem ártott volna, hogy mennyi idő is telt el közben, valamint néhány karakter kaphatott volna valamivel több funkciót is (a várt romantika pl. nem bontakozott ki, így Jackie újdonsült barátnője ha nem is felesleges, de mindenesetre üresen hagyott karakter lett), de összességében azért kerek minden.
A film valójában attól jó, hogy nem kapatja el magát egyik irányba se. A drámai rész sosem megy át túl szentimentálisba, a tempó sem lesz túl cammogós, de eszetlen akciófilmmé sem aljasodik le. A határon mozog valahol, és sajnos pont azt érzem, hogy emiatt fog sokaknál bukni a film. Személy szerint én magam is többet áldoztam volna az akció oltárán, de Jackie Chan saját elmondása szerint nem csak a komikust akarta szögre akasztani egy időre, hanem az akcióhőst is. A Shinjuku Incident viszont így is pont olyan amilyennek vártam: egy kemény gengszterdráma jakuzákkal, ázsiai bandákkal, véres leszámolásokkal és egy a sötétebb oldalát is megmutató Jackie Chan-nel. Nem hibátlan, de igencsak meggyőző bemutatkozás a részéről.
(Az Ázsia szerte áprilisban debütált film végül Kínában mégiscsak tiltólistára került.)
Larry Gonick (ejtsd: gánik) igencsak elhivatott és kitartó ember: 1977-ben eszébe jutott feldolgozni a világtörténelmet képregényes formátumban, és alig 32 év alatt sikerült is teljesítenie a küldetést. (A befejező kötet, amely 2008-ig tárgyalja a világ eseményeinek folyását, idén októberben jelenik meg Amerikában.) Nevezett úriembernek egyébként a tudományos ismeretterjesztés a specialitása, a The Cartoon Guide sorozatában olyan témákkal foglalkozott eddigi pályafutása alatt, mint a genetika, a fizika, a kémia vagy épp a statisztika. A reáltudományok iránti vonzalmán nincs mit csodálkozni, lévén, hogy a Harvardon végzett matematika szakon, ennek tükrében viszont meglepő, hogy milyen kiváló affinitással nyúl a teljesen más tárgykörbe tartozó történelemhez.
Ahogy a Biblia manga kapcsán már fejtegettem, a képes formában történő ismeretterjesztés korántsem új találmány, de nem is kell oly messzire visszanyúlnunk, hogy hasonló kiadványra találjunk példákat. Saját gyerekkoromból egy Rajzos zenetörténet című kötet ugrik be egyből, amelyet nem egyszer és nem kétszer olvastam ki, annak ellenére, hogy a klasszikus zene sem akkor, se azóta nem hozott túlzott izgalomba. A képes formátum és a humor mégis emészthetővé, sőt kifejezetten kellemes olvasmánnyá tette a könyvet. Felteszem, egy mai, az adatokkal és dátumokkal zsúfolt történelemkönyveknek még a látványától is irtózó ifjú gyermek számára hasonló élményt jelenthet a Képregényes világtörténelem, ami így aztán tökéletesen alkalmas rá, hogy felkeltse az érdeklődést a téma iránt. Tegyük még hozzá azt is, hogy az átlagamerikai az ókorban játszódó hollywoodi filmekből gyűjti be a korszakra vonatkozó információit, lévén, hogy arrafelé a tantervben egyáltalán nem szerepel az ókor, így aztán Gonick dolgozata Amerikában talán még hasznosabb is, mint nálunk.
Az író-rajzoló felkészültsége, tudása több mint imponáló, nem a száraz történelmi adatokat sorolja, követve a szokásos kronológiát, hanem könnyed formában, de mégis kellő alapossággal mélyed bele az emberiség művelődéstörténetébe. Igaz, az első kötet nyitányában még sehol sincs az ember: Gonick a Nagy Bummal indít, és részletesen bemutatja az élet kialakulásának folyamatát. Amit persze még az „valódi tudósok” sem ismernek igazán, a könyvnek ez a része így aztán inkább csak hipotézisek gyűjteménye, igaz, ezt Gonick a saját magáról mintázott, az egyes fejezeteket felvezető narrátor segítségével be is vallja. A szerző, egyébként nem túl cizellált, humora itt még nem érvényesül annyira, nem is könnyű viccesen prezentálni a sejtosztódást, vagy az ordovícium-kori izgalmakat.
A törzsi társadalmak kialakulásának története már több verbális és vizuális ziccert kínál, Gonick egy 8 éves gyerek számára is érthető módon, és egy felnőtt számára is élvezhető formában mutatja be a civilizáció születését, és itt már a poénok sem annyira kínosak. A dolgozat akkor működik a legjobban, amikor Gonick társadalmi, kulturális és egyéb folyamatokat mutat be, magyarán van ideje és tere egy-egy témának több oldalt szentelni. A történelmi események zanzásítása során néha viszont elvéti az arányokat (a kötet végén Nagy Sándor mindössze 3 oldalt kap, miközben az Athén vs. Perzsa sztorit több fejezetben dolgozza fel.) A „történelmi események” kitétel itt persze tágan értelmezendő, hiszen a források szűkössége miatt Gonick kénytelen sokszor mítoszokhoz, legendákhoz nyúlni, viszont általában jelzi is, ha fenntartással kezelendő forrásokhoz fordul. Feldolgozza az Ószövetség egy részét is, úgy hogy közben megpróbálja a mítoszokat lenyesegetni a sztoriról és csak a vélhetően valóban megtörtént eseményeket bemutatni, illetve a Bibliából kiolvasható, de érthető módon kevéssé reklámozott részleteket (vérfertőzések, és egyéb nyalánkságok) ismertetni a rajzos lábjegyzetekben.
Ami Gonick történelemszemléletét illeti, nagyjából azon a nyomon halad előre, amin az általunk is ismert történelemkönyvek, tehát kezdve Babilontól Egyiptomon át a görögökig, kisebb nagyobb kitérőkkel, úgy hogy eközben a különböző fejezetek között (értelemszerűen) ugrálnia is kell az időben. Az említett aránytévesztéseket leszámítva, ügyesen zsonglőrködik a rengeteg történetszállal, érthető stílusban, élvezetesen mesél, és nem spórol az iróniával sem. Tekintve, hogy az emberiségnek már ez a korszaka sem éppen egy békés virágünnep volt, hanem háborúk, vérontások sorozata, a távolságtartásra szükség is van. Külön dicsérendő, hogy bár a kötetek egyik célközönsége a fiatalság, Gonick nem hallgatja el a történelem brutálisabb epizódjait, csak letompítja egy-két ügyes verbális vagy képi poénnal.
Gonick rajzai egyszerű fekete-fehér karikatúrák, amelyek tökéletesen megfelelnek a célnak. A fejezeteket általában egy egész oldalas panorámaképpel nyitja, de utána főként az egy-két vonással megrajzolt figurákra koncentrál, statikus, „beszélőfejes” panelek viszont alig vannak, szinte mindig mozgásban vannak a szereplők. Egyedül az utolsó fejezet lóg ki a sorból, ott mintha Gonick elfáradt volna, mert sokkal vázlatszerűbbnek, elkapkodottabbnak tűnnek a rajzok.
A magyar kiadás egyszerű puhafedeles, kemény kötésben jelent meg, az első 7 fejezetet egyetlen 350 oldalas kötetbe sűrítve. (Azóta kijött a második kötet is, hamarosan arról is megemlékezünk.) Kepes János fordítás kitűnő, egyedül az kifogásolható, hogy több ókori nevet az angolos alak szerint magyarított, nem pedig a létező magyar átiratokat használta. Mindent egybevetve a kiadvány nem csak a 8 évnél idősebb gyerekeknek ajánlható, mint kedvcsináló a komolyabb történelmi munkákhoz, de az idősebbeknek is, merthogy annak is szolgálhat újdonsággal, aki anno szorgalmasan bemagolta a történelemtankönyveket, ráadásul az elsőtől az utolsó panelig szórakoztató, könnyed olvasmány.
Következzen végül néhány bulvárosabb fun fact a könyvből, illusztrációként arra, hogy Gonick a részletekre is figyel, avagy 9 dolog, amit a Képregényes világtörténetből tudtam meg:
az átlagos Homo Erectus napi 4 órát dolgozott, a többit rituálékkal és lazulással töltötte
a világtörténelem első sörfőzői (és csaposai) nők voltak
a sumérok közös termékenységi orgiákat tartottak, így a gyerekek egyszerre születtek, télen, amikor volt idő a gondozásukra
a suméroknál a többférjűség bűnébe eső nőknek téglával verték ki a fogait
az egyiptomi papok titkos szerkezettel mozgatott, beszélő Ámon-szobrokat építettek
a manna egy sivatagi rovar váladéka
az ókorban senki sem szerette jobban a csinos fiúkat, mint a spártai férfiak (ez a 300-ból valamiért kimaradt)
a 300 spártai katona mellett az ő 900 szolgájuk is elesett Thermopülai-nál, ez meg a legendákból maradt ki
a Dionüszosz kultusz első változata még kecskék, birkák és csecsemők pusztakezes szétszaggatását írta elő
Larry Gonick: Képregényes világtörténet - A Nagy Bummtól Nagy Sándorig. Kiadó: Nyitott Könyvműhely, 2008. 350 oldal. Kötés: kemény kötés. Ár: 3 980 Ft
James Glickenhaus Exterminator-ja az én olvasatomban egyfajta óda a régi New Yorkhoz, a Guiliani-előtti, stricis, kurvás, háztömbönként kirabolnak és közben használt kotonba lépsz-New Yorkhoz. Egy óda, melyben embereket darálnak le, patkányokkal zabáltatnak fel, ágyékon lőnek és hasonlók.
Az Exterminator, a nyolcvanas évek elejének ez a grindhouse-klasszikusa (kevés olyan film készült, amelyen jobban érződik, hogy egyenest grindhouse-ba szánták) a Bosszúvágy egyfajta gettós utánérzése: minden sokkal dzsuvásabb, leppattantabb és mérhetetlenül agresszívebb. Főhőse John Eastland (a meglehetősen rosszul kiválasztott, kevéske filmes jelenléttel rendelkező Robert Ginty) vietnámi veterán, akinek egykori bajtársát, a token-néger Michael-t (Steve James később az Amerikai nindzsával szűrte össze a levet) egy bandányi punk megnyomorítja, belevágnak egy kerti kéziszerszámot a hátába és szemléletes közeliben kifordítják a gerincének egy kis darabját, ropog rendesen.
John az életével tartozik Mike-nak, úgyhogy az amúgy is labilis ex-katonát az eset meglehetősen felidegeli. A város mindenhová beszivárgó erőszakos jelenléte fojtogatja a lelkét, és a barátja ellen elkövetett merénylet átlöki az elválasztó vonalon. Egy hegesztőpisztoly meg hasonló, kézre álló eszközök segítségével kicsinálja a bandát, némelyik tagját patkányoknak hagyja vacsorául.
Ám ezzel a problémái csak elkezdődnek. Michael családja képtelen fizetni a kórházi számlákat, ezért Eastland elhatározza, hogy a maffiától zsarol ki pénzt barátja számláinak rendezése végett. Elrabolja a helyi keresztapát, és amikor az vonakodik együttműködni, egy ipari daráló segítségével hamburgerhúst csinál belőle.
A rendőrséget látókörébe is ezidőtájt kerül bele – afelett, hogy a punkokat kivégezte, még valahogy szemet hunytak (akkoriban, a 42. utca univerzumában az ilyesmi se nem osztott, se nem szorzott), de hogy egy befolyásos donból csak így ukmukfukk zaftig, ámbár némileg mócsingos darált húst csináljon, az azért mégsem járja. Az ügy kinyomozásával Dalton detektívet (Christopher George) bízzák meg, aki magasról szarik az egészre, igazság szerint örül, hogy végre valaki igazából is odatesz az utcákat elárasztó mocsokáradatnak.
Eastland következő célpontja egy pedofil bordély, ahol otthonról elszökött vagy elrabolt kisfiúk kerülnek terítékre. A hely létezéséről „hősünk” egy összeégetett mellű kurvától értesül, aki korábban szintén megjárta ezt a pokollyukat: az egyik kliensnek egy – akármely! – nő megkínzására lett gusztusa, és a kupleráj főstricije épp ezt a lányt szerezte be neki. Eastlandet újra elkapja a gépszíj, hazamegy és már reszeli is a golyói fejét… pillanat, ezt átfogalmazom… szóval a házilag legyártott dumdumjaival felfegyverkezve meglátogatja az esztablismentet. Eredmény egy szénné égett tulajdonos és egy pocsönlőtt törzsvendég.
Utóbbiról azonban kiderül, hogy valami szenátor volt életében, és ettől fogva Dalton detektív sem nézheti tovább karba tett kézzel az Exterminátor (=Csótányirtó) ámokfutását, főleg azután nem, hogy a CIA is bekapcsolódik a nyomozásba (szerintem a forgatókönyvírók utóbbi mozzanatnak kicsit utánajárhattak volna, anyaföldön lezajlott szenátorgyilkosságok ügyében az FBI jár el…)
Az Exterminator egy zseniális exploitation film, olyan gusztustalan, sötét és beteg, amilyen csak egy kora-nyolcvanas grindhouse film lehet. A fentebb már megidézett Bosszúvágy-hatás ugyebár egyértelmű, de Walter Hill Warriors-a is előzményként könyvelhető el, meg persze a teljes hetvenes évekbeli, csodálatos amerikai grindhouse-éra (pedig megfogadtam, hogy ezt a szót, grindhouse, nem írom le többé, a hirtelen a semmiből előkerülő, wikipédia-olvasó szakértőseregnek ez amolyan csodaszava lett, de hát mit csináljak, a grindhouse-éra az a grindhouse-éra.)
Az erőszak szinte árad az Exterminator összes pórusából, kb. ötpercenként lehetünk tanúi valamilyen extrém brutális kivégzésnek (a legendás első jelenet, a vietnam-flashback tartalmazza a filmtörténet talán leglenyűgözőbb lefejezését - nem meglepő módon a halhatatlan Stan Winston volt a film maszkmestere!) A film összes figurája sérült, fizikálisan vagy mentálisan, mert nem létezik, hogy egy ennyire beteg világban akárki érintetlen maradjon.
James Glickenhaus, a rendező érdekes karriert mondhat magáénak, ez a második filmje, harminc évesen készítette. Az Exterminator sikerének hatására a nyolcvanas években lehetősége nyílt nagyobb költségvetésű produkciókon dolgozni (neki köszönhetjük a hidegháborús videóklasszikus Soldier-t (1982) vagy Jackie Chan lagymatag amerikai bemutatkozását, a The Protector-t (1985)). A kilencvenes években felhagyott a rendezéssel és egyrészt producerkedni kezdett (többek között Frank Henenlotter filmjein), másrészt pedig sikeres brókerré könyökölte be magát a Wall Streetre.
Glickenhaus rendezése itt nyögvenyelős, suta, sőt, a dilettantizmus szélén egyensúlyozik - kb. egy fokkal jobb csak annál az amatőrködésnél, amit pl. Wes Craven művelt a Last House On The Left esetében. Hogy mégis mindkét film klasszikussá lett, az alkotóik elkötelezettségének köszönhető: lehet, hogy egyiküknek sem volt még csak halvány lila fingja sem arról, hogy hová kell tenni egy kamerát, de filmes elképzeléseik tűzön-vízen való általzavarása egy határozott, komor, kompromisszumoktól mentes – ugyanakkor persze a kommersz sikert nyálcsorgatva áhító – low budget, sőt, majdnem no budget apokaliptikus víziót eredményezett.
Egy volt CIA-ügynököt utolér a múltja, és arra kényszerül, hogy visszatérve a régi módszerekhez, kinyírjon mindenkit, aki a szeme elé kerül. Múlt vs. jelen, harcos férfi vs. aktakukac politikus, régi értékek vs. új világ, kilőtt golyók vs. puha emberhús. Ha minden igaz, nemsokára a mozikban is.
Ez Warren Ellis azon képregényeinek egyike, amelyekben nem töri magát, hogy valamiféle legalább nagyjából eredeti ötlettel álljon elő, és mondjuk érdekfeszítő tudományos maszlaggal adja meg a történet keretét. Nem, a Red egyszerű, mint egy pont, és ahogy az már jobb esetekben lenni szokott, pont az egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. Paul Moses egykor a CIA ügynöke volt, és méghozzá nem is akármilyen: a legjobb, leghalálosabb, leghatékonyabb, legmindenebb. Azóta nyugdíjba vonult, a világtól elvonultan éli csendes, emberi kapcsolatok nélküli életét, míg egy nap három ügynök az életére nem tör. Nem tudja, egykori felettesei miért akarják holtan, de nem is érdekli, felveszi a kesztyűt, a fegyvert meg a szúrós tekintetet, és nekiáll ledarálni mindenkit, aki egyáltalán tud a létezéséről.
A történet vékonyabb egy cérnaszálnál is, az, hogy működik, Ellis és rajzolója, Cully Hamner hozzáértésének, kreativitásának köszönhető – vagyis a Red esetében egyáltalán nem a koncepció számít, hanem a kivitelezés. Ellis mesterien (ennél visszafogottabb szó használatának itt nincs értelme) mutatja be nekünk főhősét, Paul Mosest. Egy olyan férfit ismerhetünk meg, aki fél életét végigmészárolta a kormány szolgálatában, és akit ez a múlt természetesen kísért, de azért olyan nagyon nem veszi a szívére: úgy van vele, hogy azt tette, amit tennie kellet, és mindaz, amit elkövetett, nem az ő, hanem a világ számlájára írható. Azaz Ellis úgy lop tragikus árnyalatot Moses múltjába, hogy közben nem esik a melodráma csapdájába, hőse nem kesereg, sír-rí, és az olvasótól sem várja el senki, hogy mélységes sajnálatot érezzen iránta – ezzel szépen el is kerüli a hasonló témájú történetek igen gyakori csapdáját.
Ami azt illeti, Moses sokkal inkább néz ferde szemmel a jelenre, mint a múltra. A világ ugyanis megváltozott, kemény férfiak helyett puhány politikusok hoznak döntéseket, és nagyon úgy néz ki, hogy egy olyan Amerikáért követte el mindazokat a szörnyűségeket, amit most töketlen és inkompetens senkiháziak irányítnak. Vagyis az ő szemszögéből nézve, minden hiába volt, és ettől lesz belőle igazán tragikus figura. Ráadásul az említett senkiháziak ugyan épp neki, és a hozzá hasonlóknak köszönhetik, hogy kezükben a gyeplő, ezt természetesen képtelenek elismerni, sőt. Amikor a CIA új igazgatója egy sötét humorú, szatirikus jelenetben tudomást szerez a sétáló gyilkológép, Moses létezéséről, első parancsával likvidációt követel. (Nyilván nem látott elég kémfilmet, így nem tudja, hogy a kushadó exügynököket jobb békén hagyni.) Ha tehát van valami üzenete a Rednek, az mindenképpen az, hogy a múltat tisztelni kell, na és az, hogy a világ elpuhult és elcsökevényesedett. Mosesnek persze megvannak a módszerei arra, hogy ezt éreztesse a rá vadászókkal, és egy tovatűnt, férfias, kemény, kíméletlen világ rettenthetetlen, és ami még fontosabb, megállíthatatlan bosszúangyalaként csap le ellenségeire.
Az persze nem kérdés, hogy Mosesnek sikerül-e kiiktatnia mindenkit, akit akar: a karakter és a sztori hangulata is egyértelművé teszi, hogy olyan ő, mint egy fék nélkül száguldó mozdony, és azt is tudjuk, hogy végül milyen sors vár rá. Így ami marad, az szimplán a kivitelezés csodálata: Ellis fantasztikusan építi fel a sztorit, kiválóan írja meg mind a karaktereket, mind a sallangok, poénkodások nélküli, lényegretörő dialógusokat, igazán mégis Cully Hamner lehel életet a sztoriba. Már az figyelemreméltó, ahogy az első oldalakon, mindössze képekkel, szinte teljes egészében szöveg nélkül, bemutatja Mosest, vagy ahogy később pár képkocka segítségével elmeséli egy tipikus napját. Az akciójelenetek pedig szenzációsak: Hamnernek kivételes érzéke van a dinamikához, panelelrendezései és formái igazi, filmszerű élményt varázsolnak Ellis történetéből. De a legnagyobb dicséret alighanem az arcábárzolást illeti. Hamner rendkívül kifejező vonásokkal és mimikával ruházza fel a főszereplőket, Moses arcát mintha bunkóval faragták volna kősziklából, a kivégzését elrendelt CIA-vezető pedig természetesen pont az ellentéte, vagyis zsíros, puha és a keménységnek még csak a szikrája sem látszik rajta.
A Red egy pompásan kivitelezett, feszes ritmusú akció-thriller, ami ugyan nem vállal sokat, de amit vállal, azt hiánytalanul teljesíti. Tökös, belevaló képregény, igazi férfimóka.
1966: miközben itthon javában zajlik a Táncdalfesztivál és az MSZMP KB büszkén számol be arról, hogy sikeresen visszaszorították a galeriket és a hippiket, akkor Angliában egészen más tartotta lázban az embereket - legalábbis a Rockhajó szerint: ez pedig a Radio Rock kalózrádió élőben az Északi-tengerről, ahol a legmenőbb zenéket adták a legmenőbb DJ-k - éjjel-nappal. Ebbe az úszó Rock'n'Roll mennyországba érkezik meg a tizennyolc éves Carl (Tom Sturridge), hogy keresztapjánál, Quentinnél (Bill Nighy) töltsön el némi időt, miután kirúgták az iskolából. Ebbe az idillbe fog hamarosan belerondítani Dormandy kabinetminiszter (Kenneth Branagh), aki úgy dönt, rövid úton leszámol a kalózrádiókkal és lehetőleg a Rock’n’Rollal is, örökre…
Richard Curtist alapvetően romantikus komédiáiért szeretjük - vagy vérmérséklettől függően: utáljuk – és a Rockhajó sem lóg ki a sorból annyira. Itt is felvonul a brit színjátszás szigorúan szubjektív értelemben vett krémje, kezdve Bill Nighyval, aki megint fog táncolni, tiszteletét teszi Őkirályi felsége Emma Thompson, Kenneth Branaghnak végre megbocsáthatjuk Valkűrbéli hakniját és a távoli vendég, Philip Seymour Hoffman is remek: minden adott egy jó kis ensemble comedy-hez. Noha a párhuzam szinte adná magát, a Rockhajó nem olyan, mint a M*A*S*H; mélyrehatoló társadalomkritikát senki ne várjon tőle, még az uralkodó kormányzatot képviselő Kenneth Branagh történetszála sem erre való. Ő inkább élére vasalt kispolgáriasságával egyfajta uralkodó apafigura lehet a forgatókönyvíró világában.
Azonban a többi elvárást a film teljesíti: itt a hatvanas évek, amely lehet, hogy csak annyira tükrözi a valóságot, mint a Made in Hungária, de itt sem ez a lényeg: zenék, ruhák és The Artist Formerly Known as Rhys Ifans – aki a hatvanas évek legkúlabb arca. Megidéződik egy jelenet erejéig Morricone zenéje, felcsendül megint a „Won’t Get Fooled Again”, és végre nem David Caruso teszi fel napszemüvegét közben agyonszűrőzött aranysárga háttérben. És ugyan belepréselődött valahogy némi szerelmi szál is a történetbe, senkit nem fog kizökkenteni 129 percnyi múltidézésből.
Mindezek mellett azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Richard Curtis lassan ötvenhárom éves, és érzi, hogy öregszik: ilyenkor az ember szívesen felidézi a fiatalkorát, és nagyon könnyen talál ki maga helyett egy tizennyolc évest (Tom Sturridge), aki olyasmiket él meg, amiről ő maga csak álmodozott. És újraírja a történelmet lányokkal, arcokkal és nagy nagy bulizásokkal. Ettől elérzékenyül – mint a második óra elejére a film is, és könny szökik a szemébe. Főleg az utolsó felvonás tűnik úgy mint egy vén fiatalember dala: sziruposan érzelgős, és hiába figurázza ki a Titanic végét, akkor is tagadhatatlanul hollywoodi a befejezés: gyanítom, hogy a forgatókönyv eredetileg nem pontosan így ért véget. Valószínűleg ha idősebb lennék húsz évvel, nem is akarnám másmilyenre.
Mégis talán a legjobb beatfilm, amiben nincs benne a Beatles. A Rockhajó olyan, mint Marvin Gaye: kissé gejl, csöpögős, de ha meghallja az ember, azonnal eszébe jut legalább két szép emlék vele kapcsolatban. És ugyan ha szóba jön, tagadjuk, de titokban, főleg esős vasárnap délutánokon mégis meghallgatjuk az I Want You-t.
Emberi húst trancsírozni, szemet kibökni, kiálló végtagot lemetszeni, artéria-szökőkutat fakasztani - filmen, ma már nem számít különösebben merész látványosságnak. A gorno, azaz a válogatott kínzásokra építő horrorfilm beköltözött a multiplexekbe (lásd: Motel vagy Fűrész-sorozat), a kamerának eszében sincs szemérmesen elfordulni a véres jeleneteknél, de már a mozifotelben terpeszkedő nézők sem zökkennek ki a popcorn-rágcsálásból egy-egy letépett nemiszerv látványa miatt. Peter Jackson korai filmjei (Rossz ízlés, Hullajó) vagy a Troma-csoport munkálkodása óta már nem kunszt a nyílt erőszak, csupán jó szakmunkások (maszkmesterek és/vagy CGI-zsonglőrök) kellenek hozzá.
Az olcsó gornóhoz ennyi is elég, a szimpla sokkoláson túlmutató filmélményhez kevés. A Fűrész vérengzésein is megborzongunk egy pár másodpercre, de utána csak röhögünk rajta. A jó horrort onnan lehet megismerni, hogy egyik-másik képsora napokkal később is bevillan, és nem csupán a zsigeri erőszakra, de a szereplőkre is emlékszünk. Reális figurák, reális alapszituációk, mesteri időzítés és legfőképpen: stílusérzék - kábé ennyi a titka a francia horror új hullámnak, amely az utóbbi években jó pár kiváló filmmel örvendeztette meg a rajongókat. Az eddigi termés talán legerősebb darabja A betolakodó, amivel moziban ugyan nem találkozhattunk, de dévédén szerencsére minden fan megkaparinthatja.
Hosszasan nem értekeznék a filmről, korábban ezt kitűnő kolleginánk már megtette. A történetről mégis illendő pár szót szólni: egy autóbalesettel nyitunk, az állapotos hősnő férje szörnyethal, ő és a magzat túléli. Négy hónappal később folytatjuk, Sarah már mindenórás, éppen karácsony este van, amit egyedül szándékozik tölteni. Egy idegen nő azonban zaklatni kezdi, először csak becsönget, majd be is invitálja magát, amikor Sarah már elaludt. A csecsemőt akarja, és van egy ollója is.
A történet vérprofi felépítését vagy az emlékezetes, ikonikus kompozíciókat már Yvonne is méltatta, egy valamiről nem ejtett szót, pedig ebben (is) világbajnok A betolakodó. Szerény véleményem szerint ennyire zseniálisan filmen még sehol senki nem használta az elektronikus zajzenét. Zörejek, zúgások, prüttyögések, sípolások, torzított basszusok és dobok - néhol észrevétlenül erősödnek fel, hogy súlyosbítsák vagy ellenpontozzák a brutális képeket, aztán a csúcsponton hirtelen elhallgatnak, még nyomasztóbb hatást keltve. François-Eudes Chanfrault - így hívják a zeneszerzőt, ő volt a Magasfeszültség komponistája is, jegyezzük meg a jóember nevét, mert egy zseni.
És még valami, amit kevés kritika említ meg: Julien Maury és Alexandre Bustillo rendezőpáros (utóbbi jegyzi a forgatókönyvet is) elköveti azt a bravúrt, hogy úgy politizál és aktualizál, hogy közben mégsem. A háttérben zajló külvárosi zavargásokból csak a hírek jutnak el a főhősnőig, de ezzel sikerül is a nyugtalanító alaphangulatot tovább fokozni. És ki tudja, hogy egy, a zavargásokat (amiben ugye nem bevándorlók, hanem már franciának született "Idegenek" támadtak a városra) közelről átélő franciának mi egyebet tud még a saját szorongásairól közvetíteni a film.
A KIADVÁNY
A Cinetel kiadványait korábban már ostoroztam a mérsékelten igényes külcsín miatt, ezt megtehetném most is, de ezúttal elnézőbb leszek. A borítón virító "Megdöbbentő őrület" felirat valóban nem túl ízléses, ahogy a vérnyomokról is látszik, hogy utólag lettek odafotosoppolva, de egy exploitation eszközökkel élő film esetében talán bocsánatos bűn az exploitation-marketing használata. Fontosabb inkább, ami a lemezen van. A képpel maximálisan elégedett voltam, a sötétben játszódó jelenetek is kellően kontrasztosak. A magyar szinkron hiányzik (nekem speciel annyira nem), és az extra szekciót is csak egy előzetes és képgaléria jelenti, de ennyi pénzért balgaság is lenne többet elvárni.
ÖSSZEGZÉS
Az utóbbi évtized egyik legjobb horrorja, mindössze 990 pénzért. Ez az a film, amit 10 év múlva is levehetsz a polcról, nem fog megöregedni. Hogy lesz-e lelkierőd betenni a lejátszóba, már más kérdés.
Kiadó: CINETEL Kép: 16:9 (1:85:1) Hang: francia 5.1 Felirat: magyar Megjelenés: 2009. április Bolti ár: 990 Ft
Keménykötésű csávó stukkerrel a kezében, borostával a pofáján, vagány, fekete bőrdzsekiben, hol „mi a franc ez?”, hol meg „szétlőlek, kisapám” tekintettel a szemében, katonáktól, vámpíroktól, gólemektől vagy éppen kísértetektől űzve. Az alkotók és a kiadó nem árulnak zsákbamacskát, a hamisítatlan ponyvahangulat már rögtön a borítókra vetett első pillantás után keblére öleli az olvasót, és most őszintén: kell ennél több egy igazi geeknek?
A Dampyr fumetti (maga a szó a szöveget tartalmazó buborékra utal), vagyis olasz képregény, közelebbről pedig a Bonelli kiadó 2000-ben indított horrorsorozata, amely odakint már túlvan a századik részen, és töretlen népszerűségnek örvend. De ezt a fonalat itt el is ejtem, mielőtt az állítólagos kritika átmegy egy ízes anyázásba, amiért a mangákba és szuperhősökbe fojtott magyar képregény-piac láthatóan képtelen eltartani egy európai ponyvaínyencséget (vagy ha a szintén bukott XIII-ra, Sörmesterekre és a döcögő Largo Winch-re gondolunk, lényegében bármit), dacára annak, hogy úgy kéne ide a jó horror, mint a karó egy vámpír szívébe. Mert bizony, a hatodik, Fekete mágia című kaland után a Fumax kénytelen volt beszüntetni a sorozat kiadását, hiába próbálkoztak több trükkel is az eladások megdobásának érdekében.
Nade, lássuk a történetet. A főszereplő Harlan Draka, egy senkiházi szélhámos, aki a háború sújtotta Balkánon használja ki a bombák és kegyetlen katonák gyötörte vidéki népek hiszékenységét – amíg rá nem jön, hogy ténylegesen képes mindarra, amit évek óta csak megjátszik (ügyes, csavaros kiindulási pont, kár, hogy később nem foglalkoznak vele részletesen). Ugyanis egy nő és egy vámpír gyermeke ő, vagyis egy dampyr, akinek vére úgy ápolja a vérszívók bőrét, mint az alieneké a tengerészgyalogosokét. Ezzel világossá válik számára, hogy múltjában sokkal több a sötét folt, mint valaha is hitte volna, így aztán a katona Kurjak, és a mesterét elhagyott vámpír, Tesla segítségével nyakába veszi Európát, hogy kiderítse, ki is ő valójában, és miért van a világon, és persze hogy közben annyi rémséget küldjön a pokolra, ahány csak elé mer kerülni.
Mauro Boselli és Maurizio Colombo tesznek a klasszikus vámpírmitológiára, és saját szájuk íze szerint formálják annak törvényeit és jellegzetességeit, miközben persze ennek ellenére gazdagon merítenek mindenből, amiből érdemes. És korántsem csak a gyökerekből, mert a Dampyr szimpatikusan felvállalt pofátlansággal olyasmikhez is bátran hozzányúl, amik már maguk is a klasszikusok megidézéséből és kiforgatásából éltek. Úgyhogy a ’30-as évek hangulatosan színpadias Universal horrorjai, a klasszikus kísértet- és vámpírhistóriák, Dario Argento atmoszférikus, nyomozós rémtörténetei vagy éppen Lovecraft tébolyító meséi mellett jelen van itt többek között a Penge, az Indiana Jones, és a képregényes ponyvahorror témájában immár teljességgel megkerülhetetlen Hellboy szellemisége is. És igen, mindez abszolút pozitívum, hisz tudjuk jól, hogy a művészetben nem feltétlenül számít bűnnek, ha valaki lop, csak az, ha rosszul csinálja – Boselliék pedig egyáltalán nem csinálják rosszul.
Mégis, az egész szinte fabatkát sem érne a remek hangulat nélkül, aminek oroszlánrészét persze az teszi ki, hogy a történetek rendre Közép- és Kelet-Európa fantasztikus érzékletességgel, részletességgel és hitelességgel bemutatott, sötét kis zugaiban játszódnak, a Balkán szívétől Oroszországon át Prágáig – olyan helyszínek ezek, amelyek zamatát sokkal magunkébbnak érezhetjük, mint valamilyen jellegzetesen amerikai környezetet (vagy akár olyan európait, amit amerikaiak ábrázolnak). Ez már az első, egyébként a későbbiekhez képest még kicsit gyengélkedő, de azért összességében frappáns felütésül szolgáló történetben is magabiztosan üstökén ragadja az olvasót, és elsődlegesen ez készteti arra, hogy a további köteteket is magához vegye. A sztori előrehaladtával Harlannal együtt tudunk meg többet és többet a múltjáról, de ahogy arra már céloztam, az írók nem korlátozzák a Dampyrt a vámpírmitológiára – az oldalak pörgésével Harlan világa egyre tágul, és tágul, és a vérszívók mellett mindenféle szörnyek és szellemek is helyet kapnak benne.
Boselliék képregénye ilyen szempontból néha kicsit kaotikusabbnak és zsúfoltabbnak tűnik a kelleténél, mert ahogy szabadon csapong a különböző horrorelemek, és az azokkal kapcsolatos hagyományok tisztelete és elutasítása között, nehézkesen alakulgat csak az az egységes kép, ami egy (mondjuk Hellboyéhoz hasonlatos) saját világ és mitológia kialakulását tenné lehetővé. Persze ennek a csapongásnak is megvannak a maga előnyei. A Tengerparti fantomok kihalt vidámparkjának hátborzongató kísértethistóriája, a Vérvörös szonáta orosz hadsereget és maffiát összekapcsoló gengszterhorrorja, A kőhíd alatt gólemet és őrült tudóst felvonultató rémmeséje (a bizarr, ősi zsidónegyedben mintha csak a Dr. Caligari expresszionista díszletcsodái köszönnének vissza) vagy a Fekete mágia okkultista egyetemi gyilkosságsorozata együtt olyan változatosságot kínál, amit ritkán látunk állandó író(duó)val rendelkező sorozatok esetében. Természetesen a Dampyr, jó, és más művekből vígan merítő ponyvához méltón nem nélkülözi a humort és a popkulturális utalásokat sem (szerencsére nem is viszi túlzásba őket), de ez már tényleg csak hab a tortán.
Ami viszont még fontos, az a főszereplők alkotta, egészen ügyesen, ötletesen összerakott trió: van ugye egy vámpírnőnk, egy vámpírvadászunk és egy „egyszerű” katonánk, akik elég különbözőek ahhoz, hogy már csak szimpla összeeresztésük ténye is izgalmas legyen, de emellett még kiválóan működik köztük a csapatdinamika is, mely nem nélkülöz sem bajtársiasságot, sem szarkazmust, sem ellenségeskedést, még a legpörgősebb pillanatokban sem. Olyanokból pedig van elég, bármelyik részről legyen is szó. A Dampyr cselekménye mindig gyorsan, nyílegyenesen halad előre, s bár igaz, hogy ez a gyorsaság olykor megbosszulja magát a felületes karakterekben, a suta dialógusokban és a sablonos szituációkban, a helyzet minden sztorival javul – azért is nagy kár ezért a képregényért, mert valóban minden felvonása jobb, mint az azt megelőző.
A sorozat képi világa annak ellenére egységes, hogy nincs állandó rajzolója – az egyes kötetek során több művész adja egymásnak a stafétabotot, de mindig érvényesül a funkcionalitás elve. A fekete-fehér képek szigorúan a történetet szolgálják, egyszerűségükben hatásosak, realisztikusak, és még a panelelrendezés is szabályos, trükköktől és virtuóz megoldásoktól mentes. A mimikák életszerűek, sosem válnak túlzóvá, a hátterek pedig szintén a sztori kívánalmai szerint változnak: ha épp a hangulatteremtés a cél, akkor minden szépen kidolgozott, ha azonban egy drámai hatást, egy szereplő reakcióját kell kiemelni, akkor annak megfelelően elnagyolt, vagy éppen üresen hagyott hátteret kapunk.
Nem hibátlan, de ennek ellenére kifejezetten szórakoztató horrorsorozatról van szó, és most szívesen mondanám, hogy mindenki rohanjon megvenni, hogy legyen esélye a folytatások megjelenésének is, de ez a vonat már elment. Úgyhogy jobbat mondok: mindenki rohanjon megvenni, hogy feltehessen a polcára hat jó kis képregényt.
A nemzetközi Gyereknapon újabb szupersztár szállt alá közénk: a szőke bóbitás Titeuf (ejtsd: titöf) a franciaajkú gyerekek között ismertebb, mint Astérix vagy Lucky Luke, 1992-es megjelenése óta 16 millió autogramot osztott albumainak borítóján, 25 nyelven beszél, 15 évesen is hetykén áll a bóbitája és csak nem akar sem meg-, sem kiöregedni az iskoláskorból. A svájci Kázmérnak nincs szüksége Hubára, és bár rengeteg témában vet fel kérdéseket, a kólában lévő buboréktól kezdve a munkanélküliségen keresztül a fütyi érthetetlen beszőrösödéséig, sem tanulságot nem akar levonni, sem erkölcsi kérdésekben kétségbevonhatatlan ítéletet hozni, nemhogy ráerőltetni az olvasójára.
Bill Watterson kortalanul filozófikus rosszcsontjától eltérően Titeuf nagyon is a mában él, követi napjaink történéseit (ebben a legújabb kötetben például az apját is eléri a gazdasági válság szele, elveszíti az állását), sőt, ügyesen kiépített marketinggépezet egyengeti az útját a halhatatlanok csarnoka felé: rajzfilmsorozat, videojátékok, McDonald's menü, játékfigurák, szexuális útmutató. Hopp, ez utóbbira térjünk vissza egy pillanatra, hiszen a Titeufben mindenkor jelenlévő szexualitás problémájának bemutatása fontos mérföldkő volt a figura történetében: a svájciak egyik jellegzetes vonása, a prüdéria (Zep saját szavai, aki maga is svájci) által a felnőtteknek és a gyerekeknek készült képregények közé emelt falat sikerült áttörnie, elsőként az országban.
Noha Zep eredetileg felnőtt társainak, a saját emlékeiből felépítve akarta bemutatni a felnőtté válás előszobáját, azt a felfedezésekben gazdag és izgalmas kort, amit megkomolyodván és szembenézve a mindennapok valóságával, újra és újra eszünkbe kell juttatni, mielőtt végleg unalmas, szürke robotokká változnánk, mintegy mellékhatásként hatalmas gyerekrajongótábort sikerült toboroznia, akik igazi popsztárként imádják a most 41 éves, háromgyermekes svájci alkotó kétdimenziós, negyedik csemetéjét. No de ki is ez a Zep valójában?
Az onex-i születésű Philippe Chappuis tizenkét évesen alkotja meg első fanzinját, melyet kedvenc együtteséről, a Led Zeppelinről nevez el Zepnek. A becenév azonnal ráragad, hogy végül végigkísérje egész alkotói pályáját. A genfi képzőművészeti elvégzése után a Spirou magazinnak és a Fluide Glacial-nak dolgozik, majd 1991-ig három önálló kötete jelenik meg, a Victor n'en rate pas une (Victor sosem hibázik), a Léon Coquillard és a Kradok/Amanite Bunker (Kradok/Galócabunker). A Genf-Párizs-Brüsszel háromszög ingázásainak taposómalmából születik Titeuf, mintegy utolsó kitörési kísérletként, amit végül a Glénat kiadó szerkesztője, Jean-Claude Camano fedez fel a beszédes című Sauve qui peut (Meneküljön, aki tud) fanzin oldalain. Titeuf első kalandjai 1993-ban látnak napvilágot album formában: a Dieu, le sexe et les bretelles (Isten, a szex és a hózentróger) kitörő sikert arat és egy 15 éves diadalmenet veszi kezdetét, melynek során az ifjú svájci számos díjat zsebel be, többek között a rangos angouleme-i nagydíjat 2005-ben.
Zep azonban nem esik Morris hibájába, és széles körben ismert felfedezettje mellett más, önéletrajzi ihletésű albumokat is készít, mint a Les filles électriques (Az elektromos lányok, 1997), a L'enfer des concerts (A koncertek pokla, 1999), valamint a zsebkönyv formátumú Découpé en tranches (Felszeletelve, 2006). A Titeuf hetedik kötetének mellékleteként induló Tcho! magazin tehetséges rajzoló/szerzők új generációjának ad helyet: az itt születő sorozatok közül kettőt forgatókönyvíróként jegyez (Captain Biceps, Les Chronokids) és bár a magazin emblematikus figurája továbbra is a kis Nicolas és Gaston Lagaffe zabigyereke marad, a közel harminc szerzőből álló alkotógárda képes maradandót letenni az asztalra, ahogy ezt a karaktereik egyre-másra születő önálló albumai is jelzik (Buche - Franky Snow, Ohm - Bao Battle, Téhem - Malika Secouss, Boulet - Raghnarok, Dab - Tony et Alberto).
Hazánkban Titeuf legújabb, tizenkettedik kötetével debütál, ami nem befolyásolja az élvezetet, hiszen majdnem teljes egészében egy oldalra kihegyezett poénokból áll, ráadásul a francia kiadáshoz hasonlatos kiszerelésben: keménytáblás A4-es méret, 44 oldal, kiváló papírminőség, öröm kézbefogni a kötetet. A gegek egy része ismerős lehet azoknak, aki már olvasták a korábbi albumokat, de a stílus ugyanolyan letaglózóan humoros, amint titeuf-perspektívából láthatjuk a munkanélküliség okozta depressziót, a csókolózás gusztustalan és érthetetlen rituáléját, az öregkori kopaszodást és a Légyben látotthoz hasonlatosan szörnyű átváltozást, amit a kamaszodás jelent. A fordítás szörnyen nehéz lehetett és nem is teljesen adja vissza Zep nyelvi leleményeit, melyekhez az első alkotóműhelye alatti iskolaudvarról beszűrődő beszélgetések adták a lökést, de a képi világ teljesen feledteti azt, ami esetleg elveszhetett volna a magyarra ültetés közben. Egész egyszerűen nem tudok semmilyen érvet találni az ellen, hogy ne vegyük meg, a kissé borsos árat leszámítva, de ennyit bőven megér, hogy egy rövid időre szabadjára engedjük a bennünk rejlő Titeuf-öt!
Titeuf - A Zélet célja (Le sens de la vie)
Írta és rajzolta: Zep
Kiadó: Athenaeum, 2009
Oldalszám: 44
Ár: 2490 Ft
Régi vesszőparipám a képregényantológia, amely a Kilencedik Művészet kaleidoszkópjaként, metszeteként és egyúttal forgószínpadaként funkcionál, de sajnos idehaza az eddigi próbálkozások (Vertigó-válogatás, Fekete-fehér, Papírmozi), az egy Pinkhell kivételével szép csendben, ám előtte feladatuknak mégis eleget téve sorra kimúltak: ők adtak táptalajt a lehetőségnek, hogy szárba szökkenjön egy Sin City sorozatunk és hamarosan egy stand-alone Y, az utolsó emberünk, valamint számos hazai képregényszerző ezeken az oldalakon mutatkozott be először. Az utóbbi fáklyáját nagy szerencsénkre a Panel vette át, így a második különszámukban találunk kiberprostit, dinoszaurutyot a Gödörben, a szaporítószervét szokatlan helyen tároló robot lakótársat, szörnyűséges lánctalpas bogarat és bohóc formájú humorérzékdetektort, ami mind-mind tehetséges magyar írók-rajzolók agyából pattant elő. Gaudeat igitur populus Christi!
Az eredetileg az amerikai Wizard magazin távolbaszakadt unokaöccseként, vitathatatlanul magyar ízzel debütáló Panel külföldi és magyar képregényes megjelenések bemutatását, recenzióját tűzte ki célul Magyarország első képregényes szaklapjaként (a második a Buborékhámozó, kormányánál Bayer Antallal), pár száz példányszámos, szinte underground terjesztésben. Az eddig hat számot megért magazin szülőatyja, az egyúttal Képregény.net-en is munkálkodó, Szabó Zoltán Ádám gondolt egyet és útjára indította a Panel különszámokat, ahol nem képregényekről írnak, hanem egyenesen a górcső alá vett művészeti ággal töltötték meg az oldalakat. A majd egy éves előkészítés meghozta a gyümölcsét, az első számhoz képest szembeszökő a változás, hiszen a teljes egészében fekete-fehér kiadvány harmincegyről ötvenöt oldalasra duzzadt, a papírminőség jelentősen javult és kapott egy rendkívül hasznos betétlapot, ami röviden bemutatja a szerzőket. Egyedül a "hell kitty"-s borítónál csúszott be némi technikai gikszer, ami, ha nem mástól hallom, nekem tulajdonképpen fel sem tűnt volna.
A tartalom tulajdonképpen két részre osztható, az első felébe a kifejezetten ide készített vagy eleddig asztalfiókban pihenő művek, a másodikba pedig az eredetileg Scott McCloud agyából kipattant 24 órás képregényrajzolás mintájára a 2008. decemberi Hungarocomix-on megrendezett 5 órás képregényrajzoló verseny résztvevőinek művei kerültek. A feladat 5 óra alatt 5 oldal kiizzadása volt a helyszínen megadott témában, ami nem túl meglepő módon maga a helyszín, vagyis a Gödör képében került kijelölésre. A szerzőgárda meglehetősen illusztrisra sikeredett, jobbára a 2007-2008-as Alfabéta-díjak jelöltjeiből és nyerteseiből került ki, így ezzel nem nagyon lehetett mellényúlni, a színvonal ennek megfelelően stabilan magas, különösebb megbicsaklás nélkül..
Az első két oldalas szösszenet Brazil, az Alfabéta-díjra jelölt Johnny Fellow szerzőjének munkája, de neki érezhetően jobban fekszenek a sci-fi témák, így inkább itt a Gödör című ötoldalasát emelném ki, ami egy nagyon jól időzített csattanóra van kihegyezve és akár a Galaxis Útikalauz egyik szócikke is lehetne a humorérzékről. A Szavannák, fekete nők Emtrexx-től a Hollywood által katasztrofálisan elbaltázott teleportáció képességével rendelkező antihős ötletére épül, egy jópofa csavarral, a Geek jegyezte E=mc3 pedig az intellektuális lapdance és a magnetikusan indukált ejakuláció fogalmával ismertet meg minket. Kettejükre egyébként érdemes lesz (még jobban) figyelni, mert a Roham kiadó gondozásában a Képregényfesztiválon megjelent közös munkájuk, a Pestblog.hu volt szerintem a 2009-es év legkellemesebb meglepetése (minimum dobogós lesz a 2009-es totálisan és bevallottan szubjektív Top10-ben).
Pásztor Tamás szinte tökéletesen elsajátította a stripkészítés fogásait, a Tomster hihetetlen kalandjai (amiből már megjelent egy önálló füzet) kategóriájában az egyik legjobb a magyar palettán, most itt ebből kapunk megnyugtató ötoldalas ízelítőt, majd Feki Vérvonal című egyoldalasából megtudhatjuk az egzakt varázsszót, amivel biztosíthatjuk unokánk anyagi hátterét (a pontos kiejtést nem mellékelte, szóval óvatosan, nehogy úgy járjunk, mint a Sötétség seregében!). Elérkeztünk egyik személyes kedvencemhez, a földönkívüli egyetemi lakótárshoz, akinek még mindig nem tudjuk a nevét és akivel ugyanúgy el tudnék képzelni egy saját képregényt, mint Noname-mel (remélem Felvidéki Miklós olvassa a Geekz-et, de legalábbis hevesen csuklik), a Különös, idegen nyelven Vass Róberttől ugyanis újfent megerősítette azt a már régóta magamévá tett elvet, miszerint soha, de SOHA ne adj a korsódban lévő sörödből egy kortyot sem, még a legjobb barátodnak se.
Kovács Péter Sötétkora egy oldalban a "Senki sem számít a spanyol inkvizícióra" inverz tételét állítja fel (hálistennek számok nélkül) és tökéletesen vezeti fel a teljesen elszállt képzeletű Lakatos István antiszociális és végtelenül rosszindulatú Lánctalpas bogarát, aki gyönyörűen eljátszik a panelek adta lehetőségekkel, amikor beszól a saját rajzolójának, amolyan Menő manó módjára és perspektívát váltva jut el az egyik oldalról a másikra. A másik kedvencem Pilcz Roland rendkívül ötletes versenyműve (ő oldotta meg a legjobban az 5 órás kihívását), amiben belekerül a saját képregényébe, egy pohár vízzel szerel le egy Terminátort és egy grafit dinoszaurutyot (hogy mi a dinoszauruty? fogadjunk nincsen kisöcséd...) enged szabadjára a Gödörben. Ennek az ötletparádénak a hatására döntöttem el, hogy beszerzem az összes Kalyber Joe kötetet, amit meg is tettem, bár nem teljesen azt kaptam, amire számítottam.
Az Alfabéta-díjnyertes Kemenes Iván ötoldalasa az ajánlásból ítélve egy elég személyes, népmesei elemekből építkező történetre sikeredett (a mostani Fesztiválon készült képregénye viszont a maga nemében zseniális), Laczinger Mátyás pedig egy kissé túlságosan is altesti poénokra kihegyezett "guggolósat" készített... háát, szó mi szó, jobban örültem volna Guta nyomozó egy újabb kalandjának. Lezárásként egy nagyon fárasztó rendőrviccet kapunk, a St. Tropez-i rendőrök előadásában, ami biztos szerez némi örömet a Funes rajongóknak.
Összegzésként annyit tudok mondani, hogy egy igen szórakoztató és változatos kiadványról számolhattam be, ami egyúttal ismét megnyugtat afelől: Magyarországon igenis vannak tehetséges képregényírók/rajzolók, akiktől minden bizonnyal számíthatunk még jópár kellemes meglepetésre. Ez bizony egy igen erős négy csillag, magasan a középszer felett.
Panel 2. (bélyeges) különszám Írták és rajzolták: számosan Kiadó: Panel Oldalszám: 55 Ár: 690 Ft
Hogyan is kezdjem el?... Legyek talán visszafogott és tárgyilagos? Hát jó: Shirow Masamune az atyaúristen! Ennél azért részletesebben? Rendben: ő a legintelligensebb, legtehetségesebb és legkülönösebb manga-ka szerzők egyike, aki az egyetlen (nem is túl vastag) kötetes Ghost In The Shell című művével elegendő táptalajt és feldolgozandó történetet, karaktert, ötletet és sziporkát biztosított két zseniális filmhez és két fordulatos, izgalmas, 26 részes sorozathoz (valamint még egy, utóbbiakhoz köthető filmhez) is... Masamune manga Magyarországon, értitek: itt bizony Jodorowsky-szintű megjelenésről beszélünk vastagon. Még akkor is, ha ez most csak a Dominion (és a GitS-et bizony pokoli nehéz lehet megszerezni a japán jogtulajdonostól...).
Masamune fura muki, példának okáért utálja és kerüli a nyilvánosságot, pedig világhírű képregény-rajzolóként erősen érdeklődik iránta a sajtó. Ott van aztán leplezetlen mániája a lenyűgözően hosszú és feszes női combok iránt, amely erotikus és pornográf jelenetek rajzolásában csúcsosodik ki - és nem is lenne ezzel semmi gond, ő azonban előszeretettel és gátlástalanul szórja bele ezen epizódokat a legkomolyabb munkáiba is, gyakran egészen váratlan helyeken. (Főművének kevésbé jól sikerült folytatása, a Ghost In The Shell:Man-Machine Interface manga amerikai változatából például egy az egyben kivágtak egy gigantikus hardcore orgia-jelenetet, amelynek fontosságáról sokat elárul az a tény, hogy hiánya abszolút nem feltűnő...)
A Dominion manga az Appleseed sorozat után, de a Ghost In The Shell előtt született, és hogy mennyire felfogható utóbbi előképének, arról beszédes hasonlóságok árulkodnak: a Ghost In The Shell eredeti, japán címe Kokaku Kidotai, azaz Páncélozott rohamosztag, a Dominion alcíme pedig egyszerűen csak Tankosztag. Itt is egy különféle feladatokra bevethető haderő áll a történetek középpontjában, ám a cselekmény vidáman csapong a vicces, romantikus és kalandos, ám leginkább sehová sem tartó mellékszálakon, míg végül kiderül, hogy miféle tervet forral a gonosz(?) Buaku és két macskalány-katonája (nyilvánvaló szexuális fétis, de Shirow nem lenne Masamune, ha nem játszana rá erre a tényre is - ez a rakoncátlan "kipofázni a lapok mögül" játék a GitS-re már vad lábjegyzetelési lázzá fokozódik), és hogy meg tudja-e őket akadályozni a Masamune imádott nőfiguráját megtestesítő Leona Ozaki (bubisra vágott középhosszú haj, lányos arc, keskeny csípő, hosszú combok) rendőrtársainak és kedvenc pókrobotjának segítségével.
Nehéz a Tankosztagot Masamune korszakos remekművének árnyékában megítélni, és ezt egyáltalán nem sértésnek szánom: amíg az olvasónak és az írónak egyaránt világos, hogy az egész képregény tulajdonképpen egy izgalmas, látványos és főleg vicces kaland-epizódokból álló füzér (a hátsó borító szerint: "egy hanyatló világba helyezett utópisztikus ökológiai, rendőrségi akció-vígjáték"), amely szerepelteti, de mélységében nem aknázza ki a Masamune által újra és újra bonckés alá vett témákat, addig senkit sem ér csalódás.
Emiatt sajnálom egyedül, hogy a Ghost In The Shell után olvastam el a Dominion-t, pontosabban hogy az előbbi támasztotta magas elvárásaimat nem tettem félre időben. Mert, akármennyire élveztem is a hullámvasutat - a kiszámíthatatlan poénokat, a szereplők jellegzetesen animés-mangás dührohamait, a csinos macskacsajokat meg a szédületes akciójeleneteket -, mégis úgy éreztem, hogy a lassanként, darabokból összerakható világkép, mely egy erősen szennyezett légkörű - gyakorlatilag totálisan taccsra vágott -, fantasy-elemekkel fűszerezett Földet tár elénk, elsikkad a háttérben, az ökológiai üzenet túlságosan egyszerűre sikeredett (szerencsére nincs szájba rágva), és ezúttal az amúgy igen pofás mechák is "csak" hi-tech játékszerek...
Abba is hagyom, mielőtt hülyeségeket kezdek beszélni. Gyönyörű, nem csak mangásoknak must-have kiadvány a Dominion, csak kérlek, kérlek ne a Ghost In The Shell-hez mérd! Vedd, vidd, vidulj - és drukkolj, hogy sok ilyen kiadást megérjen még a magyar képregénypiac...
Először jött a One More Day, amiben a Marvel agytrösztjei kukába hajítottak húsz évnyi Pókember-történelmet (élen a főhős és Mary Jane házasságával), aztán meg a Brand New Day, aminek új írógárdája fél évig próbált valamit kezdeni az új status quo-val, és szánalmasan kudarcot vallott. Úgyhogy a szájaló hálószövő már rég hat láb mélyen volt, amikor Dan Slott ásót fogott, és a New Ways to Die című hatrészes sztorijával, mint valami megváltó, hántolta ki a sáros földből. Annyi idő után, mikor a remény már szinte teljesen elveszett, végre újra kaptunk egy élvezetes Pókember történetet, egy szakajtónyi gonosszal, egy rakás mellékszállal, régi és új karakterekkel, kellő mennyiségű humorral, csavarral és akcióval. Jobbkor nem is jöhetett volna.
A korábbi részekben egy rejtélyes alak egy rakás gyilkosságot kent rá Pókemberre, akit ennek következményeként most köröznek a hatóságok. Itt jön be a képbe az ősellenség, Norman Osborn, az egykori Zöld Manó, aki egy ideje a rehabilitációba kényszerített ex-szupergonoszok hivatalos csapatának, a Thunderboltsnak a vezetője (tagjai többek közt Célpont és Venom is), és aki nyakába veszi New Yorkot, hogy kellemes kötelességének eleget téve, levadássza Pókembert. A játszmába azonban belekeveredik az egykori Venom, a haldokló Eddie Brock is, aki furcsa, csodával határos felgyógyulása után különös átalakuláson megy át, és persze a város új gaztevői (Mr. Negative, Menace, Freak) is ilyen-olyan módon kiveszik részüket a kiadós haddelhaddból.
Dan Slott legnagyobb teljesítménye, hogy mesterien fogja össze a Brand New Day fél év alatt hanyagul, látható koncepció nélkül papírra kent, aztán szanaszét szaladt, sehová nem tartó, ostobaságokkal teli, és minden jel szerint teljesen értelmetlen szálait, és kiváló érzékkel gyúr belőlük össze egy szórakoztató történetet. Igaz, ezt leginkább azok tudják csak értékelni, akik voltak vagy elég fanatikusak, vagy elég mazochisták, hogy a One More Day után is kitartóan figyelemmel kövessék a hálószövő pályafutását. Ők meg fognak lepődni például azon, hogy az utóbbi évek egyik legborzalmasabb új Marvel-karaktere, a sokadig Manó-klón Menace (az antitálentum Marc Guggenheim agy(?)szüleménye), aki mindeddig csak reménytelenül kínosan pillanatokat hozott magával, most egészen pofás és ötletes szerepet kap – de ez csak egy a sok példa közül, amiket a lap aljáig lehetne sorolni.
A sztori maga meglehetősen egyszerű, hiszen kis sarkítással pusztán annyi történik benne, hogy a jófiúként parádézó rosszfiúk el akarják kapni Pókembert, aki egy ideig menekül, aztán végül felveszi a kesztyűt, és visszavág. De a közben felbukkanó új karakterek (na és Brock átalakulása az idióta nevű, de ügyesen kitalált Anti-Venommá), a cselekmény végig nem szűnő dinamikája, az újabb és újabb, bár nem egetrengető, de a sztorit magabiztosan, újabb adag feszültséggel továbblökő fordulatok könnyűszerrel fenntartják a figyelmet, és akkor a karakterekről még nem is beszéltünk. Slott kiválóan írja Pókembert, reakciói logikusak, beszólásai viccesek, jól működnek kapcsolatai a többi szereplővel is (főleg az Anti-Venommal), a szituációkban pedig, amikbe kerül, végre nyoma sincs a Brand New Day-t tönkrevágott kínos erőlködésnek. Ehhez már szinte csak adalékok a szintén nagyszerűen ábrázolt gazemberek, élükön Osbornnal, és két fő csatlósával, Célponttal és Venommal. Történik még egy-két, a kontinuitás szempontjából fontos dolog a képregényben (pl. Peter átigazolása az egykori Daily Bugle-tól Ben Urich újságjához, a Frontline-hoz), és talán érdemes megjegyezni, hogy bár nem zárja le a Brand Naw Dayben elindított szálakat, így sem a gyilkossági vádakat, sem a Pókember világából egyébként otrombán kilógó politikai kavarást, a New Days to Die egy minimális utánanézéssel érthető és élvezhető önmagában is.
Szóval, Slott nagyon jól ért hozzá, hogy a körülményekhez képest a lehető legtöbbet hozza ki az egyébként tipikus, és semmi újat nem mutató szuperhősdramaturgiából, így azt ugyan mondhatjuk, hogy ilyen sztoriból tizenkettő egy tucat, azt viszont nem, hogy nincs kivételesen jól megírva. Igaz, a vége előtt a New Ways to Die elfárad kicsit, méghozzá pont az akciójeleneteknél (ahogy Songbird és Radioactive Man részletesen, hangosan kommentálják támadásukat az Anti-Venom ellen, az már 10 éve is idejétmúlt volt, Célpont és Pókember összecsapása pedig sem hosszát, sem kreativitását tekintve nem sikerült közel olyan kielégítőre sem, mint vártuk), de a fináléra megint teljes fényében tündököl. A történet képi világáért John Romita Jr. felelt, és tudjuk, hogy neki meglehetősen sajátos stílusa van, ami az évek, évtizedek múltával nem hogy finomodott, hanem egyre markánsabbá vált – vonásai nyersebbek és szögletesebbek, mint a ’80-as években voltak, és ezt a stílust valaki vagy szereti, vagy nem. Bármelyik eset forogjon is fenn, azt nehéz lenne tagadni, hogy a New Ways to Die az egyik legjobb munkája a közelmúltból. Hangulatosabb, részletgazdagabb és kifinomultabb, mint a World War Hulk, vagy mint a magyarul is megjelent, Mark Millar által írt, 12 részes Rozsomák sztori volt. (Ebben egyébként alighanem szerepe van szintén öregróka kihúzójának, Klaus Jansonnak is.)
A New Ways to Die olyan, mint egy kellemes, meleg fürdő a többórányi hideg sárban dagonyázás után. Felemelő érzés volt olvasni, de félreértés ne essék: nem csak azért jó, mert több mint fél évnyi, tragikusan pocsék Pókember előzte meg. Bármikor állja az összehasonlítást korábbi élvezetes képregényekkel is.
Megjelenés: 2008 (Amazing Spider-Man 568-573) Történet: Dan Slott Rajz: John Romita Jr.
Képzeljük el, hogy egy brit (Clive Owen) és egy amerikai (Julia Roberts) titkosügynök találkozik egy este, lefekszenek egymással, majd az amerikai reggel szépen lelép a szíriai légvédelem legfrissebb kódjaival - nem éppen ígéretes kezdete ez egy párkapcsolatnak.
Pár évvel később mégis összetalálkoznak, már mindketten a magánszektorban, ráadásul - mint kiderül - egy oldalon kénytelenek dolgozni: Howard Tully (Tom Wilkinson) és Dick Garsil (Paul Giamatti) egy-egy multinacionális céget vezető erős ember; amikor kiderül, hogy Tully olyan terméket akar piacra dobni, amely alapjaiban fogja megváltoztatni a szépségipart Garsil egy csapatot bérel fel - köztük két hősünket - hogy derítsék ki és szerezzék meg, bármi is legyen az a valami - egy héten belül. Azonban lassan kiderül, hogy Ray Koval (Owen) és Claire Stenwick (Roberts) valójában nem is utálják egymást annyira, sőt: azon mesterkednek, hogy maguk adnak túl a titokzatos valamin, amiről kiderül hogy egy... majd nézzétek meg, nem lövöm le. Innen kezdve az átverős filmek legszebb hagyományainak jegyében akció-akció hátán, mindenféle manőverek kezdődnek árulással, lelepleződéssel és mindenféle tetszetős csavarral - pazar tűzijáték szemtanúi lehetünk.
A filmet Tony Gilroy jegyzi rendezőként és íróként (ez a Michael Clayton utáni második saját filmje), akiről nem mellesleg érdemes elárulni, hogy nem akármilyen forgatókönyvírói karrier áll mögötte. Néhány filmje csak a teljesség kedvéért: Az ördög ügyvédje, a Bourne trilógia, a már említett Michael Clayton, és a hamarosan érkező State of Play (Itthon május elején mutatják be, és A dolgok állása címmel fogom majd megírni a kritikát róla). Ebből a listából is kiderül, hogy a fószer nem szarral gurigázik: a film feszes, stílusos, eszes - olyan jellemzői vannak, amelyek mostanában nem jellemzőek Hollywoodra.
Vágásai az Ocean's sorozatból lehetnek ismerősek - persze egy csecsemőnek minden vicc új, mint nekem annak idején a Hollywood Válogatott Három Félideje A Vásznon. Gonoszabbik énem ezért azt mondatja velem, hogy a Kettős játék 1977 legjobb filmje, de valamiért mégis úgy tűnik, helye van a mában: Noha a Szovjetunió nincs többé (és tudjuk, hogy ez Charlie Wilson érdeme), mégis a klasszikus hidegháborús hangulatot idézi a filmbéli két vállalat versengése: Ugyanúgy, mint annak idején, itt sincsenek szabályok, nagy, látványos csaták, emlékművek, csak áldozatok. Minden a nyugodtnak tűnő felszín alatt történik - ezt a bizalmatlanságtól terhelt világot idézi meg Tony Gilroy filmje.
Azonban ezt az önmagában is súlyos témát meglepő könnyedséggel tálalja: Mintha egy olyan Shakespeare-filmet néznénk, ahol Rómeó futtatja Júliát, a kettős ügynököt - és igazából a két család le van szarva. Ray és Claire története mélyen emberi: vajon két ember, aki titkok és hazugságok között élte le egész életét képes-e egymást őszintén szeretni és megbízni a másikban. A film szerint ez utóbbi felesleges; egyetlen egy dolog számít kettejük esetében: senki más nem érti meg őket egymáson kívül. Szép, bizarr szerelmi történet ez két - alapvetően és kiírthatatlanul bizalmatlan ember között, akik egymást sem kímélik, ha arról van szó.
Ilyenkor olyasmiket szoktak írni, minthogy a film Julia Roberts jutalomjátéka - aki valóban nem rossz, de nehéz őt észrevenni, akár mint színészt, akár mint nőt. Clive Owen most is olyan, mint bármikor - játékos, brit, és megint bebizonyítja, Michael G. Wilson és Barbara Broccoli tévedett, amikor Daniel Craiget kérték fel Bondnak. A mellékszereplők szintén remekek: Paul Giamatti szenzációsan hozza az enyhén paranoid, egoista vezérigazgatót, Tom Wilkinson pedig méltó ellenfele - a főcím alatti lassított verekedésük pedig egyértelműen a film egyik legjobban kitalált jelenete.
Romantikus dráma? Vállalati thriller? Látványos bemutatása a kozmetikai ipar csillogása mögött rejtőző sötét titkoknak? Érdekes kérdés, mindenesetre olyan film, amelyre minden lelkiismeret-furdalás nélkül tudom megadni a négy csillagot: csavaros, okos forgatókönyv, jó színészek, jó rendezés - mi kell még?
Folytatjuk az 5. Magyar Képregény Fesztiválon bezsákolt újdonságok ajánlóját, természetesen szem előtt tartva, hogy csakis a legérdekesebb és/vagy legmeghökkentőbb alkotásokról írjunk.
Guszti, a tehenek barátja / Guszti történelmet ír Írta és rajzolta: Pieter de Poortere Kiadta: Nyitott Könyvműhely, 2009
A Guszti egy éjfekete humorú, lenyűgözően lehangoló comic strip, ami még csak nem is igyekszik mindenáron komikumot keverni a keserű, cinikus, pesszimista történetekbe. Ha úgy vesszük, nem csak a nevetés, de a nevettetés is az olvasóra hárul, amennyiben miénk a feladat, hogy ráébredjünk, más lehetőségünk nincs, csak kacagni, még ha az Élet nem is mulat velünk és végül egy kötélen lógva zárul majd kudarcokkal kísért, magányos életünk stripje.
A rajzstílus remekül aláhúzza mindezt: egyszerű, bumfordi, nincs egy felesleges képkocka sem (gyakorlatilag lehetetlen végigszaladni egy képsoron, mert azonnal elveszti a fonalat az ember), sőt még az egyes panelok hátterében is jobbára csak valamilyen fontos információt átadó, azaz funkciót ellátó dolgok láthatóak. Még Guszti karaktere is sematikus, úgy fest, mint egy játékbaba. Bajsza néhol száj módjára mosolyog, de általában csak kókad, ha viszont szájnak vesszük, állandó sikolyba dermedve tanúskodik az élet rémisztő bizarrságáról. Piros kalapja kedves ruhadarabnak látszik, előbb-utóbb mégis egyfajta szerénysége által zavarba hozó, kétségbeesett önazonosítási gesztust kezdünk majd belelátni, Pieter de Poortere pedig rögtön rájátszik erre egy történettel, ahol Guszti öngyilkosságára az adja meg a végszót, amikor a postán rendelt, csapodár „Az Ön Keleti Nője“ kukába dobja a Gusztitól kapott piros kalapját...
Kulcsfontosságú a párbeszédek hiánya: a Külvilág a hátát fordítja a szerencsétlen, egyedül küszködő férfinak, történései pedig ésszerűtlenek, igazságtalanok és kiszámíthatatlanok: próbálj csak sakkozni vele, előbb-utóbb úgyis felboritja a táblát. Guszti egy Kitano-film főhőse is lehetne, ha kicsit kevésbé idióta volna a megjelenése (és persze amennyiben egy örökös egzisztencialista félelembe öltözött kiégett, erőszakos jakuza volna, nem egy csendes nyugat-európai paraszt...): néz, hallgat, befogad, megfontol, aztán néha dönt, de minek, úgyis félrecsúsznak a tervek, azután már csak két képkocka van hátra, egy alkeszmód piálós a kocsmában és persze egy a felborult kisszékről az akasztott ember lába alatt, ez zár mindent, mint valami faarcú, elkerülhetetlen „mindörökké, ámen“.
De Guszti persze nem Kitano, és semmi köze az egzisztencializmushoz. Ő csak élni szeretne, ő csak egy nőt szeretne, vagy egy fiút, akire büszke lehet, vagy egy szép termést, amit nem csesznek tönkre az ufók meg az ufó-szakértők, szóval csupa racionális, egyszerű örömöt. Csak éppen nem kapja meg egyiket sem. De még a nemes, látványos, dicső halál (vagy legalábbis elbukás) sem jár ki neki – azt megint csak egy színpadias, azaz hazug fordulat lenne, szépítés, vaskos smink a csúf kiskacsán. És ez a képregény, minden erejével, minden szomorúságával és vidámságával, a groteszk túlzások árán is, de éppen az ilyesfajta ferdítések megcsúfolására építi fel fekete templomát. Téglánként, halott Gusztikból.
(Ramiz)
Paprikás rapszódia Írta és rajzolta: Kati Kovács Kiadta: Nyitott Könyvműhely, 2009
A Paprikás rapszódia külseje csak egy egészen rövid ideig megtévesztő, ravasz módon gyermekkönyvnek álcázza magát pontosan a tizenharmadik oldalig, ahol a mágikus téliszalámi és kecsketej elfogyasztásával kezdetét veszi egy olyan pszichedelikus és helyenként rémálomszerű utazás, hogy még Lewis Carrol is mind a tíz ujját megnyalná utána. Azért aki már ismeri a Nyitott Könyvműhely Art Comix sorozatát, azt nem tudja ilyen könnyen nyakszirten ragadni a vurdalak, hiszen olyan ügyesen mernek ki a nemzetközi (sőt hazai) képregényválaszték színe-javából jobbára ismeretlen, ám kétségbevonhatatlan értékeket képviselő műveket, hogy öröm nézni, elég csak pár olyan címet megemlíteni, mint Satrapi Persepolisa, Ruijters Pokoli színjátéka, Csordás Dániel Nocturne-ja vagy akár Scott McCloudtól A képregény felfedezése.
Jelen esetünkben a finn Kati Kovács rendez ördögi (vagy isteni) színjátékot magyarországi látogatásából, ahol tízéves kislányénje emlékdarabkáiból kövezi ki az utat, melyet felnőtt, karakán, nyíltan őszinte és gunyoros képzeletének erejével állít össze és ahol most nem egy Vergilius, hanem egy Kalandor nevű, kutyaalakot öltő szellemi vezető áll a szolgálatába. A valóság és a bizarr fantázia összemosódik, akár a Nagy hal (Big Fish) vagy a Zuhanás (The Fall) mesélőjének történetében: miután elszökik az őt vendégül látó magyar családtól, egy vonatutazás során csupasz ágyékú mongol katonák rabolják el Ullrikát, Kati Csodaországbeli alteregóját, hogy afrodiziákumot kotyvasszon nekik grízgombócokból, bordélyházba kerül, hogy a szüzességére vágyó vendégeket szórakoztassa, majd egy cirkuszi freakshow török mágusának kell segédkeznie, hogy a saját emlékeit leves formájában ízlelhesse meg.
A rajzolónő koponyája körül folytatott abszurd és morbid utazás során egyedül egy Pirjána nevű, még Chuckynál is riasztóbb lelkivilágú játékbaba szolgál társául, míg a leginkább macska, mint kutyatulajdonságokkal felruházott Kalandor Török Szultán módjára tűnik el, majd kerül elő újra, ahogy csak a kedve tartja. A szökőkútban lakó piranhaszerű takarítónő, a száját a szeméremdombján hordó örömlány, az aquincumi termálfürdő gumitestű úszómestere, a lelkekkel táplálkozó, ketrecbe zárt Csupanyak, mind-mind a képzelet legalsó bugyrába ereszkedés egy újabb lépcsőfoka, ami Örökhöz vezet, a rapszódia Ózához, aki akárcsak L. Fank Baum klasszikus meseregényében, rámutat arra, hogy amit Kati keresett, annak mindvégig birtokában volt.
A saját magát képzett Kati Kovács karikaturisztikus rajzstílusa tökéletesen megfelel az őrült ötletek tárházához, melyet bár valóban magyar helyszínek (álom-Hortobágy, Magyar Cirkusz) és hungarikumok (pacalpörkölt és véres hurka) szegélyeznek, de valójában egy belső utazás története, mely félig eltemetett emlékekből szökkent szárba. A részletgazdag rajzok és a lynch-i álomjelenetek többszöri olvasásra is élményt jelentenek, és habár helyenként talán öncélúnak is lehet nevezni őket, ezért bőven kárpótol a seregnyi fantasztikusan megkomponált jelenet. Csak ajánlani tudom.
Nem csak a hideg sör és a dögös geek lányok miatt ereszkedtünk le a Gödörbe Orfeusz módjára, hanem az 5. Magyar Képregény Fesztiválon alaposan megrakodtuk magunkat képregényekkel is, most ezekből mutatjuk be a számunkra legizgalmasabbakat.
Johnny Fellow – Navigátor Írta és rajzolta: Brazil (Tebeli Szabolcs) Kiadta: Roham, 2008
Micsoda ígéretes borító! A címlapon tökös hősünk, hatalmas stukker és még nagyobb űrhajók, a hátsó oldalon pedig grindhouse hangulatú szövegek, macsó beállás és komolyan egy pillanatig sem vehető szörnyek. Az ilyesmire minden geek vevő, bűnös B-filmes örömök rémlenek fel és a ’60-as évek cheesy sci-fi-jeinek hangulata, Galaktika-olvasással töltött nyári délutánok, a sör meg a limonádé íze a lángoséval keveredve…
No de hagyjuk a nosztalgiát, csapjuk fel a füzetet! A bevezető kicsit meglep, tele van helyesírási hibával és az „egész zsákra való képi és nyelvi utalásokat” sem kellett volna feltétlenül megmagyarázni az olvasónak - aki lopásnak veszi ezt, azt csak zavarja a felsorolás, aki tisztelgésnek vagy posztmodern gesztusnak (ebből azért nyilván több van), az meg szívesen rájönne maga is. Persze érezni a jó szándékot, mellyel a szerző kihasználja a Kedvencek átadásának esélyét, ismerős érzés, nem is kukacoskodom tovább – talán csak az zavar, hogy Brazil lelőtte előlem a lehetőséget, hogy rámutassak a nyilvánvalóbb (főként Galaxis Útikalauz) utalásokra…
A Johnny Fellow nulladik kötete nem próbál meg megindítani egy nagy ívű történet vagy megismertetni velünk hősének életét, hátterét, ehelyett arra helyezi a hangsúlyt, ami vélhetően a későbbiekben is a legfontosabb lesz: az akciódús cselekményre. A sztori hirtelen (és rohamtempóban) kezdődik el, hogy aztán poénra poénra ugrálva mesélje el a főszereplő kalandját egy böszme nagy űrlénnyel, aki zűrzavart okoz egy százféle fajú egyednek otthont adó űrállomáson. Nincsenek miértek és hogyanok, sokkal inkább csak „SKRRAAAAK!!!” és „RWWAAAAH!!!”, meg azok a fajta szituációk, ahol mindenki vicces arcot vág és az olvasó nevet.
Túl messzire talán nem vezet a párhuzam, de az Argó jutott eszembe, miközben a Navigátort olvastam – egész pontosan az a bájos böszmeség, ahogy az Argó az öncélú művészfilmeket és az unalmas, valahogyan mindig keserűen viccesre sikerülő műfaji alkotásokat ellenpontozni próbálja: nem tűz ki magas célokat, csak szórakoztatni akar, de azt aztán nagyon. A nézőnek nevetnie kell minden percben, sőt minden tíz másodpercben, különben unalmas lesz! Valahogy ezt érezni ott a háttérben, és nem csoda, hogy kicsit görcsös, kicsit súlytalan lesz az eredmény…
Nos, hasonló a helyzet a Johnny Fellow-val is, a két képkockával elintézett éles kanyarokkal és fontos csavarokkal is, meg a fáradhatatlanul bohóckodó főhős mellett egysoros történetlökésekkel asszisztáló mellékszereplőkkel (hogy a rendre a semmiből előbukkanó női sidekick-ről már ne is beszéljek). Nulladik rész meg régebbi ötlet ide vagy oda, ezen azért lehetett volna még csiszolni.
De a pozitívumai azért így is számosabbak a képregénynek, és ezért a másik szemem nagyon nevet ám! A tömény geek hangulatról és az amúgy jól működő humorról már esett szó, de külön kitérnék a látványvilágra is, ami színes, laza, csak annyira részletgazdag (de annyira igen!), amennyire szükséges. Ha kicsit jobban összeérik, jobban kiforr a recept, nagyon értékes magyar sorozatot követhetünk majd nyomon. Ha mindenképp más képregényekhez kellene hasonlítanom a Johnny Fellow-t, a Heavy Metal vagy a Fear Agent sorozatot említeném meg, esetleg a magyarok közül a Bürokratákat – és ez azért elég jó társaság. Kíváncsian várjuk tehát, milyen irányba fog elindulni Brazil a Johnny Fellow hivatalosan is egyessel számozott első részével, és kívánunk neki sok sikert az olvasótábor megtalálásához!
(Ramiz)
Lucky Luke - A washingtoni férfi Írta: Laurent Gerra és Achdé Rajzolta: Achdé Fordította: Banitz Ildikó Kiadta: Pesti Könyv, 2009
Lucky Luke azon ritka képregénykarakterek közé tartozik, akik túlélték alkotójukat, sem Goscinny, sem Morris halála nem akadályozta meg abban, hogy folytassa diadalmenetét: jelenleg a hetvenötödik (!) köteténél tart és az a szerencse ért minket, hogy a Pesti Könyv jó érzékkel ezt a legújabb albumot szemelte ki következő kiadványának, így a magyar olvasók mindjárt a magányos cowboy (meg ne sértődj, Jolly Jumper!) legfrissebb történetét vehették kézbe az 5. Magyar Képregény Fesztiválon.
Az új alkotópáros, a Morris rajzstílusát megtartó, de egyben azt modernizáló Achdé (franciául fonetikusan kiejtett HD, Hervé Darmenton nevének kezdőbetűiből, à la Hergé) és talán Franciaország napjainkban legnépszerűbb humoristája, Laurent Gerra harmadik közös Lucky Luke albumukban is alaposan kitett magáért. Az alaptémát Morris módszeréhez hűen a valóságból merítik: Ruthford Hayes valóban az USA 19. elnöke lett, elődeitől eltérően korteskörutat tett a Vadnyugaton, és felesége, Limonádé Lucy tényleg kitiltott minden alkoholos italt a Fehér Házból. Luke-ot ezúttal Washingtonban azzal bízzák meg, hogy lehetőleg tartsa életben az elnökjelöltet utazása alatt, hiszen legfőbb politikai ellenfele, Perry Camby, semmilyen eszköztől sem retten vissza, hogy megakadályozza Hayes-t abban, hogy eljusson Texasba.
Az Astérixben is rengetegszer alkalmazott Goscinny-hagyománynak megfelelően híres színészek és közszereplők tűnnek fel a kötet oldalain, Camby fizimiskája és jelleme George W. Bush karikatúrája, tiszteletét teszi Lee van Cleef és Elvis Presley, betartják a klasszikus háromoldalanként egy csattanó-elvet, anakronisztikus poénokat rejtenek el (a szalon énekesnőjét Britney Schpiresnek hívják, a legnémetebb vadnyugati város egyik lakójának, Berlinnek egy merényletkísérlet során felrobbantják a kőfalát), a running gag Hayest arra kárhoztatja, hogy lehetőleg egy korty whiskey se csúszhaszhasson le a torkán, valamint a tizenkettes karika itt is sértetlen marad, hiszen ezúttal sem hal meg senki és a fehér csuklyás ku-klux-klánosok is csupán megtáncoltatják a rémült feketét.
A forgatókönyv A karaván, A postakocsi és A nagyhercegroad-movie receptjét követi, az állomásokat jól megválasztva kezdi Hermann németek lakta városával, ahol mindent áthat a káposzta szaga, folytatva Memphisen, a blues és a ragtime bölcsőjén keresztül egészen a texasi Austinig, ahol az üdvözlőtábla szerint olajuk és marhájuk is van, csak humorérzékük nincsen. A minimalista krimiszál (a bérgyilkos kezdettől fogva az elnökjelölt kíséretében van és a végén annak rendje és módja szerint le is leplezik) és az olyan klasszikus szereplők feltűnése, mint Billy, a Kölyök vagy Pat Poker Scat Thumbs már csak hab a tortán. Érdemes még megjegyezni, hogy Franciaországban ez az első Lucky Luke album, ami könyvárusi forgalomba kerülésével egyidőben már elérhető volt iPhone-on és iPod Touch-on, előrevetítve az elektronikus formátumú képregényipar kezdetét. Mindent egybevetve a villámkezű igazságosztó új kalandja kellemes csalódás volt számomra és remélem a többi olvasó is egyetért majd velem, ezzel további esélyt adva ennek a címnek a fennmaradásáért ebben a sanyarú gazdasági helyzetben is.
25 év késéssel végre a magyar rajongókhoz is eljutott Chris Claremont és Frank Miller legendás minisorozata, amiben a japán maffiacsaládba beházasodni készülő Rozsomák több nindzsát kaszabol le, mintBolo YeungésMichael Dudikoffegyüttvéve.
Az 1983-as Adósság és becsület a megjelenésekor több szempontból is úttörőnek számított. Ez volt az X-Men első önálló minisorozata, így egyértelmű volt, hogy a sorozat atyja, Chris Claremont a legnépszerűbb mutánst, az adamantium-karmokkal harcoló Rozsomákot veti be egy olyan környezetben, ahol addig még nem nagyon jártak passzosruhás szuperhősök. Rajzolónak Frank Millert kapta maga mellé, aki az amerikai képregényesek közül elsőként kezdett érdeklődni a szamuráj-mangák iránt. Miller ötlete nyomán a különszám helyszíne Japán lett, így a sztori szerencsére nem kötődött az akkori futó (erősenezüstkortidéző)X-Men fősodorhoz, amiben derék mutánsaink Alien-szerű űrszörnyeket ("brood"-okat) koncolnak fel egy idegen dimenzióban, a haldokló Xavier professzort meg csak aCsillagjárókcsatacirkálóján(!) lévő kütyükkel tudják meggyógyítani.
A nyitányban még a jól ismert, morcos és vídia adamantium keménységű Rozsomákot látjuk, amint a kanadai hegységben puszta kézzel – illetve: karommal – iktat ki egy veszett medvét, majd meglátogatja azt a vadászt is, aki anno megmérgezte az állatot. A folytatásban viszont egy addig még ismeretlen oldaláról mutatkozik be mindenki kedvenc X-Men karaktere: kiderül, hogy Wolverine szerelmes, akár egy kiskamasz, mégpedig egy japán hölgybe, bizonyos Jasida Marikóba. Mivel a nő már hetek óta nem ad magáról életjelet, Logan Japánba repül, ahol is kénytelen szembesülni vele, hogy Marikót apja – egy régi tartozás ellentételezéseképpen – hozzáadta egy különösen visszataszító arcberendezéssel bíró üzletemberhez. Bár Rozsomák örömmel özveggyé tenné szerelmét, Marikót köti a kötelességtudat és a becsület, ezért arra kéri a férfit, hogy felejtse el őt örökre. És hogy a gádzsó gaidzsin megaláztatása teljesen legyen, a lány apja, Singen – mellesleg az egyik leghatalmasabb klán feje – saját kezűleg győzi le egy közelharcban.
Chris Claremont története tulajdonképpen egyszerű mint a kavics. Hősünk belecsöppen a klánok közti hatalmi játszmákba, megismerkedik egy titokzatos nővel, a hozzá hasonlóan harcias Jukióval, majd időről időre rájuk támad a „Kéz harcosai”-nak becézett nindzsa alakulat, hogy a fináléban természetesen ismét összefussanak Singen oyabunnal. Rozsomák emellett komoly érzelmi krízisen megy át, először elkeseredett, aztán zavarodott, majd nagyon részeg, végül persze rátalál önmagára, vagyis az egyensúlyra vadállati és emberi oldala között.
Az Adósság és becsületre rá lehetne akár azt is fogni, hogy meglovagolta a nyolcvanas években divatba jövő keleti orientációt, amikor is a nyugati ponyvaírók, képregényszerzők és filmproducerek szívesen nyúltak az egzotikus – és kellően sztereotíp – keleti motívumokhoz. (Emlékezzünk csak: ez volt az a korszak, amikor még Árpád apánk is beállt ninjának.) Claremont és Miller viszont nem öncélúan választja Japánt a sztori hátteréül, sikerül tényleg elhitetniük, hogy az agresszív, enyhén idegbeteg Rozsomákban a zord külső mögött valójában egy igazi szamuráj lelke lakozik. A japán mentalitással beoltott új személyisége ráadásul a későbbi X-Men történetekben is megmarad, az egyéb visszatérő japán karakterekről és utalásokról nem is beszélve. (Lásd: az itthon is megjelent Kitty Pryde és Rozsomák minisztorit, ahol Jukio is fontos szerephez jut.)
Tárgyalt képregény azonban akkor is kellemes olvasmány, ha az X-Men mitológia és Rozsomák fejlődéstörténete különösebben nem izgat bennünket. Mindez Claremont könnyen követhető sztorija mellett Frank Millernek köszönhető, aki ekkoriban már volt valaki, de még nem hitte el magáról, hogy mindenhez ért. Kompozíciói itt még nem az öncélú stílusbravúrkodásról szólnak, hanem a cselekmény minél fluidabb elmeséléséről. A harcjelenetek – van belőlük néhány – dinamikusak és átláthatóak, a főhős aktuális érzelmi állapotát pedig az arcára kiülő árnyékok kreatív használatával érzékelteti – kiválóan. A színek talán kissé élénkebbek a kelleténél, a sztori hangulatához borongósabb tónusok illettek volna – erősen valószínűsíthető persze, hogy ez nem Milleren múlott.
Összességében az Adósság és becsület egy nagyon kompakt kis minisztori, amit a hazai megjelenés óta eltelt másfél évben* a Rozsomák szimpatizánsok és X-Men rajongók nyílván már bezsákoltak; aki még nem, az viszont jobban teszi, ha nem a ronda és félrevezető borító alapján ítéli meg a kiadványt.
[bevezető + képek: Hamlet; a többi: Beyonder]
Rozsomák: Adósság és becsület. Eredeti cím: Wolverine. Írta: Chris Claremont. Rajzolta: Frank Miller és Josef Rubenstein. Fordította: Kvaszta Ádám. Kiadó: FuMaX. Kiadás éve: 2007. Ár: 2490 Ft.
* ezúton szeretnénk meakulpázni a lassú reakcióidő miatt, úgy az olvasók, mint a kiadó előtt akitől a recenziós példányt kaptuk.
A Swordsman (nálunk a Kard mestere, beszthalivúdtól, dévédén) egy csodálatos katyvasz, egy gyönyörű torzszülött, köszönhetően a négy rendezőnek (bár Tsui Hark, Raymond Lee és Ching Siu Tung csak mint „dialóg-direktorok” vannak a főcímen feltüntetve, köztudott, hogy a párbeszédek instruálásán túl másban is helyettesítették a fejét a produceri (Hark) kívánságok előtt meghajtani nem hajlandó King Hut (állítólag még Ann Hui is be-be nézett a forgatásra).
A Kard mestere Jin Yong (művésznevén Louis Cha) több mint kétezer oldalas, először 1967-ben kiadott regénye alapján készült. Az eredeti címe Xiao Ao Jiang Hu (Büszkén nevetve keresztül a Jiang Hu-n - utóbbi a kalandok földje), és, mint Jin Yong összes könyvét, ezt is legalább tucatszor feldolgozták már, filmként és tévésorozatként egyaránt. Ez az 1990-es változat leginkább azért jelentős, mivel új lökést adott a tradicionális hongkongi harcművészeti filmeknek, amelyeket a nyolcvanas években háttérbe szorítottak a Jackie Chan kaptafájára készült un. „modern day action”-mozik. A recept viszonylag egyszerű volt: a nemzetközi viszonylatban is sikeres Kínai kísértethistória-széria, illetve a besült hongkongi „new wave” (hetvenes évek vége, nyolcvanasok eleje) vizuális motívumait, nyaktörő sebességét ültették át wuxia-, kungfu-területre (ebbe a Kínai történet-sorozat (Once Upon A Time in China) darabjai is besegítettek, azokról nemsokára ugyanitt.)
A Swordsman-nak két folytatása készült (1992, 1993), de össz hat órányi wuxia-őrület is kevés természetesen a gigantikus könyv hű adaptálására. A filmek általában egy-egy történetszálat ragadnak csak meg, és azt próbálják végigvinni, szerencsére a forgatókönyvíróknak meg sem fordult a fejében az egy-az-egyben átültetés. Ettől függetlenül, mint a wuxia filmek esetében általában, az európai történetvezetéshez szokott nézőnek még ezek a leegyszerűsített sztorik is szuperbonyolultnak tűnhetnek.
A Swordsman-trilógiát átkötő tematikus madzag valami olyasmi, ami rendkívül érdekessé teszi, és ebben a műfajban meglehetősen szokatlan témaválasztásnak hat: a nemváltoztatás, a transgender-problematika, de erről bővebben a harmadik film kritikájában, amikor majd valamivel tisztább a kép.
Az első két Swordsman-film főhőse Ling (az elsőben Sam Hui, a másodikban Jet Li játssza), a Wu-hegyen található harcművészeti iskola tanulója, aki mestere lányával, a fiúruhába öltözött Kölyökkel (az első filmben Cecilia Yip, a másodikban Michelles Reis) járja a Jiang Hut, és a mandzsu udvar szőtte intrikába keveredik. Egy gátlástalan, nagyhatalmú eunuchnak (Lau Shun, a kilencvenes évek legfoglalkoztatottabb villain-je) arra a kéziratra fáj a foga, amelyben egy olyan harcművészeti technikát írnak le, amelynek elsajátításával állítólag természetfeletti képességekre lehet szert tenni. A kézirat kézről kézre vándorol, és már nemcsak az eunuch, hanem több rivális klán is fenni kezdi rá a fogát, sőt, Ling mestere is mindenre kész, hogy megszerezze…
A regény kiváló, 1978-as adaptációjában (The Proud Youth, rendezte Sun Chung, Shaw Brothers produkció), amely a könyv első néhány fejezetét hűen követi (ennél a 78-as film sem merészkedik többet markolni) központi szerepet kapott Jin Yong állandó fóbiája, a művein végigvonuló anti-autoriter szál. Jin Yong abszolút individualista, aki minden létező hatalmat megkérdőjelez. Csak az egyén és a tettei számítanak – aki másokon akár csak minimális hatalmat is gyakorol, az a hatalmát ki is fogja használni, és korrumpálódik. Mesterek, klánvezérek, politikusok: egyikben sem lehet megbízni.
Bár a Swordsman 2-t tartom a wuxia filmek csúcspontjának, ennek az első résznek is megvannak a maga kellemes tulajdonságai. Szegény Sam Huit látszólag senki ki nem állhatja, mindenki Jet Lit preferálja a folytatásban, pedig az az easygoing sárm, ami Huiból, színészként vagy énekesként árad, pontosan az a kisugárzás, amely predesztinálta őt Ling Wu Chung szerepére. A rendezés kissé kiegyensúlyozatlan (lásd fentebb) és a forgatókönyv cseppet zavaros (lásd fentebb), de némi odafigyeléssel követni lehet, bár nem árt, ha van valamennyi fogalmunk az irodalmi eredetiről. Egyébként látszik, hogy a szkriptet King Hura szabták: az összes nagyobb set piece valamilyen házban vagy fogadóban kap helyet, az ilyesfajta konfliktusok pedig Hu specialitásai (lásd pl. Dragon Inn (1967) vagy Fate of Lee Khan (1973), de még a Come Drink with Me (1966) csúcspontja is egy tavernában játszódik le.) A film legnagyobb erénye, hogy éppen ennek ellenére hat epikusnak, larger-than-life személyiségek csapnak össze világmozgató erővel, mindent beáldozva.
Peter Pau fényképezése szokás szerint érzékeny és látványos, még akkor is, ha a new wave wuxiákra jellemző alákrenkölt beállításokat túlzásba viszi. Ching Siu Tung irreális koreográfiája bámulatos, bár igazi tökélyre majd a Swordsman 2-ben fejleszti, amely egy minden létező értelemben lélegzetelállító film.
Xiao Ao Jiang Hu / Swordsman. HK, 1990. Rendezte: King Hu, Tsui Hark, Ching Siu Tung, Raymond Lee. Producer: Tsui Hark. Jin Yong regényéből a forgatókönyvet írta Lam Kee To. Fényképezte: Peter Pau. Akció: Ching Siu Tung. Szereplők: Sam Hui, Cecilia Yip, Wu Ma, Lam Ching Ying, Lau Shunn, Jacky Cheung és mások.
Fordítva kellett volna. Hadd tombolja ki magát Mark Millar 12 részben, ahogy akarja, remegjen a föld, szakadjon az ég, Brian Michael Bendis pedig koncentráljon tényleges történetekre és karakterekre 33 részen képregényen keresztül. Kár, hogy nem így történt, és ez csak az Új mutánsok elolvasása után válik igazán nyilvánvalóvá. A Szenzáció még csak egy szórakoztató ujjgyakorlat volt, afféle bevezetés a Marvel sztárírója számára, egy kis pókemberes, fenegyerekes családi összejövetel néhány nagyszerű, karakterközpontú jelenettel, ez viszont már egy kemény fejesugrás, egyenesen a mutánsok világának mélyébe. Kapunk politikát, összeesküvést, csatát, halált, érzelmeket, nameg egy rakás új karaktert, és közben néhány régiről ráadásul kiderül, hogy nekik vannak tényleges jellemvonásaik is, amik Millar ideje alatt ravasz módon megbújtak a cool mutáns képességek mögött.
A Szenzációban felvezetett, aztán gyorsan lógva hagyott kormány-összeesküvés elmélete kerül újra előtérbe, bár eleinte ez egyáltalán nem nyilvánvaló. Az első rész Angyal bevezetésével foglalkozik, a második egy roppan kínos és keserű morális dilemmát feszeget egy elszabadult ereje által több száz embert akaratlanul lemészároló mutánssal kapcsolatban, és csak a harmadikban – Káprázat és Emma Frost első színrelépésénél – kerül a elő egyértelműen a fő történetszálat jelentő mutánspolitika. Az elnököt tanácsadói óva intik az X-Men vezetőjével való, rossz visszhangokat keltő közösködéstől, és egy kevésbé militáns mutánscsapat létrehozása mellett kardoskodnak. Mások azonban meg vannak győződve róla, hogy az elnök Xavier irányítása alatt áll, és nincs más választásuk, mint mindkettejüket eltörölni a Föld színéről.
Az Új mutánsok esszenciális X-Men történet, az első az újvilágiak közül, ami csaknem felér a klasszikus vonulat nagyjaihoz. Megvan ugyanis benne minden, aminek ezt a sorozatot jellemeznie kell: a mutánsok és az emberiség szembenállása, a Xavierre és tanítványaira háruló felelősség, és a vállukat nyomó morális döntések súlya, a képességek kontrolállhatatlansága, és az abból fakadó tragédiák, és persze mindezekhez az egyes karakterek viszonya. Bendis már az első részben figyelemreméltó ötletek egész sorával lepi meg az olvasót. Angyal bevezetése a történetbe az egyik legjobb, amit valaha, bármilyen (!) X-Men képregényben láthattunk: bibliai megjelenését intelligens dialógusokkal hangsúlyozza ki, szülei iránta érzett undorát visszafogottan, mégis húsbavágóan érzékelteti, Viharral folytatott beszélgetése pedig mintapéldája annak, hogy milyen az, amikor Bendis csúcsformában van. Nem csak Angyal, hanem az afrikai szépség karakterét is szépen elmélyíti, a mutánslét legfontosabb problémáit foglalja össze hat oldalban – és még egy leheletfinom flörtöt is belecsempész.
A második rész egy brutálisan sokkoló sztori egy tinédzserről, aki nem képes kontrollálni erejét – legalább százszor láttuk már ezt, Bendis mégis el tudja adni százegyedszerre úgy, hogy csak ámulunk és bámulunk. És nem csak a konfliktus morálisan finoman szólva is megkérdőjelezhető, durva (és hihetőséget csak kicsit később, de okosan nyerő) feloldásával, hanem szokásosan intelligens dialógusaival és figyelemreméltó arányérzékével: panelről panelre pontosan tudja, hogy épp mit kell tennie a maximális hatás elérése érdekében. És a java még csak ezután jön. Bendis egy olyan témába ártja bele magát, amit már Millar is egészen ügyesen használt: hogyan lehet bárki biztos benne egy telepata társaságában, hogy az illető nem manipulálja a gondolatait? Hiszen ha manipulálná, sem tudna róla. És csoda, hogy a Fehér Ház hatalmasainak szöget üt a fejébe a gondolat, hogy az elnök pro-mutáns politikája talán nem véletlen? Az író az egész konfliktust erre a roppant kényelmetlen kérdésre építi fel, és hadd áruljak el valamit: ez a kérdés, igen, már csak maga a kérdés is, mocskosul ijesztő, és minden eddiginél nagyobb és reálisabb okot (ürügyet) szolgáltat a mutánsellenes intézkedések meglépésére. Mert ha csak egy percre elfelejtetd a fikciót, és belegondolsz, hogy mi lenne, ha valóban létezne egy ilyen ember, mint Xavier… valószínűleg rájössz, hogy nem akarnád, hogy létezzen.
Egy másik érdekes, bár kevésbé feltűnően tálalt dilemma az X-Mennek a világ előtt betöltött, elvileg pacifista, gyakorlatilag katonai irányba hajló szerepe, ami éles kontrasztba kerül Emma Frost békés új mutánsaiból álló csapatával. Ugyan Bendis ezt a dilemmát itt kicsit túl direkt, sőt, talán demagóg módon oldja fel (egyébként is, a kicsit elkapkodott finálé a sztori kevésbé erőteljes részei közé tartozik), de tény, hogy ebben a sztoriban a témával kapcsolatos legfontosabb kérdéseket feszegeti. Mindehhez továbbra is David Finch van segítségére, aki eddigi pályafutása talán legjobb munkáját végezte Bendis keze alatt. Mindegy, hogy egész-, esetleg duplaoldalas, totálokat, a teljes lapmagasságot betöltő, keskeny, az akciónak roppant dinamizmust kölcsönző paneleket, vagy az íróra jellemző dialógusokat legjobban szolgáló, sűrű, kis képkockákat kell rajzolnia, mindig megtalálja a legjobb szempontot és a helyes arányt. Frank D’Armata élettel teli, ha kell, gyönyörűen élénk, ha kell, baljósan sötét színeit pedig mindig öröm látni.
Az Új mutánsok az újvilági X-Men eddigi legerőteljesebb története, amit a Fumaxnak hála ráadásul az itthon (szerencsére) szokásosan színvonalas körítéssel (tetszetős borító, szép, fényes lapok, gördülékeny, igényes fordítás) vehetünk kézbe – úgyhogy vegyük is!
(Az Ultimate X-Men eddig meg nem jelent részei beszerezhetőek angol nyelven a kiadó megújult, 5 éves fennállását ünneplő webshopjából.)
Megjelenés: 2004 (Magyarország: 2008, Fumax) Történet: Brian Michael Bendis, Rajz: David Finch
Ez az 1983-as film az első epizódja az un. Lucky Stars (Fuk Szing)-szériának, amely egyfajta hidat képez a 1982-es szupersiker, a Mad Mission őrült, urbánus mo lei tau-ja és a Jackie által tökélyre fejlesztett modern hongkongi akciófilmek között. A Balekok és banditák még a Mad Mission-nál is nagyobb bevételt produkált, és a mai napig öt folytatása készült: My Lucky Stars (Vigyázat, nyomozunk!, 1985), Twinkle Twinkle Lucky Stars (Vigyázat, már megint nyomozunk!, 1985), Lucky Stars Go Places (1986), Return of the Lucky Stars (1989) és How to Meet the Lucky Stars (1996). A két 1985-ös filmről, mivel nemrég nálunk is kiadták őket dvd-n, még lesz szó.
A Lucky Stars-filmek kvintesszenciális ensemble komédiák, magyarul az összeeresztett jófejek részben előre megírt, részben rögtönzött jelenetsora lett egymás után fűzve, lehetőleg annyi akciójelenettel megspékelve, amennyire a szériába bele-bele kameózó Jackie Chan éppen ráért. Persze Jackie nem egyedül viseli vállán a bunyó terhét, időnként Yuen Biao is bekukkant, sőt, a Balekok és banditák rendezője, Sammo Hung szintén besegít, a koreográfiát is neki köszönhetjük. És amúgy is kevesebb gyönyörűbb dolog van a filmtörténelemben, mint Sammo Hung Kam Bót verekedni látni. Egy nyúlfarknyi szerepben feltűnik Lam Ching Ying is, aki két évvel később mint Mr. Vampire kezd bele emblematikus horrorkomédia-sorozatába. Jackie jelenetei, az a néhány, ami van, inkább a technikai kaszkadőrmutatványokra koncentrálnak (van a filmben egy gyönyörű, a Blues Brothers-t megidéző tömeges karambol), de azért verekszik is.
Bűntársaival együtt. Mert ezt a bizonyos Lucky Stars-t a nyolcvanas évek legjobb hongkongi komikusai adják. A Balekok és banditák-ban Sammo mellett ott virít a gumiarcú Richard Ng, a bájgúnár Charlie Chin, a később rendezői ambícióinak engedő Stanley Fung és John Shum, aki… nos, John Shum egy jelenség.
A történet minimális, sőt, igazi történetről csak az utolsó félórában beszélhetünk, amikor a börtönviselt kétlakiak haverbandájának valódi gengszterekkel gyűlik meg a baja. Hamispénz nyomtatásához szükséges klisék kerülnek véletlenül a birtokukba, és a keresztapa minden létező módszert felhasznál a visszaszerzésükre, még John Shum húgát is elrabolja, akit szerelmem, Cherie Chung alakít. Persze nem számol a Szerencsecsillagok leleményességével, ügyességével és Sammo esetében, a harci tudásukkal…
A Balekok és banditák a Lucky Stars-sorozat legviccesebb darabja, köszönhetően a nyolcvanas-korai kilencvenes évek legfoglalkoztatottabb forgatókönyvírójának, a sajnos fiatalon elhunyt Barry Wongnak, no meg persze a szenzációs szereposztásnak – a jelenet, mikor Richard Ng önmagát láthatatlannak vélve pucéron vonaglik végig a házon, klasszikus. Hongkongfilm-rajongók számára bonbon ez a film.
A Budapest Film dvd-jén extrák nincsenek, a kép pedig nem anamorf, és meglehetősen viharvert – kétlem, hogy ez a remaszterelt verzió lenne. A magyar hangba egy percre hallgattam csak bele, de mikor megszólalt az a csóka, aki évtizedek óta szegény Jackie-t szinkronizálja, visszamenekültem a jó öreg sztereó kantonira. A feliratok kiválóak, kellemes beleérzősen lett a magyar szöveg fordítva.
Kei mau miu gai: Ng fok sing / Winners and Sinners. Hongkong, 1983. Rendezte: Sammo Hung. Producer: Raymond Chow. Írta: Barry Wong és Sammo Hung. Fényképezte: Ricky Lau. Szereplők: Sammo Hung, Jackie Chan, Cherie Chung, Richard Ng, Charlie Chin, John Shum, Stanley Fung, Lam Ching Ying, Yuen Biao és mások.
A harcművészeti filmek terén az elmúlt 25-30 évben gyakorlatilag semmi érdemleges nem történt. Enyhe túlzással ugyan, de kijelenthető, hogy a műfaj az utóbbi évtizedekben sajnos többnyire egyet jelentett Jackie Chan és Jet Li egyre színvonaltalanabbá váló munkásságával. A nagy legendák vagy meghaltak, vagy nyugdíjba vonultak, esetleg megrekedtek a b-kategória világában, említésre méltó utánpótlás pedig nem igazán született. De pár éve, mondhatni a semmiből egyszer csak előjött ez a thaiföldi parasztgyerek, ez a Tony Jaa, és olyat mutatott, amilyet eddig még nem láttunk. Igaz, hogy a srácnak se színészi tehetsége, se sármja, van viszont harcművészeti képzettsége, és érzéke a valagszétrúgás lehető leglátványosabb módon való prezentálásához. Mi pedig örülünk.
Az Ong Bak 2 nehéz szülés eredménye. Hosszú ideig készült, a főszereplő ki-be sétált a projektből, meg a büdzsépénz is rendre elfogyott, ráadásul ezzel a címmel korábban már több másik filmet is elláttak (pl. a Tom Yum Goong is futott ezen a néven, még szerencse, hogy nálunk a roppant találó a Sárkány Bosszúja névre keresztelte valami gyökér), csúnyán félrevezetve párszor a jónépet. De most végre elkészült, és meglepő módon a rendező maga Tony Jaa lett, ami pedig még meglepőbb, hogy a film ettől egyáltalán nem lett rosszabb! Sőt!
Az Ong Bak 2 elvileg az Ong Bak előzménye, csakhogy ez az előzmény ezúttal nagyon-nagyon előz, mert hogy valamikor az 1400-as évek első felében játszódik, és természetesen valahol az akkori Thaiföldön (amit biztos nem így hívtak akkor még).
Tian egy nemesi család sarja. Amikor a hatalomátvételre készülő Rajasena megöli Tian családját, a fiú marad az egyetlen túlélő. Később az emberkereskedők fogságából kalózok mentik meg és fogadják maguk közé, majd éveken át a legkülönbözőbb harcmodorokra tanítják meg. Tianból idővel tökéletes harcos lesz, és míg szemében a harcos tűz, addig a szívében a gyűlölet és a bosszúvágy lángja ég.
Tony Jaa előző két filmje a nagyon gyér „ellopták, menj hát, szerezd vissza” alapvetésből indult, de hát egy ilyen filmhez nem is dukál komolyabb sztori, mert hát ugye minek? Az Ong Bak 2 egy fokkal azért előrébb lépett, és most a klasszikus bosszútörténetet egy csipetnyi királydrámával fűszerezték meg, ami véleményem szerint jót tett a filmnek, bár ez még így is csak egy alibi sztori, ami a bunyók közötti űrt hivatott kitölteni. Nem lövök le vele nagy spoilert, ha elárulom, hogy nem is fértek bele az időkeretbe, így aztán egy jókora cliffhanger, meg egy kötelező folytatás ígérete vár minket a végén.
Na, akkor jöjjön a bunyó! Az Ong Bak idején nagyokat néztem, a Tom Yum Goong-nál tátva maradt a szám, most pedig le is esett az állam. Tony Jaa keményebb, mint eddig bármikor! Elképesztő, szinte már nem is emberi, amit ez a pasas művel! Jaa és a filmjei tulajdonképpen nem is a sajátos muai thay alapú küzdőstílusnak köszönhetően váltak ennyire népszerűvé, hanem a rendkívül látványos és szinte már fájdalmasan valóságosra sikeredett harci jelenetek miatt. A fejlődés már a legutóbbi film esetében is érezhető volt, de itt már egyenesen a tökéletességig fejlesztették az ütések és rúgások koreográfiáját. Most nincsenek már furcsa parókák, ütésre/rúgásra porzó ruhák, és kissé életszerűtlen távolságokat repülő ellenfelek. Nem tudom, hogy hogyan csinálják, de a full kontakt ütések/rúgások mintha valóban teljes erővel csapódnának be a szerencsétlen statisztéria testfelületein. A kamera gyakran be is lassít ilyenkor, és hiába próbáltam keresni a kilógó lólábat, nem nagyon találtam. Az Ong Bak 2-ben egyébként már nem csak muay thai, józan és részeges kung-fu, japán és egyéb ázsiai kardvívás, késharc, valamint háromrészes bot-harc is egyaránt szerepel, szóval igazi kevert harcművészeti filmmel van dolgunk, bár ezek történelmi egyidejűsége és harcművészeti hitelessége bizonyára alaposan megkérdőjelezhető. Látszólag egyik harcmodor sem okozott gondot Tony Jaa-nak, bár tudomásom szerint a thai boksz mellett még számos egyéb harcművészetben is otthonosan mozog. A fejlődés filmtechnikailag is észrevehető, a film például nagyon szépen van fényképezve, a folytonos belassítás kissé zavart még az elején, de tény, hogy az amúgy rendkívül brutális harcokat olykor valóban sokkal stílusosabbá, még hatásosabbá képes tenni.
Lehet dolgokat kifogásolni. Talán kicsit sok is ez a sokféle bunyó meg vérontás, talán a thai-jellegű nindzsák, vagy a hollóember a végére már nem kellett volna, talán nem kellene szegény elefántokhoz csapkodni az ellent, talán a sztorira is rá lehetett volna gyúrni, és talán Tony vehetett volna néhány színészi leckét is (hátha akkor háromnál több mondatot is kaphat legközelebb), de én bevallom, így is nagyon elégedett vagyok. Látványos ütés/rúgás-váltásokra és tomboló csontzenére vágytam, azokat pedig meg is kaptam jó nagy adagban. (A piactéri bunyó nálam speciel most az egyik legnagyobb kedvenc!) A sztori meglepetést ugyan csak a legvégére tartogat, de a lényeg, ha a folytatás is ezen a vonalon halad, vagy remélhetőleg még további fejlődést is fel tud majd felmutatni, akkor mi mindenképpen csak nyerünk. Tony Jaa kick ass! (Csak azért is akcióképeket rakok a cikkbe!)
A képregénytörténelem egyik kétségtelenül leghíresebb vadnyugati hőse Lucky Luke (avagy korábbi magyar inkarnációiban Talpraesett Tom és Villám Vili), aki egyesíti magában a legendás vadnyugati hősök minden klasszikus, azóta az emberiség közös tudatalattijába mélyen beégett jellegzetességét: a képregénybuborékok Gary Coopere keményöklű, gyorsabb, mint az árnyéka, nemtörődöm hanyagsággal gyújt rá egyik maga sodorta cigarettára a másik után, miközben hullanak körülötte az ellenfelek (vagy azok fegyverei), és sosem állapodik meg, hanem dolga végeztével magányosan lovagol el a naplementébe, hogy máshol segíthessen a rászorulókon.
Mivel a Pesti Könyv jóvoltából (ami hasonlóan kicsi és elkötelezett kiadó, mint a Marvel hazai zászlóvivője, a Kingpin, lásd interjúnkat), az újvidéki Fórum, majd az Egmont kiadó kudarcba fúlt próbálkozásai után újra részesei lehetünk a Vadnyugat legfürgébb pisztolyforgatója kalandjainak, talán érdemes kicsit feleleveníteni az önfeláldozóan segítőkész cowboy kezdeti lépéseit. Alkotója, Morris (teljes nevén Maurice de Bévère) 20 évesen olyan alkotótársakkal dolgozik a CBA belga rajzfilmstúdiónak, mint Pierre Culliford, azaz Peyo, a Hupikék törpikék későbbi főtörpapája, és André Franquin, akinek Gaston Lagaffe fergeteges gegjeit és a fura kinézetű Marsupilamit köszönhetjük. Miután munkahelye lehúzza a rolót, Joseph Gillain, művésznevén Jijé, a Spirou magazin oszlopos tagja karolja fel, ideiglenesen otthont adva neki és egyúttal befogadva alkotói műhelyébe, melynek tagjaként (Will-el és Franquin-el kiegészülve) a Négyek bandája néven híresülnek el. Itt alkotja meg Lucky Luke alakját, aki elsőként az Arizona 1880 történetben jelenik meg az 1946-os Spirou Almanach-ban, majd 1947-ben a Dig Digger aranybányájában (La Mine d'or de Digg Digger) folytatódnak a kalandjai, még mindig a Spirou magazin oldalain. Ekkor úgy dönt, követi mentorát, Jijét, Amerikába és ott is ragad hat éven keresztül. Nagyobb szerencse nem is érhetné: részt vesz a mára már legendássá vált MAD magazin első számának elkészítésében Jack Davis és Harvey Kurtzman oldalán, és találkozik André Goscinny-val, későbbi szerzőtársával, aki abban a hamis reményben vágott neki a hosszú útnak, hogy a Walt Disney stúdió munkatársa lehessen.
Morris autentikus forrásból ismerheti meg a Vadnyugat neves szereplőit, miközben a Lucky Luke első kötete albumformában lát napvilágot 1949-ben Belgiumban, majd szépen sorban követik az újabbak, a méregdrága költségen tengerentúlra postázott képregényoldalak eredményeképpen. Hőse itt még egyszerű, rajzfilmszerűen lekerekített kontúrokkal rendelkezik, korántsem a későbbi gentleman önmaga, leginkább egy klasszikus amerikai westernfilmből előlépett vulgáris bugris, füstöl, akár egy gyárkémény és egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel az ellenfeleivel (Bob Daltont például gondolkodás nélkül főbelövi). A szülőhazájába való visszatérésekor Morris már saját maga is kissé megfáradtnak érzi hősének kalandjait, így a vérfrissítés reményében felkéri forgatókönyvírónak Goscinnyt, akivel ezt a döntésüket az 1955-ös Sínek a prérin (Des Rails sur la Prairie) című első közös kötetükkel pecsételik meg. A kirobbanó siker több, mint 20 év együttműködését és 38 album létrehozását alapozza meg, egészen Goscinny váratlan és tragikus haláláig. Az időközben a Dupuis konzervatív hozzáállása és folyamatos cenzúrája miatt kiadót váltott sorozatot immáron a Dargaud kezében lévő Pilote magazin oldalain követhetik az olvasók százezrei. A Lucky Luke aranykorát megteremtő író westerncsizmája túl nagynak bizonyul a fiatal szerzők hosszú sorának, akiknek Morris adja meg az újabb kötetek témáját, egészen a 2001-ben bekövetkezett haláláig.
A Pesti Könyv legnagyobb szerencsénkre Lucky Luke jobb köteteiből válogat, hiszen első kiadványuk, a Daltonváros (Dalton City), mely rendhagyó (és rendkívül effektív) módon egyszerre kapható az újságárusoknál és a könyvesboltokban, mérföldkő a sorozat történelmében, mivel ez az első Pilote magazinban világot látott történet, a Dupuis kiadóval való szakításuk szimbóluma. Az itt elszenvedett rendszeres cenzúra tökéletesen száműzte a vadnyugati szalonok védjegyeként szolgáló bártündéreket és kánkántáncosokat, a túlságosan véres jeleneteket és alkohol túlzott előtérbe tolását, így fordulhatott elő, hogy Morrisnak négyszer kellett újra rajzolnia a Painfull Gulch-i riválisok (Les Rivaux de Painfull Gulch) borítóját. Ennek egyenes következményeként avanzsál az új kiadó égisze alatt megjelent kötet főszereplőjévé a Mae West színésznőről mintázott Karabély Lulu és tánckara, akik segítenek újra élettel megtölteni a kísértetvárossá vált rablótanyát. Lulu erőteljes szexuális kisugárzásának csak Lucky Luke tud ellenállni, Joe és William Dalton azonnal elbukik vele szemben. Az album running gagje a világ legostobább, és mint most kiderül, legrövidlátóbb kutyájának lelkes próbálkozásai arra, hogy puszta kedvességből valaki nyakába vesse magát, ami természetesen látványos pofáraeséseket eredményez.
Billy, a Kölyök neve ismerősen csenghet a számos filmfeldolgozásnak köszönhetően, lévén az egyik leghíresebb törvényenkívüli volt a Vadnyugat történetében. Goscinny remekül karikírozza az örök gyerek, forró csokoládén és karamellcukron élő, akaratos pisztolypárbajhőst, aki először csak körözési plakátokon jelent meg két korábbi történet, a Törvényenkívüli (Hors la loi) és a Lucky Luke Joss Jamon ellen (LL contre Joss Jamon) oldalain. Most reflektorfénybe kerülve, főszereplőként terrorizálja a frappánsan elnevezett Fort Weakling lakót, míg meg nem érkezik a pacifista módszerekkel élő magányos hős, hogy alaposan elfenekelje a vásott bűnözőt. Az 1962-es, eredetileg sorban huszadik album még természetesen a Dupius cenzúráját nyögte, így a hatlövetűt cumiként használó Billyt csak egy későbbi újranyomásban rehabilitálták.
Érdekesség, hogy míg mindkét magyar kiadás borítóján fűszálat rágcsál a villámkezű igazságosztó, a belső oldalakon csak nem akar kiesni a szájából a dohány. Ez azért különös, mert a második kötete (Rodéo) óta láncdohányos Luke 1984-ben egy dohányzásellenes kampány hatására felhagy a nikotinlöketeket biztosító koporsószegek használatával. A külcsíny ettől eltekintve igen tetszetős, talán csak a szövegbuborékokban alkalmazott betűfontok festenek furán, ha mellé teszem az eredeti kézzel írt szövegét. A fordítás korrekt, de mégis mintha kissé sterilnek hatna, mentes minden nyelvi leleménytől, amit esetleg megszokhattunk Kopeczky Lászlóék esetében. Mindezen szőrszálhasogatás ellenére azonban csak ajánlani tudom a Lucky Luke újabb kiadását, tessék szépen feltenni a polcra az Astérixek és a Tintinek mellé, és folytatni a visszaszámlálást a Titeuf nevű újabb frankofón junkieadagunk érkezéséig.
Daltonváros (Dalton City), Billy, a Kölyök (Billy the Kid) Írta: André Goscinny Rajzolta: Morris Fordította: Banitz Ildikó Kiadó: Pesti Könyv, 2006 Oldalszám: 46 Ár: 1299 Ft
Csodálatos dolog az emberi képzelet, és a gyermeki különösen csodálatos: a leggyötrelmesebb rémképeket képes kiötleni, még ha csak egy furcsa alakú árnyékon vagy egy teljesen szokványos parketta-reccsenésen vetheti is meg a lábát – azután pedig képes ezt a rengeteg, felnőttként érthetetlen és nehezen felidézhető, kávéfolt alakú iszonyat-pacát lemosni az agyról, összehajtogatni és begyömöszölni a psziché egyik ritkán használt nadrágzsebébe. Miután a nép- és Grimm-mesék réges-rég legalizálták az ártatlan tizen-se-évesek lelki terrorizálását, a filmvilág előtt mindig is nyitva állt a kapu a mesei elemekkel tűzdelt horrorok és a nyomasztó gyerekfilmek előtt egyaránt. Aggódó szülők számára leszögezném: a Coraline az utóbbiak táborát erősíti, nyugodtan elvihetjük rá a kölyköket – de anyu és apu sem fog unatkozni.
Korunk animációs filmjeire jellemző, hogy kézenfekvő üzletpolitikai okoktól vezetve egyszerre célozzák a fiatalabb és a felnőtt korosztályt is, így osztályozhatók például az alapján, hogy milyen többlettartalommal tudják megfogni az utóbbiakat. Míg az „állatos komédiák” beérik popkulturális utalásokkal és sikamlósan is értelmezhető duplafenekű gegekkel, időről időre érkeznek egy pofonegyszerű, ám annál hatásosabb fogással dolgozó alkotások is, jelesen: tisztességgel meg vannak írva, nem nézve hülyének célközönségük egyik végletének képviselőit sem. Jelen esetben erről van szó – persze hozott anyagból könnyű dolgozni, főleg ha az adaptáció alapjául szolgáló könyvet egy bizonyos Neil Gaiman nevű úriember írta, aki olyan világhírű remekműveket jegyez, mint az Amerikai istenek, a Sosehol vagy a Csillagpor.
A Coraline egy fiatal, de korához képest intelligens kislány története, aki szüleivel egy különös öreg házba költözik, majd azok szűkös szabadidejének köszönhetően maga kezdi felfedezni a lakot és környezetét. A mélységes kút, a barátságosan idegesítő szomszéd srác és a csodabogár szomszédok még hagyján, de egy párhuzamos álom-valóságba nyíló féregjárat aztán alaposan bekavar a család békés életének: gombszemű doppelgängerek, rabul ejtett gyermeklelkek, igazi rémálomba fordulnak az éjszakák... és a nappalok.
Henry Selick, a rendező és forgatókönyv-író ráhibázott az adaptálandó történet alaptémájára: az utóbbi években feléledt és igencsak népszerű lett a fantasy, az a tágas műfaj, melynek filmes képviselői a ’90-es év elején mintha megritkultak volna. A Coraline sok helyről merít (a könyv és a film egyaránt): a szekrény mögötti titkos átjáró a Narnia krónikájának jelentőségteljes bútordarabját idézi, a varázslatos világ felfedezése a gyermektörténetek klasszikus toposza, a finom mesei hangulatot pedig a film elejétől sejthető, nem is annyira rejtve felszolgált tanulság is erősíti. Még karakteresebbek azonban azok a már-már horrorisztikusan sötét motívumok, amik annyira jellemzőek az íróra, Gaimanra – a filmes világban pedig Tim Burton-re.
Ez utóbbi hatás letagadhatatlan, a hátborzongató módon kedves nyitó képsoroktól a szereplők hosszú, vékony, pókszerű karjáig: ahogy a történet lassan dark fantasy-ba fordul, a látványvilág is egyre komorabbá válik, ráadásul (külön örömömre) észrevétlenül csempészi be a stop-motion animáció és a bábszínház hangulatát a multiplexek világába. A hagyományos eljárás szépséghibáit persze minőségi számítógépes munka fedi el, nehogy egy darabosabb mozdulat vagy egy mozdulatlan arc a magas szintű Pixar-minőséghez szokott potenciális közönséget megzavarja (bár én kifejezetten örültem volna, ha a CGI-s mimika visszafogottabb, sőt ha teljesen elhagyják). A három dimenziós térélményt kínáló speciális vetítések kedvéért még néhány, a perspektívával játszó optika felé nyúlós és zuhanós jelenetet is készítettek, de ezek is észrevétlenül simulnak a film szövetébe.
Szürreális környezethez megfelelő aláfestés dukál: a Coraline nemcsak a szemet, a fület is a maga elvont, mégis könnyen befogadható módján kényezteti. Cérnavékony hangú gyerekkórus, vonós és zongoratémák váltakoznak, igazán fülbemászó. Nincs mese, ezt a terméket igen pontosan belőtték a marketingesek: bár látszólag sem a józan ésszel életképtelennek tűnő horror-mesefilm műfaj, sem a bábszínházos megoldás nem sorolja a mainstream-be a filmet, a Coraline valójában több olyan hullámot is megül, amik közül egy is biztosíthatja a sikert. Ennek tükrében nem is túl meglepő, hogy jelenleg 8.2 ponttal már fenn is van a Top 250-es listán az imdb-n.
Mit is mondhatnék? Utálom a gyerek- és a családi filmeket, az utóbbi évek animációs film-hullámjának nagy részét pedig nagy ívben elkerültem (fél Jégkorszak és fél Shrek bőven elég volt az elkövetkező tíz évre), a Coraline-t mégis jó érzéssel néztem végig, pár percnyi nyáltól és néhány lassabb résztől eltekintve. Ha van olyan, hogy jófajta félelem (szerintem egyértelműen van, de ez messzire visz...), akkor ez az lesz a gyerekeknek, és ha már ott vannak, az a kis tanulság, az a kis Hollywood-ízű család-tudat erősítés igazán nem fog nekik ártani...
Én nem tudom, hogy a Delta Vision milyen képregény eladásokat produkál, de kétlem, hogy különösebb nehézségeik lennének, ugyanis úgy tűnik, hogy ez a kiadó egyszerűen nem tud hibázni. Elég csak megnézni a Geekz recenzión átesett kiadványaik értékeléseit, legyen manga vagy nyugati képregény, fantasy vagy sci-fi, mind csupa kiválóan megválasztott és igényesen prezentált megjelenés. A Kóbor Lovag képregénykötetük már nem friss, ha nem csal az emlékezetem, akkor ez volt a Delta Vision által megjelentetett első képregény, sőt! A Kóbor Lovag egyike volt az első képregényeknek, amik évekkel ezelőtt, a „nagy visszatérés” idején idehaza megjelentek, minőségi kivitelével pedig már annak idején is kiemelkedett a mezőnyből.
A Kóbor Lovag George R. R. Martin író tollának gyümölcse, ami eredetileg egy rövid novellaként látta meg a napvilágot, mégpedig a Legendák című antológiában. A történet a szerző A jég és tűz dala című, idehaza is megjelent népszerű regényciklusának előzménye, ami kilencvenvalahány évvel a ciklus első kötete, a Trónok Harca előtt játszódik. A képregényre konvertálást Ben Avery és Mike S. Miller rajzoló közösen követték el, és először egy hat részes sorozatként, majd pedig puhafedelű TPB kiszerelésben vált hozzáférhetővé.
A Westeros világában játszódó történet a Dunk névre hallgató fiatal lovag útját követi nyomon, aki miután eltemette idős mesterét Ser Arlant, elindul, hogy részt vegyen az Ashford várában tartandó lovagi tornán. Útközben mellé szegődik fegyversegédnek Egér, a fiatal lovászfiú. Ashfordban a mindenkinek csak Duncan, a Magas néven bemutatkozó lovagnak először a megfelelő páncélzatról és a nevezésről kell gondoskodnia, majd a torna első estélyén összetűzésbe kerül a beképzelt Aerion herceggel, aki az uralkodó Targaryen-ház tagja. Dunkot letartóztatják, majd az ítélőszék a megsértett hercegre bízza a büntetést. Aerion pedig úgy dönt, hogy Dunknak egy „hetes próbán” kell helytállnia, ehhez viszont a még teljesen ismeretlen lovagnak még hat másik lovagot kell maga mellé gyűjtenie, akik hajlandóak érte harcolni.
Középkori fantasy szörnyek és varázslat nélkül? Kissé szokatlan, de persze közel sem jelent problémát. A Kóbor Lovagot akár hagyományos történelmi képregényként is kezelhetnénk, a fantasztikus elemek ugyanis szinte kizárólag csak említés szintjén jelennek meg a történet során. De igazából még csak nem is a harcokon vagy a lándzsatöréseken van itt a hangsúly, a téma inkább maga a lovagiasság meg-, illetve nemléte. Mert Dunk, a maga paraszti egyszerűségével egyértelműen pozitív hős, aki ugyan még csak amolyan szedett-vedett lovag, ütött-kopott páncélban, ám mégis ő az igazi lovagias erkölcsiség birtokosa, miközben az udvarhoz tartozó, fényes és díszes páncélokat viselő, nagy tiszteletben álló veterán lovagok legtöbbje ezt a fogalmat igencsak sajátosan értelmezi. A történet ettől függetlenül nem valamiféle tanmese, hanem egy kellemesen fordulatos, és izgalmas kaland, könnyen érthető nyelvezettel, és szerencsére viszonylag sablonmentes befejezéssel.
A Kóbor Lovag lassan indul be, a felvezetés, majd Dunk hosszas előkészületei a tornára nem valami eseménydúsak, ezt az időt inkább a karakterek és háttér alaposabb megismertetésére használja ki a szerző. Ez a lassan fokozódó tempó a kötet feléig ki is tart, a fő konfliktust követően azonban magasabb sebességbe kapcsol a sztori, és onnantól már egyetlen szuszra el lehet (ajánlott is) jutni a végére. Kisebb fennakadásokat mindössze a számtalan lovag beazonosítása okozhat, amit még a sok egyedi címer és páncélzat sem mindig könnyít meg, bár némi visszalapozás után ezen akadályt is jól vehetjük. Az eredeti novellát nem ismerem, így az adaptáció hitelességét sem tudom megállapítani, de valamiért mégis úgy gondolom, hogy kimondottan hű feldolgozás született.
A rajzokba nehezen tudnék belekötni, csodálatosan kidolgozott, nagyon színes és hangulatos világot kapunk, pontosan olyat, amilyenért egy ilyen jellegű történet kiált. Talán az arcokra ráfért volna még némi változatosság, de ezért bőven kárpótolnak a gyönyörűen csillogó lovagi páncélok, és az egész vagy dupla oldalas látványos kompozíciók. A magyar kiadás talán elbírt volna egy hangyányival vastagabb borítót is, de több is veszett Ashfordnál. A fordításnál figyelembe vették a korábban már megjelent könyvekben szereplő neveket és helyszíneket, ami ugye elismerésre méltó gesztus. A beírással nem voltak nagy gondjaim, bár néhol kicsit tényleg furán állt a szöveg a buborékban, és egy helyen valamiféle nyomdai gebasz okán az egyik lovag mondanivalójára egy nagy fekete téglalap árnya borult. A pénzünkért kapunk még néhány igazán szép borító képet is (természetesen feliratok nélkül), valamint egy remek címerpajzs kollekciót.
A fantasy hálás műfaj, már ami a képregényre adaptálást illeti, mert a gazdag környezet, a színes karakterek és a látványos események rajzolt formájukban talán még jobban átélhetővé is teszik az élményt, bár a megrögzött könyvfalók biztos vitába szállnának velem. Én őszintén rajongok a műfajért, de a vaskos kötetek tucatjainak elolvasáshoz már nem sok időm és türelmem van. Na, többek között ezért is találták ki a képregényt. A Kóbor Lovag csak egy kis epizód Martin határtalan fantázia univerzumából, ugyanakkor egy önállóan is helytállni képes, nagyszerű olvasmány. A történet folytatása már megjelent képregényben is (Martin további történetekkel kívánja bővíteni Dunk és Egér kalandjait), ami remélhetőleg hamarosan bekóborol a Delta Vision kiadói tervei közé is. Ajánlott olvasmány, nem csak fantasy rajongóknak!
Kóbor Lovag Műfaj: fantasy Írta: Ben Avery (George R.R. Martin novellája alapján) Rajzolta: Mike S. Miller Fordító: Varga Péter (Békési József szövegének felhasználásával) Kiadó: Delta Vision (Dabel Brothers) Oldalszám: 152 Ár: 2950 Ft
Érdekes, ám egyúttal valahogy sorsszerű véletlen, hogy a hazai mozikban egy napon fog debütálni egy farmernadrágos milliárdos és a valóság mocskos talajára lerángatott maszkos igazságosztók képregényoldalakról gyöngyvászonra transzformált története. A Watchmen az amerikai rajongók tisztelve imádott és érinthetetlen szent idola, a Largo Winch a franciáké, és bár közel egyidősek, és a Han Soloba oltott modern Monte Cristo regénybábból bontotta szárnyait celluloidpillangóvá, eddig mindkettő esetében elképzelhetetlennek tartották, hogy fogást lehessen találni rajtuk egy esetleges feldolgozáshoz. A Watchmen megfilmesítéséről maga Alan Moore beszélte le Terry Gilliamet, a Largo esetében pedig egy katasztrofális tévésorozat indokolta, hogy minimum egyházi átokkal sújtasson, akiben akár csak gondolatbűnözés szintjén újabb adaptáció ötlete merülne fel.
Zack Snyder munkájáról a mai napon csak az olvasott kritikák fényében tudok nyilatkozni, de ez is megmutatja a Jérome Salle (Anthony Zimmer, Duplicity) és az ő fentiekről alkotott képzelése közti hatalmas különbséget, ugyanis homlokegyenest más módszerrel próbálkoztak: míg a Watchmen meglehetős hűséggel próbálja követni az eredeti mű fő vonalát (tessék csak egymás mellé tenni a rajzolt és a castingolt hősöket), addig Largo külseje szemernyit sem hasonlít képregénybéli önmagára, legjobb barátja és fegyvertársa eltűnik, hogy átadja helyét egy eddig nem létező testvérnek és egyik prominens tanácsadója egész egyszerűen nemet vált. És ha ez még nem lenne elég, a főhőst alakító, stand-up komikusként ismertséget szerző Tomer Sisley nevének felfedése legalább olyan felhördülést okozott Franciaországban, mint amikor világszerte számos Bond rajongó szívszélhűdést kapott a kutyaarcú Daniel Craig újságírók előtti pózolásakor az új 007-es szerepében. A szörnyű végzet előszele lenne ez vajon? Minden tamáskodóval és vészmadárral ezúton szeretném közölni: a film nagyszerű lett mindennek ellenére vagy inkább köszönhetően, mert olyannyira sikerült megragadnia a képregény esszenciáját, hogy még Jean Van Hamme és Philippe Francq is el voltak ragadtatva az eredménytől.
A cselekmény a Largo Winch képregénysorozat első négy kötetén alapszik, melyekből hármat már magyarul is olvashatunk a Képes Kiadó jóvoltából (az első kettő, valamint a harmadik kritikáját történetesen megtaláljátok mindenki kedvenc képregény- és filmblogján, a Geekz-en). A történet viszonylag egyszerűen indul: Largo apja, a milliárdos vállalatmogul tisztázatlan körülmények között megfullad a yachtján, egyetlen örököse pedig, az adoptált szerb világcsavargó természetesen a véletlenek sajnálatos összejátszása folytán épp akkor kerül rács mögé Brazíliában, egy elbűvölő turistalány közreműködésének köszönhetően. Úgy tűnik valaki a Winch vállalat irányításának megszerzésére és egyúttal Largo félreállítására tör, és nem válogat az eszközökben. Szerencsére a Tomer Sisley alakította pimasz mosolyú sármőr felveszi a kesztyűt és egy valóban nemzetközi szereplőgárda kíséretében lerúgja, megfekteti és felvásárolja az ellenfeleit, persze nem feltétlen ebben a sorrendben. Miután főhősünk révén a félig arab, féig zsidó nemzetiséget kipipáltuk, jöjjön egy brit, Kristin Scott Thomas (Az angol beteg, Négy esküvő, egy temetés), aki még mindig meg tud lepni, ezúttal azzal, hogy tökéletesen beszél franciául és még mindig a legszebb színésznők egyike, akiknek nincs mellük (a másik Keira Knightley). A francia kapcsolat a végtelenül bűbájos Mélanie Thierry (őt legutoljára a Babylon A.D.-ben láthattuk, ami közelről sem olyan rossz film, mint azt egyesek állítják), a messzi és a nyugat-európaiak számára rendkívül egzotikus Balkánról pedig Predrag Miki Manojlovic (Underground, Macskajaj) érkezett, ami Salle egyik legjobb döntése volt a főszereplő kiválasztása után. Amikor a szerb színész beviharzott a szereplőválogatásra, a stábtagok döbbenten pislogtak egymásra a csapzott hajú és ruhájú, koszos figura láttán, nem sejtve, hogy egyenesen a Dosztojevszkij életéről készített film forgatásáról esik be. És mégis, az általa alakított elegáns, karizmatikus, letörhetetlen akaratú különc milliárdos és fogadott fia közt megjelenített kapcsolat jelenti a film legerősebb építőelemeit.
A forgatókönyv nagy részét elkövető Julien Rappeneau teljesen szabad kezet kapott Van Hamme-tól és ez a bizalom meghálálta magát, mivel számos olyan elem került a filmbe, amely nem szerepelt az eredeti műben, ám mégis tökéletesen simul a történet szövetébe: a legyőzhetetlenséget biztosító, ámde befejezetlen misztikus tetoválás már a film kezdetén definiálja Largo sorsát, a képregényben oly sokszor kezében látott tőr még inkább személyes és mélyebb jelentésű tárggyá válik azzal, hogy apjától kapja a bizalom jeleként, az eredeti New York-i helyszínt pedig Hongkongba helyezi, hisz míg az előbbi a kilencvenes években valóban a modernitás és a haladás szimbóluma volt, mára már elvesztette ezt az elsőségét. A változatos helyszíneken (Málta, Szicília, Hongkong, Makaó) zajló, kaszkadőröket megdolgoztató jelenetek és a pénzügyi világban folytatott manőverek egészséges egyensúlyt képeznek, a történet lendületesen zakatol a kissé kiszámítható, de egy akciófilmnek becsületére váló fináléig, ami azonban még így is friss, európai ízű filmélményt ad annak is, aki eddig hírből sem hallott Largo Winclawról. Mivel az eredménytől előre is rettegő franciáknál kitörő sikert aratott az akár 21. századi körítéssel előadott Belmondo hommage-nak is felfogható opusz, én magam is könnyű szívvel osztom ki a négy csillagot, ráadásul már sínen van a folytatás, mely a hírek szerint a hetedik kötetnél (La Forteresse de Makiling, A makilingi várerőd) veszi fel újra a fonalat.
James Bond tahó, Bruce Wayne-nek meg bőrszerkó és kütyük kellenek – Largo Winch ellenben kisfiúsan pimasz, intelligens, és elég neki egy kés is.
Largo Winch eleinte regényhősként kezdte pályafutását (még a ’70-es évek végén), de mindannyian hálásak lehetünk, hogy végül megtalálta útját a panelek világába. Jean Van Hamme és Philippe Francq francia nyelvterületen immár lassan két évtizede töretlen népszerűségnek örvendő sorozatának harmadik darabja tavaly nyáron jelent meg, és akinek az első kettő elnyerte a tetszését, az egész biztosan nem fog csalódni ebben sem. Az örökös és A W konszern bemutatta Largo karakterét, azt, hogyan vált a világ leggazdagabb emberének fogadott fiává, hogyan örökölte vállalatbirodalmát, és bár már akkor szembe kellett néznie egy sor fenyegetéssel, az igazi problémák még csak most, a remek felvezetés után kezdődnek az ifjú milliárdos számára.
Largo immár a W konszern élén áll, és próbálja a lehető leghatékonyabban kézben tartani apjának örökségét, amikor tudomást szerez róla, hogy egy rivális társaság feje, Gus Fenimore elkezdte felvásárolni cégeinek részvényeit. A konszern pénzügyi vezetői ellentámadásba kívánnak lendülni, ám Largót más frontokon is harcra kényszerítik: egy Zöld íjász nevű gyilkos a környezetre káros vállalatok fejeseit öldösi, egy elhunyt milliárdos özvegye rafinált és alattomos módon próbálja házasságba kényszeríteni hősünket, rászáll az adóhatóság, és a helyzetet még egy semmiből felbukkant, gyönyörű nő is bonyolítja, akinek természetesen szintén megvan a maga szerepe az intrikák hálójában.
Történetét tekintve a Largo Winch nem különösebben kiemelkedő. Egy kellemes hangulatú ponyváról van szó, melynek egyes „állomásai” mind hasonló sablon szerint alakulnak: az első kötetben Van Hamme kibontja a konfliktusokat (támadások személye és a vállalatbirodalma ellen), amiket Largónak a másodikban fel kell majd oldania (késsel, ésszel és sármmal). A siker kulcsa sokkal inkább kereshető a főhős karakterének kidolgozottságában, és a történetmesélés profizmusában. Van Hamme csodálatos érzékkel bontja ki a cselekményt, ami még az előre kikövetkeztethető fordulatok esetében is magával ragadja az olvasót. Nincsenek üresjáratok, a sztori pörög, a történetszálak ügyesen, dinamikusan váltakoznak, és a kevésbé jelentős mellékszereplők is markánsak és érdekesek – ezúttal leginkább a kivénhedt özvegy, Lizza-Lu. Mindeközben gyönyörűen megférnek egymás mellett a rideg üzleti világ rengeteg (sőt, első ránézésre szinte riasztó mennyiségű) dialógussal terhelt manipulációi, a látványos, lendületes akciók és a finom humor – ami egyébként mindig a kellő pillanatban oldja a feszültséget, viszont nem tolakodik be oda, ahol semmi keresnivalója. Így lesz az Ellenséges felvásárlás (és úgy általában a Largo Winch) egy izgalmas, de nem erőltetetten komolykodó, többnyire egészen kedélyes hangulatú, és rendkívül olvasmányos thriller.
Ami a főhőst illeti, az előző kötetekben Van Hamme már bemutatta, milyen élmények formálták, hogyan nőtt fel, és miként vált azzá, aki (mellesleg érzek egy kis iróniát is abban, hogy egy jöttment, nyomorba született, takonypóc jugoszláv válik Amerika egyik leghatalmasabb emberévé). A műfaj lehetőségeihez képest pontos karakterrajzzal és fejlődéstörténettel bebiztosította, hogy megkedveljük őt, ami nem is olyan kis szó, tekintve, hogy egy nagyszájú, rendkívül pimasz, sőt, néha meglehetősen arrogáns, a nők és a konfliktusok terén már szinte bosszantóan magabiztos és felkészült milliárdos fiatalról van szó, és ez a típus nem sűrűn szerepel az átlagemberek szimpátialistájának előkelő helyein. Persze nem árt az sem, hogy a történet és a figura két lábbal jár a valóság talaján: Largo nem valami szuperhős, és Van Hamme sosem helyezi olyan szituációkba, amikből egy átlag feletti fizikummal és intelligenciával rendelkező ember ne tudna hitelesen kikeveredni – vagy ha mégis, hát nem is keveredik ki belőle önerővel. (Itt például egy banda félholtra verné a Central Parkban, ha rejtélyes új szerelme nem bizonyulna harmadik danos karatebajnoknak.)
Az Ellenséges felvásárlás leginkább annyiban különbözik az első sztoritól, hogy már jóval mélyebben elmerül az üzleti világ fortélyaiban. Van Hamme maga is dolgozott nagyvállalatokban (és ha már itt tartunk, ő is „lentről” jött), úgyhogy nem ismeretlen számára ez a terület, tudja, miről beszél, a témában nem jártas olvasónak pedig alaposan oda kell figyelnie, hogy nyomon tudja követni a vállalati folyamatokat és intrikákat. Ha ez sikerül, egy olyan elit szubkultúra izgalmas és hiteles ábrázolását kapjuk, amit talán túlzás volna a modern gazdasági világ kritikájaként értelmezni, de tény, hogy finoman, akarva-akaratlanul is rámutat ennek a közegnek a veszélyeire (játék milliárdokkal, törvények megkerülése). Mert félreértés ne essék, ez nem az a fajta képregény, amit az ember csak úgy átlapozgat negyed óra alatt. Ez legtöbbünk számára máris pozitívum, de azok se csüggedjenek, akik számára nem az: az Ellenséges felvásárlás még a legszárazabbnak tűnő részeknél is olvastatja magát, és ez már bőven nem csak Van Hamme, hanem Philippe Francq érdeme is.
Francq, aki e sorozaton kívül mindössze két képregényt rajzolt (mindkettőt az első Largo Winch megjelenése előtt), lebilincselően részletgazdag, és az utolsó vonásokig teljesen realisztikus képi világot teremt. Nála nem léteznek üresen, vagy akár csak hanyagul megrajzolt hátterek, minden tökéletes kidolgozott, legyen szó akár a főhős irodájáról, vagy egy New York-i utcaképről – a szem minden esetben bámulatosan sok feldolgozásra váró információval találkozik (ez köszönhető a gyönyörű színezésnek is, ami igazán megtölti a képeket élettel). Alaposan odafigyel arra is, hogy a statikus jelenetekben is dinamikát teremtsen a nézőpontok folyamatos váltogatásával és az oldalszerkezettel – panelkezelése egyszerű, klasszikus, semmi formabontó nincs benne, mégis elegáns és ötletes, és tökéletes hatékonysággal vezeti a szemet.
A magyar kiadás a Képestől megszokott színvonalon mozog: tetszetős külső, kiváló minőségű papír. Igaz, a fordítás mintha kicsit kevésbé lenne gördülékeny, mint az előző két kötet esetében, akad egy-két elírás is, az pedig végképp megfejthetetlen rejtély, hogy bizonyos angol kifejezések, miért maradtak teljesen fordítatlanul, míg mások miért egy felesleges lábjegyzetben lettek magyarosítva. De ez legyen a legkisebb problémánk, és inkább örüljünk, hogy a manga- és szuperhősdömping mellett ilyen képregények is léteznek a piacon. Aki pedig azt akarja, hogy továbbra is létezzenek, az beruházzon a Largókra minél előbb. Ez szól a szuperhős-rajongóknak is: Van Hamme alkotása semmivel sem kevésbé fordulatos, izgalmas, eseménydús és szórakoztató, mint a jobb Marvel- vagy DC-kötetek.
2008, Képes Kiadó Írta: Jean Van Hamme Rajzolta: Philippe Francq
Skrull császárnő: Ő szeret titeket. Pókember: Kicsoda? Skrull császárnő: Isten. Nick Fury (Thor mellett állva): Igen? Hát, az én istenemnek pörölye van. Vasember: Bizony. Angyalooook…
A rohadék kis zöld emberkék megszállják a Földet, és ráadásul nem is olyan kicsik – sőt, sokan közülük igencsak nagyok, ráadásul még jól szervezettek is, úgyhogy a Marvel Univerzum teljes hősgarnitúrájára (meg a gonoszok közül is néhányra) szükség van, hogy az emberiség kirugdossa őket a kék bolygóról. Az elmúlt év eget-földet megmozgató, dörgő-zengő képregényes eseménye Brian Michael Bendis tollából összefogja a Marvel elmúlt néhány évének történetét, egészen a Bosszú Angyalai: Káosztól kezdve, és egy olyan grandiózus eseményt robbant a képünkbe, amitől ismét eszünkbe jut: pokoli jó dolog szuperhősképregényeket olvasni.
Az alakváltókból álló Skrull Birodalom egy szakadár vallási szelete homályos ősi jóslatok nyomán magáénak deklarálja a Föld bolygót, császárnőjük pedig egy bombabiztos tervvel áll elő az emberiség leigázásra. Ezúttal úgy épülnek be a hősök, kormánytagok és ügynökök közé, hogy sem mágiával, sem mutáns képességekkel, sem tudományos módszerekkel nem különböztethetők meg azoktól, akiknek alakját felveszik. A beszivárgás évekkel korábban elkezdődött (most már tudjuk: az itthon is megjelent Új Bosszú Angyalai: Kitörés börtönlázadását is egy skrull szervezte), most viszont megérkezik az inváziós sereg, és kirobban a totális háború, amit a Föld összes hőse, az egész világon vív a betolakodókkal szemben.
Brian Michael Bendis saját elmondása szerint már évek óta tervezte a Secret Invasiont, és azóta is eszerint, erre készülve írta meg legtöbb marveles sztoriját – és elnézve ennek a tavasztól egészen a tél elejéig levezényelt gigaesemények a szervezettségét és átgondoltságát, még a nagy szavak ellenére is hajlamosak vagyunk hinni neki. Az elmúlt években tendencia volt, hogy még az érdekesebb crossovereket is felhígította és megkeserítette a köréje erőszakolt tie-in rengeteg, ám a Secret Invasion hosszú idők óta az első a „műfajban”, ami meglepően koherensre sikeredett. Nem akarok itt kitérni a lazábban kapcsolódó történetekre (azok közt vannak koporsószegek és gyöngyszemek egyaránt), de a szóban fogó nyolc részt kiegészítő két Avengers címmel együtt a Secret Invasion egy bámulatosan jól összerakott történet. A főminiben olvashatunk a Föld hősei és az inváziós sereg összecsapásáról, vagyis itt dőlnek el az események, míg a két másik képregényben Bendis a múltat veszi górcső alá, nemritkán éveket visszaugorva, és azt azt mutatja meg, hogyan kezdődött az egész. Mikor és hogyan szivárogtak be a skrullok az emberek közé, kiket cseréltek le, és, hogy az itthon frissiben megjelent Új Titkos Háború óta száműzetésben élő Nick Fury hogyan jött rá tervükre, és hogyan készült fel az invázióra. Vagyis a New Avengers és a Mighty Avengers háttérsztorijait ne hagyja ki senki, aki a képregény elolvasása mellett dönt, mert anélkül nem teljes az élmény.
Már csak azért sem, mert azok adnak mélységet az egyébként igen egyszerű történetnek, amiből tizenkettő egy tucat: jönnek a rosszfiúk, hogy meghódítsák a Földet, a jófiúk meg szétverik őket. A lényeg persze általában nem is az alapötlet, hanem az, hogy mit hoznak ki belőle, Bendis pedig ebből becsülettel kihoz szinte mindent, amit lehet. A Secret Invasion egy feszült, több szálon futó történetként indul, amiben a skrullok már az elején kőkemény ütéseket visznek be a szuperhős-társadalomnak. És mivel küszöbön a totális vereség, a hősök ezúttal nem cicóznak, és elkezdenek hullahegyeket gyártani (Ms. Marvel egymaga lemészárol egy kisebb hadsereget). Ahogy haladunk a végkifejlet felé, a párhuzamosan futó szálak lassan összefutnak, és a Central Parkban sor kerül a végső csatára, amit látva minden comicrajongó megnyalja az összes ujját. Legalább kétszer. Bendis itt azt demonstrálja, miért is érdemes szuperhős-képregényeket olvasni: az egész csata, a felvezetéstől az utózöngékig, már-már szinte felfoghatatlanul grandiózus, csodás hősök és hatalmas gonoszok óriási összecsapása, Leinil Francis Yu szenzációs panelkezelésével és epikus, „szélesvásznú” rajzaival, vagyis az a fajta élmény, ami jó, ha évente egyszer megadatik a képregényolvasóknak. Egyébként ez az egész sztorira igaz, Bendis végig nagyszerűen érzékelteti az esemény monumentalitását.
Ugyanakkor a Secret Invasion szerencsére mégis több mint látványos csaták laza láncolata. A háttértörténeteknek hála a skrullok, mint nép, motivációkat, sőt, személyiséget kapnak, nem pusztán arctalan gonoszok, akik csupán alibiként szolgálnak a nagy bunyókhoz. Ebben megintcsak nagy szerepe van Yunak, aki a Marvel történetében talán először képes rá, hogy a korábban mindig kicsit viccesen kinézett zöld, hegyesfülű idegeneket fenyegetőnek és félelmetesnek ábrázolja. És bár a mini az előzetes elvárásokhoz képest sokkal kevésbé épít a beszivárgás okozta paranoiára, mint magára a totális invázióra (nem is csoda, az egész esemény mindössze pár óra alatt játszódik le), de előbbi terén is akadnak emlékezetes jelenetek. Ilyen például, amikor a Póknő helyét átvett skrull császárnő arról győzködi a megbénult technológiája miatt harcképtelen Vasembert, hogy ő is az idegenek alvó ügynöke, aki pusztán beültetett, hamis emlékeknek köszönhetően hiszi magát a Föld hősének. Bendis talán legnagyobb erénye mégis az, hogy a hatalmas csaták közepette is képes mindössze egy-egy rövid beszólással, mozzanattal megragadnia egyes karakterek lényegét. Esszenciális Rozsomák-pillanat például az, amelyben a kanadai mutáns megjegyzi a vadföldi összecsapás káoszában, hogy ha csak akkor derül ki valakiről, hogy skrull vagy sem, amikor már meghalt, akkor ő szívesen konfettivé vagdos mindenkit. Vagy említhetném Norman Osbornt, a Thunderbolts vezetőjét, aki két pohárral, egy üveg pezsgővel, vérző szájjal, és ördögi vigyorral invitálja beszélgetésre a tomboló Csodakapitányt, miután az az egész csapatát öt másodperc alatt lezúzta.
A Secret Invasion viszont minden erényei ellenére sem tökéletes. A lendületes kezdés után a vadföldi csatánál egy ideig kissé leül a történet, amelynek ilyen-olyan aránytalanságai végig megmaradnak, főleg a karakterek esetében (egyeseket nagy dirrel-durral beharangoznak, hogy aztán alig legyen valami szerepük – főleg Fury és kommandója sikkad el - , míg mások indokolatlanul sokat vannak a színen). Logikailag viszont messze Mr. Fantastic szerepe a legproblémásabb: kell némi jóindulat és naivitás, hogy elfogadjuk, az emberiségnél sokkal fejlettebb skrullok egész tudóshada évtizedeken át képtelen volt rájönni valamire, aminek megoldásával ő egyetlen éjszaka után előrukkolt – ráadásul az egész invázió erre épül. És bár Yut óriási elismerés illeti ennek a mininek a megrajzolásáért (főleg, hogy a maga szálkás, nyers stílusával nem volt egy magától értetődő választás erre a feladatra), az ő munkájának színvonala is ingadozó kissé: a mini közepe felé ideiglenesen mintha elfogyott volna a kreativitása, képei túl sötétek, és nem is olyan ügyesen rendezettek, mint általában. Ezek azonban ne tántorítsanak el senkit, a Secret Invasion így is a tavalyi év talán legnagyobb képregényes mókája, igazi, totális szórakozás.
Megjelenés: 2008 (Secret Invasion 1-8, New Avengers 40-47, Mighty Avengers 12-20) Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Leinil Francis Yu
Jelentem: erős versenyzővel gazdagodott a hazai manga-front! A Trigunban ugyanis megvan minden, amit ebben a műfajban szeretünk: érdekes világ (a mai valóságunk alternatív jövője, továbbgondolása), markáns személyiségjegyekkel rendelkező szerethető karakerek, lassanként kibontakozó történet a szükséges morális töltetű problémákkal, valamint kiszámíthatatlan és dinamikus cselekmény a valóságtól könnyedén és magabiztosan elrugaszkodó harcjelenetekkel megspékelve. No és persze vannak debil poénok, váratlanul felbukkanó SD (super-deformed) stílusban megrajzolt képkockák és totál kaotikus képkeretezések is – azaz minden, amit a mangákban utálni lehet… De a Trigun nem véletlenül vált, minden kócos-kamaszos eklektikussága ellenére, híres és más szerzőket inspiráló művé.
Érzésem szerint a japánok szeretik a szélsőségeket, popkulturális táplálékukat legalábbis bizonyosan. Szeretik kitapogatni a határokat, sőt kitágítani azokat, és előszeretettel teszik mindezt olyan területeken, ahol az univerzum egyetemes törvényei szerint nem szabadna otthonosan mozogniuk, sőt semmi keresnivalójuk sincsen. (Máig minden alkalommal összefosom magam, amikor eszembe jut, hogy a világ egyik legvadabb, legtökösebb és megfoghatatlan egységessége ellenére is legváltozatosabb film(sorozat)zenéjét, mely főként blues-os és jazz-es alapokra építkezik, nem egy világhírű, öreg és rutinos néger zenész írta valahol Amerikában vagy egy laza fehér gyerek Chicagóban, hanem egy kis, törékeny japán nő - Yoko Kanno…)
A Trigun is néhány, elsőre idegennek tűnő szubzsáner egyvelegeként áll elő: a western és a klasszikus űr-sci-fi egybekeléséhez a történet középpontjába helyezett, szigorú morális elvek alapján élő csodabogár, Vash asszisztál. A helyszín mindehhez a naprendszer egy különös, emberi erővel lakhatóvá tett és kolonizált bolygója a pontosan meg nem nevezett jövőben. A táj erősen hasonlít arra, amilyennek mi ma a Marsot képzeljük: sivatagos, kopár, kihalt: az emberek városokba tömörülve próbálják túlélni a nehéz éghajlati körülményeket és az öntörvényű, szabadon fosztogató rablóbandákat. No és Vash-t, akit Emberi Tornádónak is neveznek, joggal: akármerre jár, nyomában káosz és pusztulás jár. Fején hatalmas vérdíj, sarkában pedig két biztosítási ügynök, aki a kárbecslést végzi (és akik a hősünk nyomában keletkező anyagi károkat hamarosan a „természeti katasztrófa” kategóriába sorolják be).
A történet hajtóerejét egyértelműen a főszereplő karaktere szolgáltatja. Ő a forrása a drámának, az akciónak és a comic relief-et is az ő bolondozásai szolgáltatják majd. Ezek közül az első eleinte ritkán kerül napvilágra, mégis ez a legfontosabb: Vash soha, semmilyen körülmények között nem gyilkol, és mindent megtesz, hogy bármely szituációban megakadályozza az emberölést – elveihez pedig annak ellenére is tartja magát, hogy mesterien bánik a fegyverrel és tökéletesen tisztában van (illetve részben figyelő szemünk előtt tisztába jön) az ezáltal őrá háruló felelősséggel. Klasszikus western motívum ez: ha megtehetnéd, de nem lépsz közbe, mikor ártatlanok szenvednek, te magad is részessé válsz a bűnben, ha nem is észérvek, de a lelkiismeret elnémíthatatlan szava alapján. Ez a kötelességtudat hajtotta harcba a híres, büszke amerikai hősöket, John Wayne kemény pillantású seriffjeitől A hét mesterlövész szedett-vedett társoságáig, és ez veszi rá Vash-t is, hogy megannyiszor harcba induljon a harc szándéka nélkül, úgy kockáztatva az életét, hogy közben voltaképpen ő maga is az ellenfél oldalán van (hiszen nem tehet benne kárt).
Eköré az izgalmas alapprobléma köré aztán sok szál tekeredik fel, ahogy a mellékszereplők sorra az Emberi Tornádó mellé csapódnak, kezdve a sort a két biztosítási ügynökön, majd folytatva egy láncdohányos, komor pappal – de hoppá, túllépem hatáskörömet, mert én lassan már az animéről beszélek, holott a manga első kötete a felvezetésnél ér véget! Még nem ismerjük Vash múltját, sem a visszaemlékezéseiben merengéseiben szereplő életvidám, fiatal lányt, és nem lépett színre hősünk Nemezise sem…
De ha már felhoztam az animét, engedtessék meg egy rövid összehasonlítás. A Trigun legnagyobb erénye – persze nyugodtan vitába lehet velem szállni – a zenéje. A sorozatot a Yoko Kanno neve által fentebb hivatkozott Cowboy Bebophoz hasonlóan remek, blues és western hangulatú gitárorientált muzsikák festik alá: ütemhatárokat nem tisztelő, ráérős, távolba szálló pengetés és feszes, dinamikus ritmizálás váltja egymást, no és az epizód eleji, torzított riffeket egymásra dobáló opening is megérne egy misét. Talán nem szerencsés a kronológiailag későbbi adaptációhoz hasonlítani a képregényes alapanyagot, de ezt a fajta erős hangulat-szövetet, mely a kezdetben igencsak epizódikus történetelemeket összetartaná, igencsak hiányoltam. Ráadásul a manga amúgy sem könnyű olvasmány: a zsúfolt, egymásra préselt kockákból olykor nehéz kihámozni a történéseket, különösen az akciójelenetek esetében. És ha már kukacoskodok, egy apróság a kiadással kapcsolatban: a vastag gerinc miatt a lap belsejére eső szövegbuborékok néhol nehezen olvashatóak.
Azért félreértés ne essék: a Trigun így is a hazai megjelenések legszínvonalasabb és legkomolyabban vehető címei, valamint világszerte az ismertebb mangák közé tartozik (a zene hiánya, így a visszafogottabb western-hangulat csak az animéhez képest érezhető). Nem véletlen, hogy annyi japán művészt megihletett a későbbiekben: a Beboptól a Hellsingig sok jelentős manga és anime viseli magán a Trigun hatását (a Hellsing rajzolója egy lábjegyzetben megjegyzi: többen is szóltak neki, hogy Alucard erősen emlékeztet Vash-hoz piros ruhájában és kerek szemüvegében, úgyhogy kicsit át is tervezte… de még így is erős a hasonlóság). Csak remélhetjük, hogy a további kötetek is kiadásra kerülnek, hiszen ez esetben igazán nem beszélhetünk rágógumi-rétestészta hosszúságú sorozatról: az alapsorozat három kötetből áll, ez itthon két vastagabb kötetben jelenik meg, utána pedig esetleg még a Trigun Maximumhoz is lehet szerencsénk.
Trigun 1.
Írta/rajzolta: Naito Jasuhiro
Kiadó: Delta Vision
Oldalszám: 364 oldal
Ár: 2290 Ft (bolti ár), 1945 Ft (webbolt ár)
Gulandro után újabb Geekz-olvasónak támadt kedve vendégbloggerkedni. FdaveMiyazaki Mester egy kevésbé ismert korai remekét veszigórcső alá, plusz Arséne Lupin japánosításának történetét foglalja össze.(Ha más is vendégbloggerkedne: geekz@index.hu.) Bizonyára sokan ismeritek a híres francia tolvaj, Arséne Lupin történeteit, de legalábbis hallottatok már róla. Ez egyáltalán nem meglepő, hisz rengeteg formában lehet a nevével találkozni a mai napig, elég csak a szinte folyton műsoron lévő tévésorozatokra, vagy a kissé balul elsült mozifilmre gondolni. Az meg aztán tényleg dicséretes, ha valaki az eredeti, Maurice Leblanc által írt könyvekre vetemedik.
Azonban van egy itthon sajnos eddig mellőzött, a világ többi részén elég nagy kultusznak örvendő unokája is a nagy Arséne Lupinnek, aki esetlegességével és humorával garantáltan jó pár éven keresztül fog még szórakoztatni boldog-boldogtalant. Ő nem más, mint Lupin the Third, megszámlálhatatlanul sok anime illetve manga főszereplője.
A fiktív Lupin kalandjai 1967. augusztus 10-én kezdődtek. Ekkor jelent meg első ízben az Action Manga Weekly nevű magazinban, az író-rajzoló posztot pedig egy bizonyos Monkey Punch vállalta magára. A Monkey Punch álnév Kazuhiko Katōt rejtette, aki 1937. májusában született, és azóta Lupin kalandjain kívül számtalan figurát ötlött ki és öntött mangaformába. A rendkívül termékeny mangaka azonban számtalan sikere és tényleg értékes munkája mellett egyértelműen a gátlástalan tolvajjal vált ismertté, neve azóta is imába foglaltatik minden egyes elvakult rajongónál.
Az első mangasorozat 1972-ig futott (190 sztori), de nem kellett várni sokat a következő szériára sem. Ez utóbbi 1977-ben indult, és 184 sztorit foglalt magába. A rajzolt változat mellett elég gyorsan kijöttek az animált verzióval, ami először tévésorozatok, majd mozifilmek és TV-specialok formájában került képernyőre. Mindezek száma mára már a végtelenhez konvergál, kevesen vannak azok, akik tényleg észben képesek tartani a hosszú sorozatok és mondjuk a specialok eseményeit, bár az is igaz, hogy német tévéadókon szinte rendszeresen feltűnik valamelyik film, így nekik lényegesen könnyebb memorizálni a látottakat.
Fontos viszont Monkey Punch névválasztása. A kezdésnél egyáltalán nem törődött a jogokkal, állítólag nem is foglalkozott a Maurice Leblanc-örökösökkel, igaz, nem is zaklatták őt. A dolog akkor lett érdekes, mikor az egész brand, kinőve addigi korlátait, Japánon kívül is terjeszkedni kezdett. Itt már szemet szúrt az illetékeseknek, plágium és hasonlók vádja fogalmazódott meg a rajzoló ellen. Így történhetett, hogy az amerikai keresztségben nem egyszer a The Wolf, vagy a Rupan nevet kapták a filmek. Előbbi a Lupin egy kicsit ferdített fordítása, míg utóbbi a Lupin japán kiejtéséből eredeztethető. Ma már nem kell efféle ferdefordításokra hagyatkozniuk a Japánon kívüli terjesztőknek, ugyanis az említett jogok lejártak, így szabadon használható bárhol a Lupin III név.
A főhős maga, mondhatni, szembeköpte nagyszülői örökségét, és ahelyett, hogy folytatta volna a megkezdett hagyományokat, és személyében újabb „tolvajok Sherlock Holmes-a” vált volna belőle, őt egyedül a nők és a pénz mozgatta és mozgatja meg. A tipikusan rajzfilmes megoldások nagy örömmel rendelődnek alá ezen tulajdonságoknak, és valljuk be, nekünk is jobban esik egy gátlástalan figura kalandjait bámulni. Egy jólszituált, öltönyös úriember helyett egy esetlen, vicces, ám sármos és céltudatos főhőst kapunk, aki a kalandok során egyfajta James Bond-paródiává is válik.
A mangában és az animékben Lupin III mellett jószerivel állandó fő- és mellékszereplők húzzák a talpalávalót. Baráti és segítői körébe tartozik Jigen, a mindig kalapot viselő, Lupin egyfajta érettebb és megfontoltabb énjét eljátszó bandita, illetve Goemon, a nagyszerű kardforgató, aki a legendás japán bűnöző, Ishikawa Goemon leszármazottja. A kötelező femme fatale szerep Fujikóra jut, és mint mindig, kell egy állandó ellenfél, aki a gegek hatalmas részéért lesz a felelős: belép a képbe Zenigata, a flúgos rendőrfőnök is. Ők négyen alkotják általában a gerincet, rajtuk kívüli szereplők csak az adott filmben tűnnek fel.
A hosszúra nyúlt bevezető után jöjjön hát a címben már beígért Cagliostro kastélya. Miyazaki Hayao neve az itthon is kiadott dévédé-sorozat óta talán még ismertebbé vált kis hazánkban, azonban azt kevesen tudják, hogy mielőtt megalapították volna a Studio Ghiblit, Miyazaki elég sokat dolgozott a Lupin III sorozatokban. Az első tévésorozatban társrendezőként, a másodikban pedig két rész erejéig rendezőként vett részt. Egyik első komolyabb munkája viszont a Castle of Cagliostro volt, ami 1979-ben került a japán mozikba.
Az egészestés mozifilm egy képzeletbeli európai államban játszódik, Cagliostróban, ahova egy balul elsült monacói bankrablást követően csöppen a két főhős, Jigen és Lupin. Európai kisautójukban többször is egy lány segítségére sietnek, akinek a nyomában fegyveresek loholnak, ő maga pedig menyasszonyi ruhát visel. A látószög tágítása után szépen lassan adagolódnak az információk magáról az országról, és címben szereplő csodálatos kastélyról is.
A készítők megpróbáltak egy nagyon is hihető, és lendületes kalandmozit keríteni, ehhez pedig rengeteg helyről kellett addig elcsépelt közhelyeket kölcsönvenniük, hogy azokat kipofozva és felhasználva hatalmas vigyorral és elégedettséggel merjenek a közönség szemébe nézni. Miyazaki precizitása már itt is megmutatkozik, a felhasznált elemek megfelelő tempóban való beillesztése, vagy egyszerű megmutatása nagyfokú szakértelmet igényelt. Ezeknek megfelelően kapunk egy túszkiszabadítós filmet, amit egy kis pénzhamisítással is megspékeltek az alkotók. A várható sémára épülget a történet, de mindezt anélkül teszi, hogy unalmassá vagy középszerűvé válna.
A hercegnőt, ahogy a mesében meg van írva, a gonosz és csúf grófhoz akarják feleségül adni, neki pedig, természetesen, egyáltalán nem fűlik ehhez a foga. Az ő drámája mellett második szálként ügyesen megírva jön a képbe a kastély sokáig halogatott, rejtett titka, ami, miután Lupin felfedezi, elég nagy galibát okoz.
Lupin és Jigen kettőse már az elején mosolyt fakaszt annál a bizonyos autós üldözős jelenetnél, előbbi viszont szokásához hűen a film végéig megőrzi humorát. A bajból általában hajszál híján megmenekülő főhős poénjai jól megírtak, csak egy-két erőltetett akad. Amint a nő közelébe jut, Lupin megbolondul, és bár korábbi manga-, illetve későbbi animeváltozatokban szexuális túlfűtöttsége jobban kidomborodik, visszafogottan, de már itt is megjelenik. Ez a visszafogottság talán kicsit zavaró lehet, de mivel tudjuk milyen Miyazaki mester stílusa, ez tökéletesen elnézhető, sőt igazából a történet szempontjából elhanyagolható. Az önmagában is brillírozó Lupin akkor lendül azonban csak igazán formába, amikor bekerül a képbe a rendőrség, vele pedig az ütődött Zenigata kapitány. Kettejük találkozása érdekes csemege, a tolvaj átverős poénjai pedig nagyszerű töltelékei a mozinak.
Dramaturgiai szempontból sem találni hibát a Cagliostro kastélyában: ha lenne tankönyv, ami sorra veszi egy bűnügyi vígjátékba kötelezően beillesztendő sztorielemeket, fogásokat, ez az anime lenne annak iskolapéldája. Bár tényleg semmi újat nem hoz, az addig a filmművészetben használt paneleket mesteri fokon illeszti magába, és ennek tetejében még a "szereposztás" is tökéletes.
A pénzhamisítás és a hercegkisasszony szála a történet vége felé összeolvad, hogy egy akciódús fináléba torkolljon a film. Természetesen kiegészül a szereplőgárda a most kicsit keveset szereplő Fujikóval, illetve egy epizódszerep erejéig Goemon is tiszteleté teszi. Zenigatának a pénzhamisítást leleplező, tévékamerába előadott álmeglepettsége viszont egy utolsó döfés a rekeszizmok közé: rájövünk, hogy Lupin mellett tényleg ő a legnagyobb arc, mégha néha ezt elég rendesen képes is álcázni.
A külcsín fontos elem egy rajzolt filmnél, ám a készítők semmit sem bíztak a véletlenre. Számtalan vonás utal a későbbi Miyazaki stílusra, ezek közül a legszembetűnőbb a bajszos, segítőkész szolga külleme, ami akár egyből illeszthető lenne egy újkeletű Miyazaki moziba. Ugyanígy a Karl nevű kutya, akinek egyetlen közeli beállítása van, de azalatt van időnk elmerengeni: a Mester már akkor is Mester volt.
A Castle of Cagliostro tehát egy nagyszerű példája az igényes bűnügyi vígjátéknak, emellett pedig méltán vált az egyik leghíresebb Lupin III mozifilmmé. Bár az összes többinek sem kell szégyenkeznie, ebben a moziban tényleg minden megvan, amit egy tapasztalt, vagy épp mit sem sejtő néző kívánhat, és még nem is feltétlenül kell ismernie a szereplőket, előzményeket. A Lupin III köré időközben épült brand világméretűvé duzzadt, a megszámlalhatatlan tárgy és csecsebecse mellett a legfontosabbak szerencsére a filmek és a mangasorozatok maradtak. Talán csak idő kérdése egy magyarországi dvd-premier.
A 13 évesen bemutatott Kitty Pryde négy éven át volt az X-Men kis, kedves, bájos naivája és komikus mellékzöngéje, mire a mutánscsapat sorozatának akkorra szinte legendás írója, Chris Claremont, 1984-ben úgy döntött, ideje új útvonalat kijelölni a karakter számára. Az annak idején (a Csodálatos Pókemberben) itthon is megjelent Kitty Pryde és Rozsomákban ifjú főhősünk szembenézett a felnőtté válás nehézségeivel, a gonosszal és önmagával, hogy a hatrészes minisorozat végére egy egészen új ember legyen belőle – mindez többnyire egy gonosz nindzsának köszönhetően.
A történet szerint Kitty üzletember apja konfliktusba kerül Shigematsuval, a yakuza egyik nagyhatalmú vezérével. A lány Japánba utazik, hogy segítségére legyen, de Shigematsu bérgyilkosa, egy Ogun nevű nindzsa elkapja, és egy pszichológiai-fizikai tréninggel és agymosással a saját képére formálja, kegyetlen harcost és gyilkost faragva belőle. Rozsomák, mikor értesül róla, hogy baj van, Kitty után utazik, ám mikor megtalálja, a lány majdnem megöli őt. Ezután egy barátja, Yukio segítségével igyekszik megszabadítani Kittyt a nindzsa befolyása alól – aki pedig nem más, mint Rozsomák régi mestere.
A mini leginkább Kitty karakterének szempontjából jelentős, az egész történet az ő fejlődősét, átalakulását hivatott bemutatni (itt választotta ki magának végleges, máig használt kódnevét is) – Claremont pedig mindig nagyszerűen bánt a karakterekkel, nem kis részt éppen ennek köszönhetően vált az X-Men élvonalbéli képregénnyé a ’70-es évek második felében (pedig érkezése előtt öt évig szünetelt a gyenge teljesítménye miatt). Kittyvel épp a sorozat kezdete előtt szakított szerelme, Kolosszus (az itthon szintén megjelent Titkos háború következményeinek egyike), úgyhogy már a kiindulási pont is egy tinédzserválság állapotában találja a hősnőt. Claremont ezt a válságot egyre jobban és jobban mélyíti a történet során, fokozatosan adagolva olyan hozzávalókat, mint az állandó kétkedés és bizonytalanság, a bűntudat, az önbizalmatlanság és az önmarcangolás. Az ilyen vívódó, helyüket nem találó fiatalokat pedig könnyű „hajlítani”, és Ogun pontosan ezt teszi. Aztán bejön a képbe Rozsomák, aki próbál rendet rakni a lány fejében a maga nyers, kemény módszereivel, és végül kivezeti őt ebből a veszélyes (elme)állapotból. Kitty mélyrepülése önnön démonaival, és eszmélése a leküzdésük után tehát a tinédzserek önkeresésének sajátos metaforája – szuperhős módra, azaz mindent a végletekig fokozva.
A mini azért is fontos állomás a főszereplők életében, mert itt alakult ki köztük egy meghitt apa-lánya jellegű kapcsolat, aminek Rozsomákra még annyi plusz következménye is lett, hogy azóta mindig odadobnak mellé egy hasonlóan fiatal fruskát (Kitty után Jubilee volt soron, mostanában pedig Josh Whedon „gyermeke”, Armor), mint afféle segédet, aki egyrészt bájos ellentétpárja és frappáns kiegészítője a morcos kanadainak, másrészt állandó humorforrásként szolgál. Claremont természetesen jó alaposan rájátszik a két karakter közti markáns ellentétekre, jelenetek egész sorát építi rájuk, hol poénokat, hol érzelmeket helyezve a középpontba – de leginkább utóbbiakat, mert a Kitty Pryde és Rozsomák az ifjú hősnő addig ismert természete ellenére határozottan sötét tónusú képregény.
A sorozat hat része tematikailag is jól elválasztható, minthogy Claremont határozottan fonja a történet fonalát, minden füzettel új irányba lendítve a cselekményt. A konfliktus felvezetése után jön Kitty átalakulása, majd a mélypontja, vagyis a Rozsomákkal való harca, aztán a gyógyulás folyamata, sorsa saját kezébe vétele, és végül a leszámolás a kanadai mutáns és egykori mestere, Ogun között. A képregény savát-borsát a két főszereplő változatos kapcsolatának érdekfeszítő feltárása mellett pedig természetesen ez utóbbi karakter, és a Rozsomákkal közös múltja adja. A gonosz nindzsát egyfajta izgalmas misztikum lengi körbe, amit csak fokoz vörös démonmaszkja, és Kitty félelmetes átformálása – ahogy azt az Adósság és becsület című Rozsomák miniben is láttuk már, Claremont ügyesen lopja bele a történeteibe az egzotikus távol-keleti hangulatot, aminek része a vad, zabolátlan és rettenthetetlen Yukio is (ő egyébként mindig szívesen látott vendég az X-Men lapjain). Ehhez persze kellő mennyiségű, többnyire kreatívan, ügyesen megírt akció társul, úgyhogy a végeredmény több mint kielégítő: kapunk egy izgalmas, remek karakterekkel és kapcsolatokkal teli kaland- és fejlődéstörténetet.
Baj csak a rajzokkal van: Al Milgrom hiába szinte legendás, rengeteget foglalkoztatott Marvel-művész, robosztus, rajzfilmszerű emberalakjai (főleg Rozsomák esetében), csúnyán eltúlzott arcjátékai, nyers, minden kifinomultságot nélkülöző vonásai, dinamikátlan mozgásábrázolásai nem ütik meg Claremont történetének mércéjét, ha pedig az Adósság és becsület képi világához hasonlítjuk, végképp elvéreznek. Pedig az látszik, hogy Milgrom érti a képregény hatásmechanizmusát, „beállításai” hatásosak, panelkezelése pedig helyenként egészen ötletes, vagyis szerkezetileg a mini tökéletesen rendben van – csak a ceruza nem forgott valami jól a kezében. Azért összességében a Kitty Pryde és Rozsomák, ha az Adósság és becsület színvonalát nem is éri el, mindenképpen egy olvasásra érdemes X-Men klasszikus.
Megjelenés: 1984-1985 (Magyarország: 1992-1993) Történet: Chris Claremont, Rajz: Al Migrom
Egymás után hallgatja ki a fiatalon elhunyt lány rokonait, szerelmét, ismerőseit. A krimi hagyományaihoz híven, mindenki gyanús, az apa, az irigy nővér, a „falu bolondja”, a hokiedző, a házaspár akinél baby-sitterkedett, és hiába süti el egyikük azt az ordas közhelyet, hogy az ilyen kisvárosban nem maradhat semmi titokban, mégis érződik, hogy mindenki rejteget vagy elhallgat valamit. A film egyik nagy erénye, hogy a gyanúsítottak egyike sem red herring, egyikük sem azért van odavetve, hogy még pár percnyi játékidővel el lehessen odázni a gyilkos lebuktatását. Minden egyes gyanúsított kihallgatása közelebb viszi a nézőt és a nyomozót annak a bonyolult viszonyrendszernek a megértéséhez, ami a helyi közösség tagjait összeköti és amelynek központjában a lány állt. Mindenki kizárólag szuperlatívuszokban beszél az elhunytról. De akkor miért kellett meghalnia? Azért mert mindenkinél jobb volt? A válasz a kérdésre csak lassanként dereng fel, mivel a film mesterien él a késleltetés eszközével. Erre kiváló példa, amikor a felügyelő egy home-videot néz. A meggyilkolt lányt követi mindenhova a kamera, a felvétel kezd egyre kényelmetlenebbé válni. A felügyelő arcizmai megfeszülnek, a lány fokozatosanelveszti a türelmét, végül nevén nevezve a kamera másik végén álló voyeurt, felszólítja, hogy hagyja ezt abba. Minden apró előrelépés a nyomozásban felér egy homlokon csapással. És minden új nyomért meg kell szenvednie Sanzionak, mivel a kisvárosban élő emberek átlényegültek az őket körülvevő hegyvidéki tájjá, kövekkel feltöltött folyómederré, sötétzölden hullámzó hegyekké. Nyoma sincs bennük a heves mediterrán vérmérsékletnek. (Ez persze azért is van, mert a film alapjául szolgáló krimi (Don't Look Back) Norvégiában játszódik.) Érzelmeiket magukban rejtegetik, mint a hegyek, a gyomrukban futó búvópatakokat. És titkaik csak a felügyelő gondos vallatómunkájával kerülnek a felszínre. Ez a kínkeserves folyamat tükröződik a film gépi zörejeket, vonósokkal keverő zenéjében (Modern Institute) és a film tempójában is, amely az Alpok völgyeit kivájó gleccserek sebességéhez hasonlatos.
Eve, a dögös bérgyilkosnő rossz formában van: hallucinál, zúg a feje, a célpontok helyett a főnökeit öli, és valahogy feltámadt addig sosem látott lelkiismerete. De ne hibáztasd, te se viselnéd jobban, ha egy kést döftek volna az agyadba.
Brubaker a lendületes, régivágású akciófilmet ponyvás és noiros elemekkel fűszerezi (kicsit több karakterrajzzal és kevesebb bunyóval akár egy kiváló Criminal-sztori is lehetett volna az alapanyagból), és nyilván a comicos képi világ (panelekre bontott képernyő, osztott képmezők stb) sem Paul Etheredge rendező fejéből pattant ki. A láthatóan igen alacsony költségvetésből, de ötletesen készített, trendi hülyeségektől mentes akciók dinamikusak, realisztikusak és látványosak (bár pont a fináléba – mészárlás egy sztriptízbárban rendezett temetésen, micsoda felállás! – belefért volna egy kicsit több kakaó), a kőkemény, véres összecsapások feszültségét jópofa fekete humor hívatott fokozni, a végső, egyetlen felesleges másodpercet sem engedélyező vágáson pedig szerencsére meg sem látszik, hogy az egész 10, nyilván cliffhangerrel végződött epizódból lett összeollózva. 
A Sasori nagyobb részben hongkongi, mint japán (Mizuno mellett Ryo Ishibashi és Nana Natsume érkezett még Japánból, illetve produceri szinten van még japán jelenlét) gyártmány, és sajnos azt kell, hogy mondjam, szerencsénkre. Japánban mostanság a spórolás és az elborultság jellemzi a zsánerfilmgyártást, odahaza ebből valószínűleg egy újabb olcsó videófilm lett volna hatásvadász gore effektekkel és rengeteg művérrel, így viszont egy rettentő erős hangulattal megspékelt, melankolikus-romantikus „badass” akciófilm született, kung-fu és wuxia elemekkel, ami így leírva persze kissé ijesztő, de a valóságban tényleg ilyen sokféle ízű a dolog, de ez szerencsére a javára vált.
Nami éppen vacsorát főz, miközben várja haza rendőr vőlegényét Hei Tai-t (Dylan Kuo), jövendőbeli apósát és sógornőjét, amikor is egy bizarr bérgyilkosokból álló trió jelenik meg hívatlanul. A gyilkosok végeznek az apósjelölttel, és rákényszerítik Nami-t, hogy ölje meg Hei Tai nővérét, vagy különben ők ölik meg a szeretett férfit. Nami kénytelen meghozni a nehéz döntést és Hei Tai szeme láttára leszúrja a lányt. Ezután természetesen börtönbe kerül, méghozzá egy rendkívül veszélyes női börtönbe. Ott, ahogy az lenni szokott a rabtársak állandóan vegzálják, az igazgató pedig perverz vágyait szeretné kiélni rajta. Nami-t mindez kevésbé bántja, mint a boldogságának elvesztése, és az a tudat, hogy Hei Tai gyűlöli őt. A sitten a túlélés érdekében Nami kénytelen megtanulni harcolni, majd miután kinyírja a zaklatóit, meglehetősen fura módon kijut a börtönből. Egy titokzatos kung-fu mester (Simon Yam) talál rá, aki aztán egy gyorstalpaló harci tanfolyam segítségével befejezi Nami képzését. A lány készen áll a bosszúra…
Ha lett volna beleszólásom a film előkészületeibe, tervezésébe, én magam is Miki Mizuno-t (
A film ereje elsősorban azonban a megvalósításában, egészen pontosan a hangulati elemekben rejlik, a kiváló operatőri bravúrokban, a színes, neonfényes látványvilágban, a melankóliával teli belassított álomszerű jelenetekben és főként a nagyon eltalált zenében. Mindez valójában nem is számít annyira újdonságnak, az eredeti filmek némelyikére is hasonló atmoszféra volt jellemző. Aki hozzám hasonlóan érzékeny az ilyesmire, és sokat ad a hangulatra, az könnyebben szemet hunyhat a film hibái felett is. A Sasori esetében a szűk keresztmetszet talán maga a történet, amiben akadnak kicsit zavaros szegmensek, és a gyilkosok indítékának magyarázata is kissé porban hagyott lett, de egy bosszúfilm esetében ez utóbbiak sokszor amúgy is csak másodlagosak.
A Golgo 13 abban is hasonlít az előképének is tekinthető James Bond-ra, hogy az alapsztorinak itt is vannak szabályai, vagyis a nők, szex, külföldi tájak, gonosz megalomán ellenfél és a sok akció nélkülözhetetlen. Ezúttal egy nagy maffiaszindikátus béreli fel Duke Togo-t, hogy az menjen Hong-Kongba és végezzen egyik renegát emberükkel Mr. Chou-val, aki a saját szakállára kezdett el dolgozni. A maffiának azért van szüksége emberünkre, mert a Chou után küldött bérgyilkosok mindegyike a megérkezés után nem sokkal a kikötőben bukkant felt, csak hogy éppenséggel a víz alól és felpüffedt állapotban. Duke Togo (aki annyira profi, hogy a keze védelmének érdekében még kezet sem fog a megbízójával) elvállalja a megbízást, de a dolgát kicsit megnehezíti, hogy a hong-kongi rendőrség is szeretné Chou-t elkapni. Chou a médiában a sikeres filantróp üzletember szerepében tetszeleg, ezért Sminny nyomozónak (Callan Leung) is nehéz dolga van, mivel a felettesei nem nézik jó szemmel, hogy az elszánt rendőr egy ilyen köztiszteletben álló személyt vegzál folyamatosan. Közben megérkezik Hong-Kongba Duke Togo is, és miután az egyik este kénytelen nyakonverni néhány Chou-hoz köthető banditát, hamarosan híre megy, hogy újabb bérgyilkos érkezett a városba, és ez a leleplezés nem tesz éppen jót a munkamorálnak.
Kétségtelen, hogy Sonny Chiba egymaga számít a film lelkének, méghozzá úgy, hogy alig szólal meg, és gyakorlatilag egyetlen arcizmát sem kell mozdítania hozzá, vagyis rendkívül jól hozza a hűvös, profi, hidegfejű bérgyilkost. Gondoljunk csak bele! Duke Togo megformálására ki más lett volna a legalkalmasabb a 70-es évek Ázsiájában, mint Sonny Chiba, aki szinte mindenben tökéletesen megfelelt a karakter által támasztott követelményeknek. Egy elegáns, ellenállhatatlanul férfias, rezzenéstelen arcú macsó, aki mellesleg a harcművészeti ismereteinek köszönhetően már önmaga is egy halálos fegyver, és ráadásul a manga karakteréhez hasonló terebélyes szemöldökkel is rendelkezik (a filmben erre azért a sminkesek is rásegítettek). Több, mint ideális választás. Sonny-nak ráadásul a szereptípus nem volt teljesen ismeretlen, hiszen a Street Fighter trilógiában szintén egy Duke Togo-hoz hasonlatos amorális gyilkológépet alakított, aki számára ugyancsak nem létezett lehetetlen feladat, bár tény, hogy Tsurugi főleg a közelharcban volt hatékony, de mondjuk abban aztán bitangmód.
Persze nem lehet mindent megoldani az Armalite M16-os távcsöves puskával, így emberünk itt is kénytelen olykor néhány saller kiosztásával helyrebillenteni az univerzum és a saját lelki egyensúlyát, és néhány esetben elcsattan néhány pofon és láb is, de ettől függetlenül ez még nem egy karatefilm. Természetesen szex és nők nélkül nem is létezik Golgo 13 produkció, és brit kollégájához hasonlóan Duke Togo is két nőt fektet meg egyetlen film alatt, az egyik az általa korábban megmentett fiatal nő, aki mellesleg egyből belezúg a férfiba, a másik pedig Chou rendkívül szexi, ám halálos özvegye, aki a kufirc közben próbálja megöletni hősünket. Duke természetesen kiszagolja a veszélyt („Legközelebb bizonyosodj meg róla, hogy a gyilkos ugyanazt a parfümöt használja, mint te.” - mondanom sem kell, hogy a hölgynek nem lesz olyan, hogy legközelebb…), így az aktus során végül Golgo 13 mindkét fegyvere elsül.
Az akció folyamatos, hiszen nem csak Golgo vadászik a prédára,de ő rá is vadászik a rendőrség és az alvilág egyszerre. Chiba rúg, lő (és persze mindig az áldozat homlokának kellős közepébe talál), van amikor a kettőt egyszerre is, de olykor vascsövet állít bele az őt üldöző haramiába, valamint nagyszerű az a megmozdulása is, amikor az egyik támadó lábfejét a földhöz szögezi egy késsel, majd egy forduló rúgással úgy küldi pofán a delikvenst, hogy a többit innen már könnyen elképzelhetjük. Egy igazán jól sikerült utcai üldözést is kapunk Hong-Kong utcáin, amiben az a legviccesebb, hogy az utcai tömeg reakciója olykor teljesen hiteles, mivel a messziről fényképezett jeleneteknél (ahol az emberek valószínűleg nem látták a stábot) igencsak furán és értetlenül nézik az emeletes buszokon és lámpavasakon csimpaszkodó bozontos szemöldökű férfit, ám a közelebbről felvett jeleneteknél már szinte mindenki a kamerába bámul, ami a filmnek nem árt különösebben, a nézők számára viszont elég vicces. De persze rajtunk áll, hogy mennyire vesszük az egészet komolyan, és hogy fennakadunk-e olyan további apróságokon, hogy pl. a lábon lőtt főhősön pár jelenettel később még egy nyamvadt heget se látunk azon a helyen, vagy azon, hogy ha tényleg annyira profi ez a Golgo, akkor miért gondolja, hogy ha az újságba rejtett távcsövön keresztül kukkol a nyílt utcán, akkor az majd nem lesz feltűnő. Mert egyébként marhára az. Véleményem szerint az ilyen bakik is a film hangulat-faktorát emelik, ez pedig csakis a mi hasznunkra válik.
A Golgo 13: Kowloon Assignment egy pörgős, übermacsó exploitation extravaganza, képregényes történettel, képregényes karakterekkel, mindezt a kor laza, funkys zenéjével és atmoszférájával kísérve. Manga-adaptációnak sem utolsó, de egyáltalán nincs szükség hozzá semmiféle mangás előismeretre, önálló akciófilmként is remekül helytáll. A további Golgo 13 filmek elmaradásának egyébként prózai okai voltak, vagyis a pénz. A Golgo történetek szinte mindig külföldön játszódnak, és ez bizony felemészti a költségvetést rendesen. (Az első film Iránban forgott, ahol már akkoriban sem volt probléma- és bürokráciamentes a forgatás.) Ez sajnálatos, de szerencsére az anime piac ezért nem hagyta cserben a rajongókat és a két film után nemrég egy 50 részes sorozatot is készített, ami igencsak kiváló lett. Ez a film talán nem a legjobb Sonny Chiba film, és talán nem is a legjobb Golgo adaptáció, de hogy a 70-es évek egyik legfaszább naiv akciómozija, az olyan biztos, mint Duke Togo keze a ravaszon!
A gyilkosnak a rendőrök képtelenek a nyomára bukkanni, végül az agyalágyult Ah Shaw-t (Norman Chu, Bastard Swordsman) tartóztatják le, pedig nincs ellene semmi bizonyítékuk. Közben Lin többször is látni véli Yuen Yuen-t a lepukkant bérházban, ahol a nagyanyó lakik, ám mikor utánaindulna a jelenésnek, az mindig kereket old. Lin egy idő után már nem bírja a feszkót, és maga áll neki kinyomozni, hogyan is halt meg valójában barátnője és a fiúja...
Alison Lohman sírban turkál, gennyet nyel, vért spriccel, és egy öregasszonyt rugdos. Mi pedig, amikor már azt hittük, hogy Hollywood feláldozta Sam Raimit a nyálas szuperhősfilmek oltárán, egyszercsak visszakapjuk a rendezőt olyannak, amilyennek sok-sok évvvel ezelőtt ismertük, és szerettük meg: egy lelkes mozimágusnak, aki egyszerre hozzá ránk a frászt, és dolgozza meg rekeszizmainkat. 
A Pokolba taszítva jól bevált séma szerint épül fel: egy bevezetőben előrejelzik nekünk a főhősre váró borzalmakat, és szegénykénk fejére a karakterek felvázolása után nem sokkal már hullik is az átok – aztán jön a hatástalanítására tett kísérletek sora, természetesen egy okkult szakértő segítségével, a kudarcok és a teljes reménytelenség (meg egy macska elföldelése) után az édes bosszú, majd pedig a kellemesen szemét csavar a végén. A cselekményt tehát rutin szülte, de ez sosem jelentett problémát Raiminél, hisz humora és ötletei segítségével már az Evil Dead filmekben is frenetikusan el tudta adni a legbanálisabb szituációkat is. Nincs ez másként most sem: bravúrosan egyensúlyozik az ijesztő, undorító jelenetekben bőven megmártózó horror és a játékosan túlzó, eszement komédia között, burleszkszerű haláltánccá fokozva Christine vesszőfutását. Mindezt szépen megtámogatják a többnyire szándékosan sarkított mellékkarakterek, a karót nyelt anyósjelölttől a szkeptikus vőlegényen át a kétszínű, aljas munkatársig, akiknek fő funkciója az, hogy a rémisztő jeleneteket helyzetkomikumokkal párosítsák (ld. a férjjelölt szüleinél elköltött megismerkedős vacsorát, amibe Lamia természetesen belerondít). 
A rajongók persze hőbörögtek, amikor kiderült, hogy Raimi a PG-13-as besoroláshoz igazítja a filmet, de bármennyire is szeretnek manapság belekben turkálni a gagyibbnál gagyibb Fűrész-folytatások és lelki társaik, egyrészt a horror színvonala még mindig nem áll egyenes arányosságban a kiöntött vér mennyiségével, másrészt pedig a Pokolba taszítva a fenti korhatár keretein belül is kellően ijesztő és gusztustalan. A vér ugyan csak egyszer spriccel, és akkor is komikus elemként, de a játékidő során mindenféle testnedvek folynak mindenféle nyílásokba, ahová nem kellene nekik, és ez általában semmivel sem kevésbé sokkoló, mint egy premier plános szívkitépés… sőt! A Pokolba taszítva talán egyetlen nagy hátránya a menthetetlenül viszonyítási alapot jelentő Evil Dead filmekkel szemben a főszereplő személye: Alison Lohman sem karakteréből, sem színészi játékából adódóan nem emelkedik a szürke átlaghősök felé, az őrülten cool Bruce Campbellhez meg hasonlítani sem érdemes. Persze láncfűrészkezű hősünkkel egyrészt nem működött volna a történet morális tanulsága (mondjuk az elvicceléseknek köszönhetően itt is csak alig), másrészt meg neki amúgyse hitte volna el senki, hogy nem rugdossa vissza Lamiát egészen a Sátán küszöbéig, miután felnégyelte az átokszóró vén ribanc hulláját. 
Jeff Lieberman már korábban is csinált furákat: amellett, hogy a Just Before Dawnt sokan a nyolcvanas évek egyik legjobb slasherjének tartják, rendezőnk már a hetvenes években belemászott a divatműfajokba, rendesen szét is barmolva őket – attól függetlenül, hogy nem minden esetben paródiáról volt szó. A Squirm, minden freudista nedves álmaként, a gyilkoskukacos horrorfilmek és a szerelmi-háromszög történetek metszéspontjára próbálta pozícionálni magát, valójában nem sok sikerrel, viszont annál több harapós homokféreggel és egy kellemes fináléval. A legendás gilisztáshorrorral egy évben készült, még annál is legendásabb Blue Sunshine pedig a jó öreg őrület-drog toposzával játszott el, a mai napig élvezhető módon. Mindez nem homályosítja el azt a tényt, hogy Jeff Lieberman karrierjének legbetegebb projektje kétségkívül a Végtelen Történet 3 forgatókönyve volt, ami után rendezőnk lényegében egy évtizednyi hallgatásba burkolódzott (mondjuk, meg tudom érteni). A visszatérést jelentő Satan’s Little Helper ránézésre nem sok jóval kecsegtetett: HD-kamerával forgatott agymenés aprópénzből, ráadásul slasherkomédia, lerágott csont, meg úgy egyáltalán, minek? Egy dolog miatt máris megérte: Lieberman, mainstream kollégáival ellentétben, mert olyan igazán vérgeci lenni.
A kis Dougie hamisítatlan protogeek: egész nap a kis kvarcjátékán (ennek neve a Satan’s Little Helper) lógó kis görcs, saját anyja és nővére kivételével mindenki rühelli, és a film körüli beszélgetések egyik kardinális kérdése, hogy akkor ő most retardált vagy csak kicsit. A játék lényege: segédkezni a Sátánnak a legkülönfélébb gonosztettek véghezvitelében, úgymint terhes nő elütése bevásárlókocsival (50 pont), vak emberrel ugyanez (100 pont), ésígytovább. A minden ízében idegesítő kiskölyköt csak az választja le a kisképernyőről, hogy itt a Halloween és a jelmezes lejmolás ideje. (Némiképp megnyugtató, hogy ahogy nálunk felváltotta a húsvéti tojást a papírpénz, úgy a tengerentúlon is megfigyelhető ugyanez a tendencia: Dougie anyukája már egydollárosokkal várja látogatóit.) Beöltözik a Sátán Kicsiny Segítőjének, nekivág a kisváros utcáinak és egyszercsak összefut munkáltatójával. Mármint valakivel, aki Sátánnak öltözött, vagy talán az is, de egy biztos: embert ölni azt szeret és cseppet sem bánja, ha egy kvázi-retardált kisfiú mellészegődik, hogy sok-sok móka és kacagás közepette néhány cizellált gyilkosság mellett a kvarcjáték gegjeit is valóra váltsák.
A Satan’s Little Helper fő erőssége, hogy Lieberman paródia helyett mert vérbeli komédiát forgatni. Filméjének fő humorforrását nem a kívülről fújt műfaji sémák és filmidézetek kiforgatása jelenti (lásd például a Friedberg/Seltzer-páros végtermékeit), hanem elsősorban a „félreértések vígjátéka”, megfűszerezve néhány olyan valóban emlékezetes kreatív killel, mint a festőecsetként használt házimacska (aminek látványára vélhetően millió Postal 2-rajongó kapott a szívéhez). Lieberman le sem tagadhatná exploitation-gyökereit: az olyan, szinte örök tabukat, mint a (retardált) gyerekekkel és terhes nőkkel nem baszakszunk, a lehető legkéjesebb vigyorral szegi meg, mintegy visszarepítve nézőjét olyan csodás filmek aranykorába, mint a Grizzly vagy a Night of the Lepus. Bár lassan indul be, a Satan’s Little Helper attól a pillanattól a székhez szegezi nézőjét, hogy feltűnik a vásznon Joshua Annex és az ő feledhetetlen jelmeze. Mert valljuk be, ennek a Sátán-rucinak még Varg Vikernes is csudájára járna.
Tegye mindenki a szívére a kezét: lehet nem szeretni egy olyan filmet, amiben Fred Williamson szivarral és vidám grimasszal a szájában, félkézzel, lazán tartott géppuskával kaszálja az egyetlen rövid sorozat után is tucatjával hulló náci tetveket, miközben csak a levegő nem robban körülötte? Az 1978-as Inglorious Bastards egyike azon csapnivaló exploitationöknek, amik minden sutaságuk ellenére, illetve részben pont azok miatt, rohadtul szórakoztatók – nem csoda, hogy Quentin Tarantino számára is inspirációt jelentett. 
Enzo G. Castellari beszédes című spagettiwesternekkel (Go Kill Everybody and Come Back Alone) szerzett hírnevet magának a ’60-as években, és mindig elég vastag volt a képén a bőr ahhoz, hogy neves elődök munkáit másolja műveiben, akár a történetet, akár a stílust illetően (1980-as Great White című horrorját kitiltották az észak amerikai mozikból, mert a Universal pert indított ellene Spielberg Cápájának plagizálásáért – és nyert). Az Inglorious Bastardshoz (olasz címének nagyjábóli fordítása: az a rohadt páncélvonat) lényegében összemosta a Piszkos tizenkettőt a Kelly hőseivel, megfűszerezte némi Sam Peckinpah-stílussal, aztán jól roskadásig rakta soha véget nem érő akciókkal, egy rakás B-színész által alakított, foghegyről beszélő karakterrel, egy kis rasszista felhanggal, tökpucéran fürdőző és szintén tökpucéran harcoló német katonalányokkal, és egyéb bájos exploitaton elemekkel. 
Persze így sem lehet ezt komolyan venni, de Castellari mindannyiunk nagy örömére nem is várja el, hiszen a hullahegyek állandó poénkodások közepette emelkednek, a szereplők pedig már szinte arcátlanul lazák. Bo Svenson, a szedett-vedett csapat, részben „leszarom” habitusú, részben viszont nagyon is patrióta vezetőjének szerepében annyira cool, hogy kezdetben le se veszi a napszemüvegét, Fred Williamsonnak meg napszemüveg se kell, hogy cool legyen. Neki elég egy soha el nem fogyó szivar, miközben minden fedezék nélkül, félkézzel szórja az ólmot az ellenre, és zavartalanul hányja a halálfelesleges kommandós bukfenceket a robbanó bombák közepette. Látszik a vigyorán, hogy imád nácikat lyuggatni. Mi pedig imádjuk nézni őt közben. Az egykori maffiatag, mellesleg arrogáns, kötözködő és cinkos vigyorú szemétláda, Tony (Peter Hooten játssza, egészen kiválóan), a harsány, enyves kezű Nick, és a beszari műszerész, Berle, nagyszerűen egészítik ki a nyilvánvalóan kicsit sem eredeti, viszont pokolian szórakoztató csapatot (sőt, még maga Castellari mester is feltűnik egy náci tiszt szerepében). Az sem mellékes, hogy ezek a karakterek, ha arra kerül a sor, úgy képesek meghalni a jó ügy érdekében, hogy semmit sem veszítenek rohadék image-ükből, és nem rángatják le a filmet egy nyálban fürdő amerikai megváltástörténet megalázó szintjére. Az Inglorious Bastards még megkérdőjelezhető pillanataiban is a ’70-es évek egyik legtökösebb exploitation filmje. Szórakoztató, akár egy haldokló náci. 
Láttál már olyan filmet, ami közben az jutott eszedbe, hogy a következő egy hétben vagy konstans merevedésed lesz, vagy egyáltalán nem fog felállni? (A hölgyek nekik megfelelően variálják át a kérdést.) Clive Barker Hellraiserének mocskos, visszataszító, mégis, betegesen izgalmas szexualitása cafatokra tépett emberi testekkel és erőteljes szadomazochista felhanggal borzolja az idegeinket – olyan kombináció ez, amit senki nem felejt el egyhamar. És a szélsőségek közti határokat elmosó, szélsőséges érzelmeket kiváltó horror két folytatásával együtt, végre-valahára egy tisztességes kiadvány formájában érhető el itthon. Nagy örömünkben nyúzzunk meg együtt valakit! 
„We’ll tear your soul apart.” Egyetlen mondat, és kész, beszartál. Ami kínos, mert ez a játékidő vége felé hangzik el, és akkor már nem sok minden fér a gatyádba. A horrorfilm a történetének egyik legsótlanabb korszakát élte éppen, amikor Clive Barker úgy döntött, hogy vizuális formában önti a gyanútlan nézők nyakába az 1986-os The Hellbound Heart című művének rettenetes rémálmait. És hogy miért is voltak azok a nézők gyanútlanok? Mert az említett kisregény témája és stílusa sehogyan sem passzolt az akkori mozis trendekhez. A’80-as évek második a roppant felkapott slasher lassan kezdett megfulladni saját, paródia felé hajló folytatásainak vérében, a horror jobbára egyenlő volt az idétlen maszkjuk alatt légzésproblémákkal küszködő, kinyírhatatlan/túl sokszor kinyírható sorozatgyilkosokkal, és a lengén vagy sehogy nem öltözött agyhalott, majd pedig ténylegesen halott tinilányokkal – és nem nagyon jutott eszébe senkinek, hogy ezen változtatni kéne. Freddy, Jason és Michael Myers két ámokfutása között azonban mozikba került a humort és iróniát nem ismerő Hellraiser, ami kényelmetlen hatékonysággal juttatta eszébe a közönségnek, hogy milyen az igazi, borzalmakkal és rettegéssel teli, zsigerekig hatoló horror.
A Hellraiserben ugyan van egy sikoltozó fiatal szépség, de semmi másban nem hasonlít a kor jellegzetes zsánerfilmjeihez. Barker első egészestés rendezését leginkább úgy lehet jellemezni, mint egy horrorba oltott szadomazochista szerelmi történetet, egy szexuális kielégületlenség és frusztráció fűtötte családi tragédiával a középpontban. Itt még nem a híres kenobiták az igazi ellenségek, sőt, nem is igazán gonoszok ők, csupán teszik a dolgukat – azt viszont megállíthatatlanul, ripacskodás és üvöltözés nélkül, jéghideg precizitással. Ezek ellen nem tehetsz szart sem, hiába fogsz kést, baseballütőt, akármit, még csak a közelükbe sem jutsz, ha megjelennek, legfeljebb menekülhetsz, de azzal sem mész sokra. Nyilvánvalóan idegborzoló megjelenésük mellett ezért is olyan átkozottul félelmetesek, na meg azért, mert szinte semmit nem tudunk róluk, így az ismeretlentől való rettegést jelképezik. De az igazi gonosz persze már megint az ember: a vágy, a szex és a gyilkosság minden idők egyik legfelkavaróbb és legbizarrabb szerelmi háromszögét rajzolja ki, amelynek résztvevői tökéletesen alkalmasak rá, hogy a gyönyör utáni hajszában segítség nélkül is elpusztítsák önmagukat – a kenobiták csak ennek a nélkülük is gusztustalan viszonyrendszernek a rothadt gyümölcseit aratják. 
Nincs is annál rosszabb, mint amikor egy nagyszerű filmet a folytatásban saját alkotója erőszakol meg, majd pedig szed darabokra, és rak össze belőle valami (majdnem) egészen mást. Clive Barker pedig pontosan ezt tette. A Hellraiser második részének ugyan már csak producere és társírója volt, a rendezői székében pedig Tony Randel (Def-Con 4) ült helyette, így nem ő az egyetlen, aki megérdemelné, hogy néhány kampó beakadjon a bordái közé – de még így is furcsa látni, hogy hagyta, hogy az általa teremtett mítosz ennyire más irányt vegyen, és így felcserélődjenek benne a súlypontok. Mert bár a Hellbound alig pár órával játszódik csak az első felvonás után (és mindössze hetekkel annak premierjét követően kezdték forgatni), mégis annyira különbözik tőle, amennyire az csak a cselekmény ilyen közvetlen folytatásánál lehetséges. 
Clive Barker vérére mondom, ezt már nem kellett volna. Ha a második résszel abbahagyják a sorozatot, már akkor is eggyel több film van a kelleténél, de a Pokol a Földön tényleg kiborította a bilit (hát még a további folytatások). Ezt Barker is érezhette, mert Anthony Hickox (Waxwork) e kenobita kínzóeszköznek való harmadik felvonása után inkább fogta magát, és kiszállt az egész hóbelevancból (már ennek is csak executive producere volt, szóval a sztorihoz nem sok köze lehetett, és egyébként sem nagyon rejti véka alá, hogy nem elégedett a sequelekkel). A Hellraiser III. elköveti a legnagyobb hibát, amit elkövethet, és Pinheadet egy egyszerű tucatgonosz szintjére alacsonyítja, aki csak abban különbözik az átlagos szörnyektől/démonoktól, hogy némileg jobban néz ki náluk, és van néhány ütős egysorosa.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a félelmetes Pinheadből egy rohanó nőt fenyegető sétatempóban üldöző, közepes slasherbe való természetfeletti tömeggyilkos válik, aki válogatás, ok és értelem nélkül öl mindenkit, aki elé kerül, csak azt nem, akit igazán kéne neki – mert ugyan hatalmában áll felrobbantani a fél utcát a menekülő Terri körül, benne mégsem tud egy karcolásnál nagyobb kárt tenni. Ráadásul az áldozataiból általa teremtett kenobiták annyira cikik, hogy benzines palackokat hajigálnak. Még jó, hogy kalasnyikovot tárazni nem látjuk őket. Ellenben egyiküknek legalább van egy kamera a fejében, és olyan filmes bukéjú beköpései vannak, hogy „Ready for your close-up?” – merthogy halála előtt operatőr volt, nagy poén, mi? De már az ígéretesen induló diszkós mészárlásnál világos, hogy az egész filmet ki lehet vágni a kukába: a vérfagyasztóan nyugodt Pinhead helyére egy hisztérikusan röhögő, ripacskodó Freddy-klón kerül, és a hangsúly a nyomasztó brutalitás és atmoszféra helyett azon van, hogy minél több pihentagyú, rajzfilmszerű halálnemmel (repülő CD-k, tőrbe formált jégkockák) keltsék a nézőben a kreativitás illúzióját. Úgyhogy még a gore sem ér sokat.
Kézenfekvő ötlet volt, hogy a három első filmet tartalmazó doboz a kenobitákat előhívó puzzle kockát formázza – jól is néz ki, bár kivitelezése egyszerű (az angol verzió azért jóval pofásabb és elegánsabb, és egy kis füzet is tartozik hozzá), és némileg kiábrándító, hogy a mágnessel rögzített, „kétdimenzióssá” lenyíló oldalak kockaformáját összecsukott állapotukban egy sima, üreges, vékony kartondoboz tartja meg. Kicsit nehézkes a lemezek be- és kivétele is, de összességében kétségkívül baromi jól mutat a polcon, és egy rajongónak mindenképpen nagy öröm kézbe venni. 
Az első film lemezén rögtön három audiókommentáron is végigrághatjuk magunkat. Az elsőben Clive Barker egyedül, a másodikban Ashley Laurence-szel, Pete Atkins moderátori felügyelete alatt beszél és sztorizgat, főleg a forgatás körülményeire, kulisszatitokra és érdekességre koncentrálva – bár sok az átfedés a kettő között, a rajongóknak mindenképpen érdemes meghallgatniuk őket. A harmadik egy magyar szakértői kommentár Lunczer Gáborral (Fangoria), Hámori Dániellel (kritikus és maszkmester) és szeretett főszerkesztőnkkel, Wostry „valamicskét értek a horrorfilmekhez” Ferenccel, ebben főleg a film hatásmechanizmusát és Barker életművét boncolgatják, alaposan kitérve többe közt a folytatásokra is (kár a bosszantó alapzajért a háttérben). 
A Potter sorozat Birodalom visszavágja: sötétség, halál, gyilkosság, titkok, feltámadó hullák és gonosz minden sarkon, de azért van idő becsípett Hermionéra, bimbódzó tiniszerelmekre, féltékenységi rohamokra és egy frenetikusan bolondos Jim Broadbentre is.
A Félvér Hercegben immár szinte minden a Sötét Nagyúr, Voldemort múltja és lehetséges jövője körül forog – méghozzá anélkül, hogy egy villanásnyi flashbacket leszámítva az őt alakító Ralph Fiennes egyáltalán felbukkanna benne. Dumbledore Harry segítségét kéri annak kifundálásában, hogy hogyan állhatják útját a hatalomra törő gonosz mágusnak, és ez persze veszélyes kalandok egész sorához vezet. Voldemort csatlósainak ugyanis megvan a maguk küldetése uruk győzelmének bebiztosításához, amiben nagy szerep jut a Harry örök ellenlábasának számító Dracónak is. 
Akadnak még kisebb-nagyobb aránytalanságok és sutaságok, részben mert akárcsak a könyvben, Harry barátai most először itt sem aktív részesei a cselekménynek, részben pedig mert az alkotók egy zsáknyi műfajjal bűvészkednek (a fantasy kap még egy kis drámai, tiniszerelmes, komikumi, sőt, horririsztikus mellékízt is), és az átmenet köztük nem mindig szerencsés, még ha önmagukban mind meg is állják a helyüket. Általában azért sikerül fenntartani az egyensúlyt, főleg mert annak legkényesebb eleme a romantikázás, abban pedig a Félvér Herceg csaknem hibátlan: a főszereplők amolyan kamaszosan kusza, túlkomplikált és felfújt nőügyei megmosolyogtató bájjal és finom humorral oldják feszültséget. Így a film a kevés akció ellenére is lendületes, a két és fél óra hamar elszáll, egyébként pedig a néző pontosan azt kapja, amit egy jó Harry Potter adaptációtól elvár: szokásosan színvonalas trükköket, elegánsan borongós, gyönyörű képi világot, varázslatos zenét (nemcsak Yates, de komponistája, Nicholas Hooper is összekapta magát az előző, igencsak semmilyenre sikerült felvonás óta), és remek brit színészek egész sorát. 
A show-t, mint mindig, most is Alan Rickman lopja el, még oly kevés jelenetével is, a kedvére, ízléssel bolondozó Jim Broadbent (az új bájitaltanár, Horace Slughorn szerepében) pedig újabb kiváló adalék az illusztris gárdához. A fiatalok is egyre jobbak, Emma Watson és Rupert Grint már egész meggyőző, és bár Daniel Radcliff még mindig a leggyengébb láncszem, rajta is határozottan látszik a fejlődés. Érdemes viszont megemlíteni a kisgyerek (Hero Fiennes-Tiffin) és tizenéves Voldemortot alakító színészeket is, akik egészen hátborzongatóan játszanak, és a Sötét Nagyúrnak az egész filmet meghatározó, fenyegető jelenléte nem kis részben az ő érdemük (meg persze a kriptahangulatú flashbackeké, amikben szerepelnek). Harry Potter szekere 1997 óta robog, és bár könyves pályafutása után hamarosan a mozis is befejeződik, mágikus ereje még mindig töretlen. A hatodik rész nem egyszerűen csak jó szórakozás, de röhögve maga mögé utasítja a nyár többi blockbusterét. Az meg, hogy ez inkább a Félvér Herceget dicséri, vagy amazokat minősíti, már más kérdés. 
Bár John Sturges legnépszerűbb filmje a Hét mesterlövész (amelyet soha a büdös életben nem sikerült megkedvelnem, már gyerekként sem szerettem), munkásságának fennmaradó része szinte csak jobb filmekből áll (A nagy szökés, Újra szól a hatlövetű, Bad Day in Black Rock és sok másik.) Ez az 1959-es western a legizgalmasabb munkái közé tartozik, egyfajta High Noon-parafrázis, csak éppen Zinnemann filmjénél kevesebb benne a prédikálás és nagyobb a bodycount.
Ki gondolta volna, hogy majd látunk valaha olyan filmet, amiben Jackie Chan nem képes elbánni néhány kötekedő suhanccal, viszont parancsra embert öl? Ki hitte volna, hogy láthatjuk majd egyszer, amint a burleszk-kungfu császára éppen egy prostival kefél? Ki gondolta, hogy Jackie egyszer majd egy keserű emberi drámával elkevert véres gengszterfilmben fog grimaszok és akrobatikus mutatványok nélkül, komolyan színészkedni? Szerintem senki, maximum csak reméltük. Hát íme!
A 90-es évek elején Steelhead a kínai traktorszerelő szerelme, Xiu Xiu (Xu Jinglei) után indul Japánba. Papírok nélkül, illegális bevándorlóként érkezik meg Tokióba, ahol Jie (Daniel Wu) nevű cimborája és a többi kínai bevándorló segítségével próbál megélni úgy-ahogy tud, lehetőleg minél becsületesebben, de előbb-utóbb rákényszerül, hogy piti balhékban is részt vegyen. Teljesen lesújtja, miután megtudja, hogy Xiu Xiu azóta az egyik jakuza csoport főnökének, Eguchi-nak (Masaya Kato, korábban egyébként Ken Watanabe volt a szerepre szánva) a felesége lett. Amikor Steelhead megmenti Eguchi életét, a hálás oyabun felfogadja őt testőrének, és a szolgáltatásokért cserébe pénzt és saját területet ad neki. Steelhead azonban nem igazán tud mit kezdeni a hatalommal, ő nem akar többet, mint legálisan élni és dolgozni Japánban, de a barátai viszont másképpen gondolkodnak. A kábítószer megjelenésével együtt megindul a belső bomlás, ráadásul az Eguchi-val kötött szövetség is igencsak csípi a többi jakuzaklán szemét.
A film valóban inkább a dráma felé húz, ezért szélsebes tempóra ne is számítsunk, ugyanakkor mint gengszterfilm sem vall kudarcot. A Shinjuku Incident a sztorit tekintve akár a kínai Sebhelyesarcú is lehetne, és eleinte látszólag ugyanazt a klasszikus felemelkedés sablont is követi, de Tony Montana-val szemben Steelhead egy erkölcsös, állandóan a morális kételyeivel küzdő figura, aki igazából a légynek sem tud, illetve nem is akar ártani. Nem a hatalomvágy és nem is a pénz hajtja, mindössze biztonságos életre vágyik saját maga és a barátai számára. A bűnözésre is csak a csalódottság, a kilátástalanság és a többi ázsiai banda zaklatásai miatt adta a fejét. Társai eleinte tisztelik, és kiállnak mellette, de a pénz és a hatalom nagy úr, és ezzel a szelíd magatartással nem lehet túlélni Shinjuku-ban. A második félidőben már természetesen jobban felpörögnek az események, több lesz az akció is, és ezzel együtt már gyakrabban folyik a vér is, a jakuzák ugyanis nem igazán válogatnak se időben, se helyszínben, sem pedig fegyverben, ha leszámolásról van szó. Persze a legnagyobb és abszolúte nem hősies „bloodshed” a végére jut, ahol sajnos a jakuzák félelmetes ostroma kicsit kaotikusra sikerült, és a sötét helyszín is sokszor inkább csak sejttet, mint mutat. Mindenesetre valószínűleg ez Jackie legvéresebb mozija, bár szerintem egy kicsit még több is belefért volna, de hát ugye ez mégiscsak elsősorban egy dráma!
És ha már dráma! Jackie alakításáról nehéz nyilatkozni, mivel az általa megformált karakter eleve egy szolid, mérsékelt temperamentumú egyszerű kis figura, amihez azért különösebb erőfeszítéssel járó színészi játék nem igényeltetett. Valljuk be Jackie-t gyakorlatilag sokszor még a sokadrangú mellékszereplők is lejátsszák a vászonról, illetve a képernyőről, de azért a képességeihez mérten, nagyon is tisztességesen oldotta meg a feladatot. (Bevallom nekem azért eleinte nehéz volt megemészteni ezt az olykor teljesen kiszolgáltatott, elveszettnek tűnő karaktert, mert hát a berögződés ugye bennünk van, és ugye az ember automatikusan várja azt a falra felfutós, hátraszaltós rúgást, azt a kabátot a fejre húzós trükköt, meg hogy egy fejtetőre mért ütés után bizarr grimasszal a képén megrázza az öklét fájdalmában.) A Jie-t alakító Daniel Wu játéka viszont mindenképpen említésre méltó, és neki is volt a legnehezebb dolga, mivel az ő karaktere az, aki a film során a legnagyobb átalakuláson megy keresztül, a barátságos, megnyerő fiatalemberből előbb egy megtört és csalódott férfi, majd egy pszichopata junkie válik. (A másik legenda Yasuaki Kurata sajnos ezúttal is csak epizodikus szerepet kapott, mint kíméletlen jakuzafőnök.)
A film technikailag nem különösebben figyelemreméltó, a sztori viszont valójában csak a szokásos gyermekbetegségekkel küzd, vagyis itt-ott ráfért volna még némi utómunka, kicsit több fordulat bele, talán némi támpont sem ártott volna, hogy mennyi idő is telt el közben, valamint néhány karakter kaphatott volna valamivel több funkciót is (a várt romantika pl. nem bontakozott ki, így Jackie újdonsült barátnője ha nem is felesleges, de mindenesetre üresen hagyott karakter lett), de összességében azért kerek minden.
L
Az író-rajzoló felkészültsége, tudása több mint imponáló, nem a száraz történelmi adatokat sorolja, követve a szokásos kronológiát, hanem könnyed formában, de mégis kellő alapossággal mélyed bele az emberiség művelődéstörténetébe. Igaz, az első kötet nyitányában még sehol sincs az ember: Gonick a Nagy Bummal indít, és részletesen bemutatja az élet kialakulásának folyamatát. Amit persze még az „valódi tudósok” sem ismernek igazán, a könyvnek ez a része így aztán inkább csak hipotézisek gyűjteménye, igaz, ezt Gonick a saját magáról mintázott, az egyes fejezeteket felvezető narrátor segítségével be is vallja. A szerző, egyébként nem túl cizellált, humora itt még nem érvényesül annyira, nem is könnyű viccesen prezentálni a sejtosztódást, vagy az ordovícium-kori izgalmakat.
Gonick rajzai egyszerű fekete-fehér karikatúrák, amelyek tökéletesen megfelelnek a célnak. A fejezeteket általában egy egész oldalas panorámaképpel nyitja, de utána főként az egy-két vonással megrajzolt figurákra koncentrál, statikus, „beszélőfejes” panelek viszont alig vannak, szinte mindig mozgásban vannak a szereplők. Egyedül az utolsó fejezet lóg ki a sorból, ott mintha Gonick elfáradt volna, mert sokkal vázlatszerűbbnek, elkapkodottabbnak tűnnek a rajzok.
Ám ezzel a problémái csak elkezdődnek. Michael családja képtelen fizetni a kórházi számlákat, ezért Eastland elhatározza, hogy a maffiától zsarol ki pénzt barátja számláinak rendezése végett. Elrabolja a helyi keresztapát, és amikor az vonakodik együttműködni, egy ipari daráló segítségével hamburgerhúst csinál belőle.
Utóbbiról azonban kiderül, hogy valami szenátor volt életében, és ettől fogva Dalton detektív sem nézheti tovább karba tett kézzel az Exterminátor (=Csótányirtó) ámokfutását, főleg azután nem, hogy a CIA is bekapcsolódik a nyomozásba (szerintem a forgatókönyvírók utóbbi mozzanatnak kicsit utánajárhattak volna, anyaföldön lezajlott szenátorgyilkosságok ügyében az FBI jár el…)
Glickenhaus rendezése itt nyögvenyelős, suta, sőt, a dilettantizmus szélén egyensúlyozik - kb. egy fokkal jobb csak annál az amatőrködésnél, amit pl. Wes Craven művelt a Last House On The Left esetében. Hogy mégis mindkét film klasszikussá lett, az alkotóik elkötelezettségének köszönhető: lehet, hogy egyiküknek sem volt még csak halvány lila fingja sem arról, hogy hová kell tenni egy kamerát, de filmes elképzeléseik tűzön-vízen való általzavarása egy határozott, komor, kompromisszumoktól mentes – ugyanakkor persze a kommersz sikert nyálcsorgatva áhító – low budget, sőt, majdnem no budget apokaliptikus víziót eredményezett.
Egy volt CIA-ügynököt utolér a múltja, és arra kényszerül, hogy visszatérve a régi módszerekhez, kinyírjon mindenkit, aki a szeme elé kerül. Múlt vs. jelen, harcos férfi vs. aktakukac politikus, régi értékek vs. új világ, kilőtt golyók vs. puha emberhús. Ha minden igaz, nemsokára a mozikban is.
A történet vékonyabb egy cérnaszálnál is, az, hogy működik, Ellis és rajzolója, Cully Hamner hozzáértésének, kreativitásának köszönhető – vagyis a Red esetében egyáltalán nem a koncepció számít, hanem a kivitelezés. Ellis mesterien (ennél visszafogottabb szó használatának itt nincs értelme) mutatja be nekünk főhősét, Paul Mosest. Egy olyan férfit ismerhetünk meg, aki fél életét végigmészárolta a kormány szolgálatában, és akit ez a múlt természetesen kísért, de azért olyan nagyon nem veszi a szívére: úgy van vele, hogy azt tette, amit tennie kellet, és mindaz, amit elkövetett, nem az ő, hanem a világ számlájára írható. Azaz Ellis úgy lop tragikus árnyalatot Moses múltjába, hogy közben nem esik a melodráma csapdájába, hőse nem kesereg, sír-rí, és az olvasótól sem várja el senki, hogy mélységes sajnálatot érezzen iránta – ezzel szépen el is kerüli a hasonló témájú történetek igen gyakori csapdáját. 
Az persze nem kérdés, hogy Mosesnek sikerül-e kiiktatnia mindenkit, akit akar: a karakter és a sztori hangulata is egyértelművé teszi, hogy olyan ő, mint egy fék nélkül száguldó mozdony, és azt is tudjuk, hogy végül milyen sors vár rá. Így ami marad, az szimplán a kivitelezés csodálata: Ellis fantasztikusan építi fel a sztorit, kiválóan írja meg mind a karaktereket, mind a sallangok, poénkodások nélküli, lényegretörő dialógusokat, igazán mégis Cully Hamner lehel életet a sztoriba. Már az figyelemreméltó, ahogy az első oldalakon, mindössze képekkel, szinte teljes egészében szöveg nélkül, bemutatja Mosest, vagy ahogy később pár képkocka segítségével elmeséli egy tipikus napját. Az akciójelenetek pedig szenzációsak: Hamnernek kivételes érzéke van a dinamikához, panelelrendezései és formái igazi, filmszerű élményt varázsolnak Ellis történetéből. De a legnagyobb dicséret alighanem az arcábárzolást illeti. Hamner rendkívül kifejező vonásokkal és mimikával ruházza fel a főszereplőket, Moses arcát mintha bunkóval faragták volna kősziklából, a kivégzését elrendelt CIA-vezető pedig természetesen pont az ellentéte, vagyis zsíros, puha és a keménységnek még csak a szikrája sem látszik rajta. 
1966: miközben itthon javában zajlik a Táncdalfesztivál és az MSZMP KB büszkén számol be arról, hogy sikeresen visszaszorították a galeriket és a hippiket, akkor Angliában egészen más tartotta lázban az embereket - legalábbis a Rockhajó szerint: ez pedig a Radio Rock kalózrádió élőben az Északi-tengerről, ahol a legmenőbb zenéket adták a legmenőbb DJ-k - éjjel-nappal. Ebbe az úszó Rock'n'Roll mennyországba érkezik meg a tizennyolc éves Carl (Tom Sturridge), hogy keresztapjánál, Quentinnél (Bill Nighy) töltsön el némi időt, miután kirúgták az iskolából. Ebbe az idillbe fog hamarosan belerondítani Dormandy kabinetminiszter (Kenneth Branagh), aki úgy dönt, rövid úton leszámol a kalózrádiókkal és lehetőleg a Rock’n’Rollal is, örökre…
Azonban a többi elvárást a film teljesíti: itt a hatvanas évek, amely lehet, hogy csak annyira tükrözi a valóságot, mint a Made in Hungária, de itt sem ez a lényeg: zenék, ruhák és The Artist Formerly Known as Rhys Ifans – aki a hatvanas évek legkúlabb arca. Megidéződik egy jelenet erejéig Morricone zenéje, felcsendül megint a „Won’t Get Fooled Again”, és végre nem David Caruso teszi fel napszemüvegét közben agyonszűrőzött aranysárga háttérben. És ugyan belepréselődött valahogy némi szerelmi szál is a történetbe, senkit nem fog kizökkenteni 129 percnyi múltidézésből. 
Mindezek mellett azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Richard Curtis lassan ötvenhárom éves, és érzi, hogy öregszik: ilyenkor az ember szívesen felidézi a fiatalkorát, és nagyon könnyen talál ki maga helyett egy tizennyolc évest (Tom Sturridge), aki olyasmiket él meg, amiről ő maga csak álmodozott. És újraírja a történelmet lányokkal, arcokkal és nagy nagy bulizásokkal. Ettől elérzékenyül – mint a második óra elejére a film is, és könny szökik a szemébe. Főleg az utolsó felvonás tűnik úgy mint egy vén fiatalember dala: sziruposan érzelgős, és hiába figurázza ki a Titanic végét, akkor is tagadhatatlanul hollywoodi a befejezés: gyanítom, hogy a forgatókönyv eredetileg nem pontosan így ért véget. Valószínűleg ha idősebb lennék húsz évvel, nem is akarnám másmilyenre. 
A történet vérprofi felépítését vagy az emlékezetes, ikonikus kompozíciókat már Yvonne is méltatta, egy valamiről nem ejtett szót, pedig ebben (is) világbajnok A betolakodó. Szerény véleményem szerint ennyire zseniálisan filmen még sehol senki nem használta az elektronikus zajzenét. Zörejek, zúgások, prüttyögések, sípolások, torzított basszusok és dobok - néhol észrevétlenül erősödnek fel, hogy súlyosbítsák vagy ellenpontozzák a brutális képeket, aztán a csúcsponton hirtelen elhallgatnak, még nyomasztóbb hatást keltve. François-Eudes Chanfrault - így hívják a zeneszerzőt, ő volt a Magasfeszültség komponistája is, jegyezzük meg a jóember nevét, mert egy zseni.
A Cinetel kiadványait korábban már ostoroztam a mérsékelten igényes külcsín miatt, ezt megtehetném most is, de ezúttal elnézőbb leszek. A borítón virító "Megdöbbentő őrület" felirat valóban nem túl ízléses, ahogy a vérnyomokról is látszik, hogy utólag lettek odafotosoppolva, de egy exploitation eszközökkel élő film esetében talán bocsánatos bűn az exploitation-marketing használata. Fontosabb inkább, ami a lemezen van. A képpel maximálisan elégedett voltam, a sötétben játszódó jelenetek is kellően kontrasztosak. A magyar szinkron hiányzik (nekem speciel annyira nem), és az extra szekciót is csak egy előzetes és képgaléria jelenti, de ennyi pénzért balgaság is lenne többet elvárni.
Keménykötésű csávó stukkerrel a kezében, borostával a pofáján, vagány, fekete bőrdzsekiben, hol „mi a franc ez?”, hol meg „szétlőlek, kisapám” tekintettel a szemében, katonáktól, vámpíroktól, gólemektől vagy éppen kísértetektől űzve. Az alkotók és a kiadó nem árulnak zsákbamacskát, a hamisítatlan ponyvahangulat már rögtön a borítókra vetett első pillantás után keblére öleli az olvasót, és most őszintén: kell ennél több egy igazi geeknek? 
Mauro Boselli és Maurizio Colombo tesznek a klasszikus vámpírmitológiára, és saját szájuk íze szerint formálják annak törvényeit és jellegzetességeit, miközben persze ennek ellenére gazdagon merítenek mindenből, amiből érdemes. És korántsem csak a gyökerekből, mert a Dampyr szimpatikusan felvállalt pofátlansággal olyasmikhez is bátran hozzányúl, amik már maguk is a klasszikusok megidézéséből és kiforgatásából éltek. Úgyhogy a ’30-as évek hangulatosan színpadias Universal horrorjai, a klasszikus kísértet- és vámpírhistóriák, Dario Argento atmoszférikus, nyomozós rémtörténetei vagy éppen Lovecraft tébolyító meséi mellett jelen van itt többek között a Penge, az Indiana Jones, és a képregényes ponyvahorror témájában immár teljességgel megkerülhetetlen Hellboy szellemisége is. És igen, mindez abszolút pozitívum, hisz tudjuk jól, hogy a művészetben nem feltétlenül számít bűnnek, ha valaki lop, csak az, ha rosszul csinálja – Boselliék pedig egyáltalán nem csinálják rosszul. 
Boselliék képregénye ilyen szempontból néha kicsit kaotikusabbnak és zsúfoltabbnak tűnik a kelleténél, mert ahogy szabadon csapong a különböző horrorelemek, és az azokkal kapcsolatos hagyományok tisztelete és elutasítása között, nehézkesen alakulgat csak az az egységes kép, ami egy (mondjuk Hellboyéhoz hasonlatos) saját világ és mitológia kialakulását tenné lehetővé. Persze ennek a csapongásnak is megvannak a maga előnyei. A Tengerparti fantomok kihalt vidámparkjának hátborzongató kísértethistóriája, a Vérvörös szonáta orosz hadsereget és maffiát összekapcsoló gengszterhorrorja, A kőhíd alatt gólemet és őrült tudóst felvonultató rémmeséje (a bizarr, ősi zsidónegyedben mintha csak a Dr. Caligari expresszionista díszletcsodái köszönnének vissza) vagy a Fekete mágia okkultista egyetemi gyilkosságsorozata együtt olyan változatosságot kínál, amit ritkán látunk állandó író(duó)val rendelkező sorozatok esetében. Természetesen a Dampyr, jó, és más művekből vígan merítő ponyvához méltón nem nélkülözi a humort és a popkulturális utalásokat sem (szerencsére nem is viszi túlzásba őket), de ez már tényleg csak hab a tortán. 
A sorozat képi világa annak ellenére egységes, hogy nincs állandó rajzolója – az egyes kötetek során több művész adja egymásnak a stafétabotot, de mindig érvényesül a funkcionalitás elve. A fekete-fehér képek szigorúan a történetet szolgálják, egyszerűségükben hatásosak, realisztikusak, és még a panelelrendezés is szabályos, trükköktől és virtuóz megoldásoktól mentes. A mimikák életszerűek, sosem válnak túlzóvá, a hátterek pedig szintén a sztori kívánalmai szerint változnak: ha épp a hangulatteremtés a cél, akkor minden szépen kidolgozott, ha azonban egy drámai hatást, egy szereplő reakcióját kell kiemelni, akkor annak megfelelően elnagyolt, vagy éppen üresen hagyott hátteret kapunk. 
A nemzetközi Gyereknapon újabb szupersztár szállt alá közénk: a szőke bóbitás Titeuf (ejtsd: titöf) a franciaajkú gyerekek között ismertebb, mint Astérix vagy Lucky Luke, 1992-es megjelenése óta 16 millió autogramot osztott albumainak borítóján, 25 nyelven beszél, 15 évesen is hetykén áll a bóbitája és csak nem akar sem meg-, sem kiöregedni az iskoláskorból. A svájci Kázmérnak nincs szüksége Hubára, és bár rengeteg témában vet fel kérdéseket, a kólában lévő buboréktól kezdve a munkanélküliségen keresztül a fütyi érthetetlen beszőrösödéséig, sem tanulságot nem akar levonni, sem erkölcsi kérdésekben kétségbevonhatatlan ítéletet hozni, nemhogy ráerőltetni az olvasójára. 
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Hogyan is kezdjem el?... Legyek talán visszafogott és tárgyilagos? Hát jó: Shirow Masamune az atyaúristen! Ennél azért részletesebben? Rendben: ő a legintelligensebb, legtehetségesebb és legkülönösebb manga-ka szerzők egyike, aki az egyetlen (nem is túl vastag) kötetes Ghost In The Shell című művével elegendő táptalajt és feldolgozandó történetet, karaktert, ötletet és sziporkát biztosított két zseniális filmhez és két fordulatos, izgalmas, 26 részes sorozathoz (valamint még egy, utóbbiakhoz köthető filmhez) is... Masamune manga Magyarországon, értitek: itt bizony Jodorowsky-szintű megjelenésről beszélünk vastagon. Még akkor is, ha ez most csak a Dominion (és a GitS-et bizony pokoli nehéz lehet megszerezni a japán jogtulajdonostól...).
.jpg)
.jpg)
.jpg)
