Vin Diesel még mindig nem fél a sötétben, a társai/ellenségei meg még mindig megdöglenek benne. Az új trailer kicsit olyan benyomást kelt, mintha a Pitch Black remake-e lenne, de akkor is baromi jól néz ki.

„Dögvész vagy. És én a gyógyszer.” Az amúgy igencsak gáz dumákkal teletömött filmnek ez az örökbecsű sora ott díszeleg a poszteren is, ami olyan eszméletlenül szupercool, hogy azt sem tudom, hol kezdjem méltatni. Stallone szerelését, napszemüvegét, géppityuját, laza testtartását, arckifejezését a VHS-korszakon érlelődött szem számára csodálatos stílussal ruházza fel a vörös-fekete színvilág, és igen, tudom, hogy nagyjából a Terminátor plakátját nyúlták le, de a rohadt életbe is, ez sokkal faszább annál. Egyébként a film Paula Gosling Fair Game (illetve néha Running Duck) című könyvéből készült (a szkriptet maga Stallone írta, és Joel Silver is csinált belőle egy adaptációt William Baldwinnal és Cindy Crawforddal 1995-ben (Fair Game – Tiszta játszma). Ebben eredetileg szintén Stallone játszott volna, gyanútlanul, de gondolom, valaki még időben szólt neki, hogy ezt a filmet egyszer már leforgatta alig 10 éve, így inkább elegánsan elsomfordált. Mindkét film, a Fair Game és a Cobra is meglehetősen szar. Csak utóbbi szórakoztatóan az.

Nagy Krisztián: A Cobra a hazai VHS kalózkópiahőskor végén landolt a látóköröm peremén, ami meglehetősen korlátozott volt, mivel akkoriban csak a Galaktika magazin nyúlfarknyi bekezdésekből álló Filmhírek rovatából tájékozódhattam, pontosabban csorgattam a nyálam az elérhetetlennek tűnő amerikai horror- és sci-fi filmek dióhéjban összefoglalt tartalmára. Ezen felül két konkrét beszerzési forrás létezett: a faterom kamionos haverjának Franciaországból behozott másolt kazettái, illetve a magyar bootleg képregényfeldolgozások, amelyeket jellemzően előbb olvastam, minthogy maga a film (mint például az Aliens vagy éppenséggel a Cobra) bekerült volna a salgótarjáni Apolló mozi műsorába. Az első metódus eredményeképpen egy ideig iszonyat menő voltam a suliban a Zöld erdő szelleme (a nagyon fiatalok kedvéért: ez volt az Evil Dead csempészferdített címe) kópiájával, amit egyszerre csak hatan mertünk megnézni, és így történhetett meg, hogy előbb láttam egy nőt megerőszakoló fát, mint egy tisztességes pornófilmet. A második metódus is mély nyomott hagyott bennem, de mivel nagy általánosságban Derricken és Lindán szocializálódtam, és az amerikai rendőrségi módszerek kissé ködösek voltak akkoriban számomra, Cobretti nyomozó laza kúlsága napszemüvegestül-kéziágyústul mondhatni dokumentarista akkurátussággal tárta elém egy amcsi nyomozó szürke és dolgos hétköznapjait. Itt már a hangalámondás gyönyörű sutaságaiból is kimaradtam, mert az első komolyabb mozis élményeim közé tartozik (melyek közül a legsokkolóbb a Sárkányölő volt, amelyben a tény, hogy megeszik a királylányt, élesen szembement minden addig általam ismert sárkányos mesekonvencióval). Mindent összevetve a Cobra markánsan kiemelkedik hasonszőrű nyolcvanas társai közül, már csak azért is, mert a plakátja alapján én sokáig azt hittem (egész pontosan amíg nem láttam a filmet), hogy a hegesztőpisztollyal keresztezett géppisztolynál faszább lőfegyver nem is létezik.

Ramiz: Érdekes, hogy a vasfüggöny mögötti másolós-csempészős VHS korszak kulturális hagyatékai, melyekkel a 90-es évek elején gyerekként még én is bőven szembesültem, hogyan váltak megszokottból kínossá és idegesítővé, majd - napjainkban - a nosztalgia patinájával futtatott retro kincsekké. A First Blood (nálunk természetesen csak Rambó) érzelmi csúcsjelenete a zokogó főhőssel például egészen más élményt nyújtott, mikor a magyar hangalámondást az egész film alatt egyedül végző fiatalember érzelemmentes hangja elnyomta Stallone hisztérikus monológját: "feküdtünk a vietnami dzsungelban, éppen mondott valamit, aztán a következő pillanatban egyszerűen eltűnt a feje, érted?". (A kölcsönkapott Rambo 2. kazettán már cseh vagy lengyel felirat is volt ezen felül, úgy rémlik.) A Cobrával még cifrább a helyzet, azt ugyanis én is, ahogyan sok más kortársam, képregényként olvastam rojtosra, a mozgókép sokáig csak a fejemben pörgött - de tudván, hogy a film létezik, a szokásosnál még magabiztosabban keltettem életre képzeletemben a borostás, gyufaszálat rágcsáló zsarut, Stallone Terminátorát, aki (ez csak mostani észrevételem) bármelyik olasz posztap Mad Max-klónba vagy poliziesci-be is simán elment volna. Később, jóval később, a film sem okozott csalódást, nekem mégis mindig csak egy vékony füzetkeként fog eszembe jutni, amit egy kiskölyök nagyszüleinél, egy stefánia úti romos kúria dohos könyvespolca előtt ülve lapozgat, ha fiatal nagynénje éppen kölcsönadja neki...

Rusznyák Csaba: „Hívjátok a Cobrát!” Mondja a rendőrfőnök a szupermarket előtt, amibe bevette magát egy puskás-bombás őrült túszokkal. Az egész hóbelevancot körbezárták annyi rendőrrel, autóval, kommandóssal, mesterlövésszel, helikopterrel, amennyivel simán le lehetne rohanni Magyarországot, de „hívjátok a Cobrát”. George P. Cosmatos filmje a ’80-as évekbeli akcióműfaji manírok abszolút végletekig tornázása: a főhős egy minden ismertetőjegyében túlméretezet Piszkos Harry utánzat, sőt, paródia, az óriásnapszemüvegével, a bőrkesztyűjével, a szájából lógó gyufával, Mercuryjának botkormányszerű sebváltójával és vadászgépekhez tervezett biztonsági övével, az igazságszolgáltatási rendszer iránti megvetésével, és a foghegyről csöpögő „csak én tudom eltakarítani a mocskot ebből a világból” attitűdjével. Mindezzel én (a Star Warshoz hasonlóan) a Fazekas Attila-féle magyar képregényes adaptáción keresztül találkoztam először, és számtalanszor elolvastam, mire végre megnézhettem a filmet. Már akkor is úgy voltam vele, hogy összességében valami arcátlanul bűnrossz produktum, de részleteiben a mai napig képes lenyűgözni, és ez pont annak a ’80-as évek esszenciának köszönhető, amivel akárhogy töröm a fejem, egyetlen más film sem tud birokra kelni. Érted: Stallone hazamegy a kurvahosszú éjszakai műszak után, amit egy őrült gyilkos kinyírásával zárt, és nem ám bezuhan az ágyba durmolni, hanem leül a reggeli rajzfilmet sugárzó tévé elé, és nekiáll bőrkesztyűben, bőrkabátban, napszemüvegben pisztolyt tisztítani, miközben a hűtőből kikotort, ollóval (OLLÓVAL!) szeletelt fagyasztott pizzamaradékot tömi magába. Szerintem Kobráról elfeledkeztek a Chuck Norris-viccek kitalálói.

Dr. Sick Fuck: Stallone klasszikusa a ’80-as évek akciófilmjeinek megkérdőjelezhetetlen vezérharcosa, a VHS korszak egyik kulcsműve, a geekz-függőség széles körben kultivált kapudrogja. Cobra Cobretti (baszki, hogy lehetett ilyen nevet kitalálni?!) először lő, majd megint lő, és csak aztán veri pofán a polgári jogok miatt aggodalmaskodó kollégát. ’51-es Mercuryt hajt, pisztolytáska helyett övbe dugva hordja a fegyverét (amelynek markolatát egy kobra típusú kígyó képével ékítették!), mégsem lövi szét soha a tökeit, mert az nagyon uncool volna. Otthonában is bőrkabátban, bőrkesztyűben és Ray Ben napszemüvegben ücsörög, miközben ollóval felvágott fagyott pizzát eszik a tévé előtt. Gyakorlatilag mindenbe beleszarik („Just go ahead. I don’t shop here.”), de törvényalkalmazó erőként sziklaszilárd etikai kódexet alakított ki a szolgálatban töltött évek során. Van még a filmben kurvasok sikoltozás és erőszakos igazságtevés, hihetetlenül szar frizurák, hatalmas kések és további változatos gyilkok, ostoba szintetizátoros-villanydobos rockzenére vágott montázsok, vérengző motoros galeri, a kis költségvetésre kárhoztatott producerek Arnold Schwarzeneggereként funkcionáló Brian Thompson, illetve a színészetről halovány segédfogalommal sem rendelkező Brigitte Nielsen abszurd méretű cickói is jelentős szerephez jutnak. Mindezek után nem is lehet kérdéses, hogy nem csupán helyes, hanem kifejezetten előremutató döntés volt 30 egységnyi zsebpénzt kiadni a filmplakátért, ami iszonyúan jól nézett ki a Rambo 2 posztere mellett.

TheBerzerker: "Cobretti a megszállott nyomozó!" Ezzel a mondattal próbálta a '80-as évek végén, a '90-es évek elején a másolt VHS-kazetták előzetese elhitetni nézőjével, hogy Kobra személyében egy igazi vadállattal lesz dolgunk. Marion Cobretti (igen női neve van) keményebb és vagányabb bárkinél. Még egy csapat szektánál is, aminek a késeivel az alföldi magyar parasztok is elégedetten szelnék a reggeli szalonnájukat. A Kobra olyan esszenciális mérföldköve a '80-as évek akciófilmjeinek, mint Schwarzenegger munkássága úgy általában. Kíméletlen brutalitása és vészjóslóan sötét hangulata mellett a film azonban sok tanulságot is tartogat, és sok mindent képes megtanítani a nézőjének. Láthatjuk, mennyire hülyén néz ki Stallone az 50 láb magas Brigitte Nielsen mellett, rájöhetünk arra, hogy a bőrkesztyű, a fogpiszkáló és a Ray Ban igenis kurva vagány kombináció, és korát erősen megelőzve egyfajta gasztronómiai forradalomként tárja elénk a pizzaolló misztériumát. Ha ehhez hozzávesszük a közkézen forgó, hátulról más sztorit tartogató magyar kiadású Kobra képregényt, minden geek elismerően csettinthet és helyezheti George P. Cosmatos filmjét a gyerekkori memoárjainak polcaira.

Folytatjuk korábbi, tárhelyproblémák miatt elveszett podcast-epizódjaink feltöltését. Ebben a részben Selmeczi Nóra, Rusznyákdzsí és jómagam a címben felsorolt filmeket ekézzük (vagy épp dicsérjük.) Az adás legelején elhangzik, hogy ez a második epizód, ami óriási tévedés.

„Miért nem hiszel Istenben?” Az ateizmusát büszkén vállaló Ricky Gervais-nek szokták nekiszegezni ezt a kérdést (és különféle változatait) a twitteren. A jeles komikus válasza: „Pont azért, amiért te sem hiszel az összes többi istenben.” És tényleg: miért pont abban az istenben hiszünk, amelyikben? Más népek vagy a letűnt korok istenei mennyivel kevésbé érvényes istenek, mint a sajátjaink? És mi történik akkor, ha egy nép, egy közösség országot vagy akár kontinenst vált? Magukkal viszik saját isteneiket, vagy új otthonukban, új isteneket teremtenek maguknak?

A fenti kérdéseken Neil Gaiman is alaposan elmorfondírozhatott, miután 1992-ben maga is hazát cserélt, és Amerikába költözött. A sajátos road movie-ként is olvasható Amerikai isteneket részben ez az élmény inspirálta, na meg az ötlet, amely szerint az istenek épp olyanok, mint a nyelvek: ha nincs, aki higgyen bennük / beszélje őket, megszűnnek. Így aztán az istenek élete sem éppen játék & mese, nap mint nap meg kell küzdeniük  a létben maradásért, hiszen a hálátlan halandók rendre új istenségek felé kacsingatnak; a Média, az Internet, az Autók és a Pénz urait bálványozzák Odin, Anubisz, Loki, Anansi, vagyis a régi iskola képviselői helyett.

Gaiman több mint 600 oldalas műve egy mondatban összefoglalva ennek a két világnak az összecsapásáról szól, amelyben mégis egy halandónak, bizonyos Árnyéknak jut a főszerep. A börtönből a történet elején szabaduló, tagbaszakadt, mégis végtelenül jámbor férfit egy rejtélyes, Szerda néven bemutatkozó idegen béreli fel, hogy testőreként és mindenes segítőjeként dolgozzon. A páros körbeutazza egész Amerikát, hogy – mint menetközben kiderül – felkeressék a régi isteneket, és megpróbálják őket besorozni Szerda seregébe.

Az Amerikai istenek azonban távolról sem annyira együgyű regény, mint amennyire a szinopszisa sugallja. Az előszóban maga a szerző is elismeri, hogy egy „fura, csapongó” könyvet írt, ami lehetne akár hátrány is, de nem az, mert éppen ez a kötetlenség és szabálytalanság biztosít megfelelő kereteket arra, hogy Gaiman milliónyi szellemes ötletét megvalósítsa. És nem mellesleg ennek a csapongó, kaotikus(nak tűnő) történetbonyolításnak köszönhető, hogy a regény fejezetről fejezetre képes meglepni az olvasóját, és újra és újra rácáfolni az elvárásaira.

Az egyszeri olvasó példának okáért joggal feltételezhetné, hogy az istenekben van valami istenszerű. Gaimant viszont nem izgatják a konvenciók, nála a mítoszok és legendák alakjai köztünk élnek, nagyjából úgy, mint mindenki más. Esznek, isznak, basznak, és ha úgy hozza a sors, még meg is halnak. Gaiman a lehető legtermészetesebb módon hozza vissza a halálból Árnyék feleségét is (akihez történetesen orális szex közben, egy száguldó autóban köszöntött be a kaszás), anélkül, hogy tisztázná, Laura hullája kikelt a sírból, mint egy zombi, vagy személyében egy szellemet tisztelhetünk.

A végeredményt illetően mindegy is, mert Gaiman az Amerikai istenekben is éppolyan, a realitás és a fantázia peremvidékén lévő világot teremtett, mint amilyet a Sandmanben vagy a Tükör és füst novelláiban; vagyis egy olyan univerzumot, ami minden olvasó számára ismerős lehet, mégsem vonatkoznak rá a hétköznapi valóság szabályai. Az Amerikai istenek egyik különlegessége mellesleg épp az, hogy akkor is működne, ha kivonnánk belőle a fantasztikumot, vagy legalábbis a minimálisra redukálnánk. Ennek egyik oka az, hogy a felvonuló istenségek – sőt maga a történet alapját képező konfliktus – eleve erősen metaforikus szerepet töltenek be (a „hagyományos”, vérkomoly fantasy kedvelői ezért akár neheztelhetnének is a szerzőre), a másik pedig az, hogy a helyrajzi részletek, a karakterek és a dialógusok annyira precízen ki vannak dolgozva, hogy az egy kisrealista szerzőnek is dicséretére várna. Az eposzi méretű finálénál így aztán sokkal izgalmasabbak – legalábbis számomra – a Lakeside kisvárosában zajló események (Szerda ebben az istenháta mögötti településen helyezi el Árnyékot, amíg neki másfelé akad dolga), ahol hősünknek dermesztően hiteles kulisszák közt, hús-vér emberek körében kell magát normálisnak tettetnie. (Ebből a történetszálból amúgy az is kiderül, hogy ha ráunna a fantasyre, Gaiman akár „skandinávkrimik” írójaként is boldogulna.)

Az Amerikai istenek időtálló zsenialitását az adja, hogy – mint a nagy műveket általában – nem lehet beskatulyázni, vagy egyetlen műfaj címkéjét rásütni. Nem véletlen, hogy annak idején egyszerre kapta meg a legrangosabb sci-fi- (Nebula, Hugo, SFX), horror- (Bram Stoker) és fantasy (Locus) díjakat. De aki mégis szeretné a kötetet a könyvespolc legmegfelelőbb pontján elhelyezni, tegye nyugodtan A Mester és Margarita mellé. Ott pont jó helyen van.

(A könyv 10 éves évfordulójára megjelent egy kibővített kiadás, amely 12 ezer szóval hosszabb, mint az eredeti verzió. Az Agave jóvoltából magyarul is megjelent kötetben található még egy interjú a szerzővel, egy esszé és egy apokrif fejezet, amelyben Árnyék Jézussal találkozik. A fordítás Juhász Viktor munkája.)

Agave Könyvek, 2012. 648 oldal. 

Aki színészkarrierjét gyerekként kezdi, majd kedves kis szőröstalpú hobbithősként ér el a csúcsára, az egész hátralévő életében számíthat rá, hogy bennragad a családi filmek skatulyájában. Elijah Wood ennek veszélyét viszonylag korán felismerte, és már 2005-ben egyrészt vadbarom futballhuligánként, másrészt hátborzongató mosolyú, beteg gyilkosként söprögette magáról a nézői beidegződéseket – és ezzel még mindig nem kompenzált túl. A Maniacban megint sorozatgyilkost játszik, de ezúttal nem mellékszerepben. Az egész film az övé, a téma minden kényelmetlenségével és mocskával, az összes gore-ral, skalpolással, és miután megnézed, rájössz, hogy ha valahol, akkor Wood A gyűrűk urában volt félrecastingolva – mert a csávó egy kegyetlen, beteg kis rohadék.

Wood tökéletes alkati ellentéte Joe Spinellnek, aki ugyanezt a karaktert William Lustig 1980-as eredetijében hozta. Nem nagydarab, túlsúlyos, barázdált arcú, hanem kicsi, szerencsétlen, babaképű, az a fajta, akit a „légynek se tudna ártani” szavakkal írnak körbe. Legalábbis amíg a szemébe nem néznek. A kevés alkalommal, amikor Wood arca látható (a filmet szinte teljes egészében az ő szemein keresztül veszi a kamera), a férfifaló anyja emlékei által gyötört emberi roncs és az önmagát kontrollálni képtelen, gúvadt szemű, női skalpokat gyűjtő őrült kombinációjának ijesztően kifejező vonásai ülnek rajta. (A Maniac a szökőévenkénti egy feldolgozás, ami nem marad el az elődtől, sőt, bizonyos aspektusaiban, mint pl. az itt sokkal természetesebbnek ható szerelmi szál, még felül is múlja.)

A részben Alaxandre Aja által írt remake cselekménye szinte jelenetről jelenetre követi az eredetit, és ugyanolyan groteszk módon forgatja ki a slasher zsánerét (áldozatok helyet ezúttal az arccal felruházott gyilkost követjük), ugyanakkor az említett karakterformálás mellett is megenged magának néhány jelentős hangulati, hatáskeltési derivációt. Lustignál az elmebeteg Frank Zito csak egy természetes őslakosa volt a kívül-belül mocskos-büdös, New York nevű fertőnek, Franck Khalfoun újrájában viszont eleinte úgy tűnik, kilóg a csillogó-villogó, tiszta, modern metropolisból: amikor teljesen összezavarva, riadtan, szánalomra méltón oda nem valóan, de félelmetesen egyértelmű módon gyilkosság felé sodródva fekszik egy nő ágyában, olyan, mint egy rák a társadalom szövetében, amit ki kell vágni. De csak addig, amíg egy-két következő jelenetben nyílt, vakítóvá kivilágított téren üldözi áldozatát, akinek segítségkérő és halálsikolyaira senki nem figyel, még kevésbé reagál. A metropolis tisztasága, fényessége hazugság, Frank pedig nagyon is otthon van benne.

A Maniac, elődjéhez hasonlóan, nem hasít pszichológiai mélységekbe, Frank gyermekkori traumája inkább csak ürügy, mintsem komolyan kijátszott dramaturgiai/karakteranalizáló elem, viszont Aja és Khalfoun bátran magukhoz is ölelik az exploitation-gyökereket. Majdnem az egész filmet Frank szemein keresztül látjuk (csak a vége felé, pl. az utolsó két gyilkosságnál léphetünk ki a fejéből, mintha a főszereplő testen kívüli állapotba kerülne az ölés pillanatában), és túl azon, hogy a nehézkes POV-szekvenciákat hosszútávon is természetességgel hozó rendezésért kalapemelés jár, ez ráadásul egy igen aljas és hatékony módszer a néző komfortérzetének teljes megsemmisítésére. Mert egy horrorfilmet nézel, ezért akarod, elvárod, hogy valami történjen. De mivel egy sorozatgyilkos szemszögét erőltetik rád, az, hogy „valami történik” egy nő brutális meggyilkolását jelenti: vagyis ott vagy te, néző, késsel a kezedben. És ölni akarsz.

Mivel júniustól, úgy néz ki, végre lesz időnk rendszeresen podcasteket készíteni, úgy gondoltuk, feltöltjük a korábbi adásokat a jutúbra, a közbiztonság széjjelzilálásának érdekében. Az alábbi linkeken az első 3 epizódot találjátok. A maradék két korábbi epizód a jövő héten kerül majd feltöltésre, lesz róluk bejegyzés is, természetesen.

Artéria #1 - Predator, Eredet, Scott Pilgrim, Preacher

Artéria #2 - John Carpenter, Stieg Larsson

Artéria #3 - The Woman, Attack the Block, Poltergeist

A cikk vendégbloggerünk, Baráth Katalin krimiíró munkája.

Jegyesoktatás Rohadt Ribanccal és Anyu Kedvencével.

Nálatok megvolt már a „csavard vissza a fogkrémes tubusra a kupakot”? És a „te elfelejtetted, hogy ma este anya születésnapjára megyünk”? Esetleg a „nem tudnál ebéd után rögtön elmosogatni, mert úgy nem szárad rá a maradék”? A „már megint elfelejtetted a tejet, ugye?” És a „már megint”-ek, „te mindig”-ek, „nem igaz, hogy”-ok sorjázását legalább egyszer zártad már az epéd mélyéről fölfakadó mosollyal tálalt „meg tudnálak fojtani, amikor ilyeneket mondasz”-szal? Ha a fenti kérdésekre kivétel nélkül dehoggyal válaszoltál, akkor a) nem vagy emberi életforma, b) potenciális pszichopata vagy, c) mars vissza a „Mi a kedvesemmel örök lelkitársak vagyunk!” fórumba.

Azoknak, akik valamelyest jártasak az angol nyelvű kortárs irodalmi életben, Gillian Flynn neve aligha kerülte el a figyelmét. Az amerikai írónő már az első regényével (Sharp Objects, 2006) bezsebelte a két legfontosabb angolszász krimidíj egyikét, a britek által osztogatott Dagger Awardot, a másik szakmailag igencsak mérvadó elismerésnek, az amerikai Edgarnak pedig a döntőjébe szavazták be. (Az utóbbit épp a minap nyerte el a Holtodiglan elől Dennis Lehane a Live By Nighttal.) Második krimijét, a Dark Placest a Publishers Weekly 2009 legjobb könyvei közé sorolta. No és persze mindhárom regény filmjogai elkeltek már.

A Holtodiglanra (Gone Girl) a lapok, blogok, hangzatos twitter-accountok és önjelölt Facebook-megmondók lapáttal dobálják az elismerő jelzőket, a magyar kiadást is a kétmillió megvásárolt példánnyal hirdetik. Ha ilyesmi zajlik, és megüti a fülemet a „Letehetetlen!”, „Nemzetközi bestseller!”, no meg az első oldalon a kötelező Stephen King-ajánló (az az ember az ajánlói mennyisége alapján minden hónapban végigolvassa a kongresszusi könyvtár teljes állományát)*, akkor a rutinosabb olvasó kaviárral cipőt vikszoló és pezsgővel vécét öblítő marketinges keretlegényeket vizionál a könyv mögött, és nem szerzői géniuszt. A fura az, hogy a harmincas házaspár két tagjának egymást váltó monológjaiból drámai dinamizmust csiholó Holtodiglan esetében a legtöbb elismerő jelző nem hazudik. Vagy legalábbis nem nagyot.

A regény kivételesen hatásos működésének több oka is van. Először is: ez egy „kettő az egyben” regény, egy tipikusan 21. századi párkapcsolati dráma és egy csavaros pszichothriller arányos együttese. Ha a dráma felől nézzük, úgy egyszerre minősíthetjük a történetet Jeffrey Eugenides Házassági összeesküvés (The Marriage Plot, 2011) című regénye thrillerrel elegyített változatának vagy Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verse (haha, szinte látom, ahogy pofákat vágsz!) prózai előadásának. (A magyar költészet története különben tobzódik a pszichothrillerekben, próbáld csak pölö Jack Nicholson vagy Michael Shannon hangján elolvasni a Szeptember végént vagy a teljes józsefattilát.) Egyszóval közelről, véreres szemekkel bámulhatunk bele két önzés párbajába. A másik  trükk a szöveg részéről az, hogy a párbaj ijesztően átélhető, bárki magára ismerhet néha az egyik, máskor a másik házasfél viselkedésében, véleményében, reakciójában – azaz a szereplők, Amy és Nick teljesen emberléptékűek. Két, a média digitalizálódásának sodrában állástalanná lett, New Yorkból Tom Sawyer háza tájára költöző, szülői segítséggel némileg deformált lelkivilágú újságíró (gazdag-szegény, városi-vidéki, akkurátus-hanyag, keményen küzdő-elkényeztetett stb.) egymásnak feszülését követhetjük figyelemmel, egészen addig, amíg a metaforikus vérszívásból a vérontás nagyon is valóságos eseménye, célja bontakozik ki. Pedig ők annyira összeillettek… Őket egymásnak teremtette az élet!

Amellett, hogy átélhetősége miatt akár katartikusnak is mondható (a feleségnek a „jó fej csaj” legendáját összefoglaló eszmefuttatása bízvást lehetne a 21. század nőneműinek háziáldása), a történetet sajátos módon áthatja valamiféle ádáz humor. Az olvasó a „bárcsak én is megcsináltam volna” felszabadító kárörömével nyihog föl, amikor egyik-másik fél ravaszul és méltón megtorolja a másik kisebb-nagyobb (de legtöbbször azért hétköznapi) aljasságát. (E mögött is a remekül megírt szöveg egy fondorlatos mechanizmusa áll, az, hogy szinte végig képes pingpongozni az olvasó rokonszenvével, ide-oda dobálni azt a két főhős között.) Az öröm ugyanakkor nem tartós, mivel (mint ahogy korábban is emlegettem) az egész ügyben van annyi ismerős elem, hogy mostantól bármilyen idillinek indult vagy annak tűnő kapcsolathoz könnyedén társíthassunk egy pesszimista olvasatot. Így aztán még az az érzelgősség határát súroló köszönetnyilvánítás is baljós kicsengésű lesz, amit Flynn a kötet végén a férjének címez. Ami engem illet, mégse az illúziókba klumpával beletaposás effektusában keresném a regény lényegét. Fogjuk föl inkább úgy, hogy Flynn egyszerűen csak végiggombolyította azt a szálat, amit mi egy-egy ösztönösen előtoluló, „te mindig”-kezdetű szurkapiszkával fölveszünk. Úgyhogy nekünk már nem kell. A Holtodiglan ugyanis megmutatta, hol lehet a vége a pitiáner torzsalkodásnak.

*Flynn könyvében ugyan nincs King-ajánló, de lehetne!

Mint azt már egy korábbi posztban kifejtettük, a jó magyar sci-fi ritka, mint a fehér holló, ezért nagyon meg kell becsülni, amikor egy profi alkotás születik a zsánerben, ezúttal pedig egyenesen egy Budapesten játszódó neo-noirt kapunk ajándékba, aminek az előzetesét korábban itt már láthattátok. Úgy gondoltuk, nem csak a mi érdeklődésünket keltette fel ez az unikumnak számító vállalkozás, ezért még a film vasárnapi premierje előtt sort kerítettünk egy rövid interjúra az alkotókkal, amiben a képregényből született kisfilm evolúciójának körülményeiről kérdeztük őket.

Bár képregényes körökben téged sokan ismernek, bemutatnád Horváth Áront és jómagadat a Geekz olvasói kedvéért?

Odegnál Róbert: Grafikusként végeztem a Képzőművészeti Egyetemen, majd forgatókönyvírást és filmrendezést tanultam.  A mostani, A hívó című kisfilmünk alapját adó történetet elég régóta próbáltam már valamilyen filmes formában megvalósítani. A képregény után egy ebben a világban játszódó animációs film ötletével megnyertem a Fade-In treatment pályázatát, illetve bejutottam az I. Magyar Forgatókönyvbörze tizenkettes mezőnyébe is. Horváth Áron, a kisfilm írója és társproducere forgatókönyvíró, a filmiras.hu szakmai oldal egyik szerzője, a Budapest Film tavalyi forgatókönyvíró versenyének harmadik helyezettje, akivel évek óta együtt dolgozunk különböző filmes projekteken.

Horváth Áron: Rólunk a legfontosabb talán mégis az, hogy mindketten tagjai vagyunk a Blue Duck Arts forgatókönyves és filmes műhelynek ( www.blueduck.hu ). Ez egy héttagú, nem csak szakmailag, de barátilag is összetartó csapat, amely immár negyedik éve működik töretlenül, hála Istennek egyre szebb filmes eredményekkel.

Az interjú apropója A hívó című, 2005-ben megjelent képregényedből készült sci-fi rövidfilm. Összefoglalnád röviden a képregény születését és dióhéjban a sztoriját?

O. R.: Mikor a képregényt készítettem, Magyarországon éppen tetszhalott állapotban volt a műfaj.  A magyar.film.hu szerencsére elindított valamit, mikor kiírták a „Vadkelet” képregény pályázatot 2004-ben. Az ottani pályázók egy része hozta létre például a Magyar Képregény Akadémiát. A pályázatra készítettem először digitálisan festett képregényt, és ezt a technikát szerettem volna kipróbálni egy hosszabb lélegzetű, és tematikailag hozzám közelebb álló műben. Nagyon szeretem a film noir és a sci-fi műfajt, persze ki nem?

H. Á.: Én ismerek olyat. De csak egyet, és őt is letagadom.

O. R.: A film noirt és a sci-fit gyúrtam egybe egy olyan karakter főszereplésével, aki képes a látomásait fotópapírba égetni. Ő a címbéli „hívó”.  Már akkor is Magyarországon képzeltem el a történet helyszínét, de mikor néhány kisebb amerikai kiadóval kapcsolatba kerültem, szó volt róla, hogy talán ők kiadnák az elkészült albumot. Itthon ugye ez az esély akkor egyenlő volt a nullával.

Szerencsére megkeresett Tóth H. Józsi, a Vadvirágok Kiadó alapítója, és tett egy visszautasíthatatlan ajánlatot.  Vagyis, hogy adjuk ki itthon, lesz ami lesz.

A hívó a három részes Rév-ciklus első kötete. Mi újság a folytatással? Mennyire befolyásolja ezt a filmadaptáció fogadtatása?

O. R.: Képregényben egyelőre nem tervezem a történet folytatását, csak talán pár rövidebb történet erejéig, ahhoz mindenképpen lenne kedvem. A kisfilm más, annak a története nem azonos a képregényével. Annyiban hasonló, hogy mindkettő egy megbízásról szól, amit egy „hívó” kap, és amit nem életbiztosítás elvállalni. De ez a momentum a film noir műfajának sajátja. A filmnél összesen két forgatási nap állt a rendelkezésünkre, a trükk utómunkát is egymagam csináltam az otthoni számítógépemen, úgyhogy kicsit összébb kellett húzni a nadrágszíjat, már ami a megvalósítást és a látványt illeti. De itt végre már magyar helyszínekben gondolkodhattunk, hiszen van-e szebb és izgalmasabb főváros Budapestnél?

H. Á.: Magyarországon biztos nincs. De komolyra fordítva, amikor a kisfilmet nézem, engem mindig magával ragadnak a valóságból kifordított, jól ismert fővárosi képek. Bár az alkotás műfaja továbbra is neo noir, egy olyan világot tár elénk, amely a hatvanas évek kommunizmusát idézi a maga szigorával és abszurditásával. Ez a kisfilmben nincs kimondva, hiszen egy egész világ bemutatására kevés a játékidő, de külsőségekben (kosztümök, tárgyak, épületek) és a karakterek egymáshoz való viszonyában próbáltunk egy sajátos kelet-európai diktatúrára utalni. A filmvilágban rengetegen próbálkoznak a rendszer és az egyén ellentétének bemutatásával, mi úgy gondoljuk, ha valahol ilyen történet hitelesen megszülethet, akkor az a hely a poszt-szocialista Magyarország.

O. R.: A folytatásról azt mondhatom, hogy nemrég, még a kisfilm elkészültét megelőzően, elkészült a Rév univerzumában játszódó új történetünk közel százoldalas forgatókönyve. Próbálunk előre menekülni.

Mi indított arra, hogy rövidfilmet készíts az eredeti történetből? Hogyan találkoztatok Áronnal, ő hogyan kerül a képbe?

O. R.: A Rév története számomra nem ért véget a képregény megírásával, mindig is úgy gondoltam, ez a történet, ez a látványvilág talán filmen is működne. Kaptam kontaktot pár producerhez, és persze semmi sem lett a dologból. Naiv módon így kezdtem a leveleket: „Bár forgatókönyv még nincs, de van egy 48 oldalas képregény album…” Úgyhogy elvégeztem egy forgatókönyvíró iskolát, aztán egy rendező sulit. Horváth Áron úgy kerül a képbe, hogy ugyanabba a konditerembe járunk. :) Viccet félretéve, bár Áronnal ugyanabban a filmes iskolában tanultuk a forgatókönyvírás alapjait, csak évekkel később ismertük meg egymást, amikor 2009-ben Vékes Csaba megalapította a Blue Duck Arts forgatókönyvíró és filmes műhelyt, ahová mindketten meghívást kaptunk. Viszonylag hamar kiderült, hogy hasonló a filmes ízlésünk és sokban egyezik a filmdramaturgiáról alkotott elképzelésünk.

H. Á.: Talán a legnagyobb különbség, hogy míg Robi a filmrendezést célozta meg, addig én szigorú önmegtartóztatással megmaradtam a monitor mellett, azaz a filmírásnál. Ez a szemléleti különbség a későbbi munka során aztán remek együttműködést tett lehetővé.

O. R.: Így visszagondolva furcsa, hogy csak két évvel a Blue Duck Arts megalakulását követően, 2011-ben merült fel az, hogy közösen gondoljuk újra a Rév képregényt. De ekkor végeztem a rendező suliban, és vizsgafilmet kellett (volna) készítenünk. Lelkesen megírtam egy húsz perces filmet a képregényem alapján, aztán kidobtam az egészet a szemétbe. Nem nagyon tudtam ugyanis eltávolodni az eredeti történettől, és átültetni egyetlen helyszínre, pedig nagyjából ennyire lett volna lehetőségünk. Végül nem lett semmi az egész vizsgafilmezésből, gondolom financiális okok miatt, a lelkesedésem viszont maradt.

H. Á.: Nagyjából ezen a ponton kerültem én a történetbe. Épp akkor fejeztem be egy szentimentális történetet a kötődésről, ami megvalósítás híján azóta is a fiókban hever. Emiatt kissé kedvetlen voltam és üres akkortájt, akárcsak A hívó főhőse. Mondhatni, a lehető legjobb hangulatban talált meg ez a sötét történet. Ismertem Robi eredeti képregényét, ismertem Robi stílusát, és nagyjából a kisfilm pénzügyi lehetőségeivel is képben voltam. Ezekhez képest írtam meg A hívó első változatát, amit kisebb módosításokkal másik három követett még. Az átírások során a saját elképzelésemet, Robi vízióit és a megvalósíthatóság szempontjait próbáltuk kiegyensúlyozni, amolyan háromágú mérlegen, ami nem volt egyszerű. Az írót fejlesztés közben gyakran beszippantja a története, megszereti annak fordulatait, belehabarodik a karaktereibe, és el sem tudja képzelni, hogy bármi is másképp történjen, vagy bárkit is kihagyjon a sztoriból. Épp ezért, mikor Robi és én már-már elvesztünk a Rév világában, külső, objektív szemként Gönye Lászlót kértük meg, hogy segítsen rendet vágni a gondolatainkban. Így ő lett A hívó dramaturgja.

Mennyire tett próbára titeket és az alapanyagot a váltás egyik médiumból a másikba?

H. Á.: Egy korlátozott költségvetésű kisfilm más dramaturgiát kíván, mint egy képregény. Ezért egészen a történet gyökeréig, a fő karakterig nyúltunk vissza. Magyarul, a kisfilmünk egy másik történetet mesél el, mint a képregény, és másképpen. Ez az újragondolás aztán olyan gondolatokat ébresztett bennünk, amik e nélkül sosem kerültek volna felszínre. Sokat tipródtunk például azon, hogyan is alakult ki ez a szürreális világ, ami a képregényben szerepel, vajon mi állhat a hátterében történelmileg. Bár ez az eredettörténet a kisfilmben nem köszön vissza, de nekünk, alkotókként mégis tudnunk kellett, hogy a karakterek és a fordulatok hitelesek legyenek ebben a teremtett valóságban.

O. R.: Próbáltunk arra figyelni már forgatókönyv szinten is, hogy ne szálljunk el a „cool” képregényes megoldások irányába. Egy verekedést vagy lövöldözést nem biztos, hogy meg tudtunk volna hitelesen valósítani filmen, képregényen viszont jól működnének. Illetve erről a kelet-európai miliőről is eléggé leestek volna ezek az elemek.

Rövidfilmetekben ismert színészek is szerepelnek, őket hogyan sikerült bevonni a projektbe? Milyen támogatást kaptatok a forgatáshoz?

O. R.: Mikor már biztos volt, hogy valahogyan leforgatjuk a kisfilmet, teljesen ismeretlenül írtam pár sort Romwalter Juditnak, a Sparks vezetőjének, hogy tudna-e bármilyen technikai segítséget nyújtani. Másnap már be is hívott az irodájába, elolvasta a könyvet, megnézett pár korai látványtervet, illetve megnézte a „Dezertőr” című első kisfilmemet is, és igent mondott. Ez a tempó nagyon tetszett. Az eddigi producerek, akikkel kapcsolatba kerültem, remekül tudtak ígérgetni, de sosem történt semmi.

A technikai segítségen túl felajánlotta a Sparks egész területét a forgatáshoz, beleértve a műtermüket, valamint vállalta a gyártásvezető szerepét, és társproducerként is beszállt Horváth Áron és mellém a produkcióba. Neki köszönhetjük többek között Kamarás Iván és Sághy Timi szereplését. Ivánnal szintén szerencsénk volt, éppen idehaza tartózkodott, mikor Judittal megkerestük, elolvasta a könyvet, kérdezett kettő rövidet Árontól a történetről, aztán rábólintott. Mohai Tamást láttam a Paktum című kisfilmben, és rögtön arra gondoltam, hogy ő megfelelő lenne a „hívó” szerepére. Fél év múlva pedig láttam egy színdarabban, és azt gondoltam, ez a másik srác is pont olyan karakter, mint akit keresek. Ennyit az arcmemóriámról.

H. Á.: Jáger Szabolcs pedig az én ötletem volt, mint negatív figura. Nagy kedvencem ő azóta, hogy szerepelt a Blue Duck műhely első színpadi darabjában, Vékes Csabi rendezésében. Mindig röhögnöm kell, amikor eszembe jut, ahogyan káromkodva beviharzik a színpadra, és az egész nézőtéren megfagy a levegő.

O.R.: Feltétlenül meg kell még említenem Pálos Gergőt, aki a film operatőre volt. A film nagyon szép, azt hiszem ezt bátran kijelenthetem. És ezt most nem az utómunkára értem, hanem a részletgazdagon és értő módon felvett anyagra, amit Gergőnek köszönhetünk.

A 2. Magyar Képregényfesztiválon megkaptad az Alfabéta-díjat, és még ugyanabban az évben a legjobb európai grafikusnak járó kitüntető elismerést a kijevi 28. Euroconon. Azóta hogyan alakult a szakmai karriered?

O. R.: Elkezdtem tanárként dolgozni egy művészeti iskolában. Mellette nagyrészt storyboardokat rajzolok reklámfilmekhez. Szerencsére nem temet maga alá a munka, úgyhogy röpke másfél év alatt el tudtam készíteni a kisfilm trükkjeit.

Mesélnétek arról a majd száz oldalas forgatókönyvről, ami ugyancsak A hívó világában játszódik? Mik a további terveitek?

H. Á.: Tudom, kicsit ködös ez így, de ha többet mondanék, az már erős spoiler lenne.

Amikor a kisfilm készítése kapcsán újragondoltuk a Rév teljes univerzumát, rengeteg olyan ötlet merült fel, amelyek nagyon tetszettek nekünk, de valahogyan mégsem illettek a kisfilmbe, vagy éppen nem fértek már bele. Leginkább az izgatott minket, milyen egyedi karakterek népesítik be ezt az elképzelt diktatúrát, milyen nagyhatalmi játszmák tartják fenn ennek a szürreális világnak az elnyomó rendjét. Ezek mentén aztán számos izgalmas karaktert megalkottunk, akik szinte ordítottak saját történetért. Aztán megkezdődött a kisfilm forgatása, ami Robit rendezőként, engem társproducerként meglehetősen lekötött. Mikor azután enyhült a nyomás, és az utómunkák időigényes fázisába lépett a projekt, egy napon felhívtam Robit, és azt mondtam, kész, eddig bírtam, és még aznap elkezdem megírni a kisfilm történetének folytatását. Ez volt tavaly novemberben. Idén márciusra készült el a történet első olvasata, egy 97 oldalas forgatókönyv, amely a kisfilm folytatásának mondható. Ennek első olvasatát a Blue Duck tagjai körbe-véleményeztek. Igen, ez az egyik hatalmas előnye a műhelyünknek, hogy bármelyik tag munkájához rendkívüli segítséget jelent a másik hat író véleménye. Kivéve, ha hárman ezt mondják, a másik három meg az ellenkezőjét, ami szerencsére igen ritka. Jelenleg a vélemények alapján továbbfejlesztett könyvvel, és a kész kisfilmmel próbálunk meg további támogatókat megnyerni ennek a „fantasztikus” projektnek.

Köszönjük az interjút, ha minden igaz, akkor találkozunk A hívó premierjén.

Amennyiben más is kíváncsi A hívóra teljes terjedelmében (és miért ne lenne?), annak csak el kell néznie a 9. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválra május 12-én a Millenárison, és beülnie a reggel 10.30-as premierre vagy a 17.00 órás második vetítésre, ahol még az alkotókkal is elbeszélgethet (vagy akár velünk is, hiszen mi biztosan ott leszünk).

(Spoilermentes) Előre megfogadtam, hogy akár jó lesz a Sötétségben, akár rossz, nem fogom amiatt verni rajta a port, hogy mennyire nincs köze az eredeti Star Trekhez, sőt, igyekszem önmagában élvezni. Saját magam legnagyobb meglepetésére sikerült is. J.J. Abrams filmje teljesen maga mögött hagyja a franchise olyan fő eszményeit, mint a felfedezés, a moralitás és a humanizmus, sőt, olyan pofátlanul militáns (hadihajó van, titkos akció, Kirkre pedig orgyilkosküldetést bíznak), hogy én szégyellem magam Gene Roddenberry öröksége nevében, viszont hangos, zajos, durva, csilli-villi, látványos akcióorgiaként működik.

Az Enterprise legénysége ezúttal a Föderáció egy renegát tisztje, John Harrison nyomába ered, aki kegyetlen terrortámadást hajt végre Londonban, majd pedig az amiatt összehívott válságtanácskozás résztvevőit tizedeli meg. A tettes a nem éppen baráti Klingon Birodalom területén bújik el, így Kirkék háborút kockáztatva próbálják levadászni a titokzatos férfit, aki természetesen nem az, akinek mondja magát, és még csak nem is a személyazonosságával kapcsolatos titok az egyetlen, amit őriz.

A cím ne tévesszen meg senkit, a Vasember 3 után a Sötétségben zsinórban a második hollywoodi blockbuster idén, aminek marketingjében félrekalkulálták az első résznél valójában csak egy árnyalattal borúsabb hangvételt: van egy rosszember, aki csúnya dolgokat csinál, és emiatt sokan meghalnak.  De ez csak ürügy az akciózásra, nincs mögötte igazi, átérezhető veszteség és feszültség, még kevésbé van mögötte bármiféle dráma, moralitás, belső konfliktus, a lényeg csak az, hogy a szereplők elkezdjenek fejvesztve rohanni rögtön a legelső jelenetben, és aztán meg se álljanak a stáblistáig. Ha mégis felmerül valami komoly probléma, legyen az akár lelki, akár fizikai, azt instant lelkifröccsel/csodaszerrel megoldják, még mielőtt igazán ki tudná fejteni a hatását.

Ettől függetlenül van karakterfejlődés, Kirk emberként és kapitányként is hozzánő a parancsnoki székhez, és végre felelősséget vállal, még ha ennek ábrázolása kissé el is van maszatolva (még ugyanazt a komcsajelenetet is megkapjuk, mint az első részben, a bánatát piával öblögető Kirkkel és a hegyibeszédet tartó Pike-kal). Triumvirátusa Spockkal és McCoyjal pedig ismét nagyon jól működik (színészileg is), annak ellenére, hogy ehhez a jó doktort egy minden értelmes ok nélkül folyton a hídon lógó, a parancsokba kéretlenül és kellő autoritás nélkül beleugató kotnyeleskedővé kellett faragni.

A rosszakon viszont már megint majdnem elcsúszik az egész film. Az egyébként remek Benedict Cumberbatch vagy faarccal irt, vagy dühösen vicsorog, háttere, motivációja majdnem annyira elnagyolt, mint Neróé az elődben, a sztori másik gazembere meg csak szimplán háborúzni akar, mert… mert az jó móka (hát már tényleg teljesen képtelenek jó gazfickószerepeket írni odaát?). A klingonok – most még – csak épphogy beköszönnek, és amellett, hogy új designjukért szeretnék megverni valakit, inkompetens homokzsákokként debütálnak a rebootolt franchise-ban – nem baj, a harmadik részre majd biztos keményebb gyerekek lesznek.

Egyébként szépen ki van glancolva a film, ahogy azt a mai fiatal közönség elvárja, az akciók látványosak, a hajók és a robbanások nagyok („fiam, ha egy folytatással nagyobbat akarsz durrantani, csak viríts még több lóvét”), a díszletek fényesek, a tempó őrületes, a kameraszögek döntöttek, és egy csomó lens flare-t észre sem venni (mert kitakarja a többi lens flare). És itt most megszegem a magamnak tett fogadalmamat, de ha te egy zúzós, pörgős akciófilmet vársz, és egyáltalán nem érdekel, hogy viszonyul ez a klasszikus Star Trekhez, akkor ne is olvass tovább: menj a moziba, meg fogod kapni a szórakoztató két órát a pénzedért.

Ha még itt vagy: ez már tényleg nem Star Trek, csak címében, karakterei nevében és űrhajói formájában, és ez még akkor is igaz, ha a karakterek interakciói tényleg jók, és ha a fináléban ott az a gyönyörű öt-tíz perc, amitől még a hardcore rajongókat is bizsergető érzés fogja átjárni. Ugyanis a régi Star Trekek közül még azok is szóltak valamiről, amik ehhez hasonlóan akcióközpontúak voltak – ez már nem szól semmiről, nem vet fel kérdéseket, csak (na, jó, inkább így: „csak”) székbeszögez egy akció-kalanddal, ami futhatna akármilyen más címen (részemről ez jót is tenne neki), vagy hívhatnák akár Star Wars demónak is. Jó kis nyári blockbuster a Sötétségben, de végleg kinyírt egy franchise-t, ami ennél több, mélyebb, intelligensebb volt, és ezért kár.

Milyen film lesz a valaha írt egyik legjobb sci-fiből? Megérkezett az Orson Scott Card zseniális regényén alapuló Végjáték első előzetese.

Jóleső érzés, ha Kapitalizmus Kapitány hálás geek-minionjainak golyóit masszírozza egy-egy imádott univerzumot bővítő művel, márpedig a Deus Ex játék világa, maroknyi kiváltságos másikkal, mindenképp a figyelemre-rajongásra érdemesek közé tartozik. A cyberpunk politikai cinizmusa, az önmérsékletre képtelen nyugati civilizációk várható "luxushab-a-lepusztultságon" hangulata, a technokrata übermenschek több ezer éve mitizált határokat áttörő puzzle-teste, egyszóval az összes fontos toposz mind megvan benne, és mellé a valószerűséget növelő töméntelen szubtext, mellékküldetés. Sikerének titka nem utolsósorban a többféle, igencsak különböző lehetséges játékstílus sugallata is: ami elérhető, ami megúszható, ami a másik fölé helyezhet minket, azt az embereket akarni és birtokolni fogják. ("If you know about the Game, you are playing the Game", ahogy a mindfucker graffitibölcsesség mondja.)

Ám akármilyen jó érzés az efféle visszalátogatási lehetőség egy ismert univerzumba, a videojátékokból lett regények minimum gyanúsak, nívójuk gyakorta csak a legkisebb igényszintű fanboyokat elégíti ki, és vélhetően őket is csak a következő játszható epizód megjelenéséig.

Amiért az Ikarosz-hatás mégis felkeltette a figyelmemet, az egyrészt a játék történetének összetettsége és ezzel összefüggésben az utalások, fellelhető szövegek szokványosnál magasabb mértékű igényessége, irodalmisága (egyébként a játéknak köszönhetem az azóta nagy kedvencemmé vált Az ember, aki csütörtök volt könyvtippet), másrészt pedig Warren Spector közreműködése (akár komoly volt - gondoltam előre -, akár csak egy capuccinonyi beszélgetés a borítószöveg-kedvéért). Habár a harmadik epizód nem ért fel számomra a nagy őshöz, a jelenlegi kínálatból így is kimagasló igényességű játékélményt nyújtott, mely a gép elől felállva is képes volt velem maradni, töprengésre, sőt tépelődésre késztetni.

A regény sztorija, bár szépen illeszkedik a Human Revolution történetébe és annak szereplői közül is sokat felvonultat (például az összes, harcban Adam Jensen által legyőzött főellenséget), nem válik erőltetetté, sikerül egy részben független főszál köré felfűzni az ismerős helyszíneket, karaktereket. Hősei esendők: az ex-zsoldos céges katona, aki tudja, nem teheti meg, hogy megkérdőjelezze parancsait, mégis rákényszerül, egyre kényelmetlenebb helyzetekbe kerülve, vagy a magasabb cél érdekében feláldozott amerikai titkosszolgálati ügynök, aki a saját szakállára kezd nyomozni (és mellesleg fiatal, csinos nő). Igaz ugyan, hogy sorsukat többé-kevésbé borítékolni lehet, indítékaik nem túl bonyolultak, gesztusaik direktek és könnyen belátható, néhol sablonos helyzetekbe sodorják őket - de hát egy efféle könyv mégiscsak elsősorban egy fiatal gamer közönséget céloz meg.

Ami azonban a kellemes ponyvaregény-élménnyel és a helyenként szemöldökráncolásra késztető egyszerű, buta megoldásokkal szemben meglepetést okozott az Ikarosz-hatásban, az az volt, hogy (a borító ígéreteivel és a játék alapján várhatóakkal szemben) fő témájául nem a Human Revolution központi problémáját választja - jelesül: meddig, milyen személyes áldozatok és növekvő társadalmi ellentétek árán tudjuk géppé változtatni testünket, elválasztható-e ettől tudatunk és így tovább -, hanem egy másikat, nem kevésbé cyberpunkosat, nem kevésbé izgalmasat. Így szól: egy olyan világban, ahol a profitorientált, történelmi hagyatékokkal, vallások és tradíciók által az államoknál sokkal kevésbé megkötött nagyvállalatok válnak a legfontosabb gazdasági és politikai tényezővé, milyen és kik által meghúzott határok mentén tudjuk kijelölni új életterünket? Több ezer év alatt kialakult világ-óramű pattogzik szét e kérdések mentén jelenleg, a MI életünkben, és a problémák sokkal égetőbbek, aktuálisabbak, mint az, hogy beszarik-e majd egy vagány halálugrás közben milliomos-csemeték és elit kommandósok kiberlandolókája vagy hogy tényleg elvárják majd céges állásinterjún az éjjellátást.

Warren Spector hatása volt ez, vagy sem, esetleg csak én láttam bele ennyire hangsúlyosnak - ezért érdemes volt.

Idén ünnepli fennállásának első évtizedét a szórakoztató irodalom egyik hazai zászlóshajója, az Agave, ami jól mutatja, hogy a normálisan megírt és prezentált szórakoztató műfaji regényekre nem hogy még mindig nagy, de talán egyenesen növekvő igény van. Ehhez persze az is kell, hogy értő kezek gondozzák, de itt szerencsére ezen a téren nincs gond. A jubiláló Agave felhozatalának már kezdetektől fogva fontos része volt a sci-fi és a fantasy, nemrég pedig újult lendülettel vetette magát a témára, ami nekünk csak jó. Ennek kapcsán beszélgettünk az alapító tag Csurgó Csaba főszerkesztővel, valamint Velkei Zoltán marketingessel.

Megtennétek, hogy röviden bemutatkoztok az olvasóinknak?

CsCs: Az Agave Könyvek 2003-ban alakult, pontosan tíz éve. Négyen alapítottuk, különösebb kiadói tapasztalat nélkül, de valahogy jó ötletnek tűnt, hogy egyrészt a magyar polcokról bántóan hiányzó kedvenc szerzőinket kiadjuk, másrészt pedig az egész jobb sorsra érdemes szórakoztató irodalmat megpróbáljuk picit feljebb pozicionálni. Egyfelől kultúrmisszió, másrészről pedig úgy éreztük, hogy igenis léteznek azok az igényes, értő olvasók, akik krimit vagy sci-fit akarnak, de elegük van az olcsó borítókból vagy a nem megfelelően gondozott szövegekből. És nagy merészen azt gondoltuk, lehet erre a gondolatra egy egész kiadót alapozni. Tíz évvel később még mindig ugyanebben a szellemben adjuk ki a könyveket, úgyhogy olyan nagyot nem tévedhettünk.

Meglehetősen sokrétű, részben szépirodalmi profilú kiadó vagytok. A 2003-as induláskor mennyire volt egyértelmű, hogy a tágabban vett szórakoztató irodalomnak is meglesz majd a helye nálatok?

CsCs: Teljesen egyértelmű volt, hogy krimiket vagy kémregényeket, thrillereket is ki fogunk adni. Lawrence Block például óriási szerelem, őt a kezdetektől fogva gondozzuk, és az évek során valahogy úgy alakult, hogy több szerző is, akikért régen csak olvasóként rajongtunk, az Agavéhoz került. Nem is feltétlenül kergettük őket aktívan. Ha egy kicsit misztikusan akarnék fogalmazni, azt mondanám, megtaláltak minket. Gondolok itt John le Carréra, vagy a néhány hete debütált Scott Turow-ra.

Az egyéb kategóriák mellett mennyire hangsúlyosan szerepel nálatok a fantasztikus irodalom, már ha beszélhetünk egyáltalán ilyen prioritásokról? Akad, ami jóval fontosabb, vagy igyekeztek minden műfajt egyenletesen képviselni?

CsCs: A fantasztikus irodalom kiemelkedően fontos, de azt sem szeretnénk, ha sci-fi kiadóként lennénk elkönyvelve. Philip K. Dick olyan űrt töltött be a magyar könyvkiadásban, ami miatt sokan még mindig csak a sci-fivel azonosítanak minket. A repertoár szélesen tartása egyrészt üzleti megfontolás, másrészt a saját ízlésünk sem csak a sci-fire terjed ki. Abból indulunk ki, hogy mások is ilyenek. Rajonghat valaki Bradburyért, és közben izgatottan várja, hogy mikor jelenik meg az új C. J. Sansom. Szóval nem méricskéljük patikamérlegen a műfajokat, de előfordult már olyan, hogy egy adott pillanatban úgy éreztük, rá kellene erősíteni valamire.

Szerintetek az egyéb, sci-fivel foglalkozó kiadók mellett mi az, amiben ti mást tudtok nyújtani?

CsCs: Tíz éve kitaláltunk valamit, és ezt a gondolatot nyomjuk makacsul azóta is, a szerzők kiválasztásában, a borítók esetében, a kommunikációban. Benne van mindegyikünk személyes ízlése, rengeteg vita, a piac és az olvasók visszajelzései, az aktuális trendek, minden. De ennyi idő után is sikerült hitelesnek és egységesnek maradnunk, az Agave Könyvek, mint brand ugyanazt jelenti most is. Jóval több szerzővel, több zsánerrel, de amit nyújtunk, az nem változott, 2013-ban is ugyanolyan érvényes. Ezt valószínűleg nem sokan mondhatják el magukról, erre kifejezetten büszkék vagyunk.

Viszonylag rendszeres időközönként igyekeztek itthon új szerzőket megismertetni, elfogadtatni. Ezek kiválasztásában mennyit nyomnak a latban a piaci szempontok, és mennyit a saját ízlésetek, urambocsá rajongásotok?

CsCs: Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondani fogok, de minden egyes könyvért, ami nálunk megjelenik, valaki a szerkesztőségben lelkesedik. Különben nem tudnánk csinálni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a piaci szempontokat figyelmen kívül hagynánk. Sőt. Kénytelenek vagyunk számításba venni, különben holnap lehúzhatnánk a rolót. Ha éppen menők a vámpírok, akkor nem tehetjük meg, hogy ebből a tortából ne vegyünk el mi is egy szeletet. De hozzáteszem, ilyenkor is ugyanazt a hozzáállást követjük. Megkeressük azt a szerzőt, aki van olyan jó, hogy lelkesedni tudunk érte.

Aztán általában a rajongásunk mértéke határozza meg, hogy mennyi esélyt adunk egy szerzőnek a magyar piacon. Nem tudom, ez mennyire profi hozzáállás, mindenesetre nálunk így működik. Ránézünk a számokra, elkeseredünk, nem értjük, hogy egy ilyen jó írót miért nem olvasnak többen, aztán elhatározzuk, hogy lesz ami lesz, adunk neki még egy esélyt.

Magyarország sajnos jócskán megkésve követi a sci-fi külföldi, főleg nyugati trendjeit. Ezeket figyelemmel követitek, és ha igen, számítanak a kiadványaitok kiválasztásánál?

VZ: Én nem értek egyet azzal, hogy a hazai sci-fi könyvkiadás jócskán megkésve követné a nyugati trendeket. Maximum mennyiségben. Természetesen valamekkora “lemaradás” mindig lesz, de szerintem ez régebben sokkal nagyobb mértékű volt, mint ma. Elég csak az Agave Könyvek indulására gondolni: Iain M. Banks Játékmester című regénye kis túlzással az első volt a piacon az akkori modernnek nevezhető, kortárs űroperákból. Az ő művei biztosan nagy teret nyitottak rengeteg más könyvnek az elmúlt tíz évben, így alapvetően a helyzet is változott, javult. Az igaz, hogy kevés kiadó foglalkozik ezzel még mindig, de szerintem mindannyian megpróbáljuk a lehető legtöbbet megtenni, és korszerűek maradni.
Hogy válaszoljak a kérdésre is: igen, számítanak a trendek, nem annyira művészeti, mint üzleti szempontból. John Scalzi könyveivel például különösen jókor jöttünk, hiszen a mozik, illetve nagy általánosságban a popkultúra is akkor állt rá arra, hogy ismét szeresse, sok emberhez elvigye az akciódúsabb sci-fit. Nézd meg a várható filmeket: most mindenki ilyet csinál. Így könnyebb eladni Scalzit is. Persze olyan is van, amikor nem számít a trend, és presztízsből próbálunk megszerezni címeket. Erre remek példa Ernest Cline-tól a Ready Player One, vagy China Miéville itthon igencsak hányattatott életműve, amit szeretnénk megpróbálni rendbe tenni.

Az előbbi kérdést ragozva, mit tartotok fontosabbnak: a külföldön akár jó pár évtizede már bejáratott, szinte klasszikusnak számító, itthon azonban jobbára ismeretlen szerzőket, vagy a jóval aktuálisabbakat?

CsCs: Is-is. Bradburynek ugyanúgy nem tudtunk ellenállni, amikor kopogtatott a lehetőség, mint mondjuk a Ready Player One-nak. De magyar nyelven kiadatlan klasszikusból egyre kevesebb van, úgyhogy nagyobb erőkkel figyeljük, hogy éppen mi történik a sci-fiben.

A közelmúltban számos új sci-fi szerző került fel a palettátokra, gondolunk itt Brandon Hackettre, Dan Simmonsra vagy China Miéville-re. A már futó szerzőitek mellett ez tudatos ráerősítés, vagy így jött ki a lépés?

CsCs: Inkább tudatos. Azt vettük észre, hogy a sci-fiben kezdünk elmaradni attól, amit kitűztünk magunk elé. Nem voltunk annyira progresszívak, mint szerettük volna. Brandon Hackett adódott, de ha nem szerettük volna a könyvet, nem adjuk ki csak azért, mert nekünk éppen sci-fi kell. Simmons és Miéville nem is volt kérdés, amikor megérett az elhatározás, hogy új SF-szerzőkre van szükségünk.

Mi a helyzet a magyar szerzőkkel? A kínálatotokon átszaladva műfajon belül Izing Róbert és Trenka Csaba Gábor nevén kívül mással nem nagyon találkozunk. Ennyire nem próbálkoznak az itthoniak, vagy ennyire nem üti meg a szintet a többségük? Szerintetek mit kell tudnia a jó magyar sci-finek?

CsCS: Örülünk a magyar szerzőkkel kapcsolatos kérdésnek. Tavaly a könyvhétre jelent meg Brandon Hackett (Markovics Botond) regénye, Az ember könyve. És az idei könyvhétre is készülünk egy magyar szerzővel, aki eddig SF-ben utazott, de most írt egy zseniálisan imádnivaló, igazi magyar urban fantasyt, amiben a népmesék bújnak elő a valóság álcája alól. László Zoltán Egyszervolt című regényéről van szó. A jó magyar SF-nek ugyanazt kell tudnia, mint a jó SF-nek általában, de előnyt jelent, ha valamilyen magyar vonatkozása van a történetnek.

A megcélzott olvasótáborotok talán eleve más, de legalábbis jóval heterogénebb összetételű, mint egy kizárólag a fantasztikumra koncentráló kiadóé. A zsánerbe tartozó könyveitekkel inkább a keményvonalas rajongókat gondoljátok megszólítani, vagy úgy látjátok, a jó sci-fi beállítottságtól függetlenül bárkinek élvezetes lehet, aki egyébként nyitott a minőségi szórakoztató olvasmányokra?

VZ: 2013-ban már nem engedheted meg magadnak azt, hogy csak az egyik, vagy másik olvasótábort szólítod meg a könyveiddel. Túlságosan kevés potenciális vásárló van ahhoz, úgyhogy muszáj mindenkit. Érted, régen elég volt írnod egy színvonalas blogot, és jöttek maguktól ezrével az érdeklődők, ma pedig azon izmozunk órákat, hogy egy bejegyzéssel a lehető legtöbb embert elérjük Facebookon, mert egyébként már senkit nem érdekel semmi.

Az utóbbi éveket áttekintve viszont megállapítható, hogy például a sci-fi regényeink alapvető olvasótábora nem a műfaj hazai keménymagos rajongótáborából kerül ki. Persze ők is olvasnak minket - mindig próbálunk tájékozódni erről például a blogszférán és a Molyon keresztül -, de mi inkább azt látjuk, hogy ezeknek a könyveknek nincsen általános jellemzőkkel meghatározható olvasótábora. Ami egyrészt tök jó, másrészt sokkal nagyobb munkát igényel részünkről: ha kiadunk egy új könyvet, akkor jó eséllyel arra minden korosztály, vagy csoport fel fog figyelni. Ugyanakkor pont azért, hogy megszólíthassunk mindenkit, sokkal nagyobb kommunikációs hadjáratok megtervezésében kell gondolkodnunk. Úgyhogy a magam részéről azt mondom, hogy a jó sci-fit bárki szeretheti, akinek nincsenek előítéletei. Az utóbbi időkben például egyre több nő olvassa, s minek lehet igazán örülni, ha nem ennek? :) A párom például teljesen oda, meg vissza volt a Ready Player One-tól, és most épp a Szellemhadtestet darálja. Azt mondja, hogy idejét nem tudja mikor olvasott utoljára ilyen jó könyveket.

Milyen a sci-fi könyveitek fogadtatása? Látni azt, melyik kiadványok milyen olvasói rétegnél találnak célba?

VZ: Változó. John Scalzit például most nagyon szereti mindenki, és ez lehetővé teszi, hogy kicsit felgyorsítsuk a sorozata kiadását. Iain M. Banks-nek van egy nagyon kitartó és lelkes rajongótábora, nélkülük képtelenség lenne tizedik éve gondozni a szerző életművét. Ezekre az emberekre különösen büszkék vagyunk, és örülünk, hogy még mindig velünk vannak, mert itthon továbbra is óriási fegyvertény egy ennyire nehéz sorozatot tíz éven át sikeresen vinni. Dan Simmons is úgy tűnik, hogy megtalálta a maga körét, de vele idén befejezzük a Hyperion Cantost, és nagyon nagy kérdés, hogy a többi regényére mennyire lesznek nyitottak az emberek, kíváncsiak-e azokra egyáltalán. Nála a jövő évi címen rengeteg minden áll, vagy bukik. Ray Bradburynek megvan a maga stabil tábora, de őt azért alapvetően inkább szépirodalmi szerzőként próbáljuk gondozni.
S persze nem lehet szó nélkül elmenni Philip K. Dick mellett sem, akinek a könyvei körül ugyan már nincs az a nagy lelkesedés, mint pár évvel ezelőtt, de huszonöt (!) kötet után ez benne van a pakliban. Még mindig van akkora rajongótábora, hogy évi egy könyvet ki lehet adni tőle.

Anélkül, hogy nagyívű elemezgetésekbe kívánnánk bocsátkozni, a geekség és vele együtt az akár még csak pár éve is szűk rétegeket érdeklő műfajok napjainkra erősen popularizálódtak. A ti oldalatokon ez hogy csapódik le, lehet érezni a megnövekedett érdeklődést vagy a megváltozott olvasói preferenciákat? Merészebb kérdés, de honi vonatkozásban lehet olyat mondani, hogy ebben nektek is szerepetek van?

VZ: Erre nehéz objektív választ adni. Biztos, hogy van benne szerepünk - egyesek szerint sok, mások szerint kevesebb. Az mindenesetre nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy valamekkora lökést adtunk a hazai színtérnek azzal, hogy tíz éve elkezdtük gondozni Philip K. Dick és Iain M. Banks könyveit. Akkoriban semmi ilyen nem volt kapható. A megnövekedett érdeklődést pedig pont az támasztja alá, hogy később úgy tudtuk kiadni Dan Simmonst és John Scalzit, hogy nem csak szerelemből tettük, hanem meg is térültek a könyveik. Lehet, hogy ez nem mindenkinél hangzik szimpatikusan, de nagyon fontos, hogy üzletileg is működjenek ezek a címek. Nyilván lehet szerelemből is kiadni műveket - nincs értelme tagadni, nálunk is van ilyen -, de egy negyedik, hatodik, vagy tizedik részre abból már nem futja.

Nem tudom, mennyire üzleti titok az ilyesmi, de esetleg elárulnátok valamit arról, milyen kiadványokat várhatunk tőletek sci-fi vonalon, tágabban a fantasztikum terén a nem túl távoli jövőben?

VZ: Hogyne. A Könyvhéten adjuk ki László Zoltán regényét, az Egyszervoltot, ami egy nagyon klassz urban fantasy. Napjaink Budapestjén játszódik, és a népmesék ismert figurái elevenednek meg benne egy izgalmas kaland során. László Zoli olyan biztos kézzel, olyan szerethetően és annyi humorral mutatja meg nekünk Budapest eddig ismeretlen oldalát, hogy az még Neil Gaimannek is a becsületére válna.

Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a Könyvhétre sajnos nem, de másfél héttel utána kiadhatjuk Neil Gaiman új regényét is, az Óceán az út végént. Nagyon várjuk, erre biztosan nagy érdeklődés lesz. Júliusban folytatjuk a Vének háborúja-sorozatot Scalzitól, érkezik majd Az utolsó gyarmat. Ősszel pedig befejezzük a Hyperion Cantost Dan Simmons-tól, várhatóan szeptemberben, vagy októberben jelenik meg az Endymion felemelkedése (ez egyelőre csak munkacím, változhat a jövőben). Brandon Hackettnek is van már egy majdnem kész története, a következő hetekben derül ki, hogy befér-e idén. S lesznek még ezeken kívül is jó dolgok, de azokról ráérünk később beszélni :).

Jövő vasárnap, azaz május 12-én újra Képregényfesztivál, ismét a Millenárison, a Teátrumban. The Walking Dead képregénykiállítás, egy magyar sci-fi rövidfilm premierje (ami Odegnál Róbert A hívó című képregényén alapul), Fazekas Attila (az idei Korcsmáros-díj nyertese) és Aleksandar Zograf mesterkurzus, az olasz képregények története Magyarországon (emlékezünk még a Krampusz és Menő Manó magazinokra?), egy Második Világháborút felidéző lengyel projekt, a lassan hagyománnyá váló Comic Battle, az 50 éves Vasember előadás a legtermékenyebb Geekz szerző prezentációjában (igen, jól tippeltetek, Rusznyák kolléga szavait ihatjátok majd), Alfabéta-díjátadás, lengyel, szerb és román vendégelőadók és természetesen sok-sok képregény, amit mind a magatokévá tehettek (a szóhasználat szándékos, hiszen a képregény majdnem olyan jó, mint a szex, ahogy azt mindenki tudja). A részletes programot itt találhatjátok: http://www.kepregeny.net/9-budapesti-nemzetkozi-kepregenyfesztival/, de tájékozódhattok a Magyar Képregényszövetség folyamatosan frissülő blogjáról is: http://kepregeny.blog.hu/. Mindenki tartson önvizsgálatot, idézze fel a számára öt legfontosabb dolgot, majd pedig az elsőt cserélje ki a Képregényfesztivál meglátogatásának gondolatával. Ott találkozunk!

Age of Ultron #7

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Brandon Peterson, Carlos Pacheco
Marvel Comics

Az Age of Ultront kétségkívül senki nem vádolhatja azzal, hogy csak egy újabb „jófiúk nekiesnek a világpusztító/uraló ambíciójukkal hepciáskodó rosszfiúknak” sablonhaddelhadot kényszerít le a hű crossover-vásárlók torkán. Pedig nagyjából úgy indult: Ultron átvette az uralmat a Föld nagy része felett, a hősök döntő többsége elbukott, szóval posztapokalipszis volt, menteni kellett a menthetőt. Csakhogy Rozsomák úgy gondolta, a mentés nem azt jelenti, hogy le kell verni Ultront, hanem azt, hogy vissza kell utazni az időben, és megakadályozni, hogy egyáltalán létrejöjjön. És mivel Ultront Hank Pym teremtette, szuperhős szuperhősnek lesz farkasa, mert a kanadai mutáns nem hisz abban, hogy egy apokalipszis-szcenárió veszélyének fennállásakor elég a szép szó, így a „légyszi ne kreálj egy Ultron nevű mesterséges intelligenciát, mert egyszer majd kicsinálja a Földet” helyett inkább csak annyit mond, „snikt”. Ezzel ért véget a hatodik rész (mit mondjak, nem számítottam rá, hogy ilyen fordulatot vesz a sztori). Rozsomák és útitársa, Sue Storm most visszatér a jelenbe, ami persze múltbeli akciójuknak hála megváltozott, de legalább nem hever romokban, és nem halt ki az emberiség fele. De attól még vannak bajok. Pl., hogy nagyon úgy tűnik, ebben a jelenben egy diktatórikus Tony Stark tartja vasmarkában Amerikát (vagy az egész világot?). A koncepció érdekes (alig várom a következő részben az ok-okozati összefüggések levezetését, a „pillangó-hatás” kifejtését), Bendis izgalmasan ír, a rajzok is rendben vannak (bár a múltbeli jelenetekért felelő Carlos Pacheco munkájához viszonyítva a jelen képekbe öntéséért felelős Brandon Peterson bizony felsül), de, csak hogy kicsit kötözködjek is, nem bántam volna, ha az előző rész merészségéből erre is jutott volna. Mert az, hogy majd kiderül, ez a jelen sem feltétlenül jobb, mint amit Ultron robbantott szét, a könnyű megoldás, sokkal érdekesebb lett volna, ha Pym kinyírása után a főhősök egy olyan világba térnek vissza, amiben nagyjából rendben mennek a dolgok. Szép morális gordiuszi csomó lett volna belőle.
(Rusznyák Csaba)

Helheim #2

Történet: Cullen Bunn
Rajz: Joelle Jones
ONI Press

Folytatódik az Oni Press vérben tocsogó, óriás viking Frankenstein szörnnyel démoni vad harcosokat felhentelős horror-fantasy sorozata. Hamlet kb. így kezdené a szokásos geekgazmus hatása alatt született cikkét a Helheimről, de tulajdonképpen tényleg így lehet a legjobban leírni, hogy miről van szó. Az első rész végén a frissen megmurdelt helyi híróból, Rikardból, és halott harcosok hozzáadott testrészeiből összebarkácsolt élőhalott viking-Hulk most már bevetésre is kerül, ami során felaprít egy horda mutáns banditát, megmentve ezzel egy családot. Továbbá megtudjuk azt is, hogy bár a draugr-Rikard erős meg nagy, de nem elpusztíthatatlan, viszont szerencsére könnyen és helyben javítható, hiszen pótalkatrész ugye akad bőven arra, amerre jár. Nincs mit szépíteni rajta, a Helheim nem éppen a komplexitása, a bravúros sztorivezetése, a jól kidolgozott karakterei, vagy úgy általában az eredetisége miatt jó, hanem simán csak a magas szórakoztató-faktora miatt. Sallangmentes, egyszerű, villámgyorsan abszolválható olvasmány, ami ideális lehet mondjuk két fajsúlyos eposz közötti könnyed agylazítónak, vagy egy kakkantás időtartamára, de túl sokat valószínűleg nem fognak, mivel nem is tudnak kihozni belőle a jövőben. De ez nem baj. A második szám még gyorsabban kivégezhető, mint az első, hiszen csak az egyetlen hent maga 6 oldalt foglal el, és ezen kívül sem egy szószátyár képregény, ugyanakkor azzal  sem lehet vádolni, hogy nem is halad a történet. Ami számomra meglepő, hogy a két szám között jól láthatóan forrt egy nagyot Joëlle Jones stílusa, mert ugyan még mindig maradtak a rajzfilmes rajzok, de a karakterek már  kevésbé karikatúraszerűek, a vérontás is merészebb és látványosabb lett, és összességében is észlelhető a minőségi javulás, amitől aztán könnyebben befogadhatóbbá vált az egész látvány is. Elnézve az egyébként csini művésznő portfólióját, úgy láttam, hogy kimondottan kellemes és barátságos stílusban szokott dolgozni, emiatt azt gyanítom, hogy az előző szám során talán kísérletezni próbált egy kicsit. Részemről így is, úgyis szerethető volt. Mostanra tehát bebizonyosodott, hogy a Helheimnél semmi nagyszabásúra nem kell felkészülni, egyszerű kis B-képregényes móka lesz, de annak viszont eléggé szimpatikus, pláne, hogy mindössze úgy 5 percet kell havonta rászánnunk.
(Chavez)

Judge Dredd Year One #2

Történet: Matt Smith
Rajz: Simon Coleby
IDW

Mostanra már abszolút bebizonyosodott, hogy Matt Smith nagyon érti a dolgát íróként is, és a Judge Dredd Year One második füzetében még taszajtott is egy kicsit azon a lécen, amit már az egyébként is izgalmas felvezetésben is elég magasra tett fel. Remélem ez exponenciálisan növekedő tendencia lesz nála, és akkor a mini végére kimerülhet majd a szuperlatívuszkészletem. A második füzetben folytatódik a nyomozás a szokatlan pszi-aktivitások után, ami kizárólag gyerekeknél jelentkezik, és kimondottan egy bizonyos szektorban lévő gyerekeknél. A szkeptikus Dredd nem igazán tud mit kezdeni a jelenségekkel, ő maga a földhöz van ragadva, és különben is, az akadémián ilyet nem tanítottak, ezért elsősorban racionális magyarázatokat keres, de csak nem talál. A főbíró viszont elmondja neki, hogy több dolgok vannak földön és egen, és hogy próbálja megszokni, hogy vannak más, párhuzamos világok is a miénken kívül, márpedig ezek újabb, és korábban még nem tapasztalt veszélyforrásokat is jelenthetnek, amikre fel kell készülniük. Márpedig jelen ügyben is úgy tűnik, hogy az igazság odaát van. A sztori szépen, jó ritmusban gördül tovább, nem maradnak el a látványos (és brutális) akciók sem, ugyanakkor szerencsére már nem csak lebegtetés folyik, hanem kapunk válaszokat is, és egy nagyon ütős cliffhangert is a végére, hogy még kegyetlenebbé tegye a várakozást a folytatásig. Az egyetlen "fogást" itt találni rajta, mert hogy a sztori végén Dreddék találnak egy teleportkapuszerű energia-akármit, amibe hősünk gondolkodás nélkül belesétál, ami azért necces, még tőle is. A Year One másik nagy erénye, hogy eredeti rendeltetésének megfelelően eredettörténetként is funkcionál, hiszen most látjuk pl. az okát a psi-osztály létrehozásának, és úgy általában a Dredd univerzum természetfeletti része is itt látszik megalapozódni, valamint ugye Dredd sem teljesen az a kőszikla még, mint amilyenek ismerjük, bár hatékonyságban és keménységben már most is az élen jár. Simon Coleby realista (de egyáltalán nem szárazan), élénk színvilágú rajzai továbbra is zseniálisak, minden részletre kitérőek, az akciók kimondottan nagyszabásúak és látványosak, és különösen értékelem, hogy nem próbálta meg a korai évek látványvilágát áterőltetni a következetesség miatt. A járművek, az épületek, az eszközök és ruhák a mai igényeknek is megfelelő korszerű, illetve inkább futurisztikus külsőt kaptak, miközben a korai évek egynéhány jellegzetessége így is megmaradt. (Pl. a korai években használt, hosszabb csövű Lawgiver, ami azért itt is korszerűbb kinézetet kapott.) Smith minisorozata az egyik legizgalmasabb dolog a mostani kínálatból, ami hálistennek gyorsan segít felejteni a másik IDW-s széria gyalázatos középszerűségét. Kár, hogy nem ebből lett az ongoing. Ha valamiféle veled született képregényes előítélet miatt még mindig nem olvasod ezt a fasza kis sorozatot, akkor jó szar neked, és így jártál!
(Judge Chavez)

Jupiter’s Legacy #1

Történet: Mark Millar
Rajz: Frank Quitely
Image Comics

Már hosszú évek óta ott tartunk, hogy nem csak a hagyományos szuperhőstörténetekkel lehet  Dunát rekeszteni, hanem az azokat kiforgató, parodizáló, cinizmusba vagy realizmusba ágyazó, azokra reflektáló variációikkal is. Mark Millar is írt jó néhány ilyet, a Kick-Asstől a Nemezisen és a Wantedet át a Supercrooksig, és a Jupiter’s Legacy is ezek sorába tartozik. Szerencsére az első rész alapján ez a képregény nem a Nemezis-féle értékelhetetlen agyrémeire, hanem a kifinomultabb, érettebb, komolyabb, urambocsá’, elgondolkodtatóbb munkáira rímel. A sztori a ’30-as évek elején kezdődik, amikor egy férfit, aki a világválságban mindent elveszített, egy sziget „hívja” magához valahol az óceán közepén. Barátai egy kis csapatával engedelmeskedik a hívásnak, és a szigeten (egyelőre tisztázatlan körülmények közt) mind szuperképességekre tesznek szert, Amerika büszkeségei, hősei, inspirációi lesznek. Ugrás a jelenbe: újabb világválság van, az egykori hősök tanácstalanul nézik, ahogy a világ szétesik körülöttük, miközben csak annyit tehetnek, hogy megalomániás gonosztevőket ütlegelnek – az új generáció hősei pedig kicsinyesek, szenzációhajhászok, önzők és gyávák. Millar éles kontrasztot rajzol aközött, hogy milyennek kellene lennie Amerikának (illetve milyen volt egykor), és milyen valójában. A szuperhősök, akik közel egy évszázadon át harcoltak a mostanra megkopott és elkorcsosult ideákért, lassan a nemzettel együtt degradálódnak. A fő konfliktus két testvér közt látszik kialakulni: egyikük maradna a hagyományos szuperhősködésnél, azokra bízva a világ sorsát, akiket a nép megválasztott vezetőinek, a másik maga venné kézbe a dolgokat. Millar jól építi fel a sztorit, érdekesek a karakterei, és ha következetesen végigviszi a képregény fő motívumait, és nem bagatellizálja el az egészet egy szimpla hős-gonosz harcra, akkor ebből valami nagyon jó is kisülhet. A kezdet mindenestre ígéretes, Frank Quitely rajzai pedig nagyszerűek.
(Rusznyák Csaba)

Ten Grand #1

Történet: J. Michael Straczynski
Rajz: Ben Templesmith
Image Comics

Noir-horror. Straczynski. Templesmith. Ezek egyike is elég lett volna, hogy rávessem magam az Image (jelenleg minden valamire való geek kedvenc kiadója) új képregényére. De mind a három? Óóóó, hát engem itten kényeztetnek. A felesége halálától gyötört misztikus magánnyomozó(szerűség), Joe Fitzgerard, megbízást kap egy lánytól, hogy találja meg a nővérét, akinek egy Divine Will nevű, gyanús vallási szekta berkein belül veszett nyoma. Csakhogy a fickónak, aki a szektát elvileg vezeti, hősünk két évvel azelőtt röpített golyót a fejébe. Szóval ez sem egy rutinügy lesz, de hát komolyan, látott, olvasott valaha bárki olyan noirt, amiben a főszereplő ténylegesen egy rutinüggyel birkózott? Na, ugye. Akárhogy vesszük, a sztori így, elmesélve, nem tűnik különösebben érdekesnek. Van egy kopó, aki a mennyország piszkos munkáját végzi a Földön, van egy tragikus megözvegyülés, és van némi ronda, mocskos múlt mindennek a hátterében – de Straczynski az ismert hozzávalókból valami bámulatosan izgalmas, az olvasót magába rántó, szenzációs atmoszférájú képregényt gyúr. Az első szám forgatókönyvét tanítani lehetne, olyan hatásosan, precízen vezet be az okkult noir világába, olyan mesteri érzékkel adagolja a főhőssel kapcsolatos információkat (sejtetéssel, dialógussal, flashbackkel), és olyan váratlan emocionális erővel ragad tökön a cliffhangerben. A misztikum és a modern technológia (elsősorban az internet) magától értetődőnek tűnő összeboronálásért külön piros pont jár. És Templesmith képei… dinamikus, gyönyörű szín- és formakavalkádok. Minden panel szinte megszólal. Tökéletes. Az év egyik legjobb debütálása. (A Ten Grand egyébként JMS saját, Image-en belüli, innovatív „Joe’s Comics” nevű projektjének első címe – amit nemcsak olvasni lehet, hanem a füzetben lévő QR-kód segítségével hallgatni is, ugyanis néhány színésszel felvették a dialógusokat.)
(Rusznyák Csaba)

Whispers #5

Történet és rajz: Joshua Luna
Image Comics

A Luna-testvérek (Joshua és Jonathan) már eddig is nem keveset letettek az asztalra az Image berkein belül: szuperhős drámát a szuperhőscelebek hétköznapjairól (Ultra), horrorisztikus elemekkel tűzdelt science-fictiont egy láthatatlan burok alatt rekedt kisváros lakóiról, ahol a nők a férfiak ellen fordulnak (Girls), mágikus-realista eposzt a hatalomról és a bosszúvágyról (The Sword). A fivérek munkái eddig nagyszerűen sikerültek, ezúttal azonban Joshua szólóban próbál szerencsét, hogy elmesélhessen egy eléggé személyes témájú természetfeletti thrillert, melynek középpontjában a szabad akarat kérdése áll. A történet főhőse Sam, egy krónikus pszichiátriai zavarral küszködő srác, aki egyik napról a másikra felfedezi, hogy álmában képes elhagyni a testét és nem csak, hogy ebben az asztrális formában olvasni tud mások gondolataiban, de azok megfelelő irányba lökésével befolyásolni tudja a döntéseiket. Barátnője, akivel frissiben szakított, természetesen nem hisz a fantazmagóriáiban, de a szomszéd lány arra buzdítja, hogy próbálja felfedezni képessége határait. Sam így is tesz, és kiderül, hogy szerte a világon démonszerű lények sarkallják az embereket gyilkosságra, kannibalizmusra és hasonlóan szörnyű tettekre. Hősünk úgy dönt, hogy a tűz ellen tűzzel jegyében egy drogügyletbe keveredett ismerősét fenyegető dílert manipulálva szolgáltat igazságot egy gyerekgyilkos üzletemberen, ám a terv visszafelé sül el: nem csak, hogy a saját személyes és szerettei biztonsága kerül veszélybe, hanem legközelebbi projektálása során kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy egyre inkább kezdi felölteni a már látott démonok külső jegyeit, és valaki más éppenséggel az ő cselekedeteit befolyásolta a kezdetek óta. Joshua Luna nagyon jó érzékkel adagolja a revelációkat, ráadásul a rajzai még a fivéréinél is jobbak, akinek eddig a forgatókönyveket írta. A hat részes limitált széria éppen a finálé előtt áll és az eddig olvasottak alapján valószínűleg nem kell félni attól, hogy nem a kellően hátborzongató lezárást kapja a Whispers.
(Nagy Krisztián)

A várva várt Star Trek - Sötétségben (hozzátéve, hogy aki ezt a '90-es évek eleji francia művészfilmek forgalmazási címeivel vetekedően ostoba nevet adta, az a Gyehenna Tüzép telepén ítéltessen örök szénlapátolásra) kapcsán elkerülhetetlenül felmerül egy korábbi második rész. Azonban hogy megérthessük a Khan haragja valódi jelentőségét - legalábbis a Star Trek fanchise történetében - vissza kell mennünk egy picit az időben. Mert korántsem ugyanaz a helyzet most, mint akkor.

Isten hozta önöket 1977 nyarán, amikor egyedül a nyomott áron kínált kokain tartotta vissza Hollywood stúdiófejeseit az öngyilkosságtól. Jött egy ilyen lézerkardos-űrhajós baromság, és lerabolta a piacot. "Most mi legyen?" hördültek fel egyszerre. Persze csak magukban, ebben a szakmában az ember nem mutathat gyengeséget. A Paramountnál sem történt ez másként, ott azonban nem sokáig vacilláltak, volt nekik ez a korábban bebukott, majd számukra teljesen érthetetlen módon kultstátuszt elérő sorozatuk. Nosza, csinálj belőle filmet, fiam - mondta a Mindenható Pénztárca Gene Roddenberrynek, a Star Trek atyjának. És csináltak is. És 1979-ben akkorát buktak, hogy ahhoz képest a Moonraker sikeresnek és fiatalosnak nézett ki a már akkor 52 éves Roger Moore-ral.

Sötét napok jöttek. Egyértelművé vált hogy a Paramount még egyszer nem fog kidobni három és fél Csillagok háborújányi pénzt. Ugyanakkor már ismerték a mondást, miszerint ha valakinek franchise-a van, akkor abból simán csinálhat pénzjegynyomdát. Ehhez azonban komoly sebészetre lesz szükség. A stúdió ki is rúgta Roddenberryt - oké, nem ki, hanem fel: kapott irodát, telefont, meg egy Executive Consultant címet, viszont a telefon nem volt bekötve sehová. Megnyesték a költségvetést is, az első rész 46 millió dollárja helyett valamivel több mint 11 millióra. A feszültség végig tapintható volt a fejlesztés és a gyártás során: az egy dolog, hogy bukás esetén mindenki egy emberként vonul a Munkaügyi Központba segélyért, de mellesleg örökre eltemethetik a lapostányér-fejű űrhajókat valahová a Comic-Con hátsó standjai alá.

Nem maradt más mint menekülés a győzelembe. A Khan haragja nem egy nagy, hosszú, elnyújtott expozíció egy önmagában érdekes de nagy vásznon hamar lényegtelenné váló jelenethez, mint az első rész. Khan egy legókészletből összepakolt, klasszikus bosszúvágy-motivált antagonista, viszont a Khan haragja azon ritka filmtörténeti pillanatok egyike, amikor a színész egymaga (esetünkben a kiváló Ricardo Montalbán) képes emlékezetessé tenni. Az első résszel ellentétben itt végre komoly, személyes konfliktusokat láthatunk, komoly dilemmákkal - vajon jó ötlet-e létrehozni egy terraformáló fegyvert, akkor is ha a legjobb szándék vezérel? Vajon minden rosszembert elfelejthetünk, ha elég régen végeztünk velük? Vajon másszunk tovább a létrán, és legyünk pocakosak vastag váll-lappal? Vajon meddig játszhatunk magányos hőst, mielőtt lomhára öregszünk? És persze az örök kérdés: okos dolog-e leállni Kirk kapitánnyal (pardon, admirálissal) fézer-párbajra? Ez utóbbira azért elég kézenfekvő a válasz. Régimódi sci-fi ez, olyasmi, ami a Galaktika könnyedebb, akciódúsabb novelláira emlékeztet. És igen, a vége felé ott van az a jelenet, ami mindennél többet mond el Spock karakteréről. Ez az a jelenet, amely mérföldkő a sorozat életben - és amely miatt annyi fejfájásuk volt később a producereknek, hogy hogyan hozzák vissza Leonard Nimoyt. Aki persze a Khan haragjának sikerére meggondolta magát, és mégis csak vissza akart térni a következő részbe.

Azt vettem észre, hogy mindenki azt kéri számon a Star Trek-filmeken, amit a sorozatokban, novellákban láthatott-olvashatott: korunk komoly társadalmi-filozófiai kérdéseit, problémáit kell hogy boncolgassa egy, a jelentől és a valóságtól elemelt világban. Ez ugye minden sci-fi alapja, nincs is ezzel gond. Engem is mindig lenyűgözött, főleg a Star Trek: Az új nemzedék egyes epizódjainak humánus, emberi végkifejletei. Hogy nem minden konfliktust kell erőszakkal megoldani. Ez mind nagyon szép és nagyon jó, csak egy probléma van vele: ha el akar az ember adni úgy egymilliárd dollárnyi mozijegyet, akkor az emberek nagy része mégiscsak űrcsatákat meg kalandokat vár. (Ezzel együtt sincs mentség az Űrlázadásra, ami egyszerűen csak rossz.). Viszont még ezeknek az elvárásoknak a fényében sem lehet panasz a Khan haragjára.

Igen, lehet hogy egy cseppet teátrális. Igen, Shatner még mindig elég szar színész (bár szerintem ez az egyik legjobb alakítása). Igen, a Csillagok Háborújával ellentétben a Khan haragja rosszul öregszik, csak ha az effekteket meg a produkció dizájnját nézzük. Igen, mai szemnek egy kicsit lassú és hát nincs benne másodpercenként ötszáz vágás. És azt bármilyen körülmények között aláírom, hogy a kétharmadánál leül fűcsomókat bámulni. Viszont ennek ellenére is mondhatom, hogy jól van megírva a maga régimódi, kicsit tévés módján. És ha itt el is búcsúzott volna az Eredeti Gárda, akkor talán nem kellene emlékeznem Shatner rendezői munkásságára. Vagy Leonard Nimoy fejpántjára.

- You've done this before?
- Oh yeah, we glue people's guts together all the time out here.

Kezdem az egészet egy pattanásos kockához méltó frusztrált vallomással, talán egyetértünk itt páran: Neil Marshallra valami kurvára dühös vagyok. Éspedig azért, mert a brit horror, vagy felőlem akár az általában vett, szintúgy brit zsánerfilm feltörekvő fenegyerekeként két ígéretes szösszenet után nagyon gyorsan középtempós lejtmenetbe kapcsolt, és bár koncepciójukban nem feltétlenül rossz, kivitelezésükben mindenképpen a középszerűtől a harmatosig ereszkedő alkotásokkal cseszte el a belépési lehetőséget, ha nem is pont az örökkévalóságba, de legalább az áhítatos kultisták amúgy sokszínű panteonjába. Ez már csak azért is rohadtul furcsa, mert az említett első két rendezése sztori és úgy általában ötlet szintjén nagyjából annyit tudott, mint mondjuk amennyit én kvantummechanikáról, mégis sikerült rajtuk annyit csavarnia, hogy az nem csak jó, de egyenesen kiemelkedő legyen. Innentől fogva nem igazán lehet tudni, mi történt, a jó hír viszont az, hogy az a bizonyos első kettő, azaz a Dog Soldiers és a Descent már örökre itt lesz velünk, akár az eredeti Star Wars-trilógia vagy az első Mátrix, csak hogy populárisabb címeket említsek, és ha van szemünk, hogy lássunk, akkor a munkássághoz utólagosan hozzáfércelt hülyeségek sem ronthatják el őket. Na jó, legalábbis nem olyan nagyon.

Marshall legelső rendezésről írva kapásból azzal vagyok kénytelen szembesülni, hogy ellentmondok korábbi, konkrétan a Ginger snaps kapcsán megfogalmazott önmagamnak, vagyis a Dog Soldiers (magyarul Démoni harcosok, szerintem is jézusom) pont az a film, ami nem tökörészik semmiféle pszichológiai értelmezgetéssel, eredeti sem szeretne lenni, szimplán annyit vállal be, amennyit nagyjából a cím is ígér: egy maréknyi baka csap össze benne egy erdőre való vérfarkassal, és akkor azt hiszem, el is mondtam a lényeget. Katonáink (köztük a film kvázi főszereplője és legismertebb arca, a militáns szerepekkel amúgy is tegezőviszonyt ápoló Kevin McKidd) próbagyakorlatra indulnak Skócia egy félreesőbb, vadon lepte részére, amiről amúgy korábban fél füllel különféle sötét dajkameséket hallottak, de hát ki veszi az ilyesmit komolyan? Kisvártatva aztán persze azon kapják magukat, hogy nem ártott volna figyelni, mert az éjjeli erdő (nem is annyira) állati üvöltésektől hangos, és  két és fél méteres, szőrös, farkasfejű kreatúrák vadásznak rájuk, melyeket aztán a játékidő tetemes hányadában egy rosszul védhető erdei fakunyhóban meghúzódva próbálnak megfékezni a rendelkezésükre álló szűkös eszközökkel.

Egen, ez pontosan olyan, mint ahogy elsőre hangzik: az ordasok baszom nagy, megállíthatatlan gyilkológépek minimális háttérrel (ami aztán hányaveti elmagyarázása után megint csak arra jó, hogy még kellemetlenebbé tegye szerencsétlen protagonistáink helyzetét), a katonák egytől-egyig szerethető suttyók (nem egy ízes skót akcentussal előadott beszólásukat aranyba lehetne foglalni), a többi meg nettó hangulat, túlélőhorror, mészárlás és nos, humor. Amilyen komor volt az eggyel későbbi Descent és amilyen gátlástalan marháskodásba ment át mondjuk a Doomsday, annyira elegánsan középutas a Dog Soldiers. A rettegést, a fenyegetettséget végig átérezni, nyomasztó is az egész a maga nemében (ami amúgy egy olyan elaggott sablonnál, mint ami pont a vérfarkas- vagy éppen simán szörnyfilm, azért nem kis teljesítmény), közben azonban az egészen végigvonul valami, a lappangóan morbidtól a serpenyővel csapkodó börleszkig ívelő kaján szarkazmus, ami sosem engedi, hogy végképp komolyan vegyük ezt az eleve blőd, de mégis hatásos katyvaszt. Cserébe végig remek szórakozást nyújt. Ékes példája ennek a tipikus fegyverkezős jelenet, mikor is hőseink eposzi zenei aláfestés mellett szemügyre veszik, mijük is van természetfeletti ellenfeleikkel szemben, és hát baltájuk, díszkardjuk meg elektromos kenyérvágójuk van, az. De hosszan lehetne még sorolni a többnyire legfeszültebb helyzetekben megjelenő jóízű hülyéskedést: a sérült (konkrétan félig kibelezett) szakaszvezető whisky-vedeléssel, pillanatragasztóval és a szakszerű altatást helyettesítő jobb horoggal tarkított, unortodox elsősegélyezése, a támadó farkasember figyelmének bot eldobásával és "fetch" felkiáltással való elterelése, vagy mondjuk a legbénább közlegény gyakorlott kocsmai verekedőre valló ökölharca a szemmel láthatólag megrökönyödött szörnyeteggel mind-mind egészen remek pillanatai a filmnek, és akad még jó pár hasonló.

A hivatalos trailerekben a Dog Soldierst egyébiránt mindenféle obskúrus forrásokra hivatkozva a Bolygó neve halálhoz és Ragadozóhoz hasonlítják, ami merésznek merész, de annyiból talán nem hülyeség, hogy a reménytelenül elszigetelt, ismeretlen és emberfeletti erőkkel szembenéző alakulat témáját az említett alapfilmek és a Dog Soldiers között ilyen élvezhetően tudtommal még nem nagyon dolgozta fel senki. Benne van az, ami a farkasembert, mint szörnyet csakugyan parássá tudja tenni (a maszkmunka is egész jóra sikeredett), már ha az ember fogékony az ilyesmire, és bár a szcenárióra jellemző kötelező elemekhez nem tesz hozzá semmit, ezeket legalább szépen, zökkenőmentesen hozza. Ugyanakkor nincs agyoncizellálva, szimplán egy sötét humorú, fasza akció-horror szeretne lenni, amiben történetesen két lábon rohangáló bazi nagy farkasok az ellenfelek. Hála istennek sikerül is neki.

Ami igazán rokonszenves az egészben, az, hogy egy pillanatig nem kísérli meg elmaszatolni szándékait és hatásait: ha a cím, a plakát vagy az előzetesek alapján addig nem esett volna le, az egy bizonyos ezüst levélnyitót exponáló, kellemesen riasztó prológus első egy-két perce decens oldalba bökdösés helyett talajrészeg haverként vállunkra csapva, fülünkbe ordítva közli, miről is lesz szó, amit aztán a kettős cipzárlehúzással (az egyik jól indul, a másik kevésbé) meg egy nyugodtan tahónak nevezhető telihold-shottal még meg is erősít. Ugyanígy a dramaturgia még csak leplezni sem próbálja, hogy itt bezony egy az Alienshez és fajtársaihoz címzett szerelmeslevélben adatott meg gyönyörködnünk. Önfeledten vágja az arcunkba a rémekbe véletlenül belefutó civil ártatlanok, a rutinbevetésre induló, ám elvárásaikat és félelmeiket jócskán felülmúló veszélynek kitett, vagy akár a rideg hatalmi számításnak áldozatául eső, nélkülözhető katonák azóta megszokottá silányult kliséit, és még az örökzöld „short, controlled bursts” is elhangzik. Éppen ez az őszinteség és a zsáner értő szeretete az, ami messze a lelketlen koppintások vagy a kényszeres posztbizbasz kikacsintások fölé emeli Marshall filmjét, hiszen minden már-már alapkövetelménynek számító öntudatossága mellett nem feledkezik meg arról, hogy tágabb értelemben komolyan vegye magát, azaz hogy egyáltalán egy normálisan összerakott film igényeivel éljen.

Mindezt a végig egyenletes, elfogadható színészi játék (túlerőltetnie persze senkinek nem kell magát, de hát minek is?), a költségvetésbeli hiányosságokat ügyesen kompenzáló operatőri munka, és Marshall remek arányérzékű, végig megfelelő tempót diktáló rendezése teszi teljessé. Igaz, nem olyan remekmű még, mint a Descent volt aztán három évvel később, viszont bátran ajánlható bárkinek, aki egy tökös, korrektül kivitelezett, vérfarkasos belezésre vágyna.

A popkultúra egyik rákfenéje, hogy legalábbis a világ nyugati féltekén többnyire úgy emlékeznek Akira Kurosawa 1958-as remekére, mint a filmre, ami az egyik legnagyobb inspiráció volt George Lucas számára az első Star Wars megírásakor, mind tartalmilag, mind formailag. Ez persze lehetne hízelgő dolog is, hisz mindkét mű kitörölhetetlenül és jogosan része a filmtörténelemnek, de a Rejtett erőd azért jóval többet érdemel annál, hogy a filmesztéták körét leszámítva csupán egy érdekes lábjegyzet legyen az említett űroperához.

Kurosawa a mestere volt annak, hogy a szerzői és a mainstream film jellemzőit úgy mossa össze, hogy mindkét tábor hívei elégedetten álljanak fel a játékidő elteltével. Elég csak leghíresebb művére, A hét szamurájra gondolni, ami egy grandiózus akciókalandot súlyosbít a társadalomról, az osztálykülönbségekről, a korszakról, a morális értékekről megosztott gondolatokkal. Nála az említett két kategória egyszerűen értelmét vesztette. A műfajiságba nem félt magvas tartalmat vinni, a „művészetet” pedig nem felhígította, hanem megtámogatta a szórakoztatás eszközeivel.

A Rejtett erőd azonban, noha nem teljesen nélkülözi az író-rendező társadalomtudatos hozzáállását, kissé kakukktojás, lévén Kurosawa egyik legegyszerűbb filmje, ami tényleg „csak” annyi, amennyinek látszik: egy izgalmas, látványos kaland. Ráadásul egész életművének legkedélyesebb, legvidámabb darabja, meseszerű sztorielemekkel, kinccsel, hercegnővel, és jó, nemes emberekkel, akik végül mind elnyerik méltó jutalmukat. Sőt, még azok is, akik se nem jók, se nem nemesek. És itt jön a csavar.

Kurosawa fog egy történetet, amiben a feudális Japán háborúktól megtépázott vidékén egy hercegnő és tábornoka inkognitóban igyekszik aranyukkal a határ felé, a biztonságba, miközben egy egész ellenséges hadsereg keresi őket – és ezt a történetet két civakodó, becstelen, kapzsi, koszos paraszt szemszögéből meséli el, akik véletlenül verődnek a menekülők mellé, és normál esetben legfeljebb sokadrangú komikus mellékzöngék lehetnének. Egyfajta variáció a Stan és Pan-ra A Sierra Madre kincse kontextusában, némi John Ford-beütéssel (illetve a Kurosawától már megszokott Noh színházi elemekkel), ez pedig markánsan megkülönbözteti a kor egyéb csambaráitól.

A két paraszt, Tahei és Matashichi a történelem viharai által ide-oda dobált szerencsétlenek, akiket folyton elfognak, dolgoztatnak, kihasználnak, de feléjük érzett szimpátiánkat gyakran kikezdi pitiáner, acsarkodó mivoltuk, főleg, hogy az folyamatosan éles kontrasztban áll a többi szereplő hősiességével, lojalitásával és bátorságával. Kurosawa azonban erős komikus felhangokkal ábrázolja a parasztokat, vagyis az emberi természet sötét oldala nem drámát, hanem kacagást, elnéző mosolygást, buksisimogatást és „szegények nem tehetnek róla” attitűdöt szül. Az alattomosság és az önzés nagyjából a banánhéjon elcsúszás ekvivalensévé válik.

Így Fred C. Dobbsszal ellentétben Tahei és Matashichi számára a megváltás is lehetséges: miután a hercegnő és a tábornok annak ellenére megjutalmazzák őket a kalandjaik végén, hogy pontosan tudják, kizárólag önös érdekből, kapzsiságból hajtva tartottak velük, és „segítettek” nekik, a duó mosolyogva sétál el a palotából, és immár egyikük sem saját magának akarja a teljes jutalmat, hanem – először téve tanúbizonyságot önzetlenségről – a másiknak. A rendező hite az emberekben folyamatosan dőlt meg az évek előrehaladtával, de a Rejtett erődben még visszatért pályafutása korábbi éveinek optimistább szemléletéhez.

Kurosawa azért persze játszik kicsit a moralitással és a miliővel is. Tahei és Mataschichi már önmagukban is egyfajta kritikái a társadalomnak, annak tipikus képviselőiként, de mint minden rendszer, ez a feudális is a fejétől bűzlik: ahol egy tinédzser lánynak, csak mert történetesen hercegnőnek született, rettenetes terhet és felelősséget kell cipelnie a vállán, és ahol az uralkodóhoz való vakhűség jegyében a legközelebbi vérrokon is gondolkodás és megbánás nélkül feláldozható, és feláldozandó, ott nyilván nincs minden rendben. De ezek ezúttal inkább csak a karakterek érzelmi világát mélyítik, mint a kor- és társadalomrajzot/kritikát.

A Rejtett erődöt lendületes kalandnarratívája viszi előre, amit Kurosawa nagyszerű vizuális fogásokkal tölt ki – ez volt az első szélesvásznú filmje, és azonnal felismerte a Japánban épp akkor elterjedt formátum lehetőségeit. Kompozíciói lehengerlőek, kezdve rögtön a felütéstől, amiben egyetlen beállításból mutatja a főszereplők szánalmas acsarkodását, majd megdöbbenésüket és ijedelmüket valamitől, ami képen kívül történik, végül pedig egy űzött vadként hajtott katona felbukkanását. A börtönből való későbbi menekülés lépcsős tömegjelenete a Patyomkin páncélos legendás szekvenciájával vetekszik, a Kurosawa-állandó Toshiro Mifune (a tábornok) lovasrohama olyan vad intenzitású, olyan elemi erejű, amilyenhez hasonlót keveset láthattak az akkori nézők (sőt, megkockáztatom, a maiak is – gyönyörűen felvett és vágott jelenet), a tűzfesztivál képei a kántáló sokasággal pedig már-már hipnotikusak.

Kurosawának bevált a kalandos, eposzi történet és annak komikus felhangja, a Rejtett erőd ugyanis addigi legnagyobb sikere lett (bár csak három év kellett neki, hogy ezt megfejelje A testőrrel), a következő évben a rendezői díjat is elhozta Berlinből, és máig a műfaj egyik csúcsteljesítményének számít.

Akit nem győzött meg az, amit eddig a Pacific Rimből látott, az most kapaszkodjon meg valamiben mind a húsz ujjával. Akit meg még ez sem hoz lázba, az nem is tudom, mit keres itt egyáltalán. (Most komolyan: egy óriásrobot teherhajóval osztogat sallert egy óriásszörnynek. Értem?)

Megalománia. Időnként mindenkit elkap egy kicsit, nem bírunk megállni, nem ismerünk mértéket, minden kell, a legjobb, a legnagyobb, de nem is ragozom tovább, a lényeg, hogy túlkapjuk alaposan. Láttunk már erre példát, legyen szó filmekről vagy akár társasjátékokról. Bizony, amikor egy tervező befut, a játékai ismertek és sikeresek lesznek, előfordul, hogy az a bizonyos gépszíj elkapja, mi pedig fogjuk a fejünket az eredmény láttán – ezt most komolyan gondolta? Van a megalomániának azonban egy egészséges serkentő hatása, ami, óvatosan adagolva, a határ innenső oldalán maradva, de átlépegetve olykor, akár segítheti is vállalkozásunkat. A RuneWars ezt a határvonalat nem csak átlépte, hanem megerőszakolta, széttépte, még egyszer megerőszakolta, majd dobbantott egy másik kontinensre.

Ez egy epikus küzdelmekkel teli fantasy stratégiai játék, ami hősöket és seregeket vonultat fel egy hexákra osztott csilli-villi térképen. A céljával pedig valószínűleg már eme szavak olvasása előtt minden olvasó tisztában van: hódítani és uralkodni. Ám ez még az egészséges megalománia kölyke, ugyanis azzal semmi gond nincs, amíg az ember a játékokban éli ki ilyetén hajlamait – sőt, terápiaként talán bevált volna pár történelmi személy esetében, ki tudja? Mindenesetre nem a RuneWarst adtam volna oda világhódítói bekattanások kikezelése céljából, mert elképzelhetőnek tartom, hogy még a végén ellentétes hatást értünk volna el. De ennyit a fantazmagóriákról, lássuk, miért mondom ezt.

A RuneWars Corey Konieczka (aki a Fantasy Flight Games egyik ifjú hérosza) fejéből pattant ki, és van egy tippem, hogy a Twilight Imperium kiegészítőinek készítése közben fogalmazódott meg benne az alapötlet, jellegét tekintve ugyanis nagyon hajaz a 4X játékok ősatyjára. Egy játékalkalmanként változó területen kell kommandíroznunk eltérő harci potenciállal rendelkező egységeinket, alkalmazkodva a váratlan eseményekhez, a környezethez és az évszakok sajátosságaihoz. Négy különböző fajból választhatunk, akik mindegyike másféle stratégiát kínál fel a győzelemhez vezető úton. Nagyon ne vágjuk magunkat a földhöz izgatottságunkban, a négy faj koncepciója a hagyományos ponyva-fantasy által kitaposott ösvényt idétlen és nyakatekert nevük miatt hagyja csak el, majd iszkol is vissza rá sebtiben, nehogy a szűk marokkal mért kreativitást ideje korán ellője holmi hangulati tényezőre. Kapunk gerilla hadviselésben jártas elfeket, problémamegoldást izomból toló barbárokat, genyó trükkökkel operáló élőhalottakat és egy full standard középkori embersereget.

A látványt és az alkatrészeket tekintve beleadtak apait-anyait, nyilvánvaló célként lebeghetett az FFG lelki szemei előtt egy brutálisan szemkápráztató kialakítás. Ez a hozzáállás egyébként megszokott a kiadótól, így nem csoda, ha azt mondom, öt csésze kávéra rátolhattak három energiaitalt, majd bőszen felszívva magukat, nekiláttak az agyalásnak, hogy mivel tudnák túlszárnyalni eddigi teljesítményüket. A „kevesebb néha több” elve, ha előkerült is, kukázva lett azon minutumban – a síkságok, erdők, mezők és folyók valóban nagyon részletesen jelennek meg a hexalapkákon, ám olyan mértékben lettek túldíszítve, ami a rokokó fogalmát a konyhabútorokra kibiggyesztett viaszgyümölcsök szintjére degradálja. Itt akár meg is állhattak volna, de nem tették: a domborzat 3D-s műanyag, amit a külön erre a célra kialakított helyekre tudunk bepasszintani, feltéve, hogy nem törjük össze játék előtt, illetve nem lökjük meg a könyökünkkel a táblát, hogy aztán a rakosgatást kezdhessük előröl. És még ezt is lehet fokozni! A játékban minden egységet apró műanyag figurák modelleznek, amik remekül néznek ki, a baj nem ezzel van. A kaotikusan kinéző játéktáblára orosz hadsereget megszégyenítő számban pakoljuk ki az alapszínekben „pompázó” figurákat, még átláthatatlanabbá téve az egészet, arról nem is beszélve, hogy a lapkákra nyomtatott információk utáni kutatás ezáltal egy külön minijátékká avanzsál, amolyan „Hol van Wally?” stílusban.

A RuneWarsba mindent, amit csak lehetett, beledobáltak. Temérdek típusú kártya nehezíti meg a játék sántító rendszerében való tájékozódást (Évszak, Küldetés, Titulus, Taktika, Objektíva, Hős, Sors, Parancs, Győzelem, Jutalom… piros lapot!), ami önmagában szintén nem lenne gond, ha lenne értelme lemodellezni, mondjuk a Holle anyó bal csöcsén lévő pörsenés hatását a folyón átgázoló lovasokra. Habár mindnek megvan a maga funkciója, és az ellen sem ágálok, hogy rengeteg lehetőségünk kínálkozik kihasználni ezeket, de a passzív tervezést túlzottan hangsúlyossá tévő mechanizmusokkal már elvérzik a játék. Hiába van módom városok elfoglalására, fejlesztésére, ha az olyan lassú ütemben zajlik, hogy mire konkrét hasznot remélhetnék belőle, már véget is ért a küzdelem. És ez még csak egy példa volt arra, hogy miért nem érdemes készülő társasunkba belezsúfolni minden világrengetőnek tűnő ötletet, ami a tegnap esti füvezés közben Isten ujjának érintésére került a fejünkbe.

Az alapmechanizmus koncepciója ellenben zseniális. Valóban az, vérzik a szívem, amiért ezt a gyöngyszemet a Rockefeller Center Karácsonyfájával vetekedve igyekeztek túldíszíteni, majd kilőni a világűrbe. Minden játékos rendelkezik ugyanazzal a nyolc darab parancskártyával, amikből évszakonként egyet kijátszhat. Ezek egytől nyolcig be is vannak számozva, helyezkedni, mozogni, támadni, terményt betakarítani, befolyást szerezni, erődöt építeni, toborozni, kurvákat felkoncolni, és hasonló úri murikat lehet velük elkövetni. Ha ügyesek vagyunk, a bónuszaikat is kihasználhatjuk, amennyiben az év során az éppen lerakott kártya a legnagyobb sorszámú. Ezáltal nagyon meg kell fontolni, mikor melyiket érvényesítsük, a bónuszok ugyanis komoly előnyt képesek adni, már amelyik, a parancsok – jellegükből fakadóan – ugyanis nincsenek kiegyensúlyozva, ám mindenkinek ugyanaz van belőle. A RuneWars első kiadásában még hat év volt a limit, ezt a javított verzióban kitolták hétre. Valószínűleg látták, hogy a lassú játékmenet miatt nehezen bontakoznak ki a birodalmak, így adtak rá még egy kört, amivel csak hosszabb lett a játékidő.

Az évszakok ötlete szintén remek – lenne, ha érdemben történne is valami a pályán, ugyebár. Tavasszal frissítünk, visszavesszük az elhasznált lapjainkat, nyáron a hőseink kerülnek főszerepbe, ősszel visszakeverjük a Sors paklit, illetve kaphatunk Taktika kártyát, vagy befolyást, télen pedig beáll a cidri és akinek nem jut ellátmány, az elpatkol. Emellett minden Évszak-kártyán van valami egyedi esemény, ami bonyolítja az adott kört (vö.: feleslegesen akadályozza, és így lassítja az egyébként is lajhárként vánszorgó játékmenetet). A hősök funkciója hasonló képet fest. A győzelemhez szükséges sárkányrúnák begyűjtésében tudnak segédkezni, küldetéseket végrehajtani, párbajozni, azonban sokat ne várjunk tőlük, ugyanis egyetlen egy akciójuk van, az is kizárólag nyáron: vagy edzenek, hogy ne patkoljanak el egyből, vagy gyógyulnak egy vesztes harcot követően, vagy pedig mozognak. Ennyi. Hét kör alatt olyan hatékony segéderő lesznek, mint az építkezéseken az ásón támaszkodó jómunkásemberek. A Sors kártyák megléte pedig még ennél is nagyobb vicc! A véletlen szerepét reprezentáló dobókockák derogálhattak, ugyanis a harcokat, valamint a random kimenetelű eseményeket ezek a kártyák irányítják. A Trónok harca kegyetlenkedései bakfitty ahhoz képest, amit ezek a kártyák jelentenek, pozitív hatású lap nem sok található közöttük. Ez éppenséggel nem is lenne negatívum a szememben, de a kártyák használata rendkívül frusztráló.

Nem csűröm tovább a szót, talán már ebből is látszik, hogy a RuneWars nem lett egy telitalálat – ha a célkitűzés a Twilight Imperiumhoz hasonlóan egy epikus fantasy zászlóshajó létrehozása volt, jelentem, nem sikerült. A sok felesleges túlbonyolítás, a gyomorforgató grafikai dizájn, a béna hősrendszer, a tetű módjára vánszorgó játékmenet, a nehézkes előrejutás, a használhatatlan diplomácia, a csekély számú akciók nem állnak össze stabil és olajozottan működő egésszé. Aki egy jó stratégiával akar játszani, annak a Trónok harcát ajánlom, minden téren kenterbe veri a RuneWarst.

• Zack Snyder megerősítette, hogy ha AZ ACÉLEMBER sikeres lesz, a Warner nekiugrik végre a JUSTICE LEAGUE filmek, és első dolguk lesz, hogy őt kérjék fel rendezőnek.
• Az időutazó Bishop és az indián harcos Warpath is benne lesznek az X-MEN: AZ ELJÖVENDŐ MÚLT NAPJAI-ban.
• Patrick Hughes (Red Hill) kapta az EXPENDABLES 3-at. Szóval ennek végre normális rendezője lesz. Még az is lehet, hogy nem lesz szar film.
• Tévésorozat készül a SZIGORÚAN BIZALMAS alapján. James Ellroy maga gondozza, írja a projektet, ami a film eseményei után játszódik majd. Jelenleg csatornát keresnek neki.
• Az MTV sorozatot akar a SIKOLY-ból: ha tetszik nekik a berendelt pilot (amihez a Dimension Film jelenleg épp megpróbálja leszerződtetni Wes Cravent), jövőre már el is startolhat.
• A TRÓNOK HARCA nézettsége hétről-hétre emelkedik. A legújabb rekord: 4,9 millió.
• Gwyneth Paltrow ijesztgeti a népet: “Nem hiszem, hogy lesz több VASEMBER-film. Azt hiszem, végeztünk a karakterrel.” (Mi meg csak úgy simán elhisszük, hogy a Marvel egy legyintéssel lemond több száz millió/több milliárd dollárról.)
• KÉP - Egy közelebbi kép a Benedict Cumberbatch Enterprise-t szétkapó csillaghajójáról, a USS Vengeance-ről. Úgy néz ki, mintha legóból raktál volna össze. Az első hivatalos képek A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-ből: Jamie Foxx mint Electro (Max Dillon) és Dane DeHaan mint Harry Osborn. Már Halle Berry is ott van az X-MEN: DAYS OF FUTURE PAST forgatásán.

• POSZTER - Új poszter a PACIFIC RIMhez. Az eddigi legjobb VASEMBER 3 poszter (persze, hiszen a remek képregényrajzoló, Jock munkája). Új karakterposzterek a RED 2-höz. Egy kicsit vasemberes, de nagyon cool poszter Neil Gaimen közelgő DOCTOR WHO epizódjához, a Nightmare in Silverhez.
• TRAILER - Bruce Willis hónapok óta nem ölt meg senkit. Ez így nem mehet tovább. Új trailer a RED 2-höz. Új japán előzetes a THE WOLVERINE - SAMURAI-hoz (merthogy a film arrafelé ezen a címen fut).  Repül a pöröly, ki tudja, kinek az arcában áll meg: itt a THOR: THE DARK WORLD első trailere.
• BÓNUSZ - Szuperhősök eredete poszterként.  Egy trailer-mashup a 2013-as nyár blockbustereiből:

A vagány gyerekek még emlékeznek erre: "A Vico filmjei az Ön kedvenc filmjei." Fenyő János cége a '80-as évek végén, '90-es évek első felében ontotta magából az élvezetes szarfilmeket (természetesen mindenféle engedély és jogdíjfizetés nélkül, ahogy azt kell - amíg az amerikai stúdiók erre rá nem jöttek), és egy egész generáció VHS-bűvöletben töltött gyerekkoráért felelős. Az Nők lapja-reklámokkal kibélelt előzetescsomagok külön bájosak, van itt Van Damme-tól Bronsonon át Dudikoffig minden, olyan beszédes filmcímekkel, mint hogy pl. Akarsz-e életben maradni - a Vico csalhatatlan érzékkel tapintott rá, hogy mi kellett a magyarnak. (Mellesleg behoztak olyan filmeket is, mint Coenék Véresen egyszerűje.) A youtube-on megtalálható egy csomó előzetes, stílszerűen csapnivaló minőségben. (Könnycseppek elmorzsolása engedélyezett.)

Marco Beltrami: A Good Day To Die Hard

Régóta mondom, hogy Marco Beltrami nem kapja meg a neki kijáró elismerést. Nagyjából a Hellboy óta a titkos kedvenceim listáján van, és sokkal ritkábban okoz csalódást, mint a nagy, sztárolt komponisták. Igaz, attól függetlenül, hogy szeretem a zenéit, nem is támasztok felé akkora elvárásokat, mint egy Zimmer, Silvestri vagy Newton-Howard felé, és az is igaz, hogy leginkább az ügyes iparosok közé sorolható – de a legügyesebbek közé. Már az előző Die Hardhoz is ő komponált, és az is egy pofás kis zene volt, az pedig egyenesen lenyűgöző, amit McClane ötödik rohangálás-lövöldözéséhez összehozott. Nem azért, mert annyira zseniális a zene, mert nem az, az túlzás volna, hanem egyrészt azért, mert képes volt élvezetes, lendületes score-t szerezni ehhez a katasztrofális, dögunalmas, mocskosul kínos mítoszgyalázáshoz, másrészt meg azért, mert erre mindössze másfél hónapja volt, és úgy kellett dolgoznia, hogy közben a stáb még új jeleneteket forgatott, hogy tényleg a lehető legszarabb filmet nyújtsák, amit tudnak. Beltrami átveszi, és szépen variálja a Die Hardot zeneileg leginkább meghatározó motívumokat, vagyis az Örömódát, és Michael Kamen akciójelenetekhez használt, hat hangjegyből álló, roppant disztinktív McClane-témáját (ezek már az első trackben megjelennek), és azt a brutális erejű, agresszív klimaktikus hangorkánt, amihez hasonlót Kamen a Halálos fegyverekben is alkalmazott, és ami itt a helikopteres finálét tetőzi be. Ezek mellett persze saját, új témákkal is dolgozik, köztük a legfontosabb a McClane családi motívum (Father & Son), aminek kellemes meghittsége himnikus-heroikus magasságokba emelkedik az albumvégi It’s Hard to Kill a McClane-ben. És amikor a komponista a lovak közé csap, amikor akció van, akkor dübörögnek a hangszerek rendesen (néha, de szerencsére nem túl gyakran, egy kis elektronikával kiegészítve): a moszkvai autósüldözést aláfestő, kétrészes Truckzilla pl. nevéhez híven hengerel le brutális erejével, ugyanakkor bőven van benne annyi nüansz (és itt-ott egy kis bondos beütés), hogy ne maradjon egy ostoba, üres zenekari dühöngés szintjén. Remek kis adrenalinpumpáló score ez, nem egy mestermű, de így is bőven, bőven jobb, mint ami a filmnek kijárt volna.

Howard Shore: The Hobbit: An Unexpected Journey

Még nagyon is élénken emlékszem, milyen hatalmas élményt jelentett annak idején A Gyűrűk Ura (mindhárom rész), és milyen hatalmas élményt jelentett a zenéje – külön hallgatva és a film alatt is. Ebből kiinduló túlzott elvárásaimat szerencsére már jó előre lehűtötte A hobbit langyos fogadtatása, de még így is kijutott a csalódásból. Hogy a film vagy a zene átlagossága fájt jobban, azt máig sem tudom eldönteni – a score-t azóta is meg-meghallgatom, hátha megszeretem, hátha felfedezek benne valamit, amit korábban nem, de hiába. Ugyanazok a problémák nyomják agyon, mint a filmet. A nyitány, a nyolcperces My Dear Frodo ezeket rögtön össze is foglalja: megkapjuk az ismerős hangzást, az ismerős témákat, és egy pillanatra úgy érezzük, mintha kinőtt volna körülöttünk Középfölde – de az illúzió hamar eloszlik. Amikor tízedszer fogalmazódik meg bennünk, hogy „ezt már hallottuk, csak akkor jobb volt”, elkezdjük komolyan unni a zenét, és inkább nyúlunk a polcra a LOTR-lezemezekért. És ekkor még az első 10 percen sem vagyunk túl. Ráadásul Shore-nak sehogy sem sikerül összehangolnia a gyerekmesét a hatalmas(sá dagasztott) fantasyvel, olyan felfújtnak tűnik minden, mint maga a film. A törpök érkezésének és a vacsorának a komikus aláfestése sokkal jobban kilóg a monumentálisnak szánt kalandzenékből, mint kellene neki. A Misty Mountains és a The World is Ahead aztán feléleszti a reményt – az előző a törpök lírai hangzású, de grandiózus szóképeket festő dala, az utóbbi az utazás kezdetének gyönyörű, eposzi témája. Csakhogy ezzel kis túlzással hallottunk mindent, ami a LOTR-hoz képest markánsan új a bő kétórás albumon. Mert igaz, hogy van rengeteg egyéb friss motívum (ld. Radagast, Fehér tanács), de legtöbbjük kidolgozatlan ötletcsíra marad. Lehet, hogy Shore ezeket később kibontja majd, ahogy a maradék két filmben mélyül a sztori, és az is igaz, hogy nehéz lehet „visszafelé” komponálni, vagyis utólag megírni egy már befejezett sztori prológusát (mert ez A hobbit: prológus a LOTR-hoz, és ezt sem a film, sem a zene nem képes lemosni magáról), de ez a tudat még nem fogja emelni a befogadói élményt.

John Ottman: Jack the Giant Slayer

John Ottman már a kezdetektől fogva az Bryan Singernek, aki John Williams Steven Spielbergnek (illetve több, ő ugyanis vágóként is közreműködik), de dacára annak, hogy a rendezővel együttműködve több blockbusterhez is volt alkalma komponálni (X2, Superman visszatér), máig inkább feszültséggel teli zenékkel, thrillerekkel és horrorokkal asszociálják őt – és nem véletlenül, mert az e műfajok iránti szeretete még az eposzi zenéiben is átüt. Vagy legalábbis átütött. Az óriásölőben már hiába keressük ezeket a muzikális jegyeket, ami érthető, hiszen sokkal inkább egy oldschool kalandfilm, mint bármi, amihez Ottmannek eddig köze volt – talán innen nézve érthető, hogy a komponista szerényen kölcsönvesz zenei megoldásokat több nagy elődjétől és kortársától is. Rögtön a nyitányban (Jack and Isabelle – Theme from Jack the Giant Slayer) felsejlik John Williams és Jerry Goldsmith is, de ezek a hangszerelési hasonlóságok azért kényelmesen messze esnek a plágiumtól – egyébként pedig ez a szám az első pillanatától kedve lehengerel: szűk négy percében is tucatnyi ötlet van, nagy, merész, hangos, erős, ambiciózus. Ezek a jelzők pedig szerencsére az egész score-ra igazak, Ottman a klasszikus kalandfilmek hatalmas, eposzi hangzását idézi meg, és van benne annyi tehetség, hogy a próbálkozása ne pukkanjon ki lufiként. Ami azt illeti, a zene sokkal grandiózusabb, elemibb erejű, mint maga a film – bár paradox módon ez csak megtekintés után, külön hallgatva tűnik fel, a film alatt, annak minden hiányossága ellenére, a rendezés, a lendület, elsimítja a képek és a hangok „méretének” inkonzisztenciáját. Az óriásölő egy minden erőlködés nélkül monumentális, fantasztikusan élvezetes zene, aminek hagyományos hangszerelését masszív kórusok és többek közt hárfa egészíti ki, nem is beszélve az igen hangzatos és mókás óriásmondókáról (Kitchen Nightmare). És amikor a zenekar csörtébe kezd, akkor állak fognak leesni – az akciószámok kétségkívül az album legnagyobb csúcspontjai (Roderick’s Demise/The Beanstalk Falls, Chase to Cloister, The Battle), tele harsogó rezesekkel, erőteljes ütősökkel, kifogyhatatlan energiával. Ez is egy jobb filmet érdemelt volna.

Alexandre Desplat: Zero Dark Thirty

Desplat néhány év alatt a legkeresettebb és legkörülrajongottabb komponistává vált a bizniszben, akinek megbízhatósága nem csak az elvégzett munka színvonalára, de annak gyorsaságára is kiterjed – irdatlan mennyiségű filmet vállal, tavaly például 8 produkcióhoz szerzett zenét, anélkül, hogy ez a minőség rovására ment volna. Ezek közül leginkább az Oscarra is jelölt Argo-akciónak jutott a reflektorfényből, és a Zero Dark Thirty kissé elsikkadt mellette – pedig legalább olyan jó, csak persze kevésbé figyelemfelkeltő. Mert, igazodva a film szikár, szenvtelen, dokumentarista stílusához, a score, annak ellenére, hogy egy meglehetősen nagy zenekar adja elő, nagyon csendes, minimalista és visszafogott. A film alatt remekül működik (és ez a lényeg), de otthon az egész album lejátszódhat a háttérben, anélkül, hogy egyszer is felkapnád rá a fejed. Ha viszont nem a háttérben futtatod, hanem veszed a fáradságot, hogy odafigyelj rá, feltűnnek a nüanszok, amik olyan jól szolgálják a cselekményt, és Jessica Chastain erősen megszállottságba hajló, nyughatatlan, buzgó, kizárólag a munkája által meghatározott karakterét. A zenekart már a nyitánytól kezdve (Flight To Compound) közel-keleti hangszerek és duduk egészíti ki, és ezek a szintetizátorral együtt egy sötét, folyton pulzáló, kényelmetlen hangzást teremtenek. A score az akciók alatt sem tolakszik a hallgató arcába, bár a CD legemlékezetesebb darabja így is a sötéten, baljósan lüktető SEALs Take Off. Desplat munkája összességében nagyszerű, érzékletes zenei leképezése egy komplikált, de tragikus és némileg abszurd módon hétköznapivá vált konfliktusnak, aminek nincs vége, aminek nem lehet megoldása, amiben nincs változás, amiben hosszú távon a nagynak tűnő győzelmek sem jelentenek semmit.

Bizonyos szempontból az Evil Dead az egyik legtökéletesebb példája annak, hogyan kell filmet csinálni. Hagyni, hogy csak a rettenetes késztetés hajtson, és mikor az innen-onnan összekapart, minimális büdzsé a nyakunkra ül, és nyom minket rendesen, lerázzuk magunkról, aztán új utakat keressünk, olyan megoldásokat, amelyekre a cinikusok sosem számítanak, és amelyek láttán csak a szájukat fogják tátani. EZT, ENNYIBŐL? Döbbenet.

Sam Raimi – külseje alapján könyvelő – a hetvenes évek body-in-pieces fantáziái által előkurkászott műfajokat gyúrja itt össze: az Evil Deadben a zombifilm keveredik a vallásos horrorral, ami aztán slasherbe csappan, és ezen a fortyogó-rotyogó katyvaszon Herschell Gordon Lewis ül tort. Az Evil Dead nem jöhetett volna létre elődei nélkül: nem jöhetett volna létre a hatvanas-hetvenes évek a konzervativizmust lerázó, a zsigeri excesszt ünneplő amerikai low budget filmjei nélkül. Egyfajta lezárás is (annak ellenére, hogy a nyolcvanas években reneszánszát éli majd a splatter): azután a csúcspont után, amit az Evil Dead jelent, már csak több-kevesebb iróniával lehet az amerikai horrort megközelíteni, és azt művelni (lásd például a remekművet, amely a szent Re-Animátor.)

Az Evil Dead egy nitroglicerinnel telepakolt tehervonat, és a vészféke már az első lejtőn tönkremegy. Raimi nincs tisztában a visszafogottság jelentésével: rendezésének rettenetes-kinetikus ereje beleakasztja a mutatóujját a néző segglyukába, és így, segglyuk-húzva, kegyetlen erővel elvonszolja egy hegyvidéki erdő közepére, egy lerobbant faházikóhoz, ahol öt fiatal egy hétvégét szeretne eltölteni, ám sajnos már első este megidézik a hely szunnyadó démonait, akik szó szerint erőszakot tesznek testükön és lelkükön.

Az Evil Dead ennek az öt embernek a gerincén végigtipegő, horror-tematikus kötéltánc: első menetben az oldschool rettegésre, az erdő éjjeli feketeségétől remegő egyén kiolthatatlan félelmére épít. Raimi elképesztő teremteni-vágyása nem keresi a szubtilitást: már a film aránylag decens első félórája is egyetlen ordítás: TAKARODJATOK INNEN A FRANCBA! Persze „hőseink” túl hülyék ahhoz, hogy vegyék az adást, és amikor a fák elkezdik őket megerőszakolni, a démonok pedig egymás után szállják meg őket, akkor virágzik ki igazán az Evil Dead, és lesz belőle az elszabadult kreativitásnak és vérontás-kedvnek olyan játékos/megállíthatatlan mesterműve, amely simán kiérdemli a „klasszikus” titulust.

Hibátlan? Nem. A színészek, bár elviselhetőbbek, mint a slasherfilmek korahuszasnak beállított koraharmincas áldozati bárányai, legjobb alakításukat mégis démonsminkkel a pofájukon adják. A másik probléma maga a démonsmink, pontosabban ahogy azt a modern technika visszaadja: dvd-n vagy blu-rayen az effektek primitív volta első blikkre nyilvánvalóvá válik. A modern horrorhoz szokott nézőt ez azonnal „kiveszi” a filmből. Bár ez legyen az ő baja. VHS-en, mondjuk tizenkét évesen, az Evil Dead tökéletes.

(spoilermentes) A Bosszúállókban Amerika Kapitány azt a kérdést vágta Tony Stark arcába, hogy mi ő a páncélja nélkül. A zseni, playboy és emberbarát milliárdos válasza ott vicces volt, de a kérdést most egy megalomán terrorista, a Mandarin teszi fel neki, és nem szavakkal, hanem rakétákkal. A Vasember 3.-ban Starknak menekülnie kell, háza, szerelme, barátai, kütyüi, technológiai háttere nélkül kénytelen szembeszállni az egész Amerikát célzó új fenyegetéssel, ami a hatalomvágy és a tudomány házasságából született. Küzdelme stílusilag eklektikus, szerkezetileg ingatag, tartalmilag üres – ezzel még mindig nem olyan rossz, mint a Hihetetlen Hulk, és még mindig jobb, mint az előző Vasember, de ezeket leszámítva minden egyéb eddigi Marvel-filmtől elmarad.

Tavaly, a Bosszúállók megtekintése okozta örömmámor után azért szállt meg egy csipetnyi szomorúság, mert tudtam, hogy szinte lehetetlen lesz azt a színvonalú és hatásfokú pusztításorgiát fokozni, azt a geekejakulációt megfejelni, akármilyen vagány címekkel is hozakodjanak elő a Marvel mozis univerzumának úgynevezett második (most startoló) fázisában. Joss Whedon monumentális szuperhősfilmje egyértelmű, színtiszta műfaji csúcspont, a kérdés az volt, hogy mi jöhet utána, mit lehet még elmondani ezekről a karakterekről, azon túl, hogy az útjukba dobják a következő világuralmi/világpusztítói szándékkal hepciáskodó homokzsákot.

Ha a Vasember 3-ból lehet következtetéseket levonni, akkor így áll a helyzet: miután az első filmek bemutatták a szuperhősök felemelkedését, a most következők arról szólnak majd, mennyit érnek, mire képesek, mit tudnak kezdeni a való világ problémáival. A Vasember 3. első fél órája nagyszerű, a ’90-es éveket (nem csak szellemiségében) idéző nyitány rengeteg humorral kecsegtet, az első, falrengető akciójelenet kőkemény zúzással, a felvetett témák pedig érdekes gondolatokkal. Shane Black nem a Bosszúállókhoz képest próbál lecet ugrani, inkább Tony Stark karakterére, és az ő világban betöltött szerepére koncentrál. A szuperhős, mint entitás létjogosultságát kérdőjelezi meg egy olyan világban, ami az egyértelműnek tűnő kategorizálások (hős-gonosz) ellenére messze nem fekete-fehér, és a szuperhős, mint alteregó személyiségpusztító, elidegenítő természetét vizsgálja (á la Sötét lovag-trilógia).

De ezek a témák az idő múlásával egyre inkább elvékonyodnak, jelentőségüket, súlyukat vesztik, és hiába akarja Black egy ezekkel kapcsolatos katarzisra kifuttatni a páncélrengeteg ellenére is teljesen alulinspirált finálét, addigra már késő. Az író-rendezőre jellemző önreflexió és buddy-movie elemek csak ritkán igazán viccesek (márpedig egy Stark/Downey Jr./Black triótól ez elég szomorú), ellenben hol a trendi, sötét, komor fenyegetettség, hol a paródia irányába lengenek ki (Ben Kingsley Mandarinja nagyon hálás szerep, de lesz miatta bőven fanboyrinyálás), és a Stark otthona elleni támadást leszámítva az akciók sem ütnek akkorát, mint egy 200 milliós filmben illene nekik. Azt pedig szerintem maga Black sem tudja, mi is pontosan Guy Pearce karakterének célja és motivációja.

Ezzel együtt nem rossz film a Vasember 3., nézeti magát az Imaxban, szép amerikaiasan, színesben, hangosban, háromdében, el is van alatta a néző, csak utána arra jön rá, hogy a bő két óra alatt a szájába gyömöszölt popcorn volt a legstimulálóbb az érzékszerveinek.

(Ha még nem tudnátok, van egy nagyszerű interjúnk a rendezőkkel, itt.)

Az óvatosabb férfinek már az gyanús lehet, hogy a spiné szikével bontja a pulykát a Schubert-féle Üdvözlégyre a főcímben, de akkor a legbetyárabb színmacsó is fontolóra veszi a riadalmat, vagy legalábbis felhorgad, amikor ugyanez a szike – ugyanerre a zenére – egy szilikonban telített nőről metszi le a mellbimbókat, és vág ki két arasszal lentebb mindent, ami eladdig nővé tette. Fészke, méhe főként a szemeteszsákban, nyomokban a zsinóros felmosó szintetikus rostjai között. Mert ezt akarta a plasztikai sebészetek törzsvendége. Csak így lehet igazi, tökéletes Barbie baba. A magyar származású kanadai ikerpár, Jen és Sylvia Soska második nagyjátékfilmje igazi leányálom.

A sebésznek készülő Mary Mason (Katharine Isabelle) története perverz-soviniszta orvosok látleleteként, illetve ehhez kapcsolódóan egy személyes hangvételű rape and revenge mozinak indul (sem a doktori kar, sem a szexuális bántalmazás megjelenítése nem tűnik megnyugtatóan valószerűtlennek), ám a szűk társadalmi keresztmetszet praktikusan választott kulissza. A film műfaji, képregényes báját mindvégig megtartva érlelődik egy szemérmetlen szimbolikában, amit a név (Mary) és a zenehasználat előlegez meg – és számolatlan jól irányzott vágás egészít ki, tesz teljessé.

Nemcsak Mary leli meg lelki üdvét bosszújában, a kísérletező kedvű és precíz nyiszálásban és szurkálásban (ezen plánokban ott somolyog Takashi Miike emblematikus kreativitása, az Ichi és a Meghallgatás válogatott kínjai, bár a beavatkozások jelenetsorai nem a japán megélhetési őrült morbiditásával, vagy a híres-hírhedt Orlan sebészeti performanszainak naturalizmusával, inkább érzéki sterilitással operálnak), a revans megtalálja a maga keresletét. Azt az piaci rést, mely a kapitalizmus - platóni ideál kizárólagosságát hirdető - testképének logikus szövődménye. A testmódosítás (hegtetoválások, 3D implantátumok, stb.) szubkultúrája és a kozmetikai beavatkozások (kacsacsőr, tejcsárda, stb.) tudatra ébredt frankensteini teremtményei járulnak Maryhez, önmegvalósulni. Az American Mary a Kés/alatt és a Frankenstein játékai ötletes ötvözéseként juttatja érvényre cinikus/elkeseredett ideológiáját, a Nőt, mely a Férfi apparátusának, a szépségmítosz "Vasszűzének" (lásd Naomi Wolf vonatkozó munkássága) ironikus lecserélésével veszi át az irányítást, egy új szépség meghatározásának privilégiumát. A saját magát Betty Booppá szabató Beatress barátnője, Ruby ezért alakíttatja magát Barbie babává, egy szemérem és nem nélküli, ideálisra stilizált testté, groteszk módon reflektálva a szépségipar törekvéseire.

Soskaék filmje nem megereszkedett emancipációs kiáltvány, nem feminista szalondüh, hanem provokatív és leleményes vízió, amiből – még – hiányzik az integritás, az a hangulati-narratív egység, melynek súlya alá könnyedén beszorulhatna a néző. A nővérek mintha nem tudták volna eldönteni, hogy hova helyezzék a hangsúlyokat. A személyes bosszú és az ahhoz kapcsolódó bűnügyi vonal, a body-mod kultúra és a plasztikbabák epizódjai, valamint az ezeket szakadtas hálóként körbeölelő szerelmi foszlány mellérendelt viszonyban követik egymást, egyik sem kerül igazán kibontásra.

Ennek a homogenitásnak köszönhetően ugyan váratlanul lehet elvarrni a szálakat – és ezt a nővérek korukat meghazudtoló érettséggel ki is használják – a Mary és a nightclub tulaja között lassan, lappangva érlelődő érzelmi valami azonban talán többet érdemelt volna. Billy Barker (Antonio Cupo) szadista figurája alig észlelhető fokozatokon keresztül habarodik a kevéssé erkölcsös keresletre vetemedő egyetemi hallgatóból egy radikális ellenkultusz bőrszerkós-csontfűrészes papnőjévé avanzsáló Marybe, aki teljesen esetlegesen, ad-hoc viszonoz, viszonozna. Mintha ő sem tudná, hogy a nagy kérdésre (Kötődsz valakihez?) adott válaszát (Nem.) hazudja vagy reméli? A Soska ikrek ilyennek látják vagy ilyennek akarják láttatni a Nőt? Esetleg tényleg ilyen? Ki tudja.

Ahogy azt is lehetetlen megmondani egy – illetve kettő – harminc éves perszónáról, hogy mit kezd majd kiteljesedve a patriarkális hatalom egyik leghatékonyabb eszközével, a mozival, hogy pironkodva kasztrál (Marry Harron), hátracsapott baseball-sapkában szkanderozza le a legmokányabb legényeket (Kathryn Bigelow), vagy megmarad nőnek, szolidan és érzékenyen (Claire Denis), esetleg kevésbé szolidan, még a nőket is megrémítő érzékenységgel (Catherine Breillat)? Az American Mary mintha arról tanúskodna, hogy Jen és Sylvia inkább az utóbbit választaná. Ők bármit is nyilatkozzanak, mi egyre jobban várjuk ennek a folyamatnak a legközelebbi stációját.

A magyar származású, Kanadában élő és alkotó Jen és Sylvia Soska nyilatkoznak legújabb filmjükről, az American Maryről, arról, hogy mekkorát kamuztak Eli Roth-nak, a DIY-metódusról, a body modification szubkulturáról, a feminista horrorról és általában a kortárs horror-színtérről, nagy becsben tartott példaképeikről és mély megvetésük tárgyairól, illetve – mert mi a Blikk magazin olvasóira is túláradó szeretettel gondolunk - a paprikás krumpli csodájáról.

Hajnalban leveleztem egy kollégával, miután megnéztem az American Maryt. Bemásolok egy dialógust, kedvetekre való lesz, úgy hiszem.
„Rohadtul durva ez az American Mary. Mondom magamban: ne. Ne. Ne. Ezt tényleg ne. Nem merik meglépni. Baszod, merik. Simán.”
„Engem teljesen kicsinált. Kábé mint a Martyrs meg az Inside.”
„Utoljára az Audition csajába voltam ennyire szerelmes. Ez perverzitás?” Mit tapasztaltatok, mások is hasonló lelkesedéssel fogadták a filmet?

Sylvia Soska: A Martyrs, az Inside és az Audition a személyes kedvenceim közé tartoznak – hatalmas bók ezt hallani, felülmúlja minden várakozásomat. Merthogy horrorfilmeken nőttünk fel. Régi becsípődésem, hogy bár a final girl intézménye mára erős karakterré fejlődött, szeretnék látni női antagonistákat is, akik feltárják a nőiség gonosz oldalát. Egyfelől azért, mert ez nagyon is létezik, másrészt pedig azért, mert egy nő mindig másként cselekszik, mint egy férfi. Katharine Isabelle-t pedig a gondolkodó ember sikolykirálynőjének tartom, ezért szép kihívás volt rászabni ezt a karaktert. Úgy vélem, hogy még azok számára is emlékezetes marad az ő figurája, akik kevésbé szerették magát a filmet.

Jen Soska: Köszönöm a megtisztelő referenciákat! Bírom, amikor így reagálnak a nézők a filmre. Mert az említett három mozi teljesen feminista horror, ilyeneket pedig ritkán lehet látni észak-amerikai gyártásban. Eihi Shiina szerepe (Audition) komoly inspiráció volt a mi Mary Masonünkhöz. Tutira feltűnt a hommage a ruhákkal.

Megnéztem az első filmeteket (Dead Hooker in a Trunk, 2009). Az egyenetlenségei ellenére is rettentően szórakoztató, van benne dög, és nagyon jó a humora. Két film jutott róla eszembe: Rodrigueztől az El Mariachi, illetve a Reservoir Dogs (Tarantino). Vállalható párhuzamok ezek számotokra?

SS: Robert Rodriguez és Carlos Gallardo munkája (El Mariachi), illetve a forgatásról szóló könyvük (Rebel Without a Crew) volt az inspiráció a Dead Hooker in a Trunk készítése során. Pénzünk nem volt rá, hogy rendes filmet készítsünk, de próbáltuk kreatív módon megoldani a felmerült problémákat. Manapság már nem a technikai háttéren múlik a filmkészítés, de ahhoz, hogy kitűnj a többiek közül, szükséges a személyes stílus. Ez az, amiben Robert és Quentin nagyot alakított az első filmjeiben, és azóta sem adták fel ezt a szemléletet. Ez teszi filmessé az embert, és ezért fontos számunkra, hogy a saját hangunkon szólaljunk meg.

JS: Robert Rodriguez és az El Mariachi miatt vettük fel a kamerát, az ő DIY módszere meghatározó inspiráció a generációnk számára. Ők ketten megváltoztatták az iparágat, visszahozták a coolságot, mert tényleg szeretik a filmeket. A mi első munkánk a DHIAT volt, előtte semmi mást nem forgattunk. Még rövidfilmeket se, ezért persze mindenki azt hitte, hogy megőrültünk, és hát igazuk is volt. Költségvetés szinte nulla (2500 USD – Dr. S.F.), de összejött egy lelkes csapat, és majd szétvetett minket a csakazértis attitűd.

A DHIAT után látványosan nagy lépést tettetek meg az American Maryvel. Lehet, hogy alacsony költségvetésből készült, de nem úgy néz ki, mint egy barkácsfilm. Sokkal inkább feltűnik Katharine Isabelle szuper játéka, illetve a rengeteg munka, az, hogy a stáb tényleg apait-anyait beleadott. Hogy ment a forgatás?

SS: A Dead Hooker és a Mary annyiban hasonlítanak egymásra, hogy senki sem anyagi megfontolásból vállalta a munkát. A színészgárda és a stáb azért dolgoztak, mert megnyerte őket a történet, és részt akartak venni benne. Az American Mary esetében szoros határidőkkel és szerény költségvetéssel dolgoztunk, de mindannyian vállaltuk ezt. A közreműködők mindent beleadtak a forgatás során, szerintem a film valamennyi kockáján meglátszik, mennyire keményen dolgoztak. Mind az idejükkel, mind anyagiak terén támogatták a filmet, szóval mindenki jócskán kivette belőle a részét. És hát nagyon ki kellett találni a dolgokat, mert nem volt időnk hibákat elkövetni és utána korrigálni. Ha pedig valami mégis kisiklott, akkor Jen vette kézbe a dolgokat, én pedig maradtam a díszletben, hogy mehessen tovább a munka. Egyetlen jelenetet sem rögzítettünk háromnál többször, ami ékesen bizonyítja, mekkora kaliberű színésznő Katie. Nagyon összetartottunk, mázlink volt ezzel a csapattal – nélkülük nem jött volna össze így a film.

JS: A DIHAT és az American Mary között sokkal többet tanultunk a filmkészítésről, mint azt korábban gondolni merészeltük volna, de a projektek soha nem egyformák. A DHIAT megtanított minket rá, hogy miként lehet sodródni az árral, és kreatív módon kezelni a felmerülő problémákat. Az American Mary esetében jóval tágasabb költségvetéssel dolgoztunk, de hát sosem elég sem a pénz, sem az idő, ráadásul ez egy olyan script volt, ami igencsak nagyot akart markolni. Mindössze 15 napunk volt forgatni, napi 12 órában, az utóforgatás lehetősége ki volt zárva. De ott volt mellettünk a létező legeslegfaszább stáb és egy óriási színészgárda. Senki nem dolgozni jött, szó sem volt anyagiakról, csak a projekt számított. Kegyelmi állapot volt velük dolgozni, és már alig várom, hogy megint együtt forgassunk.

Olvastam egy interjúban, hogy a forgatókönyv megírásakor nagy nyomás alatt voltatok, ugyanis Sylvia ordas nagyot hazudott egy neves szakmabelinek. Megosztanátok az olvasókkal ezt a sztorit?

SS: Borzalmasan viselkedtem, ugye? De később beismertem, hogy hazudtam, ő pedig azt válaszolta, hogy végül csak előálltam valamivel, és ez az, ami számít. Éppen az első film eladásával szívtunk, durván szakadtak voltunk, családi problémák is adódtak, hollywoodi szörnyszülöttek tobzódtak körülöttünk, és ugye fogalmunk sem volt arról, hogy ez az egész jó lesz-e még valamire. Eli Roth azóta is jó barátunk és mentorunk. Sokat beszéltünk akkoriban, és megkérdezte, hogy vannak-e kész forgatókönyveink. Persze semmink sem volt, de ezt nem akartam beismerni, ezért kamuztam. Adtam neki egy listát, amin olyan ötletek szerepeltek, amelyekből mondjuk két hét leforgása alatt lehetségesnek tűnt scriptet írni, már ha fegyvert szorítanak az ember homlokához. De azt mondtam, hogy ezek a forgatókönyvek már készen vannak. Ő pedig kiválasztott egy orvostanhallgatóról szóló történetet, és ebből lett a film. Azt mondtam, hogy gyorsan átfutjuk még a forgatókönyvet, és rövidesen elküldöm. Mindezek után még a produkciós szakaszban is segített minket a tanácsaival. Az ő mentori munkája nélkül bajosan jöhetett volna létre az American Mary, egyértelműen neki kellett ajánlani a filmet.

JS: Elég nagy égés lett volna, ha nem tudunk virítani valamit. De miután előadtuk a süket dumát, már nem volt más lehetőség, mint tényleg nekiülni, és a jövőnkre gondolva megcsinálni a melót. Ettől függetlenül senkinek nem ajánlom, hogy ennyire mélyen elmerüljön a saját projektjében. Olyan, mint kamaszként szerelembe esni, amikor minden élet és halál kérdése, és mindent vagy semmit alapon kockáztatsz.

Az American Mary témaválasztás szempontjából sem átlagos film. Hogy kerültetek kapcsolatba az illegális kozmetikai sebészet és a body modification világával?

SS: Egy április elsejei sajtótréfa miatt botlottunk bele ebbe az egészbe, amiben azt írták, hogy egy egypetéjű ikerpár tagjai sebészeti úton végtagot cseréltek. A beavatkozásról fotókat is mutattak, illetve egy levelet is közöltek, amiben leírták, hogy mi késztette az ikreket erre a döntésre. A szar is megfagyott bennem, de hát anyukám azt mondta kicsi koromban, hogy azért szoktam rémüldözni, mert nem értem a dolgokat. A tanulás elűzi a frászt. Ezért elkezdtünk komolyan foglalkozni a témával, és egyre többet megtudtunk róla. Találkoztam egy dokival is, aki a maffiának dolgozott, itt jegyezném meg, hogy teljesen úriemberként viselkedett velem. Ezek a tapasztalatok formálták meg Mary Mason figuráját, azt, hogy miként keveredik bele ebbe a világba.

JS: Az American Mary többrétegű film, elsőre nem biztos, hogy mindenki átlátja egy megtekintés után. Azt akartuk, hogy hosszú életet éljen a film, és újra lehessen nézni, akár többször is.

Tartok tőle, hogy az American Maryt egyesek a torture porn kategóriába sorolják be, miközben vélelmezésem szerint semmi köze ahhoz a szubzsánerhez. Sokkal inkább értékterhelt film, nagyon komoly morális dilemmákról szól.

SS: Az emberek megszállottan címkéznek, ami elég nevetséges mánia, mert az ilyesféle üres kijelentések teljesen alkalmatlanok egy film lényegének a leírására. Rengetegen emlegették a Hostelt és a Fűrészt, miközben a forgatást készítettük elő.

JS: Eléggé össze is vagyok emiatt zavarodva. Szánt szándékkal törekedtünk arra, hogy a suspense legyen a legfontosabb eszköz, és akkor se mentünk el a gore felé, amikor karnyújtásnyira volt ez a lehetőség. A legkevésbé sem akartuk azt, hogy a body modification közösség negatív fényben tűnjön fel a mi filmünk miatt. Ennek ellenére rengetegen mondták, hogy még csak próbát sem tesznek az American Maryvel, mert nem bírják a belezős filmeket, pedig én úgy érzem, hogy egy olyan horrorfilmet forgattunk, amit simán végig lehet nézni hunyorgás nélkül is. Vélelmezésem szerint ez egyértelműen az amerikai slasherfilmek hibája. Túl sok amerikai gondolja, hogy a horror nem is lehet más, mint slasher, és ez egy eléggé korlátolt elképzelés. A horror szitokszóvá vált, de mi mindenképpen ki akarjuk venni a részünket abban, hogy ez megváltozzon.

SS: Változatos sebészeti beavatkozások szerepelnek a filmben, de ezek nem a sokkhatás miatt kerültek bele, hanem mert előremozdítják a címszereplő katarzisát. Sokaknak soha nem fog ez leesni, és volt, aki felemlegette, hogy szélesebb közönséget is megcélozhatnánk, de mi nem akartunk így tenni. Ha a tömegek vélelmezett elvárásai szerint forgatsz, akkor végül mindenki csalódott lesz.

Az viszont tuti, hogy szép hozzájárulást tettetek a kortárs popkultúrához: bevállalós csajok Halloweenkor öltözhetnek Mary Masonnek. Szeretnétek látni?

SS: Már láttunk ilyet, nagyon bírtuk. Amikor megláttuk Mary kosztümjeit, amiket Enigma Arcana rakott össze, tudtuk, hogy ezt nagyon fogják bírni a nézők. Remélem, hogy drag queenek is megcsinálják a maguk Bloody Mary verzióit. Annyira jól nézne ki.

JS: Tényleg láttunk már Marynek felöltözött csajokat, és fogalmad sincs róla, mennyire vigyorogtunk.

A karrieretekben volt egy hollywoodi kitérő, az American Maryt azonban már kanadai filmként jegyzitek, és saját produkciós céget alapítottatok. Megutáltátok Hollywoodot?

SS: A mainstream és a független filmkészítésben egyaránt vannak olyan dolgok, amiket nem igazán tudok csodálni. Például rengeteg produkciót hoznak Kanadába, itteni helyszíneken, helyi stábbal, helyi szakértelemmel forgatnak, de a nemzeti filmkészítésünk korántsem rendelkezik markáns arculattal. Nem a saját filmjeinket forgatjuk. Frusztráló, hogy olyan kiváló kanadai alkotók, mint Cronenberg, Eisener, Astron 6 vagy Jovanka Vuckovic, sem kapnak támogatást a saját hazájukban. Ezen még sokat kell dolgozni.

JS: Ez az iparág vonzza a szemétládákat, hidd el, mindenhol ott vannak. Nem csak Hollywoodban. Inkább azokra a stupid filmekre neheztelek, amiket bődületes pénzekből forgatnak. Egyrészt pocsékba megy a sok erőforrás, másrészt ez marhára sértő a közönségre nézve. Azért a filmművészet létezésének más oka is van, nem feltétlenül csak az, hogy valaki felizgul a bankszámlakivonatától.

Azért kérdeztem, mert csináltok még egy-két ilyen filmet, és tutira szép szerződéseket fog hozni a posta. Szép és zsíros hollywoodi szerződéseket, amiben, tételezzük fel, a Fűrész-sorozat újraindítására akarnak felbérelni benneteket. Akkor pedig könnyen úgy járhattok, mint Neil Marshall: zseniként ment Los Angelesbe, aztán meg iparosként tengődik mindenféle bérmunkában, esetleg az ünnepnapokon megengedik neki, hogy rendezzen egy Game of Thrones epizódot. Ki tudnátok kerülni ezeket a csapdákat?

SS: Túl vagyunk rajta. Az American Mary sikerének köszönhetően tárgyaltunk már nagyon vonzó projektekről, de ha valami mellett el is kötelezzük magunkat bármilyen mértékben, akkor annak a filmnek számunkra is jelentőséggel kell bírnia. Vannak nagyon vagány projektek, amelyekkel az American Mary-t követően kerestek meg bennünket, de csak akkor vágunk bele bármibe is, ha számunkra is jelentős az adott film. Mi személyes filmeket készítünk, és persze hülye volnék olyat mondani, hogy nem szeretnék pénzt is keresni a munkánkkal, de ha valakivel összeállunk, akkor azt nem a pénz miatt csináljuk. Nem vagyok nagy barátja a remake-eknek, de azért akadnak olyan történetek, amiket annak ellenére is felvállalnék, hogy készült már film belőlük. Azt például szégyenletesnek tartom, hogy Charles Addams The Addams Familyjéből nincs egy normális adaptáció, holott egy gyilkosan okos szatíráról beszélünk. Ma már elég jó kapcsolatban vagyunk pár nagyobb stúdióval is, az Universal például tényleg kiállt az American Mary mellett. Megvan bennük ugyanaz a szenvedély és a szív, amit a függetlenekben is nagyra tartok, szóval azt kell mondanom, hogy lehetséges más szinten, akár a fősodorhoz közel is sikeresen dolgozni, ha megtalálod a megfelelő partnert.

JS: Nagy kihívás. Könnyen el lehet szállni, ha csak munkaként kezeled a forgatást, és pénzkereseti lehetőségként kezeled. Indokolatlanul hatalmas összegek mennek el valóban rettenetes filmekre és tévés produkciókra. Ha pedig független vagy, akkor cutting edge filmekkel bizony nem fogsz percek alatt meggazdagodni. Mi is rengeteget szívtunk már. Szóval nem hazudom azt, hogy egy neves franchise újraforgatása nem lehetne akár vonzó lehetőség is. Nézd csak meg az Evil Dead remake sikerét, láthatod, hogy már ott tolonganak mögötte a többiek. Nem mintha a film annyira jó lett volna, de végső soron nem rontották el, az emberek pedig bementek rá, és serényen termelt. Nekünk pedig fontos, hogy megőrizzük az integritásunkat, és olyan projektekkel foglalkozunk, amelyekre szenvedéllyel tudunk nézni.

Általában véve milyennek látjátok a kortárs horror-színteret? Én rettentően csalódott vagyok, mert pár éve még nagyon bíztam benne, hogy az egyre olcsóbb HD kamerák miatt sok rajongó forgatni kezd, és rengeteg friss ötlet, vagány és bevállalós film lesz. Magyarországról nézve ez nem annyira látszik. Viszont a hollywoodi stúdiók az olcsóságuk miatt gyors megtérüléssel kecsegtető, kreatív szempontból értéktelen horrorokat forgatják rettenetes mennyiségben. Kevés jó horror jön az Államokból, és mind független, mint a Red White and Blue vagy a The Woman.

SS: John Landisnek van egy mondása, egyaránt ragyogóan igaz és nyomasztó ez a mondás: az a mozi a jó mozi, amelyik jó pénzt hoz. Ez a stúdiók definíciója. És a nézők is így gondolják. Akkor most az Alkonyat egy színvonalas film volt, ami a jelenben élő emberek problémáival foglalkozik? Nem. Komikusan rengeteg pénzt hozott? Igen. Vagy nézzük meg azt a szörnyűséges Pókembert… Elég alulinspirált film, ami kétségbeesetten igyekezett rátapadni az Alkonyatra, A sötét lovagra, vagy a Raimi-féle Pókemberekre, csak mert azok annyira jövedelmezőnek bizonyultak. Félredobták az eredetiséget, mert a pénzgyártás volt a cél, és persze jól tudták, hogy önmagában a cím, illetve az aktuális trend hozzásegíti őket a tuti zsetonhoz. Belebetegszek, ha arra gondolok, hogy egy igazi rendező mit tudott volna kihozni abból a pénzből és stábból. Baromira kevés jól finanszírozott film van, amiben bevállalják a kockázatot, mert a bevétel mindig fontosabb. A függetlenek mögött nincs nagy pénz, ami megkötné a kezüket, ezért mernek új dolgokat mutatni. Excision, Manborg, The Last Will and Testament of Rosalind Leighm, Pontypool, Dredd, Sinister, Splinter, Donkey Punch, Troll Hunter – ezek mind nagyszerű függetlenfilmek, és sokkal több figyelmet érdemelnek, mint a lélektelen stúdiószutykok.

JS: Néha úgy hiszem, hogy hatalmas tévedésben élünk. Itt ücsörgünk, high concept filmekben gondolkodunk, olyanokban, amik serkentik az emberek agyműködését, és másként jönnek ki a vetítőteremből, mint ahogy bementek. Aztán meg látom, hogy a soron következő talált amatőrvideós szar felrobbantja a kasszát, és nem értem, hogy ez hogy történhetett meg. Egyetlen okból forgatnak ebben a found footage stílusban: olcsó és eladható formula. A REC egy nagyon eszes és csodaszépen kivitelezett film, de nézd csak meg az amerikai újraforgatását, amiből teljesen hiányzik az eredeti szíve és lelke. Kanadában is vannak olyan függetlenek, akik hihetetlenül jó filmeket forgatnak gombokból, de senki sem nézi ezeket, mert nem tudják megfinanszírozni a terjesztést és a reklámot. A Grave Encounters egy elképesztő film, a Vicious Brothers készítette, elmondhatatlanul több jóság van benne, mint a teljes Paranormal Activity-sorozatban, de szinte senki sem látta, még csak nem is hallottak róla. Pedig a műfaj híveinek sokkal nagyobb hatalom van a kezükben, mint azt hiszik. Mert ha elmennek a moziba, vagy kábeltévén fizetnek ezekért a filmekért, akkor sok hasonlót fognak még gyártani. Mindenki, aki mozijegyet vált egy szutyok horrorra, maga is a probléma részévé válik. Ha arra intenek, hogy rossz a film, akkor ne nézd meg. Azt javaslom mindenkinek, hogy inkább rakja félre azt a pénzt, és támogassa vele a függetleneket.

Meséljetek valamit a következő projektetekről! Van új script? Forgattok 2013-ban?

SS: Fogunk kamera mögött állni. Három munkát is mérlegelünk, mindhármat imádjuk. A Bob című forgatókönyvünk egy eredeti szörnymozi. Íme a szlogenje: Mindannyiunkban lakik egy bestia, és időnként ki is szabadul. A másik két könyvet az egyik kedvenc alkotónk írta. Az az ember egy zseni, bárcsak én írtam volna ezeket a forgatókönyveket, de hát nem én írtam, és a rendezés is hatalmas megtiszteltetés.

JS: Szerencsénk van, mert jelen pillanatban sok opcióból választhatunk. Vannak kész forgatókönyveink, befejezetlenek is, ötletekből pedig sosem volt hiány. És bár mindig azt mondtam, hogy soha nem fogunk más írókkal összebútorozni, hiszen rengeteg történetünk van, találkoztunk olyan alkotókkal, akik felülírták ezt a szabályt. Mindig vannak kivételek, ugye. Van egy graphic novelist, annyira jó, belepusztulok, ha erre gondolok. Két forgatókönyve is van, amit mocskosul meg akarunk csinálni, de jelenleg erről nem mondhatok többet, még a személyét sem nevezhetem meg és a projektekre sem utalhatok, holott tényleg közel vagyunk a dologhoz, és őrületes nagy megtiszteltetés egy ilyen zsenivel kollaborálni, a rajongók is készen lesznek teljesen.

Sajnos Magyarországon nem készülnek horrorfilmek, az előző finanszírozási rendszer ignorálta a műfajt. Azóta megváltozott a helyzet, Andy Vajna vezeti a Nemzeti Filmalapot, talán érdemes volna bepróbálkozni egy koprodukciós tervvel. Nagyon ideje volna, hogy valaki forgasson egy fasza busó-horrort, ti pedig tutira meg tudnátok csinálni. Hozhatnátok Katharine Isabelle-t meg Eli Roth-t is, benga nagy nádvágó kaszával sarabolhatnának, és a dramaturgiai csúcsponton a mohácsi busók gulyást főznének valamelyikükből, miközben kereplős népi metált játszanak a mocsárban. Bírnátok?

SS: Igazából van is egy Magyarországon forgatandó könyvünk. A nagyszüleinktől hallott mesékből raktuk össze, mert gyerekkorunkban sok ilyet meséltek nekünk. Mindenképpen el akarok látogatni Magyarországra. Sok szépet hallottam róla, állítólag az emberek is jó fejek – persze, jó fejnek kell lenniük, hiszen magyarok.

JS: Imádnék Magyarországon forgatni. Szép ország, és még munkát is vihetnénk oda. Magyarország sokszínű, és a magyar forgatásban van production value. Személy szerint amúgy is azt gondolom, hogy az észak-amerikai helyszínek túlértékeltek. Nagyon egyformán néznek ki. Másfelé is elkódoroghatnának a stábok.

Végül említenék néhány nevet, kérlek, kommenteljétek őket Twitter-stílusban.

David Cronenberg
SS: Hősként tisztelem őt. A testhorror kanadai királya.
JS: Úttörő, valódi nagymenő. #clearlycanadian #nationaltreasure

Kathryn Bigelow
SS: Sokunk számára nyitott ajtót, mert bebizonyította, hogy nők is tudnak gyilkosan jó filmeket rendezni.
JS: A végzet kőkemény asszonya. #boysclubnomore #directressextraordinaire

Margo Timmins
SS: Kamaszkorom legtöbbet hallgatott énekesnője, komoly inspiráció. Ma is hallgatom írás közben.
JS: Kanada nemzeti kincse. #myfavoritemisguidedangel

Catherine Hardwicke
SS: Van fogalmad róla, mennyivel keményebben kell az olyan csajoknak dolgozniuk, mint én és Jen, egy olyan világban, ahol a hozzá hasonló banyák is eléldegélnek?
JS: Ő meg a feminista horror - még ekkora köcsögséget.

Pascal Laugier
SS: Elmondhatatlanul szeretem a munkáit. A Martyrs az egyik legcsodálatosabb film, amit valaha láttam.
JS: Abszolút zseni. Egymagában tökösebb, mint egy hadosztálynyi tengerészgyalogos.;)

Paprikas Krumpli
SS: Nagyon izletes. (eredeti közlés – Dr. S. F.)
JS: Az egyetlen dolog, amire szükségem lehet egy lakatlan szigeten.

Remélem, egy szép napon még találkozunk Magyarországon, kibontunk majd egy-két palack somlói bort, úgy hiszem. Köszönöm az interjút, és sok sikert a további munkákhoz!

SS: Köszönjük a csevejt, bírtuk a kérdéseket, jól volt dumálni.

JS: Köszönjük, hogy beszélhettünk! Fogunk még találkozni Magyarországon.

(Holnap parraghramma. kolléga érkezik a film kritikájával. Stay tuned!)

• James O'Barr kultikus képregényének, a THE CROW-nak (A holló) az újabb adaptációjában valószínűleg Tom Hiddleston játssza majd a főszerepet.
• Tévésorozat készül Terry Moore remek képregényszériájából, a RACHEL RISINGból. A mágiával, boszorkánysággal és halál utáni élettel átszőtt horrordráma elején Rachel arra ébred fel egy sírban, hogy halott. Egy kábelcsatorna kezeiben ebből valami nagyon-nagyon jó dolog lehet.
• A Disney megerősítette, hogy 2015 nyarán jön JJ. Abrams STAR WARS mozija, ÉS hogy utána MINDEN NYÁRON lesz egy-egy SW-film.
• Michael Rooker is csatlakozott a GUARDIANS OF THE GALAXY stábjához - Yondut alakítja majd, egy földönkívüli hőst, aki a képregényben az eredeti, '70-es évekbeli GotG csapatnak (tehát nem annak, amit a filmben látunk) az alapítótagja.

• Az amerikai mozik (konkrétan: National Association of Theater Owners) az R-besorolású filmeket hibáztatják az egyre csökkenő nézőszámért, üzenetük a stúdióknak: „Csináljanak több családbarát és kevesebb R-es filmet.” Igen, tényleg erre van szükség. #idióták
• Beszarás: a Paramount nyáron „Transformers 4 Chinese Actor Talent Search” címen egy valóságshow-t csinál, aminek a négy első helyezettje komoly szerepet kap majd a részben Kínában készülő TRANSFORMERS 4-ben Mark Wahlberg és Stanley Tucci mellett. Ha már úgyis benne vannak, nem akarnak egy hasonlót indítani íróknak és rendezőknek is? És stúdióvezetőknek?
• POSZTEREK - Karakterposzterek a 300: A birodalom hajnalához. Itt az első poszter a THOR: SÖTÉT VILÁGhoz. Első poszter a R.I.P.D.-hez. Jeff Bridges alig várja, hogy valaki belekössön. A Szikla feszít az új FAST AND FURIOUS 6 poszteren.
• TRAILER - Itt az első előzetes az R.I.P.D.-hez. Jeff Bridges halott, laza cowboyként szövegel, lő, és menti a napot. Vannak még mások is a filmben, de elég nehéz lesz mellette észrevenni őket. Az első trailer a THE LONE RANGERhez, ami okot ad némi bizakodásra. A BYZANTIUMnak, Neil Jordan vámpírfilmjének is van új trailere, és nem is akármilyen!
• MŰVÉSZET! - Guillermo Del Toro ÖRDÖGGERINCét kiadja a Criterion, és ez a csodálatosság lesz a borítója. A popkultúra nagy "házainak" címerei TRÓNOK HARCA stílusban. Batman-gonoszok rendőrségi fotói az 1920-as évek stílusában. Művészi Breaking Bad, Szellemlovas, Nagymenők, Indiana Jones ésatöbbi plakátok a Joblo.com gyűjtésében.
• BÓNUSZ: #1. Gusztusos Evil Dead sütik. #2. STAR WARS BRÉKING! Harrison Ford elmeséli Jimmy Kimmelnek, mi történt Hannal, Leiával és Chewbaccával a JEDI VISSZATÉR óta. 

Mikor lenne időszerűbb fürkésző pillantást vetni az amerikai függetlenfilm múltjára és jelenére, ha nem azokon a szép tavaszi napokon, amikor épp Paul Thomas Anderson és Harmony Korine új filmje pereg a magyar mozik vásznain!? Ennek megfelelően a jubileumi Prizmában Wes Anderson Holdfény királyságának okostojásai és P. T. Anderson apai útmutatásra szoruló ösztönlényei kíséretében vonulnak fel a 60-as évek motoros bandái, akiket maga a hetyke bajszos trashpápa, John Waters követ, egyenesen a börtön falai közé, hogy terápiás célzattal elbeszélgessen a rabokkal a Rózsaszín flamingókról... A dadaista poptrash kortárs mestere, Harmony Korine abszurd egyperceseiben a tétova tinilelkek tragédiáit tetézve azonban egy sokkal kisebb testű, féltve őrzött kismadár repül bele a ventilátorba, amely incidens már-már a felszabadult szenny- és vérkarneváljairól elhíresült Lloyd Kaufman vezette Troma-stúdió olcsó, de garantáltan hatásos filmjeibe kívánkozik. Ha ezek után is még fel kell hívni a figyelmet (egyértelműen fel kell) az avantgárd érzékenység megkerülhetetlen fontosságára, akkor Gus Van Sant korai filmjei erre kiváló terepként szolgálnak. A főtémát elhagyva a lapszám zárásaként a Varió-rovatban Jan Švankmajer animációinak, illetve Kocsis Ágnes Pál Adriennjének szokatlan testképei kerülnek körültekintő és alapos elemzésre.

A Prizma folyóirat amerikai függetlenfilmmel foglalkozó lapszáma kapható országszerte számos Relay-Inmedio üzletben, továbbá az Írók Boltjában, a Toldi Moziban, a Fókusz Könyváruházban és az Átriumban lévő Odeon tékában.

Tartalomjegyzék

téma: Amerikai függetlenfilm
Jankovics Márton: Kikötő nélkül - Kritika A Mesterrről
Yannis Tzioumakis: Definíciós kérdések - Az amerikai függetlenfilm
Szalay Dorottya: Hatvanas évek két keréken - Roger Corman motoros filmjei
John Waters: Börtönben (Fordította: Györe Bori)
Sepsi László: Az utolsó szennycézár - Lloyd Kaufman és a Troma
Harmony Korine: A faji zavargások roncsai (regényrészlet; fordította: Pálos Máté)
Lichter Péter: Felhők a külváros felett - Gus Van Sant Portland-trilógiája és az avantgárd érzékenység
Kránicz Bence: Tucatnyi okostojás - Alternatív közösségek Wes Anderson filmjeiben

Varió
Nagy Csilla: Plasztik testek - Jan Švankmajer gyurmaanimációs testképei
Ureczky Eszter: A hiány neve - Terek és testek a Pál Adrienn című filmben

További információ a Prizma folyóirat honlapján: www.prizmafolyoirat.com

https://www.youtube.com/watch?v=GC3W-mpU3aw&noredirect=1

2005-ben az American Film Institute életműdíjjal jutalmazta meg George Lucast (tehát közvetlen az új SW-trilógia befejezése után - jobb, ha ebbe most nem megyünk bele), és az ünnepség nyitóbeszédét pont William Shatner mondhatta el. Merednek is a szemek rendesen, mikor színpadra lép (Mark Hammill arcán a "what the fuck" tökéletes mimikai leképezése). Shatner természetesen csúcsminőségű trollkodással indított ("Star Trek changed everything"), aztán azzal is folytatta ("It's George, isn't it?"), majd táncolt, és énekelt Lucasnak (már ha ezt éneklésnek lehet nevezni), mielőtt a rohamosztagosok kivitték a vállukon.

Avenging Spider-Man #18

Történet: Christopher Yost
Rajz: Marco Checchetto
Marvel Comics

Bár ennek a sorozatnak már kijött egy újabb része is, erről mindenképpen meg akartam emlékezni, mert nagyszerű példája annak, hogy mit tud kezdeni egy jó író (Yost általában – nem mindig, de általában – ebbe a kategóriába esik) egy szokatlan alapötlettel. Merthogy az meglehetősen szokatlan, hogy Pókember testében jelenleg, az Amazing Spider-Man 700 óta Doctor Octopus lakik. És az ennek közvetlen hatásairól szóló, szenzációsan jó Superior Spider-Man mellett az efféle képregények miatt bízom benne, hogy ez az új status quo még hosszú ideig fennmarad. Az Avenging SM 18-ban egy Doctor Octopus/Thor team upot élvezhetünk, ami a tavalyi The Ends of the Earth folytatása, utózöngéje – abban Thor Föld körüli pályára lőtte az élő elektromosságot, Electrót, aki most visszatér, és minden áron bosszút akar állni a mennydörgés istenén. Az sem érdekli, ha közben ő maga is otthagyja a fogát – az sem, ha egész New York is. A comic lényege persze nem annyira maga a csata, hanem az abba belépő Pókember és Thor interakciója. Dock Ock jelenlegi státuszának nagy előnye, hogy az írók olyan szituációkkal zsonglőrködhetnek, amilyenek minden más esetben elképzelhetetlenek lennének. Yost tökéletesen írja Ockot, az alapvetően jót akaró, de arrogáns, egoista, megalomán antihőst, aki olyasvalakivel kénytelen együtt dolgozni, aki még nála is arrogánsabbnak tűnik: Thor röhögve söpri le magáról az Electro jelentette fenyegetést, legalábbis amíg az az A.I.M. machinációinak hála szert nem tesz akkora hatalomra, amivel elpusztíthatná. És ügyesen játssza ki Ock szemszögét, ahogy felháborodik Thor arroganciáján, aztán döbbenten áll gyakorlatias hősiessége előtt, és végül egyfajta fura tisztelettel – már amennyire ő egyáltalán képes ilyesmire – kénytelen viseltetni iránta. Egyébként az akciók is lendületesek, Checchetto képei meg szépek, de ezt a képregényt a tökéletes karakterdinamika viszi el. A pókbőrbe bújt Ockot még sok Marvel-hőssel össze lehetne hozni, az efféle inkonvencionális interakciókban rengeteg a potenciál.
(Rusznyák Csaba)

Guardians of the Galaxy #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Steve McNiven
Marvel Comics

Ahogy folyamatosan érkeznek a hírek a Guardians of the Galaxy mozifilm előkészületeiről, az új sorozatra sokkal nagyobb reflektorfény jut, mint az előzőre – de ez persze azért is van így, mert Brian Michael Bendis írja, és mert a népszerűsége csúcsán lévő Vasembert is belepasszírozták a gárdába. Ehhez képest egyelőre nem tudok különösebben örülni ennek a képregénynek. Volt egy nulladik (pontosabban: 0.1) szám, ami nagyon szépen, hatásosan, izgalmasan, érdekesen, szóval JÓL mesélte el Peter Quill (Star-Lord), a Guardians vezetőjének eredettörténetét, de ez az első szám visszalépés. Van egy dialógus Quill és az apja között, aki egy csillagközi birodalom ura, aztán egy kis akció, aztán egy nem túl érdekes cliffhanger (hűha, idegenek megtámadják a Földet, hűűűűhaaaaa!), és kész. A dialógus, amiből kiderül, hogy Quill papa hozott egy törvényt, miszerint senki nem baszakodhat a kék bolygóval (amivel persze akarva (?) – akaratlanul (?) is céltáblát fest rá), csak nyomokban emlékeztet az egyébként bazijól író Bendis stílusára, ráadásul az apa-fiú kapcsolat is zavaros kissé. Harag és bizalmatlanság van köztük, aztán minden átmenet nélkül mégis jót mosolyognak együtt egy Gamorrával kapcsolatos poénon (a pillanat, amikor egy jópofa viccért beáldozzák a karakterviszonyokat). Aztán belép az űrben, a Földtől ki tudja, hány százezer/millió kilométerre egy szál páncélban kalandozó Vasember (szóval a kesztyűibe/csizmáiba épített hajtóművek már gyors bolygóközi utazásra is képesek?), hogy a Guardians tagjaival együtt szétrúgja a badoon seggét egy lapos, kissé zavaros szerkezetű (bár szépen rajzolt) akciójelenetben. Ennél egy kicsit keményebben kell gyúrnia Bendisnek, hogy elérje, vagy akár csak megközelítse a 2010-ben véget ért Abnett/Lanning-féle GotG színvonalát.
(Rusznyák Csaba)

Nova #3

Történet: Jeph Loeb
Rajz: Ed McGuinnes
Marvel Comics

Uramirgalmazz, egy Jeph Loeb képregény! Loeb kicsit olyan, mint Spielberg, régen nagyon jó volt, de az utóbbi években már csak blamálja magát – legutóbb a Wolverine rajongóit szomorította (már megint), most meg a Marvel egyébként sem túl izmosan újraindított (ld. fent) űrrészlegébe is belekontárkodik. És nem, a „belekontárkodik” szó nem túlzás. Nem emlékszem ugyanis, hogy valaha bárki is agresszív, pszichopata, humortalan, karót nyelt seggfejként ábrázolta volna Rocket Raccoont (aki, ha jól, de ha akár csak normálisan írják, az abszolút kedvencem az egész űrbagázsból – személyes vendetta on). A sztori annyi, hogy Nova (Richard Rider) halála után az univerzum védelme egy tinédszer fiúra, Sam Alexanderre marad (Loeb őt saját, rákban 2005-ben elhunyt fia után nevezte el), akinek apja a Nova Corps egy elit alakulatának tagja volt. Mert természetesen csak ő tudja megmenteni a Földet a chitauri jelentette fenyegetéstől (a skrullszerű idegenek először az Ultimatesben jelentek meg, aztán a Bosszúállók mozifilmben, és most annak sikere után muszáj őket bevetni a mainstream univerzumban is), bár hogy mégis miért, az még három rész után sem derül ki. Sok a duma, a pózolás, kevés a sztori, nullák a karakterek, de azért egy Figyelő megjelenik, hogy tudjuk, hűdenagyonfontos dolgok fognak történni (anélkül amúgy tényleg nem tudnánk, mert amilyen hanyagul megírt az egész, semminek nem érezni a súlyát). Teljesen Még a rajzokról sem tudok jót mondani, mert McGuinnes stílusa borzalmasan unalmas nekem – oké, ez legyen az én problémám, de az, ahogy a Figyelőt ábrázolja, talán nem csak szubjektíve botrányos.
(Rusznyák Csaba)

The Private Eye #1

Történet: Brian K. Vaughn
Rajz: Marcos Martin
Panel Syndicate 

Remélhetőleg Brian K. Vaughn-t már nem kell bemutatnunk a Geekz olvasóinak (na jó, emlékeztetőül pár nagyszerű munkája: Saga, Y: The The Last Man, Pride of Bagdad, Ex Machina, Runaways, The Escapists, valamint olyan neves sorozatokba is bedolgozott, mint a sokakat megosztó Lost vagy a most készülő Under the Dome), most pedig az egyik általam már igen kedvelt rajzolóval, Marcos Martinnal (In Memory of Marla Jameson, valaki?) fogott össze, hogy egy exkluzívan csak digitális formában megjelenő képregényt dobjon össze, amolyan mellékprojektként. A The Private Eye tíz 32 oldalas installációbanjelenik meg a ransom model-hez hasonlító formában, vagyis minden olvasó annyit fizet az adott szám letöltéséért, amennyit csak jónak lát, vagyis akár egy fillért sem. A csapda ebben az, hogy ha túl sokan akarnak ingyen képregényhez jutni, a szerzőpáros sosem fogja elkészíteni a következő számot, lévén nem éri meg nekik a beléfektetett energia. Nem kell megijedni, világosan az értésünkre adják, hogy egy 1 dolláros vételárral tökéletesen megelégednek, ami elég jutányos ezért a nagyszerű neo-noirért: a sztori 2067-ben játszódik, ahol a privátszféra a legnagyobb kincs, ugyanis valamikor a 21. század elején a Felhő egyszerűen felrobbant. Senki sem tudja, hogy mi történt, terrortámadás vagy Isten büntetése, de negyven napon keresztül ömlött ki a kibertérbe a világ minden mocskos kis titka, ami valaha bármilyen formában meg lett osztva az interneten: kitöröltnek hitt fényképek, üzenetek, biztonságban tudott információk és adatbázisok. Családok, vállalatok, országok omlottak össze és hulltak a káoszba. A romokból egy olyan társadalom nőtt ki, amelyben nem létezik internet, a privátszféra szentsége könyörtelen törvényekkel van körülbarikádozva és mindenki titkos identitással rendelkezik. Ebben a paranoiával átitatott világban a paparazzik klasszikus magándetektívekként tevékenykednek, megbízásaik elsősorban arra irányulnak, hogy kiderítsék valaki lakhelyét, személyazonosságát, elérhetőségét, bármit, ami publikusan nem elérhető. Vaughn könnyedén, erőlködés nélkül meséli ezt el nekünk Patrick Immelmann paparazzi karakterén keresztül, akit természetesen utolér a noir filmek végzetes megbízása egy tigris holomaszkot viselő femme fatale képében, aki saját magáról és múltjáról szeretne mindent megtudni. Legnagyobb megelégedésünkre nem a csontig rágott amnéziát kapjuk ennek okaként, hanem a megbízó azt szeretné kideríteni, vajon elég jól eltüntetett-e maga után minden nyomot, hogy még egy képzett információvadász se tudja előásni. Az ügy természetesen szinte az elfogadása után azonnal félresiklik, a mi legnagyobb örömünkre. A képi világ gyönyörű, ráadásul a médium természete miatt szélesvásznú, Martin a legjobb formáját hozza, a színezés pedig Muntsa Vicente-nek köszönhetően tökéletesen kiegészíti a furcsa antiutópiát. Ugorjatok el a Panel Syndicate oldalára, mert egy dolcsit (vagy akár többet is) mindenképp megér.
(Nagy Krisztián)

Swamp Thing #19

Történet: Charles Soule
Rajz: Kano
DC Comics

Az alig ismert Charles Soule meglepően könnyen kigyógyított a szomorúságomból, amit azért éreztem, mert a 18. számmal, a Rotworld sztori lezárásával Scott Snyder kiszállt a Swamp Thingből. Márpedig a Rotworld után úgy éreztem, ezzel el is készült a 2000-es évek definitív Swamp Thing története, ehhez már nem sokat lehet hozzátenni – pedig dehogynem! Snyder egy konkrét, rettenetes ellenséget állított szembe a hősével, és minden döntését, jellemvonását, gondolatát annak megfelelően határozta meg. Ez azt is jelenti, hogy a karakterben lévő rengeteg, egyéb potenciál kihasználatlan maradt. És Soule rögtön a nyitányban lecsapja az első magas labdát: mit csinál a főhős egy normális napon, mivel tölti az idejét, mi a feladata, és hogyan hajtja azt végre – sőt, még egy csinos morális dilemmát is felvet. Bevezeti az olvasót Swamp Thing képességeinek egy új aspektusába (utazás a Zöldön át, növények között), majd katapultálja őt Metropolisba, ahol összefut a Madárijesztővel – majd pedig beexponálódik Superman is. Ugyan a tipikus szuperhősök/szupergonoszok világát jó lenne viszonylag távol tartani ettől a sorozattól, még ha nyilván ugyanabban az unverzumban játszódik is mind, de Soule egyelőre jól kufárkodik az egymástól különböző stíluselemekkel. Jól ír, érdekes a sztorija, van ereje a főhős narrációjának is, és Kano rajzai is rendben vannak, ha nem is kiemelkedők – de azért hozzá kell tennem, hogy Yanick Paquette kevésbé „tömör”, „növényesebb” , zöldebb Swamp Thingje jobban festett.
(Rusznyák Csaba)

Thanos Rising #1

Történet: Jason Aaron
Rajz: Simone Bianchi
Marvel Comics

Ha már belekezdtem, nem állok meg, végigekézem az egész marveles űrrészleget. Mert megérdemli. Ezt itt nagyon lelkesen harangozták be, elvégre annak a bazinagy gonosztevőnek az eredettörténetét meséli el, aki mindig is a kiadó egyik legnagyobb kozmikus mumusa volt, és aki várhatóan a Bosszúállók 2-ben és a Guardians of the Galaxy mozifilmben is felbukkan majd. Igyekeztem pozitívan hozzáállni a képregényhez, elvégre Jason Aaron írja, aki valami eszméletlenül zseniális tud lenni, ha kicsit megerőlteti magát. Most nem tette – de eleve, már a koncepció elkúrt. Eredettörténet egy nagy, kozmikus rosszfiúhoz? Könyörgöm, minek? Thanos, az őrült titán egy abszolútum, a pusztítás megtestesítője, aki szerelmes magába a Halálba, és nem, ez nem metafora (ennek szólt a Bosszúállók stáblista utáni jelenetének záró mosolya is, amit persze csak a rajongók értettek). Kinek a hülye ötlete az, hogy egy ilyen karaktert picsogó melodrámával vissza kell vezetni egy nehéz gyermekkorra, kiközösítésre, nem elegendő szülői szeretetre és hasonló dögunalmas sablonmarhaságokra? És a cliffhanger, amiben a kis Thanos („kis Thanos”, istenem, hogy ilyet le kellett írnom…) vad dühvel kaszabolja késével azokat a szaros kis földalatti gyíkokat, mert korábban megzabálták néhány osztálytársát… katasztrófa. Ez itt mítoszgyalázás dögivel, és Aarontól nagyon nem vártam volna ilyesmit. Bianchi képei nem rosszak, élvezni fogják azok, akik szeretik a stílusát, ráadásul az utóbbi időben visszafogta a teljesen elborult, öncélú panelszerkezet-agyrémeit, amikkel pl. az Astonishing X-Men idejében riogatott, szóval a látványvilágra legalább nem lehet komolyabb panasz. Hogy ez kit mennyire vígasztal, az mindenkinek a maga dolga. Részemről kukázom ezt a sorozatot.
(Rusznyák Csaba)

Time Warp V2 #1

Történet: Damon Lindelof, Gail Simone, Peter Milligan, Dan Abnett és mások
Rajz: Jeff Lemire, Tom Fowler, Andy Macdonald, Matt Kindt és mások
Vertigo 

Az antológiák sorsa az USA-ban (a brit szigetországgal ellentétben, lásd 2000 AD) mindig mostoha volt (a Heavy Metal egy igen különleges kivétel számos szempontból), de szerencsére mind a Marvel (Strange Tales II), mind a Dark Horse (Dark Horse Presents, Book of ... sorozat) előhozakodott időnként egy-egy kiváló válogatással. Ezúttal a DC Vertigo imprintje örvendeztetett meg minket egy időutazás témája köré épülő kiadvánnyal, benne kilenc rövid történettel. Már az első közülük, melyet Damon Lindelof írt, egy minden oldalról tökéletesre csiszolt gyémánt és már önmagában megéri a kötet beszerzését. Rip Hunter, a DC időutazó extraordinaire-jének utolsó(?) kalandja szerint a világ legkúlabb halálneme, ha az embert egy dinoszaurusz eszi meg, ezt pedig egy olyan remekbe szabott időhurokkal nyugtázza, hogy még Booster Gold is belesárgul az irigységbe. Gail Simone történetének cukrásza olyan édességeket készít, mellyel életed legszebb tíz percét élheted át újra és újra, ám vendégeit és üzletét egy pszichopata bűnöző fenyegeti, aki azt akarja végtelenítve újraélni, amint kiloccsantja a volt neje agyát. A terve elég rosszul sül el, újfent egy időhuroknak köszönhetően. Dan Abnett időfenntartói mindig ugyanazt a gyilkosságot kell megakadályozzák, mivel a távoli jövőben bárki hozzáférhet egy időugró felszereléshez és fejébe veheti a világtörténelem korrigálásának jogát. Vannak kollégáik, akik arról tesznek, hogy JFK-t minden idősíkban lelőjék, nekik azonban ennél groteszkebb feladat jutott. De hát sopánkodásra nincs idő, amikor riasztás van. Ezeken felül találunk még a kötetben sztorikat szellemeket áruba bocsátó cégekről, egy gyerekes versengésről két zseniális tudós között, arról, hogy milyen árat kell fizetni egy Második Világháború nélküli, békés világért, mi is az a Benedek Átvitel és le lehet-e redukálni egy milliók által követett párbajra egy világok közötti összecsapást. Az egyetlen, beavatottak számára nem érthető sztori a Dead Boy Detectives, ami egyrészt eléggé kilóg a többi közül a misztikus-mágikus témájával, másrészt egy másik antológiából érkező történet folytatása. Ettől az egy malőrtől eltekintve úgy érzem, hogy nem csak az időutazós, csattanós pár perceseket kedvelők találják meg benne a számításukat, hanem azok is akik, nem ódzkodnak nagyon az eltérő stílusú rajzolóktól színes és érdekes antológiáktól.
(Nagy Krisztián)

The Walking Dead #109

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Charlie Adler
Image Comics

Még a 108. részt olvasva döntöttem el, hogy megint muszáj lesz írnom a The Walking Deadről, annak ellenére, hogy az utóbbi időben igyekeztem olyan címekről beszámolni, amikről korábban kevesebb szó esett. De ez a Robert Kirkman elképesztő egy állat, mindig előrukkol valamivel, amire nem számítasz. Jelen esetben: Ezekiel király. Egy nagydarab, fekete, rasztahajú fickó, aki láncra kötött tigrissel az oldalán lépked saját posztapokaliptikus királyságában. Még jogara is van. Ez pedig az a fajta bizarr, valóságnál nagyobb (de legalábbis furcsább) karakter, amihez hasonlókat Kirkman a kezdettől fogva igyekezett távol tartani a realizmusba, emberi drámába betonozott sorozatától. Persze, egy kivétellel: Michonne, aki láncra vert zombikkal, katanát lóbálva bukkant fel annak idején. Ezekiel csak hozzá mérhető: batárnagy túlzás, csupa coolságra, geekségre való törekvés, döbbenetesen kilóg a zombik által körülvéve is természetesnek, egyszerűnek, hétköznapinak ható figurák sorából. De túl azon, hogy a széria valószínűleg eleve elbírna hébe-hóba egy-egy efféle anomáliát, pont Michonne rá a példa, hogy Kirkman valószínűleg Ezekielt is lerángatja majd a földre: aki még emlékszik rá, hogy lett Michonne igazi, hús-vér karakter a cool zombiirtóból, az tudja, miről beszélek (ráadásul pont most kapott ő is egy visszafogottságában is fantasztikus, emberi pillanatot). A sztori egyébként továbbra is a környék túlélő közösségeit rettegésben tartó zsarnok, Negan, és az ellene Rickék által tervezett háború körül forog. A 19. rész egyfajta csendes toborzásról szól (óvatosan kell összeszedni a Negan elleni kis sereget, nehogy elterjedjen a hír, és tudomást szerezzen róla), ami persze a kelleténél kevésbé csendesre sikeredik. Mindenesetre szép számmal gyűlnek az új izgalmas karakterek (Jesus, Ezekiel, Dwight) a következő nagy leszámoláshoz. 109 rész, és a The Walking Dead még mindig nagyszerű.
(Rusznyák Csaba)

Csontig lerágott és unalomig agyonhasznált klisé az amnézia, azt hiszem, ebben mindenki egyetért. Ha egy író a főhősén keresztül akarja bevezetni az olvasót az általa teremtett világba, vagy rejtélyes helyzetbe, az amnézia ötlete úgy veti magát elé, mint atomstréber diák feleltetéskor. De miért is ne tenné, az amnézia teljesen kézenfekvő, hiszen a főhőssel együtt az olvasó is botladozik a mű saját rendszerében, vele csodálkozva rá minden új húzásra. Jonathan Lethem Amerikai amnézia című regényében ellövi ezt a klisét, de úgy, ahogyan soha senki más nem tette előtte: minden egyes ember amnéziás lesz a Földön. És hogy az elfelejtősdi nem csupán ürügyként funkcionál, hanem egy kerek egészet alkotó háttérré áll össze, amiben értetlenül haladunk oldalról oldalra, ám mégis élvezzük, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy műve sikert aratott az olvasók és a kritikusok körében egyaránt.

Rögtön hozzá kell tennem, ez a siker nem köszönhető egyöntetűen mindenkinek, az Amerikai amnézia megosztó alkotás. Kapaszkodó híján az olvasó is sötétben tapogatózik, amikor pedig végre-valahára úgy érezzük, biztos talajt fogtunk, az író újból borítja az egészet, és megint evickélhetünk a gondolati légüres térben, amíg helyreállítjuk a szellemi gravitációt. Ezt a jelenséget pedig átérezzük párszor, míg a végére nem érünk, Lethem kifacsart, ám remek ötletei gondoskodni fognak róla. Elég ködösen fogalmaztam én is, ideje lerántani a lepel egy részét, lássuk, mi folyik Jonathan Lethem amnézia sújtotta Amerikájában.

Chaos nevű főszereplőnk egy Hartfork nevezetű sivatagi kisvárosban tengeti egyhangú életének borzalmas napjait. Rajta kívül mindegyik lakos mutáns, a kalóriáival spórolnia kell, mert ételt alig lehet már találni, egyedül a szennyezett alkohol hoz pár órányi kábulatot számára, noha szétmarja örökké éhes gyomrát. Mégis szüksége van rá, mert valamilyen megmagyarázhatatlan okból Kellogg, a szomszédos Kis-Amerika önjelölt diktátora – aki egy személyben prófétája és messiása is a közösségnek – minden álmát átsugározza a környék túlélőinek fejébe. Egyedüli értelmiségiként ezen álmok segítségével gyakorol kontrollt a tömegek felett, és teszi ezt oly módon, hogy Chaos, mint lázadó nemezis szerepel bennük. Az összetartásra nagy szükség van, mert évekkel ezelőtt lehullottak a bombák, és darabokra tépték a világot, radioaktív sugárzásba borítva annak nagyrészét. Chaos legszívesebben elmenekülne a menedékeként funkcionáló multiplex mozi vetítőterméből, ám erre addig nem kerül sor, amíg el nem utazik konzervekért könyörögni Kellogghoz. Csakhogy Kellogg mást tartogat az elcsigázott Chaos számára. Habár a teljes igazsággal ő sincs tisztában, azt elárulja neki, hogy a bombák sosem hullottak le, nem volt atomháború. Ezt ők ketten találták ki, hogy működésbe léptethessék a környék embereinek csoportpszichológiai kohéziós mechanizmusait. Chaost persze jobban izgatja a kaja, mint Kellogg sületlenségei, így egy összekülönbözést követően meglép a főnök konzervekkel csurig telepakolt kocsijával, neki a messzeségnek. Útitársa egy szőrös tinédzserlány, aki ad hoc alapon dönt úgy, hogy hátrahagyja a poros kisvárost.

És ez még csak a regény első húsz oldala, ami pedig ezután következik, az alaposan feladja a leckét a konzekvens, egységes rendszerben gondolkodni szerető emberi elme számára. Chaos utazása a kietlen Amerikán keresztül csupán félig valóságos, a másik felében (vagy talán egészében?) az álmok kapják a főszerepet. A regény titokzatoskodó, magyarázatok nélküli felütése az elejétől a végéig megmarad, a váltások nagyon hirtelen történnek, egyik pillanatról a másikra kerülünk át komplett valóságokba, amik idegenszerűségük miatt ránk kényszerítik, hogy minden addig megszerzett tudásunkat lenullázzuk, és elölről kezdjük az építkezést, illetve, hogy ezeket a tudásdarabokat, töredékeket egy nagyobb egészbe illesszük valahogy bele. A kissé nehézkes, beleélést éppen elő nem segítő módszer miatt válik a regény Lethem Amerikájának tökéletes lenyomatává: a „törést” túlélő emberek pontosan ugyanúgy éreznek, mint az olvasó, amikor egyik vad ötletből a másikba bucskázik át. Tudás iránti szomjunk viszont nem hagy nyugodni, így akit nem riaszt el ez a folyamatos virtuális szőnyegkihúzgálás a talpunk alól, az bizonyára falni fogja az oldalakat.

Chaost ugyanúgy hajtja ez a kíváncsiság, megszállottan kutatja a múltat, a sajátját és a világét, és hogy mi lehetett a „törés”, és ő milyen szerepet töltött be benne. Miért nem emlékszik senki, hogy mi volt ezelőtt? Miért vannak olyan kivételes képességű emberek, akik álmaikon keresztül manipulálják a környezetük valóságát? Chaos road-movie-ba beillő utazása során áthalad pár ilyen poszt-feudalista antiutópián, amik a mű egyik legnagyobb vonzerejét jelentik. Lethem ezen a téren remekel igazán. Chaos bejárja az örök és vakságra kárhoztató zöld köd vidékét, ahol terelődrótok segítségével élik életüket a látást nélkülözni kénytelen és a zöldbe majdnem beleőrülő emberek. Röpke látogatást tesz a McDonalditáknál, akiknél a gyorsétteremlánc munkaköri szabályzata a törvény, és egyetlen vendégük egy hippi, akire nem hatnak az álmok. Megismeri a várost, ahol háromnaponta költözni kell, a Kormányzat tagjai a médiasztárok, és mindenkit a szerencséje alapján sorolnak be. Találkozik gyerekkori barátjával, aki egy drog formájában „létezik”, virtuális valóságokban lakik, és természetesen a drog beadását követően lehet vele kapcsolatba lépni. Ilyen, és ezekhez hasonló ötletek színes kaleidoszkópja tárul elénk, ahogyan fokozatosan bonyolódunk bele Chaosszal ebbe a káoszba.

Végső magyarázatot azonban senki ne várjon, mint minden ebben a könyvben, álomszerűen lebeg egy ideig, majd váltja a következő látomás. Hiányérzetet keltő befejezése tulajdonképpen remekül illik a témához, ám aki nem tudja túltenni magát az eleje-vége kötelező páros elmaradásának, inkább bele se kezdjen: ebben a regényben a fő hangsúly az útkeresésen és azok állomásain, a társadalom- és médiakritika fel-felvillanó ékkövein, a sziporkázó, Philip K. Dick életművét megidéző ötleteken van. A Dickkel való párhuzam nem véletlen, hisz az írói minimál próza stílusa, a részletek elhagyása, a narratíva lényegretörése és szenvtelen, rideg modora láttán okkal támad olyan érzésünk, mintha Dick egyik művét tartanánk a kezünkben. Részemről ez azonban dicséret, így aki fogékony a valóságot alapjaiban megkavaró, kérdésekre választ kereső művekre, ebben nem fog mellényúlni. Kedves Jonathan Lethem, még ilyet, ha kérhetem!

A sajtóban a Murder Inc. névre keresztelt alvilági szervezet az 1930-as években lényegében végiggyilkolászta fél Amerikát, a maffiától és egyéb bűnbandáktól kapott megbízások alapján (áldozataik számát a legóvatosabb becslések is 300-400-ra teszik, a merészebbek 1000 körüli számban gondolkodnak). A pénz ellenében, így látszólag motiváció nélkül végrehajtott gyilkosságok 1940-ben lepleződtek le, amikor egyik tagjukat elcsípte a rendőrség, és a villamosszék nem bizonyult neki elég szimpatikusnak ahhoz, hogy tartsa a száját. A Murder Inc. vezető tagjainak tárgyalása és elítélése által váltak először széles körben nyilvánossá az amerikai szervezett bűnözés méretei és metódusai, köztük a bérgyilkosság, és az olyan hozzá kapcsolódó kódnevek is, mint a „hit” és a „contract”.

Egy évtizeddel később a közvélemény érdeklődése a szervezett bűnözés iránt még mindig növekvőben volt (köszönhetően egy akkori szenátusi vizsgálatnak, ami újra elővette a Murder Inc.-et is), és ekkor készült el a fenti eseményeket alapul vevő, de összességében fiktív történetet elmesélő The Enforcer (1951), amiben Humprhey Bogart egymaga porolja le a villamosszéket az egész bandának.

Martin Ferguson ügyész (Bogart) győztes napra készül a nagy tárgyalás előestéjén: kezében a koronatanú, Rico, akinek segítségével gyerekjáték lesz halálos ítéletet kiharcolni a bérgyilkos-szervezet vezetőjének, Mendozának. Csakhogy ezt ők is tudják: Mendoza emberei készen állnak, hogy megakadályozzák a tanúskodást, Rico pedig egyre paranoiásabb, visszatáncolna, szökne, menekülne, mert bár már csak néhány órát kell túlélnie, ráadásul masszív rendőri védőőrizet alatt, sejti, hogy nem éri meg a hajnalt. És tényleg nem.

A The Enforcernek ez az első negyed órája a ’40-es, ’50-es évek noirjainak egyik legizgalmasabb, legnyomasztóbb felütése. Rico, azaz Ted de Corsia (A meztelen város gyilkosa) egy merő, remegő ideg, egy széthullott ember, aki valami hatalmas, meg nem mutatott, így még félelmetesebb erőtől retteg a szűk, klausztrofób, gyéren bevilágított szobákban. Mendoza maga is ott van az épületben bezárva, nem látjuk, nem halljuk őt, de jelenlétének súlya nyomja az egész jelenetet, és lassan megsemmisíti Ricót, aki bepillantva a cellába, szörnyülködve konstatálja, hogy egykori főnöke mosolyog. Rico megússza az ellene szervezett merényletet, de csak épphogy. Utolsó idegszála is elszakad, és Ferguson minden igyekezete ellenére sem tudja megmenteni önmagától.

Az ügyész ott áll letolt gatyával: tanúja belehalt saját ostobaságába, a tárgyalásig csak órák vannak hátra, és a vád úgy dől majd össze, mint egy kártyavár földrengés idején. Ferguson és Nelson rendőrkapitány letörve, kimerülve, utolsó szalmaszálba kapaszkodva állnak neki, hogy még egyszer, utoljára végigmenjenek az egész ügyön az éjszaka közepén, hátha találnak valamit, aminek segítségével tanú nélkül is megsüttethetik Mendozát. Ahogy kutakodnak az aktáik közt, flashbackekben jelenik meg előttünk az eredeti, Mendoza letartóztatáshoz vezető nyomozás folyamata.

Az említett nyitány a lehető legmarkánsabban viseli magán a film noir tematikus és vizuális jegyeit, és bár ezek később némileg háttérbe szorulnak a nyomozás ábrázolásának javára (játékideje nagy részében a The Enforcer egy tipikus „police procedural” film), el nem tűnnek soha. Végigkísérve Ferguson és a rendőrség kutatását egy furcsa gyilkosság után, aminek elkövetője a rendőrségen feladja, majd a cellájában felköti magát, a flashbackbe ágyazott flashbackekben ismerjük meg az alvilág működését, ahogy sötét, hátsó szobákban bonyolítják ügyeiket, és ahogy vidéki rejtekhelyükön, a törvény elől bujkálva számolnak le egymással, miután nem elfogy a bizalom köztük, hanem a körülmények világossá teszik, hogy soha nem is volt meg.

A The Enforcer (az első nagy stúdiófilm, ami az egész országot behálózó szervezett bűnözéssel foglalkozott) korszakának egyik legkeményebb, leginkább illúziók nélküli filmje, ami a rendőrségi nyomozás realizmusát nagyszerűen vegyíti a kétes alakok és a megnyúló árnyékok noiros stilisztikájával – ahogy Bogart karaktere is a megfontolt, az intelligenciájával és a ravaszságával dolgozó törvényőr és az elszánt, merész, öklével és pisztolyával küzdő fenegyerek keveréke.

A filmet eredetileg Bretaigne Windust rendezte volna (a stáblistán egyedül az ő neve szerepel), valójában azonban viszonylag hamar komolyan megbetegedett, és a zsáner egyik prominens művelője, Raoul Walsh ugrott be a helyére, aki előzőleg épp pályafutása leghíresebb filmjét, a White Heatet forgatta le. Walsh nem volt hajlandó a nevét adni a filmhez, mert nem akarta elvenni Windusttól a befutás lehetőségét (amivel ettől függetlenül nem tudott élni). Viszont neki tulajdonítható a film nagyobbik része, és ez – különösen a feszültebb jeleneteken, amelyek mind az ő keze munkáját dicsérik – meg is látszik rajta. A finálé, amiben a rendőrök és a gyilkosok mind kétségbeesetten próbálják elsőként megtalálni azt az utolsó, a zsúfolt utcákon valahol gyanútlanul sétálgató, vásárolgató embert, aki villamosszékbe küldheti Mendozát, fantasztikus.

Szokás szerint lélegzetelállítóan jól összerakott Zack Synder-trailer. Ha végre a film csak fele olyan jól lesz, mint azt ez a három perc sugallja... hohó! Egyébként Az előzetes alatt már Hans Zimmer pulzáló, heroikus, monumentális zenéje szól.

Itt az új, teljes, szuperhipercsillivilli Star Trek előzetes, az eddigieknél jóval több történetelemmel, és a tanulsággal, hogy igenis a méret a lényeg - legalábbis Cumberbatch-nek akkora bazinagy űrhajója van, hogy Kirkék már csak a látványától veszik elő maguknak az ásókat. (Tudom, hogy senkit nem érdekel, ezért inkább fel se hozom, hogy bármilyen faszán néz ki, semmi star trekes nincs benne - hopp, felhoztam, bocs.)

- So you got bit by a great, big hormone?

A vérfarkasok hiába foglalnak el előkelő helyet a horrorban, ami a mozgóképes feldolgozásokat illeti, sajnos eléggé mostoha sors jutott szerencsétleneknek. Míg a rengeteg szemét mellett azért csípőből felsorolható például jó néhány színvonalas és eredeti vámpírfilm, addig holdfényre szőrösödő unokatestvéreiknek jobbára a standard szörnyfilmes főmumus szerepe jut mindenféle vállalhatatlan, ötlettelen alkotásokban, a klasszikusnak vagy akár szimplán csak értékelhetőnek nevezhető címeket egy kézen meg lehet számolni. Pedig magában a mítoszban bőven lenne lehetőség, az önkéntelen átváltozás, az állatias én felszínre törése, a velünk élő kontrollálhatatlan, sötétebb én egészen remek és szerteágazó értelmezéseknek tudna táptalaja lenni. Mondjuk valahogy úgy, mint az érdemeihez képest méltatlanul csekély népszerűségnek örvendő 2000-es kanadai Ginger Snapsben (ami magyarul a jóval fantáziaszegényebb Farkasvér címen fut).

Ha vetünk egy pillantást a stáblistára, eléggé noname alkotógárdát találunk, a leginkább tévésorozatok környékén serénykedő John Fawcett rendező neve nekem legalábbis tök ismeretlen volt, amíg utána nem néztem, és ha kicsit is ismert résztvevőt kéne említeni, akkor egyedül Emily Perkins ugrana be, ő is csak azért, mert jó pár évvel korábban már láttuk Stephen King „Az” regényének roppant gyér megfilmesítésében, mint féltehetségtelen gyerekszereplőt. Itt azért jobb. Mindez alapján - valamint mert Kanadán kívül a film már anno sem zavart sok vizet, szépen el is felejtődött azóta - elsőre okkal gyanakodhatnánk egy újabb rém gagyi eresztésre, helyette azonban meglepő módon egy kisebb gyöngyszemet kapunk.

Sztori mint olyan, csak minimális akad, azt se veti szét az eredetiség, no de a Ginger Snapsnek nem is itt rejlenek a fő erényei. Ginger és Brigitte Fitzgerald tinédzser éveik közepén járó, kisvárosi környezetüktől mérhetetlenül undorodó, deviáns testvérek. Az őket fojtogató banalitást olyannyira rühellik, hogy kölcsönös fogadalmuk szerint ha tizenhat éves korukig nem sikerül kitörniük, inkább ultimate fuck you-ként kinyírják magukat, addig pedig igyekeznek ott beinteni a konvencióknak és a sekélyességnek, ahol csak tudnak: hobbiból változatos halálnemek áldozataiként fényképezgetik magukat, majd mindezt a legbegyöpösödöttebb tanáruk óráján be is mutatják, kortársaikkal ellentétben nagy ívben kerülik a helyi ostoba és gyerekes srácok társaságát, sőt, mindkettőjüknek jó három éves csúszásban van az első menstruációja.

Eközben, mintegy mellesleg, szétmarcangolt kutyatetemek kezdenek feltünedezni Bailey Downs takarosra nyírt füvű házudvaraiban, a Fitzgerald nővérek pedig a rájuk jellemző elfajzott kreativitással kapnak is az alkalmon, és elhatározzák, hogy az éj leple alatt elteszik láb alól gyűlölt osztálytársnőjük ölebét. Az akció kivitelezése közben aztán bekövetkezik az, ami elmaradhatatlan a zsánerben: Gingert megtámadja és súlyosan megsebesíti valami, lehet találgatni. Ja, és akkor már az a bizonyos első is megjön végre-valahára, a nővérek kimondhatatlan rettenetére.

Innentől kezd el aztán kiemelkedően jó és ötletes lenni a Ginger Snaps. A horror, legalábbis a hollywoodi b-horror egyik legfőbb célközönségét mindig is a kamaszok képezték, a Ginger Snaps pedig ebben az értelemben egyenest a gyökerekhez kanyarodik vissza, jelesen nem csak a kamaszoknak, de konkrétan a kamaszság átéléséről mesél, így pedig felnőttebb fejjel is értékelhető tud maradni. Ugyan a menstruáció és nőiség párhuzamba állítása a vérfarkas mítosszal nem maradéktalanul eredeti ötlet (például már Alan Moore is lelőtte a Swamp Thingben és messze nem ő volt az első), de ilyen szépen, következetesen kibontva én még nem találkoztam vele, ráadásul itt még a felnövéssel és a bevett rendbe való betagozódással szembeni félelem témája is hozzátársul. Az első egy órában a film vígan lubickol a referenciákban, szinte minden jelenetnek és mondatnak súlya van, szépen fonódik össze a szociológiai kisrealizmus és a klasszikus, de nem kizárólag hatásvadász horror, hogy aztán valami kellemesen nyomasztóvá egyesüljön. Távolról talán az eredeti, svéd Engedj be-hez tudnám hasonlítani, már amennyiben horrormítoszok és szocreál témák összemosásáról van szó. Mondom, távolról. Ahogy a testvérpár fiatalabbik tagja, Brigitte kénytelen minden törekvése ellenére tehetetlenül végignézni nővére, Ginger megállíthatatlan átalakulását, és eltávolodását közös kis világuktól, az valami egészen gyönyörű és nagy éleslátásról tanúskodó koncepció, miközben folyamatosan akad egy-egy bűbájosan morbid és gúnyos geg, ami egyaránt szúr oda a tiniség felületes lázongásának és az életunt felnőttkor töketlenségének.

Marha nagy kár, hogy az amúgy okosan felépített történet utolsó fél órájában megbicsaklik, és már csak egy nagyon lusta és az eddigiekhez képest kiábrándító, ráadásul elég ócskán kivitelezett szörnymozis befejezésre futja, bár kezdeti intelligenciája még itt is fel-felpislákol. Egy ilyen felvezetés után sajnos duplán bántó a hirtelen színvonalcsökkenés, pláne, hogy innentől igazán nem sok kellett volna már egy elegáns fináléhoz. És persze maga a szörny itt is csak addig működött, amíg nem sikerült premier plánban lencsevégre kapni - hiába szimpatikus Fawcett részéről, hogy ódzkodott a CGI-tól, a felhasznált báb borzasztó béna lett.

Szerencsére ez kevés ahhoz, hogy elkaszálja a filmet, legfeljebb enyhe rossz szájízt hagy hátra, meg a kérdést, vajon lehetett-e volna kultuszfilm a Ginger Snapsből egy erősebb lezárással. Akárhogy is, így sikerült, ez jutott, de már ez is elég ahhoz, hogy a jó farkasemberes filmeket számolgatva legalább egy ujj erejéig a második kezünkre is szükség legyen.

Mindig öröm egy hazai képregény megjelenése, hát még ha egy terjedelmesebb darabról van szó, melyet ráadásul a Libri könyvkiadó dob piacra: ilyenkor feléled az emberben a remény, hogy a képregény elfoglalhatja méltó helyét a polcokon, akár az irodalom címszó alá soroljuk be, akár méltó módon önállóan beszélünk e művészeti ágról, mint ahogy a könyvesboltokban is saját polcot szokott kapni. A képregény ráadásul Hegedűs Márton egyemberes, lelkesedésből és... szóval valószínűleg főleg lelkesedésből végigvitt projektje volt, és minden kockáján érezni az odaadást úgy a médium, mint a témái, a történet főbb alkotóelemei iránt. A cselekmény egy határozottan Egyesült Államok-szerű, félig fiktív, múltbeli elemeket jövőbéli látomásokkal keverő helyszínen játszódik, ahol tökös rockabilly motívumok elegyednek a végtelen országutak és a vándor életmód jenki lelki alapvetéseivel; a jazz zene divatos, de már létezik technológia a hús egybeforrasztásához a vassal, a járgánnyal. És az egésznek mégis van valami magyar íze - mintha egy James Dean-rajongó, de cronenbergi rémképekkel fertőzött, és Hobó koncerteken nevelkedett magyar rendező tervezte volna leforgatni China Miéville forgatókönyve alapján, Mississippiben, a 21. század sokadik évtizedében.

A filmes párhuzam már csak azért is működik, mert a képregény vizuális világa határozottan emlékeztet a forgatásokon használt storyboardok vázlatos, ám filmszerű, mozgásban könnyen elképzelhető, optimalizált stílusára. Szerepe lehet ebben persze annak, hogy egy alkotó készítette a történetet és a rajzokat, hogy vélhetően nem volt garantálható a megjelentetés vagy az anyagi megtérülés, de értékeljük az alkotást saját jogán: a több szálon futó cselekménynek és a temérdek színes, mozgóképes álomból ismerős érzésekkel megtöltött helyszíneknek van egy erős filmes hatása, melynek eredményeképpen a jelenetek megrajzoltságuk egyszerűsége ellenére, könnyedén megélednek képzeletünkben. Szokni kell kicsit, az biztos, az élvonalbeli képregények kidolgozottabb látványvilága nekem is sokat segített volna, cserébe viszont filmet olvashatunk, ha úgy tetszik.

A Slusszkulcs Klán cselekménye vándorzenészeket, életüket romantikus elszigeteltségben és nyakig olajosan töltő, pusztaságban élő autószerelőket, őrült prédikátorokat és a Mad Max széria rosszembereire emlékeztető fosztogató autós bandákat mozgat, a három-négy főszereplőhöz kötődő szálakat folyton kuszálja, de szeretettel időzik apró, hangulatos képeken is, mint a bárját záró, csinos, de lassacskán öregedő bártulajnő, vagy a piás, fekete szaxofonos fiatal, kanos, cinkos zenésztársai, akik türelmes ingerültséggel tartják egyenesben az öreget, mikor az éppen összekuszálódott lábakkal érkezik a koncertre (akinek volt valaha amatőr vagy bármilyen bandája, annak ez ismerős lehet...).

Egyszemélyes "alkotóbrigádjához" - és hogy kicsit anyagiaskodjak, igen alacsony árához - képest a kötet relatíve vastag és nagy alakú, nem egyperces olvasmány. Szerencsés ötlet volt (a Ponyvaregényre emlékeztető módon) rövid epizódokra tagolni a cselekményt, a Slusszkulcs Klán örkényi, tojásfőzés közbeni egyperces adagokban fogyasztva ugyanolyan kellemes olvasmány, mint egy ültő helyben befejezve. A látvány egyszerűségéért és a legizgalmasabb téma (az emberi test kocsiba forrása-forrasztása) elnagyoltságáért, kihasználatlan lehetőségeiért pedig kárpótoljon minket a hazai szerzemény fölötti büszkeségünk. Producerek, hagyjátok a siralmas magyar komédiák sokadik folytatásait, próbáljátok meg inkább ebből az ötletből filmet forgatni az Alföldön, Chevrolet és Cadillac helyett szakadt Mocskvicsban és Wartburgban furikázó autóőrült ex-vállalkozókkal és csavargó népzenészekkel, a rendezői székben Pálfi Györggyel, ha szabad kérni - én befizetek rá!

Dolph Lundgren egy shwoman: a 2010-es svéd Melodifestivalenben (az ottani nemzeti tévé és rádió éves zenei fesztiválja) fellépett, és több dalt is elénekelt, köztük az 1968-ban Elvisnek írt A Little Less Conversationt. Hangja nagyjából annyira van neki, mint színészi tehetsége, tehát rohadtul semennyire, ezzel a magánszámával mégis nagyot nőtt a szememben, mert egyszerűen szenzációsan adja elő magát a színpadon. És két refrén közt azért persze szétrúg és -üt pár kelléket, ráadásul még dobol is. Dolph soha egyetlen filmjében nem volt ennyire cool.

A Manhattan-terv említése kapcsán bizonyára sokaknak Oppenheimer és Szilárd Leó neve ugrik be, esetleg az Új-mexikói kísérleti plutóniumbomba felrobbantása, vagy a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák okozta pusztítás és döbbenet. Brandon Tibbets azonban tett arról, hogy a társasjátékos geekek első hallásra ne a fenti borzalmakra asszociáljanak, hanem egy rendkívül elegáns mechanizmusokkal megpakolt élvezetes játékra. Habár az európai stíluson belül unalomig lerágott csontnak minősül a munkás lehelyezős játéktípus, a Manhattan Projectnek sikerült úgy új életet lehelni a zsánerbe, hogy kifejezetten újdonságnak ható elemet nem épített be rendszerébe, ehelyett a már ismertekkel zsonglőrködött mesteri érzékkel. A tematika terén kreativitásban szűkölködő és újítani csak elvétve bátorkodó euróktól eltérően üdítő módon nem kastélyt kell építeni, nem gazdaságot vezetni, vagy éppen huszadjára meghódítani az Újvilágot, hanem sokkal izgalmasabb feladatba vágjuk képzeltbeli fejszénket: a Manhattan terv keretén belül atombombát fogunk építeni. És ha mindez nem lenne elég, profi kivitelben teljesen magyar nyelven is elérhető a játék, köszönhetően a Kártyagyár dizájner-gurujának, Vice mesternek. No de lássuk, hogyan készítsünk a nappalinkban másfél óra leforgása alatt atombombát?

A Manhattan Project a Kickstarter társasjátékos adománygyűjtésének egyik élenjárója és példaképe is – a Minion Games üstököse, ami egyrészt rekord gyorsasággal kapta meg a kért összeget, másrészt hasonló sebességgel készült el. A támogatók közt volt Csete Viktor is, alias Vice, aki gondolván egy nem is oly merészet, felvette a kapcsolatot a készítőkkel, miszerint honosítaná a játékot. A magyar gémerek nem kis örömére a Minion Games konstruktívan állt az ötlethez, így hivatalosan magyarul is kiadásra kerülhetett a Manhattan Project, ami külföldön és kis hazánkban egyaránt pozitív fogadtatásra talált. Nincs mit csodálkozni rajta, remekül összehegesztett alkotásról beszélhetünk, az illesztékek pontosan passzolnak, a zsanérok olajozottan működnek, a kivitelezés pedig elsőrangú. A Kártyagyáras kiadás mindenben megegyezik az eredetivel, elképesztő minőségben kerülnek ki a cuccok Vice kezéből. A munkástokenek dupla vastagságúak, remekül illenek a kézbe, a komponensek szépek, a dizájn koherens, nem lóg ki a lóláb sehol. Átlátható marad az egész, amellett, hogy aprólékos gondossággal lett megtervezve benne minden.

Tehát munkás lehelyezős típusú társassal van dolgunk, ezt már tudjuk, oké, de mi a túrót jelent ez? Gyors fejtágítás: az ilyen játékokban rendelkezésünkre áll egy adott paletta, ami a cselekvési lehetőségeinket reprezentálja, a témától függően különböző akciók képében. A játékosok egymás után „foglalják el” a paletta szabad helyeit, végrehajtva azt a bizonyos akciót, ami hozzájuk tartozik, közben kizárva másokat onnan. Ezt úgy jelzik, hogy a játék elején kapott munkásaikat (karton, műanyag, vagy fa bábu) a játéktábla ezen részeire lerakják, egyszersmind elköltik, felhasználják, cserébe a remélt haszon elérése érdekében. Talán kicsit segít, ha a székfoglalósdi gyerekjátékot megemlítem (tudjátok, szól a zene, szaladgálnak körbe-körbe, aztán mikor elhallgat a muzsika, vadállat módjára teszi le mindenki az ülepét egy székre). Hát, ha nem is pont így kell elképzelni, a valóság nem áll olyan messze ettől a hasonlattól – bár ezt senki nem hinné el nekem, miután részt vett akár egy ilyen játékban is: a túlélő ösztön ugyanis glükózégető előretervezésnek és dermedt csendben való elmélkedésnek adja át a helyét.

Amire szükség is van, lévén a szerencsének rendkívül minimális szerep jut. Alap felállásban mindenkinek van pár mezei szakmunkása - ők ugyan nem fognak nekünk uránt dúsítani, no de ne legyünk ennyire szigorúak, a tervben mindenkinek megvan a neki kijelölt helye és feladata. Kezdetben őket kell elküldenünk melózni, mégpedig az überfrankón kinéző főtáblára, illetve annak kijelölt állásaiba. Itt aztán habzsi-dőzsi van dögivel, ez az egyik pontja a játéknak, amiben elképesztően jól működik. Szokott az úgy lenni például – már ha munkás lehelyezős témakarikára vetemedünk - , hogy kiszorulunk a jó zsíros helyekről, ilyenkor kényszerből kell választani, ráadásul a terveink is késleltetve maradnak. Nem így a Manhattan Projectben! Egy adott akcióra ugyanis több alternatíva kínálja fel magát, természetesen nem ingyen, különböző feltételeknek kell megfelelnünk, amennyiben ugyanazt szeretnénk végrehajtani, amit egy másik játékos előttünk már megtett. Például nem elégséges a szakmunkás, így mérnököt vagy tudóst kell beáldoznunk, esetleg pénzbe kerül a letétel, illetve mások is részesülnek a jóból, és egyéb huncutságok.

A működőképes atombombához vezető út hosszú és viszontagságos, mérnököket és tudósokat kell képeznünk az egyetemen, amit persze fel is kell építenünk magunknak, ha nem kívánunk versengeni a szűkös állami helyekért. Ezen a ponton egy másik módfelett szimpatikus mechanizmus lép be az atomhatalmi versengésbe: épületeket tudunk felhúzni saját használatra, vagyis az ezeknek megfelelő kártyákat vehetjük magunk elé. Persze ezekért is megy a verseny, mert nagyon változatos lehetőségek nyílnak meg előttünk általuk: dúsítóüzemekben olcsón állíthatunk elő uránt, "sárga pogácsát" bányászhatunk, ami elengedhetetlen hozzávalója az atombombának, olcsóbban képezhetünk tudósokat, vagy fejleszthetjük a légierőnket, így játékstílusunknak megfelelően vadászhatjuk le a nekünk tetsző akciólehetőségeket, amikre ugyanúgy küldhetjük embereinket dolgozni, mint a közös főtáblára - egy különbséggel: az ellenfél ide nem dughatja be a képét. Nyilván kivétel ez alól is van, ezt hívják ipari kémkedésnek, ami egy külön akció.

Szóval, ott tartunk, hogy vannak munkásaink, akik szorgosan járnak melózni, illetve vannak épületeink, amik – tegyük fel – megadnak mindent, amire szükségünk van. Ilyen erővel akár szólóban is nyomhatnánk a játékot, de szerencsére a konfrontáció lehetősége nem hagyja, hogy békés teadélutánná degradálódjon tömegpusztító eszközök előállítása utáni nemes törekvésünk. Éppen ezért tart mindenki a házatáján nehézbombázókat, amikkel az ellen épületeit lehet lerombolni lelkesen, illetve vadászgépeket, amik előbbi lelkesedés lelombozására hivatottak. Minden nyílt színen zajlik, tehát ha látjuk, hogy valaki őrült módjára kezdi el fejleszteni a szőnyegbombázásra alkalmas gépparkját, üdvös megfontolni a szükséges ellenlépések megtételét. Amit persze a többiek is észlelnek, így lendülnek be igazán a fegyverkezési verseny fogaskerekei.

Az atomhoz – minő meglepetés – sok-sok nyersanyag és megfelelő tudás szükségeltetik, ezért ennek érdekében érdemes kiépíteni egy többé-kevésbé jól működő makromenedzsmentet (ami a táblán persze mikro), annak elkerülése céljából, hogy gazdaságunk ne mindjárt az első kísérleti robbantás után mondjon csődöt. Bombából ugyanis soha nem elég, ahogy a mondás is tartja, egy sör nem sör, egy bomba még nem csinál nyarat (telet ellenben igen, lásd még nukleáris tél). A szellemes elnevezésű bombák közt nem találni két egyformát, van itt kérem szépen minden méretben, csak bírjuk pénztárcával és hasadóanyaggal. A bombák pontértékükben is eltérnek, a nagyok valóban nagyot szólnak, de mire összehozzuk, elképzelhető, hogy a sok lúd disznót győzött. A játékot az nyeri, aki először éri el a győzelemhez szükséges összeget, tehát nagyon nem mindegy, milyen stratégiához folyamodunk, illetve a lehetőségek miként, milyen formában és ütemben tárulnak elénk.

Amint az eddigiekből kitűnhetett, nagyon jó társasnak tartom a Manhattan Projectet. Igazi gondolkodós, tervezgetős játék, amiből nem hiányzik sem az interakció, sem a humor. Egyszerűek a szabályai, és hamar bele lehet rázódni, annak ellenére, hogy elsőre riasztó lehet a sok választási lehetőség, így el fog tartani egy ideig, amíg alaposan kiismerjük, mire valók az akciók. A játékmenete összetett, de nincs túlbonyolítva, sőt, két játék után már fej-fej melletti csatákat fogunk végigagyalni. Ide eredetileg azt szándékoztam írni, hogy végigizgulni, de hazudnék, ha ezt állítanám. Nyilván partnere válogatja, ki mennyire játszik agresszívan és tempósan, ám a Manhattan Project mellett nem fogjuk lerágni a körmünket, annak ellenére, hogy vannak izzasztó pillanatok benne. A játékidő is nagyban függ attól, milyen beállítottságú emberek ülnek le mellé - aki szeret számítógépes stratégiai játékokban kiépítkezni, arra édes órák várnak, ahogyan arra is, aki szeretné kikísérletezni a  hatékonysághoz szükséges minimális klientúrát. Ennek függvényében öt játékossal a holtidő jelentősen megnövekedhet, így aki először tesz próbát a játékkal, azt javaslom, három fővel tegye, nehogy az ismerkedés közben menjen el a kedve tőle.

Zárszóként mi mást mondhatnék? A Manhattan Project mind témáját, mind mechanizmusát tekintve telitalálat, ugyan lassabb, gondolkodást igénylő komplexitása és játékmenete miatt nem a könnyű esti gyors kategóriája, ám nehézsúlyban nagyágyú, efelelől nincs kétségem.

A horror-vígjáték igen trükkös műfaj, mert a helyzetkomikumok magas száma és a karakterek tréfás eltúlzása könnyen megöli a feszült, rettegést keltő hangulatot. Ennek ellenére a próbálkozások száma nem csekély, de kevesen tudják megközelíteni a legjobbakat (van, ki a Hullajót tartja a trónra érdemesnek, én a magam részéről a Haláli hullák hajnalára szavazok).

A Grabbers - mely a Titatic filmfesztiválon Csáposok néven fut - kis költségvetésű, ám igényes és jól megírt darab Írországból, melyben a humort a remekül eltalált főszereplő páros (középkorú, cinikus, piás rendőr és frissen érkezett, lelkes, ifjú női kollégájának ellentéte-vonzalma), valamint az írek alkoholista hajlamairól szóló sztereotípiák jelentik, a rémületet pedig az űrből érkezett csápos szörnyek famíliája, ami - mint hamarosan kiderül - csakis a részeg emberek húsát nem szereti...

Mi más lehet egy ilyen helyzetre a megoldás, mint a mit sem sejtő falusiak tömegének rendőri irányítással való, jól szervezetten leitatása? Közben valahogy majdcsak sikerül megoldani az invázió problémáját is is. Mindenkinek irány tehát a Winchester Pub - akarom mondani, annak a kis ír falubeli megfelelője, egy erőddé avanzsáló, hangulatos kocsma.

A Grabbers legnagyobb előnye, hogy nem próbál több lenni, mint egy hangosan röhögős, lehetőség szerint beszeszelt állapotban megnézett szörnyfilm, amivel egy péntek este megpróbáljátok szétcsapni a haverokkal a szürke hétköznapok fasiszta, emberevő rémuralmának emlékeit (nem viszik például kínos túlzásba az önreflexiót, és a híres elődfilmek megidézését, mely hibát sok hasonszőrű alkotásban elkövetik). Ennek ellenére tisztességesen teljesít a váratlan és látványos halálnemek számát tekintve is, és az így kialakuló fekete humor jól idomul a szintén nem teljesen pol.korr. alkesz-poénokhoz.

A pálmát mégis az arcra és stílusra is a Drót McNultyját idéző férfi főszereplő viszi, az ő csetlése-botlása, megfelelni próbálása, valamint kedves függőségével szembeni ambivalens viszonya adja. Hardcore absztinensek kevésbé fogják élvezni, de ha támasztottál már valaha kocsmapultot csütörtök este azon morfondírozva, hogy mi a fenének vártál ennyit a héten az első megnyugtató, békés berúgásoddal, baromira fogod élvezni a filmet.

(spoilermentes) A Feledés (Oblivion) az a manapság ritka, sőt, elkeserítően ritka amerikai sci-fi, ami veszi magának a fáradságot egy épkézláb történet összetákolására, és nem csak effektekkel, és vágtázó tempóval hány elénk egy kis néznivalót a popcornfogyasztás mellé. És mikor a műfaj rajongóit olyan hulladékokkal traktálják, mint a Transformers (és még az egyik legsci-fibb sci-fi franchise-ból, a Star Trekből is sima akcióparádét csinálnak), minden apró erőfeszítésért hálásnak kell lennünk. Joseph Kosinski, a Tron: Örökség rendezője ugyan ennyivel még nem lesz a zsáner új pápája, mert a Feledés messze van attól, hogy bármilyen szempontból új klasszikusnak kiáltsuk ki, sőt, még egy kultstátusz megszerzésén is igencsak csodálkoznék (a Hold pozíciója, mint az utóbbi ével legjobb sci-fije, egy percig sincs veszélyben – nade, majd talán az Elysium). Viszont a film szórakoztató, látványos, fordulatos, egész jól átgondolt, és legjobb pillanataiban még érzelmileg is le tudja kötni a nézőt.

2077-ben vagyunk, évtizedekkel egy idegen faj elleni háború után, amit ugyan megnyert az emberiség, de cserébe a Föld szinte teljesen lakhatatlanná vált. A túlélők a Titánra, a Szaturnusz holdjára készülnek, de az ottani élethez szükséges energiákat előbb ki kell nyerni a Föld tengereiből – ezt a folyamatot felügyeli Jack Harper (Tom Cruise) és Victoria Olsen (Andrea Riseborough): fegyveres drónok segítségével tartják kordában az egykori inváziós sereg maradékát. De miután találkozik egy rakás rongyos, föld alatt kuporgó emberrel (akiket Morgan Freeman vezet), Jack rájön, hogy hazugságban él, és elindul, hogy kiderítse az igazságot a posztapokaliptikus Földről.

Ha a Feledést egy szóval kell jellemezni, akkor: oldschool. Márpedig, tekintve, hogy az utóbbi évek mainstream sci-fi trendjeiért egy lyukas garast sem adnék, az effajta megközelítés részemről már félsiker. Nem mintha Kosinski és társai (Karl Gajdusek és Michael Arndt, a majdani Star Wars EPVII írója) forgatókönyve olyan hajde eredeti volna (a tévhittel ellentétben a film egyébként NEM egy képregény alapján készült), sőt, legalább féltucatnyi címet lehetne sorolni, amiből a történet látványosan merít, akár tematikáját, akár egyes fordulatait illetően (mivel ezek többnyire spoilerek lennének, nem szemétkedem). De erre szokták mondani, hogy legalább jól loptak: a posztapokaliptikus akciót, az inváziós sci-fit és az amnéziás rejtélyt összefésülő sztori méltóságteljes lassúsággal bontakozik ki, és különösen az első fél órája erős, ami Jack és Victoria mindennapjait mutatja be.

A főszereplők futurisztikus, steril élőhelye és az egykori civilizációnak a pusztaságból csak szórványosan kiemelkedő mementói fantasztikus kontrasztot alkotnak, az impresszív látványtervezői munka gyönyörű képekben bontakozik ki a vásznon (Kosinskinak van érzéke a vizualitáshoz, ezt már a Tronnal is demonstrálta), az M83 zenéje (érezhetően a Daft Punk nyomdokain, de akkor is) már-már hipnotikus erővel festi alá az eseményeket, és a színészek is jók (bár Freeman szerepét igencsak elpocsékolták). Csak itt-ott kellett volna egy kicsit jobban fókuszálni a sztorit, egy kicsit többet belevinni a karakterekbe, és persze már megint nem ártott volna pár perccel korábban befejezni a filmet – akkor akár nagyszerűnek is lehetne mondani a Feledést. De így is örülök, mert végre leírhatok valamit, amit már rég nem: jó nagyköltségvetésű sci-fi.

„Én azt hittem, Pesten soha többé nem lőnek már.”

1956 október, AZ a bizonyos nap. Azon utazik vissza Gordon Zsigmond a feleségével Budapestre, kilencéves bécsi távollétet követően. Mert miután ’45-ben hosszú hónapokig volt alkalma határozottan nem élvezni az ÁVO ragaszkodó vendégszeretetét, és csak egy kisebbfajta csodának köszönhetően menekült meg (Budapest romokban), nem vágyott vissza az országba, ami azóta is a holtteste látványáról ábrándozó hatalom igája alatt nyög. Most sem vágyik, mégis kénytelen visszatérni. Nem azért, mert valami nagy dolog történik Budapesten, ő pedig újságíró, hanem azért, mert egy bécsi hullaházban megkérték, hogy azonosítsa nevelt lánya, Emma holttestét. A szülő rémálma a tiszta fehér lepel szelíd felemelésével nehezen kifejezhető megkönnyebbülésbe fordult, amikor a meggyilkolt lányról kiderült, hogy nem az, akinek a papírjai alapján lennie kellene. Csakhogy a megkönnyebbülésből való kijózanodás nyomában új, nyugtalanító kérdések járnak: hogy került Emma útlevele egy másik magyar lányhoz? Miért nem kaptak tőle levelet Budapestről már hónapok óta? És ahogy a határ lezárása előtti utolsó vonat befut Gordonnal és Krisztinával a Nyugati pályaudvarra, és mindenki forradalomról és Rákosi Dunába hajításáról beszél, noha senki nem biztos benne, hogy mi történik valójában, már tudják, hogy nem Emma megtalálása lesz az egyetlen problémájuk.

A rejtélyes ködbe burkolózó Kondor Vilmos (vagy akármi legyen is az igazi neve) 2008-ban megjelent Budapest noir című regénye nem egyszerűen egy jó magyar hardboiled krimi volt, nem csak egy döbbenetesen valóságszagú korhangulatba, sőt, kordokumentumba ágyazott noir, hanem egy jelenség, egy kinyilatkoztatás, egy demonstráció. Hogy Hammett és Chandler örökségét lehet művelni itt is, így is, átvéve a tengerentúli klasszikusok motívumait, megoldásait, hatásmechanizmusait, de jellegzetes, és a lehető legjobb értelemben vett magyarságba öltöztetni őket, ami messze nem csak a helyszín Los Angelesről Budapestre cserélését jelenti, hanem minden más, az atmoszféra, az attitűd, a gondolkodásmód látványos, mégis finom kalibrálását, és a XX. századi magyar történelemnek a sztoriba integrálását. Gordon karakterétől a gyilkossági nyomozáson át a korabeli főváros ábrázolásáig a Budapest noirban minden tökéletesen a helyén volt, szebb, kifinomultabb, kerekebb krimit nehéz elképzelni. A nagy siker (melynek legutóbbi állomása a könyv USA-beli megjelenése, és ottani pozitív visszhangja) persze nem feltétlenül csak széppel és jóval jár. Az, hogy húzza maga után a folytatásokat, egyértelmű, de sajnos az is, hogy ezek legtöbbször kiszámíthatóan rossz irányba, lefelé indulnak a színvonallal.

A sorozat remek második kötetében (Bűnös Budapest) ez még csak alig-alig volt észrevehető, a harmadikban (Budapesti kém) viszont már túlságosan is. Kondor arányérzéke felborult, a második világháborús háttér és a budapesti „városnézés” (honnan hová megy Gordon, pontosan hogy jut oda, milyen utcák érintésével, azoknak mi a története, mi a mostani neve, mi volt a régi, és miért, illetve társaik) fojtogatni kezdte a narratívát és a főhős karakterét. Mindaz a nyilván hihetetlen kutatómunkát igényelt háttérismeret, ami az első két könyvet olyan autentikussá tette, túlságosan előtérbe tolakodott, rátelepedett a sztorira, tudásfitogtatássá vált, de gondolom, ha az ember évente, menetrendszerűen dobálja piacra az újabb és újabb regényeket, az előbb-utóbb megbosszulja magát. A helyzet a negyedik részre (Budapest romokban) sem változott sokat, sőt a könyv még lassú és zavaros is lett, az pedig semmi jót nem ígért, hogy Kondor az utolsó részt, a Budapest novemberben-t már nem „önszántából”, hanem felkérésre írta meg. Mégis ez lett a sorozat második legjobb darabja.

Pedig ’56 húzós téma. Lassan hat évtized telt el azóta, de a sebek még mindig nem gyógyultak be, az indulatok még mindig képesek felforrni, az aktuálpolitika kötélhúzóversenyében még mindig eszközként használatos, olyan meg még nem fordult elő, hogy egy szórakoztató mű csupán választott zsánerének hátteréül használta volna. De a semmilyen körülmények közt meg nem alkuvó főhős személyisége, a kapzsi, opportunista bűnözők utáni nyomozás és a történelmi események káosza nagyon szépen, hatásosan egészítik ki egymást – és Kondor nem fél őszintén beszélni ’56-ról. El sem tudok képzelni annál rosszabbat, mintha pont ez a sorozat nyúlt volna pátosszal, bagatellizálással vagy bármiféle részrehajlással a témához. A könyvben ott van minden. A felkelők izzó, szenvedélyes haragja és tenni akarása, és ahogy ez az ártatlanok számára is életveszélyes lincselésekbe fordul. A forradalom alapvető fejetlensége, a magyar honvédség hovatartozásának kérdése, és hogy a tűzharcok sokszor úgy folynak le, hogy senki nem tudja, ki kezdte őket, vagy még azt sem, hogy éppen kiknek kikre kell lőniük bennük. És persze a győzelemmámor, amibe azért vegyül egy kis árulás is, mert az év embere (Times), a magyar forradalmár sem biztos, hogy szent, és ahogy ebbe a mámorba kétely és félelem vegyül, hogy talán nincs még vége.

Ez a bizonytalanság, ez a kétely, ez a furcsa létállapot, mint valamiféle (máig) konstans magyar jellegzetesség zárja keretbe a cselekményt. A Bécsben élő Gordon és Krisztina az első oldalakon csak homályos pletykákat hallanak arról, hogy valami történik Budapesten, majd ahogy közelednek a városhoz, összeilleszthetetlen mozaikdarabkák keltenek kísérteties hangulatot. De amivel ezt az egészet Kondor igazán életre kelti, az a karakterek hitelessége. A főszereplők a minden korábbinál szebben és intimebben ábrázolt kapcsolatukkal (talán ha egy csókot váltanak az egész könyvben, de az írónak elég csak egyetlen rezdülésükre utalni, hogy mindent értsünk köztük), az alvilág különböző mélységeiben elmerült alakok, akik minden rendszerben megtalálják a kiskapukat, a politika nagy túlélői, akik hithű fasiszták, ha jobbról fúj a szél, rendíthetetlen kommunisták, ha balról, és a nemzetközi újságírógárda színes tagjai, köztük Jean-Pierre Pedrazzini, aki valóban élt, és valóban a Köztársaság téren kapott halálos sebet.

A Budapest novemberben tökéletes lezárása Kondor sorozatának, és nem csak azért, mert visszahozza az első két rész színvonalát, hanem azért is, mert úgy hagyja ott Gordont a zárójelenetben, a magyar történelem egyik tragédiájának előestéjén, hogy sorsa az ország sorsával együtt burkolózik ködbe, a nép immár vajmi kevés utast hordozó, de azért süllyedve is büszke, és a maga módján masszív erkölcsi hajójának kapitányaként. Nincs kérdés, hogy mi lesz vele, hogy túléli-e a következő napok invázióját, és a következő évek megtorlását, hogy sikerül-e kiszöknie külföldre, mert ez nem számít. Az számít, hogy ott van, ahol lennie kell, bármi történjék is.

A cikk vendégboggerünk, Ingorion munkája.

A cliffhangernek, vagyis függővégnek, wtf-nak, az olyan történésnek, amely után órákig, jobb(?) esetben napokig, hetekig céltalanul kóválygunk az emberek között, minden médiumban – filmekben, sorozatokban, regényekben és képregényekben – fontos szerepük van. Van, hogy kultstátuszba emeli az adott művet, vagy szállóigévé tesz idézeteket – Luke, I’m your father -, van, hogy felülír egy már éppen csak vegetáló könyvsorozatról alkotott képet – lásd Stephen King Setét Torony ciklusának koponyafal-szaggató befejezését – de éppen néplázadást is elindíthat, mint a tavaly decemberi Amazing Spiderman 700. számának konklúziója. És lassan eljutunk a sorozatokig, ahol létfontosságúak a jó csavarok. Egyrészt, mert megakadályozzák, hogy a szériák belefulladjanak a saját maguk által felállított korlátok mocsarába, de minimum lehetőséget adnak, hogy a készítők, ha csak néhány rész erejéig is – vagy akár végleg -, új irányba tereljék nagy műgonddal elkészített alkotásukat. Másrészt, egy jól irányzott, évadvégi izmos kis wtf-kal akár új nézőket nyerhetnek/régieket is visszacsábíthatnak.   

Jó cliffhangert írni azonban nehéz. Helyesbítek: olyat írni, ami tényleg üt, embertelen feladat. Ugyanis az elmúlt évek robbanásszerű médiajelenségeinek köszönhetően megnőtt a fogyasztók ingerküszöbe, egyre kevesebb dolgon tudunk megbotránkozni, szájat tátatni. Elfeledett testvérek, a semmiből behozott rokoni szálak, apák, anyák, nagynénik előkerülése szóba sem jöhet, hisz ezek a fent említett probléma mellett gagyik is, szappanoperába illőek. Ott van egy másik opció: egy fontosabb karakter kiírása. Talán ez képes a legnagyobb sokk-hatást kiváltani, de – a kötelező körökön belül (karakterhű, megindító, de ne giccses legyen a távozás) -, ez sem hordoz magában semmilyen innovatívot, bár a hosszú távú hatásai kétségkívül ennek a legjelentősebbek. Persze öngólt adok magamnak, hisz a fent említett jegyek némelyike fellelhető lesz a (szubjektív!) listámon, de büszkén állíthatom, hogy nem mindegyik egy kaptafa, sőt!

Különdíjas: The Shield 1x01, Pilot

Minden idők legtökösebb pilotja? Ha nem csal az emlékezetem, igen. Kézikamerás, zaklatott képi világ, antihősök, durvaság, megkérdőjelezhető morális döntések. Ez jellemezte a pilotot, azzal együtt az egész sorozatot is. Hogy mégis miért “csak” különdíjra futotta az első rész utolsó, meglehetősen felkavaró jelenetének? Egyszerű: pont az nincs meg benne, amiért a sorozat-cliffhangerek sokkal nagyobbat ütnek, mint a filmbéliek. Ugyanis egy széria részről részre, évadról évadra épít fel történéseket és jellemeket, van, hogy egész etapokat áldoznak be egy wtf oltárán, hogy még nagyobbat üssön. Ezekkel a tényezőkkel egy film (kétszázmilliós költségvetés ide vagy oda) nem versenyezhet. És mivel a Shield pilotjáról, beszélünk ezek az összetevők itt nincsenek jelen. De az a bizonyos utolsó jelenet, amiben Mackey-éket először látjuk úgy istenigazából belelendülni, így is a töködnél fog meg és ránt be, már ha az azt megelőző negyven perc nem tette volna meg. Az a természetesség, előregondoltság, ahogy Vic lepuffantja a besúgót, csak később – van, akinek részek, van akiknek évadok múlva – nyer értelmet, és kristályosodik ki. Ám ott és akkor üt, méghozzá mocskosul nagyot, és mindemellett megágyaz az egész sorozatnak, lefekteti annak szabályait. Nevezetesen azt, hogy előbb utóbb mindenki megkapja azt, amit érdemel.

5. Battlestar Galactica 4x10, Revelations

Itt nehéz helyzetbe kerültem, hisz a BSG-nél kb. mindegyik évad illetve félévadzáró szerepelhetne a listán. A választásom mégis a negyedik évad első felének felkavaró záróképsoraira esett, hiszen ha valami, akkor ez vitt be egy olyan jobb horgot a szereplőknek, és rajtuk keresztül nekünk, nézőknek, hogy utána percekig az arcunkat kényszerültünk masszírozni. Legyünk őszinték: a készítők, Ronald D. Moore és David Eick felültették az újragondolt űropera hőseit egy szopórollerre a sorozat pilotjában, aztán a rollert utasaival együtt belelökték egy feneketlen mélységbe, ahonnan csak a sorozat fináléjában tudtak kikecmeregni. A feneketlen mélység legaljára pedig itt, ebben a részben értek el Adamáék, amikor a Földre érkezvén egy nukleáris pusztaságot találtak, és ráébredtek, hogy hosszú évek óta csak egy álmot kergettek, méghozzá hasztalanul. Ahogy a kamera végigpásztázza a döbbent arcokat, a geiger számláló és a fagyos szél meg fülbántón duruzsol a háttérben… Nem túlzás kijelenteni, hogy egy amúgy sem rózsaszín ködbe burkolózó széria egyik legdepresszívebb pillanata ez, ami az azt megelőző magasztos, pátoszos képsorok tükrében még lehangolóbb.

4. Dexter 4x12, The Getaway

A Dexter egy idő után elvesztette azt a bizarr, morbid, semmi máshoz nem hasonlítható atmoszféráját, ami az első évadokat jellemezte, ám ezt a negyedikben rengeteg izgalommal, csavarral és a John Lithgow által bravúrosan alakított Arthur Michell karakterével sikerült elfeledtetni. A két sorozatgyilkos intenzív, az egész évadon átgyűrűző kapcsolatának panteonba emelése egészen az utolsó 10-15 percig nem tűnt megfelelő finálénak. A csavart a sorozat történetének legőszintébb párbeszéde vezette fel, amiben Dexter és Trinity először néztek szembe egymással mindenféle manír és hazugság nélkül. Érdekes, hogy a jelenetet mennyivel más kontextusba helyezik a záróképsorok, így a kettős értelmezhetőség még az újranézési faktort is növeli. És akkor maga a cliffhanger: Dexter hazaér sötét lakásába, és átértékeli az egész addigi életét. Ha valamikor, hát ott és akkor felhagyhatott volna a sorozatgyilkolással, a Sötét Utazó is nyugdíjba vonulhatott volna, de nem így történt. Beszélgetésük során Trinity nem fedte fel neki utolsó tettét, Rita meggyilkolását. Julie Benz brutális kiírása, a vérben ülő Harrison, a jelenet, mint Dexter múltjának metaforája, valamint a sorozat mitológiájának gyökeréig való visszavezetése egy hidegrázós, szájtátós befejezést eredményezett, amihez sajnos a következő évad – a túl magas labda vagy a showrunner váltás miatt – nem tudott felérni.

3. The Sopranos 6x21, Made in America

A Sopranos sosem volt a megszokott, nézők által várt megoldások híve. Gondoljunk csak bele: Ralp Cifaretto kivételével sosem kaptuk meg a Nagy Leszámolást Tony éppen aktuális ellenlábasával (és a fenti kivétel esetében sem a várt módon), illetve a gyászt, a temetéseket sem úgy mutattak be, ahogy az átlagdrámában. A sorozatfinálé sem lógott ki. A szinte őrületig fokozott ellenségeskedés New York és Jersey között váratlanul, de meglehetősen simán ért véget Phil Leotardo halálával. A sorozat utolsó perceiben már nem is maradt feszültség, a Juniortól való búcsú után – ami elsöprő, de amolyan maffiózós-emocionális töltetet hordozott magában – szerintem mindenki egy békés, boldog összeborulásra számított, de David Chase, a sorozat atyaúristene erre szerencsére(?) rácáfolt. Mesteri módon bábmesterkedett, mutatta meg nekünk az étteremben lévő/abba belépő alakokat, miközben Tony minden ajtónyitásra felkapja a fejét. A végén ott az egész család, leszámítva a parkolással küszködő Meadow-t, a feszültség pedig a tetőfokára hág, egy bérgyilkos kinézetű alak bemegy a mosdóba – nyílt tisztelgés a Keresztapa előtt -, Meadow szalad az étterem felé, nyílik az ajtó, csengőszó, és... megszakad a kép, a zene elhal, mi meg csak nézünk magunk elé, hogy mi is történt. Vagy éppen tudat alatt folytatjuk a jelenetet, amiben a Soprano lány leül családjához és elköltenek egy vacsorát. Vagy elképzeljük, ahogy Tony fején átrepül egy golyó és... a lehetőségek tárháza korlátlan. Azóta rengeteg teória és cáfolat született, hogy mi is történt, illetve, hogy mi nem történt. Szerintem ezen felesleges rágódni, ne tegyünk Chase kedvére. Fogadjuk el, hogy hű maradt a sorozat szellemiségéhez, és úgy zárta le – vagyis hagyta a levegőben lógni – Tony Sopranos történetét, ahogy

2. Lost 3x22, Through the Looking Glass

Tíz listából kilencen ez szerepelne az első helyen. Nálam nem, de ez nem vesz el semmit a cliffhanger értékéből, ugyanis szerintem nincs olyan Lost-fan a világon aki ne kapná fel a fejét, ha elkiáltanám magam, hogy: “We have to go back.” Emlékszem az emberek kesergésére az epizód adásba kerülése előtt, amiért Jack-központú finálé volt kilátásban, hiszen a doki amúgy is az átlagosnál nagyobb figyelmet kapott az ominózus 3. évadban. Aztán meg az egyöntetű véleményre, hogy minden idők legjobb évadzáróját tette le az asztalra a Lindelof-Cuse páros. És igazuk van, mert zseniálisan keverték a lapokat, ahogy váltogattak a sokkoló, érzelmes, elgondolkodtató, vicces, és izgalmas jelenetek között. Ezeket kissé szétziláltak Jack flashbackjei, amiket nem egészen tudtunk hová tenni, és elhelyezni a doktor életének bármely időszakába. De a Szigeten játszódó események szerencsésen elaltatták a figyelmünket, hogy aztán a befejezés feltörölje velünk a padlót. Maga a tény, hogy Jack jövőjét látjuk, felrúgta a harmadik évadra kicsit célját vesztett, ugyanakkor meglepetésekkel még mindig szolgálni képes visszatekintéses szerkezetet, és egy újabb szintre emelte a kultikus sorozatot.

1. Sons of Anarchy 3x13, NS

Vannak olyan jelenetek, amelyeket nézve az jut az ember eszébe: na ezért találták fel a mozgóképet. Ezek azok a ritka pillanatok, amikor a zene, a színészi alakítások és a történések olyan finom, egymásba simuló összhangot adnak, amelyek végterméke kérlelhetetlenül az agyunkba ég. A SoA 3. évadjának zárása pontosan ilyen. Rengeteg szál, felhalmozódott kérdés várt lezárásra valamint megválaszolásra, amelyeken sok sorozat egy fél évad alatt sem tudna túljutni. Nos, Kurt Sutternek sikerült mindössze tizenöt perc alatt. És mindezt egymással nem koherens elemek egybeillesztésével érte el, kezdve a zenével, mely stílusában teljesen elüt a kendőzetlen brutalitástól, amit aláfest, mégis, szövegét tekintve jobbat keresve sem lehetett volna találni. A klub bosszúja után játszódó képsorok, amelyeken Jaxék felnevetnek a rabszállítóban, azonban még nem lennének elegek: ugyanis miközben az állunkat keresgéljük, megszólal John Teller, a sorozatban talán utoljára, Sutter pedig (az én értelmezésemben) rajta keresztül lefekteti a SoA végjátékának alapjait (ami mellesleg sokak szerint a Hamletba van kódolva) - "I only pray that Jackson finds a different path. He already reminds me so much of myself".

Lufiapokalipszis! Don Hertzfeldt nem teljesen normális, ez több rövidfilmjéből is kiderül - de egyikből sem olyan nyilvánvalóan, mint a Billy's Balloonból, ami az ember legzsigeribb félelmeit ragadja meg, és vetíti ki. Szadista, brutális és rettenetes, ráadásul bebizonyítja, hogy Hitchcock hülyét csinált magából, amikor a madarakat tette meg mumusnak. Madarak? Ugyan, mégis ki fél a madaraktól? Ellenben a lufik... Ijesztően kerekek, alattomosan színesek, és még a gravitáció sem képes legyőzni őket. Csak idő kérdése, hogy átvegyék az uralmat a bolygón, és leigázzák az emberiséget. (Most aztán egész nap ki sem merek majd mozdulni a lakásból.)

Lehet-e elfogulatlanul nézni egy filmet, amit 30 évvel bemutatása után nagyvonalúan csak John Carpenter „Világvége trilógiájának” első részeként jegyeznek? Az eposzi jelző akkor is jogos, ha az író-rendező Carpenter már 1982 előtt is levezényelt pár kisebb apokalipszist – gondoljunk a Halloween világvége utáni hangulatot árasztó őszi kertvárosára, a Menekülés New Yorkból és A 13. Rendőrőrs ostroma háború sújtotta utcáira, vagy a Sötét csillag intelligens atombombáira. Az 1982-es „A dolog” (The Thing) központi témája azonban tényleg az emberi civilizáció pusztulása – az emberi civilizációtól elzárt helyen.

Az apokalipszis John W. Campbell (írói nevén Don A. Stuart) „Who Goes There?” című novellájában kezdődött, ami Magyarországon is megjelent, a Valhalla Páholy 1992-es novellagyűjteményében (Analógia 1.). A sztori még a második világháború előtt íródott, de igazán a hidegháborús paranoiában fogant inváziós történetekre volt nagy hatással: Robert Heinlein: Parazita (The Puppet Masters), Don Siegel: Testrablók (Invasion of the Body Snatchers), és persze az „eredeti” Dolog, a Howard Hawks/ Christian Nyby rendezte The Thing from Another World. Az 1978-as Halloween egyik békésebb percében Dean Cundey operatőr kamerája tiszteletteljesen elidőzik egy tv-készüléken, ahol éppen Howard Hawks moziját vetítik – a kézenfekvő lehetőség ellenére, hogy Hawks legnagyobb hollywoodi rajongója porolja le az 1951-es klasszikust, a Universal még Carpenter egyetemi barátja, Stuart Cohen producer javaslata ellenére sem akart bizalmat szavazni az addigra alacsony költségvetésű remekművekkel már bizonyító tehetségnek. A stúdió a láncfűrészes Kim Henkelt és Tobe Hoopert akarta, de ők többszöri próbálkozás után sem tudtak mit kezdeni a történettel, így mégis Carpenter ülhetett a rendezői székbe. Hooper később a VHS-korszak legendás Cannon kiadójának színeiben valósíthatta meg saját invázióit, mérsékelt sikerrel – Életerő (Lifeforce) és Támadók a Marsról (Invaders from Mars). Az utóbbi szintén egy ’50-es években készült film remake-je, és hát persze, hogy ez is a VICO filmje.

Mind Carpenter, mind Bill Lancaster forgatókönyvíró interjúról interjúra hangsúlyozta: az „új” A dolog nem csak remake, inspirációt az eredeti novellából merítettek. „Hülye lennék, ha remake-et forgatnék” – jelentette ki a rendező, és ezt akkor még komolyan gondolták: Carpenter a Hawks iránti nyilvánvaló tiszteletadások mellett teljesen másként vitte filmre a történetet. A ‘78-as Testrablóknak és a ‘79-es Aliennek köszönhetően a sci-fi/horror/földönkívüli szörnyhullám mind a mozipénztáraknál, mind a kritikusoknál sikeres volt -  A dolog remake biztos befektetésnek tűnt. Mégis filmtörténeti tankönyvekben jegyzett méretűt bukott, három hét után eltűnt a mozikból, és szakmailag talán egy életre ellehetetlenítette a nem sokkal előtte még őstehetségként ünnepelt író-rendezőt. Carpenter hiába forgatott ezután is több, mára klasszikussá vált filmet, korai mozijaival ellentétben ezek már többnyire megosztották a közönséget, és ebben feltehetőleg nem kis szerepe volt A dolog egyöntetűen negatív fogadtatásának. Maga Carpenter ráadásul a látszat ellenére sosem akart végleg megállapodni a „kult-klasszikus” kategóriában, szívesen rendezett volna nagy költségvetésű musicalt vagy westernt – ez az ambíciója maradt jégbe fagyva a Déli-sarkon, valahol a lezuhant földönkívüli űrhajó és a porrá égetett Outpost 31 között.

A dolog igazi ellenfele végül nem a keménykötésű Kurt Russel vezette kutatócsoport lett, hanem egy békés-botanikus manó: a szintén 1982-es E.T. lángszóró és robbanóanyag helyett békével és szeretettel véreztette ki az agresszív földönkívüli parazitát. A Spielberg-film iránti rajongásba feledkezett közönség már nem volt kíváncsi az emberiséget fenyegető idegen lényre. Nem így az utókor: míg az E.T.-ből mostanra minden erőszakra utaló elemet - pisztolyok, Harrison Ford - eltűntettek, a sci-fi-horror mesterművei után kutatók még ma is a Déli sark környékén keresgélnek. Carpenter az 1984-ben forgatott Csillagemberrel próbálta bizonyítani, hogy ő is tud spielbergi módon pozitív lenni – az egyébként ártalmatlan iparosmunka legemlékezetesebb pillanata mégis jellemzően a földönkívüli látogató Jeff Bridgesszé való látványos átalakulása.

A dolog azonban nem éppen a jóképű Jeff Bridges alakjában támad. Az egyhangú napokat ping-pongozással, biliárdozással töltő tudósok életét a fekete helikopteren érkező ámokfutó norvég zavarja meg, aki puskával, gránáttal felfegyverkezve, terminátoros megszállottsággal próbálja elpusztítani szökött szánhúzó kutyáját, aztán az amerikai kutatókat, de Garry kapitány (Donald Moffat – Johnson elnök az Igazakban) jó seriffként, pisztolyával kitört üvegablakon át egy pontos lövéssel végez a megvadult skandinávval. Carpenter közismert western rajongása („Minden filmem western!”) már itt megmutatkozik: a végtelen hómezők képei a prérit idézik, a cowboyok errefelé helikoptert vezetnek, az isten háta mögötti kisváros egy mindentől elzárt kutatóbázis, a billiárddal, whiskyvel felszerelt saloonba pedig ló helyett űrhajóval érkezik az idegen.

Az összezárt, egymásra utalt férfiak világa is a klasszikus John Wayne mozikból köszön vissza, de míg Howard Hawks eredetije a szörny ellen harcoló közösség összefogását helyezte középpontba, Carpenter pszichológiai tanulmányként ábrázolja a villámgyorsan kialakuló paranoiát, és a kutatócsapat tagjainak fokozatos egymás ellen fordulását, egyéni harcaikat - azaz egyéniségük (ha nem is legjobb irányú) kibontakozását. (Ugyanezt a folyamatot mutatta meg később A sötétség fejedelmében is.) Hawks filmje még egyértelműen a McCarthy-korszak kommunistaüldözésére, a „belső ellenség” elleni harcra utalt, Carpenter már egy sokkal bizonytalanabb világban forgatta filmjét, Ronald Reagan akkor még kiszámíthatatlan csillagháborús terveinek idején. Akárcsak korábbi filmjeiben, Carpenter most is finoman politikus: szörnye egy jövendő világégés előérzete – nem véletlen, hogy a norvég pilóta érthetetlen támadását követően az amerikai kutatók egy időközben kitört háború lehetőségét is felemlegetik. De A dolog nem meghódítani akarja a világot, hanem magába olvasztani. Carpenter világában a gonosz általában tárgyalóképes (a Menekülés New Yorkból bűnözői szökni akarnak, a Nagy zűr Kis Kínában Lo Pan-je örökké élni), motivált (A köd rémalakjai és Christine célja a bosszú, A sötétség fejedelméé az újjászületés), vagy időlegesen megállítható (Michael Myers) – ennek az univerzumnak a csúcsragadozója a kommunikációra képtelen, mindent felfaló, motiváció nélküli, személytelen, jóformán elpusztíthatatlan Dolog.

Carpenter ezúttal kevésbé ismert, de annál emlékezetesebb karakterszínészekkel dolgozott - ahogy mindig, Donald Pleasence természetesen jött volna, csak szerződése máshova kötötte. A komótosan folydogáló történet során a kamera hosszasan mutatja a szereplők arcát, érzelmeiket, reakcióikat - a csapat tagjai egytől-egyig megérdemlik a figyelmet. Például a laza Nauls (T.K. Carter – a lökött inas a Hárman a slamasztikában című korai Chevy Chase--őrületben, de katonáskodott Walter Hill Southern Comfortjában is) görkorival közlekedik a bázison, bömbölteti a ghetto blastert, az arcszerkezete alapján pedig a 13. Rendőrőrsön rögtön egy cellában végezné, de szintén figyelemreméltó figura a nyüzüge, teljesen paranoid Fuchs (az elsőfilmes Joel Polis alakításában) is. A Menekülés New Yorkból női karaktereit Carpenter mellékszerepekbe száműzte, a Dologban az egyetlen „nő” már csak a csaló sakkautomata hangja (a mellette figyelő gumibabát leszámítva). MacReady, a helikopterpilóta az 1996-os Menekülés Los Angeles-ben luddita cinizmusát megelőlegezve pohár whiskyvel és jégkockával reseteli egy balul sikerült játszma után - hol marad Hal vagy Anya, az emberrel egyenrangú, intelligens, tisztelnivaló számítógép?

Emlékezetes jelenetei ellenére MacReady csak „kvázi” főszereplő – még ha ma már a felismerhetetlenségig elszakállasodott Kurt Russel egyik legendás alakításaként is emlegetik. A karakterben nyoma sincs a Snake Plissken-féle keménységnek, a kutatócsoport többi tagjával ellentétben nem is értelmiségi, csak egy folyamatosan whiskyző kékgalléros pilóta, aki még a norvégokat is folyamatosan összekeveri a svédekkel. Pont ilyen egyszerű emberre lesz szükség a csendes Garry kapitány helyett: MacReady ideális vezető, ha át kell venni a széteső csapat parancsnokságát. Érzelemmentesen húzza meg a ravaszt, és az sem rázza meg, ha véletlen embert öl. Társaival ellentétben nem az unalomig ismert vetélkedők ismétlését néz videón, hanem sakkozik - gondolkodó kívülálló marad.

Ami egy olyan helyen, ahol a konyha a boncterem mellett van, az emberek pedig lépten-nyomon egymásba botlanak, nem egyszerű feladat. Mert a norvég kutya által behurcolt földönkívüli organizmus gyakorlatilag bármivé képes átváltozni, bármit képes megfertőzni – ennek a matematikáját a Menekülés New Yorkból elejéről ismerős kellemesen oldschool számítógépes grafikán is bemutatják. Rob Bottin és speciális effektusokért felelős negyvenfős csapata (ők dolgoztak a Joe Landis-féle Üvöltés (The Howling) farkasember-maszkjain is, a Carpenterrel való munkakapcsolat pedig A Köd forgatásán kezdődött) valóban mindent megtett, hogy megteremtsék a sci-fi-horrorok egyik legemlékezetesebb szörnyét. Állítólag a 15 millió dolláros költségvetés közel tizedét költötték effektekre, éjt nappallá téve dolgoztak a stúdióban, a mindössze 22 éves Bottin a végén kórházba is került. A pletykák szerint a hitelesség kedvéért többször igazi állati belsőségeket használtak, a Copper-t alakító Richard Dysart dublőrének a meggyőzőbb látvány érdekében pedig egy valóban amputált, kéz és lábnélküli férfit szerződtettek. A hírhedt kutyás jelenetben, mikor a Dolog először mutatkozik meg teljes valójában, maga a legendás Stan Winston (Aliens, Terminator 2, Jurassic Park) segített.

És a trükkök tényleg máig nem veszítettek varázsukból: a groteszk norvég holttestek például valóságos bio-horror művészi alkotások. Furcsa módon a legtöbb kritikus annak idején éppen ezek miatt a formabontó megoldások miatt húzta le a filmet, olcsó vásári mutatványnak tartották, a Starlog szerint „Carpenternek inkább közlekedési baleseteket vagy kivégzéseket kellene rendeznie”, a New York Times pedig egyenesen „a ‘80-as évek legidiótább filmjének” nevezte. „Igazi trutymozi” – írta a Filmvilág ’89-ben. Többen bírálták a szinte csak felvázolt karaktereket is. Pedig ez valószínűleg szándékos - míg az Aliens vagy a Predator szörnyvadászaitól egyenként lehet idézni az aranyköpéseket, addig a Dolog kutatói (MacReadyt kivéve) csendesebb figurák. Nem űr- vagy dzsungelkommandósok, csak egyszerű tudósok, akik véletlenül szembekerültek a világegyetem legpusztítóbb lényével - és halvány fogalmuk sincs, mi a teendő, csak az életüket próbálják menteni. Pont ezért lehet szeretni őket és szorítani nekik.

És a sokat emlegetett világvége? Nem először kezdődött a Déli-sarkon: a vakítóan fehér, időtlenül halott táj és a megnevezhetetlen alakban támadó szörny a Lovecraft megálmodta őrület hegyeiben rejtőző gonosz történetét idézi, és maga Lovecraft is Edgar Allan Poe - szintén a sarkvidéken kalandozó - Arthur Gordon Pymjének kalandjait folytatta. A dolog előtt viszont film még nem adta ilyen hitelesen vissza az eseménytelenséget, a tétlenséget, a reménytelenséget – az utolsó mondat – „Why don't we just wait here for a little while? See what happens!” – maga a költészet. Mint Pilinszky Végkifejlete - „Talán este van. Talán alkonyat. Egy bizonyos: későre jár.” - sci-fi horror környezetben.

A világvégi hangulat nyomasztó háttérzenéje Ennio Morricone műve – állítólag nem igazán jöttek ki Carpenterrel, a szintén elismert zeneszerző rendező ragaszkodott a szokásos szintetizátor-témáihoz, míg Morricone régi szörnyfilmekből ismert, harsány hangokat használt volna, sőt, egy interjúban még kritizálta is Carpenter „egytémás” filmzenéit, mondván, becsapja vele a zenerajongókat. A kreatív nézeteltérés eredményeként végül elkészült a legcarpenteribb filmzene, amint nem Carpenter szerzett, és a legkevésbé morriconés filmzene, amit Morricone szerzett. Tökéletes aláfestése az emberi civilizáció pusztulásának.

Az apokaliptikus felhangok ellenére Carpenter a ’90-es években többször beszélt egy potenciális második részről. Az 1996-os Menekülés Los Angelesből bukásával azonban végleg eldőlt, hogy A dologból nem lesz az Alien vagy Predator sztorikhoz hasonló franchise – legalábbis a filmstúdióknál. A filmbarátok körében annál inkább: igazából Carpenter „nagy” korszakának elmúltával, a ’90-es években kezdték újra felfedezni. Alan Dean Foster filmkönyv, Dark Horse képregény, McFarlane játékfigura, Universal vidámpark, Playstation-játék, X-akták hommage (Jég) - a mestermű elfoglalta a neki járó helyet a filmtörténet nagy mítoszai között, és hirtelen senki nem szégyellte bevallani, hogy már a film első megnézésekor mennyire rettegett a bárki alakját felvenni képes földönkívüli szörnytől. A mozilegenda annyira benne van a köztudatban, hogy a nemrég a déli sarki Vosztok-tó felfedezésére induló expedíció eltűnése kapcsán több hírportál is párhuzamot vont a filmmel. (És nem a 2011-es remake-kel.)

A zárójelenetet pedig azóta is próbálják megfejteni – talán a Blade Runner origamija adja még fel ennyire a leckét? A két túlélő a bázist elpusztítva, menedék híján cigarettázva várja a fagyhalált, közben pedig egymást figyelik. Egyikük nagyokat lélegzik, a másik viszont mozdulatlanul üldögél, és nyoma sincs a száján kicsapódó párának. Dean Cundey operatőr figyelmét sem kerülhette el, hogy a sarkvidéken ez több mint szokatlan - a rajongói kérdésekkel kapcsolatban Carpenter mégis többször hangsúlyozta: mindkét túlélő ember maradt, csak egyikükre rosszul esik a fény.

Lehet. De akkor sem látjuk lélegezni.

Több mint négy évvel az Armada megjelenése után az Agave kiadó jó szokása szerint újfent a honi fantasy és sci-fi kiadásban tátongó hézagok egyikének befoltozására vállalkozott, aminek köszönhetően húsvét táján polcunkra tehettük a tökéletesen jogos, bár mostanra már unalomig ismételt „kortárs fantasztikus irodalom fenegyereke” eposzi jelzővel ékesített China Miéville 2011-es, Locus díjjal kitüntetett, sorban utolsó előtti regényét. Ez úgy ahogy van, tök jó, így kicsit rendhagyó módon nem csupán az ilyenkor szokásos recenzióval tájékoztatunk, de még egy a fordítóval, Juhász Viktorral folytatott beszélgetéssel is megfejeljük beszámolónkat.

Bár a Konzulváros megjelenése kétségkívül nagyon örömteli esemény, mégsem mehetek el szó nélkül amellett, hogy az eddig itthon megjelent Miéville regények és e mostani között bizony hosszú idő telt el, és akkor a magyar kiadás négy éves hiátusa még el is törpül a szóban forgó művek eredeti megjelenési ideje között tátongó időbeli szakadék mellett. Nem számonkérés akar ez lenni, a magyar könyvkiadás helyzete és az olvasói érdeklődés olyanok, amilyenek, csupán ha valaki utoljára a Perdido pályaudvar, végállomást vagy az Armadát olvasta volna ettől a bizonyos fenegyerektől, jó lesz észben tartania, hogy alsó hangon is kilenc éves írói fejlődést ugrik át a Konzulváros kézbevételével. Márpedig egy olyan szerzőnél, aki egyrészt tudatosan megy szembe az elvárásokkal, másrészt nagyjából évente rukkol elő egy-egy, rendre már témaválasztása miatt némi értetlenkedő ámulatot kiváltó sztorival, tetejébe még hangoztatott szándéka, hogy minden egyes regényét más-más zsánernek szentelje, ez nagyon nem mindegy.

Vagyis ez nem Bas-Lag, nem az eddig magyarul megjelent két regény túlburjánzó, rozsdás, ipari fantasyje, még csak nem is az ott megismert barokkosan csapongó, a bemutatott közeg alantassága és kaotikussága ellenére is epikus elbeszélésmód. Nem, ez Miéville vegytiszta sci-fi regénye (az ifjúsági regény, a Gaimanre hajazó urbánus modern fantasy, a noiros detektívregény vagy éppen a western után), és mint eddigi műfajkísérletei, ez is egyszerre kommentár, kritika, tisztelgés és üdítő újítás. A kizárólag az itthoni kiadványokon edződött olvasók számára talán annyiból mégis ismerős lehet a hangvétel, hogy Miéville már megint egy végtelenül különös és idegen világba kalauzol minket a maga elsőre meghökkentő, sokadik ránézésre viszont roppant következetesen felépített, és némi odafigyeléssel nyugodtan általánosnak nevezhető emberi jelenségeket élve boncoló, minden kiszámíthatatlansága ellenére is tévedhetetlenül célra tartó narratívájával. Vagyis, amiért szeretni, mondok egy nem túl merészet, imádni lehet, az most is ott van, csak éppen ezúttal jóval feszesebb próza, jóval közvetlenebb történetvezetés formájában, Új-Crobuzon dekadens steampunkja helyett pedig egy Lem, Asimov, Herbert és egyéb komolyan vehető képzeletjátékosok előtt fejet hajtó, velejéig filozofikus sci-fi miliő szolgáltatja a színpadot.

Valamikor a ködös ősidőkben az emberiség megfejtette a csillagközi, mi több, az univerzum valóságrétege alatt örök káoszként forrongó, leginkább a Platón-féle ideák világára emlékeztető, a szűretlen valóságot tömörítő immeren keresztüli utazás rejtélyét, ami szemben a hagyományosan elterjedt klisékkel, nem egy emberközpontú galaxis létrejöttéhez, hanem egy a végtelenben reménytelenül szétszóródó, egykori szülőbolygóját rég a legendák tartományába száműző homo diasporához vezetett. Valahol az ismert és járható mindenség alig megközelíthető szélén, az Arieka nevű bolygón tengeti diplomáciai gettóba zárt életét egy kicsiny, külvilágtól elzárt embercsoport, a végtelenül idegen, érthetetlen és az övéknél  jóval fejlettebb, szerves anyagot manipuláló biotuning technológiával rendelkező őshonos Gazdák mellett, akik hozzájuk képest már-már félisteneknek számítanak. Az együttélés békés, tisztelettudó, ami már csak azért sem magától értetődő, mert a Gazdák sajátos kettős beszédszervük és nyelvük minden absztrakciót vagy szimbolizmust kizáró jellege miatt annak ellenére sem tudják értelmes, kommunikációra képes lényeknek felfogni az embereket, hogy azoknak nyelvészei pusztán nyelvtani szempontból már rég megfejtették beszédüket. Az őslakosokkal kizárólag a konzulok tudnak kommunikálni: klónozással kitenyésztett, testben és elmében tökéletesen összehangolt emberpárok, akik két külön szájjal és egy közös elmével képesek megszólaltatni az eleve kéthangú Nyelvet. Ugyanakkor a kapcsolatteremtésnek nem kizárólag fiziológiai nehézségei akadnak, hiszen a Gazdák számára a nyelv maga a gondolatiság, a valóság, igaztalanságot állítani rajta keresztül fizikailag lehetetlen, ha pedig netán új fogalmak létrehozása válna szükségessé, azokat előbb szertartásos formában ténylegesen meg kell teremteni – nem csoda, hogy az idegen faj együttélését, társadalmi berendezkedését, politikai viszonyait, de még pőre testi lehetőségeit is végső soron a Nyelv szabja meg.

Egészen, amíg új hajó nem érkezik a bolygóra, rajta pedig egy új, különös konzul. Ellenben az ismert és bevett konzulokkal, a jövevény nem két tökéletesen azonos klónból, hanem éppen ellenkezőleg, két egymástól a lehető legélesebben különböző személyből áll, akik valamilyen valószínűtlen módon mégis képesek összhangban megszólaltatni a Gazdák nyelvét. Azaz talán mégsem. Az újonc hatására Ariekán kisvártatva elszabadul a pokol, az apró emberi kolóniának pedig egy eleve érthetetlen őshonos faj még érthetetlenebb evolúciós léptékűnek tűnő változását kell felfognia, és lehetőség szerint a maga javára fordítania, hogy elkerülje a pusztulást.

Ezen a ponton kénytelen vagyok utólag elnézést kérni, mivel e szűk szinopszissal elspoilereztem a regény első felét. Mentségemre szolgáljon ugyanakkor, hogy Miéville minden üdítő kiszámíthatatlansága ellenére a legtöbb regényében, így itt is, eleinte stabilan hozza a didaktikus világábrázolást, majd csak utána, apránként tér rá a voltaképpeni cselekményre, szóval ezzel a rövid összefoglalóval még messze nem lőttem le azt az egyébként lélegzetelállító konzulvárosi útikalauzt, ami az első kétszáz oldalon várja az olvasót. Ami meg a többit illeti, nem kell csalódnunk: a történet maga (azt kell mondjam, Miéville-t ismerve lassan megszokott módon) már megint úgy kanyarog ide-oda, a legváratlanabb és legkevésbé konvencionális fordulatokkal élve, hogy végig lebilincselő marad, a vége felé pedig mégis rácsodálkozzunk arra, hogy mi a fenéért is lepődtünk meg bármin, miközben minden egyes bekezdés szerves folyománya az előzőeknek. Aki akár csak egynél több regényt olvasott Miéville-től, az már valószínű most vigyorogva várja a rá jellemző kiapadhatatlan ötlet-tűzijátékot, és bár mondjuk a Bas-Lag könyveknél egy fokkal enyhébb formában, de meg is fogja kapni. Na jó, némelyik teljesen elrugaszkodott agymenésért ezúttal talán valamivel mélyebbre kell ásni, de attól még ott van.

A jó sci-fi igazából mindig egyetlen kérdést tesz fel, ez pedig a „mi lenne, ha … ?” Az így kezdődő firtatásokból a Konzulváros nem is egy-kettőt, de egyenesen egy raklapra valót zúdít a nyakunkba, és bár válaszokat (helyesebben: újabb kérdéseket) is adagol szép számmal, végső soron ránk van bízva, mit kezdünk az egésszel. Mi van akkor, már így társadalmilag, ha tényleg csak egy vagyunk az univerzum népei közül, ráadásul messze nem a legfejlettebbek? Mi van, ha találkozunk egy fajjal, amivel legjobb törekvéseink ellenére is éppen, hogy sikerül kommunikálni?  És ha ezek a mi szemszögünkből szinte félistenek? És ha ezek a félistenek hirtelen elkezdenek hasonlítani ránk, de nem úgy, ahogy reméltük, hanem pont a legsötétebb lealjasodás révén? Az író kimondva-kimondatlanul dobja elénk ezeket (és még sok másik, szinte mellékesen elejtett kérdést), aminek következtében még akkor is heves érdeklődéssel olvasnánk végig a regényt, ha a szereplők amúgy végig a helyi szupermarket leértékelt cuccai között guberálva beszélgetnének minderről.

Szerencsére nem teszik, helyette az van, hogy miközben oldalt oldal után pörgetve próbálunk minél gyorsabban eljutni a történet végéig, még az is feldereng (olyan pár bekezdésenként), hogy a szórakoztatósága és akár jó értelemben vett ponyvaíze ellenére is egy irgalmatlanul nagyívű és ravasz sci-fit olvasunk, ami végig úgy bír már-már szépirodalmi vagy legalábbis komolyan elgondolkodtató lenni, hogy ezt az igényét még csak véletlenül sem dörgöli hetykén az arcunkba, szimplán elénk vágja a maga feltételrendszerét, aztán azon belül nekilát kedélyesen sztorizgatni. A többi jön magától.

Hogy valami tényleges kritikára emlékeztetőt is írjak, egy apró bajom van a Konzulvárossal, és belátom, hogy ez már simán tűnhet fásultságból eredő kukacoskodásnak: Miéville mindig is szeretett meglehetősen elvont témákkal játszadozni, és meg is van a képzelőereje és intelligenciája ahhoz, hogy ezt lenyűgöző formában tegye meg. A társadalmi-politikai témák iránti vonzalma és elkötelezettsége szintén közismert, és ahogy arra különféle interjúkban maga is rámutatott, regényeit ugyan soha nem szócsőnek használja, irányultságát tekintve szimplán elkerülhetetlen, hogy a kizárólag a fikció kedvéért írt munkáiba legalább áthallás jelleggel be ne csússzanak a valóságban jobban gyökeret vert érdeklődései. Eddig nagyon szépen tartotta az egyensúlyt, és ha valami, az adott zsánertől amúgy látszólag távol álló témát is szőtt bele az elbeszéléseibe, nem hogy finoman, de következetesen és a történet kívánalmainak megfelelően tette. Nem vagyok benne teljesen biztos, de mintha a Konzulvárossal kicsit elvetette volna a sulykot.

Nem arról van szó, hogy politikai propagandát vagy szociológiai gondolatkísérletet éreznék a regényben, mert ennél Miéville jóval elegánsabb író, és csont nélkül elhiszem, hogy ha konkrét pamfletet akarna írni, akkor azt tenné, ugyanakkor mintha a nyelvről és annak társadalmi vonatkozásairól szóló ötletelgetései ebben az esetben kicsit túlnőttek volna a mesélői kedvén. Visszatérő motívum például a Gazdák társadalmának idegensége, ahogy a központi szerepet betöltő Nyelvé is, viszont ahelyett, hogy ebből valamilyen önmagunkra reflektáló metafora kerekedne, az egész végig ténylegesen titok marad, így a végére nem jutunk messzebb, mint a megértéssel küszködő emberiség enyhén elcsépelt toposzáig. Nem feltétlenül mondom, hogy ez baj, pláne, ha az alapvető dilemma ilyen gyönyörűen volt felvázolva, és akkor is hazudnék, ha azt állítanám, Miéville egész eddig a frankót mondta meg (hála a jó égnek nem tette), csak arra szeretnék kilyukadni, hogy volt már önfeledtebb is.

Mindezek ellenére nem szépítgetném: rajongok Miéville-ért. Ha eszement, hangulatos, izgalmas és az ötletességével lenyűgöző fantasy-t vagy sci-fi-t (vagy éppen, amit ír) akartok olvasni, a kortársak közül ő az egyik első, akinek a könyveit megéri leemelni a polcról. Ugyanakkor jámboran be kell lássam, hogy ő sem tökéletes, mint ahogy a Konzulváros sem feltétlenül a legjobb regénye, sőt, talán a magyarul megjelentek között sem számít annak. Persze, ami nála eddigi teljesítménye alapján kritizálható, az sok más írónál gyakran az életre szóló csúcsteljesítmény, szóval akár most olvasnátok tőle először bármit, akár rajongók vagytok, netán szkeptikusok, ez az eresztése is megér egy próbát.

Az ilyen kaliberű művek esetében messze nem mindegy, milyen formában tálaltatnak fel a honi közönség előtt, hiszen egy gyatra magyar változat még az amúgy örökbecsű eredetit is simán el tudja lehetetleníteni. Nagy szerencsénkre Miéville regényeinek lassan bejáratottnak nevezhető és értő itthoni fordítója van, mégpedig nem más, mint a novellái és fordításai révén geek-körökben már jó ideje közismert Juhász Viktor, akivel az alábbiakban olvashattok egy interjút a Konzulváros kapcsán, fogadjátok szeretettel.

Bár sok olvasónk számára valószínű nem ismeretlen a neved, megtennéd, hogy röviden bemutatkozol?

Juhász Viktor vagyok, jelenleg főállású szövegíró és játéktervező a NeocoreGames nevű magyar játékfejlesztő cégnél. 1997 óta jelennek meg írásaim antológiákban, magazinokban és netes publikációkban. Hosszú ideig kizárólag műfordítással foglalkoztam, és ez ugyan az utóbbi években másodállássá vált, de nem adtam fel végleg.

Az eddig itthon megjelent Miéville regényeket mind Te fordítottad. Lehet azt mondani, hogy jelen pillanatban Te vagy Miéville magyar hangja, vagy kicsit másként fogalmazva, az Armada és most a Konzulváros kapcsán a kiadó már egyből Téged keresett meg?

Hű, nem tudom, mennyire voltam egyértelmű választás a kiadó részéről, ezt tőlük kellene megkérdezni. Az Agavéval tavaly kerültem kapcsolatba az Amerikai istenek jubileumi újrakiadása alkalmával, amikor elkérték a régi fordításomat, amelyet aztán frissítettem és kiegészítettem az új részekkel. Pár hónappal később ismét megkerestek, elvállalnám-e a Konzulvárost.

Fordítóként volt arra bármilyen befolyásod, hogy az elmúlt egy évtizedben a szerző elég tetemesre duzzadt életművéből melyik regényre essen a választás, vagy ez szigorúan kiadói döntés?

Nem volt szerepem a választásban, én is csak akkor hallottam arról, hogy ki akarják adni a Konzulvárost, amikor megkerestek, de az ilyesmi mindig kiadói döntés. Olyan előfordul néha, hogy egy kiadó kikéri a véleményemet egy szerző munkáiról, esetleg jelzem, ha valamelyik regényt  nagyon nem javasolnám, de ez ritka. Nyilván olvasóként úgyis más szempontok alapján döntenék, mint a kiadó.

Ha már itt tartunk - bár lehet, hogy ezt nem Tőled kellene megkérdezném - arra van esetleg rálátásod, a kiadás miért nem az itthon már félig-meddig bejáratott Bas-Lag könyvek harmadikával, az Iron Councillal folytatódott?

A Konzulvárost az Agave adta ki, az Iron Councilt pedig még a Galaktika ígérte évekkel ezelőtt, náluk jelent meg az Armada is, a Bas-Lag könyvek közül a második (az első, a Perdido pályaudvar, végállomás pedig még az Ulpiusnál jött ki). 2010-ben a Galaktika felkért az Iron Council fordítására, és már dolgoztam rajta egy ideje, amikor hirtelen kivették a megjelenések közül. Akkor félre is tettem, azóta pedig nem kaptam felkérést a folytatásra. A konkrétumokat a kiadóktól kellene megkérdezni, én arra tippelek, az Iron Council jogai még a Galaktikánál lehetnek, mert időnként azt hallani innen-onnan, hogy számolnak vele. Ettől függetlenül az Agave szempontjából logikus lépésnek tűnik teljesen önálló regénnyel bevezetni egy új szerzőjüket, de erről megint csak ők tudnának érdemben nyilatkozni.

Miéville-t nem lehet könnyű fordítani, már csak a nagy számú és híresen sziporkázó szóalkotásai miatt sem. Különösen igaz lehetett ez a Konzulvárosra, amiben ráadásul központi téma maga a nyelv. Máshogy állsz hozzá egy Miéville fordításhoz, mint egyéb szerzőkhöz, és ha igen, mennyiben?

Lélekben rákészülök, hogy kemény menet lesz…Talán annyiban más, hogy sokat kísérletezek a különleges, világspecifikus szavakkal, menet közben próbálom ki a különböző változatokat, mire kiderül, melyik működik igazán. De ez nem csak Miéville-re igaz, hanem minden szerzőre, aki előszeretettel alkot új szavakat vagy használ beszélő neveket.

Kicsit más szemszögből megközelítve az előző kérdést, Miéville nagyon jól kitalált, következetesen végiggondolt világokat szerepeltet a történeteiben, nyelvi leleményei szervesen illeszkednek ezekbe. Fordítóként szükséged van valamiféle előzetes átfogó koncepcióra, hogy meg tudd ragadni a lényeget, vagy szimplán sorra veszed az akadályokat, ahogy jönnek?

A Bas-Lag regényeknél azzal az elhatározással álltam neki a munkának, hogy mindenképpen át fogom ültetni magyarra az egész sajátos hangulatú világot, mert az eredeti regény beszélő, vagy inkább fogalmazzunk úgy, sokat sejtető nevei rengeteget dobtak a hangulaton. Utána pedig egyesével vettem az akadályokat… vagy lendületesen kikerültem őket, és később tértem vissza a problémásabb darabokhoz.

A szerző bevallottan lelkes D&D-játékos volt, Te magad szintén aktív szerepjátékos múlttal rendelkezel, szabálykönyveket is fordítottál. Könnyít ez valamit, vannak olyan pillanatok, amikor távolról mintegy összekacsintotok?

Az összekacsintást inkább akkor érzem, amikor adott esetben rájövök, hogy Miéville számára valószínűleg ugyanolyan meghatározó a geek-kultúra, mint nekem, és eléggé hasonló olvasmány- vagy filmélményeink vannak. Ez persze a modern környezetbe helyezett Miéville-regényekre jellemző.

Én magam úgy érzem, hogy ha Miéville stílusa és elbeszélő hangneme a debütálása óta ha alapjaiban nem is változott, de sokat tisztult és egyszerűsödött, a Perdido pályaudvar barokkossága a Konzulvárosban már csak nyomokban lelhető fel. Találkozik ez esetleg valahol a Te azóta szerzett fordítói tapasztalatoddal, fejlődéseddel?

Egyetértek, tényleg sokat változott a stílusa, és valóban elveszítette barokkosságát, de ugyanolyan erős maradt. A próza egyszerűsödött, de helyenként azért így is vakargatja az ember a fejét. Ráadásul Miéville rengeteget játszik a nyelvvel, a mondatszerkezetekkel, szavakat alkot, furcsa ütemet diktál, mindezt cseppet sem feltűnően, nagyon elegánsan. Ehhez mindenképpen jól jön a fordítói rutin.

Egy fordítás befejezése után hogy látod: közelebb kerülsz az adott műhöz, jobban megérted, vagy épp ellenkezőleg, ennyi vele eltöltött munkaóra után inkább eltávolodsz tőle?

A legtöbbször jobban megértem, és erre Konzulváros az egyik legaktuálisabb példa. Amikor pár éve elolvastam, tetszett, de nem soroltam első helyre a saját Miéville-toplistámon, aztán most, fordítás közben döbbentem rá, mennyi finoman elhelyezett plusz réteg lapul benne.

Az eddig általad fordítottak közül melyik munkádat érzed a legsikerültebbnek? Volt olyan a három közül, ami kínszenvedés lett volna? És ha már: általában (persze a magyarul megjelenteket is beleértve) van kedvenc Miéville írásod?

A fordítások között nem tudok dönteni, remélem, mind a három egyformán jól sikerült… Mindegyik másképpen volt nehéz, de szerencsére egyiket sem tartottam kínszenvedésnek. Kedvenc Miéville-regényt viszont nehéz választani, mindegyik más okból tetszik. A Perdidót még az ezredfordulón olvastam, és azóta is meghatározó élménynek tartom. Az UnLundunt nagyon kedvelem, mert iszonyúan ötletes ifjúsági regény. A The City & the Cityben az alapötletet és a hangulatot szeretem. A Kraken nagyon nagy kedvencem, mert egyrészt hihetetlen ötletparádé, másrészt tudott újat hozni a mágikus, modern Londonban játszódó történetekbe, ami nagy szó.

És végezetül: a Konzulváros után van éppen új, aktuálisan folyamatban levő fordításod, vagy egyelőre kifújod magad?

Azóta már leadtam egy másik regényt is, ez Hannu Rajaniemitől a Fraktálherceg, a remek Kvantumtolvaj folytatása, ami az Ad Astrának készült, és hamarosan meg is jelenik. Túl vagyok a Walking Dead - Élőhalottak képregény hatodik kötetén is, ami májusban érkezik. Jutott némi pihenés is, de azóta már nyakig ülök egy újabb fordításban.

Én lepődtem meg rajta a legjobban, amikor annak idején ültem a moziban, és élveztem A Kobra árnyékát. Főleg, hogy az év legnagyobb vackára számítottam, mivel ugye a film a minden szempontból tolerálhatatlan Transformers sikerének farvizén úszott be – ráadásul, vállalva annak veszélyét, hogy egy magamfajta képregénygeektől ez afféle szubkultúra-sznobizmusként csapódik le, képtelen vagyok akár egy picit is komolyan venni egy olyan filmet, ami a Hasbro-logóval indít. De Stephen Sommers tudott valamit, amit Michael Bay nem, és a megalománia izzadságszagát félig-meddig blokkolta egy kis iróniával és könnyedséggel. Ezzel együtt is gyanús volt ez nekem, úgyhogy tavaly újranéztem, abból kiindulva, hogy első megtekintéskor túl megengedő voltam, vagy egyszerűen olyan alacsonyan volt a léc, hogy kúszva sem lehetett leverni – majd most a helyére kerülnek a dolgok, gondoltam. Ehhez képest ennek a rohadéknak volt bőr a pofáján, hogy másodszor is elszórakoztasson. És ehhez kaptam most meg még Bruce Willist és Dwayne Johnsont is, szóval minden megvolt ahhoz, hogy vigyorogva nézzem az amúgy vártaknak megfelelően ostoba filmet. Mégis, kishíján aludtam helyette.

Jon M. Chu rendező filmográfiáját eleddig olyan címek díszítették, amiket én itt leírni sem merek (Az Isten szerelmére, mégis mit csinálsz? NE keress utána, hidd el, jobban jársz.), az írókat, a trehány forgatókönyvükkel, ostoba dialógusaikkal és erőltetett poénkodásaikkal meg felhozni is felesleges egy ilyen film kapcsán (Hasbro-logó, bazzeg!), úgyis az a reakció, hogy senki nem ezek miatt ül be rá. De az még egy G.I. Joe-tól is elvárható lenne, hogy legyen valami minimális struktúrája, lendülete, valamiféle narratív gerince, ami összefogja a nagy, színes-hangos-zajos-3D-s akciókat. Mondjon bárki bármit az első részről, de annak cselekményében, bár hasonlóan ostoba, mint ez, volt kohézió. A Megtorlás olyan, mintha egy tévésorozat évadnak a megacutja lenne, vagy egy másfél órás főcím előtti „ez történt eddig” bevezetés.

A „történet” szerint a Kobra beférkőzik a Fehér Házba, és új világuralmi terveit azzal kezdi, hogy kiirtja a címszereplőket, amely tisztogatást csak hárman ússzák meg – a tökös jócsaj, a nagydarab keménycsávó, meg még valaki, akinek mostanra sem a filmbeli, sem az igazi nevére, sem az arcára nem emlékszem. A trió aztán kér egy kis segítséget az „ős-Joe”-tól, és az addigi buliból kimaradt Kígyószemmel együtt mennek, hogy szétrúgják a rosszak seggét. Ezt az egyébként botegyszerű sztorit aztán összevissza kuszálják a minden előzmény és következmény nélkül jövő-menő karakterek, a félbehagyott cselekményszálak, az esetlegesnek ható jelenetsorrendek, a felesleges töltelékszekvenciák és az értelmetlen fordulatok.

Itt egy Bruce Willis, aki csak azért került a filmbe, hogy legyen benne egy Bruce Willis, ott egy megkezdett szerelmi szál, ami sehová nem fut ki, de akkor meg minek van, amott egy semmiből előhúzott megváltás (Viharárny), amit mindenki elfogad bemondásra, és közben nem tudják sem az alkotók, sem a nézők, hogy mennyire kéne ezt az egész katyvaszt komolyan venni. Jonathan Pryce jókedvűen elbohóckodik az elnöki imposztor szerepében, és már épp ölelném hálásan a keblemre a campet, a hollywoodi megaprodukció vállalt B-filmes jellegét (mint az első részben), amikor elkezd a nyakamba ömleni a többi szereplő hótkomolynak szánt drámai háttértörténete a kemény gyerekkorról meg a kellő szülői büszkeség hiányáról, és akkor még sehol nem vagyunk a nyállal tartósított zárójelenetektől. Ami az akciókat illeti, igen, The Rock kezében még mindig baromi jól áll a fegyver (minél nagyobb, annál jobban), Willis még mindig tudja hozni az „ugye, milyen jó rosszfiúkat ölni” félmosolyát (jobban, mint a Die Hard 5-ben), és a hegyoldalban levágott ninjaharc tényleg impresszív, de nagyjából ez minden, mert a többi túl konvencionális, bármilyen lövöldözős-robbantgatós filmben helyet kaphatna. Hol van egy olyan jelenet, mint az első rész párizsi hajszája vagy a „víz alatti Star Wars”-finálé? A Megtorlás nem elég over the top ahhoz, hogy más legyen, mint bármelyik tucatakciófilm, és nem elég laza ahhoz, hogy érezzük, nem kell komolyan venni.

Még a második évad tizedik részében volt egy briliáns kép, ami abszolút definitív a sorozat fő témája szempontjából. Rick és Shane egy autóval tartottak céljuk felé, és utóbbi az ablakon kibámulva lett figyelmes egy zombira, ami a nagy, útmenti mezőn csoszogott lassan, céltalanul. Shane kifejezéstelen arccal bámulta, és az akkori események egyéni drámáinak kontextusán túl a kép bírt, illetve máig bír egy általánosabb jelentéstartalommal. Konkrétan: a zombi a csendélet része, a hétköznapok része, az élet, méghozzá a normális, megszokott élet része. Megszűnt megmagyarázhatatlan, természetfölötti horrornak lenni, és a civilizációt elpusztító kataklizma után, amit okozott, lassan csak egy markáns, de tipikus eleme lett az új világrendnek.

A harmadik évad (magasan az eddigi legjobb) ezt a motívumot erősíti meg: a túlélők, nem kis veszteség árán, de alkalmazkodtak a drasztikusan megváltozott körülményekhez. Az élőholtak távoltartásához elég néhány masszív kerítés és némi óvatosság – persze, nem árt, ha az ember határozottan meg tud lendíteni egy fejszét, ha arra kerül a sor, de a foszladozó-rothadó „walker”-ek, hacsak nem hatalmas hordába verődve támadnak, nem jelentenek többé igazi veszélyforrást. A szereplők mostanra mintegy mellékesen kaszálják le a közelükbe kerülő zombikat, mint háziasszony a konyhájában zümmögő legyet, ha pedig pár méteres távolságon túl csoszognak el, alig méltatják őket egy kósza pillantásra. De ez azt jelenti, hogy túl vannak a legnehezebben, hogy annyi viszontagság után egy kis odafigyeléssel biztonságban élhetnek? Dehogyis, kacag fel alattomosan a legmocskosabb, legrohadtabb, leggyilkosabb teremtmény, amit valaha hátán hordott a Föld: az ember.

Rick és társai fizikai, szellemi és morális útkeresése és túlélőtúrája újabb kegyetlen, őket az addigi hitükből kiábrándító állomásához érkezett. Az előző évad végén Rick diktatúrát kiáltott ki: ő vezeti a csapatot, az van, amit mond, ha valakinek ez nem tetszik, isten véle. Mostanra azonban világossá vált, hogy ez a rendszer több okból sem tartható fenn, és a harmadik évad teljes egészében ezekről az okokról szólt. Rick egyedül viselte a súlyos, nem egyszer kegyetlen döntések, a tisztességes ember számára egy normál világban elképzelhetetlen erkölcsi kompromisszumok súlyát, ami alatt lassan, de biztosan megroppant – az őt időközben ért személyes veszteség tovább lökte a mélység felé, értelme megbomlott, tévképzetek, hallucinációk lettek úrrá rajta, mert ahogy azt Nitzsche mondta, ha sokáig bámulsz a mélységbe, az előbb-utóbb visszabámul rád.

A mélység: az élőhalottak, a „Normális”, amit felzabáltak, és az „Új Normális”, amit visszaöklendeztek, a halál, a rettenet – és a Kormányzó. A Woodbury nevű közösség perverz, őrült, gyilkos vezetője háborút hirdetett a közeli börtön ellen, amiben Rick és társai meghúzták magukat (ebből fakadóan a harmadik évad esemény- és akciódúsabb, mint az előző kettő együtt). A Kormányzó személye a posztapokaliptikus diktatúra működésképtelenségének élő demonstrációja. Noha, akárcsak maga Woodbury, a karakter is sokkal visszafogottabb képregénybeli önmagához képest (azért az évad végén már jobban hasonlít rá, mint az elején), ő a hatalom és „a cél szentesíti az eszközt” elv találkozásának eredménye. Miután Rick komolyan elgondolkodik rajta, hogy hidegvérrel beáldozza egyik társát a többiek (még csak nem is biztos) megmentése érdekében, ugyanarra az útra lép, aminek a végén a Kormányzó áll, a maga teljes embertelenségével.

És Merle? A rasszista, soviniszta, szexista tőről metszett vadbarom redneck az első évad leggyengébb, legprimitívebb karaktere volt (ő, és testvére, a közönségkedvenc Daryl a kevesek közé tartoznak, akiket nem a képregényből vettek át), de mostani visszatérésére őt is hozzáigazították a sorozat koncepciójához. Évadvégi döntése, noha korábbi viselkedésével csaknem kibékíthetetlenül ellentétes (csaknem, mert az írók egy nagyszerű dialógussal épphogy megússzák a dolgot), drámai színezetet ad neki, és világossá teszi, hogy a mélység visszanézése őt sem hagyja érintetlenül. Egy dolog megállás nélkül nyomatni a tahó, fajgyűlölő szövegeket meg a bárány-farkas mentalitást, és más dolog odalépni a szavak mögé, és ölni egy őrült parancsszavára. Egy darabig eljátszhatod, hogy ez oké, vagy akár azt is, hogy élvezed, de a következmények, külsők és belsők, végül megtalálnak.

Ami a reménytelen hinta-, illetve békítőpolitikát folytató Andreával, a körülményekhez tökéletes hidegséggel és sztoicizmussal hozzáidomult, katanaforgató Michonne-nal és Woodbury morális csapdában lévő orvosával, Miltonnal, visszavisz minket az évad fő kérdésfelvetéséhez. Milyen rendszerbe lehet berendezkedni a posztapokaliptikus holnapban, miután a demokratikus és diktatórikus elképzelés praktikus illetve erkölcsi okokból megbukott? Milyen közösségi, társadalmi forma biztosíthatja a túlélést, és talán, de csak talán, a civilizáció majdani újjáépítését? Milyen elveket kell követni, hány kompromisszumot lehet hozni, hol van az a pont, ahol elhajlasz annyira, hogy a történelem horrorvihara ne törjön ketté, de annyira már nem, hogy elveszítsd önmagad? És nem utolsósorban (citálva a meglepően visszafogottra sikerült évadzáró legerősebb jelenetét), mit szűrnek le döntéseinkből a gyermekek, akiknek már ezek az állapotok jelentik a normálist?

A szereplők kétségbeesett próbálkozásai arra, hogy rendet vigyenek a világba („béketárgyalás”, találkozás Morgannel, akit az első évadban láttunk utoljára – mindkettő kiemelkedően jó epizód), hogy visszaállítsák benne a józan észt és az emberséget, mint elsődleges támpontot a mindennapi élethez, kudarccal végződnek. Nehéz így utat keresni. Egy rossz lépés az egyik irányba: halál. Egy rossz lépés a másikba: őrület. A harmadikba: nem vagy ember többé. A negyedik irány pedig nem látható, masszív, kőkemény falból kellene kivájni, de hiányoznak hozzá az eszközök, mert ez a világ még új, a szabályai változnak, a körülményei csak részben tiszták, és ellentétben a zombikkal, az emberi tényező, és az abból eredő pusztulás végtelen variációi megismerhetetlenek. És a mélység közben csak néz.

• A Wonderconon megerősítették, hogy ha az új EVIL DEAD sikeres lesz, akkor jön majd az EVIL DEAD 2 és (Raimitől) az ARMY OF DARKNESS 2. De ez még nem minden, ugyanis azt tervezik, hogy a klasszikus és a remake világát kombinálják egy crossoverben, a franchise hetedik filmjében.
• Guillermo Del Toro hol DARK UNIVERSE, hol HEAVEN SENT címen emlegetett filmterve (a DC misztikus hőseinek csapatfilmje, Bosszúállókja lenne) még csak "x" év múlva készül el (a rendező először CRIMSON PEAK című kísértetsztorit forgatja le), de már megírt hozzá egy "bibliát", ami alapján a forgatókönyvíró dolgozik majd. ÉS a film elsősorban JOHN CONSTANTINE karakterére fog koncentrálni. A csapat (többi tagját már bejelentették korábban: Swamp Thing, a démon Etrigan, Deadman, a Spectre és Zatanna) egy az Artúr/Merlin legendákban gyökeredző fenyegetéssel veszi majd fel a harcot.

• Martin Scorsese és a Miramax tévésorozatot csinál a 2002-es NEW YORK BANDÁI alapján. A félig-meddig a mozifilm sztoriját folytató széria a századforduló bandáiról szól majd, de immár nem csak New Yorkban, hanem más nagyvárosokban is, mint Chicago. (Milyen szép is volna, ha pár évad után a sztori szépen elfutna az alkoholtilalomig, a gengszterek aranykoráig...)
• Vin Diesel szerint még idén nyáron elkezdődik a FAST & FURIOUS 7 forgatása.
• Ryan Reynolds régóta dédelgetett, kőkeményen R-es besorolásúnak ígért DEADPOOL filmjéhez készült egy háromperces (digitális) tesztvideó, ami a kevesek szerint, akik látták, hihetetlencsodálatosanfantasztikus. Persze mi mást is mondanának ("Elég vacakul néz ki, de nem baj, a stúdió úgyis odaadja a lóvét rá a marveles brand miatt, legfeljebb majd lezúzzuk az egészet PG-13-ra, és belenyomunk egy Vasember-cameót, hogy minél többen el tudjanak menni rá az első hétvégén, mielőtt elterjed, hogy a film szar."), de azért jó tudni, hogy nem csak szájtépés megy, hanem vannak (bármilyen kis) előrelépések is.
• A Telltale Games a The Walking Dead után a FABLESre is lecsapott. A nyáron megjelenő, epizodikus kalandjátékban (FABLES: THE WOLF AMONG US), ami a képregény összes fontos karakterét felvonultatja, Bigby Wolf farkasbőrébe bújva marcangolhatjuk majd a rosszakat.
• POSZTER:Vigyázat, csoszogó hullák! Itt az első poszter az Amazon ZOMBIELAND tévésorozatához. Íme a címe és a borítója Warren Ellis és Mike McKone nemrég beharangozott eredeti, Avengers-es graphic noveljének: AVENGERS: ENDLESS WARTIME. Jól kinézős ENDER'S GAME poszter. Nemcsúnya World War Z poszter: itt. Új poszter a THE WOLVERINE-hez. Ninjákkal!!!
• KÉPEK: Új képek a THE WOLVERINE-ből, Viperával, Marikóval, Yukióval. Ilyen kis zsebpisztollyal is lehet majd hadonászni a GRAND THEFT AUTO V-ben. Ilyen lesz Evangeline Lilly A HOBBIT második részében, a Tauriel nevű tündeként.
• TRAILER: Denzel Washington és Mark Wahlberg mindenkit szétlőnek, egymást meg hülyére szívatják: 2 GUNS trailer. Amikor Roland Emmerich úgy döntött, hogy még nem pusztította el elégszer a Fehér Házat: WHITE HOUSE DOWN trailer. Új, Hit-Girlre koncentráló KICK-ASS 2 trailer, amiből megtudjuk, hogy a nindjaverő skillek hasznosak a normál iskolai életbe való beilleszkedéshez. A Netflix második sorozata, a HEMLOCK GROVE nem sokat fog finomkodni: egy gusztusos vérfarkassá alakulás tekinthető meg itt.  BATTLEFIELD 4: előzetes + 17 perces gameplay videó. Let's blow some shit up.
• HETI JÓCSAJ: Nicola Peltz (jelenleg az igen laposan indult Bates Motelben látható): ő lesz az eye candy a TRASFORMERS 4-ben. Nyami!
• HETI WTF? – Íme, a Puli Delta! Csillagflotta jel London fölött. A LED lámpákat lebegő drónokra szerelték rá. (Van róla videó is.)
• BÓNUSZ: Stop motion Doctor Who sorozat a YouTube-on! Avagy a világ a mai nappal egy kicsit jobb hely lett.