Egyéb

A hetvenes évek a kiábrándultság korszaka volt Amerikában: a hippi-korszak naivságát - az érzést, hogy a világ megváltoztatható, ha elég sok ember őszintén és igazán akarja - a vietnámi háború, a Manson és követői által elkövetett gyilkosságok és más történések hatására felváltotta a valósággal való komor szembenézés, a pesszimizmus és a paranoia. („A hullám megtört”, ahogy az újságírás nemzetközi doktora fogalmazott.) A ’70-es években a filmgyártás vad, kiszámíthatatlan és főleg rengeteg friss ötlettel teli volt, mely számtalan remekművet produkált (Mechanikus narancs, Szalmakutyák, Piszkos Harry, A texasi láncfűrészes mészárlás és így tovább, a sor folytatható). A feszültség és fenyegetettség fojtó légköre különösen a horroroknak volt remek táptalaj: a kollektív tudattalan egyenesen a vászonra álmodta rémképeit. Wes Craven nem fogta vissza magát: a Last House On The Left, melynek ötletét Ingmar Bergman Virgin Spring című filmjéből kölcsönözte, két fiatal lány kálváriáját és az őket rabul ejtő, rendőrök elől bujkáló gyilkosok történetét meséli el, és bár rossz híréhez képest aránylag visszafogottnak mondható az explicit erőszak- és szexjelenetek terén, mégis még mai szemmel nézve is sokkolóan hatásos.

GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 6.
(Vigyázat, a cikk spoilereket tartalmaz!)

Az első öt-tíz perc a tökéletes idillé: Mari és Phyllis, a két fiatal, idealista hippilányka nyakukban békejel-medállal elindulnak egy koncertre, aztán úgy döntenek, hogy előtte még szereznek egy kis füvet az estére – vesztükre, ugyanis balszerencséjükre szadista gonosztevők markai közé kerülnek. Az érzéketlen sors gonosz fintora: Mari nemrég még azt magyarázta szüleinek, hogy ma már nem divat melltartót hordani, és nagy örömmel mesélte Phyllisnek, hogy tavaly óta megnőttek a mellei, most pedig egy pszichopatákkal teli kocsi csomagtartójába zárva várja sötét jövőjét. Mintha érezné: hiába a biztonság érzete, az ártatlanság korának vége, a világ kegyetlen, és ha nem is akarsz tudomást venni róla, ő ettől még nem kímél meg téged. A minden bizonnyal Manson és követői által ihlettett négy körözött bűnöző (a bandavezér, Krug Stillo fiának kivételével ) mind erőszakos ösztönlények, akik a lányokat ölükbe pottyant meglepetésként, pillanatnyi akaratuk perverz játékszereként kezelik, kiélvezve a dominancia és a lelki terror minden egyes pillanatát.

Harcolni felesleges: Phyllis hamar holtan végzi, miután szökni próbál, Mari pedig hiába játszik az ifjabb Stillo lelkiismeretére, neki sincs esélye. Krug váratlan előbukkanása már-már szimbolikus: a gonosz elől, akármilyen értelmetlen, nincs menekvés - ami szép, itt pusztulni fog, a lány szűzi testét pedig perceken belül vadállatként erőszakolja meg a férfi, és minden jelenlevő érzi, hogy most valami szép és nemes örökre eltörött… A film legerősebb, legemlékezetesebb jelenete ez: a banda tagjai néma csöndben állnak, kissé megzavarodva, aztán törülgetni kezdik véres kezüket, lesöprik ruhájukról a ráragadt fűszálakat, és véletlenül sem néznek a megalázott, csendesen zokogó lányra, aki számára néhány perc alatt értelmét veszti a menekülés és az eddigi életéhez való visszatérés lehetősége a hippik egész világot keblükre ölelő szabadságérzetével és szülei féltő szeretetével együtt. Ahogy lassan, megroggyanó térdekkel elindul és begázol a tó vizébe, ösztönösen cselekszik, nem a megtisztulásra való reális esély vezérli, Krug és társai pedig ugyanúgy le akarják rázni magukról a kényelmetlen, számukra talán megmagyarázhatatlan érzést (nem is akarnak többször a lány testéhez érni, mintha éreznék, hogy milyen gyönyörű, hamvas virágot tapostak éppen el), és mi tehetne határozottabb és véglegesebb pontot eme kellemetlen epizód végére, mint egy pisztolygolyó?

Ezzel a nyomasztó, szomorú jelenettel a maradék tisztaság és remény is kiveszik a filmből: a banda továbbindul, két holttestet hátrahagyva. A gyilkolás hátborzongató, állatias nemtörődömsége, a céltalan, pillanatnyi szeszélyüknek engedelmeskedő ember-szörnyetegek közönye rémisztőbb, mint bármilyen fizikai fenyegetettség: a film lelki mélypontja ez a pár perc, ami elől hosszú ideig képtelenség szabadulni. Hiába a „comic relief”-et szolgáló két biztos úr balfaszkodása, még a humor is csak a kilátástalanságot húzza alá: ilyen rendőröktől segítséget biztosan nem lehet várni. A vacsorajelenet hátborzongató groteszksége ugyanígy egyszerre sokkoló és vicces a lányuk gyilkosait vendégül látó udvarias szülőkkel és a báránybőrbe bújt farkasokkal, akik képtelenek egy percet is kultúrált, civilizált emberként viselkedni. (Craven egyébként kicsit korábban a Singing In The Rain egy eldúdolt sorával rafinált módon egyszerre tiszteleg a Mechanikus narancs előtt és használja, idézi fel annak hangulatát, de a vacsorajelenetben is van valami kifejezetten kubrickos.)

A lányok meggyilkolásának gyanúja hamar megszületik és bizonyossággá válik, a bosszú pedig tulajdonképpen jogos is lenne – egy klasszikus bosszúfilm morális nézőpontjából legalábbis biztosan –, valami miatt azonban mégsem örülünk neki igazán, valahogyan úgy, ahogy egy embert ölt kutya vagy egy elszabadult vadállat lemészárlása szükségszerűsége ellenére is kényelmetlen érzést kelt bennünk. A fiatalok gyilkosai ösztönlények, az elvakultságig naiv virággyermekek tökéletes ellentétei: antianyagból gyúrt hippik ők, akikben könnyebb a letagadható, de soha ki nem irtható emberi önzés és gonoszság megtestesülését látni, mint jogi kategóriák alapján elítélhető bűnözőket. Az ártatlanok már halottak, mert elővigyázatlanok és gyengék voltak, az ő világuknak leáldozott: ahogy a szülők balsejtelme egyre erősödik, majd beigazolódik, a gyász helyét pillanatok alatt a hidegvérrel kimódolt bosszú kitervelése veszi át. A legendás „fogorvosos” álomjelenet (ha egyszer láttad, sokáig nem felejted el!) mintha csak szimbolikus zanzája lenne az elkövetkezőknek: a két kedves, udvarias szülő, akik lányukkal a véleménykülönbségek ellenére is jó viszonyban vannak, harmonikus kapcsolatban élnek takaros házukban és még hívatlan vendégeikkel is kivételes figyelemmel bánnak, tiszta fejjel látnak neki a mészárlásnak, szemet szemért alapon, kompromisszumok nélkül.

Az anya fondorlatos módon húzza csőbe egyiküket (és meglehetősen brutális módon végez vele – főleg a férfi nézők számára), a férfi pedig MacGyvert megszégyenítő kreativitással állít csapdákat, aztán először lőfegyverrel, majd puszta kézzel, végül pedig – a korszak két évvel később készült másik klasszikusát megelőlegezve – láncfűrésszel támad rá. A gyilkosság nyers brutalitása, a lányuktól és addigi életüktől üres tekintettel, szótlanul búcsúzó, tetőtől talpig véres házaspár, a feldúlt ház, az ezeréves filmes hagyománynak megfelelően az utolsó utáni pillanatban megérkező rendőrök tanácstalan, sajnálkozó tekintete mind ugyanazt az ürességet visszhangozza.

A bandavezér feje, „Krug Junior” az egyetlen négyük közül, akiben van könyörületre és tisztességes viselkedésre való törekvés: annyi tépelődés után, egy kiélezett helyzetben még saját apjára is fegyvert mer emelni, a kétségbeesett lázadás egyfajta utolsó gesztusaként, a férfi szemében lobogó őrült tüzet látva és az egyre hangosabban és vadabbul üvöltött atyai parancsokat hallva azonban megadja magát az elkerülhetetlennek. („Hallgass az apádra! Azt akarom, hogy fogd meg a fegyvert, tedd a szádba, és loccsantsd ki az agyad! Loccsantsd ki az agyad!!!”, üvölti Krug eltorzult arccal, tágra nyitott szemmel – hátborzongató jelenet…) A fiú végül nem az ember, hanem az emberi értelmet meghaladó elvetemültség és a civilizált erkölcsök által felállított korlátokon átgázoló hatalom előtt hajlik meg. Nem látjuk, csak halljuk, mikor golyót ereszt a fejébe, az apa szuggesztív, démoni tekintete, majd fia megtörése utáni szemlesütése és furcsa, megbocsájtó mosolya azonban sokkal-sokkal durvább és megrázóbb hatású, mint az öngyilkosság véres látványa lehetett volna – talán épp azért, mert tudjuk, ha mégis ő kapja a golyót, azt is ugyanezzel a mosollyal fogadta volna.

Magunkra maradtunk. A filmnek vége.

 

George Lucas játékcége a 90-es évek legkreatívabb játékfejlesztőit toborozta össze, s több műfajban is (de elsősorban a point 'n click-ben) játéktörténelmi eseményeket produkáltak. Az új évezred azonban radikális koncepcióváltást hozott, s a LucasArts a Star Wars játékok exkluzív jogtulajdonosaként futószalagszerű termelésbe kezdett. A tömeggyártásnak meg is lett az eredménye, az eladási mutatók drasztikus zuhanórepülésbe kezdtek, s a tucatszámra legyártott klónokat csak a név volt képes eladni. Néhány éve erre a cég is ráeszmélt, és visszavett a tempóból, majd nagynevű külsős játékfejlesztőket (a 90-es évek végére az összes géniuszuk otthagyta őket) kezdett megbízni a komolyabb Star Wars prodzsektek fejlesztésével.

A rövid történelmi áttekintőt a soron következő, eddigi leggrandiózusabbnak ígérkező SW prodzsekt tette indokolttá, mely program fejlesztésében közvetve kilenc különböző cég érdekelt, ami önmagában is hangzatos infó.

THE FORCE UNLEASHED

Képzeljünk el egy külső nézetes Star Wars játékot. Adjunk hozzá látványos technológiákat, majd tegyük középpontba az erővel történő játszadozást: birodalmi katonák egymásnak dobálása, X-szárnyasok röptetése, a könyezet ledarálása lézerkarddal meg minden, amit nem szégyellünk elképzelni. Erről szól a Force Unleashed.

• A játék sztorija a két trilógia közé ékelődik, így a filmek rajongóinak is érdekes lehet.

• A LucasArts szinte minden létező és ma még elérhető platformra fejleszt (s mivel ezek között olyan előző generációs gépek is szerepelnek, mint a PS2, sejthető, hogy az egyes verziók között igen komoly különbségek lesznek).

• A kiadó olyan látványos technológiákat vásárolt fel, mint a Digital Molecular Matter (gyakorlatilag egy fizikai motor, ami azt teszi lehetővé, hogy a környezet porrá zúzható legyen), az Euphoria engine (egy dinamikus viselkedésszimulációs szoftver, mely a tökéletesen valósághű mozgást modellezi - például egy magasban lebegtetett birodalmi katona próbál belekapaszkodni a társába) vagy a Havok jól ismert fizikai motorja. Impresszív lista.

• A cég a játék kedvéért saját grafikai motort is összekalapált, melyben segédkezett az Industrial Light & Magic is.

• Külön érdekesség, hogy a Wii hadonászós kontrollere valósidejű lézerkardozást fog lehetővé tenni - az lesz ám az igazi móka.

Végül összegyűjtöttünk néhány videót, melyek betekintést engednek a játékba (már most leszögezhetjük: Star Wars játék még nem volt ilyen látványos) valamint a technológiákat szemléltető demókat. Egyetlen szívfájdalmam már csak az, hogy ezt kizárólag a konzolosok élvezhetik majd, PC-re ugyanis nem fog kijönni a játék.

A készítők a karakterekről regélnek
 

Sonny Chiba munkásságát idehaza sajnos még elég kevesen ismerik, bár azért feltehetőleg él még országunkban néhány hozzám hasonlatos filmgeek, aki otthonában oltárt állított a japán filmipar eme kiválóságának tiszteletére, hogy naponta többször is leborulhasson bálványának nagysága előtt, közben újabb produkciókért, és reménybeli hazai DVD megjelenésekért imádkozva. Pedig Chiba sensei közel 50 éves pályafutása során valószínűleg több kultfilmet tud felmutatni, mint bárki más a filmvilágban, ez persze a közel 150-200 film- és sorozatszerepet tekintve nem is annyira meglepő. Sonny Chiba a harcművészeti filmek legnagyobb élő ikonja, akinek a hetvenes évek óta hatalmas kultusza van Japánon kívül is, míg nálunk az átlagnéző legfeljebb a pár évvel ezelőtt bemutatott Kill Bill-ben találkozhatott csak vele először, nem is sejtve, hogy a Hattori Hanzo-t alakító morcos tekintetű öregúr mögött valójában milyen gazdag életpálya is áll. A legenda a napokban ünnepelte 69. születésnapját, és a Geekz ez alkalomból egy új sorozatot indít, melyben a 6(!) harcművészeti stílusban is mesterfokozattal bíró világsztár legnagyobb kult-klasszikusaiból szemezgetünk. Szóval felejtsétek el Bruce Lee-t, Jackie Chant, Jet Li-t, de még Chuck Norris-t is, mert itt jön ő, a harcos, aki katanájával hadseregeket aprít miszlikbe, aki csontokat zúz porrá villámgyors ütéseivel és rúgásaival, aki emberi szíveket és nemi szerveket tép ki fél kézzel, és akit úgy hívnak, hogy SONNY CHIBA!

 

1974 igazán termékeny és szerencsés év volt Sonny Chiba számára. Ebben az évben készült el a nemzetközi ismertséget is hozó, és a legnagyobb kult-favoritnak számító The Street Fighter trilógia, az ebből kinőtt négy részes Sister Street Fighter sorozat (Chiba tanítványával, Etsuko Shihomival a főszerepben) első darabja, amit gyakran emlegetnek a SF negyedik részeként, valamint ekkor született a The Executioner című kétrészes akciódús karateorgia is. A The Street Fighter filmek első két epizódjának sikere után nyilvánvalóvá vált, hogy Sonny Chiba és a karate sikerre ítélt párosítás, így mondhatni kockázatmentesen vágtak bele egy újabb sorozatba. A The Executioner végül csak két epizódig jutott, de az első rész még így is Chiba egyik legszórakoztatóbb filmje lett. Megkapunk tőle mindent, ami a feledhetetlen szórakozáshoz nélkülözhetetlen: látványos karate bemutatókat, pikáns humort, macsó főhőst, pucér női testek látványát, képregényekből szalajtott ellenfeleket és exploitation filmhez méltó erőszakfaktort.

 

Ezek alapján a sztori természetesen nem is lehet túl bonyolult: egy volt rendőr Arashiyama (Ryo Ikebe) hadat üzen a Japánba drogot becsempésző nemzetközi maffiának, és ehhez három kőkemény figurát bérel fel. Egyikük Ryuichi Koga (Chiba), aki a Koga nindzsák leszármazottja, és ezért nemcsak kiváló harcos, de a rejtőzködés képességéhez is kiválóan ért. A második egy volt rendőr Hayabusa (Makoto Sato), aki jelenleg a jakuzák kíméletlen bérgyilkosa, míg a harmadik férfi egy fiatal aikido mester, Sakura, aki viszont éppen a kivégzésére vár a börtönben, ezért őt előbb még ki kell szabadítani. A feladat természetesen Ryuichire vár. Miután együtt a csapat, nincs más dolguk, mint lefülelni, majd felszámolni a dél-amerikai drogcsempész hálózatot, akik egy fiatal nővel csempészik be a drogot a szigetországba, mivel ő politikai mentességet élvez. De a dolog nem olyan egyszerű, mert a három jómadár nem igazán jön ki egymással. Az első rajtaütés során sikerrel járnak, de közben a gengszterek is szereznek erősítést, mégpedig úgy, hogy felbérlik a saját különlegesen veszélyes harcosaikat.

 

A film elején vicces flashbackek során ismerhetjük meg Ryuichi és Hayabusa előéletét. Láthatjuk pl. amint előbbi gyerekként (a szerepet a még nagyon fiatal Hiroyuki Sanada, Chiba másik tanítványa játssza) a háta közepébe se kívánja a nindzsa létet, de nagyapja mondhatni mégiscsak beléveri a tudást. És megtudjuk, hogy Hayabusa bérgyilkosként nemcsak azt ölte meg, akinek a likvidálásával megbízták, hanem miután az áldozat ráajánlott az árra, még a korábbi megbízóját is hazavágta. A hármas csupa problémás emberből áll. Az öntelt és kezelhetetlen Sakura állandóan kanos, és folyton Arashiyama unokahúgának Eminek a szoknyája alá vágyik, Ryuichi megállás nélkül a pénze miatt aggódik, Hayabusa pedig szereti játszani a főnököt. A film fő humorforrásai ezek az állandó piszkálódások, de a film szerencsére egyébként sem akarja magát túl komolyan venni, így aztán jócskán van min nevetni. Igazán vicces például, amikor a trió egymás után számol le a maffia embereivel, és Ryuichi éppen szeretkezés közben ront rá az egyik rosszfiúra. A bunyó közben Ryuichi ráfekszik az ágyban heverő, méretes keblekkel megáldott afro-amerikai hölgyeményre, majd mikor a kellemes pozíció korábbi bérlője lecsapni készül a betolakodóra, Ryuichi hirtelen félreugrik, így a termetes rosszéletű végül a csajt vágja hasba izomból.

 

És ha már bunyó. Chiba teljesítménye ismét elképesztő. Követhetetlenül gyors tempóban képes osztani az ütéseket, és itt nincs gyorsított felvétel ám. Egész egyszerűen övé a leggyorsabb ököl a vadkeleten. Bár karaktere most kevésbé brutális, mint amit a Street Fighter-ben láthattunk tőle, de itt sem megy a szomszédba néhány meglepően nyers mozzanatért. Az egyik verekedés alkalmával ugyanis egyenesen kitépi ellenfele egyik bordáját. Ilyet azért nem nagyon látni más harcművész-színészektől, igaz? (Talán nem véletlen az eredeti, és sokkal hangzatosabb japán cím: Chokugeki! Jigoku-ken azaz Telitalálat! Pokoli ököl) A trió ellen felsorakoztatott harcosok tipikus rajzfilmes/képregényes ellenfelek, még nevük is erre hajaz: Lone Wolf, Leone of Sicily, Blazer Nishiyama. Kegyetlen gyilkos kinézetük ellenére többnyire inkább röhejes balfaszok. Ez kiderül többek között abból a jelenetből is, mikor gyakorlásuk során az egyik gorilla termetű fószer leharapja a másik szerencsétlen fülét (lásd a fenti képen), az pedig erről tudomást sem véve, bal kezét az egykori hallószerv helyére tapasztva, egy kézzel harcol tovább. Hiába, az ugyancsak legendás rendező Teruo Ishii nem tudta magát meghazudtolni. A különösen véres és kegyetlen filmjeiről ismert (Shogun's Joys of Torture) rendező már rutinosan pakolta bele a filmbe a különböző gore- és szexjeleneteket. A színészek játéka változó, néhol tudatosan túljátszottak a szerepek, akárcsak a Chibára oly jellemző folyamatos grimaszolások is, de ezek tökéletesen illenek a film b-kategóriás hangulatához.

 

Rettentő pörgős egy alkotásról van szó, ezért ha az agyunkat nem túlságosan megterhelő szórakozásra vágyunk, akkor ez a mi filmünk. A folyamatos akció, és a humoros részek bőven elvonják a figyelmet a kissé bugyuta történetről, amit amúgy sem nagyon nehéz követni, hiszen az csak egy olcsó alibi a sok ülepszétrúgás felvonultatásához. A film igazi erőssége természetesen maga Sonny Chiba. Karizmatikus egyénisége, és brutális, szinte már emberfeletti harci képességeit látván könnyen megérthető, hogy miért is tartják őt a műfaj véreskezű császárának. Ő nem kérdez, hanem üt. Ő nem kímél, hanem öl. Mert ő Sonny Chiba. Ez elmond róla mindent.

Csalódni fog, aki parádés viadalokra, statiszták ezreit felvonultató harci jelenetekre számít. A 126 perc túlnyomó részében ugyanis leginkább gondosan rendezett, előírásos, nyugalmat árasztó, kavicsos ösvényekkel szabdalt ösvényeket látunk, na meg paravánokkal, ablakrácsos papírfalakkal, sodzsikkal határolt belsőket. A 17-ik századi Japán képét. Szóval komoly társadalomkritikát kapunk, melodrámába csomagolva.

A korai Tokugawa-korszakban járunk, az 1683-as évben. Nincs háború, a szamurájokra már csak megszokás miatt van szükség az uralkodóházaknál. A kevésbé szerencsések jobb híján – amint az egy társalgás közben elhangzik - felcsapnak zenésznek, de az egy igazi szamuráj szemében óriási szégyen. Ezekben az időkben mégsincs más út nevet és dicsőséget szerezni egy szamuráj számára, mint kitanulni valamilyen művészetet. Az általános béke és harmónia, amit az ismétlődő rituálék megbolygathatatlan változatlansága is jelképez, azonban csak illúzió és mint olyan, múlandó. Szereplőink valójában foglyai a szokásoknak és a térnek, amiben életüket nap mint nap leélik. Életük egy zárt uradalmi kastélyban, az azt körülvevő erdőkben, na meg egy kicsiny faluban zajlik, ahová a hírek csak ritkán jutnak el. Akkor viszont hisznek minden kósza szóbeszédnek.

Amikor a film elején a daimjó, a földesúr a császár parancsának engedelmeskedve katonáival Edóba távozik, látszólag minden marad a régiben. De három hónap után az otthon hagyott nők már megérzik uruk távollétét. A földesúr feleségének, Osai-nak természetesen megtetszik Gonza, a nála tizenkét évvel fiatalabb szamuráj, aki olyannyira jóképű, hogy szépségét és nemes kiállását a környékbeliek dalokba is foglalták.

Bár a férjét sosem szerette, Osai-nak mégsem jutna eszébe a házasságtörés. Saját lányának szánja a lándzsaforgatót, aki azonban, ha épp nem egy nyilvánosházban múlatja az időt, akkor Oyukával, egy csinos fiatal lánnyal enyeleg. Már a házasságot is kitűzték, sőt Oyuka felvarrja Gonza obi-jára, azaz övére Gonza címere mellé a saját jelét. Oyuka azonban egy rivális szamuráj, Hannojo húga, aki ellenzi a Gonzával való házasságot, hiszen jobb partnert is találhat neki. Feltéve, ha ő maga keres annyi pénzt, amennyit tisztes hozományul adhat.

Az áhított vagyon akkor kerül elérhető közelségbe, amikor felajánlják neki és Gonzának, hogy egyikük lesz az, aki levezényli a családi teaszertartást a birodalmi vendégek előtt. A bizalmi állást Gonza kapja, aki eleve a teaszertartás művészetében szeretett volna elmélyülni. Már csak át kell adni neki a család féltve őrzött titkát, a teaszertartást elmagyarázó titkos tekercseket. Mivel Gonza nem tagja az úri családnak, a felesleges pletykákat elkerülendő az átadásra éjfélkor kerítenek sort. Pontosan akkor, amikor Hannojo be akar törni a földesúr házába, hogy ellopja a tekercseket. Ehelyett Gonza és Osai obi-ját viszi magával és telekürtöli a falut a – mellesleg az igazságtól messze álló - házasságtörés hírével. Mivel ezzel szégyent hoztak a földesúrra és családjára, végzetüket nem kerülhetik el. Mindhárman menekülőre fogják. Hannojo a húgával, Gonza pedig Osai-jal. Mivel ez egy japán film, hőseinkért feleslegesen izgulunk. Büntetésük utoléri őket. Hogy jogosan, az már kérdéses.

A szamurájfilmek magvát adó klasszikus giri-ninjo (azaz a főhőst vezérlő kötelesség és vágy) ellentét helyett mostani hősünk ugyanis nem is ura a saját sorsának, hiszen szamurájként olyan szerepbe van kényszerítve, ami nem a szamurájok feladata lenne. A házasságtörést pedig, amivel vádolják, el sem követte. Mondjuk ki, saját gyengesége helyett ő a társadalom áldozata, egy olyan társadalomé, amelyben egy apró félreértés is végzetes lehet. Gonzának nemhogy a sorsán változtatni, de cselekedni sincs lehetősége. Szamuráj lévén még az érzelmeit sem mutathatja ki. Gonza személyiségét ezért alig, és kizárólag mások elbeszéléséből ismerhetjük meg.

Masahiro Shinoda le sem tagadhatná, hogy 1986-os filmje egy klasszikus bunraku-darab (azaz bábszínház-előadás) alapján készült. Nagyon zavaróak a néha magukban beszélő szereplők, akik persze valójában a közönségnek intézik a szavaikat. A film elején a földesúr távozásakor a magasba emelkedő lándzsák képe viszont egyértelműen tisztelgés a bunraku előtt, ahogy a film végén a kikötővárosban kiáltozó mutatványos is, aki bábszínházba invitálja az embereket. A darab, amit előadnak, természetesen egy házasságtörés után menekülő párról szól.

Alapanyagnak a „japán Shakespeare”, Chikamatsu darabja szolgált, ahogy egy 1969-es Shinoda-film, a „Kettős Öngyilkosság” (Shinju ten no Amijima) esetében is. Ahogy a történet is felosztható három negyven perces részre, a szélesvásznú szamurájfilmek vízszintesre és függőlegesre komponált képeitől eltérően Shinoda a teret is szinte mindig három részre osztja fel. Hol a színekkel operál, hol a tárgyak és a szereplők elrendezésével. Tehát többnyire mozdulatlan beállításokkal, kerülve a gyors vágásokat és a közeliket. Minden eszköz az elidegenítést szolgálja, Shinoda ugyanis nem szeretné, hogy aggódjunk a szereplőkért. Végtére is sors-tragédiát látunk, amelyben aminek be kell következnie, az úgyis bekövetkezik.

Az eseményeket néha festményszerű képek szakítják meg, amelyek élettelen tárgyakat ábrázolnak. Időtlenséget, illetve az idő mozdulatlanságát sugallják, de pillanatokra el is távolítanak az eseményektől. Ahogy a film befejezésekor megismételt kezdő képsorok is azt jelzik, minden marad a régiben. Visszaállt az előírásos rend.

Heath kamaszként kezdte karrierjét az ausztrál tévében (én láttam is a TV2 délutáni műsorsávján valami korai biciklis szösszenetben). Otthon hamar sztár lett, aztán a nagy ausztrál vándorhullámmal (Russell Crowe, Hugh Jackman, Cate Blanchett stb.) megérkezett Hollywoodba. Első amerikai filmje, a 10 dolog, amit utálok benned a nézhető tinikomédiák közé tartozott - egy James Dean-szerű különc, menő srácot játszott benne, aki ráhajt a Julia Stiles által alakított makrancos hölgyre. Ennyi, és nem több, de azért aranyos.

A nagy kiugrást A hazafi (2000) hozta meg, egy igen-igen alábecsült, és még annál is erőteljesebb történelmi eposz, ahol Roland Emmerich - önmagát felülmúlva - kitűnő színészeire bízta a nehezét speciális effektusok helyett. Ledger akkorát alakít a filmben honfitársa, Mel Gibson nagyfiaként, hogy majdnem leestem a székről. "Force of nature" - mondja erre az angol. Egyszerre volt erős, szerethető és érzékeny. Halála már a vásznon is fájdalmas volt.

Sztár született. És a sztár megkapta első főszerepét Brian Helgeland anakronisztikus, Moulin Rouge ihlette középkori kalandjában, a Lovagregény-ben. A film eléggé furcsa és darabos lett, ugyanakkor játékos és bájos - mégis Ledger játéka az, ami igazán emlékezetessé teszi (no meg Paul Bettanyé). Hozott-hozogatott a konyhára is, csak nem eleget, és Ledgerből sosem lett az a kasszasiker-sztár, akit a befektetők vártak volna tőle.

Újabb főszerepe, a botrányosan gagyi című A gyávaság tollai förtelmesen nagyot bukott. Ez egy nagyszabású, méregdrága történelmi eposz / remake volt (nem csak te nem láttad, más sem), ami nálunk egyből videóra ment. Ledger Arábiai Lawrence-szerű figurája papíron jól nézhetett ki, és hősünk tényleg sok megpróbáltatáson megy keresztül a sivatagban (pl. még szakálla is nő) -- de az egész valahogy olyan súlytalanra és mesterkéltre sikerült. Nem Heath hibája volt: ebbe a kicsit Brad Pittes szerepbe maga Brad Pitt is belerokkant volna.

Hollywoodban nincs is nagyobb élvezet, mint egyetlen éjszaka alatt (overnight) sztárt csinálni valakiből, majd nézni, ahogy ez a sztár villámgyorsan eltűnik a balfenéken. Ha hiszitek, ha nem, ez történt Ledgerrel is, miután újabb főszerepe, A rend őrzője ultrabrutálisat tanyázott mind a pénztáraknál, mind a kritikusoknál. Erre a keveset emlegetett Da Vinci kód-féleségre bárki más karrierje ráment volna -- hát Heathé is ráment (egy időre legalábbis). Sokra nem emlékszem a remekműből, csak arra, hogy Heath papi csuhában szenveleg valami vámpírszerű "bűnevővel", akit a roppant ellenpatikus Benno Führmann kelt életre.

És még volt lejjebb. A Ned Kelly (magyarul: A törvényenkívüli), avagy minden idők legdrágább ausztrál filmje, egy újabb kosztümös eposz a változatosság kedvéért, avagy az ausztrál Ruzsa Sándor már egyenesen videóra ment Amerikában, ahogy a világ többi táján is. Fogadok, azt sem tudtátok, hogy Orlando Bloom, és a szintén ausztrál Naomi Watts is a filmben volt -- de a balhét Heath vitte el.

A sorozatos pénzügyi kudarcok után a szereposztók és az ügynökök kerülni kezdték Ledgert, mint a pestist (Nagy Sándor szerepét ekkor adták át Colin Farrellnek), aki eztán okosan úgy döntött, hogy kicsit visszavesz a tempóból. Két év után mellékszereppel tért vissza a Dogtown urai című független deszkás moziban (bevallom férfiasan, nem láttam. Aki látta, írjon róla a kommentekben).

2005 lett Heath nagy visszatérésének éve (Hollywoodban azt is "visszatérésnek" nevezik, ha valaki kimegy a vécére, és öt perc múlva visszajön. Imádják a visszatéréseket). A velencei fesztiválon három filmmel is támadott: Casanova, Grimm, Brokeback Mountain - Túl a barátságon. A Casanová-t személy szerint nem csipáztam (Heath sármos volt és vicces, de a film bugyuta Szerelmes Shakespeare-koppintás), és a Grimm-et kifejezetten utáltam (Heath sajnos rémesen szar volt benne - mentségére legyen mondva Matt Damon és Monica Bellucci is) --

Node a Brokeback Mountain: ez volt a szerep, ami Heath Ledger nevét örök időkre bevéste a film évkönyveibe. Emlékszem, ekkortájt minden társaságban, minden beszélgetésben felbukkant az obligát kérdés: "Te ki volt az a gyerek, mondjad már, tudod, nem az a fekete, hanem a másik." Heath Ledger - az egész világ megtanulta a nevét annak a színésznek, aki annyi remek kolléga között is monolitként emelkedett ki Ang Lee mesterművében. No ezért kapta is sorban a jelöléseket, de az Oscart Philip Seymour Hoffman vihette haza - aki persze megérdemelte szerencsétlen, de én szívem szerint Ledgernek ítéltem volna a szobrocskát. Hogy boldogabb lett-e volna tőle? Azt nem tudom.

Nemrég videón megjelent a Candy című filmje, egy intim ausztrál kamardráma, amit sokan dicsértek, de kevesen láttak, legutóbb pedig Todd Haynes ál-Dylan-életrajzában (I'm Not There) alakította az egyik Bobot. Ez, gondolom, hamarost hozzánk is megérkezik.

Heath a szőkéket szerette, és kitűnő ízléssel válogatott köztük: Heather Graham után Naomi Watts, aztán Michelle Williams volt a párja, akitől gyereke is született (az eljegyzést tavaly felbontották).

Akárcsak James Dean vagy River Phoenix, Ledger is karrierje csúcsán hagyott itt minket, éppen amikor szinte gyermeki lelkesedéssel várjuk (állítólag frenetikus) Joker alakítását a nyáron bemutatásra kerülő Batman-folytatásban (igen, ez ő ott a képen). Halála napján is dolgozott, az imdb.com tanúsága szerint Terry Gilliam új filmjét forgatta.

És még valami: a Szörnyek keringője az én gyomromnak túl modoros és szörnyen-szörnyen tragikus, de Heath hihetetlenül jó benne. Csak néhány percet játszik (Billy Bob Thornton börtönőr ugyancsak börtönőr fiát) -- és idő előtt távozik, ahogy az életben is. És ez fáj, ahogy az életben is.

Hölgyeim és uraim, Heath Ledger, a színész meghalt. Heath Ledger, a legenda megszületett.

„I hate Funny Games. It wouldn’t get down and dirty.” – Ramsey Campbell

Van egy jelenet John McNaughton remekművében, a Henry – Portrait of a Serial Killer-ben, amely a tökéletes reflexió a modern média és a befogadó kapcsolatára. Egy videófelvételen végignézhetjük, amint a film két főszereplője, két gátlástalan pszichopata betör egy házba és lemészárol egy ártatlan családot. Mikor az áldozatok közül az utolsó is kiszenved, a kamera nyitni kezd, és rájövünk, hogy az elkövetőkkel együtt élvezkedtük(?) végig a borzalmas jelenetet. A család haláltusáját ők rögzítették, és kedvtelésből nézik vissza, újra és újra.

A Funny Games az a film, amely okosnak szeretne látszani, meg a mediális erőszakra tett állásfoglalásra biztatna minket, de Haneke képtelen erre anélkül, hogy kiszúrná a szemünket az erőltetett fogásaival, ráadásul ezen túl nem tud mit kezdeni az alapanyaggal. Nem bízik a saját közönségében, nem hiszi el róla, hogy képes a filmet értelmezi: arrogáns módon terel minket a saját karámjába (birka metafóra, get it? Na most én voltam a Haneke...). A rendező „lefelé beszél”, bár bizonyos mértékben a filmnek szüksége is van erre a hozzáállásra a maga kétes integritásának a megteremtéséhez: ugyanezt a témát, ugyanezt a problémát nála sokkal jobb alkotások sokkal nagyobb beleérző-képességgel dolgozták már fel.

Bemutatásának idején a Funny Games-t pontosan az az elitista, pszeudo-intellektuális közönségréteg vette vállára, amely a Straw Dogs-nak, a Witchfinder General-nak vagy éppenséggel a Henry-nek már a felemlegetésétől is sikongtató lábrázást kap - kiválóan példázza ezt a szelektív gondolkodásmódot, hogy míg az említett nagyszerű filmek tiltólistán voltak, addig a Funny Games vágatlanul garázdálkodhatott tévében és moziban egyaránt. Az elv emögött: a Funny Games potenciális befogadói magasabb morális, esztétikai és intellektuális szinttel rendelkeznek, mint Peckinpah, Reeves és McNaughton rajongói, így nem veszélyezteti őket a film feldolgozásának csődje sem. By intellectuals, for intellectuals.

Csakhogy a példaként felhozott Straw Dogs vagy Witchfinder General tematikailag diverzebb, a „lábukkal a földön biztosabban álló” filmek, míg Haneke szemellenzős médiaerőszak-kritikája csak színleli a beleérző-képességét, és egyike azon kevés filmeknek, amelyet nyugodt szívvel nevezek „nagyképűsködőnek”. Úúúúúúúgy szeretne mondani valamit a képernyős és mozis vérontásba való belekényelmesedettségünkről, valami újat, valami profánt, de az istennek se megy. Ez az, ahol a zsánerfilm, jó és rossz egyaránt, a maga őszinteségében, lehagyja az irritáló didaktikusságát a maga szükségtelenül kihajtott megoldásaival (azok a nevetséges, túlságosan hosszúra hagyott beállítások!) nyilvánvalóvá tevő Funny Games-t: Haneke szeretné, ha számot vetnénk önmagunkkal, mennyire is vagyunk a két pszichopata sonnyboy cinkosai, csakhogy ugyanezt kevésbé felfuvalkodott módon is megtehette volna - mint elődei. De ezt már írtam. Ráadásul témafelvetésének alapvető tévedése abból ered, hogy szadizmussal vádolja meg az ilyen filmek befogadóit, fel sem tételezi, hogy számukra a katarzis az áldozatok győzelmével, és nem a pusztulásával jön el - és erre építi az egészet.

Ez egy lufi.

 

Most már biztos, hogy az EA külön bejáratú futószalagot állított fel az egykor szebb napokat látott C&C univerzumnak. A tavaly debütált Tiberium Wars ugyan az old-school elemeket korrektül felvonultató játék lett, de semmit nem adott hozzá a Tiberian Sun óta megújulni képtelen szériához. Az EA most újra próbálkozik, s megpróbálja megcsinálni azt, ami a Westwood-nak nem sikerült. A sorozatot megalkotó, egyúttal az RTS műfaj alapjait lefektető cég irónikus módon épp egy ilyen próbálkozásba bukott bele, de a kiadót ez nem tántorítja el attól, hogy egy újabb - ezúttal a Tiberium Wars látványvilágára épülő - C&C alapú FPS-el próbálkozzon. Némi bizokadosára adhat okot (a rossz emlékű Renegade puritán grafikáját felidézve), hogy a játék a Crysis-t megtámogató motorra épül. Megjelenési dátum egyelőre nincsen, azonban itt az első trailer (mely meg nem erősített források szerint a játék motorjával készült, bár a kész játékot nyilván nem reprezentálja).

GIALLO-SOROZAT, 1.

Aaaaah, Edwige Fenech… ha az olasz thrillereknek, az un. giallóknak van emblematikus hős(nőj)e, akkor ő az. Edwige, ez a csodálatos máltai-görög koprodukció Algériában jött a világra 1948. december 24-én. Micsoda karácsonyi ajándék! Plasztikus megjelenése, úgymint a hímneműekből a legextrémebb pavlovi reflexet kiváltó teste és gyönyörű, macskaszerű, a félelmet kitűnően kifejező arca szinte predesztinálta a thrillerek, majd a hetvenes évek második felében számtalan szexkomédia főszerepére.

Egyik első szerepét a Fogadósnénak is van egy című 1968-as német-olasz-magyar filmben játszotta, starring Teri Tordai (aki esetleg rendelkezik ennek a minden bizonnyal korszakalkotó műalkotásnak egy kópiájával, legyen szíves jelezni)! Mindemellett színházi sikerei is számottevőek, többek között Patroni Griffivel dolgozott együtt. A nyolcvanas években, mikor Berlusconi meg az ő médiabirodalma átvágta az olasz filmipar ütőerét, Edwige sikerrel vette az akadályt, és máig mint népszerű tévés személyiség tengeti napjait.

A Lo strano vizio della Signora Wardh volt az első giallo, amelyben Luciano Martino produceri ügyködése alatt szerepelt. Az "alatt" kifejezés többek között azért is helyénvaló, mivel Martino feleségét és kölkét hátrahagyva vetette magát Edwigére - ha nekem lenne feleségem és gyerekem, Martinóhoz hasonlóan cselekednék! A viszonyuk eltartott egy ideig, és több kellemes alkotást eredményezett. A Lo strano vizió-t Luciano fivére, Sergio Martino rendezte, akinek filmográfiája addig két remek dokumentumfilmből állt.

A Szerelmi vérszomj társforgatókönyvírója a veterán (nem háborús, hanem szkriptvrájter) Ernesto Gastaldi, aki hogy-hogynem a Práterstadtot (Bécs) szemelte ki a történet sötét machinációinak színhelyéül. Gyönyörű, ledér (ha már giallo, legyen giallo) fiatal nők esnek sorban áldozatul egy borotvás gyilkosnak (der wíner razírmesszer mörder!).

Julie (Fenech), Neil Wardh angol diplomata (Alberto De Mendoza, Horror Express, Case of the Scorpion's Tail) felesége egyre inkább volt szeretőjét, Jeant (a nagy Ivan Rassimov, Planet of the Vampires, Eaten Alive - magyar hangja Juhász Jácint, coolness!) sejti az őrült torokborbély maszkja mögött. Ők ketten anno dacumál meglehetősen sikamlós szadomazó játékokat űztek egymás testével (Julie volt a mazó, Jean pedig a szabó, elnézést, szadó). Julie természetesen saját szakállára (amely hál' istennek csak képletesen értendő) nyomozni kezd. Szimatolása során félelmei beigazolódni látszanak, ám teljesen mégsem képes bebizonyítani Jean bűnösségét: a férfi alibije a gyilkosságok időpontjaira betonbiztos.

Frusztrációját enyhítendő a bájgúnár George (a Sergio Martino giallóiban állandóan előforduló George Hilton, Sweet Body of Deborah, Bullet for Sandoval) karjaiban keres kikapcsolódást, akivel egy hamisítatlan swinging-sixties, pontosabban már seventies partin ismerkedik össze, ám miután barátnője, Carol (aki George unokatestvére is egyben) gigáját is elmetszi a gyilkos (és Jean biztosan nem lehetett az elkövető, mivel ő addigra már Marat játszott a kádban (= felvágta az ereit)), Julie úgy dönt, elege van a császárváros szexuálisan represszív atmoszférájából, és George-ot az anyósülésre paszérozva a Costa Brava felé veszi az irányt. Természetesen ő van a legjobban meglepve, mikor a halott Jean virágcsokrokat kezd küldözgetni neki…

Oly andalítóan szép és gonosz ez a film, szinte szerelmes vagyok belé (Edwigébe bizonyosan)! Gastaldi és társai megdolgoztak a pénzükért. Bár a Szerelmi vérszomj nem tobzódik a túlságosan eredeti ötletekben, a szexuálisan motivált erőszakjelenetek és a film játékosan perverz hangulata megteszik a magukét. A giallók minden más filmnél jobban kifejezik az olasz férfitudat a ragadozó asszonyállattól való rettegését, és a Szerelmi vérszomj az e fenyegetés elleni szánalmas maszkulin lázadás ábrázolásának remek példája. A végén persze kiderül, hogy bármennyire is hadakozzanak, előbb-utóbb a nagypofájú férfiakból elfolyik a szaft.

A finálé sunyi és fekete, mint a macska a sarokban - igazi meglepetés. A fordulatos, és Martino remek rendezésének köszönhetően feszes ritmusban elmesélt történet tele körömlerágatóan izgalmas jelenetekkel, amelyekből a későbbi filmtörténet folyamán többen is "merítettek" (Emlékeztek a Halloween-ben arra a jelenetre, mikor Michael hátulról közelít az egyik éppen telefonáló áldozatához? Nos, a Szerelmi vérszomj-ban tanulmányozhatjátok az eredetijét. Carpenter hagyta magát giallók által "inspirálni", hogy cizelláltan fogalmazzak). Születési évéhez képest döbbenetesen vérbő a film, biztosan komoly fejtörést okozhatott az akkori cenzúrabizottságnak (természetesen ilyenkor mindíg hozzá kell tenni, hogy mindennemű cenzornak azonnali felfordulást kívánunk!).

Még Morricone is csak a legjobb napjain volt képes olyan főtémát alkotni, mint amilyet Nora Orlandi hozott össze a Lo Strano Vizio számára. Hogy a hátborzongatóan hangulatos zene mennyire fel képes dobni egy látszólag ártalmatlan jelenetet, arra kitűnő példa az a rövid szegmens a film elején, mikor Julie először lép be a bécsi lakásba, és elkezd átöltözni: mialatt a kamera egy afféle elegáns, nyugodt fahrttal, amelyre csak olasz operatőrök képesek, követi a nőt, felzúg a kórus, és a kis lakás sötét sarkai azonnal mindenféle halálos veszély forrásává változnak.

A film audiovizuálisan legemlékezetesebb jelenetei Julie álmai, amelyekben vágyakozva emlékszik vissza Jeannal folytatott viszonyára. Ahogy Martino ezeket a lágy S/M-víziókat megjeleníti, a széles fókuszú lencsével felvett jeleneteket belassítja, és az egészet az Orlandi-féle témával aláfesti, az valami páratlanul szuggesztív.

Későbbi munkáival Martino komplexebb történeteket próbált elmesélni, kevesebb sikerrel. Ez az 1970-es giallo és a szintén hetvenes évjáratú The Case of the Scorpion's Tail a legjobb filmjei, sőt, ezek magának a műfajnak is kiemelkedő darabjai. Martinóból hiányzik egy Argento művészi víziója, ő nem auteur, "csupán" tehetséges jómunkásember, ugyanakkor jobb mesélő, mint az olasz horror népszerű nagymestere. Munkáiban a történet többé-kevésbé mindíg koherens, míg Argento alkotásairól ez általában nem mondható el.

A Szerelmi vérszomj teljes szereplőgárdája visszatér következő filmjében, a szintén giallo Tutti Colori del Buio-ban, amely a Rosemary gyermeké-nek egyfajta pop-art parafrázisa - szívből ajánlom minden eurokult-rajongónak. A németeknél megjelent DVD-n Alle Farben der Nacht címmel, kitűnő minőségben. A lemez tartalmazza az angol szinkront is.

A Szerelmi vérszomj-at nálunk a Hungarovideo adta ki a nyolcvanas évek végén (aki nem ragaszkodik a szinkronhoz, Amerikából már beszerezheti a film vágatlan, fantasztikus minőségű dvd-változatát, ott The Strange Vice of Mrs. Wardh a címe). A magyar verzió igazi vegyesfelvágott: bár szép szélesvásznú, és az erőszakosabb részek mind a helyükön vannak, mivel egy hetvenes években készült spanyol maszterről húzták le, a szexjelenteket erősen megnyirbálták - Generalissimo Franco nem szerette a cicit. Sajnos a magyar nézőnek így le kell mondania Edwige az Alpok legimpozánsabb formáit idéző domborulatainak látványáról - a csaj ráadásul manapság ugyanolyan jól néz ki, mint a film elkészültének idején, lásd Hostel 2!. Ennek ellenére, mivel a film még megnyirbált állapotában is csúcs, ha nincs meg a gyűjteményedben, rohanj el az első videókölcsönzőbe; ha nekik sincs meg, fuss tovább a következőbe, és ordítsd, visítsd, követeld: "Szerelmi vérszomjat akarok! Szerelmi vérszomjat akarok! Nem élhetek Szerelmi vérszomj nélkül! Engem a Wostry Feri küldött!"

Lo strano vizio della Signora Wardh. Olasz-spanyol, 1971. Rendezte: Sergio Martino. Producerek: Luciano Martino és Antonio Crescenzi. Forgatókönyv: Ernesto Gastaldi, Vittorio Caronia és Eduardo Manzanos Brochero. Fényképezte: Miguel Fernández Mila és Emilio Foriscot. Vágó Eugenio Alabiso. Zene: Bruno Nicolai és Nora Orlandi. Szereplők: Edwige Fenech, Ivan Rassimov, Alberto De Mendoza, George Hilton, Cristina Airoldi és mások.

 

 

A durva humorú horrorkomédiák között születnek határozottan szerethető darabok is (három éve a Feast például igencsak kellemes meglepetés volt). A THANKSKILLING inkább tűnik egy oltári nagy debilségnek, de ettől még működhet hangosan röhögős popcornmoziként.

Itt az új THE SIGNAL trailer is, Wes Craven és az Ain't It Cool ajánlásával. A tévék "megőrülésének" fontos szerepe lehet a hírforrások megszűnése szempontjából is (kérdés, az internettel mi lesz?), de azért sok új nem derült ki, csak a kíváncsiságunk piszkálgathatjuk fel vele újra.

Általában nem sok jót jelent, ha a nagytudású recenzens, vagy maga a mezei néző – jobb híján – a „tisztességes” és a „korrekt” szavakat húzza elő a közhelyszótárából, amikor reflektálni kell az adott filmre. Ez ugyanis annyit tesz, hogy az illető dolgozat tökéletesen középszerű, az ilyesmire pedig csak akkor érdemes az időt vesztegetni, ha nagyon sok van belőle (mármint az időből), vagy ha az adott rendező illetve színész elvakult rajongói vagyunk. Az Amerikai gengszter tulajdonképpen ebbe a kategóriába esne, ha nem lenne benne jópár olyan momentum, amely feledtetné a konstans déja vu érzését.

A történet ugyebár egyidős a gengszterfilmekével, a „rise and fall” tipikus haranggörbéjéről van szó: jön egy kívülálló senki, akiből valaki lesz, majd a csúcsról zuhanórepülésben jut a pokolba. Nem is muszáj, hogy feltétlenül az alvilágban munkálkodjon az illető, lehet éppen mondjuk egy médiamágnás is (lásd: Aranypolgár), ebben az esetben persze inkább egy sebhelyes arcú kubai sztorija a kézenfekvő párhuzam. Az „amerikai gengszter” alias Frank Lucas is kábé ugyanannyira számít idegen testnek az olaszok uralta maffiabizniszben, mint Montana Miamiben. A feketék ugyanis nem igen jutottak el odáig – legalábbis a történet idején, a hatvanas-hetvenes években –, hogy a szicíliai kollégákéhoz hasonló szervezettségű hálózatot építsenek ki. A főszereplő Lucas-nak ez sikerül, és ez a morbid emancipációs szubtextus önmagában is érdekes, hát még ha tudjuk, hogy többé-kevésbé az élet írta a szkriptet.

Korrigálnék is rögtön: ez a „csavar” attól működik igazán, hogy éppen Denzel Washington játssza Lucas-t, és éppen úgy, ahogy. A jó Denzel ugyanis nem egy fekete színész a sok közül: ő a Hazafias Néger, a becsület, a tisztesség és az erkölcs jelképe. Van stílusa és hozza magával a drogkirály szerepébe is. Elegáns, választékos és családcentrikus – kivéve amikor a nyílt utcán lövi fejbe a tejelni vonakodó riválist, vagy amikor a koktélparty-n egy zongorafedővel simítja el a nézeteltéréseket. Ridley Scott húzása aljas, de működik. Felhasználja Washington imázsát arra, hogy se a romantikus gengszter, se a pszichopata vadállat skatulyájába ne tudjuk beleerőltetni a figurát, ergo se utálni, se azonosulni vele ne lehessen igazán. Helyette kapunk egy furcsa, zavarba ejtően ellentmondásos személyiséget.

A másik oldalon Richie Roberts, a Lucas után nyomozó, betegesen kötelességtudó rendőr sokkal kiszámíthatóbb karakter, amit viszont Russel Crowe játéka ellensúlyoz: végre nem matekzseni vagy bankár, hanem egy alkatához illő tohonya figura. A rendező, illetve az írók, a két főszereplő ellentétét némileg erőltetett képi eszközökkel próbálják sulykolni, de ezt leszámítva nincs a filmben a Heat teatralitásából, vagy a Tégla fatalista hangulatából. Scott inkább mintha valami Drót-féle (kis)realizmusra törekedne (ez persze elsősorban Crowe szálára igaz), amit a meggyőzően szállított hetvenes évek fíling, a barkók, a ruhák vagy a harlemi utcaképek is szavatolnak. (A pozitívumok közé sorolhatnám a zenét is, ha pofátlan és ostoba módon nem használták volna fel a Jackie Brownnal összenőtt Across 110th Streetet.) Egyértelműek a politikai áthallások is – a heroin ugyebár a Vietnámban elesett katonák koporsójában érkezik meg Amerikába –, és a „bűnözőnél rosszabb a bűnöző rendőr” végkicsengése is világos. És ebben az a szép, hogy nem lehet belekötni: így történt minden a valóságban is.

Elég erős tehát az alapanyag ahhoz, hogy biztosak legyünk benne: többet is ki lehetett volna hozni belőle. Ráadásul még a 157 perc is kevés ahhoz, hogy bizonyos mellékszálak ne tűnjenek összecsapottnak – a Lucas rokonaiból álló County Boys akár egy külön filmet is kaphatna – de ez még így is az utóbbi pár év legmeggyőzőbb gengsztermozija, amely egyszerre hommage-a a műfajnak, krónikája egy korszaknak és portréja egy nagystílű bűnözőzseninek. Középszerűnél több, instant klasszikusnál kevesebb.

ELŐZMÉNYEK
Paranoid filmek a posztmodern kort megelőzően is készültek, különösen az ötvenes évek hidegháborús légkörében. De míg ezek azt kérdezték: „vajon a szomszédom kommunista?” „vajon az ott az égen kommunista rakéta?”, addig a posztmodern paranoid film azt is megkérdőjelezi, amiben a hidegháborús néző biztosan hitt, ti. önmagát és vezetőit. Azt kérdezi: „vajon a kormányom kommunista, csak ügyesen titkolja?” „vajon én is kommunista vagyok, csak nem tudom?” (A kommunista helyére ki-ki helyettesítse be az arabokat, replikánsokat, űrlényeket stb.)

Mint annyi más műfajé, a posztmodern paranoid film gyökerei is Hitchcockig nyúlnak vissza. A Szédülés (1958) a film noir és a gótikus horror elemeit is felhasználva sosem látott módon kérdőjelezte meg főhőse percepcióját (már A hátsó ablak is hasonlóval kísérletezett), és manipulálta közönségét; míg az egy évvel későbbi Észak-északnyugat (1959) bevezette a kormányszintű összeesküvés témakörét, és egyben lefektette a hajszamozik összes későbbi kliséjét.

A Szédülés tehát a „ki vagyok valójában?”, az Észak-északnyugat pedig a „mi folyik a világban?” kérdését vetette fel. A posztmodern paranoid mozik kifejlett formájukban ezt a két kérdést ötvözik, és válaszolják meg egyetlen válasszal - mint A mandzsúriai jelölt (1962), melyet a műfaj alapkövének is tekinthetünk. John Frankenheimer filmjében egy rémálmokkal küzdő veterán (Frank Sinatra) nemcsak saját beteges viselkedésére talál magyarázatot, de leleplez egy kormányszintű összeesküvést is, mikor agymosott bajtársát (Laurence Harvey) lelövi. A mandzsúriai jelölt nyugtalanítóan megelőzte korát. A Kennedy-merénylet másnapján a mozik levették műsorukról, és egészen 1987-ig zárolták a kópiáit.

HETVENES ÉVEK
Míg a Frankenheimer-filmben külső erők kezdeményezték és irányították az összeesküvést (a szovjetek), addig a hetvenes évek paranoid filmjei már az amerikai kormányon belül keresték az ellenséget. Nem véletlen: a vietnámi háború kudarca, Nixon lemondása és a „nagy Amerika” vajúdása közben megrendült, vagy egészen elveszett az amerikai polgár bizalma kormányában. Nemcsak azt érezte, hogy a vezetőség magára hagyta a mindennapokban (megélhetés, közbiztonság stb.), de azt is, hogy egyenesen ellene dolgozik.

Ezt az élményt fogalmazta meg először a műfaj másik klasszikusa, A Parallax-gyilkosságok (1974), mely A mandzsúriai jelölt-höz hasonlóan profetikusnak bizonyult. Alan J. Pakula nyomasztóan pesszimista filmjét alig nyolc héttel Nixon lemondása előtt mutatták be a mozik. Warren Beatty újságírót játszik, aki nyomozni kezd egy közkedvelt szenátor meggyilkolása ügyében, és rábukkan egy kormányok feletti titkos szervezetre (a Parallaxra), mely a világ minden táján bérgyilkosokat toboroz.

A Keselyű három napja (1975) az első posztmodern paranoid mozi, ahol Amerika kimondva is önmagával harcol. Ez az a film, melynek emlékezetes nyitójelenetében Robert Redford kiugrik egy kávéra, és arra tér vissza munkahelyére, hogy összes kollégáját lemészárolták. Ahogy a CIA egyik vezetője fogalmaz a filmben: ez már nem az ötvenes évek, nem a hidegháború, itt „hiányoznak az átlátható frontok.” Sydney Pollack bátran merített ihletet A Parallax-gyilkosságok-ból (tehette, Pakula filmjét a kutya sem látta) – az eredmény mégis egyedi, olyan klasszikus, melyet az elmúlt harmincakárhány évben újra és újra sikertelenül próbálnak leutánozni.

Látván, hogy Watergate-allegóriáját az amerikai közönség (akkor még) nem értette meg, Pakula úgy döntött, nem kerülgeti tovább a forró kását, és filmet forgat a valódi eseményekről. Így készült el Az elnök emberei (1976), a hetvenes évek egyik legnépszerűbb filmje Robert Redford és Dustin Hoffman főszereplésével, amit még abban az évben egy másik Hoffman-szerep követett (Maraton életre-halálra). John Schlesinger filmjében egy egyetemista döbben rá arra, hogy a náci háborús bűnösök még mindig köztünk járnak (ráadásul Laurence Olivier képében).

Gene Hackman főszereplésével 1977-ben készült egy roppant gyenge Parallax-koppintás A dominó-elv címmel, amelyben kormányszervek fegyenceket bérelnek fel egy-egy politikai merénylet erejéig. Az elnök emberei alapkiindulását használta Spielberg is kasszasikere, a Harmadik típusú találkozások (szintén 1977) forgatókönyvében. Spielberg elmondása szerint eredetileg jóval komorabbnak képzelte filmjét, de aztán a Cápa sikere jókedvre derítette, és a Carter-éra konszolidációját is megérezvén pozitív pontot tett a filmbéli kormány-összeesküvés végére.

Nem mindenki volt ilyen elégedett Jimmy Carterrel. A Kína-szindróma elkötelezetten balos stábja (rendező: James Bridges, főszereplő: Jane Fonda, Jack Lemmon és Michael Douglas) egy potenciális atomerűmű-katasztrófát vázolt fel, melyet a kormány minden erejével igyekszik eltitkolni az újságírók elől. A téma az energiaválság korában nem is lehetett volna égetőbb, ráadásul néhány héttel a bemutató előtt valódi katasztrófa történt Three Mile Island-nél.

Mint a fentiekből kitűnik, a hetvenes évek abszolút hőse az újságíró volt. A Watergate-összeesküvés leleplezése után egy időre komolyan úgy tűnt, hogy a sajtó negyedik hatalmi ág lehet, és direkt ellensúlyként szolgálhat a kormánnyal szemben. Ez az idealizmus a nyolcvanas évekre teljesen kiveszett az amerikai moziból, miután olyan nagyhatású filmek is megkérdőjelezték a sajtó szerepét, mint a Hálózat (Sidney Lumet, 1976) vagy A szenzáció áldozata (Sydney Pollack, 1981).

Bár modern film noirnak szokás nevezni, paranoid egzisztencialista thriller a Kínai negyed (Roman Polanski, 1974) is, mely – furcsán hangzik, de - nagyban emlékeztet a Rosemary gyermeké-re. Hiszen miközben feltár egy Los Angelest behálózó (és végső soron felépítő) összeesküvést, Jack Gittes egész élete a feje tetejére áll: megtudja, hogy szerelme (Faye Dunaway) a saját apjával hál. A film noir egyébként a posztmodern paranoid film előképe, amennyiben a femme fatale karaktere minden esetben magában hordozza az összeesküvés lehetőségét.

Az Ira Levin regényeiből készült paranoid thrillerek a Szédülés - mondjuk úgy - egzisztencialista paranoiáját szőtték tovább. A már említett Rosemary gyermeke (szintén Polanski, 1968) hősnője alól alaposan kihúzzák a szőnyeget, mikor megtudja, hogy férje, orvosa és szomszédjai mind összeesküdtek a Sátán szolgálatára. A Stepfordi feleségek (Bryan Forbes, 1975) a miszticizmust robotokra cseréli; míg A brazíliai fiúk (Franklin J. Schaffner, 1978) öreg nácivadásza (Laurence Olivier mesteri alakítása) klónozott Hitler-gyerekek után kutat egy világot behálózó összeesküvésben.

Nem Levin írta, de ide kívánkozik az Ómen (Richard Donner, 1976), amely a Rosemary eseményeit férfiszemszögből meséli el, illetve a Kóma (Michael Crichton, 1978) – egy doktornőről (Genevieve Bujold), aki fényt derít egy kórházak közti szervkereskedő összeesküvésre, miközben élete is veszélybe kerül.

A paranoia nemcsak a kortárs környezetben játszódó amerikai filmbe furakodott be. A hetvenes években több hasonló alkotás is (elsőként George Lucas művészkedő, monoton sci-fije, a THX 1138) egy olyan jövőbeli társadalom képét villantotta fel, melyben látszólag minden szép és rendezett, de a felszín alatt szörnyű titok lappang. Nyilván az 1984 inspirálta az olyan negatív utópiákat, mint a Zöld szója (Richard Fleischer, 1973), ahol Charlton Heston megrázóbb felfedezést tesz, mint A majmok bolygójá-ban, ti. hogy a jövő Amerikájának alapélelmiszere, a címbéli zöld szója a halottak húsából készül. A Logan futása (Michael Anderson, 1976) Michael Yorkjának pedig arra kellett rájönnie, hogy a szép új világban nem szűkségszerű harmincévesen megöletni magad.

Kortárs science-fiction A testrablók támadása (1978), egy nagyszerű film, mely az 1956-os hidegháborús horrort veszi alapul, és tágítja ki egy kisvárosról az egész országra, kormányra, közintézetekre, metropoliszokra. Philip Kaufman filmjénél kevés paranoidabb és nyomasztóbb látlelet készült a hetvenes évek Amerikájáról. Bár az űrből érkezett óriásvirágok akár a flower power-érát is jelképezhetnénk, A testrablók az egyformaságtól, az univerzalizálódástól való félelemről szól – attól, hogy a néhány éve még lázadó szelíd motorosok (mint a főszereplő Donald Sutherland) elkerülhetetlenül is betagozódnak a társadalomba.

(folyt. köv.)

Törént egyszer, hogy Ben Affleck írt egy forgatókönyvet, aztán úgy döntött, ha már ilyen profi munkát végzett, rögtön meg is rendezi a filmet, annak főszerepében pedig magát… nem, az mégis túlzás lenne… hát akkor az öccsét.  És lőn: a Gone Baby Gone a neo-noir kissé még körülhatárolatlan, de lassan szubzsánerré váló jellegzetességeit felvonultató krimi, mely, készítése nem éppen biztató körülményeinek ellenére, határozottan kellemes darab lett, elsősorban a műfaji vezérmotívumok érdekes modernizálási szándékának, másodsorban pedig arcpirító minimalizmusának köszönhetően. 

Hősünk, Patrick Kenzie egy fiatal bostoni nyomozó, aki ismeri a lerobbantabb, veszélyesebb környékeket és haverjai is akadnak mindenfelé. Amikor partnerével és egyben élettársával egy felelőtlen, züllött anya elveszett gyerekének nyomába ered, akit ráadásul még rengeteg rendőr is keres, csakis lelkiismerete és egy ártatlan lélek megmentésének vágya hajtja. Munkáját, úgy tűnik, mindenki csak hátráltatja: az anya nemtörődöm, a rendőrfőnöknek nem hiányzik a két magánzó (Morgan Freeman igen viccesen fest felnyírt hajjal és szeplőkkel), de nem segít sokat a két furcsa, darabos modorú zsaru sem, akikkel Patrick az információcsere érdekében tart kapcsolatot (Ed Harris remek a szerepben, ami egyébként mutat némi hasonlóságot az Erőszakos múltbeli karakterérel).

A nyomozás drámai végkifejlettel zárul, pedig még a játékidő felénél sem járunk. Új szál, újabb eltűnt gyermek kerül a képbe, ezúttal azonban hiányzik a megbízó: Patrick a saját szakállára vág bele a kisfiú felkutatásába drogdíler barátjának tippje alapján. Aki azonban egy önbíráskodó bosszúhistóriára számít (hiszen hősünk máris pisztollyal a kézben magánakciózik), téved: hamarosan ennek az epizódnak is vége szakad. Nincs több új ügy, nincs több eltűnt gyerek, az eddigi szálak azonban elkezdenek összekeveredni a külvilágban és a főszereplő lelkében is: Patricknek az éles helyzetek során hozott döntései miatt szembe kell néznie saját lelkiismeretével, illetve, ahogy lassan rájön, nem csak neki… A morális dilemmák pedig, rossz szokásuk szerint, egyre csak dagadnak a film végéig (illetve az az előtti tíz percig, de erről majd később).
 
Casey Affleck egy hangyányival kevésbé irritáló arcú, mint bátyja, fiatalabb is, sőt még az önteltség sem sugárzik róla annyira, ami meglepő módon mind előnyére válik a szerepben. Meglepő módon, mert egy tökös, füstös, bűnben és erőszakban pácolt magánnyomozós történet hőse elvileg egy sokat látott, dörzsölt róka kéne hogy legyen. Ez az első dolog, ahol Ben Affleck csavar egyet a klasszikus noir hagyományokon: egy fiatal, kevés tapasztalattal rendelkező srác szemszögéből látjuk az eseményeket (mert ahhoz a noir alapszabályhoz, miszerint csak azt szabad megmutatni, amit a főszereplő lát, egy-két magyarázó flashback-jelenettől eltekintve tartja magát), akinek remekül megy ugyan a káromkodás és a kötelező „ki a fasza gyerek?” játékban való részvétel – azaz egymás szakadatlan kóstolgatása és fenyegetése úgy a bűnözőkkel, mint a rendőrökkel –, de a pókerarca valahogy nem elég kifejezéstelen a nehéz helyzetekben, és bizony a pisztoly is megremeg a kezében, amikor lőni kezdenek rá. Egyfajta kifordítása ez az érettebb, rutinos noir főhős jellegzetes motívumának, aki tudásbeli fölényét minden újonc tacskónak kéjes örömmel dörgöli az orra alá, legyen az konkurens magánnyomozó vagy zöldfülű gengsztertanonc, itt ugyanis éppen hősünkkel bánnak lekezelően a rendőrök és a rovott múltú kocsmatöltelékek. Ő ugyan adja a keményet, de érezzük, hogy még magát sem győzi meg eléggé.

Nem a szigorú szabályok szerint szerkesztett Chandler-regények vagy Bogart-filmek szikár főszereplőjével van itt dolgunk – akit ha le is ütnek vagy meg is vernek néha, végig megőrzi méltóságát és hidegvérét, magához eszmélve pedig az első dolga, hogy egy szál cigarettát kérjen a legközelebbi kivételes szépségű nőtől –, hanem egy sokkal életszerűbb, elvárható, sőt ismerős gyengeségekkel és félelmekkel rendelkező személlyel. Ezt a nézőpontot persze akarva-akaratlanul magáévá teszi a néző is (mert a rendezés a rokonszenv megragadását és a feszültségteremtést tekintve nagyon rendben van), így egész máshogy éli át még az olyan ezerszer látott jeleneteket is, mint egy ház fegyverrel a kézben való bejárása a leselkedő ellenséget keresve, vagy a becsapódó golyók előli fedezékbe bújás. Ezúttal tényleg úgy érezhetjük a filmet nézve, mintha a saját bőrünket vinnénk vásárra (a noir-filmekben pedig, mint tudjuk, egy golyó is halálos lehet, szemben a későbbi korok B-kategóriás akciófilmjeivel, ahol egy tárnyi közvetlen közelről bekapott gépfegyver-találatot is túl lehet élni). Az őszintén, gyengeségeivel együtt ábrázolt főhős helyébe könnyű odaképzelni magunk, erre pedig a film végi kiélezett erkölcsi dilemma miatt nagy szükség is van – idáig nincs is semmi hiba.

Az akciójeleneteket jól elkapta Affleck: a ház előtti epizód a nyakonlőtt zsaruval és az ijedt, de akcióba lendülő fiatal nyomozóval igencsak magával ragadó, melyre a házbeli rövidre fogott idegfeszítő részlet után egy tökölés nélkül előadott kivégzés teszi fel a pontot, a néző pedig csak kapkodja a levegőt. Szintén hatásos a parkbeli lassított felvételes jelenet hangulata, ahol az éjszakai égbolt üres feketesége előtt, néma csendben látunk egy nagy szikláról lezuhanó alakot becsapódni a tó vizébe: akaratlanul is végigborzong az ember, annyira kézzel foghatóan kétségbeesett helyzet, melyet a hideg, sötét, ijesztő víztömeg csak tovább fokoz. Ezekben a feszültebb jelenetekben kézikamerával követjük az eseményeket, de utána újra visszatérünk a történet komorságához illő távolságtartó, kissé hidegnek ható kameramunkához, amit a város részleteit mutató, a végleg soha fel nem számolható sötét üzelmek nyomasztó jelenlétét aláhúzó nagytotálok egészítenek ki. A noir eszköztárából némileg önkényesen válogat a rendező - a kontrasztos megvilágítást például egyáltalán nem alkalmazza, hogy ezáltal is valóságosabb legyen az eredmény -, az eredményazonban egységes hangulatú, minden elem a helyén van.

(INNENTŐL A CIKK SPOILEREKET TARTALMAZ!)

A történet vége felé közeledve Afflecknek el kellett döntenie, hogy kilép a műfaji keretek közül és ténylegesen valami újat tesz hozzá e régi, frissen újjáélesztett zsáner szabályrendszeréhez, vagy inkább igyekszik biztosra menni. A film elején ugyanis tematikailag lassan közelítünk a noirhoz: eleinte nem is tudhatjuk, hogy nem gyerekrablós drámát, bosszúállós vérengzést vagy valami aberrált kínzós pszichothrillert fogunk-e látni, később pedig, amikor már sejteni lehet, hogy a rendőr ügyei körül bűzlik valami, azt hihetjük, hogy belehuppantunk az ismerős keréknyomba.

Nos, ez így is van meg nem is: a befejezéshez közeledve, a morális kérdések fokozatos kiélezésekor ugyanis lassanként egyre inkább úgy tűnik, hogy a rendező a noir legalapvetőbb, legbiztosabb építőkövéhez is hozzányúlt – vesztére. A világi törvényeken felül álló, mindenkivel dacoló, csakis saját erkölcsi kódexét követő főhős jellemét itt nem a szűk látókörű rendőrök a törvényhez való ragaszkodásával ütközteti, hanem egy másik, legalább annyira indokolt állásponttal, ami - és ez a legnagyobb probléma - elsőre talán még erősebb is, mint hősünké. Hiába a szubjektív nézőpont és a sok ügyesen alkalmazott manipulatív hangulatelem, ha a néző a kritikus pillanatban úgy érezheti, Patrick, akivel már majdnem azonosulni tudott, mintegy elárulva őt (és a valójában jószándékú rendőröket), ostobán dönt, mintha gyáva lenne megbízni érzelmeiben és felülbírálni nézeteit.

Pedig nem ilyesmiről van szó: hősünk nagyon is saját erkölcsi igazának tudatában határoz, méghozzá a film elején az anyának adott ígéretének megfelelően (amihez, fogadjuk el jóhiszeműen, nem a döntés felelőssége elől menekülve, hanem annak jogosságában bízva ragaszkodik). Magabiztosságát és ragaszkodását jól mutatja, mi mindent kész veszni hagyni emiatt. A probléma csak az, hogy döntésének morálisan helyes volta nem egészen világos és semmiképpen nem elég kihangsúlyozott, és ha mi, a nézők elbizonytalanodunk és elpártolunk hősünktől, az egy ilyen történet esetén a rendezés hibája, függetlenül attól, hogy vajon Casey színészi játéka volt-e túl gyenge, egy-két sornyi fontos dialógus hiányzik csak vagy az egész koncepció biceg egy kicsit.

Igen árulkodó tény, hogy a történet tulajdonképpeni lezárása után Affleck szükségét érezte egy lényegi tartalommal alig bíró ötperces jelenetnek is, melyet csak arra használ, hogy visszaállítson minket a főszereplő mellé, meggyőzve, hogy az valójában nem is döntött olyan rosszul és indokolatlanul. Meggyőzni persze meg lehet bárkit, de addigra a főszereplővel való azonosulásból, amit a film addigi több mint másfél órája nagy műgonddal épített fel, kissé kizökkentünk. És ez a csúcsponton épp elég ahhoz, hogy eltűnjön a varázs. Nagy kár érte.

Mikor férfi a férfi? Ha megértő apa, ha tisztességes adófizető vagy jómunkásember? FASZT! A férfi leginkább férfi, mikor egy thompsonnal a kezében fekteti ki a rohadt nácik tucatjait, vagy éppenséggel vietnám dzsungelében irtja a csárlikat. Egy tank kormányánál vagy egy nyelesgránát markolatát szorítva mutatkozik meg igazán az Y-kromoszóma - és ha a népirtás gyönyörét a karosszékből bámulhatjuk, elmondhatjuk, hogy a félelemnek még csak árnyéka sem suhant át soha kérges szívünkön. Februárban mozis macsó félistenek halhatatlan kalandjait zúdítjuk majd rátok, a szokásos aktualitások mellett.

 

- Elvesztettem a karkötőmet… bele volt írva a nevem!
- Érzelmileg kötődtél hozzá?
- Igen.
- Fáj, hogy elvesztetted?
- Fájdalmas volt ellopni. Nem ismerek sok kölyköt, akinek ugyanaz a neve, mint nekem…

Először is: eleddig bármennyire is ritka volt az echte áldoksi, Jaume Balaguerónak minden bizonnyal nem fájt magáévá tenni a koncepciót. (A szerkesztési elv kínálta, szuggesztiós potenciál sietős elkótyavetyélése már annál inkább.) Másodszor: ugye te sem gondoltad komolyan, hogy a viral marketing zseniális boszorkánykonyhájában kotyvasztott, látens csoroszlyák blair-i blöffenete ezen a blogon hivatkozási alap lehet? Myrick és Sanchez projektje már csak azért is megérdemli a becsmérlő hanyagolást, mert Stefan Avalos The Last Broadcast című, szintén színlelt tényfeltárogatása kerek egy évvel beelőzte (1998…) az erdei banyák rossz fényben való eltüntetését. A kollektív memóriát kímélendő nem is bátorkodom Deodato klasszikusáig túrni a mozgóképi emlékek között, 1992-be viszont mindenképpen kell tenni egy tiszteletteljes retrospekciót. 

Rémy Belvaux, André Bonzel, valamint a kifinomult, impulzív szociopata szerepében brillírozó Benoît Poelvoorde közös kikeltése, az anarchista Veled is megtörténhet (C’est arrivé près de chez vous) ugyanis már ilyen régen megvalósította azt az illúziót, amihez a sanyarú anyagi megszorítottság és egy elegánsan egyszerű alapötlet invenciója önmagában: nem elég. (A fenti idézet is eme durván vicces és torokszorongatóan emberközeli filmből került kiollózásra.) Mindezt úgy, hogy groteszk önreflexiójával, a míves vágással és egy sztár (Poelvoorde) becastolásával Belvauxék már-már büszkén vállalták, hogy amit csinálnak, az pszeudo. A Rec ezzel szemben görcsösen ragaszkodik mímelt hiteléhez, ami önmagában nem főbenjáró vétség – sőt, de spanyol direktorából hiányzik pont annyi mértéktartás, ami a legfrissebb művét, ezt az fps játékok és a film között rángó, mediális kísérletet kivételes erejű mozivá avanzsálhatta volna.

Szokványos tűzoltásból persze nem lesz hiperrealista horror, ezért a Balagueró, Luis Berdejo és Paco Plaza szerzői triumvirátus hanyag rosszindulattal uszítja a kiérkező különítményre, továbbá a kíváncsiságból előmerészkedő szomszédokra fájdalmas-végzetes események egész sorát. A betegeskedő idős hölgy (lásd kép) őrjöngve ront kirendelt megmentőire, a tőle való, biztonságos távolságtartást pedig konokmód szabotálja, hogy a házat mindenféle magyarázat nélküli karantén alá vonva szigetelik el a külvilágtól a hatóságok. Szar ügy. Papíron nekünk is, mert mi meg centire és kizárólag azt látjuk, amit a kameraman a keresőben.

Ahhoz, hogy a röpke másfél óra 3 – azaz három – audiovizuális villanás gyakorlott nézőugrasztásánál többet tudjon felmutatni, még ilyen magához láncoló perspektíva mellett is szükségeltetik a karakterek jó kibontása és következetes mozgatása. A befogadói érdekeltség valóságérzet és (ad absurdum) rokonszenv nélkül bizony túlságosan függ az olyan, alkotók által nem kontrollált tényezőktől, mint az íny és fog közé szorult popcorn-héj mennyiség, vagy a parkolójegy szavatossága. (A szuperdebil, ám valóban kreatív Fűrész tetralógia – már a legelső résztől datálhatóan – többek között itt vágja a legrendületlenebbül maga alatt a fát.)

A csipetnyi zsáneres stilizáció ellenére a szereplők príma szervírozásnak örvendhetnek, a spontán pletyi, a bizalmatlanság és a vériszamos pánik Balagueró szociális érzékenységének és az erős alakításoknak köszönhetőn hatásosan kerül megjelenítésre. (Ebben a szakaszban még némi humorérzékről is bizonyságot tesz a Rec.) A törtető riporternő, Ángela kompromisszumképtelen szenzációéhsége is megkapó, de kétséges, hogy a jellemét későbbiekben árnyaló, önzetlen gesztusok mennyire hihetőek, míg az operatőr szakmai hidegvére (tudniillik, hogy akkor is vesz, amikor a seggében egy falka förmedvény csattogtatja az állkapcsát) az áldokumentarista miliőbe vetett, naiv képzeteink makacs maradékát is felfalja. Mindemellett több kihagyás, halovány balladaiság is elkelt volna a játékidőben.

Így amit kapunk, egy lehetőségeivel mohón visszaélő, kezdeményezésében korántsem eredeti tákolmány, mely formailag a testközeli háborús tudósítások és az Ember gyermekének zseniálisan koreografált, sok-sokperces snittje közti, álságos hibrid, láttatott cselekményében pedig tőről metszett horror középszer. A film még így is Balagueró eddigi legjobbja (bár az életmű csúcsa A rettegés házának utolsó negyed órája), ráadásul a végén a kamera Manuela Velasco dekoltázsára pont megfelelő rálátást biztosítva pihen meg a földön.

 

A Black Mirror kiadót egyszerre lehet szeretni és haragudni rájuk, mert bár nagyon bátran felvállalták a keleti filmtermés legjavának hazai terjesztését, a minőség és a határidők terén még bőven lenne mit fejlődniük. Az eredetileg még tavaszra ígért fémdobozos, két lemezes exkluzív kiadványaik többszöri csúszás után, végül csak az ősz végére futottak be. És hogy megérték-e a várakozást? Ezt egyrészt megtudhatjuk Ramiz Versus DVD kritikájából, másrészt pedig a tovább gombra való klikkelés után.

 

A szakmát Ausztráliában kitanuló, fiatal japán rendező Ryuhei Kitamura, mielőtt még beleszagolt volna a hollywoodi álomgyár bűzös levegőjébe, két olyan filmet is letett az asztalra, amelyek a szigetországon kívül is nagy sikert arattak, mondhatni kultuszstátuszt értek el. A Versus zombis-jakuzás hentelésén kívül, a csinos pofival megáldott bájos tinisztár Aya Ueto látványos vérontása az Azumi is hatalmas rajongótábort tudhat magáénak világszerte, tehát nálunk is.

 

 

 

 

A film története egyébként ott folytatódik, ahol az első abbamaradt. Már csak egyetlen hadúr van, aki veszélyeztetheti a békét, Sanada, aki a hegyekben állomásozik hadseregével. Azumi és egyetlen még életben maradt társa Nagara feladata, hogy végezzenek vele. Hozzájuk csapódik Kozue (Kuriyama), a fiatal nindzsalány is. Az út során találkoznak egy fiatalokból álló rablóbandával, akiknek vezérében Azumi felismerni véli korábbi társát, Nachi-t. A banda csatlakozik hozzájuk, de az út cseppet sem veszélytelen, ráadásul úgy tűnik, hogy áruló is van közöttük.

A rengeteg kardcsörte mellett azért vannak remek ötletek is, pl. Kozue árulása némileg színesítette a nem túl bonyolult történetet, és a félelmetes szupererejű harcosok is a film értékelhető színfoltjai közé tartoznak. A karakterek fejlődése megtorpant, Azumi már szinte csak másodszereplő, a Nachi hasonmás Ginkaku szerepeltetése pedig teljesen felesleges és értelmetlen. (Mintha kárpótólni akarták volna az előző részből elég hamar kihullott Shun Oguri-t.) A filmet lezáró monumentális összecsapás is kevésbé jelentős, mint az első rész hatalmas rombolással járó ámokfutása, de az út során így is számtalan bunyó van, így pedig annyira nem is érezzük a katartikus csúcsjelenet hiányát. A két film tökéletesen összeilleszthető, így vizsgálva a dolgot pedig egyáltalán nem tűnik rossznak a folytatás. Elődjét semmiben sem múlja felül, de véleményem szerint szégyent sem hoz rá. Aya pedig most is ugyanolyan elbűvölő, és bármikor igent mondanék neki, ha férjül kérne. (Sóhaj!)

 

Na, ébresztő! Nézzük magát a kiadványt, kívülről befelé haladva.

A fémdoboz nagyon szép, de nagyon piros. Egyetlen apró hibán kívül, külsőleg minden rendben van vele, belül két nagyon piros korong vár, alattuk két piros árnyalatú képpel. A pléhbox tehát összességében jól néz ki, de talán valamivel kisebbre is csinálhatták volna, mert így simán elférne még benne akár egy adag sushi, vagy két sonkás szendvics is. (Hozzám a doboz úgy érkezett el, hogy az egyik lemez odabent önálló életet élt, így a szabad mozgásnak köszönhetően nonfiguratív, primitív törzsi jelekre emlékeztető karcolatok jelentek meg a korong nem jó oldalán. Ez nyilván a szállítás bukkanóinak is köszönhető, de valószínűleg a doboz sem ragaszkodott eléggé a lemezekhez.) A kiadó viszont már tényleg örökre elköszönhetne ettől a „japános” betűtípustól, amit már sokadszorra alkalmaz, pedig már elsőre sem volt túl szép.

 

Az első lemezen az egyszerű menü mögött magát a filmet találjuk, 16:9-es képpel, hozzá 4 hangsávot (dd 5.1-es japán és magyar, valamint DTS ES 6.1 discrete japán és magyar) és magyar feliratot választhatunk köretnek. A szinkron nem baj hogy van, érdekességnek jó, de szerintem ne nagyon erőltessük. A szinkronszínészek hangja nem igazán próbál azonosulni a szereppel, néhol hiányzik a dinamika, néhol meg egyenesen túljátsszák. Az egyik jelenetnél pl. Azumi elég halkan, szinte suttogva beszél, Roatis Andrea pedig szinte kiabál. Nem csapnivalóan rossz, de azért kicsit ront az élvezeten. A másik dolog, ami miatt nem ajánlom a szinkront az, hogy magyar hanggal a térhatás sokat veszt az erejéből. Érdemes összehasonlítani a mozgalmasabb jeleneteket a japán sávokkal, érezhető a különbség. Amúgy a DTS és a DD keverése között már nem éreztem jelentős különbségeket, a hangok erőteljesek, rendesen megdolgoztatják a hátsó hangfalakat is, bár az effektek néhol kissé túlvezéreltek. Tehát az eredeti hangsávokért fejsimogatás, a magyar keverésért dádá, de azért összességében egyikkel sincs olyan nagy probléma. A kép szép, semmi szemetszúró hiba, a színek élénkek, pixelesedés alig érzékelhető. Ezen a téren minden nagyon oké.

 

A sokáig csak a titokzatos meglepetés extraként emlegetett bónusz nem más, mint az Azumi első részének 143 perces rendezői változata (a szintén a Black Mirror égisze alatt megjelent film 128 perces), ami tényleg egy remek húzás volt a kiadótól. Kitamura filmjének eredeti, vágatlan verziója valamivel több vért, harcot, és dialógust tartalmaz, az ínyenc rajongók nagy örömére. Az ilyen extrának pedig sokkal több értelme van, mint még egy semmitmondó, egymás ülepét fényesre nyaldosó kisfilmnek, vagy a filmből kivagdosott unalmas képsoroknak. Az ajándék filmhez japán 5.1-es és DTS hangot, valamit természetesen magyar feliratot választhatunk. A mosolytúltengésben szenvedő Aya által levezényelt, közel fél órás Így készült az Azumi 2 szokás szerint megint nem azt mutatja be, hogy hogyan készült a film, hanem sokkal inkább a színészekre és szerepükre koncentrál, de ettől függetlenül is érdekes. Megtudhatjuk belőle például, hogy Aya nagyon kritikus önmagával szemben, és hogy Chiaki-chan annak ellenére, hogy a filmeken többnyire kegyetlen gyilkosokat alakít, a valóságban inkább csak egy aranyos kislány, aki a forgatáson még a kardoktól is félt.

 

Úgy látszik, hogy a Black Mirrornak a kétlemezes kiadások az erőssége. Az Azumi 2 – Szerelem vagy Halál pedig valóban exkluzív kiadás, kívül-belül teljesen rendben van, az árát tökéletesen megéri, és mindössze csak néhány nem túl jelentős hibával bír. Igaz, hogy rengeteget kellett rá várni, de a hosszú várakozás után végül egy olyan Azumi 2-t tehetünk a polcunkra, ami még a többi kiadó előtt is követendő példaként állhat. Ha a kiadó egy kicsit jobban odafigyelne az egylemezes dolgaira is, akkor ők lehetnének a tökéletes kiadó. Még több ázsiai kultfilmet, még több ilyen igényes kiadást! Van bőven miből válogatni.

 

Film: ***

Kép: *****

Hang: ****

Extrák: *****

 

A frissen elkészült Shaw Brothers filmekről ugyan még nem írtunk, de máris itt a hír a következő Black Mirror DVD-ről. A Krrish egy három órás, az európai ízlésnek igen különös indiai szuperhős-történet, romantikus akció-vígjáték-dráma-musical, ha úgy tetszik. A film 1000 darabos, sorszámozott, duplalemezes digipak formában fog megjelenni, tehát egy szűk közönség számára készült, remélhetőleg igényes kiadásról lesz szó. Tervezett megjelenés 2008 március-április körül (de egy kis csúszás senkit sem lepne meg).

Ízelítőnek itt van a filmből az egyik legjobb zenés-táncos jelenet, ez pedig egy másik sokatmondó, rettenetesen szívmelengető jelenet a filmből. Ha még ezek után is érdekel bárkit a film, már csak a szépérzékünk jóleső, perverz piszkálgatása miatt is, szóljatok nyugodtan kommentben, szívesen írok majd kritikát a megjelenésről. (A szerkesztőség nagy része élesen elhatárolódik a bollywoodi filmektől, tulajdonképpen érthető módon, ezért kell egy kis biztatás, hogy megjelenhessen ez a cikk, ha van rá egyáltalán igény. Krrish is special! :D)

Vannak filmek, melyek megjelenésük idején annyira népszerűek, hogy lassanként sokat idézett legendákká válnak, és a címük jó eséllyel még azoknak a későbbi generációknak is ismerős lesz, akiknek az életéből a film talán már kimaradt, hiszen amíg sorra meg nem jelennek dvd-n (amely dicséretes folyamat csak mostanában kezdődött el), csak egy-két tévéadón lehet velük összefutni. Ezen, a magyar filmgyártás szebb korszakában készült „nagy öregek” egy része, ha értékes filmalkotások is, de a mai fiatalokhoz már nehezen tudnak szólni lassú tempójuk vagy ódivatú fogalmazásmódjuk miatt. A Tizedes meg a többiek az ellenpéldák egyike: történelmünk egyik legfurcsább, legvisszásabb korszakában játszódó csavaros története, szellemes párbeszédei, kiváló színészeink által megformált, remekül eltalált szereplői tökéletesen kiállták az idő próbáját.

A második világháború a végéhez közeledik: a németek visszavonulót fújnak, a szovjet sereg pedig diadalmasan masírozik utánuk. Magyarországon az igazi úr mégis csupán a fejetlenség: Budapest már ostrom alatt áll, de a nyilasok még igyekeznek erőszakkal toborozni, a kommunisták reménykednek, hogy tényleg szebb világ köszönt majd ránk, a konzervatív gondolkodású nemzeti érzelműek pedig siratják a hazát. Ilyen komor és bonyolult szituációra lehetne bonyolult történetű, sok szálon futó háborús filmet vagy moralizáló drámát építeni, ehelyett azonban egy mélységei ellenére is könnyed, kalandfilmes elemeket felhasználó komédiát kapunk. Hőseink kisemberek: jellegzetes képviselői egy-egy nézetnek, társadalmi rétegnek, akik csak azt próbálják kitalálni, hogy mit lehet egy ilyen kaotikus, eszeveszett helyzetben tenni, ahol oly könnyű felmorzsolódni az egymással szembenálló erők között. „Átöltözünk, mindig csak átöltözünk!”, panaszkodik például Gálfy Eduárd, Molnár Ferenc tizedes azonban csak legyint. Ő tipikusan az örök túlélő, a ravasz, lelkiismeretét gyakran félretevő, de azért szíve mélyén erkölcsös magyar ember („Hozott szalonnával egérírtást vállal özvegy Varsányiné!”), aki semmilyen politikai irányzatnak nem híve, semmilyen hatalmat nem tisztel, csak egy dologgal törődik: a saját fennmaradásával. (No persze azért összemelegedik a többiekkel, a végén pedig a propagandaízű befejezés során mégis csatlakozik hozzájuk a harcban: „Itt hagynátok az eszeteket?”) De van hithű kommunista is a csapatban, vagy éppen lakáj – az előző rendszer darabkája –, és a sérült orosz katona, Grisa is tovább bonyolítja a helyzetet. Céljuk azonban azonos: a túlélés. A néző pedig belemegy a játékba, cinkosan velük nevet, mert tudja, minden hadsereg és politikai hatalom lóvá lesz itt téve, de ez a kis csapat egyszerű ember élve fog kijönni a játszmából. Igen, filmen még ez is lehetséges…

A Tizedes meg a többiek 1965-ben készült, szó szerinti értelemben vett történelmi hűséget tehát nemigen várhatunk el tőle: a szocializmus erősen rányomta bélyegét a filmre, a politikai tanulságnak egyértelműen le kellett jönnie a nézők számára. Ennek megfelelően a németek legtöbbször a bohócok szerepét töltik be és nevetségesen viselkednek, a nyilasok elvetemültek és érzéketlenek, a szovjetek pedig kellemes, megbízható, egyenes emberek. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem kapunk nagyon is árulkodó történelmi tablót! Egyrészt a fenti sematikusan vázolt jellemek egy pillanatig sem vehetők komolyan (amit egy komédiának nyilván nem lehetett igazán felróni), mindenben ott bújik a finom irónia. Másrészt pedig a jól érezhető „kötelező” propaganda íz (ami nélkül aligha készülhetett volna el a film) legalább annyira sokat mesél a szocialista rendszerről és annak eszközeiről, mint amennyire élvezetes a menekülő németeken való nyílt gúnyolódás, akik az oroszok említésére is azonnal riadót fújnak, de azért a falánk Obersturmführer mindig meg tudja tömni a bendőjét. A film végén a németek elleni különítményhez mégiscsak csatlakozó Molnár tizedes döntését nehéz őszintének hinni, kézenfekvőbb felróni a nevelő szándékú, kötelező szovjetpártiságnak, egyfajta "szélirányba állásnak", hiszen kevéssé illik a főhős jelleméhez az önfeláldozó harc kötelességének érzete. Ha azonban a barátaival tartó, a közösségben védelmet kereső embert szeretnénk látni benne, a "túlélőt", aki egész addig volt, úgy elsőre erőltetettnek tűnő döntése is értelmet nyer a film keretein belül (és persze azon kívül is, az akkori nézők számára, akik tele lehettek kétségekkel és a megszállókkal szembeni ellenséges érzelmekkel, de leginkább valószínűleg csak azt szerették volna, amit Molnár: ha békében élhetik az életüket). Hogyha pedig a rendszert, a hozzáférhető erőforrásokat, eszközöket gátlástalanul saját boldogulására használó, a körülmények miatt azonban erkölcsileg mégis nehezen elítélhető jellemvonására gondolunk, az annál is inkább ismerős lehetett az embereknek a hatvanas évek közepén - és persze utána egyre inkább.

Ötvenhat után minden kicsit ötvenhatról szólt, félig-meddig még ez a '45-ben játszódó furcsa vígjáték is, de észrevéve és kihasználva azt, hogy lassan, óvatosan meg lehet már fogalmazni őszinte véleményeket is (1965-ben jött ki egy másik fontos film, Jancsótól az Így jöttem), nem válik egyoldalúvá (pedig egy komédiától nem is feltétlenül várjuk el az összetettséget és a komolyságot). A film (és a néző) ugyanúgy együttérez Grisával, mint ahogy ránevet a szenvedő, túlcsorduló hazafias érzelmeit marcangoló Gálfy Eduárdra. Forgatott Keleti Márton is igazi propagandaízű filmet (a Tegnapot), amit szintén Dobozy Imre írt, a Tizedes azonban a komédia-jelleg ellenére egy partizánfilmnél sokkal mélyebb alkotás. Sok apróság áll össze egy képpé, első megtekintésre nem is könnyű mindent felfedezni benne, de hát ez (is) az igazán nagy filmek jellegzetessége. Mert minden történelmi mondanivalója és érdekessége ellenére ez legfőképp egy igen szórakoztató alkotás, már csak a kiváló színészgárdának köszönhetően is: Sinkovits Imre,  Darvas Iván, Major Tamás, Márkus László és a többiek tényleg hihetetlen alakításokat nyújtanak.

A kiadásról pontosan ugyanaz mondható el, amit a Talpuk alatt fütyül a szél kapcsán már megírtunk: az angol feliratot (és a régi filmes sorozatot reklámozó "előzetest") leszámítva nincsenek rajta extrák. Igaz ugyan az is, hogy ez nem a Fantasy Film sara: ahogy egy kedves kommentelőnk megírta a fent említett, szintén Fantasy Film kiadású dvd kapcsán, a rendszerváltás előtt forgatott filmek jogaira vonatkozó bonyolult helyzetből a Hunnai Filmstúdió úgy tört ki, hogy harminc régi film jogát eladta az említett kiadónak, extrákkal azonban nem szolgálhatott, mert azok jogai nem náluk, hanem a Nemzeti Film Archívumnál vannak. (A borítókért is külön fizetniük kellett, egyébként pofásak is lettek, nekem nagyon bejön a sorozat kiadásainak egyszerű, de elegáns megjelenése.) Így hát örülhetünk, hogy ezek a filmek egyáltalán megjelentek, és nem kölcsönkért VHS-eken vagy alkalmanként a Filmmúzeumon elcsípve tudjuk megnézni őket, és az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a sorozat egyes darabjaihoz már készültek extrák is (amint némi pénz visszajött a befektetésből). Ettől még persze nem pontozhatjuk feljebb a kiadást, de azért a fentiek tudatában már az a két csillag sem fáj talán annyira.

Értékelés: Film: *****/5, kiadás: **/5.

A halál végletessége kíváncsivá tesz, és mi sem lehetne jobban szenzációhajhász, mint egy film, amely megmutatja végzetünket, több szempontból, több kultúrában, és ráadásul „hamisítatlanul” - magyarul a szart is kipaszírozza ebből a rentábilis témából. Exploitation par excellence: A halál ezer arca című kultikus darab erre tesz kísérletet.

A magyar dvd-kiadás borítóján van csali bőven: „Az eredeti film, amihez hasonlót előtte sosem láttál!” „A világ legszörnyűbb halálnemei egyetlen filmbe sűrítve. A filmtörténet legbotrányosabb alkotása először Magyarországon. Csak erős idegzetűeknek!”

Haggyámá.

  

Egy magas úr lép ki egy tiszta nappali ajtaján, leveti véres kesztyűjét, ruháját; nyugodtan körbenéz, megmossa kezeit. Elmondja nekünk, mikor hal meg az ember. Ha leáll a szíve. „Az egyetlen tény, amit egyikünk sem kerülhet el. Dr. Frances Gross vagyok. Patológusként dolgozom. Az elmúlt húsz év alatt készítettem egy összeállítást a halál számos arcáról. Utazásaim során bejártam az egész világot és olyan helyzetek után kutattam, amelyeknek köze lehet egyetlen közös végzetünkhöz.” A film ezzel az áldoktorral próbál realizmust mímelni, komolyságának, frázisainak a film készültekor sokan bedőltek, ma már csak a legnaívabbak. Impotens és erőtlen vállalkozásnak a darab; kultikus hiánypótló talán, de értéke semmi.

 

A halál ezer arca inkább filmtörténeti kövület, mint kuriózum: a jelenlegi mediális térben, amikor minden elérhető és minden megtapasztalható, egész egyszerűen nincs létjogosultsága. Egy olyan világban, ahol elkészülhet olyan pszeudó-snuff, mint pl. az August Underground Mordrum, a Faces of Death lábjegyzetté degradálódik.

A doktorbácsi narrátorhangja a fülünkbe csimpaszkodik, körbeutazzuk vele a világot, feltárja előttünk az ultimét titkot, de úgy, hogy valójában szart sem tudunk meg a legvégső misztériumról - az ilyen filmekre ez általánosan jellemző: láthatunk majomagy-evést, boncolást, villamosszékes kivégzést, lefejezést és még egy sor másfajta halálnemet. Éppen igénytelensége próbája leplezni áldokumentumfilm voltát, holott a felvett anyag élvezhetetlen, és magunk töltjük ki fantáziánkkal az ellopott képsorokat. Akkor emiatt hatásos mégis a cucc?

 

A DVD menüjében rátalálunk az extrákra: egy Fikció vagy valóság? nevezetű opcióra, egy bizonyos riportra, amit egy Conan Le Cilaire nevű figurával forgattak le, a film "rendezőjével". A riport szörnyű, próbálja a filmet felgyúrni a mára, de erőtlen. A filmet egyébként John Alan Schwartz jegyzi hivatalosan, úgyhogy teljes a káosz. Itt beismerés történik, miszerint tényleg meg volt rendezve pár jelenet (stating the obvious), sőt, mint kiderül, éppen a leghatásosabbak, pl. a "majomcsemege".

Francois Villon érdeme az volt, hogy megfogalmazta: mindenki egyenlő a halál pillanatában; a csöves az éjjeli buszon, a milliomos a Roverében, és Te is. A halál fenyegetésének szenzacionalizmusába beburkolni egy filmet gagyi húzás, bár anyagilag nyilván megérte nekik: a halál titkához nem visz közelebb, sőt, inkább lehangol, az emberi élet pénzreválthatóságának gyarlóságát sulykolja.

A Tűzvonalban nem jó sorozat. Mégis. Van benne valami különös, magyarosch báj, ami szórakoztatóvá teszi. Látszik, hogy az alkotók ismerik valahonnan a műfaji szabályokat, és az amerikai sorozatokon hizlalt nézői elvárásokkal is tisztában vannak, a végeredmény mégis olyan, mintha egyszerre forgattak volna le egy komoly bűnügyi szériát és annak a paródiáját. Az, hogy erre bőven van közönség (átlag 6-700 ezer néző és a rajongókat se feledjük), tökéletes illusztrációjává teszi a szériát a „magyar narancs” effektusnak.

Persze, ami látványosan szar, az még nem feltétlenül szórakoztató. Emlékezzünk kegyelettel ehelyütt azon szerencsétlenekre, akik az RTL Klub legendás Első generációja láttán szenvedtek soha nem múló mentális traumákat. Azzal a mutáns förmedvénnyel szemben a Tűzvonalban aránytévesztései és melléfogásai kifejezetten tolerálhatóak, főképp az életszagú(bb) karakterek és a szerencsésen megválogatott színészgárda miatt. Na jó: azt túlzás lenne állítani, hogy az angyalföldi 8-as körzet figuráit mind a magyar rögvalóból emelték át, de hogy több közük van hozzá, mint a Barátok közt vagy a Jóban-rosszban sohasemvolt műanyag Ikea-birodalmának, az is biztos. Külön kiemelendő a régi nagy öreg, Kálmán bá’ (Hollósi Frigyes alakítja, kiválóan), de a többi közrendőr személyiségét is egy műfaji sorozattól elvárható gondossággal rajzolták meg. A félreértések elkerülése végett: szó sincs valamiféle realizmusról, az anyjával élő rigolyás főhadnagy (Cserna Antal), az önértékelési zavarokkal küzdő, szolgálaton kívül underground színdarabokban játszó rendőrnő (Hábermann Lívia), vagy a nettó seggfej kerületi kapitány (Trokán Péter) pusztán érdekes, jól karikírozható figurák, akikből, ha nem tolnák el közös jeleneteiket állandóan a bohózat irányába, még többet is ki lehetne hozni. A körzeten kívülről érkező szereplők, a kommandósok, a fejesek vagy a rosszarcú bűnözők már sokkal klisé-ízűbbek, de a színészek itt is mentik a menthetőt. (Még szép: Balikótól Jordánig a fél Nemzeti Színház ott van a társulatban.)

A pozitívumokat illetően ne felejtsük el a random-mód felbukkanó, „most sírjak vagy nevessek” típusú beszólásokat, riposztokat és bonmot-kat, amelyek kecsesen ignorálják a 12-es karikát, az itt-ott felreppenő bazdmegekkel egyetemben. (Illusztráció, melyben az egyik szereplő a Kárpát-medence genetikai sokszínűségének okaira világít rá lakonikus tömörséggel: “Ezt az országot Mohács óta 40 évente végigbassza egy idegen hadsereg.”)

Magyar produkció lévén talán nem meglepő, de ezúttal is a történeten vérzik el a vállalkozás. Egy dolog, hogy irreálisan hosszú az expozíció, a negyedik-ötödik részig csak az alapozás folyik, de az eleinte háttérben zajló konspirációk is csak addig tűnnek izgalmasnak, amíg féltávnál hirtelen az összes rejtélyt fel nem fedik az írók. Ugyanígy a főgonosz figurája is érdektelenné válik miután elkezdenek monológokat adni a szájába. (A Tűzvonalban mellesleg megvalósította a régi szittya álmot: világnyelv lett a magyar, hiszen itt még az utolsó szerb bérgyilkos is perfektül keni Kazinczy nyelvét.) A fordulatok eloszlása egyenetlen, ahogy az utolsó hat résztől kezdve az egész évad színvonala is meredeken zuhan a finálé mélypontjáig. A készítőknek persze van mentségük, hiszen Stohl balesete miatt át kellett a hátralévő részeket írni, csak ha ennyire nem megy a gyors munka – márpedig nem megy, mert ettől a ponttól 50%-kal kevesebb a szellemes mondatok száma, és 100%-kal több a logikai következetlenségeké –, akkor miért nem lehetett elhalasztani a forgatást? Hova kellett annyira sietni, hogy megérte az addig – magyar viszonylatban – nézhető sorozatból egy összegányolt bugyutaságot csinálni?

Hogy hasonló szintű amatőrség-e az első évad vége után azonnal (ma este) folytatni a sorozatot, majd elválik, mindenesetre a tény, hogy ezúttal nem kell az expozícióval vesződni és, hogy végig ugyanazok az írók jegyzik az epizódokat, na meg az új szereplők személye (László Zsolt, mint „főgonosz”: hmm) némi bizakodásra adhat okot arra nézve, hogy legalább rosszabb nem lesz a folytatás. Jó lenne most olyan optimista okosságokat írni, hogy hát a Tűzvonalban még nem az igazi, de akár előhírnöke lehet az első valóban színvonalas, irónia nélkül is fogyasztható magyar zsánersorozatnak, ahol nem lehet pénzhiánnyal takarózni, és a „sajátos magyar viszonyok” sem hátrányként, hanem a kreativitást serkentő, kihasználandó előnyként jelentkeznek, de ez csak önáltatás lenne. A Tűzvonalban nem előzmény, csak egy sajátos hungarikum.

Túl bizarr, hogy létezzen, túl ritka, hogy megszűnjön.

Rose Elliot (Irene Miracle) new york-i költőnő szörnyű felfedezést tesz: a hotel, amelyben lakik, egyben a Második Anya, Mater Tenebrarum otthona is. Még mielőtt végső bizonyíték után kezdene kutatni, sejtéséről értesíti Rómában tanuló öccsét, aki azután érkezik csak meg New Yorkba, hogy nővérének nyoma vész (közben barátnőjét, akinek “bűne” csupán annyi, hogy elolvassa a hugica levelét, egy ismeretlen lemészárolja). Marc (Leigh McCloskey) ugyanabban a szállodában száll meg, amelyben korábban testvére lakott, és rövidesen benne is gyökeret ver a gondolat, hogy a vendégek és az igazgatóság egyaránt az életére tör...

Az Inferno esetében a narratív koherencia iránti elvárásunktól nem árt olyan könnyedséggel megszabadulnunk, ahogyan a szél löki be a római zenekonzervatórium óriási ablakait a film elején: a történet itt kifogás csupán; ürügy Argento számára, amely mögé bújva egyre vadabb, veszett módon bevilágított és fényképezett csúcspontok tucatjait halmozhatja gátlástalanul.

Argento operatőrt vált, és sajnos ez nincs a film előnyére: Romano Albani színei fakóbbak, mint Luciano Tovoli technicolor palettája (akivel majd az 1982-es Tenebre-ben dolgozik ismét együtt), és kompozíciói is érőtlenebbek: néha túl szorosak, már-már klausztrofób hatást keltenek, máskor feleslegesen levegősek. A zenei kíséret ugyancsak kevésbé markáns, mint a rendező előző filmjeinél, a Goblin erőszakos, repetitív – bár nagyon hatásos – szinti-gothic rockját Keith Emerson prog-rockja váltja fel.

Az Inferno legelső és egyben leghíresebb jelenete kitűnő példája annak a kevert, jungeánus-freudeánus filozófiának, amely a Három Anya-trilógia első két részét jellemzi. Rose az épület titkának kulcsát annak pincéjében sejti, és szó szerint alámerül a ház víz által elárasztott alsó traktusába. Amellett, hogy a jelenet valami borzasztóan félelmetes (gyerekkori filmes traumáim közül a legemlékezetesebb, és megjegyzendő, hogy second unit directori minőségében a maestro ultimo, Mario Bava jegyzi), jól bemutatja az Inferno ikonografikus összetettségét is: Anna a pokolba merül le, a víz képe pedig természetesen a jungi Nagy Anya-archetípus kivetülése – és mindez Freud Anyaméh-házának mélyén rejtőzködik.

Később Marc is hasonlóképpen jár el, ő a padlódeszkákat szedi fel, hogy a lent titkát felfedezhesse. A testvérpár természetfeletti lényekkel kénytelen megküzdeni az orpheuszi utazás során: Anna már az elején odavész, de Marc eljut az út végére, ahol Mater Tenebrarummal – aki Argento utalásában maga a Halál – csap össze.

A házak, mint megtestesülések: a Suspiria és az Inferno ikonográfiájának ez a lényege, bár a De Quincey által, ópiummámorban kiötlött legendában ilyesmire nincs utalás. Ebből a szempontból az Inferno még több is a Suspiria-nál, Jung elméletét vegyíti el a XIX. századi kábítószeres szerző hallucinációk táplálta fantazmagóriáival, és az egészet pszichedelikus popdesignba csomagolja – utóbbi lényege ráadásul a múlt stílusainak összevegyítése, azoknak a szokottnál grandiózusabb, furcsább leképezése. Így lesz az Inferno-ból utalások és az ezekre az utalásokra adott válaszok reflexív rendszere. Kár, hogy az izgalommal (mert a narratíva abszolúte inkoherens), emlékezetes szinészi játékkal (mert a lead nagyon gyenge) meg hasonló alapapróságokkal kapcsolatos felszínes elvárásaink kielégítetlenek maradnak. Az Infernót legjobb egyfajta nagyköltségvetésű kísérleti filmként nézni, akkor aztán tényleg azt veszed ki belőle, amit belevittél.

Az, hogy mára Argentót horrorfilm-rendezőként skatulyázták be, főleg ennek az 1977-os remekművének köszönhető, addigi legnagyobb sikerének. Bár a Suspiria markánsan különbözik korábbi munkáitól, sok giallós vonást tartalmaz. A giallóktól témaválasztása különbözteti meg: a természetfeletti fekete mágia machinációi a történet katalizátorai; megoldásaiban a mise en scene dominál; Argento az egyes jelenetek hatásosságának érdekében szó szerint lehengerli a nézőt azzal az audiovizuális tombolással, ami a Suspiria lényege. A rendező korábbi filmjeire sem volt éppen jellemző a narratív koherencia, és ebben a munkájában már szinte teljesen lemond arról, hogy bármiféle logikát erőltessen a történés láncszemei közé.

Susy Banyon egy viharos, szörnyű éjszakán érkezik meg a németországi Freiburgba, amelynek világhírű balettanodájában szeretné a táncművészet legmagasabb fokát elsajátítani. Az intézet azonban minden, csak nem marasztaló: az őrült-expresszionista épület tele gonosz tanárokkal és üresfejű, önző tanulókkal, akik közül jó páran életüket vesztik a film másfél órája alatt. Suzy-t nem hagyja nyugodni a hely nyomasztó hangulata és társai eltűnése, magánnyomozásba kezd, amely eredményének nem lenne szabad, hogy értelme legyen ebben a racionális világban: a balett-intézet az emberiség gonosztetteiért felelős Három Anya egyikének, Mater Suspiriorumnak az otthona, akinek titkát lojális boszorkányainak mindenre elszánt csapata őrzi. Suzy a film fináléjában rátalál rejtekhelyükre az épület alatti katakombákban, és megharcol a Sóhajok Anyjával, a több száz éves Helena Marcosszal is: a Tanzakademie tűz és víz jungeánus apokalipszisében pusztul el.

Argento történetvezetése egyenes, ám csak arra szolgál, hogy az érzékeket szó szerint letámadó audiovizuális kakofóniának egyfajta keretet adjon, valamint alapja legyen a film gonosz, illogikus (talán jobb ezt inkább álomszerű logikának nevezni), a mesék kegyetlenségét és naivitását tomboló vérontással ötvöző art neuvea világának. A Suspiria szinte csöpög a fenyegetettség érzésétől, amelyet a narratíva egyes, még visszafogottnak nevezhető fordulatai segítenek életre: a növendékeknek bort szolgálnak fel, amelyről kiderül, hogy vér; a padlás rothadó deszkái közül csontkukacok ezrei potyognak a hallgatók fejére, stb. (Argentónál az ilyesmi visszafogottnak számít!)

Több klasszikus Argento-féle csúcspont is ebben a filmben található meg: az akadémia titkát a világ tudtára adni vágyó vak zongorista halála az egyik legőrültebb és legegyedibben kivitelezett jelenet a horrorfilmek történetében. Egy hatalmas, ókori és modern szobrokkal szegélyezett tágas, városi tér nem jellemző helye az egyébként szűkös, klausztrofóbiát indukáló, sötét lyukakat előnybe helyező műfaj gyilkossági jeleneteinek, ám a karrierjének ezen a pontján mindent megújítani vágyó Argentót ez természetesen nem zavarja. Egy drótkötélre szerelt kamera segítségével tökéletes illúzióját kelti egy, a magasból lecsapó szörnyűségnek (az, hogy a zongorista nyakát végül saját vakvezető kutyája harapja át, már csak az Argentótól megszokott cinikus poén). A kiválóan pozicionált beállítások által sikerül érzékeltetnie egyrészt az áldozat kétségbeesett lelkiállapotát, másrészt a figura furcsa izolációját a nyílt tér közepén.

Az ilyen és ehhez hasonló jelenetek inkább szolgálják a film lázas mise en scene-jének megkonstruálását, mint a történet előbbre vitelét. A mai napig rajongók ezrei tárgyalják a Suspiria bámulatos kép- és színvilágát, valamint a Goblin félelmetes-erőszakos-dallamos gótikus szinti-rock zenéjét, ám hiába vetem ezt papírra: a Suspiriát meg kell tapasztalni! Sosem láttam még olyan filmet, amely az audiovizuális megoldásait ilyen mértékben kihasználta volna a néző – szó szerinti – letámadására. A színek szinte agyonnyomják a szereplőket, mindenütt ott vannak, áradnak és mindent uralnak (a filmről szóló, egyetlen magyar recenzió “otrombának” nevezi őket, bár a szerző eleve “maszturbációs fantáziaként” írja le a filmet). Egyértelmű, hogy Argento itt Mario Bava megoldásait járatja csúcsra: Argento technicolor színsémái sokkal erőszakosabbak és jóval kevésbé cizelláltak Bava hasonló megoldásainál. Argento valami egészen egyedit hoz létre általuk: az átélhető irrealitást, egy lüktető-hisztérikus mesevilág tökéletes illúzióját.

“A strukturalista mese-modell minden lényeges eleme tetten érhető a filmekben: a fő(bb)szereplők a pozitív és a negatív póluson helyezkednek el; olyan elnagyolt karakterek, akiknek egyéni vonásaik nincsenek, ismerős környezetükből kiszakadva, magányosan vágnak neki a világnak, hogy mesehősökhöz méltóan szembenézzenek a Sötét Erővel, és a hátborzongató kalandok, a rejtélyek megoldása után egyetlen túlélőként diadalmaskodjanak felette.” (Hungler Tímea, Filmvilág -- Köszi, Ági! ;)

A Suspiria ötletadója Argento élettársa, Daria Nicolodi volt, akivel a Profondo Rosso forgatásán szerettek egymásba. Nicolodinak gyermekkorában a nagyanyja mesélt egy iskoláról, amelyet boszorkányok felügyeltek, és ezt az alapötletet fejlesztette tovább Argentóval közösen, főleg Thomas DeQuincy Levana and Our Lady of Sorrows című pamfletjéből merítve, amelyben a szerző a világ bajaiért felelős Három Anya ötletét dolgozza fel. Mater Suspiriorum (a Sóhajok Anyja), Mater Tenebrarum (a Sötétség Anyja) és Mater Lachrymarum (a Könnyek Anyja) annyira megtetszettek Argentónak, hogy az emberiség e három főellenségének krónikáját a trilógia második részében, az Inferno-ban is folytatta, abban a filmben, amelyből még a Suspiria “meselogikája” is hiányzik.

Mivel a bosszúfilmek szinte kivétel nélkül ugyanarra a sémára épülnek, így aztán a számtalan hasonló alkotás közül csak azok tudnak kitűnni, amelyek a lehető legtöbb újszerű elemet képesek ráerőltetni a már ezerszer látott témára. A Death Sentence nem tud felmutatni semmi olyat, amit még ne láttunk volna, kivéve talán a megszámlálhatatlanul sok ostoba hibát, és következetlenséget. De azért nem teljesen reménytelen.

James Wan engem már a Fűrésszel sem igazán nyűgözött le, de a Death Sentence rendezését szerintem kimondottan hiba volt rábízni, mert láthatólag nem tudott vele mit kezdeni. Azzal, hogy nagyobb hangsúlyt fektetett a drámára, megmentette ugyan a filmet az agyatlan akciófilmmé silányodástól, de a végeredmény még így sem túl meggyőző. A film alapjául Brian Garfield 1975-ben megjelent, azonos című könyve szolgált, mely az író egy korábbi bestsellerének, a Death Wish-nek a folytatása. (A Death Wish-ből készült a nálunk is jól ismert 74-es Charles Bronson film.) A forgatókönyv állítólag köszönőviszonyban sincs az eredeti művel, és szerintem ez volt itt az egyik legnagyobb hiba.

Az alaphelyzet ismerős: Nick Hume (Kevin Bacon) tökéletes életet él, a tökéletes családjával. Idősebb kamaszfiával Brendan-nel éppen hazafele tartanak a srác hokimeccséről, amikor megállnak tankolni egy isten háta mögötti benzinkútnál. Ekkor egy álarcot viselő banda rohanja le a kutat, majd miután végeztek a fegyvere után nyúló kutassal, az egyik álarcos elvágja Brendan torkát is. Nick nekiesik a támadónak, és dulakodás közben sikerül letépnie a maszkot a fiatal bandatagról, aki ezután elmenekül a helyszínről. Brendan később meghal a kórházban. A szembesítésen az apa felismeri fia gyilkosát, de a tárgyaláson már érdekes módon azt állítja, hogy nem látta tisztán gyilkost, így a gyanúsítottat végül kénytelenek elengedni. Nick nem véletlenül nem tanúskodott: elhatározta, hogy saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Csak ekkor még nem is sejti, hogy ezzel a többi családtagját is veszélybe sodorja.

A sztori nem éppen eredeti, de ez még csak a kisebb baj. A dolog ott hasalt el végképp, hogy ezt nem is próbálták meg elfedni, vagy feljavítani. A kiszámítható és sablonos történetet ráadásul ordas bakik, összecsapott karakterek, valamint utóbbiak néhol már fájdalmasan ésszerűtlen viselkedése húzza le még jobban a középszerűség mocsarába.

Már maga a főszereplő is erősen ingatag lábakon áll. A bosszúálló apa olyan gyorsan váltogat az akcióhős, és a tettei következményeire újra és újra rádöbbenő, kissé idegroncs családfő szerepe között, hogy már azt is hihetnénk, hogy nem is a bosszú vezérli, hanem valami eszelős sorozatgyilkossal van dolgunk. (Pl. hősünk a nagy leszámolás előtt még könyvből tanulja a fegyverhasználatot, és úgy ügyetlenkedik, mint aki még játék pisztolyt sem fogott soha a kezében, majd nem sokkal utána már igazi fegyver-expertként szórja az ólmot, mint valami ex-kommandós.) Ez a kettősség pedig nagyon hiteltelen. Nick viselkedése néhol abszolút megmagyarázhatatlan, és bár a sok illogikus lépésre eleinte még felmentést adhatna a gyász és a fájdalom okozta zavartság, de sajnos még ez utóbbiakat sem nagyon tudjuk elhinni neki. Ezekről igazából nem is Bacon tehet (az ő képességeivel azért már tisztában vagyunk), hanem maga a karakter az, ami ennyire kidolgozatlan, és ez sajnos nem engedi rendesen kibontakozni. Az igazat megvallva, Bacon még így is a lehető legtöbbet hozta ki belőle.

A fia meggyilkolásáért felelős banda viszont már önmagában is egy vicc. Ők is csak egy a filmekben már sokat látott jellegzetes, agyontetovált macsó csürhe, akik többnyire gondolkodás nélkül, vadállatiasan cselekszenek, az ő viselkedésük is gyakran már-már fájdalmasan ostoba (SPOILER: itt gondolok például a forgalmas, nyílt utcán való ész nélküli lövöldözésre, illetve a film talán legkínosabb bakijára, amikor hősünket egyetlen, láthatóan nem halálos lövés után maguk mögött hagyják, abban a tudatban, hogy az illető meghalt. SPOILER VÉGE) Ennek megfelelően a Garrett Hedlund (Eragon) vezette társaság színészi játéka nem is kívánt többet a gonoszul nézésen és a hangos káromkodáson kívül. Érdektelen figurák, amolyan a raktárból előszedett, többször használatos papírmasé rosszfiúk. Természetesen a rendőrség is jelen van a történetben, csak azt tudnám, hogy minek? A nyomozónő (Aisha Tyler) mást se csinál, mint szigorúan okítja Nick-et, és folyamatosan óvva inti attól, hogy saját háborúba kezdjen. De ezen kívül a zsaruk az ég egy adta világon semmit sem csinálnak, se a banda, sem pedig Nick megállítására. És nem azért, mert a törvény megköti a kezüket, hanem csak egyszerűen kispórolták őket a forgatókönyvből. Aki említésre méltó, az a fegyverdílert alakító John Goodman. Rövid jelenléte ellenére is ő a film legjobb, legizgalmasabb figurája, bár karaktere szerintem egy alaposan kihagyott ziccer.

Na, de azért nem ennyire elkeserítő a helyzet, a filmben vannak jól sikerült dolgok is. Az akciójelenetek például elég pofásak (még ha nem is túl reálisak), még néhány tetszetős testroncsolást is láthatunk (a CGI vér teljesen felesleges volt), és a film végén látható Taxisofőr hommage is nagyon bejött, de amit mindenképpen kiemelnék, az a kiváló operatőri munka. John R. Leonetti a film során végig nagyon hangulatos beállításokkal dolgozik, de a parkolóházas jelenetben látható, 2 perces vágatlan snittje igazán elismerésre méltó munka. Nálam ez sokat javított a film élvezhetőségén.

Osztok-szorzok, és jóindulattal végül kihozom közepesre, elvégre nem rég múlt karácsony, és ilyenkor leolvad a jég az ember szívéről. Mert a számtalan idegesítő marhaságoktól eltekintve ez azért nem egy nézhetetlen film, van hangulata is, de hiányzik az a mélysége, ami elfedhette volna a rengeteg kisebb-nagyobb hibát. Továbbra is azt állítom, hogy egy tapasztaltabb rendezővel sokkal emészthetőbb alkotás is születhetett volna, de így a Death Sentence hamar el fog tűnni a süllyesztőben. Addig viszont egy próbát azért mindenképpen megér, de túl sokat ne várjunk tőle, és készüljünk fel a gyakori hajtépkedésre is.

Hogy egy adaptációnak mennyire kell hűnek lennie a forrásműhöz, azon nem érdemes hajba kapni, mégis megfontolásra méltó, hogy egy történet az aktualizáló átértelmezések milyen mérvű abúzusának tehető ki úgy, hogy annak látványos és innovatív hatáselemei persze lenyúlatnak? Mert el kell döntenünk, hogy az eredetiség krokodilkönnyektől sóvirágos emlékművénél szipogunk hosszasan, vagy – amennyiben arra érdemesek – elfogadjuk a parafrázisok létjogosultságát.

Készítői oldalról a szuverenitás sosem kérdés, inkább a haszonelv és a jog dominál. A plágium és/vagy a szüzsén tett duhaj erőszak gyanúja könnyedén elhessegethető például a címmel eszközölt, gyermeteg játékkal. Richard Matheson inverz vámpíros(-zombis) novellája, az I Am Legend először The Last Man on Earth (1964) néven került vászonra, majd az irodalmi találékonyság humán csúcsteljesítményének ragyogó megnyilvánulásaként Omega emberre (The Omega Man) keresztelve élte meg következő celluloid reinkarnációját. Előbbi tulajdonképpen szolgai átirat, mely – sajnos – pont a könyv címadó zárlatát írja felül. A fokhagymáival szorgosan hadonászó Vincent Price fémjelezte film ezért sokáig egész szórakoztató lehetne (a járvány, a bizalmatlanság és a fenyegetettség fokozatos megjelenítése jól kidolgozott narratív pályákon halad), ha a korabeli teatralitás és az alacsony költségvetés (a híradókban szok lenni ennyi félalakos, statikus szűkszekond) nem tenne be a mai igényeknek. 1971-es keltezésű, Charlton Heston címszereplésével invitáló Omega ember Matheson vámpírvadászához hűen ugyan tökös-közönyös mesterlövészként jeleníti meg fajunk utolsó képviselőjét, ám a film - szándékolt félelmetesség helyett egyenesen a komikum érzetével kedvtelenítő, napszemüvegben masírozó - luddita szektája (azok a kontaktlencsék, te jószagú szent szar!) a hangulatot, a szép lassan mindenűvé beszivárgó heroizmus pedig az eredeti által közölni kívántakat kasztrálja kíméletlenül.

Ha felrémlett Mr. Heston a természetesség legszemérmesebb illúziójával sem flörtölő, megfeszített krisztusi pózba történő, záróképi behajtogatása, a karácsonyról megmaradt, fordított keresztben magad elé tartott bejgliket ne engedd le, Robert Neville (Will Smith) ugyanis a könyvben foglaltak hasonló szemenhugyozásával megy mennybe. Francis Lawrence megaprodukciója, a Legenda vagyok elődeihez méltóan tesz Matheson önnön hiú perspektívánk esendőségére rávilágító meséjére, miközben a globális járványt, a magára maradt hőst, és annak degenerált zombikká mutálódott ellenségeit minimális korrekciók kíséretében hasznosította. A vírus ezúttal rákellenes gyógyszer mellékhatásaként kap lábra (Don’t play God! – rivall nézőjére a didaxis), az immúnis Neville doktor pedig a világégés után kérlelhetetlenül ráomló, irdatlan magányában keresi-kutatja a szérumot, mely talán visszafordítja a visszafordíthatatlant.

Will Smitht, mint a szolid őrület peremén vakcina után kutató orvost elfogadni nem is teljesíthetetlen nézői próbatétel, az első félidőben Neville one-man-showja a természet által birtokba vett New York kihalt, gazos utcáin érzékletesebb, mint amennyire unalmas. Neville vadászik, próbababákkal társalog, kutyát mos, házimozizik, míg a pincei laborban oltogatja a patkányokat, hátha az egyiken a betegség gyógyíthatóságának vitathatatlan jegyei jelentkeznek. De: nem. Napnyugtát követően bezárkózik ingatlanjának vastagon páncélozott falai, és interpretáló flasbackekként szolgáló emlékei közé. Mert hisz az éjjel a fényérzékeny zombik, vagy mik napszaka. Amíg a nap fel nem jön, övék a város.

Első felbukkanásuk kellőképpen hatásos, azonban hiába írta már meg mindenki, nekem is kutya kötelességem kitérni a fölöslegesen animált humanoidok kidolgozatlanságára. Az még érthető, hogy az oroszlán és a szarvas párviadalát a zöldek pavlovi óbégatásának elkerülése végett célszerű computer grafikával megvalósítani, de pusztán a szörnyek atletikusabb mozgása és torzabb fiziognómiája miatt erre a technikára hagyatkozni csak és kizárólag akkor vezet kívánatos eredményre, ha a felhasználtnál hozzávetőlegesen tizennégyszer (kiszámoltam!) több energiát és igényességet vetnek be. Mindemellett Neville és veszett ellenfeleinek szembenállása alapvetően zsigeri, illetve magasztos szándékok okfolyománya (őket az éhség hajtja, Neville pedig nem kedvtelésből vadászik rájuk) ennek köszönhetően a novella zavarba ejtő morális kérdésfeltevése élét vesztett, pepita konfrontációként ölt testet, és a forgatókönyv is kínosan ügyel a boldog lezártságra.

A Legenda vagyok posztapokaliptikus atmoszférája nem annyira a lassan teret nyerő, horrorelemekben bővelkedő, akciódús koreográfia, hanem a gyenge kivitel, a triviális érdekellentétekre építkező, jól nevelt cselekmény és a mainstream pátosz szelepein iramlik ki. De akkor most Will Smith világmegmentése jobb, vagy rosszabb, merészebben hű, vagy simulékonyabb filmi átirata Matheson regényének, mint két bátyja? Nem kurva mindegy, ha majdnem 80 milliós nyitó hétvégével debütált?

 

Mostantól a jobboldali sávból (lásd lejjebb) elérhetőek lesznek a szerkesztőség tagjainak film-, tv-, komputer ill. konzoljáték-naplói (egyelőre csak az enyém), amelyek szimpla értékelő listák minden olyasmiről, amit megnézünk, pc-n vagy konzolon nyomunk, stb.

A dolognak igazi tartalmi értéke nincsen, ugyanakkor van tájékoztató jellege, és ha az olvasók igényt tartanak rá, ezekből a listákból kiválaszthatják, miről írjunk részletesebben.

Megmondjuk, mi volt a legjobb idén, mert mi értünk hozzá a legjobban
Chavez képregénylistája:

2007-ben igazán nem volt okunk a panaszra, az elmúlt évekhez képest jelentősen nőtt a választék. Bővült a szuperhős képregények kínálata, az új shonen (fiatal fiúknak szóló) és shojo (fiatal lányoknak való) sorozatok mellett megjelentek az első seinen (felnőtteknek szánt) mangák, európai és magyar alkotásokban sem szenvedtünk hiányt, és idén végre már a szakirodalom is megtalálható volt a palettán. A következő 10-es lista teljesen szubjektív, így csak a saját érdeklődési körömbe tartozó kiadványokat tartalmazza.

1. HÓDÍTÓK VÉGZETE
A fantasy-re felesküdött Deltavision kiadó, eredetileg csak könyvekkel foglalkozott, de pár éve már képregény kiadással is próbálkozik, bár eddig többnyire csak mérsékelt sikerű, többnyire a fantasy rajongók figyelmére számító kiadványokat kínált. A listám élén szereplő mű szintén a fantasztikus történetek szerelmeseinek szól elsősorban, de a Hódítók Végzete című nagyméretű fekete-fehér albumba belelapozva, minden képregény rajongó nyálelválasztása beindul. 196 oldalon keresztül, gyönyörű, nagyon aprólékosan kidolgozott művészeti alkotásokat kapunk, amelyek 3 lenyűgöző hősi eposzt keltenek életre. A Hódítók Végzete egy hamisítatlan európai ízű képregény, amely lenyűgöző rajzaival, és nagyszabású történeteivel a képregény gyűjteményünk egyik legszebb éke lehet. Ismerve a kiadó jövő évi terveit, úgy tűnik, hogy ezt még lehet tovább fokozni is. Kötelező vétel!

Kritika később.

2. 300
Tavasztól már Frank Miller másik főművét is olvashatjuk magyarul. A Képes Kiadó a hazai megjelenést a magyarországi filmpremierre időzítette, és bár a keménytáblás, szép kiállású albumnak rendesen megkérik az árát, az minden egyes fillért megér. A thermopülai csata képregényes újraértelmezése hatalmas, gyönyörűen megkomponált színes képeken át közvetítve jut el hozzánk, mindez Frank Miller összetéveszthetetlen stílusában. Alapmű.

3. TŰZHARCOS ÉS A SÖTÉTSÉG MÉLYÉN
A Képes Kiadótól már megszokhattuk, hogy (többnyire) csak igényes dologhoz adják a nevüket. A Tűzharcos És A Sötétség Mélyén a kiadó első próbálkozása az egyre népszerűbbé váló mangákkal, ehhez pedig sikerült egy kiváló művet találniuk, majd tálalniuk. Takizawa Seiho két hosszabb és egy rövidebb története a szerző tetszetős rajzaival kiegészülve, mindenki számára ajánlott olvasmány. Háborús környezet, UFO-k, tankok, és egy klasszikus történet feldolgozása az itthon megjelent első seinen manga lapjain.

4. ÉLNI
Természetesen a Mangafan kiadó is bepróbálkozott a seinen mangával, és nekik is sikerült egyből 10-est lőniük. Takahashi Tsutomu klasszikus egykötetes mangája remek rajzaival és izgalmas történetével kiválóan alkalmas a távolkeleti képregények nagy szemű lolitáitól rettegő laikusok megtérítésére. Az Élni egy nagyon addiktív mű, amit szinte lehetetlen nem egyszerre kiolvasni, ráadásul mindezt egy igazán kedvező árért cserébe tehetjük meg. Ezekután kíváncsian várom a Mangafan további felnőtt mangáit is.

5. VERTIGO 4
A Vertigo antológia egy igazán bátor vállalkozásnak tekinthető, mivel a hazai képregényolvasó tábor nagyobb része főleg a jelmezes szuperhősökre vevő. A felnőttesebb tartalommal bíró sorozatok három legismertebbjének egy-egy epizódját magába foglaló válogatás, az igencsak izgalmas negyedik kötettel le is vonult a színről. A Kingpin kiadó tervei szerint, a címek külön kötetekben jelennének meg majd a jövőben, bár ehhez elsősorban az is szükségeltetik, hogy az eddig kiadott Vertigo antológiák anyagilag megtérüljenek. Szóval, ha akartok még Prédikátort és Y, az Utolsó Férfit, akkor vegyetek Vertigo-t.

6. NAPIRAJZ
Merényi Dániel alias Grafitember interneten publikált stripjei már bőven megérettek arra, hogy kétévadnyit belőlük kötetbe foglaljanak, és megjelentessék végre papírformátumban is. A képregényrajongókat alaposan megosztó alkotások a humor egy olyan szegmensét képviselik, amelyre talán nem mindenki nyitott, de az biztos, hogy a Napirajz sikere nem véletlen. A már a blogon is kultikussá vált képsorok a Titkos Fiók kiadó jóvoltából egy izmos, több mint 300 oldalas könyvbe foglaltattak, hogy minden offline Tibor is magáévá tehesse. Ki merem jelenteni, hogy magyar kultképregény született, de ha csak a kifinomult, szolid humort kedveled, akkor kerüld el messzire.

7. A KÉPREGÉNY FELFEDEZÉSE
Scott Mccloud maga is képregényrajzoló, így mi sem természetesebb, hogy a képregények történelmét, fejlődését, típusait, valamint azok felépítését és működését taglaló művét is rajzolt képek formájában prezentálja. A képregények bibliájának is tekinthető vaskos szakirodalomnak minden képregényrajongó polcán ott a helye, ugyanakkor bátran merném ajánlani a képzőművészetek bármely ága iránt érdeklődők számára is. A Képregény Felfedezését a Nyitott Könyvműhely Kiadónak köszönhetjük, akik a 2008-as esztendőre is készülnek egy hasonló volumenű dologgal. Ámen.

8. BATMAN - PRÉDA
A Képes Kiadó folytatta a Batman történetek közlését is. Az ősszel megjelent Préda 120 oldala ezúttal is egy fordulatokban gazdag, sötét hangulatú sztorit rejt, mindezt a kiadótól már megszokott magas minőségben. A képregény írója a Batman történetekben már járatos Doug Moench, kiváló rajzait a magyar származású Paul Gulacy követte el. Aki a három részletben közölt Hush-t szerette, az cserkéssze be a Prédát is.

Kritika később.

9. STAR WARS – JEDI HISTÓRIÁK - A SITHEK ARANYKORA
A hazai Star Wars képregénysorozat 10. születésnapja pont egybeesett a Csillagok Háborúja bemutatásának 30. évfordulójával, e kettős ünnep mellett pedig már a sorozat hazai kiadója sem mehetett el szó nélkül, ezért erre az alkalomra egy különleges ajándékkal készültek meglepni a rajongókat. Az 5000 évvel a klasszikus trilógia előtt játszódó történet, igényes kivitelben, fényes papíron és igazán baráti áron került az újságosok polcaira. Mindez igencsak dicséretes vállalkozás volt, pláne ha figyelembe vesszük, hogy a magyar Star Wars képregénysorozat minősége leginkább az összevízfestékezett WC papírhoz hasonlítható. A kísérlet sajnos be is bukott, így a történet folytatása már (az ígéretek ellenére) nem különszámként jelenik meg, hanem a kéthavi lapban folytatásonként. Nagy kár érte.

10. SIN CITY 3
A Fumax-tól idén is kaptunk egy Sin City kötetet, sorrendben a harmadikat, ami gyakorlatilag nem más, mint a Rodriguez film egyik epizódjának storyboardja. Na jó, ez nem komoly, mert Frank Miller rajzait nézegetve, és szövegeit olvasgatva talán még a mozgóképnél is ütősebb élményben lehet részünk. Ha még nem láttuk volna a filmet, akkor azért, ha meg már igen, akkor pedig azért kötelező a cucc beszerezése. Meg hát Miller nem csak sörben jó.

Köbli Norbi filmes listája:

2007 legjobb amerikai filmjei*

A forrás (The Fountain, r. Darren Aronofsky)
Híd Terabithia földjére (Bridge to Terabithia, r. Csupó Gábor)
Superbad (Superbad, r. Greg Mottola)
A Bourne-ultimátum (The Bourne Ultimatum, r. Paul Greengrass)
Véres gyémánt (Blood Diamond, r. Ed Zwick)
Az elhagyott szoba (Vacancy, r. Antal Nimród)
Felforgatókönyv (Stanger Than Fiction, r. Marc Forster)
Felkoppintva (Knocked Up, r. Judd Apatow)
Az utolsó jelentés (Breach, r. Billy Ray)
Nehéz idők (Harsh Times, r. David Ayer)

2007 legrosszabb amerikai filmjei*

Halloween (Halloween, r. Rob Zombie)
Átok 2. (The Grudge 2, r. Takashi Shimizu)
A Barbár – Legenda a szellemharcosról (Pathfinder, r. Marcus Nispel)
Férjhez mész, mert azt mondtam (Because I Said So, r. Michael Lehmann)
Vadidegen (Perfect Stranger, r. James Foley)
Fekete Dália (The Black Dahlia, r. Brian De Palma)
A másik én (The Brave One, r. Neil Jordan)
Az invázió (The Invasion, r. Oliver Hirschbiegel)
Faterok motoron (Wild Hogs, r. Walt Becker)
Ébredő sötétség (The Seeker: Dark is Rising, r. David L. Cunningham)

* 2007-ben Magyarországon, moziban vagy DVD-n bemutatott amerikai filmek.

Linkovic Csumoszky játéklistája:

10. CLIVE BARKER'S JERICHO (PC, X360, PS3)
Jobban nem is indulhatott volna: a marketing nem túl tolakodóan, ügyesen operált (a rejtélyes youtube-os áldoksiktól a titokzatos website-ig), a teaser videók stílusosan kimunkált horrorról árulkodtak, s a demótól végképp mindenki maga alá csinált (még ha nem is a félelemtől), ám a végeredmény kétségbeejtő lett. Az atmoszféra oké, hogy szándékosan nyomasztó, no de annyira, hogy a játékot is utáljam? Ilyen sivár látvánnyal a Blair Witch Project 2 óta nem találkoztam, az ergya pályadizájn pedig megadta a játéknak a kegyelemdöfést: a játékmenet olyan monoton, hogy az embernek a feje is belefájdul. Dacára az ügyesen kidolgozott részleteknek, a hangulatos menünek, a remek zenének és az ijesztő hangoknak, minden hiába. Ugyanis a Jericho élvezhetetlen játék, az év legnagyobb csalódása.

9. ASSASSIN'S CREED (PC, X360, PS3)
A PC-sek még mindig várják, de konzolra két hónapja kijött már az év egyik legjobban várt játéka, az Assassin's Creed. A némi sci-fi katyvasszal felhigított történet gyakorlatilag egy frankó középkori szimulátort szült, ahol korhű városok hajszálpontosan leképzett másaiban rohangászhatunk third person nézetben. A grafika gyönyörű, a perspektívák szédítőek, a főszereplő akrobatikus mutatványaival meg még perzsia hercegét is lealázza... de ennyi. Ez egy gyönyörű, ám frankón unalmas történelmi szimulátor - az év másik nagy csalódása.

8. OVERLORD (PC, X360)
Dungeon Keeper nyomdokait követő gonoszkodós istenjáték, látványosan konzolra fejlesztve. A PC port sajnos minden konzolátirat gyerekbetegségétől szenved, beleértve a kényelmetlen irányítást és a sokszor indokolatlan 3rd person nézetet. Az Overlord korántsem szólt akkorát, mint vártuk: szép és humoros, de monoton és nem elég gonosz.

7. TEAM FORTRESS 2 (PC, X360, PS3)
A csapatalapú hentelés legújabb ásza rajzfilmszerű grafikával, humoros gegekkel és kiegyensúlyozott játékmenettel, csak baromira híján van a gyári mappáknak. Reméljük ezt a lelkes pályagyártók pótolni fogják.

6. HALF-LIFE 2 EPISODE TWO (PC, X360, PS3)
Ugyan jobb, mint az előző, de ez továbbra is csak rutinmunka. Az unalomig ismert pályastruktúrát a Valve a kisujjából kirázza, ehhez képest viszont ijesztően sokáig pepecsel egy-egy résszel. A legnagyobb probléma az, hogy az epizódikus tartalom egyre céltalanabb - pedig az EP2 nem rossz játék, csak felesleges.

5. CALL OF DUTY 4 MODERN WARFARE (PC, X360, PS3)
Remélem már mindenkinek csömöre van a második világháborús játékoktól. Az Infinity Ward is így gondolta, s haldokló szériájának modern hadszíntereken adott vérátömlesztést. Nagyon vártuk, bár kisebb csalódás, hogy az egyszemélyes kampány piszkosul rövid (ez az új trend?), s valódi first person shooter helyett inkább egy árkádjátékhoz hasonlít.

4. HALO 3 (X360)
Nagyobb, hosszabb és vágatlan - nagyjából ennyivel leírható Master Chief kalandjainak befejező epizódja. A játék semmi lényegi újitást nem hozott, csak a szokásos Halo-élményt: ujjgyakorlat a Bungie-tól. Ráncfelvarráson csak a grafika és a multiplayer esett át, de éppen utóbbi miatt imádják tízezrek a Halo sorozatot - joggal. Hogy az eposz ezzel véget ért volna? Kötve hiszem.

3. PORTAL (PC, X360, PS3)
A játékosok mostanában nincsenek elkényeztetve, már ami a ténylegesen úttörő, előremutató játékstílusokat illeti. Ám az űr betöltésére az Orange Box bónuszaként debütáló Portal-nak minden esélye megvolt, idegesítő rövidsége miatt azonban "csak" egy üdítő színfolt lett a belsőnézetes akciójátékok palettáján.

2. CRYSIS (PC)
Idén minden pécés a Crysis-ra készült, a játékőrültek a teljes konfigot beújították, ám a fotorealisztikus dzsungelharc még a csúcskategóriás gépekben is kiakasztotta a barométert. Az ámulatba ejtő grafika kicsit háttérbe is szorította a történetet, ennek ellenére a Crysis nem csak egy felvágós techdemó. A kötetlen játékmenet és az óriási terek számtalan lehetőséget adnak a játékos kezébe, az okos AI és a gazdag pályadizájn pedig új távlatokat nyitott a lövöldözős játékok szférájában.

1. BIOSHOCK (PC, X360)
Csúcsra szöktetett elvárások és turbó fokozatra kapcsolt marketing előzte meg a Bioshock megjelenését, s a fejlesztőgárda vállára ezzel óriási felelősség nehezedett. A karmesteri pódiumról az a Ken Levine dirigált, aki a System Shock 2-vel örökre bevéste nevét a techno-horror nagykönyvébe. A Bioshock az előd által kitaposott ösvényt követi, egy fikarcnyit sem engedve annak színvonalából, ám a műfaji forradalom ezúttal elmaradt. Nem mintha ez bárkit érdekelne, hiszen a Bioshock személyében a pszichotikus horrorok új királyát üdvözölhetjük.

Bajtai András filmes listája

5. TEJÚT (Tejút, r.: Fliegauf Benedek, 2007)
Flieaguf számomra a legjobb fiatal magyar filmrendező, a Rengeteg és a Dealer után új „ambient-filmje”, a Tejút (komoly fesztiválsikerek után) szintén nem okozott itthon sem csalódást. A Tejútról Pilinszky János egyik kései versének részlete jut eszembe: „Akár egy kivilágított / vesztőhely, leszorított tarkó, / oly szép és idegen a látvány.” Fliegauf filmje, ahogyan a fiatal rendező sajátos műfajmegjelölése ígéri, tényleg nem pörög, ám ez kit érdekel, mert a Tejút olyan, mintha egy fegyelmezett és visszafogott képeskönyv fejezeteit néznénk hosszan-hosszan bámulva, belefeledkezve az „idegen” és „szép” látványba, míg el nem sodródunk magunk is a fehér űrben.

4. 13 (13 Tzameti, r.: Géla Babluani, 2005)
Nem véletlenül emlegették a korai rideg és metsző Polanskit e film kapcsán, a 13 szerintem is az utóbbi évek egyik legjobb thrillere, amely valóban Polanski profizmusát idézi; kristálytiszta és hidegvérű alkotás, amely leginkább a középső fél órában látható öngyilkosság-a-négyzeten-típusú oroszrulett-bajnokság miatt került ide a listára, de a felvezetés és a levezetés is legalább ennyire sikerült, még akkor is, ha baromira kiábrándító. Brad Pitt már le is csapott a filmre, hamarosan tehát érkezik majd az amerikai remake, fúj.

3. 300 (300, r.: Zack Snyder, 2006)
A látvány, a látvány! Mi mást lehetne tenni, mint leborulni előtte és betelni vele újra meg újra!?

2 A ZODIÁKUS (Zodiac, r.: David Fincher, 2007)
Mivel imádom a hetvenes évek filmjeit, nem volt kérdéses, hogy Fincher új filmjét is szeretni fogom. A zodiákus egyszerre kiváló hangulatfilm, a fenyegetettség trükkösen jelenvaló, én mindvégig azt éreztem, hogy a gyilkos bárhol, bármelyik pillanatban felbukkanhatna és lecsaphatna. Nem beszélve arról, hogy a rejtélyekért is megőrülök, és az, hogy nem kapták el a fickót, csak még élénkebbé teszi a filmet. Számomra nagy öröm és élmény volt elveszni a részletek, elméletek, nyomok és konspirációk kacskaringós útvesztőjében. Fincher tökéletesen demitologizálta az ismeretlen elkövető alakját, amely lehet, hogy sokaknak nem tetszett, de a biblikus Hetedik után szerintem kifejezetten ügyes húzás volt.

1. NAPFÉNY (Sunshine, r.: Danny Boyle, 2007)
Danny Boyle komor és rideg scifijét lehetetlen volt nem imádnom, annak ellenére, hogy nem igazán vagyok a műfaj nagy rajongója, de mit lehet tenni, ha az angol rendező tényleg a legjobbaktól tanult, a Nap vakító és őrjítő fénye mögött mindvégig ott lebeg Stanley Kubrick mesterien elegáns vizuális szuggesztivitása (2001: Űrodüsszeia) illetve Ridley Scott kérlelhetetlen cinizmusa és precízen visszafogott kegyetlensége (Alien). Boyle tehát jól döntött, elhagyta a műfaj bárgyú és röhejes meseszerűségét, de a klausztrofób hangulatot és a magával ragadó látványvilágot megtartotta, miközben mértani pontossággal adagolja az egyre nyomasztóbb fordulatokat, a recept pedig bevált: a Sunshine-t még a szükséges klisék felhasználása sem tette tönkre. Ki kell még külön emelnem a soundtracket, ami a mai napig nem jelent meg, pedig nagyon sokat ad a filmhez, az Underworld és John Murphy jegyezte filmzene durván karcos zajait és patetikus dallamait egyaránt nehéz elfelejteni. (Lásd addig is az Underworld Oblivion With Bells című albumáról a To Heal című szerzeményt.)

Bajtai András sorozatlistája

5. DEXTER - 2. évad
Ezt a sorozatot már jól körbejártuk itt a blogon, az első és második évadot is külön-külön, amelyek közül nekem sokkal jobban tetszett az első, de azért a második évad is megérdemli, hogy itt legyen, főleg a második fele miatt, és még azért is, mert remélem, hogy a harmadik évadban majd megint helyreállnak a másodikban kisiklatott dolgok, és Dexter ott folytatja a munkát, ahol abbahagyta.

Kritika az első évadról / a második évadról

4. A SZÖKÉS - 3. évad
Habár csak nyolc epizód ment le eddig belőle a sztrájk miatt, azt azért kijelenthetjük, hogy a készítők tartják a megszokott színvonalat, sok-sok fordulat, váratlan meglepetés, titkok, és izgalom, idegölő suspense, amiben ez a széria mindig is kiváló volt. Az új helyszín nekem amúgy is különösen tetszik, meg mindig is szerettem a sittes-dolgokat, és a töltények még nem fogytak el, tehát nem vaktöltényeket puffogtatnak, remélem, hogy mindez kitart majd az évad végéig.

3. TELL ME YOU LOVE ME - 1. évad
Az HBO párkapcsolati drámasorozata nekem tuti befutó, miközben Hollywood csupa sziruppá és giccsé rontotta az évek alatt ezt a fontos és kikerülhetetlen tematikát, az HBO helyreállítja a kibillent egyensúlyt: összetett karakterek és emberszagú problémák, a sorozat hitelessége már-már földöntúli. Aki szeret mások és a maga magánéletében vájkálni, az ki ne hagyja. A Tell Me You Love Me nem zavaróan lelkizős, hanem sokkal inkább őszinte és valódi. Igazi ritkaság.

2. ODAÁT – 3. évad
A természetfeletti sorozatok etalonja, vagyis: van még élet az X-akták után! A Winchester-tesók vadásznaplója az évadok során csak egyre jobbá és összetettebbé válik, és aminek külön örülök, hogy az egyes epizódok fölött átívelő központi mitologikus-epikus szálat is egyre határozottabban bontogatják a készítők. Talán ennek a sorozatnak a hiánya fáj leginkább a sztrájk miatt.

1. DRÓT - 4. évad
Minden idők legjobb sorozatának negyedik évadában háttérbe szorították az éppen alkoholmentes családi életet élő McNulty-nyomozót, aki az ötödik évad teasere szerint a záró évadban újra a pohár után nyúl. (Alig várom!) De nem tudok nem szó nélkül elmenni amellett, hogy habár a szociológiailag továbbra is hiperfelkészült negyedik évad még mindig pontos és összetett képet nyújt az éppen aktuális problematikáról (oktatás), mégiscsak egy olyan intermezzónak tűnt, amely a befejező évadot (illetve annak hatásosságát) készítette elő, hogy aztán végül, még egyszer, utoljára összeálljon majd a régi csapat és újra bedrótozzák a rosszfiúkat.

Parraghramma. Filmes! Listája:

10. ÓPIUM - EGY ELMEBETEG NŐ NAPLÓJA (magyar-német, Szász János, 2007)
Amikor kapuzárási pániktól lomhán riadozva a mélyen tisztelt Főszerkúrat kérdeztem izibe (ha csak perceptuálisan is, de) elsajátítandó, potenciális jelöltekkel kapcsolatban, Szász János dolgozatára csak annyit mondott: „unalmas”. Tulajdonképpen igaza volt, Sade markitól McMurphyn keresztül a koreai kiborgokig bezáróan már annyi celluloid kettyóssal fárasztották eleddig a jóravalót, hogy nem pusztán a kollektív érdeklődés lanyhult irántuk, de a hivatalos deviancia komoly értékvesztésen is átesett. Az Ópium eme tematikai hendikep mellett komoly történelmi sántasággal vonszolja végig zsibbatag cselekményét, hisz a lélekgyógyászat prehisztorikus koponyalékelések (trapenáció), és a törtető Moniz doktor 1935-ös keltű barbarizmusa (prefrontális leukotómia, vagy trendin becézve lobotómia) közötti, kíméletesebb időszakába (1913) kalauzol – ilyetén orvosi szúróeszközök dramaturgiailag fontos jelenlétében. Hogy ez mér nem ütött senkinek százas szöget a homloklebenyébe a kedves írók közül, az azért mindegy, mert a Gizella és Dr. Brenner között lángra lobbanó (egyszerre brutálisan zsigeri és szó szerint költői) érdekszerelem talán pont a maga kissé halvérű és nyers megjelenítésében szól leghitelesebben a pszichózis, a szégyentelen tehetség és a szánalmasan emberi irigység többnyire misztifikált szentháromságáról.

9. TRANSFORMERS (amerikai, Michael Bay, 2007)
Mivel nem vagyok oda túlságosan dobhártyaszaggatóan túlkoreografált, s közben következetesen patetikus filmjeiért, sokszor megfordul bennem Trey Parkerék végcinikusan álromantikus dalocskájának vonatkozó sora: „Why does Michael Bay get to keep on making movies? (I guess Pearl Harbor sucked…)” Hát ezért. Nemtom, állt-e valaha valami jobban Bay bá kezében, mint az őszinte hancúrozásban artikulálható infantilizmus. Ráadásul a korábban irritáló hősies-hazafias monológokat ilyen játékos pléhmonstrék gépszájába adva akaratlanul is kihallatszik némi (ön)gúny, amin nem nevetni egyenesen illetlenség.

8. 28 HÉTTEL KÉSŐBB (28 Weeks Later, angol-spanyol, Juan Carlos Fresnadillo, 2007)
Nem. Nem és nem. Erről a könnyedén túlideologizálható moziról egyszerűen nem vagyok hajlandó írni.

7. EASTERN PROMISES (angol-kanadai-amerikai, David Cronenberg, 2007)
A maestronak az Erőszakos múlttal sikerült olyan alacsonyra tennie a lécet, ami fölött lényegében képtelenség nem átbicegni. Az Eastern Promises ugyan ennél ambiciózusabb munka, de az év – késes támadóival egyszál faszban megmérkőző Mortensen lifegvényeivel levédett – bunyójelenetét leszámítva még így is áthatja az a szalonképesség, ami az ortodox Cronenberg őrülteket könnyedén lohaszthatja lefele. A testi deformitások metaforikus alkalmazását talán csak ideiglenesen nyugállományba küldő direktor maffiafilmje elegáns(an egyszerű) sztorijával és karcos karaktereivel azért bizodalomra okot adó lépés, talán épp back to the roots.    

6. A GAZDATEST (Gwoemul, dél-koreai, Joon-ho Bong, 2006)
Joon-ho Bong úgy válik szép lassan a szatíra egyik leginvenciózusabb mesterévé, hogy idegen pályákon arat kiütéses győzelmeket tágszemű kollégáival szemben. Az elégikus-rögrealista Memories of a Murder a rekonstrukciós bűnügyi filmek etalonja lett már debütálásakor (Zodiákus? Na ne. Légy szíves ne viccelj.), idén pedig az inváziós blockbusterekben verhetetlen Hollywoodi fenegyerekeknek vitt be a kis koreai egy olyan kollektív gyomrost, melyet nemzeti és műfaji hovatartozásokra való tekintet nélküli iróniája miatt egyszerűen nem lehet eléggé komolyan venni. (Mert hisz kurvavicces.) És ha a rendező szociális érzékenységéhez még hozzá vesszük a földkerekség egyik legkiválóbb aktorát, Kang-ho Songot (valamint a cast hozzá mérhető, további jómunkásembereit), biztosak lehetünk a garantált minőségben.

5. AZ ÁLOM TUDOMÁNYA (La Science des Reves, francia-olasz, Michel Gondry, 2007)
Aki azt hitte, hogy Michel Gondry csak Charlie Kaufman jobbján tud a low-budget miliőt telhetetlen giccsig túljárató, édin szürreális nyelven szívhez szólni, az vagy hazudik, vagy nem látta Az Álom tudományát. A legigazabban bájos romantikus az Ameliet ihlető Chungking Express óta. Már azok közül, amit láttam, of course.

4. FEKETE KÖNYV (Zwartboek, holland-német-belga, Paul Verhoeven, 2006)
Hogy szalad az idő: pont 15 éve vágta terpeszbe Sharon Stone szépen epilált alsó végtagjait, tágra nyitva saját karrierjének kapuját. Érdekes mód (vagy törvényszerűen), azóta sem neki, sem az Elemi ösztönt dirigáló Verhoevennek nem nagyon volt hasonló mérvű szakmai sikerben része (jó, persze-persze, a Showgirlst és a Macskanőt leszámítva), talán ezért lihegett már erősen a nyakunkban a szükség valami mocskosan dögösre. A Zwartboek nem próbálja az 1992es instant classic erotikus perverzióit túllicitálni, de pont nem túl szövevényes beépülős-háborús sztorija a szemérmetlen szépségű Carice van Houten vezényletével minden erőlködés nélkül leköti még az – éveken epikusan túlnyúló kalandfilmeket annyira nem is nagyon szerető – magamfajta figyelmét is. Árulás, meg ármány, meg szerelem, meg szex, meg hasonló izék között relativizálódik a hazafiasság és a hűség ideája.  

3. POKOLJÁRÁS (Calvaire, belga-francia-luxemburgi, Fabrice Du Welz, 2004)
Nézhetetlen blöffenet. Csak és kizárólag emós-tarisznyásbölcsészeknek ajánlanám, akik eme esendő söpredék mivoltukat mámorító görcsösséggel élhetik meg – például a férfiszerelem ilyetén bizarr leképezéseiben gyönyörködve. Szerintem.

2. A FAUN LABIRINTUSA (El Laberinto del Fauno, mexikói-spanyol-amerikai, Guillermo Del Toro, 2006)
Idei listák esetében ennek a címnek a hiánya – a megrögzött francoista veteránokat, valamint a menthetetlen látáskárosultakat leszámítva – főbenjáró bűn. Guillermo Del Toro szinte számlálhatatlan párhuzamokkal lazán keresztül-kasul karistolt, az 1944-es Spanyolországba invitáló filmje úgy testesíti meg a már-már fölényes eleganciájú agyonrétegeltséget, hogy soha, egy huszonnegyed másodpercre sem ront a nézőre lekezelő rámutatásokkal, vagy büszkén interpretáló sorokkal. (Mindegyik) felszínén megmarad nemes egyszerűségű, vétózhatatlan igazságokkal lelkesítő, de sokkal inkább lehangoló tündérmesének, illetve kortörténeti drámának, ennek köszönhetően A Faun labirintusa elsődleges kettőségének puszta bevállalásával már tiszteletet érdemel. Mindegy, hogy csak a partizánoknak szurkolsz, vagy az önzetlen és áldozatkész Ofélia próbatételeit szemlélve harapod el a nyelved, hogy a Faunban a mitológia gyermeki naivitásból táplálkozó megtestesülését, esetleg az utolsókat rúgó fasizmus trónjára törő, konkurens ideológia lidércét véled látni, Vidal kapitány válogatott kegyetlenségein szörnyülködsz, netán az ártatlanság és az árulás ördögi körében őrlődő karakterekkel szimpatizálsz, ha emberből vagy, a film végén, a főcímzene felcsendülésekor kicsit el fog kenődni a szenvtelen szemlélődés és analitikus kívülállás sminkje. 

1. KELL EGY DOBOS! (Ex Drummer, belga, Koen Mortis, 2007)
Féloldali béna basszeros(?), aki ön és közveszélyes apját leszíjazva, kényszerzubbonyba bugyolálva mutatja ki a gondoskodó szeretetet, és aki mellékállású főbuzi. Fasisztoid-skizotip skinhead kísérő(?)gitáros, aki vérontás nélkül csak a basszeros kopaszdagadt muterjával képes dugni, vokális teljesítményét pedig fél ajkának idült merevsége korlátozza. Süket szóló(?)gitáros, aki sütikészre szedált állapotban, valahol a megyehárom és a totális szervezetlenség között labdarúg, pontosabban randalíroz az aktuális mezek és játékvezetői síp hathatós ignorálásával. Igen, de ki diktálja a tempót? Mielőtt a tamok és a cinek mögé elképzelnétek a halmozott testi-szellemi fogyatékkal élők lehetőleg számos irányból amputált csimborasszóját: inkább Driesra vessetek egy pillantást. Ő a talán nem csak látszólag egészséges, decens exdobos, aki íróként már komoly sikerek birtokában éldegélte kifinomult, uncsi életét, míg a nyomorékok lelkes különítménye fel nem kérte a ritmus szekció élére. És ő van olyan cinikus geci, hogy már csak önző (és destruktívan) kedélyterápiás megfontolásból is a később Feministák névre keresztelt formációhoz verődjön. Aki a lúzerség valamiféle apoteózisát és egy (akár szakmai sikerrel, akár csak erkölcsi diadalocskával kecsegtető) szokvány bandakarriert remél, az látó- és hallótávon kívül kerülje el Koen Mortier (nomen est omen) könyörtelenül morbid, ébenfekete filmjét. A belga(-holland?) kezdeményezés ugyanis nem ismer semmilyen tekintélyt. Miközben az észbontó stilizációk és érzelemgazdag szeméremsértések premierplánjaival áthágatik minden létező és sejtett toleranciaküszöb, a tradíciók és a kortárs benelux elkorcsosulás olyasféle allegorikus élethalálharcát pisloghatjuk végig, amilyenhez fogható élmény legutóbb tán csak a Texasi láncfűrészes mészárlás alkalmával adatott meg filmbarátnak. Vagy akkor se.

(Ezúton is köszönet Beyondernek, aki felhívta erre a szívtelen következetességű, zseniálisan groteszk ámokfutásra a figyelmemet.)

Ringsider filmes listája:

2007-ben látott legjobb filmek, nem értéksorrendben!

BRICK (2005, USA, Rian Johnson)
A középiskola csatamezeje mint noirközeg? Pontosan ez jutott eszébe Rian Johnsonnak, akinek debütáló munkájában pelyhes állú tinik foghegyről vagdossák egymáshoz a csodásan megírt, vaskos „Chandler-dialógusokat". Jó, az első percekben egy kicsi tényleg olyan, mintha egy színjátszószakkör játszaná újra A halál keresztútján-t, de mire lepereg a mozi, a teljesen egyedi hangulatnak, az okos adaptálásnak és nem utolsósorban a fantasztikus főszereplőnek köszönhetően azt veszed észre, hogy az utóbbi évek legjobb noirja vasmarokkal ragadta meg a szíved.

ARRIVEDERCI AMORE, CIAO (2006, Olaszország, Michele Soavi)
Van-e igazán helye a férfinak a modern világban? Erre keresi ismét a választ Michele Soavi, de ne várjunk túl sok könyörületet és optimizmust attól az embertől, aki miután leforgatta a világ egyik legjobb filmjét, 13 évet várhatott a következő mozis lehetőségére. Soavi teljes vizuális és elbeszélői zsenialitásával űzi végig férfikarakterét műfajokon és a fél világon, a megdöbbentő hidegséggel és vasfegyelemmel feltálalt koromsötét fináléig. Mestermunka!

CSILLAGPOR (Stardust, 2007, UK/USA, Matthew Vaughn)
Ki hitte volna a Torta rendezőjéről, hogy 2007-ben elkészíti az elmúlt évek legjobb mesefilmjét? Vaughn a humort, az érzelmeket és a mesei fordulatokat kifogástalan ritmus- és stílusérzékkel adagolja, aminek hála, teljes pompájában ragyog fel szemünk előtt Neil Gaiman fényűző gazdagságú fantáziavilága.

BOSSZÚHADJÁRAT (Sha Po Lang, 2005, Hongkong, Wilson Yip)
A Bullets Over Summerrel beköszönt Wilson Yip visszaforgatta az idő kerekét, és egy olyan irgalmat nem ismerő akciómozit forgatott, amelyhez foghatót a kilencvenes évek óta nem nagyon pipáltunk. Ez a kérlelhetetlen nihilizmusból, neonoir fényekből és káprázatos közelharcokból font acélsodrony húsba vág, csontot zúz, és garantáltan nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okoz.

ROCKY BALBOA (2006, USA, Sylvester Stallone)
Abban, hogy a napokban minden jóízlésű filmrajongó ragyogó szemmel és bizakodással csordultig telt szívvel nézi újra meg újra a 2008-as Rambo vágatlan német bemutatóját, óriási szerepe van a Rocky Balboának. Ez volt az a csodás film, amellyel Stallone visszahozta becsületét, és amelyben hatalmas életbölcsességgel, rengeteg szeretettel és Hollywoodban szokatlan őszinteséggel mesél az egykori szupersztár öreg napjairól. Aki alatt nem feltétlenül csak egy nehézsúlyú bokszbajnokot kell érteni.

VASKABÁTOK (Hot Fuzz, 2007, UK, Edgar Wright)
Még akkor is, ha a szinte tökéletes Shaun of the Dead színvonalát csak megközelíteni sikerült, az év legjobbjai között kétségtelenül ott a helye Wright és Pegg második egész estés zsánermutatványának. Senki sem adagolja a műfajfilmhez a humort olyan remek arányérzékkel mint ők, így lesz az év legmenőbb akciófilmje a műfaj gátlástalan paródiája és diadaléneke is egyben.

SZÁMŰZÖTTEK (Exiled/Fong juk, 2006, Hongkong, Johnnie To)

HALÁLOS HAJSZA (Running Scared, 2006, USA, Wayne Kramer)
Közel egy év késéssel érkezett és visszhang nélkül távozott a honi mozikból ez a rabló-pandúr közegbe illesztett urbánus rémmese, amely fékevesztett tempójával, váratlan brutalitásával, kellőképpen szögletes társadalomkritikájával és néhány zsíros kacajával lopta be magát a szívembe.

FEKETE KÖNYV (Zwartboek, 2006, Hollandia, Paul Verhoeven)
Az egyik legnagyobb élő mesemondó, Paul Verhoeven visszatért szülőhazájába, hogy ott forgasson egy, a védjegyének számító, szaftos extrákkal teletűzdelt, második világháborús kém-thrillert. Teszi ezt olyan játszi könnyedséggel, hibátlan tempóval és zsánertisztelettel, amire talán rajta kívül senki más nem képes ma a világon.

Wostry Ferenc filmes listája:

Az év filmje

No Country For Old Men (rendezte: Joel és Ethan Coen)

a további nagyszerűek, ábécésorrendben:

ARRIVEDERCI AMORE, CIAO (rendezte Michele Soavi)

BEFORE THE DEVIL KNOWS YOU'RE DEAD (USA, rendezte Sidney Lumet)
Oké, a csávó elmúlt nyolcvan, de még mindig jobb, mint a sok nagypofájú zöldfülű. Olyannyira konzekvens a film, hogy már túlságosan is az, és a végére túlzásokba esik, ám addig egy végtelenül hidegfejű, a pátosznak vagy a szentimentalizmusnak még csak a látszatát is elkerülő jeges tökönrúgás marad (hogy lehet egy tökönrúgás jeges? Egyszer nyisd ki nagy lendülettel a hűtőszekrény ajtaját!). Seymour Hoffmann egyébként egy zseni, csak mondom mellékesen.

EASTERN PROMISES (kanadai-brit, rendezte David Cronenberg)
A Cronenberg-project megy tovább, ugyanaz a cél, mint harminc évvel ezelőtt: test és lélek minden létező interakcióját megjátszani, végigvinni, kielemezni, változásukat figyelemmel kísérni. Hogyan mutál a tudat a külső hatásra, a gonoszság közelében, a végletes elvetemültség mocskában - és ha már változik, mi az, ami a korábbi állapotból megmenthető? Meg kell-e menteni bármit egyáltalán? Lehet hogy a morál csak illúzió? Szakadjon a hús, változzon a hús, főleg, mivel - az utolsó beállítás erre enged következtetni- , lehet hogy sötét az új flesh, de az is csak ugyanolyan állapot, mint a többi. Mi tesz emberré? Cronenberg még mindig tudni akarja.

3:10 TO YUMA (USA, rendezte James Mangold)
Lehet, hogy csak re-make, de ha minden ilyen re-make ilyen lenne, nem nyavajognánk. Az eredeti, izgalmas cowboy-krimit megfejeli a spagetti westernek realizmusigényével (véres erőszak, mocsok, szar és por amerre a szem ellát), valamint két olyan szinészt ültet nyeregbe, akik képesek a sztori, főleg a remek finálé érzelmi potenciálját kellőképpen kiaknázni.

ZWARTBOEK (holland, rendezte Paul Verhoeven)
A Fekete könyv (mert már hazánkban is elérhető, dvd-n) alapjában véve nem több egy második világháborús kalandfilmnél, csakhogy Verhoeven beleereszti a saját obcesszióit, az extrém erőszakot, a nézői konfrontálódást kierőszakoló erotikus jeleneteket (vagy látott már valaki olyan háborús akciófilmet, amelyben a hősnő a pinaszőrét borotválja?), meg egyáltalán, a minden létező emberi testnedvvel és végtermékkel kapcsolatos fétisét (az a szarosbödön, ó, az a szarosbödön!). Exploitation keveredik a klasszikus narratívával meg a high arttal - valószinűleg csak Verhoeven képes mindezt élvezhető formában elegyíteni. És Van Houten a leggyönyörűbb nő, akit az utóbbi pár évben a vásznon látni lehetett.