A II. világháborúban a szuperhősök gyakran töltöttek be propagandaszerepet - minden rajongó tudja, hogy az első Amerika Kapitány képregény címlapján a csillagos-sávos hérosz magának a Führernek mosott be egy nagyot (1940 december, egy évvel Pearl Harbor előtt). Korábbi, de jóval kevésbé ismert az a mindössze kétoldalas Superman-sztori, a How Superman Would End the War , amit a karakter kiötlői, Jerry Siegel és Joe Shuster írtak és rajzoltak a Look magazin 1940-es, februári számának. Ahogy lent látható, a főhős különösebb erőlködés nélkül áttör az ellenséges vonalakon, és egyenesen berobban Hitler menedékházába, megragadja a "röhejes bajszú" (copyright by Joe Simon) vezírt, és miután tesz egy kis kitérőt a Szovjetunióba, hogy begyűjtse Sztálint is, megérkezik a genfi bíróságra, ahol aztán rács mögé dugják az Európát lángokba borító, morcos képet vágó gazembereket. A színek kissé viccesek, mivel a magazin nyomtatásánál csak fehéret, szürkeárnyalatot és pirosat tudtak használni, ráadásul még azokat sem túl jól: ezért tűnik úgy, mintha Superman rövidgatyában akciózna (csizmájának vonala látszik a lábszárán, de elfelejtették kiszínezni).
Ebből nem is volt rest gúnyt űzni a náci propaganda, ami az SS saját, ingyenes hetilapja, a Das Schwarze Korps 1940. április 25-i számában támadta a "fizikát, logikát és életszerűséget ignoráló", a szegény amerikai fiatalok elméjét gyűlölettel, bűnnel, gonoszsággal mérgező karaktert. És persze azt sem felejtették el kihangsúlyozni, hogy Superman egyik teremtője, Jerry Siegel zsidó származású (másik teremtője, Joe Shuster mellesleg szintén, de hát mindenre a derék náci propagandisták sem gondolhattak). A képregénynek természetesen létezik utólag normálisan kiszínezett verziója is, de itt és most álljon az eredeti.
Pszichológusok és szociológusok egész hada kereste már a választ arra a kérdésre, hogy vajon az erőszakot bemutató filmek (videojátékok, sorozatok, képregények, ésatöbbi), milyen hatással vannak a fiatalok személyiségére. Jussi Adler-Olsen nem sokat finomkodik, nála a puszta élvezetből ütni és ölni induló diákcsoport tagjai a Mechanikus narancs megtekintésével hangolnak. A Fácángyilkosok persze, a szerző előző regényéhez, a Nyomtalanulhoz hasonlóan, nem éppen a pszichológiai realizmust tűzte zászlajára, némi társadalomkritikát ellenben nyomokban tartalmaz, még ha a műfaj ezúttal is krimi, és annak is a ponyva kategóriás verziója.
A Nyomtalanul azért sikerült letehetetlenül izgalmasra, mert az első laptól az utolsóig hajtotta előre a cselekményt az alapszituációból fakadó urgency: a nyomozók nem csak nyomoztak, de tudtuk nélkül versenyt futottak az idővel. A Fácángyilkosoknak is Carl Mørck, a mogorva dán rendőr a főszereplője, a történetből viszont a thriller elem ezúttal hiányzik. Az elfekvő ügyekkel foglalkozó egyszemélyes Q-ügyosztály látókörébe most egy több évtizeddel korábbi testvérgyilkosság kerül, amelyet újra sem kellene nyitni, hiszen a tettes feladta magát, és most börtönben ül. Bizonyos jelek azonban arra utalnak, hogy nem ő az igazi elkövető, hanem egykori osztálytársai. A bentlakásos elitiskola hat diákja a már említett Mechanikus narancs és a Ha… által inspirálva – és alaposan bedrogozva – hosszú éveken át garázdálkodott az internátus szűkebb és tágabb környezetében, de soha nem buktak le. Ma már mindannyian a dán társadalmi elit megbecsült és dúsgazdag tagjai, kiterjedt politikai és gazdasági kapcsolatokkal. Bűnösségüket bizonyítani szinte lehetetlennek tűnik, a legnagyobb veszélyt rájuk így nem is Mørck nyomozó és kollégái, hanem a banda egyik kiugrott tagjai jelenti, aki inkognitó gyanánt hajléktalanként tengeti az életét.
A krimiszál a karakterek elnagyoltsága ellenére is működik, Adler-Olsen ügyesen görgeti a flashbackekkel bőven megtámogatott cselekményt. A Fácángyilkosoknak meglepő és sajnálatos módon éppen azok a leggyengébb részei, amelyekben a pszichopata gyilkosok helyett Mørck nyomozó ténykedését követhetjük. Már a Nyomtalanul is kilógott némileg a komor „skandináv krimik” közül a comic reliefként használt rendőrségi asszisztensnek, Assadnak köszönhetően, de ott még egyensúlyban volt a humor és a dráma. Az író mégis kevesellhette a komikumot, mert a Fácángyilkosokban egy új női asszisztens formájában megduplázta Assad amúgy is karikaturisztikus figuráját. Nekik köszönhetően a regény helyenként skandináv krimi helyett munkahelyi sitcomra hasonlít. Kár érte.
Végre, M. Night Shyamalan most megmutatta, hogy másfél évtizede nem véletlenül tartották a mozi új reménységének, a feszültségkeltés új mesterének. Oly hosszú idő, 13 év, sok kritikai és pénzügyi bukás után összeszedte magát, és ismét csinált egy nagyszerű filmet. Na, jó, nem, csak vicceltem. Bocs. Valahogy fel kell kelteni a figyelmet, mert az, hogy Shyamalan megint elkúrta, természetes, és senkit nem érdekel. Illetve, úgy általában, Shyamalan már senkit nem érdekel. Kivéve a direkt széllel szemben pisálókat, akik a filmet elmarasztaló kritikust divatfikázással vádolják. Meg különben is, ott volt az a finom modorú filmítész a maestro Lány a vízben című opusában, aki olyan kellemetlen véget ért, és nyilván azóta is minden firkász amiatt áll bosszút az író-rendezőn. Pedig én nem tehetek róla, hogy Shyamalan (már) nem tud normális filmet csinálni, sem arról, hogy eleve ezzel a tudattal ülök be a moziba*.
De akkor vegyünk még egy fordulatot, csak hogy érdekes legyen a dolog. A Föld után egyáltalán nem annyira rossz, mint az indiai kegyvesztett legutóbbi agyhalálai, aminek, ha cinikus akarok lenni, az az oka, hogy túl egyszerű ahhoz, hogy nagyon el lehessen rontani: nincs valamirevaló sztori, sem nagy csavar, az egész egy „el kell jutni A pontból B-be” túlélőkaland. Letisztult, botegyszerű műfaji cucc, még egy-két egészen jól kivitelezett jelenet is szorult belé, Will Smith pedig törött lábakkal egy helyben ülve, egyre pocsékabbul érezve magát is képes kiváló játékot hozni. Szereti a fickót a kamera, na, és nem hiába.
Ő meg a fiát szereti, ami természetes, de legközelebb, ha ezt éreztetni akarja vele, inkább vegyen neki egy nyalókát filmszerep helyett, mert az hagyján, hogy az egész mozi egy Smith-családi egotrip, de Smith Jr.-nak ráadásul nagyon nem sikerült örökölnie apuka színészi kvalitásait, Shyamalan meg rögtön az első jelenetben még az arcába is nyomja a kamerát, hogy erről minél hamarabb és minél közelebbről megbizonyosodhassunk. És sajnos, ugyanazért, amit fentebb írtam, hogy ti. miért nem katasztrofálisan rossz a film, szóval ugyanazért nem tud, nem hogy jó, de még csak közepes sem lenni – esetleg tévéfilmként, vagy számítógépes játékként (ha már tipikusan olyan szerkezete van) megütné utóbbi szintet.
A távoli jövőben (amikor nem használnak lőfegyvereket, mert akkor nem lenne értelme a filmnek) a Föld anti-Pandorává vált, ennek dzsungelében folyik az űrhajótörés utáni rohangálás, ami kicsit sem izgalmas, ellenben repetitív és helyenként (óriásmadár) igen giccses, „tragikus múlt” háttere unalmas, rendezése, különösen az akciójelenetekben, félelmetesen alulinspirált. Science fiction kontextuson belül nézve, a film (élővilág, egzotikum) hatalmas kihagyott lehetőség, csomagolóanyagként használt zöldüzenetét tekintve szottyadt és szájbarágós, az emocionális hatást (feszült apa-fiú kapcsolat fokozatos oldódása) pedig a Shyamalantól várható csikorgó dialógusok csapják agyon.
Vádolták még A Föld utánt szcientológia propagandával is (a kulcsmotívum, a félelem legyőzése miatt), de ezt a témát meghagyom azoknak, akiket akár a szcientológia akár a szcientológiafikázás érdekel. Tökmindegy, mert ez egyszerűen egy rossz, jellegtelen, érdektelen film. Hogy a rendezőnek még így is előrelépés az elmúlt évek után? Az, de ez legyen az ő baja. Számunka nem történt lényegi változás.
Az ég kék, a fű zöld, Shyamalan rossz filmeket csinál.
A világ vasárnap este megtelt kisírt szemekkel, sokkos állapotokkal, tönkretett életekkel, válogatott káromkodásokkal, dühvel, keserűséggel, öngyilkossági hajlammal és frusztrációval, és bebizonyosodott, hogy George R. R. Martin egy perverz, szadista vadállat. Mármint ha komolyan vesszük az internetes kirohanásokat. Rengeteget röhögtem a legutóbbi Trónok harca epizódra adott reakciókon. A redditen külön szekció van a témának, valaki létrehozott egy twitter accountot, hogy összegyűjtse a legdurvább véleményeket, boldog-boldogtalan, széltében-hosszában erről posztol, a youtube pedig tele van videókkal, amiket a könyvet ismerők készítettek a könyvet nem ismerő barátaikról az epizód nézése közben. (Nem lesznek konkrét spoilerek, de azért jobb, ha olyanok kattintanak tovább, akik már tudják, miről van szó.)
Annyira nem újdonság a dolog, két éve is lejátszódott hasonló, amikor Ned Stark egy fejjel megrövidült (ez a legemlékezetesebb videó a témában). Szintén vad reakciókat kapott Dan Slott, amikor tavaly decemberben, az Amazing Spider-Man 700. számában megölte a címszereplő Pókembert. Mivel Martinnal ellentétben neki van twittere, sokkal nagyobb és közvetlenebb dózist kapott a gyűlölet- és fenyegetéshullámból (ha minden igaz, utóbbiak miatt végül még feljelentéseket is tett). Az efféle reakcióknak vannak érthető, kevésbé érthető, és teljesen abszurd aspektusai. Az, hogy valaki megszereti egy történet karaktereit, azonosul velük, majd a haláluk ebből kifolyólag érzelmileg megviseli, megsiratja kedvenceit, és a „sokk” hatása alatt állva mindennek, akár bárdolatlanul is, hangot ad, érhető. A fenyegetőzés, a szerző elküldése a kurva anyjába, már kevésbé. De ez tényleg csak egy érzelmi reakcióról szólna?
Vagy annyira bele vagyunk kényelmesedve a mainstream történetmesélés konvencióiba, hogy ha valaki nem azok szerint játszik, akkor azt már képtelenek vagyunk tisztességesen befogadni? Az olyan tweetelők, fórumozók, akik „WTF”-ok és „OMG”-ok közepette arról számolnak be, hogy az életük értelmét vesztette (ennek enyhébb változatai: „Végeztem ezzel a szar sorozattal”, „Törlöm az előfizetésemet a kibaszott HBO-ra”), nyilván túloznak, és a hirtelen, később majd lecsillapodó felindultság szól belőlük. Azt is lefogadom, hogy ugyanúgy ott ülnek majd a jövő heti epizód előtt. Mégis elgondolkodtató, hogy ennyire nehezen viselik el egy író merészségét.
Mert erről van szó, Martin vette magának a fáradságot, hogy a fantasy kontextusán belül realisztikus világot teremtsen, aminek konfliktusai messze túlmutatnak a tipikus „jó vs. rossz” felálláson, amiben háború idején nem csak a gazok hullanak, amiben a karakterek komplexek, gyarlók, és nem Jók vagy Rosszak, hanem emberek. Mind szép és jó a néző szemében – amíg a kedvenc karakterei túlélik az aktuális eseményeket. Csakhogy egy „realisztikus” világ nem így működik, és máskor pont az a mantra megy, hogy milyen rossz, hogy nincsenek ötletek, nincsenek meglepetések, úgyis mindig mindenki tudja, hogy a jó győz. Martin „a jó győz” végére tett egy kérdőjelet, és kész a fröcsögő felháborodás, hogy hátdeilyetnemlehet.
Dan Slott esetében, minthogy a gyakran önismétléssel, a kreativitás hiányával vádolt mainstream amerikai szuperhősképregények területén ír, még markánsabban jön ki az ellentét. Első lépésként kinyírta Pókembert, mire keményen kapta a hideget sok ezer, tízezer rajongótól. Aztán a folytatásban kiderült, hogy a főhős bizonyos értelemben életben van (hosszú, de a lényeg, hogy a tudata megmaradt annak elméjében, aki megölte, és átvette tőle a testét és szerepét, és aki azóta is Pókemberként grasszál), és akkor elvoltak pár hónapig a rajongók, hiszen ezzel elhintésre kerültek a magvai annak, hogy Peter Parker később majd teljes testi valójában visszatérhessen. Mígnem kiderült, hogy Slott a „nagyjából mégis él” dolgot csak azért dobta be, hogy aztán „újra” kinyírja Pókember maradékát is, és duplán húzza alá azt, hogy a karakter tényleg halott. Szitkozódás, uszítás, gyűlölködés, fenyegetés. Mert az író radikális lépésre szánta el magát egy olyan szórakoztatóipari területen, amit amúgy pont azért támadnak a legjobban, mert senki nem lép meg benne semmi radikálist már nagyon régóta. Holott, ha a mainstream amerikai képregény ki tud majd lépni abból a kissé mocsárszerű tunyaságból, amiben most van, az legalább részben annak lesz köszönhető, hogy Slott megmutatta: így is lehet.
Persze, csak azzal, hogy valaki bátran irtja a karaktereit, még semmivel nem vagyunk beljebb, de Martin és Slott nem csak bátrak, hanem jók is. Ennek a kettőnek a kombinációja adja ki a jelenlegi Pókember sorozatot, és a Trónok harca könyveket és HBO-szériát. Ha nem tetszik? Te dolgod. Ha emiatt a szerzőt kurvaanyázod? Te szegénységi bizonyítványod. Ha emiatt a szerzőt fenyegeted? Ugye tudod, hogy amit írt, az csak fikció, te nagyonhülyebarom? Get a life. Több ízben is írtam már itt a mainstream, azon belül is egész pontosan Hollywood ötlettelenségéről, a bevett brandekhez, módszerekhez, technikákhoz körömszakadtig való ragaszkodásáról. De a dolognak van egy másik oldala is: a befogadó felelőssége. Ha az emberek leginkább üres és buta akciófilmekre ülnek be, akkor leginkább üres és buta akciófilmek fognak készülni. Olyan ez, mint a folyton elő-előkerülő téma a kereskedelmi tévék műsorkínálatával kapcsolatban: csak azt adják a népnek, amit az igényel, vagy a nép kénytelen-kelletlen azt eszi, mert nyomják le a torkán?
A trónok harcás (és pókemberes) reakciók alapján úgy tűnik, a nagyközönség egyszerűen nem áll készen arra, hogy merész, konvenciókkal szembemenő, a standardon túlmutató műveket fogyasszon (és ez persze nem egy nagy újdonság, csak ilyenkor jobban kiütközik, mint általában). Azt akarták, hogy Ned Stark szétcsapjon az ármánykodó Lannisterek között, aztán, hogy fess fia tegye ugyanezt – csinos masnival díszített happy enddel a végén, úgy, hogy az odavezető úton a tragédia, a veszteség, a valóság lehetősége csupán kényelmes illúzió legyen, amin igazi tét nélkül lehet izgulni kicsit. Azt akarták, hogy Pókember hatszázadszor is laposra verje Doctor Octopust, és a fél évszázados szappanopera menjen tovább, ugyanúgy, mint korábban. És amikor nem kapták meg, amit akartak, hisztérikusan kikeltek magukból. Történetbefogadói éretlenség.
Lehet, hogy túllihegem a dolgot, ahogy ők is túllihegik. Lehet, hogy mára elvonul az egész, és akik tegnap esküdöztek, hogy rá se néznek többet a sorozatra, ugyanúgy végigülik majd az évad utolsó részét, meg a későbbi évadokat is. Talán rájönnek, hogy ha valami képes ekkora brutális érzelmi reakciót kiváltani belőlük, az jó dolog. Mégis mi a túróért néznénk filmet, olvasnánk könyvet/képregényt, ha nem ezért? Ami engem illet: Martin és Slott a hőseim a mai mainstream történetmesélők közt.
Emlékszem, amikor kisgyerek koromban - talán általános iskolás sem voltam még - bementem szüleim szobájába, és feltettem az öregemnek a kérdést: "Apa, mi az az internet?", ő meg magyarázni kezdett valamit sok-sok hálózatba kötött számítógépről. Azt hiszem, nem sok fogalmunk volt akkoriban (a 90-es évek első felében), hogy mennyire át fogja formálni a net hétköznapi életterünket, gondolkodásmódunkat, kultúránkat és kommunikációs készségeinket, de az elsőként eszmélő vizionáriusok is csak bátor és kissé ködös analógiák mentén tapogatóztak a téma körül még egy évtizeddel korábban.
Csakhogy azóta lassan, de biztosan nyomul előre a rajta gubbasztó trendsetterekkel és fejlesztőmérnökökkel együtt az a vékony vonal, ami elválasztja az unalmas jelent és a sci-fi szagú jövőt. Előbbit a techblogok hírrovatában vágyható, másnap a négyeshatoson mások kezében látható technológiák jellemzik, utóbbit pedig az a jellegzetes folyamat, ahogy a fantasztikum az újabb fejlesztési áttörések és polgári piacot elérő megoldások hatására leolvad az emberi tudás/csinálás/érzékelés vágyainak régóta ostromolt csúcsairól: a valódi 3D-ről (hányszor változott már meg alapjaiban, mit is jelent ez a szó igaziból?!), a VR/AR rendszerekről, a robotikáról, a repülés képességéről vagy az űr meghódításáról. (A valóságshow reklámjaiból finanszírozott Mars-expedíció megszellőztetett terve már kifejezetten bizarr...)
A WWW 1 egy kanadai sci-fi könyvtrilógia első része, melynek középpontjában az öntudatra ébredő internet és egy műtét után azt meglátni képes matekzseni kislány áll, és az első könyvben más nem is nagyon történik.
Hősünk, Caitlin 15 éves, akit vakságáért a természet kimagasló matematikai tehetséggel és idegesítő stílussal kárpótolt. Egy japán tudós egy új orvosi eljárás tesztelési lehetőségéért cserébe (a vakság oka meglehetősen speciális) a látás lehetőségét kínálja neki, amikor azonban beültetik az implantot, a valódi világ helyett furcsa vonalak jelennek meg, melyek gráfszerűen egymásba kapcsolódva egy nagy hálózatot rajzolnak ki - úgy tűnik, a wireless kapcsolaton keresztül a japán egyetemnek adatokat küldő implant valós idejű, 100%-ig exkluzív vizuális reprezentációvá változtatja az eközben lassan tudatára ébredő internetet.
Ez utóbbi töredezett monológokban rajzolódik ki előttünk, a "Gondolkodom, tehát vagyok"-tól induló világháló időleges tudathasadásként éli meg a nagy kínai tűzfal ki-bekapcsolgatását (ezt egy meglehetősen érdektelen történetszál írja le, vírussal, titkolózó kínai kommunista rezsimmel és álnéven blogoló kínai hekkerekkel), majd emberi szavakat talál a dolgokra (hiszen a mi tudásanyagunkon nevelkedik), végül pedig rálel a netet figyelő kislányra, első barátjára... ("Szép, felemelő történet", gépeli róla épp e pillanatban az Öntudatosan Nevelő Szülők Szövetségének egyik kiadványát szerkesztő háromgyerekes anyuka, "mely biztosan megkedvelteti csemetéjükkel a fizikát és a számítástechnikát, és még egy vicces csimpánz is van benne, aki webkamerán beszélget egy orángutánnal!")
Persze, cinikus vagyok egy kicsit, vagy talán csak túlkoros a könyvhöz (bár erre előzetesen nem számítottam) - de úgy érzem, ennél sokkal többet ki lehetne hozni a témából. Robert J. Sawyer kacsintgat egy picit a Gaia-elmélet felé, és nehéz nem látni a párhuzamot a vakságból gyógyulás és az internet feleszmélése között, de ettől a ciklus első kötete ugyanolyan fárasztó olvasmány marad rövid hossza ellenére is: jelenetei és karakterei kifejezetten sablonosak, stílusa részletgazdag, ám arcpirítóan naiv. A regényben igazán negatív jellemvonású szereplők például nincsenek (a könyv legnagyobb érzelmi csúcspontja a látás visszatérését leíró elnyújtott, szentimentális epizódon kívül az, hogy egy eladdig ügyetlenül udvarló srác erőszakosan megcsókolja Caitlint egy középsulis bálon, ráadásul miután dohányzott!, és a lány szerint visszaélt az ő helyzetével).
Pedig izgalmas lehetőség ez, még ha igen elrugaszkodottnak hat is, és ha a technoguruk Szent Grálja, a mesterséges intelligenciák fejlesztése nem is halad látványosan napjainkban. De hát nem ma is feldolgozhatatlan-e informatikai szempontból az emberi agy mérete és bonyolultsága - ha ez tehette lehetővé az öntudat szikrájának megjelenését, nem járhat a mennyiségi növekedés minőségi különbséggel a számítógépes kapacitás hasonló módon való növekedésével? Az interneten ma már sokféle példa hozható arra, hogyan lehet a számítógépek képességeit egyesíteni, ezzel különleges lehetőségeket elérve, a vírussal fertőzött zombiszámítógépek hordáitól az egy gépnek túlságosan hosszadalmas fizikai számítások elvégzésén át többek között titkosítási módszerek feltörésére, új megoldásokra kényszerítve a szakmát.
Csak éppenséggel ezt a más alapokon épülő, más módon érzékelni képes tudatot elképesztően nehéznek tűnik reálisan lefesteni. Platón barlang-hasonlata a Ghost In The Shell óta népszerű motívuma a cyberpunknak, úgy látszik, kiszivárog a kevésbé punk, ám a közeljövőt kapirgáló sci-fibe is, de a gép hangja falsul cseng emberi hangon. (Mások persze elkerülik a problémát, mint Gibson a vudu-istenekké hasadt AI-val, vagy egy emberek által létrehozott keretet használnak az önálló(?) tudat fogalmának körüljárására, mint Kubrick vagy akár a rovatunkban korábban kivesézett Victor Milán regény).
Robert J. Sawyer a "suspension of disbelief" hatásra támaszkodva biceg át a téma által kijelölt legizgalmasabb filozófiai-technológiai kérdéseken (elégedetten megérkezve a világháborús bűnökön szörnyülködő net-tudatig - kit érdekel, honnan és hogyan születik egyáltalán határozott morális ítélőkészsége egy ilyen lénynek, mely érzelmeket tud életre hívni?), de még saját potenciális olvasóit, a neten nevelkedett generációt is hülyének nézi (pontosabban fél elveszteni a nem idetartozókat), mikor a számítógépes alapműveleteket részletezi, a billentyűzetparancsokra vagy a google keresésfinomító lehetőségeire pedig speciális belsős technikaként tekint.
Ezért érzem úgy, hogy a WWW 1 - Világtalan egy régimódi, de tematikailag naprakésznek szánt, lassan beinduló sci-fi a (tudományosságát és fantasztikusságát tekintve egyaránt) naivabb fajtából, mely stílusát és eredetiségét tekintve pedig főként (ha nem kizárólag) tiniknek ajánlható.
Nem, ígérem, nem arról fog szólni a cikk, hogy J.J. Abrams új Star Trek-filmjei mennyire két lábbal tapossák a lassan fél évszázados franchise klasszikus eszmeiségét – legalábbis főleg nem. Már többször gondolkodtam rajta, a jó hollywoodi felfogásnak megfelelően, hogy két évvel ezelőtti sikercikkemhez kéne egy folytatás. De, a jó hollywoodi felfogással ellentétben, mindig arra jutottam, hogy nincs miről írni, mert az akkor felvázolt állapot egy mérsékelt szellentés erejével sem mozdult semmilyen irányba. Szóval, nincs új a nap alatt. De most, ahogy elnézem a Sötétségben bevételeit, és a film marketingkampányára gondolok, meg arra a sok üveg pezsgőre, ami mind bontatlanul marad a Paramount fejeseinek irodáiban, lassan körvonalazódik előttem, hogy milyen abszurd öngólt lőtt magának a stúdió. A kiindulási pont? Természetesen Hollywood imádkozása modern istenéhez: a brandhez.
Lássuk a tényeket! A Paramount a 2000-es évek végén azon ügyködött, hogy új életet leheljen haldokló, sőt, akkoriban lényegében tetszhalott franchise-ába, a Star Trekbe. Nem kellett túl sokat agyalniuk azon, hogy járjanak el, ott volt előttük a Warner példája: Christopher Nolan Batmanjei. A helyzet igen hasonlóan festett. Adva volt egy nagy, jól ismert név, a Batman (Star Trek), aminek utolsó filmes inkarnációja, a Batman & Robin (Star Trek: Nemesis, Enterprise) csúfos kritikai és pénzügyi kudarcot fialt a stúdiónak. Az illetékesek jó pár évig szomorúan ingatták a fejüket a franchise romjai felett, majd úgy döntöttek, ismét próbálkoznak, de az új produkciót, a Batman Beginst (Star Trek, 2009) a lehető legmesszebb viszik stílusban a korábbi buktától. A számításuk bejött, a film tarolt, a franchise újra élt, a közönség és a kritikusok is szerették. A folytatás, A sötét lovag (Sötétségben: Star Trek) szintlépésre adott lehetőséget: akkor már nem a Batman & Robin (Nemesis) volt a mérce, hanem a Batman Begins (Stark Trek, 2009), ergo a nézőket nem egy kudarcot vallott, rosszemlékű, hanem egy sikeres, jó filmmel életre hívott franchise új etapjára kellett becsalni. Eleve nyertes helyzet, de a Warner (Paramount) még rátett egy lapáttal, és brutális marketingkampányba kezdett (aminek egy markáns ellenséget, Jokert (khm, John Harrison) állítottak a középpontjába), biztos, ami biztos.
A felvázolt analógia nagyon szépen működött, egészen két héttel ezelőttig, amikor a Sötétségben nemhogy nem triplázta meg elődje első hétvégi bevételeit, mint anno A sötét lovag (ezt persze senki nem is várta), de minden pozitív előjel ellenére még ugyanazt az összeget sem tudta hozni. A Star Trek 2009-ben 75 millióval nyitott, a sokkal drágább, és nagyobb hírveréssel mozikba küldött folytatás csak 70 millióval (a drágább 3D-s jegyek ellenére), és azóta ráadásul az elődjénél nagyobb iramban fogynak a nézői, vagyis esélye sincs rá, hogy annak 257 milliós összbevételét elérje (kétséges, hogy meg tudja-e majd közelíteni egyáltalán). Igaz, ezek az adatok csak az amerikai piacra vonatkoznak, és a Paramount nagy szerencséje, hogy a világ többi részén folytatott kampánya sikerrel járt. Az Amerikán kívüli területekről a Sötétségben már most, két hét alatt több bevételt kapart össze, mint elődje a teljes pályafutása alatt (ettől a pezsgők még mindig behűtve maradnak, mert a nemzetközi piacról – ami egyébként egyre fontosabb Hollywoodnak, ld. a Vasember 3 kínai változatát – a jegybevétel jóval kisebb hányada jut vissza a stúdiókasszába, mint az amerikairól).
Szóval, a kérdés: miért nem működött a Sötétségben esetében A sötét lovag receptje? Valószínűleg azért, mert olyanok kezébe került a sorozat, akiknek fogalmuk sincs, mit jelent a Star Trek, és hogy kell eladni, és itt most nem csak Abramsékre gondolok. A külföldi terjesztésért felelős stúdiófejes konkrétan azt nyilatkozta, hogy a reklámkampányban arra törekedtek, hogy a film a lehető legkevésbé látszódjon star trekesnek („we've tried to get away from the Trekkiness of it all”). Bármibe lefogadom, hogy erről a célkitűzésről az írók és a rendező is megkapták a memót, jóval a forgatás, de talán már a 2009-es rész előtt is. És van ebben valami teljesen abszurd. Tudjuk mind, hogy Hollywoodnak milyen őrülten fontos a brand. A ’90-es években még sztárkultusz volt, az emberek a színészek miatt ültek be a filmekre, de ennek az utolsó nyomai valószínűleg pont tegnap párologtak el, amikor A Föld után szépen kivégezte magát rögtön az első hétvégéjén, az eddig sikert sikerre halmozó Will Smith ellenére. Manapság az emberek történetekre ülnek be, pontosabban, koncepciókra, amik több tényezőből állnak össze. A Vasember azért hatalmas siker, mert a címszereplő páncélban zúz, páncél nélkül pedig Robert Downey Jr.-ként frappáns egysorosokat puffogtat. Akár Downey-t, akár Vasembert vesszük ki a képletből, a siker ígérete odalesz (ezért van bajban most a Marvel, a színész szerződésének lejártával). Ugyanez vonatkozik a Halálos iramban sorozatra: menő verdák, dögös csajok, Vin Diesel. Utóbbi nélkül (második, harmadik rész) a franchise döglődött.
A Paramount azt felejtette el tudatni a méregdrága kampányában a közönséggel, hogy mi a Star Trek 2013-ban. Nagy robbanások? 200 milliós látványvilág? Borongós hangulat? Kösz, arra ott a Vasember 3, és abban még Downey is benne van. Ja, hogy ez egy sci-fi, űrhajók meg… izé, meg minden? Kösz, de lesz idén még vagy tucatnyi sci-fi, és azok látatlanban is sci-fisebbnek tűnnek, mint ez az űrbe és jövőbeli Földre pakolt akciófilm. A stúdiós jóember fenti idézete alapján: először is fogták a Star Treket, mert az egy brand, ergo a biblia szerint kezdeni kell vele valamit, hisz pénz van benne. Aztán szépen átgyúrták azt a brandet egy átlag nyári blockbusterré, merthogy szegény egy kicsit megkopott, és eredeti formájában nehezen eladható – és erre még büszkék is voltak a kampányukban. De akkor mi értelme a brand használatának? A brand lényege a megkülönböztetés, az, hogy a termék rendelkezik bizonyos egyedi tulajdonságokkal, és éppen azért veszi meg az ember, mert ezeket más termékektől nem kapja meg. Ez olyan, mintha a Toyotát azzal reklámoznák, hogy ugyanolyan, mint az összes többi autó („Toyota: It’s JUST like the others!”). Pénzt költenek egy brandre, majd pénzt költenek arra, hogy azt mondják, ez nem az a brand. Agyrém.
Persze, értem én, hogy miért fáztak a Paramountnál attól, hogy a trekkie-séget propagálják, és egyébként itt ütközik ki a különbség a Star Trek és a korábban példának hozott Batman között. Lehet, hogy a Warner megégette magát Joel Schumacher homoszexuális lázálmával, de ez csak egyetlen bukás volt a Sötét lovag számára (a Batman mindörökké még piszkosul sikeres volt, legalábbis anyagilag), aki zavartalanul folytatta karrierjét a képregényekben. Abban a médiumban pedig hosszú évek óta a legstabilabb eladásokat produkálja, függetlenül attól, hogy éppen ki írja/rajzolja – olyannyira, hogy a terjesztők hivatalos eladási statisztikáiban a Batman jelenti a standardot, amihez az összes többi sorozatot viszonyítják. A Star Trek népszerűsége ellenben fokozatosan csökkent már a ’90-es években (miután az évtized elején csúcspontjára ért), a 2000-es évekre pedig teljesen elterjedtek róla a negatív sztereotípiák, gúnyos élcelődések, mémek céltáblájává, a legrosszabb értelemben vett nerdség egyik definíciójává vált, és az esetleges tévés ismétléseket leszámítva évekig nem volt köztudatban.
A kibicnek mindig könnyű (főleg utólag), de a folytatással egy régi-új irányt kellett volna vennie a franchise-nak. Oké, a 2009-es filmnél szükség volt egy akciódús kalandra, hogy megnyerjék a fiatalokat, és elhatárolják magukat a korábbi bukásoktól. De a második részhez már vissza kellett volna térni a gyökerekhez – persze, nem úgy, mint a ’79-es film, mert olyanon 10 perc után aludna a mai plázaközönség. De felfedezésről, emberségről, moralitásról szóló történetet is lehet látványosan, vagányul, akcióval fűszerezve, a fiatal nézők igényeire szabva mesélni, és az markánsan megkülönböztette volna a produktumot a tucatblockbusterektől, azt lehetett volna úgy hirdetni, hogy lejöjjön belőle: ilyet máshol nem kapsz, ez az élmény nem helyettesíthető egy Vasember 3-mal (esetleg még 200 milliót sem kellett volna eltapsolni rá). Mert ami a fiatal nézőket illeti? Pont ők maradtak leginkább távol Abrams második Star Trek filmjétől. A Sötétségben 30%-kal kevesebb 25 év alatti nézőt vonzott, mint az első rész, márpedig ez alapján a franchise bajban van, ugyanis pont ez a legszorgalmasabban moziba járó korosztály, a nagy nyári filmek elsősorban nekik, az ő pénztárcájukra éhesen készülnek. A Sötétségben is rájuk próbált építeni, de a Vasember 3, a Másnaposok 3 és a (mellesleg profin pozícionált) Halálos iramban 6 szorításában nem tudott kitűnni a jellegtelenséget sugalló kampányával, főleg nagy sztárok hiányában (Pine, Quinto és Cumberbatch csak bizonyos körökben jól hangzó nevek, a széles közönségnek nem sokat jelentenek).
A Sötétségben valószínűleg sikeres lesz (ha a mozikban nem, a DVD/BD-eladásokból majd biztos, bár az a fejeseknek már késő), viszont a hollywoodi brand koncepciója ezzel most megbukott, mert a film talán minden eddiginél jobban rámutatott arra, hogy a producerek, stúdiófőnökök gondolkodásában van egy feloldhatatlan ellentmondás. A film egyrészt legyen hangos, látványos, cool, amihez megvannak az egyes műfajokhoz évek óta többnyire jól bevált, standard terméktartozékok, a bizonyos stílusú képi világ, vágási technika, történetstruktúra, fő- és mellékszereplő típus, zenei hangzás. A film másrészt legyen egyedi az adott brandnek megfelelően. És ez persze így nem megy. Ebből többnyire csak homogenizált katyvasz lesz, amiben az adott brand külső jegyeit (Enterprise, Bruce Willis, mint McClane) rádobálják az említett sablonra. Felismered, hogy Star Trek, mert ott a kétgondolás-tányéros űrhajó, és felismered, hogy Die Hard, mert kimondják a főhős nevét, de a lényegi, a designon túlmutató jellemzők feloldódnak az átlagosságban.
És hogy mi lesz a Star Trekkel? A Paramount biztos nem hagyja annyiban a dolgot (elvégre brand!), ráadásul három év múlva a franchise 50 éves lesz, és a jubileumot biztos meglovagolják valahogy. Talán egy harmadik filmmel, ami a Star Warshoz igazolt Abrams (bárcsak!) nélkül, és az eddigi írók (bárcsak!!!) hiányában képes lesz a fiatalokhoz szólni ÉS star trekesnek maradni közben (az hülyeség, hogy ez a kettő összeegyeztethetetlen). Vagy esetleg elindítanak egy új tévésorozatot, a rajongók annak örülnének a legjobban. Amiben biztos vagyok, hogy a franchise végül így vagy úgy, de túl fogja élni a jelenlegi hollywoodi marketingtrendek hülyeségeit. It’s only logical.
A korábbi hírekkel ellentétben lehet, hogy mégis Sam Mendes rendezi a következő JAMES BOND-filmet. A legfrissebb infók szerint az MGM hajlandó várni a forgatással, amíg a direktor jelenleg zsúfolt időbeosztása kitisztul. A szkripten jelenleg is dolgozik John Logan.
A WORLD OF WARCRAFT mozifilm jövő év elejétől forog Duncan Jones rendezésében.
A hét meglepetéshíre: Hans Zimmer szerzi majd Christopher Nolan következő filmje, az INTERSTELLAR zenéjét is.
Milla Jovovich, Jackie Chan, Nicolas Cage és Wesley Snipes jó eséllyel benne lesznek A FELÁLDOZHATÓK 3-ban.
A legnagyobb amerikai mozilánctulajdonosokat tömörítő szervezet, a National Association of Theaters szabályozni akarja a filmelőzetesek hosszát. Ha elérik, amit akarnak, egy trailer nem futhat majd tovább két percnél (a jelenlegi hossz többnyire két és fél perc körül van). Indoklásuk: az előzetesek túl hosszúak, és túl sokat árulnak el a film sztorijából.
Egy kissé (de mindenképpen kellemesen) meglepő casting: Glenn Close játssza majd a GUARDIANS OF THE GALAXYBAN a Nova Corps (a Green Lantern Corps marveles megfelelője) vezetőjét.
Miközben új filmje, A FÖLD UTÁN megbukni készül a mozikban (legalábbis a gyalázatos kritikai fogadtatás alapján), Shymalan arról nyilatkozik, hogy talán végre megcsinálja a SEBEZHETETLEN 2-t. Viszont előbb még egy kisebb ("hyper-small") filmen gondolkodik.
Hugh Jackman beismerte egy interjúban, hogy az előző WOLVERINE-film nem úgy sikerült, ahogy akarták. Túl azon, hogy ez nyilván az új film „ez most jobb lesz, ígérjük" promóciójának része, azt hiszem, ennél közelebb sosem jutunk a „hát, azt a filmet teljesen elbasztuk" őszinteségi szinthez.
Joss Whedont megkérdezték, melyik Marvel-hősről csinálna legszívesebben filmet (vagy akár sorozatot, képregényt), mire azt mondta: BATMANről. Whedon indoklása: "Batman egy Marvel-karakter a DC világában".
Arnold Update! Schwarzenegger azt mondta, jelenleg három jövőbeli filmjét írják: az egyik a TERMINÁTOR 5, a másik a THE LEGEND OF CONAN, a harmadik az Ikrek folytatása, a TRIPLETS, amiben, öhhm, Eddie Murphy lesz a harmadik iker.
Heti (havi?) WTF: Felkerült a netre Nick Cave forgatókönyve a meg nem valósult GLADIATOR 2-höz, kapaszkodjatok meg: Maximus a túlvilágon harcol a római istenekkel, reinkarnálódik, és halhatatlanná válik, évezredeket háborúz végig, majd kiköt a mai Pentagonban. Aki nem bír magával, itt elolvashatja az egészet.
KÉP - Peter Dinklage az X-MEN: DAYS OF FUTURE PAST című retrópornó forgatásán. /// Az első kép a teljes harci felszerelésben lévő Sebastian Stanről (Bucky/Winter Soldier) a CAPTAIN AMERICA: WINTER SOLDIER forgatásán. /// Így fog kinézni a régi-új Optimus Prime a TRANSFORMERS 4-ben. /// Paul Giamatti, azaz Rhino A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2 forgatásán, súlyos CGI-beavatkozás előtt. /// Életnagyságú, T-800-as Terminátor szobor. LEGÓból.
MŰVÉSZET! - BATPLOITATION! Francesco Francavilla: Batman 1972. Az olasz rajzoló álomprojektje: egy vagány ElseWorlds sztori, ami Batman történtét a '70-es évek exploitation stílusában mesélné el, bőrkabátos, cigiző Sötét lovaggal és Foxy Brown-szerű Macskanővel. Remélhetőleg egyszer megvalósul. /// A STAR WARS-filmek ponyvaregényekként. /// Don't fuck with the ewoks!
TRAILER - A géppuskacsöcsű Sofia Vergara kissé izgatott a MACHETE KILLS első trailerében.
Történet: Mike Mignola, Gabriel Bá, Fábio Moon Rajz: Gabriel Bá, Fábio Moon Dark Horse
Már rengeteget lelkendeztünk a Hellboy-univerzumról és az abból szárba szökkenő, saját jogán óriási sikereket elérő B.P.R.D (gyengébbeknek: Bureau for Paranormal Research and Defense) sorozatról, ám mostanában számomra is érthetetlen módon hanyagoltuk a Dark Horse istállójának legszilajabb paripáját, így ezt ezennel orvosolni kívánom. Mindig nagy öröm volt látni, ahogy ismertebb vagy kevésbé ismertebb vendégrajzolók teszik le kézjegyüket Mignola világában, de bármennyire is rajongok Guy Davisért, nagyot dobbant a szívem, amikor megtudtam, hogy Gabriel Bá és Fábio Moon újra csatlakozik egy minsorozat erejéig a zsenihez, akinek a fejéből kipattant a vörös démon, aki szó szerint a jobb kezében tartja a világ sorsát. Nagyon is igazat adok a B.P.R.D.: Vampire oldschool levélrovatában örvendező Scott Allie-nek: a testvérek (pontosabban ikertestvérek) eddig bármihez nyúltak, az arannyá vált, elég csak példaként felhozni néhány ismertebb címet: Casanova, Daytripper, Umbrella Academy. Ezúttal is részt vettek az írásban és Simon Anders, a két vámpírnő által kísértett ügynök történetét mesélik el saját, egyedi vizuális stílusukban, ráadásul külön unikum látni, ahogy brazil rajzolók életre keltik egy negyvenes évekbeli csehszlovák kisváros életét. A sztori szerint Anders egy vámpírokból álló Hecate-kultusz nyomait kutatja egy 12. századi főúr életútját követve, aki a századok során újra és újra feltűnt más és más nevek alatt. A szálak Cesky Krumlovba vezetnek, ahol természetesen kiderül, hogy az ügynök az őt manipuláló két vámpírnő árnya és egy titokzatos kultusz játszmájának kellős közepébe csöppent, ráadásul egy régóta szunnyadó vámpírúrral is szembe kell szállnia. Ahogy az általában lenni szokott a Hellboy köpönyegéből kilépő képregényeknél, a hangsúly itt is inkább az atmoszférikus vizuális részekre tolódik, különös tekintettel a vendégrajzolókra, de a történetszövésre sem panaszkodhatunk: nagyon ajánlott olvasmány a klasszikus vámpíroktól ínséges időkben. (Nagy Krisztián)
Green Lantern #20
Történet: Geoff Johns Rajz: Doug Mahnke DC Comics
Kedvem lenne megkönnyezni egy kicsit ezt a 20. számot. 2004 végén debütált a Green Lantern: Rebirth első része, ami hosszú évek után visszahozta az élők sorába a legismertebb Zöld Lámpást, Hal Jordant. Az volt Geoff Johns első sztorija, amit a galaktikus rendfenntartó erő elsőszámú földi tagjáról írt, és most, bő 8 évvel később, a Green Lanternnek az Új 52 során újraszámozott huszadik száma az utolsó tőle. Johns érdemei elvitathatatlanok: a 2000-es évek elején épp csak vegetáló sorozatot szinte a semmiből hozta vissza a DC egyik legnagyobb franchise-ává, kibővítette, izgalmasabbá, szó szerinti és átvitt értelemben is színesebbé tette a Zöld Lámpás univerzumot, az általa írt fő címhez, a nagy siker hatására, az évek során további sorozatok csatlakoztak (a Green Lantern Corps fut a legrégebben, és nem egyszer Johns szériájának színvonalát is megfejelte). Mindez idő alatt csak kisebb minőségi ingadozások voltak, egyébként az író teljesítménye, annak ellenére, hogy az egész DC egyik legsótlanabb karakterét kellett vinnie (és ezen nem is tudott változtatni), abszolút bravúr. A 20. szám a legutóbbi univerzumrengető esemény, a Wrath of the First Lantern lezárása, Johns így, saját szavaival élve a „csúcson” távozik a sorozattól. És nem, ez a sztori egyáltalán nem a legjobb, amit nyolc év alatt írt, de ne kötözködjünk a búcsú pillanataiban, aminek fényét egyébként olyan szerzők is emelik a füzet utolsó, bónusz oldalain, méltatva Johns teljesítményét, mint Neil Gaiman, Richard Donner, Jim Lee vagy Grant Morrison. Túl, azon, hogy a képregényre áll mindaz, ami az író korábbi Green Lantern történeteire általában (vagyis pörgős, látványos, izgalmas és őrületesen eposzi), az utolsó pár oldala a legérdekesebb benne, ott ugyanis valami olyasmit láthatunk, amit a végtelenségig, szappanoperaszerűen gyűrűző mainstream szuperhőscomicokban normál esetben soha: meselezáró epilógust, teljes, végleges szálelvarrást, „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”-ot. Nem akarok lelőni belőle semmit, de nagyon szép, nagyon katartikus, és szinte példa nélkülien teljes, kerek egésszé teszi Johns bő 8 évét (egyetlen apró labdát dob fel irigylésre cseppet sem méltó helyzetben lévő utódainak, de még ez sem tűnik úgy, mintha későbbi sztorikat lebegtetne meg). Elolvasva az az érzése van az embernek, hogy innen egyszerűen NEM kéne folytatni a sorozatot. Persze, fogják (a 21. számot Robert Vendetti jegyzi), és valószínűleg ez az epilógus sem lesz hosszú távon érvényes, de ez nem is számít. A lényeg, hogy Johns Zöld Lámpása most már végképp az utóbbi 10 év egyik legjobb sorozata. (Rusznyák Csaba)
Half Past Danger #1
Rajz és történet: Stephen Mooney IDW Publishing
A borítón szvasztika és Tigris tank, nindzsa és dinókoponya, random géppisztolyos macsó és femfatál. Mint amire ráborult a b-kategóriás klisékosár, én meg egyelőre nem is tudom, hogy örüljek vagy sírjak. Aztán elolvastam, és most utólag se tudom egyértelműen, hogy melyik érzelmi reakciót produkáljam, de mindenesetre egy dolgot biztosan kijelenthetek: a borító frankón nem téveszt meg, nem hazudik nekünk. Merthogy a rajta felvonultatottak mindegyikéből kaptunk egy kicsit már ebben a debüt-számban is. 1943-ban egy csendes-óceáni szigeten baktat néhány G.I., mikor is legnagyobb meglepetésükre japánok helyett a másik ellenséggel futnak össze a dzsungel mélyén, vagyis a nácikkal. Az amcsik persze nem kapnak szikrát az eltévedt germán bázis láttán, de sem erejük, sem idejük nincs a felszámolására, ezért pár fotó elkészülte után némi kerülővel továbbmennek, egészen a következő, még a fricceknél is nagyobb meglepetésig, amik még mindig nem a japánok, hanem őslények! (Krakoom!!) A nem várt találkozásnak csak egyetlen emberi túlélője marad, akit két hónappal később már egy new yorki kocsma pultjának támaszkodva láthatunk viszont. Innentől aztán jóformán már csak egy hosszabb kocsmai bunyót tartogat számunkra a füzet, a többi izgalomra várni kell. Stephen Mooney eredetileg rajzoló (Angel), de most valamiért úgy érezte, hogy írnia is kell, ami még nem feltétlenül baj. A Half Past Dangerről egyértelműen lejön, hogy ez valamiféle perszonális álomprojekt akart lenni a számára, vagyis valószínűsíthetően volt pár régóta dédelgetett vad, bár nem túl eredeti elképzelése egy áltimét retró ponyva- és B-film jellegű képregényszériához (kinek nincs ilyen?), és most végre lehetősége nyílt ennek megvalósítására. Alapvetően vevő vagyok az ilyen típusú tét nélküli durrbelebumm cuccokra, és most sem mondom, hogy nem tetszett, hogy ne érdekelne a folytatás, de a kissé sután megírt, ám kimondottan pörgős, akcióban (ám fazekakban nem) dúskáló bemutatkozó szám után erősen félő, hogy a sztorifolyam a továbbiakban is nagyrészt leírható és összefoglalható lesz az első szám borítójával, azaz túl nagy meglepetésekre nem számíthatunk. (Ráadásul a DC-nek volt egy hasonló "katonák vs. dinók" szériája a 60-as években, amit pont tavaly újított fel.) De a viszonylag magas szórakoztató-faktora miatt egyelőre még fenn tudja tartani az érdeklődésemet, aztán majd meglátjuk. (Chavez kapitány)
Superior Spider-Man #10
Történet: Dan Slott Rajz: Ryan Stegman Marvel Comics
Azt hiszem itt az ideje, hogy újabb számvetést végezzünk a sokakat felkavaró Superior Spider-Man jelenlegi állása kapcsán, ahol újra kalapot kell emeljek Slott előtt és meg kell tépjem a ruhámat, valamint hamut kell szórjak a fejemre mea culpa gyanánt, amiért nem bíztam eléggé a képességeiben, hogy (nem hiszem, hogy ennél a pontnál ez bárkinek is spoiler lenne, de soha nem lehet tudni, egyszóval: FIGYELEM SPOILER!sőt, SPOILEREK!) a Peter testébe kerülő doktor Oktopusz húzása rövid életű kliséhalomba fog fulladni, mielőtt minden visszaállna az eredeti status quo-ba, hogy megfeleljenek az átlag Pókrajongók elvárásainak. Nem csak, hogy nem ez történt, hanem a sorozat kilencedik számában, ami szinte teljes egészében a drága jó doktor fejében játszódik, Oki egész egyszerűen kipurgálta az elméjéből a közkedvelt hálószövő utolsó tudatszilánkjait is. Slott akkora jakuzatetoválásokkal borított macsótököket növesztett a szememben, hogy szinte már felállhat Joss Whedon mellé a pulpitusra órákat adni a többi írónak. A fentebb említett blaszfémiának is beillő fordulat után, nemhogy nem arról szól a tizedik szám hogyan hullik ki hőstársai kegyéből a nem közéjük illő magatartása miatt, hanem (úristen!) egyenesen minden dolga jól alakul: a rendőrök kitörő örömmel üdvözlik überhatékony tevékenységét, ahogy felszámolja az utcai bandákat (mindössze talán a humoros egysorosait hiányolják/juk), J.J. Jameson szinte Pókember első számú rajongója, May néni végre megkönnyebbülten lélegezhet fel, ahogy Peter sínre teszi az életét a doktorátusának megszerzésével és egy Mary Jane-en kívüli lánnyal való randevúzással. Ilyet még nem láttunk: Oki önelégülten kérkedik saját magának és nem jön egy szuperhős sem, hogy az arcpirító szupergonosz monológja után feltörölje vele a padlót. Ezzel párhuzamosan a félreállított bűnözők csatlósait valaki szépen elkezdi összegyűjteni és kisebb sereget kovácsol, valamint Mary Jane-nek rá kell döbbennie, hogy már nincsen önsorsrontó védelmezője, aki mindent azonnal félredob, amint ő bajba kerül... brávó, így kell vérfrissíteni egy évtizedek óta a saját maga által körbe-körbe kitaposott ösvényen (mit ösvény, mostanra már várárok) keringő brandet. Akinek pedig nem tetszik, annak ott a többi Pókfüzet, én viszont azt hiszem maradok ennél a címnél. (Nagy Krisztián)
The Wake #1
Történet: Scott Snyder Rajz: Sean Murphy Vertigo Comics
Az év egyik leginkább várt képregénysorozata számomra Scott Snyder és Sean Murphy 10 részes The Wake című vízalatti sci-fi/horrora, és az első szám alapján nem is fog csalódást okozni. A sztori főszereplője Dr. Lee Archer, a tengeri emlősök, és az általuk kiadott hangok szakértője, akit a Nemzetbiztonsági Hivatal keres meg, hogy legyen segítségükre egy rejtélyes esemény dekódolásában. Archer és a Hivatal múltbeli kapcsolata enyhén szólva nem felhőtlen, de miután ígéretet kap, hogy segítségéért cserébe visszaszerzik neki gyereke felügyeleti jogát, a nő igent mond. Persze a helyzet komplikáltabb, mint amilyennek tűnik, és Archer a kormány egy titkos, vízalatti olajfúró tornyán találja magát, majd más tudósok társaságában egy kísérleti tengeralattjáróval süllyed egyre mélyebbre az óceánban. Az elszigeteltség, a bezártság, pontosabban, az összezártság valamivel (mert a horror természetesen lassan belopózik a képekre), kicsit John Carpenter The Thingét idézi, a kellemesen ráérős, karakterbemutatós expozíció pedig a jobb formájában lévő Stephen Kinget. Snyder profiként adagolja az információkat, és teremti a feszültséget, és bár ez az első rész még csak egy felvezetés (ahogy az általában lenni szokott az első részekkel), az atmoszféra, a karakterviszonyok és a „valami nincs itt rendben” érzete nagyszerű folytatást ígér. És akkor még nem is beszéltünk a felütésről és a lezárásról. Az előbbi kétszáz évvel a jövőben, az utóbbi 100 ezer évvel a múltban játszódik, és mindkettőben igen érdekes, noha egyelőre megmagyarázhatatlan dolgok történnek (erről sajnos már Damon Lindelof jutott eszembe, ami nem jó, de sebaj, mert biztos vagyok benne, hogy Snydernél olyan szépen össze fog állni a végén minden egy szép, kerek egésszé, ahogy Lindelofnál soha). Ami pedig a rajzot illeti, kell annál többet mondanom, hogy Sean Murphy? Gyönyörűek, aprólékosan kidolgozottak, roppant kifejezőek a képek, és külön jót tesz nekik Matt Hollingsworth szokásosan hűvös, elegáns, visszafogott színezése. Ez eddig hibátlan. (Rusznyák Csaba)
X-Men #1
Történet: Brian Wood Rajz: Olivier Coipel Marvel Comics
Brian Wood tavaly már írt egy X-Men sztorit, és bár nem volt rossz, messze nem voltam tőle elájulva sem. Ettől függetlenül bíztam benne, hogy most, hogy a Marvel NOW relaunch vagy reakármi keretein belül újraindítják a sorozatot, Wood, kiegészülve a nagyszerű Olivier Coipellel, jobban megembereli magát – annak ellenére, hogy a koncepció, miszerint ebben a címben kizárólag az X-Men egyes női tagjai szerepelnek, nincs sok logika. Mármint jól hangzik a dolog, csak nehéz elképzelni egy olyan, a Marvel világán belüli, természetes szituációt, amiben egy konfliktushelyzet kezelésére spontán és véletlenül pont csak a női szuperhősök verődnek össze (főleg, hogy a történet a fél X-Ment tömörítő Jean Grey iskolában startol), mert a férfiak mondjuk épp meccset néznek. Még szerencse, hogy Wood tényleg megemberelte magát, és ha egyszer elkezded olvasni a képregényt, akkor a sztori simán magával ragad annyira, hogy az utóbbi pár sor fejtegetései egy csöppet se érdekeljenek. Az első szám revelációja, hogy az anno Grant Morrison által bevezetett John Sublime-nak, aki ugye egy intelligens, emberi formában tevékenykedő baktérium, van egy nővére, akivel a földi idők kezdetén háborút vívott, majd legyőzte őt, és végül száműzte az űrbe. Most azonban visszatér, és vélhetően zabos egy kicsit, amit nem csak Sublime, hanem az X-Men is meg fog sínyleni. Vagy akár az egész világ, ha nem vigyáznak. Wood szépen vezeti fel a sztorit a rejtélyes követője elől egy szintén rejtélyes bébivel a karjaiban menekülő Jubilee-vel, egy se nem különösebben fontos, se nem különösebben izgalmas, viszont jól megvalósított, és a tempót jó helyen felpörgető akcióval, egy milliószor látott, de az alapozásnak köszönhetően mégis hatásos cliffhangerrel. Jól megnézve, nincs semmi különös az új X-Men széria történetében, viszont a kivitelezés első osztályú, ez pedig a képi világra is áll, mert Coipel baromi jól rajzol – ezt rég tudjuk. Ígéretes kezdet. (Rusznyák Csaba)
„What about the goddamn piranhas? They’re eating the guests, sir.”
Spielberg 1975-ös Cápája a világ addigi legsikeresebb filmjének bizonyult, és teljesen átalakította a hollywoodi stúdiók nyári bemutatókkal kapcsolatos politikáját. Az akkor született modell (high concept filmek komoly marketinggel és több ezer vásznas debütálással), amit a ’70-es évek többi blockbustere (mint a Star Wars) megerősített, máig használatos, de a nagy fehér tengeri gyilkos partmenti ámokfutásának voltak egyéb, rövidebb távú hatásai is. Jelesül, a következő években egymást érték a többnyire vizes környezetben játszódó állathorrorok, vérszomjas krokodilokkal (Alligator), cetekkel (A gyilkos bálna), és persze további cápákkal (Szörnycápa, plusz a hisztériát elindító eredeti folytatásai) – de nem mellesleg még az Alien ötletét is azzal a felkiáltással adták el a stúdiónak, hogy „Cápa az űrben”.
A sikerhullám-lovagló wannabe-k közül magasan kiemelkedik Joe Dante 1978-as Piranhája, amit Roger Corman New World Pictures nevű, low budget filmekre szakosodott stúdiója készített cirka 660 ezer dollárból (a céget Corman azután alapította, hogy a ’70-es évek elején felhagyott a rendezéssel, és főállású producerként kezdett tevékenykedni). A filmet maga Spielberg legitimálta, amikor a ripoffok legjobbikának nevezte, és ezzel a Universalt is eltántorította attól a (komolyan egyébként nehezen vehető) szándékától, hogy beperelje Cormanékat a hasonlóságok miatt.
Hasonlóságok pedig vannak: az első vacsorát feltálaló nyitójelenettől (persze, egy állathorrort szinte már nehéz nem az első támadással kezdeni), a város polgármesterén át, aki a veszély hírét önös érdekekből elbagatellizálja, a víztől való félelemig, és annak leküzdéséig a szükség órájában. Csakhogy a Piranha afféle Cápa-paródiának készült, ami eleve markánsan megkülönbözteti a korszak többi ripoffjától. Dante és Corman érezték, hogy ezt a koncepciót ott és akkor nem lehet pókerarccal előadni, ezért a cselekmény első fele egy filmes utalásokkal teli fekete komédia, ami újra és újra szemtelenül kimosolyog a nézőre. Eleve, csak végig kell nézni a színészeken. Kevin McCarthy (A testrablók támadása), Keenan Wynn (A gyilkos bálna), Belinda Balaski (Flúgus futam) és Dick Miller (A Bucket of Blood) mellett még ott van az olasz horrorkirálynő, Barbara Steele, aki Mario Bavától (A démon maszkja) Cormanen át (A kút és az inga) David Cronenbergig (Paraziták) mindenkinél otthagyta a kézjegyét a ’60-as, ’70-es évek műfajfilmjeiben. Ilyen gárdát nem lehet véletlenül összeszedni. És akkor még meg sem említettük azt a kétlábú, szárazföldi stop-motion halat, ami minden ok és értelem nélkül, csak úgy poénból ott sétálgat az egyik jelenetben, (helló, Ymir) – sem a Cápa árkádjátékot, amivel a főhősnő játszik, sem a Moby Dicket, amit a parton olvas valaki.
Más kérdés, hogy bár az irónia, a humor, a kacsintgatás végig ott van a filmben, előbb-utóbb eljön az a pillanat, ahonnan a néző mégis muszáj komolyan venni – ugyanis túl jók lettek a horrorjelenetek. A feszültség akkor lopakodik be, amikor megkezdődik a versenyfutás az idővel. A nyitányban elfogyasztott tinédzsereket kereső biztosítási nyomozó, Maggie, és a naná, hogy szomorú múltú, iszákos helyi segítője, Grogan rájönnek, hogy a katonai kísérletek során genetikailag módosított piranhák a zárt víztározóból kiszabadultak a folyóba, és egyenesen az emberekkel teli nyári tábor és a kisvárosi üdülő felé tartanak – onnan pedig szabad az út a nyílt óceánba. A hajsza masszív gerincet, energiát és lendületet ad a meglóduló cselekménynek, és a horror átveszi az uralmat. Ehhez még csatlakozik a háború-, kormány-, sőt, úgy általában véve autoritásellenes motívum (elvégre Vietnám és Watergate után vagyunk): túl azon a durva irónián, hogy a piranhákat hadászati célokra kísérletezték ki, de vietkongok helyett végül derék jenki honfikat csócsálnak, mindenki, akinek valamennyi hatalom van a kezében (de főleg a helyszínre érkező tábornok), idióta, seggfej, inkompetens vagy korrupt, esetleg ezek mindegyike.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én inkább próbálnám ki az esélyeimet egy hatalmas, vérszomjas gyilkos fehér cápával, mint több száz éhes piranhával. Az előbbiből fakadó veszély valahogy könnyebben felfogható, realizálható, van egy konkrét iránya, tömege, tudod, merre kell úsznod, és ha van valami fegyvered, akár esélyed is lehet, ha meg vannak körülötted mások, egyet-kettőt leüthetsz, hogy etetéssel lassítsd a cápa haladását (lehet, hogy túl sok szemét B-horrort láttam már). Egy piranharaj esetében? Baszhatod. Dante nagyon is tudatában van ennek, és akkor sem szívbajos, ha gyerekekről van szó. A nyári tábor megtámadásának jelenetében a kis dögök zavartalanul lakmároznak a páréves csöppségekből (hirtelen kurvára nem vicces a film, még az amúgy röhejes vízből kiugrós archarapás is beszaratós ebben a kontextusban), és az ilyesmire még manapság sincsenek felkészülve a legedzettebb horrorrajongók sem. Ez pedig még mindig csak a felvezetése a finálénak.
Dante végig pazarul rendez. A szűkös büdzsé csak akkor nyilvánvaló, amikor a piranhákat tovább mutatják a kelleténél, túlságosan reveláló kameraállásból, de ilyen alig egyszer-kétszer fordul elő. Egyébként a „valami van a víz alatt” frászfaktor uralkodik, a tényleges falatozásokból csak pillanatokat látunk, az igazi ínyencségeket inkább a következmények (csontig lerágott láb, közeli egy szétmarcangolt arcról) látványa szolgáltatja. És a vágás, ami mesteri, gyors, felkavaró, tökéletes kifejezése a megfoghatatlan szörnyűségnek, a kevés gore is sokkal többnek, elviselhetetlenebbnek tűnik általa. Egy efféle B-filmtől az már csak nem várt plusz, hogy a maga nemében egész okosan megírt, a karakterek ugyanis működnek (a forgatókönyv képes pl. megsajnáltatni velünk a nem különösebben pacifista tudóst, aki a piranhák teremtéséért felelős), és a dialógusok is meglepően jók.
Coming out: jobban szeretem ezt a filmet, mint a Cápát. Na, végre ezt a sötét titkot is ki mertem adni magamból.
Mi a titka a legsikeresebb partijátékoknak? Az, hogy végtelen egyszerűségük mellett gyors és könnyű szórakozást nyújtanak, lehetőleg minél több interakció bevonásával. Ja, és relatíve kis méretűek, ergo egy női táskába vagy egy méretesebb férfizsebbe is gond nélkül begyömöszölhetőek, így könnyedén magunkkal cipelhetjük őket bárhová. Nyilván sok múlik a társaságon is, mert ha nem annyira befogadó, akkor kár erőltetni a „de ez akkora vicces játék” szöveget (vagy csak még nem ittak eleget, ez esetben legyünk türelemmel, és reménykedjünk, hogy elég egyszerű játékot igyekszünk átpasszintani a többiek tűréshatárán). Most egy olyan játékot mutatok be, amit első látásra a Geekz közönsége máglyán égés közben darabolna szét apró cafatokra – de óva intek mindenkit, fogadja meg a bölcseletet, és ne ítéljen csupán a látszat alapján. Következzék a Szerelmeslevél!
Gyorsan, elöljáróban megnyugtatok minden kedves horrorfilmeken szocializálódott olvasót: a Love Letter egy nagyon mókás játék, amit szinte bárhol elő lehet venni, lévén, írd és mondd, 16 darab kártyából áll összesen. Így van, 16 kártyalap képes lehet felhőtlen szórakozást biztosítani akár egy ötfős társaságnak is. Hivatalosan 2-4 személyig lehet vele játszani, de öt fővel is ugyanolyan flottul zajlik benne minden. Mellette szól még egy olyan érv, amit majd a cikk végén fejtek ki, egyelőre lássuk, hogy kell játszani a kosztümös szerelmes filmek vak naivitását, és a pre-pubertáskori romantika giccs-zuhatagát elegyítő Love Letterrel.
A játék menete egyszerű, mint a faék: a pakli megkeverése után mindenkinek osztunk egy lapot, majd a kezdőjátékostól kiindulva mindenkire rákerül a sor, amíg elfogy a pakli, vagy amíg egy ember kivételével a többi kiesik. Amikor a sor, húzol egy lapot a kezedben lévő mellé, és kötelezően kijátszod valamelyiket. Kijátszani annyit tesz, mint jól láthatóan lerakni magad elé, és úgy tenni, ahogy a kártya szövege mondja. Ennyi. Mitől lesz mégis olyan remek móka? A kártyalapok mindegyike egy számot visel magán egytől nyolcig, illetve egy akciót biztosít mellé. Az egyes számúból 5 darab, a kettes, hármas, négyes és ötös számúból 2 darab van a pakliban, a hatos, hetes és nyolcas pedig egy-egy példánnyal van jelen.
Ha egyest raksz le, kiválaszthatsz egy másik játékost, akinek meg kell tippelned a kezében tartott lapját (mivel mindig van egy lap a kezünkben), ha eltaláltad, kiesett a körből, annyi a megkötés, hogy egyest nem lehet bemondani. Ha kettest raksz le, megnézheted egy riválisod kézben tartott lapját, ha hármast, párbajoznod kell valakivel: titokban megmutatjátok a lapotokat és a kisebb értékűvel rendelkező kiesik. A négyes védettséget ad egy körre a többi lap szemétségeitől, az ötössel pedig eldobatod az egyik játékos lapját, ami után ő újat fog húzni. A hatossal kicserélheted valakivel a kártyádat, a hetest pedig el kell dobnod, ha az ötös vagy a hatos kerülne kézbe mellé. A nyolcas a legmagasabb értékű, ám ehhez mérten veszélyes is: ha úgy adódik, hogy el kell dobnod, kész, vége, kiestél. A kör nyertese az, akinek a legmagasabb értékű lap marad a kezében, illetve aki eliminálja az összes ellenfelét, mielőtt kifogyna a húzópakli. Kap egy pontot és jöhet az új kör, majd a végső győztes az lesz, aki először gyűjt össze megadott számú pontot (általában hármat vagy négyet).
Ha röviden és slendrián módon kellene jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy kiejtős-számháborús játék a Love Letter, ám ennél azért valamivel több: tipikusan az a társas, amiben lényegi szerepet kap a káröröm kiélése, a másikkal való kicseszés, illetve a legegyszerűbb módon való taktikázás. A játékban nagy szerepe van a véletlennek, ám ennek köszönhetően marad élvezetes. Soha nem tudhatod, hogy a nyolc lap közül melyiket kapod majd kézbe, ezeket mik követik majd, emellett a többiek vajon miket fognak lerakni. Ahogy fogynak a lapok, úgy látod, mik vannak még játékban, ilyenkor, ha egyest húzol, könnyebb kitalálni, mi lehet a többinél. A nyolcas bújtatása is fontos, de bármit húzol mellé, ki kell raknod, így aztán előfordulnak érdekes szituációk (hatos és nyolcas, vagy hármas és nyolcas – ez utóbbi, amilyen biztos, olyan rizikós is, főleg, ha egy hetessel futsz össze, na ott aztán lesz kaján nevetés). A 16 lap pár perc leforgása alatt kikerül az asztalra, így annak sem kell sokat tétlenül várnia, akinek mondjuk elsőre megtippelték a lapját, hamar belekezdünk egy újabb körbe. Márpedig bele fogunk, ebben biztos vagyok.
A Love Letter tematikájáról szándékosan nem írtam az elején, mert totálisan elhagyható, illetve újragondolható: a kártyák értékei egy-egy középkori udvarbéli személyt jelentenek, akik segítségével a hercegnő kezébe szeretnénk eljuttatni a szerelmes szavakat rejtő levelünket. Példának okáért az egyes az őr, aki ha kiszúrja a rivális kérőt, kiakolbólítja a palotából, ahogyan a hármas számot viselő báró harcra invitálja azt, vagy a hetes grófnő, aki a hercegnő legjobb barátnője, elhúzza a csíkot, ha megjelenik az ötös herceg, vagy a hatos király. És így szépen sorban, ki van ez gondolva kérem. A játékot a japán Seiji Kanai tervezte, az USA-ban a Legend of the Five Rings nagysikerű kártyás játékot gondozó Alderac Entertainment Group adta ki, nyugati ízlésnek elfogadható grafikákkal. Itt balra látható, miben más a japán kiadás (kivételesen nem mangás dizájnról van szó!).
És akkor a cikk elején ígért érv, miért is olyan jó még ez a játék. Hát mert 16 darab kártyából áll, amiből ráadásul 8 különböző van csak. Amellett, hogy az alapkoncepció, a megvalósítás és a játékmenet egyszerűen zseniális, még pénztárcabarát is – csak ez a ratyi hercegnős téma ne lenne. De hisz 8 lapot átfotosoppolni semmiség, mondták erre jópáran. A re-theme fogalma annyit takar, hogy ügyes kezű szakik képszerkesztésre alkalmas szoftverrel átdizájnolják a játékok nekik nem tetsző részeit, így adva új és sok esetben pofásabb arculatot kedvencüknek. A Love Letter esetében napról napra bővül a lehetőségek száma, van már trónok harcás, fireflyos, godzillás, batmanes, manchester unitedos, odaátos, final fantasys, vampire-ös, korongvilágos, star warsos, gyűrűk urás, super mariós és még sorolhatnám. Aki kíváncsi rájuk, az a játék BGG-s adatlapján utánanézhet a képek között, mégpedig egy ide kattintással.
Zárszóként annyit, hogy próbáljátok ki, gyerkőcöktől kezdve a nagymamáig bárkivel le lehet ülni Szerelmeslevelezni (de hülyén hangzik, atyaég!), legyen szó munkatársakról ebédszünetben, motoros bandáról tankolás közben, haverokról a kocsmában vagy a strandon, unatkozni nem fogunk vele.
„A hólyagduda, ez a felföldi különlegesség, úgy aránylik a zenéhez, mint a varacskosdisznó a matematikához. Röviden: nincs köztük összefüggés.” – így vélekedik Jorg új királyságának nemzeti hangszeréről, amellyel büszke alattvalói üdvözlik, és pontosan ezt tudom mondani azoknak is, akik még mindig Martin Trónok harca sorozatához hasonlítgatják a Széthullott birodalom-trilógiát. Szögezzük le egyszer és mindenkorra: mindkettő joggal népszerű, és itt véget is ér közöttük a hasonlóság. Ami a trilógia második kötetét illeti, még jobban sikerült az előzőnél, sőt, tovább megyek, pokolian szórakoztató olvasmány.
Sokan kifogásolták a Tövisek hercegében meglehetősen pszichopata vonásokkal felvértezett kölyök főhős ámokfutását egy Jack Vance-i lehetséges jövőben, ahol az Ezernyi Napvillanás Napja nem csak elpusztította a világunkat, de átjárókat is nyitott egy másikba, ahonnan furcsa dolgok szüremlenek át. Az első kötetben megismert Jorg itt is visszaköszön, de a trónhoz vezető út eseményei és saját megkérdőjelezhető tettei nyomot hagynak a személyiségén: ugyanolyan számító és hataloméhes, azonban tettei, amelyeket ő maga elkerülhetetlennek tart, gondolkodásra késztetik és önreflexióját nem habozik megosztani velünk. Lawrence nagyon finoman bánik a karakterábrázolással, a herceg, pontosabban most már király (elnézést, felség), nem hasonlik meg önmagával, és válik saját paródiájává, hanem érettebb lesz, és ez nem egyszer tetten érhető a road movie-nak is beillő vándorlás során, melynek ismét nekivág kedvenc szedett-vedett (vagy inkább válogatott?) martalócai társaságában. Ami kicsit váratlanul ért, de amit annál inkább üdvözöltem, az a Jorg narrációjába belopózó szarkasztikus humor, amit a Gy. Horváth László elképesztően hangulatos és szépirodalmi mélységű fordítása még inkább hangsúlyosabbá tesz.
A cselekmény ezúttal három idősík között ugrálva bontakozik ki az olvasó előtt, mini-cliffhangerekkel bástyázva ki az utat. Az elsőben Jorg király menyegzőjét egy bosszantó apróság árnyékolja be: egy hat nemzet összefogásából született húszezres sereg, melyet egy próféciák megjövendölte és a Birodalom egyesítését megcélzó, békés uralkodásról és új virágkorról álmodozó bajnok vezet. Az immáron tizennyolc éves Jorg pedig, aki szinte mindenben az ellentéte, félreállhatna, és segíthetne véget vetni a Százak Háborújának, ám nem teszi: már csak dacból sem. Az esélyek nem éppen az ő és pár száz fős seregének javára szólnak, így ahogy eddig is, a legnagyobb örömmel rúgja fel a játékszabályokat. A második idősík történései négy évvel korábban játszódnak, amikor is hősünk idejekorán felismeri, hogy szövetségesekre lesz szüksége, ha a Birodalom császára akar lenni (márpedig ő bizony pontosan ezt tervezi), így elindul felkeresni rég nem látott rokonságát, hogy bemutatkozzon nekik. Vele tartanak hírhedetten hatékony és mindenféle erkölcsöket nélkülöző útitestvérei, valamint Góg, az egyre erősebb tűzidéző képességei feletti uralmat lassan elvesztő leucrotta, és hasonszőrű védelmezője, az óriástermetű, iszonyatos erejű Gorgoth.
Az utazás során ismét belefeledkezhetünk az ismerős játékba, melyben megpróbáljuk beazonosítani az érintett országok és városok világégés előtti megfelelőit, feltűnik néhány régi ismerős a világméretű hatalmi játszma mögött álló szürke eminenciások közül, Lawrence pedig továbbra sem bánik kesztyűs kézzel a kompánia tagjaival, jónéhányat elragad a halál, és Jorg sem hezitál, amikor súlyos áldozatot kell fizetni céljai eléréséért. A harmadik idősíkban Katherine Ap Scorron naplójának lapjait olvashatjuk, aki mindvégig ott kísért Jorg nem annyira szűzies gondolataiban, és aki elénk tárja egy nagyobb kirakós olyan elemeit, amelyeknél elsőszámú narrátorunk nem lehet személyesen jelen. Mint ahogy az előző könyvben, itt is megtaláljuk el-elszórva a fejezetek között Jorg kompániájának hangulatos jellemzéseit (ízelítőként: „Nem fogod észrevenni, ha Grumlow testvér meg akar késelni, csak a bánatot látod majd a szemében, amikor összeesel.”) és olykor a lelkiismeretfurdalást lassan megismerő főhősünk is meglepő filozófiai mélységekbe ereszkedik néhány meglátásával.
A második kötet másfélszer olyan vastag, mint az előző és a harmadik könyv címe (Tövisek császára) előrevetíti, hogy nagy valószínűséggel le fogja zárni Jorg mondén és spirituális utazását. Ennek én személy szerint végtelenül örülök: Lawrence nem próbálja tovább nyújtani a történetet, hogy meglovagolja a siker hullámait, amíg csak lehet (ellentétben egy másik, trónusokról szóló sorozattal), de a hírek szerint az ebben a világban játszódó, más szereplőket felvonultató történetek elképzelhetőek. Az eddig látottak alapján én erősen támogatom az ötletet.
A ’80-as évek akciófilmjeinek koporsójában már annyi túlméretezett szög van, hogy úgy néz ki, mint egy tűpárna, de Walter Hill, Joel Silver és Stallone (pedig milyen geekszívet dobogtató trió ez!) találtak pár szűz helyet, ahová beverhetnek még néhányat. Az olasz csődör egy bérgyilkost alakít, aki az első jelenet után siet elmondani, hogy ő bizony saját szabályai szerint dolgozik, nőt és gyereket nem öl. Szűk másfél órával később a fináléra egy elhagyott gyárépületben kerül sor, ahol meg kell menteni a főhős túszul ejtett lányát. A film pont olyan, amilyennek ezek alapján várni lehet: kétségbeesett erőlködéssel próbál visszahozni egy korszakot, egy stílust, amit rég meghaladott a világ. És még csak nem is csinálja jól.
Az Expendables 2-nek az volt a baja, hogy önmaga kínos paródiájává vált, ennek meg az, hogy egy komolykodó tucat bosszúfilm, alkalmankénti poénkodásokkal, videofilmszínvonalú produkciós minőséggel – már a ’90-es években is legfeljebb a tékák polcain fért volna el, senkinek ne vérezzen a szíve, hogy nem jutott el a hazai mozikba. Az izomhősöket nagyjából úgy lehetne minőségien rehabilitálni, ahogy a Rambóban (látványosan és faarccal), vagy úgy, ahogy az Erőnek erejével-ben (szimpatikus iróniával). Bár sajnos utóbbi is (akárcsak a Bullet to the Head) akkorát bukott, mint az ólajtó, úgyhogy enyhén szólva kérdéses ezeknek az egykori ikonoknak a jelenlegi létjogosultsága. Slynak lassan el kellene gondolkodnia a nyugdíjon.
Az Alexis Nolent francia képregényét alapul vett sztori csak alibinek van: a bérgyilkos főhőst megbízói átverik, ezért egy zsaruval (Kang Sung) szövetkezve nekiindul, hogy ledaráljon mindenkit, aki elé kerül. Csöpög a filmből a keménység, a brutalitás, van sok bunyó meg (a címhez hűen) fejlövés, állati hangosan dörgő fegyverek, tekintélyes mennyiségű fröcsögő vérrel, különösebb trendi hülyeségek nélkül, és elvileg egy ilyen filmhez nem is kell több annál, amit az utóbbi pár sorban írtam. De azért mégis: jó lenne, ha ez a produktum nem csak azért létezne, mert Stallone épp ráért, ha nem csak abból látszana, hogy Hill rendezte, hogy kiírják a nevét az elején, ha tartalmazna legalább egy, mondom, EGY emlékezetes akciójelenetet. Ha már akciófilm, ugye.
Továbbá az sem ártana, ha Sung nem csak azért lenne a filmben, hogy szerencsétlen sidekickként mobiljával elvezesse a következő célponthoz a főszereplőt (oldschool stílusban nyomuló öregharcos vs. modern kütyüfüggő fiatal, na, ne bassz), aki cserébe hülyézi, ócsárolja, lenézi, alkalomadtán koreai származásán élcelődik. Ez a teljesen ad hoc ingázás a keménykedő bosszúfilm és a jópofizó buddy movie között abszolút kudarccal végződik, főleg az utóbbi miatt, ugyanis a karakterek botrányosan unalmasak, viszonyukat pedig mindössze lapos poénkodások alapozzák meg.
A Stallone és a Jason Momoa közti fejszés párbaj az egyetlen, ami valamennyire szórakoztató, csak hát, akármilyen jól fest is Sly 66 évesen (és tényleg), Momoa mellé állva félti őt az ember, hogy már attól holtan esik össze, ha a másik csak ránéz. Amúgy játszik a filmben Christian „ez még él?” Slater is. (Ezt csak így jegyzem meg, mert mégiscsak illik megemlíteni, de nincs semmi, amit hozzá lehetne fűzni.) Nem megy ez így. Ha mindenképpen erőltetetni akarják a ’80-as évek akciófilmjeit, akkor a ’80-as években játszódó akciófilmet kéne csinálni, ’80-as évekre hajazó képi világgal és zenével, hóban majdnem tökpucéran bunyózó izomkolosszusokkal meg dagadómuszklis szkanderrel, és ollóval szeletelt pizzával. Persze, azt se lehetne gagyisággal megúszni, muszáj lenne jól csinálni. Mert pusztán a nosztalgiázásból még nem lesz film.
David Fincher Disneynél készülő NÉMÓ KAPITÁNY filmjét castingproblémák miatt egyelőre jegelték. Állítólag a stúdió nem mondott le a filmről, de legkorábban jövőre kezdődhetnek meg a munkálatok, és ki tudja, mi történik addig - szóval a Nautilus sorsa bizonytalanná vált.
Az AMC igazgatója azt nyilatkozta, hogy egyáltalán nem tervezik valaha is befejezni a THE WALKING DEADet. Ami nagyjából megfelel Robert Kirkman álláspontjának is, aki még pár éve mondta, hogy addig fogja írni a képregényt, amíg lélegzik.
Steven Spielberg élőszereplős tévésorozatot csinál a HALOból. (A rendező már évek óta szemez egy mozis adaptációval, amiből így valószínűleg nem lesz semmi, legalábbis egyelőre - pedig múlt hónapban még Neil Blomkamp azt nyilatkozta, szívesen megrendezné a filmet.)
Jövő ősszel startol az új animációs STAR WARS sorozat, a REBELS, ami az EPISODE III és IV közt játszódik majd (végre, VÉGRE nem klónháborús téma!).
Joss Whedon nemrég megerősítette, hogy Quicksilver (testvérével, a Scarlet Witch-csel együtt, akit ha minden jól megy, Saoirse Ronan alakít majd) benne lesz a BOSSZÚÁLLÓK 2-ben (a Marvelnél). Most Bryan Singer azt mondta, Quicksilver benne lesz az X-MEN: DAYS OF FUTURE PASTban is (a Foxnál), sőt, már a színész is megvan, aki eljátssza: Evan Peters. A helyzet a következő: mind a Marvelnek, mind a Foxnak joga van használni a karaktert (ami kb. egyedülálló), de mindkettőnek csak a saját franchise-ához kapcsolódóan. Vagyis az X-Menben szóba se kerülhetnek a Bosszúállók (ez még no problemo), a Bosszúállókban pedig kussolni kell az X-Menről, el kell felejteni, hogy a karakter mutáns, és még csak nem is gondolhatnak arra, hogy Magneto fia. És ez persze azt jelenti, hogy két külön franchise-ban két külön Quicksilverünk lesz, két külön színész alakításában.
Ha valaki titkon még reménykedett benne, hogy a PÓKEMBER filmjogok a Sonytól visszakerülhetnek majd a Marvelhez, tessék: a napokban felröppent egy buta pletyka, hogy van rá némi esély, ami persze csak arra volt jó, hogy a Sony egyik fejese reagáljon rá egy "soha a büdös életben"-nel (a pontos idézet: "never ever ever").
TRAILER - Egy új, brutál ACÉLEMBER trailer, ami messze nem olyan széplelkű, mint az eddigiek voltak /// Apu elmagyarázza Supermannek az új ACÉLEMBER TV spotban, hogy miért küldte a Földre. /// Bent a Metallica tombol, kint az apokalipszis. Az Antal Nimród írta-rendezte METALLICA THROUGH THE NEVER Dane Dehaannal (Chronicle) a világvégés katasztrófafilm és a koncertfilm valami egészen fura és érdekes hibridjének tűnik. /// Jon Favreau rendezte, félig-meddig élőszereplős trailer a DESTINY című konzoljátékhoz, Giancarlo Espositóval. Ez lesz a következő Halo? /// Új trailert kapott a THE WORLD'S END, Edgar Wright következő rekeszizomszaggatója. Hülye filmekben mindig hadsereggel meg kompútervírusokkal akarják megúszni a Föld invázióját - pedig lám, csak piálni kell hozzá. /// Új, rövid de velős red band trailer az év másik világvége-komédiájához. Minden esély megvan rá, hogy ezen is jókat fogunk röhögni: THIS IS THE END. /// Itt az új THE WOLVERINE trailer, és... hát, ez az Ezüst Szamuráj... izé. /// CALL OF DUTY: GHOSTS trailer. Lehet, hogy legalább egy kicsit mást kapunk, mint az eddigi három? /// Itt az első TV-spot a PACIFIC RIMhez, Del Toro pedig már most arról beszél, hogy megvannak a tervei a második részhez, ami egy kicsi sem fog hasonlítani erre az elsőre.
POSZTER - Ezeket a nácikat nem lehet kiirtani, már megint a nyakunkon vannak! Itt az első plakát az IRON SKY: THE COMING RACE-hez, ami a rendező ígérete szerint "sötét, őrültebb és grandiózusabb" lesz, mint az első rész. /// Igyunk a világvégére! Új poszter a THE WORLD'S ENDhez. /// Superman apja, Jor-El, mordállyal és lens flare-rel az új ACÉLEMBER poszteren.
KÉPEK - Jennifer Lawrence-t beöltöztetik Mystique-nek az X-MEN: DAYS OF FUTURE PAST forgatásán. (Megyünk Hollywoodba sminkesnek.) /// Gyönyörű, sajátos hangulatú koncepciós rajzok a THE WOLVERINE-hez. Sokkal jobbak, mint az összes előzetes együttvéve. /// Vipera és Yukio karakterei is kaptak egy-egy vagány posztert a THE WOLVERINE-hez. /// A Legónál áldoztak a geekség istenének: megépítették a világ legnagyobb Lego modelljét, egy életnagyságú (!) X-szárnyút, ami több mint 5 millió darabból áll össze, világít és robajlik a hajtóműve, és jelenleg a Times Square-en van kiállítva.
További képek és videó: itt. /// Egy koncepciós rajz a SÖTÉTSÉGBEN - STAR TREK klingon hajójához, amit végül kiírtak a forgatókönyvből (talán nem is baj). /// Agresszívan játszanak a gyerekek az iskolában? Ne beszélgessünk el velük, és ne magyarázzuk el nekik, hogy mi a helyes, hanem csak tiltsuk be a szuperhősképregényeket (filmeket, sorozatokat stb.), az mindent megold - és biztassuk erre a szülőket is. (A kép egy amerikai előkészítő iskola szülői tájékoztatójáról készült.)
BÓNUSZ - Nem könnyű az útjavítók élete Metropolisban. ACÉLEMBERes hamburgerreklám.
Miközben abban reménykedünk, hogy Karl Urban nemrég tett nyilatkozatát, miszerint a Dredd folytatása a korábbi hírekkel ellentétben mégsem halott ügy, előbb-utóbb hivatalosan is megerősítsék, néhány lelkes rajongónak hála úja ellátogathatunk Mega City One-ba; de főleg a Cursed Earth-re. Egy ideje már elérhető a Judge Minty című fan-film, ami egyfajta Dredd spin-off, ha úgy tetszik, és nem mellesleg a 2000AD áldásával készült, egy 1980-as, természetesen John Wagner írta képregény alapján. A sztoriban a kiöregedett bíró elhagyja a nagyvárost, hogy a mutánsokkal, bűnözőkkel, őrültekkel, szörnyekkel teli senkiföldjére vigye a törvényt - akkor is, ha beledöglik.
Steven Sterlacchini filmjének nyilván megvannak a rajongói produkciók tipikus hátulütői, és ezalatt nem csak az alacsony költségvetést kell érteni, hanem pl. az operatőri és vágói munkát is (több beállítás nagyon suta, sokszor tévéfilmes jellegű az egész), összességében mégis toronymagasan emelkedik ki a hasonló művek közül. Stílusos, kemény, hangulatos és szórakoztató, Edmund Dehn nagyszerű a címszerepben (maga a mellékszereplő Dredd, akit Greg Stalpes képregényrajzoló játszik, sajnos kevésbé meggyőző), ráadásul a CGI sem rossz, Mega City One-ról is kapunk egy-két lenyűgöző látképet, a Cursed Earth pedig nagyszerűen megvalósított posztapokaliptikus helyszín (külön piros pont jár a Killdozerért). Ha van ma szabad fél órád, erre töltsd!
A szuperhős témát annyiszor feldolgozták már, mint zughentesnél a kóbor kutyát. Minden stílus belekóstolt a zsánerbe, hogy többé-kevésbé fogyasztható végeredményt tálaljon elénk, de igazi ízorgiához csak kevés esetben volt szerencsénk. A 2001-es A sebezhetetlen ebből a szempontból nehezen értékelhető darab, mondhatni oly mértékben ínyencség, hogy egyeseknek megfeküdte a gyomrát, holott egész egyszerűen máshová helyezi a hangsúlyt, mint azt addig megszokhattuk. Szokás M. Night Shyamalan utolsó jó filmének titulálni, amivel személy szerint nem értek egyet, engem A falu és a Lány a vízben is képes volt megfogni (előbbi Vivaldi Négy évszakának vászonra festésével, utóbbi a döglött panelközeg éterivé varázslásával). Ettől függetlenül, amíg különc rendezőnk ötletkísérletei a stúdió vigyázó szemeitől tartván nem merészkedtek meredek terepre, mondhatni geek-konform játszóterekként szolgáltak eszképista képzeletünk számára.
A sebezhetetlen varázsa valahogy úgy kétoldalú, ahogyan a rétes sül meg a sütőben. A teteje ropogós, átsült, ínycsiklandó, az alja viszont néhol odaégett. Összességében finom, a tetején átszaladó villa azonban megakad az alján, nehezen lehet elvágni. Misztikumra kiéhezve egyből megnyert magának az előzetes, Bruce Willis és Samuel L. "Bakker" Jackson neve pedig mint a légypapír, úgy tapasztott a premier dátumához. Soha semmi ellenvetésem nem volt a lassan, türelemmel elmesélt történetekkel kapcsolatban, ezért aztán nem is unatkoztam rajta. Belegondolva, azért megértem, miért nem bírja végigülni a többség, de ez nyilván nem az ő hibájuk, a rendszer műveli ezt a jobb sorsra érdemes elmékkel, akció akció hátán, aztán nincs mit csodálkozni egy lassabb sodrású mű bukásán. Tény, hogy a filmet nem a feszes tempója és bonyolult történetszövése miatt emlegettük fel olykor-olykor egy füstös kocsma félhomályos szegletén, és ma sem emiatt szeretjük.
Képregényeken felnőve, akármennyire is szertefoszlott az a bizonyos gyermeki, vak bizalom a száraz világot megtöltő titkos varázzsal kapcsolatban, ilyen mű láttán lobban be újra a szikra. (És ezért szól hozzám minden másnál ékesebben az urbánus fantasztikum.) A David Dunnt játszó Willis számára csupán ez a sivár világ létezik, és ez mély melankóliával tölti el, hiszen valaha érezte azt a bizonyos pluszt. Egykedvű napjaiba megromló házassága hoz változatosságot, na meg egy orbitális vonatszerencsétlenség, amit egyedül ő él túl. Hamarosan egy idegen felbukkanása zaklatja fel tökéletesen monoton életét, aki nem kevesebbet állít, minthogy David teste sebezhetetlen, törhetetlen, sérthetetlen (nem feltétlenül ebben a sorrendben). A bottal közlekedő feketebőrű Elijah Price az ő szöges ellentétének tűnik: csontjai oly könnyen törnek, akár a térfogatnövelőtől duzzadó szezámmagos óriásropi, gyermekkorában tehát éleslátóan csúfolták a többiek Porcelánnak. Elijah megrögzött képregénymániás, elnézést, szakmailag elismert, nagy tudású képregénygyűjtő, így kapásból az emberfeletti képességekkel von párhuzamot, mintha mi sem lenne természetesebb. A férfi meggyőződését hitetlenkedve, ám halvány reménnyel szemlélő David kénytelen a közöny betonburkából kitörni. Élete új irányt vesz, lassan, nagyon lassan körvonalazódni kezd az igazság.
A film ezen a vonalon nagyot teljesít. Remekül működik a szürke valóságunkba beszivárgó játékos képzelet, és az általa okozott automatikus felnőtti ellenállás közti párharc. A képregényekből vett elég egyértelmű analógiák hétköznapok penészével bevont jelenetekben teljesednek ki, szinte észrevétlenül. Mítoszok és mondák alapvetései nyernek teret a modern képregények lapjain keresztül, amik így sikeresen törnek be a film valóságába – azon keresztül pedig a mi valóságunkba. A két központi karakter útkeresése, eszmélése, életük értelmének meglelése irigylésre méltó, mind a jelenséget, mind kvázi egyszerűségét tekintve. A varázs ezen a szinten hibátlanul működik – az alja azonban kicsit odaégett.
A shyamalani apránként kibontós mesélési technika a Hatodik érzékben remekül működött, nagyszerű párhuzamként érzékeltetve a pszichológus munkáját a kisfiúval. A sebezhetetlenben elfért volna az egyre ütemesebb tempót diktáló sebesség, hiszen David lelkivilága csak a film elején olyan kínosan lassú, később, a történtek hatására láthatóan felpezsdül. Emellett sután kezeli a férfi családi viszonyait, amíg az ő haladása folyamatos, addig a felesége és a fia menetrendszerű állomásonként kapcsolódik be. A Hatodik érzék folytonos feszültsége mintha vissza akarna köszönni ebben a filmben is, teljesen feleslegesen. Egészében nézve fogyasztható így is, bár talán az alján fellelhető kevéske korom nélkül hibátlan lett volna. Egyébként az egyik WTF-élményem A sebezhetetlenhez fűződik: már javában a moziban dolgoztam, amikor ezt a filmet adtuk, és volt egy betelefonálónk, aki feldúlt hangon követelte vissza a mozijegy árát. Mint kiderült, Bruce Willis neve vonzotta be a moziterembe, de az alkotás durván nem jött be neki, és álmatlan éjszakái voltak az ablakon kidobott pénz miatt. Így, gondolta, biztos van a mozifilmekre is pénz-visszafizetési garancia, bepróbálkozott. Nagyon sok türelmembe és időmbe került elmagyarázni neki a tényállást, miszerint végigülte a filmet, úgyhogy innentől nincs miről beszélni.
Az illető biztosan nem olvassa a Geekzet, így nem ismerhet magára, de aki hasonlóan érez vele, az nem fog egyetérteni velem: A sebezhetetlen egy tökjó film, annak ellenére, hogy kicsit túl komolyan veszi magát. A borongós, melankolikus hangulata csillagos ötös, Jackson megint nagykirály, a képregényes téma pedig dicséretes. Aki nem látta volna, pótolja!
A négy nagy klasszikus kínai regény egyikét, a Nyugati utazást, ami a Majomkirály legendáját dolgozza fel, már számtalanszor filmre vitték. A világnak ezen a felén a legtöbben valószínűleg az amerikai piacra készült kiherélt változatot, a Disney családi mozidélutánná silányított The Forbidden Kingdomot (izé, Tiltott királyság) ismerik, amit nemhogy Jackie Chan és Jet Li duója, de még a túlzásba vitt filmes utalgatások sem tudtak megmenteni a teljes középszertől. Az "én már minden filmet láttam" típusú két lábon járó enciklopédiák persze megemlíthetik az 59-es japán Monkey Sun-t és a '66-os hongkongi Monkey Goes Westet, a hozzám hasonló, gyógyíthatatlan hongkongifilm mazochisták a 2005-ös Chinese Tall Story-t (ami a 90-es évek PC-s játékaira hasonlító animációs betét mellett leginkább a Charlene Choi testsúlyát kábé 1 kilóval megnövelő sminkmennyiségről volt emlékezetes), míg a szerencsések (és úgy általában az ázsiai filmek rajongói) elsősorban a legendás, két részes, 1994-ben forgatott Stephen Chow változatot ismerhetik.
Ez utóbbi miatt tört ki hatalmas várakozás, amikor híre ment, hogy a hongkongi film legnagyobb nevettetője új feldolgozáson dolgozik. Ezzel egyidőben elindultak a pletykák is, hiszen mostanában Chow mester termelékenysége igencsak megcsappant, az utóbbi 10 évben ugyanis ez mindössze csak a harmadik filmje. A rosszindulatúbbak szerint ennek egyik fő oka, hogy a sikerek miatt kicsit nagyon nagy lett az arca és mindenkivel összeveszett Hongkongban, még a régi haverral, korábbi állandó sidekickjével, Ng Man-tat-tal is. Hogy ebből mi igaz és mi nem, nem lehet tudni, ám minden valószínűség szerint nem véletlen, hogy az aktuális trendekhez alkalmazkodva, a Journey to the Westet már Kínában, a mandarin piacra fókuszálva forgatta le. A felfokozott várakozások viszont elkezdtek csalódottságba átcsapni, amikor a mester nem tűnt fel az első trailer-ben és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy csak a kamera mögött vesz részt a forgatási munkálatokban (de ott igen tevékenyen, ő volt a geggyáros, az egyik forgatókönyvíró és a segédrendező).
Ez azonban ne tartson vissza senkit a filmtől, ugyanis annak ellenére, hogy maga a mester nem jelenik meg benne, ez bizony egy ízig-vérig Stephen Chow blődli, megspékelve az új idők jellegzetességeivel. Szó sincs Disney családi mozidélutánról, rögtön a kezdő nagyjelenet színtiszta horror, démonvadászokkal, szörnyekkel, halállal és nagy sikolyokkal, miközben a leírhatatlanul debil Chow poénokon vigyorog az ember. Ez a kettősség pedig meg is marad egészen addig, amíg színre nem lép a Majomkirály. Onnantól kezdve a humor szinte teljesen eltűnik, és szó szerint elszabadul a pokol, amit csak egyvalaki tud megállítani. Mindezért kárpótolhat a látvány, bár a '90-es évek hihetetlenül kreatív, rendkívül szórakoztató és abszolút egyedi filmes trükkjeit már régen kiváltották a digitális technika használatával (számomra a Kung Fu Hustle is emiatt vesztett rengeteget a varázsából), de meg kell hagyni, hogy (a fegyvereket és a csúcspontnak szánt Majomkirály csatát kivéve) a felhasznált technika nem rossz, egy ilyen könnyed fantasybe tökéletesen beleillik, főleg a démonok megvalósítása sikerült nagyon jól.
Az utóbbi időben általánossá vált, hogy a mandarin piacra forgatott, hongkongi mesterek által készített filmek csak gyenge utánzatai a nagy klasszikusoknak (lásd A Chinese Fairy Tale). Chow azonban semmit sem bízott a véletlenre, egy pillanatig sem érezhető az "ezeknek a gagyi is jó lesz" arrogancia, minden egyes részletre igyekeztek a lehető legjobban odafigyelni. A színészek összeválogatása telitalálat, a főszereplő, a naiv és tapasztalatlan démonvadász szerepére Wen Zhang tökéletes választás, volt, a fiatal színész nem vallott szégyent, ügyesen bebizonyítja, hogy harsány grimaszolás nélkül is el lehet játszani egy ilyen szerepet (és még jól is táncol). Cheng Sihan jópofa Ng Man-tat/Lam Suet pótlék, Huang Bo bohóckodásai sem rosszak (kár, hogy Majomkirályként nem ő van jelen), a bikinimodellből mára celebistenséggé vált Chrissie Chau ezúttal is hozza azt, amiért szerződtették (és jól játszik Shu Qi alá), a sokszor irritáló Shu Qi pedig ezúttal testhezálló szerepet kapott, nem is emlékszem, melyik filmben volt utoljára ennyire megigéző (és még énekel is, nem is akárhogyan!). Inkább ilyen szerepeket kellene vállalnia az A Beautiful Life stílusú drámák helyett.
A film szinte minden pillanatában benne van a mester stílusa. Elég csak a piros löttyben fürdő emberkére, vagy a naiv démonvadász fogságba kerülésére gondolni, a Sun Wukong barlangjában történtekről nem is beszélve, egytől-egyig jellegzetes Chow marhaságok. De ugyanez elmondható a keserédes szerelmi szálról is, ami szintén jellemző a nagy nevettető korábbi munkáira, bár ennyire szépen és kidolgozottan talán még nem sikerült bemutatnia. A Majomkirály nagyjelenete okozhat talán egyedül némi csalódást a sablonos megoldások miatt, de ez állítólag azért van, mert igyekeztek aránylag hűen követni a regény eseményeit (és itt ki is derült, hogy nem olvastam). A lezárás viszont tökéletes, gyönyörű és felettébb nosztalgikus hangulatba ringatja a nézőt, ahogy a jellegzetesen 60-as évekbeli zene dallamaira Tripitakáék nekiindulnak az útnak.
A végére pedig a lényeg: hiányzik-e ebből a történetből a hongkongi film legnagyobb nevettetője? Ha a kreativitása és frissessége csúcsán levő, fiatal Stephen Chow-t vesszük abból az időből, amikor a Chinese Odysseyt, a Love on Deliveryt, vagy a From Beijing with Love-ot készítette, akkor igen, nagyon is. De az a megfáradt és megöregedett Chow mester, aki a Kung Fu Hustle-ban és főleg a CJ7-ben erőlködött, már nem hiányzik, még annak ellenére sem, hogy azóta sem tudták átvenni a helyét, hiába próbálkozott ezzel többek között Nick Cheung (ő nagyon bele is bukott), Ronald Cheng, vagy éppen Wong Cho-lam. Ezért is remélem, hogy a következő Stephen Chow agymenésre nem kell újabb öt évet várni.
Senki nem szereti a rovarokat. Na, jó, vannak, akik igen, de azokra mi, normális emberek hajlamosak vagyunk furcsán nézni. Kicsik, visszataszítóak, mindenhova beférnek, zavaróan sok lábuk van, és általában piszokkal, betegséggel asszociálják őket (a rovarokat, nem azokat, akik szeretik őket – bár…). Csak idő kérdése volt, hogy az ’50-es évek szörnyfilm-hullámának hollywoodi éllovasai kiaknázzák ezt az egyetemes undort is. Mert mi lehet nem csak félelmetesebb, mint egy hatalmas majom, űrlény vagy dinoszaurusz, hanem ráadásul hátborzongató, gusztustalan is egyben? Igen, egy óriásrovar. Vagy még jobb: egy egész hordányi óriásrovar.
A Pánik New Yorkban 1953-as sikere után készített Them! volt az első (és máig a legjobb) „big bug” film, amit aztán pár éven belül számtalan másik követett. 1954-ben már jött a Tarantula a vadászpilótaként pár másodpercre feltűnő Clint Eastwoodal (a Them!-ben egyébként Leonard Nimoy köszön be), 1957-ben pedig hatalmas sáskák lepték el Amerikát a híres-hírhedt Beginning of the Endben. De talán még ennél is jelentősebb, hogy a Them! volt az első a hasonszőrű filmek sorában (hónapokkal előzve meg még a japánok Godzilláját is), amiben az óriásszörnyek világra szabadulása az atomkor közvetlen következménye volt.
A hangyák az első kísérleti robbantásoknak köszönhetően nőnek óriási méretűre, és a végén, amikor a hadsereg győzelmet arat a Los Angeles alatti fészekben, a főszereplő felteszi a nyilvánvaló kérdést: ha mindez a sok évvel ezelőtti kísérletek eredménye, akkor mi lehet az eredménye az azóta levezényelt rengeteg robbantásnak? A válasz, hogy senki nem tudja. Beléptünk egy elbaszott, bizonytalan korba, aminek kezdetén belekontárkodtunk a természet rendjébe, és sejtelmünk sincs a rettenetekről, amik várhatnak ránk. A Them! hasonlóképpen a tudományt teszi meg mumusnak, mint az 1951-es The Thing from Another World. A teremtés koronáját csak saját maga taszíthatja le a trónjáról, de becsületére legyen mondva, keményen dolgozik az ügyön.
Mai szemmel a Them! elsődleges vonzerejét nem az annak idején Oscarra jelölt, és a Richard Fleischer Némó kapitányával szemben játszmát veszített vizuális effektusok jelentik (bár az életnagyságú, mechanikus hangyákat pont elég óvatosan és kevésszer mutatják ahhoz, hogy ne lógjon ki túlságosan a lóláb – de talán bölcsebb lett volna stop motionnal dolgozni), hanem komoly, no bullshit attitűdje, amit kompetens író és rendezői munkával támaszt alá. Felejtsd el az ’50-es évek szörnyfilmjeinek tipikus, mai szemmel akaratlanul is campbe forduló, erőltetett nagyzolását, a Them! nem szorul rá hogy a sokat használt „bájosan gagyi” jelzős szerkezettel kelljen mentegetni.
A film Gordon Douglas nagyon szép, elegáns, suspense-es rendezésével úgy kezdődik, mint egy krimi. Egy kislány sokkos állapotban vándorol az amerikai sivatagban. Két rendőr felveszi, és visszaviszi ideiglenes otthonába, egy elhagyott, megtépázott lakókocsiba – ez még csak az első „bűntett” helyszíne. A játékidő nagyjából harmada eltelik, amikor először felbukkannak az óriáshangyák, és az addig megmagyarázhatatlan, különös gyilkosságok értelmet nyernek. Ez a jelenet szintén nagyszerű: nyugtalanító organikus hangok jelzik előre a bajt, szélvihar hordja a sivatag porát, a furcsa nyomok halmozódása, és a helyszínre érkezett két tudós (apa és lánya) titkolózása már-már abszurddá válik. Aztán egyszer csak ott van egyikük: felharsanó zene, durva ijesztőeffekt nélkül szimplán megjelenik a háttérben.
A hasonszőrű filmekben itt veszi kezdetét a térképek fölé hajolgatás, a pattogós tábornoki mellkasverés, a fontoskodó áltudományos tényközlés, és nagyjából semmi érdemleges nem történik a fináléig, amiben a szörny(ek) végül elhull(nak) a katonaság erőfeszítéseitől. A Them! alkotói azonban ezután is ragaszkodnak a krimiszerkezethez: a hangyák a föld alatt élnek, ezért bármilyen nagyok, nehéz megtalálni őket. A rendőrök és az FBI-ügynökök nyomoknak járnak utána, keresnek, kutatnak, emberekkel beszélnek, potenciális tanúkat hallgatnak ki. Az emberiségre leselkedő veszély elhárítása nem csak a bazooka helyes kezelésétől, hanem a fárasztó láb- és agymunka elvégzésétől is függ. Ettől az intelligens történetvezetéstől lesz a Them! olyan életszagú, olyan realisztikus, ettől érezni át a szituáció baljós, sötét mivoltát, és ettől emelkedik magasan a kortársak átlaga fölé. (A tipikusan felesleges szerelmi szálat is szépen kispórolták – nem teljesen ugyan, de ami van, az csak egy-két pillantásra, félmondatra és érintésre korlátozódik.)
Az egyetlen karakter, aki kilóg ebből a hiteles, szenzációhajhászást és frázispufogtatást üdítően mellőző közegből, az a professzor. Ő a zsáner tipikus alakját képviseli, vagyis tízpercenként színpadiasan, figyelmeztetően kiszól a nézőhöz valami egyszerre kriptahangulatú és tényszerű megjegyzéssel arra vonatkozóan, hogy éppen mekkora szarban van az emberiség, és mennyi idő van hátra, amíg a hangyák elsöprik a civilizációt. Sebaj, ennyi belefér. A bennem lévő szörnyfilm-rajongó még annyit tud nehezményezni, hogy „ők” nem szabadulnak el a fináléban Los Angeles utcáin, hogy letaroljanak pár autót és épületet, és elfogyasszanak néhány lassú honpolgárt, de mivel cserébe kap egy izgalmas, klausztrofób leszámolást a nagyváros alatti vízelvezető rendszerben, kegyesen és elégedetten megbocsát. Apropó: rémült, sokkos állapotban talált kislány, és királynő vezette rovarszörny-kolóniát lángszóróval kifüstölő katonák. James Cameron biztosan imádta ezt a filmet. Nincs vele egyedül.
A Gonosz halott 2. a filmtörténet talán legfurcsább folytatása, már ha folytatás egyáltalán. Ott veszi ugyan fel a fonalat, ahol az első rész letette, de nagyjából ugyanaz történik benne, mint abban, így akár remake-ként is fel lehet fogni. Kivéve, hogy ami ott (többnyire) komoly volt, az itt egy vicc, sőt, már-már az egész, a főhőstől a gore-on át a szörnyekig paródiába fordul. Félni már nem nagyon lehet rajta, röhögni annál inkább. Szóval, a Gonosz halott 2. az, aminek akarod: folytatás, remake, újraértelmezés, vagy ezek mindegyike egyszerre. De ez legfeljebb akkor lenne fontos, ha komolyan venné magát. Így csak maradjunk annyiban, hogy simán kurvajó film, minden idők legjobb kombinációja két műfajnak, amik pedig külön-külön is kemény diók.
Sam Raimi már az első rész forgatása alatt játszott a folytatás gondolatával, de annak ellenére, hogy az végül minimálköltségvetésének sokszorosát hozta vissza, problémái voltak a szükséges anyagiak összegereblyézésével (ennek valószínűleg köze lehetett ahhoz, hogy korának egyik legvéresebb filmje volt, és a „video nasty”-k egyikeként híresült el). A rendező kész forgatókönyvvel a kezében toporgott tehetetlenül, amikor Stephen King, az Evil Dead nagy rajongója, aki az arról írt kritikájával hozzájárult a sikerhez, meggyőzte Dino De Laurentiis producert, hogy finanszírozza a folytatást (King és Laurentiis korábban Raimit kérték fel előbbi Sorvadj el! című regényének adaptálására, de nemet mondott – végül ez a projekt csak bő 10 évvel később valósult meg. (De akkor is minek).
Már az Evil Deadben is pislákolt a fekete humor, és néha csak nagyon kevésen múlt, hogy ne söpörje el az erdő/démon kombináció félelmetes atmoszféráját, de Raimi mesterien járta a kötéltáncot (akármi legyek, ha nem az a ’80-as évek egyik legjobban rendezett filmje). A második rész volt az, amivel teljesen a keblére ölelte a komédiát, több okból is. Egyrészt nem akarta megcsinálni ugyanazt még egyszer, főleg nem ugyanúgy: a helyszín és a szituáció korlátozta a cselekménybeli lehetőségeket, vagy stílusban, vagy sztoriban kellett drasztikusan más irányba menni. És bár a rendező eredetileg úgy tervezte, hogy átküldi Ash-t egy időportálon, ez a koncepció végül elcsúszott a fináléra, és azzal a következő részre. Másrészt Raimi szerette volna megúszni a kevés kivételtől eltekintve pornóknak járó X-es besorolást (ami az első rész pénzügyi teljesítményének sem használt), és úgy gondolta, ha poénra veszi a figurát, majd büntetlenül lőheti magasba a vérgejzíreket (sose találod ki: nem jött be).
Az első néhány, igen zavaros perc összefoglalja az Evil Dead eseményeit (amihez azokat újra kellett forgatni, mert Laurentiis nem tudta megszerezni a jogokat az eredeti jelenetek felhasználáshoz), de egyben le is egyszerűsíti azokat, ugyanis kevesebb történik kevesebb karakterrel, Ash-t és Lindát leszámítva mindenki más megy a levesbe (ez nem annyira kreatív döntés volt, mint inkább idő- és pénzspórolás). Mire a film elkezdődik, ugyanott vagyunk, ahol az Evil Deadben, ugyanolyan szituációban: bent a kis erdőmélyi kabinban, kívül a gonosszal, ami be akar jutni. De már csak Ash van talpon. Már amikor épp nem esik pofára, az pedig elég sokszor megtörténik vele, akár szó szerinti, akár átvitt értelemben. Eszement, fáradhatatlan hullámvasútjellege ellenére a film ebben az első bő fél órában működik a legjobban, amikor Ash még egyedül van a kabinban, és a démonok mellett álmai, lelkiismerete (mégiscsak lefejezte a csaját, megszállás ide vagy oda) és búcsúzó épelméjűsége is gyötrik.
Az ezután érkező karakterek (a helyi redneck, a barátnője, akit Raimi egykori lakótársa, Holly Hunter ihletett, a kutató csávó és a Necronomicont megtalált professzor lánya) egyértelműen a darálónak íródtak, és valamirevaló sztori híján csak arra jók, hogy megszállásaikkal, elhalálozásaikkal segítsenek kitölteni az egészestés filmhez szükséges játékidőt. Más körülmények közt az efféle alibitörténések akár zavarhatnák is az embert, de nem itt, mert a hullámvasút addig jó, amíg megy, tökmindegy, mi hajtja. Különben is, ez egy horror-slapstick (Raimi nagy rajongója volt a the Three Stoogesnak), amiben Bruce Campbell a legjobb buster keatoni hagyományoknak megfelelően botladozik, csúszkál (csak nem küszöbben és banánhéjon, hanem testrészekben és véren), zuhan, és szenved, csak hogy aztán újra felálljon, minden egyes alkalommal tökösebben és elszántabban. Mint egy rajfilmfigura, amit kilapít a zongora, de aztán felhajtogatja magát a padlóról, újra háromdimenzióssá pukkad, és megy tovább.
Ash az előzményben még csak egy tipikus horrorprotagonista volt, egy potenciális áldozat, aki a szükség óráiban emelkedett „majdnemhőssé”. Visszafogottsága, egyszerűsége itt eltűnik, mint levágott démonkéz a falban, a filmmel együtt ő is harsány, menő egysorosakat puffogtató over-the-top viccé transzformálódik, amelynek kontextusában Campbell amúgy pocsék játékából színművészeti mesterkurzus lesz, és a karaktert pont ezek emelté kultikus magasságokba. Ash felveszi a kesztyűt, plusz a láncfűrészt és a puskát, sőtmitöbb (!) még a szemöldökét is felvonja (groovy!), hogy aztán hőskarikatúraként randalírozzon a démonok között, mindig megmaradva egy idióta, szerencsétlen, bumfordi, de szeretnivaló baleknek, aki egy tisztességes horrorban előbb nyírná ki magát tökvéletlenül, semhogy bármilyen szörnynek esélye lenne a közelébe jutni. Van az a fajta hős, akivel együtt nevetünk, és van az, akin nevetünk. Ash egyértelműen az utóbbi, tehát minél nagyobb szarban van, annál jobb a film.
És Ash folyamatosan bazinagy szarban van. Az egyik jelenetben barátnőjének ásóval levágott feje harapdálja a kezét, egy másikban a fejeletlen test intéz ellene láncfűrészes támadást, egy harmadikban saját, démontól megszállt keze fordul ellene, és veri hülyére. Mire ezt a kezet levágja (megintcsak: láncfűrész), és az önálló életre kelve menekül előle, ujjat mutatva neki, már olyan mélyen vagyunk burleszkországban, és a rekeszizmaink olyan komoly igénybevétel alatt állnak, hogy az előd félelmetes atomszférája rég elpárolgott a semmibe. A komolytalanságot a gore is aláhúzza, pontosabban, maga a gore is röhej, úgy, ahogy van. Fekete, kék és zöld vér spriccel, karok, lábak, fejek repkednek folyamatosan, az emberi (és egyéb) testek szemtelenül túlzó módon pusztulnak, az egész egy csodálatosan ízléstelen vicc (az elődhöz képest nagyjából tízszeres költségvetés meglátszik a trükkökön). És Raimi ezt újra és újra képes fokozni: amikor már azt hitted, az abszurditás elérte a határait, jön mondjuk egy helyéről kirepülő szemgolyó és egy tátott száj meghitt aktusa. Azóta is Peter Jackson Hullajója az egyetlen, ami ilyen sziporkázóan volt képes használni a gore-t.
Egy átlagos vasárnap délután Németország kommunizmusra váltotta államformáját, hogy nehézipara még jobban dübörögjön, ezzel egy időben Amerika feltalálta végre az öntözést, így alapíthatott még egy várost. Közben Egyiptom belekezdett a könyvnyomtatásba, ám Róma sem tétlenkedett, a gőzgép kifejlesztésével telepesei nagyobb sebességgel fedezhették fel az ismeretlen vidékeket. Nem, nem gárgyultam meg még jobban, mindez valóban egy vasárnap délután esett meg, a nappaliban, a Sid Meier’s Civilization nevű társassal játszva. Hogy ezek így leírva hülyén hangzanak? Efelől nincs kétségem, de aki esetleg már próbálta, az tudja, hogy játék közben mennyire bele lehet merülni civilizációnk építésébe, a technológiák feltalálásába, a kultúra terjesztésébe és az ismeretlen területek felfedezésébe. Akinek pedig még nem volt szerencséje ehhez a nagyszerű társasjátékhoz, annak itt a remek alkalom, hogy felfedezze, hogyan muzsikál a számítógép monitoráról az asztalra lekúszva a Sid Meier’s Civilization.
Rögtön azzal kell kezdenem, hogy eloszlatom a ködöt a különböző Civilizationöket illetően. Merthogy – jó szokás szerint – nem egyféle létezik, és van egy csöppnyi kis kavar körülöttük. Francis Tresham 1980-ban megalkotta és Nagy-Britanniában kiadatta Civilization nevű társasjátékát, amit egy évvel később az USA-ban az Avalon Hill is terjeszteni kezdett. Ez volt az első komplex civilizációépítő játék, hatalmas térképen ábrázolta a mediterrán térséget, számos nemzet bőrébe lehetett bújni, javarészt a kereskedelem révén szerzett egyforma lapok gyűjtése és fejlesztésre beváltása állt a főszerepben, ám egy-egy parti eltarthatott nyolc, vagy akár tíz órán keresztül is. 1991-ben jelent meg a Sid Meier nevével fémjelzett Microprose-os videojáték, ami hivatalosan a Sid Meier’s Civilization nevet kapta, ám hamarosan mindenki csak Civként kezdte emlegetni. Habár Meier úr kifejezetten kötötte az ebet a karóhoz, miszerint nem ismerte a szóban forgó társast, amikor összerakta a Civet (ráadásul a harmadik tervező volt a sorban), valahogy mégis kibukott, hogy komplett elemek és mechanizmusok lettek átemelve belőle, így végül is az eredeti Civilization tekinthető a mostani Civek ősatyjának. Ahhoz pedig, hogy az SM’s Civnek mekkora sikere lett, kétség sem férhet. No de, minden tettes visszatér a tett helyszínére, ahogy mondani szokás, a Civ sorozat harmadik része így tette tiszteletét a társasjátékok világában. 2002-ben jelent meg az első Sid Meier’s Civilization: The Board Game, elég vegyes fogadtatással (sokan unalmasnak tartották). Érdekessége, hogy majdnem 800 (igen, nyolcszáz!!!) műanyag figurát pakoltak a dobozba. A brandbe 2010-ben a Fantasy Flight Games lehelt új életet, név szerint az a Kevin Wilson nevű veteránjuk, aki olyan játékok felett bábáskodott, mint a Doom, a Trónok harca, a Rettegés Arkhamban vagy a Cosmic Encounter.
Tehát a Sid Meier’s Civilization (a továbbiakban: SMC) a második a sorban ugyanezen a néven, ám elődjéhez vajmi kevés köze van. Alapjait tekintve a PC-s Civ ötödik része áll hozzá a legközelebb, annak a koncepciónak egy asztali változata. Azon kevés társasok egyike, ami megjelent magyarul, a Delta Vision látott benne fantáziát, áldott legyen a neve. A játék dobozában rengeteg tartozék található, ami egyrészt már megszokott, lévén FFG-s gyermek a drága, másrészt egy ennyire eposzi témától mi mást várnánk el? Előre szólok, aki irtózik a sok-sok mütyürtől és a negyedórás kipakolás hallatán messzire menekülne, kösse fel a gatyát, mert ebben a játékban aztán van cucc rendesen. És méghozzá milyen! Az SMC minden porcikáján érezhető a minőségi munka, a legapróbb részletekre is odafigyeltek. A kártyáktól kezdve a számtalan tokenig a grafikai megvalósítást panasz nem érheti, annyira jó kézbe venni az egyes elemeket (kiváltképp a kultúra jelzőt, annak a legpofásabb a görög oszlopokat idéző kialakítása), ráadásul ötletes a dizájn: olyasféle homokórás-avíttas érzést nyújt, máshogy nem tudom leírni, de fantasztikusan passzol a témához. Szerencsére nem bugyuta rajzfilmes stílusban ábrázolták Lincolnt és társait, nekem személy szerint bejött ez a rajzolási mód. A RuneWars példát vehetne az SMC-ről, akár a térképről, akár a karakterek grafikáiról legyen szó, ez stílus, kérem szépen, így kell csinálni. A kerítés persze nincs kolbászból, a jelzők mennyisége és mérete már karcolja a tűréshatárt, amiért ezt hajlandó vagyok elnézni a játéknak, az az élmény, amit cserébe nyújt.
Az SMC tipikusan az a játék, amiben kapunk egy szabálykeretet, a többi pedig a játékmenet közben alakul ki, aszerint, milyen újabb szabálymódosítást vagy akciólehetőséget vagyunk képesek hozzáadni arzenálunkhoz. A kör menete egyszerűen zajlik: van egy kezdőfázis (ami mindig kell), amit a kereskedelem követ, aztán jön a városfejlesztés, a mozgás és végül a technológiák feltalálása. Minden játékos részt vesz az összes fázisban, így csökkentvén a holtidőt, bár egy sokat gondolkodó kolléga még így is megakaszthatja az egyébként grandiózus témához képest meglepően gördülékeny játékmenetet. A parti elején pofás területlapkákból véletlenszerűen összeállítjuk a „világot”. Minden lapkán 16 mezőt találunk, 4x4-es elrendezésben, ezeknek játékos-számtól függően változik a lerakási módjuk. Kétségtelen, hogy négy fővel a legizgalmasabb, de ha hárman vagy ketten ülünk rá össze, akkor sem csorbul az élvezhetősége, remek lett benne az egyensúly. Az említett mezőkön területtípusokat láthatunk: sivatagot, tengert, hegyeket, vagy síkságot. Ezek alkotják a környezetünket, és ettől függ, hogy mikre leszünk majd képesek a fejlődésünk során. A mezőkön ugyanis ikonok jelzik, hogy mit tudnak nyújtani a kizsákmányolás édes ízére rákapó emberiségnek, illetve az épületek is csak adott típusra építhetőek (lásd kikötő esete a hegységben). A sűrű hegyek a gyors iparosodást segítik elő, a síkságra több épületet lehet felhúzni, illetve a kereskedelemben is szerepet kapnak, és így tovább.
A játék során az lesz a célunk, hogy választott népünkkel felfedezzük környezetünket, elfoglaljuk a számunkra értékesnek tűnő mezőket, és olyan hátteret építsünk ki, ami a szimpatikus győzelmi mód felé hajt minket. Nyerni ugyanis négyféleképpen lehetséges: ha elfoglaljuk egyik ellenfelünk fővárosát, katonai győzelmet aratunk, ha sorozatos fejlesztésekkel eljutunk a technológiai piramis csúcsára, az űrhajózáshoz, akkor technológiai győzelemről beszélünk, a gazdasági nyerés feltétele 15 arany-jelző összekaparása (ami piszoknehéz), illetve kulturálisan is mások fölé kerekedhetünk, amennyiben folyamatosan a kultúrának szenteljük városainkat, így haladva végig egy ennek megfelelő sávon. Hozzáteszem, egyik sem könnyű, a folyamatos fejlődés miatt oda kell figyelni, a technológiák milyen összefüggésben állnak egymással, mert ezen kártyalapok bővítik ki repertoárunkat. Kezdésnek egy várost, egy felderítőt és egy seregecskét kapunk, nosza, ezek segítségével kell kiépíteni virágzó civilizációnkat. Habár lassúnak tűnhet a haladás és a kiépülés ritmusa, megnyugtatok mindenkit, már egy órányi játék után azon kapjuk majd magunkat, hogy máris több lehetséges kimenetel áll előttünk, köszönhetően a beröccenő hátországunknak.
A technológia kártyákról kicsit részletesebben is értekeznék: ezek működtetik ugyanis a fejlődést, aminek ugyebár – jól tudjuk – nem szabad megállnia. A játék lelke és motorja egyszerre ez a frappáns módon működő mechanizmus. Minden kör végén lehetőségünk nyílik az összegyűjtött kereskedelmi pontokból egy új tudással bővíteni a kelléktárunkat, amit egy kis méretű kártya képében pakolunk le magunk elé, az úgynevezett technológiai piramisba. Minden egyes ilyen kártyán egy újabb akció szerepel, például a navigáció plusz mozgást ad, továbbá a kikötő építésének lehetőségét. A lovaglás a mozgásunkat gyorsítja be, több mezőt leszünk képesek lépkedni bábuinkkal, így hamarabb érhetünk olyan helyre, amire szükségünk van. A filozófia segítségével templomot tudunk emelni, ami a kultúra pontjaink számát képes növelni, a hajózással meg tudunk állni a tengereken is, és így tovább, szintről szintre újabb bónuszokat nyújtva. És hogy miért piramis? Egyrészt, mert szó szerint értve a kártyákat piramis alakban kell lerakosgatnunk, másrészt, mert a fejlettségtől függően 1-től 5-ig terjed a technológiák szintje, amik aztán egymásra épülnek: két egyes szintű fölé kerül majd egy kettes szintű, és így tovább. Nagyszerűen működik a gyakorlatban, ahogyan a sok ókori találmányhoz szép lassan kezdenek beépülni a középkoriak, majd napjaink vívmányai: az írás felfedezésétől így jutunk el az atombombához.
Nagyon sok apróság van még a játékban, amiről nem ejtettem szót, mint a kiválóságok, akik jelentős mértékben járulnak hozzá városainkhoz, ha a kultúránk fejlesztése révén megjelennek nálunk. Vagy a harcrendszer, ami frappáns megoldásának köszönhetően küszöböli ki a kismillió műanyag figura nehezen kezelhetőségéből adódó problémákat. Vagy az eseménylapok, amikkel katasztrófát hozhatunk ellenfeleink nyakába, esetleg eltanulhatjuk találmányaikat – és mindez egyáltalán nem túlbonyolítva, egyszerűen és elképesztően olajozottan épül be a kellemesen kezelhető szabályrendszerbe.
Negatívumként meg kell említenem a hosszú játékidőt, ami bizony még kora délutáni kezdéssel is belenyúlhat az estébe, de arra számítsunk, hogy alaphangon négy, de még inkább hat óra simán benne van a pakliban. Az előkészítése sem kutya, de az elpakolása kész gyötrelem tud lenni, besöpörni a játéktéren a szélrózsa minden irányában szerteszét heverő apró kartondarabkákat… hát embert lehet kínozni vele. Emellett az FFG egyik nagyon rossz szokása az SMC esetén könnyfakasztó hatással lehet ránk: a doboza egyszerűen alkalmatlan a több száz kártya és token normális elpakolásához, ezért erősen ajánlott saját dobozkákat gyártani, amiben rendben tárolhatjuk a különböző alkatrészeket. Igazán példát vehetnének mondjuk a Lords of Waterdeepről, amiben gyárilag mindennek megvan a helye és nem kell még külön kézműves szakkört játszani otthon. Ennyi pénzért legalábbis elvárná az ember.
Minden morgást félretéve azonban azt kell mondjam, műfajában dobogós játék a Sid Meier’s Civilization. Elrettentő méreteihez képest úgy be tud szippantani, mint kevés más társasjáték. A nehézsúlyú kategória szerelmesei ne hagyják ki, élvezetes és maradandó élményt tud nyújtani, csak bírjuk végigülni.
A VASEMBER 3 Amerikában túllépte a 300 milliós bevételt, világviszonylatban pedig már 1 milliárd felett jár. Ebből a Disney (és a Marvel) második legsikeresebb filmje lesz - de a Bosszúállók 1,5 milliárdos rekordja nincs veszélyben.
A TRÓNOK HARCA producere elmondta, hogy összesen 7 évadot terveznek az HBO-nál, vagyis az utolsó 2017-ben fog lemenni. Akar valaki fogadni, hogy addig Martin elkészül-e a hatodik és a hetedik könyvvel?
Karl Urban azt mondja, a DREDD folytatása a pénzügyi bukás ellenére egyáltalán nincs kizárva. Elmondása szerint az illetékesek rájöttek, hogy egy kisebb közönség nagyon is megtalálta, és megszerette a filmet, és a vokális (vagy akár egyéb) rajongói támogatás hozzájárulhat a sequel megszületéséhez. Úgyhogy tessék DREDD 2-T A NÉPNEK transzparensekkel kimenni az utcára!
A Vasember 3 írója (a másik), Drew Pearce jegyzi majd a MISSION: IMPOSSIBLE 5-öt. A rendező valószínűleg Christopher McQuarrie lesz, de ezt még nem erősítették meg.
Mit szólnátok egy Christopher Nolan rendezte JAMES BOND-filmhez? A Daily Mail értesülései szerint a 007-es franchise producerei megkeresték őt az ajánlattal - persze még semmi sem biztos.
2015 május 22-én mutatják be az ASSASSIN'S CREED mozifilmet, Michael Fassbenderrel. (Rendező még mindig nincs.) Vagyis három héttel a Bosszúállók 2 után - és a hagyományok alapján az új Star Wars premierje is akörül várható.
Joss Whedon megerősítette egy interjúban, hogy a BOSSZÚÁLLÓK 2-ben benne lesz Quicksilver és Scarlet Witch. Ők a képregényben mutánsok és Magneto gyermekei, de erről itt valószínűleg kussolás lesz, mivel az X-Men körüli jogok ugyebár a Foxnál vannak.
Brad Bird elárulta egy interjúban, hogy egyrészt gondolkodik egy HIHETETLEN CSALÁD folytatáson (remek lenne!), másrészt a Disney felkérte őt tavaly a STAR WARS EPISODE VII megrendezésére (remek lett volna), de sajnos nemet kellett rá mondania, mert már nyakig volt a jövőre mozikba kerülő TOMORROWLANDben.
Kevin Smith elkészült a Shop-stop harmadik részének forgatókönyvével (legalábbis az első drafttal). Bizonyíték.
Roland Emmerich most már nem egy vagy két vagy három folytatást akar csinálni a FÜGGETLENSÉG NAPJÁhoz, hanem egy egész filmsorozatnyit. "Mitológiapítés"...
Pár napja már pusmogtak róla, de most hivatalos: Kiefer Sutherland jövő nyáron visszatér a terroristakaszáló kormányügynök szerepében a 24: LIVE ANOTHER DAY című, elsőkörben 12 részes (de ugyanúgy egy nap eseményeit elmesélő) limitált sorozatban, ami évekkel a 24 utolsó évadja után játszódik majd. A projektet az eredeti széria showrunnere, Howard Gordon felügyeli.
Jönnek az éneklő FELÁLDOZHATÓK és a táncoló RAMBO! Egy bollywoodi cég, az Original Entertainment leszerződött a Millenium Filmsszel, aminek így több filmjét is rímékeli Indiában. Az említett kettőn kívül, amiket a tervek szerint még idén forgatni kezdenek, a 16 UTCA, a 88 PERC és a BROOKLYN MÉLYÉN is sorra kerül majd.
A régóta tervezett TOXIC AVENGER remake-ben (miért?) jó eséllyel Schwarzenegger is felbukkan majd (miért?), de nem a címszerepben (miért?).
Menthetetlenül úton van a SZÖRNYECSKÉK remake. Eleve kapják be, de ráadásul a film az Abraham Lincoln, a vámpírvadász és az Éjsötét árnyak írójának kezében van.
A Univision (a kábelcsatorna, ami a Breaking Badből spanyol remake-et akar Metastasis néven - máris szeretitek őket, mi?), Robert Rodriguez cégével, az El Ray Networkkel tévésorozatot készül csinálni az ALKANYOATTÓL PIRKADATIG-ból.
Készülőfélben egy jelenben játszódó VAD BANDA remake Will Smith-szel a főszerepben…
Aki még nem hallotta volna: szeptembertől új, elsősorban (de nem csak) gyerekeknek szóló, antológiaformátumú képregénysorozat lesz kapható az újságosoknál. Az EpicLine teljesen egészében lelkes, fiatal magyar alkotók (a 5Panels csapat tagjai) munkája lesz. Remek kezdeményezés, amiről többet itt olvashattok.
KÉP - Csendélet az új GODZILLA forgatásáról. Emberbőrbe bújt vadállatok az X-MEN: DAYS OF FUTURE PAST forgatásán. Pók a szélvédőn, avagy most már tudjuk, miért üvöltözik olyan dühösen a Rhino.
TRAILER - Még egy sci-fi, amire érdemes lesz odafigyelni idén: a found footage jellegű EUROPA REPORTban a Jupiter holdjára tartó expedíció kerül bajba; Monszterzúzda! Új trailer a PACIFIC RIMhez, hangosabb, brutálabb, vagányabb és több robot-szörny akcióval, mint az eddigiek összesen; Pacific Rim? Milyen Pacific Rim? Nesztek, itt van az igazi "órásszörny vs. óriásrobot"-zúzda, naná, hogy az Asylumtól: ATLANTIC RIM; Itt egy hosszabb trailer az AGENTS OF S.H.I.E.L.D.-hez. Red band trailer a VHS 2-höz. És itt az új RIDDICK trailer is. Inkább tűnik a Pitch Black remake-ének, mint tényleges folytatásnak, de a francba, ez akkor is baromi vagányul fest. Batman Deathstroke-kal viaskodik az ARKHAM ORIGINS első teaserében. A Fox új SLEEPY HOLLOW sorozatában a fejnélküli a lovas a jelenben randalírozik. A ruszkik új STALINGRAD című szuperprodukciójának trailere baromi jó.
A HÉT COOLSÁGA: Lassan kész a Robotzsaru szobor, ami egy sikeres kickstarter kampánynak hála lesz felállítva egy közterületen, Detroitban.
BÓNUSZ: "Leia and Chewbacca should do it!" Néhány hardcore rajongó, plusz Billy Dee Williams, plusz William Shatner elmondják J.J. Abramsnek a Jimmy Kimmel show-ban, hogy miről kéne szólnia a STAR WARS EPISODE VII-nek. Shatner még egy vagány koncepciós rajzzal is segíti Abrams munkáját.
Hollywood? Pfff! Gyerekek, felejtsetek el minden mást, itt van az év akciófilmje: pofátlanul vagány, véres-kipufogógázas-észvesztő stop-motion autóshajsza!
Múlt vasárnap a Magyar Képregényszövetség immáron kilencedik alkalommal rendezte meg a nevében menetközben némileg mutálódó, így ezúttal Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál néven futó rendezvényt kis hazánk nem túl népes, de annál kitartóbb képregénygeekjeinek. Ismét a Millenáris Teátruma adott otthont az eseménynek, ami ugyan méretben töredéke a volt Gödör akváriumának, de a tavalyi tapasztalatok alapján pont elég annak a látogatómennyiségnek, ami most is besereglett. Menetrendszerű, ugyanakkor semmilyen meglepetést nem okozó késéssel érkeztem a Fesztivál első és egyben legizgalmasabb programjára, A hívó rövidfilmadaptációjára, olyan kora verőfényes 10 óra körül. Szerencsére a programok most már hagyománnyá nemesedve ugyancsak stabil csúszással kezdtek, ellenben a verőfényes jelzőt nem a kinti fényviszonyokra értettem, hanem a vetítés helyszínére, mert rutinos lazasággal égve hagyták a szpotlámpákat, így a film első felét azért nem láttam, mert még nem voltam ott, a másikat meg azért, mert a vásznon csak valami kínai népi jellegű árnyjáték látszott (a délutáni vetítésen kompenzáltak, mert akkor meg az ÖSSZES lámpát leoltották, a standoknál vásárlók legnagyobb megrökönyödésére, mert a koromsötétben még a saját kezüket sem látták). Azt mindenesetre megállapíthattam, hogy Odegnál Róbert valójában NEM viccelt (lásd interjúnkat az alkotókkal), amikor azt állította, miszerint szerzőtársával a konditeremben találkozott. A második vetítésen az is kiderült, nemhiába küzdött másfél éven keresztül a neo-noir Budapest látványvilágának életrekeltésével: a remekbe szabott sci-fi egyetlen hiányossága a hossza, mindössze 17 perc (a még ennél is rövidebb teaserét itt nézhetitek meg), ami kézzelfogható sóvárgással tölti el a nézőt a folytatás iránt. Szerencsére készen áll a több mint 100 oldalas forgatókönyv a nagyfilmhez, és nagyon remélem, záros határidőn belül sikerül szponzort találni hozzá.
A vetítést követő előadások közül több kapcsolódott az olasz képregény témájához, elsőként Kertész Sándor mesélte el a szép emlékű Menő Manó és Krampusz képregénymagazinok születését, dicsőségét és bukását. Elképesztő belegondolni, hogy sikerült Manara és Serpieri képregényeket kiadni a nyolcvanas évek végén Magyarországon, és ezt az olasz képregényszcéna nagyjai komoly politikai fegyvertényként értékelték, olyannyira, hogy Hugo Pratt személyesen gratulált ezért a teljesítményért Kertésznek. Az is megdöbbentő adat, hogy abban az időben a Ben Hur háromszázezer példányban kelt el, a Línea kiadó pedig a húszezres példányszámnál húzta le a rolót, mert ott már kezdett a nullszaldó felé tendálni a profit, és a csúcson kell abbahagyni, ugye. Ki gondolta volna akkoriban, hogy 2013-ban Hellboyból nem lehet kétezer kötetet sem eladni (ebből a szempontból a The Walking Dead nagyon szerencsés kivétel)? A meghívott vendégek (Zograf, Dodo Nita és Timof, a lengyel képregényszövetség elnöke) is felidézték az olasz képregények kérészéletét a saját országukban: mindenesetre jó tudni, hogy nálunk a fumettik a Fumax kiadónak köszönhetően több számot éltek meg, mint Romániában (ott egész pontosan egy szám jelent meg mindegyik címből) és hogy Manara erotikus képregényei a világon mindenütt eladhatóak. A lengyel képregényről is megtudhattunk pár érdekességet a forgatókönyvíró Timof és a rajzoló Michal Sledzinski előadásából: náluk sincs átjárás a mangarajongók tábora és az amerikai szuperhősképregények olvasói között, töretlen népszerűségnek örvend a nyolcvanas évektől kezdve a Thorgal fantasy sorozat, amit atyjafiuk, a zseniális Grzegorz Rosinski rajzol Jean Van Hamme (aki a francia-belga bande dessinée Nagy Öregje, lásd XIII, Largo Winch és Sörmesterek) forgatókönyve alapján és amire még bizonyosan visszatérünk itt a Geekz virtuális oldalain. Meglepetésként még Michal legújabb képregényét is megnézhettük, mintegy előpremierként, hiszen csupán ezen a hétvégén debütál a varsói képregényfesztiválon.
Némi büszkeséggel állíthatom, hogy a legnépesebb hallgatósággal nem akárki, hanem a saját, különbejáratú főszerkesztőnk, Rusznyák Csaba bírt, aki a Vasember 50 évéről tartott egy meglehetősen érdekes előadást, némi vetítéssel egybekötve. Megtartották az Alfabéta-díj átadóját is, Kép-regény kategóriában Hegedűs Márton nyert az utóbbi évek egyetlen magyar graphic noveljével, a Slusszkulcs Klánnal (amiről mi is írtunk itt), Kép-novella kategóriában zsinórban harmadszor Csordás Dániel a saját életéből inspirálódó képregényblogjával, a Korcsmáros Pál-díjat pedig Fazekas Attila vehette át megérdemelten (mint azt legutóbbi VHS Paradise cikkünk illusztrálja, sokunk lelkében hagytak kitörölhetetlen lenyomatot a filmadaptációi). Több szívet lelkesítő bejelentést is hallhattunk: a Magyar Képregényszövetség májusban Varsóban, nyáron pedig Párizsban turnézik a magyar képregényszerzők műveivel, a magyarországi olasz képregénykiadás évfordulójára egy olasz-magyar meglepetéskötettel fognak előrukkolni a Línea kiadó mögötti állt szervezők, és a 5Panels hamarosan megtámadja a hazai újságárusokat az EpicLine című képregénymagazinjukkal, melynek bemutatkozását itt olvashatjátok el (és igen kapacitálnék mindenkit a nyúlfarknyi kérdőívük kitöltésére, hogy ezzel is segíthessük ezt az igen dicséretes kezdeményezést).
A Képregényfesztivál lüktető-verő szívét mindazonáltal most is kétségtelenül maguk a képregények jelentették, melyeket a még mindig talpon lévő kiadók standjairól tehettünk magunkévá. A Pesti Könyvnél a legújabb Lucky Luke kalandot (Lucky Luke Pinkerton ellen) és Lénárd László Semmijét vehettük birtokba, ami a nagyszerű BMX-kölyök ’89 óta az első önálló kötete. A Képes Kiadó újdonsága Az előretolt helyőrség újranyomása volt, és ott végre beszerezhettem Felvidéki Miklós Papp Laciról szóló füzetét, amit, mivel legnagyobb szerencsémre belebotlottam, maga a rajzoló dedikált nekem. A Kingpin kiadó egy új Vasember sztorival (Gyilkológép) és a Marvel+ / Peter Parker Pókember új számaival érkezett a rendezvényre, a The Walking Dead sorozat pedig a hatodik gyűjteményes kötettel (Siralomvölgy) debütált itt. Szerencsére a szerzői kiadások sem hiányoztak: a végtelenül szerény Budai Dénes másfél év munka gyümölcsét, a Gépjárómű második részét (melynek közepén kuriózumként egy négyoldalas széthajtható akciójelenet trónol) hozta magával (az első rész itt érhető el ingyen és bérmentve), a valóságos busó-franchise-t felépítő 5Panels rögtön két kiadvánnyal érkezett (Kísért a múlt, A Munka Gyümölcse), először láthattuk a Kalyber Joe-sorozat felújított második kötetét, beszerezhettük a Bestiarium Hungaricum full extrás díszkiadását (az ezzel kapcsolatos interjúnkat itt olvashatjátok) és a Nero Blanco Comixtól Fritz Zoltán animációs veterán első önálló képregényét, a Tiszavirágzást, ami eredetileg az angouleme-i 24 órás képregényrajzoló versenyre készült.
A Fesztiválon ugyan nem volt tolongós tömeg, de semmiképpen nem csak a minden hasonszőrű rendezvényen résztvevő képregényrajongó magot láthattuk, szerelmespárok, apukák-anyukák a gyerekekkel, érdeklődő fiatalok-öregek mind képviseltették magukat és vásároltak is, nem csak nézelődtek. Ugyan időnként feltűntek az 501-es Légió tagjai, de az összkép inkább könyvvásár hangulatot nyújtott: elmaradtak az animés rendezvényekre jellemző jelmezes látogatók és ez így is van rendjén, hiszen arra ott van a MondoCon. A jó öreg, némi amerikai ízzel megbolondított európai képregény jelenleg köszöni jól van, még ha szerényen is, és hát azért mégis csak a miénk. Jövőre tehát találkozunk ugyanitt (nem kell sietni, a programok hagyományőrzésből úgyis csúszni fognak)!
Mókás olvasgatni a külföldi kritikákat, amiknek szerzői óvatos, bizonytalan bocsánatkérésekkel adják az olvasó tudtára, hogy tetszik nekik a film. Mintha az agyatlan, specifikusan és tudatosan férfias zúzás iránti vonzalom elismerése valamiféle bűn lenne – lehet, hogy máshol az is. Szerencsére itt a geekzen leszarjuk az ilyesmit, nem vagyunk mi semmiféle magaskultúra zászlóvivői, és hogy ezt kapásból demonstráljam is, hadd fogalmazzak úgy, amolyan cizellált visszafogottsággal, hogy a Halálos iramban 6. kurvára szórakoztató filmbanzáj. Persze, nyilván nem mindenki fogja így gondolni, de akkor hadd segítsek: a lényeg, hogy az előző részek ismeretében mindenki pontosan azt fogja kapni, amit vár. Aki papírvékony karakterek idióta és pózőr dialógusaival kitöltött röhejes akcióbaromságot vár, az azt kapja. Aki tökös macsók vagány keménykedéseit és kipufogógázzal sűrített, őrületen szórakoztató autós zúzdáit várja, az azt kapja.
Mert komolyan: legkésőbb akkor, amikor a negyedik rész nyitányában Vin Diesel elszáguldott autójával egy aszfalton gumilabdaszerűen pattogó, és közben fel-felrobbanó nyerges vontató alatt, amint az épp átfordult a levegőben, a sorozat olyannyira maga mögött hagyta a realitás földjét, hogy a világ leggyorsabb kocsijával is örökké tartana oda a visszaút. És az dokumentumfilmnek tűnik a hatodik etap egyik-másik mutatványához képest. Szóval, aki ennyire már nem tudja szászpenzsölni a diszbelífét, az legfeljebb akkor üljön be a Halálos iramban 6.-ra, ha direkt picsogni akar az interneten a film hülyeségeiről. Mert azokból van bőven.
A sztori részletezésével (Vin Diesel és csapata szövetkezik Dwayne Johnsonnal, hogy lekapcsolják a szuperveszélyes McGuffint elrabolni készülő csúnyarosszembert, Luke Evanst) nem siettetném a klaviatúrám amortizációját, mert nincs semmi jelentősége, a hihetetlenséggel teleszórt forgatókönyv olyan amilyen: meg-megtántorodik az erőlködéstől, hogy úgy alakítsa az eseményeket, hogy azok ürügyként szolgálhassanak a lehető legelképesztőbb autós mutatványokra. Justin Lin, aki a harmadik rész óta gondozza a mostanra Mission: Impossible-lé gyúrt franchise-t (ez a kaland végre becsatlakozik annak a filmnek a végébe, mert a negyedik-ötödik rész ugyebár a Tokyo Drift előtt játszódott), totális szégyentelenséggel sorakoztatja az egymásra licitáló cápaugrásokat; ebben a világban egy száguldó autóról sértetlenül való le-, át-, keresztül-, oda-visszarepülés olyan triviális tevékenység, mint egy húszméteres kocogás, többszörösen borulni egy kocsival pedig annyi, mint megbotlani a nappali küszöbében.
De egyrészt van abban valami szimpatikus, ahogy Lin mindezt rezzenéstelen pókerarccal adja elő (szeretem, ha az alkotók tisztában vannak azzal, hogy mit csinálnak, tartják magukat hozzá, és büszkék is rá), másrészt legalább következetes a koncepcióhoz. Minden konfliktus, legyen az akár szerelmi, fizikai, ideológiai (igen, van ilyen, persze a franchise saját értelmi szintjén), kerekeken száguldva dől el, és a produkciós minőségre senkinek nem lehet panasza (noha, és ezt mindenképpen meg kell jegyeznem, az ötödik rész fináléjának masszív, szuperdinamikus zúzdáját nem sikerül megfejelni).
Diesel és Johnson pedig még arra is képesek, hogy néhány hülyeséget simán elhitessenek velünk. Nyilván nem a legjobb színészek a világon, viszont jelenlétük a vásznon abszolút, és akár autóval zúznak, akár ököllel (van alkalmuk bőven mindkettőre), a néző nem tud nem vigyorogni – még ha az ensemble cast maradéka kissé meg is sínyli kettejük karizmáját (főleg az újonc Gina Carano, de még Paul Walker is). A Halálos iramban 6. az év legelszálltabb, legpofátlanabb, legesztelenebb akcióhullámvasútja.
Vin Diesel még mindig nem fél a sötétben, a társai/ellenségei meg még mindig megdöglenek benne. Az új trailer kicsit olyan benyomást kelt, mintha a Pitch Black remake-e lenne, de akkor is baromi jól néz ki.
„Dögvész vagy. És én a gyógyszer.” Az amúgy igencsak gáz dumákkal teletömött filmnek ez az örökbecsű sora ott díszeleg a poszteren is, ami olyan eszméletlenül szupercool, hogy azt sem tudom, hol kezdjem méltatni. Stallone szerelését, napszemüvegét, géppityuját, laza testtartását, arckifejezését a VHS-korszakon érlelődött szem számára csodálatos stílussal ruházza fel a vörös-fekete színvilág, és igen, tudom, hogy nagyjából a Terminátor plakátját nyúlták le, de a rohadt életbe is, ez sokkal faszább annál. Egyébként a film Paula Gosling Fair Game (illetve néha Running Duck) című könyvéből készült (a szkriptet maga Stallone írta, és Joel Silver is csinált belőle egy adaptációt William Baldwinnal és Cindy Crawforddal 1995-ben (Fair Game – Tiszta játszma). Ebben eredetileg szintén Stallone játszott volna, gyanútlanul, de gondolom, valaki még időben szólt neki, hogy ezt a filmet egyszer már leforgatta alig 10 éve, így inkább elegánsan elsomfordált. Mindkét film, a Fair Game és a Cobra is meglehetősen szar. Csak utóbbi szórakoztatóan az.
Nagy Krisztián: A Cobra a hazai VHS kalózkópiahőskor végén landolt a látóköröm peremén, ami meglehetősen korlátozott volt, mivel akkoriban csak a Galaktika magazin nyúlfarknyi bekezdésekből álló Filmhírek rovatából tájékozódhattam, pontosabban csorgattam a nyálam az elérhetetlennek tűnő amerikai horror- és sci-fi filmek dióhéjban összefoglalt tartalmára. Ezen felül két konkrét beszerzési forrás létezett: a faterom kamionos haverjának Franciaországból behozott másolt kazettái, illetve a magyar bootleg képregényfeldolgozások, amelyeket jellemzően előbb olvastam, minthogy maga a film (mint például az Aliens vagy éppenséggel a Cobra) bekerült volna a salgótarjáni Apolló mozi műsorába. Az első metódus eredményeképpen egy ideig iszonyat menő voltam a suliban a Zöld erdő szelleme (a nagyon fiatalok kedvéért: ez volt az Evil Dead csempészferdített címe) kópiájával, amit egyszerre csak hatan mertünk megnézni, és így történhetett meg, hogy előbb láttam egy nőt megerőszakoló fát, mint egy tisztességes pornófilmet. A második metódus is mély nyomott hagyott bennem, de mivel nagy általánosságban Derricken és Lindán szocializálódtam, és az amerikai rendőrségi módszerek kissé ködösek voltak akkoriban számomra, Cobretti nyomozó laza kúlsága napszemüvegestül-kéziágyústul mondhatni dokumentarista akkurátussággal tárta elém egy amcsi nyomozó szürke és dolgos hétköznapjait. Itt már a hangalámondás gyönyörű sutaságaiból is kimaradtam, mert az első komolyabb mozis élményeim közé tartozik (melyek közül a legsokkolóbb a Sárkányölő volt, amelyben a tény, hogy megeszik a királylányt, élesen szembement minden addig általam ismert sárkányos mesekonvencióval). Mindent összevetve a Cobra markánsan kiemelkedik hasonszőrű nyolcvanas társai közül, már csak azért is, mert a plakátja alapján én sokáig azt hittem (egész pontosan amíg nem láttam a filmet), hogy a hegesztőpisztollyal keresztezett géppisztolynál faszább lőfegyver nem is létezik.
Ramiz: Érdekes, hogy a vasfüggöny mögötti másolós-csempészős VHS korszak kulturális hagyatékai, melyekkel a 90-es évek elején gyerekként még én is bőven szembesültem, hogyan váltak megszokottból kínossá és idegesítővé, majd - napjainkban - a nosztalgia patinájával futtatott retro kincsekké. A First Blood (nálunk természetesen csak Rambó) érzelmi csúcsjelenete a zokogó főhőssel például egészen más élményt nyújtott, mikor a magyar hangalámondást az egész film alatt egyedül végző fiatalember érzelemmentes hangja elnyomta Stallone hisztérikus monológját: "feküdtünk a vietnami dzsungelban, éppen mondott valamit, aztán a következő pillanatban egyszerűen eltűnt a feje, érted?". (A kölcsönkapott Rambo 2. kazettán már cseh vagy lengyel felirat is volt ezen felül, úgy rémlik.) A Cobrával még cifrább a helyzet, azt ugyanis én is, ahogyan sok más kortársam, képregényként olvastam rojtosra, a mozgókép sokáig csak a fejemben pörgött - de tudván, hogy a film létezik, a szokásosnál még magabiztosabban keltettem életre képzeletemben a borostás, gyufaszálat rágcsáló zsarut, Stallone Terminátorát, aki (ez csak mostani észrevételem) bármelyik olasz posztap Mad Max-klónba vagy poliziesci-be is simán elment volna. Később, jóval később, a film sem okozott csalódást, nekem mégis mindig csak egy vékony füzetkeként fog eszembe jutni, amit egy kiskölyök nagyszüleinél, egy stefánia úti romos kúria dohos könyvespolca előtt ülve lapozgat, ha fiatal nagynénje éppen kölcsönadja neki...
Rusznyák Csaba: „Hívjátok a Cobrát!” Mondja a rendőrfőnök a szupermarket előtt, amibe bevette magát egy puskás-bombás őrült túszokkal. Az egész hóbelevancot körbezárták annyi rendőrrel, autóval, kommandóssal, mesterlövésszel, helikopterrel, amennyivel simán le lehetne rohanni Magyarországot, de „hívjátok a Cobrát”. George P. Cosmatos filmje a ’80-as évekbeli akcióműfaji manírok abszolút végletekig tornázása: a főhős egy minden ismertetőjegyében túlméretezet Piszkos Harry utánzat, sőt, paródia, az óriásnapszemüvegével, a bőrkesztyűjével, a szájából lógó gyufával, Mercuryjának botkormányszerű sebváltójával és vadászgépekhez tervezett biztonsági övével, az igazságszolgáltatási rendszer iránti megvetésével, és a foghegyről csöpögő „csak én tudom eltakarítani a mocskot ebből a világból” attitűdjével. Mindezzel én (a Star Warshoz hasonlóan) a Fazekas Attila-féle magyar képregényes adaptáción keresztül találkoztam először, és számtalanszor elolvastam, mire végre megnézhettem a filmet. Már akkor is úgy voltam vele, hogy összességében valami arcátlanul bűnrossz produktum, de részleteiben a mai napig képes lenyűgözni, és ez pont annak a ’80-as évek esszenciának köszönhető, amivel akárhogy töröm a fejem, egyetlen más film sem tud birokra kelni. Érted: Stallone hazamegy a kurvahosszú éjszakai műszak után, amit egy őrült gyilkos kinyírásával zárt, és nem ám bezuhan az ágyba durmolni, hanem leül a reggeli rajzfilmet sugárzó tévé elé, és nekiáll bőrkesztyűben, bőrkabátban, napszemüvegben pisztolyt tisztítani, miközben a hűtőből kikotort, ollóval (OLLÓVAL!) szeletelt fagyasztott pizzamaradékot tömi magába. Szerintem Kobráról elfeledkeztek a Chuck Norris-viccek kitalálói.
Dr. Sick Fuck: Stallone klasszikusa a ’80-as évek akciófilmjeinek megkérdőjelezhetetlen vezérharcosa, a VHS korszak egyik kulcsműve, a geekz-függőség széles körben kultivált kapudrogja. Cobra Cobretti (baszki, hogy lehetett ilyen nevet kitalálni?!) először lő, majd megint lő, és csak aztán veri pofán a polgári jogok miatt aggodalmaskodó kollégát. ’51-es Mercuryt hajt, pisztolytáska helyett övbe dugva hordja a fegyverét (amelynek markolatát egy kobra típusú kígyó képével ékítették!), mégsem lövi szét soha a tökeit, mert az nagyon uncool volna. Otthonában is bőrkabátban, bőrkesztyűben és Ray Ben napszemüvegben ücsörög, miközben ollóval felvágott fagyott pizzát eszik a tévé előtt. Gyakorlatilag mindenbe beleszarik („Just go ahead. I don’t shop here.”), de törvényalkalmazó erőként sziklaszilárd etikai kódexet alakított ki a szolgálatban töltött évek során. Van még a filmben kurvasok sikoltozás és erőszakos igazságtevés, hihetetlenül szar frizurák, hatalmas kések és további változatos gyilkok, ostoba szintetizátoros-villanydobos rockzenére vágott montázsok, vérengző motoros galeri, a kis költségvetésre kárhoztatott producerek Arnold Schwarzeneggereként funkcionáló Brian Thompson, illetve a színészetről halovány segédfogalommal sem rendelkező Brigitte Nielsen abszurd méretű cickói is jelentős szerephez jutnak. Mindezek után nem is lehet kérdéses, hogy nem csupán helyes, hanem kifejezetten előremutató döntés volt 30 egységnyi zsebpénzt kiadni a filmplakátért, ami iszonyúan jól nézett ki a Rambo 2 posztere mellett.
TheBerzerker: "Cobretti a megszállott nyomozó!" Ezzel a mondattal próbálta a '80-as évek végén, a '90-es évek elején a másolt VHS-kazetták előzetese elhitetni nézőjével, hogy Kobra személyében egy igazi vadállattal lesz dolgunk. Marion Cobretti (igen női neve van) keményebb és vagányabb bárkinél. Még egy csapat szektánál is, aminek a késeivel az alföldi magyar parasztok is elégedetten szelnék a reggeli szalonnájukat. A Kobra olyan esszenciális mérföldköve a '80-as évek akciófilmjeinek, mint Schwarzenegger munkássága úgy általában. Kíméletlen brutalitása és vészjóslóan sötét hangulata mellett a film azonban sok tanulságot is tartogat, és sok mindent képes megtanítani a nézőjének. Láthatjuk, mennyire hülyén néz ki Stallone az 50 láb magas Brigitte Nielsen mellett, rájöhetünk arra, hogy a bőrkesztyű, a fogpiszkáló és a Ray Ban igenis kurva vagány kombináció, és korát erősen megelőzve egyfajta gasztronómiai forradalomként tárja elénk a pizzaolló misztériumát. Ha ehhez hozzávesszük a közkézen forgó, hátulról más sztorit tartogató magyar kiadású Kobra képregényt, minden geek elismerően csettinthet és helyezheti George P. Cosmatos filmjét a gyerekkori memoárjainak polcaira.
„Miért nem hiszel Istenben?” Az ateizmusát büszkén vállaló Ricky Gervais-nek szokták nekiszegezni ezt a kérdést (és különféle változatait) a twitteren. A jeles komikus válasza: „Pont azért, amiért te sem hiszel az összes többi istenben.” És tényleg: miért pont abban az istenben hiszünk, amelyikben? Más népek vagy a letűnt korok istenei mennyivel kevésbé érvényes istenek, mint a sajátjaink? És mi történik akkor, ha egy nép, egy közösség országot vagy akár kontinenst vált? Magukkal viszik saját isteneiket, vagy új otthonukban, új isteneket teremtenek maguknak?
A fenti kérdéseken Neil Gaiman is alaposan elmorfondírozhatott, miután 1992-ben maga is hazát cserélt, és Amerikába költözött. A sajátos road movie-ként is olvasható Amerikai isteneket részben ez az élmény inspirálta, na meg az ötlet, amely szerint az istenek épp olyanok, mint a nyelvek: ha nincs, aki higgyen bennük / beszélje őket, megszűnnek. Így aztán az istenek élete sem éppen játék & mese, nap mint nap meg kell küzdeniük a létben maradásért, hiszen a hálátlan halandók rendre új istenségek felé kacsingatnak; a Média, az Internet, az Autók és a Pénz urait bálványozzák Odin, Anubisz, Loki, Anansi, vagyis a régi iskola képviselői helyett.
Gaiman több mint 600 oldalas műve egy mondatban összefoglalva ennek a két világnak az összecsapásáról szól, amelyben mégis egy halandónak, bizonyos Árnyéknak jut a főszerep. A börtönből a történet elején szabaduló, tagbaszakadt, mégis végtelenül jámbor férfit egy rejtélyes, Szerda néven bemutatkozó idegen béreli fel, hogy testőreként és mindenes segítőjeként dolgozzon. A páros körbeutazza egész Amerikát, hogy – mint menetközben kiderül – felkeressék a régi isteneket, és megpróbálják őket besorozni Szerda seregébe.
Az Amerikai istenek azonban távolról sem annyira együgyű regény, mint amennyire a szinopszisa sugallja. Az előszóban maga a szerző is elismeri, hogy egy „fura, csapongó” könyvet írt, ami lehetne akár hátrány is, de nem az, mert éppen ez a kötetlenség és szabálytalanság biztosít megfelelő kereteket arra, hogy Gaiman milliónyi szellemes ötletét megvalósítsa. És nem mellesleg ennek a csapongó, kaotikus(nak tűnő) történetbonyolításnak köszönhető, hogy a regény fejezetről fejezetre képes meglepni az olvasóját, és újra és újra rácáfolni az elvárásaira.
Az egyszeri olvasó példának okáért joggal feltételezhetné, hogy az istenekben van valami istenszerű. Gaimant viszont nem izgatják a konvenciók, nála a mítoszok és legendák alakjai köztünk élnek, nagyjából úgy, mint mindenki más. Esznek, isznak, basznak, és ha úgy hozza a sors, még meg is halnak. Gaiman a lehető legtermészetesebb módon hozza vissza a halálból Árnyék feleségét is (akihez történetesen orális szex közben, egy száguldó autóban köszöntött be a kaszás), anélkül, hogy tisztázná, Laura hullája kikelt a sírból, mint egy zombi, vagy személyében egy szellemet tisztelhetünk.
A végeredményt illetően mindegy is, mert Gaiman az Amerikai istenekben is éppolyan, a realitás és a fantázia peremvidékén lévő világot teremtett, mint amilyet a Sandmanben vagy aTükör és füst novelláiban; vagyis egy olyan univerzumot, ami minden olvasó számára ismerős lehet, mégsem vonatkoznak rá a hétköznapi valóság szabályai. Az Amerikai istenek egyik különlegessége mellesleg épp az, hogy akkor is működne, ha kivonnánk belőle a fantasztikumot, vagy legalábbis a minimálisra redukálnánk. Ennek egyik oka az, hogy a felvonuló istenségek – sőt maga a történet alapját képező konfliktus – eleve erősen metaforikus szerepet töltenek be (a „hagyományos”, vérkomoly fantasy kedvelői ezért akár neheztelhetnének is a szerzőre), a másik pedig az, hogy a helyrajzi részletek, a karakterek és a dialógusok annyira precízen ki vannak dolgozva, hogy az egy kisrealista szerzőnek is dicséretére várna. Az eposzi méretű finálénál így aztán sokkal izgalmasabbak – legalábbis számomra – a Lakeside kisvárosában zajló események (Szerda ebben az istenhátamögötti településen helyezi el Árnyékot, amíg neki másfelé akad dolga), ahol hősünknek dermesztően hiteles kulisszák közt, hús-vér emberek körében kell magát normálisnak tettetnie. (Ebből a történetszálból amúgy az is kiderül, hogy ha ráunna a fantasyre, Gaiman akár „skandinávkrimik” írójaként is boldogulna.)
Az Amerikai istenek időtálló zsenialitását az adja, hogy – mint a nagy műveket általában – nem lehet beskatulyázni, vagy egyetlen műfaj címkéjét rásütni. Nem véletlen, hogy annak idején egyszerre kapta meg a legrangosabb sci-fi- (Nebula, Hugo, SFX), horror- (Bram Stoker) és fantasy (Locus) díjakat. De aki mégis szeretné a kötetet a könyvespolc legmegfelelőbb pontján elhelyezni, tegye nyugodtan AMester és Margarita mellé. Ott pont jó helyen van.
(A könyv 10 éves évfordulójára megjelent egy kibővített kiadás, amely 12 ezer szóval hosszabb, mint az eredeti verzió. Az Agave jóvoltából magyarul is megjelent kötetben található még egy interjú a szerzővel, egy esszé és egy apokrif fejezet, amelyben Árnyék Jézussal találkozik. A fordítás Juhász Viktor munkája.)
Aki színészkarrierjét gyerekként kezdi, majd kedves kis szőröstalpú hobbithősként ér el a csúcsára, az egész hátralévő életében számíthat rá, hogy bennragad a családi filmek skatulyájában. Elijah Wood ennek veszélyét viszonylag korán felismerte, és már 2005-ben egyrészt vadbarom futballhuligánként, másrészt hátborzongató mosolyú, beteg gyilkosként söprögette magáról a nézői beidegződéseket – és ezzel még mindig nem kompenzált túl. A Maniacban megint sorozatgyilkost játszik, de ezúttal nem mellékszerepben. Az egész film az övé, a téma minden kényelmetlenségével és mocskával, az összes gore-ral, skalpolással, és miután megnézed, rájössz, hogy ha valahol, akkor Wood A gyűrűk urában volt félrecastingolva – mert a csávó egy kegyetlen, beteg kis rohadék.
Wood tökéletes alkati ellentéte Joe Spinellnek, aki ugyanezt a karaktert William Lustig 1980-as eredetijében hozta. Nem nagydarab, túlsúlyos, barázdált arcú, hanem kicsi, szerencsétlen, babaképű, az a fajta, akit a „légynek se tudna ártani” szavakkal írnak körbe. Legalábbis amíg a szemébe nem néznek. A kevés alkalommal, amikor Wood arca látható (a filmet szinte teljes egészében az ő szemein keresztül veszi a kamera), a férfifaló anyja emlékei által gyötört emberi roncs és az önmagát kontrollálni képtelen, gúvadt szemű, női skalpokat gyűjtő őrült kombinációjának ijesztően kifejező vonásai ülnek rajta. (A Maniac a szökőévenkénti egy feldolgozás, ami nem marad el az elődtől, sőt, bizonyos aspektusaiban, mint pl. az itt sokkal természetesebbnek ható szerelmi szál, még felül is múlja.)
A részben Alaxandre Aja által írt remake cselekménye szinte jelenetről jelenetre követi az eredetit, és ugyanolyan groteszk módon forgatja ki a slasher zsánerét (áldozatok helyet ezúttal az arccal felruházott gyilkost követjük), ugyanakkor az említett karakterformálás mellett is megenged magának néhány jelentős hangulati, hatáskeltési derivációt. Lustignál az elmebeteg Frank Zito csak egy természetes őslakosa volt a kívül-belül mocskos-büdös, New York nevű fertőnek, Franck Khalfoun újrájában viszont eleinte úgy tűnik, kilóg a csillogó-villogó, tiszta, modern metropolisból: amikor teljesen összezavarva, riadtan, szánalomra méltón oda nem valóan, de félelmetesen egyértelmű módon gyilkosság felé sodródva fekszik egy nő ágyában, olyan, mint egy rák a társadalom szövetében, amit ki kell vágni. De csak addig, amíg egy-két következő jelenetben nyílt, vakítóvá kivilágított téren üldözi áldozatát, akinek segítségkérő és halálsikolyaira senki nem figyel, még kevésbé reagál. A metropolis tisztasága, fényessége hazugság, Frank pedig nagyon is otthon van benne.
A Maniac, elődjéhez hasonlóan, nem hasít pszichológiai mélységekbe, Frank gyermekkori traumája inkább csak ürügy, mintsem komolyan kijátszott dramaturgiai/karakteranalizáló elem, viszont Aja és Khalfoun bátran magukhoz is ölelik az exploitation-gyökereket. Majdnem az egész filmet Frank szemein keresztül látjuk (csak a vége felé, pl. az utolsó két gyilkosságnál léphetünk ki a fejéből, mintha a főszereplő testen kívüli állapotba kerülne az ölés pillanatában), és túl azon, hogy a nehézkes POV-szekvenciákat hosszútávon is természetességgel hozó rendezésért kalapemelés jár, ez ráadásul egy igen aljas és hatékony módszer a néző komfortérzetének teljes megsemmisítésére. Mert egy horrorfilmet nézel, ezért akarod, elvárod, hogy valami történjen. De mivel egy sorozatgyilkos szemszögét erőltetik rád, az, hogy „valami történik” egy nő brutális meggyilkolását jelenti: vagyis ott vagy te, néző, késsel a kezedben. És ölni akarsz.
Mivel júniustól, úgy néz ki, végre lesz időnk rendszeresen podcasteket készíteni, úgy gondoltuk, feltöltjük a korábbi adásokat a jutúbra, a közbiztonság széjjelzilálásának érdekében. Az alábbi linkeken az első 3 epizódot találjátok. A maradék két korábbi epizód a jövő héten kerül majd feltöltésre, lesz róluk bejegyzés is, természetesen.
Artéria #1 - Predator, Eredet, Scott Pilgrim, Preacher
A cikk vendégbloggerünk, Baráth Katalin krimiíró munkája.
Jegyesoktatás Rohadt Ribanccal és Anyu Kedvencével.
Nálatok megvolt már a „csavard vissza a fogkrémes tubusra a kupakot”? És a „te elfelejtetted, hogy ma este anya születésnapjára megyünk”? Esetleg a „nem tudnál ebéd után rögtön elmosogatni, mert úgy nem szárad rá a maradék”? A „már megint elfelejtetted a tejet, ugye?” És a „már megint”-ek, „te mindig”-ek, „nem igaz, hogy”-ok sorjázását legalább egyszer zártad már az epéd mélyéről fölfakadó mosollyal tálalt „meg tudnálak fojtani, amikor ilyeneket mondasz”-szal? Ha a fenti kérdésekre kivétel nélkül dehoggyal válaszoltál, akkor a) nem vagy emberi életforma, b) potenciális pszichopata vagy, c) mars vissza a „Mi a kedvesemmel örök lelkitársak vagyunk!” fórumba.
Azoknak, akik valamelyest jártasak az angol nyelvű kortárs irodalmi életben, Gillian Flynn neve aligha kerülte el a figyelmét. Az amerikai írónő már az első regényével (Sharp Objects, 2006) bezsebelte a két legfontosabb angolszász krimidíj egyikét, a britek által osztogatott Dagger Awardot, a másik szakmailag igencsak mérvadó elismerésnek, az amerikai Edgarnak pedig a döntőjébe szavazták be. (Az utóbbit épp a minap nyerte el a Holtodiglan elől Dennis Lehane a Live By Nighttal.) Második krimijét, a Dark Placest a Publishers Weekly 2009 legjobb könyvei közé sorolta. No és persze mindhárom regény filmjogai elkeltek már.
A Holtodiglanra (Gone Girl) a lapok, blogok, hangzatos twitter-accountok és önjelölt Facebook-megmondók lapáttal dobálják az elismerő jelzőket, a magyar kiadást is a kétmillió megvásárolt példánnyal hirdetik. Ha ilyesmi zajlik, és megüti a fülemet a „Letehetetlen!”, „Nemzetközi bestseller!”, no meg az első oldalon a kötelező Stephen King-ajánló (az az ember az ajánlói mennyisége alapján minden hónapban végigolvassa a kongresszusi könyvtár teljes állományát)*, akkor a rutinosabb olvasó kaviárral cipőt vikszoló és pezsgővel vécét öblítő marketinges keretlegényeket vizionál a könyv mögött, és nem szerzői géniuszt. A fura az, hogy a harmincas házaspár két tagjának egymást váltó monológjaiból drámai dinamizmust csiholó Holtodiglan esetében a legtöbb elismerő jelző nem hazudik. Vagy legalábbis nem nagyot.
A regény kivételesen hatásos működésének több oka is van. Először is: ez egy „kettő az egyben” regény, egy tipikusan 21. századi párkapcsolati dráma és egy csavaros pszichothriller arányos együttese. Ha a dráma felől nézzük, úgy egyszerre minősíthetjük a történetet Jeffrey Eugenides Házassági összeesküvés (The Marriage Plot, 2011) című regénye thrillerrel elegyített változatának vagy Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verse (haha, szinte látom, ahogy pofákat vágsz!) prózai előadásának. (A magyar költészet története különben tobzódik a pszichothrillerekben, próbáld csak pölö Jack Nicholson vagy Michael Shannon hangján elolvasni a Szeptember végént vagy a teljes józsefattilát.) Egyszóval közelről, véreres szemekkel bámulhatunk bele két önzés párbajába. A másik trükk a szöveg részéről az, hogy a párbaj ijesztően átélhető, bárki magára ismerhet néha az egyik, máskor a másik házasfél viselkedésében, véleményében, reakciójában – azaz a szereplők, Amy és Nick teljesen emberléptékűek. Két, a média digitalizálódásának sodrában állástalanná lett, New Yorkból Tom Sawyer háza tájára költöző, szülői segítséggel némileg deformált lelkivilágú újságíró (gazdag-szegény, városi-vidéki, akkurátus-hanyag, keményen küzdő-elkényeztetett stb.) egymásnak feszülését követhetjük figyelemmel, egészen addig, amíg a metaforikus vérszívásból a vérontás nagyon is valóságos eseménye, célja bontakozik ki. Pedig ők annyira összeillettek… Őket egymásnak teremtette az élet!
Amellett, hogy átélhetősége miatt akár katartikusnak is mondható (a feleségnek a „jó fej csaj” legendáját összefoglaló eszmefuttatása bízvást lehetne a 21. század nőneműinek háziáldása), a történetet sajátos módon áthatja valamiféle ádáz humor. Az olvasó a „bárcsak én is megcsináltam volna” felszabadító kárörömével nyihog föl, amikor egyik-másik fél ravaszul és méltón megtorolja a másik kisebb-nagyobb (de legtöbbször azért hétköznapi) aljasságát. (E mögött is a remekül megírt szöveg egy fondorlatos mechanizmusa áll, az, hogy szinte végig képes pingpongozni az olvasó rokonszenvével, ide-oda dobálni azt a két főhős között.) Az öröm ugyanakkor nem tartós, mivel (mint ahogy korábban is emlegettem) az egész ügyben van annyi ismerős elem, hogy mostantól bármilyen idillinek indult vagy annak tűnő kapcsolathoz könnyedén társíthassunk egy pesszimista olvasatot. Így aztán még az az érzelgősség határát súroló köszönetnyilvánítás is baljós kicsengésű lesz, amit Flynn a kötet végén a férjének címez. Ami engem illet, mégse az illúziókba klumpával beletaposás effektusában keresném a regény lényegét. Fogjuk föl inkább úgy, hogy Flynn egyszerűen csak végiggombolyította azt a szálat, amit mi egy-egy ösztönösen előtoluló, „te mindig”-kezdetű szurkapiszkával fölveszünk. Úgyhogy nekünk már nem kell. A Holtodiglan ugyanis megmutatta, hol lehet a vége a pitiáner torzsalkodásnak.
*Flynn könyvében ugyan nincs King-ajánló, de lehetne!
Mint azt már egy korábbi posztban kifejtettük, a jó magyar sci-fi ritka, mint a fehér holló, ezért nagyon meg kell becsülni, amikor egy profi alkotás születik a zsánerben, ezúttal pedig egyenesen egy Budapesten játszódó neo-noirt kapunk ajándékba, aminek az előzetesét korábban itt már láthattátok. Úgy gondoltuk, nem csak a mi érdeklődésünket keltette fel ez az unikumnak számító vállalkozás, ezért még a film vasárnapi premierje előtt sort kerítettünk egy rövid interjúra az alkotókkal, amiben a képregényből született kisfilm evolúciójának körülményeiről kérdeztük őket.
Bár képregényes körökben téged sokan ismernek, bemutatnád Horváth Áront és jómagadat a Geekz olvasói kedvéért?
Odegnál Róbert: Grafikusként végeztem a Képzőművészeti Egyetemen, majd forgatókönyvírást és filmrendezést tanultam. A mostani, A hívó című kisfilmünk alapját adó történetet elég régóta próbáltam már valamilyen filmes formában megvalósítani. A képregény után egy ebben a világban játszódó animációs film ötletével megnyertem a Fade-In treatment pályázatát, illetve bejutottam az I. Magyar Forgatókönyvbörze tizenkettes mezőnyébe is. Horváth Áron, a kisfilm írója és társproducere forgatókönyvíró, a filmiras.hu szakmai oldal egyik szerzője, a Budapest Film tavalyi forgatókönyvíró versenyének harmadik helyezettje, akivel évek óta együtt dolgozunk különböző filmes projekteken.
Horváth Áron: Rólunk a legfontosabb talán mégis az, hogy mindketten tagjai vagyunk a Blue Duck Arts forgatókönyves és filmes műhelynek ( www.blueduck.hu ). Ez egy héttagú, nem csak szakmailag, de barátilag is összetartó csapat, amely immár negyedik éve működik töretlenül, hála Istennek egyre szebb filmes eredményekkel.
Az interjú apropója A hívó című, 2005-ben megjelent képregényedből készült sci-fi rövidfilm. Összefoglalnád röviden a képregény születését és dióhéjban a sztoriját?
O. R.: Mikor a képregényt készítettem, Magyarországon éppen tetszhalott állapotban volt a műfaj. A magyar.film.hu szerencsére elindított valamit, mikor kiírták a „Vadkelet” képregény pályázatot 2004-ben. Az ottani pályázók egy része hozta létre például a Magyar Képregény Akadémiát. A pályázatra készítettem először digitálisan festett képregényt, és ezt a technikát szerettem volna kipróbálni egy hosszabb lélegzetű, és tematikailag hozzám közelebb álló műben. Nagyon szeretem a film noir és a sci-fi műfajt, persze ki nem?
H. Á.: Én ismerek olyat. De csak egyet, és őt is letagadom.
O. R.: A film noirt és a sci-fit gyúrtam egybe egy olyan karakter főszereplésével, aki képes a látomásait fotópapírba égetni. Ő a címbéli „hívó”. Már akkor is Magyarországon képzeltem el a történet helyszínét, de mikor néhány kisebb amerikai kiadóval kapcsolatba kerültem, szó volt róla, hogy talán ők kiadnák az elkészült albumot. Itthon ugye ez az esély akkor egyenlő volt a nullával.
Szerencsére megkeresett Tóth H. Józsi, a Vadvirágok Kiadó alapítója, és tett egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Vagyis, hogy adjuk ki itthon, lesz ami lesz.
A hívó a három részes Rév-ciklus első kötete. Mi újság a folytatással? Mennyire befolyásolja ezt a filmadaptáció fogadtatása?
O. R.: Képregényben egyelőre nem tervezem a történet folytatását, csak talán pár rövidebb történet erejéig, ahhoz mindenképpen lenne kedvem. A kisfilm más, annak a története nem azonos a képregényével. Annyiban hasonló, hogy mindkettő egy megbízásról szól, amit egy „hívó” kap, és amit nem életbiztosítás elvállalni. De ez a momentum a film noir műfajának sajátja. A filmnél összesen két forgatási nap állt a rendelkezésünkre, a trükk utómunkát is egymagam csináltam az otthoni számítógépemen, úgyhogy kicsit összébb kellett húzni a nadrágszíjat, már ami a megvalósítást és a látványt illeti. De itt végre már magyar helyszínekben gondolkodhattunk, hiszen van-e szebb és izgalmasabb főváros Budapestnél?
H. Á.: Magyarországon biztos nincs. De komolyra fordítva, amikor a kisfilmet nézem, engem mindig magával ragadnak a valóságból kifordított, jól ismert fővárosi képek. Bár az alkotás műfaja továbbra is neo noir, egy olyan világot tár elénk, amely a hatvanas évek kommunizmusát idézi a maga szigorával és abszurditásával. Ez a kisfilmben nincs kimondva, hiszen egy egész világ bemutatására kevés a játékidő, de külsőségekben (kosztümök, tárgyak, épületek) és a karakterek egymáshoz való viszonyában próbáltunk egy sajátos kelet-európai diktatúrára utalni. A filmvilágban rengetegen próbálkoznak a rendszer és az egyén ellentétének bemutatásával, mi úgy gondoljuk, ha valahol ilyen történet hitelesen megszülethet, akkor az a hely a poszt-szocialista Magyarország.
O. R.: A folytatásról azt mondhatom, hogy nemrég, még a kisfilm elkészültét megelőzően, elkészült a Rév univerzumában játszódó új történetünk közel százoldalas forgatókönyve. Próbálunk előre menekülni.
Mi indított arra, hogy rövidfilmet készíts az eredeti történetből? Hogyan találkoztatok Áronnal, ő hogyan kerül a képbe?
O. R.: A Rév története számomra nem ért véget a képregény megírásával, mindig is úgy gondoltam, ez a történet, ez a látványvilág talán filmen is működne. Kaptam kontaktot pár producerhez, és persze semmi sem lett a dologból. Naiv módon így kezdtem a leveleket: „Bár forgatókönyv még nincs, de van egy 48 oldalas képregény album…” Úgyhogy elvégeztem egy forgatókönyvíró iskolát, aztán egy rendező sulit. Horváth Áron úgy kerül a képbe, hogy ugyanabba a konditerembe járunk. :) Viccet félretéve, bár Áronnal ugyanabban a filmes iskolában tanultuk a forgatókönyvírás alapjait, csak évekkel később ismertük meg egymást, amikor 2009-ben Vékes Csaba megalapította a Blue Duck Arts forgatókönyvíró és filmes műhelyt, ahová mindketten meghívást kaptunk. Viszonylag hamar kiderült, hogy hasonló a filmes ízlésünk és sokban egyezik a filmdramaturgiáról alkotott elképzelésünk.
H. Á.: Talán a legnagyobb különbség, hogy míg Robi a filmrendezést célozta meg, addig én szigorú önmegtartóztatással megmaradtam a monitor mellett, azaz a filmírásnál. Ez a szemléleti különbség a későbbi munka során aztán remek együttműködést tett lehetővé.
O. R.: Így visszagondolva furcsa, hogy csak két évvel a Blue Duck Arts megalakulását követően, 2011-ben merült fel az, hogy közösen gondoljuk újra a Rév képregényt. De ekkor végeztem a rendező suliban, és vizsgafilmet kellett (volna) készítenünk. Lelkesen megírtam egy húsz perces filmet a képregényem alapján, aztán kidobtam az egészet a szemétbe. Nem nagyon tudtam ugyanis eltávolodni az eredeti történettől, és átültetni egyetlen helyszínre, pedig nagyjából ennyire lett volna lehetőségünk. Végül nem lett semmi az egész vizsgafilmezésből, gondolom financiális okok miatt, a lelkesedésem viszont maradt.
H. Á.: Nagyjából ezen a ponton kerültem én a történetbe. Épp akkor fejeztem be egy szentimentális történetet a kötődésről, ami megvalósítás híján azóta is a fiókban hever. Emiatt kissé kedvetlen voltam és üres akkortájt, akárcsak A hívó főhőse. Mondhatni, a lehető legjobb hangulatban talált meg ez a sötét történet. Ismertem Robi eredeti képregényét, ismertem Robi stílusát, és nagyjából a kisfilm pénzügyi lehetőségeivel is képben voltam. Ezekhez képest írtam meg A hívó első változatát, amit kisebb módosításokkal másik három követett még. Az átírások során a saját elképzelésemet, Robi vízióit és a megvalósíthatóság szempontjait próbáltuk kiegyensúlyozni, amolyan háromágú mérlegen, ami nem volt egyszerű. Az írót fejlesztés közben gyakran beszippantja a története, megszereti annak fordulatait, belehabarodik a karaktereibe, és el sem tudja képzelni, hogy bármi is másképp történjen, vagy bárkit is kihagyjon a sztoriból. Épp ezért, mikor Robi és én már-már elvesztünk a Rév világában, külső, objektív szemként Gönye Lászlót kértük meg, hogy segítsen rendet vágni a gondolatainkban. Így ő lett A hívó dramaturgja.
Mennyire tett próbára titeket és az alapanyagot a váltás egyik médiumból a másikba?
H. Á.: Egy korlátozott költségvetésű kisfilm más dramaturgiát kíván, mint egy képregény. Ezért egészen a történet gyökeréig, a fő karakterig nyúltunk vissza. Magyarul, a kisfilmünk egy másik történetet mesél el, mint a képregény, és másképpen. Ez az újragondolás aztán olyan gondolatokat ébresztett bennünk, amik e nélkül sosem kerültek volna felszínre. Sokat tipródtunk például azon, hogyan is alakult ki ez a szürreális világ, ami a képregényben szerepel, vajon mi állhat a hátterében történelmileg. Bár ez az eredettörténet a kisfilmben nem köszön vissza, de nekünk, alkotókként mégis tudnunk kellett, hogy a karakterek és a fordulatok hitelesek legyenek ebben a teremtett valóságban.
O. R.: Próbáltunk arra figyelni már forgatókönyv szinten is, hogy ne szálljunk el a „cool” képregényes megoldások irányába. Egy verekedést vagy lövöldözést nem biztos, hogy meg tudtunk volna hitelesen valósítani filmen, képregényen viszont jól működnének. Illetve erről a kelet-európai miliőről is eléggé leestek volna ezek az elemek.
Rövidfilmetekben ismert színészek is szerepelnek, őket hogyan sikerült bevonni a projektbe? Milyen támogatást kaptatok a forgatáshoz?
O. R.: Mikor már biztos volt, hogy valahogyan leforgatjuk a kisfilmet, teljesen ismeretlenül írtam pár sort Romwalter Juditnak, a Sparks vezetőjének, hogy tudna-e bármilyen technikai segítséget nyújtani. Másnap már be is hívott az irodájába, elolvasta a könyvet, megnézett pár korai látványtervet, illetve megnézte a „Dezertőr” című első kisfilmemet is, és igent mondott. Ez a tempó nagyon tetszett. Az eddigi producerek, akikkel kapcsolatba kerültem, remekül tudtak ígérgetni, de sosem történt semmi.
A technikai segítségen túl felajánlotta a Sparks egész területét a forgatáshoz, beleértve a műtermüket, valamint vállalta a gyártásvezető szerepét, és társproducerként is beszállt Horváth Áron és mellém a produkcióba. Neki köszönhetjük többek között Kamarás Iván és Sághy Timi szereplését. Ivánnal szintén szerencsénk volt, éppen idehaza tartózkodott, mikor Judittal megkerestük, elolvasta a könyvet, kérdezett kettő rövidet Árontól a történetről, aztán rábólintott. Mohai Tamást láttam a Paktum című kisfilmben, és rögtön arra gondoltam, hogy ő megfelelő lenne a „hívó” szerepére. Fél év múlva pedig láttam egy színdarabban, és azt gondoltam, ez a másik srác is pont olyan karakter, mint akit keresek. Ennyit az arcmemóriámról.
H. Á.: Jáger Szabolcs pedig az én ötletem volt, mint negatív figura. Nagy kedvencem ő azóta, hogy szerepelt a Blue Duck műhely első színpadi darabjában, Vékes Csabi rendezésében. Mindig röhögnöm kell, amikor eszembe jut, ahogyan káromkodva beviharzik a színpadra, és az egész nézőtéren megfagy a levegő.
O.R.: Feltétlenül meg kell még említenem Pálos Gergőt, aki a film operatőre volt. A film nagyon szép, azt hiszem ezt bátran kijelenthetem. És ezt most nem az utómunkára értem, hanem a részletgazdagon és értő módon felvett anyagra, amit Gergőnek köszönhetünk.
A 2. Magyar Képregényfesztiválon megkaptad az Alfabéta-díjat, és még ugyanabban az évben a legjobb európai grafikusnak járó kitüntető elismerést a kijevi 28. Euroconon. Azóta hogyan alakult a szakmai karriered?
O. R.: Elkezdtem tanárként dolgozni egy művészeti iskolában. Mellette nagyrészt storyboardokat rajzolok reklámfilmekhez. Szerencsére nem temet maga alá a munka, úgyhogy röpke másfél év alatt el tudtam készíteni a kisfilm trükkjeit.
Mesélnétek arról a majd száz oldalas forgatókönyvről, ami ugyancsak A hívó világában játszódik? Mik a további terveitek?
H. Á.: Tudom, kicsit ködös ez így, de ha többet mondanék, az már erős spoiler lenne.
Amikor a kisfilm készítése kapcsán újragondoltuk a Rév teljes univerzumát, rengeteg olyan ötlet merült fel, amelyek nagyon tetszettek nekünk, de valahogyan mégsem illettek a kisfilmbe, vagy éppen nem fértek már bele. Leginkább az izgatott minket, milyen egyedi karakterek népesítik be ezt az elképzelt diktatúrát, milyen nagyhatalmi játszmák tartják fenn ennek a szürreális világnak az elnyomó rendjét. Ezek mentén aztán számos izgalmas karaktert megalkottunk, akik szinte ordítottak saját történetért. Aztán megkezdődött a kisfilm forgatása, ami Robit rendezőként, engem társproducerként meglehetősen lekötött. Mikor azután enyhült a nyomás, és az utómunkák időigényes fázisába lépett a projekt, egy napon felhívtam Robit, és azt mondtam, kész, eddig bírtam, és még aznap elkezdem megírni a kisfilm történetének folytatását. Ez volt tavaly novemberben. Idén márciusra készült el a történet első olvasata, egy 97 oldalas forgatókönyv, amely a kisfilm folytatásának mondható. Ennek első olvasatát a Blue Duck tagjai körbe-véleményeztek. Igen, ez az egyik hatalmas előnye a műhelyünknek, hogy bármelyik tag munkájához rendkívüli segítséget jelent a másik hat író véleménye. Kivéve, ha hárman ezt mondják, a másik három meg az ellenkezőjét, ami szerencsére igen ritka. Jelenleg a vélemények alapján továbbfejlesztett könyvvel, és a kész kisfilmmel próbálunk meg további támogatókat megnyerni ennek a „fantasztikus” projektnek.
Köszönjük az interjút, ha minden igaz, akkor találkozunk A hívó premierjén.
Amennyiben más is kíváncsi A hívóra teljes terjedelmében (és miért ne lenne?), annak csak el kell néznie a 9. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválra május 12-én a Millenárison, és beülnie a reggel 10.30-as premierre vagy a 17.00 órás második vetítésre, ahol még az alkotókkal is elbeszélgethet (vagy akár velünk is, hiszen mi biztosan ott leszünk).
(Spoilermentes) Előre megfogadtam, hogy akár jó lesz a Sötétségben, akár rossz, nem fogom amiatt verni rajta a port, hogy mennyire nincs köze az eredeti Star Trekhez, sőt, igyekszem önmagában élvezni. Saját magam legnagyobb meglepetésére sikerült is. J.J. Abrams filmje teljesen maga mögött hagyja a franchise olyan fő eszményeit, mint a felfedezés, a moralitás és a humanizmus, sőt, olyan pofátlanul militáns (hadihajó van, titkos akció, Kirkre pedig orgyilkosküldetést bíznak), hogy én szégyellem magam Gene Roddenberry öröksége nevében, viszont hangos, zajos, durva, csilli-villi, látványos akcióorgiaként működik.
Az Enterprise legénysége ezúttal a Föderáció egy renegát tisztje, John Harrison nyomába ered, aki kegyetlen terrortámadást hajt végre Londonban, majd pedig az amiatt összehívott válságtanácskozás résztvevőit tizedeli meg. A tettes a nem éppen baráti Klingon Birodalom területén bújik el, így Kirkék háborút kockáztatva próbálják levadászni a titokzatos férfit, aki természetesen nem az, akinek mondja magát, és még csak nem is a személyazonosságával kapcsolatos titok az egyetlen, amit őriz.
A cím ne tévesszen meg senkit, a Vasember 3 után a Sötétségben zsinórban a második hollywoodi blockbuster idén, aminek marketingjében félrekalkulálták az első résznél valójában csak egy árnyalattal borúsabb hangvételt: van egy rosszember, aki csúnya dolgokat csinál, és emiatt sokan meghalnak. De ez csak ürügy az akciózásra, nincs mögötte igazi, átérezhető veszteség és feszültség, még kevésbé van mögötte bármiféle dráma, moralitás, belső konfliktus, a lényeg csak az, hogy a szereplők elkezdjenek fejvesztve rohanni rögtön a legelső jelenetben, és aztán meg se álljanak a stáblistáig. Ha mégis felmerül valami komoly probléma, legyen az akár lelki, akár fizikai, azt instant lelkifröccsel/csodaszerrel megoldják, még mielőtt igazán ki tudná fejteni a hatását.
Ettől függetlenül van karakterfejlődés, Kirk emberként és kapitányként is hozzánő a parancsnoki székhez, és végre felelősséget vállal, még ha ennek ábrázolása kissé el is van maszatolva (még ugyanazt a komcsajelenetet is megkapjuk, mint az első részben, a bánatát piával öblögető Kirkkel és a hegyibeszédet tartó Pike-kal). Triumvirátusa Spockkal és McCoyjal pedig ismét nagyon jól működik (színészileg is), annak ellenére, hogy ehhez a jó doktort egy minden értelmes ok nélkül folyton a hídon lógó, a parancsokba kéretlenül és kellő autoritás nélkül beleugató kotnyeleskedővé kellett faragni.
A rosszakon viszont már megint majdnem elcsúszik az egész film. Az egyébként remek Benedict Cumberbatch vagy faarccal irt, vagy dühösen vicsorog, háttere, motivációja majdnem annyira elnagyolt, mint Neróé az elődben, a sztori másik gazembere meg csak szimplán háborúzni akar, mert… mert az jó móka (hát már tényleg teljesen képtelenek jó gazfickószerepeket írni odaát?). A klingonok – most még – csak épphogy beköszönnek, és amellett, hogy új designjukért szeretnék megverni valakit, inkompetens homokzsákokként debütálnak a rebootolt franchise-ban – nem baj, a harmadik részre majd biztos keményebb gyerekek lesznek.
Egyébként szépen ki van glancolva a film, ahogy azt a mai fiatal közönség elvárja, az akciók látványosak, a hajók és a robbanások nagyok („fiam, ha egy folytatással nagyobbat akarsz durrantani, csak viríts még több lóvét”), a díszletek fényesek, a tempó őrületes, a kameraszögek döntöttek, és egy csomó lens flare-t észre sem venni (mert kitakarja a többi lens flare). És itt most megszegem a magamnak tett fogadalmamat, de ha te egy zúzós, pörgős akciófilmet vársz, és egyáltalán nem érdekel, hogy viszonyul ez a klasszikus Star Trekhez, akkor ne is olvass tovább: menj a moziba, meg fogod kapni a szórakoztató két órát a pénzedért.
Ha még itt vagy: ez már tényleg nem Star Trek, csak címében, karakterei nevében és űrhajói formájában, és ez még akkor is igaz, ha a karakterek interakciói tényleg jók, és ha a fináléban ott az a gyönyörű öt-tíz perc, amitől még a hardcore rajongókat is bizsergető érzés fogja átjárni. Ugyanis a régi Star Trekek közül még azok is szóltak valamiről, amik ehhez hasonlóan akcióközpontúak voltak – ez már nem szól semmiről, nem vet fel kérdéseket, csak (na, jó, inkább így: „csak”) székbeszögez egy akció-kalanddal, ami futhatna akármilyen más címen (részemről ez jót is tenne neki), vagy hívhatnák akár Star Wars demónak is. Jó kis nyári blockbuster a Sötétségben, de végleg kinyírt egy franchise-t, ami ennél több, mélyebb, intelligensebb volt, és ezért kár.
A Direkt Fanzine szerzőgárdája már vendégszerepelt a Geekzen a Zsiráfablak című kiadványukkal, ezúttal pedig egy hasonlóan izgalmas projektet tettek le az asztalra Bestiarium Hungaricum címmel, melyben a magyar kultúra és folklór létező és képzeletbeli teremtményeit mutatják be a saját szemszögükből. Elcsíptük a kiadvány koordinálóját, Haránt Artúrt (akivel már készítettünk interjút a Mexican Stand-off sorozaton belül is), hogy nekiszegezzünk néhány balladai homályt szétoszlató kérdést.
Már többször is bemutattunk téged itt a Geekz-en, de azért bemutatkoznál, és mondanál pár szót a Direkt Fanzine-ról az új olvasók kedvéért?
Haránt Artúr vagyok a Direkt egyik szerkesztője. Kösz a többiek nevében megint a lehetőséget a Geekztől! A Direkt eleinte egy teljesen szabad tematikájú, de az utóbbi számokra egyre határozottabb körvonalú illusztrációs koncept fanzine. Egy adott számnak a közös témájához készítenek illusztrációkat a publikálók.
Legutóbbi szenzációs ötletetek a Zsiráfablak volt, amit teljes egészében közzé is tettetek nálunk, szerzői kommentárral megspékelve. M történt azóta, volt-e utóélete, milyenek voltak a reakciók?
Sok jó visszajelzést kaptunk. Volt egy kiállításunk is a Műhely galériában, az első a Direkt történetében. Ha nem ódzkodnék nagyon a poénok többszöri elsütésétől legszívesebben még egy Zsiráfablakot összehoznék. Esetleg majd, ha sok idő eltelik. A sok pozitív visszajelzés mellett persze én és a többi szerkesztő a Zsiráfablaknál is fedezett fel hibákat. Kicsit olyan volt minden egymást megelőző szám, mint egy próba, a következő számhoz. Szinte a totál káosztól jövünk rá lassan, hogyan kell egy kiadványt megvalósítani és mi a legideálisabb szerkezete egy ilyen formátumú kiadványnak.
Új kiadványotok a Bestiarium Hungaricum, mi ez pontosan? Egy fiktív bestiárium, ami a magyar folklórból táplálkozik?
Hadd idézzek az előszóból: "A bestiáriumokat illusztráló [középkori] művészek ezeket a szövegeket [másodkézből való leírásokat] vették alapul mikor képet próbáltak adni a lényekről, s a végeredmény sok esetben ijesztő lett, és számos – valójában ártalmatlan – állat kapott szörnyszerű kinézetet. Manapság, mikor az élővilág szinte teljesen feltérképezett, a bestiáriumok naiv, túlzó vagy torz ábrázolásai megmosolyogtatóak. A Bestiarium Hungaricum alkotói megpróbáltak mégis egy régi időkből idepottyant felfedezőt játszani, és saját stílusukon keresztül bemutatni egy-egy magyar állatot vagy képzeletbeli lényt."
Nagyon fontosnak tartom a közérthetőséget és azt, hogy ezen felül játékra, gondolkodásra ösztönözzön egy kép. Az Ablakzsiráf vagy a magyar élőlények is közismert dolgok. Ezek a koncepciók csak kapuk. Ilyesmiken el lehet indulni a befogadónak még akkor is, ha a megfogalmazás, amit néz, esetleg elég elvont. Ebbe a zine-ba nem akarunk olyan alkotásokat, aminek megértéséhez speckó előtudás kell. Olyasmihez sok más jól bejáratott platform van már. Szerintem az elefántcsonttorony alkotások és az egydimenziósan kommersz alkotások között van egy arany középút, amikor megtisztel az alkotó minket legalább egy kezdő lökessél, így megtalálod a kapcsolódási pontot a képen, és azon elindulva az "idegen részeket" is felfedezheted, sőt továbbalkotod: a legjobb, ha valaki az illusztrációk után elképzeli, milyen lehet ő szürkemarhája, fiktív honfoglalás korban élt dinója, mátranováki fanyűvője - mint például Győri Tibi tette László Márk oldala után.
Hogyan jött az ötlet, kik vesznek részt a projektben és hogyan sikerült koordinálni a közös munkát?
Sok ötlet közül válogattunk, de végül az egyik (Pesten élő) publikáló azt mondta, hogy ő tipikus pesti karaktereket akar rendszertanilag alacsonyabb rendű főemlősökként ábrázolva. Ebből jött az ötlet, hogy akkor legyen a Kárpát-medence egyedi állatvilága. Az a majmos ötlet végül nem valósult meg, de a koncept megmaradt. Kevés koordinátát adtunk meg a publikálóknak, én elsősorban ahhoz ragaszkodtam, hogy ne legyen dagályos nemzetieskedés a rajzokon. Nem akarok iderondítani aktuálpolitikával, de sajnos a "nemzeti állatokat" is lemerevítették egyes politikai szubkultúrák. Pedig bizonyos szemszögből nincs is olyan, hogy "nemzeti állat", az állatok csak a Kárpát-medencét ismerik mint földrajzi helyet, de azt nem tudják mi az a Magyarország, sőt eleve azt, hogy "ország", mint emberi koncepció. Ezek közül nem sikerült mindet új kameraállásból megjeleníteni, pl a turulmadár is kimaradt most sajna. Ha sok idő eltelik majd a BH2-ben benne lesz :)
További tervek?
Nyomdailag akarnánk fejlődni. Ez a mostani is fejlődött: most két színt használhatott minden alkotó. Amit még el szeretenénk érni, hogy legalább önfenntartó legyen a zine, vagyis megpróbáljuk minél könnyebbé tenni a megszerzését. Az egyik ilyen lehetőség most május 9-én lesz a Telep galériában(Budapest Madách út 8.), ahol egy kiállításon megvásárolható lesz a a Direkt 7 Bestiarium Hungaricum díszborítós kiadása. További részletek a Direkt facebook oldalán lesznek.
Jóleső érzés, ha Kapitalizmus Kapitány hálás geek-minionjainak golyóit masszírozza egy-egy imádott univerzumot bővítő művel, márpedig a Deus Ex játék világa, maroknyi kiváltságos másikkal, mindenképp a figyelemre-rajongásra érdemesek közé tartozik. A cyberpunk politikai cinizmusa, az önmérsékletre képtelen nyugati civilizációk várható "luxushab-a-lepusztultságon" hangulata, a technokrata übermenschek több ezer éve mitizált határokat áttörő puzzle-teste, egyszóval az összes fontos toposz mind megvan benne, és mellé a valószerűséget növelő töméntelen szubtext, mellékküldetés. Sikerének titka nem utolsósorban a többféle, igencsak különböző lehetséges játékstílus sugallata is: ami elérhető, ami megúszható, ami a másik fölé helyezhet minket, azt az embereket akarni és birtokolni fogják. ("If you know about the Game, you are playing the Game", ahogy a mindfucker graffitibölcsesség mondja.)
Ám akármilyen jó érzés az efféle visszalátogatási lehetőség egy ismert univerzumba, a videojátékokból lett regények minimum gyanúsak, nívójuk gyakorta csak a legkisebb igényszintű fanboyokat elégíti ki, és vélhetően őket is csak a következő játszható epizód megjelenéséig.
Amiért az Ikarosz-hatás mégis felkeltette a figyelmemet, az egyrészt a játék történetének összetettsége és ezzel összefüggésben az utalások, fellelhető szövegek szokványosnál magasabb mértékű igényessége, irodalmisága (egyébként a játéknak köszönhetem az azóta nagy kedvencemmé vált Az ember, aki csütörtök volt könyvtippet), másrészt pedig Warren Spector közreműködése (akár komoly volt - gondoltam előre -, akár csak egy capuccinonyi beszélgetés a borítószöveg-kedvéért). Habár a harmadik epizód nem ért fel számomra a nagy őshöz, a jelenlegi kínálatból így is kimagasló igényességű játékélményt nyújtott, mely a gép elől felállva is képes volt velem maradni, töprengésre, sőt tépelődésre késztetni.
A regény sztorija, bár szépen illeszkedik a Human Revolution történetébe és annak szereplői közül is sokat felvonultat (például az összes, harcban Adam Jensen által legyőzött főellenséget), nem válik erőltetetté, sikerül egy részben független főszál köré felfűzni az ismerős helyszíneket, karaktereket. Hősei esendők: az ex-zsoldos céges katona, aki tudja, nem teheti meg, hogy megkérdőjelezze parancsait, mégis rákényszerül, egyre kényelmetlenebb helyzetekbe kerülve, vagy a magasabb cél érdekében feláldozott amerikai titkosszolgálati ügynök, aki a saját szakállára kezd nyomozni (és mellesleg fiatal, csinos nő). Igaz ugyan, hogy sorsukat többé-kevésbé borítékolni lehet, indítékaik nem túl bonyolultak, gesztusaik direktek és könnyen belátható, néhol sablonos helyzetekbe sodorják őket - de hát egy efféle könyv mégiscsak elsősorban egy fiatal gamer közönséget céloz meg.
Ami azonban a kellemes ponyvaregény-élménnyel és a helyenként szemöldökráncolásra késztető egyszerű, buta megoldásokkal szemben meglepetést okozott az Ikarosz-hatásban, az az volt, hogy (a borító ígéreteivel és a játék alapján várhatóakkal szemben) fő témájául nem a Human Revolution központi problémáját választja - jelesül: meddig, milyen személyes áldozatok és növekvő társadalmi ellentétek árán tudjuk géppé változtatni testünket, elválasztható-e ettől tudatunk és így tovább -, hanem egy másikat, nem kevésbé cyberpunkosat, nem kevésbé izgalmasat. Így szól: egy olyan világban, ahol a profitorientált, történelmi hagyatékokkal, vallások és tradíciók által az államoknál sokkal kevésbé megkötött nagyvállalatok válnak a legfontosabb gazdasági és politikai tényezővé, milyen és kik által meghúzott határok mentén tudjuk kijelölni új életterünket? Több ezer év alatt kialakult világ-óramű pattogzik szét e kérdések mentén jelenleg, a MI életünkben, és a problémák sokkal égetőbbek, aktuálisabbak, mint az, hogy beszarik-e majd egy vagány halálugrás közben milliomos-csemeték és elit kommandósok kiberlandolókája vagy hogy tényleg elvárják majd céges állásinterjún az éjjellátást.
Warren Spector hatása volt ez, vagy sem, esetleg csak én láttam bele ennyire hangsúlyosnak - ezért érdemes volt.
Idén ünnepli fennállásának első évtizedét a szórakoztató irodalom egyik hazai zászlóshajója, az Agave, ami jól mutatja, hogy a normálisan megírt és prezentált szórakoztató műfaji regényekre nem hogy még mindig nagy, de talán egyenesen növekvő igény van. Ehhez persze az is kell, hogy értő kezek gondozzák, de itt szerencsére ezen a téren nincs gond. A jubiláló Agave felhozatalának már kezdetektől fogva fontos része volt a sci-fi és a fantasy, nemrég pedig újult lendülettel vetette magát a témára, ami nekünk csak jó. Ennek kapcsán beszélgettünk az alapító tag Csurgó Csaba főszerkesztővel, valamint Velkei Zoltán marketingessel.
Megtennétek, hogy röviden bemutatkoztok az olvasóinknak?
CsCs: Az Agave Könyvek 2003-ban alakult, pontosan tíz éve. Négyen alapítottuk, különösebb kiadói tapasztalat nélkül, de valahogy jó ötletnek tűnt, hogy egyrészt a magyar polcokról bántóan hiányzó kedvenc szerzőinket kiadjuk, másrészt pedig az egész jobb sorsra érdemes szórakoztató irodalmat megpróbáljuk picit feljebb pozicionálni. Egyfelől kultúrmisszió, másrészről pedig úgy éreztük, hogy igenis léteznek azok az igényes, értő olvasók, akik krimit vagy sci-fit akarnak, de elegük van az olcsó borítókból vagy a nem megfelelően gondozott szövegekből. És nagy merészen azt gondoltuk, lehet erre a gondolatra egy egész kiadót alapozni. Tíz évvel később még mindig ugyanebben a szellemben adjuk ki a könyveket, úgyhogy olyan nagyot nem tévedhettünk.
Meglehetősen sokrétű, részben szépirodalmi profilú kiadó vagytok. A 2003-as induláskor mennyire volt egyértelmű, hogy a tágabban vett szórakoztató irodalomnak is meglesz majd a helye nálatok?
CsCs: Teljesen egyértelmű volt, hogy krimiket vagy kémregényeket, thrillereket is ki fogunk adni. Lawrence Block például óriási szerelem, őt a kezdetektől fogva gondozzuk, és az évek során valahogy úgy alakult, hogy több szerző is, akikért régen csak olvasóként rajongtunk, az Agavéhoz került. Nem is feltétlenül kergettük őket aktívan. Ha egy kicsit misztikusan akarnék fogalmazni, azt mondanám, megtaláltak minket. Gondolok itt John le Carréra, vagy a néhány hete debütált Scott Turow-ra.
Az egyéb kategóriák mellett mennyire hangsúlyosan szerepel nálatok a fantasztikus irodalom, már ha beszélhetünk egyáltalán ilyen prioritásokról? Akad, ami jóval fontosabb, vagy igyekeztek minden műfajt egyenletesen képviselni?
CsCs: A fantasztikus irodalom kiemelkedően fontos, de azt sem szeretnénk, ha sci-fi kiadóként lennénk elkönyvelve. Philip K. Dick olyan űrt töltött be a magyar könyvkiadásban, ami miatt sokan még mindig csak a sci-fivel azonosítanak minket. A repertoár szélesen tartása egyrészt üzleti megfontolás, másrészt a saját ízlésünk sem csak a sci-fire terjed ki. Abból indulunk ki, hogy mások is ilyenek. Rajonghat valaki Bradburyért, és közben izgatottan várja, hogy mikor jelenik meg az új C. J. Sansom. Szóval nem méricskéljük patikamérlegen a műfajokat, de előfordult már olyan, hogy egy adott pillanatban úgy éreztük, rá kellene erősíteni valamire.
Szerintetek az egyéb, sci-fivel foglalkozó kiadók mellett mi az, amiben ti mást tudtok nyújtani?
CsCs: Tíz éve kitaláltunk valamit, és ezt a gondolatot nyomjuk makacsul azóta is, a szerzők kiválasztásában, a borítók esetében, a kommunikációban. Benne van mindegyikünk személyes ízlése, rengeteg vita, a piac és az olvasók visszajelzései, az aktuális trendek, minden. De ennyi idő után is sikerült hitelesnek és egységesnek maradnunk, az Agave Könyvek, mint brand ugyanazt jelenti most is. Jóval több szerzővel, több zsánerrel, de amit nyújtunk, az nem változott, 2013-ban is ugyanolyan érvényes. Ezt valószínűleg nem sokan mondhatják el magukról, erre kifejezetten büszkék vagyunk.
Viszonylag rendszeres időközönként igyekeztek itthon új szerzőket megismertetni, elfogadtatni. Ezek kiválasztásában mennyit nyomnak a latban a piaci szempontok, és mennyit a saját ízlésetek, urambocsá rajongásotok?
CsCs: Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondani fogok, de minden egyes könyvért, ami nálunk megjelenik, valaki a szerkesztőségben lelkesedik. Különben nem tudnánk csinálni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a piaci szempontokat figyelmen kívül hagynánk. Sőt. Kénytelenek vagyunk számításba venni, különben holnap lehúzhatnánk a rolót. Ha éppen menők a vámpírok, akkor nem tehetjük meg, hogy ebből a tortából ne vegyünk el mi is egy szeletet. De hozzáteszem, ilyenkor is ugyanazt a hozzáállást követjük. Megkeressük azt a szerzőt, aki van olyan jó, hogy lelkesedni tudunk érte.
Aztán általában a rajongásunk mértéke határozza meg, hogy mennyi esélyt adunk egy szerzőnek a magyar piacon. Nem tudom, ez mennyire profi hozzáállás, mindenesetre nálunk így működik. Ránézünk a számokra, elkeseredünk, nem értjük, hogy egy ilyen jó írót miért nem olvasnak többen, aztán elhatározzuk, hogy lesz ami lesz, adunk neki még egy esélyt.
Magyarország sajnos jócskán megkésve követi a sci-fi külföldi, főleg nyugati trendjeit. Ezeket figyelemmel követitek, és ha igen, számítanak a kiadványaitok kiválasztásánál?
VZ: Én nem értek egyet azzal, hogy a hazai sci-fi könyvkiadás jócskán megkésve követné a nyugati trendeket. Maximum mennyiségben. Természetesen valamekkora “lemaradás” mindig lesz, de szerintem ez régebben sokkal nagyobb mértékű volt, mint ma. Elég csak az Agave Könyvek indulására gondolni: Iain M. Banks Játékmester című regénye kis túlzással az első volt a piacon az akkori modernnek nevezhető, kortárs űroperákból. Az ő művei biztosan nagy teret nyitottak rengeteg más könyvnek az elmúlt tíz évben, így alapvetően a helyzet is változott, javult. Az igaz, hogy kevés kiadó foglalkozik ezzel még mindig, de szerintem mindannyian megpróbáljuk a lehető legtöbbet megtenni, és korszerűek maradni. Hogy válaszoljak a kérdésre is: igen, számítanak a trendek, nem annyira művészeti, mint üzleti szempontból. John Scalzi könyveivel például különösen jókor jöttünk, hiszen a mozik, illetve nagy általánosságban a popkultúra is akkor állt rá arra, hogy ismét szeresse, sok emberhez elvigye az akciódúsabb sci-fit. Nézd meg a várható filmeket: most mindenki ilyet csinál. Így könnyebb eladni Scalzit is. Persze olyan is van, amikor nem számít a trend, és presztízsből próbálunk megszerezni címeket. Erre remek példa Ernest Cline-tól a Ready Player One, vagy China Miéville itthon igencsak hányattatott életműve, amit szeretnénk megpróbálni rendbe tenni.
Az előbbi kérdést ragozva, mit tartotok fontosabbnak: a külföldön akár jó pár évtizede már bejáratott, szinte klasszikusnak számító, itthon azonban jobbára ismeretlen szerzőket, vagy a jóval aktuálisabbakat?
CsCs: Is-is. Bradburynek ugyanúgy nem tudtunk ellenállni, amikor kopogtatott a lehetőség, mint mondjuk a Ready Player One-nak. De magyar nyelven kiadatlan klasszikusból egyre kevesebb van, úgyhogy nagyobb erőkkel figyeljük, hogy éppen mi történik a sci-fiben.
A közelmúltban számos új sci-fi szerző került fel a palettátokra, gondolunk itt Brandon Hackettre, Dan Simmonsra vagy China Miéville-re. A már futó szerzőitek mellett ez tudatos ráerősítés, vagy így jött ki a lépés?
CsCs: Inkább tudatos. Azt vettük észre, hogy a sci-fiben kezdünk elmaradni attól, amit kitűztünk magunk elé. Nem voltunk annyira progresszívak, mint szerettük volna. Brandon Hackett adódott, de ha nem szerettük volna a könyvet, nem adjuk ki csak azért, mert nekünk éppen sci-fi kell. Simmons és Miéville nem is volt kérdés, amikor megérett az elhatározás, hogy új SF-szerzőkre van szükségünk.
Mi a helyzet a magyar szerzőkkel? A kínálatotokon átszaladva műfajon belül Izing Róbert és Trenka Csaba Gábor nevén kívül mással nem nagyon találkozunk. Ennyire nem próbálkoznak az itthoniak, vagy ennyire nem üti meg a szintet a többségük? Szerintetek mit kell tudnia a jó magyar sci-finek?
CsCS:Örülünk a magyar szerzőkkel kapcsolatos kérdésnek. Tavaly a könyvhétre jelent meg Brandon Hackett (Markovics Botond) regénye, Az ember könyve. És az idei könyvhétre is készülünk egy magyar szerzővel, aki eddig SF-ben utazott, de most írt egy zseniálisan imádnivaló, igazi magyar urban fantasyt, amiben a népmesék bújnak elő a valóság álcája alól. László Zoltán Egyszervolt című regényéről van szó. A jó magyar SF-nek ugyanazt kell tudnia, mint a jó SF-nek általában, de előnyt jelent, ha valamilyen magyar vonatkozása van a történetnek.
A megcélzott olvasótáborotok talán eleve más, de legalábbis jóval heterogénebb összetételű, mint egy kizárólag a fantasztikumra koncentráló kiadóé. A zsánerbe tartozó könyveitekkel inkább a keményvonalas rajongókat gondoljátok megszólítani, vagy úgy látjátok, a jó sci-fi beállítottságtól függetlenül bárkinek élvezetes lehet, aki egyébként nyitott a minőségi szórakoztató olvasmányokra?
VZ: 2013-ban már nem engedheted meg magadnak azt, hogy csak az egyik, vagy másik olvasótábort szólítod meg a könyveiddel. Túlságosan kevés potenciális vásárló van ahhoz, úgyhogy muszáj mindenkit. Érted, régen elég volt írnod egy színvonalas blogot, és jöttek maguktól ezrével az érdeklődők, ma pedig azon izmozunk órákat, hogy egy bejegyzéssel a lehető legtöbb embert elérjük Facebookon, mert egyébként már senkit nem érdekel semmi.
Az utóbbi éveket áttekintve viszont megállapítható, hogy például a sci-fi regényeink alapvető olvasótábora nem a műfaj hazai keménymagos rajongótáborából kerül ki. Persze ők is olvasnak minket - mindig próbálunk tájékozódni erről például a blogszférán és a Molyon keresztül -, de mi inkább azt látjuk, hogy ezeknek a könyveknek nincsen általános jellemzőkkel meghatározható olvasótábora. Ami egyrészt tök jó, másrészt sokkal nagyobb munkát igényel részünkről: ha kiadunk egy új könyvet, akkor jó eséllyel arra minden korosztály, vagy csoport fel fog figyelni. Ugyanakkor pont azért, hogy megszólíthassunk mindenkit, sokkal nagyobb kommunikációs hadjáratok megtervezésében kell gondolkodnunk. Úgyhogy a magam részéről azt mondom, hogy a jó sci-fit bárki szeretheti, akinek nincsenek előítéletei. Az utóbbi időkben például egyre több nő olvassa, s minek lehet igazán örülni, ha nem ennek? :) A párom például teljesen oda, meg vissza volt a Ready Player One-tól, és most épp a Szellemhadtestet darálja. Azt mondja, hogy idejét nem tudja mikor olvasott utoljára ilyen jó könyveket.
Milyen a sci-fi könyveitek fogadtatása? Látni azt, melyik kiadványok milyen olvasói rétegnél találnak célba?
VZ: Változó. John Scalzit például most nagyon szereti mindenki, és ez lehetővé teszi, hogy kicsit felgyorsítsuk a sorozata kiadását. Iain M. Banks-nek van egy nagyon kitartó és lelkes rajongótábora, nélkülük képtelenség lenne tizedik éve gondozni a szerző életművét. Ezekre az emberekre különösen büszkék vagyunk, és örülünk, hogy még mindig velünk vannak, mert itthon továbbra is óriási fegyvertény egy ennyire nehéz sorozatot tíz éven át sikeresen vinni. Dan Simmons is úgy tűnik, hogy megtalálta a maga körét, de vele idén befejezzük a Hyperion Cantost, és nagyon nagy kérdés, hogy a többi regényére mennyire lesznek nyitottak az emberek, kíváncsiak-e azokra egyáltalán. Nála a jövő évi címen rengeteg minden áll, vagy bukik. Ray Bradburynek megvan a maga stabil tábora, de őt azért alapvetően inkább szépirodalmi szerzőként próbáljuk gondozni. S persze nem lehet szó nélkül elmenni Philip K. Dick mellett sem, akinek a könyvei körül ugyan már nincs az a nagy lelkesedés, mint pár évvel ezelőtt, de huszonöt (!) kötet után ez benne van a pakliban. Még mindig van akkora rajongótábora, hogy évi egy könyvet ki lehet adni tőle.
Anélkül, hogy nagyívű elemezgetésekbe kívánnánk bocsátkozni, a geekség és vele együtt az akár még csak pár éve is szűk rétegeket érdeklő műfajok napjainkra erősen popularizálódtak. A ti oldalatokon ez hogy csapódik le, lehet érezni a megnövekedett érdeklődést vagy a megváltozott olvasói preferenciákat? Merészebb kérdés, de honi vonatkozásban lehet olyat mondani, hogy ebben nektek is szerepetek van?
VZ: Erre nehéz objektív választ adni. Biztos, hogy van benne szerepünk - egyesek szerint sok, mások szerint kevesebb. Az mindenesetre nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy valamekkora lökést adtunk a hazai színtérnek azzal, hogy tíz éve elkezdtük gondozni Philip K. Dick és Iain M. Banks könyveit. Akkoriban semmi ilyen nem volt kapható. A megnövekedett érdeklődést pedig pont az támasztja alá, hogy később úgy tudtuk kiadni Dan Simmonst és John Scalzit, hogy nem csak szerelemből tettük, hanem meg is térültek a könyveik. Lehet, hogy ez nem mindenkinél hangzik szimpatikusan, de nagyon fontos, hogy üzletileg is működjenek ezek a címek. Nyilván lehet szerelemből is kiadni műveket - nincs értelme tagadni, nálunk is van ilyen -, de egy negyedik, hatodik, vagy tizedik részre abból már nem futja.
Nem tudom, mennyire üzleti titok az ilyesmi, de esetleg elárulnátok valamit arról, milyen kiadványokat várhatunk tőletek sci-fi vonalon, tágabban a fantasztikum terén a nem túl távoli jövőben?
VZ: Hogyne. A Könyvhéten adjuk ki László Zoltán regényét, az Egyszervoltot, ami egy nagyon klassz urban fantasy. Napjaink Budapestjén játszódik, és a népmesék ismert figurái elevenednek meg benne egy izgalmas kaland során. László Zoli olyan biztos kézzel, olyan szerethetően és annyi humorral mutatja meg nekünk Budapest eddig ismeretlen oldalát, hogy az még Neil Gaimannek is a becsületére válna.
Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a Könyvhétre sajnos nem, de másfél héttel utána kiadhatjuk Neil Gaiman új regényét is, az Óceán az út végént. Nagyon várjuk, erre biztosan nagy érdeklődés lesz. Júliusban folytatjuk a Vének háborúja-sorozatot Scalzitól, érkezik majd Az utolsó gyarmat. Ősszel pedig befejezzük a Hyperion Cantost Dan Simmons-tól, várhatóan szeptemberben, vagy októberben jelenik meg az Endymion felemelkedése (ez egyelőre csak munkacím, változhat a jövőben). Brandon Hackettnek is van már egy majdnem kész története, a következő hetekben derül ki, hogy befér-e idén. S lesznek még ezeken kívül is jó dolgok, de azokról ráérünk később beszélni :).
Egy új magyar sci-fi mindig örvendetes hír, még akkor is, ha csak egy 17 perces rövidfilmről van szó, de a hab a tortán az, hogy Odegnál Róbert a saját neo-noir Budapesten játszódó képregényéből adaptálta ismert magyar színészekkel és egy meglehetősen atmoszférikus, nagyszerűen kinéző produktumot tett le az asztalra a mellékelt trailer alapján. A rövidfilm a 9. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon debütál, ahol találkozhattok az alkotókkal is. Itt, a Geekzen pedig még ezt megelőzően, a jövő hét során egy interjút olvashattok velük, hogy megfelelően felkészülten vehessétek magatokhoz ezt a sci-fi hungarikumot.
Jövő vasárnap, azaz május 12-én újra Képregényfesztivál, ismét a Millenárison, a Teátrumban. The Walking Dead képregénykiállítás, egy magyar sci-fi rövidfilm premierje (ami Odegnál Róbert A hívó című képregényén alapul), Fazekas Attila (az idei Korcsmáros-díj nyertese) és Aleksandar Zograf mesterkurzus, az olasz képregények története Magyarországon (emlékezünk még a Krampusz és Menő Manó magazinokra?), egy Második Világháborút felidéző lengyel projekt, a lassan hagyománnyá váló Comic Battle, az 50 éves Vasember előadás a legtermékenyebb Geekz szerző prezentációjában (igen, jól tippeltetek, Rusznyák kolléga szavait ihatjátok majd), Alfabéta-díjátadás, lengyel, szerb és román vendégelőadók és természetesen sok-sok képregény, amit mind a magatokévá tehettek (a szóhasználat szándékos, hiszen a képregény majdnem olyan jó, mint a szex, ahogy azt mindenki tudja). A részletes programot itt találhatjátok: http://www.kepregeny.net/9-budapesti-nemzetkozi-kepregenyfesztival/, de tájékozódhattok a Magyar Képregényszövetség folyamatosan frissülő blogjáról is: http://kepregeny.blog.hu/. Mindenki tartson önvizsgálatot, idézze fel a számára öt legfontosabb dolgot, majd pedig az elsőt cserélje ki a Képregényfesztivál meglátogatásának gondolatával. Ott találkozunk!
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Brandon Peterson, Carlos Pacheco Marvel Comics
Az Age of Ultront kétségkívül senki nem vádolhatja azzal, hogy csak egy újabb „jófiúk nekiesnek a világpusztító/uraló ambíciójukkal hepciáskodó rosszfiúknak” sablonhaddelhadot kényszerít le a hű crossover-vásárlók torkán. Pedig nagyjából úgy indult: Ultron átvette az uralmat a Föld nagy része felett, a hősök döntő többsége elbukott, szóval posztapokalipszis volt, menteni kellett a menthetőt. Csakhogy Rozsomák úgy gondolta, a mentés nem azt jelenti, hogy le kell verni Ultront, hanem azt, hogy vissza kell utazni az időben, és megakadályozni, hogy egyáltalán létrejöjjön. És mivel Ultront Hank Pym teremtette, szuperhős szuperhősnek lesz farkasa, mert a kanadai mutáns nem hisz abban, hogy egy apokalipszis-szcenárió veszélyének fennállásakor elég a szép szó, így a „légyszi ne kreálj egy Ultron nevű mesterséges intelligenciát, mert egyszer majd kicsinálja a Földet” helyett inkább csak annyit mond, „snikt”. Ezzel ért véget a hatodik rész (mit mondjak, nem számítottam rá, hogy ilyen fordulatot vesz a sztori). Rozsomák és útitársa, Sue Storm most visszatér a jelenbe, ami persze múltbeli akciójuknak hála megváltozott, de legalább nem hever romokban, és nem halt ki az emberiség fele. De attól még vannak bajok. Pl., hogy nagyon úgy tűnik, ebben a jelenben egy diktatórikus Tony Stark tartja vasmarkában Amerikát (vagy az egész világot?). A koncepció érdekes (alig várom a következő részben az ok-okozati összefüggések levezetését, a „pillangó-hatás” kifejtését), Bendis izgalmasan ír, a rajzok is rendben vannak (bár a múltbeli jelenetekért felelő Carlos Pacheco munkájához viszonyítva a jelen képekbe öntéséért felelős Brandon Peterson bizony felsül), de, csak hogy kicsit kötözködjek is, nem bántam volna, ha az előző rész merészségéből erre is jutott volna. Mert az, hogy majd kiderül, ez a jelen sem feltétlenül jobb, mint amit Ultron robbantott szét, a könnyű megoldás, sokkal érdekesebb lett volna, ha Pym kinyírása után a főhősök egy olyan világba térnek vissza, amiben nagyjából rendben mennek a dolgok. Szép morális gordiuszi csomó lett volna belőle. (Rusznyák Csaba)
Helheim #2
Történet: Cullen Bunn Rajz: Joelle Jones ONI Press
Folytatódik az Oni Press vérben tocsogó, óriás viking Frankenstein szörnnyel démoni vad harcosokat felhentelős horror-fantasy sorozata. Hamlet kb. így kezdené a szokásos geekgazmus hatása alatt született cikkét a Helheimről, de tulajdonképpen tényleg így lehet a legjobban leírni, hogy miről van szó. Az első rész végén a frissen megmurdelt helyi híróból, Rikardból, és halott harcosok hozzáadott testrészeiből összebarkácsolt élőhalott viking-Hulk most már bevetésre is kerül, ami során felaprít egy horda mutáns banditát, megmentve ezzel egy családot. Továbbá megtudjuk azt is, hogy bár a draugr-Rikard erős meg nagy, de nem elpusztíthatatlan, viszont szerencsére könnyen és helyben javítható, hiszen pótalkatrész ugye akad bőven arra, amerre jár. Nincs mit szépíteni rajta, a Helheim nem éppen a komplexitása, a bravúros sztorivezetése, a jól kidolgozott karakterei, vagy úgy általában az eredetisége miatt jó, hanem simán csak a magas szórakoztató-faktora miatt. Sallangmentes, egyszerű, villámgyorsan abszolválható olvasmány, ami ideális lehet mondjuk két fajsúlyos eposz közötti könnyed agylazítónak, vagy egy kakkantás időtartamára, de túl sokat valószínűleg nem fognak, mivel nem is tudnak kihozni belőle a jövőben. De ez nem baj. A második szám még gyorsabban kivégezhető, mint az első, hiszen csak az egyetlen hent maga 6 oldalt foglal el, és ezen kívül sem egy szószátyár képregény, ugyanakkor azzal sem lehet vádolni, hogy nem is halad a történet. Ami számomra meglepő, hogy a két szám között jól láthatóan forrt egy nagyot Joëlle Jones stílusa, mert ugyan még mindig maradtak a rajzfilmes rajzok, de a karakterek már kevésbé karikatúraszerűek, a vérontás is merészebb és látványosabb lett, és összességében is észlelhető a minőségi javulás, amitől aztán könnyebben befogadhatóbbá vált az egész látvány is. Elnézve az egyébként csini művésznő portfólióját, úgy láttam, hogy kimondottan kellemes és barátságos stílusban szokott dolgozni, emiatt azt gyanítom, hogy az előző szám során talán kísérletezni próbált egy kicsit. Részemről így is, úgyis szerethető volt. Mostanra tehát bebizonyosodott, hogy a Helheimnél semmi nagyszabásúra nem kell felkészülni, egyszerű kis B-képregényes móka lesz, de annak viszont eléggé szimpatikus, pláne, hogy mindössze úgy 5 percet kell havonta rászánnunk. (Chavez)
Judge Dredd Year One #2
Történet: Matt Smith Rajz: Simon Coleby IDW
Mostanra már abszolút bebizonyosodott, hogy Matt Smith nagyon érti a dolgát íróként is, és a Judge Dredd Year One második füzetében még taszajtott is egy kicsit azon a lécen, amit már az egyébként is izgalmas felvezetésben is elég magasra tett fel. Remélem ez exponenciálisan növekedő tendencia lesz nála, és akkor a mini végére kimerülhet majd a szuperlatívuszkészletem. A második füzetben folytatódik a nyomozás a szokatlan pszi-aktivitások után, ami kizárólag gyerekeknél jelentkezik, és kimondottan egy bizonyos szektorban lévő gyerekeknél. A szkeptikus Dredd nem igazán tud mit kezdeni a jelenségekkel, ő maga a földhöz van ragadva, és különben is, az akadémián ilyet nem tanítottak, ezért elsősorban racionális magyarázatokat keres, de csak nem talál. A főbíró viszont elmondja neki, hogy több dolgok vannak földön és egen, és hogy próbálja megszokni, hogy vannak más, párhuzamos világok is a miénken kívül, márpedig ezek újabb, és korábban még nem tapasztalt veszélyforrásokat is jelenthetnek, amikre fel kell készülniük. Márpedig jelen ügyben is úgy tűnik, hogy az igazság odaát van. A sztori szépen, jó ritmusban gördül tovább, nem maradnak el a látványos (és brutális) akciók sem, ugyanakkor szerencsére már nem csak lebegtetés folyik, hanem kapunk válaszokat is, és egy nagyon ütős cliffhangert is a végére, hogy még kegyetlenebbé tegye a várakozást a folytatásig. Az egyetlen "fogást" itt találni rajta, mert hogy a sztori végén Dreddék találnak egy teleportkapuszerű energia-akármit, amibe hősünk gondolkodás nélkül belesétál, ami azért necces, még tőle is. A Year One másik nagy erénye, hogy eredeti rendeltetésének megfelelően eredettörténetként is funkcionál, hiszen most látjuk pl. az okát a psi-osztály létrehozásának, és úgy általában a Dredd univerzum természetfeletti része is itt látszik megalapozódni, valamint ugye Dredd sem teljesen az a kőszikla még, mint amilyenek ismerjük, bár hatékonyságban és keménységben már most is az élen jár. Simon Coleby realista (de egyáltalán nem szárazan), élénk színvilágú rajzai továbbra is zseniálisak, minden részletre kitérőek, az akciók kimondottan nagyszabásúak és látványosak, és különösen értékelem, hogy nem próbálta meg a korai évek látványvilágát áterőltetni a következetesség miatt. A járművek, az épületek, az eszközök és ruhák a mai igényeknek is megfelelő korszerű, illetve inkább futurisztikus külsőt kaptak, miközben a korai évek egynéhány jellegzetessége így is megmaradt. (Pl. a korai években használt, hosszabb csövű Lawgiver, ami azért itt is korszerűbb kinézetet kapott.) Smith minisorozata az egyik legizgalmasabb dolog a mostani kínálatból, ami hálistennek gyorsan segít felejteni a másik IDW-s széria gyalázatos középszerűségét. Kár, hogy nem ebből lett az ongoing. Ha valamiféle veled született képregényes előítélet miatt még mindig nem olvasod ezt a fasza kis sorozatot, akkor jó szar neked, és így jártál! (Judge Chavez)
Jupiter’s Legacy #1
Történet: Mark Millar Rajz: Frank Quitely Image Comics
Már hosszú évek óta ott tartunk, hogy nem csak a hagyományos szuperhőstörténetekkel lehet Dunát rekeszteni, hanem az azokat kiforgató, parodizáló, cinizmusba vagy realizmusba ágyazó, azokra reflektáló variációikkal is. Mark Millar is írt jó néhány ilyet, a Kick-Asstől a Nemezisen és a Wantedet át a Supercrooksig, és a Jupiter’s Legacy is ezek sorába tartozik. Szerencsére az első rész alapján ez a képregény nem a Nemezis-féle értékelhetetlen agyrémeire, hanem a kifinomultabb, érettebb, komolyabb, urambocsá’, elgondolkodtatóbb munkáira rímel. A sztori a ’30-as évek elején kezdődik, amikor egy férfit, aki a világválságban mindent elveszített, egy sziget „hívja” magához valahol az óceán közepén. Barátai egy kis csapatával engedelmeskedik a hívásnak, és a szigeten (egyelőre tisztázatlan körülmények közt) mind szuperképességekre tesznek szert, Amerika büszkeségei, hősei, inspirációi lesznek. Ugrás a jelenbe: újabb világválság van, az egykori hősök tanácstalanul nézik, ahogy a világ szétesik körülöttük, miközben csak annyit tehetnek, hogy megalomániás gonosztevőket ütlegelnek – az új generáció hősei pedig kicsinyesek, szenzációhajhászok, önzők és gyávák. Millar éles kontrasztot rajzol aközött, hogy milyennek kellene lennie Amerikának (illetve milyen volt egykor), és milyen valójában. A szuperhősök, akik közel egy évszázadon át harcoltak a mostanra megkopott és elkorcsosult ideákért, lassan a nemzettel együtt degradálódnak. A fő konfliktus két testvér közt látszik kialakulni: egyikük maradna a hagyományos szuperhősködésnél, azokra bízva a világ sorsát, akiket a nép megválasztott vezetőinek, a másik maga venné kézbe a dolgokat. Millar jól építi fel a sztorit, érdekesek a karakterei, és ha következetesen végigviszi a képregény fő motívumait, és nem bagatellizálja el az egészet egy szimpla hős-gonosz harcra, akkor ebből valami nagyon jó is kisülhet. A kezdet mindenestre ígéretes, Frank Quitely rajzai pedig nagyszerűek. (Rusznyák Csaba)
Ten Grand #1
Történet: J. Michael Straczynski Rajz: Ben Templesmith Image Comics
Noir-horror. Straczynski. Templesmith. Ezek egyike is elég lett volna, hogy rávessem magam az Image (jelenleg minden valamire való geek kedvenc kiadója) új képregényére. De mind a három? Óóóó, hát engem itten kényeztetnek. A felesége halálától gyötört misztikus magánnyomozó(szerűség), Joe Fitzgerard, megbízást kap egy lánytól, hogy találja meg a nővérét, akinek egy Divine Will nevű, gyanús vallási szekta berkein belül veszett nyoma. Csakhogy a fickónak, aki a szektát elvileg vezeti, hősünk két évvel azelőtt röpített golyót a fejébe. Szóval ez sem egy rutinügy lesz, de hát komolyan, látott, olvasott valaha bárki olyan noirt, amiben a főszereplő ténylegesen egy rutinüggyel birkózott? Na, ugye. Akárhogy vesszük, a sztori így, elmesélve, nem tűnik különösebben érdekesnek. Van egy kopó, aki a mennyország piszkos munkáját végzi a Földön, van egy tragikus megözvegyülés, és van némi ronda, mocskos múlt mindennek a hátterében – de Straczynski az ismert hozzávalókból valami bámulatosan izgalmas, az olvasót magába rántó, szenzációs atmoszférájú képregényt gyúr. Az első szám forgatókönyvét tanítani lehetne, olyan hatásosan, precízen vezet be az okkult noir világába, olyan mesteri érzékkel adagolja a főhőssel kapcsolatos információkat (sejtetéssel, dialógussal, flashbackkel), és olyan váratlan emocionális erővel ragad tökön a cliffhangerben. A misztikum és a modern technológia (elsősorban az internet) magától értetődőnek tűnő összeboronálásért külön piros pont jár. És Templesmith képei… dinamikus, gyönyörű szín- és formakavalkádok. Minden panel szinte megszólal. Tökéletes. Az év egyik legjobb debütálása. (A Ten Grand egyébként JMS saját, Image-en belüli, innovatív „Joe’s Comics” nevű projektjének első címe – amit nemcsak olvasni lehet, hanem a füzetben lévő QR-kód segítségével hallgatni is, ugyanis néhány színésszel felvették a dialógusokat.) (Rusznyák Csaba)
Whispers #5
Történet és rajz: Joshua Luna Image Comics
A Luna-testvérek (Joshua és Jonathan) már eddig is nem keveset letettek az asztalra az Image berkein belül: szuperhős drámát a szuperhőscelebek hétköznapjairól (Ultra), horrorisztikus elemekkel tűzdelt science-fictiont egy láthatatlan burok alatt rekedt kisváros lakóiról, ahol a nők a férfiak ellen fordulnak (Girls), mágikus-realista eposzt a hatalomról és a bosszúvágyról (The Sword). A fivérek munkái eddig nagyszerűen sikerültek, ezúttal azonban Joshua szólóban próbál szerencsét, hogy elmesélhessen egy eléggé személyes témájú természetfeletti thrillert, melynek középpontjában a szabad akarat kérdése áll. A történet főhőse Sam, egy krónikus pszichiátriai zavarral küszködő srác, aki egyik napról a másikra felfedezi, hogy álmában képes elhagyni a testét és nem csak, hogy ebben az asztrális formában olvasni tud mások gondolataiban, de azok megfelelő irányba lökésével befolyásolni tudja a döntéseiket. Barátnője, akivel frissiben szakított, természetesen nem hisz a fantazmagóriáiban, de a szomszéd lány arra buzdítja, hogy próbálja felfedezni képessége határait. Sam így is tesz, és kiderül, hogy szerte a világon démonszerű lények sarkallják az embereket gyilkosságra, kannibalizmusra és hasonlóan szörnyű tettekre. Hősünk úgy dönt, hogy a tűz ellen tűzzel jegyében egy drogügyletbe keveredett ismerősét fenyegető dílert manipulálva szolgáltat igazságot egy gyerekgyilkos üzletemberen, ám a terv visszafelé sül el: nem csak, hogy a saját személyes és szerettei biztonsága kerül veszélybe, hanem legközelebbi projektálása során kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy egyre inkább kezdi felölteni a már látott démonok külső jegyeit, és valaki más éppenséggel az ő cselekedeteit befolyásolta a kezdetek óta. Joshua Luna nagyon jó érzékkel adagolja a revelációkat, ráadásul a rajzai még a fivéréinél is jobbak, akinek eddig a forgatókönyveket írta. A hat részes limitált széria éppen a finálé előtt áll és az eddig olvasottak alapján valószínűleg nem kell félni attól, hogy nem a kellően hátborzongató lezárást kapja a Whispers. (Nagy Krisztián)
A várva várt Star Trek - Sötétségben (hozzátéve, hogy aki ezt a '90-es évek eleji francia művészfilmek forgalmazási címeivel vetekedően ostoba nevet adta, az a Gyehenna Tüzép telepén ítéltessen örök szénlapátolásra) kapcsán elkerülhetetlenül felmerül egy korábbi második rész. Azonban hogy megérthessük a Khan haragja valódi jelentőségét - legalábbis a Star Trek fanchise történetében - vissza kell mennünk egy picit az időben. Mert korántsem ugyanaz a helyzet most, mint akkor.
Isten hozta önöket 1977 nyarán, amikor egyedül a nyomott áron kínált kokain tartotta vissza Hollywood stúdiófejeseit az öngyilkosságtól. Jött egy ilyen lézerkardos-űrhajós baromság, és lerabolta a piacot. "Most mi legyen?" hördültek fel egyszerre. Persze csak magukban, ebben a szakmában az ember nem mutathat gyengeséget. A Paramountnál sem történt ez másként, ott azonban nem sokáig vacilláltak, volt nekik ez a korábban bebukott, majd számukra teljesen érthetetlen módon kultstátuszt elérő sorozatuk. Nosza, csinálj belőle filmet, fiam - mondta a Mindenható Pénztárca Gene Roddenberrynek, a Star Trek atyjának. És csináltak is. És 1979-ben akkorát buktak, hogy ahhoz képest a Moonraker sikeresnek és fiatalosnak nézett ki a már akkor 52 éves Roger Moore-ral.
Sötét napok jöttek. Egyértelművé vált hogy a Paramount még egyszer nem fog kidobni három és fél Csillagok háborújányi pénzt. Ugyanakkor már ismerték a mondást, miszerint ha valakinek franchise-a van, akkor abból simán csinálhat pénzjegynyomdát. Ehhez azonban komoly sebészetre lesz szükség. A stúdió ki is rúgta Roddenberryt - oké, nem ki, hanem fel: kapott irodát, telefont, meg egy Executive Consultant címet, viszont a telefon nem volt bekötve sehová. Megnyesték a költségvetést is, az első rész 46 millió dollárja helyett valamivel több mint 11 millióra. A feszültség végig tapintható volt a fejlesztés és a gyártás során: az egy dolog, hogy bukás esetén mindenki egy emberként vonul a Munkaügyi Központba segélyért, de mellesleg örökre eltemethetik a lapostányér-fejű űrhajókat valahová a Comic-Con hátsó standjai alá.
Nem maradt más mint menekülés a győzelembe. A Khan haragja nem egy nagy, hosszú, elnyújtott expozíció egy önmagában érdekes de nagy vásznon hamar lényegtelenné váló jelenethez, mint az első rész. Khan egy legókészletből összepakolt, klasszikus bosszúvágy-motivált antagonista, viszont a Khan haragja azon ritka filmtörténeti pillanatok egyike, amikor a színész egymaga (esetünkben a kiváló Ricardo Montalbán) képes emlékezetessé tenni. Az első résszel ellentétben itt végre komoly, személyes konfliktusokat láthatunk, komoly dilemmákkal - vajon jó ötlet-e létrehozni egy terraformáló fegyvert, akkor is ha a legjobb szándék vezérel? Vajon minden rosszembert elfelejthetünk, ha elég régen végeztünk velük? Vajon másszunk tovább a létrán, és legyünk pocakosak vastag váll-lappal? Vajon meddig játszhatunk magányos hőst, mielőtt lomhára öregszünk? És persze az örök kérdés: okos dolog-e leállni Kirk kapitánnyal (pardon, admirálissal) fézer-párbajra? Ez utóbbira azért elég kézenfekvő a válasz. Régimódi sci-fi ez, olyasmi, ami a Galaktika könnyedebb, akciódúsabb novelláira emlékeztet. És igen, a vége felé ott van az a jelenet, ami mindennél többet mond el Spock karakteréről. Ez az a jelenet, amely mérföldkő a sorozat életben - és amely miatt annyi fejfájásuk volt később a producereknek, hogy hogyan hozzák vissza Leonard Nimoyt. Aki persze a Khan haragjának sikerére meggondolta magát, és mégis csak vissza akart térni a következő részbe.
Azt vettem észre, hogy mindenki azt kéri számon a Star Trek-filmeken, amit a sorozatokban, novellákban láthatott-olvashatott: korunk komoly társadalmi-filozófiai kérdéseit, problémáit kell hogy boncolgassa egy, a jelentől és a valóságtól elemelt világban. Ez ugye minden sci-fi alapja, nincs is ezzel gond. Engem is mindig lenyűgözött, főleg a Star Trek: Az új nemzedék egyes epizódjainak humánus, emberi végkifejletei. Hogy nem minden konfliktust kell erőszakkal megoldani. Ez mind nagyon szép és nagyon jó, csak egy probléma van vele: ha el akar az ember adni úgy egymilliárd dollárnyi mozijegyet, akkor az emberek nagy része mégiscsak űrcsatákat meg kalandokat vár. (Ezzel együtt sincs mentség az Űrlázadásra, ami egyszerűen csak rossz.). Viszont még ezeknek az elvárásoknak a fényében sem lehet panasz a Khan haragjára.
Igen, lehet hogy egy cseppet teátrális. Igen, Shatner még mindig elég szar színész (bár szerintem ez az egyik legjobb alakítása). Igen, a Csillagok Háborújával ellentétben a Khan haragja rosszul öregszik, csak ha az effekteket meg a produkció dizájnját nézzük. Igen, mai szemnek egy kicsit lassú és hát nincs benne másodpercenként ötszáz vágás. És azt bármilyen körülmények között aláírom, hogy a kétharmadánál leül fűcsomókat bámulni. Viszont ennek ellenére is mondhatom, hogy jól van megírva a maga régimódi, kicsit tévés módján. És ha itt el is búcsúzott volna az Eredeti Gárda, akkor talán nem kellene emlékeznem Shatner rendezői munkásságára. Vagy Leonard Nimoy fejpántjára.
- You've done this before? - Oh yeah, we glue people's guts together all the time out here.
Kezdem az egészet egy pattanásos kockához méltó frusztrált vallomással, talán egyetértünk itt páran: Neil Marshallra valami kurvára dühös vagyok. Éspedig azért, mert a brit horror, vagy felőlem akár az általában vett, szintúgy brit zsánerfilm feltörekvő fenegyerekeként két ígéretes szösszenet után nagyon gyorsan középtempós lejtmenetbe kapcsolt, és bár koncepciójukban nem feltétlenül rossz, kivitelezésükben mindenképpen a középszerűtől a harmatosig ereszkedő alkotásokkal cseszte el a belépési lehetőséget, ha nem is pont az örökkévalóságba, de legalább az áhítatos kultisták amúgy sokszínű panteonjába. Ez már csak azért is rohadtul furcsa, mert az említett első két rendezése sztori és úgy általában ötlet szintjén nagyjából annyit tudott, mint mondjuk amennyit én kvantummechanikáról, mégis sikerült rajtuk annyit csavarnia, hogy az nem csak jó, de egyenesen kiemelkedő legyen. Innentől fogva nem igazán lehet tudni, mi történt, a jó hír viszont az, hogy az a bizonyos első kettő, azaz a Dog Soldiers és a Descent már örökre itt lesz velünk, akár az eredeti Star Wars-trilógia vagy az első Mátrix, csak hogy populárisabb címeket említsek, és ha van szemünk, hogy lássunk, akkor a munkássághoz utólagosan hozzáfércelt hülyeségek sem ronthatják el őket. Na jó, legalábbis nem olyan nagyon.
Marshall legelső rendezésről írva kapásból azzal vagyok kénytelen szembesülni, hogy ellentmondok korábbi, konkrétan a Ginger snaps kapcsán megfogalmazott önmagamnak, vagyis a Dog Soldiers (magyarul Démoni harcosok, szerintem is jézusom) pont az a film, ami nem tökörészik semmiféle pszichológiai értelmezgetéssel, eredeti sem szeretne lenni, szimplán annyit vállal be, amennyit nagyjából a cím is ígér: egy maréknyi baka csap össze benne egy erdőre való vérfarkassal, és akkor azt hiszem, el is mondtam a lényeget. Katonáink (köztük a film kvázi főszereplője és legismertebb arca, a militáns szerepekkel amúgy is tegezőviszonyt ápoló Kevin McKidd) próbagyakorlatra indulnak Skócia egy félreesőbb, vadon lepte részére, amiről amúgy korábban fél füllel különféle sötét dajkameséket hallottak, de hát ki veszi az ilyesmit komolyan? Kisvártatva aztán persze azon kapják magukat, hogy nem ártott volna figyelni, mert az éjjeli erdő (nem is annyira) állati üvöltésektől hangos, és két és fél méteres, szőrös, farkasfejű kreatúrák vadásznak rájuk, melyeket aztán a játékidő tetemes hányadában egy rosszul védhető erdei fakunyhóban meghúzódva próbálnak megfékezni a rendelkezésükre álló szűkös eszközökkel.
Egen, ez pontosan olyan, mint ahogy elsőre hangzik: az ordasok baszom nagy, megállíthatatlan gyilkológépek minimális háttérrel (ami aztán hányaveti elmagyarázása után megint csak arra jó, hogy még kellemetlenebbé tegye szerencsétlen protagonistáink helyzetét), a katonák egytől-egyig szerethető suttyók (nem egy ízes skót akcentussal előadott beszólásukat aranyba lehetne foglalni), a többi meg nettó hangulat, túlélőhorror, mészárlás és nos, humor. Amilyen komor volt az eggyel későbbi Descent és amilyen gátlástalan marháskodásba ment át mondjuk a Doomsday, annyira elegánsan középutas a Dog Soldiers. A rettegést, a fenyegetettséget végig átérezni, nyomasztó is az egész a maga nemében (ami amúgy egy olyan elaggott sablonnál, mint ami pont a vérfarkas- vagy éppen simán szörnyfilm, azért nem kis teljesítmény), közben azonban az egészen végigvonul valami, a lappangóan morbidtól a serpenyővel csapkodó börleszkig ívelő kaján szarkazmus, ami sosem engedi, hogy végképp komolyan vegyük ezt az eleve blőd, de mégis hatásos katyvaszt. Cserébe végig remek szórakozást nyújt. Ékes példája ennek a tipikus fegyverkezős jelenet, mikor is hőseink eposzi zenei aláfestés mellett szemügyre veszik, mijük is van természetfeletti ellenfeleikkel szemben, és hát baltájuk, díszkardjuk meg elektromos kenyérvágójuk van, az. De hosszan lehetne még sorolni a többnyire legfeszültebb helyzetekben megjelenő jóízű hülyéskedést: a sérült (konkrétan félig kibelezett) szakaszvezető whisky-vedeléssel, pillanatragasztóval és a szakszerű altatást helyettesítő jobb horoggal tarkított, unortodox elsősegélyezése, a támadó farkasember figyelmének bot eldobásával és "fetch" felkiáltással való elterelése, vagy mondjuk a legbénább közlegény gyakorlott kocsmai verekedőre valló ökölharca a szemmel láthatólag megrökönyödött szörnyeteggel mind-mind egészen remek pillanatai a filmnek, és akad még jó pár hasonló.
A hivatalos trailerekben a Dog Soldierst egyébiránt mindenféle obskúrus forrásokra hivatkozva a Bolygó neve halálhoz és Ragadozóhoz hasonlítják, ami merésznek merész, de annyiból talán nem hülyeség, hogy a reménytelenül elszigetelt, ismeretlen és emberfeletti erőkkel szembenéző alakulat témáját az említett alapfilmek és a Dog Soldiers között ilyen élvezhetően tudtommal még nem nagyon dolgozta fel senki. Benne van az, ami a farkasembert, mint szörnyet csakugyan parássá tudja tenni (a maszkmunka is egész jóra sikeredett), már ha az ember fogékony az ilyesmire, és bár a szcenárióra jellemző kötelező elemekhez nem tesz hozzá semmit, ezeket legalább szépen, zökkenőmentesen hozza. Ugyanakkor nincs agyoncizellálva, szimplán egy sötét humorú, fasza akció-horror szeretne lenni, amiben történetesen két lábon rohangáló bazi nagy farkasok az ellenfelek. Hála istennek sikerül is neki.
Ami igazán rokonszenves az egészben, az, hogy egy pillanatig nem kísérli meg elmaszatolni szándékait és hatásait: ha a cím, a plakát vagy az előzetesek alapján addig nem esett volna le, az egy bizonyos ezüst levélnyitót exponáló, kellemesen riasztó prológus első egy-két perce decens oldalba bökdösés helyett talajrészeg haverként vállunkra csapva, fülünkbe ordítva közli, miről is lesz szó, amit aztán a kettős cipzárlehúzással (az egyik jól indul, a másik kevésbé) meg egy nyugodtan tahónak nevezhető telihold-shottal még meg is erősít. Ugyanígy a dramaturgia még csak leplezni sem próbálja, hogy itt bezony egy az Alienshez és fajtársaihoz címzett szerelmeslevélben adatott meg gyönyörködnünk. Önfeledten vágja az arcunkba a rémekbe véletlenül belefutó civil ártatlanok, a rutinbevetésre induló, ám elvárásaikat és félelmeiket jócskán felülmúló veszélynek kitett, vagy akár a rideg hatalmi számításnak áldozatául eső, nélkülözhető katonák azóta megszokottá silányult kliséit, és még az örökzöld „short, controlled bursts” is elhangzik. Éppen ez az őszinteség és a zsáner értő szeretete az, ami messze a lelketlen koppintások vagy a kényszeres posztbizbasz kikacsintások fölé emeli Marshall filmjét, hiszen minden már-már alapkövetelménynek számító öntudatossága mellett nem feledkezik meg arról, hogy tágabb értelemben komolyan vegye magát, azaz hogy egyáltalán egy normálisan összerakott film igényeivel éljen.
Mindezt a végig egyenletes, elfogadható színészi játék (túlerőltetnie persze senkinek nem kell magát, de hát minek is?), a költségvetésbeli hiányosságokat ügyesen kompenzáló operatőri munka, és Marshall remek arányérzékű, végig megfelelő tempót diktáló rendezése teszi teljessé. Igaz, nem olyan remekmű még, mint a Descent volt aztán három évvel később, viszont bátran ajánlható bárkinek, aki egy tökös, korrektül kivitelezett, vérfarkasos belezésre vágyna.
A popkultúra egyik rákfenéje, hogy legalábbis a világ nyugati féltekén többnyire úgy emlékeznek Akira Kurosawa 1958-as remekére, mint a filmre, ami az egyik legnagyobb inspiráció volt George Lucas számára az első Star Wars megírásakor, mind tartalmilag, mind formailag. Ez persze lehetne hízelgő dolog is, hisz mindkét mű kitörölhetetlenül és jogosan része a filmtörténelemnek, de a Rejtett erőd azért jóval többet érdemel annál, hogy a filmesztéták körét leszámítva csupán egy érdekes lábjegyzet legyen az említett űroperához.
Kurosawa a mestere volt annak, hogy a szerzői és a mainstream film jellemzőit úgy mossa össze, hogy mindkét tábor hívei elégedetten álljanak fel a játékidő elteltével. Elég csak leghíresebb művére, A hét szamurájra gondolni, ami egy grandiózus akciókalandot súlyosbít a társadalomról, az osztálykülönbségekről, a korszakról, a morális értékekről megosztott gondolatokkal. Nála az említett két kategória egyszerűen értelmét vesztette. A műfajiságba nem félt magvas tartalmat vinni, a „művészetet” pedig nem felhígította, hanem megtámogatta a szórakoztatás eszközeivel.
A Rejtett erőd azonban, noha nem teljesen nélkülözi az író-rendező társadalomtudatos hozzáállását, kissé kakukktojás, lévén Kurosawa egyik legegyszerűbb filmje, ami tényleg „csak” annyi, amennyinek látszik: egy izgalmas, látványos kaland. Ráadásul egész életművének legkedélyesebb, legvidámabb darabja, meseszerű sztorielemekkel, kinccsel, hercegnővel, és jó, nemes emberekkel, akik végül mind elnyerik méltó jutalmukat. Sőt, még azok is, akik se nem jók, se nem nemesek. És itt jön a csavar.
Kurosawa fog egy történetet, amiben a feudális Japán háborúktól megtépázott vidékén egy hercegnő és tábornoka inkognitóban igyekszik aranyukkal a határ felé, a biztonságba, miközben egy egész ellenséges hadsereg keresi őket – és ezt a történetet két civakodó, becstelen, kapzsi, koszos paraszt szemszögéből meséli el, akik véletlenül verődnek a menekülők mellé, és normál esetben legfeljebb sokadrangú komikus mellékzöngék lehetnének. Egyfajta variáció a Stan és Pan-ra A Sierra Madre kincse kontextusában, némi John Ford-beütéssel (illetve a Kurosawától már megszokott Noh színházi elemekkel), ez pedig markánsan megkülönbözteti a kor egyéb csambaráitól.
A két paraszt, Tahei és Matashichi a történelem viharai által ide-oda dobált szerencsétlenek, akiket folyton elfognak, dolgoztatnak, kihasználnak, de feléjük érzett szimpátiánkat gyakran kikezdi pitiáner, acsarkodó mivoltuk, főleg, hogy az folyamatosan éles kontrasztban áll a többi szereplő hősiességével, lojalitásával és bátorságával. Kurosawa azonban erős komikus felhangokkal ábrázolja a parasztokat, vagyis az emberi természet sötét oldala nem drámát, hanem kacagást, elnéző mosolygást, buksisimogatást és „szegények nem tehetnek róla” attitűdöt szül. Az alattomosság és az önzés nagyjából a banánhéjon elcsúszás ekvivalensévé válik.
Így Fred C. Dobbsszal ellentétben Tahei és Matashichi számára a megváltás is lehetséges: miután a hercegnő és a tábornok annak ellenére megjutalmazzák őket a kalandjaik végén, hogy pontosan tudják, kizárólag önös érdekből, kapzsiságból hajtva tartottak velük, és „segítettek” nekik, a duó mosolyogva sétál el a palotából, és immár egyikük sem saját magának akarja a teljes jutalmat, hanem – először téve tanúbizonyságot önzetlenségről – a másiknak. A rendező hite az emberekben folyamatosan dőlt meg az évek előrehaladtával, de a Rejtett erődben még visszatért pályafutása korábbi éveinek optimistább szemléletéhez.
Kurosawa azért persze játszik kicsit a moralitással és a miliővel is. Tahei és Mataschichi már önmagukban is egyfajta kritikái a társadalomnak, annak tipikus képviselőiként, de mint minden rendszer, ez a feudális is a fejétől bűzlik: ahol egy tinédzser lánynak, csak mert történetesen hercegnőnek született, rettenetes terhet és felelősséget kell cipelnie a vállán, és ahol az uralkodóhoz való vakhűség jegyében a legközelebbi vérrokon is gondolkodás és megbánás nélkül feláldozható, és feláldozandó, ott nyilván nincs minden rendben. De ezek ezúttal inkább csak a karakterek érzelmi világát mélyítik, mint a kor- és társadalomrajzot/kritikát.
A Rejtett erődöt lendületes kalandnarratívája viszi előre, amit Kurosawa nagyszerű vizuális fogásokkal tölt ki – ez volt az első szélesvásznú filmje, és azonnal felismerte a Japánban épp akkor elterjedt formátum lehetőségeit. Kompozíciói lehengerlőek, kezdve rögtön a felütéstől, amiben egyetlen beállításból mutatja a főszereplők szánalmas acsarkodását, majd megdöbbenésüket és ijedelmüket valamitől, ami képen kívül történik, végül pedig egy űzött vadként hajtott katona felbukkanását. A börtönből való későbbi menekülés lépcsős tömegjelenete a Patyomkin páncélos legendás szekvenciájával vetekszik, a Kurosawa-állandó Toshiro Mifune (a tábornok) lovasrohama olyan vad intenzitású, olyan elemi erejű, amilyenhez hasonlót keveset láthattak az akkori nézők (sőt, megkockáztatom, a maiak is – gyönyörűen felvett és vágott jelenet), a tűzfesztivál képei a kántáló sokasággal pedig már-már hipnotikusak.
Kurosawának bevált a kalandos, eposzi történet és annak komikus felhangja, a Rejtett erőd ugyanis addigi legnagyobb sikere lett (bár csak három év kellett neki, hogy ezt megfejelje A testőrrel), a következő évben a rendezői díjat is elhozta Berlinből, és máig a műfaj egyik csúcsteljesítményének számít.
Akit nem győzött meg az, amit eddig a Pacific Rimből látott, az most kapaszkodjon meg valamiben mind a húsz ujjával. Akit meg még ez sem hoz lázba, az nem is tudom, mit keres itt egyáltalán. (Most komolyan: egy óriásrobot teherhajóval osztogat sallert egy óriásszörnynek. Értem?)
Megalománia. Időnként mindenkit elkap egy kicsit, nem bírunk megállni, nem ismerünk mértéket, minden kell, a legjobb, a legnagyobb, de nem is ragozom tovább, a lényeg, hogy túlkapjuk alaposan. Láttunk már erre példát, legyen szó filmekről vagy akár társasjátékokról. Bizony, amikor egy tervező befut, a játékai ismertek és sikeresek lesznek, előfordul, hogy az a bizonyos gépszíj elkapja, mi pedig fogjuk a fejünket az eredmény láttán – ezt most komolyan gondolta? Van a megalomániának azonban egy egészséges serkentő hatása, ami, óvatosan adagolva, a határ innenső oldalán maradva, de átlépegetve olykor, akár segítheti is vállalkozásunkat. A RuneWars ezt a határvonalat nem csak átlépte, hanem megerőszakolta, széttépte, még egyszer megerőszakolta, majd dobbantott egy másik kontinensre.
Ez egy epikus küzdelmekkel teli fantasy stratégiai játék, ami hősöket és seregeket vonultat fel egy hexákra osztott csilli-villi térképen. A céljával pedig valószínűleg már eme szavak olvasása előtt minden olvasó tisztában van: hódítani és uralkodni. Ám ez még az egészséges megalománia kölyke, ugyanis azzal semmi gond nincs, amíg az ember a játékokban éli ki ilyetén hajlamait – sőt, terápiaként talán bevált volna pár történelmi személy esetében, ki tudja? Mindenesetre nem a RuneWarst adtam volna oda világhódítói bekattanások kikezelése céljából, mert elképzelhetőnek tartom, hogy még a végén ellentétes hatást értünk volna el. De ennyit a fantazmagóriákról, lássuk, miért mondom ezt.
A RuneWars Corey Konieczka (aki a Fantasy Flight Games egyik ifjú hérosza) fejéből pattant ki, és van egy tippem, hogy a Twilight Imperium kiegészítőinek készítése közben fogalmazódott meg benne az alapötlet, jellegét tekintve ugyanis nagyon hajaz a 4X játékok ősatyjára. Egy játékalkalmanként változó területen kell kommandíroznunk eltérő harci potenciállal rendelkező egységeinket, alkalmazkodva a váratlan eseményekhez, a környezethez és az évszakok sajátosságaihoz. Négy különböző fajból választhatunk, akik mindegyike másféle stratégiát kínál fel a győzelemhez vezető úton. Nagyon ne vágjuk magunkat a földhöz izgatottságunkban, a négy faj koncepciója a hagyományos ponyva-fantasy által kitaposott ösvényt idétlen és nyakatekert nevük miatt hagyja csak el, majd iszkol is vissza rá sebtiben, nehogy a szűk marokkal mért kreativitást ideje korán ellője holmi hangulati tényezőre. Kapunk gerilla hadviselésben jártas elfeket, problémamegoldást izomból toló barbárokat, genyó trükkökkel operáló élőhalottakat és egy full standard középkori embersereget.
A látványt és az alkatrészeket tekintve beleadtak apait-anyait, nyilvánvaló célként lebeghetett az FFG lelki szemei előtt egy brutálisan szemkápráztató kialakítás. Ez a hozzáállás egyébként megszokott a kiadótól, így nem csoda, ha azt mondom, öt csésze kávéra rátolhattak három energiaitalt, majd bőszen felszívva magukat, nekiláttak az agyalásnak, hogy mivel tudnák túlszárnyalni eddigi teljesítményüket. A „kevesebb néha több” elve, ha előkerült is, kukázva lett azon minutumban – a síkságok, erdők, mezők és folyók valóban nagyon részletesen jelennek meg a hexalapkákon, ám olyan mértékben lettek túldíszítve, ami a rokokó fogalmát a konyhabútorokra kibiggyesztett viaszgyümölcsök szintjére degradálja. Itt akár meg is állhattak volna, de nem tették: a domborzat 3D-s műanyag, amit a külön erre a célra kialakított helyekre tudunk bepasszintani, feltéve, hogy nem törjük össze játék előtt, illetve nem lökjük meg a könyökünkkel a táblát, hogy aztán a rakosgatást kezdhessük előröl. És még ezt is lehet fokozni! A játékban minden egységet apró műanyag figurák modelleznek, amik remekül néznek ki, a baj nem ezzel van. A kaotikusan kinéző játéktáblára orosz hadsereget megszégyenítő számban pakoljuk ki az alapszínekben „pompázó” figurákat, még átláthatatlanabbá téve az egészet, arról nem is beszélve, hogy a lapkákra nyomtatott információk utáni kutatás ezáltal egy külön minijátékká avanzsál, amolyan „Hol van Wally?” stílusban.
A RuneWarsba mindent, amit csak lehetett, beledobáltak. Temérdek típusú kártya nehezíti meg a játék sántító rendszerében való tájékozódást (Évszak, Küldetés, Titulus, Taktika, Objektíva, Hős, Sors, Parancs, Győzelem, Jutalom… piros lapot!), ami önmagában szintén nem lenne gond, ha lenne értelme lemodellezni, mondjuk a Holle anyó bal csöcsén lévő pörsenés hatását a folyón átgázoló lovasokra. Habár mindnek megvan a maga funkciója, és az ellen sem ágálok, hogy rengeteg lehetőségünk kínálkozik kihasználni ezeket, de a passzív tervezést túlzottan hangsúlyossá tévő mechanizmusokkal már elvérzik a játék. Hiába van módom városok elfoglalására, fejlesztésére, ha az olyan lassú ütemben zajlik, hogy mire konkrét hasznot remélhetnék belőle, már véget is ért a küzdelem. És ez még csak egy példa volt arra, hogy miért nem érdemes készülő társasunkba belezsúfolni minden világrengetőnek tűnő ötletet, ami a tegnap esti füvezés közben Isten ujjának érintésére került a fejünkbe.
Az alapmechanizmus koncepciója ellenben zseniális. Valóban az, vérzik a szívem, amiért ezt a gyöngyszemet a Rockefeller Center Karácsonyfájával vetekedve igyekeztek túldíszíteni, majd kilőni a világűrbe. Minden játékos rendelkezik ugyanazzal a nyolc darab parancskártyával, amikből évszakonként egyet kijátszhat. Ezek egytől nyolcig be is vannak számozva, helyezkedni, mozogni, támadni, terményt betakarítani, befolyást szerezni, erődöt építeni, toborozni, kurvákat felkoncolni, és hasonló úri murikat lehet velük elkövetni. Ha ügyesek vagyunk, a bónuszaikat is kihasználhatjuk, amennyiben az év során az éppen lerakott kártya a legnagyobb sorszámú. Ezáltal nagyon meg kell fontolni, mikor melyiket érvényesítsük, a bónuszok ugyanis komoly előnyt képesek adni, már amelyik, a parancsok – jellegükből fakadóan – ugyanis nincsenek kiegyensúlyozva, ám mindenkinek ugyanaz van belőle. A RuneWars első kiadásában még hat év volt a limit, ezt a javított verzióban kitolták hétre. Valószínűleg látták, hogy a lassú játékmenet miatt nehezen bontakoznak ki a birodalmak, így adtak rá még egy kört, amivel csak hosszabb lett a játékidő.
Az évszakok ötlete szintén remek – lenne, ha érdemben történne is valami a pályán, ugyebár. Tavasszal frissítünk, visszavesszük az elhasznált lapjainkat, nyáron a hőseink kerülnek főszerepbe, ősszel visszakeverjük a Sors paklit, illetve kaphatunk Taktika kártyát, vagy befolyást, télen pedig beáll a cidri és akinek nem jut ellátmány, az elpatkol. Emellett minden Évszak-kártyán van valami egyedi esemény, ami bonyolítja az adott kört (vö.: feleslegesen akadályozza, és így lassítja az egyébként is lajhárként vánszorgó játékmenetet). A hősök funkciója hasonló képet fest. A győzelemhez szükséges sárkányrúnák begyűjtésében tudnak segédkezni, küldetéseket végrehajtani, párbajozni, azonban sokat ne várjunk tőlük, ugyanis egyetlen egy akciójuk van, az is kizárólag nyáron: vagy edzenek, hogy ne patkoljanak el egyből, vagy gyógyulnak egy vesztes harcot követően, vagy pedig mozognak. Ennyi. Hét kör alatt olyan hatékony segéderő lesznek, mint az építkezéseken az ásón támaszkodó jómunkásemberek. A Sors kártyák megléte pedig még ennél is nagyobb vicc! A véletlen szerepét reprezentáló dobókockák derogálhattak, ugyanis a harcokat, valamint a random kimenetelű eseményeket ezek a kártyák irányítják. A Trónok harca kegyetlenkedései bakfitty ahhoz képest, amit ezek a kártyák jelentenek, pozitív hatású lap nem sok található közöttük. Ez éppenséggel nem is lenne negatívum a szememben, de a kártyák használata rendkívül frusztráló.
Nem csűröm tovább a szót, talán már ebből is látszik, hogy a RuneWars nem lett egy telitalálat – ha a célkitűzés a Twilight Imperiumhoz hasonlóan egy epikus fantasy zászlóshajó létrehozása volt, jelentem, nem sikerült. A sok felesleges túlbonyolítás, a gyomorforgató grafikai dizájn, a béna hősrendszer, a tetű módjára vánszorgó játékmenet, a nehézkes előrejutás, a használhatatlan diplomácia, a csekély számú akciók nem állnak össze stabil és olajozottan működő egésszé. Aki egy jó stratégiával akar játszani, annak a Trónok harcát ajánlom, minden téren kenterbe veri a RuneWarst.
Zack Snyder megerősítette, hogy ha AZ ACÉLEMBER sikeres lesz, a Warner nekiugrik végre a JUSTICE LEAGUE filmek, és első dolguk lesz, hogy őt kérjék fel rendezőnek.
Patrick Hughes (Red Hill) kapta az EXPENDABLES 3-at. Szóval ennek végre normális rendezője lesz. Még az is lehet, hogy nem lesz szar film.
Tévésorozat készül a SZIGORÚAN BIZALMAS alapján. James Ellroy maga gondozza, írja a projektet, ami a film eseményei után játszódik majd. Jelenleg csatornát keresnek neki.
Az MTV sorozatot akar a SIKOLY-ból: ha tetszik nekik a berendelt pilot (amihez a Dimension Film jelenleg épp megpróbálja leszerződtetni Wes Cravent), jövőre már el is startolhat.
A TRÓNOK HARCA nézettsége hétről-hétre emelkedik. A legújabb rekord: 4,9 millió.
Gwyneth Paltrow ijesztgeti a népet: “Nem hiszem, hogy lesz több VASEMBER-film. Azt hiszem, végeztünk a karakterrel.” (Mi meg csak úgy simán elhisszük, hogy a Marvel egy legyintéssel lemond több száz millió/több milliárd dollárról.)
KÉP - Egy közelebbi kép a Benedict Cumberbatch Enterprise-t szétkapó csillaghajójáról, a USS Vengeance-ről. Úgy néz ki, mintha legóból raktál volna össze. Az első hivatalos képek A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-ből: Jamie Foxx mint Electro (Max Dillon) és Dane DeHaan mint Harry Osborn. Már Halle Berry is ott van az X-MEN: DAYS OF FUTURE PAST forgatásán.
POSZTER - Új poszter a PACIFIC RIMhez. Az eddigi legjobb VASEMBER 3 poszter (persze, hiszen a remek képregényrajzoló, Jock munkája). Új karakterposzterek a RED 2-höz. Egy kicsit vasemberes, de nagyon cool poszter Neil Gaimen közelgő DOCTOR WHO epizódjához, a Nightmare in Silverhez.
TRAILER - Bruce Willis hónapok óta nem ölt meg senkit. Ez így nem mehet tovább. Új trailer a RED 2-höz. Új japán előzetes a THE WOLVERINE - SAMURAI-hoz (merthogy a film arrafelé ezen a címen fut). Repül a pöröly, ki tudja, kinek az arcában áll meg: itt a THOR: THE DARK WORLD első trailere.
BÓNUSZ - Szuperhősök eredete poszterként. Egy trailer-mashup a 2013-as nyár blockbustereiből:
A vagány gyerekek még emlékeznek erre: "A Vico filmjei az Ön kedvenc filmjei." Fenyő János cége a '80-as évek végén, '90-es évek első felében ontotta magából az élvezetes szarfilmeket (természetesen mindenféle engedély és jogdíjfizetés nélkül, ahogy azt kell - amíg az amerikai stúdiók erre rá nem jöttek), és egy egész generáció VHS-bűvöletben töltött gyerekkoráért felelős. Az Nők lapja-reklámokkal kibélelt előzetescsomagok külön bájosak, van itt Van Damme-tól Bronsonon át Dudikoffig minden, olyan beszédes filmcímekkel, mint hogy pl. Akarsz-e életben maradni - a Vico csalhatatlan érzékkel tapintott rá, hogy mi kellett a magyarnak. (Mellesleg behoztak olyan filmeket is, mint Coenék Véresen egyszerűje.) A youtube-on megtalálható egy csomó előzetes, stílszerűen csapnivaló minőségben. (Könnycseppek elmorzsolása engedélyezett.)
Régóta mondom, hogy Marco Beltrami nem kapja meg a neki kijáró elismerést. Nagyjából a Hellboy óta a titkos kedvenceim listáján van, és sokkal ritkábban okoz csalódást, mint a nagy, sztárolt komponisták. Igaz, attól függetlenül, hogy szeretem a zenéit, nem is támasztok felé akkora elvárásokat, mint egy Zimmer, Silvestri vagy Newton-Howard felé, és az is igaz, hogy leginkább az ügyes iparosok közé sorolható – de a legügyesebbek közé. Már az előző Die Hardhoz is ő komponált, és az is egy pofás kis zene volt, az pedig egyenesen lenyűgöző, amit McClane ötödik rohangálás-lövöldözéséhez összehozott. Nem azért, mert annyira zseniális a zene, mert nem az, az túlzás volna, hanem egyrészt azért, mert képes volt élvezetes, lendületes score-t szerezni ehhez a katasztrofális, dögunalmas, mocskosul kínos mítoszgyalázáshoz, másrészt meg azért, mert erre mindössze másfél hónapja volt, és úgy kellett dolgoznia, hogy közben a stáb még új jeleneteket forgatott, hogy tényleg a lehető legszarabb filmet nyújtsák, amit tudnak. Beltrami átveszi, és szépen variálja a Die Hardot zeneileg leginkább meghatározó motívumokat, vagyis az Örömódát, és Michael Kamen akciójelenetekhez használt, hat hangjegyből álló, roppant disztinktív McClane-témáját (ezek már az első trackben megjelennek), és azt a brutális erejű, agresszív klimaktikus hangorkánt, amihez hasonlót Kamen a Halálos fegyverekben is alkalmazott, és ami itt a helikopteres finálét tetőzi be. Ezek mellett persze saját, új témákkal is dolgozik, köztük a legfontosabb a McClane családi motívum (Father & Son), aminek kellemes meghittsége himnikus-heroikus magasságokba emelkedik az albumvégi It’s Hard to Kill a McClane-ben. És amikor a komponista a lovak közé csap, amikor akció van, akkor dübörögnek a hangszerek rendesen (néha, de szerencsére nem túl gyakran, egy kis elektronikával kiegészítve): a moszkvai autósüldözést aláfestő, kétrészes Truckzilla pl. nevéhez híven hengerel le brutális erejével, ugyanakkor bőven van benne annyi nüansz (és itt-ott egy kis bondos beütés), hogy ne maradjon egy ostoba, üres zenekari dühöngés szintjén. Remek kis adrenalinpumpáló score ez, nem egy mestermű, de így is bőven, bőven jobb, mint ami a filmnek kijárt volna.
Még nagyon is élénken emlékszem, milyen hatalmas élményt jelentett annak idején A Gyűrűk Ura (mindhárom rész), és milyen hatalmas élményt jelentett a zenéje – külön hallgatva és a film alatt is. Ebből kiinduló túlzott elvárásaimat szerencsére már jó előre lehűtötte A hobbit langyos fogadtatása, de még így is kijutott a csalódásból. Hogy a film vagy a zene átlagossága fájt jobban, azt máig sem tudom eldönteni – a score-t azóta is meg-meghallgatom, hátha megszeretem, hátha felfedezek benne valamit, amit korábban nem, de hiába. Ugyanazok a problémák nyomják agyon, mint a filmet. A nyitány, a nyolcperces My Dear Frodo ezeket rögtön össze is foglalja: megkapjuk az ismerős hangzást, az ismerős témákat, és egy pillanatra úgy érezzük, mintha kinőtt volna körülöttünk Középfölde – de az illúzió hamar eloszlik. Amikor tízedszer fogalmazódik meg bennünk, hogy „ezt már hallottuk, csak akkor jobb volt”, elkezdjük komolyan unni a zenét, és inkább nyúlunk a polcra a LOTR-lezemezekért. És ekkor még az első 10 percen sem vagyunk túl. Ráadásul Shore-nak sehogy sem sikerül összehangolnia a gyerekmesét a hatalmas(sá dagasztott) fantasyvel, olyan felfújtnak tűnik minden, mint maga a film. A törpök érkezésének és a vacsorának a komikus aláfestése sokkal jobban kilóg a monumentálisnak szánt kalandzenékből, mint kellene neki. A Misty Mountains és a The World is Ahead aztán feléleszti a reményt – az előző a törpök lírai hangzású, de grandiózus szóképeket festő dala, az utóbbi az utazás kezdetének gyönyörű, eposzi témája. Csakhogy ezzel kis túlzással hallottunk mindent, ami a LOTR-hoz képest markánsan új a bő kétórás albumon. Mert igaz, hogy van rengeteg egyéb friss motívum (ld. Radagast, Fehér tanács), de legtöbbjük kidolgozatlan ötletcsíra marad. Lehet, hogy Shore ezeket később kibontja majd, ahogy a maradék két filmben mélyül a sztori, és az is igaz, hogy nehéz lehet „visszafelé” komponálni, vagyis utólag megírni egy már befejezett sztori prológusát (mert ez A hobbit: prológus a LOTR-hoz, és ezt sem a film, sem a zene nem képes lemosni magáról), de ez a tudat még nem fogja emelni a befogadói élményt.
John Ottman már a kezdetektől fogva az Bryan Singernek, aki John Williams Steven Spielbergnek (illetve több, ő ugyanis vágóként is közreműködik), de dacára annak, hogy a rendezővel együttműködve több blockbusterhez is volt alkalma komponálni (X2, Superman visszatér), máig inkább feszültséggel teli zenékkel, thrillerekkel és horrorokkal asszociálják őt – és nem véletlenül, mert az e műfajok iránti szeretete még az eposzi zenéiben is átüt. Vagy legalábbis átütött. Az óriásölőben már hiába keressük ezeket a muzikális jegyeket, ami érthető, hiszen sokkal inkább egy oldschool kalandfilm, mint bármi, amihez Ottmannek eddig köze volt – talán innen nézve érthető, hogy a komponista szerényen kölcsönvesz zenei megoldásokat több nagy elődjétől és kortársától is. Rögtön a nyitányban (Jack and Isabelle – Theme from Jack the Giant Slayer) felsejlik John Williams és Jerry Goldsmith is, de ezek a hangszerelési hasonlóságok azért kényelmesen messze esnek a plágiumtól – egyébként pedig ez a szám az első pillanatától kedve lehengerel: szűk négy percében is tucatnyi ötlet van, nagy, merész, hangos, erős, ambiciózus. Ezek a jelzők pedig szerencsére az egész score-ra igazak, Ottman a klasszikus kalandfilmek hatalmas, eposzi hangzását idézi meg, és van benne annyi tehetség, hogy a próbálkozása ne pukkanjon ki lufiként. Ami azt illeti, a zene sokkal grandiózusabb, elemibb erejű, mint maga a film – bár paradox módon ez csak megtekintés után, külön hallgatva tűnik fel, a film alatt, annak minden hiányossága ellenére, a rendezés, a lendület, elsimítja a képek és a hangok „méretének” inkonzisztenciáját. Az óriásölő egy minden erőlködés nélkül monumentális, fantasztikusan élvezetes zene, aminek hagyományos hangszerelését masszív kórusok és többek közt hárfa egészíti ki, nem is beszélve az igen hangzatos és mókás óriásmondókáról (Kitchen Nightmare). És amikor a zenekar csörtébe kezd, akkor állak fognak leesni – az akciószámok kétségkívül az album legnagyobb csúcspontjai (Roderick’s Demise/The Beanstalk Falls, Chase to Cloister, The Battle), tele harsogó rezesekkel, erőteljes ütősökkel, kifogyhatatlan energiával. Ez is egy jobb filmet érdemelt volna.
Desplat néhány év alatt a legkeresettebb és legkörülrajongottabb komponistává vált a bizniszben, akinek megbízhatósága nem csak az elvégzett munka színvonalára, de annak gyorsaságára is kiterjed – irdatlan mennyiségű filmet vállal, tavaly például 8 produkcióhoz szerzett zenét, anélkül, hogy ez a minőség rovására ment volna. Ezek közül leginkább az Oscarra is jelölt Argo-akciónak jutott a reflektorfényből, és a Zero Dark Thirty kissé elsikkadt mellette – pedig legalább olyan jó, csak persze kevésbé figyelemfelkeltő. Mert, igazodva a film szikár, szenvtelen, dokumentarista stílusához, a score, annak ellenére, hogy egy meglehetősen nagy zenekar adja elő, nagyon csendes, minimalista és visszafogott. A film alatt remekül működik (és ez a lényeg), de otthon az egész album lejátszódhat a háttérben, anélkül, hogy egyszer is felkapnád rá a fejed. Ha viszont nem a háttérben futtatod, hanem veszed a fáradságot, hogy odafigyelj rá, feltűnnek a nüanszok, amik olyan jól szolgálják a cselekményt, és Jessica Chastain erősen megszállottságba hajló, nyughatatlan, buzgó, kizárólag a munkája által meghatározott karakterét. A zenekart már a nyitánytól kezdve (Flight To Compound) közel-keleti hangszerek és duduk egészíti ki, és ezek a szintetizátorral együtt egy sötét, folyton pulzáló, kényelmetlen hangzást teremtenek. A score az akciók alatt sem tolakszik a hallgató arcába, bár a CD legemlékezetesebb darabja így is a sötéten, baljósan lüktető SEALs Take Off. Desplat munkája összességében nagyszerű, érzékletes zenei leképezése egy komplikált, de tragikus és némileg abszurd módon hétköznapivá vált konfliktusnak, aminek nincs vége, aminek nem lehet megoldása, amiben nincs változás, amiben hosszú távon a nagynak tűnő győzelmek sem jelentenek semmit.
Bizonyos szempontból az Evil Dead az egyik legtökéletesebb példája annak, hogyan kell filmet csinálni. Hagyni, hogy csak a rettenetes késztetés hajtson, és mikor az innen-onnan összekapart, minimális büdzsé a nyakunkra ül, és nyom minket rendesen, lerázzuk magunkról, aztán új utakat keressünk, olyan megoldásokat, amelyekre a cinikusok sosem számítanak, és amelyek láttán csak a szájukat fogják tátani. EZT, ENNYIBŐL? Döbbenet.
Sam Raimi – külseje alapján könyvelő – a hetvenes évek body-in-pieces fantáziái által előkurkászott műfajokat gyúrja itt össze: az Evil Deadben a zombifilm keveredik a vallásos horrorral, ami aztán slasherbe csappan, és ezen a fortyogó-rotyogó katyvaszon Herschell Gordon Lewis ül tort. Az Evil Dead nem jöhetett volna létre elődei nélkül: nem jöhetett volna létre a hatvanas-hetvenes évek a konzervativizmust lerázó, a zsigeri excesszt ünneplő amerikai low budget filmjei nélkül. Egyfajta lezárás is (annak ellenére, hogy a nyolcvanas években reneszánszát éli majd a splatter): azután a csúcspont után, amit az Evil Dead jelent, már csak több-kevesebb iróniával lehet az amerikai horrort megközelíteni, és azt művelni (lásd például a remekművet, amely a szent Re-Animátor.)
Az Evil Dead egy nitroglicerinnel telepakolt tehervonat, és a vészféke már az első lejtőn tönkremegy. Raimi nincs tisztában a visszafogottság jelentésével: rendezésének rettenetes-kinetikus ereje beleakasztja a mutatóujját a néző segglyukába, és így, segglyuk-húzva, kegyetlen erővel elvonszolja egy hegyvidéki erdő közepére, egy lerobbant faházikóhoz, ahol öt fiatal egy hétvégét szeretne eltölteni, ám sajnos már első este megidézik a hely szunnyadó démonait, akik szó szerint erőszakot tesznek testükön és lelkükön.
Az Evil Dead ennek az öt embernek a gerincén végigtipegő, horror-tematikus kötéltánc: első menetben az oldschool rettegésre, az erdő éjjeli feketeségétől remegő egyén kiolthatatlan félelmére épít. Raimi elképesztő teremteni-vágyása nem keresi a szubtilitást: már a film aránylag decens első félórája is egyetlen ordítás: TAKARODJATOK INNEN A FRANCBA! Persze „hőseink” túl hülyék ahhoz, hogy vegyék az adást, és amikor a fák elkezdik őket megerőszakolni, a démonok pedig egymás után szállják meg őket, akkor virágzik ki igazán az Evil Dead, és lesz belőle az elszabadult kreativitásnak és vérontás-kedvnek olyan játékos/megállíthatatlan mesterműve, amely simán kiérdemli a „klasszikus” titulust.
Hibátlan? Nem. A színészek, bár elviselhetőbbek, mint a slasherfilmek korahuszasnak beállított koraharmincas áldozati bárányai, legjobb alakításukat mégis démonsminkkel a pofájukon adják. A másik probléma maga a démonsmink, pontosabban ahogy azt a modern technika visszaadja: dvd-n vagy blu-rayen az effektek primitív volta első blikkre nyilvánvalóvá válik. A modern horrorhoz szokott nézőt ez azonnal „kiveszi” a filmből. Bár ez legyen az ő baja. VHS-en, mondjuk tizenkét évesen, az Evil Dead tökéletes.
(spoilermentes) A Bosszúállókban Amerika Kapitány azt a kérdést vágta Tony Stark arcába, hogy mi ő a páncélja nélkül. A zseni, playboy és emberbarát milliárdos válasza ott vicces volt, de a kérdést most egy megalomán terrorista, a Mandarin teszi fel neki, és nem szavakkal, hanem rakétákkal. A Vasember 3.-ban Starknak menekülnie kell, háza, szerelme, barátai, kütyüi, technológiai háttere nélkül kénytelen szembeszállni az egész Amerikát célzó új fenyegetéssel, ami a hatalomvágy és a tudomány házasságából született. Küzdelme stílusilag eklektikus, szerkezetileg ingatag, tartalmilag üres – ezzel még mindig nem olyan rossz, mint a Hihetetlen Hulk, és még mindig jobb, mint az előző Vasember, de ezeket leszámítva minden egyéb eddigi Marvel-filmtől elmarad.
Tavaly, a Bosszúállók megtekintése okozta örömmámor után azért szállt meg egy csipetnyi szomorúság, mert tudtam, hogy szinte lehetetlen lesz azt a színvonalú és hatásfokú pusztításorgiát fokozni, azt a geekejakulációt megfejelni, akármilyen vagány címekkel is hozakodjanak elő a Marvel mozis univerzumának úgynevezett második (most startoló) fázisában. Joss Whedon monumentális szuperhősfilmje egyértelmű, színtiszta műfaji csúcspont, a kérdés az volt, hogy mi jöhet utána, mit lehet még elmondani ezekről a karakterekről, azon túl, hogy az útjukba dobják a következő világuralmi/világpusztítói szándékkal hepciáskodó homokzsákot.
Ha a Vasember 3-ból lehet következtetéseket levonni, akkor így áll a helyzet: miután az első filmek bemutatták a szuperhősök felemelkedését, a most következők arról szólnak majd, mennyit érnek, mire képesek, mit tudnak kezdeni a való világ problémáival. A Vasember 3. első fél órája nagyszerű, a ’90-es éveket (nem csak szellemiségében) idéző nyitány rengeteg humorral kecsegtet, az első, falrengető akciójelenet kőkemény zúzással, a felvetett témák pedig érdekes gondolatokkal. Shane Black nem a Bosszúállókhoz képest próbál lecet ugrani, inkább Tony Stark karakterére, és az ő világban betöltött szerepére koncentrál. A szuperhős, mint entitás létjogosultságát kérdőjelezi meg egy olyan világban, ami az egyértelműnek tűnő kategorizálások (hős-gonosz) ellenére messze nem fekete-fehér, és a szuperhős, mint alteregó személyiségpusztító, elidegenítő természetét vizsgálja (á la Sötét lovag-trilógia).
De ezek a témák az idő múlásával egyre inkább elvékonyodnak, jelentőségüket, súlyukat vesztik, és hiába akarja Black egy ezekkel kapcsolatos katarzisra kifuttatni a páncélrengeteg ellenére is teljesen alulinspirált finálét, addigra már késő. Az író-rendezőre jellemző önreflexió és buddy-movie elemek csak ritkán igazán viccesek (márpedig egy Stark/Downey Jr./Black triótól ez elég szomorú), ellenben hol a trendi, sötét, komor fenyegetettség, hol a paródia irányába lengenek ki (Ben Kingsley Mandarinja nagyon hálás szerep, de lesz miatta bőven fanboyrinyálás), és a Stark otthona elleni támadást leszámítva az akciók sem ütnek akkorát, mint egy 200 milliós filmben illene nekik. Azt pedig szerintem maga Black sem tudja, mi is pontosan Guy Pearce karakterének célja és motivációja.
Ezzel együtt nem rossz film a Vasember 3., nézeti magát az Imaxban, szép amerikaiasan, színesben, hangosban, háromdében, el is van alatta a néző, csak utána arra jön rá, hogy a bő két óra alatt a szájába gyömöszölt popcorn volt a legstimulálóbb az érzékszerveinek.
(Ha még nem tudnátok, van egy nagyszerű interjúnk a rendezőkkel, itt.)
Az óvatosabb férfinek már az gyanús lehet, hogy a spiné szikével bontja a pulykát a Schubert-féle Üdvözlégyre a főcímben, de akkor a legbetyárabb színmacsó is fontolóra veszi a riadalmat, vagy legalábbis felhorgad, amikor ugyanez a szike – ugyanerre a zenére – egy szilikonban telített nőről metszi le a mellbimbókat, és vág ki két arasszal lentebb mindent, ami eladdig nővé tette. Fészke, méhe főként a szemeteszsákban, nyomokban a zsinóros felmosó szintetikus rostjai között. Mert ezt akarta a plasztikai sebészetek törzsvendége. Csak így lehet igazi, tökéletes Barbie baba. A magyar származású kanadai ikerpár, Jen és Sylvia Soska második nagyjátékfilmje igazi leányálom.
A sebésznek készülő Mary Mason (Katharine Isabelle) története perverz-soviniszta orvosok látleleteként, illetve ehhez kapcsolódóan egy személyes hangvételű rape and revenge mozinak indul (sem a doktori kar, sem a szexuális bántalmazás megjelenítése nem tűnik megnyugtatóan valószerűtlennek), ám a szűk társadalmi keresztmetszet praktikusan választott kulissza. A film műfaji, képregényes báját mindvégig megtartva érlelődik egy szemérmetlen szimbolikában, amit a név (Mary) és a zenehasználat előlegez meg – és számolatlan jól irányzott vágás egészít ki, tesz teljessé.
Nemcsak Mary leli meg lelki üdvét bosszújában, a kísérletező kedvű és precíz nyiszálásban és szurkálásban (ezen plánokban ott somolyog Takashi Miike emblematikus kreativitása, az Ichi és a Meghallgatás válogatott kínjai, bár a beavatkozások jelenetsorai nem a japán megélhetési őrült morbiditásával, vagy a híres-hírhedt Orlan sebészeti performanszainak naturalizmusával, inkább érzéki sterilitással operálnak), a revans megtalálja a maga keresletét. Azt az piaci rést, mely a kapitalizmus - platóni ideál kizárólagosságát hirdető - testképének logikus szövődménye. A testmódosítás (hegtetoválások, 3D implantátumok, stb.) szubkultúrája és a kozmetikai beavatkozások (kacsacsőr, tejcsárda, stb.) tudatra ébredt frankensteini teremtményei járulnak Maryhez, önmegvalósulni. Az American Mary a Kés/alatt és a Frankenstein játékai ötletes ötvözéseként juttatja érvényre cinikus/elkeseredett ideológiáját, a Nőt, mely a Férfi apparátusának, a szépségmítosz "Vasszűzének" (lásd Naomi Wolf vonatkozó munkássága) ironikus lecserélésével veszi át az irányítást, egy új szépség meghatározásának privilégiumát. A saját magát Betty Booppá szabató Beatress barátnője, Ruby ezért alakíttatja magát Barbie babává, egy szemérem és nem nélküli, ideálisra stilizált testté, groteszk módon reflektálva a szépségipar törekvéseire.
Soskaék filmje nem megereszkedett emancipációs kiáltvány, nem feminista szalondüh, hanem provokatív és leleményes vízió, amiből – még – hiányzik az integritás, az a hangulati-narratív egység, melynek súlya alá könnyedén beszorulhatna a néző. A nővérek mintha nem tudták volna eldönteni, hogy hova helyezzék a hangsúlyokat. A személyes bosszú és az ahhoz kapcsolódó bűnügyi vonal, a body-mod kultúra és a plasztikbabák epizódjai, valamint az ezeket szakadtas hálóként körbeölelő szerelmi foszlány mellérendelt viszonyban követik egymást, egyik sem kerül igazán kibontásra.
Ennek a homogenitásnak köszönhetően ugyan váratlanul lehet elvarrni a szálakat – és ezt a nővérek korukat meghazudtoló érettséggel ki is használják – a Mary és a nightclub tulaja között lassan, lappangva érlelődő érzelmi valami azonban talán többet érdemelt volna. Billy Barker (Antonio Cupo) szadista figurája alig észlelhető fokozatokon keresztül habarodik a kevéssé erkölcsös keresletre vetemedő egyetemi hallgatóból egy radikális ellenkultusz bőrszerkós-csontfűrészes papnőjévé avanzsáló Marybe, aki teljesen esetlegesen, ad-hoc viszonoz, viszonozna. Mintha ő sem tudná, hogy a nagy kérdésre (Kötődsz valakihez?) adott válaszát (Nem.) hazudja vagy reméli? A Soska ikrek ilyennek látják vagy ilyennek akarják láttatni a Nőt? Esetleg tényleg ilyen? Ki tudja.
Ahogy azt is lehetetlen megmondani egy – illetve kettő – harminc éves perszónáról, hogy mit kezd majd kiteljesedve a patriarkális hatalom egyik leghatékonyabb eszközével, a mozival, hogy pironkodva kasztrál (Marry Harron), hátracsapott baseball-sapkában szkanderozza le a legmokányabb legényeket (Kathryn Bigelow), vagy megmarad nőnek, szolidan és érzékenyen (Claire Denis), esetleg kevésbé szolidan, még a nőket is megrémítő érzékenységgel (Catherine Breillat)? Az American Mary mintha arról tanúskodna, hogy Jen és Sylvia inkább az utóbbit választaná. Ők bármit is nyilatkozzanak, mi egyre jobban várjuk ennek a folyamatnak a legközelebbi stációját.
A II. világháborúban a szuperhősök gyakran töltöttek be propagandaszerepet - minden rajongó tudja, hogy az első Amerika Kapitány képregény címlapján a csillagos-sávos hérosz magának a Führernek mosott be egy nagyot (1940 december, egy évvel Pearl Harbor előtt). Korábbi, de jóval kevésbé ismert az a mindössze kétoldalas Superman-sztori, a How Superman Would End the War , amit a karakter kiötlői, Jerry Siegel és Joe Shuster írtak és rajzoltak a Look magazin 1940-es, februári számának. Ahogy lent látható, a főhős különösebb erőlködés nélkül áttör az ellenséges vonalakon, és egyenesen berobban Hitler menedékházába, megragadja a "röhejes bajszú" (copyright by Joe Simon) vezírt, és miután tesz egy kis kitérőt a Szovjetunióba, hogy begyűjtse Sztálint is, megérkezik a genfi bíróságra, ahol aztán rács mögé dugják az Európát lángokba borító, morcos képet vágó gazembereket. A színek kissé viccesek, mivel a magazin nyomtatásánál csak fehéret, szürkeárnyalatot és pirosat tudtak használni, ráadásul még azokat sem túl jól: ezért tűnik úgy, mintha Superman rövidgatyában akciózna (csizmájának vonala látszik a lábszárán, de elfelejtették kiszínezni). 
Pszichológusok és szociológusok egész hada kereste már a választ arra a kérdésre, hogy vajon az erőszakot bemutató filmek (videojátékok, sorozatok, képregények, ésatöbbi), milyen hatással vannak a fiatalok személyiségére. Jussi Adler-Olsen nem sokat finomkodik, nála a puszta élvezetből ütni és ölni induló diákcsoport tagjai a Mechanikus narancs megtekintésével hangolnak. A Fácángyilkosok persze, a szerző előző regényéhez, a Nyomtalanulhoz hasonlóan, nem éppen a pszichológiai realizmust tűzte zászlajára, némi társadalomkritikát ellenben nyomokban tartalmaz, még ha a műfaj ezúttal is krimi, és annak is a ponyva kategóriás verziója.
Végre, M. Night Shyamalan most megmutatta, hogy másfél évtizede nem véletlenül tartották a mozi új reménységének, a feszültségkeltés új mesterének. Oly hosszú idő, 13 év, sok kritikai és pénzügyi bukás után összeszedte magát, és ismét csinált egy nagyszerű filmet. Na, jó, nem, csak vicceltem. Bocs. Valahogy fel kell kelteni a figyelmet, mert az, hogy Shyamalan megint elkúrta, természetes, és senkit nem érdekel. Illetve, úgy általában, Shyamalan már senkit nem érdekel. Kivéve a direkt széllel szemben pisálókat, akik a filmet elmarasztaló kritikust divatfikázással vádolják. Meg különben is, ott volt az a finom modorú filmítész a maestro Lány a vízben című opusában, aki olyan kellemetlen véget ért, és nyilván azóta is minden firkász amiatt áll bosszút az író-rendezőn. Pedig én nem tehetek róla, hogy Shyamalan (már) nem tud normális filmet csinálni, sem arról, hogy eleve ezzel a tudattal ülök be a moziba*.
A távoli jövőben (amikor nem használnak lőfegyvereket, mert akkor nem lenne értelme a filmnek) a Föld anti-Pandorává vált, ennek dzsungelében folyik az űrhajótörés utáni rohangálás, ami kicsit sem izgalmas, ellenben repetitív és helyenként (óriásmadár) igen giccses, „tragikus múlt” háttere unalmas, rendezése, különösen az akciójelenetekben, félelmetesen alulinspirált. Science fiction kontextuson belül nézve, a film (élővilág, egzotikum) hatalmas kihagyott lehetőség, csomagolóanyagként használt zöldüzenetét tekintve szottyadt és szájbarágós, az emocionális hatást (feszült apa-fiú kapcsolat fokozatos oldódása) pedig a Shyamalantól várható csikorgó dialógusok csapják agyon. 
A világ vasárnap este megtelt kisírt szemekkel, sokkos állapotokkal, tönkretett életekkel, válogatott káromkodásokkal, dühvel, keserűséggel, öngyilkossági hajlammal és frusztrációval, és bebizonyosodott, hogy George R. R. Martin egy perverz, szadista vadállat. Mármint ha komolyan vesszük az internetes kirohanásokat. Rengeteget röhögtem a legutóbbi Trónok harca epizódra adott reakciókon. A 
Emlékszem, amikor kisgyerek koromban - talán általános iskolás sem voltam még - bementem szüleim szobájába, és feltettem az öregemnek a kérdést: "Apa, mi az az internet?", ő meg magyarázni kezdett valamit sok-sok hálózatba kötött számítógépről. Azt hiszem, nem sok fogalmunk volt akkoriban (a 90-es évek első felében), hogy mennyire át fogja formálni a net hétköznapi életterünket, gondolkodásmódunkat, kultúránkat és kommunikációs készségeinket, de az elsőként eszmélő vizionáriusok is csak bátor és kissé ködös analógiák mentén tapogatóztak a téma körül még egy évtizeddel korábban.
Nem, ígérem, nem arról fog szólni a cikk, hogy J.J. Abrams új Star Trek-filmjei mennyire két lábbal tapossák a lassan fél évszázados franchise klasszikus eszmeiségét – legalábbis főleg nem. Már többször gondolkodtam rajta, a jó hollywoodi felfogásnak megfelelően, hogy 
A felvázolt analógia nagyon szépen működött, egészen két héttel ezelőttig, amikor a Sötétségben nemhogy nem triplázta meg elődje első hétvégi bevételeit, mint anno A sötét lovag (ezt persze senki nem is várta), de minden pozitív előjel ellenére még ugyanazt az összeget sem tudta hozni. A Star Trek 2009-ben 75 millióval nyitott, a sokkal drágább, és nagyobb hírveréssel mozikba küldött folytatás csak 70 millióval (a drágább 3D-s jegyek ellenére), és azóta ráadásul az elődjénél nagyobb iramban fogynak a nézői, vagyis esélye sincs rá, hogy annak 257 milliós összbevételét elérje (kétséges, hogy meg tudja-e majd közelíteni egyáltalán). Igaz, ezek az adatok csak az amerikai piacra vonatkoznak, és a Paramount nagy szerencséje, hogy a világ többi részén folytatott kampánya sikerrel járt. Az Amerikán kívüli területekről a Sötétségben már most, két hét alatt több bevételt kapart össze, mint elődje a teljes pályafutása alatt (ettől a pezsgők még mindig behűtve maradnak, mert a nemzetközi piacról – ami egyébként egyre fontosabb Hollywoodnak, ld. a Vasember 3 kínai változatát – a jegybevétel jóval kisebb hányada jut vissza a stúdiókasszába, mint az amerikairól). 
Persze, értem én, hogy miért fáztak a Paramountnál attól, hogy a trekkie-séget propagálják, és egyébként itt ütközik ki a különbség a Star Trek és a korábban példának hozott Batman között. Lehet, hogy a Warner megégette magát Joel Schumacher homoszexuális lázálmával, de ez csak egyetlen bukás volt a Sötét lovag számára (a Batman mindörökké még piszkosul sikeres volt, legalábbis anyagilag), aki zavartalanul folytatta karrierjét a képregényekben. Abban a médiumban pedig hosszú évek óta a legstabilabb eladásokat produkálja, függetlenül attól, hogy éppen ki írja/rajzolja – olyannyira, hogy a terjesztők hivatalos eladási statisztikáiban a Batman jelenti a standardot, amihez az összes többi sorozatot viszonyítják. A Star Trek népszerűsége ellenben fokozatosan csökkent már a ’90-es években (miután az évtized elején csúcspontjára ért), a 2000-es évekre pedig teljesen elterjedtek róla a negatív sztereotípiák, gúnyos élcelődések, mémek céltáblájává, a legrosszabb értelemben vett nerdség egyik definíciójává vált, és az esetleges tévés ismétléseket leszámítva évekig nem volt köztudatban. 
A Sötétségben valószínűleg sikeres lesz (ha a mozikban nem, a DVD/BD-eladásokból majd biztos, bár az a fejeseknek már késő), viszont a hollywoodi brand koncepciója ezzel most megbukott, mert a film talán minden eddiginél jobban rámutatott arra, hogy a producerek, stúdiófőnökök gondolkodásában van egy feloldhatatlan ellentmondás. A film egyrészt legyen hangos, látványos, cool, amihez megvannak az egyes műfajokhoz évek óta többnyire jól bevált, standard terméktartozékok, a bizonyos stílusú képi világ, vágási technika, történetstruktúra, fő- és mellékszereplő típus, zenei hangzás. A film másrészt legyen egyedi az adott brandnek megfelelően. És ez persze így nem megy. Ebből többnyire csak homogenizált katyvasz lesz, amiben az adott brand külső jegyeit (Enterprise, Bruce Willis, mint McClane) rádobálják az említett sablonra. Felismered, hogy Star Trek, mert ott a kétgondolás-tányéros űrhajó, és felismered, hogy 
A korábbi hírekkel ellentétben lehet, hogy mégis Sam Mendes rendezi a következő JAMES BOND-filmet. A legfrissebb infók szerint az MGM hajlandó várni a forgatással, amíg a direktor jelenleg zsúfolt időbeosztása kitisztul. A szkripten jelenleg is dolgozik John Logan.
Miközben új filmje, A FÖLD UTÁN megbukni készül a mozikban (legalábbis a gyalázatos kritikai fogadtatás alapján), Shymalan arról nyilatkozik, hogy talán végre megcsinálja a SEBEZHETETLEN 2-t. Viszont előbb még egy kisebb ("hyper-small") filmen gondolkodik.
Már rengeteget lelkendeztünk a Hellboy-univerzumról és az abból szárba szökkenő, saját jogán óriási sikereket elérő B.P.R.D (gyengébbeknek: Bureau for Paranormal Research and Defense) sorozatról, ám mostanában számomra is érthetetlen módon hanyagoltuk a Dark Horse istállójának legszilajabb paripáját, így ezt ezennel orvosolni kívánom. Mindig nagy öröm volt látni, ahogy ismertebb vagy kevésbé ismertebb vendégrajzolók teszik le kézjegyüket Mignola világában, de bármennyire is rajongok Guy Davisért, nagyot dobbant a szívem, amikor megtudtam, hogy Gabriel Bá és Fábio Moon újra csatlakozik egy minsorozat erejéig a zsenihez, akinek a fejéből kipattant a vörös démon, aki szó szerint a jobb kezében tartja a világ sorsát. Nagyon is igazat adok a B.P.R.D.: Vampire oldschool levélrovatában örvendező Scott Allie-nek: a testvérek (pontosabban ikertestvérek) eddig bármihez nyúltak, az arannyá vált, elég csak példaként felhozni néhány ismertebb címet: Casanova, Daytripper, Umbrella Academy. Ezúttal is részt vettek az írásban és Simon Anders, a két vámpírnő által kísértett ügynök történetét mesélik el saját, egyedi vizuális stílusukban, ráadásul külön unikum látni, ahogy brazil rajzolók életre keltik egy negyvenes évekbeli csehszlovák kisváros életét. A sztori szerint Anders egy vámpírokból álló Hecate-kultusz nyomait kutatja egy 12. századi főúr életútját követve, aki a századok során újra és újra feltűnt más és más nevek alatt. A szálak Cesky Krumlovba vezetnek, ahol természetesen kiderül, hogy az ügynök az őt manipuláló két vámpírnő árnya és egy titokzatos kultusz játszmájának kellős közepébe csöppent, ráadásul egy régóta szunnyadó vámpírúrral is szembe kell szállnia. Ahogy az általában lenni szokott a Hellboy köpönyegéből kilépő képregényeknél, a hangsúly itt is inkább az atmoszférikus vizuális részekre tolódik, különös tekintettel a vendégrajzolókra, de a történetszövésre sem panaszkodhatunk: nagyon ajánlott olvasmány a klasszikus vámpíroktól ínséges időkben.
Kedvem lenne megkönnyezni egy kicsit ezt a 20. számot. 2004 végén debütált a Green Lantern: Rebirth első része, ami hosszú évek után visszahozta az élők sorába a legismertebb Zöld Lámpást, Hal Jordant. Az volt Geoff Johns első sztorija, amit a galaktikus rendfenntartó erő elsőszámú földi tagjáról írt, és most, bő 8 évvel később, a Green Lanternnek az Új 52 során újraszámozott huszadik száma az utolsó tőle. Johns érdemei elvitathatatlanok: a 2000-es évek elején épp csak vegetáló sorozatot szinte a semmiből hozta vissza a DC egyik legnagyobb franchise-ává, kibővítette, izgalmasabbá, szó szerinti és átvitt értelemben is színesebbé tette a Zöld Lámpás univerzumot, az általa írt fő címhez, a nagy siker hatására, az évek során további sorozatok csatlakoztak (a Green Lantern Corps fut a legrégebben, és nem egyszer Johns szériájának színvonalát is megfejelte). Mindez idő alatt csak kisebb minőségi ingadozások voltak, egyébként az író teljesítménye, annak ellenére, hogy az egész DC egyik legsótlanabb karakterét kellett vinnie (és ezen nem is tudott változtatni), abszolút bravúr. A 20. szám a legutóbbi univerzumrengető esemény, a Wrath of the First Lantern lezárása, Johns így, saját szavaival élve a „csúcson” távozik a sorozattól. És nem, ez a sztori egyáltalán nem a legjobb, amit nyolc év alatt írt, de ne kötözködjünk a búcsú pillanataiban, aminek fényét egyébként olyan szerzők is emelik a füzet utolsó, bónusz oldalain, méltatva Johns teljesítményét, mint Neil Gaiman, Richard Donner, Jim Lee vagy Grant Morrison. Túl, azon, hogy a képregényre áll mindaz, ami az író korábbi Green Lantern történeteire általában (vagyis pörgős, látványos, izgalmas és őrületesen eposzi), az utolsó pár oldala a legérdekesebb benne, ott ugyanis valami olyasmit láthatunk, amit a végtelenségig, szappanoperaszerűen gyűrűző mainstream szuperhőscomicokban normál esetben soha: meselezáró epilógust, teljes, végleges szálelvarrást, „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”-ot. Nem akarok lelőni belőle semmit, de nagyon szép, nagyon katartikus, és szinte példa nélkülien teljes, kerek egésszé teszi Johns bő 8 évét (egyetlen apró labdát dob fel irigylésre cseppet sem méltó helyzetben lévő utódainak, de még ez sem tűnik úgy, mintha későbbi sztorikat lebegtetne meg). Elolvasva az az érzése van az embernek, hogy innen egyszerűen NEM kéne folytatni a sorozatot. Persze, fogják (a 21. számot Robert Vendetti jegyzi), és valószínűleg ez az epilógus sem lesz hosszú távon érvényes, de ez nem is számít. A lényeg, hogy Johns Zöld Lámpása most már végképp az utóbbi 10 év egyik legjobb sorozata. 
A borítón szvasztika és Tigris tank, nindzsa és dinókoponya, random géppisztolyos macsó és femfatál. Mint amire ráborult a b-kategóriás klisékosár, én meg egyelőre nem is tudom, hogy örüljek vagy sírjak. Aztán elolvastam, és most utólag se tudom egyértelműen, hogy melyik érzelmi reakciót produkáljam, de mindenesetre egy dolgot biztosan kijelenthetek: a borító frankón nem téveszt meg, nem hazudik nekünk. Merthogy a rajta felvonultatottak mindegyikéből kaptunk egy kicsit már ebben a debüt-számban is. 1943-ban egy csendes-óceáni szigeten baktat néhány G.I., mikor is legnagyobb meglepetésükre japánok helyett a másik ellenséggel futnak össze a dzsungel mélyén, vagyis a nácikkal. Az amcsik persze nem kapnak szikrát az eltévedt germán bázis láttán, de sem erejük, sem idejük nincs a felszámolására, ezért pár fotó elkészülte után némi kerülővel továbbmennek, egészen a következő, még a fricceknél is nagyobb meglepetésig, amik még mindig nem a japánok, hanem őslények! (Krakoom!!) A nem várt találkozásnak csak egyetlen emberi túlélője marad, akit két hónappal később már egy new yorki kocsma pultjának támaszkodva láthatunk viszont. Innentől aztán jóformán már csak egy hosszabb kocsmai bunyót tartogat számunkra a füzet, a többi izgalomra várni kell. Stephen Mooney eredetileg rajzoló (Angel), de most valamiért úgy érezte, hogy írnia is kell, ami még nem feltétlenül baj. A Half Past Dangerről egyértelműen lejön, hogy ez valamiféle perszonális álomprojekt akart lenni a számára, vagyis valószínűsíthetően volt pár régóta dédelgetett vad, bár nem túl eredeti elképzelése egy áltimét retró ponyva- és B-film jellegű képregényszériához (kinek nincs ilyen?), és most végre lehetősége nyílt ennek megvalósítására. Alapvetően vevő vagyok az ilyen típusú tét nélküli durrbelebumm cuccokra, és most sem mondom, hogy nem tetszett, hogy ne érdekelne a folytatás, de a kissé sután megírt, ám kimondottan pörgős, akcióban (ám fazekakban nem) dúskáló bemutatkozó szám után erősen félő, hogy a sztorifolyam a továbbiakban is nagyrészt leírható és összefoglalható lesz az első szám borítójával, azaz túl nagy meglepetésekre nem számíthatunk. (Ráadásul a DC-nek volt egy hasonló "katonák vs. dinók" szériája a 60-as években, amit pont tavaly újított fel.) De a viszonylag magas szórakoztató-faktora miatt egyelőre még fenn tudja tartani az érdeklődésemet, aztán majd meglátjuk.
Azt hiszem itt az ideje, hogy újabb számvetést végezzünk a sokakat felkavaró Superior Spider-Man jelenlegi állása kapcsán, ahol újra kalapot kell emeljek Slott előtt és meg kell tépjem a ruhámat, valamint hamut kell szórjak a fejemre mea culpa gyanánt, amiért nem bíztam eléggé a képességeiben, hogy (nem hiszem, hogy ennél a pontnál ez bárkinek is spoiler lenne, de soha nem lehet tudni, egyszóval: FIGYELEM SPOILER!sőt, SPOILEREK!) a Peter testébe kerülő doktor Oktopusz húzása rövid életű kliséhalomba fog fulladni, mielőtt minden visszaállna az eredeti status quo-ba, hogy megfeleljenek az átlag Pókrajongók elvárásainak. Nem csak, hogy nem ez történt, hanem a sorozat kilencedik számában, ami szinte teljes egészében a drága jó doktor fejében játszódik, Oki egész egyszerűen kipurgálta az elméjéből a közkedvelt hálószövő utolsó tudatszilánkjait is. Slott akkora jakuzatetoválásokkal borított macsótököket növesztett a szememben, hogy szinte már felállhat Joss Whedon mellé a pulpitusra órákat adni a többi írónak. A fentebb említett blaszfémiának is beillő fordulat után, nemhogy nem arról szól a tizedik szám hogyan hullik ki hőstársai kegyéből a nem közéjük illő magatartása miatt, hanem (úristen!) egyenesen minden dolga jól alakul: a rendőrök kitörő örömmel üdvözlik überhatékony tevékenységét, ahogy felszámolja az utcai bandákat (mindössze talán a humoros egysorosait hiányolják/juk), J.J. Jameson szinte Pókember első számú rajongója, May néni végre megkönnyebbülten lélegezhet fel, ahogy Peter sínre teszi az életét a doktorátusának megszerzésével és egy Mary Jane-en kívüli lánnyal való randevúzással. Ilyet még nem láttunk: Oki önelégülten kérkedik saját magának és nem jön egy szuperhős sem, hogy az arcpirító szupergonosz monológja után feltörölje vele a padlót. Ezzel párhuzamosan a félreállított bűnözők csatlósait valaki szépen elkezdi összegyűjteni és kisebb sereget kovácsol, valamint Mary Jane-nek rá kell döbbennie, hogy már nincsen önsorsrontó védelmezője, aki mindent azonnal félredob, amint ő bajba kerül... brávó, így kell vérfrissíteni egy évtizedek óta a saját maga által körbe-körbe kitaposott ösvényen (mit ösvény, mostanra már várárok) keringő brandet. Akinek pedig nem tetszik, annak ott a többi Pókfüzet, én viszont azt hiszem maradok ennél a címnél.
Az év egyik leginkább várt képregénysorozata számomra Scott Snyder és Sean Murphy 10 részes The Wake című vízalatti sci-fi/horrora, és az első szám alapján nem is fog csalódást okozni. A sztori főszereplője Dr. Lee Archer, a tengeri emlősök, és az általuk kiadott hangok szakértője, akit a Nemzetbiztonsági Hivatal keres meg, hogy legyen segítségükre egy rejtélyes esemény dekódolásában. Archer és a Hivatal múltbeli kapcsolata enyhén szólva nem felhőtlen, de miután ígéretet kap, hogy segítségéért cserébe visszaszerzik neki gyereke felügyeleti jogát, a nő igent mond. Persze a helyzet komplikáltabb, mint amilyennek tűnik, és Archer a kormány egy titkos, vízalatti olajfúró tornyán találja magát, majd más tudósok társaságában egy kísérleti tengeralattjáróval süllyed egyre mélyebbre az óceánban. Az elszigeteltség, a bezártság, pontosabban, az összezártság valamivel (mert a horror természetesen lassan belopózik a képekre), kicsit John Carpenter The Thingét idézi, a kellemesen ráérős, karakterbemutatós expozíció pedig a jobb formájában lévő Stephen Kinget. Snyder profiként adagolja az információkat, és teremti a feszültséget, és bár ez az első rész még csak egy felvezetés (ahogy az általában lenni szokott az első részekkel), az atmoszféra, a karakterviszonyok és a „valami nincs itt rendben” érzete nagyszerű folytatást ígér. És akkor még nem is beszéltünk a felütésről és a lezárásról. Az előbbi kétszáz évvel a jövőben, az utóbbi 100 ezer évvel a múltban játszódik, és mindkettőben igen érdekes, noha egyelőre megmagyarázhatatlan dolgok történnek (erről sajnos már Damon Lindelof jutott eszembe, ami nem jó, de sebaj, mert biztos vagyok benne, hogy Snydernél olyan szépen össze fog állni a végén minden egy szép, kerek egésszé, ahogy Lindelofnál soha). Ami pedig a rajzot illeti, kell annál többet mondanom, hogy Sean Murphy? Gyönyörűek, aprólékosan kidolgozottak, roppant kifejezőek a képek, és külön jót tesz nekik Matt Hollingsworth szokásosan hűvös, elegáns, visszafogott színezése. Ez eddig hibátlan. 
Brian Wood tavaly már írt egy X-Men sztorit, és bár nem volt rossz, messze nem voltam tőle elájulva sem. Ettől függetlenül bíztam benne, hogy most, hogy a Marvel NOW relaunch vagy reakármi keretein belül újraindítják a sorozatot, Wood, kiegészülve a nagyszerű Olivier Coipellel, jobban megembereli magát – annak ellenére, hogy a koncepció, miszerint ebben a címben kizárólag az X-Men egyes női tagjai szerepelnek, nincs sok logika. Mármint jól hangzik a dolog, csak nehéz elképzelni egy olyan, a Marvel világán belüli, természetes szituációt, amiben egy konfliktushelyzet kezelésére spontán és véletlenül pont csak a női szuperhősök verődnek össze (főleg, hogy a történet a fél X-Ment tömörítő Jean Grey iskolában startol), mert a férfiak mondjuk épp meccset néznek. Még szerencse, hogy Wood tényleg megemberelte magát, és ha egyszer elkezded olvasni a képregényt, akkor a sztori simán magával ragad annyira, hogy az utóbbi pár sor fejtegetései egy csöppet se érdekeljenek. Az első szám revelációja, hogy az anno Grant Morrison által bevezetett John Sublime-nak, aki ugye egy intelligens, emberi formában tevékenykedő baktérium, van egy nővére, akivel a földi idők kezdetén háborút vívott, majd legyőzte őt, és végül száműzte az űrbe. Most azonban visszatér, és vélhetően zabos egy kicsit, amit nem csak Sublime, hanem az X-Men is meg fog sínyleni. Vagy akár az egész világ, ha nem vigyáznak. Wood szépen vezeti fel a sztorit a rejtélyes követője elől egy szintén rejtélyes bébivel a karjaiban menekülő Jubilee-vel, egy se nem különösebben fontos, se nem különösebben izgalmas, viszont jól megvalósított, és a tempót jó helyen felpörgető akcióval, egy milliószor látott, de az alapozásnak köszönhetően mégis hatásos cliffhangerrel. Jól megnézve, nincs semmi különös az új X-Men széria történetében, viszont a kivitelezés első osztályú, ez pedig a képi világra is áll, mert Coipel baromi jól rajzol – ezt rég tudjuk. Ígéretes kezdet. 
Spielberg 1975-ös Cápája a világ addigi legsikeresebb filmjének bizonyult, és teljesen átalakította a hollywoodi stúdiók nyári bemutatókkal kapcsolatos politikáját. Az akkor született modell (high concept filmek komoly marketinggel és több ezer vásznas debütálással), amit a ’70-es évek többi blockbustere (mint a Star Wars) megerősített, máig használatos, de a nagy fehér tengeri gyilkos partmenti ámokfutásának voltak egyéb, rövidebb távú hatásai is. Jelesül, a következő években egymást érték a többnyire vizes környezetben játszódó állathorrorok, vérszomjas krokodilokkal (Alligator), cetekkel (A gyilkos bálna), és persze további cápákkal (Szörnycápa, plusz a hisztériát elindító eredeti folytatásai) – de nem mellesleg még az Alien ötletét is azzal a felkiáltással adták el a stúdiónak, hogy „Cápa az űrben”.
Más kérdés, hogy bár az irónia, a humor, a kacsintgatás végig ott van a filmben, előbb-utóbb eljön az a pillanat, ahonnan a néző mégis muszáj komolyan venni – ugyanis túl jók lettek a horrorjelenetek. A feszültség akkor lopakodik be, amikor megkezdődik a versenyfutás az idővel. A nyitányban elfogyasztott tinédzsereket kereső biztosítási nyomozó, Maggie, és a naná, hogy szomorú múltú, iszákos helyi segítője, Grogan rájönnek, hogy a katonai kísérletek során genetikailag módosított piranhák a zárt víztározóból kiszabadultak a folyóba, és egyenesen az emberekkel teli nyári tábor és a kisvárosi üdülő felé tartanak – onnan pedig szabad az út a nyílt óceánba. A hajsza masszív gerincet, energiát és lendületet ad a meglóduló cselekménynek, és a horror átveszi az uralmat. Ehhez még csatlakozik a háború-, kormány-, sőt, úgy általában véve autoritásellenes motívum (elvégre Vietnám és Watergate után vagyunk): túl azon a durva irónián, hogy a piranhákat hadászati célokra kísérletezték ki, de vietkongok helyett végül derék jenki honfikat csócsálnak, mindenki, akinek valamennyi hatalom van a kezében (de főleg a helyszínre érkező tábornok), idióta, seggfej, inkompetens vagy korrupt, esetleg ezek mindegyike. 
Dante végig pazarul rendez. A szűkös büdzsé csak akkor nyilvánvaló, amikor a piranhákat tovább mutatják a kelleténél, túlságosan reveláló kameraállásból, de ilyen alig egyszer-kétszer fordul elő. Egyébként a „valami van a víz alatt” frászfaktor uralkodik, a tényleges falatozásokból csak pillanatokat látunk, az igazi ínyencségeket inkább a következmények (csontig lerágott láb, közeli egy szétmarcangolt arcról) látványa szolgáltatja. És a vágás, ami mesteri, gyors, felkavaró, tökéletes kifejezése a megfoghatatlan szörnyűségnek, a kevés gore is sokkal többnek, elviselhetetlenebbnek tűnik általa. Egy efféle B-filmtől az már csak nem várt plusz, hogy a maga nemében egész okosan megírt, a karakterek ugyanis működnek (a forgatókönyv képes pl. megsajnáltatni velünk a nem különösebben pacifista tudóst, aki a piranhák teremtéséért felelős), és a dialógusok is meglepően jók. 
Mi a titka a legsikeresebb partijátékoknak? Az, hogy végtelen egyszerűségük mellett gyors és könnyű szórakozást nyújtanak, lehetőleg minél több interakció bevonásával. Ja, és relatíve kis méretűek, ergo egy női táskába vagy egy méretesebb férfizsebbe is gond nélkül begyömöszölhetőek, így könnyedén magunkkal cipelhetjük őket bárhová. Nyilván sok múlik a társaságon is, mert ha nem annyira befogadó, akkor kár erőltetni a „de ez akkora vicces játék” szöveget (vagy csak még nem ittak eleget, ez esetben legyünk türelemmel, és reménykedjünk, hogy elég egyszerű játékot igyekszünk átpasszintani a többiek tűréshatárán). Most egy olyan játékot mutatok be, amit első látásra a Geekz közönsége máglyán égés közben darabolna szét apró cafatokra – de óva intek mindenkit, fogadja meg a bölcseletet, és ne ítéljen csupán a látszat alapján. Következzék a Szerelmeslevél!
Ha egyest raksz le, kiválaszthatsz egy másik játékost, akinek meg kell tippelned a kezében tartott lapját (mivel mindig van egy lap a kezünkben), ha eltaláltad, kiesett a körből, annyi a megkötés, hogy egyest nem lehet bemondani. Ha kettest raksz le, megnézheted egy riválisod kézben tartott lapját, ha hármast, párbajoznod kell valakivel: titokban megmutatjátok a lapotokat és a kisebb értékűvel rendelkező kiesik. A négyes védettséget ad egy körre a többi lap szemétségeitől, az ötössel pedig eldobatod az egyik játékos lapját, ami után ő újat fog húzni. A hatossal kicserélheted valakivel a kártyádat, a hetest pedig el kell dobnod, ha az ötös vagy a hatos kerülne kézbe mellé. A nyolcas a legmagasabb értékű, ám ehhez mérten veszélyes is: ha úgy adódik, hogy el kell dobnod, kész, vége, kiestél. A kör nyertese az, akinek a legmagasabb értékű lap marad a kezében, illetve aki eliminálja az összes ellenfelét, mielőtt kifogyna a húzópakli. Kap egy pontot és jöhet az új kör, majd a végső győztes az lesz, aki először gyűjt össze megadott számú pontot (általában hármat vagy négyet). 
Ha röviden és slendrián módon kellene jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy kiejtős-számháborús játék a Love Letter, ám ennél azért valamivel több: tipikusan az a társas, amiben lényegi szerepet kap a káröröm kiélése, a másikkal való kicseszés, illetve a legegyszerűbb módon való taktikázás. A játékban nagy szerepe van a véletlennek, ám ennek köszönhetően marad élvezetes. Soha nem tudhatod, hogy a nyolc lap közül melyiket kapod majd kézbe, ezeket mik követik majd, emellett a többiek vajon miket fognak lerakni. Ahogy fogynak a lapok, úgy látod, mik vannak még játékban, ilyenkor, ha egyest húzol, könnyebb kitalálni, mi lehet a többinél. A nyolcas bújtatása is fontos, de bármit húzol mellé, ki kell raknod, így aztán előfordulnak érdekes szituációk (hatos és nyolcas, vagy hármas és nyolcas – ez utóbbi, amilyen biztos, olyan rizikós is, főleg, ha egy hetessel futsz össze, na ott aztán lesz kaján nevetés). A 16 lap pár perc leforgása alatt kikerül az asztalra, így annak sem kell sokat tétlenül várnia, akinek mondjuk elsőre megtippelték a lapját, hamar belekezdünk egy újabb körbe. Márpedig bele fogunk, ebben biztos vagyok. 
A Love Letter tematikájáról szándékosan nem írtam az elején, mert totálisan elhagyható, illetve újragondolható: a kártyák értékei egy-egy középkori udvarbéli személyt jelentenek, akik segítségével a hercegnő kezébe szeretnénk eljuttatni a szerelmes szavakat rejtő levelünket. Példának okáért az egyes az őr, aki ha kiszúrja a rivális kérőt, kiakolbólítja a palotából, ahogyan a hármas számot viselő báró harcra invitálja azt, vagy a hetes grófnő, aki a hercegnő legjobb barátnője, elhúzza a csíkot, ha megjelenik az ötös herceg, vagy a hatos király. És így szépen sorban, ki van ez gondolva kérem. A játékot a japán Seiji Kanai tervezte, az USA-ban a Legend of the Five Rings nagysikerű kártyás játékot gondozó Alderac Entertainment Group adta ki, nyugati ízlésnek elfogadható grafikákkal. Itt balra látható, miben más a japán kiadás (kivételesen nem mangás dizájnról van szó!).
„A hólyagduda, ez a felföldi különlegesség, úgy aránylik a zenéhez, mint a varacskosdisznó a matematikához. Röviden: nincs köztük összefüggés.” – így vélekedik Jorg új királyságának nemzeti hangszeréről, amellyel büszke alattvalói üdvözlik, és pontosan ezt tudom mondani azoknak is, akik még mindig Martin Trónok harca sorozatához hasonlítgatják a Széthullott birodalom-trilógiát. Szögezzük le egyszer és mindenkorra: mindkettő joggal népszerű, és itt véget is ér közöttük a hasonlóság. Ami a trilógia második kötetét illeti, még jobban sikerült az előzőnél, sőt, tovább megyek, pokolian szórakoztató olvasmány.
A ’80-as évek akciófilmjeinek koporsójában már annyi túlméretezett szög van, hogy úgy néz ki, mint egy tűpárna, de Walter Hill, Joel Silver és Stallone (pedig milyen geekszívet dobogtató trió ez!) találtak pár szűz helyet, ahová beverhetnek még néhányat. Az olasz csődör egy bérgyilkost alakít, aki az első jelenet után siet elmondani, hogy ő bizony saját szabályai szerint dolgozik, nőt és gyereket nem öl. Szűk másfél órával később a fináléra egy elhagyott gyárépületben kerül sor, ahol meg kell menteni a főhős túszul ejtett lányát. A film pont olyan, amilyennek ezek alapján várni lehet: kétségbeesett erőlködéssel próbál visszahozni egy korszakot, egy stílust, amit rég meghaladott a világ. És még csak nem is csinálja jól. 
Továbbá az sem ártana, ha Sung nem csak azért lenne a filmben, hogy szerencsétlen sidekickként mobiljával elvezesse a következő célponthoz a főszereplőt (oldschool stílusban nyomuló öregharcos vs. modern kütyüfüggő fiatal, na, ne bassz), aki cserébe hülyézi, ócsárolja, lenézi, alkalomadtán koreai származásán élcelődik. Ez a teljesen ad hoc ingázás a keménykedő bosszúfilm és a jópofizó buddy movie között abszolút kudarccal végződik, főleg az utóbbi miatt, ugyanis a karakterek botrányosan unalmasak, viszonyukat pedig mindössze lapos poénkodások alapozzák meg. 
Jövő ősszel startol az új animációs STAR WARS sorozat, a REBELS, ami az EPISODE III és IV közt játszódik majd (végre, VÉGRE nem klónháborús téma!).
POSZTER - Ezeket a nácikat nem lehet kiirtani, már megint a nyakunkon vannak! Itt az első 
Miközben abban reménykedünk, hogy Karl Urban nemrég tett nyilatkozatát, miszerint a 
A szuperhős témát annyiszor feldolgozták már, mint zughentesnél a kóbor kutyát. Minden stílus belekóstolt a zsánerbe, hogy többé-kevésbé fogyasztható végeredményt tálaljon elénk, de igazi ízorgiához csak kevés esetben volt szerencsénk. A 2001-es A sebezhetetlen ebből a szempontból nehezen értékelhető darab, mondhatni oly mértékben ínyencség, hogy egyeseknek megfeküdte a gyomrát, holott egész egyszerűen máshová helyezi a hangsúlyt, mint azt addig megszokhattuk. Szokás M. Night Shyamalan utolsó jó filmének titulálni, amivel személy szerint nem értek egyet, engem A falu és a Lány a vízben is képes volt megfogni (előbbi Vivaldi Négy évszakának vászonra festésével, utóbbi a döglött panelközeg éterivé varázslásával). Ettől függetlenül, amíg különc rendezőnk ötletkísérletei a stúdió vigyázó szemeitől tartván nem merészkedtek meredek terepre, mondhatni geek-konform játszóterekként szolgáltak eszképista képzeletünk számára.
Képregényeken felnőve, akármennyire is szertefoszlott az a bizonyos gyermeki, vak bizalom a száraz világot megtöltő titkos varázzsal kapcsolatban, ilyen mű láttán lobban be újra a szikra. (És ezért szól hozzám minden másnál ékesebben az urbánus fantasztikum.) A David Dunnt játszó Willis számára csupán ez a sivár világ létezik, és ez mély melankóliával tölti el, hiszen valaha érezte azt a bizonyos pluszt. Egykedvű napjaiba megromló házassága hoz változatosságot, na meg egy orbitális vonatszerencsétlenség, amit egyedül ő él túl. Hamarosan egy idegen felbukkanása zaklatja fel tökéletesen monoton életét, aki nem kevesebbet állít, minthogy David teste sebezhetetlen, törhetetlen, sérthetetlen (nem feltétlenül ebben a sorrendben). A bottal közlekedő feketebőrű Elijah Price az ő szöges ellentétének tűnik: csontjai oly könnyen törnek, akár a térfogatnövelőtől duzzadó szezámmagos óriásropi, gyermekkorában tehát éleslátóan csúfolták a többiek Porcelánnak. Elijah megrögzött képregénymániás, elnézést, szakmailag elismert, nagy tudású képregénygyűjtő, így kapásból az emberfeletti képességekkel von párhuzamot, mintha mi sem lenne természetesebb. A férfi meggyőződését hitetlenkedve, ám halvány reménnyel szemlélő David kénytelen a közöny betonburkából kitörni. Élete új irányt vesz, lassan, nagyon lassan körvonalazódni kezd az igazság.
A shyamalani apránként kibontós mesélési technika a Hatodik érzékben remekül működött, nagyszerű párhuzamként érzékeltetve a pszichológus munkáját a kisfiúval. A sebezhetetlenben elfért volna az egyre ütemesebb tempót diktáló sebesség, hiszen David lelkivilága csak a film elején olyan kínosan lassú, később, a történtek hatására láthatóan felpezsdül. Emellett sután kezeli a férfi családi viszonyait, amíg az ő haladása folyamatos, addig a felesége és a fia menetrendszerű állomásonként kapcsolódik be. A Hatodik érzék folytonos feszültsége mintha vissza akarna köszönni ebben a filmben is, teljesen feleslegesen. Egészében nézve fogyasztható így is, bár talán az alján fellelhető kevéske korom nélkül hibátlan lett volna. Egyébként az egyik WTF-élményem A sebezhetetlenhez fűződik: már javában a moziban dolgoztam, amikor ezt a filmet adtuk, és volt egy betelefonálónk, aki feldúlt hangon követelte vissza a mozijegy árát. Mint kiderült, Bruce Willis neve vonzotta be a moziterembe, de az alkotás durván nem jött be neki, és álmatlan éjszakái voltak az ablakon kidobott pénz miatt. Így, gondolta, biztos van a mozifilmekre is pénz-visszafizetési garancia, bepróbálkozott. Nagyon sok türelmembe és időmbe került elmagyarázni neki a tényállást, miszerint végigülte a filmet, úgyhogy innentől nincs miről beszélni. 
A négy nagy klasszikus kínai regény egyikét, a Nyugati utazást, ami a Majomkirály legendáját dolgozza fel, már számtalanszor filmre vitték. A világnak ezen a felén a legtöbben valószínűleg az amerikai piacra készült kiherélt változatot, a Disney családi mozidélutánná silányított 
Ez azonban ne tartson vissza senkit a filmtől, ugyanis annak ellenére, hogy maga a mester nem jelenik meg benne, ez bizony egy ízig-vérig Stephen Chow blődli, megspékelve az új idők jellegzetességeivel. Szó sincs Disney családi mozidélutánról, rögtön a kezdő nagyjelenet színtiszta horror, démonvadászokkal, szörnyekkel, halállal és nagy sikolyokkal, miközben a leírhatatlanul debil Chow poénokon vigyorog az ember. Ez a kettősség pedig meg is marad egészen addig, amíg színre nem lép a Majomkirály. Onnantól kezdve a humor szinte teljesen eltűnik, és szó szerint elszabadul a pokol, amit csak egyvalaki tud megállítani. Mindezért kárpótolhat a látvány, bár a '90-es évek hihetetlenül kreatív, rendkívül szórakoztató és abszolút egyedi filmes trükkjeit már régen kiváltották a digitális technika használatával (számomra a Kung Fu Hustle is emiatt vesztett rengeteget a varázsából), de meg kell hagyni, hogy (a fegyvereket és a csúcspontnak szánt Majomkirály csatát kivéve) a felhasznált technika nem rossz, egy ilyen könnyed fantasybe tökéletesen beleillik, főleg a démonok megvalósítása sikerült nagyon jól.
A film szinte minden pillanatában benne van a mester stílusa. Elég csak a piros löttyben fürdő emberkére, vagy a naiv démonvadász fogságba kerülésére gondolni, a Sun Wukong barlangjában történtekről nem is beszélve, egytől-egyig jellegzetes Chow marhaságok. De ugyanez elmondható a keserédes szerelmi szálról is, ami szintén jellemző a nagy nevettető korábbi munkáira, bár ennyire szépen és kidolgozottan talán még nem sikerült bemutatnia. A Majomkirály nagyjelenete okozhat talán egyedül némi csalódást a sablonos megoldások miatt, de ez állítólag azért van, mert igyekeztek aránylag hűen követni a regény eseményeit (és itt ki is derült, hogy nem olvastam). A lezárás viszont tökéletes, gyönyörű és felettébb nosztalgikus hangulatba ringatja a nézőt, ahogy a jellegzetesen 60-as évekbeli zene dallamaira Tripitakáék nekiindulnak az útnak.
Senki nem szereti a rovarokat. Na, jó, vannak, akik igen, de azokra mi, normális emberek hajlamosak vagyunk furcsán nézni. Kicsik, visszataszítóak, mindenhova beférnek, zavaróan sok lábuk van, és általában piszokkal, betegséggel asszociálják őket (a rovarokat, nem azokat, akik szeretik őket – bár…). Csak idő kérdése volt, hogy az ’50-es évek szörnyfilm-hullámának hollywoodi éllovasai kiaknázzák ezt az egyetemes undort is. Mert mi lehet nem csak félelmetesebb, mint egy hatalmas majom, űrlény vagy dinoszaurusz, hanem ráadásul hátborzongató, gusztustalan is egyben? Igen, egy óriásrovar. Vagy még jobb: egy egész hordányi óriásrovar. 
Mai szemmel a Them! elsődleges vonzerejét nem az annak idején Oscarra jelölt, és a Richard Fleischer Némó kapitányával szemben játszmát veszített vizuális effektusok jelentik (bár az életnagyságú, mechanikus hangyákat pont elég óvatosan és kevésszer mutatják ahhoz, hogy ne lógjon ki túlságosan a lóláb – de talán bölcsebb lett volna stop motionnal dolgozni), hanem komoly, no bullshit attitűdje, amit kompetens író és rendezői munkával támaszt alá. Felejtsd el az ’50-es évek szörnyfilmjeinek tipikus, mai szemmel akaratlanul is campbe forduló, erőltetett nagyzolását, a Them! nem szorul rá hogy a sokat használt „bájosan gagyi” jelzős szerkezettel kelljen mentegetni. 
Az egyetlen karakter, aki kilóg ebből a hiteles, szenzációhajhászást és frázispufogtatást üdítően mellőző közegből, az a professzor. Ő a zsáner tipikus alakját képviseli, vagyis tízpercenként színpadiasan, figyelmeztetően kiszól a nézőhöz valami egyszerre kriptahangulatú és tényszerű megjegyzéssel arra vonatkozóan, hogy éppen mekkora szarban van az emberiség, és mennyi idő van hátra, amíg a hangyák elsöprik a civilizációt. Sebaj, ennyi belefér. A bennem lévő szörnyfilm-rajongó még annyit tud nehezményezni, hogy „ők” nem szabadulnak el a fináléban Los Angeles utcáin, hogy letaroljanak pár autót és épületet, és elfogyasszanak néhány lassú honpolgárt, de mivel cserébe kap egy izgalmas, klausztrofób leszámolást a nagyváros alatti vízelvezető rendszerben, kegyesen és elégedetten megbocsát. Apropó: rémült, sokkos állapotban talált kislány, és királynő vezette rovarszörny-kolóniát lángszóróval kifüstölő katonák. James Cameron biztosan imádta ezt a filmet. Nincs vele egyedül.
„Who’s laughing now?”
Az első néhány, igen zavaros perc összefoglalja az Evil Dead eseményeit (amihez azokat újra kellett forgatni, mert Laurentiis nem tudta megszerezni a jogokat az eredeti jelenetek felhasználáshoz), de egyben le is egyszerűsíti azokat, ugyanis kevesebb történik kevesebb karakterrel, Ash-t és Lindát leszámítva mindenki más megy a levesbe (ez nem annyira kreatív döntés volt, mint inkább idő- és pénzspórolás). Mire a film elkezdődik, ugyanott vagyunk, ahol az Evil Deadben, ugyanolyan szituációban: bent a kis erdőmélyi kabinban, kívül a gonosszal, ami be akar jutni. De már csak Ash van talpon. Már amikor épp nem esik pofára, az pedig elég sokszor megtörténik vele, akár szó szerinti, akár átvitt értelemben. Eszement, fáradhatatlan hullámvasútjellege ellenére a film ebben az első bő fél órában működik a legjobban, amikor Ash még egyedül van a kabinban, és a démonok mellett álmai, lelkiismerete (mégiscsak lefejezte a csaját, megszállás ide vagy oda) és búcsúzó épelméjűsége is gyötrik. 
És Ash folyamatosan bazinagy szarban van. Az egyik jelenetben barátnőjének ásóval levágott feje harapdálja a kezét, egy másikban a fejeletlen test intéz ellene láncfűrészes támadást, egy harmadikban saját, démontól megszállt keze fordul ellene, és veri hülyére. Mire ezt a kezet levágja (megintcsak: láncfűrész), és az önálló életre kelve menekül előle, ujjat mutatva neki, már olyan mélyen vagyunk burleszkországban, és a rekeszizmaink olyan komoly igénybevétel alatt állnak, hogy az előd félelmetes atomszférája rég elpárolgott a semmibe. A komolytalanságot a gore is aláhúzza, pontosabban, maga a gore is röhej, úgy, ahogy van. Fekete, kék és zöld vér spriccel, karok, lábak, fejek repkednek folyamatosan, az emberi (és egyéb) testek szemtelenül túlzó módon pusztulnak, az egész egy csodálatosan ízléstelen vicc (az elődhöz képest nagyjából tízszeres költségvetés meglátszik a trükkökön). És Raimi ezt újra és újra képes fokozni: amikor már azt hitted, az abszurditás elérte a határait, jön mondjuk egy helyéről kirepülő szemgolyó és egy tátott száj meghitt aktusa. Azóta is Peter Jackson Hullajója az egyetlen, ami ilyen sziporkázóan volt képes használni a gore-t. 
Egy átlagos vasárnap délután Németország kommunizmusra váltotta államformáját, hogy nehézipara még jobban dübörögjön, ezzel egy időben Amerika feltalálta végre az öntözést, így alapíthatott még egy várost. Közben Egyiptom belekezdett a könyvnyomtatásba, ám Róma sem tétlenkedett, a gőzgép kifejlesztésével telepesei nagyobb sebességgel fedezhették fel az ismeretlen vidékeket. Nem, nem gárgyultam meg még jobban, mindez valóban egy vasárnap délután esett meg, a nappaliban, a Sid Meier’s Civilization nevű társassal játszva. Hogy ezek így leírva hülyén hangzanak? Efelől nincs kétségem, de aki esetleg már próbálta, az tudja, hogy játék közben mennyire bele lehet merülni civilizációnk építésébe, a technológiák feltalálásába, a kultúra terjesztésébe és az ismeretlen területek felfedezésébe. Akinek pedig még nem volt szerencséje ehhez a nagyszerű társasjátékhoz, annak itt a remek alkalom, hogy felfedezze, hogyan muzsikál a számítógép monitoráról az asztalra lekúszva a Sid Meier’s Civilization.
Tehát a Sid Meier’s Civilization (a továbbiakban: SMC) a második a sorban ugyanezen a néven, ám elődjéhez vajmi kevés köze van. Alapjait tekintve a PC-s Civ ötödik része áll hozzá a legközelebb, annak a koncepciónak egy asztali változata. Azon kevés társasok egyike, ami megjelent magyarul, a Delta Vision látott benne fantáziát, áldott legyen a neve. A játék dobozában rengeteg tartozék található, ami egyrészt már megszokott, lévén FFG-s gyermek a drága, másrészt egy ennyire eposzi témától mi mást várnánk el? Előre szólok, aki irtózik a sok-sok mütyürtől és a negyedórás kipakolás hallatán messzire menekülne, kösse fel a gatyát, mert ebben a játékban aztán van cucc rendesen. És méghozzá milyen! Az SMC minden porcikáján érezhető a minőségi munka, a legapróbb részletekre is odafigyeltek. A kártyáktól kezdve a számtalan tokenig a grafikai megvalósítást panasz nem érheti, annyira jó kézbe venni az egyes elemeket (kiváltképp a kultúra jelzőt, annak a legpofásabb a görög oszlopokat idéző kialakítása), ráadásul ötletes a dizájn: olyasféle homokórás-avíttas érzést nyújt, máshogy nem tudom leírni, de fantasztikusan passzol a témához. Szerencsére nem bugyuta rajzfilmes stílusban ábrázolták Lincolnt és társait, nekem személy szerint bejött ez a rajzolási mód. A RuneWars példát vehetne az SMC-ről, akár a térképről, akár a karakterek grafikáiról legyen szó, ez stílus, kérem szépen, így kell csinálni. A kerítés persze nincs kolbászból, a jelzők mennyisége és mérete már karcolja a tűréshatárt, amiért ezt hajlandó vagyok elnézni a játéknak, az az élmény, amit cserébe nyújt.
Az SMC tipikusan az a játék, amiben kapunk egy szabálykeretet, a többi pedig a játékmenet közben alakul ki, aszerint, milyen újabb szabálymódosítást vagy akciólehetőséget vagyunk képesek hozzáadni arzenálunkhoz. A kör menete egyszerűen zajlik: van egy kezdőfázis (ami mindig kell), amit a kereskedelem követ, aztán jön a városfejlesztés, a mozgás és végül a technológiák feltalálása. Minden játékos részt vesz az összes fázisban, így csökkentvén a holtidőt, bár egy sokat gondolkodó kolléga még így is megakaszthatja az egyébként grandiózus témához képest meglepően gördülékeny játékmenetet. A parti elején pofás területlapkákból véletlenszerűen összeállítjuk a „világot”. Minden lapkán 16 mezőt találunk, 4x4-es elrendezésben, ezeknek játékos-számtól függően változik a lerakási módjuk. Kétségtelen, hogy négy fővel a legizgalmasabb, de ha hárman vagy ketten ülünk rá össze, akkor sem csorbul az élvezhetősége, remek lett benne az egyensúly. Az említett mezőkön területtípusokat láthatunk: sivatagot, tengert, hegyeket, vagy síkságot. Ezek alkotják a környezetünket, és ettől függ, hogy mikre leszünk majd képesek a fejlődésünk során. A mezőkön ugyanis ikonok jelzik, hogy mit tudnak nyújtani a kizsákmányolás édes ízére rákapó emberiségnek, illetve az épületek is csak adott típusra építhetőek (lásd kikötő esete a hegységben). A sűrű hegyek a gyors iparosodást segítik elő, a síkságra több épületet lehet felhúzni, illetve a kereskedelemben is szerepet kapnak, és így tovább. 
A játék során az lesz a célunk, hogy választott népünkkel felfedezzük környezetünket, elfoglaljuk a számunkra értékesnek tűnő mezőket, és olyan hátteret építsünk ki, ami a szimpatikus győzelmi mód felé hajt minket. Nyerni ugyanis négyféleképpen lehetséges: ha elfoglaljuk egyik ellenfelünk fővárosát, katonai győzelmet aratunk, ha sorozatos fejlesztésekkel eljutunk a technológiai piramis csúcsára, az űrhajózáshoz, akkor technológiai győzelemről beszélünk, a gazdasági nyerés feltétele 15 arany-jelző összekaparása (ami piszoknehéz), illetve kulturálisan is mások fölé kerekedhetünk, amennyiben folyamatosan a kultúrának szenteljük városainkat, így haladva végig egy ennek megfelelő sávon. Hozzáteszem, egyik sem könnyű, a folyamatos fejlődés miatt oda kell figyelni, a technológiák milyen összefüggésben állnak egymással, mert ezen kártyalapok bővítik ki repertoárunkat. Kezdésnek egy várost, egy felderítőt és egy seregecskét kapunk, nosza, ezek segítségével kell kiépíteni virágzó civilizációnkat. Habár lassúnak tűnhet a haladás és a kiépülés ritmusa, megnyugtatok mindenkit, már egy órányi játék után azon kapjuk majd magunkat, hogy máris több lehetséges kimenetel áll előttünk, köszönhetően a beröccenő hátországunknak. 
A technológia kártyákról kicsit részletesebben is értekeznék: ezek működtetik ugyanis a fejlődést, aminek ugyebár – jól tudjuk – nem szabad megállnia. A játék lelke és motorja egyszerre ez a frappáns módon működő mechanizmus. Minden kör végén lehetőségünk nyílik az összegyűjtött kereskedelmi pontokból egy új tudással bővíteni a kelléktárunkat, amit egy kis méretű kártya képében pakolunk le magunk elé, az úgynevezett technológiai piramisba. Minden egyes ilyen kártyán egy újabb akció szerepel, például a navigáció plusz mozgást ad, továbbá a kikötő építésének lehetőségét. A lovaglás a mozgásunkat gyorsítja be, több mezőt leszünk képesek lépkedni bábuinkkal, így hamarabb érhetünk olyan helyre, amire szükségünk van. A filozófia segítségével templomot tudunk emelni, ami a kultúra pontjaink számát képes növelni, a hajózással meg tudunk állni a tengereken is, és így tovább, szintről szintre újabb bónuszokat nyújtva. És hogy miért piramis? Egyrészt, mert szó szerint értve a kártyákat piramis alakban kell lerakosgatnunk, másrészt, mert a fejlettségtől függően 1-től 5-ig terjed a technológiák szintje, amik aztán egymásra épülnek: két egyes szintű fölé kerül majd egy kettes szintű, és így tovább. Nagyszerűen működik a gyakorlatban, ahogyan a sok ókori találmányhoz szép lassan kezdenek beépülni a középkoriak, majd napjaink vívmányai: az írás felfedezésétől így jutunk el az atombombához.
Negatívumként meg kell említenem a hosszú játékidőt, ami bizony még kora délutáni kezdéssel is belenyúlhat az estébe, de arra számítsunk, hogy alaphangon négy, de még inkább hat óra simán benne van a pakliban. Az előkészítése sem kutya, de az elpakolása kész gyötrelem tud lenni, besöpörni a játéktéren a szélrózsa minden irányában szerteszét heverő apró kartondarabkákat… hát embert lehet kínozni vele. Emellett az FFG egyik nagyon rossz szokása az SMC esetén könnyfakasztó hatással lehet ránk: a doboza egyszerűen alkalmatlan a több száz kártya és token normális elpakolásához, ezért erősen ajánlott saját dobozkákat gyártani, amiben rendben tárolhatjuk a különböző alkatrészeket. Igazán példát vehetnének mondjuk a Lords of Waterdeepről, amiben gyárilag mindennek megvan a helye és nem kell még külön kézműves szakkört játszani otthon. Ennyi pénzért legalábbis elvárná az ember.
2015 május 22-én mutatják be az ASSASSIN'S CREED mozifilmet, Michael Fassbenderrel. (Rendező még mindig nincs.) Vagyis három héttel a Bosszúállók 2 után - és a hagyományok alapján az új Star Wars premierje is akörül várható.
A régóta tervezett TOXIC AVENGER remake-ben (miért?) jó eséllyel Schwarzenegger is felbukkan majd (miért?), de nem a címszerepben (miért?).
Múlt vasárnap a Magyar Képregényszövetség 
Mókás olvasgatni a külföldi kritikákat, amiknek szerzői óvatos, bizonytalan bocsánatkérésekkel adják az olvasó tudtára, hogy tetszik nekik a film. Mintha az agyatlan, specifikusan és tudatosan férfias zúzás iránti vonzalom elismerése valamiféle bűn lenne – lehet, hogy máshol az is. Szerencsére itt a geekzen leszarjuk az ilyesmit, nem vagyunk mi semmiféle magaskultúra zászlóvivői, és hogy ezt kapásból demonstráljam is, hadd fogalmazzak úgy, amolyan cizellált visszafogottsággal, hogy a Halálos iramban 6. kurvára szórakoztató filmbanzáj. Persze, nyilván nem mindenki fogja így gondolni, de akkor hadd segítsek: a lényeg, hogy az előző részek ismeretében mindenki pontosan azt fogja kapni, amit vár. Aki papírvékony karakterek idióta és pózőr dialógusaival kitöltött röhejes akcióbaromságot vár, az azt kapja. Aki tökös macsók vagány keménykedéseit és kipufogógázzal sűrített, őrületen szórakoztató autós zúzdáit várja, az azt kapja.
De egyrészt van abban valami szimpatikus, ahogy Lin mindezt rezzenéstelen pókerarccal adja elő (szeretem, ha az alkotók tisztában vannak azzal, hogy mit csinálnak, tartják magukat hozzá, és büszkék is rá), másrészt legalább következetes a koncepcióhoz. Minden konfliktus, legyen az akár szerelmi, fizikai, ideológiai (igen, van ilyen, persze a franchise saját értelmi szintjén), kerekeken száguldva dől el, és a produkciós minőségre senkinek nem lehet panasza (noha, és ezt mindenképpen meg kell jegyeznem, az ötödik rész fináléjának masszív, szuperdinamikus zúzdáját nem sikerül megfejelni). 
„Dögvész vagy. És én a gyógyszer.” Az amúgy igencsak gáz dumákkal teletömött filmnek ez az örökbecsű sora ott díszeleg a poszteren is, ami olyan eszméletlenül szupercool, hogy azt sem tudom, hol kezdjem méltatni. Stallone szerelését, napszemüvegét, géppityuját, laza testtartását, arckifejezését a VHS-korszakon érlelődött szem számára csodálatos stílussal ruházza fel a vörös-fekete színvilág, és igen, tudom, hogy nagyjából a Terminátor plakátját nyúlták le, de a rohadt életbe is, ez sokkal faszább annál. Egyébként a film Paula Gosling Fair Game (illetve néha Running Duck) című könyvéből készült (a szkriptet maga Stallone írta, és Joel Silver is csinált belőle egy adaptációt William Baldwinnal és Cindy Crawforddal 1995-ben (Fair Game – Tiszta játszma). Ebben eredetileg szintén Stallone játszott volna, gyanútlanul, de gondolom, valaki még időben szólt neki, hogy ezt a filmet egyszer már leforgatta alig 10 éve, így inkább elegánsan elsomfordált. Mindkét film, a Fair Game és a Cobra is meglehetősen szar. Csak utóbbi szórakoztatóan az.
Folytatjuk korábbi, tárhelyproblémák miatt elveszett podcast-epizódjaink feltöltését. 
„Miért nem hiszel Istenben?” Az ateizmusát büszkén 
Aki színészkarrierjét gyerekként kezdi, majd kedves kis szőröstalpú hobbithősként ér el a csúcsára, az egész hátralévő életében számíthat rá, hogy bennragad a családi filmek skatulyájában. Elijah Wood ennek veszélyét viszonylag korán felismerte, és már 2005-ben egyrészt vadbarom futballhuligánként, másrészt hátborzongató mosolyú, beteg gyilkosként söprögette magáról a nézői beidegződéseket – és ezzel még mindig nem kompenzált túl. A Maniacban megint sorozatgyilkost játszik, de ezúttal nem mellékszerepben. Az egész film az övé, a téma minden kényelmetlenségével és mocskával, az összes gore-ral, skalpolással, és miután megnézed, rájössz, hogy ha valahol, akkor Wood A gyűrűk urában volt félrecastingolva – mert a csávó egy kegyetlen, beteg kis rohadék.
A Maniac, elődjéhez hasonlóan, nem hasít pszichológiai mélységekbe, Frank gyermekkori traumája inkább csak ürügy, mintsem komolyan kijátszott dramaturgiai/karakteranalizáló elem, viszont Aja és Khalfoun bátran magukhoz is ölelik az exploitation-gyökereket. Majdnem az egész filmet Frank szemein keresztül látjuk (csak a vége felé, pl. az utolsó két gyilkosságnál léphetünk ki a fejéből, mintha a főszereplő testen kívüli állapotba kerülne az ölés pillanatában), és túl azon, hogy a nehézkes POV-szekvenciákat hosszútávon is természetességgel hozó rendezésért kalapemelés jár, ez ráadásul egy igen aljas és hatékony módszer a néző komfortérzetének teljes megsemmisítésére. Mert egy horrorfilmet nézel, ezért akarod, elvárod, hogy valami történjen. De mivel egy sorozatgyilkos szemszögét erőltetik rád, az, hogy „valami történik” egy nő brutális meggyilkolását jelenti: vagyis ott vagy te, néző, késsel a kezedben. És ölni akarsz.
Mivel júniustól, úgy néz ki, végre lesz időnk rendszeresen podcasteket készíteni, úgy gondoltuk, feltöltjük a korábbi adásokat a jutúbra, a közbiztonság széjjelzilálásának érdekében. Az alábbi linkeken az első 3 epizódot találjátok. A maradék két korábbi epizód a jövő héten kerül majd feltöltésre, lesz róluk bejegyzés is, természetesen.
A cikk vendégbloggerünk, Baráth Katalin krimiíró munkája. 
Mint azt már 
(Spoilermentes) Előre megfogadtam, hogy akár jó lesz a Sötétségben, akár rossz, nem fogom amiatt verni rajta a port, hogy mennyire nincs köze az eredeti Star Trekhez, sőt, igyekszem önmagában élvezni. Saját magam legnagyobb meglepetésére sikerült is. J.J. Abrams filmje teljesen maga mögött hagyja a franchise olyan fő eszményeit, mint a felfedezés, a moralitás és a humanizmus, sőt, olyan pofátlanul militáns (hadihajó van, titkos akció, Kirkre pedig orgyilkosküldetést bíznak), hogy én szégyellem magam Gene Roddenberry öröksége nevében, viszont hangos, zajos, durva, csilli-villi, látványos akcióorgiaként működik.
Egyébként szépen ki van glancolva a film, ahogy azt a mai fiatal közönség elvárja, az akciók látványosak, a hajók és a robbanások nagyok („fiam, ha egy folytatással nagyobbat akarsz durrantani, csak viríts még több lóvét”), a díszletek fényesek, a tempó őrületes, a kameraszögek döntöttek, és egy csomó lens flare-t észre sem venni (mert kitakarja a többi lens flare). És itt most megszegem a magamnak tett fogadalmamat, de ha te egy zúzós, pörgős akciófilmet vársz, és egyáltalán nem érdekel, hogy viszonyul ez a klasszikus Star Trekhez, akkor ne is olvass tovább: menj a moziba, meg fogod kapni a szórakoztató két órát a pénzedért. 
Jóleső érzés, ha Kapitalizmus Kapitány hálás geek-minionjainak golyóit masszírozza egy-egy imádott univerzumot bővítő művel, márpedig a Deus Ex játék világa, maroknyi kiváltságos másikkal, mindenképp a figyelemre-rajongásra érdemesek közé tartozik. A cyberpunk politikai cinizmusa, az önmérsékletre képtelen nyugati civilizációk várható "luxushab-a-lepusztultságon" hangulata, a technokrata übermenschek több ezer éve mitizált határokat áttörő puzzle-teste, egyszóval az összes fontos toposz mind megvan benne, és mellé a valószerűséget növelő töméntelen szubtext, mellékküldetés. Sikerének titka nem utolsósorban a többféle, igencsak különböző lehetséges játékstílus sugallata is: ami elérhető, ami megúszható, ami a másik fölé helyezhet minket, azt az embereket akarni és birtokolni fogják. ("If you know about the Game, you are playing the Game", ahogy a mindfucker graffitibölcsesség mondja.)
Idén ünnepli fennállásának első évtizedét a szórakoztató irodalom egyik hazai zászlóshajója, az Agave, ami jól mutatja, hogy a normálisan megírt és prezentált szórakoztató műfaji regényekre nem hogy még mindig nagy, de talán egyenesen növekvő igény van. Ehhez persze az is kell, hogy értő kezek gondozzák, de itt szerencsére ezen a téren nincs gond. A jubiláló Agave felhozatalának már kezdetektől fogva fontos része volt a sci-fi és a fantasy, nemrég pedig újult lendülettel vetette magát a témára, ami nekünk csak jó. Ennek kapcsán beszélgettünk az alapító tag Csurgó Csaba főszerkesztővel, valamint Velkei Zoltán marketingessel.
Magyarország sajnos jócskán megkésve követi a sci-fi külföldi, f
Anélkül, hogy nagyív
Jövő vasárnap, azaz május 12-én újra Képregényfesztivál, ismét a Millenárison, a Teátrumban. The Walking Dead képregénykiállítás, egy magyar sci-fi rövidfilm premierje (ami Odegnál Róbert A hívó című képregényén alapul), Fazekas Attila (az idei Korcsmáros-díj nyertese) és Aleksandar Zograf mesterkurzus, az olasz képregények története Magyarországon (emlékezünk még a Krampusz és Menő Manó magazinokra?), egy Második Világháborút felidéző lengyel projekt, a lassan hagyománnyá váló Comic Battle, az 50 éves Vasember előadás a legtermékenyebb Geekz szerző prezentációjában (igen, jól tippeltetek, Rusznyák kolléga szavait ihatjátok majd), Alfabéta-díjátadás, lengyel, szerb és román vendégelőadók és természetesen sok-sok képregény, amit mind a magatokévá tehettek (a szóhasználat szándékos, hiszen a képregény majdnem olyan jó, mint a szex, ahogy azt mindenki tudja). A részletes programot itt találhatjátok: 
Age of Ultron #7
Folytatódik az Oni Press vérben tocsogó, óriás viking Frankenstein szörnnyel démoni vad harcosokat felhentelős horror-fantasy sorozata. Hamlet kb. így kezdené a szokásos geekgazmus hatása alatt született cikkét a Helheimről, de tulajdonképpen tényleg így lehet a legjobban leírni, hogy miről van szó. Az első rész végén a frissen megmurdelt helyi híróból, Rikardból, és halott harcosok hozzáadott testrészeiből összebarkácsolt élőhalott viking-Hulk most már bevetésre is kerül, ami során felaprít egy horda mutáns banditát, megmentve ezzel egy családot. Továbbá megtudjuk azt is, hogy bár a draugr-Rikard erős meg nagy, de nem elpusztíthatatlan, viszont szerencsére könnyen és helyben javítható, hiszen pótalkatrész ugye akad bőven arra, amerre jár. Nincs mit szépíteni rajta, a Helheim nem éppen a komplexitása, a bravúros sztorivezetése, a jól kidolgozott karakterei, vagy úgy általában az eredetisége miatt jó, hanem simán csak a magas szórakoztató-faktora miatt. Sallangmentes, egyszerű, villámgyorsan abszolválható olvasmány, ami ideális lehet mondjuk két fajsúlyos eposz közötti könnyed agylazítónak, vagy egy kakkantás időtartamára, de túl sokat valószínűleg nem fognak, mivel nem is tudnak kihozni belőle a jövőben. De ez nem baj. A második szám még gyorsabban kivégezhető, mint az első, hiszen csak az egyetlen hent maga 6 oldalt foglal el, és ezen kívül sem egy szószátyár képregény, ugyanakkor azzal sem lehet vádolni, hogy nem is halad a történet. Ami számomra meglepő, hogy a két szám között jól láthatóan forrt egy nagyot Joëlle Jones stílusa, mert ugyan még mindig maradtak a rajzfilmes rajzok, de a karakterek már kevésbé karikatúraszerűek, a vérontás is merészebb és látványosabb lett, és összességében is észlelhető a minőségi javulás, amitől aztán könnyebben befogadhatóbbá vált az egész látvány is. Elnézve az egyébként csini művésznő portfólióját, úgy láttam, hogy kimondottan kellemes és barátságos stílusban szokott dolgozni, emiatt azt gyanítom, hogy az előző szám során talán kísérletezni próbált egy kicsit. Részemről így is, úgyis szerethető volt. Mostanra tehát bebizonyosodott, hogy a Helheimnél semmi nagyszabásúra nem kell felkészülni, egyszerű kis B-képregényes móka lesz, de annak viszont eléggé szimpatikus, pláne, hogy mindössze úgy 5 percet kell havonta rászánnunk.
Mostanra már abszolút bebizonyosodott, hogy Matt Smith nagyon érti a dolgát íróként is, és a Judge Dredd Year One második füzetében még taszajtott is egy kicsit azon a lécen, amit már az egyébként is izgalmas felvezetésben is elég magasra tett fel. Remélem ez exponenciálisan növekedő tendencia lesz nála, és akkor a mini végére kimerülhet majd a szuperlatívuszkészletem. A második füzetben folytatódik a nyomozás a szokatlan pszi-aktivitások után, ami kizárólag gyerekeknél jelentkezik, és kimondottan egy bizonyos szektorban lévő gyerekeknél. A szkeptikus Dredd nem igazán tud mit kezdeni a jelenségekkel, ő maga a földhöz van ragadva, és különben is, az akadémián ilyet nem tanítottak, ezért elsősorban racionális magyarázatokat keres, de csak nem talál. A főbíró viszont elmondja neki, hogy több dolgok vannak földön és egen, és hogy próbálja megszokni, hogy vannak más, párhuzamos világok is a miénken kívül, márpedig ezek újabb, és korábban még nem tapasztalt veszélyforrásokat is jelenthetnek, amikre fel kell készülniük. Márpedig jelen ügyben is úgy tűnik, hogy az igazság odaát van. A sztori szépen, jó ritmusban gördül tovább, nem maradnak el a látványos (és brutális) akciók sem, ugyanakkor szerencsére már nem csak lebegtetés folyik, hanem kapunk válaszokat is, és egy nagyon ütős cliffhangert is a végére, hogy még kegyetlenebbé tegye a várakozást a folytatásig. Az egyetlen "fogást" itt találni rajta, mert hogy a sztori végén Dreddék találnak egy teleportkapuszerű energia-akármit, amibe hősünk gondolkodás nélkül belesétál, ami azért necces, még tőle is. A Year One másik nagy erénye, hogy eredeti rendeltetésének megfelelően eredettörténetként is funkcionál, hiszen most látjuk pl. az okát a psi-osztály létrehozásának, és úgy általában a Dredd univerzum természetfeletti része is itt látszik megalapozódni, valamint ugye Dredd sem teljesen az a kőszikla még, mint amilyenek ismerjük, bár hatékonyságban és keménységben már most is az élen jár. Simon Coleby realista (de egyáltalán nem szárazan), élénk színvilágú rajzai továbbra is zseniálisak, minden részletre kitérőek, az akciók kimondottan nagyszabásúak és látványosak, és különösen értékelem, hogy nem próbálta meg a korai évek látványvilágát áterőltetni a következetesség miatt. A járművek, az épületek, az eszközök és ruhák a mai igényeknek is megfelelő korszerű, illetve inkább futurisztikus külsőt kaptak, miközben a korai évek egynéhány jellegzetessége így is megmaradt. (Pl. a korai években használt, hosszabb csövű Lawgiver, ami azért itt is korszerűbb kinézetet kapott.) Smith minisorozata az egyik legizgalmasabb dolog a mostani kínálatból, ami hálistennek gyorsan segít felejteni a másik IDW-s széria gyalázatos középszerűségét. Kár, hogy nem ebből lett az ongoing. Ha valamiféle veled született képregényes előítélet miatt még mindig nem olvasod ezt a fasza kis sorozatot, akkor jó szar neked, és így jártál!
Már hosszú évek óta ott tartunk, hogy nem csak a hagyományos szuperhőstörténetekkel lehet Dunát rekeszteni, hanem az azokat kiforgató, parodizáló, cinizmusba vagy realizmusba ágyazó, azokra reflektáló variációikkal is. Mark Millar is írt jó néhány ilyet, a Kick-Asstől a Nemezisen és a Wantedet át a Supercrooksig, és a Jupiter’s Legacy is ezek sorába tartozik. Szerencsére az első rész alapján ez a képregény nem a Nemezis-féle értékelhetetlen agyrémeire, hanem a kifinomultabb, érettebb, komolyabb, urambocsá’, elgondolkodtatóbb munkáira rímel. A sztori a ’30-as évek elején kezdődik, amikor egy férfit, aki a világválságban mindent elveszített, egy sziget „hívja” magához valahol az óceán közepén. Barátai egy kis csapatával engedelmeskedik a hívásnak, és a szigeten (egyelőre tisztázatlan körülmények közt) mind szuperképességekre tesznek szert, Amerika büszkeségei, hősei, inspirációi lesznek. Ugrás a jelenbe: újabb világválság van, az egykori hősök tanácstalanul nézik, ahogy a világ szétesik körülöttük, miközben csak annyit tehetnek, hogy megalomániás gonosztevőket ütlegelnek – az új generáció hősei pedig kicsinyesek, szenzációhajhászok, önzők és gyávák. Millar éles kontrasztot rajzol aközött, hogy milyennek kellene lennie Amerikának (illetve milyen volt egykor), és milyen valójában. A szuperhősök, akik közel egy évszázadon át harcoltak a mostanra megkopott és elkorcsosult ideákért, lassan a nemzettel együtt degradálódnak. A fő konfliktus két testvér közt látszik kialakulni: egyikük maradna a hagyományos szuperhősködésnél, azokra bízva a világ sorsát, akiket a nép megválasztott vezetőinek, a másik maga venné kézbe a dolgokat. Millar jól építi fel a sztorit, érdekesek a karakterei, és ha következetesen végigviszi a képregény fő motívumait, és nem bagatellizálja el az egészet egy szimpla hős-gonosz harcra, akkor ebből valami nagyon jó is kisülhet. A kezdet mindenestre ígéretes, Frank Quitely rajzai pedig nagyszerűek. 
Noir-horror. Straczynski. Templesmith. Ezek egyike is elég lett volna, hogy rávessem magam az Image (jelenleg minden valamire való geek kedvenc kiadója) új képregényére. De mind a három? Óóóó, hát engem itten kényeztetnek. A felesége halálától gyötört misztikus magánnyomozó(szerűség), Joe Fitzgerard, megbízást kap egy lánytól, hogy találja meg a nővérét, akinek egy Divine Will nevű, gyanús vallási szekta berkein belül veszett nyoma. Csakhogy a fickónak, aki a szektát elvileg vezeti, hősünk két évvel azelőtt röpített golyót a fejébe. Szóval ez sem egy rutinügy lesz, de hát komolyan, látott, olvasott valaha bárki olyan noirt, amiben a főszereplő ténylegesen egy rutinüggyel birkózott? Na, ugye. Akárhogy vesszük, a sztori így, elmesélve, nem tűnik különösebben érdekesnek. Van egy kopó, aki a mennyország piszkos munkáját végzi a Földön, van egy tragikus megözvegyülés, és van némi ronda, mocskos múlt mindennek a hátterében – de Straczynski az ismert hozzávalókból valami bámulatosan izgalmas, az olvasót magába rántó, szenzációs atmoszférájú képregényt gyúr. Az első szám forgatókönyvét tanítani lehetne, olyan hatásosan, precízen vezet be az okkult noir világába, olyan mesteri érzékkel adagolja a főhőssel kapcsolatos információkat (sejtetéssel, dialógussal, flashbackkel), és olyan váratlan emocionális erővel ragad tökön a cliffhangerben. A misztikum és a modern technológia (elsősorban az internet) magától értetődőnek tűnő összeboronálásért külön piros pont jár. És Templesmith képei… dinamikus, gyönyörű szín- és formakavalkádok. Minden panel szinte megszólal. Tökéletes. Az év egyik legjobb debütálása. (A Ten Grand egyébként JMS saját, Image-en belüli, innovatív „Joe’s Comics” nevű projektjének első címe – amit nemcsak olvasni lehet, hanem a füzetben lévő QR-kód segítségével hallgatni is, ugyanis néhány színésszel felvették a dialógusokat.)
A Luna-testvérek (Joshua és Jonathan) már eddig is nem keveset letettek az asztalra az Image berkein belül: szuperhős drámát a szuperhőscelebek hétköznapjairól (Ultra), horrorisztikus elemekkel tűzdelt science-fictiont egy láthatatlan burok alatt rekedt kisváros lakóiról, ahol a nők a férfiak ellen fordulnak (Girls), mágikus-realista eposzt a hatalomról és a bosszúvágyról (The Sword). A fivérek munkái eddig nagyszerűen sikerültek, ezúttal azonban Joshua szólóban próbál szerencsét, hogy elmesélhessen egy eléggé személyes témájú természetfeletti thrillert, melynek középpontjában a szabad akarat kérdése áll. A történet főhőse Sam, egy krónikus pszichiátriai zavarral küszködő srác, aki egyik napról a másikra felfedezi, hogy álmában képes elhagyni a testét és nem csak, hogy ebben az asztrális formában olvasni tud mások gondolataiban, de azok megfelelő irányba lökésével befolyásolni tudja a döntéseiket. Barátnője, akivel frissiben szakított, természetesen nem hisz a fantazmagóriáiban, de a szomszéd lány arra buzdítja, hogy próbálja felfedezni képessége határait. Sam így is tesz, és kiderül, hogy szerte a világon démonszerű lények sarkallják az embereket gyilkosságra, kannibalizmusra és hasonlóan szörnyű tettekre. Hősünk úgy dönt, hogy a tűz ellen tűzzel jegyében egy drogügyletbe keveredett ismerősét fenyegető dílert manipulálva szolgáltat igazságot egy gyerekgyilkos üzletemberen, ám a terv visszafelé sül el: nem csak, hogy a saját személyes és szerettei biztonsága kerül veszélybe, hanem legközelebbi projektálása során kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy egyre inkább kezdi felölteni a már látott démonok külső jegyeit, és valaki más éppenséggel az ő cselekedeteit befolyásolta a kezdetek óta. Joshua Luna nagyon jó érzékkel adagolja a revelációkat, ráadásul a rajzai még a fivéréinél is jobbak, akinek eddig a forgatókönyveket írta. A hat részes limitált széria éppen a finálé előtt áll és az eddig olvasottak alapján valószínűleg nem kell félni attól, hogy nem a kellően hátborzongató lezárást kapja a Whispers.
A várva várt Star Trek - Sötétségben (hozzátéve, hogy aki ezt a '90-es évek eleji francia művészfilmek forgalmazási címeivel vetekedően ostoba nevet adta, az a Gyehenna Tüzép telepén ítéltessen örök szénlapátolásra) kapcsán elkerülhetetlenül felmerül egy korábbi második rész. Azonban hogy megérthessük a Khan haragja valódi jelentőségét - legalábbis a Star Trek fanchise történetében - vissza kell mennünk egy picit az időben. Mert korántsem ugyanaz a helyzet most, mint akkor.
Nem maradt más mint men
Azt vettem észre, hogy mindenki azt kéri számon a Star Trek-filmeken, amit a sorozatokban, novellákban láthatott-olvashatott: korunk komoly társadalmi-filozófiai kérdéseit, problémáit kell hogy boncolgassa egy, a jelentől és a valóságtól elemelt világban. Ez ugye minden sci-fi alapja, nincs is ezzel gond. Engem is mindig lenyűgözött, főleg a Star Trek: Az új nemzedék egyes epizódjainak humánus, emberi végkifejletei. Hogy nem minden konfliktust kell erőszakkal megoldani. Ez mind nagyon szép és nagyon jó, csak egy probléma van vele: ha el akar az ember adni úgy egymilliárd dollárnyi mozijegyet, akkor az emberek nagy része mégiscsak űrcsatákat meg kalandokat vár. (Ezzel együtt sincs mentség az Űrlázadásra, ami egyszerűen csak rossz.). Viszont még ezeknek az elvárásoknak a fényében sem lehet panasz a Khan haragjára.
Kezdem az egészet egy pattanásos kockához méltó frusztrált vallomással, talán egyetértünk itt páran: Neil Marshallra valami kurvára dühös vagyok. Éspedig azért, mert a brit horror, vagy felőlem akár az általában vett, szintúgy brit zsánerfilm feltörekvő fenegyerekeként két ígéretes szösszenet után nagyon gyorsan középtempós lejtmenetbe kapcsolt, és bár koncepciójukban nem feltétlenül rossz, kivitelezésükben mindenképpen a középszerűtől a harmatosig ereszkedő alkotásokkal cseszte el a belépési lehetőséget, ha nem is pont az örökkévalóságba, de legalább az áhítatos kultisták amúgy sokszínű panteonjába. Ez már csak azért is rohadtul furcsa, mert az említett első két rendezése sztori és úgy általában ötlet szintjén nagyjából annyit tudott, mint mondjuk amennyit én kvantummechanikáról, mégis sikerült rajtuk annyit csavarnia, hogy az nem csak jó, de egyenesen kiemelkedő legyen. Innentől fogva nem igazán lehet tudni, mi történt, a jó hír viszont az, hogy az a bizonyos első kettő, azaz a Dog Soldiers és a Descent már örökre itt lesz velünk, akár az eredeti Star Wars-trilógia vagy az első Mátrix, csak hogy populárisabb címeket említsek, és ha van szemünk, hogy lássunk, akkor a munkássághoz utólagosan hozzáfércelt hülyeségek sem ronthatják el őket. Na jó, legalábbis nem olyan nagyon.
A hivatalos trailerekben a Dog Soldierst egyébiránt mindenféle obskúrus forrásokra hivatkozva a Bolygó neve halálhoz és Ragadozóhoz hasonlítják, ami merésznek merész, de annyiból talán nem hülyeség, hogy a reménytelenül elszigetelt, ismeretlen és emberfeletti erőkkel szembenéző alakulat témáját az említett alapfilmek és a Dog Soldiers között ilyen élvezhetően tudtommal még nem nagyon dolgozta fel senki. Benne van az, ami a farkasembert, mint szörnyet csakugyan parássá tudja tenni (a maszkmunka is egész jóra sikeredett), már ha az ember fogékony az ilyesmire, és bár a szcenárióra jellemző kötelező elemekhez nem tesz hozzá semmit, ezeket legalább szépen, zökkenőmentesen hozza. Ugyanakkor nincs agyoncizellálva, szimplán egy sötét humorú, fasza akció-horror szeretne lenni, amiben történetesen két lábon rohangáló bazi nagy farkasok az ellenfelek. Hála istennek sikerül is neki.
A popkultúra egyik rákfenéje, hogy legalábbis a világ nyugati féltekén többnyire úgy emlékeznek Akira Kurosawa 1958-as remekére, mint a filmre, ami az egyik legnagyobb inspiráció volt George Lucas számára az első Star Wars megírásakor, mind tartalmilag, mind formailag. Ez persze lehetne hízelgő dolog is, hisz mindkét mű kitörölhetetlenül és jogosan része a filmtörténelemnek, de a Rejtett erőd azért jóval többet érdemel annál, hogy a filmesztéták körét leszámítva csupán egy érdekes lábjegyzet legyen az említett űroperához.
Kurosawa fog egy történetet, amiben a feudális Japán háborúktól megtépázott vidékén egy hercegnő és tábornoka inkognitóban igyekszik aranyukkal a határ felé, a biztonságba, miközben egy egész ellenséges hadsereg keresi őket – és ezt a történetet két civakodó, becstelen, kapzsi, koszos paraszt szemszögéből meséli el, akik véletlenül verődnek a menekülők mellé, és normál esetben legfeljebb sokadrangú komikus mellékzöngék lehetnének. Egyfajta variáció a Stan és Pan-ra A Sierra Madre kincse kontextusában, némi John Ford-beütéssel (illetve a Kurosawától már megszokott Noh színházi elemekkel), ez pedig markánsan megkülönbözteti a kor egyéb csambaráitól.
Így Fred C. Dobbsszal ellentétben Tahei és Matashichi számára a megváltás is lehetséges: miután a hercegnő és a tábornok annak ellenére megjutalmazzák őket a kalandjaik végén, hogy pontosan tudják, kizárólag önös érdekből, kapzsiságból hajtva tartottak velük, és „segítettek” nekik, a duó mosolyogva sétál el a palotából, és immár egyikük sem saját magának akarja a teljes jutalmat, hanem – először téve tanúbizonyságot önzetlenségről – a másiknak. A rendező hite az emberekben folyamatosan dőlt meg az évek előrehaladtával, de a Rejtett erődben még visszatért pályafutása korábbi éveinek optimistább szemléletéhez.
A Rejtett erődöt lendületes kalandnarratívája viszi előre, amit Kurosawa nagyszerű vizuális fogásokkal tölt ki – ez volt az első szélesvásznú filmje, és azonnal felismerte a Japánban épp akkor elterjedt formátum lehetőségeit. Kompozíciói lehengerlőek, kezdve rögtön a felütéstől, amiben egyetlen beállításból mutatja a főszereplők szánalmas acsarkodását, majd megdöbbenésüket és ijedelmüket valamitől, ami képen kívül történik, végül pedig egy űzött vadként hajtott katona felbukkanását. A börtönből való későbbi menekülés lépcsős tömegjelenete a Patyomkin páncélos legendás szekvenciájával vetekszik, a Kurosawa-állandó Toshiro Mifune (a tábornok) lovasrohama olyan vad intenzitású, olyan elemi erejű, amilyenhez hasonlót keveset láthattak az akkori nézők (sőt, megkockáztatom, a maiak is – gyönyörűen felvett és vágott jelenet), a tűzfesztivál képei a kántáló sokasággal pedig már-már hipnotikusak.
Megalománia. Időnként mindenkit elkap egy kicsit, nem bírunk megállni, nem ismerünk mértéket, minden kell, a legjobb, a legnagyobb, de nem is ragozom tovább, a lényeg, hogy túlkapjuk alaposan. Láttunk már erre példát, legyen szó filmekről vagy akár társasjátékokról. Bizony, amikor egy tervező befut, a játékai ismertek és sikeresek lesznek, előfordul, hogy az a bizonyos gépszíj elkapja, mi pedig fogjuk a fejünket az eredmény láttán – ezt most komolyan gondolta? Van a megalomániának azonban egy egészséges serkentő hatása, ami, óvatosan adagolva, a határ innenső oldalán maradva, de átlépegetve olykor, akár segítheti is vállalkozásunkat. A RuneWars ezt a határvonalat nem csak átlépte, hanem megerőszakolta, széttépte, még egyszer megerőszakolta, majd dobbantott egy másik kontinensre. 
A látványt és az alkatrészeket tekintve beleadtak apait-anyait, nyilvánvaló célként lebeghetett az FFG lelki szemei előtt egy brutálisan szemkápráztató kialakítás. Ez a hozzáállás egyébként megszokott a kiadótól, így nem csoda, ha azt mondom, öt csésze kávéra rátolhattak három energiaitalt, majd bőszen felszívva magukat, nekiláttak az agyalásnak, hogy mivel tudnák túlszárnyalni eddigi teljesítményüket. A „kevesebb néha több” elve, ha előkerült is, kukázva lett azon minutumban – a síkságok, erdők, mezők és folyók valóban nagyon részletesen jelennek meg a hexalapkákon, ám olyan mértékben lettek túldíszítve, ami a rokokó fogalmát a konyhabútorokra kibiggyesztett viaszgyümölcsök szintjére degradálja. Itt akár meg is állhattak volna, de nem tették: a domborzat 3D-s műanyag, amit a külön erre a célra kialakított helyekre tudunk bepasszintani, feltéve, hogy nem törjük össze játék előtt, illetve nem lökjük meg a könyökünkkel a táblát, hogy aztán a rakosgatást kezdhessük előröl. És még ezt is lehet fokozni! A játékban minden egységet apró műanyag figurák modelleznek, amik remekül néznek ki, a baj nem ezzel van. A kaotikusan kinéző játéktáblára orosz hadsereget megszégyenítő számban pakoljuk ki az alapszínekben „pompázó” figurákat, még átláthatatlanabbá téve az egészet, arról nem is beszélve, hogy a lapkákra nyomtatott információk utáni kutatás ezáltal egy külön minijátékká avanzsál, amolyan „Hol van Wally?” stílusban.
A RuneWarsba mindent, amit csak lehetett, beledobáltak. Temérdek típusú kártya nehezíti meg a játék sántító rendszerében való tájékozódást (Évszak, Küldetés, Titulus, Taktika, Objektíva, Hős, Sors, Parancs, Győzelem, Jutalom… piros lapot!), ami önmagában szintén nem lenne gond, ha lenne értelme lemodellezni, mondjuk a Holle anyó bal csöcsén lévő pörsenés hatását a folyón átgázoló lovasokra. Habár mindnek megvan a maga funkciója, és az ellen sem ágálok, hogy rengeteg lehetőségünk kínálkozik kihasználni ezeket, de a passzív tervezést túlzottan hangsúlyossá tévő mechanizmusokkal már elvérzik a játék. Hiába van módom városok elfoglalására, fejlesztésére, ha az olyan lassú ütemben zajlik, hogy mire konkrét hasznot remélhetnék belőle, már véget is ért a küzdelem. És ez még csak egy példa volt arra, hogy miért nem érdemes készülő társasunkba belezsúfolni minden világrengetőnek tűnő ötletet, ami a tegnap esti füvezés közben Isten ujjának érintésére került a fejünkbe.
Az alapmechanizmus koncepciója ellenben zseniális. Valóban az, vérzik a szívem, amiért ezt a gyöngyszemet a Rockefeller Center Karácsonyfájával vetekedve igyekeztek túldíszíteni, majd kilőni a világűrbe. Minden játékos rendelkezik ugyanazzal a nyolc darab parancskártyával, amikből évszakonként egyet kijátszhat. Ezek egytől nyolcig be is vannak számozva, helyezkedni, mozogni, támadni, terményt betakarítani, befolyást szerezni, erődöt építeni, toborozni, kurvákat felkoncolni, és hasonló úri murikat lehet velük elkövetni. Ha ügyesek vagyunk, a bónuszaikat is kihasználhatjuk, amennyiben az év során az éppen lerakott kártya a legnagyobb sorszámú. Ezáltal nagyon meg kell fontolni, mikor melyiket érvényesítsük, a bónuszok ugyanis komoly előnyt képesek adni, már amelyik, a parancsok – jellegükből fakadóan – ugyanis nincsenek kiegyensúlyozva, ám mindenkinek ugyanaz van belőle. A RuneWars első kiadásában még hat év volt a limit, ezt a javított verzióban kitolták hétre. Valószínűleg látták, hogy a lassú játékmenet miatt nehezen bontakoznak ki a birodalmak, így adtak rá még egy kört, amivel csak hosszabb lett a játékidő. 
Az évszakok ötlete szintén remek – lenne, ha érdemben történne is valami a pályán, ugyebár. Tavasszal frissítünk, visszavesszük az elhasznált lapjainkat, nyáron a hőseink kerülnek főszerepbe, ősszel visszakeverjük a Sors paklit, illetve kaphatunk Taktika kártyát, vagy befolyást, télen pedig beáll a cidri és akinek nem jut ellátmány, az elpatkol. Emellett minden Évszak-kártyán van valami egyedi esemény, ami bonyolítja az adott kört (vö.: feleslegesen akadályozza, és így lassítja az egyébként is lajhárként vánszorgó játékmenetet). A hősök funkciója hasonló képet fest. A győzelemhez szükséges sárkányrúnák begyűjtésében tudnak segédkezni, küldetéseket végrehajtani, párbajozni, azonban sokat ne várjunk tőlük, ugyanis egyetlen egy akciójuk van, az is kizárólag nyáron: vagy edzenek, hogy ne patkoljanak el egyből, vagy gyógyulnak egy vesztes harcot követően, vagy pedig mozognak. Ennyi. Hét kör alatt olyan hatékony segéderő lesznek, mint az építkezéseken az ásón támaszkodó jómunkásemberek. A Sors kártyák megléte pedig még ennél is nagyobb vicc! A véletlen szerepét reprezentáló dobókockák derogálhattak, ugyanis a harcokat, valamint a random kimenetelű eseményeket ezek a kártyák irányítják. A Trónok harca kegyetlenkedései bakfitty ahhoz képest, amit ezek a kártyák jelentenek, pozitív hatású lap nem sok található közöttük. Ez éppenséggel nem is lenne negatívum a szememben, de a kártyák használata rendkívül frusztráló.
Zack Snyder megerősítette, hogy ha 
Marco Beltrami: 
Még nagyon is élénken emlékszem, milyen hatalmas élményt jelentett annak idején A Gyűrűk Ura (mindhárom rész), és milyen hatalmas élményt jelentett a zenéje – külön hallgatva és a film alatt is. Ebből kiinduló túlzott elvárásaimat szerencsére már jó előre lehűtötte A hobbit langyos fogadtatása, de még így is kijutott a csalódásból. Hogy a film vagy a zene átlagossága fájt jobban, azt máig sem tudom eldönteni – a score-t azóta is meg-meghallgatom, hátha megszeretem, hátha felfedezek benne valamit, amit korábban nem, de hiába. Ugyanazok a problémák nyomják agyon, mint a filmet. A nyitány, a nyolcperces My Dear Frodo ezeket rögtön össze is foglalja: megkapjuk az ismerős hangzást, az ismerős témákat, és egy pillanatra úgy érezzük, mintha kinőtt volna körülöttünk Középfölde – de az illúzió hamar eloszlik. Amikor tízedszer fogalmazódik meg bennünk, hogy „ezt már hallottuk, csak akkor jobb volt”, elkezdjük komolyan unni a zenét, és inkább nyúlunk a polcra a LOTR-lezemezekért. És ekkor még az első 10 percen sem vagyunk túl. Ráadásul Shore-nak sehogy sem sikerül összehangolnia a gyerekmesét a hatalmas(sá dagasztott) fantasyvel, olyan felfújtnak tűnik minden, mint maga a film. A törpök érkezésének és a vacsorának a komikus aláfestése sokkal jobban kilóg a monumentálisnak szánt kalandzenékből, mint kellene neki. A Misty Mountains és a The World is Ahead aztán feléleszti a reményt – az előző a törpök lírai hangzású, de grandiózus szóképeket festő dala, az utóbbi az utazás kezdetének gyönyörű, eposzi témája. Csakhogy ezzel kis túlzással hallottunk mindent, ami a LOTR-hoz képest markánsan új a bő kétórás albumon. Mert igaz, hogy van rengeteg egyéb friss motívum (ld. Radagast, Fehér tanács), de legtöbbjük kidolgozatlan ötletcsíra marad. Lehet, hogy Shore ezeket később kibontja majd, ahogy a maradék két filmben mélyül a sztori, és az is igaz, hogy nehéz lehet „visszafelé” komponálni, vagyis utólag megírni egy már befejezett sztori prológusát (mert ez A hobbit: prológus a LOTR-hoz, és ezt sem a film, sem a zene nem képes lemosni magáról), de ez a tudat még nem fogja emelni a befogadói élményt.
John Ottman már a kezdetektől fogva az Bryan Singernek, aki John Williams Steven Spielbergnek (illetve több, ő ugyanis vágóként is közreműködik), de dacára annak, hogy a rendezővel együttműködve több blockbusterhez is volt alkalma komponálni (X2, Superman visszatér), máig inkább feszültséggel teli zenékkel, thrillerekkel és horrorokkal asszociálják őt – és nem véletlenül, mert az e műfajok iránti szeretete még az eposzi zenéiben is átüt. Vagy legalábbis átütött. Az óriásölőben már hiába keressük ezeket a muzikális jegyeket, ami érthető, hiszen sokkal inkább egy oldschool kalandfilm, mint bármi, amihez Ottmannek eddig köze volt – talán innen nézve érthető, hogy a komponista szerényen kölcsönvesz zenei megoldásokat több nagy elődjétől és kortársától is. Rögtön a nyitányban (Jack and Isabelle – Theme from Jack the Giant Slayer) felsejlik John Williams és Jerry Goldsmith is, de ezek a hangszerelési hasonlóságok azért kényelmesen messze esnek a plágiumtól – egyébként pedig ez a szám az első pillanatától kedve lehengerel: szűk négy percében is tucatnyi ötlet van, nagy, merész, hangos, erős, ambiciózus. Ezek a jelzők pedig szerencsére az egész score-ra igazak, Ottman a klasszikus kalandfilmek hatalmas, eposzi hangzását idézi meg, és van benne annyi tehetség, hogy a próbálkozása ne pukkanjon ki lufiként. Ami azt illeti, a zene sokkal grandiózusabb, elemibb erejű, mint maga a film – bár paradox módon ez csak megtekintés után, külön hallgatva tűnik fel, a film alatt, annak minden hiányossága ellenére, a rendezés, a lendület, elsimítja a képek és a hangok „méretének” inkonzisztenciáját. Az óriásölő egy minden erőlködés nélkül monumentális, fantasztikusan élvezetes zene, aminek hagyományos hangszerelését masszív kórusok és többek közt hárfa egészíti ki, nem is beszélve az igen hangzatos és mókás óriásmondókáról (Kitchen Nightmare). És amikor a zenekar csörtébe kezd, akkor állak fognak leesni – az akciószámok kétségkívül az album legnagyobb csúcspontjai (Roderick’s Demise/The Beanstalk Falls, Chase to Cloister, The Battle), tele harsogó rezesekkel, erőteljes ütősökkel, kifogyhatatlan energiával. Ez is egy jobb filmet érdemelt volna.
Desplat néhány év alatt a legkeresettebb és legkörülrajongottabb komponistává vált a bizniszben, akinek megbízhatósága nem csak az elvégzett munka színvonalára, de annak gyorsaságára is kiterjed – irdatlan mennyiségű filmet vállal, tavaly például 8 produkcióhoz szerzett zenét, anélkül, hogy ez a minőség rovására ment volna. Ezek közül leginkább az Oscarra is jelölt Argo-akciónak jutott a reflektorfényből, és a Zero Dark Thirty kissé elsikkadt mellette – pedig legalább olyan jó, csak persze kevésbé figyelemfelkeltő. Mert, igazodva a film szikár, szenvtelen, dokumentarista stílusához, a score, annak ellenére, hogy egy meglehetősen nagy zenekar adja elő, nagyon csendes, minimalista és visszafogott. A film alatt remekül működik (és ez a lényeg), de otthon az egész album lejátszódhat a háttérben, anélkül, hogy egyszer is felkapnád rá a fejed. Ha viszont nem a háttérben futtatod, hanem veszed a fáradságot, hogy odafigyelj rá, feltűnnek a nüanszok, amik olyan jól szolgálják a cselekményt, és Jessica Chastain erősen megszállottságba hajló, nyughatatlan, buzgó, kizárólag a munkája által meghatározott karakterét. A zenekart már a nyitánytól kezdve (Flight To Compound) közel-keleti hangszerek és duduk egészíti ki, és ezek a szintetizátorral együtt egy sötét, folyton pulzáló, kényelmetlen hangzást teremtenek. A score az akciók alatt sem tolakszik a hallgató arcába, bár a CD legemlékezetesebb darabja így is a sötéten, baljósan lüktető SEALs Take Off. Desplat munkája összességében nagyszerű, érzékletes zenei leképezése egy komplikált, de tragikus és némileg abszurd módon hétköznapivá vált konfliktusnak, aminek nincs vége, aminek nem lehet megoldása, amiben nincs változás, amiben hosszú távon a nagynak tűnő győzelmek sem jelentenek semmit.
Bizonyos szempontból az Evil Dead az egyik legtökéletesebb példája annak, hogyan kell filmet csinálni. Hagyni, hogy csak a rettenetes késztetés hajtson, és mikor az innen-onnan összekapart, minimális büdzsé a nyakunkra ül, és nyom minket rendesen, lerázzuk magunkról, aztán új utakat keressünk, olyan megoldásokat, amelyekre a cinikusok sosem számítanak, és amelyek láttán csak a szájukat fogják tátani. EZT, ENNYIBŐL? Döbbenet.
Az Evil Dead ennek az öt embernek a gerincén végigtipegő, horror-tematikus kötéltánc: első menetben az oldschool rettegésre, az erdő éjjeli feketeségétől remegő egyén kiolthatatlan félelmére épít. Raimi elképesztő teremteni-vágyása nem keresi a szubtilitást: már a film aránylag decens első félórája is egyetlen ordítás: TAKARODJATOK INNEN A FRANCBA! Persze „hőseink” túl hülyék ahhoz, hogy vegyék az adást, és amikor a fák elkezdik őket megerőszakolni, a démonok pedig egymás után szállják meg őket, akkor virágzik ki igazán az Evil Dead, és lesz belőle az elszabadult kreativitásnak és vérontás-kedvnek olyan játékos/megállíthatatlan mesterműve, amely simán kiérdemli a „klasszikus” titulust.
(spoilermentes) A Bosszúállókban Amerika Kapitány azt a kérdést vágta Tony Stark arcába, hogy mi ő a páncélja nélkül. A zseni, playboy és emberbarát milliárdos válasza ott vicces volt, de a kérdést most egy megalomán terrorista, a Mandarin teszi fel neki, és nem szavakkal, hanem rakétákkal. A Vasember 3.-ban Starknak menekülnie kell, háza, szerelme, barátai, kütyüi, technológiai háttere nélkül kénytelen szembeszállni az egész Amerikát célzó új fenyegetéssel, ami a hatalomvágy és a tudomány házasságából született. Küzdelme stílusilag eklektikus, szerkezetileg ingatag, tartalmilag üres – ezzel még mindig nem olyan rossz, mint a Hihetetlen Hulk, és még mindig jobb, mint az előző Vasember, de ezeket leszámítva minden egyéb eddigi Marvel-filmtől elmarad.
De ezek a témák az idő múlásával egyre inkább elvékonyodnak, jelentőségüket, súlyukat vesztik, és hiába akarja Black egy ezekkel kapcsolatos katarzisra kifuttatni a páncélrengeteg ellenére is teljesen alulinspirált finálét, addigra már késő. Az író-rendezőre jellemző önreflexió és buddy-movie elemek csak ritkán igazán viccesek (márpedig egy Stark/Downey Jr./Black triótól ez elég szomorú), ellenben hol a trendi, sötét, komor fenyegetettség, hol a paródia irányába lengenek ki (Ben Kingsley Mandarinja nagyon hálás szerep, de lesz miatta bőven fanboyrinyálás), és a Stark otthona elleni támadást leszámítva az akciók sem ütnek akkorát, mint egy 200 milliós filmben illene nekik. Azt pedig szerintem maga Black sem tudja, mi is pontosan Guy Pearce karakterének célja és motivációja.
(Ha még nem tudnátok, van egy nagyszerű interjúnk a rendezőkkel, 
