Az ARROW sikerén felbuzdulva a CW egy új DC-szuperhősből tervez tévésorozatot csinálni. FLASH a tervek szerint először az ARROW második évadában bukkan fel mellékszereplőként (ahogy mellesleg a Black Canary is), majd pedig megkapja a saját szériáját. Közben viszont a csatorna egyelőre jegelte az AMAZON című Wonder Woman sorozatát.
Samuel L. Jackson játssza majd a rosszembert a Mark Millar képregényéből készülő SECRET SERVICE-ben, amit Matthew Vaughan rendez. Colin Firth és Michael Caine szintén részei a színészstábnak.
Végre egy kis infómorzsa a Wally Pfister-féle TRANSCENDENCE című sci-fi sztorijáról: Johnny Depp (hátha ehhez levetkőzi a sparrow kapitányos manírjait), a mesterséges intelligencia megteremtője, feltölti a tudatát az internetre, hogy onnan segítse az emberiség előrehaladását - vagy egy klónja tör a világ elpusztítására?
A SNOWPIERCER rekordokat dönt Dél-Koreában: az első két napon több mint egymillióan nézték meg. Az első kritikák is igen lelkesek.
Mary Lynn Rajskub visszatér Chloe O'Brian szerepében a jövő nyáron érkező 24: LIVE ANOTHER DAYben.
James Cameron az eredetileg tervezett két AVATAR folytatás helyett HÁROM folytatást akar. Az elsőt 2016 decemberében a mutatják be, a másodikat és harmadikat egy-egy évvel később. Talált magának írótársakat is: Josh Friedman (Világok harca, Fekete dália), Rick Jaffa és Amanda Silver (új Majmok bolygója filmek) és Shane Salerno (Aliens vs. Predator 2, Vadállatok).
POSZTER - Imax poszter a GRAVITYhez. /// Új plakát az ENDER'S GAME-hez. /// Új poszter a THOR: THE DARK WORLDhöz a zsúfolt fajtából.
KÉP - A hipster Parker és az emós Osborn. Kép A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-ből. /// X-MEN: DAYS OF FUTURE PAST: A legtöbben másképp képzelik el az intim közelséget Jennifer Lawrence lábával. /// Bolivar Trask: kis ember nagy bajusszal és még nagyobb robotokkal. Robog az X-MEN: DAYS OF FUTURE PAST reklámkampánya. Van vírusvideó és Trask Industries honlap is.
TRAILER – Rendhagyó, hátborzongatóan jó trailer a BREAKING BAD utolsó évadához: Bryan Cranston az Ozymandiast olvassa fel. Jó ómen Walter White-ra nézve (nem). /// Sherlock visszatért ///Új RIDDICK trailer, ami akár régi is lehetne, amennyi újdonság van benne... /// Új MACHETE KILLS trailer! Ez még az első résznél is eszementebb vadbaromságnak tűnik. (Szerencsére.)
BÓNUSZ - PACIFIC RIM trailer a klasszikus Godzilla hang- és hangulatmintájára!
Emlékeztek még, mit fogtok majd csinálni 21 év múlva? Hülye kérdés, mi? Nem az a Robert J. Sawyer által írt sci-fi regény szereplői - illetve az egész Föld lakossága - számára, akik a CERN részecske-ütköztető kísérletei miatt bő másfél percre betekintést nyernek a távoli jövőbe. Az alapszitu, illetve a cím, ismerős lehet, hiszen az ABC és az AXN csatornáján három évvel ezelőtt futott egy sorozat ezen a néven, ám a koncepción, a címen, és néhány karakter nevén kívül köszönőviszonyban sincsenek egymással. A filmsorozat hátterében egy összeesküvés állt, ami a Lost módjára apránként bomlott ki a néző előtt (a készítők nem titkoltan a Lost utódjának szánták, de közbeszólt a kasza), inkább az akcióra és a nyomozásra helyezte a hangsúlyt, egyszóval felhasználóbarát volt, teljes egy évadig. A könyv ezzel szemben a fizikusok szemszögéből láttatja a világmegreformáló eseményt és annak következményeit, statikusabb, többször dob fel elméleteket, elgondolkodtató és teljes mértékben illik rá a science-fiction megnevezés. A különbségért azonban hálásnak kell lennünk, a FlashForward eredetijét kutyanehéz lett volna megfilmesíteni, maximum mozifilmként tudom elképzelni; könyvben viszont remekül követhető a filozofálgatás, az elméletgyártás, illetve a szereplők belső vívódása.
A FlashForwarddal újra az időutazás és az idő természetének rejtélyes bugyraiba tévedünk, de ezúttal komoly tudományos hátország támogatását élvezzük – így elfeledkezhetünk a ködös, pontos kifejtésre soha nem kerülő paradoxonokról, a buktatókról, sőt, maga az egész jövőbe pillantás egy remekbeszabott gondolatkísérlet. Együtt vesszük fel a fonalat az íróval, Robert J. Sawyerral, aki egy percig sem hagy magunkra minket. Biztos kézzel vezet be abba a labirintusba, amiből láthatólag ő sem tud egykönnyen kikeveredni, ám ez utóbbi csak látszat, ami azért szükséges, hogy egy effajta világot megrázó esemény utóhatásai és elméleti, fizikai háttere még egy teve számára is világosan felvázolható lehessen. A kíváncsiság az ember egyik alaptermészete, erre pedig kifinomult érzékkel építkezik a szerző: a legapróbb részletekig feltárja előttünk a létező tudományos elméletek által a fikció vásznára rajzolt világát, csakhogy ezt óvatosan, kellő körültekintéssel teszi. Nem terhel túl sosem, mindig csak annyit közöl, ami éppen elegendő az alapos elgondolkodtatáshoz, és ha ehhez hozzáveszem, hogy közérthetően és tisztán vázol fel olyan absztrakt fogalmakat, mint a Minkowski-tér, akkor akár elméleti gyorstalpalónak is felfoghatjuk a művét. Sawyer imént említett óvatossága a tudományos megalapozottság igényéből fakad, látszik, hogy a FlashForwardot elméleti szinten lefolytatott fiktív kísérletnek tekinti. A paradoxonokat ügyesen elkerüli az időutazás módjával: az anyag nem utazik az időben, csupán az emberek elméje, hogy láthatatlan megfigyelőként kuksoljon ki későbbi énje fejéből 1 perc és 46 másodperc erejéig. Sajnos a szellemi pilóta nélkül a „jelenben” maradt testek tehetetlenségükből fakadóan kénytelenek alávetni magukat a fizikai törvényeknek, így nem kevés ember veszti életét szerte a világon. Látomásoknak, jövőemlékezésnek hívják az eseményt, és persze kutatni kezdik az okokat. A világ kifordul magából: a látomások mozaikjaiból feldereng úgy a 21 évvel későbbi Föld képe, ahogyan az egyének sorsa. Az olvasóban önkéntelenül felmerül, ő mit tenne ha… ha semmit sem látott volna, vagyis minden bizonnyal 21 év múlva már halott lenne? Ha azt látná, hogy becsesen dédelgetett álmai nem váltak valóra és utcaseprő lett belőle? Ha egy, a jelenlegi életmódjával gyökeresen eltérő énjét látná? A regény szereplői hasonló kérdésekre keresik a választ, mindvégig eljátszadozva a megváltoztathatatlan jövő rémképével, vagy éppen annak ellenkezőjével.
A két fő történetszál ezen az alapon épül fel. A kísérletért felelős Lloyd Simcoe százezrek halálának bűntudatától gyötörten igyekszik kapaszkodni a kőbe vésett eleve elrendelés gondolatiságába, közben tudva, hogy éppen szárba szökkenő magánéletét tépi ki ezzel gyökeresen. Munkatársa, a görög Theó a többek által megerősített halálát igyekszik elkerülni, mindenáron – gyilkosság áldozata lesz ugyanis. Kettejük szerepe azonban csak a jéghegy csúcsa. A számtalan, néhol egy mondat erejéig megemlített mellékszereplők sorsa eszméletlenül színes kaleidoszkópját festi a tudatosság új szintjére emelkedett emberiségnek.
A teljesség igénye lépten-nyomon tetten érhető a könyv olvasása közben, olyan dolgokra hívja fel a figyelmet, ami talán eszünkbe sem jutna, és remekül elkápráztat vele – én magam ezeket a híreknek beállított szösszeneteket vártam a legjobban, amikben az emberek reakciót láthatjuk. Fenomenális az USA leendő elnökének internetes bejegyzése, amiben arra kér mindenkit, akinek a látomásában szerepelt, hogy ne küldjenek neki e-maileket, tudja jól, hogy ő lesz az elnök. Vagy az USA nemzetbiztonságán esett csorba, miszerint pár éves gyerekek kerültek szupertitkos információk birtokába, mivel később ott dolgoznak majd. Vagy a megnövekedett érdeklődés azon vonattársaságok iránt, amiknek egyetlen vonata sem siklott ki az emlékezések során. Sawyer mindenre kiterjedő alapossággal kocsikáztatja meg olvasóját a globális utórezgések sztrádáján, kár, hogy a könyv felétől búcsút intünk a jópofa hírmorzsáknak, én később hiányoltam őket.
Olvasás közben végig ott motoszkál bennünk a gondolat, vajon ha nem lettek volna a látomások, akkor is így történik minden? A halmozódó kérdések okozta elkerülhetetlen elméleti talajvesztést okos húzással a regény akciódús és hajmeresztően grandiózus lezárása védi ki, úgy, hogy közben az igenis emberközeli hangvételt és jövőt egy egészen más szintre emeli. Az elméletekkel való zsonglőrködés miatt még afölött is hamar szemet tudtam hunyni, hogy maga a könyv nem egy írói mestermunka. Az olvasmányos fogalmazásmódba a folytonosságot megtörő ügyetlenkedések rondítanak bele, helyenként nehezen követhetővé válik az írás, vagy egyszerűen fájdalmasan általános iskolás szintet üt meg. Szerencse, hogy ez nem a regény egészére jellemző, a szöveg csak itt-ott bicsaklik meg. Aki szívesen olvas intelligens sci-fit, az bátran vesse rá magát, igazán érdemes kíváncsinak lenni rá. Talán ráébredünk, jobb is, hogy nem látunk a jövőbe.
Van egy jelenet A szökésben, aminek férfiassága, keménysége, pusztítás-eufóriája keresztbe lenyeli a ’80-as évek összes pózoló izomkötegekkel telepakolt akciófilmjét – pedig még csak a haja szála se görbül benne senkinek. Bonnie és Clyde szellemi örökösei, Doc és Carol egy fegyverbolt kirámolása után menekülőre fogják, de előbb még meg kell akadályozniuk, hogy a helyszínre kiszállt rendőrök követni tudják őket. Doc nem öl feleslegesen: a zsarukat földre parancsolja, majd fogja a frissiben kezébe simult puskáját, és szitává lövi a kocsijukat. Sam Peckinpah képein lassítva repülnek a karosszériáról leszakadó darabok, álmosan csurog ki a szétlőtt motorból a hűtőfolyadék, és lustán törnek elő a lángok, ahogy a fegyver kiürültével a hihetetlenül übercool Steve McQueen halálos nyugalommal megkerüli az autót, és ráérősen újratölt. Ez a dramaturgiailag amúgy halálfelesleges fél perc (Doc már korábban, a legelső figyelmeztető lövéssel üldözésre alkalmatlanná teszi a járgányt) a pusztítás fölött ült ujjongó, gyermeki, mégis férfias örömünnep.
Peckinpah pályája csúcsán, három évvel a Vad banda sikere után készítette A szökést, Jim Thompson regénye alapján. Már a főcímben ott van a rendező kitörölhetetlen keze nyoma. Gyors vágásokban mutatja meg Doc börtönben töltött napjait, a kényszermunka és a kinti világban maradt feleség képei közti kontrasztot, a fegyencek által kezelt gépek dübörgő zaját, amik akkor sem hallgatnak el, amikor a rab cellája magányába próbál zárkózni. Nincs nyugalom, nincs intimitás, nincs élet, csak monoton vegetálás, egyetlen céllal: kijutni. Ezt felesége, Carol intézi el neki, egy gazdag gengszter, Benyon segítségével: a szabadulásnak persze ára van, Docnak le kell vezényelnie egy bankrablást. Az akció döbbenetes módon balul sül el, egyik társuk Doc ellen fordul, és a párnak iszkolnia kell Mexikó felé – miközben nyomukban a rendőrök és a vérszomjas gengszterek, saját, nem kevésbé drámai párkapcsolati háborújukat is meg kell vívniuk.
Az első fél óra – főleg a 10 perces, börtönös nyitószekvencia – ráérőssége csalóka: a bank kirablásánál felpörög a tempó, és az elkényelmesedett néző csak kapkodja a fejét. Az akciók gyorsak és kegyetlenek, a gyilkosságok vérmocskosak és brutálisak, az ölésnek nincs sem romantikája, sem hősiessége, a halál nem dicső és szép, hanem ronda, dicstelen és visszataszító (mint Pekcinpah-nál mindig), a lassítások bőven hagynak időt a nézőnek, hogy figyelemmel kísérje, amint a meglőtt sebből a falra csöppen a vér. S bár a rendező nem vezényel le akkora mészárlást, mint az említett Vad banda végén, a végső szállodai lövöldözés, a hosszan fokozódó feszültség kirobbanásaként így is a ’70-es évek egyik legemlékezetesebb fináléja.
Doc a jéghideg, kegyetlen és magába forduló, elveszett antihős archetípusa, gyilkos énje mögül csak néha bukkannak elő az érzelmek (a film második felében szinte egy pillanatra sem válik meg lepedőbe csavart puskájától). Steve McQueenről, bár sosem volt a színészet mestere, pár perc után egyértelmű, miért lett világsztár: egyszerűen JELEN VAN, kisugárzásának ereje ural minden képkockát. Ali MacGrow kevésbé volt jó választás a feleség szerepére (az eredeti jelölt egyébként maga Bonnie, Faye Dunaway volt), de legalább szép, és elhisszük neki, hogy úrrá tud lenni a férjén. Mert bár a film eleinte akár szexistának is tűnhet (az egyik jelenetben Doc alaposan felpofozza feleségét), ebben a kapcsolatban minden fontosabb döntést a nő hoz meg. Ő hozza ki Docot a börtönből, ő ragaszkodik hozzá, hogy maradjanak együtt, mikor a másik inkább szétválna, ő kényszeríti a férjét, hogy ne essék több szó köztük Benyonról. A nő megszerezte a férfit, akivel le akarja élni az életét, és esze ágában sincs engedni, hogy viszonyuknak más végkicsengése legyen, mint amit eltervezett – és még a bajban sem sikítozik rémülten, inkább simán szitává lövi támadóját. Manapság ez nem nagy dolog, de az ilyen női karakterek 1972-ben még nem rohangáltak tucatjával a vásznon.
Doc és Carol párosának tökéletes ellentéte a főszereplőket üldöző Ruby és az általa túszul ejtett nő viszonya. A kis szőke perszóna, annak ellenére, hogy ott ül mellette szintén túsz férje, csodálja Ruby erőszakosságát, kegyetlenségét, és szexuálisan is odaadja magát neki. Pedig a férfit nem a nő érdekli, hanem a férj megalázása, bármit tesz az asszonnyal, a szeme sarkából folytan azt figyeli, hogy nyomorúságos ellenlábasa mennyire szánalmasan reagál a helyzetre. Walter Hill remek forgatókönyve (ez mindössze a második munkája volt, egyébként ő írta a ’94-es, Baldwin/Basinger-féle remake-et is) mindent arra tesz fel, hogy a főszereplők melegséggel, szeretettel teli kapcsolatát kiemelje a mocskos, rideg környezetből. Mert, bár A szökés látszólag minden szempontból illik a korszak egzisztencialista vonásokkal bíró akciófilmjeinek sorába, lényeges különbség, hogy Doc és Carol nem egyedül, hanem együtt élnek a társadalom peremén, elidegenedve a körülöttük lévő világtól. Így fordul visszájára a hasonló, hidegséggel teli mozik pesszimizmusa
És ezért a kapcsolatért ugyanúgy meg kell küzdeni, mint a túlélésért: a menekülés közben válságba kerül a házasság is, árulás, hazugság, bizalmatlanság szennyezi, és a megbékélésre hol is kerülhetne sor, ha nem egy hatalmas szeméttelepen, gőzölgő hulladékhegyek között. Ott, a többi szemétben hagyja hátra Doc és Carol a nézeteltérésüket, és egymást átkarolva, nagyromantikus, idillikus, szépséggel és iróniával átitatott totálban sétálnak el, füstölgő mocsokhalmokkal a háttérben. Mintegy végső megerősítésként, hogy tényleg semmi más nem számít, a párttól a finálé után a mexikói határon átvivő öreg sofőr megkérdezi, hogy házasok-e. Carol azt feleli, igen mire az öreg megnyugszik, elmosolyodik: akkor minden rendben van. A szökés a férfias keménység és a gyengéd romantika ilyen tökéletesre csiszolt állapotában sehol máshol fel nem lelhető kombinációja.
Tegye fel a kezét, aki járt már úgy, hogy epekedett egy piszkosul jó csaj után, végre összejött a randi, felszedte a csajt – majd jött az „anyám, én nem ilyen lovat akartam” érzése. Pontosan így jártam a Sky Tradersszel én is. Roppant hangulatos, egyedi stílusú grafikák, minden alkalommal más játéktábla, kereskedés, repülő hajók, szeszcsempészet és STEAMPUNK KALÓZOK! Instant nyálcsorgatás és a must-have listára való azonnali felvésés követte részemről a játék bejelentését, a szabálykönyv alapos átnyálazása pedig még jobban meghozta a kedvemet a felhők közt röpködésre. Aztán egy szép napon a postás beállított a játékkal, én pedig rávetettem magam – majd jött az „anyám, én nem ilyen lovat akartam” érzése.
Előre leszögezem, a Sky Traders egyáltalán nem rossz játék, egyszerűen csak nem ütötte meg az ingerküszöbömet (továbbá azokét sem, akikkel együtt szoktam játszani). Túl nagyképűnek tűnne és hazudnék is, ha azt mondanám, hogy „kinőttem” az efféle társasokat, hiszen egyszerűsége okán nem szokásom temetni semmit, sőt. Esetemben a Sky Tradersnek sikerült a külcsínnel eladnia magát – és ez sem teljesen igaz, mert ha a szabályai gagyinak tűntek volna, fájó szívvel legyintek, majd igyekszem mihamarabb elfelejteni. A szabályai jók, semmi gond velük, látatlanban és gyakorlatban is úgy muzsikálnak, ahogy kell, ráadásul friss mechanizmustól hívogató a rendszere. Ez a minimum, ugyebár, rossz szabályokkal egy jó téma sem lehet sikeres, pláne játszható, ám a Sky Traders működése túl van ezen. Mégis, számomra hiányzik belőle az a plusz, amitől azt mondhatnám, hogy újra le akarok ülni elé, amitől elfog a lelkesedés és a tervezgetés, ha eszembe jut.
A Sky Traderst a Dust Gamesszel karöltve a Fantasy Flight Games adta ki tavaly nyáron. Tervezője Gioacchino Prestigiacomo, akinek 2000-ben volt egy Ringmaster nevű ingyenes játéka, azóta nem lehetett hallani felőle. Nála jóval nagyobb név Miguel Coimbra, aki a játék grafikáinak egy részéért felel, és olyan játékok illusztrálásával tette le névjegyét az asztalra, mint a 7 Csoda, a City of Horror, a Cadwallon, a Cyclades vagy a SmallWorld. A Sky Traders dobozát kibontva gyönyörűen megmunkált tartozékok tárulnak szemünk elé, azonban kipakolásuk után – habár nem vagyok elégedetlenkedő típus – hamar arra az álláspontra jutottam, hogy csak elsőre tűnt soknak a cucc. Feleekkora dobozba is simán elférne minden alkatrésze, természetesen fele ennyi pénzért. De most komolyan, összevetve más FFG-s játékokkal, amiknél alig tudjuk visszapakolni a rengeteg tartozékot, elég elszomorító képet fest a dolog, hiszen semmi nem indokolja a nagydobozos kategóriát – az egyik játékosunk meg is jegyezte, hogy ez nem kickstarteres kisjáték véletlenül?
A kinézettel, ahogy azt fentebb említettem, semmi gond nincs, éppen ellenkezőleg: rendkívül egyéni rajzok néznek vissza a kártyákról és a kartonokról, stílusukat tekintve valahol félúton a reneszánsz karikatúrája és az európai képregények között. Bizonyára vannak, akik számára ez ronda, engem ellenben megnyert. Kár, hogy egy Catan telepesei súlyú játékot takarnak. Merthogy önkéntelenül is, de erre a – félreértés ne essék, tisztelet a mérhetetlen vén úttörő munkássága előtt – jócskán megkopott és idejét múlt társasra tudok asszociálni a Sky Tradersszel kapcsolatban. Nyilván nem a klónja, és természetesen több annál, minden porcikájában, de ha leásunk a mélybe, hogy megragadhassuk a Sky Traders lényegét, nem lesz akkora távolság a két játék között, mint azt elsőre gondolnánk.
Ez még nem baj, ettől ugyan nem lesz rossz a Sky Traders – biztos vagyok benne, hogy sokan képesek élvezni. A ruhája és ahogyan kínálja magát, az a megtévesztő – a Sky Traders nem említhető egy szinten az igazi nagydobozos ameritrash játékokkal. Dobókockák, színes hexákból összerakható játékterep, igényes műanyag bábuk, amik a kapitányok mellszobrát idézik, eseménykártyák, számos apró kartonhordó, ami az árukat jelöli, színes dobókockák, amikkel a piaci árfolyamot lehet befolyásolni – elsőre totálisan egy igazi ameritrash benyomását keltik. Talán lehetne azt mondani rá, hogy ameritrash light, az egészen közel áll a valósághoz, és senki nem sértődik be rajta.
A játék során minden résztvevő egy repülő hajó kapitányát irányíthatja, ezzel együtt az égi hajót magát, a legénységét, no meg üzleti tevékenységét. A sztori szerint feltalálták a flogisztont, ami képes a levegőben tartani a hajókat; nosza több sem kellett, a kereskedők lecsaptak rá, hogy teljesen logikus és el nem ítélhető módon a felhőkkel tarkított égen keresztül bonyolítsák a gazdasági mutatókat szintén az egekig repítő kereskedelmet. A Céh monopóliuma ez, ahogyan a történelemből már ismerős lehet, mellettük a birodalmi rend őrei repkednek még, na meg a kalózok, ki gondolta volna. Hatan szállhatunk versenybe a Céh vezetői székéért, aminek megszerzése a játék végcélja, és befolyás vásárlásával juttathatjuk el ülepünket az áhított ülőalkalmatosságig. Sajnos a kapitányok nevükön és kinézetükön kívül semmiben sem különböznek, így aztán teljesen mindegy, hogy melyik jópofa bábut indítjuk útnak a fellegek közé.
Az égi repkedés terepe a hexagon alakú kartonokból összerakott térkép, amit megadott szabályok szerint, felváltva pakolunk ki, így biztosítva, hogy az mindig újdonságként hasson. Itt találhatóak a városok, amikben a kereskedés folyik majd, közöttük közlekedve kell minél nagyobb profitra szert tennünk. Összesen hat darab árucikk létezik a játékban, egytől hatig beszámozva, növekvő értékben: az egyes ásványokat takar, míg a hatos ékszereket, az egyesből sok van, de olcsó, a hatosból nagyon kevés, és ehhez mérten drága is. Aki figyelt, az már kapizsgálhatja, miért a hat áru: mert a dobókockának hat oldala van (a sima d6-nak, mielőtt jönne a felhördülés), és mindegyikhez hozzá van rendelve az egyik termék. A piaci árakat oly módon tudjuk befolyásolni, hogy három dobókocka kidobott eredményét a neki megfelelő árucikkhez passzintjuk, azon belül is akaratunknak megfelelően a pozitív vagy a negatív irányba – tehát két hármas és egy hatos dobással az árfolyami skálán a hármas termék (ami jelen esetben textil) árát kettő egységgel tudom felverni, vagy éppen levinni, az ékszereket pedig eggyel. A skála az egyszerűség végett az adott termék sorszámának többszöröse: a hármasnál így a legalacsonyabb ár a 3 peták, a következő a 6, majd a 9, a 12, a 15 és végül a 18 (a skálán hat egység van). A kockáinkkal kereskedhetünk is, ha olyat dobtunk, amire nincs szükségünk, vagy éppen a szomszéd kockáira fájna a fogunk.
Ez a mechanizmus újszerű és ötletes – egyrészt létrehozza az interakciót a játékosok között, másrészt biztosítja a kontrollt egy olyan területen, amit játékokban nehéz lemodellezni. Sajnos izgalmas mivolta csak az első pár körben érvényesül: ahogy haladunk egyre feljebb a ranglétrán, úgy adatik meg a képesség a kockák tetszőleges értékének kiválasztására. Ez hamar bekövetkezik, mert a drágább termékkel induló játékos hamar nagyobb profitra tehet szert, bevásárolva magát a Céhbe. Megállítására persze van mód, kalózkodva levadászni (ami a távolság függvénye, a mozgás ugyanis behatárolt, nem lehet sokat mozogni), vagy összefogva tartósan lent tartani a luxuscikkek árát. Egyik sem következmény nélküli, a kalózok könnyen bukhatják egy őrjárat során a hajójukat, mivel a harcrendszer nem lépett túl a „ki dob nagyobbat” szintjén. Az árfolyammal való játszadozás pedig a szerencsén múlik, ki milyet dob (bár a beforgatás lehetőségét lehet agresszívan is használni, csak odáig meg el kell jutni), illetve „eszi” a kockákat – ha mást akadályozunk, mi közben egyhelyben toporgunk.
A kereskedés színhelyéül szolgáló városok szintén kaptak egy sorszámot, és igen, sorszámuk szerint termelnek eladásra kínált árut. Jóformán meg van kötve a kezünk, adott terméket kizárólag egy bizonyos helyen tudunk felvásárolni, amíg a készlet tart. Az indulóvárost pedig ugyancsak kockadobás dönti el – sajnos.
És ennyi. Ugyan vannak eseménykártyák, amiket minden körünk elején felhúzunk, ám néhány szerencsétlen esettől eltekintve sok vizet nem zavarnak. Pénztárcánk méretétől függően felvásároljuk az aktuális városunk által kínált terméket, elhajózunk vele a szomszédba, ott eladjuk; ha szerencsénk van, sikerült feltornászni az árát és nagyot kaszálunk, ha nem, keringünk tovább. Kalózkodni nem igazán éri meg, a kocka szeszélyétől függ, hiába tudjuk befolyásolni a dobást a legénységgel. Egy kapitány általában leválik a többitől, sok pénzből szabadon garázdálkodhat, megállítani nem sok esély kínálkozik. Úgy ideig-óráig el lehet szórakozni a Sky Traders-szel, de hamar egyhangúvá válik, a kezdeti izgalom ellaposodik, aztán már mindenki azt várja, hogy mikor lesz már vége - nem is rövid ráadásul, két-három órára könnyen el tud húzódni.
Ennyi időt pedig inkább játszok valami olyannal, ami nagyobb izgalmat kínál, esetleg mókásabb, interaktívabb, vagy gondolkodósabb. Számomra a Sky Tradersből hiányzik mindaz, ami ahhoz kell, hogy élvezetes, emlékezetes legyen egy játék. Háziszabályokkal talán lehet csiszolni rajta, de annyi több és jobb társas létezik, inkább játszom azokkal. A Sky Traders pont olyan, mint a kitalált flogiszton: képes felrepíteni, de belül nincs más, csak légüres tér.
A légy a ’80-as évek egyik legjobb horrorfilmje. És pontosan azért az, mert esszenciális, zsigeri, nyomasztó horror, ami nem áll meg ijesztgetéseknél, feszültségteremtésnél és gore-nál, hanem sokkal mélyebbre megy, átvitt és szó szerinti értelemben is. A test hanyatlásával, degenerálódásával, halálával kapcsolatos legősibb félelmeket lobbantja fel: a rettenet nem kívülről jön, hanem belülről, nem lehet elfutni előle, nem lehet nekiesni baltával vagy puskával, menthetetlenül saját rothadó húsod rabja vagy. David Cronenberg filmje a második adaptációja George Langelaan 1957-es, azonos című novellájának, amiben egy tudós feltalálja a teleportálást, de amikor magán próbálja ki a szerkezetet, az összevegyíti az ő DNS-ét egy véletlenül odakeveredő légyével. A rendező, aki már akkor is egy egész sor lenyűgöző filmet tudott a háta mögött, természetesen kikukázta a témának a novella (és az ’58-as filmváltozat) általi banális megközelítését, a légyfejűvé és légykarúvá vált férfit. Nála az átváltozás nem részleges, hanem teljes, és nem azonnal megy végbe, hanem kínos, kegyetlen lassúsággal. Ugyan 1986-ban messze ez volt Cronenberg legkommerszebb filmje (és a legsikeresebb – az Erőszakos múlt mellett máig az), ez nem jelenti azt, hogy kompromisszumokat kötött volna.
A kevés helyszínes, kevésszereplős, kamaradarab jellegű filmben ott van a szerelmi dráma (a tudós, Seth Brundle romantikus kapcsolata a munkáját megfigyelő riporterrel, Veronicával), a science fiction (a tudomány és a veszélyei) és a tragédia, mind a horror húsköntösébe öltöztetve. Cronenberget kezdettől fogva a test és az elme változásai, mutációi, a szexualitás és a technológia általi feljavításai, megrontásai érdekelték, és A légy az, amiben akasztják a hóhért, a tudóst, aki mindezekért felelős (Shivers, Porontyok).
Jeff Goldblum egész pályafutásának legjobb alakítását nyújtja Brundle szerepében, tökéletes könnyedséggel hozza a briliáns de kissé zavart, a világtól elzártan élő tudóst (akinek már a neve – Seth – is előrejelzi az átalakulást), majd a rémülten transzformálódó áldozatot, a kettő közt pedig az übermensch illúziójának arroganciáját. Mert az első reakció ez: a teleportálás erősebbé, egészségesebbé, jobbá tette Brundle-t, és ez a koncepció nem is lóg ki Cronenberg életművéből. Az ’50-es, vagy még visszább haladva, akár a ’30-as évek horrorjainak színpadiassága üti fel a fejét egy pillanatra abban a jelenetben, amiben Veronica figyelmezteti szerelmét és a kifáradhatatlan libidójával magához vonzott éjszakai pillangót a potenciális következményekre („Be afraid. Be very afraid.”). Brundle addig a pontig süket az érvekre, ő „megmártózott a plazmatóban”, szentül hiszi, hogy a létezés, az evolúció egy új fokára ért, ráadásul önerőből. Igazi varázslatra képes bűvész ő, sőt, művész, aki saját magából faragott tökéletes műalkotást.
Az említett klasszikus stílusú kiszólás után aztán egyre nyilvánvalóbbá válnak a problémák, a műalkotásból kaotikus sejtmassza lesz, és beüt a krach. Ha ez a sztori egy másik rendező kezébe kerül, „az állat felülkerekedik az emberen” téma borítékolhatóan egy szörnyfilmbe fulladt volna, a félúton léggyé alakuló főszereplő stáblistáig tartó hentelésével. Cronenberget azonban a folyamat érdekli, és az ember, akin ez végbemegy. Elsődleges célja nem az, hogy sokkoljon, és megbotránkoztasson, hanem, hogy felkutassa a hús és a technológia, az ember és az állat együttesének ismeretlen tartományait. Ahogy az igazi sci-fi nem az űrcsatákról szól, úgy az igazi horror sem a patakvérről – hanem rólunk, arról, akik vagyunk, és arról, akikké, amikké válhatunk. És ahhoz, hogy ez borzalmas legyen, nincs szükség semmilyen külső fenyegetésre. A szörnyeteg nem a sötét erdőben lopakodik, hanem a génjeinkben.
A légy ráadásul egy nagyon is egyetemes, hétköznapi állapot metaforája: a halálos betegségé, az öregedésé, vagyis a haldoklásé. Brundle kondíciójára nincs gyógymód, a teleportálás indította folyamat megállíthatatlan, visszafordíthatatlan, és mivel közben nem az identitását veszti el, hanem „csak” a testét, az ekkor még pusztán néha-néha gyomorforgató horrort (tükör előtti önszemle, illetve a fürdőszobaszekrény tartalma) szívszorító emberi tragédia kíséri végig. Persze, amikor eljön a végső átalakulás, akkor már az identitás nagy része is odavan, de Cronenberg zsenijét dicséri, hogy ekkorra, a tudomány „végtermékének”, a szörnynek a megjelenésére már annyira eladta nekünk a főhős szenvedéstörténetét, hogy a humanizmus utolsó külső jegyeit a szemünk láttára gusztustalanul levetkőző rettenetben is az embert látjuk, akinek segítségre, megváltásra, megbocsátásra van szüksége. Ráadásul Veronica volt szeretője (John Getz) száll szembe vele, maga a megtestesült simulékony gennyláda, akiért még csak véletlenül sem fog szorítani senki.
És, Cronenberbről lévén szó, mi más lehetne az utolsó lépcsőfok, mi más adná meg a kegyelemdöfést, ha nem a technológia, ami itt már nem csak közvetett, hanem közvetlen felelőssé válik, elfoglalva a helyét a húsban, és elpusztítva a groteszk ember-állat hibridet („Fusion of Brundleyfly and teleport successful” – valószínűleg a leghátborzongatóbb szöveg, amit egy filmbeli monitoron valaha olvastunk). A légy fináléja tökéletes: rövid, de észbontóan intenzív, durva, felkavaró, vasgyomrot is megfekvő és nyomasztó, csúcsra járatott horror és tragédia, gyorsan fokozódó véres kegyetlenségekkel, lemart végtagokkal, szétrobbanó fejjel. És nincs levezetés, nincs lehetőség gőzkieresztésre, megnyugvásra, a borzalomnak hirtelen szakad vége, és pont ezért is marad még sokáig ott a fejekben.
A Budapest novemberben lezárta Kondor Vilmos Gordon Zsigmond-sorozatát, és nem is akárhogy. Az utána megjelent Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes nem továbbviszi a világból kissé kiábrándult, mégis idealista, nyughatatlan zsurnaliszta történetét (a tökéletes sorozatzáró jelenet után az egyébként is súlyos hiba volna), hanem visszafelé tekint, egészen a ’20-as évekig, kezdve attól a ponttól, amikor Gordon még fiatal újságíróként dolgozott Amerikában, egy philadelphiai lapnak.
A kötet hat novellát tartalmaz (legtöbbjük már megjelent korábban különböző folyóiratokban), illetve az utolsó, nagyobb terjedelmű írás már inkább a kisregény kategóriába esik – a sztorik jó másfél évtizedet ölelnek fel, kiragadva a főszereplő életéből egy-egy különös esetet. És bár fejlődéstörténetről túlzás lenne beszélni, azért a könyv kivégzése után kétségkívül jobban belelátunk, abba, hogyan és honnan is jött Gordon Zsigmond.
Ami a sorozat ismerőinek mindenképpen meglepetést fok okozni, az a novellák hangvétele. Kondor kicsit elengedi magát, és az alapvetően igen sötét, fenyegető hangvételű noir-Budapestje itt tréfásan furcsa nevekben, az abszurd határán egyensúlyozó szituációkban (nem is beszélve a fejét fel-felütő morbiditásról, mint a dodzsemekkel elkövetett halálos gázolás), helyzetkomikumokban, poénos dialógusok egész sorában oldódik. Nem mintha a sorozat eddig teljesen nélkülözte volna a humort, de ez a kacsintgatás a vígjáték felé (különösen a Nyavalya tudja esetében, aminek már a címe is egy jópofa verbális játék) mindenképp kellemesen frissítő.
A komikus felhangok mellett azonban tökéletesen azt kapjuk, amit öt regény után elvárunk a szerzőtől. Kondor pontosan, részletesen, szenvedélyesen festi meg a korabeli Budapest portréját, a rosszhírű lebujoktól a felső tízezer pompájáig, ahogy Gordon hol kitartóan nyomoz, kutat, kérdez, hol pedig csak szinte teljesen passzív szemlélője az eseményeknek (bár a novelláknak kevésbé tesz jót, amikor hosszan elidőz egy leíráson, de ezt leszámítva nincs gondja a rövidebb terjedelem feszessé tételével). Az élettöredékeknek is nevezhető sztorikból lassan összeáll előttünk az anno a Budapest noirban megismert karakter, az ő helye és szerepe a világban, az oldalak fogyásával fokozatosan melléverődő mellékalakokkal, vagyis tatával, Krisztinával, Gellért Vladimirrel és Pazárral (még apja is felbukkan, akire korábban csak utalások voltak), plusz a kötelező történelmi alakok (újságírók, bárók, politikusok, sportolók) beemelésével.
És persze a füstös mulatók, pancsolt cefrét kínáló becsületsüllyesztők, kattogó írógépek hangjával teli szerkesztőségek, csilingelő villamosokkal kettévágott utcák hátterében ott ólálkodik a korszak lassan, de baljósan és biztosan hízó politikai vihara. Ez különösen az utolsó, kisregény hosszúságú mű, a Pernahajder volt-e Shock Jenő?-ben érhető tetten, ami egész mesterien egyesíti Kondor stílusának legjobb elemeit, és úgy általában véve a Gordon-sorozat egyik legjobb darabjává válik.
Hivatalos: John Williams írja a STAR WARS EPVII zenéjét.
Glenn Close lesz a Nova Corps, a galaktikus rendfenntartó erő vezetője, Nora Prima a GUARDIANS OF THE GALAXYben. Ez a film egyre vagányabb.
Az NBC új minisorozatot tervez forgatni a ROSEMARY GYERMEKÉből és a RÉMKOPPANTÓKból. Hogy ennek mi értelme, azt nem közölték.
Hollywood brandimádata újabb magasságokba (mélységekbe) jutott: CREED címen Rocky spin-off készül Apollo Creed unokájával (Micahel B. Jordan) a fő- és címszerepben. Stallone csak producerkedik majd.
A TŰZGYŰRŰ 2 messze van attól, hogy zöld utat kapjon (ha ugyan valaha fog), de Del Toro már most arról nyilatkozik, hogy milyen lelkesen dolgozik rajta: a folytatásban a tervei szerint lesz egy jaeger-kaiju hibrid.
A 2000 AD nem a levegőbe beszélt a Comic-Conon. Itt a hivatalos "folytassuk a DREDDet" petíció. Tessék szépen aláírni, ránk férne már egy JÓ képregényfilm.
A SyFy tévésorozatot csinál a 12 MAJOMból. A másfél órás pilotot a Terra Nova írói jegyzik...
KÉP - Peter Weller in da house. A SONS OF ANARCHY még inkább badass lett, már ha ez egyáltalán lehetséges. /// Egy jóvágású mellékszereplő a THE WALKING DEAD negyedik évadából. /// Logo és koncepciós rajzok az új STAR WARS animációs sorozathoz, a REBELShez, ami a III. és IV. epizód közt fog játszódni. /// Térkép Brad Bird és Damon Lindelof rejtélyes sci-fijéhez, a TOMORROWLANDhez.
POSZTER - Az X jelöli a múltat: két új teaser poszter az X-MEN: DAYS OF FUTURE PASThoz. /// Még egy EDGE OF TOMORROW poszter, ezúttal Tom Cruise-zal. /// Izraeli thriller/komédia mocskosul jó plakátja. BIG BAD WOLVES. /// Az ELYSIUM kapott egy standard "főszereplő feje nagyban, rajta feliratok" posztert. Itt a Mondo verziója.
TRAILER – GRAVITY minden mennyiségben: 1, 2, 3 /// Keanu Reeves szamuráj-western-fantasy-zagyvaság-izéje. Úgy néz ki, mintha 200 milliót költöttek volna egy új Man with the Iron Fistsre. És kb. olyan "jónak" is néz ki. Trailer a 47 RONINhoz. (Hogy mi köze a cím által megidézett klasszikus sztorihoz, azt nem sikerült dekódolni.)
Történet: James O'Barr Rajz: Antoine Dodé IDW Publishing
James O'Barr jó hosszú kihagyás után tavaly az IDW égisze alatt tért vissza kultikus képregényhőséhez, a nem túl jól sikerült Skinning The Wolveszal. Az akkor ejtett csorbát azonban most egészen sikeresen köszörüli kifelé második minijével, a Curarével, egy sötét hangulatú, felkavaró, fájdalmasan szép, mesterien írt és rajzolt természetfeletti noirral. A kiégett, öregedő Salk nyomozónak már az élete és a családja is ráment a melóra, mivel a megszállottja lett egy megoldatlanul maradt ügynek, amiben egy kilenc éves kislányt megerőszakoltak és halálra vertek. Mindent feláldozott a nyomozás érdekében, olykor még a törvényesség határait is hajlandó volt átlépni, de így sem jutott eredményre. Már maga is kezdi azt hinni, hogy elvesztette a józan eszét, ugyanis megjelenik neki a kislány szelleme egy Holló társaságában, hogy felajánlja a segítségét. A második füzet nem sokat mozdította előre a történetet az elsőhöz képest, most is csak újabb jeleneteket kapunk Salk egyre veszélyesebbé váló megszállottságából, illetve a gyilkosságról, és a sztori ugyanott ér véget, ahol az előző rész. Valamivel többet tudunk meg magáról a gyilkosságról és a kislányról, de a tetteshez és az ügy megoldásához még nem kerülünk közelebb, pedig már csak egy rész van hátra. De ez egyáltalán nem számít, mert a Curare a jelek szerint egyébként sem akar hagyományos krimi, vagy egy kiszámítható természetfeletti bosszútörténet lenni, ezért O'Barr nem az időt húzza, hanem sokkal inkább a gyötrődő főszereplő lélektanát kívánja minél érzékletesebben ábrázolni, és lássuk be, ehhez nagyon ért. Antoine Dodé rajzoló személyében pedig a lehető legjobb közvetítőre akad, mert karakteres, szálkás, néhol kissé gyermeki rajzai, bár elsőre furának tűnhetnek egy ilyen komor történet megfestéséhez, de minél tovább haladunk az olvasásban, annál inkább látjuk, érezzük, hogy mégis milyen megdöbbentően tökéletesen működnek, és úgy tudják a sztori nyomasztó atmoszféráját belénk táplálni, ahogy arra egy realistább stílus egyszerűen képtelen lenne. A gyilkossághoz kapcsolódó, szöveg nélküli jelenetek, a hangsúlyosan ábrázolt brutalitás (amikor Salk péppé ver egy gyanúsítottat), a hangulatfestő színek, és a feszültséget képregényben is kiválóan megteremtő, filmszerű panelezés rendkívül hatásos élményt nyújt, és igazi tehetségről árulkodik. Persze, ez a Varjú már nem az a Varjú. A sötét '80-as évek már rég elmúltak, a szerző fájdalma is sokat tompult azóta, ezeket a sztorikat pedig a gyász és a düh helyett sokkal inkább már a pénz inspirálta. De bármennyire is visszás, hogy végül Barr is beállt a franchise gépezet futószalagja mellé, nagyon haragudni nem tudunk rá, ha legkevesebb ilyen sztorikban exploitálja ki saját kreálmányát. Márpedig a Curare eddig igazi gyöngyszem, és kétlem, hogy innen már tudna rontani rajta. (The Chavez)
Hawkeye Annual #1
Történet: Matt Fraction Rajz: Javier Pulido Marvel Comics
Kicsoda Kate Bishop? Nem érzem úgy, hogy nagyon hiányosak lennének az ismereteim a Marvel-univerzumról, de mivel szinte csak Hawkeye kapcsán szerezhettem volna róla tudomást, aki számomra talán a leglaposabb és -lámerebb karaktere a Bosszúállóknak, nem csoda, hogy elkerülte a figyelmemet. Hawkeye legnagyobb szerencséjére azonban még a legergyább szuperhős is új dimenziókat kaphat, ha egy értő kézzel hozzányúló író lát benne fantáziát (hadd ne emlegessem megint az elég obskúrus és cheesy Moonknightot, akihez egy Brian Michael Bendis – Alex Maleev páros kellett, hogy az egyik kedvenc hősömmé lépjen elő), esetünkben pedig ez Matt Fraction volt, akinek a zseniális Casanovát is köszönhetjük. Tehát, kicsoda Kate Bishop? Egy elkényeztetett milliárdoscsemete, aki egy ideig Clint Bartont helyettesítette, most pedig együtt szerepelnek Fraction és Aja sorozatában. A Hawkeye Annual első számában azonban Kate hátrahagyja a másodhegedűs szerepét, és Los Angelesbe utazik, mintegy egyszemélyes West Coast Avengerként. Korábban azonban (a széria negyedik füzetében) tengelyt akasztott Madame Masque-kal, aki nem nagyon felejti el az őt ért sérelmeket, így csapdát állít a lánynak, hogy a hasonlóképp elkényeztetett örökösnő képében meginvitálja a villájába, és jó sokáig marasztalja a külön bejáratú kínzókamrájában. A lány nagyon hamar átlát a szitán (ezt egyszerűen, de nagyszerűen kivitelezett, önmagával folytatott dialógusokban folyamatosan kommentálja is), és bár csak egy telefonhívásába kerülne segítséget hívni, elhatározza, hogy bebizonyítja magának, képes a saját lábán is megállni, Bart, a minden számláját kifizető apja vagy éppen a Bosszúállók nélkül. Ezúttal is Javier Pulido ugrik be vendégrajzolónak, mint a legutóbbi Madame Masque-os kaland esetében, ami nagyon meglátszik a paneleken: letisztult, a francia bande dessinée-hez közel álló eurostílus, mely néhol csak árnyalakokkal operál, jóval nagyobb teret adva a szövegnek, mint általában. Tehát, kicsoda Kate Bishop? Ha egy cseppet is kíváncsi vagy rá, akkor érdemes elolvasnod ezt a füzetet, olyan a mainstream comic fullasztó közegében, mint egy korty friss hegyi levegő. (Nagy Krisztián)
Justice League Dark #12
Történet: Jeff Lemire Rajz: Mikel Janin DC Comics
Úgy illik, hogy azzal kezdjem, Jeff Lemire Justice League Darkja normál esetben egy igen pofás sorozat. Nem vagyok valami nagy rajongója a DC Új 52-jének, és ahhoz képest, hogy annak idején a reboot összes címét elolvastam, mostanra kevesebb, mint tízet követek. A JLD egyike ezeknek: roppant ügyesen lavíroz a hagyományos szuperhősös és a sötétebb, nyersebb mágikus fantasy/horror határmezsgyéjén, egy igen érdekes csapatfelállással (többek közt: Constantine, Frankenstein, Deadman). De. DE. Ez a mostani szám része a DC új, agyonreklámozott, agyonhype-olt crossoverének, a Trinity Warnak, ami a három Justice League címben fut felváltva. És hátizé, hogy is mondjam csak, elég pocsék. Nem számolva az amúgyis teljesen felesleges és irritáló prológust (Trinity of Sin: Pandora) ez már a hatrészes event harmadik etapja, és még semmi nem derült ki a trehányan a görög mitológiába ágyazott felütés óta, csak az, hogy hőseinknek valami rejtélyes, extraszuperhiperhatalmasnagy fenyegetéssel kell szembenézniük, ami az egész világ sorsát veszélyezteti (mert kicsire nem adunk), és amiről tudálékos majdnem-omnipotens mellékkarakterek hadoválnak néha homályos félinformációkat. Közben a Justice League csapatok egymással vívnak értelmetlen szó- és ökölcsatát, és az utóbbi, már amúgyis rég baromi fárasztó toposznál csak az előbbi töketlenkedés rosszabb. A JLD 22 nagyjából kétharmadát az teszi ki, hogy egy rakás karakter áll, és vitatkozik, hogy mit csináljanak azzal kapcsolatban, amiről semmit nem tudnak. A szájkarate repetitív és rohadt unalmas, és az igen tekintélyes (értsd: feleslegesen felfújt) szereplőgárda tagjai közül egyedül Zöld Íjásznak jut egy viszonylag hiteles és érdekes karakterpillanat. A többiek akár a seggüket is vakarhatnák. A rajzok önmagukban nem rosszak, viszont az egyes panelek közti folyamatosság többször is csúnyán sérül. Szerencsére a sorozatot már csak további egy részig rabolja tőlünk a DC legújabb financiális pöcsverése. (Rusznyák Csaba)
Red Sonja Vol.2 #1
Történet: Gail Simone Rajz: Walter Geovani Dynamite Entertainment
A Dynamite első Vörös Sonja sorozatát anno az 50. szám után vágtam sutba, pont akkor, amikor egyébként is pihenőre vonult a széria, és miután egy Brian Reed nevű fazon egy teljesen indokolatlan retconnal végérvényesen elcseszte ezt az addig sem túl hűdeháde, de legalább a maga egyszerű módján mégis tök szórakoztató kaland és varázslat fantasyt. Az akkor indult (és állítólag egy fokkal jobb) Queen Sonja ongoingba már bele se kezdtem, és később sem éreztem túl nagy késztetést a láncbikinis női Conan kalandjainak folytatásra, annak ellenére se, hogy egyébként bírom ezt a dögös vöröst. A Dinamitosok gondoltak egyet, és azt találták ki, hogy idén nyáron egy új sorozatban, új alkotógárdával rebootolják a karaktert, de érdekes módon mindezt az első szériával párhuzamosan tették, vagyis az is megy szépen tovább. Ettől aztán csak még érdekesebb lett a felállás, mert így két azonos című sorozat fut, mivel a reboot szintén a Red Sonja címet kapta (mindössze a She-devil with a sword feliratot nélkülözi). De annyi baj legyen! Az új sorozatot Gail Simone írónő kapta meg, aki eddig is főleg női szuperhősök címeit vitte a DC-nél, és ráadásul az életben is vörös, bár itt ez aligha számít valamit. Szerettem volna azt írni, hogy jó ötlet volt az újrakezdés, és hogy akkorát szólt a nyitány, hogy újra kedvem támadt Red Sonját olvasni, de sajnos ez eddig csak egy teljesen átlagos felütés, amiből egyáltalán nem derül ki, hogy miben is lesz mos más ez a sorozat és ez a Sonja, mint a korábbiak. Nincs alapozás, felvezetés, egyből egy sztori közepén kezdünk, majd pár oldal múlva ugrunk is előre az időben. A hirkán heroina egy corinthiai király segítségére siet, aki egykoron felszabadította őt a rabságából, és akinek a királyságát vad zamorai hordák fenyegetik. Mivel a pestis elvitte a király hadseregét, ezért csak parasztok és egyszerű emberek állnak rendelkezésre, Sonja pedig megpróbál valami seregfélét faragni belőlük, mire megérkezik a támadás. Nem azt mondom, hogy teljesen érdektelen vagy unalmas eddig a történet, sőt, aki korábban kacérkodott a címmel, az most nyugodtan megpróbálkozhat vele, mert van annyira érdekes, hogy én se gondolkodjak a követésén, de egyelőre még olyan az egész, mintha a retcon előtti időszakba tértünk volna vissza. Semmi olyan változást, újítást nem tapasztaltam, ami indokolttá tenné az újrakezdést, hacsak nem az volt a cél, hogy Reed baromságát próbálják ilymódon visszacsinálni, és visszatérni az eredeti Roy Thomas/Barry Windsor-Smith alapokhoz. Én mondjuk azt se bánnám. Walter Geovani nem most rajzolja először Sonját, képei nem rosszak, a célnak tökéletesen megfelelnek, de egyébként a Dynamite sorozatok unalmas átlagát hozzák. (Vörös Chavez)
The Unwritten #51
Történet: Mike Carey, Bill Willingham Rajz: Peter Gross, Mark Buckingham Vertigo Comics
Kevesen vitatnák, hogy az Unwritten az utóbbi évek egyik legjobb sorozata (aki vitatná, azt hozzátok elém), úgyhogy nem kis szó, ha azt mondom, hogy az 50. szám nem a jubileum okán volt igazán érdekes. Hanem azért, mert azzal vette kezdetét a crossover a Vertigo egy másik szériájával, ami annak idején maga is a legjobbak közé tartozott (de ettől a címtől már elesett): a Fablesszel. Az érzéseim vegyesek, már ami magát a crossover tényét illeti. Egyrészt a Marvel és a DC már rákondicionált arra, hogy ferde szemmel nézzek az efféle, több címet összeboronáló pénztárcapiócákra (ld. Trinity War), és ezt az ösztönt még az sem tudja negligálni, hogy a Vertigóról van szó, ami azért nem ugyanaz a kategória (de ami az elmúlt pár évben nagyon szorgosan dolgozott rajta, hogy teljesen leépítse magát). Másrészt viszont, ha beleszakadnék, se tudnék két olyan másik sorozatot mondani, amik a puszta létezésükkel ennyire könyörögnek érte, hogy valamilyen formában összekössék őket. Mindkettő metafikciós elánnal mossa össze a valóságot a mesék világával, és magáról a történetekről mond történetet. A crossover ötlete Carey, az Unwritten szerzőjének fejéből pattant ki, és az írói kredit is az övé, a Fables atyja, Bill Willingham, csak egy-két jelenetet és dialógust szkriptelt hozzá. A sztori szerint Tom Taylor a történetek és Leviatán „forrását” keresi, de Frau Totenkinder és társai, akik egy nagy mágust igyekeznek megidézni az újra elszabadult, és az összes ismert világot az igája alá hajtott Mister Dark ellen, a szertartásukkal akarva-akaratlanul is eltérítik őt. Tomból, a vonakodó, aligha rátermett hősből aztán Tommy Taylort csinálnak, hogy két barátjával együtt megmentse a Fables világát a halálos veszedelemtől – vagyis olyan ez, mintha Harry Potterék klasszikus mesehősök birodalmába keverednének. Csak jobb, mert Carey írja, nagyszerűen: a két sorozat egymásba csúsztatása kalandos, fantáziadús, egy picit horrorisztikus, egy picit komikus, ráadásul jubileumi történethez mérten más, mint az átlag Unwritten. Carey először írja Tommyt és társait a tényleges cselekmény, és nem csak egy fiktív könyv részeként, a hangsúly pedig nem is annyira rajtuk, mint a Fables világán és karakterein van. Vagyis ott tartunk, hogy ez messze a legjobb Fables-sztori, amit az utóbbi években olvashattunk. (Rusznyák Csaba)
Szép dolog, ha az ember próbálkozik, ha jó szándékkal és lelkesedéssel teszi, akkor meg főleg. És a Farkas stábjáról sok mindent el lehet mondani, de hogy ne próbálkoztak volna, és ne így, azt nem. Tanultak a katasztrofális X-Men Kezdetek: Farkas hibáiból, és egy sokkal személyesebb, drámaibb történetet kerekítettek a leghíresebb szuperhős mutánsnak, mellőzték a megalomániát, a frusztráló nagyságú és kidolgozatlanságú mellékszereplőgárdát, nagyobb hangsúlyt fektettek a bestialitására, a brutalitásra (néha már-már az R-es besorolást karcolja a film), és az egészhez Chris Claremont és Frank Miller klasszikus képregényét, a Japánban játszódó Adósság és becsületet vették alapul. És még ninják is vannak benne. Ebből egy tökéletes világban egy átkozottul jó film született volna. Namost, nem tudom, mennyire tűnt fel, de kurvára nem tökéletes világban élünk, ahogy azt a Farkas is túl jól demonstrálja. És ebben a tökéletlen világban a silány végterméket látva az összes jó szándék és lelkesedés csak annyit ér, amilyen tisztára ki tudják vele törölni a seggüket az alkotók.
Az X-Men 3. után Logan hegyi remeteként tengeti az életét, Jean Grey emlékétől, cél és értelem nélkül maradt életétől, halálvágytól kísértve. Amíg egy nap meg nem jelenik Yukio, egy fiatal, és igen harcias lány, aki Logan egy régi barátja, a haldokló Yashida kérésére viszi el Japánba. Yashida halandóságot ajánl a szenvedő főszereplőnek, nem annyira emberbaráti önzetlenségből, mint saját élete megőrzéséből: magáénak akarja a mutáns öngyógyító képességét. Amíg Logan vacillál, Yashida meghal, a yakuza pedig a temetésén megpróbálja elrabolni az unokáját, Marikót. Hősünk megmenti, viszont cserébe nyakig merül egy kardokkal, nyilakkal, mutánsokkal vívott ronda családi konfliktusba – ráadásul a rejtélyes Viperának hála az öngyógyító képessége sem úgy működik, ahogy kéne.
Hogy a cselekmény nem csak abból áll, hogy a szereplők rohannak egyik akciótól a másikig, és hogy az akció az idei nyári trendtől eltérően nem összeomló épületekről, a „minél nagyobb, annál jobb” elv 200 millió dolláros érvényesítéséről, hanem nyers, durva közelharcokról szól, dicséretes. Akárcsak az, hogy a főhős az ellen kaszabolása közben egy belső utat is bejár, amely során lelki szenvedése alábbhagy, és lassan értelmet, megváltást talál az életében. Sajnos az ígéretes kezdet után (ami nagyjából az első, a hajmeresztő gyorsvonatos összecsapással záruló akciójelenetig tart – élvezd ki, mert a többi fele olyan jó sem lesz) a hangulatokból, emléktöredékekből, karakterdrámából épített dramaturgiai tákolmány stabilitását veszti, remegni, inogni kezd, hogy az utolsó fél órában kegyelemdöfésként kirobbantsák alóla a talajt egy nukleáris töltettel.
A szerelmi szál, ami az eredetiben gyengédségével volt hivatott ellenpontozni a főhős bestiális természetét, itt a közös ellenség elől menekülő férfi és nő stresszoldó tucatkettyintésévé alacsonyodik, az őszinte érzelmi invesztáció legalább minimálisan meggyőző jele nélkül. Logan pedig csak sodródik az árral, megy, ahova mondják, teszi a kötelességét, mint hős, de az efféle motiváció egy kicsit soványka egy olyan filmhez, ami a karakter mélyére akar hatolni (pedig Jackman most is megteszi, amit tud, vele nincs gond). Az öngyógyító képesség megbuherálása nem több egy óra elteltével megkerült, javarészt kihasználatlan érdekességnél, a halhatatlanság iránti szomj és a halhatatlansággal járó teher szembeállítását letudják uszkve három mondatban. És James Mangold túlságosan egyszerű, közepes iparos ahhoz, hogy a játékidővel egyre inkább elsatnyuló forgatókönyvet rendezőként bármilyen emlékezetes stilisztikai fogással fel tudná dobni.
Aztán eljutunk a fináléhoz, és a robotszamuráj, az „ó, hát ezt meg ki gondolta volna” fordulat és a mutáns képesség eltört csontokon keresztül való elszívása (ez itt a WTF helye) a Cartoon Network szombat délelőtti rajzfilmmatinéjának szintjére száműzi a Farkast – mintha a realizmusban gyökerező első fél órát és a röhejesen elszálló finist két különböző filmhez írták volna. És akkor abba még bele sem kötöttem, hogy a memóriáját elveszített Logan hogy a búsba emlékszik a második világháború eseményeire – mivel gyerekkorom óta X-Men geeknek minősülök, valahogy kétlem, hogy a legutóbbi óta bemutattak volna egy másik, erre magyarázatot adó Rozsomák (!) filmet, ami elkerülte a figyelmemet.
A Farkas legjobb része a stáblista utáni (pontosabban: alatti) bónuszjelenet, ami már az X-Men: A jövendő múlt napjait vezeti fel. Egyébként a legtöbb, amivel mentegetni lehet a filmet, az az, hogy kevésbé rossz, mint az elődje, de ezzel már tényleg csak segget törölni lehet.
Ha kis hazánk kulturális exporttermékeiről esik szó, a legritkábban merülnek fel a videojátékok. Egyfelől eleve a szórakoztatóipar egy olyan szeglete ez, ami bár szépen felzárkózott a film- és zeneipar mögé, mégis változatlanul egy szűkebb rétegnek szól, másrészt a gémerek elhanyagolható százaléka tartja számon, melyik országban székel a kedvencét összehegesztő stúdió. Pedig a magyar játékfejlesztésnek sosem kellett szégyenkeznie, az itthoni alkotók már a '80-as évektől fogva képesek voltak olyan címekkel bővíteni a nemzetközi palettát, amelyek messze nem csupán underground szinten, vagy a kritikusok méltatása nyomán vonultak be a játéktörténelembe: Impossible Mission 2, Imperium Galactica, Sine mora, csak hogy pár régi és új címet említsünk.
A léptékekhez képest tehát nagyon is tisztességes színterünk van. Ráadásul a bolti forgalomban kapható, dobozos játékokon átlépő, elektronikus terjesztési módok nem csak az indie-színtérnek kedveznek sosem látott mértékben, de rengeteg, a földrajzi főáramtól távol eső kreatív műhelynek adnak széleskörű bemutatkozási lehetőséget. Bár a Neocore Gamest eddigi teljesítménye alapján sem volt okunk félteni, az mégis nagy örömre és némi kölcsönvett büszkeségre ad okot, hogy legújabb játékuk májusban a Steam eladási toplistájának legélén startolt, azóta pedig tekintélyes 72 pöttyön áll a Metacriticen. Hogy miért megérdemelten, azt egy, a készítőkkel készített interjúval egyetemben alább olvashatjátok.
A Neocore név remélhetőleg kevesek számára cseng ismeretlenül, hiszen a csapat az rpg-t és a stratégiát ötvöző King Arthur-sorozattal messze nem csupán hazai pályán alkotott emlékezeteset, de kint is szépen tarolt. Nagyon úgy néz ki, hogy ezt a sikert a csapat a Diablo nyomán haladó akció-rpg-vel, az egyébként trilógiának tervezett The Incredible Adventures OfVan Helsinggel is képes lesz megismételni, tán még túlszárnyalni is. A játék számomra két okból is nagyon kedves, éspedig a műfaja és izé, a műfaja miatt. Az egyik a viktoriánus gótikába oltott humoros steampunk-horror (a jelzők tetszőleges sorrendben variálhatók, a leírás bárhogy működik), a másik a hack and slash, action-rpg, vagy ki minek nevezi ezt a játékfajtát. Haladjunk sorban!
Történet és szetting tekintetében egyszerűen nem lehet átsiklani a végtermék jó értelemben vett kelet-európaisága felett, ami mind a kivitelezésben, mind az in-game contentben megnyilvánul. Távoli hasonlatként adja magát a CD Projekt és a Witcher-sorozat, ami AAA-s jellege és kétségtelen nemzetközi színvonala ellenére is sikeresen megőrzött egyfajta, a nagy kiadók kalkulált profizmusától távol álló, már-már garázsprojektesnek nevezhető rokonszenvességet. Kérem, senki ne akadjon fenn a garázsprojekt kifejezésen, nem minőségről van szó, szimplán arra gondolok, hogy sem a Witcherben, sem a Van Helsingben nem szabvány angolszász elemekre épülő, közismertsége révén tehát könnyen marketingelhető fantasyt kapunk, hanem üdítő helyi ízeket. Persze a Van Helsing környezete semennyire nem táplálkozik magyar forrásokból, nem is hiszem, hogy ilyesmi bármikor cél lett volna, de legalább egy újabb Középfölde-reprint helyett a szomszédoktól mer kölcsönkérni. No meg attól a 19. században gyökerező nyugati felfogástól, ami a térséget egyetlen óriási, misztikus, pár száz évvel ezelőtt megrekedt, vadromantikus katyvasszá mossa össze, és ami minden elterjedtsége ellenére alig bírt, ha nem is eredeti, de az adott sablonokat élvezhetően kezelő megfejtéseket produkálni.
Meghökkentő módon Van Helsinget alakítjuk, aki nem a Drakulából ismert vámpírvadász, hanem annak a családi bizniszt elaggott felmenőjétől átvevő fia. Karakteralkotásra eleinte sok lehetőségünk tehát nem lesz, már ha attól eltekintünk, hogy a keresztnevünket magunk adhatjuk meg, így a retardált humort hozzám hasonlóan nagyra értékelők kapásból elnevezhetik magukat Elegemnek, Tökömkinek, vagy bármi egyébnek, ami passzol a létige egyes szám harmadik személyéhez. Cserébe rögtön az intróban alkalmunk nyílik az alternatív 19. századi Európa megismerésére, merthogy egy Indiana Jonest idéző, kalózokkal és krákenekkel megspékelt térképes szekvencia során jutunk el kalandjaink helyszínére, a fiktív Borgoviába, ahol valami nem smakkol. Ugyanis a fater hiába rakott itt már egy ízben rendet anno, fájrontot parancsolva a helyi vámpír-arisztokráciának, mégis mindenféle mesebeli alakzatok, köztük különös, életnagyságú játékkatonák terrorizálják a jámbor parasztokat. Itt leszünk hivatottak rémhistóriákból szalasztott teremtmények garmadáján átpofozkodva felfedni a helyi vámpírokat, vérfarkasokat és őrült tudósokat érintő összeesküvést, míg aztán … na ja, a többi a játékra és annak folytatásaira tartozik. Semmi különös nincs tehát abban, hogy rögtön érkezésünk után erdei haramiák rontanak ránk, innentől pedig kísértetjárta lápokon, komor fenyveseken, vagy éppen pislákoló gázlámpák szürke fényében fürdő ódon utcákon kell vérünk (vagyis többnyire inkább más vérének) verejtékével előreküzdenünk magunkat. Micsoda szerencse, hogy a Van Helsing család, amolyan a sötét erőkkel bratyizós viszonyt ápoló vérvonalként, különbejáratú háziszellemmel rendelkezik, név szerint Katarinával, aki a maga cinikus módján állandó segítőnk lesz hányattatásaink során.
A borongós, viktoriánus atmoszférát szerencsére annyira nem kell komolyan venni. Az alkotók sem tették, lépten-nyomon a legelképesztőbb poénokba futhatunk bele, amik az enyhe utalástól a nyílt idézeten át a szemérmetlen, de nem zokon vehető lopásig terjednek. Utóbbinak jó példája egy bizonyos fehér színű, piros szemű boss, akit a nem igazán könnyed legyőzése után csak azért újraindítottam, hogy a barátnőm is kacarászhasson rajta. Olykor az NPC-k és a standard ellenfelek is kifejezetten idióták, a legemlékezetesebbek ezek közül talán a Terry Pratchettől lízingelt Igorok, akik a maguk cammogós töketlenségében olyan aranyosak, hogy nagyon bántani sincs kedvünk őket - hozzáteszem, nem is feltétlenül muszáj, hiszen külön plecsni jár érte, ha nullás Igor-bodycounttal zárjuk a játékot.
Ha a játékmenetet nézzük, az óhatatlan összehasonlítás persze a Diablónál startol, és ha annak a legutóbbi, sokat vitatott, mégis sikeres részét nézzük, a Van Helsing bizony nem sokban marad el mögötte. Ne menjünk bele, de a D3 messze nem volt annyira tré, mint amennyire a korábbi részek rajongói szeretnék beállítani, még ha különösebben jó sem, innentől viszont a Van Helsing is tud majdnem ugyanannyit. A második versenytárs persze a Torchlight 2, amit ha önfeledtségben és szórakoztatóságban nem annyira, de hangulatban és ötletességben lazán lepipál. És akkor vegyük észre, milyen nevekkel versenyeztetem írásom tárgyát, messze nem egyéb híján. Azt hiszem, maradhatunk annyiban, hogy a közelmúlt hack and slashei közül a Van Helsing az erős felső középben végez, és kevés szégyenkezni valója akad a nagy riválisokkal szemben. Sőt, alulról komolyan megszorongatja őket. Mikor tehát fentebb azt írtam, hogy a Van Helsing ilyen értelemben vett műfaja számomra kedves, messze nem arra akartam kilyukadni, hogy hurrá, van egy friss másolatunk, hanem hogy a sok másolat között van egy, a lehetőséghez képest eredetink, látványosunk, és ami a lényeg, igazán szórakoztatónk. Márpedig ilyet a zsáner minden, évek óta kitartó próbálkozása ellenére is csak ritkán produkál.
Persze nem árt, ha felkészülünk a viszonylagos monotonitásra. Elődeihez híven a játékmenet sok másból nem fog állni, mint hogy ellenfelek végeláthatatlan hordáit (és ezt ebben az esetben vegyük komolyan – kurva sokan vannak a rohadékjaik, a rokon játékok mobjai zártkörű klubnak tűnnek az itteni áradattal szemben) gyaluljuk le az egér bal gombjával, bár a képességek közötti fifikás ugrálgatás nem kevés változatosságot hozhat, olykor meg egyenesen elkerülhetetlen. Szerencsénkre, bár a képzettség-fa meglehetősen összetett (nehezebb fokozatokon simán el lehet cseszni a karaktert néhány kezdetben rosszul megválasztott pont elköltésével), elég nagyjából eldönteni már a legelején, közel- avagy távolsági harcra szeretnénk-e szakosodni, a speckó képességek közül pedig maximum egyet-egyet (támadót és védekezőt) tudunk betárazni egyszerre, így a bőség zavara annyira nem fog kísérteni. Ami nem is baj, jóval áttekinthetőbb így mind a fejlesztés, mind az irányítás, pláne, hogy a forrógombokhoz társított pávöröket csata közben is elég kényelmesen tudjuk váltogatni. Nem túl eredeti, de attól még hasznos megoldás a Rage nevű tulajdonság bevezetése: ellenfeleinket felszecskázva a sáv egyre feljebb kúszik, hogy aztán betelítődésekor igazán pipává válva átmenetileg komoly agressziót zúdíthassunk az utunkba kerülőkre.
Aztán ott van a Van Helsing egyik legjópofább húzása, a szarkasztikus beszólásaival önbizalmunkat folyamatosan megcincáló állandó segítőnk, a Katarina nevű szellem. Azon kívül, hogy szüntelen szövegelésével (mégiscsak nő) még az egyhangúbb részeket is képes feldobni (mondom, mégiscsak nő), hatékony a tömegverekedésben, és felszerelésért is elzavarhatjuk, ha nekünk nincs kedvünk visszaugrani a legközelebbi faluba, sőt, még fejleszteni is tudjuk, így ha mondjuk magunk a kétkezes pallossal való csapkodás mellett döntöttünk volna, még mindig van kire ruházni a lövegtorony szerepét.
Ezektől az apró, de nagyon is kellemes pluszoktól eltekintve a Van Helsing játékmenetét tehát sok eredetiséggel nem lehet vádolni, de ebben a műfajban ez nem is igazán szempont. Ellenben a helyszínek, az ellenfelek (bár utóbbiakból lehetne többféle), a sztori, a mellékküldetések mind marha ötletesek és ízesek, kategórián belül is különösen kirívó például a lehetőség, hogy a szörnyvadász-bázisunkat különféle csapdákkal és védelmi mechanizmusokkal szereljük fel, amelyekre aztán később egy hullámokban érkező szörnytámadás során amolyan tower-defense jelleggel komoly szükségünk is lesz. Ahol kissé elhasal az egész, az egyrészt a lootolható tárgyak listája, hiszen fegyverből végső soron kemény két fajta akad (kard és pisztoly/puska, oszt' csókolom, még csak egy nyomorult számszeríj sincs, pedig az még igazán passzolt is volna, teszem azt kilőhető karókkal), másrészt pont ehhez kapcsolódva a tárgykészítés, amire alig motivál valami, merthogy vagy pénzből, vagy random hullák kifosztásából bőven jobb szajrét szerezhetünk, mintha magunk szöszmötölnénk nyögvenyelősen (oké, ez utóbbit saját tapasztalatok, másfél végigjátszás alapján írom, másnak tán sikerült). Kicsit fölöslegesnek érzem továbbá az achievementeket, bár tudom, hogy manapság játék nem nagyon tud meglenni nélkülük. Nem kizárt, hogy ezzel a fejlesztők is így voltak, mert mintha csak utólag aggatták volna oda őket: sok ötletes nem akad, a nagyját különösebb izzadás nélkül, szimplán a végigjátszással teljesítjük, ami meg maradt, az szerintem nem sokakat fog az újrajátszásra motiválni. A nem túl intuitív kezelőfelület és a kamera szintén enyhén zavaróak (utóbbi olykor remekül be tud úgy állni, hogy juszt a legnagyobb gyakás közepette takarja főhősünket valami - amúgy pofás - tereptárgy). A felsorolt negatívumok azonban magából az élményből alig vonnak le valamit, inkább csak úgy mellékesen megjegyzi magának őket az ember játék közben, aztán arcába húzza a kalapját, és megy a következő szörnyvadászatra.
Tehát? A Van Helsing kétségtelenül Diablo-klón, ami ugyanakkor már hosszú évek óta nem szitokszó, csak stílusmegjelölés, nincs is ezzel tehát semmi baj. A puristák valószínűleg maradnak az eredetinél, akik viszont hangulatilag, sőt, valamelyest játékélményben is enyhén másra vágynak, azok nagyon jól fognak szórakozni, magam már csak a világa miatt is jogosnak érzem a jó értékeléseket. Kapunk egy baromi hangulatos és jól kitalált, steampunkos, gótikus, horroros (és ne felejtsük: vicces) környezetet, amire már marhára szükség volt a számítógépes játékok körein belül, hozzá pedig egy nem túl eredeti, viszont a kellő helyeken pont eléggé megcsavart játékmenetet. Gőzgépekkel felturbózott vérfarkasokat, óraművel működtetett emberméretű játékkatonákat, vagy éppen lángszórós Igorokat lődözhetünk (vagy kaszabolhatunk) halomra, oldalunkon egy tetszőlegesen fejleszthető (és amúgy morbid módon csinos, nem mellesleg csípős nyelvű) kísértethölggyel, mindezt lépten-nyomon mindenféle remek poénokkal és vérbeli geek-kikacsintásokkal ékesítve, magyar fejlesztőktől, baráti áron. Jó ez.
És ha már hazai cuccról írunk, véteknek tartottuk volna elszalasztani a lehetőséget, hogy kicsit kifaggassuk magukat a készítőket. Kérdéseinkre a Neocore csapatból Pozsonyi Zoltán grafikai gyártásvezető, valamint Juhász Viktor sztori- és szövegíró válaszoltak.
Nem kisebbítve a Van Helsing egyéb érdemeit, ami szerintem első pillantásra kiemeli a hasonló játékok dömpingjéből, az a világa és a hangulata, nekem legalábbis már nagyon hiányzott egy ilyen gótikus-steampunkos elegy. Honnan eredt az ötlet?
JV: Először is köszönjük szépen a dicséretet! Az ötlet még 2009-ben született, amikor a következő játékunkon gondolkodtam, és megpróbáltam egyetlen kérdésbe sűríteni, mi lehetne az a csavar, amire fel lehet építeni egy koncepciót. Például mi történne akkor, ha a híres szörnyvadászt hirtelen pont ősi ellenségei, a rémek bíznák meg azzal, hogy segítsen rajtuk? Ebből aztán rögtön következett egy csomó újabb kérdés. Ki lehet az a szörnyvadász, akit névről ismer mindenki? Tegyük fel, hogy az illető már idős, de mi lenne, ha a fia kalandjait játszanánk le? Kik lehetnek azok, akiktől még a szörnyek is félnek? Így jött a képbe a másik toposz, az őrült tudós sztereotípiája, meg a különböző bizarr gépek és a laboratóriumokban kikísérletezett kreatúrák, aztán egyszer csak ott voltunk Borgoviában, ebben az alternatív kelet-európai poszt-steampunk metropoliszban.
A játék eleve tömve van a forrásanyagán is túlmutató apró utalásokkal és gegekkel, nekem viszont rögtön két dolog ugrott be, névleg Ravenloft világa és – főként a humoros hangvétel, a kikacsintások, no meg persze az Igorok miatt – Terry Pratchett. Jó helyen keresgélek?
JV: Ezt igazán jó hallani, mármint azon kívül, mekkora megtiszteltetés egy mondatban szerepelni Terry Pratchettel, mert ezek szerint sikerült megadni a kívánt alaphangulatot. Végig az volt a cél, hogy ne vegyük magunkat teljesen komolyan, ellenben elviccelni sem akartuk a témát, hiszen maga a környezet kifejezetten komor, ezért mi is arrafelé tapogatóztunk, amit Terry Pratchett kiválóan művel. A sok kikacsintás, a civakodó szereplők, a kicsit groteszk, karikatúraszerű ellenfelek mind ezt a vonalat erősítették. A Ravenloft érdekes felvetés, mert menet közben nekem például eszembe sem jutott, pedig nagyon régen, még a kilencvenes években játékosként volt szerencsém hozzá, habár pont ezért sohasem ismertem behatóan. Viszont mi is pontosan ugyanabból táplálkoztunk, mint a Ravenloft alkotói, a 18-19. századi gótikus irodalomból, illetve a klasszikus némafilm-klisékből, ezért kifejezetten örülök, ha valakinek a Ravenloft is beugrik a játékunkról.
A blogotokat és egyéb fórumokat olvasgatva úgy tűnik, sokan már a fejlesztési fázis alatt, majd jócskán a megjelenés után is a 2004-es Hugh Jackman-filmmel azonosították a játékot, ami egyrészt tréfás, mert akkor ugye miért nem Stoker regényével, másrészt felmerül a kérdés, volt-e ebből bármilyen probléma? Eleve érdekelne, a név és a karakter (még ha ez a Van Helsing nem is aza bizonyos) felhasználásához kellett-e bármilyen jogi lépéseket tenni, vagy ilyen szempontból közkincsnek számítanak?
JV: Kezdetben folyamatosan meglepett, hogy a Jackman-féle film ilyen visszatérő hivatkozási alap. Számomra természetesen a Stoker-féle karakter a Van Helsing – ráadásul nekem mindig Anthony Hopkinsként jelenik meg a Coppola-film miatt –, de valahol persze logikus, hogy egy másik korosztály ezzel már nem így van. Az kissé szomorú, hogy sokaknak nem egyértelmű, a Jackman-féle Van Helsingnek ki az előképe.
PZS: Alapvetően belefutottunk az USA copyright hivatalánál a Universal tiltakozásába, de miután pár kör jogi levelezés után kellőképpen bebizonyítottuk, hogy különbözünk a filmtől, a hivatal elfogadta a mi bejegyzési kérelmünket. Az alapvető grafikai irányvonalat, és az első főhős nagyon fiatal és erősen mangás irányvonalát mindenesetre le kellett váltanunk még a fejlesztés kezdetén – a játékosi visszajelzések egyértelművé tették, hogy egy ilyen karakterrel a legtöbben nem tudják elfogadni a kezdeti koncepciónkat. Jó eséllyel az első ellenérzések komoly részét is a filmnek köszönhettük.
Melyik volt korábban: a döntés, hogy ezúttal akció-rpg-t készítsetek, vagy maga a téma?
JV: A téma volt előbb, olyannyira, hogy eredetileg teljesen más platformra, teljesen más korosztálynak készült volna egy teljesen más stílusú játék. De ez régen volt, az alapötlet pedig szerencsére bírta a váltást.
Megkockáztatva, hogy olvasóink többsége nem igazán jártas a játékfejlesztés rejtelmeiben, fel tudnátok röviden vázolni a munkafolyamatot és -megosztást, már amennyiben az ilyesmi egyáltalán lehetséges röviden?
JV: Az első fázis a tervezés. Nagyjából megvan, mit szeretnénk következő játéknak, majd leadok egy vázlatot, ami mintha egy regényszinopszis és egy világleírás kombinációja lenne. Utána rengeteget ülünk fölötte, és addig gyúrjuk, amíg lassan felveszi egy játék körvonalait. Aztán elkezdődik a design, én pedig átnyergelek a szövegírásra, gyakran többedmagammal.
PZS: Készül a mechanika, a grafikusok elkészítik a koncepciórajzokat, a modellezők, textúrázók, animátorok pedig életre keltik őket. Gyártjuk a környezetet, a designerek megtervezik a pályákat, a programozók pedig működtetnek mindent, mondjuk a fényektől a varázslatokig. Közben készül a szövegkönyv, a szinkron, a zene, és persze folyamatosan teszteljük, súlyozzuk a kész anyagot. Persze ez így nagyon elnagyolt, de valahogy így működik.
A játékaitokhoz a saját, házi motorotokat, a Coretech 3D-t használjátok. Szükséges volt valamelyest kikupálni a kor követelményeinek megfelelően?
PZS: A Coretech verziókat folyamatosan fejlesztjük az első játékunk óta. Néha átesik egy generációváltáson – ekkor mindent szétszedünk és újra összerakjuk egy tiszta alapra. A Van Helsing előtt a motor jelentős módosítási hullámon esett át, mert a fixált kamera sok optimalizációs lehetőséget adott, amivel az RTS-einknél nem élhettünk, a teljes bevilágítási rendszert új alapokra helyeztük, és a multiplatform elvárások miatt is át kellett dolgozni elég sok mindent.
A fejlesztés során mi volt a legnagyobb nehézség? Ha volt ilyen, hogyan sikerült túllendülni rajta?
PZS: Grafikai gyártásvezetőként leginkább a saját oldalamról tudok példát hozni: a fixált lefelé néző kamerával nagyon megkínlódtunk. A King Arthur-játékok és Crusaders-sorozat közben megszoktuk a szabad kamerát, hatalmas, festményszerű tájakkal dolgozhattunk, a látványvilágban ez egy nagyon hangsúlyos elem volt. Itt ezeket el kellett felejtenünk és meg kellett tanulnunk a távoli dolgok helyett a mélybe építkezni, hogy szép tereket tudjunk teremteni. És természetesen megviselte a csapatot a grafikai stílus és a főhőscsere is, nem volt könnyű átállni valami teljesen másra, és gyártás közben koncepcióváltással foglalkozni, ezt általában le szoktuk tudni még a koncepcionális szakaszban, hogy a feltöltés alatt már egyértelműek legyenek a folyamatok – ez itt sokkal kaotikusabb lett, mint amihez eddig hozzászoktunk.
A megoldást a kamerához tervezésnél a sok teszt adta meg, a stílusváltásnál pedig segítségül hívtuk a játék körül addigra szép lassan kiépülő közösséget, és megszavaztattuk őket egy hangulatilag passzoló videóval, ahol a lehetséges főhős-típusok próbálták eladni magukat.
Voltak ötletek, akár tartalmi, akár technikai szempontból, amiket végül nem sikerült megoldani? Ha igen, mi volt az oka, valamint láttok-e esélyt, hogy a folytatásokban megvalósuljanak?
PZS: Mivel ötletünk rengeteg volt, a játékidőt és az árat meg viszonylag stabilan belőttük előre, helyenként bőven előre is terveztünk, hiszen tudtuk, hogy minden nem fog beleférni. Sok ötlet és újítás bukkan majd fel a második részben is ezek közül.
A Neocore Games saját hitvallása szerint minőségi és nemzetközi szinten is versenyképes játékok gyártására törekszik, ami eddig, és most is szépen sikerül, a Van Helsing általánosan remek értékeléseket zsebelt be, egy ideig a seames toplista élén is nyargalt. Hogyan látjátok a saját, és általában véve a magyar játékfejlesztők helyzetét?
PZS: Alapvető elvünk volt mindig is, hogy egy fejlesztő céget hosszú távon csak minőségi játékok tartanak életben ezen a piacon, igyekszünk ezen az úton haladni tovább, és ezt akkor is mindig megpróbáltuk érvényesíteni, ha kiadói szerződés kötött minket, például határidőkkel. Mindig a projektek végén állítjuk le a feature-öket, amíg lehet, folyamatosan építjük be a tesztek, visszajelzések alapján a jobb ötleteket, változtatunk a setupon, ahol lehet, és csúszunk, ha a játéknak az az érdeke (a Van Helsinget is fél évvel korábbra terveztük az elején…) Ez a mentalitásunk sokszor nehezen összeegyeztethető a kiadókkal, így nekünk mindig is célunk volt az önálló piaci megjelenés, a VH esetében ezt már sikerült is teljesen függetlenként összehoznunk, és a jövőben is ebbe az irányba törekszünk.
Végezetül pedig az elmaradhatatlan kérdés: mire számíthatunk a következő részektől?
JV: Ha megint egyetlen kérdésbe akarom sűríteni a dolgot, akkor az valahogy így hangzik: Mi történik azután, hogy egy hős legyőzte a nemezisét, az őrült tudóst? Nem sokkal az első rész eseményei után vesszük fel a fonalat, amikor fiktív városunkban teljes a káosz, és dúl a harc a hatalomért. Még többet látunk majd Borgovia múltjából, felbukkan néhány még veszedelmesebb ellenfél, akad némi rejtély, mi pedig még szebb és még grandiózusabb helyszíneken igyekszünk rendet vágni a gonoszok között.
A szélsőségesen megosztó, a cannes-i vetítésen álló ovációt és fütyülőkórust szimultán bezsákolt Csak Isten bocsáthat meg kapcsán mindenfelé Nicolas Winding Refn előző munkáit, a Valhalla Risingot és a Drive-ot, meg David Lynch-et emlegetik. Nem is értem, hogy járhatnak ennyire tévúton, főleg, hogy a rendező még explicite ki is írja a végén: a filmet, ezt a szürreális, ultraerőszakos, felkavaró, neonfényes, vörös-fekete lázálmot Alejandro Jodorowskynak ajánlja. Szóval így tessék nézni, az El Topóra és a Szent hegyre tessék gondolni. És összemenni a székben, és kiesni belőle, és megdelejeződni. A Csak Isten bocsáthat meg egy horrorisztikus neo-noir, egy stilisztikai úthenger: hogy fantasztikus vagy borzalmas élmény, ahogy átmegy az emberen, azt embere válogatja, de hogy kurvára átmegy rajta, az biztos.
A szenzációs Pusher-trilógia rajongójaként nem néztem jó szemmel Refn utóbbi évekbeli tevékenységét, már a Bronson idején sem. Eredetileg ideg- és gyomortesztelően nyers, durva és csiszolatlan, ŐSZINTE stílusát végül túlcsiszolta, modorossá, kérkedővé, csupa felszínné vált (igen, az egyetemes orgazmust előidéző Drive-ban is – bár még az a legjobb közülük). Vártam, hogy tegyen két lépést visszafelé, de a Csak Isten bocsáthat meg nem annak a filmnek tűnt, amiben ez be fog következni. És tényleg nem az. Helyette nagyjából öt lépést tesz benne előre. Ironikus módon most van a legmesszebb onnan, ahonnan a Pusherrel indult, és valahol ez a logikus továbbvitele a közelmúltbeli munkásságának, mégis ezzel nyert meg magának újra. Ha ez a végpontja az utóbbi évekbeli útjának, ha ide tartott, ha ez volt a cél, akkor megérte: a Csak Isten bocsáthat meg okosabb, mint a Bronson, fókuszáltabb, mint a Valhalla Rising, és hipnotikusabb, mint a Drive.
Billy, aki testvérével egy bokszklubot, és egy azáltal takargatott drogkereskedést üzemeltet, megerőszakol és megöl egy 16 éves lányt. Chang, a kíméletlen rendőr, önjelölt bíró és ítéletvégrehajtó (Vithaya Pansringarm) megengedi a lány apjának, hogy agyonverje Billyt, majd büntetésből, amiért hagyta a gyermekét strichelni (Thaiföldön vagyunk), levágja a kezét. Billy testvére, Julian sokkal inkább családi kötelességből, mint bármi másból, elindul revansot venni, de amikor az eset körülményei tisztázódnak, eláll a vérbosszútól. Aztán felbukkan az anya. Jéghideg, kegyetlen és tántoríthatatlan. Sátáni mére fatale. Vagy maga A Sátán. Crystalt (Kristin Scott Thomas) nem érdeklik a körülmények, elsőszülött fia gyilkosát holtan akarja tudni, kerül, amibe kerül.
Fatális hiba lenne megpróbálni a filmet a faék egyszerűségű történet és a papírvékony karakterek felől megfogni. A Csak Isten bocsáthat meg ÉRZÉS és STÍLUS. Egyfelől végletesen explicit (stílus), másfelől ugyanolyan végletesen implicit (érzés): ezért nem lehet a kegyetlenkedésig fajuló vérengzéseit puszta hatásvadászatként leírni, a játékidő felénél felháborodottan kifelé tartva a teremből. A film nem azért brutális, mert a thaiföldi alvilág mocskában, gengszterek és korrupt rendőrök közegében merítkezik meg, hanem azért, mert a lélek éjfekete, pokoli bugyraiba merül alá, ahol az emberi létezés legrettenetesebb horroraival kerül szembe: vérfertőzéssel, szülőgyilkossággal, pedofíliával, a világgal szembeni mindössze két hozzáállás váltogatásával, a közönnyel és az erőszakkal.
A kulcsszereplő Chang, A Halál Angyala, Refn pusztító természeti erőként fellépő, érinthetetlen és megállíthatatlan szakrális igazságosztója, Chigurh szellemi testvére. De míg McCarthy karaktere érméje feldobásával vetette alá magát egy felsőbb hatalom akaratának, addig Chang, aki egyenesen a saját hátából húzza ki rövid szamurájkardját, szent eszközét és önnön meghosszabbítását, maga a felsőbb hatalom. Ő az az egyetlen, aki megbocsátást adhat, az Isten, akihez a kiüresedett, a morális fertőből kiutat kereső, de annak nyomát sem lelő Juliant (Ryan Goslingnak összesen 17 sora van) sokkal mélyebb és sötétebb, súlyosabb, sorsszerűbb kötelék fűzi, mint a testvére iránti bosszú igénye, bár ezt a legvégéig nem tudja ő sem – csak sejti, ahogy neonszínű hallucinációi árulkodnak róla.
A Csak Isten bocsáthat meg a híresztelésekkel ellentétben egyáltalán nem nehezen dekódolható, és főleg nem széteső, még kevésbé tartalmatlan film. Larry Smith gyönyörűen kimért képei és Cliff Martinez ördögien nyugtalanító zenéje segítségével Refn forgatókönyve világos szimbolikával, a földöntúli szépség és a borzalmas, visszataszító vérmocsok felkavaró ambivalenciájával áll össze a valaha készült legnyomasztóbb megváltástörténetté. Rémálomszerű, szürreális és csodálatos. Az év legjobb filmje.
Tegnap, pontosabban ma hajnalban ért véget az univerzum legnagyobb geekfesztiválja, a San Diego-i Comic-Con, ahová ezúttal is kitelepült a képregény- és a filmvilág elitje. A Geekz természetesen jelen volt – lélekben. A Newsflash különkiadásában összefoglaljuk a fesztivál legfontosabb híreit, megmutatjuk a Comic-Conra időzített, és/vagy külön a Comic-Conra készített posztereket, bannereket, és persze a legmenőbb cosplayeket. Az olvasás közben spontán előforduló geekgasm-ökért felelősséget nem vállalunk!
Zack Snyder bejelentette, hogy SUPERMAN/BATMAN mozifilm készül (ehhez ráadásul egy THE DARK KNIGHT RETURNS idézetet olvastatott fel), amit a kiszivárgott hírek szerint David S. Goyer ír és persze Snyder rendez. Az Acélembert természetesen Henry Cavill játssza majd, Batmant még nem tudni ki (de nem Bale). Emellett, ha minden igaz, 2016-ban érkezik a FLASH mozifilm, 2017-ben pedig a JUSTICE LEAGUE (de ezt nem erősítették meg a Comic-Conon).
A BOSSZÚÁLLÓK 2 nem Bosszúállók 2 hanem AVENGERS: AGE OF ULTRON címen fog futni. A film Ultron történetének egy új verzióját meséli el - Hank Pym nélkül.
A 2000AD bejelentette, hogy teljes mellszélességgel beállt a "Make a DREDD Sequel" kampány mögé: hirdetéseket fognak megjelentetni, és hivatalos petíciót indítanak. Go, Dredd, Go!
A Comic-Conon levetítettek egy GODZILLA trailert, amiben a címszereplő egy másik kaijuval harcol... szóval most már hivatalos, hogy nem egyetlen szörnnyel lesz dolgunk a filmben.
Az egyik legizgalmasabb comic-conos hír: jövőre megjelenik Blu-rayen/DVD-n Clive Barker NIGHTBREED című 1990-es, anno a stúdió által kannibalizált, szanaszétvágott, elbarmolt horrorának csaknem két és fél órás rendezői változata.
Marc Webb elkotyogta egy újságírónak, hogy A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2 zenéjét nem James Horner, hanem HANS ZIMMER szerzi! Ami azt jelenti, hogy Holy Shit! Zimmer Batman és Superman után Pókembert is komponál.
Egy kevésbé jó hír a Comic-Conról: az új ROBOTZSARU egész biztos PG-13-as lesz.
David Fincher (Andrew Kevin Walker forgatókönyvíróval együtt) kiszállt az évek óta emlegetett disney-s NÉMÓ KAPITÁNY adaptációból (sőt, maga a projekt sem tűnik túl élénknek - A magányos lovas buktája pedig aligha segít), és úgy néz ki, hogy a Tetovált lány folytatása, A LÁNY, AKI A TŰZZEL JÁTSZIK is nélküle készül el. Annyira egyik miatt sem sírunk.
Nem Max Landis fogja írni a CHRONICLES 2-t, és valószínűleg nem is Josh Trank fogja rendezni (ő most elvan a Fantasztikus Négyes rebootjának előkészületeivel). Ettől függetlenül a projekt él, de hogy az eredeti alkotók nélkül mi lesz belőle...
Neil Blomkampnak már van egy 18 oldalas treatmantje a DISTRICT 10-hez, de nem biztos benne, hogy tényleg meg fogja csinálni. Ellenben nemet mondott egy STAR WARS filmre, hogy saját, eredeti projekteken dolgozhasson.
Tom Hanks és Ron Howard harmadszor is Dan Brownt adaptálnak, ezúttal az INFERNÓt. Egyáltalán van még ember, akit ez érdekel?
John Lithgow csatlakozott Nolan INTERSTELLARjának stábjához.
POSZTER - Halál a mutánsokra! Sentineles propagandaposzterek az X-MEN: DAYS OF FUTURE PASThoz. /// A GODZILLA új poszteréből kiderül, hogy a címszereplő nagy lesz. /// Új Emily Blunt-poszter az EDGE OF TOMORROW-hoz. /// Ha még nem láttad közelről Jeff Bridges fejét, most megnézheted a SEVENTH SON poszterén. /// Tommy Lee Edwards képregényrajzoló/illusztrátor Comic-Con posztere a THE WORLD'S ENDhez. /// A májusban érkező GODZILLA is kapott egy (kissé, hm, fura) Comic-Con posztert. /// Comic-Con poszter a jövőre érkező MAD MAX játékhoz. (A filmmel kapcsolatos infókra, képanyagokra, úgy látszik, még várni kell.) /// Egyszerű, de pofás kis poszter érkezett az EDGE OF TOMORROW-hoz, Tom Cruise földönkívüli inváziós, időhurkos sci-fijéhez, ami eddig All You Need Is Kill címen futott.
KÉP - Az első kép a DAWN OF THE PLANET OF THE APESből! /// A Marvel leleplezett pár új bannert a következő filmjeihez. /// Minden idők egyik legmenőbb Comic-Con cosplaye. Ez meg a legdurvább Joker cosplay. /// Comic-Con exkluzív - Ned Stark bábu - LEVEHETŐ FEJJEL. /// Karakterportrék az X-MEN: DAYS OF FUTURE PASThoz, köztük az első kép Omar Syról, mint Bishop - kissé leharcoltnak tűnnek a srácok. /// Emily Blunt elkezdte tényleg komolyan venni a farmja és a fia védelmét - bár Bruce Willist kár volt Tom Cruise-ra cserélnie. Új kép a földönkívüliinváziós-időhurkos akció-sci-fiből, az EDGE OF TOMORROW-ból. /// Új koncepciós rajz a GUARDIANS OF THE GALAXYhoz. Bár a forgatás még csak két hete tart, a Comic-Conon máris levetítettek egy párperces anyagot, ami a hírek szerint igen fura és vicces volt, teljesen más, mint bármi, amit a Marvel eddig csinált. /// Így is lehet sorozatot reklámozni: a Blinkbox (angol video-on-demand szolgáltatás) ezzel a tengerparti sárkánycsontvázzal kürtöli világgá, hogy elérhetővé vált náluk a TRÓNOK HARCA harmadik évada. /// McDonald's Happy Meal menük, amik szégyenszemre sosem léteztek.
TRAILER - Az eddigi legfaszább - és természetesen red band - trailer a RIDDICKhez. /// Négy és fél perces megatrailer a THE WALKING DEAD negyedik évadához a Comic-Con jóvoltából. /// És a KICK-ASS 2 is kapott egy négy és fél perces, vérrel és poénokkal teli új trailert. /// ENDER'S GAME klip: Harrison Ford Mazer Rackham hősiességéről és az első invázióról beszél. /// Hangulatos, dögös és ígéretes trailer a jövő tavasszal érkező MAD MAX open world autós akciójátékhoz.
MŰVÉSZET - Korai (nagyon korai) koncepciós rajz a James O'Barr képregényéből készülő új A HOLLÓ adaptációhoz. /// Új képek a SANDMAN ősszel megjelenő prequeléhez, az OVERTURE-hoz: balra Dave McKean borítója az első számhoz, jobbra J.H. Williams III rajza ugyanazon szám első oldalához. Gyönyörűek. /// Alex Ross rajzolt egy igen frankó THE WALKING DEAD posztert a Comic-Conra. /// Egy dögös, badass koncepciós rajz a GODZILLÁhoz.
Az utolsó szimulákrumban Dick 25. magyarul megjelent művét köszönthetjük. Akinek volt szerencséje mindhez, talán már elmondhatja magáról, hogy kezdi megismerni a Dick-univerzumot, és lassan összeáll benne a kép. A többiek – beleértve magamat is –, akik csak az életmű töredékével, és a többnyire lebutított filmadaptációkkal találkoztak, egyelőre a sötétben tapogatóznak. Számomra Dick regényei olyanok, mintha óriási, végletekig kidolgozott regényciklusok zanzásított verziói lennének, tele olyan, mintegy mellékesen odavetett zseniális ötletekkel, amelyek önmagukban is megérnének egy regény-, novella-, vagy filmfeldolgozást.
Az utolsó szimulákrum is épp ilyen. Olvasható disztópiaként, politikai szatíraként, klasszikus összeesküvéses sci-fiként és persze vérbeli Dick-mindfuckként. Vannak benne androidok, neandervölgyi emberek, múltból visszahozott náci háborús bűnösök, telepatikus úton kommunikáló marsi lények, és légy-méretű, élő spamként funkcionáló reklám robotok – és ezek mind csupán mellékszereplők.
A történet végig az USEÁ-ban, az Egyesült Államok és Nyugat-Németország egyesülésével létrejött országban játszódik, ahol a demokrácia egy ideje már megszűnt. Helyette sajátos elnöki rendszer működik: Nicole Thibodeaux , a First Lady képviseli az állandóságot, a nép választ számára der Altét, vagyis férjet, aki egyben az aktuális kormány feje. Tényleges hatalma azonban nincs, az egymást követő der Alték ugyanis mind szimulákrumok, a népet pedig az egyetlen csatornát sugárzó televízió segítségével kondicionálják arra, hogy rajongva imádja a First Ladyt. Mint minden tisztességes disztópiában, a társadalom itt is két részre szakadt: vannak a gék, vagyis a beavatott elit (Geheimnisträger), és a plebs, vagyis a bék (Befehalträger), a parancsvégrehajtók. Utóbbiak több tízezres, önigazgató, szigorúan szabályozott lakótelepeken élnek, míg előbbiek többnyire valamelyik kartellcég vezetőségében dolgoznak. Akinek pedig nem tetszik a rendszer, az egy félillegalitásban tevékenykedő cég segítségével kivándorolhat a kolonizáció alatt álló Marsra.
Az utolsó szimulákrum Dick könnyebben megérthető és feldolgozható regényei közé tartozik, annak ellenére, hogy az időutazás, és ennek köszönhetően a folyamatosan változó jelen témáját is felveti. Egy olyan disztópiát rajzol fel, ami nem rugaszkodik el túl radikálisan sem a ’64-es, sem a 2013-as valóságtól. Tökéletesen modellezi azt az állapotot, amelyben mindent az oligarchák uralnak, beleértve a politikát, a médiát és a gazdaságot, miközben a homályban tartott, a konzumkultúra segítségével elkábított néppel azt tesznek, amit akarnak. PKD-regény révén persze a szatíra és a társadalomkritika csak eszköz arra, hogy eljussunk oda, ahová a Dick-regényekben előbb-utóbb elszokás jutni: a valóság felfesléséhez.
Baromira várjuk Bong Joon-ho Snowpiercer című sci-fijét, amiben egy új jégkorszak bekövetkezte után az emberiség maroknyi túlélője egy hatalmas vonat fedélzetén járja a Földet körbe... és körbe - amíg ki nem tör rajta egy osztályharc a kiváltságosok és a pórnép között. A francia graphic novel alapján készült filmhez elérhetővé tettek egy bő négyperces animációs prequelt, ami az apokalipszis bekövetkeztét és a vonat elindulásának körülményeit ecseteli. Pofás kis darab, kedvcsinálónak tökéletes.
Westerfeld alternatív történelmi trilógiájának második kötete nagy meglepetés. Nem mintha nem lehetett már a Leviatánból előre látni, mekkora potenciál van az alapkoncepcióban, de a Behemót langyos száz oldal után túllép az előző regény keretein. Második felére rengeteg meglepetéssel szolgál, a befejezés már itt üvölt az ajtóban, te meg a fogadat csikorgatod, mert kalandregény rég volt ilyen - jujj - szórakoztató. Steampunk vs. biopunk ide vagy oda, Westerfeld történelmi kalandregényt írt, aprólékosan bontogatva az univerzum héjait, olyan megoldásokkal gyönyörködtetve, mint a mechanikus elefántok Isztambul utcáin.
A történetre részletesen nem szeretnék kitérni, elég annyi, hogy a megfelelő mederben halad, az első világháborús eseményeknek eddig többé-kevésbé megfelelvén. Az apró változtatások, mint egy isztambuli forradalom kimenetelének megfordítása vagy Churchill hadihajójának krakenné változtatása, remekül színesítik a cselekményt. A jobbnál-jobb megoldások szerencsére egyenlően oszlottak meg a barkácsok és darwinisták között, miközben egy harmadik oldal is előkerül, tovább színesítve a palettát.
A regény nagy része Isztambulban játszódik, ahol a szultán megdöntésére alakult forradalmi mozgalom jut központi szerephez. Az ősi, kontinenseket összekötő város Európa és Ázsia között mindig is a szívem csücske volt, A dervisház során már kilelkendeztem magam, Westerfeld nyúlása pedig hasonlóan parádés. A vallási olvasztótégely képviselői a Pacific Rimet idézvén egy mítikus szörny formájú lépegetőként erősítik a forradalmárok sorait, a zsidók például óriási robot gólemekkel tartják fent a rendet a kerületeikben.
A barkácsok úgymond az egész várossal képviseltetik magukat, Isztambul már a tenyerükben van, nagyrészt minden csikorog és mozog, míg a másik oldalon lehull a lepel a címről, előkerül a hatalmas viziszörny, mint a darwinisták utolsó mentsvára, a szultánnal való konfliktus tulajdonképpeni kirobbantója. Kikelnek végre a tojások, megismerkedünk az éleslátó lórival, amiben nem csak a könyv végi cliffhanger központosul, hanem egy fricska is saját történelmünkre, megcsillantva egy alternatív megoldást az első világháború problémájára.
A második rész ismét Keith Thompson illusztrációitól hemzseg, a fekete-fehér rajzok szinte kimásznak ránk, csak erősítvén a mozgóképes élményt. Mert a Behemót él és szalad, töretlen tempóban, villámgyors akciójelenetekkel, mindig egy nagyon pici újdonsággal, apró dózisokban adagolva, és pontosan ezért működik is. Mert nem az adott műfajokat akarja megváltani, azok keretein túllépni, hanem egy finom összhangját tálalni mindannak, amit elvállalt. És ezt maradéktalanul végre is hajtja, miközben nem felejt el veszettül izgalmas maradni.
Korának híradásai szerint a Poltergeisten átok ült: nem csak mindenféle forgatási nehézségekről (még az sem teljesen tiszta, hogy ki rendezte a filmet - a feltüntetett Tobe Hooper, vagy az író-producer Steven Spielberg), de ráadásul halálestekről is susmogtak, ami a maga természetesen morbid módján alighanem hozzájárult a film sikeréhez. Ennél nekünk persze sokkal fontosabb volt, hogy meghatározó gyerekkori horrorélményként égett bele az emlékezetünkbe - már amelyikünk még időben látta. A Poltergeist avíttságát jól példázza, hogy a VHS-cikkek közül mindeddig ez osztotta meg leginkább a szerkesztőséget: akinek fircsúrként volt szerencséje hozzá, takaró alól ijedten, nem pislogva bámulva a tévéképernyőt, az az esetleges felnőtt fejjel való újranézés kisebb-nagyobb csalódása után is párás tekintettel gondol vissza az akkoriban tekintélyesnek számító trükkarzenállal turbózott horrorra, aki nem, annak marad az említett szép emlékek és nosztalgia iránti teljes értetlenkedés. Olyat mindenesetre nem találtunk magunk között, aki gyerekként utálta, felnőttként pedig szerette volna. Ha valaki utóbbi halmazokba tartozna, ne titkolózzon!
Chavez: A Poltergeist viszonylag korán, vagyis még egészen fiatal koromban jutott el hozzám (mint a 80-as években oly sok minden más, elsőként ez sem magyarul), és mondanom sem kell, hogy már csak ezért is igen mélyen rögzült bennem az emléke. Mivel a családban senki nem ismerte még, és akkortájt a viszonylag kevés hozzáférhető film miatt egyébként is mindent közösen néztünk meg családilag (mínusz a muter), így nem lettem előre letiltva róla, de mondjuk menet közben sem. (Nem mintha valaha is tiltottak volna bármilyen filmet az ősök. Nem mintha az esetek többségében tudták volna, hogy miket is nézek.:)) Korábban még nem láttam olyan filmet, amiben nem valami konkrét rusnyaságtól kellett a legjobban betojni, hanem inkább a repkedő játékoktól, világító ajtóktól, a maguktól toronyba épülő székektől, a tv-ben lévő adásszünettől. Ezekhez képest a végén felbukkanó koponyafej már szinte megnyugtatott. Az akkori gyermekibb énemre ez az élmény még egészen másképpen hatott, hiszen abban a korban nem csak fogékonyabbak és hiszékenyebbek vagyunk, de totálisan ki tudjuk zárni elménkből azt a mellékes tényt is, hogy trükkökkel és színészi játékokkal van dolgunk, ezért sokkal jobban átéljük a látottakat. Ezért is gondolom, hogy a Poltergeist felnőttebb fejjel már kevésbé hatásos, pláne a jelenkor már elég sokat látott emberének. A film a későbbi újranézések során persze már nálam is fokozatosan veszített a hatásfokából, és a folytatások is nagy csalódást okoztak, de az elsőre máig úgy emlékszem, hogy az első mozi, ami frankón rám hozta a frászt.(A következő az Ördögűző volt.) Persze egyből foglalkoztatni kezdtek a látottak, szüleim pedig arra a kérdésre, hogy léteznek-e szellemek, és számíthatunk-e mi is valami hasonlóra itt a panelház negyedik emeletén, diplomatikus választ adtak, miszerint ők soha nem találkoztak velük, de semmiképpen sem zárnák ki a létezésüket. Ezzel egy cseppet sem nyugtattak meg akkor, de most már hálás vagyok a nyitottságukért.
Desrix: A Poltergeist volt az első olyan film, amit nem láttam, de mégis féltem tőle. Talán öt éves lehettem, amikor már volt videónk (még Bécsből hozták Faterék), és mint minden rendes fiúgyermek, első nekiveselkedés után megtanultam kezelni, hogy aztán bármikor megnézhessem a Lucky Luke vagy Állatolimpia rajzfilmeket - nálam a Csillagok Háborúja csak hat évesen ütött be, és a Birodalom visszavággal, de akkor kőkeményen). Nappal kemény legény voltam, este azonban, miután nyugovóra tértem, bizonyos alkalmakkal fültanújává váltam bizonyos nem nekem szánt műalkotásoknak, kizárólag az emberi audiócsatornán való befogadásukkal. És itt most nem arra az adult kategóriára gondolok, hanem a Poltergeistre. Rettenetes volt, ahogy a gyermeki képzelet megelevenítette a pusztán hangokból összeálló horrorélményt, ahogy a képi világ nélkül bizonytalanság fogott el, hisz nem lehettem biztos benne, miképp is zajlanak az éppen frászkarikába kergető zajok. Lám, itt a tökéletes recept a rémületre: ahogyan a horrorfilmek az érzékeink csökkentett üzemmódjára is alapoznak, úgy az egyik kiiktatásával máris olyan IMAX élményt garantálhatunk magunknak, ami nem kevés időre szavatolja a gyomorideget, ha csak rápillantunk a kazetta dobozára. Ennek köszönhetően évekig kerültem, pedig egy ideig a címét sem tudtam - mígnem egyszer egy kispajtásomnál rendezett videós estén (igen, a szülei nem voltak otthon) a lejátszóba rakott Nedves Álmok 2. helyett mi indult el? Na mi? Már az első hangoktól a földbegyökerezett a lábam, de nem lehetett mit tenni, a serdülő kakastaréj megakadályozott távozásomban, egyszersmind megerősített lelkileg. És gond nélkül végignéztem, sőt, jöttek a ledöbbenések - hogy ennél a jelenetnél csak ennyi volt? Ettől féltem?! Nos, a film jottányit sem változott, az ember, aki megnézte, viszont igen. Tanulság volt: időnként érdemes lemenni a pincébe, utánanézni azoknak a gyanús zörejeknek. Erősebben jöhetünk fel. A Poltergeist pedig? Beszaratós volt így is.
Elmeboy: Kilógok a sorból. Akkoriban, az aranykorban nem láttam a filmet, kizárólag a stábot sújtó, állítólagos átokról hallottam, no meg, hogy ez az egyik, az Álom.netet is beleértve legijesztőbb film, amit valaha forgattak. Aztán néhány hónapja a Pótolandó Klasszikusok projektem keretén belül betoltam, rutinos filmrajongóként persze nagyon is felkészülve, hogy félrerakjam modern elvárásaimat, és olyannak lássam, amilyennek a maga idejében készült. Még így is váratlan, brutális sokkban volt részem. Meglehetősen ígéretesen indul. A szabvány kertvárosi család hétköznapjait megbolygató kísérteties jelenségek témája és bemutatása érdekes, az meg külön ügyes (és más alkotásokban mindmáig fájdalmasan kiaknázatlan) dramaturgiai húzás, ahogy a kezdetben játékos, már-már barátságos természetfeletti erőkről kiderül, hogy valójában mekkora szemetek - erre a szálra egy igazán kiváló horrort lehetett volna felfűzni. Sajnos ez méteres, kihagyott ziccer marad, a Poltergeist ugyanis nem csak, hogy elköveti minden horrorok legfőbb hibáját - a túl sokat mutatást - hanem iskolapéldájává is válik annak. A forgatókönyvet jegyző és produceri teendőket ellátó Spielberg '82-re már elég komoly pénzeket mozgató névnek számított, mégsem ártott volna némi önmérséklet a játékidő nagyját kitevő trükkök alkalmazásában. Lehet, hogy akkoriban state of the art volt ez az egész, de az effektek túlburjánzása a filmet horrorként még akkor is tönkre vágná, ha egyébként nem avult volna el mára menthetetlenül - egen, elnézést mindenkitől, akinek a gyerekkori traumájába taposok, de az a bizonyos fa is. Ha meg nem horrorként nézzük, akkor mégis miként? A sokat sejtető felvezetés után egy kínosan elnyújtott, lélektelen (ha ha) látványfesztivált kapunk, ahol nem az a legfőbb tét, sikerül-e megmenteni a kislányt a túlvilágról (ami amúgy egy percig sem kétséges), hanem hogy milyen villódzó fények meg animált bizbaszok asszisztálnak az egészhez. Ja, és igen, a médium is valami rohadt felesleges és idegesítő. Egészen pontosan így fest az, amikor egy amúgy jó koncepciót maga alá nyom a pénz és a produceri látomás, és lám, még csak nem is napjainkról van szó.
Nagy Krisztián: Hasonlóképpen jártam a Poltergeist sorozattal is, mint sok hasonszőrű társával a nyolcvanas években: először a méltán kultikus Galaktika magazin Filmhírek rovatában találkoztam vele nyúlfarknyi hírek formájában. Annak idején innen értesültünk arról, miszerint már az első film forgatásán átok ült, mert valódi csontvázakat használtak műanyag helyett (olcsóbb volt) és a főszereplő kislány a ködeffekthez használt szlötyi miatti tüdőgyulladás következtében hagyta el e földi siralomvölgyet, több más, a forgatáson résztvevő színészt követve. Internet nem lévén, az ilyen hírek adtak extra lökést a Cannibal Ferox hírnevének is és bizony ez meghatározó emlék volt számomra is, amikor már majdnem felnőttfejjel ültem le az első Poltergeist elé. Bár a nosztalgia megszépítette ezt az alkotást is, addigra már túl voltam Freddy Kruegeren, Jasonon, Chuckyn és az Evil Dead meglehetősen deviáns szexuális érdeklődéssel rendelkező fáin, ez pedig nem igazán szólt a jó öreg kopogó szellem mellett: varázsa megkopott, rémisztgetései megfakultak és ugyan felismertem azokat a fogásokat, amelyek a későbbi kultikus rémtörténetekben rendre visszaköszöntek, kénytelen voltam megállapítani, hogy rosszkor és rossz helyen ültem le a Poltergeist elé ahhoz, hogy igazán élvezhessem. Vigaszképpen azoknak, akik megfelelően fogékony életkorukban és a megfelelő korszakban látták a filmet: teljesen átérzem a helyzetüket, amikor éppen olyasvalakinek próbálom elmagyarázni a Silent Hill Playstation játék elvitathatatlan érdemeit, aki World of Warcrafton, Facebookon és Youtube-on szocializálódott... Rusznyák Csaba: Az A Rohadék Fa. Már kölyökként se voltam egy félős filmnéző, kevés horror tudott ténylegesen megrémiszteni, sokkal jobban fostam pl. a pókoktól, mint bármiféle fikciós rémtől (egyébként a mai napig stabilan utálok mindent, aminek négynél több vagy kettőnél kevesebb lába van). Az is igaz persze, hogy szüleim részéről sokáig igen hatékonyan óvva voltam a „gyereknek nem való” filmektől – első sokkomat (valószínűleg még 10 sem voltam) a Lelkek karneválja jelentette, pedig csak egy félperces reklámjelenetet láttam belőle. Aztán jött a Poltergeist és Az A Rohadék Fa. Alighanem az első horrorfilm volt, amit elejétől a végéig láttam, és a hullák meg a szellemek nem különösebben hatottak meg, de Az A Rohadék Fa hetekig nem hagyott rendesen aludni. PERSZE, hogy volt egy hasonló fa a szobám ablaka előtt. Hol a kurva életbe máshol? A film után nyilván nem tudtam felé fordulva aludni, mert ha kinyitottam a szemem, azonnal megláttam. Úgyhogy befordultam a fal felé, ami sokkal rosszabbnak bizonyult, mert NEM LÁTTAM, HOGY MIT CSINÁL AZ A ROHADÉK FA A HÁTAM MÖGÖTT. Kész tortúra volt. Szóval, egyértelmű, hogy újranéztem a filmet az első adandó alkalommal (értsd: amikor szülői felügyelet nélkül maradtam a videóval és a kazettákkal). A Poltergeist mindig is velem maradt, legutóbb pár éve revizitáltam, és bár hatása már megkopott (Lehet, hogy felnőttem? Tenni kéne ez ellen valamit.), még mindig élveztem. Sokkal inkább egy cirkuszi, shock & awe horror, mintsem egy zsigeri zsánermű, de a maga nemében piszkosul szórakoztató. Amit viszont sosem értettem, az a médium, Tangina Barrons. Ő a segítség a bajban? Komolyan? Már ránézésre is egy ijesztő és groteszk embergnóm. Ha megszólal, még rosszabb. Ha meg még el is mosolyodik, az totál idegbaj. Kb. azt a reakciót tudom elképzelni a felbukkanására, hogy „áh, kösz bazmeg, de inkább a szellemek”.
Dr. Sick Fuck: Érthetetlenül furcsa, alkatomtól idegen tény, hogy megboldogult ifiúr koromban nem találkoztam a kollektív analízis aktuális tárgyával. Nademajdmost jól megural, lesz itt rulzás ezerrel. A fear and loathing élmény már a főcímnél megvolt, ugyanis a kreditlistán gyorsan feltűnt Steven Spielberg neve. Hú, nebassz. Ő bírta írni. Spielberg, mondanám még egyszer, a kertvárosi nagycsalád-horror invenciózus atyamestere. A hardcore horror-freak. Rögvest be is szartam, gyorsan kifejlődött a totális pánik, és még alig voltam túl az első hatvan másodpercen. Elnézést kérek az olvasóktól, de kétszer-háromszor tényleg bealudtam a nevezett műalkotáson, ezért tapasztalatom töredékes, fölényes értelmiségi műkritikám pedig az önkény jegyében fogant. Ennek tudatában jelentem ki, hogy a Poltergeist egy giccses és stupid nyomingerség, a zsáner szégyene, vagyis még ezt sem állíthatom, mert semmi köze nincs a horror műfajához. Jelentőségét, a filmművészet ügyét előremozdító hatását nem tagadnám, hiszen oly csodálatos műalkotások megszületéséhez szolgált inspirációként, mint a Paranormal Activity sorozat, meg még két-három szekérderéknyi mocsok. Valamint azt is sejdítem, hogy az Ezo TV-n feltűnő vajákos asszonyok és tűzjáró csodasámánok generációi építették fel karrierjüket a vonyító hangú gnóm karakterére, de ez csak annyira elég, hogy biztos legyen benne a néző: mindenki jobban járt volna, ha a kulcsszerepet játszó médium még a cselekmény játékideje előtt elpusztul egy szállodatűzben. Szóval tessenek körültekintően cselekedni, résen lenni éjjel és nappal, mert az ingatlanvásárlás felelősségteljes döntés, nagycsaládosok esetében pedig még inkább az. Ha nem vigyáznak, magukat is jól megírja majd Steven Spielberg. Azt a kurva tévét pedig mindenki dobja ki, jobban járunk akkor, meglássa a nyájas olvasó, vagy ha már nem elég erélyes a készülék élethosszig tartó mellőzéséhez, legalább a Nagy Veszelka sámán léleklátó-auradiagnosztikai műsorát kerülje, mert a végén még kiépül az a szar szituáció, hogy bekopog az ajtaján. Éppen most vagyok túl valami hasonlón, nyomorult érzés, nem ajánlom senkinek.
Noha nem horror, legfeljebb csak nagyon áttételesen az, az Europa Reportban van az év legfélelmetesebb jelenete: egy, a Jupiter holdja felé tartó űrhajón javításokat végző asztronauta elszakad a száguldó járműtől, és tehetetlenül nézi, ahogy az egyre kisebbé zsugorodik a látóhatáron, benne társaival, akik nem tudnak segíteni neki, miközben nincs körülötte semmi, csak hideg, feketéség, űr és halál. Totális kilátástalanság, totális egyedüllét, totális terror: a felkavaróan, fülsértően csendes pillanatok az ismeretlentől és a magányos haláltól való, zsigereket tépő rettegést a maga nyers, cizellálatlan formájában testálják a nézőre.
Sebastian Cordero sci-fije formailag a valami érthetetlen oknál fogva még mindig gombamód szaporodó found footage filmek sorába tartozik, műfajilag pedig a katasztrófafilm és a horror elemeit is vegyíti (a hasonló zsánerben, szintén találtfilmes koncepcióval próbálkozó, két évvel ezelőtti Apollo 18 silány minősége nem tett szívességet a nézői elvárásoknak, de nyugi: a kettő nem is különbözhetne jobban). A sztori egyszerű: egy hatfős, nemzetközi legénységű űrhajós expedíció a Jupiter egyik holdja, az Európa felé indul, abban a reményben, hogy a Naprendszeren belül a földönkívüli élet nyomaira bukkan. A felfedezők viszonylag hamar elveszítik a kommunikációt az anyabolygójukkal, egyiküket pedig egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően elnyeli az űr. Az expedíció megmaradt tagjai folytatják az utat, de immár magukra vannak utalva.
Az Europa Report generikus katasztrófafilm-dramaturgiát alkalmaz, amely során a szereplők különböző kutatási és technikai problémák, váratlan krízishelyzetek következtében eleinte lassan, majd egyre gyorsabb ütemben fogyatkoznak. A közeg azonban a horror felé taszigálja a filmet, és a tíz kicsi indiános felállás lassan inkább rímel egy absztrakt slasherre, mint egy katasztrófafilmre. Csakhogy itt nincs szörny, nincs gyilkos (a film nem követi el azt a hibát, amint Danny Boyle Napfénye), legalábbis semmiképpen nem a szavak szó szerinti értelmében: a mumus maga a világegyetem, amit az ember felfedezni, megérteni akar, és ami ennek elkéri az árát.
Elhagyva a teremtés bölcsőjét, az expedíció tagjai olyan messzire merészkednek, mint előttük még soha senki. Fejjel előre az ismeretlenbe, a sötétségbe, a kiszámíthatatlanságba, a rettenetbe, ahol vagy az életcélt, természetet, álmot beteljesítő felfedezés vár, vagy a halál, ahogy az olvadó viasz elengedi a szárnyat összetartó tollakat – vagy mindkettő. Az Europa Report a tudásszomj e két aspektusát helyezi mérlegre, és nagyszerűen demonstrálja az expedíció pezsgő izgalmát, ámulatát, az emberi szellem tántoríthatatlanságát és elkötelezettségét az ismeretlen feltérképezésében éppúgy, mint az univerzum erejével való végső szembenézés félelmét és esélytelenségét. Legyőzhetjük a gravitációt, építhetünk űrhajókat, áthághatunk korábban elképzelhetetlennek tartott távolságokat, de akkor is csak porszemek vagyunk, aprók és jelentéktelenek. A film felfedező mentalitásából következően nem is az a lényeg, hogy ki éli túl az expedíciót (ha ugyan bárki), hanem, hogy tudományos szempontból lesz-e értelme, hogy amit megtudtak, az hasznára válik-e az emberiségnek.
A found footage jelleg (az Europa projekt kiötlőinek interjúinzertjeivel együtt) az egészet tárgyilagossá, realisztikussá teszi, a sci-fi elemeket nagyjából nélkülöző, komolyan vett technológia elhatárolja a sztorit a lehetséges hülyeségektől, és ezúttal még az adott történetmesélési forma tipikus buktatóit is gyerekjáték elkerülni, hiszen egy ilyen expedíción nyilván MINDEN be van kamerázva (Cordero pedig a lehetőségekhez képest nagyszerűen teremt feszültséget). Ugyan a film mindettől némileg száraz lesz, karakterei pedig sosem kerülnek közel a nézőhöz, de a felfedezés ideájának univerzalitása fontosabb szempont volt, mint az egyéni dráma. (Nagyjából, mint a 2001 esetében, amihez az Europa Reportot, ha nem is minőségi szempontból, de) viszonylag sokat hasonlítják, noha annak galaktikus-evolúciós léptékeit meg sem próbálja utolérni). Viszont így megkímél a film a patetikus nagyjelenetektől is – még az önfeláldozások is metodikusak, szenvtelenek, tudományos tényszerűség vezérli őket, nem érzelem.
De az emocionális visszafogottság ellenére az Europa Reportban vastagon ott van az EMBER, az ő nyughatatlan, kíváncsi, folyton előre, többre, magasabbra törő természetével, ahogy a halál torkában állva is megveti a lábát, és még a legvégső pillanatban is tanulni akar. Márpedig a jó sci-fi mindig az emberről szól.
Aki úgy gondolta, hogy a Kvantumtolvaj (egyszeri, kétszeri, esetleg háromszori) elolvasása felfegyverzi azzal a tudással, amivel könnyedén megbirkózhat a Fraktálherceggel, akkor hasonló meglepetés fogja érni, mint Jean le Flambeurt, aki kénytelen rádöbbenni, hogy a zoku Schrödinger-doboz, amit olyan kalandos körülmények között szerzett meg az első kötetben, csak az első lépés az úton, ami a felelőtlenül elszabadított és felfoghatatlan léptékű játszma fináléjához vezet.
A rejtély megfejtéséhez a transzhumanizmus bölcsőjébe kell visszatérnie, a Földre, ahol az arab kultúrából újjászülető társadalom pecsétekkel védekezik a mindent ellepő, megfertőző és átformáló káoszkód ellen. A pusztító harag napja után az égből aláhullott Szobornoszt hajók szilánkjaiban menedékre lelt emberek a törékeny békeszerződés megkötését követően a sivatagban kutatnak elveszett lelkek, vagyis testetlen dzsinnek után, hogy a szolgálatukba kényszerítsék vagy pedig eladhassák őket a hszien-kuknak, akik a Nagy Terven dolgoznak: a Föld teljes feltöltésén a virtuális térbe a feltöltésmennyországokból előbányászott tudatmásolatok emlékei alapján. A szemünk előtt kibontakozó Sirr legalább olyan fantáziadús, mint a marsi mozgó városok társadalma, és tömve van sziporkázó ötletekkel.
Az Ezeregyéjszaka meséiből táplálkozó terminológia, mely a korábban már megismert fogalmakat takarja, telitalálat, ráadásul sokkal egységesebbnek hat, mint az előző kötet, ami a finn, héber, francia és orosz kultúrkörből merített. A regény felépítése is a több évszázados mesefolyamét követi: a keretes szerkezet több különböző történetbe ágyazott történetet rejt, kibontva Jean és Mieli múltját, és felfedve az eddig a háttérbe húzódó, a szálakat a távolból mozgató szürke eminenciások kilétét. Az ismerős, ugyanakkor idegen földi társadalom felépítésének különböző aspektusait az új szereplők mutatják be: Kasszár Gomelez, a hatalomért a családját is feláldozni hajlandó politikus, lányai, az egyenesen az Ezeregyéjszaka meséiből érkező Tavaddud és Dunjázád, előbbi a dzsinnek szeretője, aki szimhálón keresztül rég elfeledett és másként elérhetetlen fizikai örömöket nyújt a testetlen tudatmásolatoknak titkos tudásért cserébe, utóbbi pedig mutálib, aki feláldozta magánéletét, hogy a családját és városát (ebben a sorrendben) szolgálhassa, Abu Nuvász, a sármos gogolkereskedő, akinek a múltja súlyos titkot rejt és az Axolotl, a Testorzó, egy ősi dzsinn, aki még az aunoktól tanulta hogyan raboljon magának testet. A Földön minden technológia összefonódik a mesékkel; mágikus szavakkal, Titkos Nevekkel és dzsinnpalackokba zárt lelkekkel üzérkednek, mi pedig a transzhumanizmus újabb, és a marsitól drasztikusan különböző olvasatával kerülünk szembe.
A Fraktálhercegnek nem csak a története bonyolultabb, mint a Kvantumtolvajé, hanem az Ezeregyéjszaka vezérfonalára felfűzött fejezetek-történetek (melyek címadásukkal is mesékre hasonlítanak, mint A tolvaj és a tigris vagy a Mieli és a lélekvonat) elbeszélésmódja is ugrál egyes szám és harmadik személy, múlt és a jelen, valamint a különböző szereplők között. A fordítás minősége előtt ismét csak meg kell emelnem a kalapom, mert Rajaniemi valóban létező tudományos és az abból továbbgondolt világának kreált szavait egyáltalán nem lehetett egyszerű magyarítani. Amennyiben az első kötet nehéz olvasmánynak tűnt, akkor itt még jobban kell figyelni, ha a történet-kirakós egészének szétszórt darabjait össze akarjuk illeszteni a könyv végére, ami ráadásul egy kataklizmikus cliffhangerben kulminálódik. Összességében a Fraktálherceg olyan, mint egy oorti súlytalanság-szauna, amiben az űr vákuumával hűtjük a testünket: a jutalom megéri a kockázatot, még ha többször neki kell is veselkednünk a feladatnak.
Hivatalos: Sam Mendes visszatér JAMES BONDot rendezni a 24. 007-es kalandban, amit 2015 őszén mutatnak be. Az író (ismét) John Logan lesz. Örülünk.
Rob Liefeld nem csak arról beszélt twitteren, hogy az ő agyából kipattant X-Force-ból filmet készít a Fox, hanem arról is, hogy az önálló MAGNETO mozi még mindig terítéken van a stúdiónál. A Comic-Conon több, az X-Men filmes világával kapcsolatos bejelentésre is lehet számítani (Deadpool, esetleg?).
Ez olyan szép: a New York-i rendőrség egyik még beazonosítatlan saját tagja után nyomoz, amiért az többször is úgy járőrözött, hogy Darth Vader birodalmi indulóját bömböltette az autójából.
A Fox is nekiáll bővíteni marveles szuperhősrepertoárját: film készül az 1991-ben debütált X-FORCE-ból, ami az X-Men egy militánsabb, agresszívebb mellékágaként indult, az élen Cable-lel, Küklopsz jövőbe küldött, és a jelenbe felnőttként visszatért fiával. A forgatókönyvet a Kick-Ass 2 író-direktora, Jeff Wadlow jegyzi, és valószínűleg a rendező is ő lesz. Hogy az X-Force mennyire és hogyan kapcsolódik a Fox eddigi X-Men filmjeihez, azt még nem tudni.
Hayley Atwell visszatér Peggy Carterként, legalábbis egy rövidfilm erejéig: az AGENT CARTER egy évvel az Amerika Kapitány eseményei után játszódik, és egy pre-S.H.I.E.L.D. szervezet tagjaként veszi fel a harcot a rejtélyes Zodiaccal. A rövidfilmet a San Diego Comic Conon vetítik majd, ÉS a Vasember 3 DVD/BD-re is felkerül extraként. A plakátja nagyon baba (lásd itt jobbra).
Guillermo Del Toro tervei továbbra is izgalmasak és ambiciózusak: először is, Charlie Kaufmannal karöltve akarja adaptálni AZ ÖTÖS SZÁMÚ VÁGÓHIDat, másrészt Benedict Cumberbatch-et akarja megnyerni a FRANKENSTEIN főszerepére (valószínűleg a címszerepre, a kreatúrát korábban Doug Jonesnak szánta).
Új adalék az örök STAR WARS vs. STAR TREK ellenségeskedéshez / vitához: George Lucas egy interjúban azt mondta, hogy a Star Wars bizony a Star Trek vállaira állva tudott nem szimplán csak sikeres lenni, hanem egyáltalán elkészülni, ugyanis Roddenberry szériája volt az, ami összetoborzott egy filmes sci-fi rajongói bázist.
A holtaknak nincs nyugalmuk: Romero zombitrilógiájának harmadik részét, A HOLTAK NAPJÁt már remake-elték egyszer 2008-ban (akkor is minek), most nekifutnak másodszor: az idei Texasi láncfűrészes 3D-s folytatás/remake/kit érdekel producerei veszik khm, értő gondjaikba a projektet, 10-20 milliós költségvetéssel. Premier jövőre. Alig várjuk.
David Hayter (X-Men 1-2, Watchmen) adaptálja szélesvászonra a Luna tesók kiváló, THE SWORD című képregénysorozatát. A rendezőt és a színészeket még nem választották ki, de a forgatás a tervek szerint jövő év elején kezdődik.
A Fox fejeseinek nem elég, hogy 2003-ban, A szövetséggel már meggyalázták egyszer a THE LEAGUE OF EXTRAORDINARY GENTLEMENt, most tévésorozatot akarnak készíteni Alan Moore szenzációs képregényéből. A pilothoz ráadásul a Zöld Lámpás forgatókönyvíróját, Michael Greent szemelték ki. Lesifotósunk közben jelenti, hogy otthonában Moore éppen csőbombákat készít.
Az amazon.com beszáll a képregénybizniszbe: Jet City Comics néven új kiadót indítanak, ami, legalábbis az első címek alapján, könyveket és novellákat dolgoz fel (nyomtatott és digitális formában egyaránt). Októberben jelenik meg a George R. R. Martin történetéből készült Meathouse Man (Raya Golden rajzaival), a Hugh Howey sci-fijéből készült sorozat, a Wool (Jimmy Palmiotti, Justin Gray és Jimmy Broxton), és lesz még egy Symposium című alternatív történelmi széria is az Amazon könyvkiadásában megjelent The Foreworld Sagához kapcsolódóan. Plusz az Amazon Martin A tűz és jég dala sorozatának előzményét, a Kóbor lovag comicváltozatát is újra piacra dobja.
KÉP - Martin Freeman a héten fejezte be a HOBBIT forgatását, és ott volt egy jó haverja is... /// Peternek már a széke is Pókember-színű. Kép A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-ből. /// Az első kép Frankenstein szörnyéről, azaz Aaron Eckhartról, az I, FRANKENSTEINből, amiben a teremtmény egy alternatív jelenben kerül mindenféle rémek fantasy-háborújába. /// Így fog kinézni Jamie Foxx, mint Electro A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-ben. Jobb így, mintha csak ráhúznának egy hülye ruhát. /// Egy hét múlva startol a San Diego Comic Con, és a város már most geek színekbe van öltöztetve. A villamosok pl. a THE AGENTS OF S.H.I.E.L.D.-ről kiabálnak.
POSZTER - Nagyon cool poszter a CAPTAIN AMERICA: WINTER SOLDIERhez. /// Poszter Spike Lee OLDBOYához. Ez alapján tényleg nem vicceltek, és más hangulatú lesz, mint az első feldolgozás, aminek ez ettől függetlenül úgyse nyalhatja majd ki a seggét sem. /// Gyí, te röfi, gyí! James McAvoy jól elvan a FILTH poszterén.
MŰVÉSZET! - TŰZGYŰRŰ poszterek a Mondótól! Kedvcsináló, ha még mindig tanakodnál, hogy meg akarod-e nézni a filmet. /// És ha már Mondo, az új CONAN poszterükről se feledkezzünk el. /// Koncepciós rajz az ELYSIUMhoz: Így néz ki a "címszereplő" a Földről, mint elérhetetlen álomkép a nyomornegyedből. /// George R. R. Martin a TRÓNOK HARCA vastrónját sokkal nagyobbnak, rondábbnak, aszimmetrikusabbnak képzelte el, mint amilyennek az HBO sorozatban (költségvetési okokból, és kellő hely hiányában) megvalósították. Körülbelül olyan bestiálisnak, mint Marc Simonetti festményén. /// Koncepciós rajz a CAPTAIN AMERICA: WINTER SOLDIERhez. A háttérben Batman rövidujjúban, dupla uzival.
TRAILER - Ha mindig is robbanó nyilakkal akartál ruszki katonai konvojokra vadászni, akkor közeleg a te napod. A RAMBO: THE VIDEO GAME trailerének fílingje csillagos ötös, már csak magának a játéknak kéne jónak lennie, ami a hasonszőrű projektek esetében finoman szólva nem gyakori dolog. /// Kalapácsos-véres red band trailer az OLDBOYhoz, avagy mennyire ment el Spike Lee esze? /// Láncfűrésszel a cápatornádó ellen! SHARKNADO trailer! Aki agyfaszt akar kapni, erre kattintson! /// Itt az első trailer a THE SEVENTH SONhoz, az idei év afféle fantasyjéhez, ami valószínűleg csúcssebességgel tűnik majd el a süllyesztőben. De talán Jeff Bridges miatt egyszer érdemes lesz... /// A Rockstar az ötperces gameplay videóban arról győzköd, hogy a GRAND THEFT AUTO V kurvajó lesz.
BÓNUSZ - A digitális Bruce Lee Johnnie Walkert reklámoz (miközben az igazi még csak nem is ivott). Gáz.
Egy anyjával élő tinédzsernek elege van belőle, hogy folyton megbukik matekból, ezért a köztudomásúan legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodik: megidéz egy démont. De a dolgok - meglepetés! - nem a tervek szerint alakulnak. Del Toro 1987-es rövidfilmje (hat évvel első mozija, a Cronos előtt készült) szórakoztató, sötét humorú kis horror, remek hangulattal, operatőri munkával, és egy-két egészen pofás trükkel, maszkkal. Sajnos a spanyol nyelvű film angol felirattal csak egy igen szar minőségben érhető el, úgyhogy alatta beszúrtam a felirat nélküli, tökéletes minőségű verziót is, ami egyébként egy valamivel rövidebb, rendezői változat (ez anno a Cronos criterionos kiadásához került fel extraként).
- Úristen, Drakula! - sikoltott fel egykor megannyi Hammer stúdiós női mellékszereplő (vagy ilyesmi), és sikolt fel (képletesen) mindmáig megannyi horror-megszállott. Akad ebben a sikolyban rémület, nosztalgia és fásultság is jócskán, ahogy az a zsáner egyik leginkább meghatározó, ugyanakkor talán legelcsépeltebb ikonjához illik. Mert mégis, mit lehet kezdeni minden popkulturális vámpírok ősatyjával, akit halva születése óta számtalan, műfajilag és minőségileg egyaránt erősen ingadozó mozi, regény, képregény, zene, erdélyi turistabizsu, és még ördög tudja, milyen mercsandájz katapultált a kommerciális örökkévalóságba? Drakula alakját, és így utólag nézve magát Stoker regényét is nehéz komolyan venni, vagy eredetien feldolgozni, jól meg aztán végképp. '92-es filmjében Francis Ford Coppola mindezt egyszerre kísérelte meg, és ha a végeredmény pont az ambiciózussága okán nem is maradéktalanul tökéletes, a szándék mindmáig páratlan.
Amint a Keresztapa-trilógia és az Apokalipszis most révén akkoriban még megingathatatlannak tűnő félistenstátuszba emelkedett, egykori új-hollywoodi enfant terrible vette kezébe a '90-es évek elejére a filléres gagyi tartományába száműzött übermumust, már a cím elé biggyesztett Bram Stoker's jelzővel is nyilvánvalóvá tette, hogy alkotását a kevés kezdeti, megérdemelten klasszikusnak számító mű (Murnau Nosferatuja, meg a '31-es Lugosi-film, naná) után következő, több évtizednyi gátlástalan kreatív harácsolással (tisztelet a kivételnek, helló, Werner Herzog) szemközt kívánja pozicionálni. Igaz, e címválasztással nem ő volt az első, hiszen 1974-ben akadt már egy azonos című feldolgozás (ami leginkább forgatókönyvírója, az I am legendet is jegyző Richard Matheson révén tarthat számot az érdeklődésre), sőt, még a valaha létezett legautentikusabb változatot méltán elváró közönséget is alaposan félrevezette. Valamelyest.
Coppola Drakulája, jócskán a mai trend előtt, amolyan gritty reboot volt. Persze messze nem a mostanság bevett eszközökkel operált, ám közös vonás napjaink megannyi Nolanjével, hogy az idők során rákérgesedett kliséktől és hangvételtől módszeresen megtisztogatva próbálta meg nem is annyira új megvilágításba helyezni antihősét, mint inkább egyenesen a velejéig hatolni. Ehhez pedig nem a rengeteg (igen, az emlegetett örökfeketéket is beleértve), a forrásanyagot szinte kivétel nélkül pusztán kiindulási pontként kizsákmányoló korábbi próbálkozáshoz kellett visszakanyarodnia, hanem – láss csodát – magához Stokerhez. Ami korántsem egyértelmű döntés.
Stoker regénye ugyanis, státusz ide vagy oda, az olcsó, giccses és fájdalmasan túlírt viktoriánus rémhistóriák – mondjuk ki, ponyvák – sorába tartozik, amelyekkel akkortájt Temzét lehetett volna rekeszteni. Nem csoda, hogy ezek közül roppant keveset őriz az irodalomtörténeti emlékezet, mint ahogy Stoker egyéb írásait is inkább csak illendőségből szokás meg-megemlíteni (ha valaki netán olvasta volna második legismertebb szösszenetét, a Fehér féreg fészkét, az tudja, miért), és így máris érthetőbb, miért nem ragaszkodtak a régebbi tisztelgők a szöveghűséghez. Hogy mégis mitől vált megkerülhetetlen műfaji alapvetéssé a Drakula, azt nem az én tisztem megfejteni, ám azt hiszem, akad egy vonása, ami fölött szokás átsiklani, és ami mintha derék Francisünknek is szemet szúrt volna. Stoker kurvára Drakulának drukkol.
Többről van itt szó, mint a karizmatikus gonosztevő iránti sötét, romantikus vonzalomról, amit legalább Vader nagyúr kapcsán mindannyian átélhettünk. Már csak azért is, mert a szerző látszólag mindent elkövet, hogy pozitív hőseit a jóság és az erényesség botlást nem ismerő díszpéldányaiként állítsa be sátáni ellenlábasukkal szemben, aki, nagyon nem mellesleg, már eleve külsejében is távol állt a furcsa mód általánossá vált szmokingos, hátranyalt hajú, középkorú kaszanovától. Drakula gróf egy sápatag, harcsabajszos, kopasz, szőrös tenyerű, büdös szájú, meg úgy általában mindenestül kellemetlen vénember, nagyjából, mintha a közismert festmény Vlad Tepese pár hétnyi lelkes enyészet után mégis meggondolta volna magát ezzel az egész túllihegett halál-dologgal kapcsolatban, és még csak a viselkedése miatt sincs okunk kicsit is szimpatikusnak tartani őt, merthogy egy bunkó. A felszín alatt azonban végig ott lappang egyféle kaján, perverz élvezkedés a gróf rémtettein (csecsemőzabálás, majd az ezt szóbeszéd tárgyává tevő anyuka farkasok általi szétmarcangoltatása, ilyesmik, mondom, hogy bunkó), no meg a vele szembeállított, patyolatfehér főhősök felháborodott sápítozásán, míg aztán szép apránként le nem esik a tantusz, hogy ez az egész nem más, mint a korabeli társadalom álságos prüdériájának és kirakaterkölcseinek tenyér mögé rejtett kiröhögése. Nem véletlen, hogy – a regényben és a filmben egyaránt – Van Helsing nyíltan bevallja, mennyire csodálja síron túli ellenfelét, vagy éppen a szintúgy mindkét verzióban elhangzó, súlyos koporsófedélként dörögve helyére csapódó summázás: We've all become God's madmen. All of us.
Erre az aspektusra érzett rá Coppola, ezt meri bátran és önállóan értelmezni, sőt, kiemelni. Stoker kora normái miatt nem fogalmazhatott sokkal nyíltabban, mint tette, rendezőnk azonban már annál inkább. A film minden pórusából buja bűzzel verejtékező érzékiség szinte csak a kezdet (annak mondjuk nem rossz – Monica Bellucci mellei, vagy éppen a sövénylabirintus közepén a vérfarkas alakot öltött vámpír és Lucy gyengéden pornográf subidubija maradandó nyomokat hagyott tizenegy éves kori önmagamban), de ahol igazán brillírozik, az, ahogy a protagonistákat maradéktalanul töketlen hülyéknek állítja be. Lucy ostoba, elkényeztetett, a gonosznak puszta kéjvágyból nagyon is szándékosan ablakot nyitó szajha (az első Keresztapa templomi ceremóniájára rámontírozott leszámolásjelenet Lucy, khm, első halálakor morbid módon visszaköszön), kérői nevetséges gumicowboyok, pökhendi aranyifjak, vagy éppen nyeretlen, zugmorfiumista értelmiségiek, az erkölcsösség angyala, Mina pedig egy a saját bigottságától fuldokló, bamba vőlegényét (szerencsétlen Keanu Reeves sokakban értetlenkedést kiváltó szerepeltetése nagyon is tudatos húzás lehetett, még ha meglehetősen cinikus is) mélyen belül megvető szűzkurva. No meg persze Anthony Hopkins, aki az eszelősbe hajló, tudós ember létére félig vallási fanatikus Van Helsingként egyaránt hempergeti meg a mocsokban a regény és a Peter Cushing-féle alakítás nyomán rögzült jóságos nagypapa-mentor figurát.
Ezzel a szánni való, szedett-vetett bagázzsal szemben pedig ott áll, mit áll, komoran, fenyegetőn magaslik a gróf, seregek térdre kényszerítője, a karóba húzó, akinek puszta jelleme és akarata akkora, hogy magát a jóistent megtagadva még a halálra is fittyet hány, kizárólag gyűlöletből és bosszúvágyból. Ja, valamint a hihetetlenül plasztikus főgenya-alakításairól híres, meg úgy egyébként is kiváló Gary Oldman játssza. Ilyen konstelláció mellett nála kisebb kaliberű (megkockáztatom: másik) színészre bízni a címszerepet végzetes lehetett volna, így viszont a legemlékezetesebb grófot kaptuk, evör. Sajnálom, Max, sajnálom, Klaus, és persze ne tessék haragudni, Béla bácsi, remekek voltatok, tényleg, de amit Oldman itt művel, azt hárman együtt sem tudtátok, már hogy nyilván nem általában, csak ezzel a karakterrel nem. Aláírom, hogy ehhez kellett a koncepció is, mert ahogy Oldman lubickol a szerepben a beteges öregembertől az érző lelkű, távolról jött hercegen át egészen a halállal és istennel dacoló szörnyetegig, az soha nem jöhetett volna létre a film monumentális, a főszereplőt minden oldaláról körbejáró íve nélkül. Ennek az elemi, mégis komplex főgonosznak egyébként felejthetetlen mellékzöngéje a vámpír által megrontott, őrült Renfield, akinek a szerepét szintén mintha csak ráöntötték volna Tom Waitsre, az Örök, Őrült Csövesre.
A sokak által a film legfőbb hibájának felrótt, központi szerelmi szál is valahol itt gyökeredzik. Míg Stoker csak enyhén utalgat Drakula hátterére és egykori nagyságára, Coppola a neki szánt szerephez igazodva nem tehette meg, hogy ne avassá őt többé, egyszer s mind nemesebbé, mint holmi kósza kriptaszökevényt. Az erotika alattomban már az eredeti műnek is részét képezte, a megfilmesítésekről nem is beszélve, innen meg már csak pár lépés a szerelem, és ha mégoly kritikusan szemléljük is ennek a motívumnak a beemelését, azt nem lehet mondani, hogy nyálasra vagy felületesre sikerült volna. Akkor már inkább átélhetőbbé teszi az antihős világ elleni haragját és tragédiáját, a másik oldalról nézve egyszer s mind duplán aláhúzza a társadalmi normák rabságában vergődő ember vonzalmát a tabuk felé. Árulkodó Mina paranccsal felérő könyörgése is túlvilági szeretőjével szemben, mikor az meg akarja kímélni őt az élőhalottság átkától: Then take me away from all of this death! Nem a kisemmizettségtől fél, nem is az örök éjszakát ígérő vámpír-léttől, hanem saját, ál-élő világa fojtogató korlátaitól. Jó, a rendezőnek volt anno valami elfekvő fejtegetése a vámpírról, mint az AIDS-es ember metaforájáról, ami ugyan egész eredeti, meg a szerelem témakörét is adekvátabbnak láttatja, csak éppen olyannyira nem domborodik ki magából a filmből, hogy inkább ne is időzzünk felette.
Mindezek mellett valahogy a végére maradt minden más, amitől film lesz egy film: a rendezés, a látvány, a hangulat. Ha ezeket nézzük, a Drakula bombasztikus, a szónak a jó és a rossz értelmében egyaránt, ám itt még ez a rossz is jó célt szolgál. Ugyanis az összes érzelmi-tartalmi agyonpörgetettsége, Wojciech Kilar minimalistán grandiózus, hol kísérteties, hol fenyegető zenéje, minden vizuális túlkapása (gyakran klipszerű rendezés, rikító színek, a meghökkentőtől a nevetségesen szürreálisig terjedő – egytől egyig analóg - vizuális trükkök és gegek, a kollázstechnika túlburjánzása, nem utolsósorban pedig a hivatalos filmképregényt is jegyző Mike Mignola látványtervei) egyrészt nagyon is tudatos, másrészt egyetlen célt szolgál, mégpedig annak a szertelen dagályosságnak a megidézését, ami Stoker regényének is a sajátja.
Ez volna tehát a leghívebb adaptáció? Igen és nem, de tuti, hogy az egyik legjobb és leggazdagabb. Ha a romantikus vonalat kihagyjuk, pusztán dramaturgiailag és hangulatilag ennél közelebb senki nem jutott az amúgy valószínűleg önmagában megfilmesíthetetlen sztorihoz. Ha a szó szerinti szöveghűséget vesszük, versenyben van, bár az elődök laza hozzáállását tekintve ez nem nehéz. Egyébként meg mindegy is, hiszen Coppola filmje pont annak az ékes példája, hogyan kell értelmezni és adaptálni bármit: aggyal és érzéssel. A felszínen csavarhatsz, az maradjon csak a felszín, az számít, ami alatta van.
A Drakula – már hogy mindkettő – tömör, megalomániás gótika, alatta pedig ott forrong egy konok, fekete, meghalni képtelen lélek.
A geekek gyakran kilóra vehetők a filmpiacon, egy nyálcsorgató koncepció már elég ahhoz, hogy hibákat, problémákat söpörjön el náluk, valahogy így: „kit érdekel a logika, bazmeg, hát itt óriásszörnyek harcolnak óriásrobotokkal!” Vagy, ahogy ánglisül mondanák, „your argument is invalid”. És a Tűzgyűrűvel tényleg vannak bajok, csúszkál logikai banánhéjakon, megerőszakol fizikai törvényeket, megdöccen dramaturgiai kátyúkon, szégyentelenül hasznosít ezerszer elnyűtt kliséket, de, és ez egy kurvanagy, vörösen villódzó neonbetűs DE, közben úgy transzformálja a nézőt szájtáti 12 évessé, hogy azért minden hülyére hype-olt hollywoodi rendezőkókler, J. J. Abramstől Zack Snyderig a fél karját és mindkét lábát odaadná. Guillermo Del Toro monszterzúzdája minden hibája ellenére a nyár messze legnagyobb moziélménye.
Nem, ez sem a forgatókönyvvel fogja lenyűgözni a nézőket, de bazmeg, hát itt óriásszörnyek harcolnak óriásrobotokkal! És annak ellenére, hogy a szkripten még lehetett volna gyúrni egy kicsit (ezért, és csak ezért nem hozza azt a tökéletes, veszettül szórakoztató popcornmozi szintet, amit tavaly a Bosszúállók), pont megvannak benne azok a nüanszok, amik az élvezetes nyári látványfilmet elválasztják a lelketlen, CGI-szörnyeteg pénznyelőktől. A karaktereknek nincs különösebb mélységük, de van szívük, vannak érzéseik, van hátterük, így amikor a sztori „nem a robot a lényeg, hanem a pilótái” mantrája elhangzik, nem tűnik parasztvakító hülyeségnek. Charlie Hunnam és Kikuchi Rinko szimpatikus főszereplők, Ron Perlman élvezettel bohóckodik, de a színészpálmát nem meglepő módon Idris Elba viszi. Ki másnál lenne hiteles, hogy miután lekispöcsöz valakit, az őszintén megköszöni neki? A csávó egy két lábon járó tekintély.
A sztori egyszerű, de hatásos, van dinamikája, struktúrája, és nem rohan fejvesztve egyik akciótól a másikig, a gyermekien megalomán óriásbunyókat emberekben, motivációkban, és apró, de beszédes inzertekben, flashbackekben, híradásokban ügyesen ábrázolt, reálisnak ható világban gyökerezteti. De most már fogjam be a pofámat ilyen triviális semmiségekről, és beszéljek a lényegről, ugye? Mert bazmeg, hát itt óriásszörnyek harcolnak óriásrobotokkal!
A Tűzgyűrű kaiju-jaeger pusztítástúrái észbontóan intenzívek, ötletesek, masszívak és látványosak, nem utolsósorban láthatóak, azaz nem szarrá vágottak (bár jobb lett volna, ha nem minden jelenet éjszakai esőben játszódik, de annyi baj legyen), trükktechnikai szempontból pedig felülmúlhatatlanok. A hatalmas hús- és fémdögöknek szinte érezhető a tömege, a tengeri és városamortizáló harcok döbbenetes valóságillúziót produkálnak, a méretek a felfoghatatlan grandiózusság és a még éppen felfogható emberi léptékűség tökéletes, vékony határmezsgyéjén táncolnak. Nem túlzok: többször azon kaptam magam, hogy tátva van a szám, mint a kiskölyöknek, akit először visznek cirkuszba. És ha a napokban valami furcsa hangot hallasz keletről, az Japán lesz, ahogy a premier környékén egy emberként ejakulál.
Ami a hollywoodi konkurenciát illeti, valahogy úgy képzelem a dolgot, hogy a Transformers 4 érthetetlenül megakadt forgatásán Michael Bay a lakókocsijában a félig lehúzott ablakredőnyök áteresztette, rácsozott, homályos fényben ül egy üveg whiskey mellett, és férfiatlan zokogással kóstolgatja a pisztolya csövét. És még naplemente sincs a háttérben.
Az időutazásos történetek alapvetően – ha közmegegyezés alapján nagyon redukáljuk a kérdéskör összetettségét – két csoportba oszthatók. Az egyik sarokban azok a fantazmagóriák sorakoznak föl, amikben az idő sodrása, szövete, hálója, medre, tudomisénmije dinamikus, ergo a nyughatatlan emberi faj úgy belenyúl, mint kétéves lurkó a kutyaszarba. A másik sarokban a polaritás ellenkezőjét látjuk felkészülni: az idő, mint olyan, statikus, megváltoztathatatlan, vagyis eleve elrendelt. Az első típus által felkínált történetlehetőségek érdekfeszítőek már említés szintjén is, noha az időutazás diverz módon kezelt törvényei számtalan logikai elakadásjelzőt és útlezárást szoktak maguk után vonni. A másodjára említett időkezelés első blikkre nem hangzik túl nagy dobásnak – most akkor minek visszamenni az időben, ha úgysem lehet változtatni semmin? Aztán megnézzük a 12 majmot és rögtön megváltozik a véleményünk.
Terry Gilliam 1995-ös filmje több olyan témát is érint, ami mind a mai napig véresen aktuális. Az időutazás, persze, az örökzöld, de emellett ráfutunk a biológiai terrorizmus, a szabad akarat, a valóság megkérdőjelezése, a társadalom és egyén közti viszony jelentette ingatag terepre. Gilliam nem csak a Monthy Pyton csapat tagjaként villantotta meg egyéni nézőpontjának vizuális formanyelvre történő dekódolását, de kaptunk tőle egy Brazilt és egy Halászkirály legendáját, hogy a későbbi Félelem és reszketés Las Vegasban-t ne is említsem (de említem, és az időutazás miatt még ül is). A 12 majom az 1962-ben készült A kilátóterasz című állóképes rövidfilm alapján született, annak egyfajta továbbgondolása.
Amit fentebbi pár mondatommal jelezni kívántam, az csak annyi, hogy Terry Gilliam ért hozzá, hogyan vágjon a képünkbe ordenáré nagy kérdőjelet. A 12 majom zsigerig szántó kezdése fantasztikusan megadja az alaphangot, amit aztán később egy percre sem veszít el. Főszereplőnk, James Cole (Bruce Willis) láthatóan nincs a legjobb bőrben: egy börtönboly apró zárkájából rángatják ki „önkéntesnek”, hogy a vírusfertőzés során embermentessé hipózott felszínre kióvakodva mintát gyűjtsön, ami segít majd a tudósoknak. Rátermettsége okán abban a megtiszteltetésben részesül, hogy visszaküldik az időben 1996-ba, azzal az eltökélt szándékkal, hogy kiderítse, mi vezetett a pandémiáig. A tudósok szemlátomást tisztában vannak az idő statikus természetével, ezért nem is arra koncentrálnak, hogy a múltat változtassák meg, ehelyett a jelen izolált környezetét megkerülve egyenesen a múltból szeretnének információt szerezni a vírust elszabadító 12 Majom Hadseregét illetően.
Elszomorító helyzetben lehetnek, ha erre a feladatra a legjobb die hardos formáját hozó Willist választják, aki érkezését követően kevéssel már agyba-főbe is vereti magát, naná, hogy rendőrökkel. Egyébként nem tudom, hogyan csinálja Mr. Willis, de valahogy annyira jól áll neki, amikor bucira vert ábrázattal, szakadt ruhában hozza a trógert, egyrészt teljesen hiteles számomra, ahogy egyik szeme feldagadva, a szájából csordogál a nyál, másrészt mintha elemében is lenne a színész ilyenkor. Mivel nő is kell egy valamirevaló sztoriba, ezért James előbb egy pszichiáternő gondos kezei közé kerül (nem úgy), azután pedig elmegyógyintézetbe. Erre a pontra érve a film már bravúros, Brad Pitt, mint kezelés alatt álló elmebeteg, egyszerűen brilliánsan vezényli az ütemet, és rázza fel az egyébként morózus és majdhogynem tapinthatóan hideg légkört. Kiderül, hogy James 1990-be került, amikor még nyoma sincs a 12 Majomnak, de már ekkor megrezdül egy borzongató gondolathúr bennünk – talán azzal, hogy visszament az időben, ő idézi elő a világvégét?
Hát nem arról volt szó, hogy a múlt megmásíthatatlan? De bizony! És a borzongás újult erővel indul útjára, végiggondolni azonban nincs időnk, mert repülünk vissza a jövőbe, majd újra a múltba, ami során James egyetlen gyermekkori emléke egyre tisztábban rajzolódik ki előttünk. Viszont ez a kép a hipnotikus erejű befejező képsorokig homályban marad, részletei, ha kivehetőek is, félrevezethetnek. Akár a 12 majom maga. Éles kontúrral kínál elénk előbb egy, majd több értelmezési lehetőséget, azzal a céllal, hogy a labirintusból, amibe önszántunkból merészkedtünk be, egyhamar ne kecmeregjünk ki. James egészen odáig jut keresztes hadjárata során – ami rárótt kötelességből szívügye lesz, és ehhez elég két perc a tiszta levegőn valódi zenét hallgatva - , hogy önmaga valóságát kérdőjelezze meg, ezáltal gyarapítva az értelmezési ingovány területét. A film ráadásul zseniálisan vezet az orrunknál fogva, a 12 Majom Hadseregének keresését a múlttal való játszadozás szélmalomharcával állítva párhuzamba.
A láthatatlan ellenségtől való félelem gyilkos poénként simul a 90-es évek apokalipszist váró attitűdjébe, vészjósló tekintélyéből és az emberiség lesben álló hóhérjának fenyegető mivoltából azonban cseppet sem veszített. Emiatt időtálló alkotásként teljesen megérdemelt helyen dicsérhetjük ma is a 12 majmot. Mondanivalója, szerkezete, tévútjai, borzasztó jóslatai az elkerülhetetlen végzetet vetítik elénk, de egyszersmind a reményt is. Mindemellett piszkosul jól szórakoztat, a 90-es évek világképe egyszerűen önmagát adja, az időutazóknak pedig újabb figyelmeztetés – törölköző nélkül ne induljanak útnak.
Az Ítélet könyvének címe frappáns módon incselkedik olvasójával – magyar nyelven legalábbis, mivel angol kiadásában a Doomsday Book címet viseli. Hozzáteszem, nem véletlenül, a végítélet ugyanis központi témáinak egyike (állítólag magyarul azért nem lett Végítélet könyve, mert a kinézett betűtípussal olvashatatlan lett volna a borító). Olvasása közben sokat és sokszor mondtam felette ítéletet, önkéntelenül tört fel belőlem az indulat megannyi verbális formája, és ha a kitartás próbatétele volt az egyik szándéka az írónőnek, jelzem, átmentem. Kínlódva, többször szünetet tartva, de sikerült végigolvasnom, hiába az írói és fordítói – nyilván nem szándékos – igyekezet, hogy földhöz, netán falhoz vágjam az egyébként csalogató koncepcióval rendelkező könyvet. Sikerült, és most itt vagyok, hogy elmondjam, én hogyan éltem meg ezt a jópár napot, amit közösen töltöttünk el.
Kezdek mindent időrendben, hogy tiszta képet kapjunk. Az Ítélet könyve egy Connie Willis nevű amerikai írónő regénye, aki 1945-ös születése ellenére, mai napig aktívan alkot a SF területén. Az időrégészekkel foglalkozó első regénye az Ítélet könyve, ami 1992-es megjelenésekor - számomra érthetetlen módon - zajos sikert aratott, és mint ilyen, azóta megért néhány folytatást. A Galaktika kiadója 20 évnyi kvázi szépirodalmi lemaradást szeretett volna bepótolni az írónő kultszámba menő alkotásának magyar nyelvű adaptációjával. Sem a döntést, sem a mű olvasókra gyakorolt hatását nem áll jogomban megkérdőjelezni, nem is tenném, ízlések és pofonok alapon. Azt azonban elöljáróban már most leszögezem, hogy ez a 20 év késés nem tett jót az Ítélet könyvének, és ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül.
De hogy rátérjek a lényegre: a történet helyszíne Anglia, Oxford, időben pedig a 2050-es években járunk. A társadalom ránézésre alig változott, sőt, olyan érzést kelt, mintha a 60-as vagy 70-es évek elevenednének meg, és erre nagyobb rálátásunk nem is lesz. Feltalálták azonban az időutazást, pontosabban rájöttek, hogyan lehet megnyitni az időhálót és azon keresztül átküldeni embereket. Hogy ez miként történik, ne várjunk rá választ, el kell fogadnunk a tényt, hogy van és kész. Említésre kerülnek az időparadoxonok, miszerint minden kőbe van vésve, a múlton nem lehet változtatni, csupán megfigyelni azt, valamint az idő csak akkor engedi át az időutazót, ha az ezekkel a fenti axiómákkal teljesen kompatibilis. Vagyis garantált, hogy nem hurcol át magával fertőzést, villámágyút, mobiltelefont. Bocsánat, mobiltelefont mondtam volna?! Én oktondi! De hisz a 2050-es években MÉG NINCS mobiltelefon! Tudom, tudom, egy 20 éves regényen ne kérjem számon a saját jelenem technológiai szintjét, de attól sem tudok elvonatkoztatni, hogy már az 50-es évek sci-fi író-lángelméi olyan technikai eszközöket írtak le, amik jóval túllépnek a 90-es, de akár a mostani évek kütyüin is (az más kérdés, hogy a valóság sokszor őket is kínos helyzetbe hozta).
Két főszereplőt kapunk, Kivrint, a vakmerő és tettre kész történészhallgatót, illetve Mr. Dunworthyt, a lány tanárát. Őket nézőpont-karakterekként kísérjük végig a történet folyamán, vagyis csak azt látjuk és halljuk, amit ők. Kivrin a sztori kezdetén 1320-ba ugrik, hogy ott töltsön két hetet, így a Karácsonyt is, és felvevőjébe mindent rögzítsen, Mr. Dunworthy legnagyobb ellenkezése dacára. Az öreg rendkívül veszélyesnek tartja a középkort, amit a végtelenül ellenszenves dékánhelyettes a főnöke távollétében nyit meg, egy hülye számára is gyanúsan sok óvintézkedést hagyva figyelmen kívül. A sztori így két szálon göngyölög majd, és most erősen túloztam ezzel a szóval, de rögvest visszatérek rá. Egyrészt a múltban egy vidéki udvarház életébe csöppenünk, ahol valami nincs rendjén, másrészt a jelenben az aggodalmaskodó tanár urat látjuk, amint a kispolgári angol pitiánerség minden állatfajtája futkosnivalóval látja majd el bő két hétre.
Az Ítélet könyve vaskos, a Galaktikától szokatlan módon a Metropolisos szélesebb formátumban adták ki a könyvet, és az még így is 540 oldalas. Soha nem szoktam egy regény hosszúságára panaszkodni, sőt, egy jó könyv esetében az minél hosszabb, annál több időt tudok az aktuális kedvenceim körében tölteni. Az Ítélet könyvének szereplőit azonban nem tudtam megkedvelni. Kivrinnel alapvetően nincs gond, igyekszik beilleszkedni a korabeliek közé, mégsem éreztem, hogy hajjde tudnék vele azonosulni. Dunworthy tanár úr már egy fokkal szimpatikusabb volt, amit viharos sebességgel aknázott alá kezdeti tesze-toszasága, érdektelen, blőd és helyenként a kreténséggel határos ügyekben való folyamatos bénázása. Egy halálos járvány karanténjának kellős közepén ragadva apró-cseprő ügyeket talál fontosabbnak annál, hogy immunizáltassa magát!
Ez egyébként a könyv első felére igaz: pofátlan időhúzás az egész. Az írónő olyan idétlen és kínos kifogásokat dobál be karakterei elé, amik láttán a falat kapartam kínomban. És mindezt 300, wait for it, leírom, háromszáz oldalon keresztül. A könyv első háromszáz oldala egy dögunalmas, brutálisan túlírt naplóregény. Ától cettig minden elénk tárul: oldalak mennek el azzal, hogy a tanár vezetékes telefont (!!!) keres, majd minden érintett fél számát betárcsázza, és piszlicsáré dolgokon vekeng. És ezt legalább tízszer eljátsza, holott már az ötödiknél ordítóan felesleges és átugorható lett volna. Ezek az idegesítő tiszteletkörök csupán az egyik felét alkotják annak, hogy miért nem veszem a kezembe soha többet ezt a könyvet. Az amerikai szemmel humorosnak vélt angolok értelmi szintje körülbelül Szupernagyi és Gazember Campbell IQ-jának közös metszetén belül található valahol, ha nagyítóval keressük és jó sokáig. De ha Basil Waczak urat említem meg, még beljebb vagyunk (félreértés ne essék, szeretem a Waczak Szállót). Én elhiszem, hogy ezen valahol, valaki nevetett, mert én például igen – csakhogy kínomban. A doktornő és Colin, a tíz éves rátermett fiúcska az egyedüliek, akik konkrétan cselekszenek is, ráadásul ésszerűen. A többiek a debilség ötven árnyalatát prezentálják.
Az első háromszáz oldalon alig történik valami említésre méltó: Kivrin visszautazik a múltba, a jelenben pedig megbetegszik a technikus (aki echte kretén módjára egyfolytában annyit hajtogat, hogy valami baj van, de hogy mi, a büdös fenéért nem nyögné ki, neeem, majd a négyszázadikon!!! Hozzátenném Kivrinnek is csak ugyanekkor jut eszébe, hogy megkérdezze, vajon a kiszemelt évbe sikerült-e az ugrás.). Ötven oldalban simán le lehetett volna tudni – így azonban a kitartás erőpróbájává válik eljutni a roppant hangulatos befejezésig. Mert a hátralévő kétszáznegyven oldal maga a megváltás. A sztori hirtelen magasabb sebességbe kapcsol, jóval magasabba. Az írónő hihetetlen érzékkel tárja elénk Európa legsötétebb korszakát, a pestisjárványok idejét. Szívbemarkoló jelenetek sora száguld el mellettünk, a korábban hosszan elnyújtott karakterbemutatás végre értelmet nyer, már ami a drámaiságot illeti. A járvány jelentette döbbenet és feszültség egyik érzelmi helyzetből dob a másikba, és az emberiség egyik legrettegettebb félelme válik valóra a lapokon: a láthatatlan ellenség, a vírus, ami nyakló nélkül tombol és kaszálja le Európa fél lakosságát.
Egyszer, próbaképpen, mindenkinek ajánlom az Ítélet könyvét. Az utolsó száz oldalért kiváltképpen – de hogy addig el is kell jutni, ez óriási szálka a köröm alatt. Kritikusai szerint Connie Willis igazi erőssége novellistaként mutatkozik meg, csak akkor azt nem értem, hogyan eshetett meg az a bizonyos első háromszáz oldal. Remélem, hogy az időtörténészek további kalandjai élvezhetőbbek lesznek, mindenesetre a koncepció még mindig érdekel.
Nézni a nagy büdös semmit két és fél órán át. Miközben a 4DX mozinak a filmélményt vidámparki mutatvánnyá alacsonyító rángatózó székei és süvítő levegője a maradék kedvemet is elveszi az egésztől. Röviden és lényegre törően ennyi az értékelésem a Disney cirka 250 milliós, karib-tengeres, johnny deppes filmszörnyetegéről. És ezt most ki kéne fejtenem. De egyszerűen kurvára nincs hozzá kedvem, mert őszintén: kit lep meg, hogy A magányos lovas unalmas, érdektelen, otromba és kínos?
Már az első trailerek, sőt, már a koncepció alapján bűzlött az izzadságszagtól. Aztán erre rátett egy lapáttal a lesújtó kritikai fogadtatás és a totális anyagi kudarc. Előre megírhattam volna az egész kritikát, és most persze jönnek majd az előítélettel vádaskodó megjegyzések, de nem érdekel. Ez a film minden előítéletre rászolgált. Kétszer is.
A magányos lovas mítosza 1933-ban indult egy rádiójátékkal, és az évek, évtizedek alatt meghódított szinte minden létező médiumot, készült belőle film-, animációs- és tévésorozat, könyv és képregény is. A 2013-as szélesvásznú, szűkagyú verzióhoz az eredeti sztorit csak pont annyira gyúrták át, hogy megfeleljen az összes mai túlspiláztatott trendnek, amit már a kétévesek is unnak. A címszereplő egy ügyefogyott szentfazék, akinek fel kell nőnie hősi szerepéhez, indián segítőtársa Jack Sparrow lejárt szavatosságú járásával, Johnny Deppjével és pofavágásaival ingereli az alvó rekeszizmokat, és persze minden nagy, hangos és eposzi. Már amikor véletlenül pont történik valami.
Mert egyébként a szuperhősfilmes eredettörténetek dramaturgiáját pontról-pontra, egy műszakja végén járó középkorú közértpénztáros lelkesedésével követő cselekmény döbbenetes lassúsággal döcög, amit nem indokolnak sem a papírkarakterek, sem a lapos, csak nagyritkán és valószínűleg akkor is csak statisztikai véletlennek köszönhetően vicces dialógusok, sem az üres, rémegyszerű sztori. Viszont baromi sokat kell várni a bombasztikus akciójelenetekre, miközben a film azon tanakodik, hogy a természetfelettivel kacérkodó burleszk-akció-dráma katyvasz mely elemét hangsúlyozza ki (nem jut dűlőre).
Pedig 10 évvel ezelőtt Gore Verbinski ebből az alapanyagból és feleennyi pénzből, másfél órában nagyon pofás, helyre kis filmet csinált volna, egy olyan Johnny Deppel, aki még nem vált önmaga paródiájává. Sőt, ha úgy vesszük, két évvel ezelőtt nagyjából meg is csinálta a Rangóval.
Jó, elismerem: a duplavonatos finálénak sok olyan pillanata van, ami ténylegesen megidézi az első Karib-tenger kalózai frappáns, ötletekben tobzódó akciókomikumát, de bő két óra után már késő rátaposni a gázpedálra. Mint oly sok film manapság, részben A magányos lovas is a hollywoodi nagyzolásnak esik áldozatul, annak, hogy mindenből (lehetőleg több mint két órás) blockbustert kell csinálni, a zombihorrorból és a ponyvawesternből is. Utóbbira utoljára ’99-ben, a Vadiúj vadnyugattal volt példa, és remélhetőleg megint eltelik legalább 14 év, mire valaki egy harmadik ilyet öklendezik a nagyvilágra.
(Jelen cikk a képanyagot kivéve egy jobbára változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin kilencedik számában jelent meg nyomtatásban 2010-ben - NK)
Az 1957-es születésű, horvát származású Igor Kordej vitathatatlanul a képregényrajzolás Kinizsije: nem csak termetre és bajuszra, hanem bizony a rajzolóasztalon véghezvitt, tintában és papírlapokban bővelkedő mészárszék jogán, hiszen alaposan kivette a részét abból a küzdelemből, aminek köszönhetően a 2007-es évben a Delcourt lett Franciaország legtermékenyebb képregénykiadója. A kéthavonta elkészülő és tartósan magas színvonalú, 48 (esetenként több) oldalas albumai azonnal meggyőzték a francia kiadókat, akik a megbízható és határidőket szigorúan betartó rajzolóknál már csak a nagy munkabírásúakat szeretik jobban. Márpedig egy olyan képregényiparban, ahol a legtöbb sorozat egyes kötetei átlagban évente jönnek ki, évente hat album hatalmas fegyvertény. De hogyan is vált Kordej a Titkos Történelem nagy alakjai által vívott titkos háború dicsőséges tábornokává?
A két éves képzőművészeti képzés után önállósodott rajzoló lelkesedésével és tehetségével hamar népszerűvé vált saját pátriájában, háromszor nyerte el a legjobb rajzoló/illusztrátor címet és képregénystúdiót is alapított, Incident néven. A nyolcvanas évek végén a Les Humanoïdes Associés le is csapott rá és elkészíthette az ismert román sci-fi szerző, Vladimir Colin könyvének a La Saga de Vam (Vam legendája) című három kötetes adaptációját, majd 1990-ben a Les Cinq saisons: L’Automne (Az öt évszak: Ősz) című one-shotot, melynek forgatókönyvét Nenad Mikalacki-Django jegyezte. A délszláv háború viharának a szele magával ragadta az egyre népszerűbb Kordejt: egy trieszti bevásárlás során erőszakkal besorozták és egyenesen a fronton találta magát. Bár fűtötte a hazafiság, nem akarta egy lövészárokban végezni és az első adandó alkalommal elhagyta az országot. Rövid Dániában eltöltött idő után Kanadában telepedett le és a képregény nemzetközi színterére 1994-ben lépett a Heavy Metal oldalain. A Dark Horse kiadó szerkesztői azonnal felfigyeltek rá és 1995-ben már az ugyancsak zágrábi születésű Darko Macan forgatókönyve alapján készítette el az Edgar Rice Burroughs' Tarzan: A Tale of Mugambi című füzetét, majd a Predator és a Star Wars univerzumban is kipróbálta magát. Innen már csak egy ugrás volt a DC kiadó és az ő Star Trek franchise-uk, végül pedig követte Macant a Marvel ölelő karjaiba. Ez számára nagyszerű időszaknak ígérkezett: a Marvel többféle újszerű stílussal és témával kísérletezett ezidőtájt, így dolgozhatott az eddig bevett gyakorlattól eltérően politikai kérdéseket feszegető Cable füzeteken (melyet később Soldier X-re kereszteltek át, ezzel is hangsúlyozva a váltást) és a szado-mazo szubkultúrában megmerítkező Black Widow: Pale Little Spider minisorozaton, ami a MAX imprint részét képezte.
Hamarosan azonban új szelek kezdtek el fújni, a Grant Morrison New X-Men-ében tett rövid beugrója a Frank Quitelyhez és Ethan Van Scivenhez szokott olvasók heves ellenállásába ütközött, valamint hasonló nemtetszést aratott a rajongók körében az általa teljesen átdizájnolt X-Treme X-Men csapata. Ez utóbbi sorozat hattyúdalát kényszerítette ki a Bush-kormányzat hatalomra kerülésével erőre kapó cenzúra: az Arena és Intifada sztoriszálak egyes részeinek újrarajzoltatása szoros határidőre alaposan próbára tette Kordej képességeit. Végül a Marvel vezetése által kijelölt egyencsapástól eltérő látásmódú alkotók lassan kirostálódtak, Corben, Risso és Zezelj után Kordej került sorra: a rá bízott Excalibur másfél füzetének elkészítése után rövid úton megszabadultak tőle, eltérő vizuális megközelítésre és a hirtelen drágának talált gázsijára hivatkozva. Az utolsó amerikai piacra készített munkája, a futurisztikus Londonban játszódó Smoke egy kisebb kiadó, az IDW égisze alatt jelent meg 2005-ben, Alex de Campi tollából.
Az erőszak oltárán a fülledtebb jeleneteket és öltözékeket álszent módon feláldozó és kizárólag az eladásokra koncentráló nagy amerikai kiadókban csalódott Kordej tekintetét az európai képregénypiac felé vetette, ahol ügynöke, a vajdasági származású Kopecky Csaba bemutatta Jean-Pierre Pécau-nak, aki éppen egy Frank Giroud Décalogue-jának ötletére épülő sorozathoz keresett rajzolókat, vagyis a tervbe vett első hét rész mindegyikét más művészre bízták volna, hogy az albumok viszonylag rövid időközönként követhessék egymást. Eredetileg a L’Histoire secrète (Titkos történelem) első albumát kapta Kordej, de a Delcourt kiadó legnagyobb megdöbbenésére olyan hamar elkészült vele, hogy rábízták a másodikat, majd mivel olyan meggyőző gyorsasággal produkálta ezt is, a hatodik kötettől állandó rajzolóvá lépett elő. Jelenleg a tizennyolcadiknál tart és csak valami nagyobb szökőár tarthatja vissza attól, hogy teljesen egyedül rajzolja meg a jelenleg harminc részesre tervezett sorozatot (amihez el is érkezett 2013 júniusában, és még legalább két kötetnyi folytatás van előkészületben - NK).
A Titkos történelem tulajdonképpen egy 1998-ban indult sorozat, az Arcanes (Arkánumok) előzménye vagy eredettörténete, melyen, bár szintúgy Jean-Pierre Pécau jegyzi forgatókönyvíróként, messze túlnőtt mind történetszövésben, mind képi világban. A kilencvenes években játszódó Arkánumok főszereplői Walter Duncan, egy kiégett ex-rendőr és segítőtársa, Miss Mood, akik egy (nem túl fantáziadúsan) Stargate névre keresztelt titkos kormányügynökség tagjai. Feladatuk olyan személyek toborzása, akik hozzájuk hasonlatosan képesek befolyásolni a szerencsét és egyúttal a jövőt a tarot kártyák lapjaira emlékeztető Arkánumok segítségével. A hatalmas erőt birtokló ereklyék (vagyis a később a Titkos történelemben felbukkanó csontamulettek) után folytatott hajszájuk során egy testrabló náci szellemmel, az Örök Gyötrelem Nővéreivel, egy bosszúszomjas KGB ügynökkel és egy fekete mágiához folyamodó drogbáróval kell szembenézniük.
Az ugyancsak Pécau által írt és az Arkánumokkal párhuzamosan futó Arcane majeur (A Nagy Arkánum) sorozat az ötvenes évek végére visz minket vissza, amikor a Stargate elődje, a Vane Alapítvány sikeresen besorozza a történet főszereplőjét, Pandorát. A csinos árvában hatalmas erők szunnyadnak, de használatának megtanítása szoknyabolond mentorára, Chance-ra hárul, mert az irányítás alól kicsúszott retro-szinkronitás felmérhetetlen károkat okozhat az idő folyásában. A sorozat fő szála a Howard Hugues álcáját magára öltő okkult entitást követi, akinek elsődleges célja John Fitzgerald Kennedy és Fidel Castro meggyilkolása.
Ezzel el is érkeztünk a Titkos történelem hajnalára, a neolitikum végére, ahol egy haldokló sámán négy csontlapocskát bíz törzsének utolsó négy túlélőjére: az amulettek hatalmas erővel bírnak, mindössze két szabályt nem szabad megszegni velük kapcsolatban, nem szabad egyszerre használni mind a négyet és nem kerülhet mind egy kézbe. Ennek örömére a négy fiatal (Dyo, Reka, Aker és Erlin) rögtön megszegi az első szabályt és egy pályájáról eltérített meteorittal törlik ki a létezésből a törzsüket rabigába hajtó harcosokat. Az Arkhónok (a későbbiekben már így nevezik magukat) elszörnyednek a pusztítás láttán és szétválnak, hogy a négy ereklye minél messzebb kerüljön egymástól. Természetesen ettől a pillanattól kezdve megkezdődik a véget nem érő harc a hatalom birtoklásáért és az erre tett erőfeszítések átalakítják maguk körül a valóságot. A színfalak mögötti játszmák emlékezetes és világrengető eseményekben csúcsosodnak ki: magyarázatot kapunk arra, hogy mi (vagy ki) okozta az egyiptomi hét csapást, ki alapította a Szent Inkvizíciót és milyen célból, miért szervezett egy Raszputyin nevű szerzetes expedíciót a Tunguzka folyása mentén, ki a titokzatos ötödik Arkhón, akit csak a Nagaszakira és Hirosimára ledobott atombombákkal lehet megállítani, kinek az ügynöke volt II. Ramszesz, John Dee, Isaac Newton és Napoléon Bonaparte? Az alternatív történelem, a misztikus történetek és az összeesküvés-elméletek kedvelői minden bizonnyal megtalálják számításukat ebben a sorozatban, nem véletlenül ostromolja a Titkos történelem eddig eladott példányszáma alulról a félmillió kötetet.
Ha Neil Gaiman az osztálytársam lett volna általánosban, valószínűleg vagy azonnal összehaverkodunk, vagy utáltuk volna egymást. Könyvmoly voltam én is, abból a kínos fajtából, aki a focimeccsek és bunyók zajait száz méterről, egy fa alatt olvasgatva szerette hallgatni, és akit a tanárok örökké a pad alatt olvasásért szívattak. Ugyanakkor sosem volt merszem végleg hátat fordítani a szociális kötelezettségeknek, a semmiről folyó csevegéseknek vagy - később - a közös ebédekre szorítkozó ismeretségeknek. Rémületem magam számára is meglepő, sőt komikus volt, mikor ráébredtem: a felnőtt-társadalom nagy részét ugyanolyan sekély, unalmas emberek teszik ki, akik között gyerekként örökké elvegyülni próbáltam, hiszen végül is pontosan ők nőttek fel és nem változtak semmit, csak tehetősebbek és tán még erőszakosabbak lettek. És nekem még asszisztálnom is kell lelketlen tobzódásukhoz, mert a művészlelkeket megvetik, a gyengéket kinevetik, az érzékenyeket eltapossák...
Túlzok, persze. De Gaiman tehet róla! Úgy húz ki engem bármely írásával komfortzónámból, a megszelídített álmok és letört fantáziák mocsarának békés süppedéséből, mint dugót a palackból. Talán ezért szeretem és irigylem (titkon, szégyenkezve) leplezetlen, sőt már-már pozőr romantikus lelkületét régóta. Ám személyes szimpátiámon felül azért is érvelnem kell gyarapodó életművének fontossága mellett (biztos vagyok benne, hogy a világirodalmi kánonban a legnagyobb fantaszták oldalán fogjuk emlegetni), mert őszinte, nyílt rajongása témái iránt ugyanúgy rettenetesen hiányzik napjaink könyveiből, filmjeiből, sorozataiból, nyilatkozataiból, vicceiből, sértéseiből, párbeszédeiből és érzéki sóhajtásaiból, mint ahogy önkritikus, de irónia-mentes hangneme.
Gaiman - ezért is - hiánypótló.
Az Óceán az út végén melankolikus szembenézés a gyermekkor mágikus, rejtelmekkel és hihető csodákkal teli korszakának lezárulásával. Kerettörténetében a felnőtt főhős-alteregó egy családtag temetése utáni protokoll-siránkozásról meglógva ellátogat régi házukhoz, és megelevenedik előtte egy történet, amelyre emlékszik, de amelyet felnőttként elhinni - vagy talán helyesebb volna úgy fogalmazni: felfogni, helyes módon érzékelni - már nem képes. Ez a nosztalgiával súlyosbított skizofrén szituáció a regény központi gondolata. A két - transzcendens módon, gyermeki ösztönösséggel látó és a kopár, éppen felnőttként tükör által homályosan néző - tudatállapot a kis tavacska mellett ülve nem alternatívaként, hanem szuperpozícióként létezik a férfiben, azaz egyszerre két igazság létezik - az ellentmondást Gaiman csak az utolsó oldalakon élezi ki igazán, majd oldja fel tapintattal és kímélettel.
Narrátorunk húga zavaró zümmögés és bezzeg-tesó a kamaszkori emlékeiben, apja túl erős és - ezt felismerni is egy kis darab felnőtté válás - esendő maszkulin hatás, anyja szürke asszisztens: fantáziáira egyik sem fogékony, hobbijait egyik sem osztja. A szabadság, szárnyaló álmok és eldugott zugok után áhítozó fiúnak a szigorú nevelőnő jelenti az igazi, fojtogató terrort, a felnőtteket saját vágyaikkal gúzsba kötő és megrontó hazug gépezetet, a mohó érdekelvűség Kis Gömböcét, a vak kapitalista ál-paradicsom erőszakos kerítőjét - a szándékos elnagyoltsággal felfestett karakter messzire vezető képzettársításokra ad lehetőséget a kézenfekvő, az író más műveiben is felbukkanó mitikus magyarázat mellett (melyet nem árulhatok el).
A rémes felvigyázó (többféle értelmezési síkon értelmezhető) ellenpontját a Szentháromságot idéző, zseniálisan eltalált fél-család, a három különböző generációt és identitást képviselő nőalak jelenti. Hogy boszorkányok-e, istenek vagy szellemek, vitatható, de megnyugtató jelenlétük és ismerős voltuk tagadhatatlan, szinte sugárzik a lapokról. Alighanem a nagymama személye lehet az egyik olyan kulcs, ami az emberek többségét meg tudja nyitni, lelki alkattól és nemtől függetlenül (nemhiába annyira népszerű reklámszlogen a "nagymama kedvenc" akármilye), itt is ő a legkedvesebb, biztonságot ígérő karakter, de a kisfiú a szomszédban lakó titokzatos, bizalomgerjesztő ideál-anyuka és a nővé érés előtt álló lány felé is hamar nyit. És persze egyedül úgysem lenne esélye a nálánál nagyobb gonosz (vagy inkább önérdekű) hatalmak ellen.
Rövidsége erénye a regénynek: Gaiman mindig remek ötleteket hoz, de hosszabb művei gyakran a végük felé torpannak meg kicsit, vagyis inkább éppen a hirtelen, váratlan irányba felpörgésük árulkodó, novellái azonban kiváló ritmusúak. Legújabb könyve az arany középutat járja: rövid, hatásos, bármikor újraolvasható madeleine-regény, mely (talán a Sosehollal vagy az Amerikai istenekkel szemben) a felnőtt fantasy műfajában kezdőknek és járatosaknak egyaránt ajánlható.
A filmkészítés, mint köztudott - ha esetleg mégsem lenne az, kérdezze meg a Kedves Olvasó a feltehetően mellette álló elhanyagoltnak tűnő, szarbarna színű és cigiszagú kardigánt viselő szabadbölcsésztől a belváros bármelyik szabadon választott kocsmájában - időigényes dolog. A világ boldogabbnak vélt felén is gyakran évek telnek el az ötlet felbukkanása (ti. csináljunk filmet kezeslábasba öltözött fickókról, akik unott arccal mindenféle dimenzióátjáró démonokat üldöznek) és a bemutató között. 1983 májusában, amikor Ivan Reitman besétált a Columbia egyik légkondicionált tárgyalójába, az akkor már eléggé ismert rendező is tisztában volt ezzel az egyértelműnek tűnő természettudományos ténnyel. Mégis, amikor Frank Price, a stúdió akkori feje gondolkodás nélkül ("Mondj egy számot" "Harminc" "Oké" - valahogy így hangozhatott a párbeszéd) azt mondja, hogy márpedig '84 június 10-én lesz a bemutató, arra csak egy válasz adható: persze, nincs gond.
"Back off man, I'm a scientist."
Pedig abban a lélektani pillanatban még kész forgatókönyv sincs. Reitmannak azonban van három név a zsebében: Aykroyd, Ramis és Murray. Hogy érthető legyen; a Bombázók a seregnek és a Dilibogyók után ha valaki azzal a fegyverténnyel járja Los Angeles kevésbé szimpatikus utcáit, hogy márpedig Bill Murray benne lesz a filmjében, azzal automatikusan jegyet váltott a város összes frissítőkkel és kubai szivarokkal ellátott fontosemberéhez. Nem sokkal a fent leírt jelenet előtt Ivánunk - hiszen csak innen a szomszédból, Párkányból dobbantott szüleivel harminc-negyven évvel korábban, ezért jár neki a kéretlen-kellemetlen, összekacsintós-oldalba böködős bizalmaskodás, amely oly' jellemző az Oderától Keletre - Dan Aykroyddal és az ő furcsa, jövőben játszódó nyolcvan oldalas valamijével találkozott, amely átláthatatlanul bonyolult cselekményével engedett bepillantást az ezotériával bensőséges viszonyt ápoló, viszont rettentően intelligens kanadai tekervényeibe. A sajnos rövid életű John Belushival közös projektet végül is Reitman közbelépése mentette meg azzal, hogy bevonta Harold Ramist társszerzőnek, csak hogy legyen egy nagyon picit a történet egyik sarka valami megfogható mellé horgonyozva.
Az operatőrnek felkért Laszlo Kovacs (Igen, az angol átírást fogom használni. Sajnálom. Továbbmehetnénk?) számára is igazán nagy kihívás a projekt, hiszen speciális effektekkel zsúfolt, 65mm-es filmre forgatott film, amelyre nincs sok idő vagy pénz - ezek bármelyike képes izgatottá tenni egy legalább közepesen felkészült operatőrt. Mindez rengeteg munkát, szívást, letört lábujjkörmöket és egyszerre őszülő-kopaszodó fővilágosítókat jelent. Most közepesen unalmas névsorolvasás következik: John De Cuir, legendás díszlettervező és az ő súlyos Art Deco monstrumai, Richard Edlund effekt-főnök-zseni, akinek kifejezetten ezért a filmért kalapáltak össze egy céget, William Artherton, aki a nyolcvanas évek nagyrészét seggfejek alakításával töltötte, Reginald VelJohnson, az örök epizodista (lásd: Drágán add az életed), Signoury Weaver, aki akárki akármit mond még mindig csúcsformában van (lásd: Paul), Rick Moranis aki maga a megtestesült jobbra törekvés (jut eszembe, ő most hol lehet?) (UPDATE: Igen, közben rájöttem mi történt.) és persze Ernie Hudson, aki, ha megemelkedik svájcifrank-alapú lakáshitelének törlesztője, bármikor képes lenyilatkozni, hogy márpedig készül a harmadik rész és hogy majd benne lesz.
Ki nincs itt? - adódhat a kérdés. Nincs itt Eddie Murphy - ő nem vállalta, elment Beverly Hills-i zsarunak, nincs John Candy - akinek furcsa elképzelései voltak Lewis Tully szerepéről, mint hogy legyen kutyája, meg német akcentusa - és nincs itt sajnos John Belushi. Illetve hát nem biztos, hogy sajnos. (Zárójel: attól még, hogy a filmből nem hiányzik, még nem jelenti azt, hogy általában véve hiánya ne lenne fájó. Ha kellenek érvek, akkor tessék Blues Brotherst nézni. Vagy akár 1941-et. Tudom, kelletlenül összehordott szirupos trágyahalomnak tűnhet Spielberg Első Nagy Bukása, Belushi mégis szenzációs. Majd legközelebb megvitatjuk, jó ötlet volt-e tengerbe ölni Sir Christopher Lee-t. Zárójel bezárva.) Nélküle ugyanis le kellene maradnunk Bill Murray második legnagyobb filmjéről (persze hogy az Idétlen időkig az első). A Szellemirtók nem tökéletes film, nyilván nem az. Mondhatjuk, hogy Csatahajón és társain nevelkedett szemünknek lassú és különben is bagóznak benne (!) Ilyesmi elképzelhetetlen volna napjaink tökéletes, vegetáriánus, egészségesen élő társadalmában (Isten hozott Snake Plissken). Viszont, mint bármelyik jó mozi, nagyszerűen mesél a korról, amiben készült: a környezetvédelmi bürokrata, aki nem lát tovább az orránál, viszont az ő pozíciója a legfontosabb, és vele senki sem packázhat, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy New Yorkot elárasztják a szellemek. Bármit becsomagolhatunk jól hangzó reklámokba, el lehet adni a szellemirtást is. A hatóságok teljesen életképtelenek, tehetetlenek és szemlátomást fogalmuk sincsen a világról. Mindenki csak magára számíthat, ha bekopogtat Gozer. És ha elég pofátlan vagy, akkor nem csak hős leszel, de tiéd lesz a nő is - ez maga a nyolcvanas évek.
Nyolcvanas évek filmjeiről írni nehéz. Legalább olyan nehéz, mint húsz év múlva lesz írni a jelen filmjeiről. Mindazt, amit ma gyűlölni lehet a Sátán Birodalmában (ti. Hollywood), akkor kezdődött: felfedezték a tinédzsereket, mint kiaknázható korosztályt - senkit se tévesszen meg a látszat, mind a mai napig 14 éves fiúk az első számú célcsoport - videó, kábeltévé, ömlik az erőszak és Jerry Springer, környezetszennyezés, a világ vezetői teljesen elveszítik valóságérzetüket, állandó fenyegetettség terrortól/atomháborútól, szar zene, mindenütt neonok, ostoba, ízléstelen és viselhetetlen ruhák, borzasztó hajak és egyéb szőrök. Senki sem gondolta volna harminc éve, hogy lesz akár egy ember is aki nosztalgiával gondol majd vissza a Reagan/Thatcher éra akármelyik pontjára - úgy tűnt, a kilencvenes évekkel eljön az Apokalipszis gépemberek (Halálosztó) formájában. Szóval a nyolcvanas évek filmjei nagyjából két részre oszthatóak: az első csoport azoké a filmeké, amelyekben minden kúl és rendben van - vagy lesz - miközben Aerosmith-t hallgatunk a nyolcsávos egyirányú autópályán doboz alakú platós teherautóban döngetve, a másik csoportban pedig gyötrelmes kínhalált halunk a nem olyan távoli jövőben, minden remény nélkül. Az egyetlen mentség a nosztalgia: akkor voltunk fiatalok. Nem is igazán a kor hiányzik, hanem az, hogy nem vagyunk már tinédzserek és nincs meg az az egészséges tévképzetünk, hogy mindent tudunk a világunkról - mik a menő zenék, helyek, csajok, kocsik, mindenki helyettesítse ide be az akkor fontosnak gondolt dolgokat.
A Szellemirtók abba a kivételes kategóriába tartozik, ahol a világ el van b… armolva, ez talán nem is fog változni, de ma legalább megúsztuk egy babilóniai isten haragját. (Tudom, Sumér volt). Az egész világ Peter Venkman, pardon Doktor Peter Venkman szemén keresztül látszik a legélesebben: minden pénzt el lehet és el is kell kérni, mert a többiek nem érdemlik meg. A világ kicseszik velünk, cserébe mi is kicseszünk a világgal. Kitesztek az egyetemről? Azt gondoljátok, hogy a paratudomány nem is igazi tudomány? Na, akkor nézzük, több pénzt tudok-e keresni vele, mint ti a nyomorult, szűklátókörű, cigiszagú világotokban. És benne leszünk a tévében, meg az újságban, és nekünk kimondhatatlanul jó lesz, ti meg nem tehettek ellene semmit. És ha tényleg nagy a baj? Ha visszajön teszem azt Boris Karloff és nem lesz kedves? Hát maximum szétrúgjuk a seggét. Ez a fajta melankolikus erőszak, párosulva a lehengerlő hízelgéssel az, ami a leginkább visszataszító embertársainkban - és érdekes módon Bill Murray-nek sikerül úgy eljátszania mindezt, hogy megértjük, megbocsájtjuk, sőt, ünnepeljük érte. Hiszen értünk szól: napjaink nagy részében kerüljük a konfliktust, ha valakinek mégis hízelgünk egy kicsit, abban nincs semmilyen kigondolt stratégia, csak meg akarjuk úszni a pillanatot. Venkman egyáltalán nem akarja megúszni ezeket a pillanatokat, ő lubickolni akar bennük. És ha az egyik játszma nem működik, szemvillanás alatt vált át a másikra. Egyesek szociopatának neveznék. Lehet, hogy az is.
És sajnálom, én kedvelem Harold Ramist, de a Dilibogyók óta meggyőződésem, hogy valójában egy darabból öntötték annak idején a gyárban. És ez annyira nem tűnik fel, hiszen Egon sem az az érzelmes típus, de azért mégis. Olyan őt látni, mint a korabeli videóklippekben a zenészeket, ha történetesen valami narratívát is kitaláltak a videóhoz: nehezen hiszed el, hogy ő most valaki mást játszik, de valamiért mégsem baj. Hiszen az arca érdekes úgy alapból is, aztán meg az, hogy képtelen lenne Desdemonát alakítani a Royal Shakespeare Company tagjaként, az senkit sem érdekel. Őt nevezhetnénk akár - a Szőr Austin Powersből kölcsönvett running gaggel - Exposition-nek: ő az, aki elmondja szépen a dolgok, emberek előtörténetét, közli azt az "információt" (vö. chicagói Szent David Mamet Levele Az egységbeliekhez), amely a cselekmény megértéséhez szükséges. A csendes második, a tudós, akinek szociális képességei nincsenek, ugyanakkor ez a tény egyáltalán nem zavarja (v.ö. Sheldon Cooper). Sztoikus figura, akit a legkevésbé sem érdekelnek embertársai, csak és kizárólag saját kutatása. Minden részvét nélkül kérdezi meg Rick Moranist az utolsó jelenetben, hogy hajlandó lenne-e mintát adni az agyszöveteiből. És most, hogy a gondolatmenet végére elérkeztem, lehet hogy ezért jó a mi Haroldunk erre a szerepre: nincs mit "művészkedni" rajta, ez a fajta szárazság az, ami ennek kellett - és hát ugye ő az egyik társíró, szóval nyilván nem írt magának olyasmit, amit nem tudott volna megcsinálni.
Ahogy Aykroyd is: a legjellemzőbb jelenet a karakterére az, amikor a hármas éppen szemrevételezi a bázisnak kinézett egykori tűzoltólaktanyát, amelyet Venkman és Egon dörzsölt kofa módjára szapul az ingatlanos előtt - hogy olcsóbban megkaphassák az amúgy is romokban levő épületet "egy demilitarizált övezet" kellős közepén - amikor is Ray lecsúszik a tűzoltópóznán, és közli hogy a hely fantasztikus. Ő a gyermek mind közül, ő az, aki a leglelkesebb, a legelesettebb és neki vannak olyan erotikus álmai, amelyek nekem voltak utoljára tizenötéves koromban. És ő az, akinek a filmtörténet legfélelmetesebb Bibendum-babáját, a Stay Puft Marshmallow Mant köszönhetjük, amikor mindenki igyekszik kiüríteni a fejét, nehogy valami baj történjen, akkor ő a gyermekkorának legártatlanabb figurájára gondol: ebből lesz a szörny. Ne várjunk nagy karakterfejlődéseket: ez nem az a műfaj. Ha valaki, akkor a Tisztelt Lakosság és a hatóságok azok, akikre ráfér némi továbbképzés. Hogy van más is ezen a Földön rajtuk kívül, és talán ideje lenne némi figyelmet szentelni a dolgoknak. Különben jön megint Gozer, hogy emlékeztessen.
"Ray, when someone asks you if you're a god, you say 'YES'!"
Lehet így is nézni a Szellemirtókat, de mégiscsak szellemeket kergetünk, van bézs kezeslábas benne meg jól eltalált embléma, meg aranyos zöld valami (ennek majd a rajzfilmsorozatban lesz igazán jelentősége) meg frankó villogó hátizsák ilyen lézerpisztolyszerű izékkel. A Szellemirtók nem egy francia egzisztencialista monodráma, ez egészen nyilvánvaló. Mégis - és itt csak és kizárólag a saját véleményemet mondom - szerintem legalább olyan értékes, hiszen benne van a Zeitgeist (Tudom, a "korszellem" a nyelvművelők által preferált fordulat, szerintem viszont a Zeitgeist hangalakjában van valami határozott és kézzelfogható). Ahogy a Sebhelyes arcú sem tűnik meghaladottnak - tudom, hogy ezzel fognak vitatkozni - úgy a Szellemirtók sem tűnik kevésbé frissnek vagy eredetinek. A világ legnagyobb kutatóintézetei ma is azt kutatják, miből lesz az időtállóan (sic!) sikeres film és a válasz továbbra sincs meg: van valami abban a pillanatban, helyen és időben, amikor az a húsz-harminc-százötven ember összejön és csinálnak valamit, ami megismételhetetlen. Mintha visszatérnénk a hétfői Daciák korába: számít, hogy ki volt a műszakvezető, hogy mennyire volt berúgva a hegesztő és hogy vajon résen voltunk-e az átvételnél Csepelen. Ma már az autógyártás nem ilyen, ritka kivételtől eltekintve mindegyik gyárból kikerülő autó ugyanolyan jó. A filmgyártásban ezt a hibaszázalékot megközelíteni sem lehet még a legjobb szándékkal sem - még Hollywoodban sem. A legnagyobb titok arrafelé az, hogy végső soron fogalma sincs senkinek mitől működik az egész. A nyilvánvaló dolgok mellett ezért is készülnek folytatás-filmek: hátha vissza lehetne hozni azt a jót, amit az elsőnél eltaláltunk, akár ha véletlenül is. És lehet vitatkozni a második részen - a magam részéről azt gondolom, hogy vannak benne jó ötletek, de annyira nem működik, mint az első - viszont a Szellemirtók hálás volt készítőihez: sok pénzt hozott, mindenki jól járt, és nélküle valószínűleg nem érkeznének a havi csekkek Ray Parker Jr. magánnyugdíj-számlájára.
„Ó, nézd, a vaksötét, dögszagú pincébe vezető csapóajtó csupa vér! Hé, menjünk, nézzük meg, mi lehet odalent.” Istenemre, ha az átlagember csak feleolyan ostoba lenne, mint az átlag horrorkarakter, az emberiség rég kihalt volna. Már Sam Raimi 32 évvel ezelőtti eredetijének vágóhídmarhái is mindent megtettek azért, hogy mielőbb megdögöljenek, és a Föld intelligenciahányadosa nem sokat javult azóta. Úgyhogy egy darabig azt hiszem, a hírek, kritikák tévedtek: méghogy nincs humor az új Evil Deadben?
Az iróniától a gonosz cinizmuson át a paródiáig mindennek fel van dobva a labda a felvezetésben. Kriptaképű szemüveges hippi? Naná, hogy ő fog felolvasni a holtak könyvéből. Drogfüggő, elvonókúrára érkezett csaj? Persze, hogy ő lesz az egyetlen, akinek rögtön leesik, hogy valami nagy gáz van. Tökös, szótlan, kívülálló fickó? Egyértelmű, hogy ő lesz a sztori hőse. Egymást érő öncsonkítások, végtaglevágások? Ebből muszáj poént csinálni. Aztán az elsőfilmes Fede Alvarez, Raimivel és Bruce Campbellel, mint producerekkel a háta mögött, mindezt végigviszi, igaz, hogy mocskosul véresen és brutálisan, de szárazon és halálkomolyan. Hiába akartam nagyon szeretni ezt a filmet.
A humor annak ellenére bántóan hiányzik a remake-ből, hogy az eredetiben sem volt meghatározó (de nagyon is ott ólálkodott benne), azok után pedig különösen, hogy tavaly a Ház az erdő mélyén és a Resolution már teljesen szétszedte ezt a műfajt. Mondhatni, a filmvilág meghaladta az Evil Dead alapfelállását, az elhagyatott vidéken henteléspornóba csöppenő fiatalok tortúrájának faarccal való előadásánál már többre van szükség. Ha viszont humor nincs, ha az egészet komolyan kell venni, ha izgulni, aggódni, szorítani kell, akkor ahhoz karakterekre lenne szükség. A drogos Mia az egyetlen, akiben van némi spiritusz, erre a forgatókönyv pont őt teszi az első démon otthonává – a többiek meg ránézésre is csak a gyomorforgatóan kreatív haláltusájukat várják.
Ami a horrort illeti, az a legnagyobb baj az Evil Deaddel, hogy sokkal inkább gusztustalan, mint ijesztő vagy félelmetes. Értékelem, ahogy premier plánban fröcsög, zubog, ömlik a vér, szakad, mállik, rothad a hús, főleg, hogy praktikus effektekkel, CGI nélkül teszi – és ráadásul egy stúdiófilmről beszélünk (ez még egy ilyet is megérdemel: wow!). De szinte teljesen hiányzik mögüle a feszültség, ráadásul ahhoz az überkegyetlen brutálmaratonhoz képest, amit a hype hónapok óta ígért, megkockáztatom, hogy még a gore sem elég.
Strukturálisan a remake pont fordítva működik, mint az eredeti. Míg a ’81-es klasszikus sok-sok tökéletlen, suta részletből állt össze egy lenyűgöző egésszé, addig a feldolgozás a sok nagyszerű, a horrorgeek szeretnivalón ocsmány lelkét balzsammal kenegető, ínycsiklandozó trancsír ellenére is egy tempójában és stílusában meg-megtörő félfilm marad. A kettő közti különbség belövésénél nem kell mélyre ásni: noha Alvarez, néhány felesleges trendi baromságtól eltekintve, egyáltalán nem végez rossz munkát, az új Evil Deadben nyoma sincs Raimi őrületesen energikus, intenzív rendezésének.
Hogy az újrázás mégse tűnjön el teljesen a süllyesztőben, arról az utolsó 10 perc gondoskodik. Alvarez mocsokkal, vérrel, abszurditással, apokalipszissel átitatott, üresjáratra és gondolkodásra időt nem hagyó finálét kanyarint, aminek egyes momentumairól azt sem tudom eldönteni, hogy pofátlan lopásnak, gépies remake-elésnek vagy rafinált homage-nak minősülnek-e, és egyáltalán nem is érdekel.
De hiába sorolható egyértelműen a jobb feldolgozások közé, az Evil Dead stábjából akkor is a marketingesek voltak a legbátrabbak: rá merték írni a plakátra, hogy ez minden idők legrémisztőbb filmje.
Találós kérdés: mit kapunk, ha a második világháború sújtotta Sztálingrádot beoltjuk egy kis Silent Hillel és Ryan közlegény megmentésével? Az év eddigi legjobb könyvélményét! Az Ad Astra kiadó új gyöngyszemmel gazdagította geekszívet megdobogtató palettáját, mi pedig rendkívül hálásak lehetünk Lőrinczy Judit első nagyregényének gondozásáért. Kábé tíz évvel ezelőtt volt egy jókora II. VH-s hullám, boldog-boldogtalan a nagy világégés könyvtárakat megtöltő eseményeit igyekezett minél inkább testközelből visszaadni. Ennek lecsendesedésével kuriózumként hat az Ingókövek, ám értékéhez hozzáad, hogy az akkori dömping idején is igencsak kimagasló helyen emlegettük volna.
Lőrinczy Judit nevét érdemes lesz megjegyezni. Az elmúlt pár év során illusztris médiumokban (Avana, RPG.hu, SFmag.hu, Delta Vision, Galaktika) megjelent számos novella szülőanyjaként az Ingókövekkel egy szép írói karrier egyik mérföldkövét helyezte le. Regénye emlékmű a világháborúban elesett, testileg és lelkileg megnyomorított, elhurcolt, kivégzett és elfeledett embereknek, ám ennél sokkal több is: szédületesen hiteles megfestése egy brutálisan embertelen korszaknak, pártatlan szemszögből, a különböző nézőpontok egymás mellé illesztésével, az emberi sorsok előtérbe helyezésével. Az írónő a dokumentarista stílus fundamentumára biztos kezekkel rakosgatja a líraiság építőköveit, olyan ügyesen, hogy a száraz valóság betonszürke háttere, a háború sújtotta város láthatatlanul kel életre a lapokon, átvitt és – a regény valóságában – szó szerinti értelemben is.
A romokká bombázott Sztálingrád a remek hangulatfestésnek köszönhetően pengeélesen rajzolódik ki képzeletünkben, a címbéli ingókövek és az épületek maradványai közti párhuzam pedig egyáltalán nem a véletlen műve, többszörös jelentéstartalma még a regény végére is tartogat meglepetést. Habár maga a csata kimenetele, s így az akkori események sodra mindenki számára ismert, ez csupán díszlet, ami előtt hús-vér karakterek igyekeznek túlélni a fizikai, szellemi és lelki rombolás ide-oda csapongó hullámait. Kezdetben a fókusz rájuk összpontosul, apránként megismerjük őket, kik ők és, mit hoztak magukkal Sztálingrádba. A magányos német mesterlövész a Wehrmacht igazi fogaskereke, egy kiüresedett gyilkológép, aki számára megváltás a romok közt bújkálva vadászni értékes zsákmányára. A családi emlékeibe menekülő, érzelmeivel harcot vívó német hadnagy a dicsőséges náci hadjárat irtózatos bűneire ráeszmélve a regény morális iránytűje. A kényszerből harcoló fiatal orosz munkás ifjonti ártatlansága és alázata okán minden szempontból igazi túlélővé avanzsál, emberségét nem képes kikezdeni a háború sem. Az orosz pilótanő pedig tenni akarásával nem csak a férfiak nőkért vívott háborújába csöppen bele, hanem egy egészen más síkon folyó, más tétért zajló küzdelem sarokköve lesz.
Az érzékletesen megírt szereplők, akárcsak a hadmozdulatok, folyamatos változáson esnek át – a regény kezdetén a városon kívülről indulunk, a közeledő német csapatok részeseként, majd ahogy belépünk Sztálingrádba, és egyre mélyebbre haladunk, úgy hatalmasodik el az őrület. Újabb párhuzam: a tisztán háborús dráma apró lépésekkel vonul be a misztikum, a mágikus realizmus, és ugyanakkor a város sajátos, megkergült világába. Ennek jelenléte sosem túlzott, sőt, remek érzékkel adagolt, éppen annyira hangsúlyos, hogy végig fenntartsa bennünk az érdeklődést: mi a fene lehet Sztálingrád másik csatája? A városnak valóban lelke lenne, és az őt ért pusztítás csupán büntetés? Vagy a szereplőink szemén keresztül feltáruló események pusztán a babonás félelem szűrője miatt kapnak másodlagos jelentést?
Olyan jól eltalált ritmusban kapjuk az újabb és újabb információkat, hogy akárcsak a város a szereplőit, a regény szépen lassan csapdába ejt, és nincs menekvés. Annyi sok-sok apróság dobja fel az egyébként is érdekfeszítő sztorit, hogy hirtelen kedvem lenne újra elolvasni: utalások háborús művekre, valós személyekre, kikacsintások a fiktív irodalom más területeire. Hiába szürke a díszlet, az csak még hangsúlyosabbá teszi a színes karaktereket, ám egyszersmind komor, baljóslatú atmoszférát teremt. A számtalan kettősség és párhuzam példásan bújik meg a brutális valóság álcája mögött, éterien megfoghatatlan a szereplők és az olvasó számára is. Ez a kevert légkör mégsem idegen, sőt, ellenkezőleg: ismerős és elfogadható, már-már természetes valahol.
Az Ingókövek alapos és hiteles mementója a Sztálingrádi csatának (nem kevés kutatómunka előzte meg papírra vetését), emellett elborzaszt, elgondolkodtat és felemel. Letehetetlen, remekül megírt – és még csak megkockáztatnom sem kell a következő jelzőt – szépirodalmi mű. Kívánom, hogy nagyon sok nyelvre fordítsák le, hiszen témája és mondanivalója egyetemes, a nemzetközi könyvpiacon pedig van még mit teljesítenünk. Na meg úgy, de úgy megnéznék belőle egy frankó filmváltozatot!
Ha olyan filmet akarsz, ami pofátlanul és gátlástalanul kibaszik veled, mint nézővel, és aztán kényszert érzel rá, hogy köszönetet mondj neki ezért, akkor Johnnie To Drug Warjánál tovább egy lépést se tegyél. Próbálom összeszámolni, hány éve nem láttam kínai filmet, ami ennyire feszes, okos, tökös, gonosz, izgalmas és vicces, de vagy matekból vagyok gyökér, vagy Kína muzsikál nagyon gyéren mostanában – de mindegy is, mert még ha jó kommunista munkaerkölccsel, két kézzel szórnák is a remekműveket a vörös nagyhazából, a Drug War akkor is kiemelkedő teljesítmény lenne.
Pedig az alapfelállás már-már sértően egyszerű: egy kábítószerellenes rendőrcsapat elfog egy nagybani droggyárost, aki tudja, hogy szeretett hazájának igazságszolgáltatási rendszere nem csinál lelkiismereti kérdést az ilyesmiből. Kábszert gyártasz? Megdöglesz. Úgyhogy Timmy Choi megegyezik Zhang kapitánnyal: utóbbi megkapja aranytálcán az ország egyik legnagyobb drogüzletének fejeseit, előbbi pedig megtartja életét. Majdnem minden simán is megy. Egy pontig, amin túl meg már semmi nem megy sehogy, csak vér van, káosz és halál.
A cselekmény, minden sallangot, magánéleti, drámai szálat mellőzve, tudatos csőlátással fókuszálva a police procedure-ra, egy-két nap alatt játszódik le, amely során Zhang inkognitóban találkozik Timmynek az életük nagy dobását végrehajtani készülő üzlettársaival. A szűk időkeretek közé szorított sztoriban mindig minden és mindenki mozgásban van, az autók, az emberek, az érdekek, a lojalitások, de ami a legnagyobb bravúr, hogy a nézőnek a karakterekről kialakult képe is. Akik először komikus mellékzöngének tűnnek, azokból megállíthatatlan rendőrhentes lesz, és az egyetlen szereplő, akihez a metodikus történetvezetés érzelmileg közel enged, a leggusztustalanabb rohadék véglényként lepleződik le.
Ami meg halálosan komolynak indul, azt fokozatosan egyre több gonosz, cinikus és szemét humor szövi át, alapjaiban változtatva meg hozzáállásunkat a karakterek életéhez, sorsárhoz, drámájához és véletlenjeihez. To és írói (a szokásosak) a slapstick és a paródia felé is kacsintgatnak (Zhang kényszerű bedrogozása frenetikus, a szituáció egyszerre vicces és pattanásig feszült), de a legjobbak azok a jelenetek, amiken azért nem tudsz sem sírni, sem röhögni, mert azt próbálod eldönteni, hogy melyik lenne a helyénvaló. Mint amikor egy lőtt sebektől haldokló nő legnagyobb problémája az, hogy visszahúzza lecsúszott csizmáját, ami miatt a golyókat bekapta, és amit azért vett fel, hogy ne zokniban kelljen tűzharcba keverednie (mert tűsarkúban sokkal praktikusabb). A „hölgyek előre” udvariassági formula egyébként pofátlan sovinizmussal érvényesül: az elsők közt dőlnek ki mindkét oldalon (néger szereplő biztos nem volt kéznél).
Akciójelenet csak kettő van a filmben, és már az első intenzitása is kisebb meglepetésként hat az első egy óra feszültségre és átveréssorozatra építő, gőzkieresztést nem engedélyező dramaturgiája után, a finálé viszont ténylegesen letaglózó erejű. A mindenki mindenki ellen szcenárióban a veterán To vad mesterrendezői garázdálkodással osztja a végtelenül sötét humorral fűszerezett, egészen az abszurditásig fokozott hiriget, és gyönyörű, hogy az egészben van valami esetlenség és véletlenszerűség, valami olyan orrfacsaró életszagúság, ami mérföldekre áll John Woo tökéletesre komponált golyóballadáitól.
A film egészen az epilógusig tesz mindenféle nézői elvárásra – és amikor végre megfelel egynek, addigra már azt várod, hogy egy gonosz csavarral megint szőnyeget húzzon a lábad alól. De nem teszi, és pont így baszik ki veled még egyszer, utoljára.
A finoman szólva is egyenetlen pályájú Neil Jordan második rendezése, az 1984-es Farkasok társasága (nem összetévesztendő Christophe Gans infantilis giccsparádéjával, a Farkasok szövetségével) pontosan olyan, mint az ír rendező eddigi életműve: csapongó, szertelen, minőségét tekintve ingadozó, ugyanakkor kétségtelenül eredeti és jó értelemben véve öntörvényű. Első blikkre, távolról, horrornak vagy fantasynek tűnhet, de csak nagyon felületesen nézve, sőt, műfajilag eleve besorolhatatlan, és sokkal közelebbi rokonságot mutat a '20-as és '30-as évek szürrealista filmjeivel, mint legtöbb kortársával. Alapjául Angela Carter írónő klasszikus népmeséket feldolgozó The Bloody Chamber című novelláskötetének (valamikor az ősidőkben Kínkamra címen itthon is megjelent) három, (vér)farkasokkal foglalkozó története szolgált, melyek között – és így a filmben is - természetesen prominens helyen szerepel a Piroska és a farkas újraértelmezése.
Nem mintha nagyon izzadni kellett volna az átértelmezéssel, ugyanis ha nem a Grimm-fivérek tolmácsolásában ránk maradt, népszerűbb változatot, hanem Charles Perrault jóval kegyetlenebb „eredetijét” vesszük, már a forrásanyag is egy alig leplezett tanmese volt az ártatlan leánykákat bármikor megrontani kész, fenevadlelkű férfiakról. Ez, vagyis a nemiség, szűkebben annak felfedezése és átélése volt Jordan kiindulási alapja is, bár persze az ő értelmezése jóval többrétegű és árnyaltabb, hiába biggyeszti oda – inkább csak tisztelgésként – a stáblista alá Perrault mesezáró intelmét. Eleve távol áll tőle, hogy bármit le akarjon nyomni a torkunkon, és bár a Farkasok társasága szimbólumokban és megfeleltetésekben kivételesen gazdag, ahelyett, hogy ezeket akkurátusan rendszerbe szervezné, inkább újra és újra körbejárja őket, és végig szándékoltan ambivalens marad. Ezt szolgálja a keretes narratíva is: a rövid bevezető után végig a főszereplő kamaszlány, Rosaleen (Sarah Patterson) álomvilágában járunk, melynek szereplői különféle történeteket mesélnek, szám szerint négyet, hogy aztán mindegyik hozzátegye a magáét a nagy egészhez.
Rosaleen a nővé válás küszöbén álló fiatal lány (beszédes, hogy még avítt játékszerekkel körülvéve, de már kirúzsozva és sminkben alszik), aki valami elcseszett Csodaországra hajazó álmaiban egy sötét erdő közepén kucorgó, 18. századi falucska lakója. A valóságban őt nem túlzottan kedvelő nővérét nemrég farkasok ölték meg, így érthető a falusiak állandó paranoiája, és az őt folyamatosan tanmesékkel traktáló, enyhén karót nyelt nagyanyjának újra és újra elhangzó tanácsa: ne térj le az ösvényről! A nagyi (Angela Lansbury) talán a legfontosabb szereplő, egyrészt, mint az epizodikus történetek fő narrátora, másrészt, mint Rosaleen védelmezője, de egyben kibontakozásának fő akadálya is. Mert bár Rosaleen félig érdeklődve, félig viszolyogva már a falubeli suta legények társaságát keresné, nagyanyja minduntalan olyan farkasokról papol neki, akik csak belül szőrösek, de a figyelmes szemlélő könnyen felismerheti őket a (minden bizonnyal tekintélyes tesztoszteronháztartásra utaló) középen egybenőtt szemöldökükről. Meséi cserbenhagyott, megrontott leányokról szólnak, de mindhiába, a puritán erkölcs hosszú távon nem állhatja útját a nemi érésnek, így Rosaleen idővel juszt is letér arról a bizonyos ösvényről, ahol mit tesz isten, legott össze is fut egy snájdig vadásszal (aki egyébként érdekes módon egy szakasztott proto-Lestat), a többit el lehet képzelni.
Mint említettem, a Farkasok társasága nem rendelkezik koherens, összefüggő szimbólumrendszerrel, sőt, Jordan bevallotta, hogy rengeteg motívumot teljesen ad hoc jelleggel használt. Ez annyiból nagyon jót tesz neki, hogy ilyetén remekül idézi meg a forrásul választott népmesék furcsa, korántsem következetes világát, mégpedig anélkül, és ez nagy szó, hogy öncélú művészkedésnek hatna, de olykor a nézhetőség rovására megy. A másik gond, hogy maga a produkció néhol nem nő fel a rendezői látomáshoz, némely színészi teljesítmény (az élen a főszereplőével) bántóan rossz, a vizuális trükkök (azt hiszem, a „Legtöbb átváltozásjelenet egy filmen belül” díj nyertese simán ez a film lenne) szintúgy, annyit azonban meg kell hagyni utóbbiaknak, hogy legalább ötletesek: a belülről, szájon keresztül kimászó farkas legalábbis papíron nagyon tutin hangzik.
Ami ellenben hibátlan, az a hangulat és az átalakulásokon kívüli látvány. Több olyan véleménnyel találkoztam, miszerint a környezet túlzottan művi, díszletszerű, ami annyiból igaz, hogy minden egyes snittről üvölt, hogy stúdióban vették fel, viszont a meseszerű atmoszférához pont kiválóan passzolnak az enyhén valótlannak tetsző épületek, a mitikus rengetegnek meg pont ilyen klausztrofóbiásnak és túlviláginak kell lennie, arról nem is beszélve, hogy az egész valami ósdi, a legendás Hammer stúdiót megidéző komor bájat áraszt magából. A hol kísérteties, hol melankolikus zene (George Fenton munkája – eredetileg ő lett volna az Interjú a vámpírral komponistája is, mielőtt lecserélték Goldenthalra) szintén nagyon el lett találva, tökéletes aláfestése ennek a borongós álomvilágnak.
Nem egy szokványos, és nem is maradéktalanul jól sikerült darab a Farkasok társasága. Gyakran, már csak szerkezetéből adódóan is szétesik, olykor kifejezetten nehezen nézhető, már-már esetlen, a Síró játék, vagy az Interjú... grammra kimért eleganciájától még nagyon távol van. Amit viszont nem lehet elvitatni tőle, az az egyedisége és ötletessége, én legalábbis nagy gondban lennék, ha akár csak hasonló alkotást kellene említenem (bár most jut eszembe, témájában és egyes motívumaiban Henson Fantasztikus labirintusa enyhén közelít), szóval ha valakit nem riasztanak a különös, konkrétumokat többnyire nagy ívben kerülő filmek, netán még a klasszikus népmesék iránt is vonzódik, annak érdemes próbálkoznia vele.
Egyszer Londonban töltöttem pár napot, szokás szerint csórón, de aztán egy barátságos (szegről-végről ismerős) kocsmatársaság egyik tagja szállást ajánlott, így lett rá pénzem, hogy hozzájuk csapódjak inni. El is indultunk taxival valami illegálkocsmába (este 10 után a pubok zárva vannak), én meg egy darabig állati menőnek éreztem a helyzetet, csakhogy a srácok a taxiban nem arról kezdtek beszélgetni, hogy melyik sör a legfinomabb, ki mikor csempészte be utoljára vagy bármely más egészséges férfitémáról, hanem arról, hogy London mennyire unalmas, no de New York, az a tuti, ott karcolják a jövőt. És benne lehetett ebben a pozőrség meg a karrier-vágyaik (valami félamatőr britpop banda voltak), de az tuti, hogy Európa egyik legpezsgőbb városának éjszakai életét pásztázva az ablakból én nem igazán tudtam azonosulni a problémával. Aztán fél órával később, a kocsmai korsó-ár háromszorosáért ihatatlanra hűtött nulla-harminchármas sört kortyolgatva egy húsz négyzetméteres pincében, ahol rajtunk kívül csak egy öreg prosti unatkozott a sarokban, azt gondoltam magamban: bassza meg, de otthon lennék, Pesten, valamelyik jó kis krimóban.
Talán minden emberben kiolthatatlanul ott van ez a fajta elégedetlenség. Mi magyarok biztosan imádunk utazni és bezzeg-nyugatonozni is, de néha, hasonló helyzetekben nagyon meg tudja csapni az embert, hogy feslettsége és kiéltsége ellenére is milyen szerethető, ezerarcú, vagány város Budapest, és ezzel minden hazafiságtól vagy világpolgárságtól függetlenül nagyon is tisztában érdemes lenni. Az Egyszervolt, László Zoltán könnyed, színes urban fantasy regénye pedig remek illusztráció eme tételhez: kreatív és furcsa szituációkkal tarkított, közben mégis kellemesen egyszerű felnőttmese, karakterei esendően szerethetőek, viccei meghökkentőek, keserűsége pedig sajnálatosan ismerős.
A regény főszereplője, Harlan (furcsa neve híres sci-fi író előtti tisztelgés), ismerős jellem: könnyen magára ismerhet benne bárki, aki szokott néha kirévedni munkahelyén az ablakon, aki szerint nem érdemes mindent a lehető legracionálisabban szemlélni, és aki nem hisz a hétköznapi, apró csodákban, mert tudja, hogy vannak - vannak, mert érdemes a lehetséges értelmezések közül azt választani, hogy vannak, mert ennyi romantika talán belefér. Helyét nem találó, kissé szerencsétlen geek alkat - de hát alkalom szüli a hőst! Egy szándékosan nem tisztázott, személyét illető félreértésen kívül pedig pontosan ez a hozzáállás az, ami végül is belesodorja őt a váratlan kalandokba (és ez a nyomósabb ok!), ami alkalmassá teszi a látásra, a Sherlock Holmes-i legvalószínűbb tény elfogadására (a Phillip K. Dick regények, a Truman Show, a Mátrix és temérdek más posztmodern történet megalapozott, sötét paranoia-képzete ez, és Amélie szürreálrózsaszín párizsképe meg a fekete pikk kártyalap felismerésének képessége a kiváló Interstate 60 / Úttalan útban).
A második valóság szabályai, belharcai, a végső tét csak lassanként tárulnak fel Harlan - és így az olvasó - előtt, az albérlő-lét, a pesti nők és buszsofőrök szeszélyei, a romkocsmák veszélyei vagy a gyakran akaratlanul is intim közelségbe kerülő szomszédok azonban az első oldaltól kezdve ismerős nagyvárosi díszletként szolgálnak hősünk váratlan fordulatokkal teli csetlés-botlásaihoz.
A kopottasabb motívumokat (főszereplőt érintő rejtélyes emlékezetkiesések és titokzatos múltbeli trauma, ellenszenves férfi-nő viszonyból rügyező vonzalom, deus ex machina megmenekülések) egészen zseniális epizódok és karakterek feledtetik, ilyen például a Vágó nevű, hátborzongató(an ismerős) bürokrata hivatalnok, kinek cinizmusa mögött mániákus törvény- és hagyománytisztelet rejtezik (esetleg éppen fordítva?), vagy egy tökéletesen bizarr és kényelmetlen kvázi-hármas szexjelenet, ami ennek ellenére izgató és életszagú, még akkor is, ha sosem próbáltunk hasonlót. És akkor a tihanyi visszhang-hölgyről, a parlament-mélyi goromba óriásról vagy a Westend pláza vízesése mögött élő lényekről még nem is beszéltem!
A magabiztos lazasággal bevezetett népmesei hősök, a vicces (és csak helyenként erősebben megírt) dialógusok, valamint az óvatos, napi politikától mentes filozofálással patinásított nyomozás-történet bőven elég okot adnak arra, hogy tizenéves unokaöccsünktől kezdve nyitott szemléletű nagynénénkig bárkinek a kezébe nyomjuk a regényt, ha éppen nem nekünk támad rá kedvünk, rövidsége és gördülékenysége pedig arra, hogy apróbb hibái ellenére ugyanúgy élvezzük, mint egy pohár hűs rozét egy pesti kerthelyiségben, ha már a Balatonra épp nem volt időnk leruccanni a hétvégén.
Az Egyszervoltnak bármelyik esetben helye lehet a táskánkban.
Nem vagyok hozzászokva egy zombifilmben ahhoz, hogy valahányszor fogsorok csattannak a húson, golyók csapódnak be, és fejszék meg feszítővasak találkoznak élőholt koponyával, a kamera szégyenlőssé válik – ráadásul nem a jelenet dinamikáját megtartva, hanem látványos otrombasággal fordul el, egyenesen kiüvöltve a nézőre, hogy bocs, de ezt már nem mutathatom. Túl azon, hogy kár ezen fennakadni, mert rég tudtuk, hogy vértelen lesz a film, mint ahogy azt is tudtuk, hogy az eredeti könyv epizodikus, dokumentumszerű, okos és drámai apokalipszis-panoptikumára sem számíthatunk, azért mégis azt kell mondanom, hogy igazán feldughatná már magának Hollywood a csillió dolláros megalomániában való gondolkodást, amit minden létező témára ráerőltet, akár illik hozzá, akár nem.
Nekem ez a nyár a besokallásé. Ha lezuhan a Csillagflotta hajója, annak le kell tarolnia egy tucatnyi háztömböt San Franciscóban. Ha Superman az ellenségeivel harcol, legalább fél Metropolisnak össze kell omlania. Ha Brad Pitt bejut egy városba, hogy a globális zombijárvány eredetéről gyűjtsön információkat, 10 percen belül lángolnia, robbannia, pusztulnia kell mindennek. Ha felszáll egy repülőre, annak le kell zuhannia. A forgatókönyv „megérkezés-menekülés” jelenetek videojátékszerű láncolatából áll, Pitt standard állapota a fejveszett rohanás, a „kutatás”, tehát a sztori maga, nagyjából három rövid dialógusra és két nyúlfarknyi akcióközbeni inzertre korlátozódik, amikből a megfelelő pillanatban a mágikus flashbackeknek köszönhetően áll össze a megoldás.
Bízhatsz Hollywoodban, hogy hozza az ötletet, amire senki más nem gondolt (ahol ötlet=egy zsák lóvé). Megmutatni az élőholtapokalipszist nagyban, drágán, grandiózusan, helikopterekkel, hadsereggel, metropoliszromboló káosszal. Ehhez csak fogniuk kellett egy invenciózus könyvet, és addig csiszolgatni hasogatni egy hentesbárddal, amíg minden hülye sallangtól (invenció) megszabadították. Kész van az év ikszedik nyári bombasztikussága, végre George A. Romero kulturális örökségét is sikerült megalomán pénznyelővé formálni. Mi ez, ha nem Hollywood Nagy Diadala? Persze rég tudtuk, hogy a Z világháború nem horror lesz, sőt, a könyv sem elsősorban az volt, de az mégiscsak meglepett, hogy nem is zombifilm. Marc Forster a zsáner kilúgozott, minden izgalmas és érdekes jellemvonásától megfosztott, kivéreztetett blockbusterverzióját készítette el, aminek csak a címét kéne megváltoztatni ahhoz, hogy az élőholtak helyettesíthetők legyen bármilyen egyéb szörny- vagy földönkívüli hordával.
A karakterek, élükön a mindent túlélő, és minden, még a legirrelevánsabb babért is egyedüliként learató Pittel (még azt is neki kell észrevennie, hogy egy falon átmászik egy zombi, hiába van körbevéve ezer másik emberrel és száz katonával) élettelenebbek, mint a rohanó, kicsi a rakást játszó hullák, koherens történet hiányában a CGI-katasztrófák közti jelenetek érdektelen, időhúzó átkötések, a finálé meg akkora dinamikai törés után van kontár módon odaragasztva a stáblista elé, hogy azt hittem, egy másik film kezdődött el. (Ja, hogy itt babrált bele a szkriptbe Damon Lindelof? Nincs több kérdésem.) Nyilván ez nem a fátyolos tekintetű tinilányok igényeire van szabva, úgyhogy ilyen szempontból szemét lesz a hasonlat, de ha csak a tematika oldaláról fogjuk meg, akkor a Z világháború majdnem az a zombifilmeknek, ami a Twilight volt a vámpírfilmeknek.
A zsáner annak a zokniagyú, külső „értékekre” nyáladzó fogyasztói kultúrának a sorozatgyártott, centire vágott, kimért termékévé degradálódott, ami ellen 30-40 évvel ezelőtt cinikusan felszólalt. Ez már a vég.
Kétségtelen, hogy valamiféle perverz módon vonzódunk a sorozatgyilkosokhoz. Máskülönben hogy maradt volna fenn ennyi éven át mondjuk Hasfelmetsző Jack urbánus legendája? Hasfelmetsző – akárki vagy akármi állhatott is személye mögött – titokzatossága olyan mértékben mozgatja meg újra és újra a fantáziánkat, hogy szinte évről évre előkerül valamiféle feldolgozása a témának. Itt és most egy olyan társasjátékról olvashattok, amiben Hasfelmetsző kapja az egyik főszerepet, mi pedig felette az irányítást. Persze másképp, nem azon a bizonyos perverz módon, de nem szaladok ennyire előre. A Mr. Jack in New York egy könnyebb fajsúlyú, inkább az eurogame-ek tábora felé kacsintgató alkotás, ennek ellenére se nem kifejezetten családi kategória, se nem kalkulátoragyat igénylő lépésoptimalizátor. A Mr. Jack in New York ad pár strapabíró tartozékot, egy ősi rivalizációt, a többi már rajtunk, a mi agyafúrtságunkon múlik.
Kezdem rögtön onnan, hogy a játék két személyes, a gyilkos és az őt üldöző detektív párharcát próbálhatjuk ki benne. Az európai családi játékok megszokott méretű dobozából egy teljesen helytakarékos nagyságú játéktáblát és néhány kártyán, fakorongon kívül hatszögletű tokeneket szedhetünk elő. Már elsőre megnyugtatóan barátságos a mennyiség, az elmék párharcát láthatóan nem bonyolították túl felesleges kartonkacatokkal. A tervezőket is illene megemlítenem, Bruno Cathala és Ludovic Maublanc követték el ezt a gyöngyszemet. Előbbi számos nagysikerű társasjáték szülőatyja (Senji, Shadows over Camelot, Dice Town, Cyclades), utóbbi pedig előbbinek a hatékony segítőtársa (rendelkezik azért saját játékokkal is, de gondolom, a közös brainstorming gyümölcsözőbb). Szinte csak eurogame-ek kerülnek ki a kezük alól, már ha nagyon szigorúan vesszük ezt a besorolósdit.
A Mr. Jack in New York a szerzőpáros egy korábbi játékának, a Mr. Jack-nek egy komplexebb, átgondoltabb változata – nem is igazán folytatás, mert az alapokat kivéve minden alkotórésze másként muzsikál a játékmenetet tekintve. Az elődben Hasfelmetszőt kellett elfogni, itt szintúgy, ám már nem London, hanem New York a helyszín (milyen hülyén nézne ki, ha ilyen címmel mondjuk Helsinkiben játszódna). A sztori nem spilázza túl, semmi szükség nincs is rá: egy Francis J. Tumblety nevű zugdokira terelődik a gyanú, miszerint ő áll a vérfagyasztó gyilkosságok mögött, mire a fickó hajóra száll és New Yorkig menekül, ahol a londonihoz hasonló bűnügyek kezdenek el megszaporodni. Vajon a kétes hírű doktor valóban Hasfelmetsző lenne, vagy tud valamit és azért jött, hogy tisztázza magát? Ezt válaszolhatjuk meg minden alkalommal, amikor kipakoljuk ezt a kellemes időtöltést ígérő társast.
Adott egy hexákra, vagyis hatszögekre osztott relatíve kisméretű térkép, ami rajzfilmes beütésű grafikával ábrázolja a New York-öblöt és a Manhattan félszigetet. A hexák nagy része szürke, ami azt jelenti, hogy szabadon lehet rajtuk járni-kelni, az épületek és bizonyos területek pedig sötétek, ezeken nem tudunk átkelni. A játékban mindig nyolc karakter szerepel, a két játékos - akik közül az egyik a gyilkos, a másik a detektív – ezeket irányítja felváltva, tehát egyik sincs hozzárendelve valamelyikükhöz, hanem épp ez a szabadság adja meg a nyomozás és rejtőzködés sava-borsát. Ugyanis, miután a játékosok megegyeztek, hogy melyikük alakítja majd a gyilkost, az a gyanúsított lapok közül egyet titokban kihúz. A nyolc szereplő közül az adott játékra ő lesz Hasfelmetsző, az ő kilétét kénytelen kideríteni a nyomozó, míg a gyilkos célja a városból való kijutás lesz, természetesen lebukás nélkül.
A nyolc karaktert színes fakorongok jelképezik a játéktéren. A korongok mindkét oldalán az adott illető arcberendezése virít, az egyiken színesben, a másikon fekete-fehérben. Ennek igenis nagy jelentősége van, de haladjunk lépésről lépésre, elmagyarázom rögvest, miért is. A nyolc „kicsi néger” kezdő pozíciója adott, minden kezdésnél ugyanoda rakjuk fel őket, ahová a szabályfüzet mutatja. Nos tehát, a játék maximum nyolc körön át zajlik, ha ezen idő alatt a detektív nem jön rá, ki a gyilkos, veszített. Ő egyféleképpen tud nyerni, ha megbizonyosodik róla, hogy a nyolc muksó közül ki Jack, majd letartóztatja. Jack játékosa akkor nyer, ha el tud menekülni, vagy ha letelik a nyolc kör. Minden karakternek van egy jó kemény és nyúzásálló kartonból készült kártyája, amin becses személye pózol éppen. Ezeket összekeverjük, és kirakunk belőlük az asztalra négyet. Az első körben ezt a négy szereplőt lehet mozgatni, mégpedig bizonyos szabályok szerint: a detektív kiválaszt belőlük egyet, akciózik vele, és ez egyben azt jelenti, hogy azt a karaktert már nem lehet választani. Aztán Jack jön kétszer egymás után, majd az utolsónak megmaradt személyt a detektív veszi kezelésbe. A második körben a megmaradt négy karaktert rakjuk ki, ám most Jack kezd eggyel, majd a nyomozó folytatja kettővel, és a sort Jack zárja. Ugyanez lezajlik még háromszor, vagyis minden szereplő négyszer kerül aktiválásra.
Eddig a pontig ennek így nem sok értelme lehet első olvasásra, de az alapozás után most jön a dedukciót működésbe lendítő mechanizmus részletezése. Minden egyes kör végén Jack nyilatkozni kénytelen, vajon látható-e vagy sem. Akkor látható valaki, ha egy másik városlakó mellett ácsorog, vagy ha gázműködésű közvilágításra szolgáló lámpatest mellett tartózkodik. Mire jó ez? Minden karakternek két állapota van, látható és láthatatlan. Aki nem abban az állapotban leledzik épp, mint amit Hasfelmetszőnk önnön magáról megállapított, annak alibije van, vagyis nem lehet ő a gyilkos! Ennek jelzéséül átfordítjuk a fekete-fehér oldalára, és a játék végéig így is marad. A detektív feladata tehát úgy kiválasztani, majd mozgatni a gyanúsítottakat, hogy a körök során minél kevesebb maradjon tisztázatlanul, ergo szoruljon a hurok Jack nyaka körül. Azonban a felváltva lépés miatt Jacknek megadatik a lehetőség, hogy bújtassa magát. Érdeke, hogy minél tovább tegye ezt, mégpedig oly módon, hogy abból ne lehessen sejteni, kivel van valójában.
Ennek köszönhetően a két játékos között egy olyan küzdelem bontakozik ki, amiben dróton rángatják majd a különböző színekben virító new yorki lakosokat, hogy azok hol csoportba rendeződjenek, hol szétszóródjanak. Egyrészt ügyesen kell benne pozicionálni a karaktereket, hogy a másik elől kizárjunk lehetőségeket: detektívként a szökést, illetve azt, hogy Jack ne tudjon olyan állást előidézni, amiben nem derül ki újabb karakter ártatlansága. Hasfelmetszőként mindig figyelni kell, kivel tudjuk megvezetni a másikat, érdemes csalikat bedobni, olyan embereket megvezető pozícióba vinni, akikkel tévútra vihetjük ellenfelünket. Talán bonyolultnak tűnhet elméletben, de a gyakorlatban annál pofonegyszerűbb, hiszen csak kiválasztok egy kártyát, az adott személyt mozgatom, akciózok vele, majd jön a következő. Arra kell figyelni, hogy vagy üresen álljon, egymagában az adott gyanúsított, vagy odatereljem birka módjára a többiekhez, hogy látható legyen. Ez a huzavona önmagában egy mentális kötélhúzást eredményez, amiben minél rafkósabb trükkhöz érdemes folyamodnunk, ha nyerni akarunk. A megadott eszközökből való leghatékonyabb feladatmegoldás a célunk, az, hogy valóban „out of the box” tudjunk gondolkodni.
Azért nem gondolhattátok, hogy ennyiből áll az egész… minden karakternek saját képessége van, amit kötelezően használnunk kell, ha lépünk vele. Történelmileg hiteles adatokon nyugvó személyek ők, az első feketebőrű mérnöktől kezdve a Titanic kapitányán át New York polgármesterének zöldaktivista feleségéig. Találkozunk a metró tervezőjével, az épülő felhőkarcolókon biztos lábbal manőverező indiánnal, vagy magával Dirty Harryvel. Mindegyikük a terep egy bizonyos pontjára van kihatással. A kapitány a menekülésre való hajót helyezheti egyik kikötőből a másikba (közelebb vagy távolabb, szökéshez vagy becsapáshoz), a mérnök egy lámpát rakhat le bármelyik szürke mezőre, az indián épületet rak le, és át is tud menni rajtuk, a zöldike egy meglévő akadályt parkosít, ami nemcsak átjárható, benne állva láthatatlanok is vagyunk. A dokival hipnotizálni tudunk, vagyis kicserélhetünk egy mellettünk álló karaktert, a rendőrrel kordont rakhatunk le, és így tovább. Az egész titka abban rejlik, mikor melyiket véljük szerepünknek megfelelően a legjobb megoldásnak.
Egyszerűen tanulható szabályaival, könnyen átlátható játékmenetével már az első játék után belerázódunk, és mivel egy parti általában 20-30 perces, így rögtön kérhetünk visszavágót. Ráadásul minimális készlettel a tervezőknek sikerült elérniük, hogy mindegyik meccs más és más legyen – egy igazi szellemi párviadalt alkottak meg, amihez hasonló kevés van (Letters from Whitechapel, coming soon). Lányoknak is bátran ajánlom, mi a párommal nagyon sokat játszottunk már vele, és nem untuk meg. Való igaz, fáradtan nem érdemes beleugrani, mert Sherlock Holmest, vagy épp Moriartyt kell benne alakítani, de gagyeszke – bocsánat, családbarát – dizájnja egy olyan játékot takar, amibe könnyű beleszeretni.
Egy képregényrajongónak lehetetlen a kedvére tenni. Ha nem készül film a kedvenc karakteréről, az baj – milyen dolog már, hogy tele van minden Batmannel meg X-Mennel, és sehol egy Wonder Woman/Flash/Dr. Strange-mozi? Ha pedig mégis készül? Na, akkor aztán Isten meg az Ördög óvja az alkotókat. Miért nem ugyanolyan a jelmeze, mint a képregényben? Miért nem ugyanúgy kacsint? Miért más az övének a színárnyalata? Miért nem ugyanannyi szőrszál van a seggén? MI A FASZT KERES MŰMELLBIBMÓ A RUHÁJÁN? Szerencsétlen Supermant mindig azért savazták, mert micsoda idiótaság, hogy kívül hordja az alsógatyáját. Most, hogy a képregényben és a filmben is megfosztották ettől, megy a picsogás, hogy de hát hogy mernek belekontárkodni a karakter ikonikus kinézetébe! Talán a gamerek szubkultúrája lenne a másik, ami hasonlóan tudná verni az asztalt, csak szegényeket a rettenetes játékadaptációkkal már rég rákondicionálták arra, hogy az elvárásaikat csatornaszintig eresszék. (Acélember – és TDKR, Vasember 3. – spoilerek lesznek.)
A filmadaptációk törvényszerűen (szótárazd ki: „adaptáció”) mások, mint az eredeti művek, bármelyik médiumról beszéljünk is. Jelmez-, viselkedés-, háttértörténetbeli stb. eltérések mindig lesznek, ráadásul az „eltérés” meglehetősen szubjektív fogalom egy olyan karakter esetében, ami 50 vagy akár 75 éve létezik a képregények lapjain (plusz egyéb formákban), és ezer író/rajzoló ezerféleképpen értelmezte már. De tény, hogy mindegyikük esetében van egy esszencia, amiből az összes változat, jellemvonás és nüansz ered, és amit nem lehet megváltoztatni, mert különben a karaktert megfosztják önmagától. A szuperhősadaptációk hagyományosan késélen táncoltatták ezt az esszenciát.
A zsáner alfája, a ’78-as Superman még megúszta a debil idővisszaforgatós vadbaromságot, ami abból a szériából egyszer s mindenkorra kipurgált minden tétet és feszültséget, mert akkoriban az Acélember (nagyjából az ’50-es évek közepétől egészen 1985-ig) a képregényekben is utazott az időben, plusz puszta kézzel bolygókat tologatott, és a fénysebességnél gyorsabban repült (csak lazán, Szupi). A ’89-es Batman esete már húzósabb. Mindig is szerettem volna megverni az írókat, amiért a sötét lovag és nemezise önmagában egyébként jól hangzó „kölcsönös teremtés” koncepciójával a bűn elleni keresztes hadjáratot egy pitiáner személyes bosszúvá degradálták.
Vagy ott van a Thor, amiben a főhős eredettörténtét szimplán legyerekmesézik (és ez még csak enyhe fájdalmat okozhatott a képregényeseknek ahhoz képest, amit az irodalmárok élhettek át az egész norvég istenpanteon diznis szintre rántása miatt: mitológia = Hófehérke és a hét törpe). Raimi Pókemberei, amikben Peter Parker ős-clark kenti lúzerségig süllyed? Rozsomák, akiből teljesen kiölték mind a benne élő bestia elleni küzdelmét, mind becsületorientált szamurájtermészetét? (Talán az új film majd tesz valamit utóbbi érdekében.)
Ezek azok a változtatások, amik az adott karakterek elevenét érintik. A műmellbimbó meg a „falújjáépítő szuperlátás” (anyád) szimplán külsőségi röhej, és különben is, olyan átfogó, lehengerlő filmkatasztrófa csupán EGYETLEN része mindkettő, hogy annyi a hatásuk, mintha valaki elfingná magát egy nagy trágyadomb mellett. És vannak pozitív esetek is: Tony Stark karaktere pl. meglehetősen más a filmekben, mint a képregényekben, sokkal lazább, vagányabb, cinikusabb és viccelődőbb, és ez része a sikerének. A comicos inkarnáció szinte száraz hozzá képest, az írók és Robert Downey Jr. jól ráéreztek, hogy a film médiumában kell ennyi plusz löket a figurának. De már hallom is, ahogy mindenki sír, hogy „Mandariiiiin”. Várjatok, hozom a hegedűt.
Fanboytragédiák ide vagy oda, nekem az egyébként eléggé félresikerült film egyik fénypontja volt a Vasember nemezisével kapcsolatos fordulat, főleg Ben Kingsley játékával együtt. És nem érzem úgy, hogy bármit vesztett volna vele a Marvel Univerzum. Nem azért, mert a megalomán Fu Manchu-klón Mandarint már a képregényben is bajosan lehetett komolyan venni (azért néha sikerült: pl. Haunted), hanem azért, mert egy későbbi filmben még bármikor behozhatnak egy igazi Mandarint, mondván pl., hogy ezzel a mostanival egy róla elterjedt szóbeszédet használtak ki a rosszfiúk.
A lényeg (igen, ez eddig csak a bevezető volt): már Nolan Batmanjének finisével is rezgett a léc, de most, az Acélember után komolyan kezdek aggódni amiatt, hogy a Warnernél kevesebb tisztelettel nyúlnak az ikonikus karakterekhez, mint kellene. És előre bocsátom: nagyon szeretem A sötét lovag-trilógiát. Még a harmadik részt is, pedig ezer dramaturgiai, stilisztikai, kohéziós sebből vérzik – de Bruce Wayne háromfilmes útjának emocionális ereje sokmindenért képes kárpótolni. Kivéve a befejezést, amit már nem lehet lenyelni. Önfeláldozás Gotham megmentése érdekében. Oké, rendben van. Átverés, és visszatérés az élők sorába. Eeeeehh, faszom, jó, mindegy, legyen. VISSZAVONULÁS. Na, nem. Nem, bazmeg. Batman NEM VONUL VISSZA. Tökmindegy, hogy azt hiszik, halott, tökmindegy, hogy megvan az utódja, tökmindegy, milyen lelkifröccsöt kapott Aflredtól, tökmindegy, mennyit hajtogatják a „Batman nem egy személy, hanem egy eszme” mantrát, tökmindegy, hogy holtodiglan összejött egy dögös nővel hárompercnyi on-screen kapcsolatalapozás után, akkor sem.
Hogy miért nem? AZÉRT, BAZMEG, MERT Ő BATMAN! És azért ő Batman, mert nem tud nem Batman lenni. Erről szól az egész Batman-mitológia, és erről szólt az egész Begins, ától cettig. Hogy ez az élet nem választás kérdése, hanem kényszer. Hogy a fájdalom, a gyűlölet, a harag, a tenni akarás annyira beléégett, hogy vagy a bűn ostora lesz, vagy beledöglik, és nincs harmadik opció. Milyen gyönyörűen építették fel az egészet: Wayne odamegy a tárgyalásra, hogy megölje a szülei gyilkosát, hogy elégtételt vegyen, hogy csillapítsa a kínt, ami felzabálja az egész életét. De megelőzik. Először megfosztják a szüleitől, aztán megfosztják a revanstól is. Nincs többé egyetlen személy, akire a fájdalmát, a dühét irányíthatja: marad célpontnak maga a bűnözés, a deviancia, az „erősebb kutya baszik” elve, ami azt a személyt vezérelte. Ekkor születik Batman. A többi már „csak” a fizikai/szellemi belenövés a szerepbe, amit Batmannek el kell látnia a világban – és Bruce Wayne elméjében.
A sötét lovag húzott még egy lapot erre a koncepcióra. A főhős azzal hitegeti magát, hogy kiirtja a bűnözést a városból, és Rachellel új életet kezd, azzal, hogy Batmanre Gothamnek van szüksége, nem pedig NEKI. De Rachel átlát rajta, ismeri, érti a megszállottságát, és tudja, hogy soha nem lesz képes szabadulni tőle. És ezt közli is vele. És igaza van. Már azt sem nagyon veszem be, hogy Wayne A sötét lovag eseményei után remetét játszva rohad a kastélyában. Sérülés? Később két percbe kerül rendbe tenni (hagyjuk…). Közellenség-státusz? Ugyan már! Batmannek segítség, ha jó kapcsolatot ápol a rendőrséggel, de hogy „á, akkor a picsába vele” felkiáltással sarokba vágja a köpenyét, mikor üldözni kezdik? Hülyeség. Megint csak: neki küldetése van, ami belső kényszerből fakad, vagy a bűn ostora lesz, vagy beledöglik. Talán a gyásznak még betudható a viselkedése, de rezeg a léc (most komolyan: egy sérült lelkű, megszállottságtól fűtött, hajtott, űzött férfi hét éven át kushad a szobájában?). És a végén már nincs minimális apelláta sem. Wayne szimbolikus elhajózása a naplementébe egy súlyos karakterhazugság, és nem csak a képregényes kánon, hanem maga A sötét lovag-trilógia szempontjából is.
Az Acélembert az elmúlt héten már száz helyen csócsálták Superman viselkedése miatt, és nem alaptalanul. Mark Waid képregényíró, a karakter egyik nagy rajongója, és egyik eredettörténetének elmesélője (Birthright) is hosszan ostorozta a filmet: vannak megállapításai, amikkel egyetértek, vannak, amikkel nem (érdemes elolvasni egyébként, persze szintén spoileres írásról van szó). A baj az iskolabuszos hősködés utáni dialógus „talán”-jával kezdődik. Jonathan Kent már ott elpusztul, a karaktere összeaszódik, feleslegessé, tömény ostobasággá válik. Kábé mintha Ben bácsi azt mondaná, Peter Parkernek, hogy nagy erővel nagy előnyök járnak, a világ az ő játszótere, ne érdekelje senki és semmi más, ha valami kell neki, vegye el, mert megteheti. Aztán jön a tornádójelenet. Nem veszem be, hogy Clark hagyja meghalni a nevelőapját. Értem a szituáció írói célját, de NINCS olyan körülmény, amiben ez a karakter hagyna meghalni egy emberi lényt, annak (apai) kívánsága és bizalmat kérése ide vagy oda. Ez Superman fundamentális jellemvonása. Az egész jelenet katasztrofális onnantól kezdve, hogy Kent papa megy be életet menteni a tornádó által ostromlott kocsisorba, odáig, hogy a vihar otrombán gagyi képi megoldással elragadja. Írjuk rá ezt az egészet annak a számlájára, hogy Superman itt még nem Superman, csak egy önmagával, sorsával, világban betöltött helyével kétségbeesetten tisztába kerülni igyekvő, tinédzser Clark Kent? (Annak ellenére, hogy mindennek ábrázolása, drámaisága durván elmaszatolt.) Oké, talán, TALÁN elfogadható érvelés. Nézzük el a „hadd vigye a tornádó az apámat a szemem láttára” szcénát, és lapozzunk.
A finálé pusztításpornója: minimum ezrek, de talán milliók hagyják ott a fogukat, amikor Zod beindítja a terraformáló berendezését Metropolisban. Meredek, hogy Superman mennyi (off-screen) halált hagy bekövetkezni (plusz, hogy mennyire nem törődik a bunyói közbeni járulékos anyagi- és személyi károkkal, már a smallville-i csatában sem), és értem, hogy a világ másik felére kell utaznia, hogy először az ott pusztító másik gépezetet semmisítse meg (ami közvetlenül nem veszélyeztet életeket), de MEG SEM PRÓBÁLJA előbb kiiktatni a metropolisi népirtó ketyerét. De oké, nagy harcok, komoly ellenségek, pusztítás itt is ott is, globális fenyegetés, túl nagy káosz, valahogy biztos ki lehet magyarázni Superman viselkedését. Mondjuk az ő első feladata nem a gazember leverése, hanem az ártatlan megóvása. De mindegy, lapozzunk.
Zod megölése: mielőtt ebbe belemegyünk, igen, ott van az a John Byrne-sztori 1986-ból, amiben Superman legyőzi és elfogja egy párhuzamos univerzum Zodját és csatlósait, miután azok az ottani Föld teljes népességét kiirtották – aztán büntetésből HIDEGVÉRREL KIVÉGZI őket egy kryptonittal. Ez volt az egyetlen kontinuitásbeli történet (a Whatever Happened to the Man of Tomorrow ugyebár nem számított annak), amiben Superman szánt szándékkal ölt (most már ez sem, mert a New 52 valószínűleg eltörölte). És hatalmas port vert fel, máig az egyik legvitatottabb Acélember-képregénynek számít. Plusz ott van a második Superman-mozifilm, amiben a főhős MOSOLYOGVA hajítja a halálába a kryptoni erejétől addigra megfosztott, tehetetlen Zodot – bár hozzá kell tenni, hogy eredetileg Zodnak a haja szála is alig görbült, utolsó jelenetében látni lehetett volna, hogy elvezetik a rendőrök, csak ez áldozatul esett a vágóollónak (Richard Donner későbbi rendezői változata viszont amúgyis semmissé tette az egész sztorit).
De ezekkel igazolni azt, hogy az Acélemberben Superman elroppantja Zod nyakát, minimum súlyos demagógia. Ha holnap délben odaszarok a Hősök terére, azzal még nem legitimálom azok cselekedetét, akik úgy döntenek, követik a példámat. Superman nemhogy NEM ÖL, azt sem hagyja, hogy bárki, bármilyen körülmények közt meghaljon. Mindegy, milyen gonosz az illető. Karakterhatározó, első oldal. De legyen, hajlandó vagyok elfogadni, hogy talán, esetleg, elképzelhető, hogy tegyük fel, hogy mondjuk előfordulhat olyan szituáció, amiben Supermannek nincs más választása, mint elvenni valakinek az életét. Annak ellenére, hogy Superman pont arról szól, hogy MINDIG talál módot arra, hogy helyesen cselekedjen. MINDIG. Hogy Superman pont NEM arról szól, hogy kompromisszumokat köt. De oké, lapozzunk. Megint.
Tehát muszáj megtennie. De akkor kurvára ajánlom az íróknak, hogy olyan szituációt teremtsenek, amiről kétségkívül, abszolút, vitán felül üvölt, hogy csak egy kiút van belőle. És ez itt nem olyan. Hadd ne kezdjem fejtegetni: ha Supermannek van arra ereje, hogy eltörje Zod nyakát, akkor lenne arra is, hogy elfordítsa a fejét a veszélyben lévő emberektől (akik esetleg megpróbálhatnának elfutni… ja, bocs, a forgatókönyv nem engedi nekik). Vagy arra, hogy kiüsse, hogy megbénítsa. Vagy arra, hogy elrepüljön vele, távolra a járókelőktől. Mert ez ő: Superman finds a way. Az összes ilyen fordulaton, a tornádójelenettől Zod kinyírásáig az látszik, hogy David S. Goyer író egymás után izzadta össze az ostoba ürügyeket, amik segítettek elvonszolni a tehetségtelen seggét a következő coolnak vélt plot pointig (Mert az mekkora COOLság már, hogy Superman ÖL. Hú, de zseniális! Hahh!). De oké: a SZÁNDÉK megvolt, hogy olyan döntés elé állítsák a főhőst, amiben muszáj ölnie, próbáljuk ezt is elfogadni (csikorognak a fogaim), lapozzunk.
Az új oldalon az áll: Superman, a tömeggyilkos. És innen már nincs hova lapozni. Superman saját kezűleg ELPUSZTÍTJA azt az eszközt, amivel a kryptoni faj feléleszthető lenne (ezért olyan mérhetetlenül zabos rá Zod a fináléban, ugye), és igen, pontosan tisztában van a tette jelentőségével. Gondolom, el lehet mismásolni a dolgot, hogy de hát ez nem igazi gyilkosság, hiszen ezek a kryptoniak még csak elméletben léteztek, de a lényeg akkor is az, hogy a megingathatatlan moralitású főhős gondoskodik róla, hogy egy kihalás szélére sodródott faj (mellesleg a sajátja) tényleg majdnem teljesen kihaljon. Tömeggyilkos? Ne aprózzuk el. Fajirtó! És miért? Mert a forgatókönyv szerint döntenie kell a Krypton és a Föld között. Ezzel nincs is semmi baj, természetes, logikus konfliktushelyzet a karakter számára. De Goyer úgy vélte, a döntés demonstrálásához nem elég a dialógus, nem elég a szembeszállás Zoddal és csatlósaival, nem elég az eposzi akciózúzda, nem. Supermannek ki kell irtania a saját népét, hogy a hülye is felfogja, hogy DÖNTÖTT. És lássuk csak: Zod a gonosztevő, mert el akarja pusztítani az emberiséget, hogy a kryptoniak élhessenek. Superman pedig a hős, mert elpusztítja a kryptoniakat, hogy az emberiség élhessen. Lehet egy író ennél ostobább? (És akkor még jófej vagyok, hogy a Föld teljesen feleslegesnek tűnő terraformálásába, Zod hányaveti motivációiba bele se megyek.)
A film pedig közben hasít a pénztáraknál. Az átlagnézőt (és senkinek ne legyenek kétségei, a film nekik készült) nem érdekli, hogy a karakter mennyire felel meg önmagának, amíg percenként összeomlik legalább három felhőkarcoló, a rajongók hápogásai meg a belterjes képregényes, filmes fórumokat leszámítva senkit nem hatnak meg – de még ők is csak Zod kinyírását emlegetik fel, a népirtó Superman mellett mintha mindenki elment volna. Pedig ha valami, hát ez a karakter esszenciájának lábbal tiprása. És én még csak nem is vagyok Superman-rajongó.
Történet: Steve Horton Rajz: Michael Dyalinas Dark Horse
A Dark Horse Presents antológia számos azóta kultsorozattá váló címet indított útjára (nem is kell különösen messzire mennünk, hiszen a Hellboy és a Sin City nevek még a kevésbé geek földi halandók számára is ismerősek), mi pedig ezúttal egy új fantasy sorozatot veszünk tüzetesebben szemügyre, ami ugyancsak ott debütált, hogy aztán egy négy részes miniben teljesedjen ki. Sem Horton, sem Dyalinas nem túl ismert még a képregényes berkekben, ezért okozott akkora meglepetést, hogy a DHP-ben felskiccelt, kis fókuszú, teljes egészében egy kalózhajón játszódó sztori ekkora sikert aratott. Az egyáltalán nem tipikus női főhős, a rendkívül jól megkoreografált harci jelenetek, az Amala és meggyilkolt áldozatainak árnyai közötti kapcsolat és az ügyesen csöpögtetett steampunk elemek hatására az olvasók többet akartak. A Dark Horse által felkarolt címben így hát kinyílik a világ: első blikkre ordas klisékbe botlunk, hiszen Naamaron világán két Birodalom néz farkasszemet egymással egy törékeny béke által fenntartott senkiföldje két oldaláról, a Módosítók (Modifiers) és a Megtisztítók (Purifiers), melyekben a mostanában olyan divatos steampunk és a biopunk egyáltalán nem kendőzött képviselőire lelhetünk, az egyik tábor ugyanis katódcsöves kiberverekkel tömi tele magát, míg a másik gőzzel hajtott járműveket és fegyvereket vet be ellenségei ellen. Nem kell persze megijedni, hiszen a sikert sikerre halmozó Saga is hasonlóan elcsépelt (mágikus birodalom versus science-fiction világ) elemekből épített fel egy teljesen eredeti ötletekkel teletűzdelt történetet és a szerzők itt sem okoznak csalódást. Horton saját bevallása szerint főhősünket a dalai láma ihlette, ami annak a ténynek a fényében különösen meglepő, hogy ő a két Birodalom leghalálosabb (de messze nem sebezhetetlen) orgyilkosa, akinek olyan jövendölés nyomja a vállát, amelyből természetesen legkevésbé sem kér (Hellboy, itt rád nézek). Az első füzetben in medias res csöppenünk az események sűrűjébe, majd egy majdnem félresikerült munka és egy leégett fogadó után apránként adagolva megtudjuk milyen sajátos kapcsolat van Amala és az őt kísér(t)ő szellemek között, miért kap öngyilkos küldetést a megbízójától, milyen sors elől menekül pontosan és hogyan bukkan egy olyan titokra, amelynek kiderülésétől függ, hogy az elkövetkezendő napokban újra polgárháború söpör-e végig az ideiglenes béke oltalmában élő kontinensen. A rajzfilmszerű stílus nagyszerűen jeleníti meg a humort és a vérontást, valamint az ötletes gőz- és biopunk elemeket, a sztori pedig egy pillanatra sem ül le, egyszóval vétek lenne kihagyni ezt a csemegét a (többé-kevésbé) fantasy zsáner amúgy is sajnálatosan szegényes palettájáról. (Nagy Krisztián)
Breath Of Bones: A Tale of the Golem #1
Történet: Steve Niles és Matt Santoro Rajz: Dave Wachter Dark Horse
A zsidó folklór hírhedt agyagzombiját, vagyis a Gólemet ráküldeni a nácikra akkora high concept, hogy nem is értem, eddig miért nem lett még a téma feldobva filmen, vagy legalábbis képregényben, én legalábbis nem emlékszem ilyenre. Most viszont Steve Niles és írótársa úgy tűnik, végre beteljesíti ezt a geekálmot is. Mondjuk Niles megítélése részemről legalábbis hullámzó. Alapvetően szeretem, mert tud ő nagyszerű dolgokat, ha akar, de néha meg annyira összecsapottra, fájóan középszerűre rontja az egyébként jó ötleteit, hogy olyankor legszívesebben valagba rúgnám. Majd meglátjuk, egyelőre azonban kellemes meglepetés ez a füzet. 1944-ben már hírek szállingóznak a rádióból, hogy a szövetséges erők úton vannak, de a Noah nevű kisfiút ez nem nyugtatja meg, mert apja, a falu többi harcképes férfiújával együtt elindult a frontra. Nem sokkal ezután a falu határában lezuhan egy brit gép, és a sérült pilótát a lakosok Noah nagyapjának műhelyében rejtik el. A pilóta és az öreg is tudja, hogy a fritzek hamarosan jönni fognak, és nincs sok esélyük szembeszállni velük. A nagypapónak azonban a birtokában van egy bizonyos ereklye, amit most szeretne továbbadni a kisunokának, és ami talán esélyt jelenthet a túlélésre. A Breath Of Bones: A Tale of the Golem egy háromrészes minisorozat lesz, és pont ezen vagyok kicsit megakadva. Az első szám ugyanis egy rendkívül jól sikerült felütés, viszont elég gyorsan elolvasható, és a Gólem igazából még semmilyen szerepet nem kapott benne, csak az utolsó oldalon vezetődik fel valamelyest, én meg aggódok, hogy ha ilyen dinamikával bírnak a folytatások is, akkor a hátralévő két rész csak egy szimpla nácitaposó zúzdára lesz majd elég, aminél azért többet várnék el. De nem akarok feleslegesen károgni, ez csak az én gyanúm, mindenesetre roppant kíváncsi vagyok a folytatásra. És nem csak az eddig kimondottan kellemes sztori várható menete miatt, hanem Dave Wachter zseniális szürkeárnyalatos rajzait is szeretném tovább bámulni, mert csak az ő munkája legalább két plusz pontot érne, ha osztályoznánk. Ezt a szépen, aprólékosan kidolgozott, hangulatos stílust, bár nagyon élvezem itt is, de komolyabb, tartalmasabb, valóságszagúbb történeteket kínáló GN-ekben még inkább el tudnám képzelni. A Tale Of The Golem tehát egy látványos és izgalmas mininek ígérkezik, csak könyörgöm, ne legyen összecsapva! Itt egyébként egy garantáltan kedvcsináló trailer a képregényhez, bár inkább csak magához a sztorihoz. (Chavez)
Five Ghosts: The Haunting of Fabian Gray #3
Történet: Frank J. Barbiere Rajz: Chris Mooneyham Image Comics
Manapság óriási divat lett a képregényiparban a ponyva, aminek persze örülünk, mert összességében jól sülnek el az ilyen dolgok, de ha őszinték akarunk lenni, akkor ezek is csak olyanok, mint pár éve a neo-exploitation filmek voltak. Sem a feltámasztott egykori pulp-hősök, sem pedig a retró stílusában fogant újak nem idézik meg igazán hitelesen ezeknek a régi idők filléres olvasmányainak az elbűvölő naivitását. Sok pulp-revival cím csak külsőségekben hozza a retrót, de maga a történet már nagyon is 21.századi stílusban íródik, a kor elvárásainak megfelelve, és csak ritkán van meg az olvasóban az instant, eldobható csomagolásba burkolt kaland élménye, hangulata. Az öt részesre tervezett Five Ghost viszont végre igazi, hamisítatlan ponyva-ekszperienszt kínál. Frank J. Barbiere, és remekül kiválasztott rajzoló partnere, Chris Mooneyham ugyanis nem mást csinálnak, mint a régimódi fantasztikus kaland-képregények dramaturgiai és vizuális stílusában egy már a banalitást súroló, egyszerű sztorivezetésű, elképesztően dinamikus, alapvetően klisékből dolgozó, de pont ezek miatt baromira szórakoztató ponyva-képregényt, amiben akció akciót ér, amiben a karakterek a legcsekélyebb mértékben vannak csak kidolgozva, és amiben nincsenek fárasztó, a sztorit lassító felesleges közjátékok, hosszú szöveges részek vagy semmitmondó, unalmas narrációk, csak pont annyi duma, ami a sztori előrelendítéséhez szükséges. És pont ettől lesznek ezek a füzetek olyanok, mint a korai 10 centes kalandok (legyen szó képregényről vagy novellákról), amiket az ember nem a szövevényes történet vagy a mélyebb tartalom, hanem pusztán a gyors lefolyású, rövid ideig tartó, és szellemileg sem túl megterhelő szórakozás élményéért olvas szívesen és rendszeresen, mondjuk a vonatra várva, vagy egy fárasztó nap végén a fotelben. De persze nem csak bevált elemeket pakoltak egymásra a szerzők, a hozzáadott érték is magas, aminek köszönhetően mégsem lett a végeredmény olyan megmosolyogtatóan és fárasztóan bugyuta, mint mai szemmel nézve azok a bizonyos korai történetek. Az alapsztori egy a 30-as években játszódó fantasztikus és klasszikus irodalmi elemekkel ötvözött Indiana Jones-típusú kaland, amiben Fabian Gray, egy különleges képességekkel rendelkező kalandor egy varázserejű kő nyomába ered a társával. Fabian különlegessége abban áll, hogy időnként az öt benne lakozó szellem speciális képességét hívhatja elő, hogy segítségére legyen. (Ennek eredetéről csak egy mondatos ismertetést kapunk a címlapon, semmi többet.) Ezek a szellemek egytől-egyig jól ismert, ám a képregényben néven nem nevezett irodalmi alakok. Konkrétan: egy íjász (Robin Hood), egy varázsló (Merlin), egy detektív (Sherlock), egy szamuráj (Musashi) és egy vámpír (találd ki!). Fabianen kívül persze gonosz nácik és sötét démoni erők is munkálkodnak vele párhuzamosan, nyilvánvalóan ártó szándékkal, de többet nem is akarok lelőni, szerintem így is kellően érdekessé tettem már a koncepciót. Mooneyham kiváló rajzai is pont olyanok, mint a történet. Nincsenek túlbonyolítva, könnyedek, lazák, látványosak, mozgalmasak, az élénk színezés és a régi idők képregényeit idéző címfeliratok pedig egyszerre hozzák a retró/vintage hatást és a modern, divatos pop-art stílust. Bocs, hogy most az aktuális rész helyett inkább általánosságban (és sokat) beszéltem a sorozatról, de fontosnak éreztem felhívni rá a figyelmet. A Five Ghost, ha nem is valami mély, de egy üdítően kellemes kis időtöltő olvasmány, ami remélem, nem ér véget majd az ötödik rész után. Egyetértek az egyik kritikus véleményével, miszerint valami ilyesmiről kellene szólnia a képregényeknek manapság is. (Chavez)
Snapshot #4
Történet: Andy Diggle Rajz: Jock Image Comics
A képregényiparban a szerelemgyerek sikerre van ítélve (a kétkedőknek elég csak fellapozni a Mesmo Delivery-t), ám ha a boldog apuka évekig a 2000AD szerkesztője volt, dolgozott a DC-nek és a Marvel-nek is, ráadásul olyan munkák kerültek ki a keze közül, mint a The Losers, Swamp Thing, Hellblazer, Thunderbolts, Daredevil és a személyes kedvenceim közé tartozó, Leinil Yu-val elkövetett Silent Dragon, akkor minden szerkesztő üdvözült mosollyal az ajkán tapsikolva szórná a kiadásra szánt bankókat a lába elé. A hivatalos munkák közötti szünetekben nyolc évig készülő sorozat a Judge Dredd Megazine-ban debütált, mielőtt a jenkiknek is bemutatkozott volna egy zömök, négyrészesre összerántott minisorozatban (a britek nem csak tévésorozatoknál, hanem a képregényekben is jobban szeretik a feszesebb és rövidebb formátumot, amit én személy szerint meglehetősen üdvözítőnek találok). Hősünk, Jake Dobson, aki viszonylag kényelmes életet él a képregényboltját vezetgetve, egy nap okostelefont talál a parkban, ami fenekestül felfordítja az addig középszerű és nyugalmas életét: fotókat talál rajta, amin gondosan homlokon lőtt férfi látható, levágott kisujjal. A titokzatos telefonon hamarosan jelentkezik egy gyilkossági nyomozó, aki persze nem az, akinek mondja magát és a hangtompítóval felszerelt szájzár elől csak az utolsó pillanatban sikerül megmenekülni. A rendőrségen természetesen nem hisznek neki, ráadásul a képeken szereplő és szemmel láthatóan nagyon is élő halott besétál az őrsre, hogy visszakérje a telefonját. Jake-et azonban nem hagyja nyugodni a rejtély és ekkor aztán tényleg minden széthullik körülötte: egy épp csak megismert lánnyal együtt kénytelen menekülni titokzatos üldözői és a legjobb barátja meggyilkolásával őt gyanúsító rendőrség elől, hogy megtaláljon egy erdő mélyén eldugott cégtelephelyet, ami választ adhat a kérdéseire. A sztori mindvégig elemi erővel szorítja az olvasó tökeit és itt minden tettnek következményei vannak, így aki hollywoodi feloldást vár és a gonoszok megbűnhődését, annak nagyon rossz meglepetésben lesz része. Diggle tettestársa, Jock is régi motoros, lehúztak már együtt pár évet a 2000AD-nél, a The Losers és Green Arrow: Year One is közös munkájuk, szálkás és szikár, fekete-fehér rajzai pedig nagyon jól illenek a mostani pörgős thrillerükhöz is. Rövid, de ütős szórakozás a brit képregény rajongóinak, de ha valaki esetleg még mindig bizonytalankodna, annak összeütöttek egy trailert, ami biztosan meggyőzi őket is. (Nagy Krisztián)
Superman Unchained #1
Történet: Scott Snyder Rajz: Jim Lee (bónusz sztori: Dustin Nguyen) DC Comics
A DC biztosra ment: legrégibb, az egész szuperhősőrületet elindított, és egyik legnagyobb karakterüket odaadták egyik legnagyobb írójuknak és egyik legnagyobb rajzolójuknak, hogy egy nagy, vadiúj sorozattal durrantsanak valami eszméletlenül nagyot a nagy mozifilmhez és a nagy 75. évfordulóhoz igazítva. Ez sok „nagy”. Az egészről üvölt, hogy ez nem egy képregény, hanem egy EVENT, így önmagában. Mert akkora. Aztán elhessegetem a bazinagy füstöt, és alatta megint csak egy pici láng pislákol. A fő probléma ezzel a képregénnyel az, hogy semmilyen szempontból nem tűnik eventnek, inkább csak egy átlagos Superman-sztorinak, egynek az olyanok közül, amik miatt bő egy éve leálltam az Acélemberről szóló összes sorozattal. Mert érdektelenek és lagymatagok. Snydertől pedig elvártam volna, hogy ennél többet nyújtson. És tényleg, a nagyszerűség csírái azért ott vannak a comicban. Az író remekül elkapja a karaktereket, és nem csak a főhőst (akinek narrációja egészen remek, de az már a Batmanből is látszott, hogy ebben Snyder otthon van), minden inspiráló, földönkívüliségében is végtelenül emberi mivoltával, hanem a mellékszereplőket is, Loistól Luthoron át Jimmyig, a nagaszakii expozíció pedig az a fajta, ami után akkor is folytatni akarod az olvasást, ha épp készül elmosni egy cunami. Aztán jön a középszerűség: mérsékelten izgalmas és érdekes, az átlagnál persze jobban rajzolt, de Jim Lee-től, megkockáztatom, így is kevés akciójelenet egy whudonitba szőve, egy olyan cliffhangerrel, ami a már dicsért expozíció hatását inkább rombolja, mint emeli. Nem rossz ez, csak olyan átlagos – pedig pont az lenne a lényege, hogy minden legyen, csak ne az. (Rusznyák Csaba)
The True Lives of the Fabulous Killjoys #1
Történet: Gerard Way, Shaun Simon Rajz: Becky Cloonan Dark Horse Comics
Az ilyesmi sem mindennapi eset: a Killjoys annak a Danger Days című zenei albumnak a folytatása, amit az egyik író, Gerard Way (Umbrella Academy) bandája, a My Chemical Romance adott ki még 2010-ben. A másik író a zöldfülű Shaun Simon, bő tíz éve Wayékkel turnézott, és akkor merült fel bennük a sztori ötlete – a zenei előismeretek egyébként nyilván nem szükségesek a képregény megértéséhez, ami háttérinformáció kell hozzá, az mind elhangzik menetközben. Nem is akárhogy: Way és Simon egy rádióbemondó segítségével „narrálják” az eseményeket, és adagolják az infodumpokat, és ezzel nem csak a narratíva egyenletes folyását érik el, hanem az atmoszféra sűrűsödését is. Az atmoszféra pedig eleve erős: egy disztópikus jövőben vagyunk, 12 évvel azután, hogy a címbeli forradalmár-hősök, a Killjoyok, elestek a zsarnoki megavállalattal, a Better Living Industries-zel vívott harcban. Az élet a nagyvárosban, a BLI által uralt Battery Cityben nehéz, a sivatagban, ahol a Killjoyok kultuszának követői folytatják underground küzdelmüket, még nehezebb. És a konfliktusba belekeveredik „a lány”, a Killjoyok egykori védence, akinek elvileg valamiféle messiásszerepet kellene majd betöltenie. A sztori bármiféle összegzése szánalmasan kevés a képregény hangulatának, szimpatikus őrületének, vad ötletsorozatának, bravúros világábrázolásának, történetmesélési eleganciájának és ritmusának érzékeltetéséhez. Az első szám bolhaszőrszálnyira van attól, hogy túlzsúfolt karakter-, sztoriszál- és információ-kártyavárként összeomoljon, de ez a bolhaszőrszál pont az, ami a katasztrófát elválasztja a zsenialitástól. És akkor még ott vannak Becky Cloonan egyszerűséget, bájt, fenyegetettséget és erőszakot vegyítő rajzai, megdobva néha egy kis plusszal, mondjuk egy Szárnyas fejvadász utalással. Ha bárkinek kétségei lettek volna Gerad Way írói képességeit illetően, ideje kikukáznia azokat: most már holtbiztos, hogy az Umbrella Academy (mindkettő) nem véletlenül sikerült szenzációsan. (Rusznyák Csaba)
Rossz ötlet az embernek dühösen, agresszívan beviharzania egy harcművészekkel teli dojóba. Kivéve, ha Bruce Lee-nek hívjak. Mert akkor a dojónak rossz ötlet ott lennie. Nem mintha a tornádóöklök- és lábfejek elől el tudna iszkolni, amikor pedig kézbe kerülnek a nundzsakuk, már úgyis minden mindegy. Lee egy legenda, a jelenet legendás, a többi meg nem különösebben számít, vagy ha mégis, akkor úgy teszünk, mintha. Ennyi kijár a legendáknak. Emlékezzünk együtt a dojo harcosainak szétvert fejeire!
Beyonder: Fogalmam sincs, melyik volt az első Bruce Lee-film, amit láttam. Talán a Tomboló ököl, talán A Sárkány útja, vagy valami más. Nincs is igazán jelentősége, mert számomra Lee nem színész volt, aki különféle filmekben végtelenül profán módon szerepeket alakított, hanem valami misztikus, emberfeletti figura – leegyszerűsítve: Legenda –, aki történetesen filmekben is feltűnt. Először, még 7-8 éves gyerekként, a családi könyvtárban sikerült találkoznom vele egy-egy könyv (konkrétan: Plavecz Tamás-Plavecz Nándor – Bruce Lee; Leyrer Richard-Szabó Julianna: A kung fu királya) címlapján. Mind az életrajza, mind az ikonikus fekete-fehér fotók nagy hatással voltak rám, a fejemben (még egyszer: általános iskolás gyerek voltam) a filmekből vett képek és a Lee életét dokumentáló felvételek egybemosódtak, és így már azelőtt mitikus hősként csodáltam, hogy akár csak egyetlen kockát is láttam volna az életművéből. Amikor aztán sikerült hozzájutnom egy VHS-hez, már nem tudtam a filmet filmként nézni, és közönséges fikcióként kezelni, Lee mágikus jelenléte ugyanis minden mást – történetet, mellékszereplőket és egyéb apróságokat – elhomályosított. Ma már nyilván látom ezeknek a filmeknek (a kollégák által lent részletezett) a hiányosságait, de Lee kultusza – számomra legalábbis – ugyanúgy él.
Borbíró Andris: Bruce Lee jókor volt jó helyen: a 60-as évek végén San Francisco a bevándorlók jogairól szóló vitáktól forrongott (1970-re a városban élő kínaiak több mint 50%-át első generációs bevándorlók tették ki.), Lee pedig határátlépő volt, Frisco-ban született (máig a város egyik "kabalaállata", annyi "Bruce Lee is my homeboy" pólót sehol sem láttam, mint SF utcáin), de a Zöld Darázs kínai szolgájaként, később büszke kínai szabadsághősöket játszott gonosz japán megszállók ellen, de közben amerikai, így nemzetközi sztár lett, Chuck Norris-szal már a Colosseumban pofozkodott... Csakhogy Bruce Lee nem egy mázlista vagy egy ügyes opportunista volt. Számomra ő azon kevés színészlegenda egyike, aki megérdemelte kultuszát: nem egy-két kitalált szereppel, nem egy "megörökölt" sármos mosollyal, hanem rengeteg munkával, szívóssággal küzdötte be magát a filmiparba (és persze, nyilván, erre rásegítettek halálának misztikus körülményei is - de ez aligha róható fel neki). Valódi harcművész volt, ütései és rúgásai - ezt többek között Jackie Chan önéletrajzából tudjuk -, ha kellett, NAGYON kemények voltak, és egész életében megszállottan edzett. És ez mind átjön a vásznon, mit átjön, sugárzik, fröcsköl, árad róla. Habár könnyedebb, humoros oldalát csak néhány jelenetben mutatta meg filmjeiben, romantikusnak pedig valószínűleg akkor sem tudott tűnni egy másodpercre sem, mikor nagyon akart, mégis legalább annyira tartom színésznek, mint harcművésznek: rémisztő, dühös-fájdalmas grimaszai, a szeméből sugárzó, kirobbanni készülő belső feszültség olyan karizmatikus jelenséggé tette a vásznon, akit számomra sikerének farvizén befutott harcművész filmek színészeinek - Chuck Norris, Steven Seagal, Van Damme és a többiek - egyike sem volt képes megközelíteni.
Desrix: Hú, a Tomboló ököllel kapcsolatban nagyon felemás érzéseim vannak. A bunyókon, illetve a büdös, gonosz japánokon kívül más nem maradt meg belőle, már ami az emlékeket illeti. Ezért hát érettebb fejjel újranéztem. Nem kellett volna. Nagyon nem. Botor tettem legyen figyelmeztetés mindenki számára: ami évekkel ezelőtt ámulatba ejtett, az most kínos feszengésre sarkallt, még úgy is, hogy tudatosítottam magamban, ez egy nagyon régi film, nincs mit számonkérnem rajta. Nagyfokú igazságtalanság lenne részemről, ha a jelenkori énem ízlés(ficam)halmazán próbálnék metszetet találni a Tomboló ököl jelentette... mivel is? Élménnyel? Mondanivalóval? Nem, nem szabad, hagynom kell, hogy a régi ideák visszhangja megüsse fülem, és valamelyest felidézzem, miért volt vonzó a magányos hős bosszúhadjárata. Felnőtt szemmel gyereknek tűnik a film is, megmosolyogtatóan végletes karakterekkel, amik voltaképp archetípusok csupán. Nagyon könnyű volt befogadni a fekete-fehér alapszitut, az elnyomó, arrogáns, gonosz japánokkal és a szerény, szelíd, elnyomott kínaiakkal. Egy, csak egy ember van a páston, aki be meri vállalni, hogy kiáll az igazságtalanság ellen, kerül, amibe kerül. A harcművészet tiszta, erényes dolog, megoldást jelent a gondokra, a korrupt bürokrácia ellenben álnok és minden hájjal megkent. Egyszerű ez, nem úgy, mint a tragédia, az elvek mellett kiállás, a politikai viharok, a telefonszerelés vagy a nyárson sült macska receptje. De Bruce Lee megmutatta, hogy kell elbánni egy egész dojo-nyi szamurájjal, úgyhogy innentől fogva ez volt a lényeg nekünk, itt, Magyarországon.
Dr. Sick Fuck: Komikusan primitív, radikális népnemzeti hülyegyerekeket leiskolázó nacionalizmus, kifestőket idéző narratíva és karakterek, a cselekménytől tökéletesen idegen, kényszeresen hozzáfércelt romantikus szál, súlyosan szar parókák, hülye vicsorgások és kurjongatások. Néhány tényező, ami miatt ugyancsak zavaró lehet az ifjabbak számára a Fist of Fury első 15 perce. És akkor megkezdődik a nagy dojo-leszámolás, az a jelenet, ami új korszakot nyitott a harcművészeti filmek történelmében. 1972-ben járunk, tehát nincs CGI, nincs drót, nincs rángatózó kamera, nincsenek gyorsított felvételek meg fiszem-faszom trükközések, nincs hisztérikus vágástechnika; hanem hosszú snittek, kidolgozott és összepróbált koreográfiák, hozzáértő, felkészült színészek, azok vannak. Ez a jelenet mindmáig szakmai standard, kötelező kör, martial arts színészek számára megoldandó diplomafeladat; nincs olyan harcművészeti koreográfus, aki legalább egyszer ne rendezett volna hasonlót. Mégis: Bruce Lee bámulatos robbanékonysága, ördögi gyorsasága, technikai felkészültsége és leleményessége, félelmetes kisugárzása a mai napig etalon, ahogy azt a film utolsó 10 perce, a grand finale is ékesen bizonyítja. Mese nincs, a Fist of Fury korszakos film, divatot teremtő és trendet buktató. Megváltoztatta a közönség elvárásait, átformálta igényeit, utat tört nyugat felé, melynek következtében a klasszikus kardjátékfilmek kereskedelmi eredményei durván leromlottak, a Shaw Brothers stúdió hanyatlásnak indult, a Raymond Chow-féle Golden Harvest pedig magasra emelkedett. 2013-ból szemlélve a történéseket, a filmbarátok a nyilvánvaló és máig kiaknázható hozadék mellett is sokat veszítettek azzal, hogy Bruce Lee éppen az 1960-as évek végén, 1970-es évek elején látványos fejlődést mutató, egyre sötétebb és véresebb és nihilistább wuxiák kárára tündökölt oly fényesen. Az pedig minimum tragédia, hogy egy évvel a bemutató után már halott volt.
TheBerzerker: "Imre bácsi, egy jó Bruce Lee-t?" Ezzel a mondattal egrecíroztattam a szembe szomszédot nagyjából 4-5 éves koromban amikor becsöngetett hozzánk. Na és persze, mielőtt átmentem hozzájuk zsíros kenyeret enni, mert tény, hogy a szomszédban még a zsíros kenyér is jobb, mint otthon. Bruce Lee munkássága legalább olyan fontos mérföldkőnek számít az életemben, mint a komplett olasz alámondásos kalózhorrorok együttvéve. Mai szemmel nézve, sőt megkockáztatom, hogy még akkori szemmel nézve is több sebből vérzik a cselekmény, a filmnek a direkt nacionalizmus és a mérhetetlen túljátszás adja meg a sava borsát. Ennek élvezetéhez természetesen muszáj egyfajta masszív nosztalgiaköntösbe burkolni az egészet, mert anélkül, lássuk be, nem működik. A Bruce Lee köré fonódó legenda sokak számára érthetetlen lehet, karizmatikus, de sokszor önelégült jelleme és viselkedése miatt, ám a harcművészetekhez és a filmezéshez való hozzáállása a mai napig példamutató mindenki számára. Minden hibája és bugyutasága ellenére a Tomboló ököl fontos szerepet játszott a kisgyermeki énem egészséges fejlődésében, hiszen ez volt életem első harcművészettel foglalkozó filmje. És bár az emlékek mindent képesek bearanyozni, a nagyságot mégis az prezentálja leginkább, hogy hogyan csorbítja ki az idő vasfogát. Bruce Lee pedig nem csak egy fogat csorbított ki, hanem a komplett fogsort kirúgta, már a 70-es években!
Manapság alig van műfaji film, amiben ne lenne valami belsős poénkodás, posztmodern fricska, vagy metafikciós trükk – ellenben egyre kevesebb azoknak a száma, amik ezekkel tényleg kreatívan tudnak zsonglőrködni, nem csak megszokásból ülnek meg egy döglött lovat. Az utolsó, ami egyértelmű pozitív példaként eszembe jut, az véletlenül, illetve, a Resolutionről lévén szó, francokat véletlenül, szóval az pont a Ház az erdő mélyén. A Resolution ugyan kivitelezésében gyökeresen más film, tematikájában viszont ugyanarról a tőről fakad, amiről Joss Whedon és Drew Goddard geekes horrorgejzíre: fog egy unalomig ismert toposzt, és addig rázza, amíg le nem esik belőle valami új, hogy fejbekúrja a nézőt.
A tisztes életet élő Michael aggasztó házivideót kap egykori legjobb barátjától, a kurvára nem tisztes életet élő, rozoga erdőbeli kunyhóban vegetáló, agyát, testét, mindenét szétivott, szétdrogozott Christől. Michael azzal az elhatározással keresi fel földijét, hogy rátereli arra az említett tisztes útra, csakhogy Chris nem lát a piától, a kábulattól, az arroganciától, meg úgy általában a vadbaromságtól és tahóságtól. Úgyhogy barátja odabilincseli egy csőhöz – elvonókúra következik, akár akarja, akár nem. De a következő napokban, míg Chris józanodik, Michael furcsa jelekre, eseményekre, hangokra, üzenetekre lesz figyelmes. Ó, csak nem valami gebasz van az erdőmélyi viskó környékén? Példátlan!
Az a baj a Resolutionnel, hogy – akárcsak a Ház az erdő mélyén esetében – ahhoz, hogy igazán meg lehessen indokolni, miért olyan fasza film, spoilerezni kellene, márpedig az nem lenne jófejség, mert a poén jóval túlmutat a „ki hal meg utoljára/ki a gyilkos” és hasonlók trivialitásán. Lássuk, mire megyünk spoiler nélkül: Justin Benson és Aaron Moorhead kisköltségvetésű független horrorjának cselekménye lassan eszkalálódik, és sosem ugrik fejest semmiféle monumentalitásba és gorefestbe. Sőt, úgy indul, mint egy indie dráma, és még félúton is ebbe az irányba lökik a karakterek közti dialógusok, nosztalgiázások.
Aztán meg már nem. A vészjelek szaporodnak, de a Resolution végig visszafogottabb, intelligensebb, sőt, provokatívabb, urambocsá, művészibb szempontból boncolja a zsánert, mint említett eszmei társa, és két kézzel dobálja be a sztoriba a horror tetőzésébe vezető szálakat, helyi drogdílerekkel, elmegyógyintézeti szökevényekkel, a viskónak helyt adó indián rezervátum kegyetlen rendfenntartóival, hátborzongató hang- és képüzenetekkel, természetfeletti jelenségekkel.
Aztán mindet félbevágja, és úgy játszik el a nézővel, mint cica a gombolyagával.
A végjáték okos, frappáns, átkozottul vicces és ijesztő egyszerre. A koncepció kikerekedik, és sok, addig puszta plot device-nak tűnt történeti elem (mint a függőség), új értelmet nyer, ahogy elfoglalja végső helyét a komplex egészben. Nagyszerűen összerakott film, még ha itt-ott lehetett volna feszesebb is, és kaphatott volna kicsit jobb színészeket. Ami pedig a Ház az erdő mélyén-t illeti, az sokkal viccesebb volt. Viszont kevésbé volt rémisztő. Ez szintén vicces a maga módján, és sokkal rémisztőbb. Metarémisztő.
Még az is lehet, hogy ezután többé nem tudsz ugyanolyan szemmel nézni egy horrort, mint eddig.
A horrorfilmes sorozatoknak megvan a maguk debil, vagy olykor szórakoztató „fejlődési” életciklusa. A vérkomoly első részt követi a humoros második, azt a gagyi harmadik, majd jön a foshegy negyedik és így tovább. A hosszúra nyúló szériákba néha be-beférkőzik egy-két nézhető darab, de nagy általánosságban minden frencsájzméretűre bővülő történetfolyamra igaz, hogy már a második résznél abba kellett volna hagyni. Amerikában azonban nem szokás levágni a fejőstehenet, még akkor sem, ha már gebe, zöldet szarik, és savanyú a teje. Pénz beszél, kutyaszar táncol. Ezzel semmi újat nem mondtam. A sötétség serege (Army of Darkness), ami a Gonosz halott nem is igazán harmadik része, viszont pont azt a szabályt erősíti. Tudjátok ami, a kivételre vonatkozik.
„Hail to the king, baby!”
Raimi és kis csapata ott veszi fel a fonalat, ahol a második részben letette. Nem kívánok belemenni a film cselekményének ismertetésébe, mert teljesen felesleges. Sokkal érdekesebb az a metamorfózis, amelyen a film ikonikus főszereplője, és ezzel az egész sorozat átesett. Kezdetben adott volt a gyámoltalan, nyomokban némi határozottságot tartalmazó Ash, aki A sötétség seregében már időutazó macsóként szórja fűszermaglövő gép módjára a laza beszólásokat. És ez rohadt jól áll neki! Nem csak azért, mert Bruce Campbell a világ egyik legvagányabb csókája, hanem azért is, mert Sam Raimi és a tesója által összedobott forgatókönyv tökéletesen fuzionál vele és a rendezéssel. A röhejes dumák, a szándékos álhősiességet reprezentáló shotok olyan jól keverednek a látvánnyal és a középkori környezettel, hogy hiába tudjuk, hogy alapvetően iszonyat gagyi, amit látunk, mégis imádjuk. Mert érződik, hogy nem volt a stábban egyetlen ember sem, aki komolyan gondolta volna a filmnek akár egyetlen pillanatát is.
A keletkező katyvasz legfontosabb alkotóeleme a film központi figurája. A sötétség serege a trilógia talán azon része, amihez leginkább illik Bruce Campbell harsány, erősen eltúlzott alakítása. Az egész film egy olyan one man show, ami után még a nagy Rudy Ray Moore is elismerősen csettintene. Elég csak arra gondolnunk, hogy a filmben Ash árcsenemije önmaga gonosz énje, akit egyszerűen kivetett magából, majd feldarabolt, hogy aztán tésztaképűen visszatérve terrorizálja a békés feudalista őslakosokat. A cselekmény jól láthatóan egyetlen szereplő köré épül, a keletkező hézagokat pedig csendben, ugyanakkor esztétikusan tölti ki a film többi karaktere. Nem is nagyon működhetne a dolog másképp, mert a feszes forgatókönyv és a rövid játékidő nem ad lehetőséget mellék-, vagy egyéb erőltetett szerelmi szálak kibontására. Hozzáteszem, hogy nincs is rá szükség.
A sorozat második és harmadik része között eltelt jó 5 év alatt jelentős fejlődésen ment át a filmipar, amiből itt szerencsére semmilyen referenciát nem kapunk. Rendszeresen kacsintgat vissza ránk az első Gonosz halott (boszorkány átalakulása, a vizes gödör démonja, etc.), hogy az előző részekhez képest mérsékeltebb erőszakhullám finoman görgesse tovább a már megszokott és megkövetelt gore faktort. Ami működött az első két részben, és megfelelt már Ray Harryhausennek is (R.I.P.), az Raimit és a nézőt ezúttal is tökéletesen kielégítette. Spriccelő vér, stop-motionnel mozgatott csontvázak, gumiszörnyek, vetített háttér és mechanikus bábok. Minek variálni azt, ami egyszer vagy többször már bevált?
A rendezés vérprofi, akárcsak a vágások és a kamerakezelés. A filmet látván az ember elgondolkodik, hogy aki képes volt egy olyan sorozatot megalkotni, mint a Gonosz halott, hogy adhatta a nevét a Pókember 3-hoz. A sötétség serege egy gyors tempójú, a '60-as évek peplum filmjeit idéző középkori kaland, amely gazdagon merít a '70-es, '80-as évek horrorfilmjeiből, meghintve némi Three Stooges humorral. A kapott végeredmény pedig, Gonosz halott ide vagy oda, önmagában is képes megállni a helyét. Még a mai napig is.
Nehéz pontosan megragadni, mitől lehet egy film vagy bármilyen művészi produktum nemcsak valódi, de igaz. Az érzékenység, a kendőzetlenség, az aktualitás, a profetikusság, a hitelesség, az érvényesség – mik azok az elengedhetetlen tulajdonságok, amik történelmi távlatból is a sokéves átlag fölé emelnek egy kinyilatkozást, függetlenül annak fogadtatásától, a trendeket szárba szökkentő kultusztól vagy az időkapszulától, amibe a cenzúra zárta? A felvetés szélsőséges szubjektivitása miatt jogosan kérdőjelezhető meg annak tényleges értelme, viszont ha valami olyan traumatikus koncentrációban kristályosítja ki korának és az azóta eltelt időnek a leglényegét, mint tette azt a Hálózat 1976-ban, akkor mindenképpen illendő a tisztelet – alsó hangon – egy néma bekezdéssel való megadása. Sidney Lumet filmje a jelenkor két legfontosabb tényét teszi főműsoridős közszemlére.
Teljeskörű recepciótörténeti áttekintést és az akkori televíziós gyakorlatok pontos ismeretét igényelné annak megválaszolása, hogy anno hogy kezelhették a Hálózatot? Miként értelmezték a megcsömörlött televíziós hírbemondó, Howard Beale (Peter Finch) ámokfutását, aki, miután bejelenti, hogy élő adásban fog véget vetni életének, szuggesztív-hisztérikus one-man-show-iban próbálja felébreszteni a szelektált-szintetizált igazságfragmentumok hazugságán vegetáló közönségét? Az eltelt, lassan négy évtized távlatából már majdnem mindegy, hogy megbokrosodott szatíraként vagy szolidan díszletezett disztópiaként lett elidegenítve Beale története 1976 Amerikájától, hogy a forgatókönyvíró, Paddy Chayefsky elrettentő prognózisnak szánta, vagy munkája „mindössze” a jobban értesültek szenvedélyes s egyszersmind rezignált tényfeltárása, a törvény szövedéke fölfeslett. Lumet-nél szinte mindig fölfeslett.
Amennyiben beteljesültnek tekintjük a Hálózatot, egy pillanatra érdemes elmerengeni a prófétaság paradoxonján, a nagyság és a tehetetlenség egyidejűségén, azon az erkölcsi-egzisztenciális peremhelyzeten, hogy a prófécia jelentősége abból fakad, hogy a csúf jövőre való páni figyelmeztetés süket fülekre, vak szemekre talál, és mindennemű és mértékű félelme beigazolódik, megvalósul, hogy hiábavaló. Nem örülne Aldous Huxley, George Orwell és Ray Bradbury, ha kicsivel több dologban tévedtek volna, és a kutya sem ismerné a nevüket? Megváltoztatott, számított valamit a víziójuk, egyáltalán hittek abban, hogy számíthat? Lumet munkásságát, azon belül – tetten ért önreflexióként – Mr. Beale ijesztően pontos őrjöngéseit figyelembe véve igen, hittek. Beale, Lumet és minden művész, aki valami igazat akar mondani, hisz abban, hogy a közönyön, az alul-, félre- és túlinformáltak flegmatikusságán, a pillanatok alatt fellángoló, majd még gyorsabban elillanó érdeklődésen túl lehet más reakció, lehet érdemi hatás. Noha mindenkinél jobban tudják, hogy a rendszer működése csak percekre szabotálható, illetve a szabotázs is csak egy működési fázis. Kalkulált és igen rövid ütem.
Az az irdatlan terjedelmű oeuvre, amit a nemrégiben elhunyt rendező az emberiségre hagyott, nehezen hozható közös nevezőre, viszont filmjeiben egy alapminta sem annyira markáns és gyakran feltűnő, mint a regnáló rendszert egy csekélyebb számszerű profittal kecsegtető ethosz nevében megkérdőjelező egyszál ember. Az igazságszolgáltatást és a korrupciót tematizáló, az összeférhetetlenség naiv eszméjét szétpukkasztó történetekben a ráeszmélés, a felismert küldetéstudat jutalma ugyanúgy lehet üdvözülés vagy kárhozat, mint egy erkölcsi dilemma feloldhatatlanságának börtöne. A Hálózatban is a rebellió, a fogaskerekek közé hintett homokszemcsék, kavicsok és görgetegek a film mozgatórugói, viszont minden korábbi – és talán későbbi – alkotásánál mellbevágóbb az, ahogy ez az idomtalan mennyiségű törmelék, az ébredés lavinája vezényszóra rakódik, ülepedik, szervesen beépül.
Beale katasztrofálisan hibbantnak tűnő bejelentése a kamerák kereszttüzében kiloccsanó agyáról egyetlen éjjel során olyan szintre emeli az eladdig csak költségeket halmozó hírcsatorna iránti érdeklődést, hogy a karrierista szerkesztő (Diana Christensen – Faye Dunaway) könnyedén meggyőzi az egyik feltörekvő igazgatósági tagot (Frank Hackett – Robert Duvall) Beale botrányának piacképességéről, még inkább: piacteremtő-képességéről. Beale-nek biztosítani kell egy külön műsort, amiben kitombolhatja magát! A döntéshozók vonakodása jelzésértékű, még épp bele lehet csimpaszkodni az erkölcsi aggályok utolsó foszlányaiba, a százalékok szava viszont már szent.
Fredric Jameson posztmodern fordulata ez, annak a kultúr- és gazdaságtörténeti váltásnak a színrevitele, amelyben már nincs szalonképes és obszcén, elit és ratyi, normakövető és deviáns, csak értékesíthető és kevésbé értékesíthető, a lázadásra pedig mindig nagy a kereslet. Ha a konzumkultúra elleni a legkeresettebb, hát azok kerülnek a szemmagasságban lévő polcokra. És persze, ebben a nagy bizniszben, mint az Orient Expresszen, mindenki benne van, a szerkesztők, a kreatívok, a vágók, a keverők, az igazgatók, a részvényesek, a stúdióban tapsolók, a tévék előtt üvöltők. Lelkiismeretfurdalása csak a szövedéket, a szövevényt átlátni vélő Beale-nek lehet, elvégre pont az lesz belőle, amit megvilágosodva megtagadott: God's bullshit. Prófécia – per definitionem.
Chayefsky forgatókönyve Lumet egyik kedvelt zsánerének, a tárgyalótermi drámának alappilléréből, a – Lumet által még jobban kedvelt – monológból építkezik, erre hivatkozva voltak bírálói a filmnek, mondván az nem több pöffeszkedő szentenciák sorozatánál. Ezt látszanak erősíteni a sztereotip-közeli karakterek, viszont, vélhetőleg a színészvezetésnek köszönhetően, a leírva legteátrálisabbnak, legsematikusabbnak tűnő frázisok is élnek. Finch egyszerre vádlott és esküdt hallgatóságához intézett, tajtékos vádbeszédei kifröccsennek a vászonról, a Dunaway által hozott, törtető érzelmi nyomorék egyszerre lehengerlő és szánalmas. Az Oscar-díjakkal honorált előadásmód ugyanakkor mit sem érne, ha ezek a színpadias sorok udvarias lózungokat idéznének meg, és nem ennek a politikai korrektséget hírből sem ismerő, már-már vallomásos őszinteségnek szolgálnának formai keretéül. Még ha ezt a nyíltságot a média arroganciájaként is olvassuk, itt és most senki sem kertel.
- Diana Christensen vagyok, az imperialista uralkodó körök rasszista képmutatója. - Én pedig Laureen Hobbs, egy piszkos kis komcsi nigger. - Számomra teljesen úgy hangzik, mint egy szoros barátság kezdete.
Minden médiával, sajtóval foglalkozó film alapvetően azt a kortárs képelméleti közhelyet próbálja megjeleníteni (lett légyen ez bármennyire is ellentmondásos), melynek értelmében a kép nem ablak a világra, hanem egy nyelv, mely az áttetszőség illúziójával takarja el a beszélő szándékát. Ha nem tartjuk teljesen tévesnek Orwell klasszikusát („Aki irányítja a múltat, az irányítja a jövőt. Aki irányítja a jelent, az irányítja a múltat.”), vagy ha emlékezünk Alekszandr Szolzsenyicin 1978-as harvardi beszédére, mely szerint a nyugati világban a sajtó a törvényhozásnál, az igazságszolgáltatásnál és a végrehajtásnál is nagyobb hatalom, felvetődik: van-e az életünket, sorsunkat érintő fontosabb kérdés, minthogy mi a hírközlés valódi szándéka?
A Hálózat kis- és nagymonológjai szórakoztató és látványos architektúrává szerveződnek, aminek a záróköve a tulajdonos-atyaúristen Arthur Jensen (Ned Beatty) előadása. Méregzölden derengő banklámpák hosszú, párhuzamos sorai futnak össze Jensen köpcös, méltóságteljes alakjában. Dörgedelem, ítélet, evangélium egy szép új világról.
Odaáll a kis, 21 inch-es képernyő elé, és Amerikáról meg a demokráciáról szónokol. Pedig Amerika nem létezik. A demokrácia sem.
Az azóta Money Speech-ként önállósodó jelenet – amit évtizedekkel később a Zeitgeist mozgalom ragadott magához, hogy kilenc élű kardként lóbálhassa minden nyamvadék bűnös feje felett – konkretizálja azokat az aggodalmakat, amelyek a hetvenes évek paranoia thrillereinek mélyén húzódnak. A vállalatok, a márkák, a tőke hálózati szerveződése, a „korporatokrácia”, mely a centralizált hierarchiát, a nemzeti egységeket, a látható, egyértelmű határokat leváltja, és ami mindennapi tapasztalatunkká vált azóta, ex katedra tárgyilagossággal, a fősodratú kultúra kellős közepéből omlik a nézőre. Recenzionista hatásvadászatnak tetszhet, ha ennek a momentumnak a jelentőségét isteni megvilágosodáshoz, függönyök kettéhasadásához találná mérni a kritikus, de az akkori közönség helyzetébe képzelni magunkat éppúgy nehéz, mint amilyen könnyű akár még ma is elcsoszogni a Money Speech egynémely sora alatt.
Vajon amikor Jensen a Beale sokadik hisztériája okfolyományaként leállított szaúdi üzletre tesz utalást („Az arabok dollárok milliárdjait vitték ki ebből az országból, de most eljött az ideje, hogy vissza is hozzák!”), Chayefsky és Lumet csak a homályban tapogat, vagy az 1973-74-es olajembargó után beindult szaúdi üzelmekre tesz utalást, arra a bámulatosan rafinált bizniszre, mely során amerikai székhelyű építőipari és mérnöki cégek jutnak milliárdos munkákhoz Szaúd-Arábiában, és lesznek kifizetve olyan amerikai államkötvények hozamából, amit Szaúd-Arábia vásárolt? Nem olyan bonyolult, így kerülnek plázák és sztrádák a sivatagokba, a dzsungelbe, így terjed a modern nyugati civilizáció, így nőnek az égig a Wall Street tornyai. Így épül a Birodalom.
Ami van, az egy rendszerek felett álló holisztikus rendszer. Egy hatalmas és egymással kölcsönhatásban álló, egymásba fonódó, több lehetőséget is magában rejtő, többnemzetiségű uralma a dollárnak.
A Money Speech korántsem egyedi kirohanás a rendezőtől, közvetlen előképének tekinthető A zálogos (1964) több jelenete is, melyekben az egykoron Auschwitzban vendégeskedő címszereplő magyaráz undorral és megfásultan „népének” pénzhez való viszonyáról, majd döbben rá arra, hogy ha pénzről van szó, majdnem annyira indifferens a rassz, mint az, hogy háború van vagy békeidő. (Politikailag inkorrekt etnikai balansz érhető tetten a kampány-tematikájú Hatalomban (1986) is, ahol például luxuslimóban meglibbentett ghutra kerül kompenzálásra sábeszdeklivel.) Mindezt úgy, hogy A zálogos az első hollywoodi film, mely a túlélő szemszögéből villantja meg a haláltáborok traumáját. A magát balos zsidónak valló Lumet nem csupán annak ékes bizonyítéka, hogy az Álomgyár a gejl és manipulatív populizmuson túl máshogy is képes kezelni a Holokauszt fogalmát, de egyúttal arra is rávilágít, hogy annak a megboldogult osztrák festőnek a nagy világmegjobbító terve milyen felszínes és/vagy hamis volt. Már csak azért is, mert ugyan egyik fő szponzora, Henry Ford valóban őszintén rajongott az antiszemitizmus nemes eszméjéért, de a például Harley M. Kilgore szenátor által felfedett amerikai vállalatok és pénzintézetek, amelyek a háború alatt is tolták a lét milliómárkaszám a náci Németországba, hát azok nem. A Tőke kíváncsian figyeli az időjárást és a divatot – neki igazából minden zászló, minden ideológia jól áll.
A Hálózat a jelenkor két megmaradt, utolsó tényét teszi főműsoridős közszemlére. Azt, hogy vitán felül minden és mindenki áruba bocsátható. És azt, hogy sejtelmünk sincs, hogy kinek vagy minek adtuk el magunkat.
Komolyan tele van már a tököm azzal, hogy a Zombiháború és a The Walking Dead sikere óta minden jöttment mindenáron, de tényleg, mintha legalábbis az élete múlna rajta, zombifilmet akar csinálni. Úgyhogy amikor a tavalyi found footage horrorantológia, a V/H/S sebtében összedobott folytatásának második etapjában az erdőbeli bringatúrára induló főhős csoszogó élőholtak között találta magát, már kezdtem is szunyálni – főleg, hogy az epizód (A Ride in the Park) szellemi atyja Eduardo Sánchez, a ’90-es évek valamiért trendteremtőnek bizonyult, döglesztő unalmas egy lufija, a Blair Witch Project író-rendezője. Aki aztán – és az ilyenekért jó, horrorfilm, illetve úgy általában, filmrajongónak lenni – már a harmadik percben kurvára felébresztett egy olyan pofátlanul egyszerű koncepcióval, ami, tekintve, hogy manapság mindenki majd összefossa magát igyekeztében, hogy valami új csavart vigyen a zombizsánerbe, csoda, hogy még senkinek nem jutott eszébe.
Emberünk egy zombifogsor-típusú találkozás után mélyösztönös-evolúciós döntést hozva (braiiiiiiins) prédafelderítésbe kezd – mi pedig, az antológia „found-footage” jellegéből adódóan a bringasisakja tetején ágaskodó kamerán keresztül élvezhetjük a gorefestet. És itt tényleg színtiszta élvezetről van szó, nincs különösebb feszültség, félelemérzet, az egész egy horrorhullámvasút, ami a Maniac POV-gyilkosságainak kényelmetlenségérzetét azzal veszi el, hogy nem egy ember, hanem egy hulla cinkostársai vagyunk – nincs felelősségünk, csak verjük az asztalt, hogy igen, zabáljad, az öreget is, a nőt is, a gyereket is (na, AZT azért nem merik az alkotók). Egy profin kivitelezett morbid vicc az egész – a feleslegesen drámázó, konvencionális, már-már gagyi befejezésért kár, de még az sem tudja agyonütni az élményt. És még nem is ez a legjobb szkeccs a V/H/S/2-ben.
A folytatás is vegyesfelvágott, mint az elődje, és mint szinte minden antológiafilm, de az első résznél tematikailag, stilisztikailag és dinamikailag egységesebb (a horror fokozatos eszkalálódása majd’ mindegyik szkeccsben nagyszerű), letisztultabb, és jóval több benne a műfajon belüli, rémisztő és sötét (értsd: nem parodisztikus, posztmodern) humor – plusz nagyobb rutinnal oldják meg a „valaki mindig filmez” nonszensz problémáját. (Ugyanakkor a „Telebasszuk az egész filmet mesterséges képhibákkal, el ne felejtse a néző, hogy ezek VHS-ek” hülyeségről leszokhatnának.)
A Phase I Clinical Trialsben egy férfi a balesete után egy kísérleti mesterséges szemet kap, amivel halottakat kezd látni (enyhe A szem utóérzet). A film a természetszerűleg elvaduló fináléig jórészt ijesztgetésekkel operál, amit általában utálok, de itt, az erős atmoszférateremtéssel és a bizarr momentumokkal együtt (Mivel lehet összezavarni a férfira és nőre leselkedő szellemeket? Keféléssel!) működik: ez is csak egy eszköz, még ha eredendően buta is, de lehet jól használni, csak gyakrabban áll mögötte trehányság, mint ötlet.
Viszont az antológia főműsorszáma kétségkívül a Safe Haven. A Gareth Evans (The Raid) rendezte félórás epizódban egy kis tévéstáb nyer bebocsátást egy siketvaknak is gázos, „szeme sem áll jól” vezető által terelgetett vallásfasiszta fullőrültek kommunájába. Pont időben a kibaszott apokalipszishez. Az extrém gore-ral elszabaduló, klausztrofób rémálom-macabrét Evans légzésgátló intenzitással vezényli le, és a vért, nyálat, könnyet keverő záróképen elsüt egy vaskos poént, ami a teljes váratlanság és az abszolút vaslogika pofátlan ambivalenciájával rohanja le az összekoszolt alsógatyájú néző rekeszizmait.
Sajnos ezután csak lefelé vezet az út, méghozzá meredeken. Az utolsó szkeccs, érted, az utolsó, tehát aminek a legnagyobbat kellene ütnie, az Alien Abduction Slumber Party címet viseli, és ebben a címben megvan mindaz a kreativitás és humor, ami a filmben nyomokban sem lelhető fel. A Hobo with a Shotgun rendezője egy tinédzseres-találtfilmes Jeleket csinált, kutya hátára szerelt kamerával, néhány pofás hangeffekttel és megvilágítással, viszont unalmas felvezetővel, unalmas karakterekkel, unalmas menekülésjelenetekkel, unalmas mindennel. A rövidfilmeket összefogó kerettörténet pedig még ennyi szót sem érdemelne. A koncepció ugyanaz, mint az első részben: valakik betörnek egy házba, ahol kazettákat találnak, ezek tartalmazzák az egyes epizódokat. Erőltetett „legyen valami kapocs” gondolkodás szülte az egészet, annyit nem foglalkoztak vele, mint zombi a salátával, minden túlzás nélkül leírható az egész annyival, hogy „emberek filmeket néznek, aztán meghalnak” (óh, bocs, spoiler alert!).
Azért négyből (ha a szerencsére igen rövid keretet is számolom, akkor ötből) három nem rossz arány. Utólag csak azt sajnálom, hogy a Safe Havent ellőtték erre az antológiára. Ugyan lehet, hogy háromszor ilyen hosszan már fele ilyen jó sem lenne, mégis az az érzésem, hogy születhetett volna belőle egy mocskosul jó egészestés film is.
Kicsit megint megvezettek, pedig már tudhattam volna, hogy Zack Snyder filmjeinek mindig csak az előzetesei igazán jók. Hiába pumpált bele a DC bő 200 millió dollárt és a Bosszúállókat hóra hívó pusztításorgiát a Superman-mítosz szélesvásznú (és mindentől függetlenül, tegyük hozzá: rég megérett, rég esedékes) rebootjába, és hiába igyekeztek annak hangvételével meglovagolni a jelen filmben is producerkedő Christopher Nolan Sötét lovag-trilógiájának trendjét, az eredmény csak félsiker. Jó kis időtöltés az Acélember a vödör popcorn és a fél liter kóla mellé, de a rá költött pénzen, a rá pazarolt tehetséges szereplőgárdán és Hans Zimmer fantasztikus zenéjén kívül nem sok minden fog megmaradni belőle.
Az egyébként unalomig ismert, nagyjából semmi újdonsággal nem szolgáló kryptoni prológus kiváló zanzáját nyújtja a rákövetkező két órának: a vékonyka, következetlen sztorit (Ha Zod tudja, hogy a bolygónak úgyis annyi, mit akar elérni a katonai puccsal?) feleslegesen elnyújtott, megalomán akció takargatja, amiben Snyder minden alkalmat megragad arra, hogy valami grandiózust mutasson, és ezzel folyamatosan agyonnyomja a koncepcióban rejlő drámát.
Davis S. Goyer forgatókönyve egyértelműen a Batman Begins dramaturgiáját hasznosítja újra (ami meg persze a ’78-as Superman dramaturgiáját kölcsönözte, úgyhogy a kör teljes). Eredettörténet után felnőttkori „ki vagyok én, és mi a helyem a világban” útkeresés, meg-megszakítva gyerekkori flashbackekkel, félúton felbukkanó gonosztevőkkel (ha már a kryptoni tanács megtette nekik azt a roppant logikus szívességet, hogy bűneikért száműzte őket a bolygó szétrobbanása előtt), és városamortizáló fináléval. De ami az említett „elődökben” működött, az itt kevésbé. Goyer sokkal ügyetlenebb író, mint Nolan (akivel a Beginst még együtt jegyezték), nem ért a karakter megalapozásához, a dráma felvezetéséhez, a belső konfliktusok tálalásához, így a történet érzelmi vetületeivel képtelen bármi érdemlegeset kezdeni. Az első egy órán az látszik, hogy minél előbb le akarja tudni a Supermanné válás folyamatát, a „szükséges rosszat”, minél előbb a zúzáshoz akar érni, és olyanokat akar írni a szkriptbe, hogy „és akkor még hat felhőkarcoló összeomlik a harcoló felek körül”.
Ennek megvalósításához viszont Zack Snyder legalább ért, ez kétségtelen, és ezúttal még a hülye pózolós beállításait és lassításait is képes hanyagolni. A film második fele eszméletlen akcióhullámvasút, brutális erejű látványorgia, szuperdinamikus pusztításmaraton, aminek eposzisága és intenzitása tényleg csak a Bosszúállók fináléjához mérhető. Lesznek eltátott szájak és kikerekedő szemek, csak, mint Hollywoodnál oly sokszor, most is pusztán a cirkuszi mutatványnak szólnak, nem a történetnek, ráadásul amikor a szereplők a hatszázadik falon repülnek keresztül harc közben, és a nyolcvanadik autót/vonatot/tartálykocsit dobják egymásra, akkor már túl zsibbadt a néző ahhoz, hogy le legyen nyűgözve.
A film egyszerűen üres, és még Superman felemelő, reménykeltő, inspiráló természetét, hatását is csak félig-meddig sikerül érzékeltetni. Pedig Henry Cavill isteni Acélember lenne, ha igazán hagynák neki, ha több dolga lenne annál, hogy jól mutasson, ha nem csak az számítana, hogy tartása, kiállása, megjelenése tökéletes legyen, és hogy jó nagyokat tudjon ütni.
Ugyanakkor magában a filmben is csak ezek számítanak.
„If you ride like lightning, you’re gonna crash like thunder.”
Avagy mondhatnánk hungaro-módra úgy is: ki szelet vet, vihart arat. Mindkét mondás tökéletesen illik a The Place Beyond the Pines egyik főszereplőjére, Luke-ra, akit a lányok nagy örömére Ryan Gosling formál meg. Átvitt értelemben ráhúzhatjuk a film másik központi figurájára, Averyre is, akit nagy meglepetésre a Másnaposok hedonista lókötője, Bradley Cooper kelt életre. A Blue Valentine-nal befutott Derek Cianfrance legújabb filmje hamisítatlan belépő, mit belépő, egyenesen bérlet a nagy történetmesélők földi panteonjába. Szokatlan szerkezetével olyan blazírt (az amerikai közönség számára azonban megnyugtatóan ismerős) témákat dolgoz fel, amik önmagukban is megállnák a helyüket, az száz százalék, de akkor az írásom pozitív hangnemét felváltaná valami sokkal kellemetlenebb.
A látszólagos témaválasztás ugyanis minden, csak nem bizalomkeltő (az más kérdés, hogy a csomagolása kapásból eladja, alá pedig nem látunk – szerencsére). Az unalomig ismételt, és lassan jokerként az ingujjból virított apa-fia konfliktus, mint megbízható fundamentum, ácsolja meg a néző számára a hidat, amin bizony át kell kelnie, hogy teljes valójában értékelhesse a filmet. Ezen kívül más mankót nem kapunk, ám a mesteri történetmesélésnek köszönhetően nincs is rá szükségünk, mi magunk töltjük be a hézagokat, amik az átkelést esetleg nehezíthetik. Kétségbeesésre azonban semmi ok, ez a rendező előre megfontolt szándéka.
Az innenső parton a kiszőkített, konyhatetkókkal televarrt Ryan Gosling fogad minket, szakadt metallicás pólóban, egy pillangókéssel játszadozva. Szó szerint őt követve lépünk be a gyökértelenség (apátlanság) birodalmába, ahol egy vándorcirkusz motoros akrobatájaként hetente kifizetnek, ha meg balul sül el a mutatvány, hát fene vigye, legalább nem kell tovább gürizni ebben a lószaros életben. Csak hogy Luke jó, nagyon jó, ördögien jó – kevés hozzá hasonló motorost hordott hátán a Föld, így amikor kiderül, hogy kalandjából a még mindig baromira latinosan vonzó Eva Mendes alakította Rominaval kisfia született, a villámba belecsap a villám. Korábbi céltalan, lődörgő életmódjának búcsút int, hogy azt tegye, ami egy apának kötelessége, óvja, és ellássa a családot. Pénzkereseti lehetőségként úgy dönt, kamatoztatni fogja tehetségét, így villámgyors rajtaütésekkel kisvárosi bankok kifosztását célozza meg, annak ellenére, hogy Romina nem kér belőle, ő már talált magának egy normális pasit, normális házzal.
A filmből már lement egy jó háromnegyedóra, és ekkor eszmélünk, hogy Bradley Coopert még nem láttuk egy percre sem. Cianfrance merőben szokatlan (habár nem ismeretlen) módon kalauzol minket végig mondanivalóján, aminek csak első része, úgymond bevezetője a motoros bandita egyaránt látványos és érzelmes történetszelete. A rendőrifjoncot alakító Cooper ekkor lép színre, hogy azon nyomban konfrontálódjon a kissé őrült kaszkadőrrel, majd hogy át is vegye a helyét. Mintha egy új filmet kapnánk, a fókusz az érzékeny igazságérzettel megvert, ám az új közegben botladozni kényszerülő rendőrpalántára kerül. A magányos útonálló harca a rendszerrel hirtelen múlt idő lesz, átkerülünk a másik oldalra, magába a rendszerbe, hogy tisztán rálássunk, mi fán terem a korrupció (Ray Liotta rövid, de annál hatásosabb mellékszerepének köszönhetően). A film ritmusa azonban nem változik, sőt, olyan finoman simul egymásba a két szál, hogy az egyik a másik nélkül nem is értelmezhető. És ez még mindig nem a vége: a híd a rendfenntartó szervek kontra nép hőse ügyének lezárultával éri csak el a túlpartot, ahol már vár ránk a hely a fenyvesek mögött (ami a film helyszínéül szolgáló város, Schenectady indián neve).
A kapocs, az apa-fiú kötelék természetszerűleg nem ér véget az apák bűneinél – a láthatatlan örökség a fiakban (is) kell, hogy sorsot rontson. A harmadik fejezetben a bandita és a rendőr fiai találkoznak, életük látszólagos üressége, és a kínzó spleent időről-időre megszüntető közös drogozásaik pedig mintha beindítanák az eleve elrendelés imamalmait. Nem pusztán a múlt sérelmei, hazugságai és a bűntudat csévélődnek vissza, akár egy magnókazetta szalagja, de kettejük baljós és robbanásveszélyes elegye a jövőjüket is bebetonozza – így harap a farkába a kígyó és így alkot kerek egészet a majdnem két és félórás zsánerparádé.
Mit is láttunk? Kezdtük egy bankrablós témával, jött a korrupt zsarus filmek zsánere, majd végül a teenager movie-k útkeresős kvintesszenciájából egy velős darab. Ez a három különálló felvonás generációs drámává áll össze, oly mértékű finomsággal és természetességgel, hogy egy percre sem unatkozunk majd. Az önsorsrontás, a bűnök karma módjára való továbbhalmozódása, az apák és fiaik közti – általában semmibe vett, de mégis szilárd – érzelmi kapcsok totálisan lerágott csontnak számító toposzok. Mégis, az életszerűen, kendőzetlenül, részrehajlás nélkül bemutatott életek új húrokat pendítenek majd meg bennünk. Erről a piszokjó rendezés, a nagyszerű színészi teljesítmények (Bradley Cooper nagyon jó drámai szerepben!), és a hamisítatlan, szűrő nélküli hangulat gondoskodik.
Nem vagyok valami nagy rajongója az első résznek, meg úgy általában, az eredeti regényecske csillió órás, többrészes filmmé nyújtásának sem, de ez a trailer, így, plusz egy sárkánnyal és mínusz egy félórás vacsorajelenettel igencsak rendben lévőnek tűnik.
(spoilermentes) Katartikus csúcspontok laza láncolata egy egyébként lassan, monumentálisan, és kissé nehézkesen hömpölygő, saját súlyától imbolygó sorozatban. Nagyjából így jellemezhető leginkább az HBO A tűz és jég dala adaptációjának most véget ért harmadik évada. Valahol természetszerű, hogy mindazok a problémák, amik a könyvszériában csak a negyedik részben jöttek elő, a tévéshow-ban korábban felütik a helyüket – a próza jobban viseli a sztori szétdaraboltságából adódó relatív lassúságot, a történetszálak szabad kezelését, mint a mozgókép. De ez nem azt jelenti, hogy az HBO produkciója kudarc lenne: amennyiben rosszabb, mint az eredeti mű, közel annyiban, más téren, jobb is annál. Úgyhogy még mindig ez a jelenlegi amerikai sorozatok egyik legjobbika.
Az évad kellemesen ráérős indulása után a negyedik rész astapori fináléja volt Martin történetmesélő erejének első ökölcsapása, és ez egyike azoknak a jeleneteknek, amik a filmen még jobban működnek, mint a könyvben. A maukulátlanok néma, szoborszerű serege, a rabszolgamester arroganciája, a kocka fordulása és a csata (nagyon megengedő szó) kezdete mind üvölt a vizualitás után. Operatőri munka, vágás, zene tökéletes összhangban vannak, még ha költségvetési okokból kissé korán vége is szakad az öldöklésnek (ez már inkább a szituációhoz illő szó).
De a jelenetnek egyébként is Emilia Clarke az igazi sztárja. A Daeneryst alakító színésznő zsigerből hozza a megkeményedett, hideg tekintetű hódítót, aki egyszerre anya, hadvezér és bosszúálló. Azt az utat, amire Martin küldte a történet kezdetén a kihasznált, tárgyiasított, szerencsétlen karaktert, nem könnyű jól kijárni, de Clarke Astapor eltiprásánál teljesen magáévá teszi a transzformációt: gyönyörű, tiszteletet parancsoló és félelmetes, egyetlen pillantásából elhiszem, hogy ha egyszer rászabadul Westerosra, egy hét alatt letarolja a kakaskodó királyjelölteket. Köszönhetően annak is, hogy Peter Dinklage Tyrionja kissé parkolópályára került, ezt az évadot egyértelműen Clarke és a Tywin Lannistert alakító Charles Dance (ritkásabb, de annál kiemelkedőbb) jelenetei vitték. Utóbbinak még felpofoznia sem kellet az egyetemes utálatnak örvendő unokáját ahhoz, hogy az, minden királyi fenségében, majdnem összeszarja magát a vastrónon ülve. Persze hiba volna elfeledkezni egyrészt Michelle Fairley-ről, aki brutális erejű játékkal emelte a rajongói hisztirohamot kiváltó kilencedik rész fényét, másrészt Nikolaj Coster-Waldauról, akinek Jamie-je szinte észrevétlenül nyerte el a néző megértését és szimpátiáját, pedig anno a széria egyik legnagyobb ganéjaként vezették fel.
Az eredeti mű szerteágazó, komplex cselekményének lekövetése egy nagyjából tetszőleges hosszúságú tévésorozatban nem olyan nagy kunszt (annál nagyobb veszély a történet szétfolyásának megengedése), az HBO íróinak hozzáértése ellenben pont abban mutatkozik meg, hogy mit hagynak ki, mit tesznek hozzá, és főleg, hogyan kommunikálják a narrációmentes vizuális médiumban mindazt, amit a könyvekben nem a cselekmény folyásából, hanem a karakterek gondolataiból tudunk meg. (Részben a két médium közti különbségekből adódó, gyökeresen más nézőpontokból ered az évad nagy hisztériája is, ugyanis aki a regényben egyáltalán nem volt főszereplő, az itt nagyon is annak tűnhetett.)
Az ötödik rész végének tanácsjelenete gyönyörű, tanítanivaló példája annak, hogy lehet pár perc leforgása alatt nem csak megmutatni egy kis csapatnyi karakter leglényegét, de közben még feltérképezni a köztük feszülő, bonyolult kapcsolatrendszert is. A könyv megszámolhatatlan oldala, fejtegetése, gondolatmente van benne ebben az egyetlen, tökéletesen kivitelezett jelenetben, ami ráadásként a maga módján még fergetegesen vicces is. Ritkán látott forgatókönyvírói (és színészi) bravúr, nem is ismételhető meg egykönnyen: a hatodik rész zárójelenete pl. kicsit félrement, Kisujj hatalomról, és az oda vezető ranglétra megmászásáról előadott zseniális monológjához csupán erőltetett, „csinált” katarzissal próbálkozó párhuzam a Fal fizikai megmászása.
Minden nagyszerűsége ellenére a sorozat lendületét érezhetően visszatartja a szélrózsa összes irányába szétfutó cselekmény. Könyvben Martin megteheti, hogy pl. két részen át még csak szóba is alig hozza a foglyul ejtett Theont, a képernyőről azonban nem tűnhet el teljes évadokra, még akkor sem, ha jelenléte sokáig statikus, és a története látszólag nem vezet sehová – a két médiumnak mások a szabályai, és mások a befogadók elvárásai is. Ezeket ugyan egy pontig ki lehet, sőt, ki is kell kukázniuk az alkotóknak, és ez aztán egyeseknek jól, másoknak kevésbé jól jön le, de bizonyos szabályokhoz még a lázadóknak is muszáj tartaniuk magukat. Ezért van az, hogy mindig vannak karakterek, akiknek az adott részben csak két-három perc jut, és még csak nem is feltétlenül történik velük semmi – emiatt pedig a cselekmény döcögősnek hat. De ezek a karakterek annyira élnek, annyira keményen, totálisan, fájdalmasan emberek, hogy a Trónok harca ezekben a csendesebb pillanatokban is kiváló – a mostani évadzáró is tele van ilyenekkel, ld. Cersei és Tyrion szívfacsaróan szomorú, ritka őszinteséggel és testvériséggel teli jelenetét.
Kérdés, hogy meg tudja-e az HBO tartani az egyensúlyt, mert innen csak nehezebb lesz. Még viszonylag messze van a csatorna attól, hogy filmre vigye a negyedik könyvet, de az az első hárommal ellentétben már tényleg csúnyán túlírt, tele van töltelékekkel és egy rakás teljesen új szállal, amik a totális cselekményvezetési katasztrófa veszélyével fenyegetnek. Figyelembe véve, hogy a csatorna a hírek szerint 7 évadot tervez a 7 (tervezett) könyvhöz, úgy, hogy pedig a harmadik részt is két évadban oldják meg, valószínűleg jócskán fognak gyalulni a sztorifolyam második feléből. Valljuk be: ráfér. Mivel az eddigiek alapján az HBO-nál nem hülyék ülnek, joggal reménykedem, hogy tudnak tanulni a regények hibáiból, és nem fogják ismételni őket. Akkor a modern televíziózás legnagyobb diadalmenete lehet ez a széria.
Rusznyák Csaba írásának szinte valamennyi állításával egyet tudok érteni, miként a Trónok harca 03x09 epizódja által keltett közfelháborodást is komikusan buta reakciónak tartom. Mégis úgy vélem, hogy az egyébiránt kiváló cikk legfontosabb tétele sajnálatos módon téves: George R. R. Martin ugyanis kicsesz a közönséggel.
Spoilermentes elméleti értekezés a Trónok harca című dramaturgiai káoszról
A Trónok harca egy storyline-katasztrófa. A sok-sok ezer oldalon át formálódó cselekmény egész egyszerűen nincs kitalálva, az író nem gondolkodott előre, éppenséggel az érdemi munkát spórolta ki az alkotói folyamatból. Az olvasó dezorientációja annak a következménye, hogy maga George R. R. Martin sem tudja, merre van az előre, ezért a közönség érdeklődését a tudatos cselekményépítés helyett másféle dramaturgiai eszközökkel igyekszik életben tartani. Random üzemmódban dobálja be a karaktereket, véletlenszerűen generálja a konfliktusokat, miközben azok kibontásával és megoldásával vajmi keveset törődik. Ha pedig valamelyik cselekményszál kezelhetetlenné vagy kényelmetlenné válik (ez a ritkább eset), netalán az író megunja az adott szereplő fogalmatlan ténfergését (ez a gyakoribb), akkor egy hirtelen halálesettel, minden felvezetés nélkül csapja le a lasztit. Merengjünk el rajta, hogy ebből az eposzi igényűnek mondott műből hány cselekményszálat lehetne úgy kiradírozni, hogy egyáltalán ne tűnjön fel azok hiánya, mert az adott karakterek és történések az ég adta világon semmilyen hatást nem gyakorolnak a cselekmény érdemi részére. Avagy képzeljünk el egy olyan zeneművet, amelynek a kottájából minden második hangjegy simán törölhető, ahogy a hangszerelést kiadó instrumentumok fele is gond nélkül mellőzhető, mert a hallgatóság észre sem veszi a darab brutális megcsonkítását – senki sem nevezné az ilyesféle partitúrát valódi zeneszerzői teljesítménynek.
A totális kicseszés-probléma másik szembeszökő tünete a minimálisan elvárható súlypontozás hiánya. Immáron túl vagyunk három évadon, de a nézők java még most sem tudja, hogy mely karaktereket lehet főszereplőnek nevezni, ki az antagonista, ki a protagonista, vagy éppen kik a valóban fontos intrikusok (jegyzem meg, azok sem mondhatók sokkal felvilágosultabbnak ebben a kérdésben, akik átszántották magukat a regényciklus eddig megjelent kötetein, holott 5000 oldalnyi szöveget teljesítettek). Egy drámai műben az expozíció arra szolgál, hogy meghatározásra kerüljenek ezek a szerepek, a Trónok harcában azonban ez három évad alatt sem történt meg; ugyanis a szerző saját maga sem tudja, hogy miként fejlődnek, merre tartanak a saját figurái. Ebbéli kétségeit pedig parttalan locsogással, további karakterek kényszeres farigcsálásával, teljesen megalapozatlan, misztikusnak feltüntetett, valójában csak zavaros fordulatok elszórásával igyekszik palástolni.
Szó se essék róla, nem áll szándékomban kizárólag George R. R. Martin fejére olvasni a fenti vádpontokat. Sajnálatos módon a korszellem gyermeke ő, egy irritáló könyvkiadói trend komoly hírnévre vergődött áldozata. Mert manapság az a divat a fikciós művek piacán, hogy mindent túl kell írni; ha a szerzőnek akad egy novellányi ötlete, a kiadó nagyregényt irányoz elő, ha pedig képes megtöltetni egy regény terjedelmét, úgy rögvest egy ciklust követelnek rajta. Az olvasók elfordultak a normál terjedelmű kötetektől, és a parttalan szappanoperákat részesítik előnyben, amely attitűd kiváltképpen pompás fejlemény a kiadók számára, mert a 800-1000 oldalas címekből álló sorozatok sokkal komolyabb profitot hoznak, mint a hagyományos regények. Holott szörnyen buta illúzió azt gondolni, hogy ha egy könyv 7 centi vastag, akkor az már komoly műnek, netalán irodalmi szempontból is értékesnek tekinthető, ennélfogva megéri pénzt adni érte. Ezzel egyidejűleg a szerzők is kifejlesztettek magukban egy bámulatos képességet: gyakorlatilag bármilyen szerződést hajlandók készségesen aláírni, ha akad a kezük ügyében egy nyomorult toll, a kontraktus pedig akár az alkotói megfontolásokkal szembe menve is kötelezi őket a soron következő kötet megírására – ily módon a csapda bezárult.
Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a Trónok harca a fogyatékosságai okán működésképtelen produkció, hiszen kereskedelmi eredményei ismertek. A vállalkozás szépen prosperál, zökkenőmentesen zajlik a business as usual, a karaván a tervek szerint teljesíti az előirányzott etapot, a rajongók pedig elégedettek, de George R. R. Martin mindettől függetlenül egy pokolian rossz író. Nem ír, hanem gépel; nem gondolkozik, hanem önkényesen – és nem is túl magas színvonalon - improvizál. A gépelés pedig nem írás, ahogy a hisztérikus rögtönzés sem azonos a cselekményépítéssel.
A Trónok harca a kortárs könyvszakma legcsúfabb kutyaveteményese, szóval végső soron csak ki van cseszve a közönséggel.
Ha a jelenlegi tervek szerint valósul meg, akkor a THE OUTSIDER című filmet, amiben egy amerikai katona elmerül a II. világháború utáni Japán jakuza-alvilágában, Takashi Miike rendezi, Tom Hardy főszereplésével, Joel Silver producer felügyelete alatt. Amerikai, angol nyelvű produkció lesz, de független, nem pedig nagy stúdiós gyártásban.
Sokunk egyik kedvenc képregénysorozatából, a FABLESből mozifilm készül. Az író Jeremy Slater (most a készülőben lévő Fantastic Four rebooton dolgozik), a rendező Nikolaj Arcel lesz (ő pedig a svéd Tetovált lány adaptáció direktora).
Az EXPENDABLES 3-ban a hírek szerint Mel Gibson játssza majd a gazembert, aki a segge szétrúgásáért rimánkodik Stallonénak és társainak. A filmet 2014 augusztus 15-én mutatják be az amerikai mozik, a Schwarzenegger/Stallone-féle börtönből szökős hepajt, az ESCAPE PLANt (korábban The Tomb címen futott) pedig idén október 18-án.
A Marvel Kick-Asst, azaz Aaron Taylor Johnsont akarja megnyerni Quicksilver szerepére a BOSSZÚÁLLÓK 2-be. Van ebben egy jó vicc valahol...
Közel a célhoz az a Kickstarter kampány, amivel egy TARDISt (sajnos nem életnagyságút, "csak" kb. 30 cm magasat) akarnak Föld körüli pályára lőni - maga a Tardis már kész, csak a feljuttatásához kell pénz, mert az erre a célra használt rakétában, amit általában mindenféle vállalatok és egyetemek haszontalan műholdjaival töltenek fel, nem mérik olcsón a helyet.
Joss Whedon azt nyilatkozta, hogy Robert Downey Jr. nélkül (akinek a Vasember 3-mal lejárt a szerződése a Marvellal, és még nem tudni, mi lesz) nem csinálja meg a BOSSZÚÁLLÓK 2-t. „He is Iron Man".
Zod az ACÉLEMBERben szét fog csapni egy műholdat, amin a Wayne Enterprises logója lesz. Nem egészen „Stáblista utáni Nick Fury" színvonalú univerzumépítés, de legalább valami.
Benicio Del Toro is csatlakozott a GUARDIANS OF THE GALAXY stábjához - sőt, egy nagy szerepre és több filmre írt alá, bár még nem tudni, kit fog játszani. De ez a film minden új hírrel egyre ígéretesebb lesz.
Animációs film készül A KIS HERCEGből, ilyen szinkronszereposztással: James Franco, Jeff Bridges, Rachel McAdams, Marion Cotillard, Benicio Del Toro, Paul Giamatti. A rendező Mark Osborne (Kung Fu Panda).
A HALÁLOS IRAMBAN 6 világviszonylatban átszáguldott az 500 milliós bevételi határon. A Universal összes eddigi filmje közül ez érte el leggyorsabban ezt az összeget.
KÉP - Csak pókfej és Gwen hálóhintáznak. /// A hegyesfülű Evangeline Lilly harcra kész A HOBBIT második részében (SMAUG PUSZTASÁGA). /// Stan Lee a cameóját forgatja A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-höz. /// Csapó! Stephen King az UNDER THE DOME forgatásán.
POSZTER - Ez a kihajtogatható, és elvileg kivehető, négyoldalas poszter lesz Scott Snyder és Jim Lee jövő héten startoló új képregénysorozatában,a SUPERMAN UNCHAINEDben. /// Spanyol poszter a ZOMBIHÁBORÚhoz. /// Igen fasza poszter a SAFE HAVENhez, Gareth Evans szegmenséhez a V/H/S 2-ből, ami állítólag nem kicsit jobb, mint az első rész. /// Az első poszter Sly és Arnold börtönszökős filmjéhez, az ESCAPE PLANhez. /// Itt az első (még kisméretű) poszter A HOBBIT: SMAUG PUSZTASÁGÁhoz.
TRAILER - Ethan Hawke megirigyelte a Fast & Furious sikerét? A GETAWAY trailerében úgy töri az autókat, mint Vin Diesel és Paul Walker együttvéve. A fülke négy keréken. /// Újabb brutál ACÉLEMBER trailer. Ha látni már nem akarsz belőle, legalább hallgasd (szinte egyáltalán nincs benne dialógus és effekt), mert a zenéje... /// LUTHER. Harmadik sorozat. Júliusban. Első trailer. Örülünk.
BÓNUSZ - Samuel L. Jackson („the one who knocks") Walter White-ot játszik egy jótékonysági akció keretében. Badass.
Az ARROW sikerén felbuzdulva a CW egy új DC-szuperhősből tervez tévésorozatot csinálni. FLASH a tervek szerint először az ARROW második évadában bukkan fel mellékszereplőként (ahogy mellesleg a Black Canary is), majd pedig megkapja a saját szériáját. Közben viszont a csatorna egyelőre jegelte az AMAZON című Wonder Woman sorozatát.
Az ARROW sikerén felbuzdulva a CW egy új DC-szuperhősből tervez tévésorozatot csinálni. FLASH a tervek szerint először az ARROW második évadában bukkan fel mellékszereplőként (ahogy mellesleg a Black Canary is), majd pedig megkapja a saját szériáját. Közben viszont a csatorna egyelőre jegelte az AMAZON című Wonder Woman sorozatát.
Emlékeztek még, mit fogtok majd csinálni 21 év múlva? Hülye kérdés, mi? Nem az a Robert J. Sawyer által írt sci-fi regény szereplői - illetve az egész Föld lakossága - számára, akik a CERN részecske-ütköztető kísérletei miatt bő másfél percre betekintést nyernek a távoli jövőbe. Az alapszitu, illetve a cím, ismerős lehet, hiszen az ABC és az AXN csatornáján három évvel ezelőtt futott egy sorozat ezen a néven, ám a koncepción, a címen, és néhány karakter nevén kívül köszönőviszonyban sincsenek egymással. A filmsorozat hátterében egy összeesküvés állt, ami a Lost módjára apránként bomlott ki a néző előtt (a készítők nem titkoltan a Lost utódjának szánták, de közbeszólt a kasza), inkább az akcióra és a nyomozásra helyezte a hangsúlyt, egyszóval felhasználóbarát volt, teljes egy évadig. A könyv ezzel szemben a fizikusok szemszögéből láttatja a világmegreformáló eseményt és annak következményeit, statikusabb, többször dob fel elméleteket, elgondolkodtató és teljes mértékben illik rá a science-fiction megnevezés. A különbségért azonban hálásnak kell lennünk, a FlashForward eredetijét kutyanehéz lett volna megfilmesíteni, maximum mozifilmként tudom elképzelni; könyvben viszont remekül követhető a filozofálgatás, az elméletgyártás, illetve a szereplők belső vívódása.
Van egy jelenet A szökésben, aminek férfiassága, keménysége, pusztítás-eufóriája keresztbe lenyeli a ’80-as évek összes pózoló izomkötegekkel telepakolt akciófilmjét – pedig még csak a haja szála se görbül benne senkinek. Bonnie és Clyde szellemi örökösei, Doc és Carol egy fegyverbolt kirámolása után menekülőre fogják, de előbb még meg kell akadályozniuk, hogy a helyszínre kiszállt rendőrök követni tudják őket. Doc nem öl feleslegesen: a zsarukat földre parancsolja, majd fogja a frissiben kezébe simult puskáját, és szitává lövi a kocsijukat. Sam Peckinpah képein lassítva repülnek a karosszériáról leszakadó darabok, álmosan csurog ki a szétlőtt motorból a hűtőfolyadék, és lustán törnek elő a lángok, ahogy a fegyver kiürültével a hihetetlenül übercool Steve McQueen halálos nyugalommal megkerüli az autót, és ráérősen újratölt. Ez a dramaturgiailag amúgy halálfelesleges fél perc (Doc már korábban, a legelső figyelmeztető lövéssel üldözésre alkalmatlanná teszi a járgányt) a pusztítás fölött ült ujjongó, gyermeki, mégis férfias örömünnep.
Doc a jéghideg, kegyetlen és magába forduló, elveszett antihős archetípusa, gyilkos énje mögül csak néha bukkannak elő az érzelmek (a film második felében szinte egy pillanatra sem válik meg lepedőbe csavart puskájától). Steve McQueenről, bár sosem volt a színészet mestere, pár perc után egyértelmű, miért lett világsztár: egyszerűen JELEN VAN, kisugárzásának ereje ural minden képkockát. Ali MacGrow kevésbé volt jó választás a feleség szerepére (az eredeti jelölt egyébként maga Bonnie, Faye Dunaway volt), de legalább szép, és elhisszük neki, hogy úrrá tud lenni a férjén. Mert bár a film eleinte akár szexistának is tűnhet (az egyik jelenetben Doc alaposan felpofozza feleségét), ebben a kapcsolatban minden fontosabb döntést a nő hoz meg. Ő hozza ki Docot a börtönből, ő ragaszkodik hozzá, hogy maradjanak együtt, mikor a másik inkább szétválna, ő kényszeríti a férjét, hogy ne essék több szó köztük Benyonról. A nő megszerezte a férfit, akivel le akarja élni az életét, és esze ágában sincs engedni, hogy viszonyuknak más végkicsengése legyen, mint amit eltervezett – és még a bajban sem sikítozik rémülten, inkább simán szitává lövi támadóját. Manapság ez nem nagy dolog, de az ilyen női karakterek 1972-ben még nem rohangáltak tucatjával a vásznon.
És ezért a kapcsolatért ugyanúgy meg kell küzdeni, mint a túlélésért: a menekülés közben válságba kerül a házasság is, árulás, hazugság, bizalmatlanság szennyezi, és a megbékélésre hol is kerülhetne sor, ha nem egy hatalmas szeméttelepen, gőzölgő hulladékhegyek között. Ott, a többi szemétben hagyja hátra Doc és Carol a nézeteltérésüket, és egymást átkarolva, nagyromantikus, idillikus, szépséggel és iróniával átitatott totálban sétálnak el, füstölgő mocsokhalmokkal a háttérben. Mintegy végső megerősítésként, hogy tényleg semmi más nem számít, a párttól a finálé után a mexikói határon átvivő öreg sofőr megkérdezi, hogy házasok-e. Carol azt feleli, igen mire az öreg megnyugszik, elmosolyodik: akkor minden rendben van. A szökés a férfias keménység és a gyengéd romantika ilyen tökéletesre csiszolt állapotában sehol máshol fel nem lelhető kombinációja.
Tegye fel a kezét, aki járt már úgy, hogy epekedett egy piszkosul jó csaj után, végre összejött a randi, felszedte a csajt – majd jött az „anyám, én nem ilyen lovat akartam” érzése. Pontosan így jártam a Sky Tradersszel én is. Roppant hangulatos, egyedi stílusú grafikák, minden alkalommal más játéktábla, kereskedés, repülő hajók, szeszcsempészet és STEAMPUNK KALÓZOK! Instant nyálcsorgatás és a must-have listára való azonnali felvésés követte részemről a játék bejelentését, a szabálykönyv alapos átnyálazása pedig még jobban meghozta a kedvemet a felhők közt röpködésre. Aztán egy szép napon a postás beállított a játékkal, én pedig rávetettem magam – majd jött az „anyám, én nem ilyen lovat akartam” érzése.
A kinézettel, ahogy azt fentebb említettem, semmi gond nincs, éppen ellenkezőleg: rendkívül egyéni rajzok néznek vissza a kártyákról és a kartonokról, stílusukat tekintve valahol félúton a reneszánsz karikatúrája és az európai képregények között. Bizonyára vannak, akik számára ez ronda, engem ellenben megnyert. Kár, hogy egy Catan telepesei súlyú játékot takarnak. Merthogy önkéntelenül is, de erre a – félreértés ne essék, tisztelet a mérhetetlen vén úttörő munkássága előtt – jócskán megkopott és idejét múlt társasra tudok asszociálni a Sky Tradersszel kapcsolatban. Nyilván nem a klónja, és természetesen több annál, minden porcikájában, de ha leásunk a mélybe, hogy megragadhassuk a Sky Traders lényegét, nem lesz akkora távolság a két játék között, mint azt elsőre gondolnánk.
A játék során minden résztvevő egy repülő hajó kapitányát irányíthatja, ezzel együtt az égi hajót magát, a legénységét, no meg üzleti tevékenységét. A sztori szerint feltalálták a flogisztont, ami képes a levegőben tartani a hajókat; nosza több sem kellett, a kereskedők lecsaptak rá, hogy teljesen logikus és el nem ítélhető módon a felhőkkel tarkított égen keresztül bonyolítsák a gazdasági mutatókat szintén az egekig repítő kereskedelmet. A Céh monopóliuma ez, ahogyan a történelemből már ismerős lehet, mellettük a birodalmi rend őrei repkednek még, na meg a kalózok, ki gondolta volna. Hatan szállhatunk versenybe a Céh vezetői székéért, aminek megszerzése a játék végcélja, és befolyás vásárlásával juttathatjuk el ülepünket az áhított ülőalkalmatosságig. Sajnos a kapitányok nevükön és kinézetükön kívül semmiben sem különböznek, így aztán teljesen mindegy, hogy melyik jópofa bábut indítjuk útnak a fellegek közé.
A piaci árakat oly módon tudjuk befolyásolni, hogy három dobókocka kidobott eredményét a neki megfelelő árucikkhez passzintjuk, azon belül is akaratunknak megfelelően a pozitív vagy a negatív irányba – tehát két hármas és egy hatos dobással az árfolyami skálán a hármas termék (ami jelen esetben textil) árát kettő egységgel tudom felverni, vagy éppen levinni, az ékszereket pedig eggyel. A skála az egyszerűség végett az adott termék sorszámának többszöröse: a hármasnál így a legalacsonyabb ár a 3 peták, a következő a 6, majd a 9, a 12, a 15 és végül a 18 (a skálán hat egység van). A kockáinkkal kereskedhetünk is, ha olyat dobtunk, amire nincs szükségünk, vagy éppen a szomszéd kockáira fájna a fogunk.
És ennyi. Ugyan vannak eseménykártyák, amiket minden körünk elején felhúzunk, ám néhány szerencsétlen esettől eltekintve sok vizet nem zavarnak. Pénztárcánk méretétől függően felvásároljuk az aktuális városunk által kínált terméket, elhajózunk vele a szomszédba, ott eladjuk; ha szerencsénk van, sikerült feltornászni az árát és nagyot kaszálunk, ha nem, keringünk tovább. Kalózkodni nem igazán éri meg, a kocka szeszélyétől függ, hiába tudjuk befolyásolni a dobást a legénységgel. Egy kapitány általában leválik a többitől, sok pénzből szabadon garázdálkodhat, megállítani nem sok esély kínálkozik. Úgy ideig-óráig el lehet szórakozni a Sky Traders-szel, de hamar egyhangúvá válik, a kezdeti izgalom ellaposodik, aztán már mindenki azt várja, hogy mikor lesz már vége - nem is rövid ráadásul, két-három órára könnyen el tud húzódni. 
A légy a ’80-as évek egyik legjobb horrorfilmje. És pontosan azért az, mert esszenciális, zsigeri, nyomasztó horror, ami nem áll meg ijesztgetéseknél, feszültségteremtésnél és gore-nál, hanem sokkal mélyebbre megy, átvitt és szó szerinti értelemben is. A test hanyatlásával, degenerálódásával, halálával kapcsolatos legősibb félelmeket lobbantja fel: a rettenet nem kívülről jön, hanem belülről, nem lehet elfutni előle, nem lehet nekiesni baltával vagy puskával, menthetetlenül saját rothadó húsod rabja vagy. David Cronenberg filmje a második adaptációja George Langelaan 1957-es, azonos című novellájának, amiben egy tudós feltalálja a teleportálást, de amikor magán próbálja ki a szerkezetet, az összevegyíti az ő DNS-ét egy véletlenül odakeveredő légyével. A rendező, aki már akkor is egy egész sor lenyűgöző filmet tudott a háta mögött, természetesen kikukázta a témának a novella (és az ’58-as filmváltozat) általi banális megközelítését, a légyfejűvé és légykarúvá vált férfit. Nála az átváltozás nem részleges, hanem teljes, és nem azonnal megy végbe, hanem kínos, kegyetlen lassúsággal. Ugyan 1986-ban messze ez volt Cronenberg legkommerszebb filmje (és a legsikeresebb – az Erőszakos múlt mellett máig az), ez nem jelenti azt, hogy kompromisszumokat kötött volna.
Jeff Goldblum egész pályafutásának legjobb alakítását nyújtja Brundle szerepében, tökéletes könnyedséggel hozza a briliáns de kissé zavart, a világtól elzártan élő tudóst (akinek már a neve – Seth – is előrejelzi az átalakulást), majd a rémülten transzformálódó áldozatot, a kettő közt pedig az übermensch illúziójának arroganciáját. Mert az első reakció ez: a teleportálás erősebbé, egészségesebbé, jobbá tette Brundle-t, és ez a koncepció nem is lóg ki Cronenberg életművéből. Az ’50-es, vagy még visszább haladva, akár a ’30-as évek horrorjainak színpadiassága üti fel a fejét egy pillanatra abban a jelenetben, amiben Veronica figyelmezteti szerelmét és a kifáradhatatlan libidójával magához vonzott éjszakai pillangót a potenciális következményekre („Be afraid. Be very afraid.”). Brundle addig a pontig süket az érvekre, ő „megmártózott a plazmatóban”, szentül hiszi, hogy a létezés, az evolúció egy új fokára ért, ráadásul önerőből. Igazi varázslatra képes bűvész ő, sőt, művész, aki saját magából faragott tökéletes műalkotást. 
A légy ráadásul egy nagyon is egyetemes, hétköznapi állapot metaforája: a halálos betegségé, az öregedésé, vagyis a haldoklásé. Brundle kondíciójára nincs gyógymód, a teleportálás indította folyamat megállíthatatlan, visszafordíthatatlan, és mivel közben nem az identitását veszti el, hanem „csak” a testét, az ekkor még pusztán néha-néha gyomorforgató horrort (tükör előtti önszemle, illetve a fürdőszobaszekrény tartalma) szívszorító emberi tragédia kíséri végig. Persze, amikor eljön a végső átalakulás, akkor már az identitás nagy része is odavan, de Cronenberg zsenijét dicséri, hogy ekkorra, a tudomány „végtermékének”, a szörnynek a megjelenésére már annyira eladta nekünk a főhős szenvedéstörténetét, hogy a humanizmus utolsó külső jegyeit a szemünk láttára gusztustalanul levetkőző rettenetben is az embert látjuk, akinek segítségre, megváltásra, megbocsátásra van szüksége. Ráadásul Veronica volt szeretője (John Getz) száll szembe vele, maga a megtestesült simulékony gennyláda, akiért még csak véletlenül sem fog szorítani senki. 
A 
A 2000 AD nem a levegőbe beszélt a Comic-Conon. 
Kicsoda Kate Bishop? Nem érzem úgy, hogy nagyon hiányosak lennének az ismereteim a Marvel-univerzumról, de mivel szinte csak Hawkeye kapcsán szerezhettem volna róla tudomást, aki számomra talán a leglaposabb és -lámerebb karaktere a Bosszúállóknak, nem csoda, hogy elkerülte a figyelmemet. Hawkeye legnagyobb szerencséjére azonban még a legergyább szuperhős is új dimenziókat kaphat, ha egy értő kézzel hozzányúló író lát benne fantáziát (hadd ne emlegessem megint az elég obskúrus és cheesy Moonknightot, akihez egy Brian Michael Bendis – Alex Maleev páros kellett, hogy az egyik kedvenc hősömmé lépjen elő), esetünkben pedig ez Matt Fraction volt, akinek a zseniális Casanovát is köszönhetjük. Tehát, kicsoda Kate Bishop? Egy elkényeztetett milliárdoscsemete, aki egy ideig Clint Bartont helyettesítette, most pedig együtt szerepelnek Fraction és Aja sorozatában. A Hawkeye Annual első számában azonban Kate hátrahagyja a másodhegedűs szerepét, és Los Angelesbe utazik, mintegy egyszemélyes West Coast Avengerként. Korábban azonban (a széria negyedik füzetében) tengelyt akasztott Madame Masque-kal, aki nem nagyon felejti el az őt ért sérelmeket, így csapdát állít a lánynak, hogy a hasonlóképp elkényeztetett örökösnő képében meginvitálja a villájába, és jó sokáig marasztalja a külön bejáratú kínzókamrájában. A lány nagyon hamar átlát a szitán (ezt egyszerűen, de nagyszerűen kivitelezett, önmagával folytatott dialógusokban folyamatosan kommentálja is), és bár csak egy telefonhívásába kerülne segítséget hívni, elhatározza, hogy bebizonyítja magának, képes a saját lábán is megállni, Bart, a minden számláját kifizető apja vagy éppen a Bosszúállók nélkül. Ezúttal is Javier Pulido ugrik be vendégrajzolónak, mint a legutóbbi Madame Masque-os kaland esetében, ami nagyon meglátszik a paneleken: letisztult, a francia bande dessinée-hez közel álló eurostílus, mely néhol csak árnyalakokkal operál, jóval nagyobb teret adva a szövegnek, mint általában. Tehát, kicsoda Kate Bishop? Ha egy cseppet is kíváncsi vagy rá, akkor érdemes elolvasnod ezt a füzetet, olyan a mainstream comic fullasztó közegében, mint egy korty friss hegyi levegő.
Úgy illik, hogy azzal kezdjem, Jeff Lemire Justice League Darkja normál esetben egy igen pofás sorozat. Nem vagyok valami nagy rajongója a DC Új 52-jének, és ahhoz képest, hogy annak idején a reboot összes címét elolvastam, mostanra kevesebb, mint tízet követek. A JLD egyike ezeknek: roppant ügyesen lavíroz a hagyományos szuperhősös és a sötétebb, nyersebb mágikus fantasy/horror határmezsgyéjén, egy igen érdekes csapatfelállással (többek közt: Constantine, Frankenstein, Deadman). De. DE. Ez a mostani szám része a DC új, agyonreklámozott, agyonhype-olt crossoverének, a Trinity Warnak, ami a három Justice League címben fut felváltva. És hátizé, hogy is mondjam csak, elég pocsék. Nem számolva az amúgyis teljesen felesleges és irritáló prológust (Trinity of Sin: Pandora) ez már a hatrészes event harmadik etapja, és még semmi nem derült ki a trehányan a görög mitológiába ágyazott felütés óta, csak az, hogy hőseinknek valami rejtélyes, extraszuperhiperhatalmasnagy fenyegetéssel kell szembenézniük, ami az egész világ sorsát veszélyezteti (mert kicsire nem adunk), és amiről tudálékos majdnem-omnipotens mellékkarakterek hadoválnak néha homályos félinformációkat. Közben a Justice League csapatok egymással vívnak értelmetlen szó- és ökölcsatát, és az utóbbi, már amúgyis rég baromi fárasztó toposznál csak az előbbi töketlenkedés rosszabb. A JLD 22 nagyjából kétharmadát az teszi ki, hogy egy rakás karakter áll, és vitatkozik, hogy mit csináljanak azzal kapcsolatban, amiről semmit nem tudnak. A szájkarate repetitív és rohadt unalmas, és az igen tekintélyes (értsd: feleslegesen felfújt) szereplőgárda tagjai közül egyedül Zöld Íjásznak jut egy viszonylag hiteles és érdekes karakterpillanat. A többiek akár a seggüket is vakarhatnák. A rajzok önmagukban nem rosszak, viszont az egyes panelek közti folyamatosság többször is csúnyán sérül. Szerencsére a sorozatot már csak további egy részig rabolja tőlünk a DC legújabb financiális pöcsverése. 
A Dynamite első Vörös Sonja sorozatát anno az 50. szám után vágtam sutba, pont akkor, amikor egyébként is pihenőre vonult a széria, és miután egy Brian Reed nevű fazon egy teljesen indokolatlan retconnal végérvényesen elcseszte ezt az addig sem túl hűdeháde, de legalább a maga egyszerű módján mégis tök szórakoztató kaland és varázslat fantasyt. Az akkor indult (és állítólag egy fokkal jobb) Queen Sonja ongoingba már bele se kezdtem, és később sem éreztem túl nagy késztetést a láncbikinis női Conan kalandjainak folytatásra, annak ellenére se, hogy egyébként bírom ezt a dögös vöröst. A Dinamitosok gondoltak egyet, és azt találták ki, hogy idén nyáron egy új sorozatban, új alkotógárdával rebootolják a karaktert, de érdekes módon mindezt az első szériával párhuzamosan tették, vagyis az is megy szépen tovább. Ettől aztán csak még érdekesebb lett a felállás, mert így két azonos című sorozat fut, mivel a reboot szintén a Red Sonja címet kapta (mindössze a She-devil with a sword feliratot nélkülözi). De annyi baj legyen! Az új sorozatot Gail Simone írónő kapta meg, aki eddig is főleg női szuperhősök címeit vitte a DC-nél, és ráadásul az életben is vörös, bár itt ez aligha számít valamit. Szerettem volna azt írni, hogy jó ötlet volt az újrakezdés, és hogy akkorát szólt a nyitány, hogy újra kedvem támadt Red Sonját olvasni, de sajnos ez eddig csak egy teljesen átlagos felütés, amiből egyáltalán nem derül ki, hogy miben is lesz mos más ez a sorozat és ez a Sonja, mint a korábbiak. Nincs alapozás, felvezetés, egyből egy sztori közepén kezdünk, majd pár oldal múlva ugrunk is előre az időben. A hirkán heroina egy corinthiai király segítségére siet, aki egykoron felszabadította őt a rabságából, és akinek a királyságát vad zamorai hordák fenyegetik. Mivel a pestis elvitte a király hadseregét, ezért csak parasztok és egyszerű emberek állnak rendelkezésre, Sonja pedig megpróbál valami seregfélét faragni belőlük, mire megérkezik a támadás. Nem azt mondom, hogy teljesen érdektelen vagy unalmas eddig a történet, sőt, aki korábban kacérkodott a címmel, az most nyugodtan megpróbálkozhat vele, mert van annyira érdekes, hogy én se gondolkodjak a követésén, de egyelőre még olyan az egész, mintha a retcon előtti időszakba tértünk volna vissza. Semmi olyan változást, újítást nem tapasztaltam, ami indokolttá tenné az újrakezdést, hacsak nem az volt a cél, hogy Reed baromságát próbálják ilymódon visszacsinálni, és visszatérni az eredeti Roy Thomas/Barry Windsor-Smith alapokhoz. Én mondjuk azt se bánnám. Walter Geovani nem most rajzolja először Sonját, képei nem rosszak, a célnak tökéletesen megfelelnek, de egyébként a Dynamite sorozatok unalmas átlagát hozzák. (Vörös Chavez)
Kevesen vitatnák, hogy az Unwritten az utóbbi évek egyik legjobb sorozata (aki vitatná, azt hozzátok elém), úgyhogy nem kis szó, ha azt mondom, hogy az 50. szám nem a jubileum okán volt igazán érdekes. Hanem azért, mert azzal vette kezdetét a crossover a Vertigo egy másik szériájával, ami annak idején maga is a legjobbak közé tartozott (de ettől a címtől már elesett): a Fablesszel. Az érzéseim vegyesek, már ami magát a crossover tényét illeti. Egyrészt a Marvel és a DC már rákondicionált arra, hogy ferde szemmel nézzek az efféle, több címet összeboronáló pénztárcapiócákra (ld. Trinity War), és ezt az ösztönt még az sem tudja negligálni, hogy a Vertigóról van szó, ami azért nem ugyanaz a kategória (de ami az elmúlt pár évben nagyon szorgosan dolgozott rajta, hogy teljesen leépítse magát). Másrészt viszont, ha beleszakadnék, se tudnék két olyan másik sorozatot mondani, amik a puszta létezésükkel ennyire könyörögnek érte, hogy valamilyen formában összekössék őket. Mindkettő metafikciós elánnal mossa össze a valóságot a mesék világával, és magáról a történetekről mond történetet. A crossover ötlete Carey, az Unwritten szerzőjének fejéből pattant ki, és az írói kredit is az övé, a Fables atyja, Bill Willingham, csak egy-két jelenetet és dialógust szkriptelt hozzá. A sztori szerint Tom Taylor a történetek és Leviatán „forrását” keresi, de Frau Totenkinder és társai, akik egy nagy mágust igyekeznek megidézni az újra elszabadult, és az összes ismert világot az igája alá hajtott Mister Dark ellen, a szertartásukkal akarva-akaratlanul is eltérítik őt. Tomból, a vonakodó, aligha rátermett hősből aztán Tommy Taylort csinálnak, hogy két barátjával együtt megmentse a Fables világát a halálos veszedelemtől – vagyis olyan ez, mintha Harry Potterék klasszikus mesehősök birodalmába keverednének. Csak jobb, mert Carey írja, nagyszerűen: a két sorozat egymásba csúsztatása kalandos, fantáziadús, egy picit horrorisztikus, egy picit komikus, ráadásul jubileumi történethez mérten más, mint az átlag Unwritten. Carey először írja Tommyt és társait a tényleges cselekmény, és nem csak egy fiktív könyv részeként, a hangsúly pedig nem is annyira rajtuk, mint a Fables világán és karakterein van. Vagyis ott tartunk, hogy ez messze a legjobb Fables-sztori, amit az utóbbi években olvashattunk. 
Szép dolog, ha az ember próbálkozik, ha jó szándékkal és lelkesedéssel teszi, akkor meg főleg. És a Farkas stábjáról sok mindent el lehet mondani, de hogy ne próbálkoztak volna, és ne így, azt nem. Tanultak a katasztrofális X-Men Kezdetek: Farkas hibáiból, és egy sokkal személyesebb, drámaibb történetet kerekítettek a leghíresebb szuperhős mutánsnak, mellőzték a megalomániát, a frusztráló nagyságú és kidolgozatlanságú mellékszereplőgárdát, nagyobb hangsúlyt fektettek a bestialitására, a brutalitásra (néha már-már az R-es besorolást karcolja a film), és az egészhez Chris Claremont és Frank Miller klasszikus képregényét, a Japánban játszódó 
A szerelmi szál, ami az eredetiben gyengédségével volt hivatott ellenpontozni a főhős bestiális természetét, itt a közös ellenség elől menekülő férfi és nő stresszoldó tucatkettyintésévé alacsonyodik, az őszinte érzelmi invesztáció legalább minimálisan meggyőző jele nélkül. Logan pedig csak sodródik az árral, megy, ahova mondják, teszi a kötelességét, mint hős, de az efféle motiváció egy kicsit soványka egy olyan filmhez, ami a karakter mélyére akar hatolni (pedig Jackman most is megteszi, amit tud, vele nincs gond). Az öngyógyító képesség megbuherálása nem több egy óra elteltével megkerült, javarészt kihasználatlan érdekességnél, a halhatatlanság iránti szomj és a halhatatlansággal járó teher szembeállítását letudják uszkve három mondatban. És James Mangold túlságosan egyszerű, közepes iparos ahhoz, hogy a játékidővel egyre inkább elsatnyuló forgatókönyvet rendezőként bármilyen emlékezetes stilisztikai fogással fel tudná dobni. 
Ha kis hazánk kulturális exporttermékeiről esik szó, a legritkábban merülnek fel a videojátékok. Egyfelől eleve a szórakoztatóipar egy olyan szeglete ez, ami bár szépen felzárkózott a film- és zeneipar mögé, mégis változatlanul egy szűkebb rétegnek szól, másrészt a gémerek elhanyagolható százaléka tartja számon, melyik országban székel a kedvencét összehegesztő stúdió. Pedig a magyar játékfejlesztésnek sosem kellett szégyenkeznie, az itthoni alkotók már a '80-as évektől fogva képesek voltak olyan címekkel bővíteni a nemzetközi palettát, amelyek messze nem csupán underground szinten, vagy a kritikusok méltatása nyomán vonultak be a játéktörténelembe: Impossible Mission 2, Imperium Galactica, Sine mora, csak hogy pár régi és új címet említsünk.
Történet és szetting tekintetében egyszerűen nem lehet átsiklani a végtermék jó értelemben vett kelet-európaisága felett, ami mind a kivitelezésben, mind az in-game contentben megnyilvánul. Távoli hasonlatként adja magát a CD Projekt és a Witcher-sorozat, ami AAA-s jellege és kétségtelen nemzetközi színvonala ellenére is sikeresen megőrzött egyfajta, a nagy kiadók kalkulált profizmusától távol álló, már-már garázsprojektesnek nevezhető rokonszenvességet. Kérem, senki ne akadjon fenn a garázsprojekt kifejezésen, nem minőségről van szó, szimplán arra gondolok, hogy sem a Witcherben, sem a Van Helsingben nem szabvány angolszász elemekre épülő, közismertsége révén tehát könnyen marketingelhető fantasyt kapunk, hanem üdítő helyi ízeket. Persze a Van Helsing környezete semennyire nem táplálkozik magyar forrásokból, nem is hiszem, hogy ilyesmi bármikor cél lett volna, de legalább egy újabb Középfölde-reprint helyett a szomszédoktól mer kölcsönkérni. No meg attól a 19. században gyökerező nyugati felfogástól, ami a térséget egyetlen óriási, misztikus, pár száz évvel ezelőtt megrekedt, vadromantikus katyvasszá mossa össze, és ami minden elterjedtsége ellenére alig bírt, ha nem is eredeti, de az adott sablonokat élvezhetően kezelő megfejtéseket produkálni.
Ha a játékmenetet nézzük, az óhatatlan összehasonlítás persze a Diablónál startol, és ha annak a legutóbbi, sokat vitatott, mégis sikeres részét nézzük, a Van Helsing bizony nem sokban marad el mögötte. Ne menjünk bele, de a D3 messze nem volt annyira tré, mint amennyire a korábbi részek rajongói szeretnék beállítani, még ha különösebben jó sem, innentől viszont a Van Helsing is tud majdnem ugyanannyit. A második versenytárs persze a Torchlight 2, amit ha önfeledtségben és szórakoztatóságban nem annyira, de hangulatban és ötletességben lazán lepipál. És akkor vegyük észre, milyen nevekkel versenyeztetem írásom tárgyát, messze nem egyéb híján. Azt hiszem, maradhatunk annyiban, hogy a közelmúlt hack and slashei közül a Van Helsing az erős felső középben végez, és kevés szégyenkezni valója akad a nagy riválisokkal szemben. Sőt, alulról komolyan megszorongatja őket. Mikor tehát fentebb azt írtam, hogy a Van Helsing ilyen értelemben vett műfaja számomra kedves, messze nem arra akartam kilyukadni, hogy hurrá, van egy friss másolatunk, hanem hogy a sok másolat között van egy, a lehetőséghez képest eredetink, látványosunk, és ami a lényeg, igazán szórakoztatónk. Márpedig ilyet a zsáner minden, évek óta kitartó próbálkozása ellenére is csak ritkán produkál.
Ezektől az apró, de nagyon is kellemes pluszoktól eltekintve a Van Helsing játékmenetét tehát sok eredetiséggel nem lehet vádolni, de ebben a műfajban ez nem is igazán szempont. Ellenben a helyszínek, az ellenfelek (bár utóbbiakból lehetne többféle), a sztori, a mellékküldetések mind marha ötletesek és ízesek, kategórián belül is különösen kirívó például a lehetőség, hogy a szörnyvadász-bázisunkat különféle csapdákkal és védelmi mechanizmusokkal szereljük fel, amelyekre aztán később egy hullámokban érkező szörnytámadás során amolyan tower-defense jelleggel komoly szükségünk is lesz. Ahol kissé elhasal az egész, az egyrészt a lootolható tárgyak listája, hiszen fegyverből végső soron kemény két fajta akad (kard és pisztoly/puska, oszt' csókolom, még csak egy nyomorult számszeríj sincs, pedig az még igazán passzolt is volna, teszem azt kilőhető karókkal), másrészt pont ehhez kapcsolódva a tárgykészítés, amire alig motivál valami, merthogy vagy pénzből, vagy random hullák kifosztásából bőven jobb szajrét szerezhetünk, mintha magunk szöszmötölnénk nyögvenyelősen (oké, ez utóbbit saját tapasztalatok, másfél végigjátszás alapján írom, másnak tán sikerült). Kicsit fölöslegesnek érzem továbbá az achievementeket, bár tudom, hogy manapság játék nem nagyon tud meglenni nélkülük. Nem kizárt, hogy ezzel a fejlesztők is így voltak, mert mintha csak utólag aggatták volna oda őket: sok ötletes nem akad, a nagyját különösebb izzadás nélkül, szimplán a végigjátszással teljesítjük, ami meg maradt, az szerintem nem sokakat fog az újrajátszásra motiválni. A nem túl intuitív kezelőfelület és a kamera szintén enyhén zavaróak (utóbbi olykor remekül be tud úgy állni, hogy juszt a legnagyobb gyakás közepette takarja főhősünket valami - amúgy pofás - tereptárgy). A felsorolt negatívumok azonban magából az élményből alig vonnak le valamit, inkább csak úgy mellékesen megjegyzi magának őket az ember játék közben, aztán arcába húzza a kalapját, és megy a következő szörnyvadászatra.
A szélsőségesen megosztó, a cannes-i vetítésen álló ovációt és fütyülőkórust szimultán bezsákolt Csak Isten bocsáthat meg kapcsán mindenfelé Nicolas Winding Refn előző munkáit, a Valhalla Risingot és a Drive-ot, meg David Lynch-et emlegetik. Nem is értem, hogy járhatnak ennyire tévúton, főleg, hogy a rendező még explicite ki is írja a végén: a filmet, ezt a szürreális, ultraerőszakos, felkavaró, neonfényes, vörös-fekete lázálmot Alejandro Jodorowskynak ajánlja. Szóval így tessék nézni, az El Topóra és a Szent hegyre tessék gondolni. És összemenni a székben, és kiesni belőle, és megdelejeződni. A Csak Isten bocsáthat meg egy horrorisztikus neo-noir, egy stilisztikai úthenger: hogy fantasztikus vagy borzalmas élmény, ahogy átmegy az emberen, azt embere válogatja, de hogy kurvára átmegy rajta, az biztos.
A kulcsszereplő Chang, A Halál Angyala, Refn pusztító természeti erőként fellépő, érinthetetlen és megállíthatatlan szakrális igazságosztója, Chigurh szellemi testvére. De míg McCarthy karaktere érméje feldobásával vetette alá magát egy felsőbb hatalom akaratának, addig Chang, aki egyenesen a saját hátából húzza ki rövid szamurájkardját, szent eszközét és önnön meghosszabbítását, maga a felsőbb hatalom. Ő az az egyetlen, aki megbocsátást adhat, az Isten, akihez a kiüresedett, a morális fertőből kiutat kereső, de annak nyomát sem lelő Juliant (Ryan Goslingnak összesen 17 sora van) sokkal mélyebb és sötétebb, súlyosabb, sorsszerűbb kötelék fűzi, mint a testvére iránti bosszú igénye, bár ezt a legvégéig nem tudja ő sem – csak sejti, ahogy neonszínű hallucinációi árulkodnak róla. 
Tegnap, pontosabban ma hajnalban ért véget az univerzum legnagyobb geekfesztiválja, a San Diego-i 
A Comic-Conon levetítettek egy GODZILLA trailert, amiben a címszereplő egy másik kaijuval harcol... szóval most már hivatalos, hogy nem egyetlen szörnnyel lesz dolgunk a filmben.
POSZTER - Halál a mutánsokra! 
Az utolsó szimulákrumban Dick 25. magyarul megjelent művét köszönthetjük. Akinek volt szerencséje mindhez, talán már elmondhatja magáról, hogy kezdi megismerni a Dick-univerzumot, és lassan összeáll benne a kép. A többiek – beleértve magamat is –, akik csak az életmű töredékével, és a többnyire lebutított filmadaptációkkal találkoztak, egyelőre a sötétben tapogatóznak. Számomra Dick regényei olyanok, mintha óriási, végletekig kidolgozott regényciklusok zanzásított verziói lennének, tele olyan, mintegy mellékesen odavetett zseniális ötletekkel, amelyek önmagukban is megérnének egy regény-, novella-, vagy filmfeldolgozást. 
Korának híradásai szerint a Poltergeisten átok ült: nem csak mindenféle forgatási nehézségekről (még az sem teljesen tiszta, hogy ki rendezte a filmet - a feltüntetett Tobe Hooper, vagy az író-producer Steven Spielberg), de ráadásul halálestekről is susmogtak, ami a maga természetesen morbid módján alighanem hozzájárult a film sikeréhez. Ennél nekünk persze sokkal fontosabb volt, hogy meghatározó gyerekkori horrorélményként égett bele az emlékezetünkbe - már amelyikünk még időben látta. A Poltergeist avíttságát jól példázza, hogy a VHS-cikkek közül mindeddig ez osztotta meg leginkább a szerkesztőséget: akinek fircsúrként volt szerencséje hozzá, takaró alól ijedten, nem pislogva bámulva a tévéképernyőt, az az esetleges felnőtt fejjel való újranézés kisebb-nagyobb csalódása után is párás tekintettel gondol vissza az akkoriban tekintélyesnek számító trükkarzenállal turbózott horrorra, aki nem, annak marad az említett szép emlékek és nosztalgia iránti teljes értetlenkedés. Olyat mindenesetre nem találtunk magunk között, aki gyerekként utálta, felnőttként pedig szerette volna. Ha valaki utóbbi halmazokba tartozna, ne titkolózzon! 
Noha nem horror, legfeljebb csak nagyon áttételesen az, az Europa Reportban van az év legfélelmetesebb jelenete: egy, a Jupiter holdja felé tartó űrhajón javításokat végző asztronauta elszakad a száguldó járműtől, és tehetetlenül nézi, ahogy az egyre kisebbé zsugorodik a látóhatáron, benne társaival, akik nem tudnak segíteni neki, miközben nincs körülötte semmi, csak hideg, feketéség, űr és halál. Totális kilátástalanság, totális egyedüllét, totális terror: a felkavaróan, fülsértően csendes pillanatok az ismeretlentől és a magányos haláltól való, zsigereket tépő rettegést a maga nyers, cizellálatlan formájában testálják a nézőre.
A found footage jelleg (az Europa projekt kiötlőinek interjúinzertjeivel együtt) az egészet tárgyilagossá, realisztikussá teszi, a sci-fi elemeket nagyjából nélkülöző, komolyan vett technológia elhatárolja a sztorit a lehetséges hülyeségektől, és ezúttal még az adott történetmesélési forma tipikus buktatóit is gyerekjáték elkerülni, hiszen egy ilyen expedíción nyilván MINDEN be van kamerázva (Cordero pedig a lehetőségekhez képest nagyszerűen teremt feszültséget). Ugyan a film mindettől némileg száraz lesz, karakterei pedig sosem kerülnek közel a nézőhöz, de a felfedezés ideájának univerzalitása fontosabb szempont volt, mint az egyéni dráma. (Nagyjából, mint a 2001 esetében, amihez az Europa Reportot, ha nem is minőségi szempontból, de) viszonylag sokat hasonlítják, noha annak galaktikus-evolúciós léptékeit meg sem próbálja utolérni). Viszont így megkímél a film a patetikus nagyjelenetektől is – még az önfeláldozások is metodikusak, szenvtelenek, tudományos tényszerűség vezérli őket, nem érzelem. 
Aki úgy gondolta, hogy a 
Hayley Atwell visszatér Peggy Carterként, legalábbis egy rövidfilm erejéig: az AGENT CARTER egy évvel az Amerika Kapitány eseményei után játszódik, és egy pre-S.H.I.E.L.D. szervezet tagjaként veszi fel a harcot a rejtélyes Zodiaccal. A rövidfilmet a San Diego Comic Conon vetítik majd, ÉS a Vasember 3 DVD/BD-re is felkerül extraként. A plakátja nagyon baba (lásd itt jobbra).
Az amazon.com beszáll a képregénybizniszbe: Jet City Comics néven új kiadót indítanak, ami, legalábbis az első címek alapján, könyveket és novellákat dolgoz fel (nyomtatott és digitális formában egyaránt). Októberben jelenik meg a George R. R. Martin történetéből készült Meathouse Man (Raya Golden rajzaival), a Hugh Howey sci-fijéből készült sorozat, a Wool (Jimmy Palmiotti, Justin Gray és Jimmy Broxton), és lesz még egy Symposium című alternatív történelmi széria is az Amazon könyvkiadásában megjelent The Foreworld Sagához kapcsolódóan. Plusz az Amazon Martin A tűz és jég dala sorozatának előzményét, a Kóbor lovag comicváltozatát is újra piacra dobja. 
- Úristen, Drakula! - sikoltott fel egykor megannyi Hammer stúdiós női mellékszereplő (vagy ilyesmi), és sikolt fel (képletesen) mindmáig megannyi horror-megszállott. Akad ebben a sikolyban rémület, nosztalgia és fásultság is jócskán, ahogy az a zsáner egyik leginkább meghatározó, ugyanakkor talán legelcsépeltebb ikonjához illik. Mert mégis, mit lehet kezdeni minden popkulturális vámpírok ősatyjával, akit halva születése óta számtalan, műfajilag és minőségileg egyaránt erősen ingadozó mozi, regény, képregény, zene, erdélyi turistabizsu, és még ördög tudja, milyen mercsandájz katapultált a kommerciális örökkévalóságba? Drakula alakját, és így utólag nézve magát Stoker regényét is nehéz komolyan venni, vagy eredetien feldolgozni, jól meg aztán végképp. '92-es filmjében Francis Ford Coppola mindezt egyszerre kísérelte meg, és ha a végeredmény pont az ambiciózussága okán nem is maradéktalanul tökéletes, a szándék mindmáig páratlan.
Többről van itt szó, mint a karizmatikus gonosztevő iránti sötét, romantikus vonzalomról, amit legalább Vader nagyúr kapcsán mindannyian átélhettünk. Már csak azért is, mert a szerző látszólag mindent elkövet, hogy pozitív hőseit a jóság és az erényesség botlást nem ismerő díszpéldányaiként állítsa be sátáni ellenlábasukkal szemben, aki, nagyon nem mellesleg, már eleve külsejében is távol állt a furcsa mód általánossá vált szmokingos, hátranyalt hajú, középkorú kaszanovától. Drakula gróf egy sápatag, harcsabajszos, kopasz, szőrös tenyerű, büdös szájú, meg úgy általában mindenestül kellemetlen vénember, nagyjából, mintha a közismert festmény Vlad Tepese pár hétnyi lelkes enyészet után mégis meggondolta volna magát ezzel az egész túllihegett halál-dologgal kapcsolatban, és még csak a viselkedése miatt sincs okunk kicsit is szimpatikusnak tartani őt, merthogy egy bunkó. A felszín alatt azonban végig ott lappang egyféle kaján, perverz élvezkedés a gróf rémtettein (csecsemőzabálás, majd az ezt szóbeszéd tárgyává tevő anyuka farkasok általi szétmarcangoltatása, ilyesmik, mondom, hogy bunkó), no meg a vele szembeállított, patyolatfehér főhősök felháborodott sápítozásán, míg aztán szép apránként le nem esik a tantusz, hogy ez az egész nem más, mint a korabeli társadalom álságos prüdériájának és kirakaterkölcseinek tenyér mögé rejtett kiröhögése. Nem véletlen, hogy – a regényben és a filmben egyaránt – Van Helsing nyíltan bevallja, mennyire csodálja síron túli ellenfelét, vagy éppen a szintúgy mindkét verzióban elhangzó, súlyos koporsófedélként dörögve helyére csapódó summázás: We've all become God's madmen. All of us.
Ezzel a szánni való, szedett-vetett bagázzsal szemben pedig ott áll, mit áll, komoran, fenyegetőn magaslik a gróf, seregek térdre kényszerítője, a karóba húzó, akinek puszta jelleme és akarata akkora, hogy magát a jóistent megtagadva még a halálra is fittyet hány, kizárólag gyűlöletből és bosszúvágyból. Ja, valamint a hihetetlenül plasztikus főgenya-alakításairól híres, meg úgy egyébként is kiváló Gary Oldman játssza. Ilyen konstelláció mellett nála kisebb kaliberű (megkockáztatom: másik) színészre bízni a címszerepet végzetes lehetett volna, így viszont a legemlékezetesebb grófot kaptuk, evör. Sajnálom, Max, sajnálom, Klaus, és persze ne tessék haragudni, Béla bácsi, remekek voltatok, tényleg, de amit Oldman itt művel, azt hárman együtt sem tudtátok, már hogy nyilván nem általában, csak ezzel a karakterrel nem. Aláírom, hogy ehhez kellett a koncepció is, mert ahogy Oldman lubickol a szerepben a beteges öregembertől az érző lelkű, távolról jött hercegen át egészen a halállal és istennel dacoló szörnyetegig, az soha nem jöhetett volna létre a film monumentális, a főszereplőt minden oldaláról körbejáró íve nélkül. Ennek az elemi, mégis komplex főgonosznak egyébként felejthetetlen mellékzöngéje a vámpír által megrontott, őrült Renfield, akinek a szerepét szintén mintha csak ráöntötték volna Tom Waitsre, az Örök, Őrült Csövesre.
Mindezek mellett valahogy a végére maradt minden más, amitől film lesz egy film: a rendezés, a látvány, a hangulat. Ha ezeket nézzük, a Drakula bombasztikus, a szónak a jó és a rossz értelmében egyaránt, ám itt még ez a rossz is jó célt szolgál. Ugyanis az összes érzelmi-tartalmi agyonpörgetettsége, Wojciech Kilar minimalistán grandiózus, hol kísérteties, hol fenyegető zenéje, minden vizuális túlkapása (gyakran klipszerű rendezés, rikító színek, a meghökkentőtől a nevetségesen szürreálisig terjedő – egytől egyig analóg - vizuális trükkök és gegek, a kollázstechnika túlburjánzása, nem utolsósorban pedig a hivatalos filmképregényt is jegyző Mike Mignola látványtervei) egyrészt nagyon is tudatos, másrészt egyetlen célt szolgál, mégpedig annak a szertelen dagályosságnak a megidézését, ami Stoker regényének is a sajátja.
A geekek gyakran kilóra vehetők a filmpiacon, egy nyálcsorgató koncepció már elég ahhoz, hogy hibákat, problémákat söpörjön el náluk, valahogy így: „kit érdekel a logika, bazmeg, hát itt óriásszörnyek harcolnak óriásrobotokkal!” Vagy, ahogy ánglisül mondanák, „your argument is invalid”. És a Tűzgyűrűvel tényleg vannak bajok, csúszkál logikai banánhéjakon, megerőszakol fizikai törvényeket, megdöccen dramaturgiai kátyúkon, szégyentelenül hasznosít ezerszer elnyűtt kliséket, de, és ez egy kurvanagy, vörösen villódzó neonbetűs DE, közben úgy transzformálja a nézőt szájtáti 12 évessé, hogy azért minden hülyére hype-olt hollywoodi rendezőkókler, J. J. Abramstől Zack Snyderig a fél karját és mindkét lábát odaadná. Guillermo Del Toro monszterzúzdája minden hibája ellenére a nyár messze legnagyobb moziélménye.
A Tűzgyűrű kaiju-jaeger pusztítástúrái észbontóan intenzívek, ötletesek, masszívak és látványosak, nem utolsósorban láthatóak, azaz nem szarrá vágottak (bár jobb lett volna, ha nem minden jelenet éjszakai esőben játszódik, de annyi baj legyen), trükktechnikai szempontból pedig felülmúlhatatlanok. A hatalmas hús- és fémdögöknek szinte érezhető a tömege, a tengeri és városamortizáló harcok döbbenetes valóságillúziót produkálnak, a méretek a felfoghatatlan grandiózusság és a még éppen felfogható emberi léptékűség tökéletes, vékony határmezsgyéjén táncolnak. Nem túlzok: többször azon kaptam magam, hogy tátva van a szám, mint a kiskölyöknek, akit először visznek cirkuszba. És ha a napokban valami furcsa hangot hallasz keletről, az Japán lesz, ahogy a premier környékén egy emberként ejakulál. 
Az időutazásos történetek alapvetően – ha közmegegyezés alapján nagyon redukáljuk a kérdéskör összetettségét – két csoportba oszthatók. Az egyik sarokban azok a fantazmagóriák sorakoznak föl, amikben az idő sodrása, szövete, hálója, medre, tudomisénmije dinamikus, ergo a nyughatatlan emberi faj úgy belenyúl, mint kétéves lurkó a kutyaszarba. A másik sarokban a polaritás ellenkezőjét látjuk felkészülni: az idő, mint olyan, statikus, megváltoztathatatlan, vagyis eleve elrendelt. Az első típus által felkínált történetlehetőségek érdekfeszítőek már említés szintjén is, noha az időutazás diverz módon kezelt törvényei számtalan logikai elakadásjelzőt és útlezárást szoktak maguk után vonni. A másodjára említett időkezelés első blikkre nem hangzik túl nagy dobásnak – most akkor minek visszamenni az időben, ha úgysem lehet változtatni semmin? Aztán megnézzük a 12 majmot és rögtön megváltozik a véleményünk.
Amit fentebbi pár mondatommal jelezni kívántam, az csak annyi, hogy Terry Gilliam ért hozzá, hogyan vágjon a képünkbe ordenáré nagy kérdőjelet. A 12 majom zsigerig szántó kezdése fantasztikusan megadja az alaphangot, amit aztán később egy percre sem veszít el. Főszereplőnk, James Cole (Bruce Willis) láthatóan nincs a legjobb bőrben: egy börtönboly apró zárkájából rángatják ki „önkéntesnek”, hogy a vírusfertőzés során embermentessé hipózott felszínre kióvakodva mintát gyűjtsön, ami segít majd a tudósoknak. Rátermettsége okán abban a megtiszteltetésben részesül, hogy visszaküldik az időben 1996-ba, azzal az eltökélt szándékkal, hogy kiderítse, mi vezetett a pandémiáig. A tudósok szemlátomást tisztában vannak az idő statikus természetével, ezért nem is arra koncentrálnak, hogy a múltat változtassák meg, ehelyett a jelen izolált környezetét megkerülve egyenesen a múltból szeretnének információt szerezni a vírust elszabadító 12 Majom Hadseregét illetően. 
Hát nem arról volt szó, hogy a múlt megmásíthatatlan? De bizony! És a borzongás újult erővel indul útjára, végiggondolni azonban nincs időnk, mert repülünk vissza a jövőbe, majd újra a múltba, ami során James egyetlen gyermekkori emléke egyre tisztábban rajzolódik ki előttünk. Viszont ez a kép a hipnotikus erejű befejező képsorokig homályban marad, részletei, ha kivehetőek is, félrevezethetnek. Akár a 12 majom maga. Éles kontúrral kínál elénk előbb egy, majd több értelmezési lehetőséget, azzal a céllal, hogy a labirintusból, amibe önszántunkból merészkedtünk be, egyhamar ne kecmeregjünk ki. James egészen odáig jut keresztes hadjárata során – ami rárótt kötelességből szívügye lesz, és ehhez elég két perc a tiszta levegőn valódi zenét hallgatva - , hogy önmaga valóságát kérdőjelezze meg, ezáltal gyarapítva az értelmezési ingovány területét. A film ráadásul zseniálisan vezet az orrunknál fogva, a 12 Majom Hadseregének keresését a múlttal való játszadozás szélmalomharcával állítva párhuzamba. 
Az Ítélet könyvének címe frappáns módon incselkedik olvasójával – magyar nyelven legalábbis, mivel angol kiadásában a Doomsday Book címet viseli. Hozzáteszem, nem véletlenül, a végítélet ugyanis központi témáinak egyike (állítólag magyarul azért nem lett Végítélet könyve, mert a kinézett betűtípussal olvashatatlan lett volna a borító). Olvasása közben sokat és sokszor mondtam felette ítéletet, önkéntelenül tört fel belőlem az indulat megannyi verbális formája, és ha a kitartás próbatétele volt az egyik szándéka az írónőnek, jelzem, átmentem. Kínlódva, többször szünetet tartva, de sikerült végigolvasnom, hiába az írói és fordítói – nyilván nem szándékos – igyekezet, hogy földhöz, netán falhoz vágjam az egyébként csalogató koncepcióval rendelkező könyvet. Sikerült, és most itt vagyok, hogy elmondjam, én hogyan éltem meg ezt a jópár napot, amit közösen töltöttünk el.
Nézni a nagy büdös semmit két és fél órán át. Miközben a 4DX mozinak a filmélményt vidámparki mutatvánnyá alacsonyító rángatózó székei és süvítő levegője a maradék kedvemet is elveszi az egésztől. Röviden és lényegre törően ennyi az értékelésem a Disney cirka 250 milliós, karib-tengeres, johnny deppes filmszörnyetegéről. És ezt most ki kéne fejtenem. De egyszerűen kurvára nincs hozzá kedvem, mert őszintén: kit lep meg, hogy A magányos lovas unalmas, érdektelen, otromba és kínos? 
(Jelen cikk a képanyagot kivéve egy jobbára változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin kilencedik számában jelent meg nyomtatásban 2010-ben - NK)
Ha Neil Gaiman az osztálytársam lett volna általánosban, valószínűleg vagy azonnal összehaverkodunk, vagy utáltuk volna egymást. Könyvmoly voltam én is, abból a kínos fajtából, aki a focimeccsek és bunyók zajait száz méterről, egy fa alatt olvasgatva szerette hallgatni, és akit a tanárok örökké a pad alatt olvasásért szívattak. Ugyanakkor sosem volt merszem végleg hátat fordítani a szociális kötelezettségeknek, a semmiről folyó csevegéseknek vagy - később - a közös ebédekre szorítkozó ismeretségeknek. Rémületem magam számára is meglepő, sőt komikus volt, mikor ráébredtem: a felnőtt-társadalom nagy részét ugyanolyan sekély, unalmas emberek teszik ki, akik között gyerekként örökké elvegyülni próbáltam, hiszen végül is pontosan ők nőttek fel és nem változtak semmit, csak tehetősebbek és tán még erőszakosabbak 
A filmkészítés, mint köztudott - ha esetleg mégsem lenne az, kérdezze meg a Kedves Olvasó a feltehetően mellette álló elhanyagoltnak tűnő, szarbarna színű és cigiszagú kardigánt viselő szabadbölcsésztől a belváros bármelyik szabadon választott kocsmájában - időigényes dolog. A világ boldogabbnak vélt felén is gyakran évek telnek el az ötlet felbukkanása (ti. csináljunk filmet kezeslábasba öltözött fickókról, akik unott arccal mindenféle dimenzióátjáró démonokat üldöznek) és a bemutató között. 1983 májusában, amikor Ivan Reitman besétált a Columbia egyik légkondicionált tárgyalójába, az akkor már eléggé ismert rendező is tisztában volt ezzel az egyértelműnek tűnő természettudományos ténnyel. Mégis, amikor Frank Price, a stúdió akkori feje gondolkodás nélkül ("Mondj egy számot" "Harminc" "Oké" - valahogy így hangozhatott a párbeszéd) azt mondja, hogy márpedig '84 június 10-én lesz a bemutató, arra csak egy válasz adható: persze, nincs gond. 
Az operatőrnek felkért Laszlo Kovacs (Igen, az angol átírást fogom használni. Sajnálom. Továbbmehetnénk?) számára is igazán nagy kihívás a projekt, hiszen speciális effektekkel zsúfolt, 65mm-es filmre forgatott film, amelyre nincs sok idő vagy pénz - ezek bármelyike képes izgatottá tenni egy legalább közepesen felkészült operatőrt. Mindez rengeteg munkát, szívást, letört lábujjkörmöket és egyszerre őszülő-kopaszodó fővilágosítókat jelent. Most közepesen unalmas névsorolvasás következik: John De Cuir, legendás díszlettervező és az ő súlyos Art Deco monstrumai, Richard Edlund effekt-főnök-zseni, akinek kifejezetten ezért a filmért kalapáltak össze egy céget, William Artherton, aki a nyolcvanas évek nagyrészét seggfejek alakításával töltötte, Reginald VelJohnson, az örök epizodista (lásd: Drágán add az életed), Signoury Weaver, aki akárki akármit mond még mindig csúcsformában van (lásd: Paul), Rick Moranis aki maga a megtestesült jobbra törekvés (jut eszembe, ő most hol lehet?) (UPDATE: Igen, közben rájöttem mi történt.) és persze Ernie Hudson, aki, ha megemelkedik svájcifrank-alapú lakáshitelének törlesztője, bármikor képes lenyilatkozni, hogy márpedig készül a harmadik rész és hogy majd benne lesz. 
Nyolcvanas évek filmjeiről írni nehéz. Legalább olyan nehéz, mint húsz év múlva lesz írni a jelen filmjeiről. Mindazt, amit ma gyűlölni lehet a Sátán Birodalmában (ti. Hollywood), akkor kezdődött: felfedezték a tinédzsereket, mint kiaknázható korosztályt - senkit se tévesszen meg a látszat, mind a mai napig 14 éves fiúk az első számú célcsoport - videó, kábeltévé, ömlik az erőszak és Jerry Springer, környezetszennyezés, a világ vezetői teljesen elveszítik valóságérzetüket, állandó fenyegetettség terrortól/atomháborútól, szar zene, mindenütt neonok, ostoba, ízléstelen és viselhetetlen ruhák, borzasztó hajak és egyéb szőrök. Senki sem gondolta volna harminc éve, hogy lesz akár egy ember is aki nosztalgiával gondol majd vissza a Reagan/Thatcher éra akármelyik pontjára - úgy tűnt, a kilencvenes évekkel eljön az Apokalipszis gépemberek (Halálosztó) formájában. Szóval a nyolcvanas évek filmjei nagyjából két részre oszthatóak: az első csoport azoké a filmeké, amelyekben minden kúl és rendben van - vagy lesz - miközben Aerosmith-t hallgatunk a nyolcsávos egyirányú autópályán doboz alakú platós teherautóban döngetve, a másik csoportban pedig gyötrelmes kínhalált halunk a nem olyan távoli jövőben, minden remény nélkül. Az egyetlen mentség a nosztalgia: akkor voltunk fiatalok. Nem is igazán a kor hiányzik, hanem az, hogy nem vagyunk már tinédzserek és nincs meg az az egészséges tévképzetünk, hogy mindent tudunk a világunkról - mik a menő zenék, helyek, csajok, kocsik, mindenki helyettesítse ide be az akkor fontosnak gondolt dolgokat.
És sajnálom, én kedvelem Harold Ramist, de a Dilibogyók óta meggyőződésem, hogy valójában egy darabból öntötték annak idején a gyárban. És ez annyira nem tűnik fel, hiszen Egon sem az az érzelmes típus, de azért mégis. Olyan őt látni, mint a korabeli videóklippekben a zenészeket, ha történetesen valami narratívát is kitaláltak a videóhoz: nehezen hiszed el, hogy ő most valaki mást játszik, de valamiért mégsem baj. Hiszen az arca érdekes úgy alapból is, aztán meg az, hogy képtelen lenne Desdemonát alakítani a Royal Shakespeare Company tagjaként, az senkit sem érdekel. Őt nevezhetnénk akár - a Szőr Austin Powersből kölcsönvett running gaggel - Exposition-nek: ő az, aki elmondja szépen a dolgok, emberek előtörténetét, közli azt az "információt" (vö. chicagói Szent David Mamet Levele Az egységbeliekhez), amely a cselekmény megértéséhez szükséges. A csendes második, a tudós, akinek szociális képességei nincsenek, ugyanakkor ez a tény egyáltalán nem zavarja (v.ö. Sheldon Cooper). Sztoikus figura, akit a legkevésbé sem érdekelnek embertársai, csak és kizárólag saját kutatása. Minden részvét nélkül kérdezi meg Rick Moranist az utolsó jelenetben, hogy hajlandó lenne-e mintát adni az agyszöveteiből. És most, hogy a gondolatmenet végére elérkeztem, lehet hogy ezért jó a mi Haroldunk erre a szerepre: nincs mit "művészkedni" rajta, ez a fajta szárazság az, ami ennek kellett - és hát ugye ő az egyik társíró, szóval nyilván nem írt magának olyasmit, amit nem tudott volna megcsinálni.
Lehet így is nézni a Szellemirtókat, de mégiscsak szellemeket kergetünk, van bézs kezeslábas benne meg jól eltalált embléma, meg aranyos zöld valami (ennek majd a rajzfilmsorozatban lesz igazán jelentősége) meg frankó villogó hátizsák ilyen lézerpisztolyszerű izékkel. A Szellemirtók nem egy francia egzisztencialista monodráma, ez egészen nyilvánvaló. Mégis - és itt csak és kizárólag a saját véleményemet mondom - szerintem legalább olyan értékes, hiszen benne van a Zeitgeist (Tudom, a "korszellem" a nyelvművelők által preferált fordulat, szerintem viszont a Zeitgeist hangalakjában van valami határozott és kézzelfogható). Ahogy a Sebhelyes arcú sem tűnik meghaladottnak - tudom, hogy ezzel fognak vitatkozni - úgy a Szellemirtók sem tűnik kevésbé frissnek vagy eredetinek. A világ legnagyobb kutatóintézetei ma is azt kutatják, miből lesz az időtállóan (sic!) sikeres film és a válasz továbbra sincs meg: van valami abban a pillanatban, helyen és időben, amikor az a húsz-harminc-százötven ember összejön és csinálnak valamit, ami megismételhetetlen. Mintha visszatérnénk a hétfői Daciák korába: számít, hogy ki volt a műszakvezető, hogy mennyire volt berúgva a hegesztő és hogy vajon résen voltunk-e az átvételnél Csepelen. Ma már az autógyártás nem ilyen, ritka kivételtől eltekintve mindegyik gyárból kikerülő autó ugyanolyan jó. A filmgyártásban ezt a hibaszázalékot megközelíteni sem lehet még a legjobb szándékkal sem - még Hollywoodban sem. A legnagyobb titok arrafelé az, hogy végső soron fogalma sincs senkinek mitől működik az egész. A nyilvánvaló dolgok mellett ezért is készülnek folytatás-filmek: hátha vissza lehetne hozni azt a jót, amit az elsőnél eltaláltunk, akár ha véletlenül is. És lehet vitatkozni a második részen - a magam részéről azt gondolom, hogy vannak benne jó ötletek, de annyira nem működik, mint az első - viszont a Szellemirtók hálás volt készítőihez: sok pénzt hozott, mindenki jól járt, és nélküle valószínűleg nem érkeznének a havi csekkek Ray Parker Jr. magánnyugdíj-számlájára.
„Ó, nézd, a vaksötét, dögszagú pincébe vezető csapóajtó csupa vér! Hé, menjünk, nézzük meg, mi lehet odalent.” Istenemre, ha az átlagember csak feleolyan ostoba lenne, mint az átlag horrorkarakter, az emberiség rég kihalt volna. Már Sam Raimi 32 évvel ezelőtti eredetijének vágóhídmarhái is mindent megtettek azért, hogy mielőbb megdögöljenek, és a Föld intelligenciahányadosa nem sokat javult azóta. Úgyhogy egy darabig azt hiszem, a hírek, kritikák tévedtek: méghogy nincs humor az új Evil Deadben?
Strukturálisan a remake pont fordítva működik, mint az eredeti. Míg a ’81-es klasszikus sok-sok tökéletlen, suta részletből állt össze egy lenyűgöző egésszé, addig a feldolgozás a sok nagyszerű, a horrorgeek szeretnivalón ocsmány lelkét balzsammal kenegető, ínycsiklandozó trancsír ellenére is egy tempójában és stílusában meg-megtörő félfilm marad. A kettő közti különbség belövésénél nem kell mélyre ásni: noha Alvarez, néhány felesleges trendi baromságtól eltekintve, egyáltalán nem végez rossz munkát, az új Evil Deadben nyoma sincs Raimi őrületesen energikus, intenzív rendezésének. 
Találós kérdés: mit kapunk, ha a második világháború sújtotta Sztálingrádot beoltjuk egy kis Silent Hillel és Ryan közlegény megmentésével? Az év eddigi legjobb könyvélményét! Az Ad Astra kiadó új gyöngyszemmel gazdagította geekszívet megdobogtató palettáját, mi pedig rendkívül hálásak lehetünk Lőrinczy Judit első nagyregényének gondozásáért. Kábé tíz évvel ezelőtt volt egy jókora II. VH-s hullám, boldog-boldogtalan a nagy világégés könyvtárakat megtöltő eseményeit igyekezett minél inkább testközelből visszaadni. Ennek lecsendesedésével kuriózumként hat az Ingókövek, ám értékéhez hozzáad, hogy az akkori dömping idején is igencsak kimagasló helyen emlegettük volna. 
Ha olyan filmet akarsz, ami pofátlanul és gátlástalanul kibaszik veled, mint nézővel, és aztán kényszert érzel rá, hogy köszönetet mondj neki ezért, akkor Johnnie To Drug Warjánál tovább egy lépést se tegyél. Próbálom összeszámolni, hány éve nem láttam kínai filmet, ami ennyire feszes, okos, tökös, gonosz, izgalmas és vicces, de vagy matekból vagyok gyökér, vagy Kína muzsikál nagyon gyéren mostanában – de mindegy is, mert még ha jó kommunista munkaerkölccsel, két kézzel szórnák is a remekműveket a vörös nagyhazából, a Drug War akkor is kiemelkedő teljesítmény lenne.
Akciójelenet csak kettő van a filmben, és már az első intenzitása is kisebb meglepetésként hat az első egy óra feszültségre és átveréssorozatra építő, gőzkieresztést nem engedélyező dramaturgiája után, a finálé viszont ténylegesen letaglózó erejű. A mindenki mindenki ellen szcenárióban a veterán To vad mesterrendezői garázdálkodással osztja a végtelenül sötét humorral fűszerezett, egészen az abszurditásig fokozott hiriget, és gyönyörű, hogy az egészben van valami esetlenség és véletlenszerűség, valami olyan orrfacsaró életszagúság, ami mérföldekre áll John Woo tökéletesre komponált golyóballadáitól.
A finoman szólva is egyenetlen pályájú Neil Jordan második rendezése, az 1984-es Farkasok társasága (nem összetévesztendő 
Mint említettem, a Farkasok társasága nem rendelkezik koherens, összefüggő szimbólumrendszerrel, sőt, Jordan bevallotta, hogy rengeteg motívumot teljesen ad hoc jelleggel használt. Ez annyiból nagyon jót tesz neki, hogy ilyetén remekül idézi meg a forrásul választott népmesék furcsa, korántsem következetes világát, mégpedig anélkül, és ez nagy szó, hogy öncélú művészkedésnek hatna, de olykor a nézhetőség rovására megy. A másik gond, hogy maga a produkció néhol nem nő fel a rendezői látomáshoz, némely színészi teljesítmény (az élen a főszereplőével) bántóan rossz, a vizuális trükkök (azt hiszem, a „Legtöbb átváltozásjelenet egy filmen belül” díj nyertese simán ez a film lenne) szintúgy, annyit azonban meg kell hagyni utóbbiaknak, hogy legalább ötletesek: a belülről, szájon keresztül kimászó farkas legalábbis papíron nagyon tutin hangzik.
Egyszer Londonban töltöttem pár napot, szokás szerint csórón, de aztán egy barátságos (szegről-végről ismerős) kocsmatársaság egyik tagja szállást ajánlott, így lett rá pénzem, hogy hozzájuk csapódjak inni. El is indultunk taxival valami illegálkocsmába (este 10 után a pubok zárva vannak), én meg egy darabig állati menőnek éreztem a helyzetet, csakhogy a srácok a taxiban nem arról kezdtek beszélgetni, hogy melyik sör a legfinomabb, ki mikor csempészte be utoljára vagy bármely más egészséges férfitémáról, hanem arról, hogy London mennyire unalmas, no de New York, az a tuti, ott karcolják a jövőt. És benne lehetett ebben a pozőrség meg a karrier-vágyaik (valami félamatőr britpop banda voltak), de az tuti, hogy Európa egyik legpezsgőbb városának éjszakai életét pásztázva az ablakból én nem igazán tudtam azonosulni a problémával. Aztán fél órával később, a kocsmai korsó-ár háromszorosáért ihatatlanra hűtött nulla-harminchármas sört kortyolgatva egy húsz négyzetméteres pincében, ahol rajtunk kívül csak egy öreg prosti unatkozott a sarokban, azt gondoltam magamban: bassza meg, de otthon lennék, Pesten, valamelyik jó kis krimóban.
Nem vagyok hozzászokva egy zombifilmben ahhoz, hogy valahányszor fogsorok csattannak a húson, golyók csapódnak be, és fejszék meg feszítővasak találkoznak élőholt koponyával, a kamera szégyenlőssé válik – ráadásul nem a jelenet dinamikáját megtartva, hanem látványos otrombasággal fordul el, egyenesen kiüvöltve a nézőre, hogy bocs, de ezt már nem mutathatom. Túl azon, hogy kár ezen fennakadni, mert rég tudtuk, hogy vértelen lesz a film, mint ahogy azt is tudtuk, hogy az eredeti könyv epizodikus, dokumentumszerű, okos és drámai apokalipszis-panoptikumára sem számíthatunk, azért mégis azt kell mondanom, hogy igazán feldughatná már magának Hollywood a csillió dolláros megalomániában való gondolkodást, amit minden létező témára ráerőltet, akár illik hozzá, akár nem.
A karakterek, élükön a mindent túlélő, és minden, még a legirrelevánsabb babért is egyedüliként learató Pittel (még azt is neki kell észrevennie, hogy egy falon átmászik egy zombi, hiába van körbevéve ezer másik emberrel és száz katonával) élettelenebbek, mint a rohanó, kicsi a rakást játszó hullák, koherens történet hiányában a CGI-katasztrófák közti jelenetek érdektelen, időhúzó átkötések, a finálé meg akkora dinamikai törés után van kontár módon odaragasztva a stáblista elé, hogy azt hittem, egy másik film kezdődött el. (Ja, hogy itt babrált bele a szkriptbe Damon Lindelof? Nincs több kérdésem.) Nyilván ez nem a fátyolos tekintetű tinilányok igényeire van szabva, úgyhogy ilyen szempontból szemét lesz a hasonlat, de ha csak a tematika oldaláról fogjuk meg, akkor a Z világháború majdnem az a zombifilmeknek, ami a Twilight volt a vámpírfilmeknek. 
Kétségtelen, hogy valamiféle perverz módon vonzódunk a sorozatgyilkosokhoz. Máskülönben hogy maradt volna fenn ennyi éven át mondjuk Hasfelmetsző Jack urbánus legendája? Hasfelmetsző – akárki vagy akármi állhatott is személye mögött – titokzatossága olyan mértékben mozgatja meg újra és újra a fantáziánkat, hogy szinte évről évre előkerül valamiféle feldolgozása a témának. Itt és most egy olyan társasjátékról olvashattok, amiben Hasfelmetsző kapja az egyik főszerepet, mi pedig felette az irányítást. Persze másképp, nem azon a bizonyos perverz módon, de nem szaladok ennyire előre. A Mr. Jack in New York egy könnyebb fajsúlyú, inkább az eurogame-ek tábora felé kacsintgató alkotás, ennek ellenére se nem kifejezetten családi kategória, se nem kalkulátoragyat igénylő lépésoptimalizátor. A Mr. Jack in New York ad pár strapabíró tartozékot, egy ősi rivalizációt, a többi már rajtunk, a mi agyafúrtságunkon múlik. 
A sztori nem spilázza túl, semmi szükség nincs is rá: egy Francis J. Tumblety nevű zugdokira terelődik a gyanú, miszerint ő áll a vérfagyasztó gyilkosságok mögött, mire a fickó hajóra száll és New Yorkig menekül, ahol a londonihoz hasonló bűnügyek kezdenek el megszaporodni. Vajon a kétes hírű doktor valóban Hasfelmetsző lenne, vagy tud valamit és azért jött, hogy tisztázza magát? Ezt válaszolhatjuk meg minden alkalommal, amikor kipakoljuk ezt a kellemes időtöltést ígérő társast.
A nyolc karaktert színes fakorongok jelképezik a játéktéren. A korongok mindkét oldalán az adott illető arcberendezése virít, az egyiken színesben, a másikon fekete-fehérben. Ennek igenis nagy jelentősége van, de haladjunk lépésről lépésre, elmagyarázom rögvest, miért is. A nyolc „kicsi néger” kezdő pozíciója adott, minden kezdésnél ugyanoda rakjuk fel őket, ahová a szabályfüzet mutatja. Nos tehát, a játék maximum nyolc körön át zajlik, ha ezen idő alatt a detektív nem jön rá, ki a gyilkos, veszített. Ő egyféleképpen tud nyerni, ha megbizonyosodik róla, hogy a nyolc muksó közül ki Jack, majd letartóztatja. Jack játékosa akkor nyer, ha el tud menekülni, vagy ha letelik a nyolc kör. Minden karakternek van egy jó kemény és nyúzásálló kartonból készült kártyája, amin becses személye pózol éppen. Ezeket összekeverjük, és kirakunk belőlük az asztalra négyet. Az első körben ezt a négy szereplőt lehet mozgatni, mégpedig bizonyos szabályok szerint: a detektív kiválaszt belőlük egyet, akciózik vele, és ez egyben azt jelenti, hogy azt a karaktert már nem lehet választani. Aztán Jack jön kétszer egymás után, majd az utolsónak megmaradt személyt a detektív veszi kezelésbe. A második körben a megmaradt négy karaktert rakjuk ki, ám most Jack kezd eggyel, majd a nyomozó folytatja kettővel, és a sort Jack zárja. Ugyanez lezajlik még háromszor, vagyis minden szereplő négyszer kerül aktiválásra.
Eddig a pontig ennek így nem sok értelme lehet első olvasásra, de az alapozás után most jön a dedukciót működésbe lendítő mechanizmus részletezése. Minden egyes kör végén Jack nyilatkozni kénytelen, vajon látható-e vagy sem. Akkor látható valaki, ha egy másik városlakó mellett ácsorog, vagy ha gázműködésű közvilágításra szolgáló lámpatest mellett tartózkodik. Mire jó ez? Minden karakternek két állapota van, látható és láthatatlan. Aki nem abban az állapotban leledzik épp, mint amit Hasfelmetszőnk önnön magáról megállapított, annak alibije van, vagyis nem lehet ő a gyilkos! Ennek jelzéséül átfordítjuk a fekete-fehér oldalára, és a játék végéig így is marad. A detektív feladata tehát úgy kiválasztani, majd mozgatni a gyanúsítottakat, hogy a körök során minél kevesebb maradjon tisztázatlanul, ergo szoruljon a hurok Jack nyaka körül. Azonban a felváltva lépés miatt Jacknek megadatik a lehetőség, hogy bújtassa magát. Érdeke, hogy minél tovább tegye ezt, mégpedig oly módon, hogy abból ne lehessen sejteni, kivel van valójában. 
Talán bonyolultnak tűnhet elméletben, de a gyakorlatban annál pofonegyszerűbb, hiszen csak kiválasztok egy kártyát, az adott személyt mozgatom, akciózok vele, majd jön a következő. Arra kell figyelni, hogy vagy üresen álljon, egymagában az adott gyanúsított, vagy odatereljem birka módjára a többiekhez, hogy látható legyen. Ez a huzavona önmagában egy mentális kötélhúzást eredményez, amiben minél rafkósabb trükkhöz érdemes folyamodnunk, ha nyerni akarunk. A megadott eszközökből való leghatékonyabb feladatmegoldás a célunk, az, hogy valóban „out of the box” tudjunk gondolkodni.
Egy képregényrajongónak lehetetlen a kedvére tenni. Ha nem készül film a kedvenc karakteréről, az baj – milyen dolog már, hogy tele van minden Batmannel meg X-Mennel, és sehol egy Wonder Woman/Flash/Dr. Strange-mozi? Ha pedig mégis készül? Na, akkor aztán Isten meg az Ördög óvja az alkotókat. Miért nem ugyanolyan a jelmeze, mint a képregényben? Miért nem ugyanúgy kacsint? Miért más az övének a színárnyalata? Miért nem ugyanannyi szőrszál van a seggén? MI A FASZT KERES MŰMELLBIBMÓ A RUHÁJÁN? Szerencsétlen Supermant mindig azért savazták, mert micsoda idiótaság, hogy kívül hordja az alsógatyáját. Most, hogy a képregényben és a filmben is megfosztották ettől, megy a picsogás, hogy de hát hogy mernek belekontárkodni a karakter ikonikus kinézetébe! Talán a gamerek szubkultúrája lenne a másik, ami hasonlóan tudná verni az asztalt, csak szegényeket a rettenetes játékadaptációkkal már rég rákondicionálták arra, hogy az elvárásaikat csatornaszintig eresszék. (
Ezek azok a változtatások, amik az adott karakterek elevenét érintik. A műmellbimbó meg a „falújjáépítő szuperlátás” (anyád) szimplán külsőségi röhej, és különben is, olyan átfogó, lehengerlő filmkatasztrófa csupán EGYETLEN része mindkettő, hogy annyi a hatásuk, mintha valaki elfingná magát egy nagy trágyadomb mellett. És vannak pozitív esetek is: Tony Stark karaktere pl. meglehetősen más a filmekben, mint a képregényekben, sokkal lazább, vagányabb, cinikusabb és viccelődőbb, és ez része a sikerének. A comicos inkarnáció szinte száraz hozzá képest, az írók és Robert Downey Jr. jól ráéreztek, hogy a film médiumában kell ennyi plusz löket a figurának. De már hallom is, ahogy mindenki sír, hogy „Mandariiiiin”. Várjatok, hozom a hegedűt. 
A sötét lovag
Zod megölése: mielőtt ebbe belemegyünk, igen, ott van az a John Byrne-sztori 1986-ból, amiben Superman legyőzi és elfogja egy párhuzamos univerzum Zodját és csatlósait, miután azok az ottani Föld teljes népességét kiirtották – aztán büntetésből HIDEGVÉRREL KIVÉGZI őket egy kryptonittal. Ez volt az egyetlen kontinuitásbeli történet (a Whatever Happened to the Man of Tomorrow ugyebár nem számított annak), amiben Superman szánt szándékkal ölt (most már ez sem, mert a New 52 valószínűleg eltörölte). És hatalmas port vert fel, máig az egyik legvitatottabb Acélember-képregénynek számít. Plusz ott van a második Superman-mozifilm, amiben a főhős MOSOLYOGVA hajítja a halálába a kryptoni erejétől addigra megfosztott, tehetetlen Zodot – bár hozzá kell tenni, hogy eredetileg Zodnak a haja szála is alig görbült, utolsó jelenetében látni lehetett volna, hogy elvezetik a rendőrök, csak ez áldozatul esett a vágóollónak (Richard Donner későbbi rendezői változata viszont amúgyis semmissé tette az egész sztorit). 
Az új oldalon az áll: Superman, a tömeggyilkos. És innen már nincs hova lapozni. Superman saját kezűleg ELPUSZTÍTJA azt az eszközt, amivel a kryptoni faj feléleszthető lenne (ezért olyan mérhetetlenül zabos rá Zod a fináléban, ugye), és igen, pontosan tisztában van a tette jelentőségével. Gondolom, el lehet mismásolni a dolgot, hogy de hát ez nem igazi gyilkosság, hiszen ezek a kryptoniak még csak elméletben léteztek, de a lényeg akkor is az, hogy a megingathatatlan moralitású főhős gondoskodik róla, hogy egy kihalás szélére sodródott faj (mellesleg a sajátja) tényleg majdnem teljesen kihaljon. Tömeggyilkos? Ne aprózzuk el. Fajirtó! És miért? Mert a forgatókönyv szerint döntenie kell a Krypton és a Föld között. Ezzel nincs is semmi baj, természetes, logikus konfliktushelyzet a karakter számára. De Goyer úgy vélte, a döntés demonstrálásához nem elég a dialógus, nem elég a szembeszállás Zoddal és csatlósaival, nem elég az eposzi akciózúzda, nem. Supermannek ki kell irtania a saját népét, hogy a hülye is felfogja, hogy DÖNTÖTT. És lássuk csak: Zod a gonosztevő, mert el akarja pusztítani az emberiséget, hogy a kryptoniak élhessenek. Superman pedig a hős, mert elpusztítja a kryptoniakat, hogy az emberiség élhessen. Lehet egy író ennél ostobább? (És akkor még jófej vagyok, hogy a Föld teljesen feleslegesnek tűnő terraformálásába, Zod hányaveti motivációiba bele se megyek.)
A Dark Horse Presents antológia számos azóta kultsorozattá váló címet indított útjára (nem is kell különösen messzire mennünk, hiszen a Hellboy és a Sin City nevek még a kevésbé geek földi halandók számára is ismerősek), mi pedig ezúttal egy új fantasy sorozatot veszünk tüzetesebben szemügyre, ami ugyancsak ott debütált, hogy aztán egy négy részes miniben teljesedjen ki. Sem Horton, sem Dyalinas nem túl ismert még a képregényes berkekben, ezért okozott akkora meglepetést, hogy a DHP-ben felskiccelt, kis fókuszú, teljes egészében egy kalózhajón játszódó sztori ekkora sikert aratott. Az egyáltalán nem tipikus női főhős, a rendkívül jól megkoreografált harci jelenetek, az Amala és meggyilkolt áldozatainak árnyai közötti kapcsolat és az ügyesen csöpögtetett steampunk elemek hatására az olvasók többet akartak. A Dark Horse által felkarolt címben így hát kinyílik a világ: első blikkre ordas klisékbe botlunk, hiszen Naamaron világán két Birodalom néz farkasszemet egymással egy törékeny béke által fenntartott senkiföldje két oldaláról, a Módosítók (Modifiers) és a Megtisztítók (Purifiers), melyekben a mostanában olyan divatos steampunk és a biopunk egyáltalán nem kendőzött képviselőire lelhetünk, az egyik tábor ugyanis katódcsöves kiberverekkel tömi tele magát, míg a másik gőzzel hajtott járműveket és fegyvereket vet be ellenségei ellen. Nem kell persze megijedni, hiszen a sikert sikerre halmozó Saga is hasonlóan elcsépelt (mágikus birodalom versus science-fiction világ) elemekből épített fel egy teljesen eredeti ötletekkel teletűzdelt történetet és a szerzők itt sem okoznak csalódást. Horton saját bevallása szerint főhősünket a dalai láma ihlette, ami annak a ténynek a fényében különösen meglepő, hogy ő a két Birodalom leghalálosabb (de messze nem sebezhetetlen) orgyilkosa, akinek olyan jövendölés nyomja a vállát, amelyből természetesen legkevésbé sem kér (Hellboy, itt rád nézek). Az első füzetben in medias res csöppenünk az események sűrűjébe, majd egy majdnem félresikerült munka és egy leégett fogadó után apránként adagolva megtudjuk milyen sajátos kapcsolat van Amala és az őt kísér(t)ő szellemek között, miért kap öngyilkos küldetést a megbízójától, milyen sors elől menekül pontosan és hogyan bukkan egy olyan titokra, amelynek kiderülésétől függ, hogy az elkövetkezendő napokban újra polgárháború söpör-e végig az ideiglenes béke oltalmában élő kontinensen. A rajzfilmszerű stílus nagyszerűen jeleníti meg a humort és a vérontást, valamint az ötletes gőz- és biopunk elemeket, a sztori pedig egy pillanatra sem ül le, egyszóval vétek lenne kihagyni ezt a csemegét a (többé-kevésbé) fantasy zsáner amúgy is sajnálatosan szegényes palettájáról.
A zsidó folklór hírhedt agyagzombiját, vagyis a Gólemet ráküldeni a nácikra akkora high concept, hogy nem is értem, eddig miért nem lett még a téma feldobva filmen, vagy legalábbis képregényben, én legalábbis nem emlékszem ilyenre. Most viszont Steve Niles és írótársa úgy tűnik, végre beteljesíti ezt a geekálmot is. Mondjuk Niles megítélése részemről legalábbis hullámzó. Alapvetően szeretem, mert tud ő nagyszerű dolgokat, ha akar, de néha meg annyira összecsapottra, fájóan középszerűre rontja az egyébként jó ötleteit, hogy olyankor legszívesebben valagba rúgnám. Majd meglátjuk, egyelőre azonban kellemes meglepetés ez a füzet. 
Manapság óriási divat lett a képregényiparban a ponyva, aminek persze örülünk, mert összességében jól sülnek el az ilyen dolgok, de ha őszinték akarunk lenni, akkor ezek is csak olyanok, mint pár éve a neo-exploitation filmek voltak. Sem a feltámasztott egykori pulp-hősök, sem pedig a retró stílusában fogant újak nem idézik meg igazán hitelesen ezeknek a régi idők filléres olvasmányainak az elbűvölő naivitását. Sok pulp-revival cím csak külsőségekben hozza a retrót, de maga a történet már nagyon is 21.századi stílusban íródik, a kor elvárásainak megfelelve, és csak ritkán van meg az olvasóban az instant, eldobható csomagolásba burkolt kaland élménye, hangulata. Az öt részesre tervezett Five Ghost viszont végre igazi, hamisítatlan ponyva-ekszperienszt kínál.
A képregényiparban a szerelemgyerek sikerre van ítélve (a kétkedőknek elég csak fellapozni a Mesmo Delivery-t), ám ha a boldog apuka évekig a 2000AD szerkesztője volt, dolgozott a DC-nek és a Marvel-nek is, ráadásul olyan munkák kerültek ki a keze közül, mint a The Losers, Swamp Thing, Hellblazer, Thunderbolts, Daredevil és a személyes kedvenceim közé tartozó, Leinil Yu-val elkövetett Silent Dragon, akkor minden szerkesztő üdvözült mosollyal az ajkán tapsikolva szórná a kiadásra szánt bankókat a lába elé. A hivatalos munkák közötti szünetekben nyolc évig készülő sorozat a Judge Dredd Megazine-ban debütált, mielőtt a jenkiknek is bemutatkozott volna egy zömök, négyrészesre összerántott minisorozatban (a britek nem csak tévésorozatoknál, hanem a képregényekben is jobban szeretik a feszesebb és rövidebb formátumot, amit én személy szerint meglehetősen üdvözítőnek találok). Hősünk, Jake Dobson, aki viszonylag kényelmes életet él a képregényboltját vezetgetve, egy nap okostelefont talál a parkban, ami fenekestül felfordítja az addig középszerű és nyugalmas életét: fotókat talál rajta, amin gondosan homlokon lőtt férfi látható, levágott kisujjal. A titokzatos telefonon hamarosan jelentkezik egy gyilkossági nyomozó, aki persze nem az, akinek mondja magát és a hangtompítóval felszerelt szájzár elől csak az utolsó pillanatban sikerül megmenekülni. A rendőrségen természetesen nem hisznek neki, ráadásul a képeken szereplő és szemmel láthatóan nagyon is élő halott besétál az őrsre, hogy visszakérje a telefonját. Jake-et azonban nem hagyja nyugodni a rejtély és ekkor aztán tényleg minden széthullik körülötte: egy épp csak megismert lánnyal együtt kénytelen menekülni titokzatos üldözői és a legjobb barátja meggyilkolásával őt gyanúsító rendőrség elől, hogy megtaláljon egy erdő mélyén eldugott cégtelephelyet, ami választ adhat a kérdéseire. A sztori mindvégig elemi erővel szorítja az olvasó tökeit és itt minden tettnek következményei vannak, így aki hollywoodi feloldást vár és a gonoszok megbűnhődését, annak nagyon rossz meglepetésben lesz része. Diggle tettestársa, Jock is régi motoros, lehúztak már együtt pár évet a 2000AD-nél, a The Losers és Green Arrow: Year One is közös munkájuk, szálkás és szikár, fekete-fehér rajzai pedig nagyon jól illenek a mostani pörgős thrillerükhöz is. Rövid, de ütős szórakozás a brit képregény rajongóinak, de ha valaki esetleg még mindig bizonytalankodna, annak összeütöttek egy trailert, ami biztosan meggyőzi őket is.
A DC biztosra ment: legrégibb, az egész szuperhősőrületet elindított, és egyik legnagyobb karakterüket odaadták egyik legnagyobb írójuknak és egyik legnagyobb rajzolójuknak, hogy egy nagy, vadiúj sorozattal durrantsanak valami eszméletlenül nagyot a nagy mozifilmhez és a nagy 75. évfordulóhoz igazítva. Ez sok „nagy”. Az egészről üvölt, hogy ez nem egy képregény, hanem egy EVENT, így önmagában. Mert akkora. Aztán elhessegetem a bazinagy füstöt, és alatta megint csak egy pici láng pislákol. A fő probléma ezzel a képregénnyel az, hogy semmilyen szempontból nem tűnik eventnek, inkább csak egy átlagos Superman-sztorinak, egynek az olyanok közül, amik miatt bő egy éve leálltam az Acélemberről szóló összes sorozattal. Mert érdektelenek és lagymatagok. Snydertől pedig elvártam volna, hogy ennél többet nyújtson. És tényleg, a nagyszerűség csírái azért ott vannak a comicban. Az író remekül elkapja a karaktereket, és nem csak a főhőst (akinek narrációja egészen remek, de az már a Batmanből is látszott, hogy ebben Snyder otthon van), minden inspiráló, földönkívüliségében is végtelenül emberi mivoltával, hanem a mellékszereplőket is, Loistól Luthoron át Jimmyig, a nagaszakii expozíció pedig az a fajta, ami után akkor is folytatni akarod az olvasást, ha épp készül elmosni egy cunami. Aztán jön a középszerűség: mérsékelten izgalmas és érdekes, az átlagnál persze jobban rajzolt, de Jim Lee-től, megkockáztatom, így is kevés akciójelenet egy whudonitba szőve, egy olyan cliffhangerrel, ami a már dicsért expozíció hatását inkább rombolja, mint emeli. Nem rossz ez, csak olyan átlagos – pedig pont az lenne a lényege, hogy minden legyen, csak ne az.
Az ilyesmi sem mindennapi eset: a Killjoys annak a Danger Days című zenei albumnak a folytatása, amit az egyik író, Gerard Way (Umbrella Academy) bandája, a My Chemical Romance adott ki még 2010-ben. A másik író a zöldfülű Shaun Simon, bő tíz éve Wayékkel turnézott, és akkor merült fel bennük a sztori ötlete – a zenei előismeretek egyébként nyilván nem szükségesek a képregény megértéséhez, ami háttérinformáció kell hozzá, az mind elhangzik menetközben. Nem is akárhogy: Way és Simon egy rádióbemondó segítségével „narrálják” az eseményeket, és adagolják az infodumpokat, és ezzel nem csak a narratíva egyenletes folyását érik el, hanem az atmoszféra sűrűsödését is. Az atmoszféra pedig eleve erős: egy disztópikus jövőben vagyunk, 12 évvel azután, hogy a címbeli forradalmár-hősök, a Killjoyok, elestek a zsarnoki megavállalattal, a Better Living Industries-zel vívott harcban. Az élet a nagyvárosban, a BLI által uralt Battery Cityben nehéz, a sivatagban, ahol a Killjoyok kultuszának követői folytatják underground küzdelmüket, még nehezebb. És a konfliktusba belekeveredik „a lány”, a Killjoyok egykori védence, akinek elvileg valamiféle messiásszerepet kellene majd betöltenie. A sztori bármiféle összegzése szánalmasan kevés a képregény hangulatának, szimpatikus őrületének, vad ötletsorozatának, bravúros világábrázolásának, történetmesélési eleganciájának és ritmusának érzékeltetéséhez. Az első szám bolhaszőrszálnyira van attól, hogy túlzsúfolt karakter-, sztoriszál- és információ-kártyavárként összeomoljon, de ez a bolhaszőrszál pont az, ami a katasztrófát elválasztja a zsenialitástól. És akkor még ott vannak Becky Cloonan egyszerűséget, bájt, fenyegetettséget és erőszakot vegyítő rajzai, megdobva néha egy kis plusszal, mondjuk egy Szárnyas fejvadász utalással. Ha bárkinek kétségei lettek volna Gerad Way írói képességeit illetően, ideje kikukáznia azokat: most már holtbiztos, hogy az Umbrella Academy (mindkettő) nem véletlenül sikerült szenzációsan.
Rossz ötlet az embernek dühösen, agresszívan beviharzania egy harcművészekkel teli dojóba. Kivéve, ha Bruce Lee-nek hívjak. Mert akkor a dojónak rossz ötlet ott lennie. Nem mintha a tornádóöklök- és lábfejek elől el tudna iszkolni, amikor pedig kézbe kerülnek a nundzsakuk, már úgyis minden mindegy. Lee egy legenda, a jelenet legendás, a többi meg nem különösebben számít, vagy ha mégis, akkor úgy teszünk, mintha. Ennyi kijár a legendáknak. Emlékezzünk együtt a dojo harcosainak szétvert fejeire!
Manapság alig van műfaji film, amiben ne lenne valami belsős poénkodás, posztmodern fricska, vagy metafikciós trükk – ellenben egyre kevesebb azoknak a száma, amik ezekkel tényleg kreatívan tudnak zsonglőrködni, nem csak megszokásból ülnek meg egy döglött lovat. Az utolsó, ami egyértelmű pozitív példaként eszembe jut, az véletlenül, illetve, a Resolutionről lévén szó, francokat véletlenül, szóval az pont a Ház az erdő mélyén. A Resolution ugyan kivitelezésében gyökeresen más film, tematikájában viszont ugyanarról a tőről fakad, amiről Joss Whedon és Drew Goddard geekes horrorgejzíre: fog egy unalomig ismert toposzt, és addig rázza, amíg le nem esik belőle valami új, hogy fejbekúrja a nézőt.
Aztán meg már nem. A vészjelek szaporodnak, de a Resolution végig visszafogottabb, intelligensebb, sőt, provokatívabb, urambocsá, művészibb szempontból boncolja a zsánert, mint említett eszmei társa, és két kézzel dobálja be a sztoriba a horror tetőzésébe vezető szálakat, helyi drogdílerekkel, elmegyógyintézeti szökevényekkel, a viskónak helyt adó indián rezervátum kegyetlen rendfenntartóival, hátborzongató hang- és képüzenetekkel, természetfeletti jelenségekkel.
A horrorfilmes sorozatoknak megvan a maguk debil, vagy olykor szórakoztató „fejlődési” életciklusa. A vérkomoly első részt követi a humoros második, azt a gagyi harmadik, majd jön a foshegy negyedik és így tovább. A hosszúra nyúló szériákba néha be-beférkőzik egy-két nézhető darab, de nagy általánosságban minden frencsájzméretűre bővülő történetfolyamra igaz, hogy már a második résznél abba kellett volna hagyni. Amerikában azonban nem szokás levágni a fejőstehenet, még akkor sem, ha már gebe, zöldet szarik, és savanyú a teje. Pénz beszél, kutyaszar táncol. Ezzel semmi újat nem mondtam. A sötétség serege (Army of Darkness), ami a Gonosz halott nem is igazán harmadik része, viszont pont azt a szabályt erősíti. Tudjátok ami, a kivételre vonatkozik.
Nehéz pontosan megragadni, mitől lehet egy film vagy bármilyen művészi produktum nemcsak valódi, de igaz. Az érzékenység, a kendőzetlenség, az aktualitás, a profetikusság, a hitelesség, az érvényesség – mik azok az elengedhetetlen tulajdonságok, amik történelmi távlatból is a sokéves átlag fölé emelnek egy kinyilatkozást, függetlenül annak fogadtatásától, a trendeket szárba szökkentő kultusztól vagy az időkapszulától, amibe a cenzúra zárta? A felvetés szélsőséges szubjektivitása miatt jogosan kérdőjelezhető meg annak tényleges értelme, viszont ha valami olyan traumatikus koncentrációban kristályosítja ki korának és az azóta eltelt időnek a leglényegét, mint tette azt a Hálózat 1976-ban, akkor mindenképpen illendő a tisztelet – alsó hangon – egy néma bekezdéssel való megadása. Sidney Lumet filmje a jelenkor két legfontosabb tényét teszi főműsoridős közszemlére.
Beale katasztrofálisan hibbantnak tűnő bejelentése a kamerák kereszttüzében kiloccsanó agyáról egyetlen éjjel során olyan szintre emeli az eladdig csak költségeket halmozó hírcsatorna iránti érdeklődést, hogy a karrierista szerkesztő (Diana Christensen – Faye Dunaway) könnyedén meggyőzi az egyik feltörekvő igazgatósági tagot (Frank Hackett – Robert Duvall) Beale botrányának piacképességéről, még inkább: piacteremtő-képességéről. Beale-nek biztosítani kell egy külön műsort, amiben 
Az azóta 
Komolyan tele van már a tököm azzal, hogy a Zombiháború és a The Walking Dead sikere óta minden jöttment mindenáron, de tényleg, mintha legalábbis az élete múlna rajta, zombifilmet akar csinálni. Úgyhogy amikor a tavalyi found footage horrorantológia, a 
Viszont az antológia főműsorszáma kétségkívül a Safe Haven. A Gareth Evans (
Kicsit megint megvezettek, pedig már tudhattam volna, hogy Zack Snyder filmjeinek mindig csak az előzetesei igazán jók. Hiába pumpált bele a DC bő 200 millió dollárt és a 
Ennek megvalósításához viszont Zack Snyder legalább ért, ez kétségtelen, és ezúttal még a hülye pózolós beállításait és lassításait is képes hanyagolni. A film második fele eszméletlen akcióhullámvasút, brutális erejű látványorgia, szuperdinamikus pusztításmaraton, aminek eposzisága és intenzitása tényleg csak a Bosszúállók fináléjához mérhető. Lesznek eltátott szájak és kikerekedő szemek, csak, mint Hollywoodnál oly sokszor, most is pusztán a cirkuszi mutatványnak szólnak, nem a történetnek, ráadásul amikor a szereplők a hatszázadik falon repülnek keresztül harc közben, és a nyolcvanadik autót/vonatot/tartálykocsit dobják egymásra, akkor már túl zsibbadt a néző ahhoz, hogy le legyen nyűgözve. 
Avagy mondhatnánk hungaro-módra úgy is: ki szelet vet, vihart arat. Mindkét mondás tökéletesen illik a The Place Beyond the Pines egyik főszereplőjére, Luke-ra, akit a lányok nagy örömére Ryan Gosling formál meg. Átvitt értelemben ráhúzhatjuk a film másik központi figurájára, Averyre is, akit nagy meglepetésre a Másnaposok hedonista lókötője, Bradley Cooper kelt életre. A Blue Valentine-nal befutott Derek Cianfrance legújabb filmje hamisítatlan belépő, mit belépő, egyenesen bérlet a nagy történetmesélők földi panteonjába. Szokatlan szerkezetével olyan blazírt (az amerikai közönség számára azonban megnyugtatóan ismerős) témákat dolgoz fel, amik önmagukban is megállnák a helyüket, az száz százalék, de akkor az írásom pozitív hangnemét felváltaná valami sokkal kellemetlenebb.
Az innenső parton a kiszőkített, konyhatetkókkal televarrt Ryan Gosling fogad minket, szakadt metallicás pólóban, egy pillangókéssel játszadozva. Szó szerint őt követve lépünk be a gyökértelenség (apátlanság) birodalmába, ahol egy vándorcirkusz motoros akrobatájaként hetente kifizetnek, ha meg balul sül el a mutatvány, hát fene vigye, legalább nem kell tovább gürizni ebben a lószaros életben. Csak hogy Luke jó, nagyon jó, ördögien jó – kevés hozzá hasonló motorost hordott hátán a Föld, így amikor kiderül, hogy kalandjából a még mindig baromira latinosan vonzó Eva Mendes alakította Rominaval kisfia született, a villámba belecsap a villám. Korábbi céltalan, lődörgő életmódjának búcsút int, hogy azt tegye, ami egy apának kötelessége, óvja, és ellássa a családot. Pénzkereseti lehetőségként úgy dönt, kamatoztatni fogja tehetségét, így villámgyors rajtaütésekkel kisvárosi bankok kifosztását célozza meg, annak ellenére, hogy Romina nem kér belőle, ő már talált magának egy normális pasit, normális házzal.
A kapocs, az apa-fiú kötelék természetszerűleg nem ér véget az apák bűneinél – a láthatatlan örökség a fiakban (is) kell, hogy sorsot rontson. A harmadik fejezetben a bandita és a rendőr fiai találkoznak, életük látszólagos üressége, és a kínzó spleent időről-időre megszüntető közös drogozásaik pedig mintha beindítanák az eleve elrendelés imamalmait. Nem pusztán a múlt sérelmei, hazugságai és a bűntudat csévélődnek vissza, akár egy magnókazetta szalagja, de kettejük baljós és robbanásveszélyes elegye a jövőjüket is bebetonozza – így harap a farkába a kígyó és így alkot kerek egészet a majdnem két és félórás zsánerparádé.
(spoilermentes) Katartikus csúcspontok laza láncolata egy egyébként lassan, monumentálisan, és kissé nehézkesen hömpölygő, saját súlyától imbolygó sorozatban. Nagyjából így jellemezhető leginkább az HBO A tűz és jég dala adaptációjának most véget ért harmadik évada. Valahol természetszerű, hogy mindazok a problémák, amik a könyvszériában csak a negyedik részben jöttek elő, a tévéshow-ban korábban felütik a helyüket – a próza jobban viseli a sztori szétdaraboltságából adódó relatív lassúságot, a történetszálak szabad kezelését, mint a mozgókép. De ez nem azt jelenti, hogy az HBO produkciója kudarc lenne: amennyiben rosszabb, mint az eredeti mű, közel annyiban, más téren, jobb is annál. Úgyhogy még mindig ez a jelenlegi amerikai sorozatok egyik legjobbika.
Minden nagyszerűsége ellenére a sorozat lendületét érezhetően visszatartja a szélrózsa összes irányába szétfutó cselekmény. Könyvben Martin megteheti, hogy pl. két részen át még csak szóba is alig hozza a foglyul ejtett Theont, a képernyőről azonban nem tűnhet el teljes évadokra, még akkor sem, ha jelenléte sokáig statikus, és a története látszólag nem vezet sehová – a két médiumnak mások a szabályai, és mások a befogadók elvárásai is. Ezeket ugyan egy pontig ki lehet, sőt, ki is kell kukázniuk az alkotóknak, és ez aztán 
Rusznyák Csaba írásának
Joss Whedon azt nyilatkozta, hogy Robert Downey Jr. nélkül (akinek a Vasember 3-mal lejárt a szerződése a Marvellal, és még nem tudni, mi lesz) nem csinálja meg a BOSSZÚÁLLÓK 2-t. „He is Iron Man".