Pont tegnap néztem meg, ha nem is nagy várakozással, de mindenképpen jó szórakozást remélve, a Femme Fatale-t, amely egy túlértékelt rendező egyik legrosszabb filmjének bizonyult. Az igazsághoz persze hozzátartozik: annyi exploitív meztelenség még éppen van benne, hogy ne lehessen mondani, nem nyújt semmi szórakoztatást egy hétfőtől megfáradt férfiembernek, de szeretni azért mégsem lehet, mert összeszedetlen, következetlen, ostoba és pofátlanul didaktikus.

Valószínűleg ezen negatív élmény hatására volt kisebb gyomros a Megtört város (amelyet az interneten jóindulattal sokan szintén neo-noirnak próbálnak kategorizálni), mint számítottam rá - sőt egészen nézhetőnek bizonyult, bár ebben a zseniális formát hozó Russel Crowe mellett az is közrejátszhatott, hogy a RottenTomatoes.com 25%-os átlagos értékelésétől megrettenve én komoly kínokra készültem...

De azért fájt így is éppen eléggé, hogy egy élvonalbeli(nek mondott) színészeket szerepeltető hollywoodi filmbe ma éppen csak annyi kreatív munkát és értelmes ötletet pakolnak bele, mint egy átlagosan lapos, budget árú lövöldözős konzoljátékba - vagy éppen a Drót című sorozat bármelyik hosszabb jelenetébe.

Már ott bakit vét a film, hogy főhőse kifejezetten ellenszenves, pedig együttérzésünkre egyre növekvő mértékben számít. A nézői ellenszenv kiváltó oka a film felütése, egy magát megadó gyanúsított öntörvényű meggyilkolása, melynek jogosságát a film nem feszegeti. Ez a trauma talán a karakter drámai töltetet biztosítaná, nem tudjuk meg: nincs se rendesen megírva, se rendesen eljátszva, se a film végén tisztességgel feloldva. Az ex-zsaru magánnyomozó karaktere így motivációiban, reakcióiban hiteltelenné válik, ráadásul nehezítésként Mark "Kőarc" Wahlberg formálja meg, aki még a Shooterbeli teljesítményét is alulmúlja (tényleg, a Boogie Nights-on kívül, ahol egy buta és botegyszerű jellemet kellett játszania, van ennek a fickónak érdemi alakítása?). A film a többi esélyét is elcseszi: a cselekmény fordulatai sablonosak, az akciójelenetek során - sajnos már megszokott módon - élvezhetetlenül rángatják a kamerát és a zoomot, a finálé pedig nemcsak hogy megtippelhető, de az addig izzadtsággal, túlzásokkal és sértő egyszerűsítések árán kiharcolt pozőr-cinikus hangulatot is tönkreteszi.

Két dolog van, ami miatt mégsem merő kín a Megtört város. Az egyik Russel Crowe már említett remeklése: New York újraválasztásáért kampányoló, hétköznapi módon erőszakos és elegánsan sunyi polgármesterét alakítja, két lábon járó apakomplexum-alapanyag, férfias és kemény, a fizikai és szellemi megfélemlítés és megszégyenítés módszereit egyazon könnyedséggel bevető lelki terrorista. (Egyébként pedig ő a filmben megállás nélkül zajló, a Dallast is megszégyenítő whisky-vedelés egyetlen hiteles versenyzője is - Marky Mark, vedeld csak a teát, ha Russel Crowe úgy szisszent még egy korty után is, hogy érzi az ember, a forgatáson is ragaszkodhatott egy igazi scotch-hoz, úgysincs esélyed alkoholistát játszani...)

A másik, ami le tudja kötni a nézőt, nem a film szövetébe szándékosan beleszőtt hozzávaló, inkább játékos analitikus nézőpont: a poszt-9/11 filmek után most poszt-Irak-kudarc/siker filmek jönnek majd? (Lásd még: Zero Dark Thirty.) Hősünk már az a zsaru, akinek még indokait sem kell megismernünk a gyilkolásra, és azt sem kérdezi meg tőle senki (utólag sem!), hogy vajon indokolt-e egy beszélgetés közben politikusokat ütni, falhoz verni, vízben fojtogatni vagy fegyverrel fenyegetni, ha látszólag ugyanannyi idő alatt békésebben is el lehetett volna intézni a dolgot. Jack Bauer elbújhat, Bill Taggart még csak nem is dühös, mikor kegyetlenkedik, inkább csak közömbösen figyeli-hagyja, ahogy a forgatókönyv egy komornak szánt, de a 21. századi jelenünk kibaszott valóságát még így is csak ovismód utánozni próbáló cselekményen marionett-bábuként rángatja végig. (Amerika, elszámolsz-e előbb-utóbb magaddal, vagy maradsz a mentség-kaptafánál?)

Ti meg nézzétek inkább újra a Drótot, de tényleg!

MEGTÖRT VÁROS
Broken City, 2013
Rendezte: Allen Hughes

Fék? Az meg mi? The Rock, Vin Diesel, Paul Walker és társaik úttalanná tesznek minden utat. A Fast & Furious hatodik része nagyjából ugyanúgy megerőszakolja majd a fizikát, mint az ötödik, de kit érdekel, ha hoz egy hasonló szintű autós ámokfutást? 

Teljes döbbenettel olvastam tavaly nyáron az aurorai lövöldözéssel kapcsolatban a túlélők, szem- és fültanúk tweetjeit (több híroldal is egész csokorra valókat gyűjtött össze belőlük). Nem azokról beszélek, amiket a tömegmészárlás után írtak – azokról beszélek, amiket közben. Ilyeneket lehetett olvasni, hogy „Úristen, valaki lövöldözik.” Nyilván nem az őrült géppuskájának csöve előtt állva pötyögte ezt le az illető, de akkor is: tragédia játszódik le, lövések dördülnek, emberek halnak meg, és ennek a baromnak az a legnagyobb gondja, az a reflexe, hogy tweeteljen róla. Ennél kicsit kevésbé volt meglepő, amikor két-három éve a villamos, amin utaztam, elcsapott egy eléügyetlenkedő buszt, megtolta úgy 30 méteren, és közülünk, a villamos utasai közül (akiknek az egész pusztán olyan érzés volt, mintha a jármű hirtelen fékezett volna, az ijedségen kívül senkinek nem lett semmi baja) kettőnknek jutott eszébe, hogy meg kellene kérdezni a buszon lévő embertársainkat, hogy jól vannak-e, szükségük van-e segítségre. A többiek túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy megtalálják a pozíciót, ahonnan a legfaszább képeket lehet csinálni.

Lehet, hogy a technológia kicsit elbaszta a priorizációnkat?

„Ha a technológia drog – márpedig úgy működik, mint egy drog – akkor egész pontosan mik a mellékhatások?” Ebből a kérdésből indította Charlie Brooker (Dead Seat) a Black Mirror című sorozatát, aminek három, egymástól teljesen független epizódja (más színészgárda, más sztori, más világ/jövő) gúnyosan, gonoszan, szatirikusan, cinikusan veszi górcső alá a társadalom és a technológia kapcsolatát, és annak nemkívánatos következményeit, összefésülve többek közt George Orwellt, William Gibsont és Phillip K. Dicket.

A National Anthemben valaki elrabolja Anglia csinos, kedvenc hercegnőjét (gondolj Kate Middletonra), és szabadon engedéséért cserébe azt követeli, hogy a miniszterelnök (Rory Kinnear) élő egyenes adásban közösüljön. Egy disznóval. Haha, micsoda röhej, pislognak egymásra a kormány fejesei. De azután, hogy az emberrabló elküldi a hercegnő egyik levágott ujját, a királynő felhívja a miniszterelnököt, a közvélemény és a média pedig tántoríthatatlanul a bármi áron való lánymentés felé hajlik, már nem lehet idegesen elröhögni az abszurdumot.

Amikor az elnöknek nem marad más választása, és készül belépni a malaccal és a kamerákkal teli helyiségbe, egyik stábtagja kegyetlen tárgyilagossággal a fülébe súgja: „Ne végezzen túl gyorsan, uram. Az emberek még azt hinnék, élvezi.” Ebben az egyébként tökéletes, gyönyörű és kényelmetlen, sírva röhögős és gyomorszorító pillanatban benne van minden: a média ereje, az élet-halál kérdések show-vá degradálása, a látszat fenntartásának kényszere, a hatalom bizarr természete. A National Anthem gonosz média/politika/társadalomszatírájának groteszk zárlata a „XXI. század első nagyszerű műalkotása”-ként értékeli az eseményeket, lesújtó képet festve az emberről, ami úgy tapad a tévére/monitorra/kijelzőre, hogy közben nem regisztrálódik benne a körülötte lévő valóság.

A 15 Million Merits egy olyan jövőt ábrázol, amiben az emberek szó szerint foglyai a szórakoztatásnak. Vécéfülke méretű életterük falfelületei megállás nélkül sugározzák a showműsorokat és a reklámokat – akkor kell fizetniük, ha nem akarják látni őket. Pénzt (egységet) pedig úgy szereznek, hogy egész nap szó szerint pedáloznak egy energiatermelő biciklin (a túlsúlyosak másodrangú, megvetett, folyamatosan kigúnyolt polgárok), milliónyi társukkal együtt, így látva el kakaóval a világot, amiben élnek, vagy legalábbis vegetálnak.

A film nem csak a „pont vagy a gépezetben” motívumát viszi végletekig, de a média és különösen, az X-Factor-szerű műsorok ürességét, embertelenségét, húspiac-jellegét is. Bing (Daniel Kaluuya) beleszeret egy szép hangú lányba, és minden fizetőegységét felhasználva, benevezi őt egy tehetségkutatóba. Abszurd premissza helyett valódi érzésekből indítva, ez az epizód fájdalmasabb, szebb, drámaibb, mint a National Anthem. A röhögést szívszakadás váltja, és az, hogy még a nagy Peter Finch-pillanat, a rendszer elleni emberi lázadás is két perc alatt bedolgozódik magába a rendszerbe, és még azelőtt karóba húzatik, hogy bárki bele tudna gondolni a szavak mögötti igazságba, az maga az áltimét tragédia.

A The Entire History of You egy fiatal pár története egy olyan világban, ahol szinte mindenkinek a fejébe be van építve egy apró, grain nevű készülék. Ez rögzít mindent, ami történik, mindent, amit a tulajdonosa lát, és hall, és később bármilyen átélt esemény visszajátszható. Ez az egyetlen epizód, amit nem Brooker írt (hanem a Four Lionst jegyző Jesse Armstrong), és bár vannak benne utalások arra, hogy a civilizáció egészét hogyan változtatta meg a grain, a sztori szigorúan a két főszereplő személyes, intim drámájára koncentrál. Liam (Toby Kebbel) egy barátokkal közös vacsora után gyanítani kezdi, hogy feleségének, Ffionnak (Jodie Whittaker) viszonya lehetett a házigazdával. A gyanút az emlékek folyamatos, megszállott visszajátszása, kielemzése, dühös féltékenységi rohammá korbácsolja, és a mindent látó technológia súlya alatt megroggyan a házasság.

Amikor az egész közösségi média arról szól, arra ösztönöz, hogy azonnal megosszuk egymással minden gondolatunkat, képünket, videónkat, élményünket, egyáltalán nem olyan valóságtól elrugaszkodott a grain (egyébként persze messze nem eredeti) ötlete. A kérdés csak az, hogy mennyire jó nekünk, ha minden elejtett megjegyzésünket, minden nyelvbotlásunkat, minden pillantásunkat, minden rezdülésünket, minden gesztusunkat mások bármikor megvizsgálhatják, kinagyíthatják, és felhasználhatják ellenünk egy öngerjesztő, paranoid érvelésfolyamban. Isten hozott a szép új világban, a természetes emberi interakció már kínhalált halt.

Brookernek nincs túl hízelgő véleménye a társadalom technológia és információ iránti megszállottságáról, és ha visszagondolok az első bekezdésre, nem is tudom hibáztatni érte. A Black Mirror mindhárom része egy vészharang, különböző mértékig vicces és drámai, de mindhárom esetében nagyszerűen kivitelezett – a 15 Million Merits még vizuálisan is lenyűgöző. Gyönyörű képekben mutat be valami egészen, mélyen borzalmast és embertelent.  Így hívni fel a figyelmet a média manipulatív voltára, az „ördög” csáberejére – az irónia nem marad észrevétlen.

Mint már többször is említettük, a kínai filmipar szépen fejlődget, de egyelőre még több hátráltató tényező miatt sem tart ott, ahol a rendelkezésre álló anyagi és szellemi erőforrások révén tarthatna. Emiatt pedig kevés olyan mozi készül, ami Kínán kívül is számottevő érdeklődésre tarthat számot, pláne olyan, ami tényleg felkelti a várakozásokat. Ezen ritka darabok egyike a Million Dollar Crocodile, ami egy filmtörténeti jelentőséggel bíró alkotás, hiszen ezzel a produkcióval lépett be Kína a digitális szörnyfilmek világába.

Sajnos nem nagyon vagyunk elkényeztetve jó óriásszörnyes filmekkel mostanában. Amióta a maketteket romboló, fura maskarákba öltözött szakiknak leáldozott, azóta Japán gyakorlatilag leállt a zsánerrel (jelentkezzen, aki látta a 2006-os Gamera-t, míg a Big Man Japan sok minden volt, csak éppen "hagyományos" szörnyfilm nem), inkább Dél-Korea vitte a prímet, elsősorban a szintén 2006-os The Host-tal, valamint olyan, nem túl ismert, viszont szórakoztató darabokkal, mint a Sector 7 és a Chaw. Kis túlzással tehát a zsáner nélkülöző rajongóit bármivel le lehet kenyerezni, ha végre készül valami, így Lin Lisheng mozija jó eséllyel pályázott az érdeklődésre, amit az is mutat, hogy az előzetesét vetítették a Cannes-i Filmfesztiválon, valamint bekerült a Montreali Filmfesztivál műsorába is.

Millió dolláros krokodil. Egy krokodil... Belefér a "szörnyfilm" kategóriába egy 8 méteresre nőtt krokodil? Ha a Chaw-ból indulok ki, amiben egy nagyra nőtt vaddisznó garázdálkodott, akkor mindenképpen, de a Godzillán és társain szocializálódott nézőknek unalmas lehet. Pláne úgy, hogy Kínában készült, ahol köztudottan nincs korhatár besorolás, ráadásul a cenzorok nem csak a politikailag kényes témákat szokták előszeretettel betiltani, így túlságosan horrorisztikus végeredményre nem szabad számítani. Ennek megfelelően Lin Lisheng filmje valójában egy vígjáték, amiben a krokodilfarmról egy egzotikus ételeket kínáló étterembe szállítják el a hüllőket, ám ahogy az lenni szokott, a legnagyobb, Amao, "aki" ráadásul egy környékbeli kissrác legjobb barátja, kereket old, felbolydítva ezzel az idilli környék életét.

Mint óriásszörnyes horrorfilm, a Million Dollar Crocodile abszolút bukás. A CG ugyan egész korrekt, nem nagyon lehet belekötni, viszont tulajdonképpen semmi extra, ráadásul a krokodilt olyan szempontból valódi állatként valósították meg, hogy általában inkább menekülőre fogja, mintsem vérengző fenevadként fogyasztja el a lakosságot (bár ebből is kapunk egy kis ízelítőt). Félelemérzetet egyáltalán nem vált ki a nézőből, a feszültségérzet sem túlságosan nagy, így csak a hiányérzet lesz magas. Mint óriásszörnyes vígjáték, felemás a végeredmény, mert a poénok a kínai ízlésre vannak hangolva, innen nézve túlságosan harsányak és helyenként erőltetettek a gegek, a karakterek pedig túlságosan tipikusak, némely tulajdonságuk ismerős lehet máshonnan (azért valljuk be, a biztosítási ügynökös geg nem rossz!).

A felemás teljesítményt nyújtó szereplők között feltűnik egy-két nagyobb név is, ám ez nem egy olyan kaliberű film, ami a nagyszerű színészi alakításokról lesz emlékezetes. A tajvani származású Barbie Hsu állítólag ezzel a szereppel mutatta be először komikai képességeit (ami csak azért fura, mert én egy rakat vígjátékban láttam már játszani, igaz, legtöbbször csak eye candy volt), de túlságosan erőltetett a játéka, véleményem szerint ezt a karaktert egy kevésbé intelligens, ám kihívóbb színésznő (pl. Chrissie Chau) sokkal jobban tudta volna megformálni. A balek rendőrt alakító Guo Tao nem rossz, ahogy a szokás szerint saját magát adó Lam Suet sem. Mégis a kedvencem a szinte szótlan, magába fordult krokodilfarm tulaj, Shi Zhaoqi volt, valahogy ilyennek képzelhet el mindenki egy embert, akinek a krokodil a mindene.

A Million Dollar Crocodile tehát pont olyan, mint az angol címe (a filmben százezer euróról van szó, nem millió dollárról), megtévesztő. Nem mint óriásszörnyes film érdekes, hanem mint modern kínai mozi, hiszen benne van mindaz, amiről a hétköznapi kínai mozinéző álmodozik. A fullasztó levegőjű Peking, vagy Shanghai helyett egy idealizált trópusi álomvilág, amiben kedvesek a helyiek, a "gonoszok" szánnivalóan idióták, ahol még a pénzéhes nagyvárosi leányzó is "megszelidül", stb. stb. Megannyi, erre a sémára épülő, kissé naív alkotás született arrafelé mostanában (pl. Believe in Love, Good-for-Nothing Heros, Holding Love, Love You You, stb.), ám végre a romantikus vígjátékok kliséi közül kiszakadtak egy rövid időre. Ha pedig egyszer leállnának a cenzorok és lenne korhatár besorolás, akkor elszabadulnának a kínai óriásszörnyek is, hiszen az irodalmuk telis tele van ilyen teremtményekkel.

Bemutatkozik a Tony Stark Légimentő Szolgálat, The Rock és Vin Diesel ellen már tankkal mennek, Benedict Cumberbatch jobb (Hogyhogy miben? Mindenben.), A Karib-tenger kalózai a vadnyugatra mennek, Sam Raimi a gejl földjére (azért csávókám nagy utat tett meg az Evil Dead óta), A búra alatt ragadtak meg sehová (Stephen King: Under the Dome, amire úgy vert el tévétársaság milliókat, hogy még egy deka leforgatott anyag nincs hozzá). Ja, és a The Walking Deadet bájosan elviccelik. Itt vannak a Super Bowl TV Spotok, és mi egy csokorba gyűjtöttük nektek mindet.

"More. More. More." Februárban folytatódik Charlie Brooker briliáns Black Mirorrja, ami szatirikus sci-fiként mesél az információs-technológiai társadalom visszásságairól: "If technology is a drug – and it does feel like a drug – then what, precisely, are the side-effects?" Aki még nem látta az első évadot (három teljesen különálló sztori), annak nemsokára jól megmondjuk, hogy miért hibázott. Addig is van egy fantasztikus trailerünk és egy promónk a másodikhoz.

Neil Jordan és a vérszívók, második felvonás. Ez igencsak jól néz ki, hirtelen egyáltalán nincs herótom a vámpírfilmektől.

A szerelem legyőzi a gravitációt is. Szó szerint ez az üzenete Juan Solanas filmjének, ami egy baromi ígéretes koncepcióból indít: két ikerbolygó olyan közel létezik egymáshoz, hogy ami az egyiknek az égboltja, az a másiknak a felszíne. Lehetséges az átjárás egyikből a másikba, bár ezt egy egész sor természetes és emberi törvény nehezíti: a gravitáció az adott Föld szülöttjét (és az ottani tárgyakat) akkor is maga felé húzza, ha az ikerbolygóra kerül, ráadásul az egyik Földet „fentinek”, a másikat „lentinek” nevezik, mert előbbin gazdagság és jólét van, utóbbin pedig nélkülözés, és a fentiek nem tolerálják a potyautasokat.

Ebből az ötletből számolatlan különböző stílusú, hangvételű sztorit lehetne ágaztatni, az akciótól a komédiáig bármilyen műfajt meg lehetne bolondítani vele (lássuk csak, mondjuk egy heist film, amiben az egyik planéta mesterbűnözői kirámolják a másik planéta valamely bankját/kaszinóját/akármijét… vagy egy szexfilm, amiben… ha!). Solanas a romantikus drámát választotta (ld. még: Sorsügynökség), amihez az alternatív univerzumos sci-fi csak háttér – olyan szempontból jobb is így, hogy nem feltétlenül kezdünk el homlokot ráncolni a felütés nyilvánvaló hülyeségei miatt (miért nem ütközik össze a két bolygó, miért nem forognak a tengelyük körül stb.), amik eleve kizárják, hogy science fictionként a film komolyan vehető legyen. Dobjuk a fantasy kategóriába inkább, megspórolunk magunknak egy fejfájást.

Itt van nekünk a fenti Eden (Kirsten Dunst) és a lenti Adam (Jim Sturgess), akik fiatalkorukban őrültnagy szerelembe estek, de aztán egy tragédia elszakította őket egymástól. Adam halottnak hitte a lányt, aki valójában csak amnéziás lett, és most, 10 évvel később, megtudva, hogy él, a férfi minden emberi és természeti törvényt áthágva „felmegy”’, hogy visszaszerezze élete értelmét.

Egy végletekig vitt Rómeó és Júlia felállással van dolgunk, ahol a fiú és a lány szó szerint más világban él, amiket nem csak a gravitáció választ el egymástól, de a kizsákmányolással mélyített gazdasági és társadalmi szakadék (azaz áthághatatlan közös légtér) is. Mindehhez képest az akadályok játszi könnyedséggel gördülnek el a főszereplők útjából. Az amnézia 10 év után varázsütésre elillan, a gravitációs problémákra, mint kesztyű a kézre, érkeznek a megoldások, és értem én, hogy az egésznek a lényege pont a szerelem mindent legyőző ereje, de könyörgöm, ennél egy Hallmark oridzsinálban is sokkal súlyosabbak és veszélyesebbek a konfliktusok. Nincs feszültség, lapos a sztori, langyos a rendezés, a főszereplők is haloványak, hiába Jim Sturgess szimpatikus esetlensége és Kirsten Dunst csinos mosolya.

Solanas a karakterek kidolgozása, a kapcsolatuk elmélyítése, a történet emocionális erejének megteremtése helyett a vizualitásra koncentrál – ahhoz csak egy géppark kell, azt meg könnyebb szerezni 50 millióból, mint jó forgatókönyvet a semmiből. Vagyis az ígéretes premissza ellenére ez csak egy újabb üres látványfilm, ami nagyon igyekszik, hogy legalább percenként egy olyan beállítással szolgáljon, amit látva elcsoroghat a néző nyála, az sem baj, ha giccses, és ha kilóg a CGI lába. Egyszerű „felejtsük el” vállvonással mennénk tovább, ha nem volna a végeredmény ugyanazért dühítő, amiért pl. annak idején a Benjamin Button is az volt: elpazarol a szépelgésre egy jó ötletet, ami túl markáns ahhoz, hogy másvalaki csak úgy átvegye, és kezdjen vele valami értelmesebbet.

Az egyelőre nem teljesen világos, hogy a Journey to the Westnek csak főszereplője vagy rendezője is a zseniális Stephen Chow (a Playlist blog szerint társrendező, de az IMDb erről nem tud), az előzetes alapján viszont pont olyan lesz a film, mintha A pofonok földjét újraforgatták volna különféle, nagyon gonosz pszichoaktív kábítószerek hatása alatt. A történetről nem sok minden derül ki belőle, a rendező (mármint a másik) személye viszont jót ígér: Chi-kin Kwok előző filmje, a Gallants, egy nagyon kellemes old-school kung-fu komédia volt. (A főszerk. is tanúsíthatja.)

A korábban megkezdett 2012-es társasjátékos „toplista” itt és most folytatódik. Ha esetleg lemaradtál volna róla, itt bepótolhatod [első felvonás], mi fán termett az első hat játék. Csak ismétlésképpen: a listám nem állít fel sorrendet a játékok között, az azonban mindegyikről egyértelműen kijelenthető, hogy 2012 legkiemelkedőbb alkotásai közt tartják számon, így a legtöbb „buzz”-t generáló és leginkább keresett, legtöbb érdeklődést kiváltó címekről van szó. Következzék hát a maradék 6+1 társasjáték.

MAGE WARS
Arcane Wonders
Bryan Pope, Benjamin Pope

A semmiből üstökösként robbant be a köztudatba a Mage Wars, és már az előzetes hírek is bíztatóak voltak. Aki figyelemmel követte a játék fejlesztését, az előtt el lett húzva a mézesmadzag, de ki bánja, mikor a tavalyi év egyik legjobb társasa született meg. A Mage Wars egy taktikai harci játék, ami erősen merít a Magic-ből, ám mielőtt csalódottan odébb állnánk, le kell szögezni: a tervezők bevallottan egy olyan játékot akartak készíteni, amiben nem kell attól tartani, hogy nem húzzuk fel a megfelelő lapot, vagy bukjuk a partit a láma keverés miatt. A pofás doboz négy teljesen eltérő képességű varázslót, számtalan varázslatot jelképező kártyát, egy profin kidolgozott játékteret (arénát) és megannyi jelölőt rejt. Ebben a kétszemélyes mágikus csihipuhiban az egyik mágust irányíthatjuk, aki az aréna kövére lépve igyekszik bevetni minden fortélyát, trükkjét, mágikus arzenálját, hogy legyőzze a rivális kollégát. Varázslatainkat saját szájunk íze szerint állíthatjuk össze, és nem pakliból húzzuk véletlenszerűen, hanem egy nagyon baró „varázskönyvbe” pakolva őket, akármikor akármelyikkel borsot törhetünk ellenfelünk orra alá. Aki kiábrándult a Magic-ből, adjon egy esélyt a Mage Wars-nak.

1989: DAWN OF FREEDOM
GMT Games
Jason Matthews & Ted Torgeson

A hihetetlen népszerűségnek örvendő Twilight Struggle alkotóinak legújabb ékköve. Hasonlóan a nagy tesóhoz, két politikai erő küzd egymással, hogy bebizonyítsa idológiája fennsőbbrendűségét, ám míg a Twilight Struggle-ben az egymással hidegháborúba bonyolódott USA és Szovjetunió méricskélte össze képzeletbeli hímtagját, az 1989-ben nekünk, magyaroknak is hazai pályát jelentő Vasfüggöny mögötti országok feletti uralomért megy majd a harc. Az egyik játékos a Demokráciát, a másik a Kommunizmust testesíti meg arra a két-három órára, amíg a részletesen kidolgozott politikai térképen egy zseniális kártya-vezérelt mechanizmus segítségével vagy sikerül megismételni az 1989-es év rendszerváltásait, vagy a szocialista blokk példátlan módon egyben marad az egypártrendszer irányítása alatt. Nem egyszerű játék az 1989, alapos elmélyülést igényel, a legnehezebb játékok közt tartják nyilván a szériát, de stratégia terén elképesztő mozgásteret ad a játékosok kezébe, történelmileg pedig nem csak hogy a legutolsó szóig hiteles, de még tananyagként is használható (már ha kenjük az angol nyelvet). A kártyákon szereplő események remekül illeszkednek a játék rendszerének működésébe, és teszik ezt oly módon, hogy tökéletesen passzolnak a megidézett történelmi korszakba, mind a megjelenésüket, mind a tartalmukat tekintve. Nem mellesleg hatalmas feeling személyesen felszabadítani Miskolcot és Debrecent.

 
MICE AND MYSTICS
Plaid Hat Games
Jerry Hawthorne

Komoly témák után valami könnyedebb: a kooperatív társasok palettáját színesíti a meseszerű kalandokat ígérő Mice and Mystics. A játékosok egy középkori vár néhány lakóját személyesíthetik meg, akiknek feltett szándékuk, hogy megmentik a királyt a rá leselkedő veszedelemtől. Igen ám, de van egy nagy bökkenő: mind egerekké változtak. A csodásan megrajzolt moduláris terepelemekből meséről mesére rajzolódik ki egy több részből összeálló, játéküléseken átívelő történet, ami során cincogó hőseink (a herceg, egy kovács, javasasszony, stb.) patkányokkal, pókokkal, csótányokkal, és egy macskával kénytelenek szembenézni, míg végre számtalan akadály legyűrése után elérik céljukat. Szerepjáték-szerű mechanizmusok (lásd még Descent 2.0) és a beleélést garantáló, szó szerint meseszép tartozékok nyújthatnak maximum négy főnek önfeledt pár órát, ám szabályai lehetőséget adnak a szóló játékmódra is, amennyiben kalandosabb passziánszra szottyanna kedvünk. A mesekönyveket idéző külcsín ne tévesszen meg senkit, a Mice and Mystics nem egy gagyi játék, összetevőinek köszönhetően egyaránt élvezhetik gémerek és családok is.

 
STAR WARS: X-WING MINIATURES GAME
Fantasy Flight Games
Jason Little

Egy korábbi cikkemben említettem, hogy az FFG rácuppant a Star Wars frencsájzra, és úgy megfeji, mint annak a rendje és módja – nem mintha ez baj lenne, a fejőstehenekkel így szokás, az SW univerzum pedig születése óta annak minősül. A kiadó a szépemlékű X-Wing PC-s játéksorozat farvizein haladva jelentette meg a figurás taktikai játékok táborát erősítő gyűjtögetős őrületét, ami a Netrunner-höz hasonlóan hamar tömegek kedvencévé avanzsált. Nem véletlenül: a Star Wars eredeti trilógiájából vett űrjárgányok eszméletlenül jó modelljei gondoskodnak a vizuális csábításról, a remek és könnyen kezelhető szabályrendszer (amit az első világháborús Wings of War nevű játékból emeltek át) pedig maradásra késztet, sőt, rajongóvá tesz. Innen már csak egy lépés, hogy pénztárcánkat kiürítve gazdagítsuk űrflottánkat az időközönként megjelenő újabb és újabb miniatúrákkal, mint amilyen például a minden geek álmaként is aposztrofálható Millenium Falcon. Az alapdoboz megvétele arra pont megfelelő, hogy beleugorjunk és kipróbáljuk, azonban a valóban élvezetes és taktikus űrcsatákhoz érdemes begyűjteni a választott oldalunk (Lázadók vs. Birodalom) eltérő tulajdonságokkal rendelkező hajóit. A játék sikerét és a kiadott figurák mennyiségét elnézve jó év volt ez az FFG-nek.

 
REX: FINAL DAYS OF AN EMPIRE
Fantasy Flight Games
Corey Konieczka, Christian T. Petersen, és mások

Maradjunk még kicsit a science-fiction világában. Az FFG éveken át próbálta a remek Dűne társasjáték jogait megszerezni, hogy korhű köntösben újra kiadhassa. Sikertelenségük eredménye a Rex: mivel játékmechanizmusokat nem lehet levédetni, fogták az eredeti Dűnét, alárittyentették a Twilight Imperium népszerű univerzumát, áramvonalasították és felturbózták a szabályait, majd egy alapos ráncfelvarrást követően piacra dobták a fenti néven. Háttérsztori tekintetében a Twilight Imperium előzményeit játszhatjuk le: a galaktikus béke végnapjai és széthullása a központi téma. A Rex a stratégiai játékok kedvelői között, ha nem is zajos, de egyértelmű sikert aratott. Hat, mind lehetőségeiben, mind győzelmi feltételeiben különböző játszható faj, hathatós, a játék során valóban jelentkező diplomácia, árulás és átverés funkcionálnak hozzávalóként, a hab tetején pedig az elképesztő megvalósítás és jól ismert FFG színvonal a cseresznye. A galaktikus birodalom fővárosát jelképező, szektorokra felosztott játéktáblán zajlik majd a csatározás, aminek célja a létfontosságú objektumok ellenőrzés alatt tartása. A játék pikantériája, hogy az agresszor, a bilit a levesbe borító fél az emberi faj, aki gyakorlatilag bombázás alatt tartja a várost, az egyik játékos lesz - a többiek állásfoglalása már nem ilyen egyértelmű, az oroszlánfejű Hacan-ok akkor nyernek, ha senki sem nyer, a teknősféle, kimondhatatlan nevű Xxcha-k pedig "megjósolnak" valakit a játék elején győztesként; ha bejön a tippjük, ők nyertek! Stratégia-rajongóknak mindenképp kipróbálandó darab.

SEASONS
Asmodee
Régis Bonnessée

Egyedi színvilágával rögtön kitűnik a többi játék közül a Seasons. Ahogyan mechanizmusait, úgy besorolását tekintve is a bizalmatlanságot kiváltó, ám kipróbálás után elismerést begyűjtő elegyek jegyeit hordozza: a dobókocka menedzsmentet vegyíti a kártya-draftolással, a könnyedebb családi játékok ismérveit pedig a komplexebb, tematikus megoldásokkal. Emellett ízig-vérig francia játék a Seasons, a dizájn központi szerepet tölt be benne (mind a grafikák kimagasló művészi kivitelezésére, mind a tartozékok színes-szagos mivoltára értve). Szerencsére a játékmenet is remekül sikerült, 50 egyedi hatású kártyából kell az elején kilencet kiválogatnunk, vagyis inkább a 7 Csodához hasonlóan a körbeadogatós módszerrel kidraftolnunk (választunk egyet a kezünkben lévő lapokból, félretesszük magunknak, a többit átadjuk egy másik játékosnak, aki a sajátjaival szintén így tesz, vagyis ezúttal abból választunk egyet, és így tovább). A későbbiekben ezekkel igyekszünk minél több kristályt gyűjteni, ám ehhez a négy évszak váltakozásának megfelelő dobókockákkal dobott akciókat muszáj használnunk. Elsőre kuszának hangzik, menet közben azonban szépen összeáll, bár időbe telik, mire rájövünk, melyik kártya mire jó, ezért aztán a Seasons-el is érdemes jópárat játszani, hogy eldöntsük, nekünk való-e. 

Ezzel végére is értem a 2012 legígéretesebb játékait felvonultató szubjektív módon összeállított listámnak. Tizenkét darab játékot lőttem be magamnak cél gyanánt, ám időközben felmerült bennem, hogy idekívánkozna még egy, ahogy a totóba a +1. Tehát befejezésül álljon itt a tavalyi évben nagy összegeket megmozgató Kickstarter egyik sikercíme.

 THE MANHATTAN PROJECT
Minion Games
Brandon Tibbetts

A Minion Games eredményesen kalapozott össze annyi pénzt, amennyiből fel tudták venni a versenyt a nagyobb kiadók minőségi termékeivel. A hidegháborús Manhattan-terv témáját feldolgozó játékuk minden porcikájában tetszetős darab, az atomháborús fegyverkezési verseny időszaka mind hangulatában, dizájnjában, mind a játszhatóság szempontjából remekül el lett találva. Egy munkás lehelyezős eurogame-ről van szó, de olyan sok helyen bővítették ki apróságokkal, hogy egy rendkívül mély és számos lehetőséggel teli tervezgetős játékot kap, aki beruház rá.  A cél: minél több és jobb atombombát építeni, ám ahhoz mérnökök, tudósok, dúsítóüzemek és rengeteg urán szükségeltetik, hogy az ipari kémkedésről ne is beszéljünk. A játék során munkásainkat egy szemkápráztató részletességgel megrajzolt központi táblára küldhetjük el melózni - így tudunk újabb épületekhez jutni, amiket a saját táblánkon gyűjtünk, és amik újabb lehetőségekkel toldják meg repertoárunkat. A működőképes bombákig azonban hosszú és gyötrelmes az út: egyetemeken kell mérnökeinket és tudósainkat kiokosítani, uránt és plutóniumot kell szereznünk, üzemet, ami feldolgozza azt, tervrajzokat a bombákhoz, mindeközben meg is kell védenünk tulajdonunkat a kémektől és az ellenséges bombázóktól. Szóval van mit ügyködni ebben a játékban! A készítők a humort sem spórolták ki, mindegyik bombának egyedi elnevezés jutott, amiken jókat lehet derülni. Magyar vonatkozása is van ám a játéknak: a Kártyagyár és a Minion Games megállapodása értelmében, kiváló minőségben és magyar nyelven is elérhető bárki számára A Manhattan Projekt. 

Carol Reed 1947-es filmjét (Odd Man Out) az elemzők általában egy afféle jól sikerült előhangnak tartják a rendező két évvel későbbi, híresebb művéhez, minden idők talán legismertebb angol noirjához, A harmadik emberhez – soha nem is tudott igazán kinőni annak árnyékából. Pedig jobb nála. Amellett, hogy a műfaj egyik leggyönyörűbben fényképezett, leglátványosabban onirikus darabja, és hogy egy haldokló ember keserű vesszőfutásának (pontosabban, -tántorgásának), és az őt elnyelő társadalom és város szomorú portréjának ábrázolásával megragadja a noir lényegét, a kívül-belül tátongó sötétséget, egyben túl is lép a határain, és zsánerláncoktól megszabadulva, költői képekben mesél el egy tragédiát.

A történet egy meg nem nevezett észak-írországi városban játszódik, amiben egy illegális szervezet tagjai egy gyár kirablására készülnek, hogy a zsákmánnyal finanszírozzák a mozgalmuk működését. Nyilván Belfastról és az IRA-ról van szó, de Reed ezt nem csak, hogy nem teszi egyértelművé, hanem a nyitányban – némileg szájbarágós módon – explicite ki is jelenti, hogy az emberekben dúló konfliktusok érdeklik, nem pedig a törvény különböző oldalain álló érdekeltségek összecsapásai. Az akciót Johnny McQueen vezeti, aki fél éven át bujdosott egy lakásban, miután megszökött a börtönből. Annyi idő után most először teszi ki a lábát az utcára, és a dolgok természetesen rosszul sülnek el. A rablás során dulakodás támad, Johnny kénytelen megölni valakit, és ő maga is megsebesül – társai nélküle menekülnek el.

A tipikus kriminarratíva itt fékez be, és fordul át fokozatosan egy fordított odüsszeiába, amiben a főhős nem haza igyekszik, tűzön-vízen át, hanem a halál felé tántorog, teljes tehetetlenséggel. James Mason már a nyitójelenetben is melankolikusan, letargikusan hozza a figurát, aki teszi, amit tennie kell, noha már nem hisz benne, hogy az erőszak célra vezet. Amikor ennek ellenére ölésre kényszerül, az megpecsételi a sorsát, nem csak a lőtt sebtől haldoklik, a bűntudat is gyötri, a teste és a lelke is pusztulófélben van. A körülötte lévő világot pedig mindez igen kevéssé érdekli.

Miközben a rendőrség nagy erőkkel keresi őt a környéken, és saját társai is próbálnak a nyomára akadni, a csaknem magánkívül lévő, vérző, el-elájuló Johnny tucatnyi emberrel kerül kapcsolatba, és többségüknek, legyenek bármilyen jó szándékaik a felszínen, mind megvannak a maguk önös érdekei. A bukott orvosnövendék azért akarja ellátni a sebét, hogy bizonyítson, a kocsmatulajdonos minél előbb kívül akarja tudni az ajtaján, mielőtt bajt kever neki, a nincstelen madarász jutalmat akar a megtalálásáért, a tehetségtelen festő a szemében bujkáló halált akarja megörökíteni. Még Tom atyát is csak a lelke megmentése érdekli, nem sokat számít neki, milyen sorsra jut ezen a világon.

Johnnynak persze sem a testét, sem a lelkét nem lehet megmenteni – elméje is ködös, hallucinációkkal terhelten, delíriumosan siklik a semmi felé. Robert Kasker ennek megfelelően delejesen álomszerű képei súlyosan-csodálatosan sötétek, élesen kontrasztosak, a jellegzetes noir vizualitás legjavát nyújtják, ahogy a főhős a csendes, sűrű éjszaki hóesésben botladozik elkerülhetetlen, de kínos lassúsággal közelgő végzete felé (amihez William Alwyn a műfaj egyik legjobb zenéjét komponálta). Az éj és a város feketesége mintha maga lenne a purgatórium, ami lassan elnyeli a főhőst; szenvedései már-már krisztusi magasságokba emelkednek.

Reed filmje igazi tragédia, senki nem kapja meg benne, amit akar (a rendőr sem, aki a főszereplőt bíróság előtt szeretné látni), a végső golyózápor nem nyújt semmiféle feloldozást, és senkinek a halála és sorsa nem nyer semmiféle értelmet, még a Johnnyt titkon szerető Kathleen áldozathozatala is hiábavaló. Pedig Reed nem büntet, ha – kezdeti kinyilatkoztatása ellenére – vádolható erkölcsi állásfoglalással, akkor azt sokkal inkább Johnny és társai mellett teszi, mint ellenük. De ebben a világban nem sokra mennek vele.

Clone #2

Történet: David Schulner
Rajz: Juan Jose Ryp
Image Comics

Az Image egyre-másra ontja a jobbnál-jobb új címeket és ahogy tanult kollégám, Rusznyák Csaba megjegyezte, ha így folytatja, akkor könnyen betöltheti a DC-nél feláldozott Vertigo helyén tátongó űrt. Schulner egyenesen a tévésorozatok (The Event, Kings) világából tett egy kis kitérőt, hogy a Robert Kirkman által létrehozott Skybound imprint sorait erősítse egy közeli jövőnkben játszódó thrillerrel, karöltve a jellegzetes stílusáról könnyen felismerhető, veterán Ryppel, aki már a Marvelnél és az Avatar Pressnél is bizonyította tehetségét. A történet hőse, Luke Taylor egy titkos, klónozással kísérletező programot eltakarítani kénytelen kormányzati összeesküvés kellős közepébe csöppen, amikor egy rá kísértetiesen hasonló férfi gyomorlövéssel feltűnik a lakásában. Üldözője Luke másik klónja (mint kiderül) a sok közül, a helyzetet pedig bonyolítja, hogy felesége terhessége a sikeres klónozás kulcsát rejtheti magában, ez pedig komoly probléma elé állítja a jelenlegi elnökhelyettest, akinek politikai támogatói betiltatnák az őssejtek klónozását, ez azonban egyben aláírná a Parkinson-kórban szenvedő lánya halálos ítéletét is. A sztori egyelőre most veszi fel az utazási sebességet, de úgy tűnik ezúttal szerencsénk volt, hogy nem csapott le rá egyik tévécsatorna sem, mert így Schulner nem kényszerült felvizezni a véres jeleneteket és a büdzsé sem kényszeríti kompromisszumos megoldásokra. Az összeesküvéselméletek szerelmesei nagy valószínűséggel megtalálják ezzel a címmel a számításukat.
(Nagy Krisztián)

Django Unchained #1

Történet: Quentin Tarantino
Rajz: R.M. Guéra
Vertigo Comics

Mindenkit meglepetésként ért, amikor nyáron a San Diego Comic-Conon Tarantino bejelentette, hogy a Djangóból készít egy ötrészes képregénysorozatot a DC-nek. Motivációja erre saját bevallása szerint nem csak az volt, hogy mindig is szerette a képregényeket (különösen a szuperhős és a western témájúakat), hanem az is, hogy ilyenformán megoszthatja a közönséggel azokat a jeleneteket is, amiket a forgatókönyvben ugyan megírt, de amik idő/helyhiány miatt a kész filmbe már nem kerültek bele – merthogy állítólag a képregény a teljes, eredeti forgatókönyvnek a 100%-ig hű adaptációja. Az első rész apró eltéréseket mutat csak a filmmel: egy plusz dialógus itt (Schultz a fehérek feketékkel kapcsolatos törvényeiről faggatja Djangót, hogy vajon számíthatnak-e a seriff felbukkanására, ha belépnek a kocsmába), egy flashback-töredék ott, ami viszont érdekes, hogy hiányzik belőle a Szigfrid-mítosz felidézése. De fontosabb a rajz: és a francba is, a Scalped zsenijénél, R.M. Guéránál ezer év alatt sem találtak volna jobbat ennek a véres-mocskos vadnyugati történetnek a képregényes elmeséléséhez. Kíváncsi lennék egyébként, hogy Tarantino mennyire határozta meg saját maga az oldalstruktúrákat, panelszerkezeteket, és mennyire bízta rá Guérára, mindenesetre nagyon jól működik az egész, hibátlan a hatásmechanizmusa. Azon pedig nem lehet segíteni, hogy hang (kiejtés, beszédstílus, zene) hiányában a film sok élvezetes nüansza elveszik, és azon sem érdemes bánkódni, hogy a színészek nem nagyon ismerhetők fel a rajzokban. És mivel a filmélmény már mögöttem van, azt is nehéz megítélni, hogy önmagában a comic mennyire állná meg a helyét, de kiegészítésnek mindenképpen nagyszerű.
(Rusznyák Csaba)

Judge Dredd #2

Történet: Duane Swierczynski
Rajz: Nelson Daniel, Brendan McCarthy
IDW Publishing

Bár az IDW-s széria második része már mutat némi fejlődést, de továbbra sem cáfolja meg azt a lassan ténnyé váló feltételezést, miszerint Dreddet nem tud írni amerikai író (kivéve, ha 12 éves kor óta Britanniában él, mint John Wagner), legalábbis jól nem. Ez a Dredd egy amerikai fejlesztés, ami próbál, igyekszik, erőlködik, hogy méltó legyen az eredetihez, de ahhoz túlságosan is nagy a különbség a két képregényes kultúra, és az írási módszerek között. Az IDW-s széria gyors, túl egyszerű és felszínes, mint egy szuperhősképregény, itt mindig kell valami, ami robban, ami lő, ami ég, és pont az a fekete humor és intelligencia hiányzik a lapjaiból, amitől a 2000AD 8 oldalnyi Dreddjében is sokkal több van, mint ebben a két füzetben összesen. Duane Swierczynski első története nem szorosan kapcsolódó folytatása az előző számban megkezdettnek, ami során meghibásodott robotok okoztak nehézséget bíróinknak. Ezúttal Myers bíró keveredik gyanúba, és a tisztázás érdekében Dredd segítségül hívja Andersont, akinek ez lesz az itteni bemutatkozása, mondanom sem kell, az ő karaktere megint csak meglehetősen idegen az eredetitől. A sztori nem olyan rossz, de megkímél a nagy meglepetésektől, és az író túl gyorsan zárja le az egészet. A teljesen érdektelen és felesleges második kis szösszenet (a Zaucer of Zilkből megismert vagy megutált Brendan McCarthy rajzaival) lapjait nyugodtan feláldozhatták volna e célra. Ebben egyébként Anderson derít fel nevetségesen egyszerűen egy gyilkosságot. Az amerikai Dredd széria nem halad jó úton, és így nem is jósolok neki nagy jövőt, bár ha igazam lesz, a veszteség akkor is könnyen kiheverhető lesz, hiszen legfeljebb megmarad nekünk a magas színvonalú eredeti karakter és sorozat. Persze aki nem rajongó, nem kíváncsi az eredetire, az ettől függetlenül megtalálhatja a számítását ebben is, de a brit eredeti ismeretében szembetűnő a különbség, és aki pedig a film után szeretne jobban megismerkedni Dredd bíróval, az véletlenül se itt kezdje.
(Chavez)

The Manhattan Projects #7

Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Nick Pitarra
Image Comics

Nem állítom, hogy megszületett az új League of Extraordinary Gentlemen, de legalábbis nagyon közel járunk hozzá: Jonathan Hickman (The Nightly News, Fantastic Four, Secret) őrült tudósokat sorakoztat fel a világ a tudomány védelmében, akik szó szerint semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, de legalábbis én eddig még sehol máshol nem láttam Dr. Oppenheimert gépágyúval utat vágni a japán inváziót vezető robbanómotoros robotszamurájok között. Mert ahol a Manhattan-terv álcája mögött Manhattan-tervek sokasága (lásd a sorozat címét) rejlik, ott olyan magasak a tétek, hogy az egymással gyilkos háborúban álló nemzetek vezetői háta mögött kell titkos paktumokat kötni. A szereposztás parádés: az amerikai oldalon Oppenheimer gonosz ikertestvére áll, aki képes mások agyát elfogyasztva szert tenni a tudásukra, megtámogatva Albert Einstein párhuzamos dimenzióból érkezett alteregójával, Albrecht Einsteinnel, a Németország bukása után a győztes csapatba átigazolt, robotkezű Wernher von Braunnal, az idegen bolygóról származó Enrico Fermivel, a radioaktív koponyáját sugárzást blokkoló szkafanderbe zárt Harry Daghliannal és nem utolsósorban a más világokba vezető féreglyukakat tanulmányozó Richard Feymannal. Hickman őrültebbnél őrültebb ötleteket dobál egymásra és olyan mesterien épít belőlük bizarr, escheri szerkezetű történeteket, amiknek nem is kellene működniük és mégis: tudósai megalkotják az első katódcsöves mesterséges intelligenciát Franklin Delano Roosevelt elnök agyából vagy éppen önvédelemből kiirtanak egy teljes idegen kultúrát, hogy időt nyerjenek a felkészüléshez egy kozmikus fajok közti háborúra. Mindezt a témához tökéletesen simulóan bizarr rajzstílussal operáló Nick Pitarra támogatja meg, akinek a Frank Quietly-ére hajazó groteszk figurái adnak formát a szörnyű és egyben zseniális elmével bíró szereplőknek. A fiktív, alternatív történelem és az elvetemült ötletek kellemesen fogják birizgálni minden Tim Powers és LOEG rajongó olvasó fantáziáját.
(Nagy Krisztián)

Star Wars #1

Történet: Brian Wood
Rajz: Carlos D’Anda
Dark Horse Comics

Egyrészt a Dark Horse mostanában megjelenő Star Wars képregényei igencsak jók (tessék vetni egy pillantást a Dawn of the Jedi-ra), másrészt, bizonyos szempontból (ha nem is feltétlenül minőségiből) a nemes egyszerűséggel csak Star Warsra keresztelt új széria közülük is kiemelkedik. Aki nagyon unja már a banánt a mindenféle klónháborús történetekkel, vagy főleg, ha egyébként is az írók hajára kenetne mindent, ami a prequel-trilógiával kapcsolatos, és a klasszikusok hangulatára vágyik, az jelenleg csak ettől kapja meg, amit akar. Brian Wood képregénye nem sokkal az első film, az Új reménység után veszi fel a fonalat: a Halálcsillag elpusztításával ugyan a lázadók komoly győzelmet arattak, viszont cserébe el kellett hagyniuk a bázisukat, és most újat kell keresniük – ami korántsem olyan egyszerű a Birodalommal a nyomukban, akármilyen átkozottul nagy is a galaxis. A legmeglepőbb az első részben, hogy Wood fogja magát, és türelmesen elmagyarázza az olvasónak, hogy mi az a Birodalom, kik azok a lázadók, és mi is volt a Halálcsillag – szerencsére ezt csak úgy mellékesen teszi meg, de így is kilóg az egyébként elég patentos, gördülékeny történetvezetésből. Mert hát mi értelme? Őszintén, aki ezeket nem tudja magától, miért és hogyan van a világon egyáltalán? Whatever. A lényeg, hogy a képregény jó. Wood az első számot azzal tölti, hogy érdekes pozíciókba helyezi a főszereplőit, Hantól Darth Vaderig (és ki kell emelni Leiát, aki itt pár oldal alatt túltesz az egész filmtrilógia alatti kombinált badass-ségén), és az egésznek különös pikantériát ad az, hogy birtokában vagyunk egy csomó olyan információnak, aminek a szereplők itt még nem (ki kinek a kicsodája – ezzel nagyon szépen el lehet majd játszadozni). D’Anda rajzai is pofásak, dinamikusak, bár helyenként elnagyoltabbak, és rajzfilmszerűbbek, mint szeretném – és ha már itt tartunk, a színek is lehetnének kicsit visszafogottabbak. De tényleg süt az egészből az a hamisítatlan, eredeti Star Wars-hangulat, ezért pedig egy rajongónak már megéri.
(Rusznyák Csaba)

Van egy japán film, Suicide Club című, amely lenyűgöző erejű jelenettel indul: középiskolás korú lányok és fiúk hosszú lánca vár a metró peronján, kézen fogva állnak, egy gyermekdalt énekelnek, és ahogy a szerelvény közeledik az állomáshoz, előrelépnek és a sínek közé ugranak egyszerre, mintha csak egy játszótéren volnának, a szerelvény fékezni kezd, hiába, nagy sebességgel csapódik a testek tömegébe, belső szerveken csúsznak a fékező kerekek, a metró és a peron közti résen hektoliter vér fröcsköl ki az utasokra... Borzongató erejű képsor, talán a legerősebb filmes tömeges öngyilkosságot ábrázoló jelenet.

A Harmónia is eme szigorú vallási-kulturális tabu megsértéséből meríti borzongató töltetét. Az embertömegek eltökélt, fatalista lemming-halálának aktusát ösztönösen - jobb híján? - a modern civilizációs életmódunkat átszövő frusztrációhoz kötjük. Dühödt érzelmi agresszivitása ellenére mégis intellektuális, pszichológiai horror-rím ez, Camus Közönyének rambó-testvére, fémmé kovácsolt, borotvaélesre fent spleen a torkunkon. Ebben a hidegen, élettelenül paradicsomi világban, melyből a betegségeket, a genetikai hibákat, sőt még a csúnyaságot is száműzték, az egészség közüggyé vált, a test köztulajdonná, az egyén egyetlen helyes döntési halmaza pedig altruista közérdekké. Szép az új világ, csak rettenetes a felismerés: mi - legalábbis az, amit ma így hívunk - már nem is kellünk bele.

A történet három lány sorsát kíséri végig, kezdve a tinédzserkorukban közösen megkísérelt öngyilkossággal, melybe csak egyikük hal bele, folytatva a kettő másik kísérletével, ahogy feldolgozni próbálják árulásukat - a túlélést. Kirie Tuan lázadozik az ökotársadalom ellen, Mihie Miach-al, a fiatal lánytrió halott szellemi vezérével folytat végtelen, öngyűlöletbe és szégyenbe csomagolt eszmecseréket, és veszélyes afrikai kiküldetéseket szükségessé tevő munkát folytat a modern világ határain túlra, hogy szabadon dohányozhasson és alkoholt fogyaszthasson, ez ugyanis lehetetlen lenne a civilizáció óvó karjai között, mígnem a katasztrófa méretű tömeges öngyilkosság utáni nyomozás személyes eredményekre nem kezd vezetni.

A Harmónia az egyik legfurcsább disztópia, amelyet valaha olvastam, Philip K. Dick regényeihez hasonló elidegenítő, rémisztő jóslat, melyben nem egy erőszakos, a 20. századi értelemben vett diktatórikus rendszer, hanem egészségügyi és közbiztonsági értelemben is tökéletes társadalom fenyegeti az emberi személyiséget. Számomra tovább növeli PKD-vel való párhuzamot, hogy itt is a legszétesettebb, látnoki nagyotmondások működnek a legjobban, hideg borzalmat injekciózva a bőrünk alá, míg a hagyományosabb műfaji elemek jobbára sablonosak, így művinek hatnak, a párbeszédek suták, a zárlat pedig hangulatromboló és majdnem annyira szükségtelen, mint a regényt végigkísérő, XML-re hajazó EML tag-ek (a rövidítés az Emoticon Markup Language kifejezést jelöli).

Azt hiszem, a Harmónia azon kevés esetek egyike, amikor egy mű értelmezésében valóban segít (és nem csak bulvár-éhségünket csillapítja-serkenti) a művész magánéletének egy tragikus darabkája: Itó Projekt a rákkal folytatott hosszú évek küzdelmei alatt írta és halála előtt egy évvel fejezte be ezt a regényt, melyben az emberiséget betegségeitől, fájdalmaitól végképp megszabadító, paradicsominak hangzó korszakáról kiderül: csupán langyos pokol.

William Gibson írta valahol, hogy míg a sci-fi írók azt próbálják kitalálni, mennyire lesz fejlett hétköznapi valóságunk tíz év múlva, ha az ember elmegy Japánba, megnézheti a saját szemével, milyen lesz öt év múlva. Lehet benne valami: míg az USA-ban pár éve siker tudott lenni az Én, a robot feldolgozása, Tokióban már rég emberformájú robotoktól lehetett eligazítást kérni, ha egy utas megtévedt kissé a metróvonalak labirintusában. Ez járt a fejemben, miközben a Harmóniát olvastam.

Nem kétlem, hogy Itó Projekt jóslata pontos, még ha innen, Közép-(Kelet?-)Európából kissé meg is kell erőltetnünk a képzeletünk, hogy elképzeljünk egy ennyire tökéletesen egészség-orientált államképet. De aki előtt felrémlett  valaha a konstans digitális hangyacsata nagyfelbontású képe mögött a jóléti társadalmak képessége arra, hogy vak mammutként tiporjanak át azon az Egyénen, kinek szobra elé igyekeznek éppen, hogy a földet csókolják lábai előtt - na, az be fog szarni, de nagyon.

A jó hír az, hogy vagy 15-20 éve nem láttunk akcióvígjátékot, ami ilyen pofátlanul véres és trágár a maga könnyed, vigyorogva vállvonogatós módján, a rossz hír pedig az, hogy elnézve, milyen embertelenül nagyot bukott, valószínűleg jó ideig nem is fogunk. Pedig az Erőnek erejével nem egyszerűen Arnold Schwarzenegger comebackje, hanem maga a kibaszott Második Eljövetel.

Az egész film egy kicsit sem leplezett módon az ő személyére van szabva, a poénok az ő korára, származására, pályafutására kacsintgatnak, a karaktere az ő tipikus, rendíthetetlen, hadseregkaszáló magányos farkasa terminátora, Los Angeles-i rendőrmúltja egyértelműen rezonál az ő ideiglenesnek bizonyult hollywoodi ragyogásával. Tisztelgés és reformáció, múltba révesdés és jövőbe tekintés egyszerre.

Arnold egy, a mexikói határ mellett fekvő kisváros seriffét játssza, aki szabadnapjának csendes élvezete helyett kénytelen útját állni egy szökevény drogbárónak (Eduardo Noriega), és tucatnyi állig felfegyverzett bérencének (élükön Peter Stormare) – ököllel, autóval, késsel, pisztollyal, gatling ágyúval, ami éppen kézre áll. Akadnak segítői (mint a fegyverbolond, meg úgy általában bolond Johnny Knoxville), de attól ez még az osztrák izomtömeg one-man show-ja marad, és ennek így is kell lennie.

A nyilvánvaló western-áthallások (Rio Bravo, Délidő) és a ’80-as évek atmoszférája mellett az Erőnek erejével bőven merít a modern akciófilmekből is (Halálos iramban sorozat, hogy mást ne mondjak), és a Dél-Koreából exportált Kim Jee-woon rendező, korábbi műveinek ismeretében kicsit sem meglepő módon, erőlködés nélkül, szépen gyúrja össze a különböző stílusokat.

Azért persze azt nem lehet szó nélkül hagyni, hogy az Arnold-subtext mellett a forgatókönyvnek nem sok említésre érdemes vonása van. A karakterek kényelmesen egydimenziósak, a sztori nyílegyenes, sematikus, még az egy szál fordulatát is unottan adja elő, ráadásul a film lényegében egy elnyújtott, töketlenkedő szövetségiekkel és ostromra való készülődéssel feltöltött, egyórás prológusból, és egy félórás fináléból áll. Előbbire akár egy veszettül csattogó vágóollót is rá lehetne szabadítani, anélkül, hogy csorbulna a cselekmény.

Namost, gyorsan hozzá kell tenni, hogy egyrészt mindez csak a film után zavart kicsit, mert közben túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy rohadtjól szórakozzak rajta, másrészt az a félórás finálé olyan, hogy annak egy szerelmesvámpíros felvezetést is megbocsátana az ember. Amikor a városvédők terve mindösszesen annyiból áll, hogy rogyásig pakolják magukat a létező összes fegyverrel és lőszerrel a környéken, akkor már tudod, hogy az a fajta oldschool, polkorrektséget pofánlövő erőszakdicsőítés következik, amelynek harsány, káromkodós, vérfröcsögős, gonoszhumoros jelenetei alatt fuldokolva röhögsz a loccsanó agyvelő és a szétrobbanó test látványán.

Ilyen mesteri stílusérzékkel levezényelt akcióorgiát nem kapsz minden nap, ráadásul a film tele van Arnold egysorosaival, és mindegyik, mondom, mindegyik működik – mi mást akarsz még? Nem egy remekmű, viszont igazi bűnös élvezet, és az Expendables-filmek bizony bekaphatják. Ez az Arnold mindegyikük seggét szétrúgná. Az ottani Arnoldét is. 

Habár lassan kifutunk a szokásos év eleji toplistázás időintervallumából, még nem késő kirukkolni egy újabbal, pláne, ha az olyan területet érint, ami egyfelől sokáig kiaknázatlannak számított a blog szempontjából, másfelől visszatekintve az elmúlt évekre, hiánypótló szerepet tud betölteni. Ahogy a címből is kiderült, a társasjátékok kerülnek most terítékre, méghozzá a 2012-ben megjelent sok-sok címből válogattam ki Nektek párat. Természetesen nem ad hoc alapon, csak úgy rábökve néhányra, hanem fórumokon, blogokon és ismertetőkön átrágva magam állítottam össze az alábbi listát, ami terjedelmi okokból két részben kerül közlésre.

A filmekkel és a könyvekkel ellentétben társasokról írni másfajta megközelítést kíván: egy filmet megnézni kábé két órába telik, véleményünk a minket ért benyomások alapján rögtön van. Hasonló a helyzet a könyvekkel is, bár ott a befogadásra szánt idő kitolódhat ugye amiatt, hogy milyen hosszú a szóban forgó olvasmány. Egy társasjátékkal azonban ismerkedni kell, kényes fajta, nem lehet rögtön az első randi után ágyba vinni. Újra meg újra meg kell látogatni, ízlelgetni, próbálgatni, míg fel nem tárja belső értékeit, és alaposabb pillantást enged magába. Persze nem ez a – egyébként élvezetet nyújtó – mizéria az egyedüli tényező, ami megnehezíti a verdikt születését, ott van a hozzáférhetőség problematikája is. Eme fenti két „kifogásnak látszó” tényező miatt fordulhatott elő (csakis), hogy az alant következő játékok egy részét legnagyobb bánatomra (még) nem tudtam kipróbálni.

Azonban, hogy ne érje szó a ház elejét holmi félinformációk és kétes tartalmak ügyében, egyrészt a leghozzáértőbb helyeket kerestem fel (BoardGameGeek.com, LFG.hu, Dice Tower, Board to Death, Watch it Played!), másrészt nem is igazi toplista akar ez lenni kéremszépen, hanem, ahogy a címből is kiderül, a tavalyi év legígéretesebb alkotásai, amik jómagam és a geek többség szerint eszméletlenül jól sültek el. Tehát következzék szigorúan rangsorolás nélkül a 2012-ben megjelent 12+1 legjobb társasjáték!

DESCENT 2.0
Fantasy Flight Games
Daniel Clark, Corey Konieczka, Adam Sadler, Kevin Wilson

A Delta Vision által korábban koporsó méretű dobozban magyarul is kiadott Odalent – Kalandok a mélyben nevű dándzsön-mászka modernizált, átgondolt, sallangoktól megmetszett második kiadása. A jó öreg Dungeons&Dragons által lefektetett oldschool fantasy játékstílus - mit stílus, külön oldalhajtás! – FFG általi újraálmodása, vagyis: végy egy csapat kincsekre és vérre szomjazó kalandozót, zavard be őket egy szörnyektől hemzsegő barlangrendszerbe vagy labirintusba és menjen a féktelen felfedezés, szörnygyilok meg gyűjtögetés. A játék elődjéhez képest egyszerűbb, de játszhatóbb, immár nem félezer apró mütyür van hozzá, hanem csak kábé kétszáz, az elmúlt évek tapasztalatai pedig kiforrottabb és változatosabb, hosszabb távra szóló, nem mellesleg rövidebb játékmenetet szültek. Minden más maradt a régi: a társaságból egy ember lesz a főgonosz, aki a szörnyeket irányítja, a többiek pedig a dicsőségre szomjazó kalandozók. A külcsínre sem lehet panasz, rengeteg frankó műanyag figurát, csodálatosan kidolgozott, moduláris játéktáblát rejt az immár elfogadható méretű doboz.

ROBINSON CRUSOE: ADVENTURE ON THE CURSED ISLAND
Portal Publishing, Z-Man Games
Ignacy Trzewiczek

A 2012-es esseni játékvásár (a társasjátékosok Mekkája) egyik nagy vihart kavart címe. A nehézsúly tuti befutója, a kooperatív és tematikus játékok újabb megkerülhetetlen sarokköve. A 51st State-et elkövető lengyel úriember nagyszabású projektje, amiben hajótörött Bear Grylls-ként gyakorolhatjuk a túlélés törvényeit egy játékülésenként változó veszélyekkel telizsúfolt szigeten (kitörni készülő vulkán, kannibál törzs, mérgező köd, stb.). Komplex, a döntéseinkre kvázi reagáló mechanizmusokat, logikus, jól átgondolt rendszert kap, aki a kalandfilmekből ismerős élethelyzet konyhaasztal és radiátor melletti átélésére adja a fejét.  Váratlan, következményektől sem mentes események és embert próbáló időjárás nehezítik az egyébként halálos döntéseket igénylő játékmenetet. 1-4 főig játszható, tehát akár szólóban is neki lehet gyürkőzni.

DUNGEON COMMAND
Wizards of the Coast
Chris Dupuis, Peter Lee, Kevin Tatroe, Rodney Thompson

A Magic-ről elhíresült Wizards of the Coast újabban nekifeküdt kiaknázni a társasok piacát és milyen jól tette. A D&D brand más címei mellett üdítő újdonsággal jelentkeztek, ami a figurás asztali harci játékok és a gyűjtögetős kártyák ötvözeteként jellemezhető. Akár a Warhammer és társai esetében, külön dobozokban kapható eltérő képességekkel és lehetőségekkel operáló csapatokat kommandírozhatunk egy négyzetrácsokra felosztott terepen, ami a változatosságot biztosítandó, minden csapatnak eltérő. A dobókockákat felváltják a kártyák, amik segítségével tudjuk bevetni a különleges parancsainkat, így taktikusabbá és tervezhetőbbé téve a harcokat. Legnagyobb előnye mégis az instant leveseket megszégyenítő tulajdonsága: a nekünk tetsző csoportosulás (sárkánylovagok, sötét elfek, goblinok, élőhalottak, stb.) dobozát kinyitva azonnal játszható, minden szükséges kelléket mellékeltek ugyanis, úgymint előre festett figurák (!), moduláris terep, kártyák és tokenek. Nem kell figurák ragasztgatásával, festésével bíbelődni, nem okoz gondot a terepasztal hiánya - 10 percnyi előkészület után már mehet is az összecsapás, ami ráadásul nem igényel félnapokat, másfél óra alatt lazán lepörög.

ANDROID: NETRUNNER
Fantasy Flight Games
Richard Garfield & Litzsinger

Az FFG orbitális sikere a Magic szülőatyja által a 90-es években már megtervezett, valamint befutott, ám akkoriban méltatlanul elfeledett kártyajáték. Most modern köntösben, továbbgondolt szabályrendszerrel reinkarnálták a hihetetlen sebességgel az élbolyba katapultáló kétszemélyes Living Card Game-et (a különbség a gyűjtögetős kártyákhoz képest, hogy minden csomagban ugyanazok a lapok vannak). A GenCon nyitónapján a Netrunner-ből 7 perc alatt fogyott el egy akkora rakás, mint amekkorát a Sötét Lovagban gyújt Joker a hong-kongi faszi alá. A játék vonzerejét tervezőjének személyében, cyberpunk témájában, aszimmetrikus játékmenetében (hekkerek a megavállalatok ellen) és fantasztikusan cool dizájnjában érdemes keresni. De mit is jelent az aszimmetrikus játékmenet? Az egyik játékos a hekker személyében végig azon lesz, hogy betörjön a másik játékos (a megavállalat) szervereire, és onnan minél több infot szerezzen, amivel befeketíti majd a céget. A céges játékos igyekszik biztonsági programokkal, nyomkövető kódokkal, falakkal és jegekkel ellátni a szervereit, amiken az adatait tárolja, hogy megnehezítse a betörni készülő hekker dolgát. Mindketten időt és pénzt áldoznak a fejlettebb hardverekre, progikra, így sosem lehetnek biztosak benne, ki mivel fog előrukkolni. Emellett a hekker sosem tudhatja, vajon nem csak szemétkupac rejlik a kiszemelt szerveren, vagy egy halálos csapda, ami kisüti az agyát. A Netrunner-t ajánlom azoknak, akik unják a Magic-et és hasonszőrű társait, valami eredetire és újszerűre vágynak, vagy egy igazán jó kártyajátékba szeretnének belevágni, de még nem sikerült letenni a voksukat egyik mellett sem. Ja, és az sem mellékes, hogy az alapdoboz tartalma teljes értékű játékélményt nyújt.

TZOLK’IN: THE MAYAN CALENDAR
Czech Games Edition
Simone Luciani & Daniele Tascani

A másik élénk érdeklődést és hangos visszhangot kiváltó esseni játék. Témában a maja naptár körüli őrületet lovagolta meg, de nagyon szimpatikus módon nem a világvége felőli oldaláról. Kőkemény eurogame-ről van szó, ami a worker placement, vagyis a munkás lehelyezős mechanizmusba lehelt új életet, amikor egy ügyes húzással dinamikussá tette az egészet, úgy ahogy van. Szorgos dolgozóinkat ugyanis több fogaskerékre ültetjük fel a játék során, amik egy nagy, központi kerékhez csatlakoznak, így amikor azon körönként forgatunk egyet, a kicsik is vele mozdulnak. A sava-borsát az adja meg, hogy mikor döntünk úgy, leszállítjuk embereinket a körhintáról – minél tovább utaznak, annál nagyobb a jutalom, ám addig munkaerejüket nélkülözni vagyunk kénytelenek. Ráadásul amikor ránk kerül a sor, nem lehetünk tétlenek, vagy be kell küldenünk egyik melósunkat a mókuskerékbe, vagy ki kell szednünk egyet onnan - így aztán előfordulhat az a kellemetlen szituáció, amikor az összes jómunkásemberünk az óriáskeréken falja a kukoricát (ami nem vicc, a kukorica az egyik fizetőeszköz a Tzolk'inban), lassan zötyögve a kinézett cél felé, mi meg kénytelenek vagyunk leszállítani valamelyiket. Győzelmet többféleképpen arathatunk, kristálykoponyák barlangok mélyére dugdosásával, ami széles mosolyra fakasztja az isteneket, vagy minél több templom építésével, de a sor itt még nem ér véget (ahogyan a világ sem tavaly). A Tzolk'in a gondolkodós-kiszámítós-előretervezős játékok üde színfoltja.

LORDS OF WATERDEEP
Wizards of the Coast
Peter Lee, Rodney Thompson

A Wizards D&D tematikájú ameri-euro hibridje meghódította a játékosok szívét. A magyar nyelven is olvasható Elfeledett Birodalmak világán játszódó fantasy-regényekből ismerős (Drizzt Do’Urden és társai, ha így esetleg megvan) Vízmélyvára a helyszín. Az intrikáktól és cselszövésektől nyüzsgő város térképe lesz a tulajdonképpeni játéktábla, amin különböző épületek kínálnak cselekvési lehetőséget annak a minimum 2, maximum 5 játékosnak, akik Vízmélyvára új urai szándékoznak lenni. Az öt frakcióból és számos Nagyúrból való választás után megkezdődik a győzelmi pont utáni hajsza: a rendelkezésre álló ügynökök közül lehet mindig egyet elküldeni a város különböző részeibe (varázslótorony, kikötő, fogadó, stb.), hogy az ott elérhető lehetőségeket kihasználva minél több kalandozót nyerjenek meg ügyüknek, akik majd elvégzik helyettük a piszkos melót. Győzelmi pontot küldetések végrehajtásával lehet a legkönnyebben szerezni, de nem csupán ennyiből áll egy leendő uralkodó feladta: lehet építkezni, amivel kibővíthetjük a várost, és így a felhasználható akciókat, vagy kitolhatunk a konkurenciával Intrikalapok képében, illetve kötelező küldetéseket varrhatunk a nyakukba, amikor épp letolt gatyával szusszannának egyet. Egyszóval összetett, ám egyszerű játékmenetének köszönhetően nagyszerűen szórakozhatunk ezzel az igényes, remekül megtervezett játékkal. A Lords of Waterdeep az ameritrash és az eurogame típus összefonódásának elképesztő gyöngyszeme.

Nos tehát, 2012 bő terméséből megismerhettünk hatot. Már pusztán ezekkel jó időre el lennénk látva, ha be kéne érni velük. A rövidesen jelentkező második részben azonban jön a folytatás, a maradék 6+1 játék képében. Addig is jó játékot mindenkinek!

Három fiatal srác egy szemüvegkamera segítségével házipornót készül forgatni, de az egyik, egy buliból e célra magukkal vitt lány mészárszékké változtatja a légyottra kijelölt motelszobájukat. Ez az Amateur Night, szimplán az egyik legjobb, legzsigeribb, legkegyetlenebb horror, ami Amerikából az utóbbi években kikerült. Az egész pofátlanul egyszerű, ráadásul pont az történik benne, amit vársz, a profi kivitelezésnek, a tökéletes hangulatteremtésnek, a szex és a gore nyomasztó kombinációjának köszönhetően mégis felejthetetlen, ahogy az önző csínnyel fűszerezett partiest riasztóan gyors lefolyású rémálomba torkollik. Totális terror.

Ez a történet csak egyike annak az ötnek, amit egy hatodik foglal keretbe a V/H/S-ben, egy tucatnyi író és rendező által jegyzett horrorangológiában. A szkeccseket a found-footage koncepció fogja össze, és bár az alkotók nem mindig tudják elkerülni ennek a formátumnak a rákfenéit (az „akkor is forgatok, amikor az életemért küzdök” esete), javukra írható, hogy igyekeznek azt a lehető legkreatívabban használni, sőt, integrálni a cselekménybe. A Tuesday the 17th című Péntek 13 átiratban pl. a kinyírhatatlan erdőbéli gyilkost csak alaktalan statikus zörejként látja a kamera, ez (és a társait eláruló szereplő több szkeccsben is kényelmetlen módon visszatérő motívuma) turbózza valamelyest fel a kiszámítható sztori egyébként alacsony parafaktorát.

A The Sick Thing That Happened to Emily When She Was Younger teljes egészében egy videóchat ablakában játszódik le, szépen kihasználva a koncepció nyújtotta perspektív és technikai lehetőségeket. Ha utólag visszagondolva is lenne bármiféle értelme, akkor a lenyűgözően beteg, alattomos, több alműfajt összefésülő rövidfilm akár az egész antológia legjobbja is lehetne. De így is zsebrevág minden Paranormal Activity-féle vadbaromságot. A Second Honeymoon azt nyújtja, amit a V/H/S legnagyobb nevétől, Ti Westtől elvárunk: már-már kínosan lassú, de egyre nyugtalanítóbb építkezés egy brutális végkifejletig – váratlanságával és kíméletlen hirtelenségével ez csapja képen a nézőt leginkább. A boldog hétköznapok figyelmeztetés nélkül, másodpercek alatt fulladnak vérbe, és még alig fogtad fel, már vége is az egésznek.

Az antológiát a 10/31/98 zárja, fejvesztett meneküléssel egy véletlenül megzavart ördögűzés következményeiből, házas horror elemekkel. A sematikus rövidet a tempó és az apró ötletek adják el, és utóbbiakból szerencsére jut egy kevés az egyébként lapos és nem túl izgalmas keretsztoriba is: a Tape 56-ban fiatalok törnek be egy házba, hogy ellopjanak egy bizonyos kazettát – több is hever egy hulla társaságában, úgyhogy elkezdik nézni őket (ezekből lesz a fenti öt sztori), hogy megtalálják, amit keresnek.

A színvonal, ahogy az várható, egyenetlen, de mindegyik rövidfilm jó a maga módján, egyik sem alacsonyodik le az olcsó ijesztgetések és az atmoszférát helyettesítő gore szintjére, és vannak témák, amik a found-footage koncepción túl is összekötik őket. Úgymint az emberi hülyeség, kisstílűség, gonoszság és gyarlóság, a már említett csoporton/párkapcsolaton belüli árulás, és főleg, mindannak a szexualitásnak a rendszeres és elkerülhetetlen borzalomba fordulása, ami egy férfi és egy nő közt létezhet. És pont az ilyesmiktől képes élni és fosatni a horror.

Akinek magyarázni kell, hogy a Frank Miller tollából született The Dark Knight Returns nem csak Batman történetében vízválasztó, hanem úgy általában, az egész képregényművészetben, az nem biztos, hogy jó helyen jár. Úgy tűnt, a DC animációs részlegének fejesei is rossz helyen jártak, amikor fejükbe vették, hogy következő home video piacra szánt rajzfilmjüket erre alapozzák – mert Miller comicja túl sötét, túl durva, túl beteg, túl komplex, túl minden ahhoz, ahogy akár a „testvéréből”, Az első évből készült film mellé fel lehessen tenni a polcra. Úgyhogy az utóbbi idők egyik legnagyobb meglepetése, hogy a klasszikus műből minden odds ellenére sikerült egy baromi jó adaptációt kerekíteni.

A DC animációs filmjeire rendre rányomta a bélyegét az, hogy az alapanyagtól függetlenül, be kellett őket tuszkolni egy nagyjából 70 perces játékidőbe, ami ezen a téren valamiért standarddá vált (ugyanez áll a Marvel hasonló próbálkozásaira). A The Dark Knight Returns (itthon is megjelent/megjelenik Batman: A sötét lovag visszatér címen) viszont túl nagy monstrum ahhoz, hogy amatőr hentesmunka nélkül az említett keretek közé szorítsák, így a DC két részre bontotta, amik összesen kitesznek egy kényelmes hosszúságú mozifilmet – és ha már itt tartunk, ha választanom kell, hogy melyik a jobb az elmúlt év Batman-adaptációi közül, akkor nem a Sötét lovag: Felelmelkedésre megy a voksom.

Persze a The Dark Knight Returns alkotóinak csak annyi dolguk volt, hogy ne csesszék el a briliáns alapanyagot – de ez talán nem is lehetetett annyira egyszerű, mint amilyennek hangzik. Az egy dolog, hogy Bob Goodman forgatókönyve lépésről-lépésre követi a cselekményt, olyannyira hű adaptációt kanyarintva, mint az Első év vagy a Sin City, de az, hogy nem tompítja a képregény durva, beteges és brutális sztorielemeit, meglepő. A tömeggyilkosság, az önnyaktörés, a fejleszakadás, a vérfröcsögés, a lelki horror mind kipipálható, és őszintén fogalmam sincs, hogy úszta meg a film egy PG-13-as besorolással. De megúszta, és ott dobog benne az eredeti mű sötét szíve, nyomasztóan, kompromisszummentesen, fájdalmasan.

Persze így is vannak aspektusai a képregénynek, amik elsikkadnak. A disztópikus társadalom ábrázolásának szatirikus pengeéle elkopott az adaptálás folyamatában, a harmadik világháború fenyegető réme nem tud kellőképp illeszkedni, ki-kilóg a cselekményből, ahogy néhány egyéb momentum, motívum is aránytalanná válik (pl. Reagen alakja már túl komikus, túl parodisztikus). De a The Dark Knight Returns legnagyobb problémája a rajzstílusa – ami, bár kicsit sötétebb színvilággal és robosztusabb figurákkal dolgozik, lényegében majdnem ugyanaz, amit számtalan DC-animációban megszokhattunk már. Jót tett volna neki egy egyedibb látványvilág, egy markánsabb elszakadás a tipikustól, ha már a sztori és az atmoszféra terén meg merték lépni, amit kellett.  

Jay Olive rendezőnek (Zöld Lámpás: Smaragd lovagok, ami megette a mozifilmet reggelire – bár tény, hogy nem volt nehéz dolga) ezeket a sutaságokat többé-kevésbé sikerül ellenpontoznia. A cselekmény érzelmi súlypontjait nagyszerűen dirigálja (még egy-két emlékezetbe égő képpel is szolgál, mint a nyakláncelszakadás, amit pedig már vagy ezren vizualizáltak előtte), a Batman és Superman közti összecsapást durvává, brutálissá, intenzívvé teszi, ahogy kell, Joker beexponálását az első rész végén pedig hátborzongatóan gyönyörűen oldja meg, sőt, ezzel az egyetlen jelenettel még a képregényen is túltesz. Az az ámokfutás egyébként, amit a gyilkos bohóc itt végez, minden korábbi filmes inkarnációján túltesz – Michael Emerson pedig szenzációs szinkronhangja (Peter Weller is remek Batman, ha már itt tartunk, és a zene is nagyszerű, még ha hallhatóan sokat merít is Hans Zimmer munkájából).

A The Dark Knight Returns egy nagyon kellemes csalódás, még ha – nyilván – esélye sincs rá, hogy akár csak hasonló szerepet, jelentőséget vívjon ki magának, mint a képregény. És nehéz nem belegondolni, hogy ez a sztori így, de még nagyobban, vagyis (élőszereplős) mozifilmként milyen eget-földet rengető lehetne, lehetett volna. 

Sok minden történt 2012-ben az amerikai képregény háza táján. Például kerek egésszé vált a Scalped, és elkezdődött a Saga, és ezért a kettőért már önmagában megérte comicot olvasni tavaly. Aztán még meghalt Pókember, újjászületet Jézus, sidekicket kapott a Megtorló, kiderült, mire volt jó a DC 2011-es Új 52-je (nem túl sokra), feldübörgött a Marvel NOW!, a The Walking Dead pedig letarolt mindent. Tanult kollégáimmal hármasban, (Nagy Krisztián, Rusznyák Csaba, TheBerzerker), áttekintettük 2012-t. Először közösen megbeszéltük (a fogorvosi számláinkat majd megkapja a főszerkesztő), mi volt az év 10 legjobb képregénye, majd pedig mindegyikünk összeszedte a másik kettő ignoranciája és ízlésficama miatt a TOP10-ből égbekiáltó igazságtalansággal kiszűrt gyöngyszemeket (illetve néhány, valami okból említésre érdemes eseményt).  Lo & behold!

2012 10 LEGJOBB KÉPREGÉNYE

American Vampire

Noha Stephen King utóbbi 20 éves munkássága enyhén szólva megkérdőjelezhető, az American Vampire-hez sikerült egy nagyon jó, nyers, véres, kegyetlen és gonosz háttérsztorit felrajzolnia – az pedig már Scott Snydert dicséri, hogy a bő három éve futó sorozat azóta csak még jobb lett (nem hiába jelentette számára ez a belépőt a sztárírók sorába). A képregény – ami a 34. szám után épp most ment több hónapos szabadságra, úgyhogy ez egy remek időszak a felzárkózásra – mesterien fonja bele a vámpírok fiktív természetét, eredetét és történetét a XX. század valós amerikai történelmének szövetébe, így festve egy vérbő, eposzi hátteret a karakterek saját, fordulatos és megkapó drámái mögé. Mindez Rafael Albuquerque nyers, energiától duzzadó képeivel. A vámpírkoncepciót az utóbbi évek Alkonyat és ellen-Alkonyat hulláma egyaránt szárazra szívta, úgy kell keresni a dömpingben, hogy valami igazán figyelemre érdemest találjunk. Az American Vampire az – sőt, megkockáztatom, a leginkább figyelemre érdemes.

Batman

A 2011 őszén startolt DC reboot/relaunch vagy mi a búbánat egyik legígéretesebb darabja volt a Capullo/Snyder páros által fémjelzett Batman sorozat. A lassan, és bár kissé sablonosan induló cím első hosszabb storyline-jában kedvenc bőregerünk egy Court of Owls elnevezésű szervezet célkeresztjébe került. A titokzatos szervezet célja, hogy eltegye láb alól Bruce Wayne-t. Mily meglepő. Snyder egész alapszituációja annyira egyszerű és tipikus volt, hogy szinte ordított. Ennek ellenére mérhetetlen zsenialitásának hála az egész képregény mégis baromi intenzív és legfőképpen kellően sötét, szürreális, már-már horrorisztikus hangulatú lett. Snyder elképesztően jól kezeli a bőregér karakterét, és bár sok esetben iszonyatosan idegesítő tud lenni a belső narráció, itt valahogy kifejezetten illett a képregény sötét, noiros hangulatához. Erre a folytatás, a jelenleg is futó Death of the Family című sztori tesz rá még egy lapáttal. Ki merem jelenteni, hogy Batman több évtizedes történelmében Joker még sosem volt ennyire aberrált és beteg karakter, mint most. Még Alan Moore Killing Joke-jában sem! Letépett arc, kíméletlen tekintet, kiszámíthatatlanság és gyilkos elegancia. Mindezt mesterien szemlélteik Capullo vonásai. Már a Spawn alatt is tudtam, hogy a fickó egy zseni, de amit itt művelt, az bizony nagybetűs képregény! Az összes karakter elképesztően stílusos, részletgazdag, mind a mimikák, mind a környezet tekintetében. A két alkotó együttes zsenialitásának hála a relaunch legjobb, és a 2012-es év magasan az egyik legjobb sorozata volt az ongoing Batman.

Hawkeye

Töredelmesen bevallom, hogy az amerikai szuperhősképregények glóbuszunkat védő szupercsapatai, dimenziók között ugráló hősei és kozmikus részlege jobbára hidegen hagynak és sokkal jobban szeretem az emberközelibb, sebezhetőbb, földhözragadtabb karaktereket szerepeltető, úgynevezett street level történeteket. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) eddig Hawkeye karaktere meglehetősen kívül esett az érdeklődési körömön, pedig eléggé kilógott a Bosszúállók közül, és a Marvel írói sem nagyon sokat tudtak vele kezdeni az utóbbi években: kétszer is kitörölték a létezésből, önkereső vándorútra küldték, új maszkot és identitást húzott magára, úgy általánosságban mellékszereplői státuszba silányult. Ez 2012-ben megváltozott, amikor Matt Fraction és a spanyol David Aja kettőse újra összehozta, ami egyszer már Iron Fist karakterével is sikerült: emberközelivé, érdekessé és szerethetővé tettek egy egyébiránt B-listás szuperhőst. Elénk tárulnak Clint Barton „hétköznapi” kalandjai, rövid történetek, amik két Bosszúállókkal töltött bevetése között zajlanak. Utcai ruhában, szuperhősgúnya nélkül, egyszerű emberek nem túl egyszerű problémáival szembenézve Kate Bishoppal az oldalán, aki már egyszer átvette a helyét a maszk mögött. Friss, vicces, szórakoztató, DC 52 ide, Marvel NOW! oda, a 2012-es év legkellemesebb meglepetése.

Locke & Key

Az utóbbi évek leginvenciózusabb horrorsorozata öt kötetnyi lendületgyűjtés után feltartóztathatatlanul robog a végkifejlete felé, de szerencsére még öt füzetnyi időnk van, hogy kiélvezzük az eseményeket az utolsó panelig. A Locke família kálváriája, melynek során a csak gyerekek által látható, nem evilági fémből készült és varázslatos képességeket biztosító kulcsokkal veszik fel a harcot egy igazán lovecrafti entitással, ugyanolyan lebilincselően izgalmas, mint az indulásakor, ráadásul 2012-ben Joe Hill és Gabriel Rodriguez még egy one-shottal (Locke and Key: Grindhouse) is megleptek minket, ami a klasszikus negyvenes évekbeli Crime Does Not Pay sorozat  remekbe szabott hommage-a. Ha még nem kezdtél bele a Locke & Key-be, akkor pont itt van rá a nagyszerű alkalom... ne mondd, hogy mi nem figyelmeztettünk!

Richard Stark's Parker: The Score

Egyértelműen 2012 legjobb graphic novel-je, melyben Richard Stark (azaz Donald E. Westlake) zsenialitása találkozik Darwyn Cooke elképesztő tehetségével. A hard-boiled krimihős, a hidegfejű, érzelemmentes, vérprofi Parker ezúttal egy komplett kisvárost rabol ki társaival, ám hiába tervezik meg a bulit az utolsó szögig, az emberi tényező persze teljesen felborítja a gondosan felépített tervet. Cooke kissé rajzfilmszerű és minimalista stílusa éppenséggel nem kellene működjön egy hatvanas években játszódó, sokszereplős krimi esetében, de pontosan a történetmesélési képességeit emeli ki, hogy a végeredmény a forma és a funkció tökéletes ötvözését adja. Az eddigi három kötet talán legjobbja és rendkívül nagy nyugalommal tölt el, hogy készülőben van a negyedik adaptáció.

Prophet

A kilencvenes években futó, a középszerűbbnél is középszerűbb, Rob Liefeld által alkotott Prophet főnixként támadt fel az Image kiadó égisze alatt és Brandon Graham kezei között, aki a King City című, Eisner-díjra jelölt sorozatával vált ismertté 2007-ben. A karaktert magát megtartó, de teljesen újragondolt sorozat ugyan folytatja az eredeti számozást és a 21-es számmal indít, de szerencsére ennyiben ki is merül minden hasonlóság: John Prophet mélyálomból tér magához egy alaposan megváltozott Földön, ahol az emberi faj teljesen eltűnt és átadta helyét a számára teljesen idegen flórának és faunának. Odüsszeiája során, mely ismeretlen úticélja felé vezet, minden leleményességét be kell vetnie, hogy túlélje küldetését és újabb esélyt adjon az emberiségnek. A Prophet egy-egy oldalán több ötletsziporkát bevet, mint más sorozatok egy egész füzetben, a négy egymást következetesen váltó, a főhős minden inkarnációját követő rajzoló pedig szavatolja azt a képzeletgazdag, izgalmas világot, ami minden magára valamit adó sci-fi alapkövetelménye.

The Punisher

Miután Jason Aaron a MAX világában hidegre tette a Megtorlót, a DC Relaunch-ra való reflexszerű válaszként érkezett a Greg Rucka nevével fémjelzett 12 részes Punisher sorozat. Rucka sokat nem változtatott a karakteren, megmaradt ugyanaz a hideg, a bűnre rezzenéstelen arccal ólmot szóró bosszúálló. Megjelenését tekintve viszont kapott egy vagány hobószakállat, ami be kell valljam, kifejezetten jól állt neki, és mellé szegődött egy női sorozatgyilkos sidekick is. Az egész egy végig kellően dinamikus, egyszerűen, ám stílusosan megírt sorozat lett, amelyben kellően kidomborodott Castle emberi, sebezhető mivolta (a Vulture elleni harcban majdnem ott is hagyja a fogát). Lelki tipródás és moralizálás tehát kiirtva, maradt a koponyás póló és a fegyverarzenál. A 12 rész befejeztével a képregényben történt események jelenleg is folytatódnak a The Punisher: War Zone című miniben, amelyben Pókember próbálja felhívni az Avengers figyelmét arra, hogy valamit kezdeni kéne Castle-vel. Nyugodtan vádolhat mindenki elfogultsággal, de Rucka sorozata minden egyszerűségével és linearitásával együtt nálam ott volt a 2012-es év legjobb képregényei között. Erősen ajánlott azok számára, akik egy kicsit is szeretik a karaktert.

Scalped

Erről már nagyon sok szó esett a GeexKomix hasábjain, és őszintén szólva, ezek után, aki nem olvasta ezt a szériát, és nem is tudja, hogy mi az, és eszik, vagy isszák, azt meg kell kérdeznem, hogy mit keres itt egyáltalán? Jason Aaron és R.M. Guéra Scalpedja legalábbis az egyik, de talán a legjobb amerikai képregénye az utóbbi évtizednek. Mocskos, véres, brutális és amorális indián noir, háttérben egy leigázott nép fojtott történelmi dühével, keserűségével és letargiájával, gyarló, megmenthetetlen, mégis megérthető emberkorcsokkal, akik lassan, fokozatosan pusztulnak el, fizikailag éppúgy, mint lelkileg.

Ultimate Spider-Man

Tegye mindenki a szívére a kezét: senki nem gondolta, mikor Peter Parker meghalt az Ultimate Spider-Man lapjain bő másfél évvel ezelőtt, hogy a szerepét betöltő új karakter, a fekete-hispán tinédzser, Miles Morales által felállított status quo tartós lesz. De úgy néz ki, hogy az lesz, és ezért köszönetet mondhatunk, mert az új Pókember sorozata talán még jobb, mint az előzőé volt. Miles, bár hasonló utat jár be, mint annak idején Peter (mínusz – egyelőre – szerelmi szál), Brian Michael Bendis, aki a címet 2000 óta írja egyhuzamban, nagyon szépen disztingvál a két karakter és környezetük között, csuklóból elkerülve a plágium (önplágium) vádját. Sara Pichelli rajzai pedig a legjobbak azóta, hogy Stuart Immonen lelépett a szériától – és ráadásul még az Ultimate és a mainstream Pókember találkozása is nagyszerűen sült el (Spider-Men).

The Walking Dead

Ha minden jól megy, 2012-re úgy fogunk emlékezni, mint egy újabb jelentős fordulópontra a The Walking Dead történetében. Rick és társai, (olvasói szempontból évekkel a Woodburyvel vívott háború után, ismét egy náluk nagyobb és jobban felszerelt közösséggel kerülnek szembe, aminek azonban ezúttal kénytelenek – legalább ideiglenesen – behódolni. A „The Saviors” vezetője Negan, aki eleinte igen egysíkú gazembernek tűnik, de Kirkman később olyan súlyos jelenetekkel faragott rettenetes ellenséget belőle (ld. a beszélgetését Carllal), amibe még a rutinos olvasók is beleremegtek. 2012 pedig egyébként is a The Walking Dead éve volt. A 100. szám bizonyult a legnagyobb példányszámban eladott füzetnek Észak-Amerikában (ez az első alkalom 1999 óta, hogy az éves lista élén nem egy szuperhőscomic áll), a gyűjteményes kötetek/graphic novelek közt pedig hét (!) TWD volt a legjobb 10 között (köztük kettő az első két helyen, listavezető a legelső, eredetileg 2004-ben kiadott kötet, ami azt jelenti, hogy a széria még ma is rengeteg új rajongót szerez magának).

KÜLÖNDÍJAK (Rusznyák Csaba)

Az év legjobb új képregénye

Saga: De olyannyira, hogy semmi más szóba sem jöhet. Olyannyira, hogy az eddigiek alapján a legjobb sorozat lesz, amit Brian K. Vaughan valaha írt. Olyannyira, hogy minden egyéb sci-finek, fantasynek nagyon szorosan fel kell kötnie, és magához kell ragasztania a gatyáját, ha helyet akar kiverekedni magának mellette.

Az év legjobb szuperhősképregénye

Amazing Spider-Man: A cím decemberben a főszereplőjével együtt kiszenvedett (mindkét esetben: ideiglenesen), de hattyúdala legalább olyan hatásos és emlékezetes volt, mint az egész sorozat azóta, hogy Dan Slott visszahozta a karaktert a sokéves kreatív gödör legmélyéről. Az író folyamatosan emelte a történetek tétjét, majd az apokaliptikus csúcspontról (Ends of the Earth) visszarántotta egy fájdalmasan személyes szintre, és mindkettőre sokáig fogunk még emlékezni.

Az év legjobb „szuperhősképregénye”

Thor: God of Thunder: Míg Jason Aaron frenetikusan indult Wolverine & the X-Menje kifulladóban van, addig új Thor sorozata jó úton van afelé, hogy a Marvel legjobb címévé váljon. Az évezredeket felölelő, múltban, jelenben és jövőben párhuzamosan játszódó sztorira csak a karakter okán lehet ráragasztani a „szuperhős” jelzőt, egyébként viszont egy gyönyörű képi világú (Esad Ribic), eposzi, hatalmas erejű dark fantasy.

Az év meglepetése

Punk Rock Jesus: Azok a rajzolók, akik egy idő után az írással is megpróbálkoznak, ritkán aratnak le nagy babérokat, de Sean Murphytől tavaly a fél képregényipar lement hídba, és nem teljesen alaptalanul. A vallási és felnőtté válási témába roppant érzékenyen és intelligensen (és gonoszan) süllyesztett Truman Show variációban egy tévémogul állítólag magát Jézus Krisztust klónozza, hogy aztán valóságshow formájában kaszálja be vele a milliárdokat. Sajnos pont az utolsó szám okoz egy leheletnyi csalódást a korábbiakhoz képest, de a Punk Rock Jesus így is 2012 egyik csiszolatlan gyémántja.

+ Az év magyar képregénye

Slusszkulcs Klán: Olajszagos, kipufogófüstös, rockdalos férfiéletérzés, részben Mad Max-féle, autófétises posztapokalipszisszerű thriller, részben több szálon futó, sorsösszefonódós dráma, részben fülledt neo-noir. Teljes egészében nagyszerűen megírt és megrajzolt, eredeti magyar graphic novel. Kéne még pártucat ilyen a hazai piacra. Évente. Akkor tudnánk érdemben "magyar képregény"-ről beszélni.

TAVALY TÖRTÉNT... (TheBerzerker)

Az év legfontosabb eseménye

Avengers VS X-Men: Na nem azért ez a legfontosabb, mert olyan baromi jó lett a két válogatott szuperhőscsapat fallosz-összeméregetése, hanem azért mert végre meg merte lépni a Marvel azt, ami már talán régóta érett. SPOILER KÖVETKEZIK...megölték Charles Xaviert.

Az év magányos háborúja

Ki másnak a nevéhez fűződhetne ez, mint a képregényipar Ed Woodjához, azaz Rob Liefeldhez. Miután emberünk eljött 2012-ben a DC-től, twitteren valóságos háborút indított Tom Brevoort és Scott Snyder ellen. Utóbbi különösen mókás volt, mert Snyder is volt olyan hülye, hogy felvette a kesztyűt. A végeredmény pedig egy elképesztően vicces flame hadjárat lett, ami széles mosolyt csalt augusztusban a képregényes társadalom arcára. Hiába na...Rob tudja, hogy mivel kell felhívnia magára a figyelmet, ha már a tehetségével nem megy. Tudom, köcsög vagyok.

Az év bejelentése

A San Diego-i Comic-Con általában a képregényes vérkeringés legizgalmasabb helyszíne, hiszen a kiadók a következő évek nagy dobásait általában itt teszik közzé. Nem volt ez másképp idén sem, amikor a DC hivatalosan is bejelentette, hogy Neil Gaiman visszatér a Sandman világába egy minisorozat erejéig. A hír azt hiszem, nem is követel egyéb kommentárt.

Az év "whatthefuck-ja"

Nem elég, hogy az egész DC relaunch összekuszálta az addig ismert kontinuitást (a sorozat szerint 5 éve megjelent Batmannek megmaradt a 8 Éves Damien nevű fia, akit anno Batmanként nemzett?), Scott Lobdell csavart egyet az amúgy is kusza szálakon. San Diegóban ugyanis bejelentette, hogy az általa írt ongoing Teen Titans szerint Tim Drake sosem volt Robin. Ami azért volt vérciki, mert az általa írt Teen Titans első számában a következő mondatot olvasható Tim Drake narrációjában: "My name is Tim Drake. I used to be well-known as Robin The Boy Wonder." Ülj le Scott. EGYES!

Az év legfeleslegesebb képregénye

Ide csak annyit szeretnék írni, hogy Before Watchmen. Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom.

ÉS MÉG NÉHÁNY KÜLÖNDÍJ (Nagy Krisztián)

Az év legjobb időutazós sztorija

A fájdalmasan középszerű Secret Avengers egyetlen fénypontja az a hat füzetet felölelő időszak, amikor Warren Ellis vette át az írói stafétabotot és ebből is a 20-as szám az, ami maradandó nyomot hagyott az emlékezetemben: nem elég, hogy egy csavaros időutazós sztorit kapunk, melynek egy korábbi számban ágyaz meg gyönyörűen, Alex Maleev is tudása legjavát adja, és külön pacsi neki a hatvanas évekbeli Modesty Blaise hommage-ért.

Az év legviccesebb világvégéje a maják után szabadon

Az Adventure Time mese felnőtteknek az azonos című, háromszoros Emmy-jelölt Cartoon Network-ös animációs sorozat alapján a barátságról és más fontos dolgokról egy posztapokaliptikus jövőben,  Finn, az utolsó embergyerek és Jake, egy mágikus, méretét változtatni képes kutya között. Témája ellenére mind a rajzfilm, mind a képregény abszolút élvezhető harminc felett is, hiszen olyan epizódokkal van teletömve, mint a Night of the Living Dead remake-je, egyenesen a film forgatókönyvéből kiemelt szöveggel, zombifikálódott süteménylényekkel, arról nem is beszélve, hogy Finn ősnemezisének, a Lichnek a szinkronhangja Ron Perlman. A képregényváltozat szerencsére nem csupán a tévés sorozat sikerét lovagolja meg, hanem nagyszerűen megáll a saját lábán is.

Az év legörömtelibb visszatérése

J. Michael Straczynski-t szerintem ezen az oldalon nem kell bemutatni senkinek, de a 2007-ben indult sorozatát, a The Twelve-t talán mégis: tizenkét Golden Age hős kerül sztázisba a Második Világháború végén, hogy napjainkban találják meg őket újra. A jobbára tragikus sorsú hősök azonban hasztalan harcot folytatnak a beilleszkedéssel, a huszonegyedik század változásai, erkölcsei feldolgozhatatlanok számukra, ráadásul egyikük a többiek életére tör. A tizenkét részesre tervezett sorozat megrekedt a nyolcadik számnál 2009-ben, amikor Straczynski átigazolt a Marveltől a DC-hez, hogy végre Supermant írhasson. Úgy tűnt a The Twelve örökre torzóban marad, de mindenki legnagyobb meglepetésére a 2012-es év minderre rácáfolt és végre elolvashattuk a történet befejezését.

Van egy jellegzetes bája az unalomig lerágott csont kategóriájába tartozó családi drámák és a mondanivaló tekintetében szűk területen manőverezni kénytelen sportfilmek nászából született alkotásoknak. Utóbbiak hamar kifullasztották a zsánert, így előbbihez fordultak felfrissülés végett, ami egy ideig működött is. Azon pedig végképp nem lehet csodálkozni, hogy ez a nagy összeborulás ugyancsak belerekedt az önismétlésbe, ebben a témában nehéz eredeti és újszerű ötletekkel előrukkolni. Próbálkozások mindig akadnak, a Warrior az egyik legjobb példa erre.

No, nem kell arra számítani, hogy megreformálta a családi bunyós drámák, illetve a sikertörténetek válfaját, de úgy gondolom, ez a film nem is ezért készült. A klisékhez értő kézzel nyúlt a forgatókönyvírást is bevállaló rendező, Gavin O’Connor. Remek érzékkel nem tövestül csavarta ki és forgatta fel az ismerős alapfelállást, hanem a film kezdetétől finom ecsetvonásokkal tette apránként gazdagabbá, és emelte olyan magasba a végére, hogy megérdemelten nevezhetjük egyedinek. És ezen nem az induló helyzet végletekig való bonyolítását értem, hanem a reális miliőbe jó mélyre beágyazott gyarló emberi sorsok hihetővé, mi több, átélhetővé tételét.

A Warriorban tulajdonképpen három főszereplőt kapunk, akik olyanok, amilyenek – a film egyik erénye, hogy nem ítélkezik felettük, nem állít mércét egyikük erkölcsi tisztasága vagy éppen romlottsága mellé sem. A drámai vonalat megalapozandó adott egy családját korábban szétziláló, durva alkoholizmusából kigyógyult apa, Paddy Colton. Nick Nolte szinte brillíroz a szerepben, mintha csak rá írták volna az időnként bizonytalan mozgású, rekedt, szétivott hangú, ám megbánást mutató és megbocsátást kereső figura szerepét. Alakításáért Oscarra jelölték a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában, amin egy szemernyit sem csodálkozom, főleg az után a bizonyos hotelszobás jelenet után.

A testvérpár fiatalabb tagját játszó Tom Hardy egy fikarcnyival sem marad le mögötte színészi teljesítmény tekintetében, számomra legalábbis Ő az utóbbi idők nagy befutója (TDKR; Suszter, szabó…; stb.). A megrázkódtatások miatt bezárkózó, a seregben pótcsaládot kereső, de a háborgó múlt miatt visszatérő öccs karaktere kezes bárány a bikára kigyúrt színész számára. A gyökértelen, keserűségben lézengő ritter olyan hiteles képét festi fel a vászonra, hogy nézői részről hiába szükségeltetik jókora türelem és megértés a figura iránt, a legnehezebben vele tudunk azonosulni. Ez azonban épp, hogy a rendező és a színész munkáját dicséri, hisz Tommy Conlon karaktere az, aki nyughatatlansága és elfojtott, de hihetetlenül nyers és brutális dühe által hajtva indítja be a valaha jobb napokat látott család sebeinek gyógyulását.

Brendan Conlon, vagyis a báty szerepében Joel Edgertont láthatjuk, akinek első ránézésre semmi különleges nincs a karakterében: középiskolai fizikatanár, aki ráadásul jófej is, rajonganak érte a diákjai, két gyermek apja és nem mellesleg a szép és csinos Jennifer Morrison által megformált feleség szerető és gondoskodó férje. Nem véletlenül, ő ugyanis a negatív példa elrettentő erejétől hajtva minden tőle telhetőt megtett, hogy nagybetűs családot hozhasson létre. Múltja időnként visszanyúl érte: az apadó családi kasszát kósza hétvégi ketrecharcbeli nyereménnyel toldja meg olykor. Amikor pedig a család egzisztenciája a tét, már tudjuk, ott lesz a Spártán, a finálé all-star MMA-mérkőzésén, apait-anyait beleadva.

A bunyós háttér, és az életszagú, emberközeli motivációk szabják meg a testvérpár régen szétvált, ám elkerülhetetlenül összefutni látszó útját. Hogy ez az „összefutás” valójában egy elemi erejű, az érzelmek nyers pofonokká és tesztoszterontól túlfűtött őrjöngésévé materializált összecsapás, az nem csak hogy a szemnek, de végül a léleknek is táplálékául szolgál. A filmbéli bunyók némelyike nem kevés feszültséggel teli, remek érzékkel nem lövik el rögtön az összes puskaport, de nem is tartalékolnak mindent a végső párharcra: aki látott már MMA-s küzdelmet, annak ismerősként köszön majd vissza egy-két helyzet, és ez jó, mert változatos püföléseknek lehetünk szemtanúi.

Ahogyan a verekedések, a film érzelmi töltete is hasonló ívet mutat – emitt egy veszett gyors felvillanás, amott egy kivárásra, technikás stílusra építő megoldás. Ennek esszenciája a két testvérben mutatkozik meg, néhol kicsit túlságosan is explicit módon, de ez legyen a legkevesebb. Az öccs a zabolátlan, fékevesztett düh és tombolás, gyors, kegyetlen, nem ismer szabályokat; a báty a megfontolt, a kitartó, maga a megtestesült szívósság, aki a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsaphasson. A lelki és az anyagi válság konfrontációja, ha szabad így fogalmaznom. Ez a kettősség nagyon jól működik a filmben, azt vettem észre magamon, miközben néztem, hogy egyrészt nem tudom, melyiküknek szurkoljak, másrészt oly módon építette fel bennem az érzelmi kötődést, hogy néha úgy ujjongtam, mintha én is a lelátón drukkoltam volna.

Ami még nagyon tetszett a filmben, hogy végig a jelenben játszódik. A múlt, legyen akármilyen kiemelkedő fontosságú, múlt marad, nem köszön vissza flashback-ek formájában. Ehelyett a Warrior odateszi elénk a kész képet, és csak később, lépésről-lépésre, elejtett félmondatok, érzelmi kitörések vagy őszinte gesztusok formájában adagolja az információt. A báty esetében világos, nyílt módon, az öccs zárt páncélján viszont mi sem látunk keresztül. Zárkózottsága egészen a film utolsó negyedéig távolságot tart mindenkivel szemben, így a nézővel is.

Kár tovább ragoznom, a Warrior beváltja mindazt, amit ígér és még többet is. Látványos bunyók, hús-vér karakterek, és nagyfokú átélhetőség. Ebbe a filmbe nem is kell több ennél.

"Miként lehetne elmagyarázni? Hogyan lehetne leírni? Még a mindentudó nézőpontnak is inába száll a bátorsága."

Ezekkel a szavakkal kezdődik Vernor Vinge 800 oldalas science-fiction kalandja, és rögtön kifejezi azt a nehézséget is, amivel az szembesül, aki megpróbálja hűen átadni annak esztelen „méreteit”. Daniel Abraham, a 2011-es (hamarosan itthon is megjelenő) Leviathan Wakes egyik írója mondta, hogy „az űropera az, amikor milliók kiáltanak fel egyszerre, aztán néma csend lesz”. De a Tűz lobban a mélyben után ez annyira tűnik eposzinak, mint leugrani a közértbe egy liter tejért. Itt milliók halála nem esemény. Milliárdok halála is csak egy sokkal hatalmasabb esemény járulékos kára.

Vinge 1993-as, Hugo-díjas könyvében a galaxis törvényszerűségeit, lényeit, hatásmechanizmusait meghatározó koncepciók egyrészt üdítően eredetiek, és a maguk módján egyszerűek, érthetően magyarázottak, másrészt a cselekménybe ágyazva, sorsokat meghatározva, olyan felfoghatatlanul grandiózusak, olyan, már-már fejfájdítóan kozmikus léptékűek, hogy az olvasó teljes lényében beleborzong azoktól a pillantásoktól, amiket a regényen keresztül a végtelenségre, az örökkévalóra vethet.

A Tűz lobban a mélyben ráadásul képes mindezt tudományos kontextusba helyezni, annak ellenére, hogy cselekményének kis túlzással egy fél galaxis a játszótere, és aki valamelyest otthon mozog a sci-fi világában, az tudja, milyen nehéz ilyen körülmények közt egyensúlyba hozni a valóságnál nagyobb kalandot a hitelességgel. Az űroperák pörgését és eposzi voltát életben tartani hivatott, tudományos szempontból jó esetben is instabil írói fogásokhoz Vinge briliáns hátteret rajzol fel. A galaxist ún. zónákra osztja, amelyekben más-más törvényszerűségek uralkodnak, és így más-más szellemi és technológiai fejlettséget támogatnak.

A galaxis magját a Gondolattalan Mélység veszi körbe, amiben szinte egyáltalán nem működik semmilyen technológia, és az értelmes élet fenntartására is alkalmatlan (következésképp senki nem tudja pontosan, mi is rejlik ott). Ezt a Lomha Zóna burkolja be, amiben a régi Föld is található (a könyv a messzi-messzi jövőben játszódik), az ismert fizikai törvényekkel. Ezt követi a Kívül, amiben a technológia, a biológiai és mesterséges értelem szárnyakat kap, és többek közt a fénysebességnél gyorsabb utazás is lehetséges. Azon kívül pedig van a korlátok nélküli Transzcendencia, az „everything goes”, a hihetetlen csodák és rettenetes veszélyek, az istenségek, szuperintelligenciák „misztikus” birodalma.

Természetesen minden értelmes faj a galaxisból kifelé, a magasabb értelmi szinteket támogató zónákba tör. Az emberekből álló Straumli Birodalom egy labort hoz létre a Transzcendencia alsó részében, hogy a faj felemelkedését elősegítő információk birtokába jussanak. Kutatásuk közben azonban véletlenül elszabadítanak valami hatalmast, ősit és rosszindulatút, ami évmilliók óta szunnyadt a roppant tudást felhalmozó rejtélyes archívumok egyikében. A „perverzitás”-nak vagy „métely”-nek nevezett entitás rászabadul a Kívülre, és soha nem látott mértékű pusztításba kezd – fajok, civilizációk, bolygórendszerek, milliárdok, idővel pedig más „hatalmak”, transzcendens lények vesznek oda. Az egész galaxis sorsa egy hajszálon függ.

A hajszál a laborból egyetlenként elmenekült hajón lévő, meghatározatlan, állítólagos „ellenszer”, ami vagy képes, vagy nem képes rá, hogy útját állja a perverzitásnak. Csakhogy a hajó egészen a Kívül aljáig zuhan, kutyaszerű, falkatudatban élő lények középkori civilizációjának bolygójára, és a mindössze két túlélő, a 8 éves Jefri és a 14 éves Johanna (testvérek) egy helyi háború ellentétes oldalain esik fogságba. Őrült versenyfutás kezdődik az „ellenszer” megszerzéséért/megsemmisítéséért.

A világpusztulásokkal, fajirtásokkal és fénysebességnél gyorsabb hajszákkal teli űroperát Vinge egy vad planetáris románccal állítja kontrasztba, amiben a középkori élet és hadviselés intrikáit egy szenzációsan ötletes, egzotikus idegen faj („tüskések”) aprólékosan kimunkált, fantasztikus elevenséggel ábrázolt jellegzetességei fűszerezik. Hasonló kreativitással kelti életre a „szkródutasokat”, azokat a páfrányszerű lényeket, amelyek csak mechanikus segítséggel képesek mozogni és rövidtávú memóriával rendelkezni – és ezzel az író szárnyaló fantáziájának még mindig csak a felszínén matatunk, nem említve többek közt a galaxist lefedő információs Hálót, aminek egy-egy kiragadott üzenete tényként, pletykaként vagy akár hazugságként szakítja meg, egészíti ki a sztorit.

Tehát az ötletek teszik igazán emlékezetessé a könyvet (űrcsata fénysebességnél!), amit Vinge egyébként meglehetősen szimplán ír. Nincsenek stílusbravúrjai, frappáns metaforái, cselekménye egyszerű és lineáris, adott esetekben kissé elnyújtott, egyenetlen és döcögős (ha belegondolunk, a bevezetés, a konfliktus felrajzolása maga 300 oldalba telik), olykor pedig a klisék használatától sem riad vissza. De azzal nem lehet vádolni, hogy nélkülözné a gondolatokat: az identitásnak, az „emberségnek” központi szerepe van a könyvben, akár Pham Nuwent, egy transzcendens hatalom eszközét (vagy annál többet?) nézzük, akár a tüskéseket, akiknek szinte egész tudományuk, civilizációjuk az „én”, a falka fejlődése, jobbá, többé tétele körül forog. (És a straumlikat, az óvatlan ikaroszokat még nem is említettük.) Nem véletlen, hogy Pham és néhány tüskés számítanak a könyv messze legjobb, legérdekesebb karaktereinek.

A vége felé felmerül a kérdés, hogy lehet az addigi 700 oldal grandiózus mivoltát felülmúlni, miféle finálé lesz képes lecet ugrani? Nos. Olyan, ami után aprónak, jelentéktelennek érzed magad, mintha lopott pillantást vethettél volna épp ésszel felérhetetlen istenségek megfoghatatlan háborújára, és minden, amit addig biztosnak hittél, illékonnyá vált volna. És becsukod a könyvet, és próbálod elképzelni az elképzelhetetlent (Isten óvja a szerencsétlent, aki egyszer a fejébe veszi, hogy ebből filmet csinál), és fantasztikus érzés, hogy nem sikerül.

Ha már Tarantinót is másolják, akkor komoly baj van! ...mondhatnám joggal, de az az igazság, hogy ez a gyanú a Sushi Girlnél nem okozott különösebben problémát számomra. A nem észre nem vehetően a Kutyaszorítóbanra emlékeztető, kis költségvetésű mozi ugyanis nagyon ügyesen, nagyon profin és baromi szórakoztatóan ismétli meg, illetve inkább csak idézi meg a szintén nem kizárólag eredeti ötletekből készült 92-es kultfilm alapszituját, és mindezt egy elsőfilmes rendező jóvoltából. Ken Saxton ráadásul igazán gyilkos névsort állított csatasorba a bemutatkozáshoz. Mivel egy geekblogon vagyunk, a leghatásosabb, ha úgy szemléltetem, hogy a Sushi Girlben együtt szerepel Machete, Luke Skywalker, Kyle Reese, Kampókéz és az utcai harcos, Terry Tsurugi, vagyis a gyengébbek kedvéért Danny Trejo, Mark Hamill, Michael Biehn, Tonny Todd és a személyes favorit, Sonny Chiba! 

Sajnos már most le kell lomboznom a kedvet, hiszen ez azért túl szép, hogy így, ebben a formában igaz legyen. A kissé levitézlett kult-arcokból álló, ám még mindig impozáns galeriből ugyanis Trejo, Chiba, Biehn, illetve az előbbiekben nem említett Jeff Fahey csak cameóznak, szerepük szó szerint pár mondatra és pillanatra korlátozódik csak, de aggodalomra semmi ok, így is marad nekünk még két óriásit alakító legenda, a horrorikon Tony Todd, illetve a film showját teljes mértékben zsebre vágó Mark Hamill jedi lovag, akiről később még szólni fogok. De előbb lássuk a brummogót.

"Tonight we dine yakuza style."

Néhány hét-, de inkább sokpróbás gazember gyülekezik egy üres kínai étteremben, hogy a Duke (Todd) által megszervezett partin egyik társuk, a börtönből frissen szabadult Fisht (Noah Hathaway) köszöntsék. A baljós hangulatú találka egyik kelléke egy meztelen sushi-lány (Cortney Palm), aki mint tányér vesz részt az eseményen, és akinek előre meghagyták, hogy ne mozogjon, ne beszéljen, ne mutasson érzelmeket, bármi történjék is a bulin. Aztán megjön Fish, és ünneplés helyett szembesítés következik. A banda ugyanis hat éve egy balul sikerült gyémántrablásban vett részt, és bár Fisht elkapták, és bevarrták hat évre, az eredetileg rábízott gyémántok nem kerültek elő, ezért most mindenki tudni szeretné, hogy hol vannak. Mivel Fish nem akar, vagy nem tud mit mondani, brutális vallatás veszi kezdetét, a társaság két legbetegebb tagja, a motoros Max (Andy Mackenzie) és a pszichopata Crow (Hamill) közreműködésével, egy tojásfőző órával meghatározott ideig tartó turnusokban. De miután a módszer nem hoz eredményt, a rosszéletűek egymásra kezdenek gyanakodni. A Sushi-lány pedig nem mozdul, csak hallgat némán, mintha tudna valamit.

Kétségtelen, hogy Tarantino szellemét ott látjuk lebegni a film felett, és a neo-exploitation jellemző stílusjegyei is megjelennek benne, azért a készítők odafigyeltek, hogy a Sushi Girl lehetőleg önálló jogú filmként működjön, mindenféle erőltetett és öncélú pop-kulturális kikacsintás és idézet nélkül, és inkább jellegében idézze a régi korok olcsó filmjeit, mintsem direktben utalgasson rájuk, vagy hogy átlátszó hatásvadász eszközökkel próbálja meg imitálni azokat. Pont ezért is jó, hogy a fenti nevek többsége csak röviden cameózik (és a plakáton szerepelve ügyesen kiszolgálják a marketingcélokat, ami mellesleg az igazi exploitation egyik ismérve), és maga a cselekmény leginkább csak pár szereplőre, és két nagyobb névre koncentrálódik, akik magasabb rendű színészi kvalitásaikkal is hozzá tudnak járulni az egyszerű, de közel sem buta mozihoz.

Mert kétség nem férhet hozzá, a Sushi Girl igazi mojo-ja a színészi alakításokban rejlik. A vérfagyasztó orgánumú Tony Toddra hozzáértő kasztingosok szabták rá a végig higgadtan és titokzatosan viselkedő, megjelenésében is tekintélyt parancsoló főnök szerepét, alakítása is nagyon színvonalas, de a pszichopata Crow-t megformáló Mark Hamill az, aki miatt leginkább emlékezetes marad a film. Hamill-t ugye nem lehetett látni sok filmben, főleg a szinkronhangja miatt tudott rajongott kedvenc maradni, de elnézve itteni játékát, igazán remélem, hogy lesz még egy színész korszaka is neki. (A Star Wars akárhányba ha bekerül, éles kontraszt lehet majd a két Luke Égjáró között.) Crow bizarr figurájában az elmebetegség, a perverzitás és a morbid humor találkozik a homoszexuális manírokkal, amitől kifejezetten groteszk, és persze emlékezetes (plusz a maga módján nagyon szórakoztató) karakter lesz, Hamill pedig ügyesen lavírozik a Jokeres ripacskodás, és a valóban ijesztően bizarr pszichopata között. 

Első filmként és a költségvetés ellenére több szempontból is profi kiállású munka a Sushi Lány. Stílusos, szépen fényképezett darab, a forgatókönyv az egyszerűsége dacára is kellően fordulatos, szórakoztató, és nem utolsósorban, jól kezeli a feszültséget. A film a flashbackeket és néhány rövid jelenetet leszámítva egyetlen térben játszódik, így lényegében egy kamaradarab jellegét adja, ami során ez a szűk, bezárt közeg és a sötét és kiszámíthatatlan alakok közötti robbanékony viszony igazán nyomasztó, baljós légkört teremt. De okosan bánik a vérrel és az erőszakkal is, itt-ott kicsit belekóstol a torture pornba, próbál sokkolni, de mielőtt még túl sok lenne, visszavált a pszichológiai bűnthrillerbe, így még az öncélúság vádját is könnyen lesöpörheti.

A Sushi Girl a felvonultatott nevek ellenére sem kapott valami nagy hírverést, de valójában nem is miattuk érdemes megnézni, hanem azért, mert 98 percében egy kellemesen pozitív élményt, és egy meggyőző bizonyítékot kapunk, miszerint kicsiben is lehet nagyot alkotni, és hogy ezt a neoexploitation dolgot is lehet okosan, figyelmet érdemlően művelni. A Sushi Girl egy b-filmes gyöngyszem és egy ígéretes rendezői bemutatkozás.

„Azt akarja mondani, hogy elveszett még egy tengeralattjárójuk?!”

Hajlok rá, hogy Wolfgang Petersen klasszikusa ide, Csendben fut, mélyen fut és The Enemy Below oda, a Vadászat a Vörös Októberre a legjobb tengeralattjárós film, amely számos hosszan részletezhető erénnyel bír, mégis, valahogy mindig az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó és a szovjet nagykövet mézes-mázos beszélgetései voltak benne a titkos kedvenceim. Miközben a nyílt tengereken mindenre elszánt férfiak harcolnak az életükért, a hazájukért, a jövőért, furfanggal, pisztollyal, torpedóval, tömegpusztító fegyverarzenállal, ezek ketten nyájas mosolyokkal biztosítják egymást a nemzetük közti örökkön-örökké tartó barátságról, és legfeljebb magukban kurvaanyáznak szép nyugodtan. Ó, a politika.

A hidegháború forró éveiben, a Gorbacsov hatalomra kerülése előtti időkben járunk, amikor a CIA egy fiatal elemzője, Jack Ryan, gyors egymásutánban két kellemetlen hírt is kap. Egyrészt, a szovjetek megépítettek egy újfajta atom-tengeralattjárót, mely az úgynevezett ’hernyótalpaknak’ köszönhetően képes teljesen némán haladni, ilyenformán észrevehetetlen a hangradar számára, másrészt, nem sokkal azután, hogy ez a hajó, a Vörös Október kifut a tengerre, a szovjetek hajtóvadászatot hirdetnek rá. Természetesen minden amerikai politikus és katona azonnal tökig izzad: mi más lehet a szovjetek motivációja, ha nem az, hogy kapitányuk renegáttá vált, és viszket az ujja az indítógombon? Egyedül Ryan jut más következtetésre: szerinte a litván származású Ramius, a hozzá hű tisztekkel együtt a világtörténelem legnagyobb fuck you-ját mondta be a kormányának, és át szándékozik adni az első csapásmérés céljából épült tengeralattjárót az amerikaiaknak.

A Vadászat a Vörös Októberre volt Tom Clancy első publikált regénye, és egyben a legszórakoztatóbb is. Az 1984-es könyvben még képes volt pórázon tartani a prózáját, ellentétben a későbbiekkel, amelyek egyre gyorsabban fulladtak bele 7-800 oldalas szófosásaiba – plusz, még több volt benne a „thriller”, mint a „politika”. A disszidáló szovjet kapitány története feszes és izgalmas volt, és a bő két órás filmben sincs egy pillanatnyi üresjárat sem – John McTiernan akkoriban még baszottjól tudott rendezni. (Sajnos a Ragadozóval és a Die Harddal csúcsra jutott pályafutásának dicsőséges korszaka pont ezzel a filmmel ért véget.) A tipikus „akarata ellenére hős” Jack Ryant az akkor még tejfölösképű Alec Baldwin játszotta korrektül, de a cselekmény hitelessége, mind a karakter, mind a színészi alakítás szempontjából a szovjet kapitányon, Ramiuson, és az őt alakító színészen múlt.

És Ramius figurája nem csak érdekes, jól megírt és következetes, de Sean Connery tökéletesen el is adja, jelenléte a vásznon abszolút. Tiszteletet, tekintélyt parancsoló, elszánt, tántoríthatatlan tiszt és ember, olyan masszív tartással és eleganciával, amivel akkoriban talán csak Patrick Stewart Picard kapitánya versenyezhetett – simán elhisszük neki, hogy ő a flotta élő legendája, aki személyes motivációktól vezérelve vetemedik árulásra. Scott Glenn, a Vörös Október nyomába eredő amerikai tengeralattjáró, a Dallas kapitánya érdekes ellenpont: a háttérből kevésbé kirívó, halk szavú, már-már átlagember típus. A köztük, hazájuk és hajóik közti különbségeket a tengeralattjárók más-más színű és hangulatú megvilágításai is kiemelik, mindegyiknek saját stílust, személyiséget kölcsönözve, és nem mellesleg, egyetlen pillanat alatt megkülönböztethetővé téve őket.

A látványvilág egyébként is pazar. Hogy a díszletek a legutolsó csavarokig hitelesek, az természetes, amit viszont Jan de Bont operatőr (Die Hard, Fekete eső), a későbbi Féktelenül rendezője művel a térrel és a fényekkel, az bravúros. A téma alapvetően megköveteli a szűk térbe zárt emberek klausztrofób érzetének közvetítését, de Bontnak ugyanakkor át kellett adnia a Vörös Október sokat emlegetett hatalmas méreteit is (ami az egyébként remek külső felvételeken viszonyítási pontok híján nyilván bajos volt, ezért a feladat java része a belső felvételekre maradt). A csendesebb, bensőségesebb pillanatokban, mint Borodin és Ramius beszélgetése (a film egyik legnagyszerűbb jelenete), vagy az amerikai és a szovjet legénység, a „baráti” szituáció ismeretében is iszonyú feszültségtől szikrázó, néma találkozása, de Bont beállításaival szűkíti az egyébként is kis teret, amikor azonban akcióra kerül a sor, és a világbéke egy hajszálon függ, minden óriásivá válik. A rakétakilövő teremben, az emberi pusztító potenciál félelmetes templomában zajló lövöldözés képei monumentálisak, főleg ahogy Basil Poledouris mély, erőteljes férfikórussal támogatott, már önmagában is eposzi zenéje harsog közben, mintha titánok épp ésszel alig felfogható összecsapását festené alá. Csúcsra járatott thriller a ’80-as évek egyik legizgalmasabb fináléjával.

A Marvel első, október-novemberi adagjáról itt.

Avengers #1-2

Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Jerome Opena

Hickman a Fantastic Fourból igazolt az Avengers-franchise-hoz, és annak zászlóshajója az első két szám alapján az egész Marvel NOW! eddigi legnagyobb csalódása. Az író természetesen a rá jellemző témákkal játszik, vagyis teremtés, evolúció, technológia, és persze okos emberek, akik nagy dolgokban gondolkodnak – de képtelen normálisan beilleszteni mindezt a Marvel világának szövetébe. Konkrétan röhej, hogy két számon keresztül vezeti fel az egész „we have to get bigger” koncepciót, vagyis az Avengers, mint csapat és eszme többé és nagyobbá növesztését, ami abban merül ki, hogy minden tag kap valami kütyüt, amivel el lehet érni őket, ha beüt a krach (értsd: valaki/valami már megint ki akarja irtani az emberiséget). Ez aztán a kibaszott forradalmi megoldás! Hogy nem jutott eszükbe ilyesmi korábban! És a második szám még valamennyire előrelépés az elsőhöz képest, ami akkora dögunalmas sablongyűjtemény, hogy arra szavak nincsenek (rosszfiúk be – hősök rohamoznak – hősöket leverik – egy visszavonul, hogy majd még több hőssel térjen vissza). Ami a képi világot illeti, az nagyszerű, eleve imádom Opena stílusát (Fear Agent forevör), de azért azt megköszönném neki, ha Hulknak nem majompofát rajzolna.

New Avengers #1

Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Steve Epting

A pároldalas keretet leszámítva ez eddig egy Black Panther képregény. Wakandában vagyunk, ahol a király egy kiválasztási szertartás/próbatétel győzteseit kenegeti éppen hájjal, amikor felbukkan előttük valamiféle portál, amin átlépve megjelenik a fejük fölött valamiféle lilás bolygó, amiről alászállnak valamiféle vörösszemű ember(szerűség)ek, akiknek valamiféle okból  az a heppjük, hogy világokat pusztítanak. Van egy kis harc, Black Pantheren kívül mindenki meghal, aztán beexponálódik a felmentő sereg, vagyis a címbeliek. Szóval nagyjából fingom sincs, hogy mi történik a képregényben, még kevésbé, hogy miért. Mivel nem tartom magam egy túl hülye embernek, az ilyesmit hajlamos vagyok a szóban forgó alkotás számlájára írni. Ahogy az Avengers, ez is egy összecsapott, pár ötletre épülő, de inkonzisztens és sablonos valami, és az eddigiek alapján azt kell mondanom, hogy Hickman és a Bosszú Angyalai nem egy jó párosítás (illetve mondanám, hogy alapból Hickman és a szuperhősök nem egy jó párosítás, de az F4-gyel egész jól elvolt – nyilván a sorozat bőven kiaknázható tudományos vetülete és a nagyobb karakterközpontúság miatt, amikkel itt kevésbé játszadozhat). Az Illuminatiból, mint kontextusból pedig nagyon jó és nagyon rossz dolgok egyaránt kisülhetnek. A rajzokkal itt sincs gond, Epting hozza, amit várunk tőle – bár nem többet.

Avengers Arena #1-2

Történet: Dennis Hopeless
Rajz: Kev Walker

Mindig megvédem az amerikai szuperhősképregényeket, amikor demagóg és/vagy sznob módon fröcsögnek rájuk, de néha engem is elkap az érzés, hogy az egészet le kéne húzni a vécén. Olyankor általában valami olyasmi akad a kezembe, mint az Avengers Arena. ISTEN ŐRIZZ, hogy az egyébként is lejtmenetben lévő mainstream comic előálljon valami eredetivel, neeeem, minek, mikor sokkal biztonságosabb(nak tűnik) majmolni valamit, ami egy másik médiumban (sőt, többen) már kasszát robbantott? Nesztek, Éhezők viadala Marvel-módra (ami már eleve Battle Royale volt young adult módra). Avagy: húzz elő a kalapból egy viszonylag rég használt, többnyire röhejes gazembert, jelentsd ki, hogy mostantól nem röhejes, hanem nagyon gonosz, nagyon hatalmas, nagyon kegyetlen, nagyon minden, a szereplőgárdába pedig hajigálj bele egy egész rakás teljesen új, vagy már ismert, de Z-listás karaktert, akiket mindenféle következmény nélkül lehet leöldösni a kirobbanó drámai hatás érdekében. Persze, rakj azért bele egy-két ismertebb tinihőst is, hogy legyen kiért izgulni, és ne kelljen túl sokat pöcsölnöd a többi, ismeretlen szereplő bemutatásával, mert akkor még kénytelen volnál saját magadtól kitalálni valamit, és hát azér’ álljon már meg a menet. (Ami fair az fair: a második szám szinte teljes egészében egy új karakter megismertetését tűzi ki célul – hogy hogyan teljesít, az már más kérdés.)  Az egész annyira pocsék, hogy kis híján nem érzem kínosnak, hogy az író nevével poénkodjak. Rajz okés. De leszarom.

Cable and X-Force #1-3

Történet: Dennis Hopeless
Rajz: Salvador Larroca

Cable azon hősök közé tartozik, akiknél már elvesztettem a fonalat a halálai és visszatérései számon tartásában. Meg még azon hősök közé is, akikkel olykor látványosan nem tudnak mit kezdeni az írók (ld. a 2000-es évek egyik legértelmetlenebb sorozatát, a Soldier X-et – emlékszik egyáltalán rá valaki?) – az Avengers Arena című atrocitást elkövető Hopeless is eme írók közé tartozik a Cable and X-Force első két három alapján. Anno Duane Swierczynski konkrét, hozzá illő szerepet, feladatot adott a karakternek, és nem mondom, hogy az a sorozat tökéletes volt (hínnye, de még mennyire, hogy nem), de tartott valahova, célja volt, és bizony szolgált pár remek sztorival. Ebből a szériából semmi ilyesmit nem nézek ki. Cable megint összeszed egy maroknyi kétes hírnevű/kétes szituációban lévő (anti)hőst, megint van valami homályos célja, ami a jövővel kapcsolatos, megint nyögi a techno-organikus vírus következményeit, megint minden nagyon rejtélyes, katonás és sötét. Megint minden nagyon unalmas. Jobb pillanataiban csak unalmas. Rosszabb pillanataiban – pl. Kolosszus még az elmúlt egy-két év fényében is botrányosan karakteridegen ábrázolásával – konkrétan frusztráló. És persze az egész csapat, a céljuk, a működésük, a mindenük, annyira badass, hogy még az X-Mennel is szembeszállnak, ha kell. <ásít> Nem tudom, honnan jön ez a reménytelen író (tessék, ellőttem, fú, de szar), főleg nem tudom, miért tolnak alá rögtön két sorozatot is, de részemről eddig elégtelen a teljesítménye.

Morbius: The Living Vampire #1

Történet: Joe Keatinge
Rajz: Richard Elson

A Pókember kaszál a képregénypiacon rendesen (ld. lent), hát mikor máskor próbálkoznának meg egy spin-offal, ha nem most. Morbiusnak, aki 1971-ben kezdte mellékszereplői pályafutását a The Amazing Spider-Man lapjain, már volt egy saját sorozata a ’90-es évek elején, de aztán csak tessék-lássék foglalkoztak vele, nagyobb címekben meg szinte alig – amíg Dan Slott tavaly elő nem kaparta a Pókemberhez. A karakter érdekes, potenciállal teli (főleg a jelenlegi szituációjában), úgyhogy innen nézve érthető, miért kap saját szériát, minden más nézőpontból viszont teljesen érthetetlen. Új sorozat egy C-listás epizódszereplővel, egy széles körben szinte teljesen ismeretlen írótól – az ilyenek nem szoktak jól végződni, és mindebből kiindulva nem adnék neki egy évnél hosszabb életutat. De azért az első szám alapján nem bánnám, ha tévednék. Keatinge, bármerre akarja vinni is a sztorit a későbbiekben (ez itt még meglehetősen homályos), mindenképpen jól alapoz. Úgy mutatja be a szimpatikusan komplex és sérült főhőst, a múltját, a jelenét, a személyiségét, hogy az érdekes legyen azoknak is, akik már ismerik, és informatív, könnyen átlátható azoknak, akik még nem – de már az utcai banditán is látszik, akivel Morbius konfrontálódik, hogy az író jó karakterrajzban. Richard Elson képei nem nyújtanak semmi különöset, de hoznak egy elvárható, korrekt színvonalat.

Superior Spider-Man #1

Történet: Dan Slott
Rajz: Ryan Stegman

Ez nem tartott soká. A karácsonykor nagy dirrel-durral megjelent Amazing Spider-Man 700-ban Peter Parker meghalt, csak hogy most rögtön vissza is térjen. Persze még nem teljes, fizikai valójában, de ez mellékes, a lényeg, hogy nem halott (szóval hiába reménykedtem botor módon abban az 1%-ban). A Pókember bőrébe bújt Octopus doki koncepciójával egyébként jól bűvészkedik Slott: a Peter személyiségével „szennyezett” gazember mesterien, számítóan, brutálisan veri el a port az új Sinister Sixen, szabadidejében pedig Mary Jane-nel vacsorázik, és a melleit bámulja közben. És persze eszi a fene, amiért minden, amit ezután elér az életben, Peter Parkernek lesz tulajdonítva, nem neki, ami egy logikus és ügyes fogás a karakteren. (Pont az egója kvázi figyelmen kívül hagyása volt az egyetlen bajom az előző sztorival: egyszerűen nem hiteles Octopustól, hogy sosem magyarázza meg áldozatának a testcserés trükköt. Túl arrogáns és hetvenkedő ő ahhoz, hogy ne dicsekedjen el a teljesítményével, a győzelmével.) A koncepcióból még így is sokat ki lehet hozni, hogy lényegében már most egyértelműen látjuk az egész „Superior” végjátékát: az Octusban dúló személyiségi konfliktusok gazdag táptalajai az izgalmas történetmesélésnek. Az új rajzoló, Ryan Stegman pedig jó munkát végez, elődjénél kicsit nyersebb, durvább vonásokkal dolgozik (a színárnyalatok is sötétebbek), de azért megmarad a képi világ lazább, rajzfilmesebb aspektusa is.

Thunderbolts #1-2

Történet: Daniel Way
Rajz: Steve Dillon

Ah, a Way-Dillon duó. Róluk mindig a Wolverine Origins fog eszembe jutni. Mint egy elűzhetetlen, visszatérő rémálom. Ami persze nem Dillon hibája, csak tudnám, mégis miért dolgozik együtt olyasvalakivel, mint Way. A Thunderbolts az utóbbi jó pár évben (egészen azóta, hogy Warren Ellis írt bele két sztorit még 2007-ben) szinte konstans nagyon magas színvonalon mozgott, tökös, akciódús, badass, látványos hardcore szuperhíró sorozat volt, aminek alapkoncepcióját Way most épp kikukázta. Jó-jó, kétségkívül van lehetőség egy Red Hulk-Venom-Elektra-Megtorló-Deadpool felállásban, de ennek a címnek nem ilyen karakterekről kellene szólnia. Mindegy, lépjünk. Ezekkel a szereplőkkel egy jó író csodát tudna tenni, Way azonban többnyire feleslegesen erőlködik, a csapatdinamika csikorog, a dialógusok laposak, se erejük, se humoruk, se virtusuk. A cselekmény lassan halad, az akciók rövidek és messze nem kielégítőek, az ellenségek jelentéktelenek, arc nélküliek, az erőviszonyok ábrázolása nevetséges (egy Deadpool-Elektra páros nehogy már megfutamodjon legfeljebb 20 mezei katona elől). Ami pedig Dillont illeti, még mindig nem érzem úgy, hogy a szuperhősképregény neki erős oldala lenne, sőt.

Na, ez elég lehangoló volt – a Marvel NOW! baromi jól indult az októberi-novemberi számokkal, és már kezdtem nagyon komolyan megörülni, erre kiderül, hogy az azóta megjelentek majdnem mind vackok. Kompenzációként lássuk, hogy muzsikálnak azóta a korábban már tárgyalt szériák – kivéve az Uncanny Avengerst, amiből azóta sem jelent meg új szám, tekintve, hogy az eredetileg decemberre tervezetett elpaterolták január második felére (Marvel LATER! a.k.a. John Cassaday és a határidőre rajzolás – az 5. számtól már jön helyette Olivier Coipel). A nagy meglepetés az Iron Man: az első két rész alapján majdnem leírtam, de a jelek szerint hiba lett volna. A 3-5 számok (Cassaday-val ellentétben Greg Land nem pepecsel sokat – ez persze meg is látszik a végeredményen) alapján sem ez lesz a Marvel csúcssorozata, de azt legalább demonstrálják, hogy Gillonnak igenis vannak remek ötletei, és a kivitelezésüket sem feltétlenül szúrja el. (Persze a 6. számtól pont változik a felállás: Tony az űrben kalandozik majd, és tagja lesz a Guardians of the Galaxy-nak is, aminek új sorozata márciusban indul Bendisszel és McNivennel.) Az A+X-nek a harmadik száma is jópofa volt, de konstans változó alkotógárda által futtatott team-up antológiánál ebből nem lehet következtetéseket levonni.  Az All New X-Men 5 füzet után is nagyszerű. Bár a cselekmény enyhén szólva nem dübörög gyorsvonatként, ez egyáltalán nem baj, sőt, a sajátos szituációból Bendis rengeteget kihoz karakter- és dialógus szinten. A Captain America második része megerősített benne, hogy Fear Agent-szerű csodálatos B-s/ponyvás sci-fi agymenésre számíthatunk Remendertől, úgyhogy e téren nem is lehetnék boldogabb. A Deadpool szintén tartja magát, mint a Marvel vicces-erőszakos őrülete. A Fantastic Four a harmadik számra úgy tűnik, kiforrta magát, látványos, izgalmas, ötletes űrkaland, amilyennek reméltük. Testvére, az FF két füzet után is az expozíció stádiumában van – eddig jó, de még mindig nem látni, mi lesz belőle. Az Indestructible Hulk sem csapott még a lovak közé, de a második szám Stark/Vasember – Banner/Hulk duója is jó dolgokkal kecsegtet. Az X-Men: Legacy remek érzékkel összerakott, tempós-ötletes önkeresési dráma akcióval, humorral, pátosz és giccs nélkül. És a végére a legjobbat: Esad Ribic csodálatos látványvilágával és Jason Aaron fantasztikus, évezredeken átívelő sztorijával a Thor: God of Thunder továbbra is tökéletes – ha tartja a színvonalat, nemsokára úgy emlegetjük, mint a legjobb Marvel/DC képregényt (direkt kerülöm a „szuperhőscímkét”, mert legfeljebb nagyon marginálisan lenne igaz rá).

Először is szeretném előre bocsájtani, hogy a listám évszámok tekintetében nem teljesen koherens, mert található benne néhány olyan film, amely bár tavalyi, mégis vagy idén került bemutatásra nálunk, vagy idén jelent meg hordozható formátumban. Most pedig jöhetnek a közhelyek. Volt idén minden. Blockbuster, sportfilm, mozis varázslat, szar-szemét szórakoztató szar, és természetesen csalódások. Sok-sok csalódás. És bár bevallom őszintén, idén nem tudtam olyan elánnal belemélyülni a celluloid poklába, mint korábban, azért így is sikerült elcsípnem pár olyan filmet, ami elégedett mosolyt csalt az arcomra, és pár olyat is, ami sikeresen kiidegelt.

Amik után csettintettem:

Avengers:

Ha képregényőrült vagy, és neked is tetszett Joss Whedon filmje, akkor tudod miért írtam ide. Ha képregényőrült vagy, és nem tetszett, akkor komoly gondok vannak veled. Ha nem szereted a képregényeket, de tetszett a film, akkor vihargyorsan szokjál rá, ha pedig nem szereted a képregényeket, és nem tetszett a film, akkor mit keresel itt?

Warrior:

Bár a film erősen 2011-es, nálunk mégis idén került bemutatásra. A forgatókönyv alapján egyszerű, mint a faék, milliószor felbüfögött szituációkból építkezik (családi viszályra épített bunyósfilm), de hála a színészeknek, mégis képes olyan elementáris erővel magával ragadni az embert, hogy az valami elképesztő. És mielőtt mindenki a meglehetősen túlértékelt Dark Knight Rises kapcsán kezdi el emlegetni Tom Hardy színészi képességeit, javaslom, hogy  tessék megnézni a Warriort. Mert amit ebben a filmben művel, az konkrétan zseniális!

Snowtown:

Az idei év talán legnyomasztóbb hangvételű filmje volt. A kisvárosi közösségben és látszólag rendezett környezetben élő család mindennapjaira rátelepülő, a felszín alatt rejlő borzalom fokozatos kicsúcsosodásának lehetünk szemtanúi, melynek végeredménye Ausztrália egyik legbrutálisabb sorozatgyilkosságába torkollik. Bár a film sokkal inkább dráma, mint horror, a játékidő alatt mérnöki precizitással fokozódó nyomasztó atmoszféra szépen lassan képes hatalmába keríteni a nézőt.

Chillerama:

Vannak, akik szerint igazi fejhajtás az '50-es és a '90-es évek közötti korszak trashfilmjei előtt, és vannak, akik szerint értékelhetetlen, unalmas szemét.  Mivel az én listámra felkerült, talán egyértelmű, hogy jómagam az előbbi táborba tartozom. Indokolatlan gusztustalanság, primitív humor és totális öncélúság násztánca a filmművészet talán legdeviánsabb korszakának oltárán.

Looper:

Bruce Willis öregszik. Gondolom, lassan elindul majd a kivénhedt nagypapákat alakító vígjátékok irányába (imádom a fickót, de a dráma azért nem az erőssége), de előtte azért még szétrúg pár segget, és szétloccsant pár fejet. Műfajok közötti gátfutás, melynek a vége egy igazi drámába torkollik, némi gyilkosság után persze. Összességében a végeredmény egy igazi tökös akció sci-fi volt, olyan, amilyenhez már nagyon régen nem volt szerencsénk.

Hugo:

Martin Scorsese talán a legszarabb filmjéért kapta meg anno az Oscar-díjat, aminek a miértjeibe most nem akarok belemenni. Viszont a Hugo elé teljesen tudatlanul ültem le anno, értsd úgy, hogy semmit sem tudtam róla. De valahogy már az első pillanatban magával ragadott. Az egészből árad a mozizás szeretete, és annak ellenére, hogy megpróbálja gyerekfilmnek beállítani magát, nagyon nem az. Aki egy kicsit is szereti a mozit, és ezután a film után nem érez valami furcsa, belső, pozitív melegséget, azzal komoly gond van. Aki pedig szereti Melies filmjeit, annak egyenesen kötelező!

Cabin in the Woods:

A film első megtekintése közben egészen a feléig azon gondolkodtam, hogy mi a szart akarnak ebből kihozni. Csak a végén jöttem rá, hogy teljesen feleslegesen gondolkodtam ezen, mert rohadtul lényegtelen! A végén művelt gore parádé pedig egyenesen szenzációs volt! Újabb ékes bizonyíték arra, hogy a horror még ma sem halt meg. Csak hasznosabb, ha nem veszi mindig olyan komolyan magát.

Amik után anyáztam:

The Expendables 2:

Imádtam anno az Expendablest. Aki egy kicsit és átélte a '80-as, '90-es évek akciófilmjeit, az tudja miért. Olyan nagy elvárásokkal ültem neki a folytatásnak, és olyan mértékben estem pofára, hogy az elképesztő. A folytatás ugyanis önmaga és a fent emlegetett akciófilm nagy korszakának sas kabarét megszégyenítő primitív paródiája lett. Pedig a film első fele még rendben volt. Igen, addig, amíg az egykoron szebb időket megélő (mára a szar poénok fő céltáblájává váló) Chuck Norris meg nem jelent. Ott valami nagyon elkúródott.

The Man with the Iron Fist:

Szép dolog a hommage. De attól, hogy valaki nagyon szeret és tisztel valamit, és szeretné ennek celluloid kinyilatkoztatását vászonra vinni, attól még nem ártana azt a „képet” keretbe tenni. Pedig isten az atyám, valami perverz okból kifolyólag passzolna a kung fu-hoz a sok „muthafuck” meg „niggah”.

Ghost Rider 2:

Nem kívánok sok karaktert fecsérelni erre a filmre. Legyen elég annyi, hogy nálam az év szarhegyén ez volt a cseresznye.

Futottak még:

The Amazing Spider-Man:

Jó volt látni, hogy hálivúd képes volt új életet lehelni egy már kiherélt karakterbe. Raimi filmjei ugyanis valami olyan irányba vitték el kedvenc pókunkat, amit nagyon nem szerettünk. Marc Webb filmje azonban sötétebb, emberközelibb és sokkal realisztikusabb lett elődjeinél. Ráadásul, visszatérve a klasszikus univerzumba, Parker végre megint patronból lövi a hálót!

Dredd:

Bőven volt csorba, amit az új Dredd-filmnek ki kellett köszörülnie. És bár a film összességében tökéletesen hozza a képregények hangulatát, és az a rohadt sisak is végig Dredd fején marad, a film látványvilága nálam erősen hagyott kívánnivalót maga után. A CGI-vér, a sok lassítás, a túlzottan „digitális” képi világ által felállított akadályok között sajnos sok helyen megbukik a sebes történet. Mondjuk ez legyen a legnagyobb bajunk. Pláne ha melléállítjuk Stallone 95-ös filmnek hívott valamijét.

Chronicle:

Két dologban voltam biztos a film után. Ha véletlenül szuperképességekre tennék szert, tuti én is arra használnám, hogy kandi kamera üzemmódban szívassam a jónépet. A másik pedig az, hogy képesek még manapság a „found footage”-t jól használni. Pedig komolyan azt hittem, hogy nem lehet.

Prometheus:

Ha van, aminek fokozatosan csökken az élvezeti értéke minden megtekintés alkalmával, akkor az a Prometheus. Ahogy hagy magának időt az ember arra, hogy belemélyüljön a filmbe, úgy csorbul a beleerőltetett eposziság és dráma, egészen eddig, amíg csak a film horrormotívumai lesznek képesek rá, hogy túllendítsék a nézőt a cselekményen. Lehet, hogy több szünetet kell tartani két megtekintés között? De ezt majd az idő eldönti.

Dark Knight Rises:

A film, amiben az eddig két lábbal a földön álló Batman elrugaszkodik kissé a karakterének realitást adó táptalajról. Tudatosságához és hosszához azonban nem férhet kétség. És bár nem merném kijelenteni egyértelműen, hogy nem lett jó film, az a bizonyos hiányérzet mindig bennem lesz, akárhányszor nézem meg.

Hiába na…ez az év sem különbözött sokban az előzőektől. Jó is volt, és rossz is. De talán majd az idei! Na persze… Tudom, mindig olyan negatív vagyok.

Westerfeld trilógiájának nyitókötete pont az, aminek lennie kell. Egy információktól nyüzsgő, élő és lélegző expozíció, ami ügyesen építkezik, sok dolgot megmutat, miközben még többet sejtet. Egy tudományos fantasztikumba ágyazott Rómeó és Júlia-történet, ami nem válik hatásvadásszá, újrahasznosított elemei mellett megcsillan benne az eredetiség is, a karakterek (noha legtöbbjük, köztük a két főhős is, gyerek még) nem csupán sablonok. A steampunknak titulált regény egy alternatív múltat próbál felvázolni nekünk az első világháború idején, amiben a szembenálló felek megfelelnek az általunk is ismert történelemnek, az eszközök és az eszmék azonban már az író agyszüleményei.

Az Osztrák-Magyar Monarchia főhercegét és feleségét meggyilkolják, fiuknak, Sándornak pedig menekülnie kell az országból. Ferenc Ferdinánd békítő politikájának hiányában kirobban a háború, míg brit földön egy óriási lény emelkedik a magasba, fedélzetén egy magát fiúnak kiadó lánnyal, Deryn Sharp kadéttal, akinek egyetlen vágya - apjához hasonlóan - a légierőnél szolgálni hazáját.

A szembenállás már a felek filozófiájában is megfigyelhető. A németek és azok szövetségesei a barkácsok, az ő oldaluk hasonul leginkább a steampunk gőzös, gépekkel teli világához, míg az angolok a darwinisták, akik inkább a biopunk oldaláról erősítik a történetet. Genetikailag előállított lényeik hidrogént termelve hódítják meg az eget, miközben mézet használnak energiaforrásként, az utcákon hatalmas elefántszerű lények vannak befogva tehervonónak, meglebegtetve ezzel az abszolút öko-társadalam utópiáját.

Az író nem siet el semmit. A két oldal között komótosan váltogatva, hol az elszánt, a körülmények miatt éppen férfivá érő Sándor szemszögéből látjuk az eseményeket, hol a Leviatán fedélzetén szolgáló Deryn avat be minket a flechette és a hajón fegyverként alkalmazott denevérek kapcsolatába. A darwinisták világa titokzatos, misztikus lényei miatt nem is lehetne más, ugyanakkor a Westerfeld által felvázolt megoldások fele már ott bugyoghat bármely indonéz sziget laboratóriumában. A barkácsok az intrika területén tüsténkednek inkább, monstrumaikból szinte kifolyik az olaj a lapokra.

A két főszereplő külön-külön is izgalmas, de (és ezzel remélem, nem árulok el nagy titkot) miután egyesül a két szál, és a célok hirtelen közösek lesznek, az ad a cselekménynek egy plusz feszességet, kizökkent minket a megszokott tempóból és megszabadítja az addigi felesleges sallangoktól a regényt. Sajnos az első rész itt hamarosan meg is szakad, de szerencsére nem kell sokat várni a folytatásra, az Ad Astra most tavasszal igyekszik megjelentetni a második részt Behemót címmel.

A Leviatán kemény kötésben érkezik, Keith Thompson grafikáival illusztrálva, amelyek a cselekményt egyes helyeken még bájosabbá, máshol még komorabbá varázsolja. Westerfeld még azt a szívességet is megteszi nekünk, hogy röviden összefoglalja a könyv végén található függelékben, mely dolgokban tér el a történelem a könyvektől. A történetet azonban egyben értékelni nem lehet, a regény egy felütés, aminek legfőbb célja, hogy az ember kíváncsiságát felcsigázza, miközben tökéletesen képbe is helyezi ebben az ellentmondásos, a mi világunktól oly sok dologban különböző, alapjaiban azonban nagyon is hasonlító univerzumban. Részemről kettőből kettő.

„I want targets. Do your fuckin’ jobs. Bring me people to kill.”

 Kathryn Bigelow rehabilitációja teljessé vált: a rendezőnő, aki a K-19: The Widowmaker kereskedelmi bukását követően öt évig nem készíthetett filmet, a The Hurt Lockerrel diadalmasan tért vissza, a Zero Dark Thirty pedig azt bizonyítja, hogy korántsem a kapanyél csodával határos elsülésének lehettünk egyébiránt elégedett tanúi - Bigelow visszavonhatatlanul csatlakozott a kortárs rendezők elit alakulatához.

Az eredeti koncepció szerint a ZDT az Osama bin Laden elleni sikertelen hajsza történetét vitte volna vászonra, a stáb már a kész forgatókönyvhöz igazodva tervezte a forgatást, mikor 2011. május 2. balzsamos hajnalán a SEAL Team Six egyik lövésze a pakisztáni Abbottabat külvárosában pontot tett az évtizede húzódó ügy végére. Újra kellett hát kezdeni a melót.

 Mark Boal forgatókönyvíró és a rendező eszméletlen kutatómunkát végezhettek, mire rekonstruálták a teljes képet. Ironikus módon a CIA és a hadsereg részéről számos kritika került nyilvánosságra, miszerint a film több ponton is önkényesen megmásítja a tényeket; ugyanakkor republikánus képviselők is apelláltak, hogy a kormányzat elfogadhatatlan módon hozzáférést biztosított a stáb számára a nemzetbiztonsági okokból titkosított aktákhoz. Lehet, hogy a ZDT bizonyos pontokon nem felel meg a valós történéseknek, de aprólékos realizmusa kikezdhetetlennek tűnik: a cselekményvezetés feszes és precíz, a karakterek az adott korlátok között kicsiszoltak, a katonai akciók pedig taktikailag és technikailag egyaránt hitelesek.

Bigelow rendezői stílusa sokkal közelebb áll egy oknyomozó újságíró metódusához, mint a hagyományos hollywoodi történetmeséléshez: végtelenül szenvtelen és tárgyilagos, fegyelmezett és szikár, mindennemű túlzásoktól mentes (ugyanez áll a film képi világára, illetve a színészvezetésre is). Ahogy a The Hurt Locker esetében, ez alkalommal is minimális eszközparkkal dolgozott, mégis képes fenntartani a feszültséget; ironikus, de a 156 perces film legkevésbé intenzív szekvenciája a valós időben bemutatott végső rajtaütés.

A rettenetesen sziszifuszi, a legrosszabb fajta pöcsöléssel felérő embervadászat kulcsszereplője, a Jessica Chastain által játszott CIA ügynök férfiakat megszégyenítő keménysége, tántoríthatatlan konoksága a cselekmény legfőbb mozgatórugója. A sorozatos kudarcok, a kárba veszett erőfeszítések, a személyes veszteségek csak feltüzelik fanatizmusát, és annak ellenére is kitart, hogy az évek során fokozatosan feléli elöljárói bizalmát. Nem csupán azonosul az üggyel, hanem ő maga lesz az ügy – motivációját tekintve semmiben sem különbözik esküdt ellenségeitől.

A ZDT mégsem a CIA hírszerzőtisztjeiről, a titkos telepeken végrehajtott kínzásokról, vagy éppen Osama bin Laden megöléséről szól. Hanem a terrorizmus józan ésszel felfoghatatlan természetrajzáról, az áldozatokról, a terrorizmus ellen viselt háború lélekölő hatásáról. Hogy ez az egész, bármennyire is elbaszott és kezelhetetlen, végső soron természetes állapottá tud válni. Napi szinten, folyamatos fenyegetésben élni. Diszponálni élet és halál felett. Mert a mindennemű eszközök alkalmazását megengedő embervadászat: szakma. A kihallgató helység: munkahely. A másik oldalon álló ember: célpont. Eleinte talán zavaró lehet mindez a gyenge gyomor számára, de idővel simán bele lehet jönni. Elkúrt egy világban élünk, így mennek a dolgok.

Szokni kell még a tényt, de nincs mese: Kathryn Bigelow a kortárs amerikai filmszakma legtökösebb és legintelligensebb rendezője. Adják oda neki a következő James Bondot, és simán lemossa a 007-es becsületén esett rút foltot.

Ritkán van olyan program Budapesten, amiről aztán teljesen egyértelmű, hogy tisztavérű geek-ek hatalmas tömegét fogja vonzani - ha úgy tetszik, kötelező esemény. (A Ghost In The Shell premier ugrik be példaként, vagy a témájában is kapcsolódó Pixelhősök bemutatós beszélgetés, ahol is megható volt korombeliekkel és 20 évvel idősebbekkel együtt ovációval köszönteni CoVboy-t, ki CoV-ért, ki az 576-ért.)

A Game On kiállítás sokunk számára ilyen volt, és ha esetleg kihagytad volna annak ellenére, hogy szeretsz játszani és nem a CoD 4-gyel kezdted, ma van az utolsó alkalom, hogy bepótold. (Ha ügyes vagy, még egy kupont is megcsíphetsz, amivel fele áron is megnézheted a kiállítást.) De továbbmegyek: ezt akkor is élvezni fogod, ha igenis ma kezdted, vagy esetleg eddig csak szenvedője voltál valaki más játékfüggőségének - mint a csajom annak, mikor másfél órára a vécén ragadtam egy PSP-vel meg egy különösen csúnya bossfight-tal...

Na, az ilyen őrülteknek kötelező (volt) a Game On, a többieknek csak melegen ajánlott.

Az eszméletlen mennyiségű játékot, amelyet a kiállítás felsorakoztat, kipróbálható formában, spéci mecha-kontrollerekkel, húszéves, vektoros 3D szemüvegekkel és tucatnyi másik nyalánksággal egyetemben, meg sem próbálom felsorolni, olvasni is fárasztó lenne, nem is jegyzeteltem... Elég legyen annyi, hogy öt óra ottlét után engem úgy kellett kidobni a szekusoknak, pedig istenuccse, arra számítottam, hogy két-három óra alatt a végére érek a kínálatnak. Nem tagadom: rettentően élveztem a játékok eme féktelen, határok nélküli habzsolását, kor és nem szerint meglepően sokszínű társaságban (igen, a fiatal, csinos gamer csajok relatíve magas száma meglepett, és itt még csak nem is a visongós 12-14 éves anime con-os közönségre kell gondolni).

Szeretnék ugyanakkor néhány kritikus észrevételt is megfogalmazni a Game On-nal kapcsolatban. A kiállítás főleg a konzolos játékokra, illetve magukra a konzolgenerációk sorára koncentrál, némi kultúrtörténeti visszatekintéssel a kezdetekre. Ez után azonban senki nem fogja kezünket, követhető időrend nincsen, tematikus csak hellyel-közzel, sok tábla nem is volt kirakva a falra, csak letámasztva valahová, de a maradék ismeretterjesztő szöveget is nehéz volt elolvasni a sötétben, nem voltak informálódásra alkalmas kivilágított sarkok. Az, hogy néhány öregebb konzol megadja magát ilyenkor, ennyi konzol esetén meg lehet érteni, de a lefagyott gépeket újra lehetett volna indítani. Műszakilag hozzáértő kezelőszemélyzetből azonban egyet sem láttam, kizárólag biztonsági embereket (akik viszont zárás előtt 15 perccel meglehetősen erőszakosan hajtották ki a jónépet), még a lemerült Wii távirányítókban sem cserélte senki az elemet. Ehhez képest már csak apróság, hogy a férfivécé nem működött, nőiből is csak az egyik.

Nem tudom, hogy csak a kiállítás végére fáradt el ennyire a dolog vagy nem, mindenesetre nem fizettem kevesebbet én sem a jegyért, mint aki az elején jött. Nagy kár, hogy ilyen dolgokra nem figyeltek, de még ezek sem voltak képesek elrontani az összességében pozitív élményt. Amolyan Yodás zárásként: "Game on, I will!"

„Is that a nigger on a horse?”

Persze, Fred Williamson már akkor cowboykalapban lődözte a lovagló fekete fejvadász koncepcióját a bamba értetlenkedés és a primitív vérszomj kombinációjával díjazó fehéreket, amikor Jamie Foxx még olvasni tanult, úgyhogy a főleg spagettiwestern és blaxploitation elemekből összegyúrt Django elszabadul valószínűleg indukálni fogja ugyanazokat az eredetiséggel kapcsolatos unalmas vitákat, amik Tarantino műveit 20 éve körítik. Pedig hiba volna megpróbálni az eredetiség felől megfogni a filmet, inkább bedobok helyette egy másik szót: rabszolgatartás. És az alapján, ahogy ezt a témát az amerikai film fenegyereke kezeli, megkockáztatom, hogy a Django elszabadul pályafutásának legérettebb, legkomplexebb filmje, ha nem is feltétlenül a legjobb. (Corbucci Djangójához egyébként semmi köze, bár Franco Nero azért beköszön.)

Ironikus, hogy majdnem egy időben mutatták be ezt és Spielberg Lincolnját. Utóbbi a tipikus amerikai film a rabszolgatartásról, amiben egy fehér ember kiáll az egyenlőség eszméje mellett, kockáztat, utat mutat, forradalmasít, és a stáblista alatt a feketék meghatódva rebeghetik: köszönjük, fehér ember (a fehérek pedig elsüppedhetnek a kényelmes önigazolásban, hogy végül mégiscsak helyesen cselekedtek).

Tarantino hozzáállása az efféle szentimentalizmushoz nem meglepő módon egy „fuck that shit”. A Becstelen brigantyk szellemi-tematikus ikertestvérében az elnyomott kezébe adja a fegyvert, hogy maga szolgáltasson vérmocskos igazságot, belekényszerítve a nézőt az ő szemszögébe, az ő haragjába, az ő elégtételébe. És igen, az explicit erőszak is ennek a szándéknak az eszköze, bőven túl az öncélúságon.

A feketék elleni atrocitások fájdalmas realizmussal jelennek meg (Tarantino kínosan jól, Oscarra gyúrt drámákhoz nem mérhetően mutatja be, milyen kegyetlen körülmények közt éltek a rabszolgák a XIX. századi délen – nap, mint nap), míg a főhős áldozatai abszurd vérgejzírektől díszítve buknak alá, a brutalitás legkevésbé sem ambivalens, hanem nagyon is örömteli katarzisát nyújtva.

Sőt, Tarantino odáig megy, hogy Djangót a mitikus germán hőssel, Szigfriddel állítja párhuzamba, míg az ellenoldalt inkompetens idióták gyülekezeteként ábrázolja (a KKK-s jelenet Jonah Hillel, a számtalan cameo egyikével). De az egyértelmű jó-rossz felállásba beleszivárog a fehér bűntudat, és a fekete tehetetlenség is – Tarantinónak megvan a véleménye a rabszolgákról, akik száma sokszorosa az uraikénak, mégsem lázadnak.

Ezt a képet tovább árnyalja a film második felében a történetbe belépő ültetvényes, Candie, és főnégere, Stephen nehezen érthető és magyarázható, visszataszító úr-szolga viszonya. Előbbit Leonardo DiCaprio alakítja, végre kilépve az utóbbi években ráragadt „szenvedő hős” szerepből, szemmel láthatóan felszabadulva, és élvezve, hogy egy igazi tetű ganét játszhat (az már Tarantino érdeme, hogy a néző mindössze két mondat, és egyetlen mosoly után is utálja, mint a szart). A ravasz féreg Stephent, az egész extrém végletekig elvitt Tamás bátyát pedig Samuel L. Jackson hozza, szintén üdítően elfeledkezve arról, hogy tipikusan ő a fekete coolság, a „badass nigga”.

Hozzájuk képest a német fejvadász, Dr. King Schultz, és a szárnyai alá vett, általa felszabadított rabszolga, Django kettőse halovány. Django az egyszerű, feleségét mentő, bosszúálló, faarcú exploitation hős, Jamie Foxx csak alkalmanként enged fortyogó haragot kiülni az arcára. Schultzként Christoph Waltz echte ugyanazt a karaktert hozza, ugyanolyan cinikus vonzerővel, amit a Becstelen Brigantykban, annyi különbséggel, hogy ezúttal a „jó” oldalon áll. Persze, briliáns, de egy idő után már nem lep meg – leszámítva a végét, ahol egyszerre ördögi és őszintén sajnálkozó gesztussal szabadítja el a csodálatos vérfürdőt.

A Djangónak több olyan tulajdonsága is van, ami alapján nem lenne szabad működnie. Csaknem szétesik két különálló filmre, túl harsány, túl öntörvényű, túl hosszú, és nem tesz jót neki a kettévágott finálé sem. Azt meg már senki nem bogozza ki, hogy a németül beszélő rabszolgalány Waltz miatt került a filmbe, vagy mindketten a germán mítosszal való párhuzam miatt kerültek a filmbe, vagy pont a sztori minden egyéb német aspektusa került Waltz miatt a filmbe – de ez valahol pont Tarantinónak azt a tulajdonságát demonstrálja, hogy mindenféle, látszólag kaotikus elemekből képes összegyúrni egy nagy, gyönyörű egészet.

Most épp egy véres-komikus spagettiwestern/blaxploitation hibridet, egy XXI. századi gazdag fehér férfi rabszolgatartás iránti dühének egyszerre elgondolkodtató és veszettül szórakoztató kivetülését.

Ez egy enyhén szólva is langyos filmzenei év volt – már megint. Attól tartok, még mindig érvényes mindaz, amit annak idején a Tetovált lánnyal kapcsolatosan írtam. A Hollywoodot emésztő általános ötlettelenség hatványozottan látszik állni a filmzeneiparra, és sajnos nem csak az álomgyár vonatkozásában. Ahhoz már nagyjából hozzászoktam, hogy a blockbusterek zenéinek a 80%-a mindenféle markáns stílusjegyet nélkülöz, és egyik a másikkal felcserélhető, de már a függetlenek is erre tendálnak, és pl. az ázsiai filmgyártás jellemző muzikális jegyei is túlságosan jellemzőkké váltak. Persze, kivételek azért mindig akadnak, és ezekből most is sikerült összeizzadni egy nem túl terjedelmes best of listát. (Lábjegyzet egy friss élményről: John Williams Lincolnjánál irritálóbb zenét nem hallottam az utóbbi évben.)

Hans Zimmer: The Dark Knight Rises
Míg maga a film kissé csalódást okozott, és csak félig-meddig tudta megkoronázni Nolan Batman-trilógiáját, Zimmer munkája tökéletes összegzése, egyszersmind magasabb szintre emelése a korábbi epizódok zenéinek; Bruce Wayne „útjának” lenyűgöző energikus-emocionális muzikális leképezése, a film, talán ha feleennyit ért volna enélkül. Az Imagine the Fire című opus kis túlzással önmagában jobb, mint az egész 2012-es hollywoodi score-termés összességében.

Dan Romer, Benh Zeitlin: Beasts of the Southern Wild
Romer és Zeitlin (utóbbi maga a rendező) score-ja a főszereplő, a kis Hushpuppy szemszögéből íródott, így az egész egy ártatlansággal, kalanddal, életerővel teli varázslatos „ünnep”, egyszerre eposzi és lírai. A hagyományos kis zenekart trombita, cselló, harmonika, gitár, zongora, szaxofon, bendzsó és egy sor népi hangszer egészíti ki, és ezzel a kombinációval, ezzel a koncepcióval a Beasts of the Southern Wild az utóbbi évek egyik legegyedibb, legmágikusabb score-ja. Minden benne van, amit a legtöbb mai filmzenéből hiányolok.

…és ha nagyon vaskalapos lennék, akkor itt most azt mondanám, hogy csókolom, ennyi volt. Persze ez durva túlzás volna, de valahogy jelezni kell, hogy van ez a kettő, és aztán egy nagy űr, és csak utána jönnek a többiek. Amik közt ugyan kétségkívül sok az élvezetes, sőt, emlékezetes zene, de többségük csak részleteiben tud igazán nagyszerű lenni. Úgyhogy emeljük ki a legnagyszerűbb részleteket.

James Horner: The Amazing Spider-Man: Ben’s Death
Az év egyik meglepetése volt Hornernek a Pókemberhez írt zenéje, ami többnyire levetkőzi a szokásos, némileg már unalmas hornerizmusokat, és amellett, hogy egy szépen visszafogott hősi témát variál ügyesen, remekül festi alá a film csendesebb és akciódúsabb momentumait is. A Ben’s Death végének sötéten lüktető energiája az év egyik zenei csúcspontja.

Alexandre Desplat: Argo: Scent of Death
Desplat néhány rá jellemzően egyedi megoldással lép túl a közel-keleti zenék – egyébként általa is alapul vett – sematikusságain. A vokál mellett sóhajtozással, suttogással és egyéb furcsa, orális hangképzési módszerekkel dob az atmoszférán. Ügyes.

Ludovic Bource: The Artist: My Suicide
 Ahogy a film, úgy a zene is egy stílusbravúr, klasszikus-aranykoros hangvételű, de ahogy a film, úgy a zene is el-eljátszik a ténnyel, hogy valójában a XXI. század gyermeke. A leginkább kiemelkedő szám a fináléhoz íródott My Suicide, ami ironikus módon nem hangzik el a filmben, mert a rendező lecserélte azt Herrman Szédülésének egy egyértelműbb „átiratára”.

Tom Tykwer/Johnny Klimek/Reinhold Heil: Cloud Atlas: All Boundaries Are Conventions
Függetlenül attól, hogy a filmet magát a hátam közepére sem kívánom, a zene mindenképpen az év legjobbjai közt van. Gyönyörű, eposzi, varázslatos, a maga módján megvalósítja mindazt, amiben a film elbukott – az már más kérdés, hogy a komponista trió 2006-os remekművéhez, a Perfume-hez képest hagy kívánnivalót maga után.

Marc Streitenfeld: The Grey: Into the Frey
Csendben, nyugodtan, szemet lehunyva, szitáló hóesésben szembenézni a halállal. A Fehér pokol zenéje összességében messze nem kiemelkedő, és még a témához képest is indokolatlanul háttérbe húzódik, de a finálé a maga baljós meghittségével felejthetetlen.

James Newton Howard: The Hunger Games: Horn of Plenty
Az Éhezők viadala score-ja a vártnál sajnos többször süllyed középszerűségbe, de vannak nagyszerű fénypontjai. A Horn of Plenty pompázatos fanfárjai és kórusai például tökéletes zenei leképezései a páváskodó Főváros szemfényvesztésének.

Michael Giacchino: John Carter: Thark Side of Barsoom
Giacchino remek kis zenét írt a Disney elbaltázott Burroughs-adaptációjához (a számcímek hajhullasztó szóvicceiért kár): legjobb pillanatai azok, amelyekben az idegenséget, az egzotikumot hangsúlyozza ki, mint a Thark Side of Barsoom második felében – a jellegzetes giacchinóizmusok teret engednek a kreatív kaland-fantasynek.

Mychael Danna: Life of Pi: Pi’s Lullaby
Ahogy annak lennie kell, Danna score-ja egészen éteri, finom, érzékeny, már-már másvilági. Ringat, varázsol, simogat, de akár grandiózus is tud lenni, ha arra van szükség (ld. még: God Storm).

Alexandre Desplat: Moonrise Kingdom: The Heroic Weather-Conditions of the Universe
A Holdfény királyság soundtrackjét Wes Anderson egy rakás különböző zenész művéből ollózta össze kiváló érzékkel, de Desplat is írt hozzá eredeti score-t – összességében alig húsz percet, és ráadásul az is mind ugyanazt az egyetlen, minimális alapokon nyugvó témát variálja. De hogy! Szinte minden általánosan, és egy csomó ritkán használt hangszert rétegről-rétegre rávezet az említett alapokra, nem is beszélve a vokálokról és kórusokról. Mesteri teljesítmény, pont olyan egyedi és imádnivaló, mint a film maga.

Marc Streitenfeld: Prometheus: A Planet
A zene ugyanabban a betegségben szenved, amiben a film is: sokat ígér, aztán jól beleszarik az egészbe. Az összes közül ennek van a legkevésbé létjogosultsága ezen a listán, de arról a lenyűgöző, csendes, mégis grandiózus méltóságteljességről, amivel az A Planet szolgál, muszáj volt megemlékezni.

James Newton Howard: Snow White and the Huntsman: Snow White
Imádom, amikor Newton Howard úgy istenesen nekiveselkedik egy szép nagy szimfonikus zenekarnak. A Theron-Stewart-Hemsworth tiró nevével fémjelzett kínos Hófehérke átirat score-ja ugyan üresjáratoktól nyög, de vannak remek pillanatai, kellemesen lágyak éppúgy, mint lendületes csörték.

Scott Derrickson és szerzőtársa, C. Robert Cargill forgatókönyvíró megpróbáltak újat mondani. A folyatások és remake-ek halma alá temetett horrorba életet lehelni; az agyalágyult tombolásból élő Fűrész-filmektől, torture porntól, illetve a tinikre belőtt lagymatag kísértetfilmektől elhatárolódni – a jelenlegi, hollywoodi horrorfilmeknél emlékezetesebbet csinálni. Hogy nem sikerült, azt csak maguknak köszönhetik. Hogy MAJDNEM sikerült, azt szintén.

Ellison Oswalt (Ethan Hawke) karrierje válaszúthoz érkezett: nem akar többé true crime könyveket írni, megtörtént bűnesetekről szóló vérgőzös sztorikkal tölteni éveit. A családja szintén szeretné, ha nem a halottak múltjában való kutakodással cseszné el a tehetségét, és Oswalt leteszi nekik a nagyesküt, hogy tényleg felhagy morbid témáival – rögtön azután, hogy feltárja egy eltűnt kislány esetét. Akinek az összes családtagját ugyanarra a fára lógatta fel valaki. És akiknek a házába Oswalték épp most költöznek be.

Engem nem érdekel: lehetsz akármilyen racionális, a túlvilág létezését tagadó ateista, egy olyan házba, ahol egy egész családot aggattak fel a körtefára, NEM KÖLTÖZÖL BE. És a családod ehhez a csökött ötlethez nem áll hozzá csendes, bár vonakodó belenyugvással. A valóságban a feleséged hóna alá kapja a kölköket, bepattan a kocsiba, áttolat rajtad, majd teljes svunggal az autópálya felé veszi az irányt.

Természetesen, hogy legyen film, Oswalt felesége nem cselekszik így. Eredmény: míg ő a konyhában mosogat, a férje a padláson megtalálja az előző tulajdonos(?) által hátrahagyott amatőrfilmeket. A Super8-as tekercsek mindegyike egy-egy külön család idilljének megörökített emléke – és az összes valamilyen perverz vérfürdővel zárul (legjobb a fűnyírós). Hogy ki rögzítette ezeket a horror-homevideókat, arra nem is olyan túlságosan nehéz rájönni, bár az Ethan Hawke-nak két órába tellik...

A Sinister legfőbb problémája, hogy túl gyors, és túl hosszú egyszerre. Oswalt már az első negyedórában megtalálja a snuff filmeket, sőt, magának a Sinisternek a legelső perce is az egyik snuff film levetítésével telik. Egész egyszerűen a mai horrorfilmesek nem bíznak a nézők koncentráló-képességében, nem hisznek abban, hogy a multiplexbe járók el tudják viselni a figurák jellemfejlődésének ábrázolásával járó kínokat – mert hát istenem, nehogy már huzamosabb ideig ne kelljen a kibaszott mobiltelefonukra vagy a fészbukra koncentrálniuk.

Mindez azt eredményezi, hogy az összes horrorfilm rohan, és szereplőik mindössze karikatúra-szinten lesznek megjelenítve. Ha pedig nem hisszük el Oswaltról és családjáról, hogy színes-szagos-büdös emberek, akkor együttérezni sem fogunk velük, ha beüt a krach. Derrickson, a rendező az első félórában felvázolja nekünk őket, sőt, a témát is elénk tárja szép részletesen – aztán a maradék másfél órában megpróbálja variálni, de egész egyszerűen egy gyilkosságsorozaton, amelyet egy még véletlenül sem félelmetes, robzombis sminket viselő fura figura fingik filmre, nincs értelme ennyit tökölni. Derrickson több olyan, kínos és rendkívül hosszú jelenetet rak a filmbe, amely Oswalt családjának szétesését igyekszik illusztrálni, de csak unalmat generál velük. Erre maga a rendező is ráérezhetett, mert telebiggyesztette a filmet un. jamp scare-ekkel, kismillió hangos beijesztéssel, a lehető legtrébb, legfárasztóbb horrorfilmes megoldással. Ráadásul a lezárás, bár nem rossz, (újra csak) túlságosan elsietett – mindenképpen valamiféle sokkoló csavar szeretne lenni, de ahhoz jobban meg kellett volna írni. A Sinister olyan, mint egy elszabadult MÁV-hathuszas: lejtőn zúz lefelé rendesen, de ha emelkedőre kerül sor, (vas)epét izzad, mire felküzdi magát.

Ugyanakkor a Sinister tele van átgondolt, ijesztő ötletekkel, amelyek bár nem feltétlenül olyan eredetiek, amilyeneknek a film készítői hitték őket, de legtöbbször remekül működnek – a gyilkosságokat rögzítő filmfelvételek például megfertőznek minket a maguk élvezkedő kegyetlenségével, és Oswaltban meg bennünk sikerül valódi szorongást előidézniük. Ki lehet, aki ilyen határtalan kegyetlenségre képes, azt mégis (és ez a borzalmas) láthatóan lelkesedve műveli?

Persze mikor a forgatókönyvíró meg a rendező lerántja róluk a leplet, és megmutatja őket, majd újra megmutatja őket, MAJD ÚJRA megmutatja őket, elvéve a gonosztól a legfőbb fegyverét, azt, hogy a szobasarkon túl ólálkodhasson, elszáll belőlük az a minimális félelmetesség is, ami eleve volt. „Sejtetés”, fiúk! – nem nehéz megjegyezni.

A legbrutálisabb trailer és a leggusztustalanabb csók, amit mostanában látni fogsz.

Hű, hú, há, mennyi robbanás... legalább nem lehet majd elaludni alatta...

Nem tudom, ki hogy van vele, de érzésem szerint az ázsiai filmek népszerűsége az utóbbi időben jelentősen visszaesett. Ennek oka viszont egyáltalán nem a minőség romlása, hanem egyrészt sokkal inkább az újdonság varázsának eltűnése, hiszen amíg néhány évvel ezelőtt még igazi kuriózumnak számított hozzájutni egy-egy, általában az addigi legjobbak közül való darabhoz, addig mostanra kis túlzással bármit meg lehet szerezni, nincs már meg a különlegesség érzete. Másrészt eltűnt (illetve jellegtelen önismétlésbe torkollott) a korábban a Távol-Keletre olyannyira jellemző extremitás, ami leginkább vonzotta a nyugati nézőket. Az ázsiai mozi azonban köszöni, jól van és továbbra is ontja magából az érdekesebbnél érdekesebb filmeket, a fő kérdés csak az, hogy ezek közül melyik képes felkelteni errefelé is a figyelmet. Ez az éves összefoglaló ebben próbál egy kis segítséget nyújtani, így nem törekedtem konkrét toplista összeállítására, inkább egyfajta betekintőt igyekeztem összeállítani nemzetekre lebontva, hogy az adott országban éppen merrefelé is tart a filmipar. Alapvetően a 2012-es megjelenések vannak a középpontban (amiknek a java egyébként még hátravan), de a csak tavaly hozzáférhetővé vált 2011-es említésre méltó darabok is megemlítésre kerülnek.

Hong Kong / Kína

Kezdjük a kínai nyelvterülettel, ahol meglehetősen furán alakult a felhozatal. Néhány éve még egyértelműen felívelő pályán haladt a kínai anyaország filmipara, hullámzó színvonalú, de egyre szebb, egyre nagyobb, egyre drágább munkákkal előállva. Mára ez a lendület érezhetően megtört, dögunalmas történelmi adaptációk (pl. White Vengeance, Assassins), gyengécske, vagy jó esetben közepes akcióvígjátékok (Wu Dang, Double Trouble, The Four) és a nem túlságosan izgalmas szerelmi történetek (pl. Dangerous Liaisons) teszik ki a filmek többségét. Kiemelésre leginkább a jól eltalált hangulatú, de meglehetősen lassú wuxia, a Painted Skin - The Resurrection érdemes, valamint a Daniel Wu és Stephen Fung által indított filmes vállalkozás első, igencsak képregényes beütésű és jópár geekvonzó effekttel feltuningolt Tai Chi Zero / Tai Chi Hero kétrészese, amik agyat ugyan egyáltalán nem igényelnek, viszont a maguk módján felettébb szórakoztatóak.
Sajnos mára a hongkongi mozi jócskán háttérbe szorult az anyaország mögött, pedig a jól képzett iparosaik és a kevéske új arc a rendezők között egész jó kis darabokkal képes előállni (a többiek pedig a Fiona Sit-Chapman To párossal igyekeznek eladni a filmjeiket). A kortárs hongkongi film egyik legjobbja, Pang Ho-Cheung két nagyszerű, súlyos humorral teletűzdelt sztoriban mutatja be az arrafelé is egyre terjedő trágár és obszcén beszédstílust, a Love in the Buff-ban (aminek a plakátján félig-meddig Butt-nak látszott az angol cím) a párkapcsolatokra, a Vulgaria-ban pedig az ismét fellendült category III erotikus filmek forgatására koncentrálva a producer nézőpontjából (igen, Chapman To és Fiona Sit párosa is van benne!). A Milkyway művek szakijai a szórakoztató, de könnyen felejthető Motorway-t és a jól eltalált Life without Principle-t tették le az asztalra, utóbbi nem utolsó sorban Lau Ching-wan remek játéka miatt emlékezetes. A korábban csak közepes horrorokkal jelentkező Lai Miu-suet is dobott egy nagyot, a The Second Woman ugyanis tökéletesen mutatja meg azt az irányt, amit a Pang tesók a Szem óta hiába keresnek, míg az év legjobb filmje egyértelműen a fura, de nagyon hatásos reklámkampányt ("a film, amit senki se látott") kapott A Simple Life, amiben Ann Hui megtörtént eseményeket dolgoz fel tökéletes természetességgel. Megérte rá várni!

Japán

Könnyen lehet, hogy elfogult vagyok, de évek óta egyértelműen Japánban készítik a legjobb filmeket. Nem volt ez másképp 2012-ben sem, a virágzó irodalmi életnek is köszönhetően (ide sorolva a manga/anime ipart és a modern színdarabokat is) tonnaszám érkeztek a jobbnál jobb darabok mindenféle stílusban, ám a klasszikus japán mozit kereső (illetve az az után vágyakozó) rajongóknak újfent csalódniuk kellett. Hagyományos, akciódús szamurájfilm nem készült, ahogyan a jakuzák és a pörgős krimik, thrillerek is réges-régen kikoptak a kínálatból, az extrém, véres történeteket pedig kisajátították a ZS filmesek. A könnyed, szórakoztató műfajban viszont olyan ütős darabok készültek, mint a Moteki, ami gyakorlatilag kultúrsokkot okozva mutatja be a mai japán 30-as korosztály életét, a Robo-G, amiben Yaguchi Shinobu szemlélteti, milyen a legemberibb robot (Michael Curtis zseniális a szerepben!), vagy éppen a Thermae Romae, amire mindenki a japánul beszélő rómaiak miatt kíváncsi. A Moteki-hez hasonló sokkhatással ér fel Miike Takashi Ai to Makoto-ja, amit úgy jó megnézni, ha az ember nem tud róla semmit, míg Morita Yoshimitsu (nyugodjék békében) legutolsó rendezésében, a Train Brain Express-ben Eita és Matsuyama Kenichi szemlélteti a már-már társadalmi problémát jelentő vasútfanatikus, nőkkel mit kezdeni nem tudó férfiak életét.
A kicsit komolyabb hangvételű filmek között feltűnően gyakran kerül elő főszereplőként a zseniális Yakusho Kouji, aki a Woodsman and the Rain-ben egy egyszerű favágót játszik, aki fura mentora lesz egy zöldfülű horrorfilmrendezőnek, az Admiral Yamamoto Isoroku-ban pedig a II. világháború legendás tábornokát személyesíti meg. A film sztorija lenyűgöző, főleg az, ahogyan a hadseregen belül uralkodó viszonyokat mutatják be. Sajnos a csaták viszont 100%-ban számítógépes grafikából állnak, így kevéssé teszik átélhetővé például a Pearl Harbor elleni támadást.
Mint említettem feljebb, vérbeli akciódús szamurájfilm nem készült, de aki képes megbarátkozni a modern jidaigeki-vel, annak azért nem kell nélkülöznie. A híres manga/anime, a Rurouni Kenshin élőszereplős feldolgozása teljességgel vállalható, ráadásul hiánypótló is, hiszen már a Meiji érában játszódik, ahol nem egy másik harcos a főellenség, hanem az ópiumkereskedő. A csaták koreográfiája kifejezetten látványosra sikerült, ami Tanigaki Kenji érdeme, aki végre egy nagy költségvetésű darabban is kipróbálhatta koreográfusi és akciórendező képességeit. Mivel egy manga adaptációról van szó, így a főszereplő eléggé androgünre sikeredett, de annak idején az Azumi-t sem a hitelességéért szerettük. A Yamada Youji által bevezetett modern, alapvetően drámaira hangolt szamurájfilmek stílusát követi Shinohara Tetsuo nagyszerű rendezése, az At the River's Edge, ami nagyszerűen építi fel, hogy miért is kerül sor a végén a csupa nagy betűs harcra, míg a reklámfilmekre és a videoklipekre emlékeztetően tömény Milocrorze egyik szála egy korokon keresztül a szerelmét kereső nagy harcost mutat be, bár a sztori csúcspontját jelentő hosszú csatajelenet sajnos beleveszik önmaga stílusába.

Dél-Korea

A jó tíz évvel ezelőtt még mára nagy klasszikussá vált filmek egész sorát ontó Dél-Korea mára teljesen elszürkült, tömegtermelésre és néhány sablonos műfajra fókuszál mindössze. Csöpögős romantikus drámák és közepes vígjátékok, vértől tocsogó, de az Oldboy-hoz képest semmi újat nem nyújtó thrillerek, valamint egy-két közepes kosztümös királydráma jellemzi a felhozatalt. A legelborultabb, nekem leginkább tetsző alkotásuk a Doomsday Book volt, ami három rövid sci-fi/horror történetet mutat be, de a visszajelzések alapján többeknél kiverte a biztosítékot. A klasszikus film noir-ok hangulatát hozza a gyönyörű Kim Min-hee által fémjelzett Helpless, aminek főhőse egyre furább dolgokra bukkan, miközben nyomoz eltűnt felesége után. A koreai háborús filmek általában jók szoktak lenni és az eléggé epikusra sikerült My Way is öregbíti a hírnevüket, bemutatván koreai szemszögből a II. Világháború különböző frontszakaszait. Kedvenc témám az Észak-Dél szembenállás és rivalizálás, amit mostanában az igaz történetet feldolgozó As One mutatott be legjobban. A két Korea a '90-es évek elején közös csapattal nevezett egy asztalitenisz bajnokságra, aminek az összeállítása nem ment könnyen.

A többiek

A három nagy mellett a többiek tulajdonképpen szóra sem érdemesek. Tajvan nem jelentkezett említésre méltó produkcióval, Thaiföld évek óta azzal küzd, hogy az akciófilmjeihez relatíve értelmes forgatókönyvet tudjon összeállítani (ez a Fighting Fish-ben sem sikerült, az meg külön poén, hogy a szereplők vicces nyelvtani hibákat vétenek, amikor angolul próbálnak beszélni). Ugyanez mondható el a világszerte felkapott indonéz The Raid-ről is, amiben ráadásul a sztori és a verekedések arányát sem sikerült igazán eltalálni, egy idő után már fárasztó volt, hogy csak csépelik egymást.

A új Tom Cruise-egotrip legemlékezetesebb, pontosabban, egyetlen emlékezetes alkotóeleme az eseményeket a háttérből irányító „Zec” nevű gazember, akit a kamera elé ritkán álló Werner Herzog alakít, néha egészen hátborzongatóan. Persze nem hagynak neki elég teret: Cruise-ból ezúttal hiányzik az az alázat, amivel a legutóbbi Mission: Impossible-ben engedte érvényesülni színésztársait, így Herzog szerepe olyan, mint az egész film: ígéretes, de kidolgozatlan.  

Az itthon is népszerű Lee Child regénysorozatának egyik kötetén (Csak egy lövés) alapuló Jack Reacher az a tipikusan középszerű, egy-két elszórt jó pillanattal rendelkező thriller, amit egy picit lehet dicsérni, még jobban lehet bántani, de a „láttuk, elfelejtjük” jegyében olyan nagyon egyiket sem érdemes hosszan fejtegetni. Mégis van néhány érthetetlenül bosszantó aspektusa, ami miatt megérdemli, hogy kicsit verjük rajta a port.

Kezdve azzal, hogy a soványka sztori, amiben az öntörvényű, az igazságszolgáltatás hivatalos körén kívül tevékenykedő exkatona főhős egy mesterlövész látszólagosan őrült ámokfutásának hátterét boncolgatva bukkan egy összeesküvésre, túl sovány egy bő két órás, dumálással teli filmhez. Már az expozíció is kínosan hosszú, a két terjedelmesebb akciójelenet pedig, bár nyers, realisztikus mivoltukért jár egy jutalom kockacukor az író-rendező Christopher McQuarrie-nek (ha test-test elleni küzdelem van, minimum csontok törnek, ha tűzharc, kényelmetlenül hangosak a fegyverek, és hitelesek a becsapódások), se nem elég látványos, se nem elég lendületes, hogy igazán jó benyomást tegyen.

Kimunkált karakterek (hogy Robert Duvall hogy és miért van benne a filmben egyáltalán, azt szerintem még ő sem tudja) és grammnyi feszültség híján a Jack Reacher legjobb pillanatai a cselekményt indító lövöldözéshez köthetők – az ártatlan emberek ok nélküli (és a hírekből túlságosan is ismerős) lemészárlásai olyan zsigerien kényelmetlen érzést plántálnak a nézőbe, amihez a mainstreamben nincs hozzászokva. Nem öncélú, nem bagatellizált, kemény és valóságos (hogy ez kell-e egy eszképista thrillerbe, az más kérdés). A filmnek ez a sötét és kegyetlen hangulati magja akkor foszlik semmivé, amikor minden átmenet nélkül szembetaláljuk magunkat egy már-már slapstickbe forduló fürdőszobai verekedéssel, ami mintha egy Jackie Chan-moziból tévedt volna oda.

De a Jack Reacher legfőbb problémája még így is maga Tom Cruise – hiába játszik jól (tényleg!), ez totális miscast, ez a karakter egész egyszerűen nem ő. A kölyökképű, kistermetű sztár nem egy szikár, hideg, kemény antihős, tekintélyes, félelmetes megjelenéssel, aki ha a helyzet megkívánja, nem is, ha egyszerűen csak megengedi, akkor kíméletlen és brutális; hiába fogja vissza ezúttal a védjegyévé vált győztes-csibészes vigyorát, ez még kevés. Csak anélkül, hogy igazán belegondolnék, tucatnyi színészt tudok mondani, aki alkatot és személyiséget illetően is jobb lett volna (elsőre Jeremy Renner ugrott be). Másrészt viszont, talán nem baj, hogy nem ők pazarolták erre az idejüket.

Hamar letettem arról, hogy TOP10-et állítsak össze. Ez már tavaly és tavalyelőtt sem jött össze, és tudtam, hogy most sem fog, bár ezúttal – szerencsére – más okokból. A 2011-es és a 2010-es év olyan gyér volt, hogy nem tudtam tiszta lelkiismerettel összegereblyézni tíz listára érdemes filmet. Idén fordított a helyzet: akárhogy vakarom a fejem, képtelenség tízre leszorítani a legjobbak sorát. Úgyhogy meg sem próbálom, sőt, inkább eleve hagyom az egész listaformátumot.

A KICSIK

Lehet, hogy egyre szentimentálisabb vagyok, ahogy öregszem, és ezért jelentették számomra az év talán legnagyobb csúcspontjait a lenti „feelgood” mozik, de a lényeg, hogy a 2012-es felhozatalból emocinálisan semmi nem tudott ezeknél nagyobb, vagy akár ezekhez közeli hatást gyakorolni rám. A Holdfény királyság (Moonrise Kingdom) úgy cakkpakk, ahogy van, a színészeivel, a humorával, a karaktereivel, az első szerelem ábrázolásával, a szeleburdiságával, az örök és kifogyhatatlan életörömével, az imádnivaló abszurditásával az év filmje, kész, vita nincs. A Perks of Being a Wallflower 2012 másik csodálatos története a felnőtté válásról, teljes gázzal, drámával, komédiával, románccal közvetíti az iskolás-szerelmes-tinédzseres életérzés legjavát – hasonló témában utoljára a Moszkva tér ütött ekkorát. Ezekhez bizonyos szempontból hasonló, enyhe fantasyszálakkal átszőtt mozgóképes mágia A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild), ami egy tipikusan giccses alaphelyzetből mond egy olyan szép, mindenféle giccset mellőző modern mesét,  hogy szemed-szád eláll tőle, és a végeztével legszívesebben megölelnéd az alkotókat. A némafilmes (The Artist) egy ezerszer látott sztorit csomagol rég látott köntösbe, stilisztikai bravúrként adva el az év legszimpatikusabb szerelmespárját, a Safety Not Guaranteed pedig, amellett, hogy utánozhatatlanul bájos, fékezhetetlenül pozitív és finoman vicces (nem mellesleg pedig van neki egy zabálnivaló Aubrey Plazája), az év egyik legkatartikusabb, ujjongva-levegőbe-bokszolós befejezését hozza. Na és a Pi élete (Life of Pi): gyönyörű, egyszerre eposzi és lírai kaland, ami több történetet mesél el egyszerre, vagy éppen egy történetet mesél el többször – de mindenképpen többféleképpen mesél: azzal, amit megmutat, és azzal, amit éreztet. És egy egész más atmoszférával, Az utolsó műszak (End of Watch): brutális, kegyetlen és megkapóan őszinte rendőrségi thriller/dráma, aminek legfőbb erénye nem is a bravúrosan megvalósított „found footage” aspektus, hanem az a meglepően hatásos vulgáris/közönséges módszer, amivel a főszereplők emberségét kidomborítja, és amivel a tragédiájukat maximálisan átélhetővé teszi. Ha össze kellene állítanom egy TOP3-at, nem lenne könnyű, de ez biztos ott lenne a Holdfény királyság mellett.

A VÉRESEK

Az utóbbi évekhez képest 2012 kifejezetten erős volt, ami a horrorokat illeti, ami már abból is látszik, hogy egyáltalán be tudott kerülni horror a legjobbak közé, és nem is csak egy vagy kettő (Hollywoodból viszont egy sem, ahogy a korábbi években sem: a stúdióknak egyre kevésbé van róla fingjuk, mitől működik egy horrofilm). Mindjárt emlékezzünk is meg a nagy örömünkre megbocsáthatatlanul ízléstelen és gusztustalan Chilleramáról, ami persze inkább egy paródia, egy bohózat, mint horror, de ki mondta, hogy az baj? A film olyan vértől, spermától és (oppardon) szartól csöpögő emlékművet állít a trash-nek, amilyenhez hasonlót a Tarantino/Rodriguez páros annak idején csak szeretett volna az exploitatiönnek. Maradva a vérkomolyság innenső oldalán, az év egyik csúcspontja a Ház az erdő mélyén (Cabin int he Woods) volt, ami gore-ban és gegekben gazdag módon csavart egy jó nagyot és látványosat a „tinédzserek piálni és dugni mennek az erdőbe” örökbecsűn, hogy az utolsó fél órában egy nedves geekálomban kulminálódjon. Ami A betolakodó alkotóinak új munkáját, a Livide-ét illeti, hazudnék, ha azt mondanám, hogy sikerült összeraknom magamban a sztoriját, de tény, hogy valami félelmetes hatékonysággal játszik az idegekkel, hogy fantasztikusan idézi meg a klasszikus giallók (és egy rakás egyéb stílusú horror) hangulatát, képi világát, és hogy jó pár emlékezetesen beszaratós jelenettel szolgál. A Snowtown, bár szigorú értelemben véve legfeljebb marginálisan horror, és inkább egy nyomasztó dráma, mégis, az emberi psziché és közösség borzalmainak kompromisszummentesen nyers felszínre hozásával kiharcolja az itteni pozícióját. Végül meg kell említeni a V/H/S-t, a found footage motívummal megbolondított idei horrorantológiát, ami, bár szerkezetéből adódóan hullámzó színvonalú (és a fentiekkel csak félig-meddig említhető együtt), összességében meglepően ügyes, félelmetes, hatásos – első szegmense (Amateur Night) pedig tényleg az év egyik legjobb frásztörője.

A NAGYOK

Az álomgyárról már nagyon régóta elmondható, hogy menetrendszerűen szállítja a legnagyobb csalódásokat– már azoknak, akik még bíznak benne. Évről-évről nagyobb és drágább hype generálásával tornázzák fel a figyelmet, és mintha évről-évre kevesebbet tennének azért, hogy ezt a figyelmet ténylegesen ki is érdemeljék. Pedig egyébként én pont utálom ezt a tipikus „Hollywood szar” mantrát, de mit lehet tenni, ha egyszer egy teljes évre való visszatekintéskor csak egy-két kiemelkedő filmet látok a csupa silányság között? DE! Idén azért az álomgyár is kicsit jobban megerőltette magát: a Bosszúállók (The Avengers) nem csak a geekek megvalósult álma, hanem maga a tökéletes popcornmozi, a szuperhősképregények valóságnál nagyobb kalandesszenciájának pergő humorral és izgalmas csapatdinamikával (na meg egy minden eddiginél emberibb Hulkkal) átitatott szélesvásznú inkarnációja. A zsáner másik, komolyabb, komorabb, érettebb aspektusát A sötét lovag: Felemelkedés (The Dark Knight Rises) képviseli, ami, bár nem ér fel elődeihez, és legyünk őszinték, szinte vég nélkül lehetne sorolni a hibáit, érzelmileg és hangulatilag gyönyörűen és következetesen végzi be a XXI. század Batman-trilógiáját. A Skyfall kiköszörüli a legutóbbi Bond-film okozta csorbát, és egy stílusos, a régit és az újat szimbolikusan is szépen összeolvasztó, elegáns kémtrhillerként emeli az év fényét. Nem lehet elmenni szó nélkül a sziporkázóan ötletes és vicces Rontó Ralph (Wreck-it-Ralph), az év családi filmje mellett sem, ami több évtizedes kreatív gödörből húzta ki a Disney-t.

Továbbá: Az Argo-akció (Argo) metafilmes mosollyal vezette fel az év talán legfeszültebb fél óráját, a Suszter, szabó, baka, kém (Tinker, Tailor, Soldier, Spy) maga volt a megtestesült stílus és elegancia, a Fehér pokol (The Grey) mesteri befejezéssel zárta 2012 legférfiasabb sztoriját, a Berberian Sound Studio nehezen megfogható és nehezen felejthető pszichológiai horrorral nyomasztott, a Play – Gyerekjáték pedig a faji- és osztálykülönbségek realitásával. Az Eega az év legviccesebb WTF-ja Indiából, a Looper tökös-ötletes sci-fibe ágyazott akció-dráma, a Fejvadászok (Hodejegerne) kemény adrenalinlöket, a Some Guy Who Kills People roppant szórakoztató, horrorral fűszerezett karakter-dramady, az Amíg alszol (Mientras duermes)kényelmetlenül (karakter)realista thriller, a Take Shelter a természetfeletti suspense hibátlan drámába ágyazása, Az erő krónikája (Chronicle) pedig egy szuper fináléra kifutó realista-dokumentarista szuperhőssztori.

+ Különdíjat kap a Final Cut - Hölgyeim és Uraim, mert bravúros, szellemes, univerzális.

Ezek után még kérdés? Igen, összességében elégedett vagyok 2012-vel. Persze volt egy csomó hulladék is, mint mindig, de azokra miért vesztegetnénk szót ilyenkor?

Ha már a stúdió úgyis elkezdte az Into Darkness promotálását, legyen egy kis dokumentumfilm-vesézés, azt úgyis szokták szeretni egy popkultúrális blogon. Vagy nem?

Azt hiszem nem kell bizonygatnom senkinek, hogy hatalmas Star Trek rajongó vagyok. Egyszerűen szerelmes vagyok abba az ártatlan és felelmelő legendába és történetmesélési metódusba, amely öt tévésorozatot, tizenegy mozifilmet és ki tudja miféle más inkarnációt tölt mára meg. Mindezek ellenére nem félek kijelenteni, hogy William Shatner szar. Oké, finomítok: Bill lassan fél évszázadot felölelő színészi karrierje ellenére mindig is középszerű, kisszínpados kanadai színész maradt.

William Shatner története mintául szolgálhat bárkinek, akinek a képességei önmagában nem garantálnák a sikert és az elismerést. Színészi eszköztára modorosságokra és rosszul beidegződött, teátrális gesztusokra korlátozódott - ez a mai napig nem változott. Ha annak idején nem éppen ő lett volna az épeszű pénzért megkapható férfiikon-jelölt, akkor maradt volna annak, amire a képességei predesztinálták: ő lenne az a pacák, aki egyszer a Columbóban a gyilkos volt. De jó helyen volt jó időben, így vált örökre Kirk kapitánnyá. Modorosságokkal és rosszul beidegződött teátrális gesztusokkal.

Mindezek alapján azt gondolhatja a Kedves Olvasó, hogy nem szeretem sem őt sem Kirk-öt. Ha ezt gondolja, akkor téved. Visszanézve az eredeti sorozatot (The Original Series, ahogy ma ismerni) van az egésznek valamilyen megfoghatatlan bája, és ezt nem csak a kornak köszönheti, amikor készült. Valahogy minden ügyetlensége, technológiai kezdetlegessége és szemmel láthatóan elégtelen költségvetése ellenére mégis működik. (Zárójeles megjegyzés: olyannyira működik, hogy éveknek kellett eltelnie, mire az utánsugárzásból sikerült valami nyereséget kicsikarni. Ezt csak azért tettem ide külön, hogy lássák a rendkívül műveltek is, hogy nem minden franchise üt be elsőre)

Ki tudja miért, mostanra érett meg Shatnerben, hogy kezdjen valamit az "örökségével". Akár könyvet is írhatott volna (mint hogy tette is), viszont azt találta ki, hogy forgat egy "dokumentumfilmet" is. Az idézőjel annak szól, hogy a The Captains eredendően egy másfél órás egotripnek indul, és ebből mondjuk ha tíz perc, ami nem azt a célt szolgálja, hogy Shatner bebizonyítsa magának - és a világnak, persze - hogy ő márpedig igen is fontos ember, és hogy van neki "öröksége". Ez persze abba van bújtatva, hogy elmegy és elbeszélget azokkal a színészekkel, akik a kapitányokat játszották a Shatner Utáni (SU) korszakban - beleértve Chris Pine-t is.

Szerencsére Shatner nem "folyik rá teljesen az alapanyagra", csak hogy irodalomtanáromat, Réfi Csabát idézzem (innen is tiszteletem, Tanár Úr), így kiderül egy-két érdekes dolog, például hogy Avery Brooks (Deep Space Nine) számára az élet olyan, mint egy jazz-fantázia, hogy Scott Bakula (Enterprise) mennyire megöregedett alig pár év leforgása alatt, vagy hogy Kate Mulgrew (Voyager) gyerekei gyűlölik a Star Treket. Van tehát néhány pillanat, amikor talán Shatner elnagyolt mozdulatai miatt, vagy annak ellenére a film főhősei mégis megnyílnak, feltárnak egy-két fájdalmas vagy éppen boldog élményt vagy tényt, ami a Star Trek világához köti. Az mindenképpen kiderül, (azoknak, akik nem tudják, hogy megy az ilyesmi) hogy tévésorozatot, filmet gyártani igen is nehéz, időigényes munka, 12-18 órákkal, hétvégék, ünnepek nélkül. És ennek következményei is vannak, elég csak a válási rátákra gondolni.

Viszont ahogyan a Nemzedékekben, ahol zászló átadás-átvételre kellene hogy sor kerüljön Kirk és Picard között - értik, Nemzedékek - úgy itt is Sir Patrick Stewart csendesen belép és egy határozott mozdulattal kiveszi Shatner kezéből a fent nevezett zászlót. Nincs itt generációváltás - itt kérem egy másik működési minőség kezdődik. Egy magányos - de koránt sem egyedül lévő - tépelődő, eltökélt ember alakja bontakozik ki abban a pár percben, amikor megnyílik a sáros gumicsizmában szinte a mellkasán ugráló Shatner előtt. Talán ez, talán ez a szándéknál mélyebb önvizsgálat az, ami Shatnerből is kihúzza azt, ami a lelkét igazán nyomja - az egyszerre terhes és gazdagságot hozó örökség kettőssége, az élet kiszámíthatatlansága és a szakma (értsd: színészet) szépségei és nehézségei. Noha nem nagyon tudja helyiértéken kezelni saját magát továbbra sem, de valahogy az összes játékszeren, lényegtelen, Star Trek találkozókon készült montázsokon, lassításos-zongorás könnyzacskó-morzsolgató vágóképeken túl mégis van ebben a másfél órában, ami miatt érdemes végignézni. Mert az összes egó-búszting marhaságot félretéve van benne valami, ami a Star Treket naggyá tette, és nem csak az én szembemben: nagyon nagyon emberi.

Bruce Willis szemei kicsit összeszűkülnek, halvány, alig látható mosollyal várakozik, majd előkapja két fegyverét, és tucatnyi golyót ereszt ellenségébe, aki kirepülve az épületből, valahol az utca túloldalára bukdácsolva leli meg végső békéjét. John McClane most kalapot visel, és magasról szarik az erkölcsökre. Walter Hill jobb pillanataiban dögös és kőkemény filmjében egy menekülő gengszter érkezik egy poros, Jericho nevű kisvárosba a szesztilalom idején. A férfi John Smith-nek nevezi magát, és gyorsan feltűnik neki, hogy már csak azzal darázsfészekbe nyúlt, hogy átlépte a városhatárt. És ha már belenyúlt, akkor akár fel is rúghatná. És szétlőhetné. És felégethetné.

A várost két, egymással rivalizáló banda uralja, akik szinte mindenki mást elűztek már a környékről. Az átutazóban lévő Smith úgy véli, jó haszonra tehetne szert egy kis merész, ólomsúlyos kétkulacsos játékkal, ezért aztán hol egyik, hol másik oldalnak dolgozik, lyuggatja az ellent, menti a nőt, tömi a zsebébe a ropogós zöldhasúakat, és szép lassan egy szellemvárost csinál Jerichóból. Akadnak azért segítői, és akad egy halálos ellensége is (egy, mert a random golyómágneseket nem számítjuk): az egyik banda fejének jobbkeze, a kegyetlen, villámgyors Hickey (Christopher Walken) nem fekszik ki olyan könnyen, mint a társai.

Az utolsó emberig a harmadik nem hivatalos majdnem-adaptációja volt a XX. század egyik legnagyobb hatású krimiregényének, Dashiell Hammett 1929-es Véres aratásának, amiben a szerző műveinek egyik gyakori szereplője, egy névtelen magándetektív ügyfele halála után úgy dönt, megtisztítja a gengszterektől Poisonville beszédes nevű városkáját. Akira Kuroszawa 1961-es A testőrében a briliáns Toshiro Mifune bújt a kóbor szamurájjá vedlett főszereplő bőrébe, három évvel később pedig Sergio Leone Egy maréknyi dollárért című filmjében a rezzenéstelen arcú Clint Eastwood pucolta ki a haldokló kisvárost, mint szűkszavú, magányos cowboy. Az utolsó emberig (ahogy Leone filmje) inkább A testőr remake-e, mint az eredeti könyv újabb adaptációja, elvégre annak csak alapvetéséből indítja a lényegesen egyszerűbb cselekményt.  

A kérdés, ami a remake-ek esetében általában fennáll, hogy mi újat tett hozzá a történethez Walter Hill, a ’80-as évek akcióguruja? A válasz, hogy úgy uszkvekábé semmit. Amit pedig mégis, az rosszul sült el. Ez a film az első, ami átveszi a főhős könyvbeli narrációját, ami alapvetően nem hülyeség, hiszen az a fajta egykedvű, leharcolt, cinikus-mélabús hangulatú belső szövegelés, amit Willis hoz, olyan tökéletesen passzol a westernmotívumokba oltott noirhoz, mint golyó a gengszter fejébe. Pontosabban passzolna, ha jól írták volna meg. Sajnos a főhős nem annyira gondolatokat, lelki állapotokat és maró gúnyt oszt meg a nézővel, hanem redundáns módon szájba rágja mindazt, amit az operatőr amúgy is megmutat. Kicsit olyan, mintha egy regény olvasása közben hallgatnánk annak hangoskönyvét is. Az egy dolog, hogy felesleges, de rohadtul irritáló is egyben. E tulajdonságtól egyébként a dialógusok sem mentesek, buták, erőltetettek, Willis beszólásai pedig nem egyszer indukálnak facepalmot a röhögés helyett.

Ami majdnem – de csak majdnem – talpra állítja a négykézláb bukdácsoló filmet, az Hill mesteri hangulatteremtése. A fakó, sárgás képi világban prezentált, pusztulófélben lévő, elhagyatott lélekvesztőből, Jerichóból csak úgy sodorja felénk a szél a sűrű port és a rothadás szagát, mintha a városka egyenesen a pokol felé tartana. Ha igen, akkor arról az irányról a Földön ügyködő démon, Hickey gondoskodik, aki Christopher Walken bőrében masírozik közönyös arccal, jéghideg tekintettel. Igazi szenvtelen gyilkológép (kár, hogy kevés jelenet jut neki) – és Willis? Hozza, amit várunk tőle. A fegyverei sokat pihennek a tokjukban, de ha kikerülnek onnan, annál dühösen és brutálisabban köpködik az ólmot, és senki nem marad állva a látóhatáron belül. Szóval, sok adalékanyag a helyén van ebben a filmben (pl. Ry Cooder főtémája is) – Walter Hillnek csak meg kellett volna bíznia egy ügyes, tökös írót, és máris nem tűnt volna el, mint Jericho a térképről.

Ha még nem olvastad volna az Amazing Spider-Man egyelőre utolsó, 700. számát, és szeretnél meglepődni rajta, ÉS még nem futottál bele a tegnap óta a neten keringő milliónyi spoileres hírbe, twitter/FB/fórum/Blogbejegyzésbe, akkor most peched van, mert itt bizony lelőjük a poént: Peter Parker halott. Doctor Octopus agyonverte, és mostantól ő lesz Pókember (ezt nem fejtem ki – hosszú, komplikált, ráadásul leírva síkhülyeségnek hangzik, úgyhogy tessék elolvasni).

Persze, nem ez az első eset, ráadásul Supermantól Batmanen át Amerika Kapitányig már minden létező szuperhős „meghalt” legalább egyszer, mégis itt vannak köztünk a mai napig is. Szóval, hiába bizonygatja az író, Dan Slott és a Marvel szerkesztősége, hogy ez a halál most „igazi” és „tartós”, már a kutya nem hisz nekik.

Annál szebb lenne, ha mégis igazat mondanának. Félreértés ne essék: a lelkem mélyén egyáltalán nem szeretném, hogy Peter halott maradjon, ugyanakkor az amerikai képregényiparnak talán pont valami ilyesmire lenne szüksége, hogy végre kimásszon a sokak által elunt biztonsági játéknak és kiszámíthatóságnak abból a mocsarából, amiben évek (évtizedek) óta dagonyázik. Pókember utolsó hőstette: a mainstream amerikai comic megmentése. De szép lenne. Talán van rá 1%-nyi esély?

Mit gondoltok? Halott marad? Ha nem, mikor tér vissza? (Amazing Spider-Man 800?) Mi lesz Octopusszal? És lesznek-e mindennek bármiféle hosszú távú hatásai a tengerentúli képregényekre? DISCUSS!

A szilveszteri kötelező jókedv és mókázás ideje köszönt ránk pár napon belül, így ezen apropót megragadva ajánlok Nektek pár parti-játékot. Nyugodt szívvel vihetitek mindegyiket bármilyen társaságba, mert nagyon egyszerű szabályuk van, gyorsan lepörögnek és jókat lehet szórakozni velük. A teljesség igénye nélkül mazsolázok csak, hiszen rengeteg parti-játék megjelent már, úgyhogy azok kerülnek itt sorra, amiket így vagy úgy könnyű beszerezni, illetve gondolván az ángliusul nem tudókra, az alább következő játékok ékes magyar nyelvünkön is elérhetőek. Kellemes előszilveszteri csemegézést kívánok!

Csótánypóker

Az „igaz-hamis” játékok egyik legjobb változata. Adott egy 64 lapos kártyapakli, 8 különböző undorítónak tartott állattal: pók, csótány, denevér, poloska, béka, skorpió, patkány és légy. Mindegyikből nyolcat találunk a pakliban, vicces és jópofa grafikát kaptak a kis undormányok, ráadásul különbözően lett megrajzolva mind. A dobozon azt írják, kettőtől hat ember tolhatja vele, hát ketten nem ugyanolyan jó, mint mondjuk öten. A játék elején kiosztjuk a paklit, ami marad, azt titokban félrerakjuk. A játék lényege, hogy társainkhoz minél több ugyanolyan fajtájú állatot juttassunk, aki előtt összegyűlik négy egyforma, az kiesett (vagy ő a vesztes, ha rövidebb játékot akarunk). Ez úgy zajlik, hogy az aktuális játékos letesz egy lapot a kezéből valaki elé képpel lefelé, majd bemond a nyolc állatnév közül egyet. A kihívott illető nyilatkozhat, hogy szerinte igaz vagy hamis az állítás, és megnézzük a kártyát. Ha a kihívó hazudott és lebukott, vagy igazat mondott és a kihívott szerint is, akkor bebukta és ő veszi maga elé a lapot (tehát nem a kezébe, hanem maga elé, hogy mindenki jól lássa), ám ha a kihívottnak nem sikerült őt hazugságon kapnia, vagy azt hitte, igazat mondott, ő kapja a kártyát. Ezután ő következik, a saját lapjaiból választ egyet és hasonlóképp megpróbál túljárni valaki más eszén. Na, ez így elég alap, a csavart az jelenti, hogy a kihívottnak nem kötelező nyilatkoznia: meg is nézheti titokban a lapot, hogy azt továbbadja másnak, ugyancsak egy állítás kíséretében. Ugyanannak már nem adhatja vissza, sőt, az sem kaphatja meg, akinél már járt a lap. Így kialakulhatnak nagyon grízes szituk is, főleg amikor mondjuk már három skorpió figyel ott valaki előtt, vagy ha nem sikerül átverned senkit és csak fogynak a lapjaid. Az se egyszerű, amikor egy lap négy különböző állítással megy körbe. Baromi szórakoztató játék, két kör alatt bele lehet jönni, és ha azt gondolod ez gagyesz kategória, nagyot tévedsz.

The Resistance

Magyarul hivatalosan nem jelent meg, de elérhető a magyarított, átdizájnolt változata (ezt hívják retheme-nek). Létezik belőle Trónok harcás (nekem ez van meg) és Battlestar Galactica-s verzió is. Egy nagyon egyszerű kártyajáték, minimum öten, maximum tízen játszhatják. A „gyilkosos” játék feltuningolt változatáról van szó, vagyis a játékosok közül páran beépített ügynökök lesznek, akik titokban mindent megtesznek majd, hogy meghiúsítsák a csapat céljait. Az eredetiben ellenállók ügyködnek az elnyomó, kizsákmányoló megacégek ellen, a Trónok harcás verzióban a Lannister-ek próbálják meg aláásni a többi ház törekvéseit. A játék során minden körben egy valaki Vezér lesz, ő dönti el, hogy a játékosok közül kikből alkot küldetésre induló csapatot. Három sikeres küldetéssel nyernek a jófiúk, három szabotázzsal pedig a beépült kémek. Minden kör azzal indul, hogy a játékosok megszavazzák a kijelölt csapatról, szerintük megfelel-e. Szokás szociális dedukciós játéknak is nevezni: a beépült játékosok igyekeznek eljátszani, hogy ők is a nagyobb jó érdekében cselekszenek, a többiek pedig rájönni, kik a hunyók. A csapat tagjai ezután a náluk lévő Siker, vagy Bukás lapjaikat beadják titokban a közösbe, attól függően, ki mit játszik. A kémek bármelyik lapot rakhatják, ajánlott rafináltan ténykedniük. Ha a beadott lapokból akár egy is Bukás, nem sikerült az adott misszió. És így tovább, amíg az egyik fél megnyeri a játékot. Mivel nagyon hamar lemegy egy menet, a hangulat miatt garantált az újabb nekirugaszkodás. Amikor első alkalommal vittem, a társaság késő éjszakáig csak ezzel volt hajlandó játszani. Nyilván társaságfüggő, de remek szórakozás, aki teheti, próbálja ki.

Dixit

A képek alapján elsőre dedósnak tűnhet a horrorfaló nagyfiúk számára a Dixit – de ebben az esetben sem szabad pusztán külcsín alapján ítélni. A Dixit szempillantás alatt lett az egyik legkedveltebb és legkeresettebb társas, nem ok nélkül. Egyszerű és nagyszerű! Az alapjátékkal 3-6 játékos kezdhet neki, 84 nagy méretű lapot tartalmaz, ezek mindegyikére különböző festmény került, rendkívül változatosan megalkotva. A játék során minden körben más lesz a mesélő. Az ő feladata, hogy a kezében lévő hat lapból kiválasszon egyet, azt képpel lefelé kirakja középre és mondjon a lap képéről valamit. Akármit. Asszociációs játék, ez már látható, személytől függő, ki mit tud asszociálni az adott képről. A többiek dolga az, hogy a saját hat lapjuk közül a mondottak alapján válasszanak egyet és titokban ők is betegyék középre. A mesélő ezt követően jól megkeveri a lapokat, majd sorban kirakja őket középre. Következik a szavazás: minden játékosnak van szavazólapkája, egytől hatig sorszámmal, ebből kell egyet kitennie lefordítva. A sorszám a kirakott képek sorban elfoglalt helyét hivatott jelképezni. Amikor készen vagyunk, mindenki megfordítja a szavazólapkáját, hogy lássuk, szerinte melyik kép volt a mesélőé. Ha a mesélő túl egyértelmű jellemzést adott, mindenki kitalálhatta, ez esetben ő nem kap pontot, mindenki más viszont igen. Ha nehéz volt kitalálni a feladatot, és senki nem szavazott az ő képére, ugyanígy jár. A mesélő akkor kap pontot, ha aranyközépúton jár: kapott is szavazatot, meg nem is. Jól jár még mellette az, aki jó képet tett ki, mert ebben az esetben ő is kap pontot. Ezután a lapokat eldobjuk, kap mindenki újat, a mesélő pedig a balra ülő lesz. Ez a procedúra addig megy, amíg valaki 30 pontot összegyűjt, vagy amikor elfogynak a lapok. A Dixit átütő sikere miatt azóta több kiegészítő is megjelent, amik új lapokat tartalmaznak, ezeket szabadon lehet vegyíteni. Egy lapról pedig minden ember más és más dologra asszociálhat, így az újrajátszhatósága garantált. Nagyon szeretem, tipikusan ez is olyan játék, ami szikrát lehel a társaság szociális életébe. Társassal sohasem játszó emberek elé is vittem már: a kezdeti élénk tiltakozás két percig sem tartott, majd félóra elteltével már jöttek a dicsérő mondatok, hogy milyen jó ez a játék.

Igenis, Sötét Nagyúr!

Sztori-kitalálós játék, gyerekes köntösben, de nem kimondottan gyerkőcöknek. Egy játékos lesz a Sötét Nagyúr, a többiek az ügyetlen, butácska manók. Legalább négyen érdemes nekiülni, és működik sok játékossal is. A díszlet a következő: a gonosz Sötét Nagyúr tervei meghiúsultak és felelősségre vonja szolgáit, hogyan is volt ez az egész. Minden manó-játékos kap három sztori-kártyát és három másikat, amivel nehéz helyzetbe hozhatja riválisait. A Nagyúr játékosa felvázolja az alapszitut, ami csak a fantáziájától függ, mondjuk hogyhogy nem sikerült az Arany WC-Pumpa ellopása. A kezdőjátékos a három sztori-lapja közül kirak egyet, és aköré felépítve az ő magyarázatát, belekezd a hantázásba. Akár mindhárom lapját is felhasználhatja, mert mindig újat kell húzni a felhasznált helyett. A kártyákon egy név és egy rajz szerepel, ilyenek, mint a Fekete Lovag, Madárijesztő, Sötét Erdő, Varázsital és még sok-sok más. Ahogy a Dixitben, itt is csak rajtunk múlik, hogy fantáziánk segítségével milyen körítést hozunk ki a kezünkben lévő lapokból. Ami fontos, mert ha nem tetszik a Nagyúrnak, lesújtó pillantásában részesít minket, amiből begyűjtve a harmadikat, mi visszük el a balhét és a többiek nyernek. Igyekezni kell hát úgy kanyarintani a sztorit, hogy amikor átadjuk a szót (erre külön lapok vannak), minél mélyebb kulimászba taszítsuk az illetőt, mert neki attól a ponttól kell folytatnia, lehetőleg minél konzisztensebb módon. Ehhez a játékhoz nagyon kell a beleélés, akkor üt igazán, ha már kissé beitalozott a társaság. Egy-egy elszálltabb sztorin nagyokat lehet nevetni, az erre affinisek próbálják ki bátran.

Bang!

Szintén egy egyszerű és népszerű kis kártyajáték, western témájú ki-kicsoda alapú haddelhadd. Többen érdemes nekiülni, a Resistance-hez hasonlóan a játékosok számától függ, hogyan alakul a szerepek elosztása. Ebben a játékban ugyanis a seriffet játszón kívül mindenki rejtve marad: seriffhelyettesek, banditák és egy renegát. A játék körökre osztva zajlik, cselekszel, húzol és jöhet a következő. A játékot a seriff és helyettesei nyerik, ha kinyírják az összes banditát és a renegátot. A banditák akkor nyernek, ha elteszik láb alól a seriffet, a renegát pedig a seriff lelövésével nyer, de csak ha ő az utolsó életben maradt karakter. A játék egyik hátránya, hogy kieséses rendszerű, akit lepuffantottak, az ül és malmozva lesi mit művelnek a többiek. A játékban kártyák használatával tudunk érvényesülni, ahogy lőni is csak fegyverrel (és egy BANG! kártyával) lehet. Minden fegyvernek van lőtávja, ami azt mutatja meg, hogy tőle hány ember távolságra ülő játékosba tud beledurrantani. A lövöldözésen kívül bújhatunk hordó mögé, gyógyulhatunk sörrel és még sok egyéb lehetőségünk van, ezek minden egyes kiegészítő megvásárlásával bővülnek. A megtévesztés és dedukció játéka, amit nagyban befolyásol, hogy milyen lapokat húzunk. Aki képes ettől a pár negatívumtól elvonatkoztatni, és ráhangolódni egy jófajta vadnyugati lövöldözésre, annak bizonyára örömteli perceket szerez majd a Bang! A doboz kis mérete miatt könnyen szállítható, ráadásul csak öt perc elmagyarázni a szabályokat.

Aki nem a szokásos évvégi tivornyával búcsúztatná az óévet, esetleg a tivornyát feldobná egy-egy játékkal, bátran válassza bármelyiket a fentiek közül. Ja, igen, az Alkoholiról és a Részegedj okosan!-ról direkt nem írtam, eme gyöngyszemek felfedezését már rátok bízom. Akinek esetleg van még pár jófajta parti-játék ötlete, bátran jöjjön vele a kommentek közé. Boldog Új Évet!

Az ember leginkább a megfoghatatlan filmeket akarja megfogni. Ha néz valamit, aminek látszólag nincs értelme, úgy tekint rá, mint egy nyomozó egy rejtélyes gyilkosságra – megpróbálja összerakni a darabkákat, kikövetkeztetni belőlük a hogyanokat és miérteket, rekonstruálni a tett, vagyis a filmkészítés lényegét, ami jelen esetben az üzenet. Mert valaminek, ami ennyire látványosan értelmetlen és őrült, mint a Holy Motors, pont, hogy kell, hogy legyen értelme, kell, hogy legyenek mögötte józan, letisztult, racionális gondolatok. És vannak is, csak azokat minden nézőnek magának kell megtalálnia – vagy akár feltalálnia. De az biztos, hogy ennek a filmnek az őrülete túl koncentrált, túl tematikus, túlságosan következetesen ragaszkodik néhány jól meghatározott motívumhoz, azaz nem lehet csak úgy random agybajként leírni, nem lehet egy lenéző grimasszal rásütni a művészieskedő faszverés billogát – bár valószínűleg sokaknak lesz vonzó ez a lehetőség, és talán nem is lehet őket hibáztatni. A Holy Motors született biztosítékkiverő.

A prológus, amiben maga a kulcsujjú rendező nyit rejtett ajtót egy alvó tömeggel teli mozira (ennek a mondatrésznek egyetlen darabkája sem metafora egyébként), már önmagában tucatnyi kérdést vet fel, pusztán azzal a kontextussal kapcsolatban, amiben a film további, ennél csak őrültebb szűk két órája elhelyezve lesz. A stáblista után visszatekintve, nem csak az nem világos teljesen, hogy mit láttunk, hanem az sem, hogy egyáltalán milyen szemszögből láttuk/kellett volna látnunk. Az egész film a rendező, Leos Carax álma? A filmművészettel, illetve az egész világgal kapcsolatos félelmeinek kivetülése? A mozi iránti szenvedélyének megnyilvánulása? Az ars poeticája? Akár.

A továbbiakban egy Oscar nevű férfit követünk (Dennis Levant, Carax állandó színésze), akit egy idős, elegáns nő furikáz Párizs utcáin egy nagy, fehér limuzinban. Oscar egész nap „találkozókra” megy, amikhez a kocsiban lévő temérdek színészkellék segítségével fizikailag, szellemileg átvedlik, átlényegül: egyszer egy hídon kolduló öregasszonnyá, egyszer egy kegyetlen gyilkossá, egyszer egy tinédzser lányával perlekedő apává, egyszer egy gazdag üzletemberré, egyszer egy groteszk csatornarémmé. Ezeken a „találkozókon” olykor meghal. Aztán elindul a következőre.

A Cannes-ban debütált Holy Motorst a kritikusok mindenképpen a filmművészet, sőt, egyes esetekben konkrétan Carax filmművészete irányából igyekeztek megfogni – mondván, hogy ez a rendező mozi iránti szeretetének demonstrációja (citálva az utalásokat, pl. a Szemek arc nélkül-re, aminek címszereplője, Edith Scob alakítja a limuzinsofőrt), vagy akár a rendező életpályájának egyfajta összegzése (citálva pl. a csatornarém karakterét, ami a Tokyo! című szkeccsfilm Carax-epizódjában bukkant fel először). Erre jött Carax, és azt mondta, fenéket, a filmje az internetes társadalomban átalakuló emberi kapcsolatok parabolája, a limuzinok a virtuális világ szimbólumai (bérelt eszközök, amikből kilátnak, de amikbe a kívül lévők nem látnak be). Jó. De azért nem kell, hogy egy olyan apróság, mint az alkotó szándéka, gúzsba kösse a gondolatainkat – az alkotás csak addig az alkotóé, amíg ki nem adja a kezéből. Onnantól mindenkié.

Bárki bármit vegyen is ki magának a Holy Motorsból, annak történetmondó ereje letaglózó. Carax olyan elegánsan, stílusosan, szépen mesél, olyan ügyesen úszkál az „életepizódokból” összeálló, eklektikus műfaji tengerben, hogy legyen szó akár abszurditásról, akár drámaiságról, a szemeid előtt pörgő aktuális élményt a komplex egész megértése nélkül is át tudod élni. Levant szenzációs, akár merev pénisszel kuporodik szentkép-pózba a topmodell Eva Mendes ölében egy mocskos csatornában, akár önbizalomhiányban szenvedő, kívülálló tinédzser lányához próbál érzelmi hidat verni – az övé az év egyik legerősebb alakítása.

Alkotóelemeire bontva az életeken átívelő, abszurd-szürreális, akár metaforikus, akár konkrét értelemben vett sci-fit, a Holy Motorsnak két, egymástól el nem választható olvasata van. (Akár.) A szűkebb olvasat szerint a filmről, a színészetről lamentál, arról, hogy ez a művészeti forma lassan elveszti eleganciáját, eredetiségét és közönségét, arról, hogy a színész ebben a környezetben egyszerre lesz több és kevesebb önmagánál, ahogy szerepein keresztül életeket tapasztal meg, amikben aztán elveszik (a kilenc szerepből, amit Oscar a szemünk előtt eljátszik, akár egy komplett színészi pálya is felállítható). Oscarnak nincs otthona, csak a limuzinban önmaga, ami egyik – a színészet, a szerep kifejezésektől látványosan más irányba kanyarodó ún. – „találkozóról” szállítja őt a másikra. Saját bevallása szerint a színészet öröméért teszi mindezt, de ezt az örömöt sosem látjuk rajta.

A tágabb – és izgalmasabb – olvasat szerint a Holy Motors (figyelem, nagy szavak következnek) magáról az életről szól. Kundera írta egyik könyvében, hogy mindenki „táncol” – azaz, mindenki szerepet játszik, és ez egyébként valószínűleg a legegyszerűbb, egyszersmind legelegánsabb metaforája a mindennapokban viselt maszkoknak, amivel valaha találkoztam. Errefelé kaparászik Carax filmje is, ami szerint a modern, információs, internetes társadalom annyi virtuális világot, közösséget kínál, olyan gyorsan változó környezetet von körénk, hogy lassan elveszünk bennük, és szerepjátszásra kényszerülünk, a sorsunkra hatással lévő szituációk és emberek tükrében. Vagyis a „néző” és a „színész” közti határok eltűnnek, mindannyian színészekké válunk, és egymásnak játszunk. A kamerák már olyan picik, hogy nem láthatók, a modern technológia nem hatalmas gépekben nyilvánul meg (azok eltűnőben vannak, ahogy az igen rafinált záró dialógus rámutat), hanem apró, mindenhová beférkőző kütyükben, amik eltörlik a határokat a virtuális és a valódi között. A negyedik fal nem létezik többé. Az identitásunk nem létezik többé.

Így valóban színház az egész világ. Egy önmagának játszó színház, ami kezdi elfelejteni, hogy miért is játszik. Csak csinálja, profin és ösztönösen, de unottan és megszokásból. A Holy Motors a film, a színjátszás, az individuum, az élet gyönyörű-fájdalmas-lenyűgöző posztapokalipszisa. Akár.

„Boldog karácsonyt, ti halálra ítélt köcsögök! – harsogta kedélyesen Télapó.”

Gyerekkorom már sajnos visszavonhatatlanul magam mögött van, de lassan homályba vesző emlékeim szerint a Télapónak nagynak, piros orrúnak, szakállasnak és jókedvűnek kellene lennie. Nem kellene ellenben részegen pisztollyal hadonásznia az exfelesége előtt. Akinek éppen kezére áll egy ásó. Lendül is a szerszám, de, fájdalom, a lendítés hatékonysága pár mértékegységgel túlesik a „nyugtató” kategórián, és az éppen-nem-joviális ajándékosztogatónak már csak a másvilágon lesz alkalma kijózanodni.

A szerencsétlen eseménynek tanúja egy kisfiú is, aki megrettenve, hogy a Télapó halála miatt elmarad a szeretet ünnepe, az Úrhoz fordul segítségért. A mindennek helyszínéül szolgáló kaliforniai Pine Cove lakosainak pechjére a megbízás a címszereplőnek jut, aki emberfeletti ostobaságának hála olyasmit zúdít az egyébként álmos kisvároskára, ami távolról, ködön és esőn keresztül nézve sem hasonlít békés karácsonyra.

Christopher Moore az egyik legszimpatikusabban elmebajos író, akivel a magyar olvasóknak alkalmuk volt megismerkedni az utóbbi években. A Biff evangéliuma, Jézus életének hisztérikusan vicces reprezentálása ellenére meglepő tisztelettel viseltetett témája iránt, A leghülyébb angyallal azonban Moore már tényleg nem kímél senkit, könyve gúnyos, harsány, maró humorú. Eszement alakok járnak-kelnek a hibbant élőkkel és a még hibbantabb holtakkal teli városkában, a szánalmas, őrült poénokkal összekötött karakterek bonyolult, vicces kapcsolatrendszerben taposnak egymás sarkára, hogy megmutassák, mennyire hülyék és szerencsétlenek. Mennyire emberek.

A hátsó kertjében füvet termesztő, jámbor lelkű rendőr, a bizarr denevérével mászkáló, kétségbeesetten partnert kereső pilóta, vagy a kissé skizofrén, volt B-filmsztár feleség (aki alkalmanként a Puszták Kardforgató Démonnőjének képzeli magát, és konyhája szúró-vágóeszköz készletével felszerelkezve úgy is viselkedik) kicsit sem lóg ki. Csak a csapatnyi, golyóálló mellénnyel és gázmaszkkal felszerelt, minden járókelőre kényszerzubbonyt húzó elmegyógyintézeti gondozók hiányoznak a képből, de ők nagyon.

Mindeme karácsonyi téboly középpontjába az Úr hibbant angyala, Raziel kerül, aki szó szerint értelmezve az említett kisfiú zavaros imáját, a télapó mellett óvatlanul feltámasztja a temető többi halottját is (vagyis még ebből a nem mindennapi társaságból is képes kilógni ostobaságával), hogy azok aztán agyra (és IKEÁ-ra) éhes zombiseregként vegyék ostrom alá a Magányos Karácsony nevű, meglepő módon magányosoknak rendezett partit.

Moore-t Douglas Adamshez, a Monthy Pythonhoz, és néha Kurt Vonneguthoz szokás hasonlítani, de a fentiek alapján érezhető, hogy A leghülyébb angyal esetében ezek sem pontosak, ez a könyv ugyanis nagyjából háromszor őrültebb, vagy legalábbis betegebb, mint bármi, ami a fentebb említettek kezéből valaha kikerült. Inkább olyan ez, mint egy South Park epizód, amit a bedrogozott George A. Romero írt (igen, egy kis csípős fogyasztói társadalomkritika is vegyül a szó szerint borzasztóan szórakoztató sorok közé). Kivéve persze, hogy itt az összes fontos szereplő már felnőtt, ami viszont nem jelenti azt, hogy kevésbé idióta, mint Cartman és társai.

A leghülyébb angyal ugyan nem olyan masszív és sziporkázó, mint a Biff evangéliuma (különösen az elejére jellemző egy kis döcögásség), de kétségkívül pokolian vicces, és tökéletes karácsonyi ÉS antikarácsonyi olvasmány. Ha a geekzt olvasnák érzékeny lelkületűek, akkor még hozzátenném, hogy azok azért óvatosan bánjanak vele, mert a gonosz humor mellett zombiszájról csöpögő agycsimbókok is képviseltetik magukat. De azt hiszem, egy ilyen figyelmeztetés itt az eltántorítással ellenkező hatású (szerencsére). 

Szar úgy kritikát írni az általam évek óta legjobban várt filmről, hogy előre tudom, a kritikai, nézői és rajongói sikerek ellenére is csúfos anyagi bukás lett a vége, ezért annak folytatására kisebb az esély, mint hogy Dredd bíró smici sapkára cserélje a bepállott sisakját. De hát sajnos a pénz és az amerikai piac beszél, a producerek meg ugathatnak a pénzük után, de ugye a reményhal úszkál a legtovább, szóval bízzunk benne, hogy januárban a magyar moziba járók majd kitermelik azt a hiányzó 20-30 milla dollárt a Dredd 3D 2-höz.

Pedig a Dredd jó film, sőt nagyon jó film, és sokkal többet érdemelne, mint hogy csak a 2012-es év filmes krónikájának egyik lábjegyzete legyen. Igazi gyors tempójú, feszültséggel teli látványos és stílusos adrenalinlöket, egy olyan sci-fi beütésű akciófilm, ami valóban a zsáner 80-as évekbeli aranykorát idézi, szemben Stallone (a gagyiság oltárán) feláldozható műanyag katonáival. Pedig Pete Travis és Alex Garland szerelemgyerekében is folyamatosan hull a golyózápor, ugyancsak rengeteg a digitális vér és a húscafat, akad benne némi morbid-humor és egymondatos laza beszólások is, és persze ennek sem éppen a ravasz csavarokkal teli szofisztikált történetben, vagy a bonyolult társadalmi és filozófiai kérdések feszegetésében áll az ereje, de a végeredmény mégsem válik egy percre sem kínossá, izzadtságszagúvá, ócska poénok és feszülős macsópózok áldozatává, hanem az akciófilmek legjobb hagyományaihoz hűen, egyszerűen csak pörög, darál, látványosan szórakoztat, és nem ad se többet, se kevesebbet, mint amit előre megígért. Tulajdonképpen színtiszta bűnös szórakozás, a lehető legjobb fajtából. 

A film sztorija szerint Dredd bírót megbízzák, hogy vigye próbabevetésre a telepatikus képességekkel rendelkező fiatal újoncot, Andersont, hogy kiderüljön, a lány alkalmas-e bírónak. Kirendelik őket a Peach Trees nevű blokkba vizsgálódni, ahol korábban néhány megnyúzott drogos hullott alá a legfelső szintről. A blokk a slo-mo nevű új drog előállításáért és terjesztéséért felelős Ma-Ma nevű drogbárónő irányítása alatt van, aki - miután Dreddék elfogták az egyik emberét -, hermetikusan lezárja az egész épületet, majd kilövési parancsot ad a bent rekedt két bíróra.

A Dredd "szépsége" és működőképességének a kulcsa az egyszerűségében, sallangmentességében rejlik. És bár valóban összefoglalható az egész annyival, hogy bemennek, lőnek, azok meghalnak, majd a végén piszkosan kijönnek, azért közel sem csak egyhangú, buta akcióorgiáról beszélünk. Garland forgatókönyve talán egyszerű és nyílegyenes vonalon halad, de végig feszesen, izgalmasan vezeti a cselekményt, kihasználja a hatalmas lezárt épület klausztrofób közegét feszültségteremtésre, közben építgeti a mester és a tanítvány kapcsolatát, és amikor nincs akció, akkor sem ül le a film, nem jönnek feleslegesen elnyújtott párbeszédek, karaktermélyítő lelki vívódások, hanem ilyenkor is minden a sztori épülését szolgálja, a feszesség pedig egy percre sem lazul meg. Emellett a dögös stílus (a bullet-time-nak itt funkciója van, és nem is használják indokolatlanul sokat), a minimalista, de hatásos industrial zenei aláfestés, a nem hivalkodó, de korrekt trükkök, valamint a Dredd/Anderson, illetve az Urban/Thirlby karakterként és színészként is jól működő kettőse ugyancsak megadják azt a pluszt, amitől túlláthatunk a növekvő töltényhüvely- és hullahegyeken. 

Dredd végre hiteles képregényfigura, Urban (álla) pedig meglepően jól hozza a kemény, érzelemszegény, de racionális robotzsarut, ahogy Anderson is szimpatikus és hiteles újonc, nem csak egyszerű sidekick, de egyenlő rangú és fejlődő társ is. A gyenge keresztmetszetet viszont pont a főellenfél, Ma-Ma jelenti, akiben azért szerintem több potenciál volt, mint amit Lena Headey unott prostiként hozott ki belőle, és talán a Dreddel való végső szembenézést is lehetett volna kicsit emlékezetesebbre szabni, de az összképre vetítve még ezek is tolerálható szépséghibák. A két erős női karakter mellesleg szépen elejét veszi a zsánerre jellemző maszkulin tesztoszterongyár jellegnek, amiért feminista érzelmű bloggerek virtuálisan meg is simogatták a készítők buksiját.

Az új Dredd nem egy hollywoodi szuperprodukció, és ez a legnagyobb erénye, bizonyos szempontból pedig sajnos a veszte is. Britannia legnépszerűbb képregényhősének újabb filmes adaptációja főleg szerelemből született, független produkcióként, korlátozott lehetőségekkel, de a relatíve kis büdzséből Pete Travis és stábja a maximumot hozta ki, egy egyszerű, tökös-mákos-véres, de mégsem agyatlan sci-fi/akciófilmet, amivel a képregényért rajongó tábor ugyanannyira elégedett lehet, mint a csak egy alkalmi kikapcsolódást jelentő akciófilmre vágyó laikusok. Hibátlan? Közel sem! Zavar ez valakit? Kicsit sem! 

A film sajnos még mindig messze van a megtérüléstől, és így a folytatások esélye is csak halványan pislákol a távolban, ami bosszantó, mert a készítők tervei szerint a java még csak ezután jönne. De legalább a saját szempontunkból mindenképpen értékeljük pozitívan, hogy végül mégiscsak eljut a magyar mozikba is a film, és az is valami. 

Képregény Vs film

Az író, Alex Garland saját elmondása szerint nem akart abba a hibába esni, mint amivel a Stallone főszereplésével készült első adaptáció kudarcát okozták, vagyis hogy miközben rengeteg dolgot igyekeztek a képregényből beletuszkolni a filmbe, addig valójában egyre távolabb kerültek magától az alapanyagtól, és aminek legfájóbb következménye Dredd karakterének totális kiherélése (ezért elsősorban az olasz csődört kellett volna kiherélni) és teljes félreértelmezése volt. Vajnáék filmje bizonyos szempontból hasonlított a(z akkori) Judge Dredd képregényekre, egyes részei kimondottan jól sikerültek (különösen a látvány), és még szórakoztató is volt a maga hülye módján, de a képregényfolyam társadalomkritikai éléből és a szarkasztikus alaphangulatából szinte semmi nem maradt, ahogy Dredd karakteréből sem, aki már azzal megbocsájthatatlan blaszfémiát követett el, hogy az arc nélküli hatalmat jelképező sisakot már a film első harmadában levette. A többi törvénysértést nem is sorolom.

Az új Dredd egyáltalán nem remake, de valójában nem is igazi képregény adaptáció, a képregényből ugyanis kevés dolgot vettek át, mondhatni csak a legalapvetőbbeket, bár ez valahol érthető, tekintve, hogy a film nagyobb részt egy épületben játszódik. Dredd és Anderson kivételével nincs is más (legalábbis néven nevezett) szereplő a képregényfolyamból (bár egy Alvarez nevű korrupt bíró szerepelt már korábban a remek The Pit eposzban, és itt is van egy ilyen nevű nem tisztességes bíró). Viszont Urban Dreddje minden aspektusában megfelel a képregényesnek, vagyis itt is ugyanazt a kompromisszumokra nem hajlandó, edzett és tapasztalt, félelmet nem ismerő, kicsit gépies, de a megfelelő pillanatban mindig józanul gondolkodó és mérlegelő extra-hatékony hatósági erőt látjuk viszont. Anderson is nagyjából megfelel a rajzolt eredetijének, bár a képregényekben általában már az idősebb, tapasztaltabb verziójával találkozunk. Említést érdemelnek még az apróságok is, ugyanis a képregény és a 2000AD magazin íróinak, rajzolóinak és karaktereinek nevei itt-ott visszaköszönnek a házfalakról, vagy éppen a hatalmas épületblokkok homlokzatán.

A történet sem egy bizonyos képregénysztori adaptálása, de még csak nem is merít ismert történetekből, vagy azok elemeiből. Garland elmondása szerint próbálkozott több klasszikus sztorival és karakterrel is, de végül rájött, hogy mivel a szűkös büdzsé miatt nagy méretekben nem gondolkodhat, ezért inkább elsőre Dreddre koncentrál, és egy eseménydús napját mutatja meg, ezzel nem csak őt, de a szintén népszerű Cassandra Andersont is kellően felvezeti, közben a várost, a bírói rendszer működését, és persze ezt a disztópikus cyberpunk miliőt is bemutatja. Egy esetleges (és remélhetőleg nagyobb költségvetéssel megszavazott) folytatásban már ezekkel nem kell foglalkoznia, jöhetnek az Átkozott Föld meg a Halálbírák. 

Az új film kapcsán képregényhűbb és mégis realistább megközelítést ígértek, és bár ez a kettő tulajdonképpen üti egymást, mégis sikerült teljesíteni ezeket a vállalásokat. A realizmust egyrészt a költségvetés által szabott kényszerűség indokolta (pl. ezért láthatunk lebegő kocsik helyett a mai korba illő hagyományos robbanómotoros járműveket, illetve aktuális fegyvereket), másrészt a film szélesebb körben való eladhatósága miatt is szükséges volt a mi jelenünkhöz időben és technikailag is közelebb hozni a dolgot, és többek között emiatt nem a képregényben látható, karikatúraszerűen eltúlzott óriás vállvédős ruhát viselik a bírók, hanem egy mai motorosrendőr viseletére emlékeztető golyóálló bőrcuccot. Továbbá MegaCity One látképe is egy valószerűbb, rendezettebb infrastruktúrát mutat, ráadásul az óriási, 70-80 ezer embernek otthont adó blokkok a régi épületekkel keverednek, és az, hogy a film elején a város kiterjedését Bostontól Washington D.C.-ig határozza meg Dredd hangja, mind azt sugallják, hogy Egyes Megaváros még csak most kezd kiépülni, vagyis egy korai szakaszban járunk. (A képregényben azóta már egész Floridát is magába foglalta a hatalmas megapolisz.)

Az új Dredd film tehát még csak véletlenül sem holmi ortodox adaptáció, hanem a képregény szellemiségében fogant, annak fundamentumait tiszteletben tartó, a rajongókhoz is lojális, de a laikus nagyközönséghez igazított verzió.

(Cikkünk szerzője a játékipar egyik veteránja. Munkája során számos bizalmas információ és érdekesség jut tudomására, melyek közül rendszeresen kíván itt csemegézni, természetesen szigorúan ügyelve informátorai anonimitására és arra, hogy ezek a titkok azok tudtával és beleegyezésével szivárogjanak ki. Minden általa szállított anyag Geekz exkluzív, itt olvastok róla először.)

Ezt az információt Liverpoolban kaptam. Informátorommal korábban sokat beszélgettünk a WipEout sorozatról, aminek nagy rajongója vagyok. Így került szóba a rejtélyes WipEout Trinity is. Ez a korábbi sajtóértesülésekkel szemben nem egy új játéknak, hanem egy újabb kiegészítőnek készült a WipEout HD alapjátékhoz, trilógiává bővítve azt. Ugyanolyan markáns vizuális újragondolást jelentett volna, mint a Fury kiegészítő. A tartalmáról és játékmenetbeli újításairól itt nem írnék, azok továbbra is szigorúan őrzött SCEE titkok – valószínűleg látjuk majd őket egy jövőbeli epizódban.

Amiről írok, az a színes nyomtatvány, amit emberem búcsúzóul a kezembe nyomott. Nem sok példány készült: egy tárgyalóteremnyi ember számára nyomtattak belőle. Rövid, lényegre törő brossúra.

A WipEout Chronicles – The Animated Series csupán addig jutott, hogy néhány hét fejtörés és tapogatózás után asztalról lesöpört javaslat legyen egy megbeszélésen. Előterjesztői szerint extrém izgalmas koncepció, ami “új dimenziót ad a WipEout univerzumnak, jelentősen növeli a játék rajongótáborát és valódi epizodikus, letölthető tartalmat hoz létre a PlayStation 3 rendszeren.”

A leírás szerint kezdetben három darab, fejenként 10 perc hosszú pilot készült volna. Mindháromhoz igyekeztek megnyerni egy-egy jól ismert vizionáriust is, sikerrel. A prospektus két oldalt betöltve, gazdagon illusztrálva meg is nevezi őket, felsorolva munkásságukat és jelöléseiket, valamint elhozott díjaikat. Ők Jamie Hewlett az Egyesült Királyságból, Genndy Tartakovsky az Egyesült Államokból és Katsuhiro Otomo Japánból. Mindhárom bevezető film saját történetszálat indított volna, amit később további hat darab, három perces rövidfilm követ – folytatva és bővítve az alaptörténetet és több helyen ráfonódva a másik két cselekményszálra.

Az animációs sorozat terve óvatosan, a megfelelő dózist meghagyva szeretett volna kilépni a versenyek világából és a WipEout társadalmára és indivídumaira koncentrálni.

A tervek szerint a kiadvány alaposan kiaknázta volna a blu-ray formátum előnyeit is. A több, párhuzamosan futó videószál között megtaláljuk a forgatókönyvet és a rendezői kommentárt, a nyers animatic sávot és a több lehetséges nézőpontot (interaktív kamerát). Az epizódokban szereplő zenéket dalonként is megvásárolhatta volna a nagyérdemű, valamint lehetett volna használni magában a játékban is. Alapvetően minden egyes epizód bővítette volna a Trinity-t valamilyen, közvetlenül a játékban megnyíló tartalommal – új festéssel, új géppel, vagy akár új pályával.

Hogy a teljes PlayStation ökorendszer meg legyen mozgatva, a rendezői kommentár mellett ki lehetett volna küldeni a PSP képernyőjére egy interaktív világtérképet is, valamint egy alternatív nézetet, az adott epizód főhősének látószögét.

A WipEout HD Fury gyenge anyagi szereplése és jelentősen megcsappant rajongói tábora azonban betette a kaput mind a Trinity, mind a Chronicles számára. Fejlesztőinek jelentős része önként építette le magát, a divízió feletti irányítást pedig az Evolution Studios káderei vették át. Az Anonymous hírhedt 2011-es támadása morbid módon pozitív hatással volt a szériára – a játékot kárpótlásként ingyen letölthetővé tették a károsultak számára. A megnőtt felhasználói bázis új lökést adott, elkészülhetett a PlayStation Vita kézi konzol WipEout 2048 c. epizódja. A stúdió haláltusáját azonban már ez se befolyásolta: nem telt el fél év, és az immáron szinte teljesen lecserélődött, új gárda is megkapta a felmondását. Idén augusztus 22-én az SCE Studio Liverpool örökre lehúzta a redőnyt.

A Battlestar Galactica kétségtelenül az utóbbi évek egyik legjobb sci-fije, ezt le is szögezhetjük így elöljáróban. Természetesen nem az 1978-as, mai szemmel nézve igencsak megmosolyogtató klasszikusról beszélek, hanem a 2004-es év egyik meglepetéséről, ami az eredeti sorozatot remek érzékkel bújtatta mai köntösbe és mélyítette el szinte minden téren a kor elvárásainak megfelelően és még azon is túl.

Tény, hogy a nagy társasjáték reneszánsz beköszöntével divat lett mindenféle jól hangzó címből asztali játékot készíteni, és azzal is tisztában vagyok, hogy a mennyiségi túlburjánzás folyamata a minőség rovására szokott menni (előbb-utóbb), de szerencsére még nem tartunk ott, hogy nagyítóval kelljen keresni a jó játékokat. Ékes példája ennek a Fantasy Flight Games egyik zászlóshajója, a Battlestar Galactica: The Board Game.

A sorozat témája szinte ordított a társasjátékosítás után, a ziccer pedig kőkeményen ült, az FFG egyik legsikeresebb játéka lett a BSG. Ez mind szép és jó, csakhogy most nem erről a BSG-ről lesz szó! Történt ugyanis, hogy egy bizonyos Evan Derrick megelégelte az - jó FFG-s szokáshoz híven ebben a játékban is - órákig tartó játékmenetet, a sok tartozékot, az összetett mechanizmusokat, egyéb úri huncutságokról nem is beszélve, amik miatt ritkábban ültek le elé gazemberkedni a skacokkal. Szívfájdalma közepette pillantása egy „kötelező olvasmányok röviden” típusú könyvre esett és voilá, megszületett a nagy ötlet: elkészíti a BSG rövidebb, tömörebb változatát.

Minthogy a játék ott figyel a polcomon, látható, hogy hősünk elképzelését tett követte, méghozzá nem is akármilyen. PnP, vagyis Print’n’Play játékként ingyenesen mindenki számára elérhetővé tette alkotását. Magyarán bárki ingyen letöltheti a játékhoz szükséges fájlokat, amik a kártyákat és egyéb bigyókat alkotják, majd kinyomtathatja és a szabályok memorizálását követően mehet is a Cylon detektálás (igen, Gaius Baltar módjára).

Lássuk, milyen lett a BSG: Express! A játék központi eleme egy aprónak éppen nem mondható, de teljesen elfogadható méretű tábla, amin helyet kapott a Galactica tervrajza, a sokat emlegetett Dradis (radar-monitor), egy jókora Galactica-pecsét és az FTL-ugrásokat  előkészítő és megjelenítő sáv. A játéknak hárman, négyen vagy öten ülhetünk neki. Eddig volt már szerencsém mindegyik felállásban többször is nekiveselkedni és bizton állíthatom, hogy mindegyik játékos-számmal remekül működik. A játékosok a sorozatból megismert főszereplőket irányítják, név szerint William Adama, Laura Roslin, Lee Adama, Starbuck és Dr. Gaius Baltar szerepelnek a választható karakterek listáján. Ők egy-egy kártya képében vannak jelen és mindegyikük egy speciális képességet biztosít a játékosának.

 A parti elején minden résztvevő véletlenszerűen húz egy hűség kártyát, megnézi, majd képpel lefelé lerakja és a továbbiakban nem árulhatja el senkinek, hogy mit húzott. Kétféle hűség kártya akadhat a kezünkbe: Nem Vagy Cylon, illetve Cylon Vagy. Három és négy játékos esetén egy, míg öt résztvevőnél két beépült és magát embernek álcázó Cylon lesz a játékosok között. Ezáltal két csapat alakul ki, emberek és Cylon-ok. Az emberek nem tudják száz százalékra egymásról, hogy ki az áruló és ki nem. Ők akkor nyerik meg a játékot, ha sikerül megmenekülniük, vagyis végighaladnak a direkt erre a célra kialakított sávon. A Cylon-ok pedig úgy tudnak nyerni, hogy megakadályozzák őket ebben: felrobbantják a Galactica-t, demoralizálják az embereket, vagy elfoglalják a hajót. Mindezt persze oly módon, hogy közben nehogy leleplezzék magukat, sőt, ha lehet, a gyanút másra tereljék.

A BSG:E menete egymást követő körökből áll. Amikor rákerül a sor az egyik játékosra, az cselekszik egyet, majd az éppen aktuális krízis megoldása következik és jöhet is a következő delikvens, és így sorban, amíg egyszer csak fel nem robbantják a hajót… ööö, akarom mondani, vége nem szakad a játéknak. Cselekvési lehetőségeink általában a támadó Cylon flotta által okozott károk helyrehozása, a Cylon Raider-ek levadászása, vagy a morál helyreállítása lészen, de ha éppen úgy hozza a sors, akár szavazást is kezdeményezhetünk egyik gyanús társunk fogdába zárását illetően. Krízisből háromféle létezik: Cylon Raider-ek támadják a flottát, egy Báziscsillag atomozza épp a Galactica-t, vagy össznépi Cylon demoralizáló hepöningre kerül sor. Ezeket az éppen aktuális játékos két darab Krízis kocka elvetésével idézi elő: titokban dob a két kockával, amiken különböző ikonok jelzik az elhárítandó veszély mibenlétét és nehézségét, majd kiválaszt egyet és a Galactica-pecsét közepére biggyeszti. A feladat adott, neki kell esni, különben szívás van. De mielőtt szívnánk, beiktatok egy kanyart, szavam ne feledjétek, innen folytatom.

Minden játékos, függetlenül attól, hogy áruló vagy sem, rendelkezik négy darab dobókockával. Ebből kettőt úgy hívunk, hogy Magas Szakértelem, a másik kettő Alacsony Szakértelem néven fut. A játék különböző verzióiban más-más módon különböztetik meg őket (már aki otthon eszkábálta magának össze), a magyar verzióban kék és piros színű dobókockák adják egyértelműen tudtunkra az egyenlőtlenség eme elkeserítő, ám mégis gyakori manifesztációját. És el is szóltam magam, igen, jól látjátok, van magyar változat. De erről bővebben kicsit később.

Szóval, mire jó a négy dobókocka? Ezek jelentik a cselekvési lehetőségeinket, az Isten adta képességet, hogy beavatkozzunk az események folyásába és változtassunk rajtuk, ha úgy akarjuk. Ez ugye a valóságban sem mindig úgy történik, ahogy kívánjuk, ehh be kár, ezt szimulálandó, az akcióknak és a kríziseknek van egy nehézségi száma, egy célszám, amit el kell érni, különben bukó van. A kockák azonban nem a jól megszokott, hétköznapi pöttyös pajtások, nem ám. Ezek spéci darabok, negatív számok is merészelnek pöffeszkedni rajtuk. A Magas Szakértelemmel jobb értékeket lehet kidobni, míg az Alacsonnyal értelemszerűen rosszabbakat.

És akkor most kanyarodjunk vissza a krízismegoldás kényes kényszeréhez. Amikor egyik kedves, potenciális áruló társunk kicsapta a Krízis kockáját, és miután fogunkat szívva megállapítottuk, hogy ezt biza nem kéne hagyni bekövetkezni, egyenként nyilatkozik mindenki, hogy beszáll-e a buliba, vagy személyes indokokra hivatkozva úgy dönt, későbbre tartogatja potenciálját. Ha beszállunk megoldani egy krízist, fogjuk az összes elérhető kockánkat és dobunk velük. Szintén titokban. Tenyér vagy paraván mögé rejtett dobásunk eredményét csak mi látjuk, és szabadon dönthetünk, melyiket adjuk be a közösbe, vagyis a Galactica-pecsét felénk eső szeletébe. Ha már dobtunk, kötelező minimum egy kockát beadni, de lehet akár az összeset is, ahogy jónak látjuk. Majd a megmaradt kockákkal újra dobhatunk, ám ekkor megint levámol minket a játék egy kockával. A beadott kockák ott maradnak középen, azt egészen addig nem kapjuk vissza, míg újra ránk nem kerül a sor, illetve ha krízismegoldásnál passzolunk, akkor egy kocka visszakerül a birtokunkba (kettő, ha már nem volt egy sem). Éppen ezért jól meg kell fontolni, mikor és mire használjuk el a kockáinkat.

A krízist megoldottuk, ha a beadott kockákon lévő értékek összege eléri, vagy meghaladja a krízis nehézségét. Ekkor abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem történik semmi. Így van, nem történik semmi, elkerültük a vészt, menekülhetünk tovább. Faja.

Na de ha nem sikerült! Akkor bizony bekövetkezik a szívás, krizístől függően: a Dradis-ra Raider-ök kerülnek fel, a Galactica bekap egy sebet (és ennek velejárójaként csökken a cselekvési lehetőségeink száma is), vagy egyikünk demoralizált lesz. A játék véget ér, ha hat Raider nyüzsög a radaron, vagy hat sebet kap a hajó, vagy ha mind az öt játékos demoralizált állapotba kerül. A játékidő nagyban függ attól, mennyi kommunikáció zajlik a játékosok között, de átlagosan egy óra alatt lejátszható. Ügyes Cylon-ok 20 perc alatt képesek végezni a Galactica-val, beszédesebb társaság ülhet felette két órát is akár, ha beindul a színjáték.

Amint látható, a hűség kártyák titokban való húzása, illetve a dobások szintén bizalmasan történő lebonyolítása már a játék legelejétől paranoid hangulatot teremtenek. Ha emberek vagyunk, saját magunkon kívül senkiben nem bízhatunk. Ha Cylon-ok vagyunk, ügyesen ki kell használni a titokban zajló dobásokat, akár saját magunk tisztázása, akár a másik befeketítése céljából. Ebben a játékban nagyon sokat számít a társaság, akárkivel nem érdemes leülni játszani. A színészi vénával megáldott Homo Ludensek brillírozhatnak, ha úgy adódik, hogy ők az árulók, cserébe emlékezetes játékülést garantálnak. A kockadobások is alaposan meg tudják bonyolítani a helyzetet. Számtalanszor jártam úgy, hogy emberként csupa mínuszt dobtam és kénytelen voltam azt beadni, bukóra állítva így a krízist. Naná, hogy rögtön reflektorfénybe kerültem, és rám kezdtek gyanakodni. Ugyanezen elven persze a másik beadásaiban sem lehetünk biztosak. „Oké-oké”, mondja pironkodva, „bocs srácok, csak mínuszokat dobtam, bocsi”, káromkodva továbbadja a kört, majd játék végén kiderül, hogy egy kicseszett kenyérpirítót játszott. Vagy épp fordítva, így jön ki a dobás, „ártatlan vagyok haver”, „hóóóógyne”, megszavazzuk, hogy fogdába kerüljön, aztán pislogunk, mint hal a szatyorban, mikor kiderül, hogy hoppá, alaposan mellényúltunk.

Új oldaláról ismerhetjük meg barátainkat, amikor leülünk egy parti BSG:Expressre, erre számítsunk. A viszonylag egyszerű mechanizmusok komoly pszichológiai folyamatokat indítanak be, személyiségtől függően többfélét. Idegeskedők hamar elárulhatják magukat, esetleg gyanús lehet, ha valaki túl laza a megszokotthoz képest, vagy túlmagyarázza a dolgokat. Emberként hirtelen azon kapjuk magunkat, kíméletlenül vizsgálni kezdtük társainkat, árulóként pedig saját magunkat igyekszünk felmérni, hogyan szoktunk viselkedni hétköznapi viszonyok között, és azt hogyan is lehetne hitelesen előadni. Gyönyörűen bele lehetne menni a pszichológiai vonatkozásaiba, én – szakmai felkészültség hiányában – eltekintek most ettől. Azt azért hozzátenném, a játék ezen oldala nem kizárólag az Express érdeme, hiszen volt kitől örökölni, a nagy testvér már lefektette a bizalomrombolás szimpatikus alapjait korábban.

És akkor a magyar változatról. A Kártyagyár grafikus mestere, Vice, remek munkát végzett a játék magyarosításával, minden apró kis részletre odafigyelt, minden szöveg magyarul olvasható, sőt, a doboz kivitelezése pofásabb és felhasználóbarátabb, mint az amerikai (az ugyanis laposabb, a miénk mélyebb, jobban elférnek benne a cuccok, és nem borul fel olyan könnyen az élére állítva). Az én példányom a Kártyagyártól van, így ugyan pénzbe került, de ha magamnak barkácsolom össze otthon, kábé ugyanennyiből jött volna ki, és negyedennyire sem nézne ki ilyen pöpecül (plusz ragasztgathattam volna meg egy csomó dobókockát). Teljesen megéri az árát, a tokenek nagyon jó minőségűek, a tábla strapabíró, és ahogy említettem, teljesen magyar nyelvű az egész.

A BSG: Express az egyik kedvenc játékom. Relatíve kis mérete miatt könnyen szállítható, a szabályai könnyen elmagyarázhatóak, kipakolni három perc, és rengetegszer újrajátszható. Aki szereti az árulós játékokat, szeret színészkedni, esetleg megfejteni a másik embert, nem hőköl vissza a vitáktól, jó a meggyőzőképessége, vagy csupán szeretne kicsit izgalmasabb játékkal szórakozni, próbálja ki. Nem hinném, hogy csalódna benne.

„A Szentlélek száll rád, s a Magasságos ereje borít be árnyékával.”

Lukács szerint ezt mondotta Gábriel Máriának. Felesleges a technikai részletek után kutakodva blaszfém bohóckodásba bocsátkozni, a dolog lényegi része maga a kijelentés. Nem lesz kevésbé kísérteties a testiség valamivel, aminek nincs teste, vagy kevésbé nyugtalanító a fogantatás valamitől, ami biológiailag-materiálisan megragadhatatlan, de mindenképpen elfogadhatóbb, ha – ad abszurdum: fehér köntösben és behemót hattyúszárnyakkal – odaállnak eléd, és szépen elmondják neked, és te elhiszed. Máskülönben a pokolban találod magad, mint Rosemary Woodhouse, vagy mint Carla Moran.

Carla Moran egy este arra lesz figyelmes, hogy megerőszakolják. Traumáját tetézi, hogy nem látta az elkövetőt; legjobb barátnője előtt is hülyének érzi magát, amikor elmeséli. Biztos idegösszeomlása van, jobb lenne elmenni egy pszichiáterhez – dr. Sneiderman eltökélt iparosként rakosgatja össze a pszichózis darabkáit. A két válás után három gyereket egyedül nevelő nő rohamaiban minden bizonnyal annak szexhez, anyasághoz kapcsolódó frusztrációi és fantáziái öltenek hisztérikus formát, azokban köszön vissza a látens-incesztuózus apafigura, a Lolita-tónusokkal színezett első házasság, a korán szült, érett fiúgyermekhez és a koros, jelenlegi távpartnerhez való viszonyulás (a nő a másodhullámú feminizmus állatorvosi lova is lehetne) – ok és okozat mint a nagykönyvben, minden a helyére kerül.

Csak a lakberendezés épül le lassan Carla körött, láthatatlan hódolója unos-untalan csapja neki a szelet. Elalvás előtt és után, a hálóban, a fürdőben, a nappaliban, odahaza és a barátnőnél, váratlan és sebezhető pillanatokban zsákmányolják ki szexuálisan. A könyörtelen intimitású, minimálmonoton hangszerelésű jelenetekben a bizalom legérzékibb formája fordul tökéletes ellenpólusába, miközben a természetfeletti felütésű Lélekvesztő mintha kokettálna dr. Sneiderman diagnózisával.

„A kísérteties az ijesztőnek az a fajtája, ami valami régóta ismert, bensőséges dologra vezethető vissza”, állítja Freud 1919-es, többek között E. T. A. Hoffman munkásságát elemző tanulmányában, A kísértetiesben. Ha láthatta volna Sidney J. Furie filmjét, valószínűleg kevesebbet pepecsel A homokemberrel.

Carla a freudi iskola éltanulójaként kételkedik brutális intenzitású tapasztalásaiban, racionalizmusa túltesz a trauma, az elfojtás és a tömeges hallucináció képleteivel matekozó pszichiátriai stáb szakmai elhivatottságán. Az abúzus könnyedén mérhető Polanski pedánsan megkattanó hölgyeinek vélt illetve valós sérelmeihez, mégsem engedi, mégsem engedheti meg magának a téboly logikus luxusát. Szégyenkezik amiatt, hogy az álmában bekövetkezett zaklatás során gyanútlanul orgazmusig jutott. Nem menekül, se pszichózisba tehetetlenül, se gumiszobába önszántából, hisz anyaként nem hagyhatja magára gyermekeit. A szintén 1982-es keltezésű, konzervatívabb és látványosabb, éppen ezért jóval sikeresebb Poltergeist anyafigurájához hasonlatosan a zsigeri félelmen felülkerekedő gyakorlatiasság jellemzi. Ott az anya kislányáért a túlvilágra merészkedik egy, a születést szimbolizáló jelenetben, emitt Carla – miután a pszichológia hatástalannak bizonyult – még a kooperációt is bevállalja – támadóival. A fogantatás kigúnyolását, a megalázottság leírhatatlan testi-lelki terrorjának időbeli kiterjesztését. A Lélekvesztő az egyre minimálisabb kontrollhoz való, már-már illogikus ragaszkodás, a hidegvér filmje, nem az őrületé.

Aztán a játékidő derekánál bohém barkácsarzenáljával felvonul a (férfi-dominanciájú lélekgyógyászattal szemben jelzésértékűen feminin) parapszichológia. Kattog a fényképezőgép, zümmögnek a szkópok, kilengenek a mutatók, új dimenziók kapujában állva, megismerésre készülünk a mérhetőség határpontjain.

Ám Furie az inváziós elbeszélésekhez tartozó kísértetfilmek vaskalaposságát a fogason hagyja, így nyitva meg azt a félelmetes teret, amiben a néző reked, még bőven a stáblista után is. Nem egyszerű narratív kétértelműséggel operál (mint – valószínűsíthetően – A csavar fordul egyet vagy az Ijesszük halálra Jessicát), a két konkurens, egymással lényegileg kibékíthetetlen megközelítés egyike sem képes megragadni a támadások mibenlétét – miközben ez a film tétje. Ahogy a bifokális lencse a játékidő alatt többször fókuszba hoz különböző távolságban lévő szereplőket, furcsa, túltelített, mégis hézagos hatást keltve, úgy kerül potenciális fedésbe egy terápiás beszélgetés során felmerülő biografikus részlet a szellemtörténetek klasszikus sémájával vagy akár az egyik elektromos kisüléseket megörökítő fotográfiával, de... de valami hiányzik. Láthatóan nem áll össze a kép. A tünetek dokumentálhatók, de nem rendszerezhetők, értelmezés nélkül a megoldásra, a „dühöngési fázis” megfékezésére irányuló erőfeszítések impotensek. Az egyetlen biztos pont maga a dühöngés, az erőszak.

A magánéleti hányattatásokkal agyonterhelt Carlában könnyedén megpillantható a nukleáris család bomlástermékein őrködő anya hősies mártíralakja, melyet semmilyen elhagyatottság vagy maszkulin fenyegetettség nem tántorít el önfeláldozó védelmezői szerepétől (erre rímel a plakát stigmaszerű árnyéka is), Furie ihletetten ellebegtetett története ugyanakkor egy ijesztően valóságos hermeneutikai krízis ijesztő visszatükrözése, s minthogy a Lélekvesztő Doris Bither komoly médiavisszhangot kapó, valóságos esetéből meríti alapötletét, ez nem is annyira meglepő. Hogy az 1974-ben Culver Cityben tapasztalt jelenségek démoni megszállás vagy telekinetikus képességek, súlyos lelki deformitás vagy szenzációhajhász kreativitás eredményei, az az archívumokat böngésző infófüggőre van bízva. A megkérdőjelezhetetlen revelációk, a világos magyarázatok otthonosságát a folytonos kettősségek, akut hitek és idült kételyek, közhelyek és trendek vákuuma váltja.

„Welcome home, cunt.”

Vannak sorozatok, amik hosszan húzhatók, nyújthatók, tetszés szerint. Az egy rész/egy eset felépítésűek nyilván ilyenek, de az egyetlen nagy történetet elmesélők közt is akadnak szép számmal. Mint a Lost. Ugyan kit érdekel 3-4 évad után, hogy hány, a korábbi sztorielemekkel inkoherens vadbaromságot pakolnak még bele? Ott már belefér. Futhatna akár még most is, ha nem kezdett volna el esni a nézettsége. De vannak sorozatok, amik természetükből adódóan nem viselik jól a lezáratlanságot. A Homelanddel sokan úgy voltunk, hogy már az első évaddal be kellett volna fejezni, alapkonfliktusa túl zárt, túl szabályos, nem lehet sokáig zsonglőrködni vele. Ráadásul a thriller és a karaktertanulmány tökéletes egyvelege egy olyan, a kollektív nézőtudatba beleégő finálé lehetőségével kecsegtetett, amit aztán sajnos feláldoztak a folytatás oltárán.

Annyira üvöltött az egészről a megalkuvás, hogy nehéz lett volna nagyobb szkepticizmussal várni a második évadot. Jó darabig mégis úgy tűnt, hogy az alkotók csodát műveltek: egymás után tették meg a korábban elsumákolt merész, game-changing lépéseket, nem egy epizód ért véget azzal, hogy találgatni is alig lehetett, hogyan viszik tovább a sztorit a következőben. És az egész felfordulás- és fordulatrengeteg közepette ott volt a lényeg, az emberi tényező, két súlyosan sérült személyiség haldokolva született szerelme, tele dühvel, kétséggel, bizalmatlansággal, hazugsággal, fájdalommal és szenvedéllyel.

A thriller és a dráma minőségi egyensúlya azonban az utolsó pár rész alatt megborult. A thriller sablonossá, kapkodóvá, súlytalanná, már-már teljesen hiteltelenné vált, ami egy olyan, szigorúan realista, precíz, kifinomult show esetében, mint a Homeland, jókora kilógó lólábat jelent (avagy: ugyanaz, amit anno egy vállrendítéssel elnéztünk a Homeland néhány alkotója által is jegyzett 24-nek, itt nehezen megbocsátható). A finálé szerencsére elsimította a problémák egy részét, ahogy a főszereplők által űzött terrorista, Abu Nazir terve összeállt, és sok korábban következetlennek, érthetetlennek tűnt cselekményelem belekerült egy nagyobb kirakósba. De a sorozat thriller-szerkezete még így is inog – ha piszkálod, összedől. A Homeland elvesztette azt a gyönyörű, elegáns letisztultságát, ami a legnagyobbak közé katapultálta. (És akkor a lényegtelenné vált cserbenhagyásos gázolás szálat még nem is említettük.)

Az a szerencséje, hogy a karakterek drámája az esetlen történetkezelés közepette sem csorbult, sőt, a második évad e téren még rá is licitált az elsőre. A semmiből, eleinte minden látható ok nélkül behozott Quinn szerepe nagyon szépen kerekedett le a végére, és a finálé ismeretében ez még csak a kezdet, a folytatásban ő is kénytelen lesz démonokkal szemezni – de a mellékszereplők közül azért egyértelműen a zseniális Mandy Patinkin Saulja vitte a prímet, sőt, nem egyszer az egész show-t ellopta a főszereplők elől. Ő az intelligencia, az épelméjűség és a moralitás megingathatatlan viszonyítási pontja, a finálé köré épülő, keserű katarzisa elmosta még a lényeget, Carrie és Brody szerelmi szálát is.

Ami pedig egyébként a show briliáns módon disszonáns, sötét, ambivalens lelke. A bipoláris zavarral küszködő, megszállott CIA-elemző és az összezavart, sokéves fogságából beépített merénylőként visszatért katona komplikált viszonyrendszere alapvetően olyannyira hiteltelen, hogy ha – bármily gondosan – leírod valakinek, aki nem ismeri a sorozatot, csak értetlenkedést és hülyeségezést kapsz válaszul. Nincs az az isten, hogy ez egy komoly dráma keretein belül működőképes legyen. És pont az a gyönyörű benne, hogy mégis az.

Claire Danes és Damien Lewis fantasztikusan hozzák a saját érzéseik, elkötelezettségük, hűségük és hitük által egyszerre több irányba dróton rángatott figurákat, akik a világ és a saját maguk poklában égve kaparnak kétségbeesetten egy árnyalatnyi boldogságért, ami sosem lehet az övék, aztán talán mégis, aztán mégsem. Emberiek, esendők, egyszerre erősek és szánalmasak. Egyikük az utóbbi évek egyik legjobb női karaktere a tévében (pedig vannak komoly vetélytársai, ld. Breaking Bad, Sons of Anarchy), másikuk – kissé leegyszerűsítve – egy szimpatikus terrorista. Egy terrorizmusról szóló, amerikai thrillerben. És ha ez nem teljesítmény, hát nem tudom, mi az.

Most induló KIBERKEDD című rovatunkban klasszikus és kevésbé ismert sci-fi műveket rántunk virtuális mikroszkópunk alá,különös tekintettel cyberpunk filmekre, könyvekre és képregényekre. Kommentben hadba szállni és célpontokat ajánlani ér!

Van Örkénynek egy egypercese, mely a lényegi cselekmény, leírás, sőt a kerek, állítmányt tartalmazó mondatok teljes elvonásával a történetmesélést puszta alkotóelemeire redukálja: a helyszín-elemek, tárgyak és események tételes felsorolása (kerékpárnyom, kiáltás, amalgámtömés) még kirakósjátéknak is kevés, nincsenek támpontok, a jelenet sokadik deriváltjából nem előállítható, százféleképp összeilleszthető darabokban hever előttünk.

A Cypher persze nem tör a narráció mibenlétét boncolgató groteszk remekmű babérjaira, melyeket akár Umberto Eco is megirigyelhetne, a párhuzamot csupán az említett csavaros, nagyravágyó, ám meglehetősen kis költségvetésű alkotás inkoherenciája, vázlatossága kínálja fel. Aprólékosan elmesélt, menekülési lehetőséget nem kínáló kontroll-, megalo- és infomán disztópia helyett stílusosan tálalt leltárt kapunk, mely nagy mértékben elvárja a nézői, a történetmesélővel szembeni gyanakvás félretevését. De nem akarok igazságtalan lenni, sem bárkit elijeszteni az amúgy is sovány választék eme vitathatatlan jogosságú képviselőjétől: a film minden hibája mellett szerethető, és bőven rendelkezik vitathatatlan érdemekkel is.

Vincenzo Natali filmjét, ha kellene, cyberpunk sci-fi-ként kategorizálnám. Jogosnak érzem a fenti metszet megjelölését: bár a legtöbb cyberpunk mű lényegénél – nem létező definíciójánál? – fogva tartalmaz tudományos-fantasztikus elemeket, egyes képviselői inkább tekinthetőek akciófilmnek (Johnny Mnemonic), mások kísérleti horrornak (Tetsuo & a nyomában kisarjadó japán cyberpunk hullám) vagy abszurd vígjátéknak (Brazil), mint klasszikus értelemben vett sci-fi-nek. A Cypher cselekményét, mint oly sok társa az elmúlt évtizedből, klausztrofób mikrokörnyezetbe zárja, nem kis részben Philip K. Dick stílusának és művei népszerűségének, valamint kényelmes adaptációs lehetőségeinek köszönhetően. Jelen esetben ez a nagyvállalati kémkedés nagyvonalúan felrajzolt környezetét jelenti, az eleve paranoid cyberpunk így kapja meg az összeesküvésekkel teli kémfilmek csavaros fordulatokban és sokatmondó, ám kevés szilárd halmazállapotú tudást kínáló párbeszédekben dús körítését.

Hősünk kémként kezdi meg pályafutását a történet elején, ám hamarabb válik kettős ügynökké, mint hogy kimondhatná, hogy háromperkettő, aztán hármassá, aztán tetszés szerinti hatványkitevőjűvé, de megnyugtató, hogy mintha ő maga legalább annyira el lenne veszve támpontok híján, mint a néző. Így hát nyugodtan hátradőlhetünk és várhatunk a csavaros, Agatha Christie-t idéző zárlatra, ami épp csak annyival a vége előtt kitalálható, hogy ne kelljen megállítani a filmet a három akciós Straropramen indukálta pisiszünetre.

Könnyebb azonban a karosszékből felállva a negatívumokon élcelődni - gondolok itt elsősorban az aprólékosság fentebb fejtegetett hiányára, a mellékszereplők ábrázolásának elnagyoltságára és a sablonos fordulatokra -, mint a film pozitív tulajdonságait anélkül méltatni, hogy a meglepetés erejét el ne rontsuk. Márpedig Natali ráérzésének vannak olyan, már-már Terry Gilliam-et vagy Jean-Pierre Jeunet-t idéző meglódulásai, mint például a zseniális és horrorisztikus agymosott konferencia tűpontos szatírája.

Én pedig - habár hasonlóan felemás érzelmekkel viseltetek a lehengerlően kezdődő, csalódást keltően továbbvitt és lezárt Kocka iránt is, mely talán a későbbiekben még terítékre kerül - az ilyen pillanatok miatt érzem úgy mégis, hogy van remény: a régóta pletykáktól övezett Neurománc megfilmesítés (mely ki tudja, valaha elkészül-e egyáltalán, és hogy valóban Natali rendezheti-e), ha tökéletes nem is lesz, legalább meglepetéseket tartogat majd.

És ez több, mint amit napjaink mainstream filmtermésének 95%-a elmondhat magáról.

Még mindig nem tudni, kit játszik Benedict Cumberbatch, viszont hiába próbálom visszafogni magam, hiába nem tetszett az első rész, egyre lelkesebb vagyok, a film egyre faszábbnak tűnik. (Az Imaxban vetített 9 perces preview sem kutya!)

Idén is megrendezzük a Geekz karácsonyi ivászatát a Helvécia Sörözőben, amelyre várjuk olvasóinkat is! Aki jönne, kérjük jelezze emitt Facebookon, hogy tudjuk, hány potenciális részegre számíthatunk!

Tarantino 20 éve bombázza filmjeivel a popkultúrát, és nagyjából azóta megy a vita a munkássága eszmei értékéről: eredeti, amit csinál, vagy csak olcsó mímelés, esetleg frappáns hommage? A szembenálló felek alkotta frontvonalak lényegében mozdulatlanok, de időről-időre szerencsére felbukkan az állóháború perifériáján egy film (akár maga Tarantino homályba burkolózó „közreműködésével”, ami jelen esetben nagyjából annyit takar, hogy a haverok megkérték, hadd használják fel a nevét a marketinghadjáratban), aminek, szánalom, csupán az indokolja a létjogosultságát, hogy képes viszonyítási pontként szolgálni.

Avagy: talán azért nem tudott egyetlen más „Tarantino” sem kiemelkedni a filmesek tömegéből az utóbbi két évtizedben, mert rajongónak lenni, és erre alapozva ismert stílus/történet/műfajelemekből összeharácsolni egy mozgóképet, így, önmagában még édeskevés. (Hint: itt mutat a pálca a tárgyalt film power point prezentációban megjelenő címére.)

Megvan ám a The Man with the Iron Fists-ben minden alkotóelem, ami egy tökös-dögös-brutális-véres XIX. századi exploitation kungfu filmhez elvileg kell. Kemény hősök, nagyon gonoszok, csábító nők, pofonok, pengék, torzótól kreatív eszközökkel elválasztott testrészek, furmányos fegyverek, merész (értsd: magyarázat nélküli) fantasy elemek, one-on-one és össznépi bunyók, legyőzhetetlen bajnokok, pénz-, hatalom-, bosszúéhség, és – ezt még most megjegyzem, mielőtt a negatívumok óhatatlanul túlburjánzanak – ezek szolgálnak is szórakoztató pillanatokkal. Csak minden más hiányzik, ami ezeket az alkotóelemeket egy élvezhető filmmé ragasztaná össze.

Becsülöm RZA ambícióját és önbizalmát, hogy ír, rendez, főszerepel, zenét szerez, de sajnos egyik területen sem remekel, és akkor még finom voltam. Az Eli Roth-tal közösen összeizzadt forgatókönyv a forrása a legtöbb problémának, mert értem én, hogy egy ilyen filmbe nem kellenek komplex karakterek, de az ég szerelmére, legalább legyenek karizmatikusak, érdekesek. Ehhez képest egyedül Jack Knife-ban pislákol valami élet, és benne is csak azért, mert Russell Crowe, mintha túl későn ébredt volna rá, hogy mihez adta a nevét, valamiféle „fuck it, I will just enjoy myself anyway” attitűddel parádézta át a forgatást.

Az RZA alakította kovács főhős karakterével kapcsolatban meg egyetlen szál jelzőt nem tudok kigondolni, ami markánsan meghatározná. A legszűkebb kategória, amibe beszorítható: ember. (Nem, még csak annak sincs semmi jelentősége, hogy fekete, a bőrszínt a színész indokolja, nem fordítva, a rabszolgamúlt is irreleváns.)

Ki lehetne még térni a botrányosan rossz zenére (vegyetek be egy humility pillt, gyerekek: csak mert egy bizonyos muzikális stílusban utaztok, még nem biztos, hogy az automatikusan illik a filmetekhez, sőt), a tempó és a feszültség teljes hiányára, az olcsó, esetlegesen alkalmazott rendezői fogások tömkelegére, a szanaszét fröcsögő CGI-vérre, ami talán még soha nem nézett ki ilyen pocsékul, de felesleges szaporítani a szót. Egy inkompetens, inkoherens kulimász az egész, és szándékos Shaw Brothers/blaxploitation/Kill Bill (!) áthallások, kacsintások ezen nem segítenek.

Ó, és mégis hogy van az, hogy egy elvileg kemény neo-exploitationben, amiben literszám folyik, fröcsög, zubog a vér, a tucatnyi kurva mind nyakig felöltözve kefél a kliensével?