A Simpson család éves halloweeni Treehouse of Horrorának főcímét Guillermo Del Toro rendezte. (Valójában persze jófej mexikói haverunk ezt a Helovín Horror Cselendzs motiváló videójának készítette, de pszt!) Az eredmény egy háromperces, őrülten vicces, komikusan véres, bódító horrortörténelmi geektúladagolás, a filmvilág összes valamirevaló szörnyével. Frenetikus videó – és aki októberben ráadásul megnézi az összes horrorfilmet, amire a főcímben utalás van, simán megnyeri a cselendzset is!
A képregénykiadás igen mostoha helyzetben van Magyarországon, pedig több nagyobb kiadó is felkarolta egy rövid ideig és olyan a képregényes világban nemzetközinek számító sikereket adtak ki, mint a Hellboy, Neil Gaiman Sandman-sorozata, Stephen King Setét tornyának képregényváltozata vagy a tévésorozatként is igen népszerű The Walking Dead. Ezek közül már csak az utóbbi mellett tart ki a kiadója, a többiek lassan kikoptak a címek közül a várttól elmaradt eladási számok miatt. Ezek ráadásul könyvesbolti terjesztésbe kerülő gyűjteményes kötetek, amik száznegyven körüli oldalszámmal és gerinccel rendelkeznek, az újságárusoknál kapható képregények ennél rosszabb helyzetben vannak, mert őket még ennél is kevésbé veszik komolyan a magaskultúra hazai védelmezői. A kilencvenes évek eleji Kandi Lapok ismertettek meg bennünket az amerikai képregényekkel és ők is hagyták a legmaradandóbb nyomot az akkori ifjúság emlékeiben, de ezekből mára már csak két magazin maradt az újságárusoknál utolsó hírmondóként: a Kingpin kiadó Marvel+ füzetei és a Drize kiadó Garfield magazinja. Többek között ezért is vágta hatalmas fába a fejszéjét a 5Panels alkotócsoport, akik az utóbbi három évben is jelen voltak a magyar képregényszcénán, bár jobbára csak a Képregénybörzéken és Képregényfesztiválokon pár százas példányszámban megjelenő képregényeikkel: céljuk ugyanis nem más, mint egy új, rendszeresen az újságosoknál megjelenő, magyar alkotók által készített képregénymagazin.
Az EpicLine első száma rögtön két dologgal hívja fel magára a figyelmet, az egyik az idegennyelvű címadás, ami nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt, különösen egy olyan magazinnál, amelynek egyik legfontosabb aspektusa, hogy kizárólag magyar szerzők eredeti munkáit tartalmazza, a másik az igen jól sikerült borító, ami még a szokásos amerikai képregényformátumnál picit kisebb füzeten is jól mutat. Amint belelapozunk, az előszóban Tálosi András (szerzői nevén Spuri, vele korábban már készítettünk egy interjút a Geekz oldalain) fel is vázolja a magyar szerzőktől magyar olvasóknak koncepciót, valamint a két történet között nagyon helyesen elkezdi röviden bemutatni a vállalkozás mögött álló több, mint tíz fős 5Panels csoport tagjait (róluk is született már egy interjúba oltott ismertető a Geekzen). Ez mindenképpen ügyes húzás egy olyan laptól, ami pontosan az újabb képregényrajzoló és -író generációt, valamint munkájukat szeretné megismertetni a nagyközönséggel.
A magazin lapjain két folytatásos történetet találunk, az egyikben egy sajátos ízű magyar szuperhőssel találkozhatunk az ezernyolcszázas évek végének Budapestjén, mely megfelelően izgalmas és dinamikus, ráadásul egy remekbeszabott kétoldalas panellel adja meg a hangulatot az első késekkel és botokkal vívott akciójelenethez. A második a 5Panels kabaláinak is nevezhető busók kalandjait meséli el, melyben Tűz azt a vizsgafeladatot kapja a Busótanácstól, hogy a képességei használata nélkül kapja el a vendigót a hófödte csúcsokon. A feladat még annál is keményebb dió, mint ahogy gondolja, így hamarosan Zöld, Fagy és Sav is csatlakoznak hozzá, hogy kisegítsék a bajban. Ugyan ez a történet már megjelent a csapat Majd ha fagy! című kiadványában, de abból mindössze pár száz darab készült és ráadásként ezúttal egységesen kiszínezett, átrajzolt, finomított oldalakat kapunk, hiszen ez eredetileg egy érdekes kísérlet volt, melyben pár oldalanként átadták egymásnak a stafétabotot a rajzolók. Mindkét sztori kellemesen szórakoztató, de azért felvetődik a kérdés, hogy pontosan ki a célközönség, hiszen a komolyabb hangvételű, magyar történelembe ágyazott Fekete Holló nem biztos, hogy olyan sikert arat a kisebb gyerekek körében, mint a vicces és aranyos busók botladozásai. Ezenfelül, ha tartják ezt a struktúrát, miszerint két folytatásos sztori kap helyet a lapban, akkor a következő számba beharangozott Szekerce és Szemerce hihetetlen kalandjai arra fogják kényszeríteni az olvasókat, hogy minimum két hónapot várjanak a Fekete Holló folytatására. Feltételezem erre gondoltak az alkotók, így biztosan megvan erre is a megoldásuk.
Az EpicLine nem a 5Panels első kiadványa és ez meg is látszik rajta: profi kivitelezés, tehetséges rajzolók, jól kiválasztott formátum, minden adott hozzá, hogy sikeres legyen, most már csak egy befogadó közönség kell, egy újabb képregényes generáció, amelynek az ízlését talán pont ez a magazin fogja meg- és átformálni.
Elolvastuk, megkritizáltuk. Most pedig még az EpicLine kiadóját is megfogtuk és ha már ez megtörtént, kissé megsütögettük. Interjú Tálosi Andrással:
Ugyan a te nevedet jó eséllyel ismerik a Geekz olvasói, hiszen a fiatal magyar rajzolókat bemutató sorozatunkban (Mexican Standoff, ha valakinek már nem rémlene) kétszer is adtál nekünk interjút, de azért mégis, az újonnan érkezettek kedvéért, röviden bemutatkoznál nekünk?
Tálosi András vagyok, az EpicLine magazin kiadója, a 5Panels képregényalkotói csoport vezetője, a Magyar Képregényalkotók Kulturális Egyesületének elnöke. De kifejezetten nem szeretem ezeket a címeket használni, mert mindenki azt hiszi, hogy az én érdemem, hogy ott tartok, ahol. Pedig ez egyáltalán nem igaz.
Hogyan jött az EpicLine ötlete és miért pont most rukkoltatok elő vele?
Amikor elkezdtem készülni rá, hogy én leszek a magazin kiadója, önreflexiót tartottam és rá kellett jönnöm, hogy egy ilyen magazin elindítása régóta mélyen eltemetett álmom volt. Soha nem készültem rá tudatosan, hogy egyszer ide juthatok. Mindig csak egy-egy lépést tettem, és valahogy az egész ide csúcsosodott ki. Ez a személyes oldala a történetnek, de ott van a másik oldal, hogy ehhez sok-sok együttható együttállása kellett, amit pedig észre kellett vennem, fel kellett ismernem, majd álmatlan éjszakák után meghozni a döntést, hogy belevágok.
Sokat küzdöttünk vele a 5Panels-en belül, hogy milyen irányba haladjunk tovább, mit kellene tennünk, hogy végre a szerzőis kiadványok köréből kiszakadjunk, vagy legalábbis próbát tegyünk erre. Aztán jött a lehetőség, a mérlegelés és a már említett döntés. Igazságtalan lennék, ha nem említem meg, hogy a Sötét Erők című, rövid életű próbálkozás adta a végső lökést, amin mindannyian felszívtuk magunkat. Tavaly decemberben nekiláttunk a tervezésnek, a szerkesztői döntések folyamatosan születtek, majd végül összeállt a magazin.
A címválasztás elsőre furcsának tűnik, hiszen azt hinnénk, hogy egy magyar szerzőket felvonultató képregénymagazinnak magyar cím dukál. Mi volt ennek a döntésnek a hátterében?
Igen, ezt a szakmabeliektől úton útfélen megkaptuk a bejelentést követően, hogy "hátde miért ez a címe?" "ez a cím egyáltalán nem lesz jó" "én megfontolnám, hogy más címet adok neki" stb. Mindenképp olyan címet akartam adni, ami kifejezi a szerkesztői szándékot: az eddig szokásos egypoénos pároldalas képregények helyett folytatásos, epikus történetek lesznek a kiadványban. A legegyszerűbb, legkifejezőbb választás pedig az EpicLine volt. Nem vagyok az a típus, aki nem fogad meg tanácsokat, de ebben az esetben - épp a negatív visszajelzéseknek köszönhetően - tudtam, hogy jó lesz ez a cím. Mert egyedi, és mert senki nem választaná. Ettől lesz különleges. Amúgy pedig ki ne tudná majd azonnal, amikor meghallja az EpicLine nevet, hogy ez bizony AZ a magazin. Hosszú távon ez számomra sokkal fontosabb, mert az emberek úgyis hamar megszoknak bármit, és ha jó a termék, akkor úgyis az fog dönteni, és nem a név.
Ki a célközönség? A gyerekkönyvkiadás tudomásom szerint jelenleg például nagyon jól megy itthon, de az első szám két története mintha két különböző korosztálynak szólna...
Én alsós koromban már faltam a Pókember, Batman, Superman füzeteket, amik akkor sem voltak már bugyuta (gyerekbarát) sztorik. Mégis élveztem. De ugyanígy szerettem a Mozaikot, Asterixet, Talpraesett Tomot. Mindegyikben megtaláltam azt, amit szerethettem bennük. A Busók és a Fekete Holló látszólag tényleg eltérő komolyságú történet. De ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne gyerekek számára fogyasztható. Igen, magamból indultam ki, amikor úgy döntöttem, hogy nem csak a cuki-kedves-aranyos busók, hanem egy ízig-vérig magyar hős kalandjai is bekerülnek a kínálatba. Természetesen a 10-14 éves korosztályt céloztuk be, de könnyen lehet, hogy ennél idősebbek (vagy akár fiatalabbak is) megtalálhatják benne a szórakozásukat. Az idősebbek talán azért, mert végre újra gyerekek lehetnek.
Mennyire fog a magazin eladási számaitól függni a jövője? Magyarán: hány szám megjelenése után fogjátok eldönteni, hogy elértétek-e a célkitűzéseiteket és érdemes folytatni ezt az egyébként igen bátor vállalkozást?
Azért az természetes, hogy nincs végtelen keret arra, hogy egy veszteséges magazint bármeddig fenntartsunk. Amíg lehet, én szeretném az újságosoknál tartani, és szerencsére a Lapker nagyon rugalmasan kezel bizonyos feltételeket, tehát van esély arra, hogy hosszú távon polcon maradhasson a magazin. Ha veszteséges lesz, akkor sem a magazin elkaszálásával, vagy a minőség romlásával szeretnék válaszolni a piac helyzetére, inkább alternatív megoldások felé fogok kacsintgatni, hogy mindenki jól járjon. Nincsenek tévképzeteim, tudom, hogy akkor már boldog lehetek, ha legalább a nyomdaköltség árát visszatermeli a magazin és akkor sem az alkotók sem én nem veszítünk semmit (az olvasók meg mindenképp csak nyernek vele). Az első nagy rosta majd decemberben lesz, amikor átlátom már az első két szám fogyását és kiderül, hogy szükséges-e bármiféle változtatás, vagy sem.
Tervezitek-e újra kiadni az EpicLine keretein belül az eddig Képregénybörzén és Képregényfesztiválon mindössze pár százas példányszámban kiadott történeteiteket? Mennyi, kifejezetten a magazinhoz készített címet táraztatok be?
Eleinte az volt a terv, hogy azzal próbálunk majd időt nyerni magunknak, hogy a már kiadott képregényeinket (Deveraux, Theo, Charax, Majd ha fagy!, Gor láncai) fogjuk beletenni a magazinba, és majd másodközlésként a szélesebb olvasóközönség elé tárjuk. De aztán születtek olyan sztoriötletek, amikben sokkal több potenciált láttam, és azt gondoltam, hogy induláskor mindenképp szükséges új anyagot is beletenni a felhozatalba. Így aztán a Busók egy kis fésülés után mondható az egyetlen újraközlésnek, a Gor Láncai és a Charax újraírva, újrarajzolva került be a tervekbe, és kifejezetten a magazin számára a Fekete Holló és a Szekerce és Szemerce hihetetlen kalandjai készült.
Tudom, hogy a magazin oldalain tervezed bemutatni apránként a szerzőgárda tagjait, de azért mondanál pár szót a 5Panels születéséről, jelenéről és jövőjéről?
2008-ban több szerzői képregényes is felütötte a fejét, de a szakmai előrejutás az évek alatt elmaradt. Viszont jó cimboraságok kötődtek a háttérben az alkotók közt, így 2010-ben egy összefogásra hívtam őket. Nagyon hamar kiderült, hogy egy ilyen csapat milyen potenciált rejthet magában, így aztán elkezdtünk közösen gondolkodni, közös kiadványokat készíteni, stb. Mondhatnám, identitásformáló három éven vagyunk túl, aminek szerintem jelenlegi csúcsa lett az EpicLine. A jövő pedig folyamatosan alakul, és most tudnám legkevésbé megmondani, hogy merre is haladunk. Egyelőre minden az EpicLine körül forog, de nem hagyjuk el a kis példányszámú kiadványokat sem, mert fontos, hogy a kevésbé gyakorlott tagoknak is legyen publikációs lehetőség, hogy kaphassanak érdemi kritikát is az olvasóktól.
A kezdeti hazai képregényes fellángolás mostanra alábbhagyott, több kiadó más vizekre evezett, mivel a magyarországi elég kezdetleges képregénykultúra nem teszi igazán rentábilissá az ilyetén jellegű beruházásokat. Egyáltalán lehet-e, érdemes-e gazdasági megfontolásból befektetésként kezelni a képregénykiadást vagy csak szerelemből kezd bele ilyesmibe az ember?
Egyértelmű, hogy szerelemből. Félek, hogy az egész műfaj felélesztése megkésett program a kultúrmisszió területén, de a vegetatív állapotban tartás is több, mintha lemondanánk róla. Aztán ki tudja, lehet, hogy egyszer majd sikerül valami kirobbanó eredményre jutni, de ahhoz nagyon hosszú távban kell gondolkodni, és nagyon szerelmesnek kell lenni (és kitartani ebben a szerelemben), hogy bármi változás történhessen. Ez talán elkeserítően hangzott, de ha meg sem próbáljuk, akkor biztosan nem lesz semmi. Ez volt az a gondolat, ami miatt aztán a magazin indítása mellett döntöttem.
A piacon jelen lévő képregénykiadók szerény száma vajon hátráltatja, vagy éppenséggel segíti az EpicLine helyzetét?
Franciaországban vagy Olaszországban akkor kezdett a hazai készítésű képregény virágozni és egyre elfogadottabbá válni, amikor a II. világháború után megszűntek náluk az import kiadványok. A műfajra volt kereslet ráadásul ezt a keresletet ki tudták elégíteni minőségi anyagokkal, aminek következtében ma ott tartanak, ahol. Ha így nézem, mindenképp kedvez az EpicLine-nak, hogy nincs túl sok riválisa az újságosok polcain. Ugyanakkor ez nem verseny (hogyan is tudnánk versenyezni egy Pókemberrel?), arról már régen lekéstünk. Viszont ahhoz, hogy a kiéhezett keménymag nyisson a magyar alkotók munkái felé is, ez a legkedvezőbb piaci állapot. Még akkor is ezt mondom, ha veszteséges lesz a kiadvány…
Elképzelhetőnek tartod, hogy 5Panels-en kívüli alkotókat is bevontok a munkába?
Semmi sem kizárt, de mivel csapat vagyunk, azt hiszem, annak, aki be akar kerülni a magazinba, nem szabad elzárkóznia tőlünk. Nekünk pedig meg kell őt ismerni, így a 5Panels-hez történő kötődés alapvetően meghatározza a magazinban való közreműködést is. Egyszerűbben: a lehetőség a 5Panels tagok számára adott. De ez egyben felszólítás is, hogy aki szeretne benne részt venni, bátran jelentkezzen a csapatba, és ki tudja…
Ha minden az elképzelésednek/elképzeléseiteknek megfelelően alakul, egy ideális világban milyen jövőt látsz az EpicLine számára? Más szóval: mik a legmerészebb terveitek?
Sok-sok évfolyam alatt egy világszintű magazinná fejlődés, és hogy évek múlva visszatekintve azt mondhassák majd, az EpicLine nélkül nem tartana ott a magyar képregény, ahol. Én személy szerint pedig beérem azzal is, ha egyáltalán emlékeznek majd a nevemre. Persze jó emlékkel.
Heten vannak már a Horror Cselendzsek, mint a bélontó, fejlevágó gonoszok. Ha jó geekekként hajlandóak vagytok egy hónapig mellőzni szociális kapcsolataitokat (ez nem lehet túl nehéz, nem mintha lennének olyanok), és csak arra koncentráltok, hogy minél több véres, lucskos, fosatós rémfilmet nézzetek meg hó végéig, ti lehettek az új Horror Szupergeekek. Na, jó, nem ti, csak egyikőtök. De ő nagyon, olyannyira, hogy jövő helovínig mind előtte fogunk hajlongani virtuálisan.
Hogy legyen egy kis meglepetés, idén a szabályok… változatlanok! Október 31-e éjfélig annyi horrorfilmet kell megnéznetek, amennyit csak elbírtok ép vagy elment ésszel, és mindegyikről ide kell firkálnotok egy legalább pár mondatos összefoglalót a kommentek közé. A lelkiismereti alapon működő horrornéző-maraton királya… egy évig a horronéző-maraton királya lesz! Hajrá!
Tudom mire gondolnak, és igazuk van: ki a túrót érdekel egy 1980-ban készült kém-komédia, amit akkor sem és most sem nézett senki? Van benne mondjuk véres kínzásjelenet? Nincs. A legkomolyabb erőszak akkor történik, amikor Walter Matthau betömi Sam Waterston száját a nyakkendőjével és egy szivaccsal. Van benne akkor cici? Nyilván, de látni egyet sem fogunk. Akkor van benne legalább egy nyamvadt robbantás? Igen, de csak a végén, és az is csak akkorka, hogy Michael Bay azonnal elunná magát rajta. Jó, jó, és autós üldözés? Jó érzékkel talán másfél, és az sem tart két percnél tovább. És tele van klasszikus zenével. És a legintenzívebb jelenetben két ember ül egymással szemben egy asztalnál. Joggal merülhet fel a kérdés a Kedves Olvasóban akkor, hogy 1. mégis mit akarok ezzel a filmmel, ami nyilvánvalóan nem egy obskúrus Poliziesco vagy zombihorror - hiszen tele van A listás színészekkel és nem Roger Corman rakatta össze egy viskóban valahol Fresno-Alsón hanem Ronald Neame (Az Odessza ügyirat, az eredeti Poszeidon katasztrófa és a meglehetősen ambivalens emlékű Meteor), 2. főleg a Geekblogon és nem mondjuk a Tíz Film Amit Még Meg Kell Nézned A Nyugdíjasotthonban, Ha Már Minden Mást Láttál pont blog pont hu-n.
Megmondom mit akarok: noha szinte minden ellene szól, a Hopscotch (magyar forgalmazási címe: Ipi-apacs) izgalmasabb thriller mint a Bourne hagyaték, viccesebb mint Hollywood teljes idei vígjáték-termése (ez mondjuk nem akkora teljesítmény), és legalább olyan elgondolkodtató mint az Argó akció. Menjünk vissza a hetvenes évekbe és nézzünk jól szét a kémthrillerek között. Mit látunk? Paranoia, mindenki áruló, ráadásul az egész rendszer ellenünk van, teljesen mindegy hogy melyik oldalon állunk - talán a szovjetek egy picit kevésbé vonzóak mint a CIA, úgyhogy marad az a lehetőség, hogy azt tesszük amit igaznak vélünk. Ha valaki olvasta a film regényeredetijét (márpedig ki olvasta volna), akkor nem véletlenül juthatott eszébe A keselyű három napja vagy mondjuk Az elnök emberei - fiatalabbaknak: ez nem Aaron Sorkin fantázia-elnökös, amúgy kiváló sorozata, hanem a szerencsétlen magyar címadási hagyományoknak áldozatul esett All The President's Men. Amikor azonban arra került a sor, hogy a Hopscotch-ból film készüljön, a hetvenes évek már az utolsókat rúgta. A fáradt pasztellszínekbe és általános letargiába pedig éppen Ronald Reagan készül egy utolsót rúgni, mielőtt beköszönnek az Újromantikusok. Úgyhogy az adaptáció inkább más irányba indult: mi van akkor ha a főhős nem reszket az életéért, hanem pont ellenkezőleg: ő szórakozik a legjobban a hajszán.
Miles Kendig (Walter Matthau), a korosodó CIA ügynök éppen az Octoberfesten kapcsol le egy kisebb KGB sejtet, amikor is összefut szovjet kollégájával, a Casablancát legalább százszor látott Yaskovval (Herbert Lom). Rövid párbeszéd következik - "És mi van, ha elfutok?" "Te futsz, én üldözlek? Olyanok lennénk mint Stan és Pan" "Mint két bohóc" - két egyenrangú ellenfél között, majd Yaskov átadja a mikrofilmet, cserébe Kendig futni hagyja Yaskovot. Az egész valószínűtlenül békés noha a hidegháború éppen forrásponthoz közelít. Megint. Mindenesetre Kendig újonnan kinevezett főnöke, Myerson (Ned Beatty) nem örül, sőt: az egész életét a terepen töltő veterán ügynököt áthelyezi a nyilvántartóba. Kendig ekkor azt teszi, amire Jason Bourne soha nem gondolt eddigi élete során: megsemmisíti a saját aktáját, majd felszáll az első Saltzburgba tartó gépre hogy inkább Isobellel (Glenda Jackson) töltse hátralévő éveit. Azonban nem tud tétlenül ülni, beleöregedni a saját korába, így keringőre hívja a világ titkosszolgálatait: elkezdi megírni az emlékiratait, majd fejezetenként kezdi el postázni az illető szervezeteknek.
Nem éppen a legfalrengetőbb alapfelállás: a nyugdíjas James Bond utolsó dobása, hogy leleplezze a CIA és a KGB legmocskosabb titkait, amikből mi csak címszavakat kapunk, de már azok is éppen elegek ahhoz, hogy elgondolkodjunk. A hetvenes évek paranoiája itt igazolódik be, a kormány mindenütt a világon embereket öl, fizet le, manipulál gátlástalanul. Ned Beatty ráadásul ennek a "mocskos trükkök ügyosztálynak" volt régen a főnöke, ez a gátlástalan, lefelé taposó-felfelé nyaló, magát kemény republinak mutató pöttöm kis közszolga, akinek a kezébe soha nem lett volna szabad több hatalmat adni, mint mondjuk az iratkapcsok rendezgetése. Mondanom sem kell szállítja is a fantasztikus egysorosokat, főleg amikor az FBI pont az ő hétvégi házát "kibérelő" Kendiget próbálja meg szitává lőni, miközben csak a ház eladási árát csökkentik. Azok a jelenetek, ahol Kendig az őt nem minden ellenkezés nélkül támogató Isobellel beszél telefonon, igencsak megmosolyogtatók - nem egészen húsz évvel ezelőttig még tényleg így kellett telefonálni kontinenseken át. A preinternet adta lehetőség pedig, hogy Matthau mindig legalább egy lépéssel járjon a többiek előtt. Miközben szól Mozart, Rossini, Verdi és még aki előfordul a XVIII-XIX. század környékén. Hány filmet tudnánk mondani, amiben egy helikopteres-repülős üldözés tökéletesen festődik alá a Kerubin áriájával a Figaro házasságából? Vagy amiben Matthau átgördül a svájci határon, miközben a Sevillai borbély áriáját énekli? Tudom, nem hangzik vonzóan, de bízzanak bennem, működik.
Ráadásul van egy csomó apróság amit szeretni lehet. Itt van mindjárt a Matthau család, hiszen hősünk csak úgy vállalta a szerepet - meg a rövid forgatást az akkori NSZK-ban - ha fiát, Davidet Sam Waterston mellé teszik CIA-ügynöknek, a lánya pedig pilótát játszhat. A már említett Sam Waterston talán ma már különösnek hathat fiatalon, de remekül hozza az ide-oda repülgetésben megfáradt ügynököt, Kendig neveltjét, aki legalább annyira humánus mint mentora. Herbert Lom visszafogott játéka nagyszerűen húzza alá Ned Beatty robbanásig feszült, vörös arcát, Glenda Jacksonnál pedig senki sem képes bájosabban mondani azt a szót, hogy 'gettó'. Érdekesség: az összes inkompetens CIA ügynököt kémregény-írókról nevezték el.
Összességében kapunk egy lassúnak tűnő, mai szemmel talán unalmasnak nevezhető kém-thriller-vígjátékot anélkül, hogy önparódiává válna. Minden poén mögött ugyanis ott a fájdalmas igazság, miszerint ilyen és ehhez hasonló kisszerű hivatalnok-egerek döntenek fontos kérdésekben, nem csoda hogy minden el van b… rontva. Ugyanakkor, ha úgy vesszük, igazi jutalomjáték ez egy, az életét a terepen töltő ügynök számára, egy utolsó nagy buli, amiben az egész világ van ellenünk. És a Jackson-Matthau páros ugyancsak jól működik, két egyenrangú fél életük második felében sejtetett, de kalandosnak tűnő előélet után végre összejönnek, hogy kézen fogva andalogjanak el a naplementébe valahová Dél-Franciaország irányába. Tudom, hogy sokan nincsenek oda a klasszikus zenéért, de garantálom hgy az Ipi-apacs megtekintése után csak ráfanyalodnak egy D-moll Rondo-ra.
Az utóbbi években minden író és rendező, aki hinni akarja magát valakinek, szanaszéttörik az igyekezettől, hogy olyan fogást találjon az új virágkorát (illetve, inkább: divatját… igen, jobb ez így) élő zombizsáneren, amilyet előtte még senki. Valami új megközelítés, valami új csavar, valami új gimmick, amitől az agyoncsócsált, félholtan csoszogó „shoot ’em in the head” filmek ismét frissnek tűnnek. Nincs jó hírem a számukra: a spanyol Jorge Grau már 1974-ben, még az egész zombihisztéria teljes kapacitásba kapcsolása előtt, azaz Az élőhalottak éjszakáján már túl, de még a Holtak hajnalán innen, megcsinálta a legötletesebb zombifilm-variációt. Ez a Let Sleeping Corpses Lie (Non si deve profanare il sonno dei morti), ami ismert Don’t Open the Window, The Living Dead at Manchaster Morgue (a film Manchesternek még csak a közelében sem játszódik), Do Not Speak Ill of the Dead és egy rakás másik címen is, amiknek felsorolása kitenné a cikk hosszának felét.
Két fiatal, az ütnivalóan arrogáns George és a félénk nádszál, Edna egy aprócska balesetnek köszönhetően keverednek egymás társaságába, és a vidéki Anglia egy idilli szegletébe, ahová a lány azért megy, hogy segítsen leszokni nővérének, Katie-nek a kábítószerről. Megérkezésük után nem sokkal Ednát megtámadja egy vörös szemű, ápolatlan, hörgő és nem kedves ember(szerűség), de mivel az atrocitásnak nincs szemtanúja, senki nem hisz neki. Mikor aztán Katie-t menekülve, a férjét pedig holtan találják, a helyi rendőri erők, élükön az öreg, konzervatív felügyelővel, barátságtalanul rákönyökölnek a hippi párocskára. Mire George felfedezi, hogy a zombik létezéséért egy mezőgazdasági gépezet a felelős, ami sugárzással hivatott kiirtani a terményt veszélyeztető kártevőket, de ami apró mellékhatásként feltámasztja a nemrég elhunytakat (akiknek az idegrendszere még nem teljesen halott), már jó néhány friss hulla termelődött a környéken.
Könnyű a filmre Az élőhalottak éjszakája egy rip-offjaként tekinteni, és nem pusztán azért, mert Romero műfajgenezise nélkül nyilvánvalóan nem létezne. A kisszámú, vidéki helyszínektől (temető!) a társadalmi kommentáron, a korszak szatíráján át egészen a vércinikus befejezésig, a Let Sleeping Corpses Lie hűen jár mesterelődje nyomdokain. De vannak lényegi különbségek is a két film közt, és ezek azok, amik miatt Grau horrora, még ha közel sem egyértelműen és hivatkozási alapként, de fennmaradt. Az alapvető differencia a zombulás oka, amivel a zsáner jellemezően egyébként sem szokott foglalkozni, mert nem az a célja – ha csak véres hullatrancsír akar lenni, akkor azért nem, ha társadalmi vádbeszéd, akkor meg azért nem. De a Let Sleeping Corpses Lie-ban a holtak feltámadása konkrétan, és nem átvitt értelemben része a társadalmi vádbeszédnek.
A nyitójelenetben még egy nagyvárosban vagyunk, ahol a sűrű forgalomban az emberek arcuk elé tekert kendőkkel járnak-kelnek, a kamera elidőzik az aszfalton fekvő madártetemen, az út menti szeméthalmokon, a gyárkéményeken és autó kipufogókon – versus zöld domboldalak és fiatal, békejelet mutató lány, aki egy szál punciban szalad át az úttesten. A természet és az azt rongáló modern világ kontrasztja egyértelmű, és a tematikát Grau továbbviszi George technológiára zsigerből fújó karakterében; nem is beszélve a zombigyártó mezőgazdasági szupergépről. Plusz a végig tűpontos operatőri munka is türközi a környezettudatos motívumot, ahogy Az élőhalottak éjszakájának sötét, komor, fekete-fehér képi világát helyettesítő vidéki, tiszta zöldes-barnás idill a sztori előrehaladtával ködös, ijesztő bukolikus rémálomba fordul.
A zombik maguk lassúak, de rohadt erősek, eszközöket használnak (az egyik legjobb jelenetben egy hatalmas kereszttel törik be a kripta ajtaját, ami mögött a főszereplők elbarikádozták magukat), végig vérfagyasztóan monoton hangon hörögnek, és a tűzön kívül semmi, még a fejlövés sem hatja meg őket – ráadásul nem csak azért ölik az élőket, hogy megegyék őket, hanem azért is, mert a vérükkel további halottakat tudnak feltámasztani. Az ámokfutásukat kísérő gore mennyisége nem kirívóan nagy, viszont amikor van, akkor jóval felkavaróbb és kegyetlenebb az átlagnál – ld. az éjszaki nővér mellének leszakítását. A lassan építkező, atmoszférikus film kórházas fináléja egyébként a láthatóan alacsony költségvetés ellenére is a ’70-es évek egyik brutális erejű, sötét, vérpancsolós horrofestje.
Végül mégsem a zombik lesznek George és Edna legnagyobb problémája, hanem az autoritás. A Let Sleeping Corpses Lie egy igencsak egyértelmű kiállás a ’70-es évek fiatalsága mellett, a kultúrájukra ferde szemmel néző konzervatívokkal szemben. A helyi rendőrfelügyelő a megtestesítője mindannak az agressziónak, keményfejűségnek, hatalomnak és maradiságnak, amit a hippik elvetnek: elég egy pillantást vetnie George „hosszú hajára és buzis öltözékére”, és legszívesebben már lőné is halomra, Katie drogfüggősége csak a róluk alkotott, számára kényelmes képbe tökéletesen illeszkedő plusz. (George egyébként valószínűleg tényleg meleg – a film ugyan nem mondja ki nyíltan (1974!!), de a karakter viselkedése finoman szólva gyanús, ráadásul az elmélet szépen illik Az élőhalottak éjszakája (fekete főhős) analógiába, úgyhogy miért ne tartanék ki mellette.) Természetes, hogy CSAK George és Edna lehetnek a felelősek a környéken elszabaduló gyilkosságsorozatért – nyilván sátánisták a kis szarháziak. Nem csoda, hogy az ostoba, gyűlölködő felügyelő úgy hal meg, ahogy élt, vagyis ignoránsan, bár addigra már kevesen vannak talpon, hogy a több mint költői igazságszolgáltatásnak szemtanúi legyenek: „Jó lenne, ha a holtak tényleg fel tudnának támadni, te rohadék, akkor újra megölhetnélek.” Ez a fickó sem hallotta még, hogy „vigyázz, mit kívánsz”.
Walter White mindig is Heisenberg volt. Szépen fel volt öltözve nyárspolgárnak, játszotta a szerepét, amit a társadalom megkívánt tőle, alkalmazkodott, elvegyült. Mert Heisenberg hideg, számító – és óvatos. Nem utolsósorban pedig, briliáns. Megvolt a helye a világban a feleségével, a fiával és az éppen születendő lányával, a tanári állásával és a mellékkeresetével. Nem volt tökéletes felállás, persze, messze nem. De biztonságos volt, és ő beleszokott. Felesleges lett volna kockáztatni. Olyan jól játszotta a szerepét, hogy még autómosós főnökének megalázó bánásmódját is elviselte. Már el is felejtette, hogy Walter White csak egy álca, amit gyerekkorától viselt, amit ráhúzott a szülői nevelés és a társadalmi konvenció. Heisenberg nyilván többet akart volna, de nem volt rá oka, hogy veszélyeztesse mindazt, amit addig elért. Aztán jött a rák. (Spoilerek jönnek.)
A második évad tizedik epizódjának (Over) zárójelenete volt Heisenberg ébredése. A szupermarketben észrevesz egy suhanc vevőt, akinek a kosara tele van metamfetamin főzéséhez szükséges cuccokkal. Reakciója még bűnözőként is illedelmes, betanított nyárspolgárhoz méltó: figyelmezteti az illetőt, hogy rossz anyagokat vett, és különben sem kellene mindent egy helyen vásárolnia, mert az gyanút kelt. A suhanc megijed, lelép, Walter White pedig beáll a sorba a pénztárnál, és csak mered maga elé. Az arckifejezése, a tekintete megváltozik. Akkor jön rá, hogy szinte elfelejtette, ki is ő valójában, hogy instant drogfőzdés tanácsadása röhejes és képtelen, hogy évtizedek óta álarcot hord, amit most már ideje levetnie. És utánamegy a suhancnak. All hail Heisenberg.
Évek óta mondogatják, hogy az igazán jó, érdekes és eredeti amerikai drámák már nem a szélesvásznakon, hanem a tévéképernyőkön játszódnak le, elsősorban a kábelcsatornáknak köszönhetően. Az úttörő az HBO volt, főleg a Maffiózókkal, de az olyan címekkel, mint a 24 vagy a Lost, az országos csatornák is kivették a részüket a tévé nívójának növeléséből. Egy sorozat a puszta szerkezetéből adódóan olyan lehetőségeket aknázhat ki (mint a hosszú távú, aprólékos karakterdráma, ha már Walter White-nál tartunk), amilyenekre egy mozi- vagy akár tévéfilm eredendően nem képes. Mégis, a Breaking Bad az első darabja a 2000-es évekkel beköszöntött szériaparadicsomnak, ami ezeket a lehetőségeket mindenki mást megszégyenítő tökéletességgel, hibátlanul, végig következetesen és precízen aknázta ki.
Ez nem a többi nagynevű széria becsmérlése: ami a formátum előnye, az egyben a hátránya is. 5-7 éven át hozni egy stabil minőséget, több szezon után is megadni a nézőnek mindazt, amit már megszokott, és lehetőleg hozzátenni valami újat, pokoli nehéz. Még a jobb sorozatok is hajlamosak kifáradni, ismételni magukat, vagy akár mélyrepülésbe kezdeni, és méltatlanul zárni egy hosszú pályafutást (Dexter-rajongók?). Hogy mást ne mondjak, A drótnak és a Shieldnek is megvoltak a maga kisebb hullámvölgyei, egyenetlenségei, pedig ezek nem kispályás címek. A Breaking Bad viszont, noha az első évaddal Vince Gilligan még láthatóan kereste a megfelelő hangot (az arra jellemző fekete humor később szinte teljesen kikopott a sorozatból), mindig egyenletes volt, üresjáratok, képtelen fordulatok és öncélú divatmegoldások nélkül vitte végig a koncepcióját.
Walter White útjának, gengszterpályájának íve klasszikus – felemelkedés, siker, bukás (már amennyire, de erre még visszatérünk) –, de egy markáns XXI. századi csavarral. A kis cézár, a sebhelyesarcú és társaik jellemzően vagy bevándorlók voltak, akik megelégelték, hogy szarban dagonyáznak az ígéret földjén, vagy háborús veteránok, akiket trauma és a normál életbe való visszailleszkedés képtelensége gyötört. A Breaking Badben azonban a közellenség nem kívülről jön, hanem Amerika melegágyából, a kerti törpék, mosolyogva integető szomszédok és úszómedencés házak világából. A közellenség egy közülünk.
Ez Gilligan legnagyobb bravúrja: rávett minket, hogy összeszorított fogakkal szurkoljunk egy rosszfiúnak. Igaz, kezdetben mi magunk sem voltunk hajlandóak elfogadni, hogy rosszfiú: Walt áldozatszerepe az első évadban olyan lesújtó volt, hogy eszünkbe sem jutott megkérdőjelezni a döntéseit. Anyagi biztonságot akart teremteni a családjának, nívós iskoláztatást a gyerekeinek, hátra akart hagyni valamit, ami több egy szép emléknél, valamit, ami számít abban a kegyetlen és mocskos materiális életben, aminek szabályai mindnyájunkra rá vannak kényszerítve. Egy férfi, aki a halál torkában mindent megtesz a szeretteiért – ki ne érzett volna együtt vele?
Csakhogy ez már egy új szituáció volt, és az álca, Walter White nem volt elég hozzá – ezért előlépett Heisenberg. Aki kételkedne benne, hogy a kémiatanár volt az álca, és nem a kalapos kopasz, az nézzen meg csak egyetlen tetszőleges jelenetet a sok közül, amiben a főhős az aljasságait leleplező feleségét, Skylert, vagy a helyzetük miatt egyre frusztráltabb társát, Jesse-t igyekszik nyugtatgatni. A felszín: csupa nyájas, barátságos, tanárattitűdös racionalitás. Ami mögötte van: jéghideg, számító manipuláció. Heisenberg a Mr. White-alteregó társadalmi státuszát, közösségi megbecsülését használta, hogy érvényesítse az érdekeit – a hanghordozása, a gesztusai csöpögtek a jószándékú, okító türelemtől, minden rezdülése azt sugallta, a te érdekedben cselekszem, érted vagyok. Briliáns hazugság. Sokkal hatásosabb, kifinomultabb (és pusztítóbb) módszer, mint a fegyverrel, fenyegetéssel motiválás.
De Heisenberg ébredésével eltűnt a maszk visszafogottsága, alázatossága, szerénysége is. Heisenberg érvényesíti az akaratát otthon, az üzletben, mindenhol, ésszel, erővel, fortéllyal, kerül, amibe kerül. Heisenberg nem alkuszik meg, nem hátrál meg, Heisenberggel senki nem baszakodhat. Mint a gengsztertörténetekben általában, ő is saját arroganciája, kapzsisága, büszkesége miatt bukik el. Mert nincs olyan, hogy „elég”, ennek a szónak ebben a világban nincs értelme. A főhős egy darabig hitegethet mindenkit, még saját magát is, hogy az egészet a családja érdekében csinálja, és ez eleinte talán így is volt – bár valószínűleg már akkor is csak részben. Heisenberg végre okot, pontosabban, ürügyet talált a kitörésre, a családját használta fel, hogy az lehessen, aki mélyen belül mindig is lenni akart.
A fináléban végre elismeri. Belenéz Skyler szemébe, aki letört, fáradt, illúzióit vesztett, halálosan unja a süket dumát, és azt mondja neki: „I did it for me.” Ötévnyi manipulatív bullshitet, a röhejesség határát súroló racionalitást, profin felépített, masszív érvrendszert söpör el egyetlen halk, rövid mondat. Azért tette, mert jó volt, mert élvezte, mert végre érezte, hogy kurvára ÉL. Milyen szerencse, hogy ott volt neki egy feleség és két gyerek, akikkel ezt igazolni tudta. És mégsem ez az a pillanat, amikor végleg elhagyjuk, és meggyűlöljük őt, nem – épp ellenkezőleg. Mert mi mindezt eddig is tudtuk, az újdonság nem az, amit mond, az újdonság a tény maga, hogy kimondja. Itt kezdődik Heisenberg megváltása.
Azzal, hogy beismeri, saját magáért főzött metamfetamint, és vált a helyi alvilág kulcsfigurájává, illetve azzal, hogy nem próbálja többé meggyőzni igazáról a feleségét, nem akarja elfogadtatni magát a fiával, és nem számít neki, hogy sosem fogják tudni, a közel 10 millió dollár, ami hamarosan az ölükbe pottyan, tőle származik, levetkőzi arroganciáját és büszkeségét. Később, amikor, és erre nincs jobb kifejezés, Isten haragjaként csap le Hank gyilkosaira, pénze ellopóira és Jesse elrablóira, levetkőzi a kapzsiságát is. Hogy saját briliáns tervének előre nem látható mellékhatása okozza a vesztét, egyrészt afféle költői igazság, másrészt a sorozat egészének méltó tematikai eleme (az egész Breaking Bad a tökéletes tervek kisiklásáról szól), de a legfontosabb az, hogy Heisenberg hősként távozik.
Végig azt hazudta, hogy a családja érdekében lépett a bűn útjára, ezért gázolt át hullákon, életeken, mindenen, ami az útjába került. A végén eljut oda, hogy hazugságából igazság lesz. Ekkor már nem érdeklik többé a milliódolláros hordók, már tényleg csak az számít neki, hogy biztonságban tudja a családját, hogy a lehetőségét is kiirtsa minden veszélynek, ami a jövőben az ő tevékenysége miatt érhetné őket. Nem érdekli, hogy senki nem fogja szeretni és hősnek tartani érte, ez már végre nem póz, nem számítás, nem manipuláció. Ez egy férfi keresztes háborúja, hogy jóvátegye a hibáit akár az élete árán is. Már az Ozymandias című epizódban is erről szólt az a jelenet, amiben a főhős a filmtörténet valószínűleg legkatartikusabb telefonbeszélgetésével mossa tisztára a feleségét a rendőrség előtt.
Gilligan fináléja attól olyan zseniális, hogy nincs benne semmi meglepő. Nem parádézik semmiféle gimmickkel, nem ránt elő a seggéből egy „na, hitted volna?” fordulatot, nem parasztot jött vakítani – csak szépen lezárja a sztorit, úgy, ahogy azt le kell zárni, logikusan, katartikusan, természetesen, a karakterek ívét tartva szem előtt. Ezt hívják érett történetmesélésnek. És a legszebb az egészben? Heisenberg győz. Nem azzal, hogy eltakarítja a mocskot, ami mindig ott ólálkodna a szerettei környékén, és nem is azzal, hogy megmenti Jesse-t. Hanem azzal, hogy eléri a célját, ami már nem csak ürügy, hanem őszinte, önzetlen, emberi és szívből jövő: a családja meg fogja kapni a pénzt, a jövőjük biztosítva van.
Győzelme messze nem minden áldozat nélküli, de attól még győzelem, ráadásul morálisan az. A Breaking Bad nem bukástörténet, hanem megváltástörténet. Mert Walter White mindig Heisenberg volt, mindig kis cézár és sebhelyesarcú volt, de a végén, amikor igazán számított, túllépett rajta, hogy az legyen.
Valóságának riasztó volta lassan a legszörnyűbb rémálmokéval vetekszik: mocskos, sötét metróalagutakban, elhagyatott utcákon, szennyes sikátorokban arctalan démonok veszik üldözőbe, gyönyörű barátnője mintha nem egészen az lenne, mint akinek ő hinni szeretné, sőt, Jacob egyre biztosabb benne: élete korántsem az, aminek mutatja magát. Szürreális, vérfagyasztó látomások gyötrik, gyaníthatóan alattomos összeesküvés folyik ellene, úgy érzi, környezetének látszólag jóindulatú tagjai titokban azon munkálkodnak, hogy fokozatosan az őrületbe kergessék. Állapota napról napra kétségbeejtőbb, súlyos lázrohamokat produkál, egy bajtársa megmagyarázhatatlan halála után pedig nyilvánvalóvá válik, hogy a dzsungelben a legrosszabb dolog nem az ellenség egyenruháját viselte. Jacob Singer a végsőkig küzd, hogy véget vessen szenvedéseinek.
Ez az egyetlen, amit még megtehet.
A helyrehozhatatlan károkról, melyeket a vietnami háború eszement borzalmai okoztak a fronton gyakran kábítószermámorban gyilkoló, esetenként korántsem harcra termett katonák lelkében, már Travis Bickle, vagy Kurtz ezredes is kimerítő látleletet nyújtott, a mészárszékről hazatérő katonák beilleszkedési nehézségeiről pedig mindenki értesülhetett egy bizonyos John Rambo dühödt tolmácsolásában. A Jákob lajtorjája nem kevesebbet állít, minthogy Vietnam maga a Pokol. A szó minden értelmében.
Rögtön a nyitójelenet vérgőzős tűzharca a (nem véletlenül) láthatatlan ellenséggel brutális erővel ráncigálja a nézőt Singer fejébe, és aztán csak azért engedi néhány idilli álom(?)jelenet erejéig fellélegezni, hogy a következő rémisztő sokkeffekt még elementárisabb erővel taglózza le. Jacob (és a néző) sehol, egy pillanatra sincs biztonságban: egy felhőtlen, jókedvű séta, az idős irattáros hölggyel való beszélgetés, vagy akár egy ártalmatlan házibuli is minden figyelmeztetés nélkül válthat vérfagyasztó, agyzsibbasztó horrorba, még a Télapó is fenyegetést jelent (de tényleg), ami pedig a kórházi jelenetben történik, sarokba hajított lemetélt testrészekkel és nyáladzó, elkárhozott elmebetegekkel, az egy fiktív, betiltott Nine Inch Nails videoklipnek is becsületére válna. A képi világ barnás-szürkés árnyalatai sűrű, szinte tapinthatóan nyomasztó atmoszférát teremtenek, az utcák, a belső terek egyaránt kellemetlen érzeteket keltenek, minden koszos, taszító, elhasznált: bármibe le merném fogadni, hogy ez David Fincher egyik kedvenc filmje. A démonok szerepeltetése minden esetben ötletesen kerül megvalósításra: annak köszönhetően, hogy csak részletek (egy felcsapódó szárny, csattogó fogsor, egy nyálkás csáp, egy... nem tudom, mi, de nagyon undorító) látszanak belőlük, sokkal félelmetesebbek, mintha teljes valójukban megjelennének. Pluszpontot ér a maszkok minősége, a sikamlós, csupasz hús felkavaró látványa, és az, hogy a lehető legfurcsább dolgokkal hozzák ránk a frászt: ha ideírom, hogy egy nagyon izmos ember mozdulatlanul áll, miközben a feje vadul, követhetetlen sebességgel rángatódzik, legfeljebb értetlenül összeráncolod a homlokod, de ha láttad a filmet, tudod, mennyire félelmetes.
A Jákob lajtorjája ezen erényeivel együtt mégis inkább azért kiemelkedő élmény, mert nem pusztán horrorfilm: vérmocskos megváltástörténet, szürrealisztikus belső utazás. A cinizmus teljes mértékben hiányzik belőle, hősének szenvedéseit nem bűnös élvezetként figyeljük, várva, mikor kerül még rettenetesebb szituációkba, inkább teljes együttérzéssel szorítunk neki, vele együtt merülünk alá az egyre borzalmasabb bugyrokba. Tim Robbins éppen ezért tökéletes választás a címszerepre: karaktere eleve végtelenül rokonszenves, ráadásul látható elhivatottsággal játszik, okkal számítva szimpátiánkra. Barátnője szerepében a gyönyörű Elizabeth Peña domborít emlékezeteset, egyszerre tud ellenállhatatlanul szexi és csábító, valamint nyugtalanítóan fenyegető lenni. Egy hangsúlyos mellékszerepben feltűnik Macaulay Culkin, valamint itt van még Ving Rhames és Eriq La Salle, az igazán szemfülesek pedig a zseniális Tenacius D oszlopos tagját, Kyle Gass-t is kiszúrhatják.
Adrian Lyne (igen, tudom, Flashdance, de ez ne tántorítson el senkit) filmje máig hatásos, pedig rendkívül egyszerű elemekből építkezik. A vallási szimbólumokat ízlésesen, mértékkel alkalmazza, a bibliai utalások feltűnőek, de nem zavarók, erőltetettek vagy bugyuták. Szájbarágós magyarázkodás helyett engedi, hogy a néző maga találjon rá a történet megoldására, ami könnyedén kikövetkeztethető ugyan, mégis élvezet megfejteni, sőt, a film akkor is rendkívül felkavaró, ha ismerjük a végét. Ritka bravúr, hogy egy tulajdonképpen könnyfakasztónak is nevezhető befejezés ne csússzon óhatatlanul tömény giccsbe, de itt kapunk egy olyan záróképet, aminek tükrében a vég felemelő ugyan, de korántsem boldog.
A Jákob lajtorjája ékes bizonyítéka annak, hogy nem is olyan régen még nem volt képtelen gondolat ötletességet, minőséget, műfaji játékosságot, erőteljes drámaiságot és bátor kísérletezést várni egy hollywoodi stúdiófilmtől.
Az Agents of SHIELD-hype közepette a DC és a Fox bejelentették, hogy tévésorozatot készítenek a fiatal James Gordonról GOTHAM címen - Batman maga nem, de néhány híres ellensége felbukkanhat majd a szériában.
Lehet, hogy a DC évek óta csak töketlenkedik a mozifilmek terén, főleg a Marvelhez képest, de tévés fronton nem vacakolnak. A GOTHAM után most bejelentették, hogy a CONSTANTINE-ból is sorozatot csinálnak az NBC-nél. Az írók és producerek David S. Goyer és Daniel Cerone (A mentalista) lesznek.
Bryan Singer CREATURE AT BAY címen tévésorozatot tervez a SyFynál, ami nagyjából arról szólna, amiről a Pacific Rim első pár perce: nyakunkon a kaijuk!
GRAND THEFT AUTO V: egymilliárd dollár három nap alatt. A Call of Duty: Black Ops II rekordját döntötte meg, ami ugyanezt az összeget 15 nap alatt hozta. De nem csak a játékok, hanem az egész szórakoztatóipar területén egyedülálló ez a teljesítmény. Hollywood elképedve figyel.
TRAILER - ENDER'S GAME tévéspot: sajnos egyre inkább úgy néz ki az egész, mint egy tipikus sci-fi akciófilm. /// FIRESTORM trailer: Andy Lau szarrá lövi Hong Kongot. /// Jude Law DOM HEMINGWAY című gengszterkomédiája pofátlanul nagy szórakozásnak tűnik. /// Bazijó előzetes a BONNIE & CLYDE-hoz, a Historyn decemberben műsorra kerülő, kétrészes tévéfilmhez Emilie Hirsch-sel, Holly Hunterrel és William Hurttel. /// Rövid, de nagyszerű trailer Frank Darabont noir sorozatához, a MOB CITYhez. /// "You hit like a vegetarian." Stallone és Schwarzenegger egymásnak esnek az ESCAPE PLANben.
KÉP - Először úgy volt, hogy Kurt Russell benne lesz a HALÁLOS IRAMBAN 7-ben, aztán úgy volt, hogy mégsem lesz benne, most meg itt van róla az első kép a forgatáson. /// Cillian Murphy a sötét lovagként, uszkve egy évtizeddel ezelőtt, a BATMAN BEGINS meghallgatásán. (Val Kilmer Batman-jelmezében?) /// Azért ez egy elég kifejező kép a michealbayről. (A TRANSFORMERS 4 forgatásáról, honnan máshonnan?)
BÓNUSZ - Ezt a briliáns Craig Thompson (Blankets, Habibi) rajzolta Joss Whedonnak. /// Míg a jubileumi DOCTOR WHO-ra várunk... Itt egy Neil Gaiman által írt miniepizód a Doctorral és Riverrel, ami a 7. évad DVD-extrájaként jelent meg: Rain Gods. /// Útmutató a STAR WARShoz J.J. Abramsnek. Reméljük, már látta:
Az, hogy a Halálos fegyverhez készült el a ’80-as évek egyik legjobb és legegyedibb hangvételű akciózenéje, Eric Claptonnak és Stuart Baird vágónak köszönhető. Utóbbi javasolta Richard Donnernek és Joel Silevernek, hogy Michael Kamen és Clapton Edge of Darkness című sorozatához szerzett zenéjét használják a buddy cop akciófilm temp trackjéül, a legendás gitáros pedig rávette a fejeseket, hogy akkor már hadd dolgozzon újra együtt Kamennel. A duóhoz csatlakozott David Sanborn, és kialakult a Halálos fegyver szomorkás, de a kellő helyeken eszeveszettül dinamikus és komplex score-világa. Röviden és leegyszerűsítve: Clapton gondoskodott Riggsről (gitár), Sanborn Murgaugh-ról (szaxofon), Kamen pedig a tűzharcokról, az üldözésekről, a hirigről, szóval a zúzdáról. Hozzá kell tenni, erősen vonakodott attól, hogy akciózenét komponáljon.
Annál meglepőbb az a brutális erő, amivel a Hollywood Blvd. Chase-ben kábulatba rugdossa a hallgatót. A négy és fél perces zenekari tombolás azt a jelenetet festi alá, amiben Riggs (gyalogosan) végigkergeti Hollywood utcáin az autóval menekülő Joshuát. Az akció az első pillanatban felharsan, semmi felvezetés, semmi finomkodás, bumm, bazmeg, visz a hangorkán, és nem marad abba, az ablakok kirobbanni készülnek a keretükből, a vakolat pereg a falakról, a szomszédok fegyverkeznek ellened, de ki nem szarja le. A track az egész soundtrack kontextusában azért is olyan intenzív és hatásos, mert a komponisták már-már minimális szaxofon- és gitárszólókkal kezdenek, és csak a cselekmény előrehaladtával kap nagyobb szerepet a zenekar. Ugyan nem a Hollywood Blvd. Chase az első szám, amiben a rezesek elszabadulnak (amit Kamen a második perc után művel velük és a dobokkal, azt nehéz szavakba önteni), de ez az, ami összefogja, és csúcsra robbantja a film és a zene minden feszültségét, tökösségét és dinamikáját.
Kamen pedig ezután megbarátkozott az akciófilmekkel. (Bizonyíték: sok, de mondjuk az Assault on the Tower a Die Hardból.)
Erre találták ki az IMAXot. És a 3D-t. Erre találták ki a speciális effektusokat.
Alfonso Cuarón katasztrófa-thrillere az év legizgalmasabb filmje, pillanatnyi üresjárat nélküli, az érzékszerveket totális ejakulációba hajszoló adrenalinexpressz, olyan tökéletes műgonddal elkészítve, amit látva az utóbbi évek összes hollywoodi produktuma elszégyellheti magát. James Cameron minden idők legjobb űrfilmjének nevezte a Gravitációt, és nem a levegőbe beszélt – a puszta nyilatkozata és a döbbenetes IMAX-képek miatt valószínűleg többen össze fogják mérni az Avatarral (noha az nem „űrfilm”, ez pedig nem sci-fi), én elébe megyek a dolognak: a Gravitáció látványvilága jobb, grandiózusabb, elevenebb, kreatívabb. Igazibb.
Az Avatar esetében Cameron egy egész bolygót teremtett a semmiből, kedvére halmozhatta a fiktív Pandora tarka, vadregényes tájának és élővilágának stimulánsait, Cuarón viszont a valóságból építkezett, és nagyjából két látványelemmel tudott zsonglőrködni: a Földdel és az űrrel. Amit ezekből kihozott, arra nincsenek szavak.
A semmi, a negatív, a „hiány” a Gravitáció cselekményének és atmoszférájának legfontosabb eleme. Az űrben nincs hang, nincs kapaszkodó, nincs hová esni, és nincs tájékozódási pont, vagy ha van, nem sokat ér – az év legijesztőbb jelenete, amikor Sandra Bullock karaktere a törmelékfelhő okozta katasztrófa után kontrollálhatatlanul pörög az ürességbe. Az asztronauták tehetetlenek és riadtak, ahogy kiszakadva a Föld megnyugtató biztonságából, brutális erővel kapaszkodik beléjük a gondolat, hogy mennyire senkik és semmik a világmindenség peremén, hogy egyetlen rossz mozdulatuk nem bokaficamba vagy horzsolásba kerül, hanem az életükbe.
Emmanual Lubezki lélegzetelállító képei egyszerre ragadják meg az űr szépségét és kíméletlenségét, a hangok hiánya hol megnyugtatóan békés, hol zsigerien félelmetes, Steven Price zenéje visszafogott, mégis gyomorszorítóan hatásos leképezése az eposzi látószögből jelentéktelennek tűnő élethalálharcnak, a 3D végre nem csak parasztvakítás, hanem igazi, szédítő mélységekkel fokozza az élményt. Sandra Bullock pedig kétségkívül élete alakítását hozza a gyászoló anya szerepében, aki a halál torkában döbben rá, hogy még nem adta fel, még élni akar. (George Clooney-nak inkább csak a hangjával van alkalma játszani – a hangok ezért is rendkívül fontosak, főleg a film első harmadában, nagy szerencse, hogy nem kell szinkronnal nézni a filmet.)
Az, hogy „olyan, mintha ott lennénk a filmben”, nagyon elkoptatott sablon, nem is szeretem használni. De ha idén csak egy filmre használom, akkor az mindenképpen a Gravitáció. Cuarón TÉNYLEG odaviszi a nézőt a pusztító törmelékfelhő elől menekülő, hiperrealisztikus effektek közt hánykódó asztronautákhoz (néhány hajmeresztő snitt az ő szemszögükből van véve).
Sok rivális fog hülyén nézni jövőre, amikor egy „űrfilm” viszi majd előlük az Oscar szobrokat. Szenzációs teljesítmény minden résztvevőtől.
Remélem, nem tör ki a filmben látotthoz hasonló utcai lázadás az ablakom alatt, ha a sértés leghalványabb szándéka nélkül kijelentem, hogy 2013-ban kevés korszerűtlenebb dolog létezik egy Metallica koncertnél. A pénzsóvár producerek által hipertrendire dizájnolt fiú-és lánycsapatok, tinidívák, vagy a laptop-mágusok, youtube-sztárok korában talán nehezen belátható, kinek és miért jó, ha jegyet vált egy középkorúnak is csak nagy jóindulattal nevezhető, meglett férfiakból álló, szőrös tökű fémzenét játszó zenekar előadására, pláne, ha ezen előadást nem is természetes közegében, sörrel a kézben, cigifüstben pácolódva, csatakosan saját, és a mellette állók izzadtságától, heves bakancsrugdalásokat elszenvedve abszolválja egy koncertteremben, hanem egy pláza kellemesen hűvös, légkondicionált mozijában, fején kényelmetlen, a kívánt intenzitású headbangelést eleve kizáró 3D szemüveggel fogadja be. Bár a zenekar kétségkívül minimum legendásnak tekinthető, fénykorukon régen túljutottak, egykori rajongóik nagy része mára elfordult tőlük, még az általuk képviselt műfaj lelkes hívei között sem teljes az egyetértés, hiteles előadókról, vagy cinikus üzletemberekről beszélhetünk-e. A Metallica nem egyszerűen "csak" egy zenekar, sokkal inkább brand, egy hatalmas, minden ízében kitalált, megtervezett, professzionális cirkusz, de annak, hogy úgy mondjam, kurva állat.
Bár nem csörgedezik árpádsávos turulvér az ereimben, Antal Nimród munkásságának figyelemmel kísérését valahol hazafias kötelességnek gondolom, minden alkalommal, mikor egy hollywoodi produkció főcímében meglátom kiírva a nevét, nagyot dobban a szívem, büszkén elvigyorodom, és kedvem lenne kacsingatva oldalba bökdösni a mellettem ülőt (még boldogabb lennék, ha itthon rendezne olyan filmeket, melyek a szívügyei, de ez legyen az én bajom: ő valószínűleg jól érzi magát ott, ahol van). Nos, a Metallica: Through the Never legnagyobb erőssége, hogy hazánk fiának álomgyári munkái közül ez az, ami legközelebb áll alkotói gyökereihez: kliprendezői múltját maradéktalanul kamatoztathatja, lévén gyakorlatilag egy mozivászonra álmodott, másfél órás zenei videóval van dolgunk, ráadásul képes becsempészni a már említett, kiszámított precizitással működő gépezet fogaskerekei közé egy kis koszt, alulról jövő életérzést, hadd ne mondjam, "underground" attitűdöt.
A zenekar tagjai, és a rendező által közösen jegyzett... hát, ööö... "forgatókönyv" sztorijának főszereplője, a Dane Dehaan által alakított, nem kifejezetten nyertes alkatú srác kellemetlenül induló, majd fokozatosan apokaliptikus túlélőharccá, delíriumos rémálommá fajuló kalandjainak bemutatása látványos és jó ritmusú, az utcai harcok sodró lendületűek és brutálisak. A figura akár a Kontroll Bulcsújának fiatalabb verziójaként is értelmezhető, mind külsőségeit (bőrdzseki, kapucnis pulcsi), mind alkatát, az őt ért atrocitásokhoz való viszonyát tekintve (megsebezhetik és összeverhetik, eljut a mélypontra, de végül talpra áll, és győzedelmeskedik). A karakter működik, egyrészt Dehaan meggyőző jelenlétének (a Chronicle óta tudjuk, hogy jól áll neki a szenvedés), másrészt az alkotók jó ízlésének köszönhetően, amivel a figurát ízig-vérig maivá és modernné, de nem bántóan, erőltetett módon trendivé, vagy taszítóan divatossá fazonírozták.
A színpadkép jó cirkuszhoz méltóan monumentális, az effektek bámulatosan látványosak, robbanásoktól és felcsapó lángnyelvektől kezdve a felépített, majd lerombolt Jusztícia-szoborig, a padlóból előbukkanó sírkövekig, gondosan koreografált műbalesetekig van itt minden, ami teljes lenyűgözésünkhöz szükségeltetik, Pados Gyula szédítő, de mindent gondosan megmutató kameramunkájának köszönhetően pedig a zenészekkel együtt állhatunk a színpadon, beülhetünk Lars Ulrich mellé a dobok mögé (sőt, akár a helyére is, mivel ő előszeretettel hagyja el posztját, hogy a színpadon rohangáljon körbe-körbe ijesztő pofákat vágva, akár egy megveszekedett őrült).
Apropó, zenészek: ha kérhetem, valahogy így szeretnék megöregedni. Az együttes tagjai kirobbanó formában zúznak, ami részben nyilván a médium sajátosságainak is köszönhető, lévén nem tudhatjuk, egyes részek hányszor kerültek felvételre, a végeredmény azonban rendkívül meggyőző: a koncertnek szépen felépülő íve van, nyugvó-és csúcspontokkal, néhol már-már katartikus pillanatokkal, közönségénekeltetéssel, kielégítő megdicsőüléssel. James Hetfield fizimiskáján nyoma sincs kiadós alkoholtúráinak, kiváló frontember, minden vicsorára és agresszív megnyilvánulására jut egy kikacsintás, egy félmosoly a közönség felé, jelezvén, hogy nem kíván hülyét csinálni sem magából, sem rajongóiból azzal, hogy úgy tesz, mintha ez az egész véresen komoly lenne, de nem is bohóckodja el az ügyet: alázattal és a tőle elvárt energikussággal játszik. Kirk Hammett továbbra is igényt tart a női szívek elrablásának előjogára, valamint a produkció magyar vonatkozásait is erősíti azzal, hogy (egyik) gitárjáról Lugosi Béla tekint ránk fenyegetően, Robert Trujillo pedig reményeim szerint eszébe jut a következő Conan film castingosainak: a rommá gyúrt basszusgitáros nem egyszerűen olyan, mint egy kimmériai barbár, hanem egyenesen: AZ. Mellényúlásoknak és hamis hangoknak a gondos tervezés okán természetesen az esélye sem merül fel, de az is tisztán érzékelhető, hogy ezek a faszik bizony nem felejtettek el játszani, ráadásul mindannyian baromi jól néznek ki, ellentétben a vetítésen egyébként jelen lévő Hooligans táncegyüttes csinos tagjaival, akik remélem, legalább egy kicsit magukba szálltak a látottak után.
Lehet azt mondani, hogy ez az egész csak parasztvakítás, ügyes marketingesek által fogyaszthatóra csomagolt műkeménység, de mindenkinek, aki ilyesfajta előítéletek miatt maradna távol a mozitól, azt javaslom, tegyen magának egy szívességet azzal, hogy félreteszi ellenérzéseit, és gyermeki élvezettel hagyja, hogy másfél órára felültessék a metál-hullámvasútra.
Az év egyik legjobban várt új sorozata, a Bosszúállók gigászi sikerének hullámán lovagló, az ABC-n tegnap debütált Marvel’s Agents of S.H.I.E.L.D. legfontosabb kvalitásai leírhatók egyetlen névvel: Joss Whedon. A kultalkotóból szupergeekistenséggé mutált író-rendező (a pilot teljes egészében az ő gyermeke) rutinból hozza mindazt, amit korábbi munkái, a Firefly, az Astonishing X-Men és a Bosszúállók alapján várunk tőle – lendületes csapatdinamikát fura és egymást nem feltétlenül mélységesen szerető és tisztelő karakterekkel, akikben legalább egy közös vonás azért mindenképpen van: képtelenek nem frappáns beszólásokkal, popkult utalásokkal és okoskodó poénokkal kommunikálni. És noha ez most itt-ott kicsit csikorgósabb, mint Whedonnál általában, a SHIELD elég vicces, lendületes és vagány ahhoz, hogy pont olyan szórakoztató legyen, amilyennek reméltük.
A sorozat a New York-i csata után játszódik, és az elvileg azelőtt meghalt, gyakorlatilag mégis élő (?) Coulson ügynök egy új csapatot toboroz benne, hogy felelni tudjon a megváltozott világ új kihívásaira. A szuperhősök, különleges képességek, idegen technológiák beszivárogtak az emberek hétköznapjaiba, ebből a rejtélyes és veszélyes tortából pedig mindenki akar magának egy szeletet. Coulson emberei (csúcsügynökök, technikai és számítógépes zsenik, a szokásos felállás - egyelőre nem sokat tudunk róluk, és az egy emberként "működő" geekpároson kívül nem tűnnek túl eredetinek sem) a pilotban egy új hős, és a körülötte legyeskedő rosszemberek nyomában járnak, természetesen high-tech kütyük segítségével.
Van akció, izgalom, humor és rejtély (mindenkinek a múltjában lappang valami titok, leginkább Coulsonéban – nem, még nem derül ki, amire vele kapcsolatban mindenki kíváncsi), Whedon szokás szerint biztos kézzel ír és rendez, Clark Gregg pedig cool, de a SHIELD jövőjét eldöntő kérdés, amire egy rész után még nehéz válaszolni, az, hogy mennyire tudják majd az alkotók differenciálni egy átlag „nyomozós akciófilm gimmickkel” sorozattól. A dolog persze evidensnek tűnik, hiszen Whedonéknak rendelkezésükre áll egy hatalmas univerzum, aminek sztárjait ugyan aligha használhatják (túl drága lenne, és egyébként sem volna célravezető, ha a főhősök problémáit a vendégszereplő Thor kalapálná péppé), egyéb karakterei, motívumai, szabályszerűségei rendelkezésükre állnak, és szinte végtelen lehetőség rejlik bennük.
A képregényekben már volt példa hasonló, nagyszerűen elsült koncepciókra, mint pl. a Gotham Central, ami a Batman városában dolgozó rendőrökről szólt (és a DC épp tegnap jelentette be, hogy a Foxszal tévésorozatot csinálnak a fiatal James Gordonról), vagy Brian Michael Bendis Powerse – de akár még a Marvels is ide citálható. Ezek mind többé-kevésbé átlagemberekről szóltak, akik szuperhősök árnyékában élnek. Szerencsére a SHIELD első részének leghangsúlyosabb aspektusát sem a bunyók és a robbanások képezik, hanem egy olyan fejre állt világnak az ábrázolása, amiben istenek, szuperkatonák, páncélos igazságosztók és földönkívüliek csatáznak egymással, és amiben felmerül a kérdés: mit jelent így embernek lenni? Whedon ráadásul behozza a képbe a gazdasági válságot, mint plusz terhet a civilek életén, és a kapcsolat a marveles és a való világ problémái közt meglepően simán jön létre – egyszerűen van értelme.
Ha sikerül ezen tartani a hangsúlyt a high-tech akciók és pingponglabdaként pattogó egysorosok között, és szépen kiegyensúlyozni az alapvetően könnyed hangvételt és komédiát a drámával, akkor a SHIELD kinőheti magát valami egészen naggyá is. A potenciál kétségkívül megvan benne.
Az ember hihetetlenül kreatív létforma. Pár ezer év alatt megszámlálhatatlan bombabiztos módszert talált ki rá, hogy civilizációstul, kék bolygóstul, mindenestül teljesen elpusztítsa önmagát – vírusokkal, atomháborúval, mesterséges intelligenciával, kísérletekkel, amit csak akarsz. És ha véletlenül épp lusta disznó módjára nem igyekszik eléggé, akkor a sors, a kozmosz vagy egyszerűen csak Isten siet a segítségére, hogy jobblétre szenderüljön. A világvégével kacérkodó The World’s End és a világvégét betonforrón és tűzkeményen Hollywoodra uszító This is the End alkalmából, abszolút öntörvényűen szemezgetünk az apokalipszis eljöveteléről szóló filmek közt – nézzük meg, miről maradtunk le, amikor tavaly, annyi ígérgetés után mégis kénytelenek voltunk túlélni a maja világvégét! (Avagy: az azóta is bánatos vallási fullőrültek geekz által szponzorált virtuális önsegélyező csoportja. És nyugi: előbb-utóbb összehozzuk azt az utolsó napot, meglássátok!)
12 majom (12 Monkeys, 1995, Terry Gilliam)
Gilliam talán legismertebb és legsikeresebb alkotásában (a "legjobb" címét mindenképpen a Brazil birtokolja) egy igazi öko-világvégét ismerhetünk meg: a 90-es évek sci-fi vírusőrülete úgy kényszeríti az emberiséget a tudomány biztonságot kínáló föld alatti börtönébe, hogy egyfajta bibliai csapásként (vagy épp esélyegyenlőségi akcióként?) az állatoknak adja vissza a Föld felszínét. Hősünk ráadásul a börtönön belüli börtönből indul el, hogy őrült szektákon és elmegyógyintézeteken keresztülrángatva kapjon esélyt a múlt rendbetételére. Az időutazás itt csupán kiszolgálja a történetet, a lepusztult jövő azonban, bár látszólag inkább keretszínként szolgál, az emberiség féktelenségének, felelőtlenségének és ostobaságának kőkemény keretezése. Nyomasztó, hátborzongató és főként emlékezetes vízió egy még ma is könnyedén elképzelhető végről. (Borbíró Andris)
Az ember gyermeke(Children of Men, 2006, Alfonso Cuarón)
A Children of Men nem az a fajta világvége film, amiben meteorbecsapódás, nukleáris apokalipszis, esetleg idegen invázió fenyegetné civilizációnkat: itt pusztán arról van szó, hogy az emberi faj valószínűsíthetően szép lassan eltűnik a bolygóról, mivel valami rejtélyes oknál fogva tizennyolc éve született utoljára gyerek. A meddőségi hullám oka ismeretlen, de a filmbéli állapotokat elnézve azért sejthető: nincs az a valamirevaló csecsemő, aki örömmel tisztelné meg világra jöttével ezt a forrongó trágyadombot. Mikor végre úgy tűnik, egy fiatal lány csodával határos módon (illetve, elmondása szerint abszolút hagyományos úton) teherbe esett, nem fogjátok kitalálni, kiktől kell leginkább óvni a születendő kicsit: naná, hogy a semmirekellő emberiségtől. Az alkotás leginkább fájdalmasan realista jövőképével riogat, a filmbéli Nagy Britannia egyetlen óriási, szutykos, pusztulásra ítélt szeméttelep, lakói pedig túlnyomórészt önző, politikai meggyőződéseiket gond nélkül a közösség alapvető érdekei fölé helyező nyomorultak. A kevesek, akik talán elősegíthetnék a pozitív változást, szüntelenül a többséget képviselő csaholó csőcselék előli menekülésre kényszerülnek. A szakadatlan veszélyérzetet a vérbő naturalizmussal bemutatott tűzharcok és a mesteri kameramunka érintőleges közelségbe helyezik, a film lehengerlő, megrázó, néhol zsigerien sokkoló, de felemelő mestermunka. A befejezés pedig úgy tud szép és reménykeltő maradni, hogy közben nem tudjuk elfelejteni: azt a bizonyos hajót is csak emberek kormányozzák. Shantih. (Nemes András)
A káosz birodalma (Southland Tales, 2006, Richard Kelly)
Nem tudjuk, mit szívott Richard Kelly, amikor a mára kultfilmé vált Donnie Darkót megírta, de hogy tripla adagot vett magához ugyanebből a szerből a Southland Tales megalkotásakor, az a végeredményt látva nagyjából biztos. Egy sikeres első után második filmet összehozni soha sem egyszerű feladat, a rendező vagy úgy érzi, hogy valami gyökeresen mással kellene előrukkolnia, vagy biztos, ami biztos alapon megpróbál rálicitálni arra, amivel befutott. Kelly az utóbbi opciót választotta, de A káosz birodalma egyáltalán nem biztonsági játék, sőt. Már a Donnie Darko is a világvége gondolatával játszott el a maga spleenes stílusában, de az inkább egy személyes apokalipszis (a címszereplőé) volt. A Southland Talesben jócskán megemelkedett a tét: itt tényleg a világ sorsa forog kockán – csak épp nem értünk belőle egy kukkot sem. A történetet felesleges lenne elmesélni, talán maga Kelly sem tudja pontosan, mire gondolt a költő (bár a filmhez íródott képregények állítólag segítenek eloszlatni a köd egy részét). A lényeg: a messzi jövőben, 2008-ban járunk, Los Angeles-ben, a III. Világháború javában zajlik a Közel-keleten, miközben Amerikában neomarxista ellenállók lázítanak a fasisztoid republikánus rezsim ellen. A főszereplő Jericho Kane-t nem kisebb színésznagyság, mint Dwayne „The Rock” Johnson alakítja, de Sarah Michelle Gellar mellett két kiöregedett tinisztár (Sean William Scott és Justin Timberlake) is helyett kapott a stáblistán, ami jól jelzi, hogy Kelly tudatosan próbálta belőni magnum opuszát a vérkomoly filozofálgatás és a provokatív blődli határvidékére. A Jelenések könyvének adaptációjaként is értelmezhető film így aztán mind a „korát megelőző mestermű”, mint az „emészthetetlen katyvasz” kategóriába beilleszthető lenne, és ugyan tudnánk az előbbire is érveket sorolni, egyelőre (többek közt a 160 perces játékidő miatt) inkább az utóbbi megfejtésre szavaznánk. (Beyonder)
Mentsétek meg a zöld bolygót! (Jigureul jikyeora!, 2003, Joon-Hwan Jang)
A zsánerek közötti ugrálás egyértelműen a koreai filmgyártás sajátossága (erre a legismertebb példa talán a The Host), de a világvégés összeállítás ezen versenyzője valóban nem ismer kegyelmet: ártalmatlannak tűnő fekete komédiából csúszik át pszichológiai thrillerbe, onnan Fűrész és Motel durvaságú torture horrorba, aztán mindfuck tudományos fantasztikumba. Mindezt körültekerve egy Amélie-szerű tragikus-romantikus szállal. Főhősünk egy elsőre csendes bolondnak tűnő fiatalember, aki barátnője segítségével elrabol egy üzletembert, hogy megmentse az emberiséget, teóriája szerint ugyanis idegen lények férkőztek az emberek közé, hogy előkészítsék a Föld leigázását. Míg a cél szentesíti az eszközt elvet követve módszeres tortúra alá veti áldozatát, hogy megtudja az inváziót előkészítő földönkívüli herceg személyazonosságát, addig az eltűnt férfi után nyomozó detektívek szembesülnek azzal, hogy nem ő az ismeretlen tettes egyetlen áldozata, így megindul a versenyfutás az idővel, hogy életben találják, mielőtt túl késő lesz... hogy miért titulálták a filmet a 2000-es évek Plan 9 from Outer Space-ének, ami ezúttal minden aspektusában működik, hogy ez most végül is dicséret-e vagy sem és hogy miért is szerepel ezen a listán, ahhoz sajnos kénytelenek lesztek megnézni, lehetőleg még világvége előtt... sosem lehet tudni ugyanis, ahogy ezt a Save the Green Planet! nagyszerűen illusztrálja. (Nagy Krisztián)
A nap, amikor a Föld lángra lobbant (The Day the Earth Caught Fire, 1961, Val Guest)
Az atomháborús „figyelmeztetőfilmek” egy idő után elárasztották a mozikat (és a tévéket is), de az ’50-es, ’60-as években a hidegháború forróvá hevülésétől való félelem még inkább a sci-fi és a horror frontján, idegenek, szörnyetegek és inváziók formájában csapódott le. A nap, amikor a Föld lángra lobbant a kevés kivételek egyike: a két szuperhatalom ezúttal még elpusztítani sem akarja egymást, „csak” tesztrobbantások sorozatát végzik el – de ez elég ahhoz, hogy a Földet kilökje a pályájáról, és a Nap felé taszítsa. Különösen forró nyár várható, de legalább rövid lesz. Val Guest kisköltségvetésű mozija, remek karaktereivel és dialógusaival az egyik legintelligensebb, legkifinomultabb katasztrófafilm, ami valaha készült. A világvégés látvány a nagyszerű kameramunkára és a nyitó- és zárójelenet apokaliptikus narancsos-barnás színére korlátozódik (a film amúgy fekete-fehér), a sztori inkább arra koncentrál, hogyan reagál a társadalom egésze, és különösen az újságíró főszereplő, Peter Stenning a közelgő végre. Guest érzékeny, jól kifejtett, drámai párhuzamot rajzol Stenning több okból is kisiklott élete és a Nap felé zuhanó Föld közé, és végig fenntartja a kétségbeesés és a remény ambivalens érzetét – az emberiség utolsó szalmaszála egy újabb robbantássorozat, ami, ha minden jól megy, biztonságosabb pályára löki vissza a bolygót. A finálé két szalagcímet, két lehetőséget prezentál (World Saved!/World Doomed!), de a döntés a nézőre van bízva. Meg tudjuk menteni magunkat? Illetve: érdemesek vagyunk arra, hogy megmeneküljünk? (Rusznyák Csaba)
Ne várd a csodát! (Miracle Mile, 1988, Steve De Jarnatt)
A hidegháborús korszak atombombás rémfilmjeivel Dunát lehetne rekeszteni, de a Miracle Mile ezek sorolásakor valahogy mindig elsikkad az olyan evidens címek mellett, mint a Másnap, a Fonalak vagy akár a Bombabiztos. Pedig a szokatlan műfaji párosításnak, a feszes cselekménynek és a merész befejezésnek köszönhetően a legjobbak között van. Harry Washello (a pre-vészhelyzetes Anthony Edwards) nem is lehetne boldogabb: épp megtalálta álmai nőjét, szépség, humor, intelligencia, szerelem első látásra, mint a tündérmesékben. Aztán Harry egy technikai malőr okán lekési az éjfélre megbeszélt randit, cserébe viszont legalább kap egy téves telefonhívást egy őrjöngő ismeretlentől, aki közli vele, hogy atomrakéták vannak úton a Szovjetunió felé, a válaszcsapás pedig 70 percen belül leradírozza Amerikát a térképről. Harry eszeveszett hajszába kezd, hogy megtalálja szerelmét, mielőtt egy gombafelhő felfalja a várost, de ahogy a küszöbön lévő nukleáris holokauszt híre elterjed, az utcák brutális káoszba fulladnak. A Miracle Mile a kedves szerelmi történet és a kegyetlenül székbe passzírozó thriller meglepően hatásos kombinációja: fékeveszett versenyfutás az idővel, ahogy a civilizáció a végső pusztulása előtti percekben vadállati szintre süllyed vissza. Az ezen kívül soha semmi említésre méltót nem csinált De Jarnatt feszes forgatókönyve és egyre eposzibb rendezése a valaha volt egyik legromantikusabb, atomrobbanás erejű katarzissal emlékezetessé tett, egyszerre elragadóan bájos és totálisan kíméletlen zárójelenetben kulminálódik. (Rusznyák Csaba)
A néptelen Föld (The Quiet Earth, 1985, Geoff Murphy)
Amikor Cillian Murphy kibotorkált a kórházból a 28 nappal később első jelenetében, és egyetlen árva lelket sem talált London utcáin, a nézők 99%-a elalélva csettintett, hogy igen, milyen zseniális ötlet, és milyen jól kivitelezve. A maradék 1% viszont csak hümmögve bólogatott, merthogy ők látták a The Quiet Earth című új-zélandi klasszikust, amely ugyanebből az ötletből indul ki, sőt az első félórát teljes egészében ennek az alapszituációnak a kibontására szenteli. A főszereplő egy szürkénél is szürkébb, középkorú tudós, aki egy szép napon felébred, és azt veszi észre, hogy ő az utolsó ember a földön. Nem borítják holttestek az utakat, zombik sem vadásznak ízletes agyvelőkre, egyszerűen csak eltűnt mindenki. Geoff Murphy filmje először a poszt-apokalipszis történetek szokásos nyomvonalán halad, hősünk megpróbálja kideríteni, hogy mi a waddöfak, majd mire épp kezdene becsavarodni, kiderül, hogy rajta kívül is vannak túlélők. A néptelen Föld attól igazán izgalmas, hogy bár csepegtet elég infót, ahhoz, hogy a néző fejében összeálljon egy kép arról, mi is történt a filmbéli Földön, az igazán lényeges kérdésekre nem ad választ. Ez akár baromi frusztráló is lehetne, ha a The Quiet Earth nem működne filmként – poszt-apoklipszis moziként, klasszikus sci-fiként vagy akár metafizikai tanmeseként – is kiválóan, de úgy működik, világvége előtt vagy után ezért mindenképpen érdemes bepótolni vagy újranézni. (Beyonder)
Terminator 3: A gépek lázadása (Terminator 3: Rise of the Machines, 2003, Jonathan Mostow)
Ez a létező legunalmasabb világvége-film, amiben az egyetlen meglepetés, az egyetlen pozitívum az, hogy világvége-film. Mert legalább annyi kurázsi volt az amúgy töketlen alkotókban, hogy a végén ne odázzák el ismét az apokalipszist, hogy majd egy negyedik filmhez ismét felolvashassák a jövőből érkező harcosok küzdelmének receptjét. Amikor a rakéták szállni kezdenek, a Terminator-franchise bizsergető módon elér egy izgalmas fordulóponthoz, egy mindaddig elhalasztgatott keserű katarzishoz (hogy azután – már tudjuk – csak a nagy halál van, más kérdés), és kegyelmet nem ismerve olvas rá a második részen végigvonuló végzet-motívumra. Kár, hogy az addig eltelt másfél óra legfeljebb közepes színvonalú pusztításorgia (oké, a teher-vagymiafranc-autós üldözés impresszív, dőlhetett bele a pénz rendesen), a finom irónián ízléstelenül túllépő, görcsös viccelődés és halovány, totálérdektelen T2-utánzat, ami már a tipikus folytatásbetegség legalább szemnek kellemes tüneteit sem tudta produkálni. Avagy nem csak, hogy jobb nem lett, de még nagyobb és látványosabb se – első számú bizonyíték: a T-X maga, ami, Kristianna Loken segge ide vagy oda, akkora visszalépés a T-1000-hez képest, mint a táviratiroda az okostelefonhoz képest. Vagy a T3 a T2 /T1-hez képest). (Rusznyák Csaba)
Az utolsó part (On the Beach, 1959, Stanley Kramer)
Le merem fogadni, hogy a filmtörténelem legkevésbé látványos pre-poszt apokaliptikus filmjével állunk szemben, amely felvonultatja a kor legnagyobb sztárjait (Gregory Peck, Fred Astaire ezúttal komoly drámai szerepben, Ava Gardner, Anthony Perkins, és így tovább), ugyanakkor ellentétben a listában található más filmekkel, itt az emberiség nem válik magából kivetkőzött állatokká, hanem szép csendben még megteszi amit lehet majd nyom nélkül eltűnik a nukleáris télben. Létezik egy 2000-ben készült ausztrál tévés feldolgozása is Armand Assantéval, szerencsére nem túl tragikus, bár az eredeti mindenképpen jobb. Az egész film voltaképpen egy hosszú - és egyesek szerint unalmas - melankolikus dráma. Gregory Peck tengeralattjárójával, a USS Sawfish-sel partot ér Dél Ausztráliában, ahol még egyelőre nem köszöntött be a nukleáris tél. Létezik remény: Julian Osborne (Fred Astaire karaktere), az alkoholista meteorológus szerint lehet, hogy Észak-Amerika felől már elvonult a radioaktív köd, ergó van esély a folytatásra. Azonban a küldetés sajnos nem jár sikerrel, és San Francisco - noha teljesen épnek látszik - ugyanúgy halálos csapda, mint amilyen majd a Sydney Öböl vidéke lesz úgy pár hónap múlva. Érdekes módon a film szerint az emberek békésen, némi autóversenyzés és vitorlázás után fognak csak kimúlni. Mindenképpen megtekintésre érdemes, hiszen talán az egyetlen olyan vízió, ahol nincsenek mutánsok vagy tartálykocsit üldöző autószörnyek. De lehet, hogy csak az én bársonnyal bélelt szellemem elfogult az ilyesmi iránt. (Forgács W. András)
Beszélgessünk egy kicsit az időről. Nyugalom, nem lesz szükség a speciális vagy az általános relativitáselmélet mélyebb ismeretére, nem a tudományos szempontból "idő"-nek nevezett jelenségről fogunk értekezni. Arról az időről van szó, amit mi mindannyian megélünk. Nem tudom a Kedves Olvasók hogy vannak vele, de ahogy öregszem úgy változik az időhöz való hozzáállásom is: amikor még tinédzser voltam, és mit sem tudtam arról hogy X, Y vagy Z generációhoz tartozom, kétféle idő létezett. Az egyik a "matekórának" is nevezhető jelenség, vagyis hogy az idő nemhogy konstans, de konkrétan áll és nagyokat sóhajtozva nézi a körmeit - a másik pedig az a három másodperc, amíg elmegyünk hat helyre, és nagyon sok mindent iszunk, jól érezzük magunkat, majd pedig arra ébredünk, hogy Adyligetnél jár az éjszakai busz. Borzasztóan igazságtalan klisével élve, jó társaságban repül az idő. Ez azonban csak az első része a gondolatmenetnek.
Shaun of the Dead, 2003. Adott két meglehetősen tehetséges író-komikus figura, Simon Pegg és Nick Frost, akik afféle Underground hírnévre tettek szert egy rövid életű, ám annál sokkal nagyobb hatású sitcom (Spaced) révén. (Zárójel: a sorozatot mindenképpen ajánlom, ha még a Kedves Olvasó nem találkozott vele. Mondhatnám hogy az anti-Jóbarátok, ha ez jelentene bármit egy kevésbé jól sikerült Channel 4 promónál. Kötelező. Elvégre ez a Geekblog). Adott emellé a sorozatot rendező fáradhatatlan, ultratehetséges és másodéves mongol-altajisztika-szakosnak kinéző Edgar Wright, a fent említett páros állandó ivócimborája-kollaborátora. A Shaun of the Dead elkészül, és természetesen azonnal hatalmas siker: a zombilegendáriumot szó szerint a rögvalóságba helyező, mégis könnyed, nagyszerűen szerkesztett és elképesztően vicces film hatalmasat tarol, ha nem is a mozipénztárakban (szőrszálhasogatóknak: igen, igen, nem volt bukás, sőt) de az addigra már háromnapos szagot eresztett hollywoodi gigászok dzsakuzzijaiban is.
Mi szokott ilyenkor menetrendszerűen történni? - adódik a kérdés. A Hagyományos Iskola azt mondaná, hogy tíz évvel a Shaun of the Dead bemutatása után a Gonosz Sárkány (ti. Hollywood) fogja és szépen elmajszolja hőseinket amúgy tízórai gyanánt - hogy aztán vállalhatatlannál vállalhatatlanabb baromságokat csináljanak, ellenben jó pénzért. Emellé a Comic Conon csak-csak előforduljanak, hiszen ott még emlékeznek rá, mekkora ászok is voltak valójában, dedikálva az ezredik eléjük tett krikettütőt, és feszes mosollyal fogadják a "You've got red on you" jellegű, összekacsintósnak szánt, bár kínosan előadott poénokat hajnalban, valami kocsmában. Növesztenek maguknak sörhasat és egy kisebb, de annál hangosabb "eladtátok a mjűvészeteteket a máninak" jellegű csapatot, akik szomorkás szemmel nézik majd a Shaun of the Deadet DVD-ről, miközben egymást böködik, hogy nézd, mikor még jók voltak. Természetesen a másik út az lehet, hogy látványosan elutasítják az Álomgyár (sic!) expliciten szexuális felajánlkozásait - ezzel kivívva a hardkór rajongótábor még mélyebb szeretetét - csinálnak néhány dolgot, amely pénz vagy egyéb hiányában már nem üt akkorát - csak nevezze meg a Kedves Olvasó Orson Welles második filmjét az Aranypolgár után - ettől persze mindenkinek rossz lesz a közérzete, marad tehát a múltból élés, ameddig kitart. De lehet hogy nem tart ki tíz évet, és mire hőseink negyvenesek lesznek, már tíz éve birtokolják a "has been" címkét.
Véleményem szerint a Hagyományos Iskolának fogalma sincs arról, hogy mi folyik a világban. A Hagyományos Iskola ugyanis nem ismer mást a bukáson kívül. Vagy egzisztenciálisan buksz vagy anyagilag vagy mindkettő - állítja. És elismerem, a Vaskabátok (de ostoba ez a magyar cím is) nem vállalt sokkal többet a Cornetto-trilógia első darabjánál. Nekem még mindig tetszik, jó kis zsánerparódia, megfelelő mennyiségű akcióval, humorral meg drámával. A közvélemény nagyobb része még elég jól fogadta a Mission: Impossible III-on innen készült produkciót. Aztán három hősünk persze különböző mélységig, de elmerült Hollywood rengetegében is - egyébként ide a rozsdás bökőt, hogy az összes művész per függetlenfilmes is odaadná a bal karját egy kis korrumpálódásért. És ezzel nincs semmi baj, csak ne "hazudgáljatok", hogy a klasszikust idézzem. Szóval, Pegg csinált néhány blockbustert színészként, aztán ott volt a Paul is, ami szintén remek, Wright megcsinálta a Scott Pilgrimet - ami ahhoz képest, hogy "stúdiófilm", nem is rossz - hogy aztán tíz évvel a Nagy Belépő után megcsinálják a The World's Endet - a sokak által várva várt Cornetto-záródarabot.
Óhatatlanul is felmerül a kérdés, mégis mi szükség volt az előző négy bekezdésre? Nos, a lényeg a kontextus. Olyasmit fogok mondani, amivel tudom, hogy sokan nem értenek egyet - de az a célom hogy a cikk végére bebizonyítsam, hogy nincs igazuk. A feltételezésem a következő: a The World's End méltó lezárása a Wright-Frost-Pegg trilógiának. Mire alapozom ezt? - merülhet fel a kérdés. A történet leginkább a Shaunra rímel: adott Gary King, ez a mára közel negyvenéves tinédzser, aki legjobb iskolai barátait elhívja szülővárosukba, hogy végigvigyék a kocsmatúrát, amit tizenhárom évvel korábban nem sikerült. Miközben idegenként járnak-kelnek otthonukban - hiszen jó ideje nem jártak ott - és kissé feszengenek is egymás, de főleg Gary társaságában - rádöbbennek, hogy bizony űrlények veszik őket körül, és nem a szó átvitt értelmében.
Említettem, hogy a történet leginkább a Shaun of the Deadre rímel, de arról szó sincs, hogy visszatérnénk a gyökerekhez, hacsak nem az egyik főtéma - felnőtté válás versus nem megölni a bennünk élő kisgyereket - tekintetében. Pegg - a Shaun of the Dead vagy a Vaskabátok (brr) főszerepeitől ellentétben - nem az ún. Straight Man, vagyis a Normális Ember megtestesítője, aki a nézőt képviseli a körülötte zajló őrület közepén. Ez a feladat most a kórusé, azon belül is Nick Frosté, aki a munkájának élő komoly felnőtt, felelősségteljes ember dizájnos öltönyben, szemüveggel és ásványvízzel a szokásos pint helyett. A kórus pedig szintén a legjobbakból áll: Martin Freeman ezúttal komoly méretű szerepben, mint ingatlanügynök, Eddie Marsan, az elnyomott srácból lett elnyomott autókereskedő-családapa és Paddy Considine, Pegg karakterének jobbik fele aki Garyvel ellentétben felnőtt. És persze itt van minden ismerős, Mark Heaptől Darren Boydon át Billy Nighyig.
A sztori annyiban hasonlít a Shaun of the Deadre, hogy a nagy sztori - vagyis az élien invázió - emeli globális szintre a karakterek problémáját és konfliktusait. A Shaun of the Dead sokkal inkább klasszikus paródia, ami a zombihorrorok műfaji elemeivel játszik, valódi hús-vér embereket rak bele a zsánerbe, hogy aztán azok valódi emberekként reagáljanak, ez adja a film lényegét. A The World's End azonban nem ilyen: itt a kórus és Gary közti feszültség, a Gary és a világ közti ellentét a vezérfonal, a kékvérű élienek csupán a ráadás. Óvatosan kell az ilyennel bánni, mert könnyen Another Earth válhat a történetből, amiben a sci-fi vonal csupán háttér. Az idegenek motivációja pedig meglehetősen sajátos és - ha az Igen Tisztelt Nyugati Világ hozzáállását tekintjük az általunk "fejletlennek" gondolt országok esetében - sajnálatosan ismerős.
Most pedig jön az indoklás, hogy honnan is veszem a bátorságot ahhoz, hogy méltónak merjem nevezni a filmet a Cornettó-trilógia végére. Itt kanyarodnék vissza a cikk elejére - ha még emlékeznek - az időre: amíg a Shaun of the Dead zombijai a konformizmus, a beszürkülés képviselői, addig itt az idegenek, ha lehet ilyet mondani, sokkal alattomosabban lépnek fel: "civilizálni" akarják az emberiséget. Nincs örök gyerekkor - bár sokan azt kívánják, hogy legyen - ez mégsem jelenti automatikusan azt, hogy mostantól minden nap öltönyben kell bejárnunk irodaházakba dolgozni. Nem a világ vége ha egy kicsit megtanulunk továbblépni. És az sem baj, ha menet közben kicsit módosítunk az álmainkon, mert lehet, hogy annak idején gondoltuk rosszul. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, a gyerekkori-fiatalkori álmok a helyesek, hiszen akkor még ártatlanok voltunk, ergó tiszták - sajnos nem mindig ez a helyzet. Ez egy sokkal érettebb, felnőttebb film - nem beszélve arról, mennyivel több pénzt tudtak belerakni. És ez nem feltétlenül rossz. Ha visszavágyunk a Shaun of the Dead látszólagos egyszerűségébe - pedig már az is komoly film volt - még mindig újra elővehetjük. De érdemes mellé megnézni a The World's Endet, hogy mennyit fejlődtek gyermekeink, és büszkén mondhatom, hogy sokat: Edgar Wright - noha a sűrűn vágott közelik már-már kezdenek klisészámba menni - jobban vezet színészt, jobban komponál jelenetet, Pegg tényleg nagyon jól játszik, de ami a legszívetmelengetőbb, az Nick Frost érettségije: belőle is rendes, drámai színész lett akire bármikor rá lehet bízni bármit. A kedves óriás aki a film lelke és - ha lehet ilyet mondani - morális iránytűje, az ő drámája teljesen egyenrangú Garyével. És ez a fajta kiegyensúlyozottság az, ami az év egyik legjobb filmjévé emeli a The World's End-et.
Utószó: a nosztalgia a vénemberek heroinja. Ha azt várja a Kedves Olvasó hogy Pegg és Frost örökké túlkoros fanboyokként fognak viselkedni, sajnos téved. Az idő ugyanis telik, változtat, formál, akkor is, ha nem akarjuk. Az, hogy hogyan viseljük ezt, az tesz minket egyedivé. Nem lehet azt kérni senkitől, hogy minden olyan legyen, mint amikor fiatalok voltunk, csak önmagunkat áltatjuk ezzel. Nem lesz olyan - pont azért mert egyrészt elmúlt, másrészt ha nem múlt volna el, nem lenne megismételhetetlen, és ezáltal szívünknek kedves. Úgyhogy én örülök a The World's Endnek, és kíváncsi vagyok, mit fognak még csinálni.
Sztárkéjlakok romjaiban térdig gázoló, óriási péniszét himbáló Fenevad, lángoló hollywoodi dombok helyén nyíló feneketlen verem, ami egyenesen a Pokolba okádja a bűnös életük miatt elnyelt élveteg amerikai színészsereglet színe-javát, utcákon garázdálkodó démonok és túlélőkre vadászó kannibálok. Azt gondolná az ember, hogy valami horrorszatírával van dolga, holott ennél valami sokkal jobbal: egy Seth Rogen tágabb baráti körére kiterjesztett többszereplős buddy movie-val, egy gigantikus méretűre hizlalt belsős poénnal, ami történetesen a Jelenések Könyvében megjövendölt Ítélet Napján játszódik. Én ugyan szándékosan nem nézek filmtrailereket, ezért (vagy éppen ennek ellenére) erősen meglepett, hogy a Biblia apokaliptikus víziójának legfrissebb interpretációját éppen egy stoner komédiákban befutott zsidó srác rendezi. Félreértés ne essék: a világvége utolsó napjait James Franco villájában töltő Ananász Expressz és Superbad színészgárdájának túlélésről alkotott elképzeléseit végigülni pokolian szórakoztató mulatság.
A film alapötlete, miszerint a színészek saját magukat játsszák, amint beköszönt a Végítélet, nagyon ügyesen egyensúlyozik az önirónia és a szándékos túlkarikírozás határán. Seth Rogen ugyanolyan bumfordi, gyerekkori traumákkal súlyosbított nagy mamlasz, mint gyakorlatilag az összes szerepében (talán az egy Take This Waltz kivételével) és erre saját maga is rámutat, amikor James Franco villája előtt egy paparazzi rákiált, hogy „Hé, Seth Rogen, miért nem játszol egyszer már valami más karaktert a filmjeidben?”. A sztori szerint Ray Baruchel (Túl jó nő a csajom), Rogen kevésbé sikeres földije és régi jóbarátja érkezik hozzá látogatóba, hogy elüssenek egy hétvégét füvezéssel és tévézéssel, de annak minden tiltakozása ellenére felkerekednek, hogy benézzenek James Franco villájába, ahol éppen egy nagyobb parti kezd kerekedni. Itt aztán nyüzsögnek a tévésorozatokból és az aktuális hollywoodi vígjátékokból ismert színészek (akinek már régóta a bögyében van Michael Cera, az különös elégedettséggel fogadja majd a cameoját), akik egytől egyig csúnya véget érnek, amikor meghasad a föld és lángok csapnak elő a mélyből.
A megrettent túlélők közül végül öten húzódnak meg a roppant ízléstelenül berendezett villa oltalmában, Jay és Seth, James Franco (Ananász Expressz, 127 óra), Jonah Hill (Pénzcsináló, Superbad) és Craig Robinson (A hivatal amerikai verziója, Zack és Miri pornót forgat). A teljesen tanácstalan és a világ működéséről teljesen vad elképzelésekkel bíró társaság dinamikája éppen kezdene összecsiszolódni, amikor ezt teljesen szétrobbantja a váratlanul előtámolygó, és a bulira meg sem hívott Danny McBride (Király!), aki (mivel átaludta a kinn tomboló apokalipszist) a legnagyobb lelki nyugalommal falja fel a gondosan beosztott készletek maradékát. Ő az, aki újra és újra olyan szituációkba kergeti a társait, hogy a civilizációs máz lefoszlásával újra kell értelmezniük az egymáshoz való viszonyukat. Természetesen az Itt a vége (This is the End) a legkevésbé sem dráma, a játékidőt a füvezéssel, drogozással, a rendkívül értékes kinccsé vált pornómagazinra került spermával és az egyetlen megmaradt Milky Wayjel kapcsolatos, jobbára alpári, de működő poénok töltik ki, azonban szerencsére kapunk pár zseniális pillanatot is, például amikor a 127 órában használt kamerával házilag elkészítik az Ananász Expressz második részét, amolyan Tekerd vissza, haver!-módra megsvédelve. Ugyancsak szenzációs húzás a démoni megszállás alatt álló Jonah Hill ördögűzése az azonos című film alapján, hiszen mindenki tudja, hogy az egy pontosan erre szolgáló audiovizuális gyakorlati útmutató. Legalábbis Jay szerint, aki egyébként is elég lazán értelmezi az Írás sorait, ráadásul még kanadai is.
A film utolsó harmadában újra előkerül az addig kissé háttérbe szorult barátság témája és a véres jelenetekkel sem szemérmeskednek, amint a szereplők kénytelenek szembenézni belső és hús-vér démonaikkal, sőt, magával a Sátánnal is. A finálé felszabadítóan szórakoztató és éppen csak annyira giccses, hogy ne fájjon, mindenesetre minden jó érzésem ellenére nem tudom a filmet jó szívvel ajánlani azoknak, akiknek a Rogen-féle humor (lásd még Ananász Expressz és Zack és Miri pornót forgat) megfekszi a gyomrát. Mindenki másnak pedig: soha ilyen szórakoztató Világvégét! Na jó, a Simon Pegg fémjelezte The World’s End-et azért várjuk meg a végső verdikthez.
Keményfiúk, kéziágyúk, izomhegyek, dzsungelkommandó, földönkívüli, gerinckitépés. A cicivillantáson innen a Predatorban minden, de úgy kurváraténylegminden megvolt, amiről a VHS-korszakban egy pelyhedző állú ifjonc álmodhatott – meg még az is, amiről nem. John McTiernan akcióklasszikusa zseniális jelenetek sorából áll össze egy zseniális egésszé. Schwarzenegger és Weathers CIA-szkandere. A kiszállás a helikopterből. AZ A hang, a filmtörténet talán legmegszokhatatlanabb monszterhangja – és a zene. A különítmény esőerdőirtó össztüze (nem sok ennél maszkulinabb, egyszerűbb, lényegretörőbb, masszívabb „fuck you” létezik a filmtörténetben). És ezek még csak kiragadott pillanatok. A Predator sokunk fejlődésére/hanyatlására hatással volt annak idején, jól meg is mondjuk, miért.
Borbíró Andris: Mint sok kortársam, a gyerekkoromban én is igen egyhangú mozgóképes diétán éltem (amit persze egyáltalán nem bántam!), tekintve, hogy az engem érdeklő filmek szűk csoportjához fértem csak hozzá. A választék a következő volt: bádszpenszer-terenszhill, dzsekicsen, valamint “am. akc. filmek”. Ez utóbbiak közül is külön csíptük a családban a Schwarzenegger-filmeket, talán mert az osztrák sógor kicsit “hazánk fia” volt Hollywoodban. Kőkemény volt, magabiztos és tökös, akár kommandózott, akár embereket terminált, akár barbárként keselyűt gyilkolt a fogaival. A Predator poszterén azonban, amit a közeli téka falán bámultam minden alkalommal, mikor elmentünk kazettát kölcsönözni (kis bilétákat kellett begyűjteni az üres tokok alól, ha nem fityegett ott, azt jelentette, hogy ki van kölcsönözve a film), elképzelhetetlent láttam: Svarci félt. Valamilyen elmosódott, pszichedelikus dzsungel-részlet látszott körülötte, hatalmas stukker volt a kezében, elszántan és ölni készen állt, de láttam rajta (én legalábbis úgy láttam), hogy fél. És más ember vagy lényeg nem volt a poszteren. Predator. Ragadozó. Milyen ragadozó? Ki vadászik kire? És egyáltalán, ki képes megijeszteni Svarcit?... A képzeletem nekiállt a semmit színezni. A szüleim: “Biztosan nem gyereknek való film!”. A haverok persze megnézhették, és mesélték a kattogó hangot, a megnyúzott vadakat, a karmokkal övezett szájat… Maradt a poszter bámulása egy elbaszott lépcsőkanyarban a tékában. Mire végre meg tudtam nézni, én már rég rettegtem a láthatatlan Ragadozótól.
Elmeboy: Egen, ez akkoriban egy megtévesztő film volt. Olyannyira a hőskorszakban sikerült látnom, hogy az nem hogy VHS volt, de egyenesen falusi mozgóképszínház, ahová a pénztáros Béla bácsi a korhatárt nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva már csak azért is beengedett zsenge tízévesen, mert egyáltalán fizetővendég voltam. Schwarzenegger-filmekről akkor már a legtöbben hallottunk, az alsóbb osztályokban a menőség egyik legfőbb mércéje az volt, ki hányat látott, így a megtekintést szavatoló jegy kifizetése után jogosnak vélt büszkeséggel foglaltam el a keménytámlás moziszéket, előre vigyorogva, hogy miféle gépfegyveres akciókról fogok majd beszámolni padtársaimnak az uzsonnaszünetben. Ó, én hülye. A Ragadozó ugyanis mindenkit átbaszott, hiszen bár tökre úgy startol, mint a korszellemnek abszolút megfelelő Schwarzi-film, a fele környékén váratlanul eszement túlélőhorrorba csap át. Lehet, hogy ezt manapság, az internet és az előre kiszivárgott plotline-ok korában nehéz elképzelni, de mikor anno egy standard kommandós film hirtelen pánikolós, jól kitalált földönkívüli agresszorral megspékelt menekülésre váltott, az nagyon szokatlan és hatásos volt. A Ragadozót a fősodor azóta összemosta, mi több, összeeresztette Giger, Scott, Cameron, vagy azóta akárki Idegenjével, ami szerintem nem igazán állja meg a helyét: a csáprágós rasztafári sosem volt akkora ász, mint a banánfejű űrdémon. Mindazonáltal az eredeti Ragadozónál meglepőbb és kompromisszummentesebb akciófilm mindmáig is alig készült, McTiernannek meg ezúton is a jó édes anyukáját, hogy a legjobb Die Hardok meg ilyesmik rendezése helyett lesitteltette magát. Szükségünk lenne rá.
Forgács W. András: Oké, vázolom: napfelkelte, két helikopter érkezik ki tudja hová. A katonák kiszállnak, majd csak annyit látsz, hogy valaki egy hatalmas zsákot rúg ki az egyikből. És alighogy kiszáll a helikopterből, már gyújtja a szivart. Ennyi. Tudsz mindent a karakterről. Két izzadó, izmos kar egymásba fonódik - minden egyes kockából csak úgy ömlik a tesztoszteron. Shane Black, mielőtt még félistenné vált volna. A Predatorban számomra keveredik az ötévesként csodálkozva a tévére meredő kisgyerek-énem a magát rendkívül műveltnek tartó, lelkiismeretlen fanboyéval. Kérdezzék meg példának okáért Báron Györgyöt - nem sorolná a filmklasszikusok közé, pedig az. Az ütődött "kopp-kopp" vicctől "nagypapin" át - ez A Lövöldözős Film, így ahogy írom, nagy betűkkel. Nincsen benne semmi túlbonyolítva, sem a karakterek, sem a sztori - és éppen ettől lesz annyira sokrétű. Nem kell nagyon messzire menni ahhoz, hogy belelássuk a Vietnám-traumát (dzsungel, láthatatlan ellenség, mindenki egyenként hullik el, a cél már nem a győzelem, csak az, hogy hazamehessünk), a férfibarátság fontosságát (Mac és Blain kapcsolatát, ha ma jönne ki a film, a slasherek már szanaszét írták volna), no meg azt, hogy akkor is Svarci a legtökösebb vadász, ha történetesen nincs nála egy kisebb mammutfenyő-méretű gépkarabély. Ezen a filmen akkor sem fog az idő, ha a CGI-t nem számítjuk, mert ilyen többet nem lesz. A férfifilm férfiaktól kisfiúknak. Ínyenceknek: mutass még egy filmet, amely ennyire csodálatosan tud műfajt váltani félúton. Megjegyzés filmeseknek: csak az első tíz percet nézzétek meg. Így kell öt karaktert bemutatni egy snittben.
Nemes András: Olvasva Andris sorait, úgy tűnik, én némiképp szerencsésebb helyzetben voltam. Az erőszakot, és/vagy trágárságot tartalmazó filmek megtekintésének korhatárhoz kötését szorgalmazó vitákat hallgatva mindig eszembe jut a jelenet, ahogy anyám, munkából hazaérve benyit a nagyszobába, ahol én a Predatort nézem őszinte ámulattal, totális transzban. A képernyőn éppen a méltán legendássá vált visszhangzó-punci poén kerül elővezetésre, anyám megkérdezi: -Mi ez a hülyeség? - majd, mikor csak valami érthetetlen választ motyogok, leül mellém, és együtt nézzük tovább a filmet. Később, ha jól emlékszem, ő kiment, mert unta, a lényegen azonban ez mit sem változtat: eszünkbe sem jutott, hogy egy film megtekintése bármilyen negatív hatást lenne képes kifejteni ártatlan, gyermeki lelkemben. Anyám nyilván úgy gondolta, ha rossz lenne nekem, nem nézném. Meg sem próbált eltiltani tőle, mert tudta, hogy ha akarom, valamilyen módon úgy is hozzájutok. Ebben a korszakban ezek a filmek szüleinknek is ugyanolyan eseményszámba mentek, mint nekünk, gyerekeknek, így némiképp jobban megértették kíváncsiságunkat, vagy egyszerűen nem hitték, hogy a filmekben ábrázolt brutalitás károkat okozhat, mivel senki (pszichológusok, gyermekvédő szervezetek) nem fenyegette őket ezzel. Félreértés ne essék, pornót azért nem nézettek velem, sőt, az Óment titokban néztem, mert éreztem, hogy az talán sok lenne nekik, a Predator kazetta is valami haveromé lehetett, de egy pillanatra sem estek kétségbe, mikor látták, hogy ilyesmi érdekel. Anyám úgy gondolta, hülyeség, ezt közölte is velem, és ennyivel lezártnak tekintette az ügyet. Én azonban imádtam. Le voltam nyűgözve. A VHS-korszak sajátossága volt, hogy a filmekről már jóval hozzáférhetőségük előtt szájhagyomány útján terjedő legendák keringtek. Valaki mindig volt, aki már látta. A nagy stúdiók persze ma is próbálkoznak ilyesmivel, de mostanra nem hisszük egyetlen szavukat sem, annyiszor ejtettek már pofára minket, illetve mégiscsak más az, ha a legjobb haverodtól hallod, mekkora királyság egy film, mint ha valamelyik filmes oldalon olvasod ugyanezt. A Predator volt a nagybetűs DURVA film, mészárlással, kommandósokkal, gyilkos földönkívülivel, és egyetlen kocka megtekintése nélkül tudtam, hogy ez az, ami kell nekem. A VHS-korszak másik sajátossága volt, hogy a filmek általában be is váltották ígéreteiket (nem, nem csak azért, mert jó volt nekünk bármi, ami amerikai). Minden a helyén volt, sőt, még jobb is, mint reméltem: az arcok, a fegyverek, a vér, a kiomló belek, a félelmetes idegen. És a zene. Állandóan az zakatolt a fejemben, ahogy a lakótelep betontömbjeinek tövében kornyadozó bokrok fedezékéből lőttem halomra osztálytársaimat a műanyag UZI géppisztolyommal, amit azért szerettem különösen, mert a markolatába el lehetett dugni a szüleimtől csórt barna szofikat. Maradandó élmény, na.
Dr. Sick Fuck: Fölényes értelmiségi műkritikánk friss tárgya filmtörténeti szempontból a neorealista-egzisztencialista iskola támadhatatlan diadala: a végletekig kiélezett dramaturgiai kontextusban vagy a gecire izmos Arnold sarabolja fel az űrből érkezett szörnyeteget, vagy a még hasonlóbb adottságokkal rendelkező kozmikus monszter pocsékozza meg a Kaliforniai Mamutfenyőt. That is the question. Can you dig it? Baszomnagy stukkerek, state of the art CGI (a predator kamuflázs-ruhája a mai napig vállalható, ami nem kis szó 25 év után), pazar maszkok és fizikai trükkök, szupermacsó dumák (You're bleeding, man. You're hit. - I ain't got time to bleed.), irdatlan méretű kések és más változatos gyilkok, kifogástalanul működő, félreérthetetlen motivációval feltöltekezett karakterek; kéremszépen, erről szólt az 1980-as évek feledhetetlenül bájos akciófilm-esztétikája. Senki ne nyígjon amiatt, hogy mennyire buta ez a film. Mert esze, hát az nincs sok, de ki a faszom kérné számon ezen a mozin a ragyogó intellektust, amikor maradéktalanul kiszolgálja a moziba járó ember legalantasabb vágyait is (megkötözött nő included). A Predator egy kétszáz százalékra teljesített vállalás, műfaji remekmű. Mutasson valaki bármi hasonlót az idei nyár felhozatalából. És ezt a mai szemmel nézve nevetséges 15 millióból hozták össze, mert akkoriban még így mentek a dolgok.
Az utóbbi években különösen nagy divat lett arról verni a tamtamot egy horror marketingkampányában, hogy az igaz történet alapján készült. Az Amityville Horror, az Ördögűzés Emily Rose üdvéért, a The Haunting in Connecticut, a Sinister mind „veled is megtörténhet” jeligével (és ráadásul mind embereket megszálló démonokkal, szellemekkel) igyekezett riogatni, jellemzően kevés, vagy még kevesebb sikerrel. Ha gyanakvó természetű lennék, azt hinném, a katolikus egyház igyekszik a mainstream horrorokon keresztül istenfélésbe ijeszteni az embereket – nem hagynak békét a magamfajta jámbor ateistáknak.
Nem mintha a valós(nak vélt) események alapján készült ördögűzős filmek újdonságszámba mennének, elvégre már William Friedkin überklasszikusa is ebbe a bagázsba tartozott, bár akkor még nem érezték szükségét annak , hogy a promóciós anyagokat ezzel nyomják tele. Most itt a Démonok között (The Conjuring), a kétes értékű, de nagyot aratott Fűrész rendezője, az azóta csak fáradt blöfföket puffogtatott James Wan új ijesztőtúrája, és mit ad Isten, ez is valós történet alapján készült. Ha ez mind igaz lenne, mostanra már minden közigazgatási körzetben lennie kéne legalább egy ördögűző intézetnek, közvetlenül a rendőrség épülete mellett.
Ötletességét, eredetiségét tekintve a sztori nagyjából a „megölted a társam/feleségem, ezért bosszút állok” zsarufilm horroros ekvivalense: öttagú család (szülők: Lily Taylor, Ron Livingston) beköltözik egy nagy, régi, kísérteties házba, amit – ne bassz! – kísértetek laknak. Ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy mellettük még egy démon is. Vagy egy boszorkány. Vagy egy boszorkány szelleme, vagy valami ilyesmi. Mikor a suttogó hangok, a falon dörömbölések, a becsapódó ajtók és, ja, igen, a szekrény tetején kuporogva üvöltő, meszelt arcú rémalakok mennyisége túllép az „erre biztos van valami racionális magyarázat” határán, a család démon-, szellem- meg mindenilyesmiűző szakértőket hív segítségül. Az okkult nyomozóházaspár (Vera Farmiga és Patrick Wilson) uszkve alig háromszor vesz levegőt a házban, mielőtt megállapítja, hogy kurvanagy baj van.
A Démonok között tekintélyes méretű hype-jának – szokás szerint – csak óvatosan tessék bedőlni: szépen, jól, hangulatosan, pofásan megművelt, hatásos iparosmunka ez, de nem több. Wan egész elegánsan dirigál (rendezői stílusa kétségkívül sokat csiszolódott a Fűrész videóklipes antiesztétikája óta), a forgatókönyv pedig viszonylag ügyesen kezeli a kliséket, és még az intenzív fináléban is megteszi magának a mértéktartás szívességét (aminek hiányán Wan előző filmje, az Insidious elbukott).
De egy igazán jó filmhez még kevés az, hogy „nincs elrontva”, és a Démonok között-ben nincs meg a „plusz”. Az ijesztgetések felvezetése és kivitelezése ugyan remek, ami manapság nem kis szó (külön kalapemelés Joseph Bisharának – a zenéjétől már a stúdiólogó felbukkanása alatt is majdnem befostam), de a fojtogató atmoszféra, a zsigereidet markoló borzalom, az ÉRZÉS, hogy ülsz a moziban, és tudod, hogy ez csak egy film, mégis nyugtalanul, idegesen, karfát markolva fészkelődsz, ez mind hiányzik belőle, ahogy a kapcsolat is a karakterek és a horror természete közt. (Utóbbira csak annyit mondok: Az ördögűző – ha már több helyen ahhoz hasonlítgatják, mely utóbbira meg csak annyit mondok: lófaszt.) Egyszerűen nem elég brutális, és itt nem is elsősorban fizikai, hanem lelki brutalitásra gondolok. Maguk az alkotók is csodálkoztak, hogy mégis mire kaptak R-es besorolást.
Uraim, valljuk be férfiasan, kevés olyan dolog létezik e Földön (talán nincs is más ilyen), ami annyira összezavar, megrémiszt, felidegesít, elcsodálkoztat, vagy fellelkesít minket, mint a nők. Kelly Link Különb dolgok is című novelláskötete tökéletesen visszatükrözi mindazt, ami a fejünkben kering a szebbik nem képviselőiről, legyen ez előfeltételezés, vagy éppen kőkemény tapasztalat eredménye. A Delta Vision gondozásában 2006-ban kiadott könyv (nem mai csirke) az akkor még szép reményeket tápláló A képzelet mesterei sorozat prominens tagjának számított, habár hangvételét tekintve új és merész utakat jelölt ki az addig biztonsági zónában mozgó tematikus szériának. Noha az amerikai író-szerkesztő hölgy írásai a koncepciót és a témát tekintve valóban kilógnak az erősen fantasy és sci-fi jellemezte sorból, a mágikus realizmus kategóriájának billogát büszkén magukon viselő művek elolvasása után mégis azt kell mondjam, a válogatásnak keresve sem találhattak volna jobb helyet a palettán.
Novellagyűjteményről lévén szó, nehéz egységes képet adni a könyvről, így ahelyett, hogy végigvenném egyenként az összes írást, inkább megpróbálom érzékeltetni, milyen élményt nyújt az olvasásuk. Kelly Linket idehaza nem ismerjük, az Átjáró és a Galaktika magazin közölt le tőle anno egy-egy novellát, amik a kötetben is megtalálhatóak, és habár az USA-ban két másik rövid terjedelmű történeteket tartalmazó könyve is megjelent, nálunk nem sikerült megvetnie a lábát. Írásait több díjra is érdemesnek találták, többek között a semmitmondó Locus-, Nebula-, Hugo-, vagy a World Fantasy-díjat említeném meg, az első kettőt többször is odaítélték neki. Szokás mondani, hogy ízlések és pofonok, de azért ezek a díjak valamicskét csak elárulnak nekünk a hölgy munkásságáról.
Mielőtt szexizmus vádja érne, gyorsan leszögezem, nem azért indítottam a cikket külön a férfiakat megszólítva, mert szegény nőket direkte diszkriminálni szándékoznék – éppen ellenkezőleg, férfitársaim esetleges éledező gyanakvását szeretném elaltatni. A Különb dolgok is nem egy könnyű falat, nem egy gyorséttermi félkész termék, amit melegítés után betolunk az arcunkba. Főképp nem, ha férfinak születtünk – Kelly Link egyszerre megkapó és zavarba ejtő könnyedséggel ülteti át papírra vetett szavakká azt a szinte lehetetlen feladatot, ami a NŐ szó definiálását jelenti (nem biológiailag). Miért jövök ezzel folyton? Hát mert így van! Ismerősi körben és az interneten szétnézve a „dobozokban gondolkodás” férfiakra jellemző sémája láthatóan, érezhetően megnehezíti a művek befogadását és megemésztését.
A fő bökkenő az érzés szón van (érzésem szerint). Link írásai rettentő töredékesek, szinte mind mozaikokból, érzelmi puzzle-darabkákból építkezik, összeillesztésüket tekintve nem, hogy használati útmutatót nem kapunk, hanem épp ellenkezőleg, mintha szándékosan zavarna össze minket (legjobb példa erre a Louise kísértete c. novella, melyben mindkét szereplőt Louise-nak hívják, és nem, nincsenek megkülönböztetve, csak mindig azt a fránya „mondta Louise”-t kapjuk ). Emellett az írónő soha nem magyaráz meg semmit, nekünk kell(ene) rájönnünk a lényegre a hiányos infomorzsák felcsipegetésével, amit megfejel a történetek kvázi befejezetlensége, hirtelen lezárása. És hogy tetézzem: néhány esetben cselekmény sincs, a szó hagyományos értelmében véve legalábbis, ehelyett érzések garmadája lep el minket, csak győzzük dekódolni.
Ezért aztán a hölgyek szerencsésebb helyzetben vannak, hiszen könnyebben veszik fel a fonalat, és különösebb nehézség nélkül tájékozódnak ebben a kusza dzsungelben, ami viszont meglepően kellemes, sőt, csábító. A kötet utolsó novelláját kivéve (a végén különösen rázós talajra érkezünk) mindegyiket tudtam élvezni, annak ellenére, hogy nem voltam képes megszabadulni attól a görcsös érzéstől, hogy én most tutkóra megfejtem az összes sztorit. Mert az írások a fantasy, a mágikus realizmus, a horror, a misztikum és a mesék utánozhatatlan elegyét kínálják, tagadhatatlanul Lovecraft, Gaiman, vagy akár Edgar Allen Poe stílusa előtti tisztelgéssel. A sejtetés és a nem-magyarázás, a hétköznapi helyzetek boszorkányos fűszerezése, tündérkéz általi megcsavarása merőben szokatlan, ám markáns hangulattal töltik meg a lezáratlan történet-szilánkokat. Nem egy sztori durvább horror felütéssel rendelkezik, mint sok hivatalos horror-író ötlete, például a World Fantasy díjas A hívó kalapja – meglepetésként ért az elátkozott vidéki kúriák toposzának ilyen új színekkel való megtöltése, ezért borsódzott is a hátam rendesen, miközben olvastam.
Hölgyeim, a Különb dolgok is összes novellája Önöknek, Önökért, de leginkább Önökről íródott, így aztán bátran ajánlom a szebbik nem összes képviselőjének – persze még ez sem garantálja, hogy mindegyikük maradéktalanul élvezni fogja, ám bizton több nő mondja majd rá, hogy „hm, igen”, mint férfi. Ettől függetlenül az erősebb nem számára is ajánlott olvasmány, hátha ezáltal közelebb kerülnek az érthetetlen női lélekhez.
Bajban vagyok, amikor verdiktet kell mondanom a 2011-es Sundance Filmfesztivál egyik legzajosabb sikerét bezsebelő Felettünk a Föld című filmről. Ennek két oka van. Az első fejvakarásra késztető momentumból fakad a másik: a Felettünk a Föld ránézésre sci-finek tűnik, ám igazság szerint egy kőkemény dráma, egy szenvedéstörténet, tele megbánással és vezeklés utáni vággyal – ezért aztán nem kifejezetten geek-matéria. Amiért gondolataimat mégis a Geekzre szánom, az a film egységébe szervesen beépülő, a szereplők lelki folyamatait mozgató alapkoncepció, miszerint a Naprendszerben feltűnik egy új égitest, ami úgy tűnik, a saját Földünk szakasztott mása, és szemmel láthatóan felénk tart. Vajon egy párhuzamos világból került ide? Azon a Földön minden ugyanúgy van, mint nálunk? Van egy ugyanolyan Geekzblog odafent is?
A Felettünk a Földet az elsőfilmes Mike Cahill követte el, minimális költségvetésből, jobb kezeként pedig a film főszereplője, Brit Marling segédkezett neki a forgatókönyv megírásában, illetve maga az ötlet is közös volt. Kiindulási pontjuk – vajon milyen lenne saját magunkkal találkozni – hamar kikerült a fókuszból, inkább megmaradt háttérben megbúvó motivációs szálnak, mivel a történet (és ez nem spoiler) soha nem fut ki oda, egészen a végétől eltekintve, és ott sem kielégítő módon, hogy korrektül körbejárja a kérdést. Ehelyett kapunk egy lassan csordogáló, depresszív hangulatú kvázi művészfilmet, ám mielőtt mindenki abbahagyná az olvasást, hadd említsem meg, egy egészen jól sikerült darabról van szó.
Aki vette a bátorságot és továbbolvas, de még nem látta a filmet, az készüljön fel, hogy a science fiction része valami bődületesen kidolgozatlan, látszik, hogy az alkotók pusztán azért találták ki, hogy a lelki gyötrelmek hosszan elnyújtott, ám unalmassá még nem váló perceit röpke filozófiai eszmefuttatásokkal szakítsák meg. A törekvés üdvözlendő, hiszen kit ne gondolkodtatna el egy másik Föld égboltunkra való bepofátlankodása, és a felvetett kérdéseken valóban van csámcsognivaló, ám a kellemesen megnyugtató 92 perces játékidőbe a már említett komoly drámai szál mellett maximum egy tízórai mennyiségű kattogás fért csak be. És még csak azt sem tudom mondani, hogy ez a hibája lenne a Felettünk a Földnek, mert ha a hangsúlyt átteszik az idegen bolygó közeledése által keltett fizikai következményekre, az egy egészen másfajta élményt eredményezett volna, egy totálisan másfajta műfajban, amire meg semmi szükség nem volt.
A történet főszereplője Rhoda, aki a másik Föld felbukkanásának éjszakáján épp az MIT asztrofizika szakára való felvételének alkoholmámoros megünnepléséről tart haza autójával, amikor is a megdöbbentő égi jelenség megbámulásának következményeképp letarolja John Burroughs kocsiját. A férfi ezután évekig kómában fekszik, várandós felesége és öt éves kisfia szörnyethalnak a balesetben. Rhoda négy évre a fiatalkorúak börtönébe kerül, szabadulása után pedig már csak árnyéka egykori önmagának. Családjába újra beilleszkedni képtelen, felelőtlenségét feldolgozni szintúgy. Mintegy önmaga ostorozásaként takarítói állást vállal egy középiskolában, amikor pedig egy magáncég űrutat hirdet a másik Földre (ami közben még közelebb került), az új élet és a felejtés reményében megpályázza az egyik helyet.
Merengő, mélabús beállításokon keresztül lehetünk szemtanúi, ahogyan a lány feloldozás végett megkeresi a korábban zenészként dolgozó Johnt, ám elég bátorsága nem lévén, takarítónak adja ki magát, és heti látogatásaival egyre közelebb kerül a megtört, alkoholba menekülő férfihoz. Pszichológus-palánták disszertációkat megtöltő anyagot kapnak a két sérült, szenvedésük érzelmi mocsarába belefulladni készülő ember apránként kiépülő kapcsolatáról, ami a két színész, Brit Marling és a Lostból ismerős William Mapother remek játékának köszönhetően megkapóan hiteles, egyszersmind átélhető. Az őszinte kommunikáció halálával kettejük viszonya meredek fordulatot vesz, ami még távolabb sodorja a megváltást, a bűnbocsánatot. A gyötrelmek képi dekódolása és a végig biztos rendezői kézben tartott gyeplő szerencsére gondoskodnak róla, hogy a film soha ne lépjen ki a saját maga által vájt mederből, így a lezárás, amellett, hogy újabb kérdéseket vet fel, hitelesen illeszkedik a film egységébe.
A drámai oldal ilyen mértékű kidomborítása mellett azonban valahol kilóg a sci-fi vonal, ami, mint említettem, egy rettentő vázlatos díszlet megépítésére szolgál csupán – annak ellenére, hogy az előzetesben érezhetően nagyobb hangsúlyt kap. A film gálánsan megfeledkezik az olyan elhanyagolható tényezőkről, mint hogy az éveken át egyre közelebb érő Föld 2-n vajon hogyan alakulhatott ugyanúgy az élet, mint nálunk, ha egyszer nem kering semmilyen Nap körül?! Nem is szólva arról, milyen következményei vannak, ha egy ekkora égitest belép a Naprendszerbe a maga tömegvonzásával! Persze nagyvonalúan legyintve el lehet siklani efölött, hiszen láthatóan feature és nem bug (bár akkor meg miért foglalkoztak az éjszakát bevilágító másik Föld megjelenítésével), így jobban tesszük, ha az egész tudományos megalapozatlanságot besöpörjük a szűkös büdzsé és a filmfesztek dicsősége által alkotott szőnyeg alá. Ha képesek vagyunk erre a suspense-re, egy élvezhető és nagyszerű mondanivalóval rendelkező filmet kapunk.
Óriásvaddisznó! Előfordulási helye: Ausztrália. Kedvenc elfoglaltsága: á, komolyan, ezt még kell mondani? Naná, hogy emberevés. Kétlem, hogy létezik olyan állat, amiből a horrorműfaj még nem faragott, vagy legalábbis, próbált faragni vérengző fenevadat. Na, jó, talán a nyuszik még kimaradtak a szórásból… hopp, nem szóltam. A Razorback a régi jól bevált receptet követi: végy egy tetszőleges jószágot, csinálj belőle egy átlagosnál jóval nagyobb és/vagy veszélyesebb példányt, és már jöhet is a sikongatás, menekülés, felkoncolódás. Ausztrál filmről lévén szó, a vaddisznó, ami arrafelé simán szétkap egy bárányt, kézenfekvő választás volt, mert a koalamaci és a kenguru félelmetessé gyúrásán azért igen keményen kellene dolgozni.
A horrort évtizedekig pusztán hírből ismert Ausztráliának a ’80-as évekre már voltak szélesvásznú rémei és sorozatgyilkosai, de a közönség továbbra sem volt hajlandó tömegesen menni a moziba a zsáner egy hazai készítésű darabjáért. Ezen a Peter Brennan regényéből készült ozploitation, a Razorback sem tudott változtatni, mégis a korszak egyik legjobb és legfontosabb filmje a műfajban. Nem is azért, mert az ország akkoriban lényegében egyetlen elhivatott, bona fide horrorírója, Everett De Roche jegyezte (Patrick, Long Weekend), hanem azért, mert a későbbi Hegylakó direktora, Russell Mulcahy rendezte.
Itt kicsit kurvára álljunk meg: Mulcahy az a fickó, aki 1981-ben a The Buggles brutálsikeres Video Killed the Radio Star című klipjét rendezte (klimpírozott benne a pre-filmzenés Hans Zimmer is), ami megvilágításaival, vágásával, kamerakezelésével nagyjából a nyers gyökere annak a vizuális stílusnak, ami a ’80-as évek filmkészítését meghatározta. Csak annyit mondok: ez volt az első klip az MTV-n evör. Pár év alatt Mulcahy forgatott még videókat többek közt Bonnie Tylernek, Rod Stewartnak, a Duran Durannek, majd megkapta az első felkérést egy nagyjátékfilmre. Mire az óriásvaddisznó tombolását 1984 novemberében bemutatták, Amerikában a Mulcahy teremtette MTV-s stílus már egy rakás filmnek köszönhetően elterjedőben volt (az a gusztustalan Flashdance…), mégis megkockáztatom, hogy a Razorback az első igazi, de úgy istenigazi ’80-as évek esszencia. Ráadásul egy állatos horror keretein belül, ami naná, hogy plusz.
Leszámítva egy alapból nem várt fordulatot, amit most, miután lelövöm, már várni fogsz („Szóval, azt hitted ez itt a főszereplő, mi? Hát, akkor nyírjuk ki!”), a sztori igen egyszerűen és, óegek, kiszámíthatóan bonyolódik egy abnormális méretű és agressziójú vaddisznó körül, ami után egy feleségét kereső amerikai és egy unokája elvesztését megbosszulni óhajtó, megszállott, öreg vadász kajtat, két helyi bunkó nem kívánt társaságában.
Ahhoz képest, hogy a szűkös, de az akkori ausztrál horrorok közül még így is rekorder költségvetés (5,5 millió ausztrál dollár) fele (!) a mechanikus óriásvaddisznó megépítésére ment el, a stáb szája sokat sírt a használhatatlansága miatt. Ez magán a filmen szerencsére alig érhető tetten, mert a műfaji szabályoknak megfelelően Mulcahy ritkán mutatja mozgásban, direktben, sőt, sokszor csak a sziluettje vagy egy adott testrésze észlelhető – viszont mindig valamihez képest van pozícionálva a képen, hogy a mérete egyetlen gyors pillantással egyértelmű legyen. Erre a Razorbacknek szüksége is van, mert nem különösebben félelmetes, még csak nem is igazán ijesztő.
Túl a generikus sztorivezetésen, és a dög méretét hangsúlyozó, döbbenetet, sokkhatást célzó koncepción (és kár tagadni, hogy pl. az a kép, amin a bosszúszomjas vadász váratlanul célkeresztjébe fogja az állatot, lenyűgöző), ami a horror követelményeinek nem annyira a rettegéssel, mint inkább a képi kompozíciókkal és a trükkökkel akar eleget tenni, valószínűleg eleve van egy határ, hogy mennyire tud félni az ember egy vaddisznótól, legyen az akármilyen nagy. Viszont ezt a koncepciót nagyon jól valósítja meg a Razorback, olyannyira, hogy a style over substance egyértelmű diadalmenete lesz belőle.
A videóklipesztétikának kevés horror tudta ennyire hasznát venni, Dean Semler szűrt, tökéletes ritmusban vágott képei hihetetlenül szépek. Különösen az éjszakai jelenetek: az embereket, tárgyakat, fákat rendre hátulról világították meg, ami persze kurvára életszerűtlen (Honnan a francból jön az a fény a puszta közepén? És az a fény? És amaz?), ellenben olyan vizuális tour de force-ot eredményez, hogy a fal adja a másikat. A szürrealista beütést több jelenet is erősíti, pl. az, amiben a főhős az outbackben étlen-szomjan, kimerülten ténfereg és hallucinál. Mulcahy furcsa, veszélyes, bizarr helyként ábrázolja az ausztrál vidéket, ami egyrészt önmagában „magyarázatként” szolgál az óriási vaddisznó létezésére, másrészt félelmetes hatásfokkal fordítja visszájára a tipikus horreszközöket. Kicsi, szűk és sötét belső terek helyett hatalmas kiterjedésű, nyílt terület van, amiről nem az jut először eszedbe, hogy van hová futni, hanem az, hogy nincs hová elbújni.
Különösen, ha városi ficsúrként szakadsz bele a nagy ismeretlenbe. A Razorbackben vastagon ott van a ’70-es évek ausztrál filmgyártásának központi motívuma, az ember és a természet szembenállása – illetve a civilizációé és a vadvilágé. Mert a két helyi tahó, akik saját titkaik és érdekeik védelmében cselekedve lépnek elő másodlagos antagonistákká, szívvel-lélekkel ide tartoznak: a föld alatt élnek, mint a patkányok, és a vidék legmagasabb pontján dolgoznak, véres-mocskos, kísértettanyaszerű húsfeldolgozó üzemükben (amit az Isten is horrorfinálé-helyszínnek teremtett), mint megkoronázatlan királyok. A kérdés megint felmerül: melyik a kegyetlenebb bestia, az ember vagy az állat? Jelen esetben mindegy. Csak pusztuljon mindkettő, és közben szórakozzunk jól!
A szuperhősök is megérdemlik, hogy néha kirúgjanak a hámból egy kicsit. Vagy nagyon. Vagy kőkemény-várospusztító-brutál módon. Avagy: Másnaposok - The Superhero Edition.
Történet: Chip Kidd, Neal Adams, Maris Wicks, John Arcudi, Howard Mackie Rajz: Michael Cho, Neal Adams, Joe Quinones, Sean Murphy, Chris Samnee DC Comics
Eredetileg a DC Villians Month-járól akartam írni – nem egy konkrét képregényről, hanem a koncepcióról úgy általában, de ahogy fejben végiggondoltam a cikket, az nem annyira kritika lett volna, mint inkább egy használati utasítás a kiadónak, hogy hova és hogyan dugja fel magának az egészet. Oka van annak, hogy az utóbbi hetekben a DC-ről az ostoba kis botrányai miatt beszélnek az emberek – a képregényei ugyanis egyre kevésbé érdemlik meg, hogy társalgás részét képezzék. Nade. A Batman: Black and White nem egy rosszul csengő cím, és ugye nekünk is fűződnek hozzá szép emlékeink a Fekete-fehér képregényantológiának köszönhetően. A DC most ezt a sokat (és okkal) dicsért, klasszikus sorozatát élesztette újra, és a recepten egy betűnyit sem változtatott – miért is tette volna? Tehát, nyolcoldalas történetek (szám szerint öt) különböző íróktól és rajzolóktól. Összességében nyilván egy minőségi vegyesfelvágottat kapunk, ahogy az az antológiáknak a sajátjuk. A nyitó darab Chip Kidd Don’t Know Where Don’t Know When című sztorija, amiben Batman eltűnik, és a tanácstalan Robinnak Superman segít a keresésben. Kedves, kellemes, remek dinamikájú kis comic, nagyszerű rajzokkal, az egész leginkább Bruce Timm és Darwyn Cooke stílusát idézi. A következő a Batman Zombie Neal Adams tollából: az élő legendához minden szempontból méltatlan, lapos, unalmas, buta, kínosan szájbarágós társadalmi üzenet egy roppant esetlen élőhalott-metaforával. A Justice is Served egy viszonylag szórakoztató Harley Quinn/Poison Ivy móka, remek csattanóval, a Driven egy kicsit erőltetett, de jópofa, és Sean Murphy briliáns rajzainak köszönhetően igen látványos Batmobil-romp. Az utolsó sztori, a Head Games ellenben egy nagyon is komoly és sötét, nagyszerűen kivitelezett, okos thriller Howard Mackie-től, amiben Batman egy kegyetlen baltás gyilkos nyomában jár. Legalább ezért és az első történetért megéri beruházni a Black & White új inkarnációjára – de a Batman Zombie-t leszámítva mindegyik jó kis olvasmány a maga módján. (Rusznyák Csaba)
Dinosaurs Attack! #2
Történet: Gary Gerani Rajz: Herb Trimpe, Flint Henry, Earl Norem Image Comics
Már sokat emlegettük az Image Comics színes palettáját, ám ezúttal egy valódi időutazásban vehetünk részt, ha fellapozzuk az egyenesen a nyolcvanas évekből idekatapultált Dinosaurs Attack! sorozatát. Akiknek a cím a Támad a Marsot (Mars Attacks!) juttatja eszébe, az nem jár messze az igazságtól: ez eredetileg az amerikai Topps édességgyártó rágógumihoz csomagolt gyűjtögetős kártyáinak (trading cards) kirobbanó sikere volt 1962-ben, amelyet a nyolcvanas években divatba jövő dinoszauruszos téma feldolgozásával próbáltak megismételni. Ahogy a Mars Attacks!, ez is az ötvenes években oly népszerű B-filmek (Pánik New Yorkban, Godzilla) szatírája és egyben hommage-a volt, csak éppen a modern Földet megtámadó óriásszörnyetegekre hangolva. A sztori teljesen minimalista, az 55 pulp borítókat vagy B-filmek plakátjait imitáló összegyűjthető kártya pedig tulajdonképpen tomboló, hidakat és épületeket leromboló, emberek százait szétmarcangoló szörnyeket felvonultató festménysorozat. A várt siker sajnos elmaradt: az erre a franchise-ra alapozó képregénysorozat kiadója, az Eclipse az első szám után csődbement, a mozijogokat megvásárló Tim Burton pedig Spielberg Jurassic Parkja láttán inkább visszakozott és elkészítette helyette a Támad a Marsot. Az Image kiadó most úgy döntött, hogy az eredeti kártyasorozat 25. évfordulójára kiadja az első szám után kómába esett képregényt egy ötrészes limitált széria formájában. Az első szám egyenesen az évtizedekkel ezelőtt megjelent Eclipse füzet változatlan reprintje, de a folytatás is Gerani már akkor megírt storyboardját követi. Professzor Elias Thorne egy Timescannert hoz létre, mellyel bele lehetne pillantani a Föld őskorába, a kísérlet azonban természetesen félresikerül és felkelti egy gonosz, idegen entitás figyelmét, a planétánkat pedig elözönlik a puszta levegőből materializálódó, vérengző dinoszauruszok. A kendőzetlen erőszakban és vérben tocsogó, a tudományos tényekkel erősen hadilábon álló képregényt átlengi valami megmagyarázhatatlan nosztalgikus, megmosolyogtató báj, ami igen szórakoztató pillanatokat fog okozni mindenkinek, aki csak kicsit is fogékony erre a szörnyetegeket a modern emberrel szembeállító sci-fi szubzsánerre. (Nagy Krisztián)
God Is Dead #1
Történet: Jonathan Hickman és Mike Costa Rajz: Di Amorim Avatar Press
Jonathan Hickman jelenleg öt sorozatot is visz, melyből egy zseniális (The Manhattan Projects), egy kiemelkedő (East of West), kettő mainstream (Avengers, New Avengers), az ötödik pedig, melyből még csak ez az egy szám jelent meg, legalábbis ígéretes. A sztori alapvetése szerint az ősi istenek visszatérnek a Földre és nagyon nem tetszik nekik, amit látnak, így hát a görög, a germán, az azték, az egyiptomi és a hindu panteon legismertebb tagjai nekilátnak, hogy megtisztítsák az ateistáktól a világot és újra híveket toborozzanak maguknak. Ennek természetesen globális természeti (?) katasztrófák, vallási háborúk, jól felismerhető, ikonikus nemzeti épületegyüttesek menetrendszerű lerombolása a következményei, de hogy a dolgok jó oldalát nézzük, legalább újra hivatalosak lesznek az orgiák és Aphrodité templomi prostituáltjai. Az Avatar amúgy nem túl kiemelkedő tehetségű házi rajzolója, a brazil Di Amorim különösen edzett mind a vérlucskos mészárlások, mind a meztelen női testek ábrázolásában, szóval ezen a téren, azt gondolom, nem fogunk hiányt szenvedni. Míg a különböző vallások kezdik folyondárként befonni a világ országainak adminisztrációját és a tömegek gondolkodását, addig az elnökét vesztett USA-ban (aminek legfelsőbb vezetője kétségbeesésében inkább öngyilkosságot követ el) egy mindenre elszánt tábornok veszi át az uralmat, és egy underground (szó szerint) ellentábor szerveződik a Tudomány legbriliánsabb képviselőiből. Utóbbiak megérdemelnek pár szót, mert itt mintha egy szuperhőscsapat analógiája jelenne meg: egy X-et ábrázoló topban feszítő Rachel Summers hasonmás, aki a tudósok védelmét hivatott ellátni jókora kéziágyúkkal, egy tolókocsis Professzor X, valamint egy Hank McCoyra és egy Einsteinre hajazó tudós. Lehet, hogy túl sokat látok bele, de elég izgalmas ötletnek tűnik, hogy Hickman a modern világ isteneit (a képregények szuperhőseit) állítsa szembe az ókori istenekkel (Gaiman hasonló koncepciót vitt végig parádésan az Amerikai istenekben), különösen miután egy interjúban elejtette, hogy az istenekkel csak egy isteni erejű lény veheti fel a küzdelmet. Hogy végül merre veszi útját a képregény, azt az első számból nem lehet leszűrni, én mindenesetre kíváncsian várom a fejleményeket az istenek által megszállt Földről. (Nagy Krisztián)
Úgy látszik, a flipbookok divatba jöttek (ld. még: Trillium). A Love Stories (to Die For) két önálló, normál hosszúságú sztorit tartalmaz, mindkettőt Dirk Manning (Nightmare World) írta. Az első (Bloodlust: Deciever of the Gods) 946-ban játszódik, és egy csapat északi vadember (vezetőjük: a nevére újra és újra rászolgáló Eric Skullsplitter) véd benne egy német kolostort az azt rohamozó vámpírok ellen. A cselekmény végtelenül egyszerű, már-már banális, de Manning kellő érzékletességgel és nyersességgel ábrázolja a vikingek szimpla, de markáns természetét, Rich Bonk (ez is egy szép név) pedig durva vonásokkal ver életet a vad, harcedzett arcokba. Persze, a dolog annyira nem is egyszerű, mint amilyennek tűnik: a sztorivégi csavar dob valamit a történet erején, az utolsó képkocka pedig pofátlanul badass. Az egyetlen, amiért kár volt, az az önálló életre kelő, és támadó levágott vámpírfej – túl over-the-top. Egyébként viszont szórakoztató kis vikinghorror ez. A második sztori (Symptom of the Universe) ellenben több egy guilty pleasure-nél, sokkal elegánsabb, szebb, kifinomultabb: egy keserű szerelmi történet egy pusztító idegen életformával megfertőzött űrállomáson, valamikor a távoli jövőben. Manning mesterien vezeti fel a cselekményt, és tologatja az olvasó szimpátiáját a négy karakter, de főleg a szerelmi háromszög résztvevői között, Gieni pedig megkapóan hétköznapi, életszerű figurákat rajzol. Mindegyik mérföldekre van nem csak a szuperhősös, hanem a hasonló sci-fi/horror tematikájú comicokban uralkodó szépségideáloktól is. És noha magukat a szörnyeket nem biztos, hogy szerencsés volt megmutatni, legalábbis nem ennyire direktben, a befejezés meghökkentően szép és emberi – talán kicsit naiv, de aki nem olvad el az utolsó kockáktól, annak nincs szíve, én mondom. (Rusznyák Csaba)
X-Men #5
Történet: Brian Wood Rajz: David López Marvel Comics
Aki ismer, az tudja, hogy az X-Men az abszolút szívügyem, ha szuperhősképregényekről van szó, úgyhogy semmit nem szerettem volna jobban, mint arról áradozni, hogy milyen átkozottul jó a most harmadik számánál tartó új X-crossover, a Battle of the Atom. Volt is rá esély, hogy így tehetek, mert a sztori agytrösztje Brian Michael Bendis, aki az elmúlt egy évben egész szépen pumpált friss vért a franchise-ba – de úgy látszik, ez az event az, amiben az X-könyvek összes problémája csúnyán kiütközik. Bendis az All New-ban és az Uncannyben olyan ügyesen keveri a lapokat a karakterekkel és nézeteikkel, hogy a rosszemlékű Avengers vs. X-Menben gyökeredző vadbaromságok (főleg Scott szökevénystátusza, és gyilkosnak bélyegzése, azután, hogy kb. nincs olyan szereplő a Marvel univerzumban, aki ne járt volna hasonlóképp – értsd: csúnya dolgok cselekvése külső befolyás hatására) egészen háttérbe szorulnak. De egy crossover pont a konfliktusok kiélezéséről szól, és sajnos ezek a konfliktusok ezúttal (is) durván mesterkéltek. Nem csak a már említett alapfelállás, hanem maga a Battle of the Atom koncepciója is: a jövőbeli X-Men (köztük Xavier unokája, az öreg Bestia és Kitty Pryde illetve – dobpergés! – Jean Grey) felbukkan a jelenben, hogy figyelmeztesse a csapatot, ha a múltbeli X-Men-tagokat (az eredeti bagázst) nem küldik vissza mielőbb a saját idejükbe, akkor annak katasztrofális következményei lesznek. Túl azon, hogy Bendis láthatóan teljesen belebolondult az időutazásba, mint plot device-ba, gyalázat, hogy a karakterek mennyire ostobán, agresszívan és bizalmatlanul viselkednek egymással. A harmadik részben a csapatok a fiatal Jeant és Scottot hajkurásszák, akik elszöktek, mert nem akarnak visszatérni a saját idejükbe. Miért? Csak mert. A sztorival kapcsolatos szinte összes kérdésre ezzel a két szóval lehet válaszolni, teljesen átgondolatlan és következetlen az egész. A képregény egyetlen jó jelenete az, amiben Jubilee rábízza örökbefogadott porontyát a fiatal Bestiára és Jégemberre – azon átüt Wood szellemisége és humora. A többi, David López unalomig konvencionális képeivel, elvesz a tipikus crossover nagyzolásban-felszínességben. Kár. Az X-Mennek, sok más franchise-zal ellentétben, általában a crossoverei is nagyon jók voltak, de ez az utóbbi években kezd megváltozni. (Rusznyák Csaba)
A világ horrorrajongói nagy valószínűséggel a Hellraiser, vagy a szintén kultstátusznak örvendő Korbács óta tudják, hogy Clive Barker világában bármi megtörténhet, az eredetileg hatrészes, nálunk (remélhetőleg csak egyenlőre) két kötetet számláló Vérkönyvek olvasásakor azonban még így is érhetik őket gyomorforgató meglepetések.
Az író-rendező-producer Barker olyan kifacsart, torz, és egyben lenyűgözően gazdag fantáziával, gátakat és tabukat hírből sem ismerő képzelettel van megáldva, ami egy, a horror műfajában tevékenykedő alkotó esetében nem pusztán előny, de egyenesen alapkövetelmény kellene, hogy legyen. Azon túl, hogy ötletei eleve nélkülöznek minden visszafogottságot, van pofája rendesen ki is bontani őket, olyan irányokba terelve történeteit, melyek a legedzettebb olvasót is leesett (vagy inkább erőszakkal letépett) álla keresgélésére kényszeríthetik. Nincs az a képtelen, vérgőzös szituáció, amit ne tudna teljes természetességgel elénk tárni, hitelesen, aprólékos megmunkáltsággal közvetíteni. Barker nem vészjóslóan, komótosan építkezve sejtet, mint például Lovecraft (akinek szelleme ettől függetlenül erőteljesen kísért), szörnyei figyelmeztetés nélkül, sivítva rontanak ránk a sötétségből, torkunknak ugranak, az arcunkba vicsorognak. Bár könyvek esetében általában dicséretes, ha írójuk a részleteket olvasói fantáziájára bízza, itt kifejezetten előnyös, hogy Barker mindent kíméletlenül megmutat: nekünk esélyünk sem lenne úgy elképzelni a borzalmakat, ahogy ő prezentálja azokat.
Világai átgondoltak és következetesek, ragaszkodnak saját logikájukhoz, külön szabályrendszerrel rendelkeznek. Képzelete nem csupán elrugaszkodik, inkább egyenesen egy idegen dimenzióba katapultál, ahol semmi sem úgy működik, ahogy azt megismertük, mégis ismerősnek hat, mivel csak éppen annyira abszurd, mint mindennapos közegünk, melyet valóságosnak csúfolunk. Stephen King (aki az első kötet megjelenésekor Barkert simán a horror jövőjeként határozta meg) korai novellái között találunk hasonló gyöngyszemeket, de ezekben a sztorikban nyoma sincs a rémkirályra gyakran jellemző felesleges túlzásoknak, a történetek minden mozaikdarabja tökéletesen illeszkedik, fordulataik egymásból következnek, sohasem légből kapottak. A szereplők jelleme nincs túlbonyolítva, és mindig tűpontos, az író komoly emberismeretről tesz tanúbizonyságot, ennek megfelelően hősei a legritkább esetben pozitívak. Minden gyengeségünk, esendőségünk felmutatásra kerül, a karakterek döntései szinte mindig elhibázottak, mégis érthetők, átélhetők. Az őket fenyegető túlvilági iszonyat felfoghatatlan erejét megpillantva a könyvek szereplőivel együtt borulunk térdre, bűnösségünk teljes tudatában várjuk jogos jussunkat: a megtorlást. Mert Barker pokolbéli lényei kegyetlenek ugyan, de saját erkölcsiségük szerint igazságosak is, az, ami számunkra gonoszságként mutatja meg magát, nekik egyszerűen lételem. Az idők ősi kezdete óta létező, földi fogalmak szerint isteni hatalommal bíró kreatúráktól hogyan várhatnánk el, hogy a fajok hierarchiájában messze alattuk elhelyezkedőkkel megértőek, esetleg szívélyesek legyenek? Számukra két típusú gyakorlati hasznunk lehet csupán: jobb esetben engedelmes szolgasereget biztosítunk nekik, rosszabb esetben táplálékot.
A finálék véresek és grandiózusak, de nem öncélúan eltúlzottak, inkább szükségszerűen monumentálisak. Barker sokkol, esetenként felháborít és földbe döngöl, ráadásul erőlködés nélkül, higgadtan és élvezettel teszi, szívünket szorongató jéghideg marka egy pillanatra sem ereszt. Bár viszonylag rövid kötetekről van szó, garantálom, hogy senki nem fogja őket egy szuszra kivégezni: nem egy novella elolvasása után bizony kell egy kis idő, míg fellélegezhetünk. A történetek fantasztikus elemeik ellenére sajátos fizikai törvényszerűségeiknek sem mondanak ellent, írójuk naturalisztikus mészárlásait egy kórboncnok alaposságával vezényli le. Van egy sztorija, amiben egy városnyi ember egymás vállára állva, kötelekkel gúzsba kötve és egyensúlyozva, óriási, önálló organizmusként vonul a szomszédos város hasonló eszközökkel emelt monstruma ellen, és te elhiszed, hogy ez lehetséges. Ha Barker vértengerről akar írni, előbb megindokolja, honnan fakad.
Ami a fentiek tükrében meglepő kijelentésnek hathat, de attól még igaz: Clive Barker egy rendkívül vicces ember. Humora a legváratlanabb helyeken és módokon bukkan fel, és egyetlen pillanatra sem kényszeredett, vagy kínos: mikor egy "zargatódémon" által megszállt karácsonyi pulyka a forró sütőből egyenesen a családi idill közepébe veti magát, meg kell szakadni a röhögéstől, a jelenet azonban komikuma ellenére is rémisztő tud maradni, sőt, nevetségessége okán nyugtalanító igazán.
Negatívumokból csak kettő van, mivel két kötetről beszélünk: a magyar kiadás borítói. Ami ezeken művészeti tevékenység címén történik, arra nincs mentség. Jóérzésű ember nem szívesen vesz a kezébe ilyesmit, én mégis mindenkit erre biztatnék: a belbecs bőségesen kárpótol a külcsín ízlés elleni merényletéért.
Az első kötet Éjféli etetés című novellájából nézhető filmadaptáció született Ryuhei Kitamura (Versus) rendezésében, amelynek annak ellenére sem sikerült megteremtenie az eredeti történet súlyos atmoszféráját, hogy Barker forgatókönyvíróként és producerként is részt vett munkálataiban, ellenben jó véres, és Vinnie Jones öl benne halomra embereket fapofával, ami mindig szórakoztató. Létezik egy Book of Blood film is, amely a sorozat címadó novelláját (szintén az első kötetben olvasható) veszi alapul, és egy bizonyos John Harrison rendezte, akinek televíziós munkássága (Dűne sorozat, Mesék a kriptából epizódok) igen terjedelmes, ám ezt én sajnos nem láttam, ha valaki igen, bátran jelezze kommentben. A történetek vizualitása mindenesetre rendkívül plasztikus, megfelelő kezekben kiváló filmalapanyag lehetne bármelyik.
New York metróalagútjaiban ólálkodó ember előtti szörnyetegek, a sivatag homokjában rejtőző gigantikus démonok, a rettegés valódi természetét vizsgáló szadista őrült, disznóistent imádó javítóintézeti gyerekek, kendőzetlen erőszak, tobzódó brutalitás.
Ha ráncolod a homlokod, mire jó az ilyesmi, messzire kerüld a Vérkönyveket. Ha csak egy kicsit is elvigyorodtál: Barker a te embered.
„Minden évben 25 versenyző indul a Forma 1-en, és minden évben kettő meghal közülük.” Ezzel dobja fel a labdát a következő két órának Niki Lauda nyitó narrációja, vetélytársa, James Hunt pedig később „kerekeken száguldó bombának” írja le az általuk vezetett versenyautó-koporsókat. A veszély valósága, a halál közelsége, az adrenalin és a győzni akarás bódító hatása mindvégig nyomasztja a Hajsza a győzelemért 200 milliós szuperhős-blockbustereket elsápító technikai profizmusának mágikus funfaktorát, de Ron Howard sportfilmjében egyébként is sokkal több van annál, amit a fenti szenzációhajhász idézetek sejtetnek. Karaktervezérelt emberi dráma két ellentétes életfilozófia teljes szenvedéllyel és csúcssebességgel való összeütközéséről, tele fantasztikus képekkel és zenével, csupa erővel, feszültséggel és érzelemmel, de azon pátosz, giccs és mesterkéltség nélkül, ami az életrajzi filmekre és a rendezőre is jellemző.
A Hajsza a győzelemért az osztrák Lauda és a brit Hunt ’70-es évekbeli, dicsőségre, elismerésre és vérre menő rivalizálásának igaz története. Daniel Brühl és Chris Hemsworth mindketten szenzációsan hozzák az alkatilag is rájuk szabott szerepeket, előbbi a kimértség és az intelligencia, utóbbi az impulzivitás és a vadság szobra, előbbi számára a versenyzés precízen kalkulált kockázattal járó életforma, utóbbi számára féktelen, önmegvalósító szenvedély. Peter Morgan forgatókönyvíró már-már valószerűtlen eleganciával kerüli el a két karakter kényelmes csapdáját: a mogorva, patkányképű, rideg Lauda született „gazember”, a sármos, jókedélyű, vagány Hunt pedig igazi közönségkedvenc. Morgan ettől a kezdeti benyomástól pont kellően viszi őket pozitív illetve negatív irányba, hogy a néző szimpátiájáért való versengésük is kiegyenlített legyen.
A film legjobb pillanatai így azok, amikben az élet lehető leggyorsabb sávjában élő, a halállal táncoló pilóták nem 200 km/h-val guruló koporsóikban, hanem emberként állnak szemtől szemben egymással, tekintetekkel, gesztusokkal és szavakkal harcolva, míg a kölcsönös seggfejezéstől évek alatt eljutnak valamiféle furcsa bajtársiasságig. Mert noha a pályán ellenségek, a halállal szemben az utolsó csepp vérükig makacs és szívós szövetségesek, akik ráadásul nem csak a bajnokság keretein belül inspirálják egymást többre és jobbra. A történet tétje végül nem is annyira az, hogy melyikük áll a dobogóra, hanem az, hogy mit hoznak ki ebből az életből maguknak és a hozzájuk közel állóknak a versenyek közti időszakokra, hogy milyen hatása van a füstölgő gumiknak a „való” világra – és vice versa. Hogy mi az ára és mi a gyümölcse a természetükben azonos, de forrásukban és kiélésükben nagyon is eltérő megszállottságuknak.
Szemben a legtöbb autóversenyes filmmel, mint pl. a Mint a villám, a Hajsza a győzelemért bőven többről szól, mint a nagy száguldások és a látványos borulások alibisztorival és klisékkel körített bemutatásáról. Ugyan Morgan sem találja fel a spanyolviaszt (sőt – biztos lesznek, akik a filmet Oscarra gyúrt biztonsági játéknak tartják majd, és nem is fognak hülyeséget mondani), de szépen egyensúlyban tartja a karakterdrámát és a versenyjelenetek adrenalinbombáját. Howard pedig, sokkal közelebb húzva a Frost/Nixonhoz, mint A remény bajnokához, kiválóan, a versenyek esetében félelmetes technikai hozzáértéssel, egyébként pedig a téma megkövetelte mértéktartással rendez. Míg Spielberg öregkorára egyre szentimentálisabb és giccsesebb lesz, addig Howard egyre elegánsabb és stílusosabb.
A Hajsza a győzelemért a nyári szezon legjobb filmje. És ezt én mondom, aki egyébként jobban nem is szarhatná le az egész Forma 1-es cirkuszt.
Pókember módjára hálóhintázó, pallos méretű tapétavágókkal felszerelt katonák és 15 méteres, értelem nélküli, csupasz, emberevő óriások küzdelme egy 17. századi német-alföldi város-erődítmény egekbe nyúló kőfalai közt. Röviden így lehetne jellemezni az idén áprilisban indult, a felnőtt(ebb) korosztályt megcélzó anime-gyöngyszemet, ami úgy tarolt bele az elmúlt két év langyos anime termésébe, akár felbőszült elefántcsorda a régiségvásárba, hatásának leírásához pedig keresve sem találnék jobb vizuális szemléltető eszközt, mint a Fatboy Slim Push the Tempo című számához készült videóklipet. Elég az első évad openingjét megnézni, rögtön látható/hallható, itt valami boszorkányfőzet készül, hasonló összetevőkből, mint a mesékben szereplő békaláb, macskahere és egyéb undormányos biszbaszok – ám a végeredmény varázslatos bájital, ami ha a gazdasági válságot megoldani nem is tudja, legalább segít megfeledkezni róla.
Az Attack on Titan (Shingeki no Kyojin) Hajime Iyasama 2009-ben indult manga sorozatának az adaptációja, ami a szigetországban hatalmas sikereket ért el, így természetszerű velejárójaként már csak az volt a kérdés, hogy mikor készül belőle anime, illetve – és talán ez a fontosabb – melyik stúdió veselkedik neki. Végül a Production I.G. berkein belül a Wit Studio és Tetsuo Araki (Death Note, High School of the Dead) láthatott neki a munkálatoknak, az erőfeszítéseik pedig egy olyan animét eredményeztek, ami nem csak büszkén vállalhatja, hogy a 2013-as év színvonalát mindenben túlteljesíti, hanem, újdonsült mérföldkőként pofátlan merészségről tanúbizonyságot téve, újrakalibrálja a minőségi sztenderdet. Bizony, pár évig az Attack on Titan lesz az összehasonlítási alap, mondom néktek.
Hogy miben más, miben újabb, azt az első epizód után kapásból meg lehet állapítani. Mondják, hogy az ördög a részletekben lakozik, ez duplán igaz az Attack on Titanre. A történet nem árul zsákbamacskát és nem veszi hülyére a nézőt: komoly lélektani dráma társul gyomorkavaróan naturalista szándékkal, ami magát a jelenetek brutalitását, illetve a mondanivaló mélységét foglalja magában. Egy fiktív késő középkorban járunk, megjelentek a gőzgépek, a technológia fejlődésnek indult. Van azonban egy óriási eltérés a mi világunkhoz képest, mégpedig szó szerint óriási, itt az emberiséget ugyanis megtámadta és kis híján kipusztította a titánok hordája. Titán szó alatt ne a görög mitológia entitásaira, illetve modernizált videójátékos verzióikra gondoljunk, hanem az anti-fitnesst száz százalékosan gyakorlatba átültető, bárgyú, nyáladzó, csupasz emberalakokra, amik magassága a négy métertől a tizenötig terjedhet. Senki nem tudja, honnan jöttek, vagy hogyan kerültek elő.
Az emberek, esélytelen harcukat felfüggesztve, egy kisebb országnyi területet százméteres kőfallal kerítenek körbe, a biztonság kedvéért pedig beljebb haladva megismétlik ezt még kétszer, koncentrikus védelmi köröket kialakítva. A falak nevet kapnak, Maria, Rose és Sina, oldalaikban városok létesülnek, a falak közti birtokok megművelésre kerülnek. Száz év telik el ebben a viszonylagos nyugalomban, ami alatt a katonaság 3 részre oszlik: létrejön a belső biztonságért felelős Katonai Rendőrség, a falakon járőröző Várőrség és a vadonba kimerészkedő Felderítő Hadtest. Az első epizódban betekintést nyerünk minderre, megismerjük a főszereplőt, Eren Yeagert, mostohatestvérét, a japán Mikasa Ackermant és legjobb barátjukat, Armint. A három gyerkőc (igen, megint gyerekek) békés élete egy csapásra megváltozik, amikor derült égből villámcsapás módjára egy gigantikus titán jelenik meg a várfal mögött, lustán átkukucskálva, szemeiben számító, hideg intelligencia – a kapu berúgását követően, ahogy felbukkant, úgy is tűnik el, ám nyomában emberhúsra kiéhezett óriások özönlik el a várost, iszonyatos mészárlást rendezve.
A hathatós indításban ott van minden, ami a későbbi részekben gazdagon kibontakozik majd: elkeseredett küzdelem a túlélésért, személyes drámák, húsba markoló brutalitás. A családját elveszítő Eren bosszút esküszik a titánok ellen, és barátaival belép a hadseregbe, ahol alapos kiképzésen esnek át (öt év telik el az első pár epizód során) – az ő sorsukat követjük majd, ami alaposan megbonyolódik, ahogy haladunk előre a történetben. Nem pusztán egy akció- és gore-animét kapunk, lesz min agyalni a cliffhangerek között is: összeesküvések, sötét folt a múltban, ellenség a falakon belül, mindet csak futólag említem, nehogy beleszaladjak egy súlyos spoilerbe. A történetre nem lehet panasz, engem a székbe szegezett, és szegez még most is (jelenleg a második szezon fut, de a manga sztoriját tekintve nem ez lesz az utolsó).
A látvány kimagasló, és ezalatt a rajzstílust, a háttereket, a kidolgozottságot kell érteni. Szokatlan, hogy egy animesorozat az egész estés animációk tárházához nyúljon, hiszen futószalagon kell gyártani az epizódokat, nincs annyi ideje és mozgástere a stúdiónak, hogy áll-leejtő jeleneteket pakoljon bele a műbe. Az Attack on Titanon nem spóroltak: nyilván tart már ott az animációs technika, hogy ne dőljenek bele vállalkozásukba, az asztalra letett eredmény mégis megdöbbentő. Az akciójelenetek dinamikusak, pörgősek, mellesleg szemmel teljesen követhetőek. A katonák testére szerelt kilőhető kampók révén Batman és Pókember közlekedési stílusa elevenedik meg a képernyőn: annyira baromi látványos, ahogy a katonák HD-ban cikáznak az óriások között, felett és alatt, hogy néhány jelenetet muszáj volt visszatekernem, majd újra és újra. Erre rátesz egy lapáttal, amikor hátsó nézetből követjük a fel és le ingázó harcosokat.
A világ megjelenítése és kidolgozottsága hasonló igényességre utal. A Nap fény-árnyék játéka a színpompás háttereken telitalálat, a vastagabb kontúrral megrajzolt karakterek jellegzetesek és európai szemnek üdítően elfogadhatóak, ugyanis a szemlátomást német beütésű világot az alkotó valóban európai arcvonásokkal igyekezett közelebb hozni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lehetne felismerni kapásból a japán stílust, de érzékelhetően emberibb léptékű arányok kerültek a karakterekre. A viszolygást keltő titánok szintén a reális megközelítés jegyében fogantak, csenevész végtagjaikhoz hájas test társul, tekintetük lélektelen, arckifejezésük nyugtalanítóan debil, bárgyún mosolyog és nyáladzik szinte mind, ahogy ész nélkül kapdosnak a számukra apró emberek felé, hogy szájukba gyömöszöljék őket.
Az Attack on Titan egy remek anime. Nyilván nem spanyolviasz, de rég volt már, amikor ilyen türelmetlenül vártam egy sorozat újabb epizódjainak megjelenését. A sötét, komoly hangnem, ami hála az égieknek, csak nagyon-nagyon ritkán csap át baromkodásba (a tudós csaj kiváltképp irritáló tud lenni), ellenállhatatlan vonzerőt kölcsönöz neki, amit a rengeteg apró részlet sikeresen árnyal tovább. Az opening és az ending fülbemászóak, az előbbi (Guren no Yumiya a Linked Horizontól) egy lendületes energiabomba, ami bizonyára mostanra sokaknál csengőhangként funkcionál, az utóbbi pedig az aktuális izgalmak sejtelmes, érzelemdús lezárása. Nem szeretném a szériát az egekig magasztalni, ám nem könnyű lelkesedés nélkül beszélnem róla – bennem minden egyes aspektusa a megfelelő húrokat pendítette meg, ezek a húrok pedig gondoskodnak róla, hogy hétről hétre visszatérjek a titánok dúlása elé.
Nem jó film a 2 kaliber: végtelen plusz egyedik Halálos fegyver klónként azzal az egyetlen szóval lehet a legtalálóbban jellemezni, hogy erőtlen. Összeszedtek bele egy sor szimpatikus és általában jó színészt, egy kis tökösséget, egy rakás közepesen jó, vagyis nevetésre nem, de mosolyra gond nélkül ingerlő poént, pár lődözést és robbanást, aztán uccu neki. Félkész és kidolgozatlan, ütős forgatókönyv és vagány rendezés híján pedig rosszfiús sármon és jópofaságon akar elevickélni. De pont azért, mert sármos és jópofa, hiába nem jó film, nem lehet rá haragudni. Mint a simlis haverra, aki teljesen megbízhatatlan, de bármikor fizet egy sört, és egy laza vállvonással meg egy széles vigyorral teszi jóvá a hülyeségeit.
Az átverések és dupla átverések sorozata két nem túl nagystílű rosszfiú körül bonyolódik, akik kirámolnak egy kisvárosi bankot, hogy hozzáférjenek a helyi drogbáró (Edward James Olmos) abban tárolt pénzéhez. Csakhogy a két rosszfiú egyike (Washington) egy beépített DEA-ügynök, a másik (Wahlberg) egy beépített haditengerész hírszerző, és ezt ráadásul nem is tudják egymásról – viszont legalább mindkettejük társai, főnökei elárulják őket, a pénz pedig nem a kartellé, hanem a CIA-é, aminek bajszos, texasi nyakkendős, orosz rulett fétises képviselője (Bill Paxton) nagyon makacsul szeretné visszaszerezni a lóvét. Ők meg közben legalább annyit marakodnak egymással (verbálisan és fizikálisan), mint az ellennel.
A 2 kaliber könnyed (utó)nyári buddy-cop limonádé, a „nézed, viszonylag jól elvagy rajta, aztán elfelejted” kategóriából. Egyetlen zavaró tényezője az R-es besorolás (ez idehaza 16-os karikát ért), amivel teljesen feleslegesen rázták meg a fejüket a közönség egy jelentős részének pénztárcanyitó mozdulatára. Azért a pár csepp vérért, egy pár ciciért és egy kézen megszámolható káromkodásért felesleges volt beáldozni a családi akcióvígjáték címkét, illetve ha már elkötelezték magukat egy felnőtteknek szóló film mellett (alapból ennek ugyebár örülünk), akkor lehettek volna ennél jóval merészebbek is, mind akcióban, mind humorban, mind szexualitásban. Főleg, hogy a film még csak nem is a konformista Hollywoodból jön (bár ez nem látszik rajta).
A 2 kaliber egyébként egy azonos című képregényből készült, de ennek nincs sok jelentősége. A forrásmű egy igen érdektelen és lapos, kicsit trehányan rajzolt, és nagyon trehányan írt minisorozat, amire a „gyenge középszer” is megengedő jelző. Szóval a film jobb: ugyanolyan mint a comic, csak azzal ellentétben van benne akció, humor és egy sor karizmatus színész, vagyis a rojtosra használt hollywoodi recept alkalmazása ezúttal még szerencsésnek is mondható. De hogy miért épp erre a képregényre kellett elverni 60 milliót, az ettől függetlenül is rejtély. (Egyébként az egyik gyártó az eredeti képregényt kiadott Boom! Studios új mozis részlege – de biztos találtak volna jobb művet az archívumukban.)
Esetlen és felesleges kis film, de mégis: nem lehet rá haragudni.
Bemutatták Torontóban Eli Roth kannibálhorrorát, a THE GREEN INFERNÓt, és a visszhang meglepően pozitív, állítólag Roth messze túlteljesítette önmagát. Ennek örömére be is jelentette a folytatást (BEYOND THE GREEN INFERNO), aminek viszont már csak társírója lesz, rendezni Nicolás López fogja - szerinte a második rész úgy fog viszonyulni az elsőhöz, mint az Aliens az Alienhez (nagy szavak ezek az Aftershock rendezőjétől).
Cronenberg korai zsengéje, a PARAZITÁK is áldozatul esik a vég nélküli feldolgozáshullámnak. Rie Rasmussen rendezheti, Ian Driscoll írhatja, mindenki bekaphatja.
Roland Emmerich nem nyugszik, a Függetlenség napja 2 után rebootolni akarja a STARGATE-et is - azzal a felkiáltással, hogy azt eleve trilógiának tervezték, de a tévésorozatok macerásan tennék lehetővé a folytatást, úgyhogy inkább resetelik az egészet.
Úgy néz ki, Alan Taylor, a Thor: The Dark World és féltucatnyi Trónok harca epizód rendezője dirigálja majd a TERMINATOR franchise rebootját. Mostow-hoz vagy McG-hez képest máris előrelépés (bár mi nem lenne az?), a többit majd meglátjuk.
Az A SLIGHT TRICK OF THE MIND című regény adaptációjában Sir Ian McKellen játssza majd az öreg, emlékezetproblémákkal küszködő mesterdetektívet, Sherlock Holmes-t, akinek Watson nélkül kell megoldania élete utolsó rejtélyét.
Tévésorozat (THE EXPANSE) készül a Térség című könyvsorozatból, aminek első része, a LEVIATÁN ÉBREDÉSE itthon is megjelent (tökös, kick-ass űropera, érdemes elolvasni, nemsokára kritikánk is lesz róla). A pilotot a Mark Fergus/Hawk Ostby páros írja (Az ember gyermeke).
A Hemlock Grove (tini Twin Peaks-light) producer- és írógárdája új adaptációt készül forgatni a Warnernél a DR. MOREAU SZIGETÉből.
TRAILER - Előzetes a BLOOD TIES-hoz - klasszikus stílusú, '70-es években játszódó zsaru-gengszter krimi a törvény ellentétes oldalain álló testvérekkel, vagány bajszokkal és frizurákkal, Clive Owennel, Billy Cruduppal, Mila Kunisszal, Marion Cotillard-al és James Caannal. Várjuk! /// Itt az első trailer a ROBOTZSARUhoz! /// Új előzetes a GRAVITYhez.
POSZTER - All-star MACHETE KILLS poszter. /// Christopher Ecclestonnak csak a füle áll jól az új THOR: THE DARK WORLD poszteren. /// Poszter a Dinobotokat ígérő Transformers 4-hez, ami mostantól TRANSFORMERS: AGE OF EXTINCTION névre hallgat. Reméljük, tényleg kihal benne minden és mindenki, akkor hátha nem lesz ötödik rész.
KÉP - Amber Heard a szépségkirálynők alapkellékeivel pózol a MACHETE KILLShez. /// Patrick Hughes rendező és valami statiszták a THE EXPENDABLES 3 forgatásán.
Cory McAbee egy méltatlanul ismeretlen, amerikai függetlenfilmes (rendező, forgatókönyvíró, színész) és zenész, aki mindkettő hobbijában kreatív, önfejű és nagyon tehetséges szerző - a szívem egyik kitüntetett zugában tanyázik évek óta. Filmesként szerzői életművét építgeti (az American Astronaut és a Stingray Sam két hatalmas adósságom a Geekz blognak), zenészként intelligens humorú dalokat ír (a bandája neve The Billy Nayer Show), de biztonságos távolságban marad attól a bosszantóan modoros hipsterségtől, ami a művészileg és szövegileg az átlag zenekaroknál egyébként vállaltan nagyobb igényű lo-fi, hálószobapop és art-punk vonalat manapság oly gyakran jellemzi. Már a Stingray Sam forgalmazásával is kilépett a hagyományos terjesztési csatornák közül (ingyenesen megnézhető epizódonként jelentette meg a neten, csakúgy, mint egy évvel azelőtt Joss Whedon a Dr Horrible's Sing-Along Blogot), most pedig új, korszakalkotó lépésre szánta el magát: új, The Embalmer’s Tale című filmötletét a Captain Ahab's Motorcycle Club névre keresztelt klub/művész kollektíva segítségével szeretné elkészíteni. Jelentkezni gyakorlatilag bármilyen posztra lehet, bárhonnan a világból. Ilyenkor sajnálom nagyon, hogy nem az USA-ban élek, mert egy ekkora őrületbe szívesen fejest ugranék...
Hol a határ jó és rossz között? Ez egy olyan kérdés, amire sosem tudjuk meg a választ. És hol a határ jó és rossz film között? Ó, ez sokkal könnyebb kérdés, vágná rá sok filmkedvelő kapásból. Aztán előkerül az Őrült Stone, avagy 2008, a Patkány éve, ami máig ismeretlen okokból lett Split Secondből fenti cím-monstrum, és vagy megfagy a levegő, vagy hangos spártázás kíséretében esik egymásnak két hirtelenjében kialakuló, ízlését tekintve meghökkentően homogén csoport. Nincs még egy ilyen sarkalatos pontja a filmvilágnak, mint a csiszolatlan gyémántnak sem nevezhető Őrült Stone - szerencsénkre a Geekz szerkesztőségének tagjai a nyerő csapatot erősítik, így mikor egyenként idézik fel első találkozásukat a csoki-imádó, fegyver-fetisiszta Harley Stone-nal, aki a félig elárasztott Londonban garázdálkodó szívkitépő rettenet nyomába ered, bízhattok benne, a határ jó oldalán vagytok.
Borbíró Andris: A VHS-korszak egyik jellegzetessége volt, hogy a szerényebb lehetőségekkel (főleg ismeretségi kör) vagy ezen hobbira kevésbé fogékony szülőkkel megáldott egyszeri filmrajongó műveltsége egyenetlen volt: azt néztük, ami ment a tévében, amit valamikor fel tudtunk venni, vagy amit valaki át tudott írni kazettára. Én, mivel a nagyszüleim a Magyar Televíziónál dolgoztak, komoly VHS gyűjteményhez fértem hozzá (főként régebbi klasszikusat tekintve, a Casablancától a Tizedes meg a többieken át egészen az Emanuelle-ig, mely utóbbi nemi érésemnek fontos szereplője volt…), otthon azonban sokkal szűkebb, tematikailag igen kusza 20-30 darabos választékra voltam utalva, és ezzel a legtöbb ismerősöm is így volt. Ezeket viszont rongyosra lehetett nézni bármikor, ha a tévében nem ment semmi, ha mozira nem volt pénzünk vagy ha nem kaptunk kölcsön izgalmasabbat (hangalámondásos Rambo, film utolsó tizenöt perce helyett tévéből felvett, vissza sosem nézett ismeretterjesztő műsort vagy osztrák szoftpornót tartalmazó, címke nélküli kazetták és társai). Így esett, hogy – még mielőtt igazán elkezdtem volna saját ízlést kialakítani és digitális formában tetemes méretű filmkollekciót gyűjteni – már tizensokszor láttam a Frigyláda fosztogatóit (a másik két Indy-filmet csak sokkal később…), a Die Hardot (azóta is imádom) vagy éppen a Tűzszekereket meg a Picasso kalandjait. Ezt sorsolta nekem a VHS korszak! Az Őrült Stone (avagy kétezernyolc, a Patkány éve!) azonban – valószínűleg a Geekz többi tagjától eltérően – pont nem ekkor, hanem öt-hat éve, egy ezerforintos DVD-s konténerből kitúrva talált rám. Izgalmasnak tűnt, már a borító alapján kellemes Alien- ill. Blade Runner-klón szaga volt, Rutger Hauert meg amúgy is bírom, hazavittem, megnéztem. Aztán másnap a tesómmal. Aztán harmadnap egy unokatesómmal. Aztán évente még egy-kétszer, 2008 (a Patkány éve!) szilveszterén Parraghrammával, legutóbb pedig pár hónapja. Pedig ez a fajta agyonnézés nem jellemző rám (van olyan film a top 10-es listámon – ami sok éve változatlan –, melyet csak egyszer vagy kétszer láttam). Így hát én utólag, DVD-n néztem „rongyosra” ezt a végtelenül szórakoztató, kusza, ötletszerű, vagy-lekenyerez-vagy-elmégy-mellette típusú rosszfilmet, és imádom minden pillanatát, továbbá rendszeresen őrületbe kergetem a körülöttem levőket a mértéktelen idézgetéssel (így eshetett, hogy a barátnőm és egy szegedi haverom, akit még akkor, a friss élmények hatása alatt látogattam meg, előbb tudta fejből a dialógusok felét, mint hogy a filmet látta volna). „Követtem a pasast. Belelőtt egy kukába. – Ez Stone-ra vall!”, „A túlélők bűntudata? - Á, sima bűntudat gyötri...", "Mitől van így bepörögve a haverod? - A csokoládétól. - Ááá, a csokoládétól!..." - és így tovább, a végtelenségig. Ez is a '80-as, '90-es évek egy jellegzetessége volt: zseniális, költői szabadsággal megírt, beleéléssel (és néha túlzott érzelmi töltettel) előadott, azóta klasszikussá vált magyar szinkronok készültek. Belenéztem a Split Secondba eredeti hangsávval, és bevallom, nem élveztem: a forgatókönyv döccenései és hatalmas lyukai, az elcsépelt műfaji fordulatok tucatjai, a már-már börleszkes humorú túljátszott viccek miatt komoly filmként így sem működött, de rettenetesen hiányoztak belőle a magyar szinkron zaftos, ízes, kreatív káromkodásfüzérei, Harley Stone valamiért csak a magyar szinkronokra – talán csak a magyar férfiakra? – jellemző elégedett vagy rosszalló szuszogásai és torokhangú morgásai, és az ezek által kialakuló, a véres jelenetek és komor díszletek ellenére otthonos, kedélyes hangulat. Érzem, értem a visszásságát annak, hogy egy filmet csak magyar szinkronnal szeret az ember (a 101 Reykjavíkkal vagyok még így, ami izlandiul melodráma, magyarul viszont veszett jó komédia), és alapvetően mindig, mindent eredeti hangon nézek, ha tudok. De az Őrült Stone esetében nem érdekel semmilyen érv: én ezt a filmet így imádom.
Chavez: Az Őrült Stone ugyanaz a kategória, mint pl. a Kobra. Ma már ugyan képesek vagyunk a helyén kezelni, és látjuk, hogy mint film, nem éppen nagy truváj, hiszen klisék, B-filmes elemek, papírmasé karakterek ötvöződnek egy síkegyszerű, innen-onnan összelopkodott sztoriban, de amikor az ember először találkozott velük (ráadásul a megfelelő életkorban és hordozón), akkor csak a tökös-véres akciót, meg az iszonyatos nagy macsóságot látta benne. Nálam a Kobra végül nem állta ki az idők próbáját, ma már kifejezetten cikinek tartom, de a Sztón, az még most is bőven vállalható. A filmmel való első találkozásom a lehető legideálisabb korban történt meg. Akkor, amikor hormondús városi kamaszként a legtöbbet jártam moziba, és amikor haverokkal még két pofára tömtük a VHS-eket, kizárólag a borító alapján választva magunknak filmet. Így jutott el hozzám is ez a külsőre is izgalmasnak ígérkező dögös buddy-cop mozi, ami a haveri galeri körében kollektíve lett első látásra szerelem és évekig tartó beszédtéma. Rutger Hauer akkortájt már rajongott legenda volt, de az ő jelenléte önmagában még kevés lett volna a sikerhez, viszont a sötét disztópia, a noiros hangulat, a kőkemény főhős, a laza beszólások, a bazinagy fegyverek, és a misztikus és véres horror/sci-fi körítés által, mintegy zanzásítva kaptuk meg mindazokat, amikért korábban külön-külön, más és más filmeket már imádtunk. Mint egy kései exploitation, ahol a tálalás felülírja a tartalmat. Eredetietlen? Felszínes? Kockázatmentes? Lehet, de mint minden jó B-film, talán ez is pont a filmvilágot megváltani akarás hiánya miatt tud élvezetes lenni. Miközben ezeket a sorokat írtam, az jutott eszembe, hogy az Őrült Stone olyan, mint egy brit képregény, mint egy nem hivatalos 2000AD mozi. Véres, cinikus, sötét, morbid, és tulajdonképpen még egy vékonyka figyelmeztető üzenete is van (bár az senkit nem érdekel). 2008 és a patkány éve elmúlt, az Őrült Stone viszont még mindig hatalmas kúlság, és lesz újabb 20 év múlva is.
Desrix: Valamikor gimi tájékán történt, hogy egy nyűgös reggelen, készülődés közben megakadt a szemem egy furcsa filmen. Nem tudom, hányan vannak úgy vele, de reggel egyszerűen szükségem van rá, hogy szóljon valami, hogy hirtelen képi inger érjen, mivel - sajnos - a "lassan gyorsulok, gyorsan lassulok" típusúak táborát erősítem. Számomra is hatalmas meglepetés volt, hogy a Pro7 sitcomjai és a Nickelodeon idiótán megkapó rajzfilmjei között az akkori, és már általam korábban felemlegetett SzívTv-n hajnali 7 órakor valami szörnyes filmet adnak. Ugye akkoriban nem volt elterjedt az internet, de még a mobil se (minden alkalommal, amikor hazaértem, rögtön az volt az első kérdésem, hogy keresett-e valaki), így csak az állandóan a tv tetején gubbasztó műsorújságban lehetett tájékozódni afelől, mikor mit adtak. Ráadásul a kisebb csatornákkal kapcsolatban elég szúkszavúan nyilatkoztak, így a film címén kívül annyit tudtam kideríteni, hogy a késő éjszakai adás ismétlésébe botlottam bele (de ez is mekkora már, reggel a késő éjszakait...). Onnantól vadásztam az Őrült Stone-ra, és szerencsére jó időben voltam jó helyen: az elkövetkezendő három hétben kétszer is leadták. Azóta soha nem néztem újra, de talán jól is tettem. Olyan jól áll az Őrült Stone-nak ez a mocskos, koszos, szakadt stílus, amit készakarva biztos, hogy nem tudnának utánozni, a nosztalgia pedig nem lenne képes bennem pont azt, pont úgy visszaszépíteni. Egyszerűsége a titka: nem akar más lenni, mint ami. Aki laza, az laza, aki nem, az meg hiába fog vért izzadni, úgysem lesz az - az Őrült Stone pont ilyen. Piszokjó kikapcsolódás, ami egy percig sem veszi komolyan magát, plusz annyi minden meg lett neki engedve, ezt a filmet élvezni muszáj.
Dr. Sick Fuck: Kávét. Csokit. Szivart. Még kávét! Még cukrot a kávéba. Ki nem szarja le a diabéteszt. Ki nem szarja le a bármit. Az anyagcserém atom. A főkapitány szerint a pszichiátriai jellemzésem vastagabb, mint az Encyclopedia Britannica. Azt se olvastam, buzi aki olvasta. De bármikor feldugom a seggébe, ha sokat pampog. Még kávét! Most megyek és kurvára picsán rúgok valakit. Vagy rögtön mindenkit picsán rúgok. Ilyesféle magasztos gondolatok járnak-kelnek Harley Stone, az elbűvölő modorú rendőrnyomozó fejében naphosszat. A londoni rendőrség permanens felfüggesztésben élő s alkotó tisztje voltaképpen a kor kihívásait komolyan vevő brit úriember, amit jól példáz az a körülmény, hogy csak akkor folyamodik szélsőséges erőszakhoz, ha már nincs más lehetőség. Arról pedig, hogy rendszerint nincs más lehetőség, nem ő tehet. Ezen okból kifolyólag felkészült férfiú ő, kisujjában van a street knowledge: szolgálati fegyverarzenálja egy .45-ösből, egy MP15 automatából, egy Glock 50-esből és egy A3 sörétesből áll, mivel gránátvetőre sajnos nem kapott engedélyt. Holott, basszameg, mennyire rohadtul kellett volna, hiszen legújabb legjobb barátjával, Dick Durkin detektívvel az oldalán kell szembeszállnia a Sötétség erőivel, hogy végül személyesen, puszta kézzel tépje ki a Sátán koromfekete, gonosz szívét! Az Őrült Stone rettentően faragatlan, éppen ezért mérhetetlenül bájos mozi, köszönhetően annak a ténynek, hogy senki, de tényleg senki nem vette észre a stábból, hogy elmúltak az 1980-as évek. Értem ezalatt, hogy buta film, mint a tök; innen-onnan összeollózott, felvállaltan szutyok narratíva, a komikum határáig túljátszott szerepek (a film voltaképpen egy twisted buddy movie), de a koffein-, szénhidrát- és nikotin-meghajtású Harley Stone végül csak megkapja jól megérdemelt gránátvetőjét, és rendet tesz a „kurvára kibaszott nagy stukkerekkel”. Ha mást nem is, ezt az egy körülményt érdemes észben tartani, még mielőtt egyetlen méltatlan szót is bátorkodnánk írni erről a filmtörténeti jelentőségű mesterműről.
Bő fél évszázad távlatából a Mothra létezése, mint filmtörténetei klasszikus, és a japán kaiju mozik egyik leghíresebb darabja, már olyan magától értetődő, hogy bizonyos, egyébként nagyon is releváns kérdések még csak véletlenül sem merülnek fel. Pl., hogy az óriásgyík, az rendben van, meg az óriás repülő dinoszaurusz is, de hát, bazmeg óriás molylepke? Komolyan? Mégis mi a francot szedtek, szívtak és ittak azok ott a Tohónál a ’60-as évek elején? És ez még nem minden.
Az óriás molylepke egy Infant Island nevű, az atombombakísérleteknek köszönhetően erősen radioaktív szigeten honos, ahol rajta kívül többek közt 30 centiméter magas, dalolászó nők élnek. És Mothra, a hely istene és védelmezője kicsit bepöccen, amikor utóbbiakat egy japán expedíció pénzéhes tagjai elrabolják, hogy jó pénzért, vásári különlegességként mutogassák őket a civilizált világban. Igen, a Mothra (Mosura, 1961), egy meglehetősen szégyentelen King Kong ripoff, ráadásul még csak nem is túl jó, és még a honi filmgyártás keretein belül maradva sem valami eredeti – de a maga banális módján, a többséghez hasonlóan szórakoztató.
1961-ben a repülő kaijuk voltak a legmenőbbek. A második Godzilla-film, a Godzilla Raids Again ugyan még egy lábakon közlekedő, földhözkötött, mutáns, sugárzásfertőzött, óriásizé dinoszauruszt (Anguirus) küldött a címszereplő ellen, de a Toho stúdió első, a híres óriáshüllőtől önálló kaiju filmjében (már ha nem számoljuk a méltán feledésbe merült, jetis Half Humant) már egy repülő bestia riogatta Japán jámbor polgárait. A Rodan még Amerikában is igen szép sikert aratott az RKO forgalmazásában (ettől függetlenül a jenki szinkrontól/vágástól, mint az ázsiai produktumok esetében általában, óva intenék mindenkit), úgyhogy mikor a föld és a levegő után a Toho egy vízi szörnnyel próbálkozott (Varan), és befürdött (bocs), inkább visszatért a korábban bevált recepthez. A Mothrát, ahogy az összes többi említett filmet, Ishiro Honda rendezte, és akkora siker lett, hogy a címszereplőt, az első nőstény szörnyet, és az elsőt, aki a film végén békésen hazarepül, ahelyett, hogy a hadsereg egy új szuperfegyverének áldozatául esne, három évvel később rá is eresztették a kaijuk atyjára, Godzillára (Mothra vs. Godzilla).
A film legfőbb erénye, hogy képes egyfajta disztinktív személyiséggel felruházni Mothrát, aki, noha az atombombaellenes propaganda ezúttal is igen hangsúlyos, egy alapvetően jóindulatú, de jogos haragjában rettenetes természeti erőként, és nem nukleáris melléktermékként jelenik meg. Lárvaként kel ki egy óriástojásból a szigeten, majd napalmban fürdés és csiklandozó tankütegek sorozata után egy hatalmas selyemgubót épít magának Tokió közepén, a Tokiói Torony romjain (ez a Toho egész, nem kicsi kaiju-karrierjének abszolút leghatásosabb díszlete), hogy végül Mothra a végső, molylepke-formájában keljen ki belőle, és szuperszonikus szárnycsapásai puszta erejével romba döntse a fél várost (akárcsak elődje, Rodan). Aranyos, ahogy a gigászi szélvihar falevelekként sodorja a matchboxokat a Tokióként pózoló parányi kartonépületek közt. Én is játszottam ám hasonlót a kisautóimmal gyerekkoromban – azok se húzták tovább ellenem, mint a filmbeliek Mothra ellen.
Sajnos a stúdió mindig is hajlamos volt még a bábszörnyek tombolásánál is sokkal banálisabb mellékszálakkal hígítani a filmjeit (erre a legjobb példa a szintén Honda kezei alól kikerült Dogora, aminek amúgy mai szemmel is impresszív óriás-űr-medúzáit – I shit you not – egy fárasztó krimis-komikus gyémántrablásos szállal nyomták agyon). Itt sem állták meg, hogy ne passzírozzanak bele egy teljesen felesleges vállalati-újságírói konfliktust, ami ugyan az elrabolt 30 cm-es hölgyek körül forog, tehát dramaturgiailag nem éppen irreleváns, de akkor is, kit érdekel?
Mindenestre Mothra cool, ami figyelemreméltó, ha azt vesszük, hogy egy óriás, rikító szárnyú molylepkéről van szó – bár, ami a koncepciót illeit, egyáltalán nem biztos, hogy ez gázabb, mint az amerikaiak óirásmadara The Giant Claw-ban (megéri utánanézni, higgy nekem).
A Universal vissza akarja szerezni Matt Damont és Paul Greengrasst a BOURNE-franchise-hoz. (A sorozat Jeremy Renner-féle ága ettől függetlenül folytatódik tovább - de ha Damon visszatér, előbb-utóbb jön egy crossover.)
Úgy néz ki, a harmadik évaddal idén véget ért LUTHERből két spin-off lesz - és egyik sem igazán az, amire számítottunk. Az egyik egy új sorozat Alice Morgannel, Luther nemezisével/szerelmével (kapcsolati státusz: bonyolult), a másik az ígért mozifilm, ami viszont nem folytatás, hanem előzmény lesz, és pont az első évad cselekményének kezdete előtt pillanatokkal ér majd véget. A forgatókönyv már kész, a forgatás Idris Elba elfoglaltságától függően 2014-ben kezdődhet.
Vin Diesel nem csak a hangja lesz Grootnak a GUARDIANS OF THE GALAXYban, hanem motion capture munkát is végez majd hozzá. Ráadásul eredetileg egy egészen más, 2016-2017 környékére tervezett, új Marvel-projekttel kapcsolatban találkozott a stúdió képviselőivel - vajon az mi lehetett, és vajon továbbra is tervbe van-e véve? Kapcsolódó hír: Bradley Cooper lesz Vin Diesel (Groot) legjobb haverja a GUARDIANS OF THE GALAXYban - ugyanis ő adja a hangját Rocket Raccoon karakteréhez.
A FAST & FURIOUS 7-ben jelentősen több csont fog törni, mint a korábbi részekben: Tony Jaa csatlakozott a gárdához (hogy jó- vagy rosszfiút játszik, még nem tudni).
Peter Jackson valószínűleg rendezni fog egy DOCTOR WHO epizódot. Stephen Moffat azt mondta, egy Daleket kért cserébe.
Mit szólnátok Kaszkadőr Mike-hoz a FAST & FURIOUS 7-ben? Kurt Russell javában tárgyal a szerepről a stúdióval (hogy jó vagy rosszfiú lenne, azt nem tudni, de reméljük, utóbbi).
James Spader lesz Ultron a BOSSZÚÁLLÓK második részében, az AGE OF ULTRONban.
Alexander Desplat szerzi majd a GODZILLA zenéjét. Érdekes választás.
KÉP - Arnold még mindig tud tökös, kemény és vagány lenni. Harrison Forddal és Patrick Hughes rendezővel a THE EXPENDABLES 3 forgatásán. /// Csupa jókedv és vidámság: családi vacsora White-éknál.
TRAILER - Egyperces tévéspot a THOR: THE DARK WORLDhöz. /// Új, überhangulatos trailer a GRAND THEFT AUTO V-höz.
POSZTER - Egy KICSIT übercool IMAX poszter a RIDDICKhez. /// Thor odacsap, Loki ármánykodik. Két új poszter a THOR: THE DARK WORLDhöz.
BÓNUSZ - A VASEMBER 3-ban eredetileg ilyen nemszép véget ért volna a Mandarin karaktere. (Az animáció a film storyboardjaiért felelős Federico D'Alessandro munkája). /// Dean Norris frankón elspoilerezi a BREAKING BAD végét. Hint: Hank győz, és egy szőke cicával a Marsra megy.
Történet: Scott Snyder Rajz: Greg Capullo DC Comics
Zero Year, harmadik rész. Zero Year, nulladik év. Vagyis megint Batman eredettörténeténél, Bruce Wayne korai éveinél vagyunk. MEGINT. Elmondani is nehéz, mennyire rohadtul unalmas már az íróknak a gyökerekhez való kényszeres visszatérése. Az összes nagy szuperhős közül Batman múltját basztatják a legsűrűbben. Persze, Ben bácsi halála és szólama az erőről és a felelősségről, vagy a kryptoni rakéta Földre érkezése is rendszeresen visszatérő motívumok az adott sorozatokban, de Crime Alley, az eldördülő fegyver, a földre hulló vércseppek és gyöngyszemek nélkül szó szerint egyetlen Batman-író sem tud meglenni. A baglyos és a jokeres sztori után Scott Snyder is előáll a maga eredetverziójával – valahol érthető, elvégre pl. Supermannel ellentétben a Sötét lovag születésének történetét még nem mesélték újra az Új 52 indulása óta – más kérdés, hogy talán nem is lett volna rá szükség, mert komolyam, mutasson már nekem valaki csak egy embert, aki nem a dzsungelben él, dárdával vadászva, és nem ismeri a sztorit. Úgyhogy a Zero Year nálam eleve hendikeppel indult, bár mint Snyder esetében mindig, még akkor is, ha a végeredmény nem makulátlan, meg kell jegyeznem: ez a csávó átkozottul tud írni. Egyébként pedig a koncepciója egyáltalán nem rossz: Batman mítoszának alapjait továbbviszi egy szimpla ok-okozati összefüggésnél, és a Wayne-szülők halálát kegyetlen sokként szövi bele nem csak Bruce, hanem egész Gotham életébe. Vastagon benne van ez a Red Hood Gang elleni harcban is (vezetőjüket is az említett gyilkosság „inspirálta”), sőt, a briliáns gazemberként épp felemelkedőben lévő Edward Nygma számára is valamiképpen Bruce és szülei körül forog a világ. Ez a „minden mindennel (de főleg a Wayne-szülőkkel) összefügg” szemlélet hoz némi frissességet az ezerszer elmesélt sztoriba, azt pedig meg kell hagyni, hogy a befejezés, ami számtalan variáció után (a Detective Comics 33-tól (1939) Frank Miller Első évéig (1987)) értelmezi sajátosan újra (legalábbis vizuálisan – Greg Capullo bámulatos munkát végez) a híres „I shall become a Bat” jelenetet, lehengerlő. Mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy jobban örülnék neki, ha Snyder eredeti (most röhöghetnek a szuperhősfikázók) történetek elmesélésébe invesztálná a tehetségét. (Rusznyák Csaba)
Captain America #10
Történet: Rick Remender Rajz: John Romita Jr. Marvel Comics
A Marvelnél két szenzációs, a tavalyi Marvel NOW! kapcsán indult sztori ért véget az utóbbi hetekben. Egyrészt Jason Aaron abszolút überelhetetlen Thorja (ez talán majd megér egy külön cikket), másrészt Rick Remender Captain Americája. Utóbbi a tízrészes Dimension Z saga, aminek már a címéből is egyértelmű, hogy nem egy tipikus csillagos-sávos hőssztori, hanem inkább valami olyasmi ponyva-sci-fi őrület, amilyenre Remender pár évvel ezelőtt a fantasztikus Fear Agenttel ragadtatta magát. Hősünk, köszönhetően egyik nemezise, Zola ténykedésének, még az első számban ottragadt ebben a kegyetlen, teljesen leamortizált, mutánsokkal, őrültekkel és halállal teli dimenzióban, ahol ellensége kisfiát a következő 10 évben sajátjaként nevelte fel. Sharon Carter felbukkanásával aztán kiderült, hogy míg ebben a dimenzióban egy évtized, „otthon” csak pár óra telt el, ellenben Zola hadigépezete készen áll rá, hogy leigázza az egész világot. Mármint a „valódit”. Remender tényleg saját Fear Angetjének receptjét követi (egyébként kalapemelés a Marvel előtt, amiért nem ők formálják át a hozzájuk tévedő írókat egy homogén stílusú masszába, hanem hagyják az íróknak, hogy a saját stílusukat érvényesítsék akár a legnagyobb sorozatokon is – ez nem csak Remenderre és a CapAmre vonatkozik). Őrült ötletekkel és olsdchool sci-fi elemekkel teli hajmeresztő kalandot ír, és közben szinte észrevétlenül fon egyre erősebb érzelmi köteléket a karakterek és az olvasó közé, akit így teljesen felkészületlenül kap el a kulcspillanatban elszabaduló katarzis. Viszont Remender közben nem feledkezik meg arról sem, hogy nem Heath Hudsont írja, hanem Steve Rogerst: hiába futtat egy olyan sztorit a főhőssel, ami jó hatvan éves pályafutása alapján egyáltalán nem jellemző rá, mégsem cserélhető le bármilyen más karakterrel. Ez egy Amerika Kapitány történet. Csak annak üdítően újszerű és vagány. (Rusznyák Csaba)
Chronos Commandos - Dawn Patrol #1-2
Történet és rajz: Stuart Jennett Titan Comics
Már megint egy nácis/dinós ponyva? Ne már! - reagáltam le azonnal a CC első számát, mivel akkortájt jött ki az IDW is egy hasonló koncepcióval, de mivel az egyik népszerű képregényes oldalon maximális pontszámot kapott, gondoltam, csak megnézem már magamnak, hogy mit is tud. És kellemes meglepetést okozni, azt tudott. A Titan Comics (brit független kiadó) 5 részesre tervezett sorozata ugyanis már az első számmal nem csak hogy kiválóan el tudott szórakoztatni, de már egyből el is adta nekem a folytatásokat. Pedig ha azt mondom, hogy a sorozatban időutazó 2. világháborús amerikai kommandósok hajkurásszák a nácikat a dinoszauruszok között a Kréta-korban, élükön egy übermacsó őrmesterrel, miközben odahaza maga Einstein sem rest géppuskát ragadva védeni a hazát, de legalábbis a bázist, akkor azért lehet sejteni, hogy nem éppen bradburyi magasságokban járunk. Viszont a CC egyszemélyes alkotógárdája, Stuart Jennett (kitalálta, megírta, megrajzolta, hazavitte) képes volt ezt az egyértelműen geekvakító ötletet valóban ponyva-stílusban megírni anélkül, hogy izzadságcseppek csepegnének és nyögések hangjai hallatszódnának ki az oldalak közül. A feszes ritmusú és akcióban dús sci-fi/kaland sztorija nem túl bonyolult, nincs is igazán megalapozva a háttér sem, de annyi tudományos maszlagot azért kapunk Einstein proftól, hogy ne érezzük azt, hogy csak a levegőben lóg az egész. A dialógusok is egyszerűek, lényegre törőek, de közel sem mesterkéltek vagy ostobák. A főszereplő, az Őrmester pedig igazi kőkemény, sokat látott badass baka, akinek folyton ott parázslik a szivar a vicsorgó szájában, még akkor is, amikor egyszerre két géppisztollyal tárazza tele a nemzetsztocialistákat vagy éppen a dinókat. Jennett azonban nem csak az írásban szórakoztat könnyedén és magabiztosan, hanem a rajzokban is tökéletesen hozza, amit egy ilyen típusú "giltiplezsőr" megkíván. A többi pszeudo-ponyva képregénnyel ellentétben azonban itt nem rajzfilmes vagy retró stílussal találkozunk, hanem kimondottan látványos festett képeket kapunk, karakteres figurákkal, hangulatos tájakkal, és valami egészen gyönyörű dinókkal. A Chronos Commandos egy újabb nagyszerű modern ponyva, a rövidtávú, könnyed, de intenzív szórakoztatás biztosításának céljából, és vele kapcsolatban szintén elmondható, hogy azt adja, amiről eredetileg szóltak a képregények, és amikről talán újra szólniuk kellene. Ajánlott! (Chavez őrmester)
Red Sonja Vol2. #2
Történet: Gail Simone Rajz: Walter Geovani Dynamite Entertainment
A múltkor még nem értettem, hogy miért indítottak egy azonos című rebootot, miközben még fut az eredeti sorozat is, de időközben a 80. számmal véget ért a volume 1, így most már csak egy Vörös Sonja ongoing maradt. Gail Simone bemutatkozása engem még az egyébként kedvező netes kritikák ellenére sem győzött meg maradéktalanul, de a második számmal már sikeresen meg tudott venni magának. Legutóbb ott tartottunk, hogy Sonja az őt egykor felszabadító király segítségére siet a közelgő zamorrai sereg ellen, ám megdöbbenve látta, hogy a démoni haderőt Sötét Annisia vezeti, az a nő, akivel évekig együtt raboskodott a zamorrai fogságban, és akivel együtt anno rabszolgatársaik legyilkolására kényszerítették. Sonja nem érti, hogy miért táplál iránta ilyen elvakult gyűlöletet egykori sorstársa, ám az ádáz küzdelem közben Annisia olyan megdöbbentő dolgot árul el neki, amivel egy csapásra térdre és megadásra kényszeríti Sonját és az oldalán harcoló sereget. Úgy tűnik, hogy Simone most készíti elő a terepet egyfajta új kezdethez, bár az még nem világos, hogy ez az egész sorozatra lesz-e majd kihatással, vagy csak az aktuális sztorira, de az biztos, hogy az átlagosabb debüt után most egy rendkívül izgalmas és fordulatos epizódot kapunk, ami után értő kezek a folytatásokban igazán érdekes új alaphelyzetet teremthetnek, remélhetőleg nem olyan elfuseráltat, mint anno Reed csinálta. Simone Vörös Sonjája karakterében továbbra sem különbözik igazán a korábbitól, most is szexi és vad, bár nem kizárt, hogy az itt most el nem spoilerezendő új ismeretek fényében majd történik némi átalakulás a jellemében is. Geovani közel sem egy Bisley, nincs igazán saját stílusa, de a rajzai így is garantálják azt, amit elvár az ember egy mai kard és varázslat fantasy képregénytől, aminek főhősnőjét nem csak a belső erényei, de a külseje miatt is kedveljük. Különösen a nagyobb paneles, illetve egész oldalas kompozíciók állnak neki jól, az arcok viszont kissé sablonosak. Talán még korai ezt megállapítani, de egyelőre úgy látszik jó ötlet volt nem csak a reboot maga, de az is, hogy Simone kézbe adták a sorozat írását, mert láthatóan fejlődik a sorozat és izgalmas folytatást ígér. Eddig csak kíváncsi voltam rá, most viszont már kifejezetten érdekel is. (Chavez, a hirkán kutya)
Trillium #1 Történet és rajz: Jeff Lemire Vertigo Comics
A Vertigo (Nahát, kedves, teljesen-kurvára leépült, egykor nagyszerű kiadó, még életben tetszenek lenni? Hurrá, vagy mi.) ezzel a sorral hirdeti Jeff Lemire Trilliumát: „The Last Love Story Ever Told” (Az utolsó szerelmi történet). Hm, oké. Mármint kellően rejtélyesen-nagyszabásúan hangzik. Aztán. A képregény megfordítható, vagyis úgymond két eleje van, amik két külön történetet mesélnek el, hogy aztán ezek összeérjenek a két történet két végén, vagyis a képregény közepén. Az egyik egy 3797-ben játszódó sci-fi, a másik egy első világháború utánra pozícionált ponyva-kaland. Most ez vagy az év egyik legérdekesebb és potenciálisan legjobb képregénye vagy az év egyik legpofátlanabb gimmickje. Hogy melyik, az talán majd csak a nyolcrészes minisorozat végén fog kiderülni, addig is tekintsünk úgy a Trilliumra, mint egy felfedezésre – amúgyis ez az egyik központi témája a sztorinak (a szerelmi szál most, az első rész után még nemlétező, a két főszereplő épphogy találkozik egymással). A távoli jövőben egy Nika nevű tudós igyekszik megmenteni a mindössze négyezer főre aszadt emberiséget, amit egy intelligens vírus irt igen szorgalmasan és kreatívan galaxisszerte. Az annyira nem távoli múltban pedig egy poszttraumatikus stressztől szenvedő veterán, William szervez expedíciót a dzsungel mélyére – mindkettejük útja ugyanahhoz a templomhoz vezet, és a (látszólag?) többezer éves eltérés ellenére ott egymásba botlanak. Lemire tematikailag és strukturálisan is (nézzétek meg a két sztori panelelrendezéseit, oldalkompozícióit) nagyon vagány, egyszersmind megfontolt módon állítja párhuzamba a képregény két részét, bár a szimmetriát kicsit megbontja, hogy Nika motivációi sokkal világosabbak, érthetőbbek, mint Williaméi – bár talán ez is a koncepció része. A térrel és idővel játszadozó narratíva a jövőbeli karaktert a még távolabbi jövő (mi lesz az emberiséggel?), a múltbeli karaktert pedig a még korábbi múlt (milyen tragédiák formálták a karaktert) alapján határozza meg, annál ironikusabb, hogy találkozásuk pont ellenkező temporális irányba löki őket. Lemire jól szövi a sztorikat, a rajzai is hatásosak, nyers stílusúak, elevenek (bár van egy szörnyen gyengén kivitelezett, elkapkodott kétoldalas spreadje a múltbeli szálban), viszont kérdés, hogy mindebből mit tud fenntartani a folytatásra. A két szál máris összeért, a „flipbook” koncepció eztán hogy vihető tovább? Ha sehogy, mi lesz nélküle? És ez még csak egy (és fél) kérdés a sok közül, van még egy rakás. Biztató, hogy sok más első számmal ellentétben a Trillium esetében ténylegesen érdekelnek is a válaszok. Nem akarok semmiféle ítéletet elkapkodni ennyi alapján, úgyhogy a lényeg: Lemire egyelőre megnyert magának. Meg kell dolgoznia érte, ha el akar kergetni. (Rusznyák Csaba)
Stephen Baxter Időhajók című regénye – ha volna ilyen – simán beillene az időutazók tankönyvének. Az író által érintett témák sokszínűsége, sokfélesége és egyáltalán, a mód, ahogyan elénk tárja azokat, egyfelől megnyugtatóan ismerős, másfelől borzongatóan izgalmas. Az Időhajók olvasása közben úgy éreztem magam, mint egy kisiskolás, akit beültetnek egy egyetemi mélységben előadott fizikaórára, de a kezdeti rémületemet az óvodások számára is közérthetően és - nem kevésbé lebecsülendő módon - érdekfeszítően magyarázó tanár személye hamar eloszlatta. A klasszikus sci-fi műfaját teljes mértékben komolyan véve, a névtelen időjáróval olyan utazásba kezdünk bele, ami bővelkedik izgalmakban, kalandokban, alternatív történelemben, szuperfejlett civilizációkban, paradoxonok feloldásában, és egy kellemes viktoriánus mellékízt kölcsönző főszereplőben, aki személyes narrátorként tárja elénk meghökkentő élményeit.
Stephen Baxternek tudományos alaposságú fantasztikus regények egész sorát köszönhetjük, nálunk kevésbé ismert az úriember, leginkább az A. C. Clarke-kal közösen jegyzett Időodisszeia-trilógia révén kaphattunk betekintést munkásságába, de angol nyelven rengeteg könyve jelent már meg. Hogy a mennyiség vajon a minőség rovására megy-e, azt az Időhajók díjesője sem tudja eldönteni (maximum aki olvasta az összes könyvét), mindenesetre úgy tűnik, Baxter úr nem azzal a bizonyos szerves végtermékkel gurigázik, ha science fictionről van szó, ugyanis a jelenleg kitárgyalt könyv négy jeles díjat hozott el neki (köztük a Philip K. Dick- és a BSFA-díjat). Matematikusként és mérnökként konyít tehát a témához, és szerencsére az íráshoz is van érzéke (igen, Rád nézek, FlashForward). Az Időhajók egyfelől tisztelgés H.G. Wells Az időgép című műve előtt, másrészről annak továbbgondolása, méghozzá a modern tudományok korszakából visszapillantva – bár 2013-ban viccesnek tűnhet ez a mondat, hisz a regény 1995-ben jelent meg, idestova 20 éves, és mégsem látszik meg rajta (igen, Rád nézek, Ítélet könyve). Sőt!
A sztori szerint 1891-ben járunk, névtelen időjárónk az imént tért vissza kényelmes londoni kúriájába a viszontagságos jövőből, egészen pontosan a 802 701. évből, ahol megismerkedett a föld alatt élő, degenerált morlockok és a felszínt benépesítő, infantilis eloik anti-utópisztikus társadalmával (nesze Neked, Warhammer 40.000). Mivel ebben a rendkívül messzi-messzi időben nem úgy sültek el a dolgok, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, modoros dzsentlemanuszunk egy napnyi pihenést követően újra időgépébe pattan, és nekiiramodik a jövőnek, hogy helyrehozza, amit lehet. Igen ám, de 1891-ben nem hallottak még kvantumfizikáról, multiplicitásról, gravitációs szingularitásról, ennek következtében egy egészen másfajta történelem bontakozik ki előtte, majd még egy, és még egy és még egy, hogy a legvégén egy olyan grandiózus befejezésben legyen részünk, hogy csak bírjuk követni.
A történetről bővebben nem szeretnék írni, nehogy elspoilerkedjem itt a különböző idősíkokon megesett kalandokat, amik őszinte meglepetésemre rendkívüli módon lekötöttek. Amikor belekezdtem az Időhajókba, volt egy pici aggodalmam azzal kapcsolatosan, hogy vajon milyen irányba húz majd a mérleg: olvasmányos kalandregény, vagy száraz, de tudományos igényességgel megírt kőkemény sci-fi került a kezembe. Az első néhány oldal meggyőzött: az írásmód és a narráció hangulata remek, ezzel nem lesz gond, csak ne veszítsen ebből a szintből. Majd következett az első időutazás, és az annak során kifejtett kezdeti, tétova tudományos fejtegetések. És innentől nem volt megállás, mesteri módon keveredik a két irányvonal (ami valójában nem az, mert az ideális eset ugye pont olyan, mint az Időhajók), a rövid, de érzékletesen megírt fejezetek során felváltva kapunk kalandot is, elmélkednivalót is, méghozzá bőven. Sőt, ami kifejezetten tetszett, hogy a képzeletbeli léc egyre magasabbra kerül, azaz mind a cselekmény, mind az eszmefuttatások, filozofálások egyre magasabb fordulatszámon pörögnek, ahogyan elmélyülünk az egyre kacifántosabb időutazásokban.
Az időutazás módja - Wells után szabadon - meglehetősen egyedi: az időgép nem teleportálva közlekedik, mint azt megszoktuk, hanem ténylegesen „mozog” az időben, miközben a térben egy jottányit sem mozdul. Így gyorsított felvételen követhetjük, hogyan áll be az emberi szem számára egy sávba a Nap égbolton való látszólagos mozgása, a civilizációk hanyatlása, a flóra és fauna változása – kifejezetten vártam, mi fog ilyen alkalmakkal történni, főleg a rejtélyes és már-már horrorba illő Figyelő felbukkanását követően. De más téren is remekel a könyv: az újabb és újabb utazások olyan elméleti rétegeket nyitnak meg, amiket normál földi halandó csak kiadós dzsanga túra alkalmával tapasztalna. És ne higgyük, hogy ezek kalapból előhúzott elméletek, mindegyik a valóságban gyökerezik, nem csak meredek továbbgondolások. A regény tudományos aspektusa lenyűgöző, a jelenkor elméletei köszönnek vissza benne, amik így 18 év távlatából is remekül megállják a helyüket.
És hogy ne érezzük magunkat elveszve, a viktoriánus Anglia szülötte, a névtelen időjáró szemszögéből kapunk betekintést eme teóriákba. Az 1891. év emberének, még ha tudós is, idegenül hatnak a kvantumfizika és egyéb hasonló szavak, de útitársa a laikus olvasó számára is érthetően fogalmazza meg a különböző elméleti tételeket, egészen a végkifejletig, ahol azonban alapos utángondolásra szorultam, hogy akkor hogy is van ez? A bemutatott történelmek jólesően ismerősek, kapunk egy adag világháborút, annak pusztító következményeivel, világmértékű környezetszennyezést, illetve az evolúció logikus és hajmeresztő stációit. Utóbbira olyan elképzelhetetlennek hitt léptékekben pillanthatunk rá, ami miatt mindenképpen érdemes elolvasni az Időhajókat.
A könyvnek ott a helye a polcomon, minden időutazós igényemet kielégítette. Sőt, azon is túl, olyan világképeket villantott föl, ami valóban mélyen elgondolkodtat: porszemek vagyunk csupán, minden gőgünkkel és apró gondjainkkal, hisz amikor több ezermillió évről van szó, azt le tudjuk írni, ki tudjuk ejteni, de belegondolni, mit is jelent igazán… hogy a nagy emberiség pusztán egy lepkefing az idő végtelen óceánjában, hát az bizony gigantikus falat.
Robert Rodríguez pályája finoman szólva is egyenetlen minőségű: minimális költségvetésű, teljes mértékben szerzőinek tekinthető filmje, az El Mariachi, és annak hollywoodi sztárokkal és látványos robbantásokkal felturbózott folytatásai, a Desperado és a Volt egyszer egy Mexikó, vagy a meglepő szerkezetével tüntető vámpírmozi, az Alkonyattól pirkadatig ugyanúgy megférnek benne, mint az agyatlan, kamu trailerből agyatlan, kamu filmmé mutálódó, de röhejesen szórakoztató Machete, a Sin City, illetve a Kémkölykök sorozat, amelynek elkészültét, és viszonylagos sikerét (4 epizód!!!) személy szerint a filmtörténet legnagyobb rejtélyei, abszurditásukban gyakorlatilag értelmezhetetlen jelenségei közé sorolok. A Grinhouse-projektből gátlástalanságának és infantilis humorának köszönhetően ő jött ki jobban, a nagy QT női szereplőinek illatos lábacskáival volt elfoglalva a forgatókönyv megírása helyett, míg a Planet Terrornak ilyesmire (sem lábacskákra, sem forgatókönyvre) nincs szüksége, a darálás intenzitása megdobogtatja szívünket, Bruce Willis szétrohadó fejének látványa pedig... nos, csak egy szétrohadó fej látványa, de az szerintem mókás (más kérdés, hogy a mozi akár minőségi munka is lehetne harsány paródia helyett). Lelkesedése és kitartása kétségkívül becsülendőek, még akkor is, ha nem társul hozzájuk különösebb, valóban kiemelkedőnek nevezhető tehetség, az ember előtt pedig, aki képes filmjének a Cápasrác és Lávalány címet adni, fejet kell hajtanom annak ellenére, hogy a mai napig nem tudtam rávenni magam becses alkotásának megtekintésére. Antal Nimród felkarolásáért és támogatásáért pedig mindenképpen jár neki egy virtuális, vizespohárnyi tequila-pálinka koktél.
Ezen a ponton engedjétek meg, hogy egy személyes élményem osszam meg veletek. A viharos, vészterhes, viszályoktól és súlyos, drámai eseményektől hemzsegő időkben történt, amelyekre gyakran csak úgy emlékezünk: középiskolás évek. Bamba érdektelenséggel kornyadoztam fizikaórán, sem a kockás füzetem lapjaira rajzolgatott csápos szörnyek, sem pedig az aktuálisan pad alatt olvasgatott Stephen King kötet fordulatai nem tudtak lekötni, így kénytelen voltam minden figyelmem magas, kopasz, sápadt tanáromra összpontosítani. Azt már nem tudnám felidézni, pontosan miről tartott előadást a fásult ifjúságnak, de élénken él bennem, ahogy egyébként összefüggő, kerek mondatai közé hirtelen semmihez nem hasonlítható, ijesztő, nem emberi halandzsát kevert. Iszonyatos sebességgel hadart valami idegen nyelven pár másodpercig, majd rezzenéstelen arccal folytatta mondandóját, mintha mi sem történt volna. Padtársammal rémülten pillantottunk egymásra. Óra után kifaggattuk osztálytársainkat, ők is észlelték-e az eseményt. Rendkívül furcsán néztek ránk (ahogy általában). Senki nem vett észre semmit. Nekünk meggyőződésünkké vált, hogy tanárunkkal valami nagyon nincs rendben. Ennek köszönhetően egyrészt fizika jegyeink erőteljes javuló tendenciát kezdtek mutatni, mivel minden órán feszülten figyeltük, mikor szólja újra el magát (többé nem tette), másrészt a legjobb barátok lettünk, mikor rádöbbentünk, hogy vagy a világ őrült meg, vagy mi magunk, tehát mindenképpen hasznunkat szolgálná, ha összetartanánk (Helló Dani!).
Mindenkitől elnézést a könnyes vallomásért, lássuk a filmet.
Egy amerikai gimnázium diákjai (az ál-leszbikus proto-emo lány, a mindenki által nagy kedvvel ütlegelt lúzer, a futballcsapat tanulni vágyó reménysége, a hideg, törtető szépség, a zseniális, örök lázadó, szívdöglesztő díler és a bájos új lány) egy szép napon rádöbbennek, hogy tanáraik sokkal nagyobb veszélyt jelentenek rájuk, mint amit egyébként is feltételeztek róluk: nemcsak, hogy megbuktathatják, igazolatlan hiányzásokkal fenyegethetik, vagy feleltetés címén alázhatják meg őket, de szándékukban áll uralmuk alá hajtani az egész emberiséget. Egymás után sorjáznak a baljós előjelek: a tapló fociedző hirtelen empatikus lesz, és úgy nyakalja a vizet, mintha fizetnék érte, a színjátszó kör vezetőjének kiürült tekintete félelmetesebb, mint Freddy Krueger vicsora, a focipályán pedig felbukkan egy ismeretlen, féregszerű lény, ami vízbe érve rendkívüli agresszivitást mutat, de ami rosszabb: szaporodni kezd. Mikor aztán a lúzer és a szépség egy véletlennek köszönhetően megtapasztalják, hogy az iskola szekrényei nem csontvázakat, hanem egyenesen oszladozó hullákat rejtenek, valamint végignézik, ahogy az egyébként sem finom modorú edző a torkából előtörő csápszerű képződmény segítségével molesztálja a csinos nővérke hallójáratait, a jelek gyorsan horrorisztikus valósággá válnak, és megindul kívülálló hőseink harca az emberiség megmentéséért.
A film nyaktörő iramot diktál, a forgatókönyv (Kevin Williamson, a Sikoly írójának munkája) átgondoltan, de lendületesen építkezik, képes rá, hogy végig lekössön fordulataival, ráadásul igen gyorsan beveti a sokkeffekteket, amiket aztán újra és újra sikerrel alkalmaz. Nincs egy pillanatnyi üresjárat, egyetlen történetszál sem felesleges, a dinamika működik. Szereplőink, bár egytől egyig sablonkarakterek, mindannyian rendelkeznek saját személyiséggel, aminek köszönhetően könnyedén megkedveljük őket, tinihorror-karakterekhez mérten (sőt, amúgy is) kifejezetten szimpatikusak. Néhányuk kezdeti hitetlenkedésén szerencsére hamar túllendülünk, egyikük sem hülye vagy vak, szkepticizmusuk helyét gyorsan átveszi az elfogadhatatlan tények feltétel nélküli elfogadása. Rodríguez itt még úgy képes a humort a horrorba integrálni, hogy nem paródiát készít, nem esik komolyan vehetetlen túlzásokba, vagy, ha mégis, azt a műfaj iránt tiszteletet tanúsítva teszi (oké, a finálé CGI-monsztere némileg komikus, de a helyén van).
Természetesen eszünkbe juthat Don Siegel klasszikusa, a Testrablók támadása, illetve a számtalan remake, amik azt vették alapul, vagy a The Thing, vagy bármelyik, földönkívüli parazitákat szerepeltető inváziós horror, de a tanár-diák ellentét csúcsra járatása ad annyi plusz löketet a filmnek, hogy ne lelketlen másolatként tekintsünk rá, és amikor szemérmetlenül idéz (az átváltozás ellenőrzésének jelenetében például), azt nyíltan vállalja, és ötletesen műveli. Az idegenek kiszűrésére, és elpusztításukra szolgáló eszköz pedig önmagában akkora és olyan poén, amilyet ritkán látni hollywoodi filmben.
Rémisztően fenyegető tanári kar, filmes utalások tömkelege, vállalható arcokból álló sztárparádé (Elijah Wood, Josh Hartnett, Robert Patrick, Salma Hayek), tekergődző csápok, lemetélt ujjak és földönkívüliek: néha ennyi is elég az üdvösséghez.
Ja, fizikatanárunk a következő évben anyagi okokra hivatkozva elhagyta az iskolát.
Az önreflektív, komikus horror Sam Raimi EvilDead-filmjeivel utat tört magának a ’80-as években, és ennél jobb korszakot nem is találhatott volna magának. A minőségi stúdióhorroroknak már a ’70-es évekkel leáldozott, a klasszikus szörnyek nem voltak divatban, és az évtized második felére a shasher is kivérzett – jöttek a műfajt iróniával, összekacsintással frissítő B-filmesek, és a független horrorvígjátékok. A The Monster Squad, a Fright Night és persze az Evil Dead II nyomdokain Anthony Hickox, aki később többek közt a Hellraiser 3-mal blamálta magát, rongyos másfél millióból forgatta le 1988-ban a Waxworkot, ami a horropanteon minden valamire való rémét csatasorba állította a tehetetlen, több liter felesleges vérkészlettel rendelkező, szexéhes tinédzserek ellen. A film roskadozik a vámpíroktól, zombiktól, farkasemberektől és egyéb szörnyektől, vagyis egyfajta, a Cabin in the Woodst évtizedekkel megelőző horrorgeek-gejzír, amiről kissé méltatlanul feledkezett el az utókor.
Egy kis kertvárosban (check) egy csapat tinédzser (check) meghívást kap egy furcsa, ijesztő idegen (check) újonnan nyílt viaszmúzeumába – a buli pontban éjfélkor kezdődik (check). Neeem, egy kicsit sem gyanús. A szexuális szabadosság és frusztráció különböző fokozatain tengődő tinik (ribanctól a szűzig) vidáman mennek a vágóhídra (líding man: a Szörnyecskék Zack Gilliganje). Persze, honnan is tudhatnák, hogy a horrortémájú viaszmúzeum minden egyes kiállítási eleme életre kelhet, ők pedig szereplőivé, áldozataivá válhatnak a valaha létezett/kitalált legnagyobb rémalakok történeteinek. Ráadásul az emberfelettin erős óriással és az emberfelettin irritáló törpével felszerelkezett tárlatvezető (David Warner) nem csak úgy l’art pour l’art irtja a múzeumába tévedő hülyéket: van egy terve, ami a viaszba zárt szörnyetegek világra szabadításában kulminálódik. A büdös mindenit, hát nem az egész emberi civilizáció függ már megint egy hajszálon?
A sztori pusztán egy jól kitalált ürügy a minél több horrorkarakter és –toposz minél rövidebb idő alatti felsorakoztatására, és a film akkor kel életre, amikor egy-egy szereplő belekeveredik valamelyik garantáltan csúnyán és gore-ban végződő fiktív (?) történetbe, hogy aztán kiterített áldozatként végezze a viaszmúzeumban. A draculás inzert mind közül a legvéresebb és leggonoszabb, míg a fekete-fehér zombis kitérő egyértelmű Romero-homage. És a már említetteken kívül van itt még földönkívüli, mutáns, múmia, voodoo pap, boszorkány, láthatatlan ember, Frankenstein-kreálmány, operaházi fantom és Mr. Hyde (noha némelyikük csak egy-egy pillanatra bukkan fel), és persze maga a keret, a viaszmúzeum is egy klasszikus rémtörténet előtt tiszteleg. A Waxworkben minden a horrorról szól, minden kép, mondat, karakter műfaji ijesztés, poén, díszlet vagy idézet. Végtelenül lelkes, áltimét geekfilm.
Csak egy baj van vele: Hickox nem egy Raimi, nem egy különösebben, vagy egyáltalán, akármennyire tehetséges rendező, így az egyébként remek koncepció vizuális kivitelezése suta és ötlettelen (írónak jobb, a szereplők például diverzifikáltabbak, mint a korszak műfajfilmjeinek tipikus egyentinédzserei). A Cabin in the Woods végének őrült horrorforgatagát megelőlegző fináléban ez különösen kiütközik, és a borzalmas színvonalú trükkök sem segítenek (bár akadnak köztük egészen impresszív megoldások is – ó, a jó öreg latex és művér!). Hickox csak akkor képes direktorként felmutatni valami pluszt, amikor extra célja van egy jelenettel: az említett romerós szekvenciának például még a kameramozgása is pont olyan, mint Az élőhalottak éjszakájában.
A Waxworköt a koncepciója, a könnyedsége, az ’80s fílingje adja el. Most megmondom: az egész világmindenségben nem találsz még egy filmet, amiben egy vén fószer militáns festésű, légterelő szárnyakkal felszerelt tolószékben, duplacsövű puskával, „Tallyho!”-t kiáltva indul csatába egy seregnyi szörny ellen.
Harry Hole (Hari Hule), az oslói rendőrség egykori nyomozója, három év után hazatér önkéntes hongkongi száműzetéséből. Nyomós oka van rá: élete szerelmének fia, a 18 éves Oleg Fauke rács mögött ül. A vád: emberölés. A fiú egy drogtanyán hidegvérrel agyonlőtte legjobb barátját, Gusto Hanssent. Bűnösségéről nem csak a lőpornyomok vagy a szemtanúk beszámolói tanúskodnak, de maga Oleg is beismerő vallomást tett. Harry mégis megpróbálja rávenni egykori főnökét, hogy nyissa újra az ügyet, majd amikor – érthető módon – visszautasítják a kérését, maga kezd nyomozni.
A skandináv krimi egyik legismertebb alakjának, a futballistaként induló, majd rockzenészként is sikeres Jo Nesbø-nek (ejtsd: Ju Neszbő) ez már a 9. magyarul megjelent kötete a Harry Hole-szériában. Ennyi szöveg alapján már egy komplett disszertációt is össze lehetne dobni, kielemezve a Nesbø-univerzum minden egyes apró mozzanatát, de erre most nem fog sor kerülni. Elsősorban azért nem, mert a Kísérteten kívül más Nesbø-kötethez még nem volt szerencsém. Talán nem a legbölcsebb húzás egy sorozatot az aktuálisan utolsó felvonással kezdeni – a 10. rész, a Police a nyár elején jelent meg Norvégiában –, de így legalább kiderült, hogy a műélvezethez mennyire van szükség az előzmények ismeretére.
A Kísértet-kísérlet eredménye: a cselekmény tökéletesen érthető és átélhető akkor is, ha most először találkozik az egyszeri olvasó Harry Hole figurájával, illetve életének visszatérő szereplőivel. Ártani viszont semmiképp sem árthat, ha már ismerjük Harry előéletét, a karakternek mélységet ugyanis pont a múltban átélt események adnak. A Kísértetből megtudjuk, mert Nesbø beengedi az olvasót hőse fejébe, hogy Harry régebben keményen alkoholizált, az Oleg anyjával, Rakellel folytatott viszonya pedig lelkileg jelentősen leamortizálta, de más tudni valamit a visszaemlékezések és az elejtett megjegyzések nyomán, mint a korábbi regények jelenidejében megtapasztalni.
A Kíséret önálló történetként ennek ellenére kiválóan működik, még úgy is, hogy ezúttal nem gyilkosságsorozatot, hanem egyetlen emberölést kell felderítenie a kiégett (ex-)nyomozónak. A több mint 500 oldalas regény azért nem válik egy másodpercre sem unalmassá, mert Nesbø kiszámíthatatlanul váltogatja a cselekményszálakat és a nézőpontokat. Legnagyobb húzása, hogy magát az elhunytat is narrátorrá avatja: Gusto a halála előtti pillanatokban emlékszik vissza életére, arra, hogyan ismerkedett meg Harry fogadott fiával, Oleggel, és hogy mi okozta a végzetét. Nesbø időzítése tökéletes: a párhuzamosan futó, múltbéli és jelenben játszódó szálak éppen a legmegfelelőbb időpontban, az utolsó pár oldalon futnak össze, odáig pedig vörös heringek és álbefejezések gondoskodnak arról, hogy az olvasó ne tudja kitalálni a slusszpoént.
Ami a skandináv krimik kötelező összetevőjét, a társadalomkritikát illeti, a Kísértet is érint néhány forró témát. A történet középpontjában a droghelyzet áll. Hole hazatérve Oslóba, azt látja, hogy a legrosszabb hírű utcák helyén luxusépületek nőttek ki a földből. A mocsok azonban nem tűnt el, csak sikerült szőnyeg alá söpörni, hála az alvilág, a politika és rendőrség közös erőfeszítéseinek. A korrupció gyakorlati működését tehát kiválóan illusztrálja a regény, és ugyan a junkie-k világának bemutatása is több mint meggyőző, Nesbo a realizmust több ponton is feláldozza a dramaturgia oltárán. A Kísértet ezért, minden merészebb ambíciója ellenére, elsősorban krimi. Nem skandináv krimi, hanem „csak” KRIMI. Így, nagybetűvel.
A Crazy Heart és a közelgő Out of the Furnace rendezője, Scott Cooper dirigálja majd Stephen King VÉGÍTÉLET (The Stand) című regényének szélesvásznú adaptációját (remélhetőleg jobb lesz, mint a '94-es minisorozat). A korábbi rendezőjelölt Ben Affleck volt, aki... tippeljetek, miért nem ér rá hirtelen erre a projektre.
Avi Lerner producer (Expendables-filmek, Rambo) egy RAMBO tévésorozatot akar tető alá hozni Stallone "kreatív" (írói, produceri, rendezői?) közreműködésével. A címszerepet nem ő alakítja.
Mark Millar azt mondta, hogy a Fox készülő marveles filmjei, az X-MEN és a FANTASZTIKUS NÉGYES ugyanabban az univerzumban játszódnak. Ami azt jelenti, hogy egy-két film múlva... crossover time!
D.J. Caruso szerint a PREACHER filmadaptáció még mindig tervbe van véve, csak kicsit dolgozni kell a forgatókönyvön, mert... nos, nem túl stúdióbarát.
KÉP - Michael Rooker kék, tarajos és szigorú a GUARDIANS OF THE GALAXY forgatásán. /// Izomszagot hoz a szél - Snipes, Coutore és Stallone az EXPENDABLES 3 forgatásán. /// Paul Giamatti hisztérikus pre-Rhino a CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-ben. /// Új kép az X-MEN: DAYS OF FUTURE PASTból. A professzornak épp Sentineleket és hajhullást jósoltak. /// A George Lucas eredeti (az ismerttől még gyökeresen más) forgatókönyve alapján készült THE STAR WARS képregény első oldala és bevezető szövege.
TRAILER - Baromi hatásos, dialógus nélküli trailer a HOMELAND harmadik évadához. /// Új, hosszabb trailer Ridley Scott és Cormac McCarthy közös indulójára az évfilmje kategóriában: THE COUNSELLOR. /// A BATTLEFIELD 4-ben Michael Bayt játszhatsz, és egész épülteket dönthetsz le, sőt, egész városokat pusztíthatsz el.
BÓNUSZ - Mondo-poszter a THE WORLD'S ENDhez. /// Csak egy random kép a DAREDEVIL egyik idei (márciusi) számából. /// És ha már itt tartunk: meg lehet tekinteni a legjobb Batfleck-mémeket összegyűjtve, ezek meg a legjobb twitter-reakciók. /// Már illegálisan filmet rögzíteni sem hagyják nyugodtan az embert a moziban...
Rob McLellan sci-fi rövidfilmjét úgy nézzétek, hogy pár év múlva viszontlátjátok egészestés formában a szélesvásznon is - az MGM ugyanis megvette a jogait. Az Abe egy erősen megzavarodott robotról szól, aki legújabb áldozatának (fiatal, csinos nő, természetesen) elmagyarázza az öldöklése mögötti motivációit, amik mélyen robotosak - vagy emberiek?
Aggodalomra semmi ok: nem az emberiség vált akár egy fikarcnyival is intelligensebbé, senki nem döbbent rá, hogy egy ölelés többet ér ezer tökön rúgásnál. A kormány bevezette a Purgálást (vagy Tisztogatást, ahogy tetszik, de az biztos, hogy nem a "Bűn éjszakáját"), egyetlen éjszakát, amikor mindent lehet. Nincs rendőrség, nincsenek mentők, nincs segítség, sem felelősségre vonás. Végre helyreteheted magadban az év közben felhalmozódott feszültségeket, és, ha úgy tartja kedved, aktuális haragosaidat, csalfa házastársadat, szemétkedő főnöködet akár egy bekapcsolt láncfűrésszel is pofán csaphatod, ha ezt látod helyénvalónak. Feltéve persze, hogy bejutsz a lakásába.A biztonsági rendszerek ily módon felértékelődnek, a társadalom tehetősebb rétegei pedig izgatottan várják az eseményt, akár mi, magyarok augusztus 20-át (ha láttad már a rakpartot közvetlenül a tűzijáték után, rájössz, hogy a két ünnep gyakorlati lefolyását tekintve nem is áll annyira távol egymástól), míg a szegényebbek védtelenek az utcákra szabaduló, jól szituált polgártársak őrjöngő dühével szemben.
Az alapötlet kiváló, leszámítva azt az apróságot, hogy nincs az a beteg társadalom (nem, még az amerikai sem), amely egységesen támogatná egy ilyen intézmény létrejöttét, pláne úgy, hogy léte tulajdonképpen semmire sem garancia: ha a barátnőd pont aznap közli veled, hogy igazából férfi, mint amikor kedvenc csapatod kiesik a Nemzeti Ligából (vagy honnan), ráadásul tegyük fel, hogy tulajdonképpen őrültebb és gonoszabb vagy, mint Charles Manson, nem biztos, hogy jól nevelten megvárod a jeles éjszakát, mielőtt betáraznád a páncélöklödet. Ezek a gyakorlati kérdések valószínűleg fel sem merülnének bennem, ha a film alaphangulata egy hajszálnyival apokaliptikusabb, esetleg a valóságtól elrugaszkodottabb lenne, de nem az: a jövőkép olyannyira nem túl távoli, hogy a díszletek alapján a történet akár napjainkban is játszódhatna (egyébként 2022-ben járunk). Nem a lézerfegyvereket vagy az űrsiklókat hiányolom, sőt, a társadalmi mondanivaló sulykolását ezek nyilván kevésbé komolyan vehetővé, esetleg az egyszeri néző számára nehezebben kódolhatóvá tennék. Értem én, hogy az alkotók azt kívánják sugallni, filmjük szereplői mi magunk vagyunk, mégis zavaró magabiztosságuk, amivel a hétköznapinak egy pillanatra sem nevezhető felvetés elfogadására kényszerítenek. De legyen, különben nem lenne film.
Nagyobb probléma, hogy a működőképes sztoriból pontosan annyit hoznak ki, mint amire bármelyik, minimális szociális érzékenységet felmutató embertársunk is képes lenne, ha felvázolnánk előtte a szituációt: az emberek alapvetően állatok, az anyagi helyzet, társadalmi rang nem feltétlenül hordozza magában a humánumot, a gazdagoknak jó, a szegényeknek nem annyira, ésatöbbi, ésatöbbi. A bevezetőben feltűnő, kényszeredett mosolyú, bájos arcú szőkeségről azonnal tudjuk, hogy valójában gátlástalan, vérengző elmebeteg (nem jelzem a spoiler veszélyt, mert meggyőződésem, hogy a lehetősége sem áll fenn), a szegény, fekete szereplő pedig naná, hogy a társaság legértelmesebb tagja. Az egyetlen helyszínen, az Ethan Hawke által alakított biztonsági szakembernek és népes családjának otthont adó, hiperbiztonságos erődítménnyé alakítható házban a belek kiontására hajlamos szomszédság ugyanolyan gyakori vendégnek számít, mint a logikai bukfencek. Boldog-boldogtalan ki-be mászkálhat a házban, simán bevehető, semmiféle biztonságérzetet nem ad, ami csak azért furcsa, mert hősünk kijátszhatatlan védelmi rendszerek értékesítésével vált közösségének legtehetősebb, (és leginkább irigyelt) tagjává. Nem szoktam ennyire cinikus lenni, de kérdem én: ha az általa forgalmazott termékek szart sem érnek, miként van még munkája?
A film egyébként távolról sem nézhetetlen, sőt, a maga módján kifejezetten szórakoztató. A cselekmény egy pillanatra sem ül le, a csavarok, bár gyakran logikátlanok, sikeresen tartják fenn a feszültséget. A felvetés bátorsága alapvetően becsülendő, néhol felszisszenhetünk a céltalan erőszak bemutatásán (bár korántsem annyira, mint amire számítanánk), néhány képsor (például a főcím alatti "valódi" felvételek) kellemesen hatásosra sikeredtek. Ezek azonban nem elegendőek a csalódás enyhítésére, amit a kihagyott ziccer érzete okoz.
Több bátorsággal, kreativitással, odafigyeléssel ez akár egy nagyon jó film is lehetett volna.
Igen, ebben az 1982-es animációs filmben (békebeli nevén: rajzfilm) beszélő állatok vannak. Szintén van benne pl. egy olyan jelenet, amiben egy aranyos kiskutya döglötten, lógó nyelvvel fekszik az állatkísérleti intézetben lévő ketrecében, és a gondnok, miközben valami olyasmit dörmög az orra alatt, hogy „na, ennek is kampec”, fellapátolja, és a hullamegsemmisítő kemencébe dobja. Csak hogy kontextusba helyezzük a dolgokat. A The Plague Dogs Richard Adams (Gesztenye, a honalapító), azonos című regényéből készült (itthon nemrég adta ki a Galaktika Gazdátlanok címen, érdemes elolvasni), ami az állhatatosan állatkínzásellenes író cseppet sem leplezett irodalmi lándzsatörése a témában.
Két kutya megszökik egy angliai nemzeti parkban lévő kísérleti telepről, és miután hiába próbálnak gazdát találni maguknak, elhatározzák, hogy jobb híján vadállatként tengetik napjaikat, birkákat, csirkéket, és egyéb, az útjukba kerülő, ehető állatokat ölve. A környékbeli birka- és csirketulajdonosok persze nem nézik jó szemmel a dolgot, és ez még csak a kezdet. A média és a politika hatalmas botrányt kavar az ügyből, és miután (hamis) híre megy, hogy az intézetben végzett kísérletek következtében a szökevények akár pestist is hordozhatnak, kegyetlen hajtóvadászat kezdődik az ember legjobb barátai után.
Ahogy a könyvnek, Martin Rosen animációs filmjének (ő forgatott adaptációt Adams leghíresebb művéből, az említett Gesztenye, a honalapítóból is – ha máshonnan nem, a Donnie Darkóból mindenki ismeri) is az a legfőbb erénye, ahogy a világot a kutyák szemén keresztül láttatja. A testileg-lelkileg sérült ebek (a kísérleti agyműtéten átesett Snitter és a sorozatosan vízbe fojtott, majd újraélesztett Rowf) egy hozzájuk csapódó róka (a hangja John Hurt) útmutatásával járják a vidéket, noha rabságukat nem szabadságra, csak egy sokkal nagyobb ketrecre cserélték el. A világ egy remény és megváltás nélküli horrorshow a számukra: korábbi életük erősen limitált tapasztalatiból adódóan az elméjükben minden, a csendes, nyugodt tavaktól a kopár dombokon át a hóesésig, az életükre törő „fehérköpenyesek” gonosz eszköze. Elveszett gyermekek ő a dühös, gyilkos kedvükben lévő istenek borzalmas hazájában.
Rosen itt-ott bedob néhány komikus momentumot, hogy oldja az egyébként igen nyomasztó és feszült légkört, de senki ne áltassa magát: a The Plague Dogs egy kegyetlen szenvedéstörténet, két kutyának az emberi közönyből és aljasságból fakadó vesszőfutása. A könyv szellemiségéhez abszolút hű adaptáció egyébként a cselekményben igen sok változtatással él (pl. a befejezésnél is, de nem úgy, ahogy gondolnád), amik közül a legfontosabb Adams didaktikus példabeszédeinek elhagyása. A film így is áraszt magából némi propagandaszagot, de a forrásműben igen vaskos emberi szálak itt a legszükségesebb információk közléséig vékonyodnak, és általában meghagyják a kétlábúakat arctalan fenyegetésnek.
A regény eleve megrázó eseményeinek kompromisszumokat nélkülöző vizualizálása viszont egy-két jelenetben csaknem sokkoló erejű. Rosen nem riad vissza vértől és haláltól, horrorisztikus elemekkel, szürreális inzertekkel, sötét, szürkés-feketés látványvilággal, a táj kopárságának nyomasztó ábrázolásával kíséri Snitter és Rowf megpróbáltatásait. Ez nem dizni-karaktereknek való vidék. Ellenben ha van kutyád, a film után sírva fogod ölelgetni.
Én sosem bántam a kliséket, amíg ötletesen és jól átgondoltan nyúltak hozzájuk, hiszen bárki bármit is mond, nincs új a nap alatt, ez pedig különösen érvényes a fantasy zsánerére. Amint azt a hatkötetes Riyria-krónikák első könyvéről írtam, az egyre nagyobb népszerűségre szert tevő Michael J. Sullivan a kezdeti nem túl meggyőző benyomások ellenére is képes volt meglepni, amikor végtelenül szimpatikus szerencsevadász főhőseit, a meglehetősen következetes erkölcsi kódexet követő, fattyúkardját félelmetesen forgató Hadriant és a halálosan pragmatikus, macskaléptű Royce-ta a jobbára sztenderd sémát követő fantasy világát átszövő politikai játszmába keverte. Akkor a karakterek vitték el a hátukon a történetet, míg az elég laza ecsetvonásokkal felhordott háttérvilág a fakó pasztellszíneivel segített nekik erős kontrasztot adni. A második kötetben azonban szerencsére ez az arány megváltozik, sőt, mivel a cselekmény egésze tulajdonképpen egy Maribor háta mögötti kis jelentéktelen faluban játszódik, sokkal nagyobb hangsúlyt kap a világ történelme és az új szereplők bemutatása, ráadásul az egyszerű népet fenyegető szörnyeteg megölésére siető hősök kliséjét is nagyon ügyesen a feje tetejére állítja.
Nem kevés idő telt már el azóta, hogy Hadrian és Royce útjai elváltak Alrik hercegétől és testvérétől, Arista hercegnőétől, és éppen Colnora városában vasalnak be egy régi adósságot, amikor egy fiatal lányba botlanak, aki éppenséggel őket keresi: megbízása van a számukra. Szülőfaluját, az aprócska Dahlgrent egy szörnyű bestia tartja rettegésben, amit állítólag csak egy megközelíthetetlen, ősi elfek építette toronyban rejlő karddal lehet megsebezni. A két dzsentlemen tolvaj közül Hadriannek ugyan ennyi is elég lenne, ám társát az győzi meg, hogy a lányt egy Ezrahaddon nevű nyomorék küldte utánuk. A hajdani önmaga árnyékaként is meglehetősen veszélyes mágust ugyanis ők maguk szabadították ki a nefronita egyház titkos börtönéből, és pontosan tudják, hogy jelenléte mindig baljós események hírnöke. Ahogy az lenni szokott, a viszonylag egyszerűnek tűnő rutinmunka (mert hiszen egy kard ellopása nagyon is a profiljukba vág, amint azt az előző kötetből megtudhattuk), nagyon hamar vészesen komplikált üggyé bonyolódik, amikor a kis faluba belovagol a környező királyságok nemeseinek színe-java, akik az egyház által rendezett megmérettetésen, ünnepélyes keretek között vetélkednek a szörnyeteg legyőzésének dicsőségéért. A jutalom nem más, mint, hogy az egyház a győztest elismeri Novron örökösének, ami egyúttal a császári címet is jelenti. Az ismételten egy birodalomszintű politikai játszmába csöppent hőseink megpróbálnak úszni az árral, és lehetőleg ép bőrrel kikerülni a kalandból, ám amikor Ezrahaddon felfedi előttük a mágikus bestia titkát, a tétek még ennél is jobban megemelkednek: itt már egy egész világukat fenyegető veszéllyel kell szembenézniük.
Sullivan értő kézzel építgeti két főhőse karakterét, könyvről-könyvre fedve fel múltjuk titkait, és nem egyszerre zúdítva ránk, azt bizonygatva mennyire mély és érzelemdús jellemek (ügyesen elkerülve a legtöbb tucatfantasy egyik legtipikusabb hibáját), valamint végre többet is megtudhatunk a már sokat emlegetett, de jobbára rejtőzködve élő elfek és az emberek viszonyáról, kapunk némi releváns történelmi hátteret, egy korábbi ellenfélből is sikerül viszonylag zökkenőmentesen ideiglenes szövetségest faragni, ráadásul az író nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőkkel, mert igen magas a járulékos veszteség a könyv végére. A titokzatos Ezrahaddonról még továbbra sem egyértelmű, hogy pontosan kinek az oldalán áll, és hogy vajon tényleg olyan nemesek a céljai, ahogyan azt sejtetni akarja, de az világos, hogy a sorozat kötetein átívelő fő szál vége az ő (sic!) kezében van.
A második kötet talán egy picit jobb, mint az előző, hiszen nem várt módon nem csak témát, de léptéket is vált, ráadásul valóban a sorozattól függetlenül élvezhető, az előzményeket nem ismerve is kerek egészet alkot. Nagy erénye a Riyra-krónikáknak, hogy továbbra is képes kellemesen meglepni, így a soron következő részek elébe az eddigi óvatos optimizmus helyett már inkább megelőlegezett bizalommal tekintek. Külön piros pont a kiadónak a fordító lecseréléséért, mert az új kolléga érezhetően gyakorlottabb, és nagyszerűen birkózik meg a kihívással. Könnyű, nyári olvasmánynak tökéletes választás.
Zöld utat kapott a Sonynál Neill Blomkamp következő filmje, a CHAPPY, amiben egy mesterséges intelligenciával felruházott robotot (hangja: Sharlto Copley) ellop két gengszter, hogy felhasználják a saját céljaikra. A forgatás ősszel kezdődik.
A Marvel új, szerdán debütált megaeventjének, az INFINITYnek az első részét nagyjából fél nap alatt teljesen elkapkodták - ez negyedmillió eladott példányt jelent Amerikában, ami manapság igen szép szám.
George A. Romero Marvelnek írt zombis képregénye 15 részes lesz, az élőhalottak "fejlődni" fognak benne, és lehet, hogy egy regényadaptáció is lesz majd belőle (a megjelenést az eredetileg tervezett októberhez képest a Marvel elcsúsztatta, valószínűleg jövőre).
Érdekesnek tűnő magyar rövidfilm készül egy megszállott sci-fi geekről, Szőke Andrással a főszerepben. Támogassátok, ha tudjátok!
A Marvel még mindig kussol, de Vin Diesel egy interjúban megerősítette, hogy ő lesz a bőbeszédű Groot hangja a GUARDIANS OF THE GALAXYban.
Christopher Nolan INSTERSTELLARjában a héten közzétett rövid sztorileírás szerint egy csapat felfedező egy féreglyuk segítségével jut el oda... ahová ember még nem merészkedett.
Ridley Scott bibliai eposzában, az EXODUSban Christian Bale játssza majd Mózest. Ramszesz szerepéről Joel Edgerton tárgyal a stúdióval.
A BREAKING BAD finisének vasárnap vetített első része sorozatrekordot döntött: 5,9 millióan nézték.
A THE DARK KNIGHT RETURNS képregénykötet eladásai (nyomtatott és digitális) durván megugrottak Amerikában a SUPERMAN/BATMAN mozifilm bejelentése óta. (A film ugyan nem Frank Miller sztoriját adaptálja, de Zack Snyder azt mondta, azt tekinti fő inspirációnak.)
A tervezett SUSPIRIA remake halott. Valamennyi igazság azért még van a Földön...
KÉP - Trófeák? Kép az X-MEN: DAYS OF FUTURE PASTból. /// Így néz ki egy Sentinel-fej tervrajza.
TRAILER - Új, egyperces trailer a 300: RISE OF AN EMPIRE-hez, sok karddal, vízzel és üvöltözéssel. /// Az első trailer a Telltale FABLES játékéhoz, a THE WOLF AMONG US-hoz, amiben majd a gyilkosságok utána nyomozó Bigby Wolfot irányíthatjuk. /// "This city is so damn beautiful. But only form a distance." Előzetes a TNT és Frank Darabont korábban LA Noir címen futott, '40-es évek Los Angelesében játszódó noirjához, a MOB CITYhez. Start decemberben. Csak világmegváltást várunk ettől a sorozattól, nem többet.
Mostanában egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy Image cuccokat olvasok, pedig (néhány kivételtől eltekintve) korábban valahogy nem igazán kerültek közel a szívemhez a kiadó termékei. Az utóbbi 1-2 évben azonban jól érezhetően történt valamiféle kedvező fordulat a cégnél, mert sorra jelentkeznek olyan újabb és újabb sorozatokkal, minikkel, amik alapján én már nem egyszer az új Vertigónak is kikiáltottam őket. Ugyanakkor meg nem illetném őket azért az eredetiség vagy a formabontó ötletek széles tárházának vádjával sem, egyszerűen csak remekül megírt, látványos és legfőképpen, roppant mód szórakoztató képregényekkel találkozom az "i" betűvel ellátott füzetekben, és nekem legtöbbször pont erre van szükségem. (Előző kritériumoknak pedig még mindig a 2000AD felel meg a leginkább.) A Ghostedre is azért ugrottam rá, mert azon kívül, hogy a nagy kedvenc, Sean Phillips borítói is kellő mértékben meghozták hozzá a kedvet, ma már a kiadó neve is garanciát jelent számomra, és ebben a jelen képregény sem hagyott megingani. A második számnál tartó sorozat a borító és a cím ígéretéhez hűen "szellemes" kalandot nyújt. Jackson T. Winterst kihozatja a börtönből (nem éppen a hivatalos módon) egy Markus Schrecken névre hallgató okkult gyűjtő. A kollektor azt szeretné, hogy egy jelentős összeg fejében lopjon el neki egy szellemet a hírhedt Trask család egykori rezidenciájáról, ami most üresen áll. A Traskok többek között arról híresültek el, hogy egykoron sportot űztek abból, hogy embereket raboltak el, és vadásztak le a házban. Winters, más választása nem lévén, belemegy a dologba, azzal a feltétellel, hogy maga válogatja össze a csapatát. A különféle csodabogarakból álló csoport pedig fészket ver a házban, de szigorúan csak nappal, az éjszakákat ugyanis Winters parancsára házon kívül töltik, és úgy tűnik, hogy nem minden ok nélküli az óvatosság, a házban ugyanis nem csak por és pókháló van, hanem mindenféle nem evilági dolgok is. Ha a szellemek és a szellemház a horrorfilmek világának egyik legelcsépeltebb, legolcsóbb és legunalmasabb kliséje, akkor mégis mitől működne egy képregényben? Hát úgy, hogy Williamson, ahelyett, hogy mindenáron arra törekedne, hogy valami nagyon újszerű(nek tűnő) módon nyúljon a témához, egyszerűen csak baromi jól írja az egészet, persze a szokásos és ismerős elemek mentén. A karakterei érdekesek, színesek, a szövegei lazák és a humort illetve a szórakoztató mértékű macsóságot sem nélkülözik, a történet pedig precízen kiszámított, olvasóbarát ritmusban halad, felesleges időhúzások, bonyolító mellékszálak nélkül. A második füzet végén még nem kezdődött el ugyan a szellemvadászat, de kapunk ízelítőt belőle, hogy mi is vár embereinkre a következő füzetekben, és ez már bőven elég a meggyőzéshez. A Ghosted másik vonzereje a színvonalas képi világ. Sudzuka karakteres arcokkal, kidolgozott részletekkel (az első számban a duplaoldal a házról valami mesésen csodás) és ötletes plánokkal dolgozik, Miroslav Mrva kellemes retrós színezése pedig a cseresznye a habon. A Ghosted tehát egy újabb ígéretes Image cím, amit mindenképpen ajánlott követni. (Chavez)
Infinity #1
Történet: Jonathan Hickman Rajz: Jim Cheung Marvel Comics
Sok-sok év után, pár hónappal ezelőtt abbahagytam az Avengers-címek olvasását. Mivel már Brian Michael Bendis érájának utolsó évei is elég laposak és érdektelenek voltak, örültem, hogy a franchise-hoz új író érkezik Jonathan Hickman személyében, és kétségkívül totális vérfrissítést hozott, tematikában, stílusban, hangulatban, mindenben – de ami új és egyedi, az nem feltétlenül jó is. Szóval, röviden, kurvára untam a történeteit. Az Infinty ráadásul a Marvel új, nagy, csinnbummos crossover-eventje, azok meg főleg nem sültek el túl jól az utóbbi időben. Duplán nem érdekelt az egész, mégis adtam neki egy esélyt – még szerencse. Hickman egy pofonegyszerű sztorit vezet fel az Infinityben: az Avengers tagjai a Builders egész galaktikus birodalmakat, és persze a Földet is érintő fenyegetését megakadályozandó kénytelenek kiutazni a világűrbe, és így védtelenül hagyni az emberiség bölcsőjét az invázióra készülő Thanos számára. És ennyi, ez a hatrészes minisorozat első száma. De Hickman egész fantasztikusan mesél: ezúttal (pl. a Fear Itselffel ellentétben) tökéletesen átérezni a veszély nagyságát és közvetlenségét, a totális világvégehangulat kérlelhetetlenül uralkodik a sztorin. Az író egy rakás karaktert mozgat, és többségük még csak nem is tartozik az Avengershez: egy gigantikus, univerzumméretű konfliktus előestéjének őrülten eposzi panoptikumát látjuk (Jim Cheung ehhez remek választás, rajzai nagyszerűek) – nyilván eljön majd az ideje a jelmezes héroszok szokásos akciózásának, de az Infinity az első rész alapján még csak nem is szuperhősképregény, hanem egy bazinagy űropera. Ebben rejlik Hickman sikere: oly sok év után el tudja adni a Marvel már unásig ismert világát totálisan frissnek, érdekesnek és izgalmasnak. Remélem, a sorozat legalább részben megőrzi a debütáló szám erényeit – és akkor még az is lehet, hogy Hickman többi Avengers-címének is adok még egy esélyt… (Rusznyák Csaba)
Lazarus #2
Történet: Greg Rucka Rajz: Michael Lark Image Comics
A nem is olyan távoli jövőben, a járványok, éhínség és természeti csapások által meggyötört Földön már csak egy régi-új feudális rendszer ad lehetőséget az embereknek a túlélésre, a hatalom a nemzetek és óriásvállalatok romjain felemelkedett Családok kezében összpontosul. Az általuk uralt domíniumok népessége három részre oszlik: a társadalmi ranglétra tetején a maréknyi Családtag (Family) áll, akiket a tíz- és százezrekben mérhető, védett és mindennel ellátott Jobbágyok (Serf) szolgálnak ki, míg a semmibe nézett, semmiféle hasznot nem hajtó Söpredék (Waste) milliói mindenféle segítség nélkül tengődnek napról-napra vagy hullanak el az állandó éhezés következtében. Minden Családnak van egy tagja, akit költséget és időt nem kímélve a technológiai fejlődés és génmanipuláció csúcsának megtestesítőjévé formálnak, ő a Család kvázi elpusztíthatatlan, halhatatlan tábornoka, orgyilkosa és diplomatája egyszerre. Ő a Lazarus, a fegyver, amit félni kell, és akit inkább tekintenek eszköznek és befektetésnek, mint élő és lélegző személynek. Legalábbis erre ébred rá Forever, a Carlyle-család Lazarus-a, akit egy kevéssé használt Carlyle telephelyen lő szitává néhány, az éhezéstől felbátorodott Söpredék: ugyanis miután feltámadt halottaiból, köszönhetően a sejtszintű génmódosításoknak, és módszeresen kivégzi támadóit, orvosa csupán mentális egyensúlya és az időközben a fennálló társadalmi renddel és az öléssel kapcsolatban felvetődött erkölcsi dilemmája miatt aggodalmaskodik. Szerencséjére sok ideje nincs ezen rágódni, mert a Morray-család összpontosított támadást indít az egyik mezőgazdasági telephelyük ellen, hogy hozzáférjen a magtárukban őrzött hibrid magvakhoz, ami véget vethetne az ő területeiken dúló gabonavésznek. Foreverre hárul hát a romok eltakarítása, valamint az ítélethozó- és végrehajtói tisztjéből következő újabb döntés: a behatolókat ugyanis belülről segítette valaki, az árulók büntetése pedig halál. Példát kell statuálni, neki azonban meggyőződése, hogy nem a Jobbágyok között van a beépített ember. Az érdekes és egyelőre még csak morzsákban adagolt új világ kibontásának ígérete (érdemes egyébként elolvasni erről az első füzet végén elkövetett elég hosszadalmas, ámde legalább annyira tanulságos kísérőszöveget), Eve-Lazarus testvéreinek egymás elleni áskálódása és a főszereplő belső vívódása egyértelműen a figyelemmel követendő sorozatok közé kategorizálta Rucka új dobását, amit ráadásul a számomra a fantasztikusan jól sikerült Gotham Centralból megismert Michael Lark illusztrál hibátlanul. (Nagy Krisztián)
Robocop: Last Stand #1
Történet: Frank Miller és Steven Grant Rajz: Korkut Öztekin Boom! Studios
Frank Millernek finoman szólva nem volt szerencséje a Robotzsaru franchise-zal. Annak idején, nem sokkal a The Dark Knight Returns sikere után, őt kérték fel, hogy írja meg Paul Verhoeven szatarikus sci-fi/akciófilmjének folytatását. Miller egy véres, kegyetlen, vicces, morbid, groteszk és merem állítani, eredeti forgatókönyvvel állt elő, ami persze azonnal vészharangokat kongatott a stúdiónál – a szkriptet kilúgozták, lebutították, konformizálták, nem is csoda, hogy ami végül a mozikba került, csak halvány utánérzete volt mind annak, mind az első Robotzsarunak. Miller ettől függetlenül böcsülettel (Lóvé! Lóvé!) elvállalta a harmadik rész megírását is, de azt a forgatókönyvét még az előzőnél is jobban kannibalizálták (eztán többé szóba sem állt filmesekkel, amíg Robert Rodriguez meg nem kereste a Sin Cityvel) – és mind tudjuk, abból mi lett. A Robotzsaru 2 eredeti szkriptjéből végül Steven Grant írt egy kilencrészes comicot 2003-ban (Frank Miller’s Robocop), most pedig szintén ő dolgozta képregénnyé a harmadik mozifilm Miller-féle forgatókönyvét. A Last Standben az OCP már az egész rendőrséget szélnek eresztette (Lois halott), és exkatonákkal tartatja fenn a rendet Detroitban – a gazdagok a szegényeken élősködnek, a profit nyilván fontosabb, mint az emberélet, Murphy pedig bujkál az őt ámokfutó gyilkosnak beállító karhatalom elől, és a háttérből igyekszik igazságot osztani, már amennyire a szinte posztapokaliptikus közegben ez egyáltalán lehetséges. Miller le sem tagadhatná, hogy a képregény az ő történetéből született, az egészről ordít a The Dark Knight Returns utánérzés – még egy fiatal lány is van, aki megkeresi a főszereplőt, hogy segítsen neki a harcban. Grant atmoszférateremtése fantasztikus, az akciók elevenek és badassek, és elvileg még az sem jelente problémát, hogy a gonoszok szörnyen egydimenziósak, nem többek harsány, fröcsögő szarháziaknál – elvégre ez egy szatíra lenne. Csakhogy nem az. Míg a Frank Miller’s Robocop, noha messze nem volt hibátlan, megtartotta az eredeti kegyetlen, gonosz humorát, a Last Stand már inkább csak egy sima futurisztikus akció (pedig Korkut Öztekin rajzai pont egy szatírához passzolnának jobban). Annak egy rész után nem rossz, de a Robotzsaru franchise-nak azért ennél illik többről szólnia. (Rusznyák Csaba)
Superior Spider-Man #15
Történet: Dan Slott Rajz: Humberto Ramos Marvel Comics
Nem tudom mi történt Dan Slott-al, lehet, hogy egy elfogott múzsát rejteget a pincéjében, mint Gaiman Sandman-sztorijában, de hónapról-hónapra képes megugrani a saját maga által tériszonnyal fenyegető magasságokba helyezett lécet. Amennyire hidegen hagyott az Amazing Spider-Man a Big Time sztoriszál (itt szakadt meg végre a Möbius-hurokban keringő, állandó pénz- és nőproblémákkal küszködő lúzer Peter Parker mainstream-átka) elindítása előtt, olyannyira hűséges olvasója lettem a Superior Spider-Mannek, amely menetrendszerű biztonsággal képes meglepni a húzásaival. Mennyire vártam már, hogy amikor egy szuperbűnöző felkínál egy lehetetlen választást a hősnek (ebben az esetben a Spiderslayer Oki-Pókinak, hogy válasszon a polgármester, azaz J. Jonah Jameson és ártatlan civilek megmentése között), az álarcos igazságosztó a harmadik lehetőséghez nyúljon, és semmi mással nem törődve leverje a köpni-nyelni nem tudó gyilkost, hogy soha többé ne árthasson senkinek! Ki lett volna képes megjósolni, hogy a New York polgármesteréből egyenes televíziós közvetítésben kizsarolt, eredetileg szuperbűnözőknek készült börtönsziget lesz Pókember főhadiszállása, aki Oktopusz doki-énjét meg nem hazudtolva, a saját maga építette, páncélozott póktankokkal és összetoborzott csatlósokkal (szakszóval: minionokkal) rombolja a földig egy nap alatt a Vezér (Kingpin) által uralt Shadowlandet? Ugyan mikor leplezte volna le a Vészmanó (szegény Hobgoblin technikai kütyüjein már valóságos bűnöző-generációk nőttek fel és buktak meg) személyazonosságát az egész világ előtt, hogy ezzel tegye véglegesen és teljesen tönkre? Peter Parker soha nem hozott volna ilyen döntéseket, sőt, bármilyen helyzetbe keverik, az összes döntését borítékolni lehetett volna előre. Jelenleg egyes-egyedül Slott tudja hová tart Pókember története, ezért is olyan izgalmas a sorozat jövője, melyet próbálnak kiterjeszteni több minisorozatra is több-kevesebb sikerrel: a The Superior Foes of Spider-Man ugyanis katasztrofálisan rossz (a koncepció sikerre viteléhez gyönyörű példa a Villains for Hire Andy Lanningtől), a Superior Spider-Man Team-Up pedig mindössze erős közepes. Mindez azonban semmit nem von le az eredeti sorozat értékéből, mely jelenleg nem csak a legjobb Pók-széria, de meg merem kockáztatni, hogy a legjobb A-listás hőst felvonultató Marvel-sorozat az utóbbi években. (Nagy Krisztián)
Neill Blomkamp ott rontotta el, hogy a District 9-t merészre, formabontóra, elgondolkodtatóra csinálta meg, és ezután nem csoda, ha egy közönséges akciófilm csalódásként verdesi a biztosítékot az író-rendező rajongóinál. Márpedig kár szépíteni, az Elysium egy közönséges akciófilm, aminél a sci-fi (mint manapság oly sokszor) csak látványos köntösként szolgál, a társadalmi mondanivaló pedig legfeljebb a felszínes fecsegésig jut. Innen csak az a kérdés, ki mennyire tudja lenyelni, hogy Blomkamp új filmje elejétől a végéig nagyjából olyan, mint a Disctrict 9 utolsó harmada, mindenféle komplex előzmény, kifinomultság és műfaji zsonglőrködés nélkül. Lehet sírni a rétegek és a mélységek elhagyása miatt, jogos is a siránkozás, viszont tény, hogy mint dögös, intenzív akciófilm, az Elysium többnyire megállja a helyét.
A címszereplő egy hatalmas, a kiváltságosok luxuslakásait magában foglaló űrállomás egy olyan jövőben, ahol a földi élet a túlnépesedés, a járványok és a szennyeződések miatt ellehetetlenült. Az Elysium a szegények és gazdagok közti, immár feneketlen mélységű szakadék hatalmas, szemet kiszúró szimbóluma, a bolygó-gettóról jól látható, de el soha nem érhető mennyország, az élet maga – ahol nincs betegség, nincs bűnözés, nincs halál. A nyomortelepen (értsd: Földön) élő Max Da Costa egy munkahelyi baleset miatt öt nap múlva meghal. Egyféleképpen menekülhet meg, ha valahogy feljut az Elysiumra, és az ottani csúcstechnológiával meggyógyítják. A helyzet pofonegyszerű, nincs vesztenivalója: egy exoskeletonanl felturbózva indul a megváltás felé, és útközben az Elysiumon folyó hatalmi harcokba is belecsöppen.
A forgatókönyv erősen csiszolatlan és darabos; Blomkamp, aki a District 9-ban két durva műfaji váltást is szemrebbenés nélkül oldott meg, most mintha erőlködne, hogy egyben tartsa az egyébként arcátlanul egyszerű, elnagyolt és átgondolatlan megoldásokkal (és egy büntetést érdemlően elpazarolt Jodie Fosterrel) teli sztorit. Annak az érzékenységnek, amivel debütjében a bevándorlás témájához nyúlt, nyoma sincs az Elysiumban, sőt, a „szegények és gazdagok” problémakörét a finisben egészen bagatell módon oldja fel. Szerencsére azonban nem erőlteti a mondanivalót, és azzal, hogy bátran vállalja, „csak” egy brutális, véres akciófilmet csinált, nagyjából kiköszörüli a fenti csorbákat.
Mert egy akciófilmhez a sztori pont elég „komplikált” (meg kell szerezni valamit, amit aztán el kell juttatni A pontból B-be), a tempó pont elég vad, Blomkamp pedig pont elég feszesen, határozottan és stílusosan rendez – így nincs idő fennakadni az egyéb szempontokon. Ami még fontosabb, hogy az Elysium személyes aspektusa, vagyis Max motivációja, küldetése, háttere működik a film lelki motorjaként, és külön plusz, hogy a sztori róla szól, és nem a világ megmentéséről (ettől függetlenül a színészi pálmát nyilván nem Matt Damon viszi, hanem Sharlto Copley, aki lubickol a pszichopata vadállat, Kruger szerepében).
Az Elysium szórakoztató, pofás kis akciómozi, de a hatása csak a stáblistáig tart. És valószínűleg igen kevesen vannak, akik ennél ne vártak volna sokkal többet. És én sem tartozom azon kevesek közé.
A cím (eredetiben: Feersum Endjinn) az egyik legügyesebb marketinges gimmick, amivel valaha találkoztam: egyetlen pillantás, és mindenki tudni akarja, miért így van írva, mi vele a cél. Iain M. Banks, a híres Kultúra-könyvek írója, Isten nyugosztalja, pedig nem szokott üres gimmickekkel dobálózni, ha kitalál valamit, azt következetesen végigviszi, legyen szó akár narratív, akár nyelvi megoldásról. A Félemmetes géjpezet nagyjából negyedét az egyik karakter, Latra, a fiatal, vakmerő, bután fogalmazó látó meséli el, az ő sajátos dialektusában. Az eredeti szövegben ez hellyel-közzel fonetikus írást jelentett, aminek fordításbeli átadása aligha lehetett egyszerű feladat, de Gálla Nóra ügyesen megoldotta – viszont erős túlzás lenne azt állítani, hogy ez a nyelvezet a puszta érdekességen, bosszantáson (attól függ, ki hogy éli meg) kívül bármit is hozzáad a könyv egészéhez. Jópofa, egyedi és kreatív, ahogy a sztori sok más eleme, de azok többségéhez hasonlóan megmarad egy önmagában, önmagáért lévő ínyencségnek. Amivel azt akarom mondani, hogy a Félemmetes géjpezet egy fantasztikus ötletekkel és megoldásokkal teli, nem fantasztikus könyv.
A több szálon futó sztori egy világvége szcenárió körül bonyolódik. A távoli jövőben, sok ezer évvel azután, hogy az emberiség egy része kirajzott a világűrbe, a Földön maradtak visszasüllyedtek egy jóval régebbi társadalmi és technológiai szintre, ahol azonban a kódnak, a végtelen virtuális élettérnek köszönhetően mindenkinek megadatik a csaknem örök élet lehetősége. De most a szereplőknek (király, gróf, látó, tudós és egy rejtélyes „újszülött” lény) két külön irányból érkező potenciális apokalipszissel is szembe kell nézniük: miközben a digitális világot a káosz veszélyezteti, a Földet egy hatalmas és furcsa csillagközi köd fenyegeti teljes pusztulással. Egyetlen esélyük egy titokzatos bolygóvédelmi gépezet, amit őseik hagytak hátra, és amit viszont különböző érdekek különböző okokból igyekeznek megszerezni maguknak.
Banks világábrázolása lenyűgöző, de ez nem újdonság. A Félemmetes géjpezet nem egyike az ötletekben burjánzó Kultúra-könyveknek, a poszt-diaszpóra és poszt-szingularitás Földjét így a szerző a nulláról indulva húzhatta fel. Többéletes, mesterséges értelmes, digitális, állatemberes, hatalmi intrikás, világvégés szövegépítményében magától értetődő természetességgel rángatja végig az olvasót, magyarázkodás nélkül prezentálva a biológiai, virtuális és kozmikus állapotokat, avagy fedezd fel az összefüggéséket te magad. Ha sikerült, íme a jutalmad, a cselekmény központi konfliktusának megoldása: egy deus ex machina és egy McGuffin beindít egy plot device-ot. Bámulatos az az arcátlanság, amivel Banks a pontegyszerű sztorit módszeresen elgörgeti a csúcspontjáig, a szálak összefuttatásáig – hogy mennyire vagy képes elfogadni, az leginkább attól függ, hogy fogadod magát a görgetést, mert a Félemmetes géjpezet esetében nem annyira a cél a fontos, mint inkább a megtett út.
A könyv történetestül, karakterestül csak egy eszköz Banks kezében, egy panoptikum, amin keresztül megosztja gondolatait halhatatlanságról, virtuális életről, álmokról, sorsról, jövőről, emberiségről, bár mélységeket és filozófiát nem sokat találni a vékonyka kötetben. A cselekmény, mint másodlagos tényező, a gyorsaság illúziójával döcög (úgy tűnik, mintha rengeteg minden történne, pedig baromira nem), és a végén egy rakás kisebb-nagyobb élménnyel, briliáns ötletektől fejbe vágva kelsz fel – de a katarzis, a teljesség, a nagy kép érzete nélkül, azzal, hogy valami nagyon, kétségbeesetten, bődületesen hiányzik. Neil Gaiman azt írta a nekrológjában, hogy Banksnek még a rossz könyvei is jók voltak. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezzel többek közt a Félemmetes géjpezetre célzott.
Kick-Ass vs. Motherfucker. Már a puszta tény, hogy van ürügy ennek leírására, egészen gyönyörű, még a kontextus ismerete nélkül is. A kontextus (és a meccs maga) pedig a brit fenegyerek, Mark Millar agyszüleménye, aki jelenleg az amerikai képregényipar legkelendőbb hollywoodi exportcikke. Aki ebben kételkedne, az csak emlékezzen rá, hogy 2008-as, Kick-Ass című minisorozata még be sem fejeződött, amikor Matthew Vaughn már javában forgatta belőle a filmadaptációt. A „szuperhősök a való világban” koncepció szenzációsan működött a vásznon, ami azt illeti, még jobban, mint a képregényben, annak ellenére is, hogy a forrásanyaghoz képest egyébként több negatív előjelű változtatást is eszközöltek benne. Vaughn a folytatásból mégis kiszállt, mint rendező (egy másik Mark Millar-adaptáció, a Secret Service kedvéért), és a helyére lépő Jeff Wadlow-nak egy egyre népszerűbb franchise (képregényben nemrég indult a negyedik sorozat) magasan lévő lecét kellett megugrania. Nem sikerült, de olyan szórakoztatóan viszi le a lecet, hogy még azért is tapsot érdemel.
A sztori onnan folytatódik, ahol az első részben véget ért. Mindy és David tovább ügyködnek az utcák megtisztítása érdekében mint Hit-Girl és Kick-Ass, de mindkettejüknek meg kell birkózniuk otthoni problémáikkal is: beilleszkedés az iskolai hétköznapokba és életmódjukból adódó összetűzések a szülőkkel. Kick-Ass egy szuperhőscsapatról álmodozik, és hamarosan részese is lesz egynek, Colonel Stars and Stripes vezetésével. Közben azonban az első rész páncélököllel búcsúztatott gazemberének fia, Chris D’Amico saját szupergonosz-sereget toboroz The Motherfucker néven (ez a silány magyar fordításban… de jobb, ha nem tudod). Szóval a Kick-Ass vs. Motherfucker meccs elkerülhetetlen.
Bár a film nem siet, hogy odaérjen ehhez a meccshez, és amikor odaér, akkor ráadásul csalódást okoz. A képregény őrült, eposzi, eszement wall streetes fináléját Wadlow egy raktárépületbeli (urambocsá, szuperhős-főhadiszállás) csetepatévá degradálta, ami nem csak az eredetihez, hanem az első adaptáció, és jelen film addigi gonosz-véres-vicces forgatagához sem tud felnőni. A Kick-Ass 2 nem csak az azonos című széria, hanem a történet időrendje szerint azzal nagyjából párhuzamosan futó társképregény/spin-off, a Hit-Girl feldolgozása is, és Wadlow hol rendkívül hűen, hol még nagyon lazán is csak alig követi az eredetiket. Talán a két sztori egyébként logikus összemosása, a karakterek és szálak megkeverése az oka annak, hogy a film messze nem olyan egységes, fókuszált, szép ívű és harapós, mint az elődje volt.
De még így is pokoli szórakoztató. A szupőerhőskoncepció és a való világ gonoszul szatirikus ütköztetése hálás téma, a röhejes, rikító göncökben ugrándozó igazságtevőknek a puszta létezése könyörgés a kíméletlen paródiáért – de ahogy Millar, úgy Wadlow is ügyesen egyensúlyozik az echte amerikai mítosz kifigurázása és az előtte való főhajtás között. Az akciók intenzitása, a karakterek – szerencsére minimumra szorított – drámája és az egész jelenség harsány, nem egyszer merészen ízléstelen kiröhögése a nyilvánvaló hangulati ingadozások ellenére is jól megfér egymással (még egy hányós-fosós poén is betalál, pont az abszurd végletekig fokozása miatt). Ami pedig az ízléstelenséget illeti: míg az első részt Chloe Moretz lopta el, addig a másodikat a várakozásokkal ellentétben messze nem Jim Carrey (aki a leginkább az erőszak miatti twitteres hisztijével és bojkottjával hívta fel magára a figyelmet), hanem Christopher Mintz-Plasse viszi, aki Motherfuckerként maga a totális excess, undorító, imádnivalóan gyűlöletre méltó seggfej.
Nagy kár, hogy pont a végére fogy el a szufla, de a Kick-Ass 2 (sajnos) még így is az év eddigi egyetlen jó képregényfilmje.
Ami a nyolcvanas éveknek a Nulladik óra (Breakfast Club) volt, az a kétezres éveknek a Detention: bepillantás a korszak tinédzsergenerációjának fejébe, kísérlet arra, hogy felfedje a korábbi tinédzserek előtt az új generáció érthetetlen viselkedését, a korábbi értékekkel szemben való teljes tiszteletlenségét és visszavonhatatlanul kificamodott ízlését. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy egyúttal az általam valaha látott legönzőbb és mindenféle kompromisszumot totálisan elutasító, tudathasadásos mozgókép, amit egy filmkritikus és egy videokliprendező írt, és ami egyszerre próbálja megszólítani a kilencvenes és kétezres évek generációját, és remekbe sikerült kevercse a Donnie Darko, a Vissza a jövőbe és a Scott Pilgrim a világ ellen kultfilmeknek, akkor még csak épp karcolgatom a Detention lényegének felszínét. A popkultúra diadalmenete és a meta-narratíva násza ez, a Youtube-generáció pozitív értelemben vett himnusza.
Mit érdemes tudni a rendezőről, Joseph Kahn-ról? A mi szempontunkból csak annyit, hogy ünnepelt videokliprendező, aki olyan zeneileg változatos sztárokat segített a csúcsra repíteni, mint Britney Spears, Eminem, Lady Gaga, a U2, Katy Perry vagy a Wu-Tang Clan, és aki hiperérzékeny a célcsoportjának trendváltozásaira, sőt, továbbmegyek, részt vesz azok alakításában, valamint ő követte el a kritikusok által (nem tudom jó érzéssel azt állítani, hogy indokolatlanul) sárba-mocsokba taposott Vas (Torque) című, túlságosan over-the-top, a Warner Bros által motoros Halálos irambankéntpozícionált ballépést. Utóbbi különösen azért fontos, mert ezért születhetett meg a Detention olyannak, ami: ezután a bukta után Kahn nem kért a nagy stúdiók fókuszcsoportjaiból, a bevétel szempontjából oly fontos átlag mozinézők által beállított legkisebb közös nevező kényszerzubbonyából, és a saját zsebéből vett ki 10 millió dollárt, hogy megfinanszírozza a mai tinédzsereknek mai tinédzserekről szóló és őket definiálni próbáló filmjét. A szűkre szabott büdzsének köszönhetően a filmből buzog a kreativitás, ráadásul így akkoriban (értsd: a film forgatásakor, azaz 2011-ben) még jobbára ismeretlen, valóban megfelelő korú és nem utolsósorban tehetséges, 17-19 éves színészeket sikerült szerződtetni hozzá. Nem csinálok belőle titkot, hogy a csak pár filmszínházba eljutott Detention anyagi csőd volt és Kahn nagy eséllyel soha nem látja viszont a belefektetett pénzt, de azért mégiscsak szívfacsaró belegondolni, hogy mi lett volna, ha az Éhezők viadala után jön ki, amiben az egyik főszereplője, Josh Hutcherson a fiatal mozinézők generációjának szupersztárjává lényegült.
„Sander_FTW has decided that the general public is stupid. If they respected history they’d know the first black President was Morgan Freeman in Deep Impact.”
Mindezek ellenére vagy éppen ezért, a film az utóbbi évtized legüdítőbb és legokosabb mozija. Nem feltétlenül fogja mindenki tetszését megnyeri, ellenkezőleg: korábban említettem, hogy míg a kilencvenes évek generációja nagy örömmel fog vadászni a filmben elejtett popkulturális utalásokra, rendkívül nehezen fogja viselni az Y-generációra szabott nyaktörő sebességet, géppuskasorozatszerűen egymásra reflektáló, szinte reagálásra sem időt hagyó, remek dialógusokat, a reklámokból ismert motion graphics használatát, a textelés, valamint az internet- és hashtag-kultúra nyelvezetét, és viszont. A kettő keresztmetszetében egy olyan negyven év feletti culture freak áll, vagyis Kahn maga, aki gyakorlatilag hozzá van bilincselve az örökké változó, de mégis bizarrul homogén popkultúrához, mert a munkája kapcsán a nagy lemezkiadók neki küldözgetnek minden új, trendmeghatározónak szánt zenét, így mindig egy lépéssel az aktuális célközönség előtt jár, és jobban megérti őket, mint ők saját magukat.
„Stalker (NOUN): Someone who is not hot enough to be seen with you.”
A Detention zsánerfilmnek indul, majd egymásban matrjoska-szerűen megbújó zsánerfilmekké transzformálódik, amik végül szétválaszthatatlanul összefonódnak: Grizzly Lake kisvároskájában egy népszerű horrorfilm főgonoszának, Cinderhellának öltözött sorozatgyilkos szabadul el, célpontjai pedig természetesen a slasher filmekből jól ismert archetipikus szereplők, akikről aztán kiderül, hogy ennél persze azért jóval többek. Az első áldozat a kertvárosi, elviselhetetlen, a helyi középiskola táplálékláncában legfelül álló lányklikk vezetője, aki a negyedik falat áttörő Ferris Bueller-szerű monológgal vezet végig egy átlagos reggelén, míg csak brutálisan meg nem gyilkolja az álarcos ámokfutó. Ez a jelenet gyakorlatilag az 1960-as Psycho dióhéjban, az ADHD-szindrómával (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) tüneteivel megbélyegzett fiatalok eszeveszett iramában tálalva: 5 percet töltenek a bemutatásával, majd mindössze 10 másodpercet áldozva a halálára (az ablakból kizuhanás során egy az egyben a Psycho vonatkozó képkockáit másolják), máris ugrunk a valódi főszereplőre, Rileyra (Shanley Caswell), aki természetesen a suli legnagyobb lúzere (és döbbenten néz a nála is megjelenő Scott Pilgrim-szerű, narratív feliratokra, amikkel a korábbi jelenet áldozata mutatta be az életét). Szerelmes a környék legnépszerűbb srácába, a mindig laza Clapton Davisbe (Josh Hutcherson), aki viszont az ő legjobb barátnőjébe, Ione-ba (Spencer Locke) zúgott bele. Hogy a klasszikus alapfelállás teljes legyen, bemutatkozik nekünk Ione korábbi pasija, a focicsapat izomagya, Billy, aki kihívja riválisát, hogy puszta ököllel rendezzék a tulajdonjog feletti vitás kérdést, valamint a trekkie nerd, aki Rileyt próbálja meghódítani természetszerűleg totális kudarcra ítélt próbálkozásaival.
„Your nipple was exposed for seven whole seconds. Is that why two of my brightest students were killed?”
Ami a fenti archetipikus szereplőket illeti, mindegyikük megkapja a saját film-a-filmben epizódját, amik egyúttal ráadásul egy-egy filmzsánert is képviselnek, mint Billyé (The Lonely Ballad of Billy Nolan), ami A légy (The Fly) második részének bizarr újragondolása vagy Ione-é (The Freaky Flip-Flop of Ione and Sloane’s Identity Crisis), ami a testcserés Bolondos Péntek (Freaky Friday) feldolgozása egy időutazásos csavarral megfejelve. Az eddig nagyjából a slasher medrében zubogó (említettem már a nyaktörő sebességet?) film akkor kapcsol még nagyobb fokozatba, amikor a szalagavató előtti estén rendezett buli előre nem látott véget ér a szerepébe egyre jobban belemelegedő sorozatgyilkosnak köszönhetően, hőseink pedig a szalagavató szombatját a film címét adó büntetésben kénytelenek tölteni a suliban. Innentől elszabadul a pokol, és a film őrült kaleidoszkóppá robban szét: vissza kell térniük 1992-be, hogy megmentsék a világot a teljes pusztulástól, találkozunk Elliottal, aki tizenkilenc éve tölti a könyvtárban a büntetését, de egy pillanatot sem öregszik (mindez egy zseniális zenés montázsszekvenciából derül ki), az egyik szereplő teherbe esik saját magával, megtudjuk, hogyan került egy időutazó medve a Földre (The Disturbing Abduction of the Time-Traveling Bear), és hogy ki nyerné a párharcot Patrick Swayze és Steven Seagal között.
A ház az erdő mélyén-benmár a film kezdetén tisztában voltunk a zsáner játékszabályaival, és előre tudtuk a fordulatokat (mint ahogy ez is volt a készítők célja), a Detentionben ez pont fordítva van: hiába ismerjük fel az adott zsánert, egyszerűen lehetetlen kiszámítani, hogy mi fog történni a következő percben, és ez nagyszerű érzés. A film bevallottan nem való mindenkinek, és a videoklipszerű megvalósítás is szándékolt: akárcsak azokat, a Detentiont is többször kell megnézni, hogy egyre többet és többet mutasson meg magából, hogy felfogjuk az egymásra halmozott, csattanós replikákat és az elejtett utalásokat. Az, hogy a rendezőnek köszönhetően piszok jó zenéket hallgathatunk közben, az már tényleg csak hab a tortán.
Ezzel a cikkel kezdve elmerülünk az ausztrál horrorok/exploitationök nem túl nagy, de tisztességesen szutykos, és tisztességtelenül sokat mellőzött mocsarában.
A csúcsjelenetben egy nőket öldöső őrült férfi eszement izgatottsággal maszturbál, ahogy patkányai lassan felzabálják a csapdájába esett félholt, fiatal nőt. Isten hozott Terry Bourke elméjében – a fickó már 1972-ben olyan beteg egy fasz volt, amilyen sok horrorrendező még ma sem mer lenni. Ráadásul Ausztráliában, amiért dupla főhajtás jár neki, mert akkoriban arrafelé azt sem tudták, eszik vagy isszák a horrort. Többek közt ennek köszönhető, hogy néhány obskúrus exploitation-szakirodalmat leszámítva a Night of Feart annak ellenére sem jegyszik manapság szinte sehol, hogy egyébként nagyon is fontos, a műfajt meghatározó, egy rakás klasszikus előképének tekinthető alkotás – vagy legalábbis annak kellett volna lennie. Sajnos Bourke outbackes slasherét akkoriban (amikor slasher még nem is létezett) nagyjából senki nem látta az alkotók családtagjain kívül, és még az is kérdéses, hogy egyáltalán ők látták-e. Innen pedig, bármennyire tűnik is úgy, hogy pl. Tobe Hooper Texasi láncfűrészes mészárlása bazisokat merített a Night of Fearből, nehéz ténylegesen inspirálni.
Olyan, hogy ausztrál horror, a ’70-es évekig egész egyszerűen nem létezett. Elvétve akadt egy-két film, ami csínján tartalmazatott horrorisztikus elemeket, de a zsáner a fesztiválos vetítésektől eltekintve egyébként is teljesen be volt tiltva az országban, egészen 1948-tól 1968-ig. Az ottani filmkészítők egyik fő témája mindig is a hatalmas ausztrál pusztaság és annak meghódítása, a pionírok előretörése volt – a kemény, de gyönyörű vidék megzabolázása, felfedezése aztán a ’70-es évek filmjeiben, a cenzúra elillanása után, átfordult az attól való rettegésbe. A hatalmas, ismeretlen „outback” még ma is táptalaja az ausztrálok kollektív félelmének, ami nem csoda, hisz az európai bevándorlók képében érkező civilizáció alig több mint 200 éve vert tanyát arrafelé, és a végtelennek tűnő pusztaság még ma is minden, csak nem szelíd.
A Night of Feart, amit a fél (de inkább úgy a milliomod) világ 2005-ben fedezett fel magának, amikor a rendező másik gyöngyszemével, az Inn of the Damneddel együtt megjelent egy kombó-DVD-n, az abszolút első igazi ausztrál horrorként tartják számon. Hogy az akkori körülmények közt a zsánerpionírként fellépő Bourke mégis mit ivott, szedett, és mivel lőtte magát, hogy úgy gondolta, egy emberevéssel, péniszre húzott, levágott, véres koponyával (Patrick Bateman üdvözletét küldi) és beteg, perverz sorozatgyilkossal teli filmet el tud adni a televízióba (!) egy 12 részes Fright című széria (!) első részeként, az már sosem fog kiderülni, de ez olyan, mintha Hershell Gordon Lewis egy országos amerikai csatornának pitchelte volna a Blood Feastet a ’60-as évek elején. Just roll with it, motherfuckers.
Szinte sokkoló belegondolni, hogy Bourke-ot elküldték a picsába, és miután úgy döntött, hogy akkor márpedig mozifilmet csinál a tervezett sorozat pilotjából (ennek köszönhető a Night of Fear szűkös, 50 perces játékideje), azt még ráadásul jó alaposan be is tiltották. Bourke ártatlanul pislogott, hogy dehát a horrorbannak már vége, és fellebbezett, mire a filmet egy R-es besorolással (ami akkor még alig egy éve létezett az országban) végre bemutatták ’73 tavaszán, és biztos látta is legalább 20-30 ember (az ausztrálok még hosszú évekig nem fogadtak el semmilyen horrort, ami nem Európából vagy Amerikából érkezett).
A 30-40 évvel ezelőtti, hírhedt alkotások manapság, a temérdek kaszabolós és bélontós horroron nevelkedett, és a kínpornótól elzsibbadt közönségből már inkább csak egy érdeklődő szemöldökfelvonást csalnak ki, mint sokkot, de a Night of Fear az átlagnál jobban öregedett, olyannyira, hogy könnyűszerrel felveszi és megnyeri a versenyt az azidőtájt készült legtöbb amerikai exploitationnel. Ami túlzás nélkül bámulatos, ha abból indulunk ki, hogy Bourke ezt a műfajt elsőként művelte hazájában. Ez egyébként meg is látszik a filmen: olyan gonosz, mocskos, kegyetlen, annyira átitatja a terror a játékidő minden egyes másodpercét, hogy csakis egy több évtizedes kollektív elfojtás kirobbanásaként, egy fájdalmasan sokáig visszatartott zsánerejakulációként készülhetett el.
A Night of Fear persze valahol rendkívül suta alkotás, ami nem meglepő. A színészi játék szánalmas, az adott jelenetben a borzalomtól akár percekig színpadiasan sikoltozó-rángatózó főhősnőhöz képest a ’80-as évek összes lengén öltözött, Jason-ingerlő késpárnája döbbenetes tálentum, a gyilkos pedig egy minden félelmetességet és sötét karizmát nélkülöző szexhiányos, bumfordi idióta – ennél már csak a szörnyen mesterkélt, agyrém zene rosszabb. Ami viszont meglepő, hogy a film minden más téren egészen hatásos, az ütemes, párhuzamos vágások nagyszerűek, a minimálköltségvetés és a kreativitás kettőse a legjobb független amerikai fenegyerek-horrorokat idézi, a dialógus teljes hiánya óriásit dob az atmoszférán, a befejezés pedig úgy istenigazából durva és nyomasztó. A Night of Fear eleve egy filmtörténeti érdekesség, kuriózum, de nem csak ezért érdemes megnézni. Ha nyers formában is, de ott van benne szinte minden, amitől a ’70-es, ’80-as évek amerikai slasherei jók lesznek.
Kinyilatkoztatást teszek: a Firefly az egyik legjobb dolog, ami csak történhetett a geek-társadalommal. Nem csupán ajándék, isteni kegy! Joss Whedon megvalósult látomása sok-sok, mára rajongóvá lett halandó életének vált kitörölhetetlen részévé. A Firefly olyan élménynek minősül, ami egy gimis osztálykirándulás hormonrobbanásos éjszakájához hasonlítható – több szempontból is. Árad belőle a lelkesedés, a céltudatosság csíkszentmihályi flow-ja pedig ellentmondást nem tűrően szaggat át mindennemű gátat: az alkotói szellem eme megnyilvánulása már csak ilyen, ösztönszerű és végletes. Annak eredménye pedig, hogy mégsem egy latin lávör jéghideg profizmusával, jóval inkább egy megszeppent lurkó ügyetlenkedésével megy végbe a don juani magasságokba emelkedő liázon, amiért a forró szenvedély értetlenkedő pillantásoknak adja át a helyét. Aztán embere válogatja, hogy ad-e neki még egy esélyt, netán megpróbálja meglátni a mélyben rejtőző értéket, vagy feladja, és másnál próbál szerencsét.
Joss Whedon a legtöbb ember számára a tavalyi év blockbustere, a Bosszúállók említésére lehet ismerős. Hölgyek esetleg a Buffy, a vámpírvadász, esetleg az Angel kapcsán futhattak össze a nevével, de dolgozott már képregényen is (az egyik legjobb X-Men széria, az Astonishing első futása, illetve a Runaways második etapja az ő keze munkája). Whedon bizonyos körökben a geekség egyik pápájának számít, ami, noha erős túlzásnak hat, nem áll messze a valóságtól. Bizonyítja ezt alkotásainak sokszínű, ám konzekvens, mélyen a geek témákból merítő, de populárisan is befogadható palettája. Ennek egyik gyöngyszeme, de mit is beszélek, egyenesen gyémántja a mostoha körülmények közt világra jött, s még mostohább bánásmódban részesült Firefly. Félreértés ne essék, nem vagyok egy Che Guevara, nem emiatt szimpatizálok a sorozattal – az azt körbevevő hercehurcáról még nem is volt tudomásom, amikor a pilot már rég megvett kilóra.
Miben rejlik ez a vonzerő, ami ilyen hatást gyakorolt rám anno és gyakorol még most is? Kezdem rögtön az alapkoncepcióval: űr-western. Oké, oké, tudom, hogy utólag aggatták rá ezt a kissé sántítóan hangzó, de valahol badass jelzőt, mindenesetre, ha egy összetett szóval kell jellemeznem a Fireflyt, akkor csak benyögöm ezt, űr-western, a magyarázattal meg ráérek a furcsálkodó pillantások kivédése után. A Firefly világa – ahogyan a real world with a twist alapú fiktív teremtés esetében már megszokhattuk – a történelmünket veszi kiindulópontnak, s helyezi azt egy attól merőben szokatlan környezetbe, ezúttal az észak-amerikai polgárháborús konfliktus, jobban mondva annak lecsengése kerül barnakabátostul, Gettyburgöstül, vadnyugatostul a világűrbe. Ez így persze nem teljesen pontos, rengeteg apró csavarintás árnyalja az összképet, például a vesztes oldalról soha nem hangzik el, hogy rabszolgát tartottak volna, plusz a kínaiak az amerikainak tűnő hatalommal szövetségben (Alliance) ülnek a kormány mögött. Ez utóbbit nem pusztán bemondásra kapjuk az arcunkba, hanem a sorozat világában (’Verse) ténylegesen kifejtett kulturális hatásról van szó, amit a káromkodások és egyéb átvett nyelvi kifejezések, öltözködésmód, s megannyi apró részlet tesz szinte hétköznapivá. 2517-ben járunk, az emberiség kirajzott a világűrbe, jó szokásához híven kolonizációba kezdett, és távol a nagy öregek totalitárius berendezkedésétől megkezdődnek a hatalmi harcok Unification Wars, vagyis Egyesítési Háborúk címszóval. A sztorifonal felvételének pillanatában a háború már a múlté, a Szövetség bedózerólta az ellenállókat, megtörtént az egységesítés, mindenki boldog lehet. Kivéve a vesztes oldal minden reggel keserű szájízzel ébredő szimpatizánsait, köztük az egykori barnakabátos katonatisztet, Malcolm Reynolds kapitányt.
Ezzel el is érkeztünk egy sarkalatos ponthoz: az ügyesen felépített díszlet nem válhat rajongás tárgyává, élő, lélegző karakterek kellenek, akiket jobban megismerve már szinte szomszédunkként üdvözölhetünk az epizódok során. A Firefly ezen a téren valami hatalmasat domborít. Köszönhető ez egyfelől a lelkes színészgárdának, akik együtt éreztek a sorozattal, és állítólag nagyon jó csapat kovácsolódott belőlük. A hírek szerint a forgatásokon már-már családias volt a légkör, a leállást pedig hatalmas csalódás kísérte részükről is. A remekelés másik oka a fantasztikus érzékkel megírt és továbbgöngyölített karakterek, illetve a közöttük folyton fellépő, más, hétköznapi sorozatokhoz képest meredek, szokatlan és egyszersmind merész interakciók. Általában ez minden karakter-dráma alapvetése, ám a Firefly pimaszul beint a konformista iskolának, mondván, hé haver, én csak azért jöttem, hogy legurítsak pár sört és eldumáljak a srácokkal.
Ebbe az életérzésbe pedig belefér minden: képes egyszerre szomorú és vidám is lenni, és habár folyton ömlik a szar, mindig jut idő egy velős beszólásra, vagy egy laza megmozdulásra. És ez a lényeg, a Firefly úgy szórakoztat, hogy közben egyetlen izzadságcsepp sem jelenik meg képzeletbeli homlokán. Gondoskodnak erről a szereplők, illetve a több főszálra felhúzott epizódikus struktúra által kínált sztorik, amik során apránként bepillantást nyerünk a Serenity névre keresztelt Firefly-osztályú szállítóhajó legénységének mindennapjaiba. A bumfordi, valóban szentjánosbogárra emlékeztető formatervezéssel megáldott űrhajó neve nem a hasraütés műve: a Gettysburgnek megfeleltethető Serenity Völgy csatája, amiből a pilot epizód nyitó képsorai alatt ízelítőt kapunk, keserű mementóként él tovább a már említett Reynolds kapitány emlékeiben – a csata, ami megfordíthatott volna mindent. Már ez rendkívül beszédes a kapitány jellemét illetően, és ha ehhez hozzáteszem, hogy kopott barna kabátban jár, akkor könnyen aktuálpolitikai felhangokat üthetnék meg, amit természetesen nem áll szándékomban.
Nathan Fillion, az ünnepelt geek-sztár, eme pozícióját a Fireflynak, no meg persze saját magának köszönheti. A veszteséget feldolgozni képtelen, a legitim rendszernek soha le nem fekvő, morózus, epés megjegyzésekkel operáló, az elveiért és társaiért bármire képes kapitány hálás szerep – ahogyan a Fireflyban minden főszereplő, ő is többrétegű, mélyen árnyalt karakter, amit Fillion nagyszerű érzékkel és látható örömmel játszik el. Mint központi figura, jut rá idő bőven, türelemmel és remek ritmusban bontakozik ki a keménynek látszó ex-katona burka alól az érző, sebezhető ember. Na, nem mintha Mal olyan fú de átkozottul penge lenne. Az önbizalom önmagában nem elég, bizonyítja ezt számtalan tévedése, mellényúlása, bénázása, vagy sértett büszkeségből való cselekvése, amik mind elősegítik az azonosulás, az együttérzés kialakulását, egyszersmind megnyugtatnak, nem holmi legyőzhetetlen akcióhősről van itt szó, hanem egy olyan figuráról, akivel simán összefuthatnánk a kedvenc sörözőnkben. Mal, mint a hajó tulaja és kapitánya, a peremvidékekre szorulva próbálja megkeresni a napi betevőt, sejthetően nem mindig a legtisztességesebb eszközökkel. Ha nagyon szorul a hurok (és általában szorul), bizony az utasok fuvarozása mellett kényelmesen megfér a csempészet, ami persze mindenféle sötét és bizalomgerjesztőnek épp nem nevezhető alakkal való seftelést jelent.
Ezzel meg is ragadtam a Firefly lényegét: a rendszerből önként vagy kényszerből kivonult emberek erőfeszítései, botladozásai a túlélés érdekében, saját lényük, lényegük feladása nélkül. Ez a lényeg pedig kilenc különböző arcot visel, kilenc, egymástól akár homlokegyenest eltérő módon látja a világot, és az elképesztően jó karakter-dinamikát ennek köszönhetjük. Vadnyugati köntösbe bújtatott sci-fi ide vagy oda, a Firefly kilenc főszereplőjét bármely más zsánerbe átpakolva a szórakoztatásnak kábé ezt a színvonalát kapnánk. A kilenc főszereplő titulus egyáltalán nem túlzás, sőt, ennél jobban nem is lehetne megfogalmazni. Foghatnánk a fejünket, hogy na de kilenc személyiséget főszerepben kész bukta bezsúfolni egy tv-sorozatba, ám meglepő módon jut tér és idő mindegyiküknek, Whedon és társírói cirkuszi bravúrt visznek véghez, amikor belekezdenek a karakterekkel való zsonglőrködésbe. És hogy kikkel is művelik mindezt?
A kapitányt már láttuk, nézzük a többieket. Elsőként kell megemlítenem Mal katonatársát, a hajó elsőtisztjét, Zoe Washburne-t, aki a leszerelést követően hű társként követte egykori felettesét. Vérbeli harcos amazon, a kapitány jobb keze, illetve a pilóta, Wash felesége. Mindenben lehet rá számítani, tettre kész és határozott személyiség, aki akár Reynolds lelkiismerete is lehetne, már ami a kényes ügyekben való morális hátbabökést illeti. Gina Torres kifogástalanul adja a szenvtelen, ám pillanatok alatt harckészültségbe váltani képes keménykötésű nőt, és az embernek akaratlanul is egy nagymacska jut eszébe, ahogyan elegáns, lassú mozdulatokkal jár-kel, de szívdobbanásnyi idő alatt gyorsul százra. Férje, a Serenity pilótája ellenben habókos figura. Alan Tudyk kiváló választás volt a szerepre, mind megjelenése, mind orgánuma a néző azonnali szimpátiáját vonja maga után, nem beszélve arról, hogy a legelső jelenetében éppen két műanyag dinoszaurusz epikus csatáját levezényelve van alkalmunk megpillantani. A szőke, felborzolt hajú, hawaii inges Wash kilóg a hadviselt, keménykötésű legénység többi tagja közül, mégis, hétköznapiságával, esetlenségével erősebb kapcsot jelent a picinyke család számára, mint azt gondolnák. A felesége és a kapitány közötti háborús bajtársiasság okán fellépő féltékenysége pedig számos humoros helyzet forrása.
A legénység izomembere, és egyben legkomikusabb tagja a felemás érzelmeket kiváltó Jayne. Őt Adam Baldwin kelti életre (nem, nem az a Baldwin), játéka pedig öröm saját maga és a néző számára is: Jayne IQ-ja valahol a pincében rekedhetett, ezt kompenzálandó legalább hatalmas arca van, mélyen hisz az erőszak mindent megold elvében, valójában azonban gyáva és kétszínű, de ha ez még nem lenne elég, azt hiszi magáról, hogy nagyon okos. Rendkívül ellentmondásos karakter, akiben lehetetlen megbízni, a késgyűjteménye mellett csak a pénzt szereti jobban (amit az anyukájának küld, hogy gondoskodjon róla), ezért hajlandó is bármire – mondjuk beállni a Serenity legénységébe, miután a kirabolandó kapitány többet ígér. Jayne figurája egy igazi whedoni archetípus: nem tudunk vele mit kezdeni, egyszer szimpatikus dolgokat művel, máskor pedig legszívesebben megnyúznánk. Az ő tökéletes ellentéte az utasként a hajóra kerülő Book tiszteletes, jobban mondva lelkész. A kifinomult ízlésű, elsőre ártalmatlan pap azonban jóval több, mint aminek látszik, a vészhelyzetekre adott reakciói sötét titkot sugallnak. Mondani sem kell, a viharvert legénység megtépázott morális attitűdje nem mutat minden téren kompatibilitást a Ron Glass által megformált karizmatikus lelkipásztor elveivel, sőt.
Egy űrhajó kötelező tartozéka a szerelő, a Serenity pedig szerencsés lehet, mert egy műszaki tehetség gondoskodik róla. Ő Kaylee, egy fiatal lány, a kedvesség és a női naivitás, egyszersmind a családi értékek, a világot a pozitív oldaláról történő felfogás megtestesítője. Kabinjának ajtaját szívecskék és gyerekes, színes betűk díszítik, de ne becsüljük le Kaylee szerepét, a sok álmacsó között igenis szükség van egy olyan valakire, aki képes megteremteni az otthon melegét. Jewel Staite nagyon, hogy is mondjam szépen, aranyos a babaként kinéző Kaylee szerepében. Újabb ellentét következik: Inara Serra. A modernkori gésák köztiszteletben álló megfelelőjeként Inara hivatalos bérlője a hajó egyik űrsiklójának, ami megkönnyíti utazással járó munkáját. A Társnőnek nevezett hölgyet Morena Baccarin tölti meg bájjal és kellemmel, a nőiségnek azzal a fajta kifinomultságával, ami mögött nem kevés tapasztalat bújik meg. És noha a kapitány előszeretettel használja a jelenlétében a kurva szót, ez csak azért van, mert az óvodában nem volt, akinek meghúzhatta volna a haját. A kettejük közt feszülő vonzalom így hol munkatársi, hol jóbaráti viszonyban igyekszik feloldást találni, és a remek dialógusaiknak köszönhetően nem csak a hölgyek drukkolnak nekik titokban.
A felsorolás végére hagytam a történeti főszálat beindító testvérpárt, akik említése már önmagában a spoiler szintet súrolja, hiszen a pilot során derül ki, hogy mi is rejtezik abban a nagy ládában, amit egy fiatal, jóképű orvos, név szerint Simon Tam (Sean Maher) cipel fel magával a Serenityre, ám a Firefly összes plakátján ott virít a River Tamet alakító Summer Glau, így úgy gondolom, ez bőven belefér. Simon olyan erők elől menekül, amik a Serenityt keresztben lenyelnék: gazdag, jó nevű család sarjaként szakmájában hatalmas karrier várt rá, ám feladta mindezt, hogy megszöktesse rendkívüli tehetséggel megáldott húgát egy titkos szervezet karmai közül. River ,a rajta elvégzett kísérletek következményeként súlyos traumán esett át, beszámíthatatlan, sőt, kiszámíthatatlan, ám olyan erők birtokosa, amik jókora meglepetést képesek okozni. A testvéri szeretet ritkán kerül ilyen explicit módon ábrázolásra, és aki rosszra gondol, az most szégyellje magát – Simon önfeláldozása, a burok elhagyása, a való világ veszélyeire való fittyet hányása elismerésre méltó tett, s még inkább az annak a fényében, hogy az ifjú doki elsőre mennyire életképtelen ebben a számára új közegben.
Mint látható, a karakterek zöme kibontakozásra váró, azt egyenesen igénylő személyiség, aminek szüksége van a 24 részes első évadra, ami során pont megfelelő tempóban épül ki a teljes történet. Erre azonban soha nem kerülhetett sor, lévén a 14. rész után a Fox leállította a forgatást, ezzel mindörökre űrt hagyva a rajongók szívében. Ha ennyire piszkosul jó egy sorozat, miért kap kaszát, merül fel a jogos kérdés. Nem áll szándékomban mentegetni a Fireflyt, az azonban tény, hogy a csatornának már a kezdet kezdetén nem tetszett a legitim hatalom elől bujkáló, a zavarosban halászó karakterek középpontba állítása, így nem is engedték, hogy a világot gyönyörűen felvázoló pilot epizód adásba menjen, rögvest a második résszel indítottak. A rosszallás miatti trehány bánásmód nem tett jót a sorozatnak, de javára legyen mondva, még így is meg tudta csillantani belső értékeit. Sőt, kevéske számú, de annál határozottabb rajongótábor alakult ki körülötte, amit nem zavart, hogy a csatorna ide-oda pakolgatta a sorozatot, hűen kitartott mellette. A show lezárását követően még hirdetést is feladtak, hogy reklámozzák kedvencüket, pénzt gyűjtöttek, a DVD eladásokat igyekeztek javítani (ami sikerült is), illetve számtalan módon terjesztették az igét. A Firefly 2002 szeptemberétől volt látható a Foxon, és hiába készült 14 rész belőle, ebből csupán tizenegyet adtak le, ironikus módon épp a pilot epizódot az utolsóként. A fanok támogatásával megjelent DVD kiadás tartalmazta a hiányzó három részt, ami őrületes fan-hype-ot követően gyönyörű eladásokat produkált, ezzel meggyőzve a Universalt, hogy leforgasson belőle egy mozifilmet – ez lett a Serenity, ám ez egy másik történet lesz majd.
A Firefly ezt a kurta-furcsa sikerét olyan karaktereknek köszönheti, amik elrugaszkodnak a mindennapoktól, de mégis emberközeliek, szerethetők. Olyan sztorinak, ami fittyet hány a konvenciókra, ami merészel rövidre zárni, s ezzel életszerűvé tenni bármilyen szituációt, hogy egyrészt meghökkentsen, másrészt elismerő bólintásra sarkalljon (kedvenc jeleneteim, amikor egy gondosan felépített jelenetet „porig rombolnak” egyetlen szempillantás alatt, és még meg is köszönöm nekik, sőt, magamban felkiáltok, hogy „igen, így csinálnám én is, ha ott lennék”). Olyan humornak, ami tudja, mikor és hol kell kitörnie, kit és hogyan kell megtalálnia, így sosem válik túlzottá, de mindvégig jelen van. Olyan zenének, amit később szakdolgozatírás közben rongyosra hallgatok, a főcímdal pedig egész egyszerűen fenomenális (hála Greg Edmondsonnak). És olyan nézőnek, aki nem pusztán befogadja, hanem magáévá is teszi kedvencét, s törődik is vele, ha úgy érzi szükségét – kár, hogy akkoriban még nem volt Kickstarter, megnéztem volna, mit kalapoznak össze a rajongók. Így, maradt nekünk zseniális tizennégy epizód, amit már senki nem vehet el tőlünk. Mindenesetre, ha az értelmező szótárat felütjük, a geekgasm szónál a Firefly-t fogjuk találni.
A film noir egyik alapvetése mindig is az volt, hogy semmi nincs rendben a világgal, miközben a korabeli filmkészítést hamis, látszaterkölcsös gúzsba kötő nemzeti cenzúra, a Hayes-kódex pont az ellenkezőjét igyekezett sulykolni a jámbor mozibajárókba. Természetéből adódóan, nem volt még egy zsáner, ami annyira igyekezett volna feszegetni a cenzúra határait, mint a noir – valamiféle ellenkulturális csodának tekinthető már az is, hogy egy alvilági alakokkal, sötétséggel, bűnnel, szexuális innuendóval és erőszakkal teli műfaj virágozni tudott akkor, amikor mindezek a jellemzők tiltottak voltak. Delmer Daves Sötét átjárója (Dark Passage, 1947) egy érdekes példája ennek az ellentétnek: az akkoriban az új Dashiell Hammettnek tartott, ám azóta elfelejtett David Goodis regényéből készült filmben csak elvétve akad erőszak, fegyver egyetlenegyszer sem sül el benne, és egyébként is a műfaj nyugodtabb, csendesebb, jobbára méregfogak nélküli képviselőjének számít. Csakhogy a törvény, ami a Hayes-kódex számára szent és sérthetetlen volt, durván felsül benne, és a film egyenesen kimondja: törvény és igazság nem ugyanaz.
Vincent Parryt felesége meggyilkolásáért ítélték el, és éppen szökésben van a börtönből, amikor az úton felveszi őt autójába az arra járó Irene Jansen. A lány az apját látja benne, akit ártatlanul csuktak le mostohaanyja megöléséért, és aki emiatt rácsok mögött halt meg – ezért segíteni akar neki. Mivel Vincent egy lépést sem tud tenni az arcképével kiplakátozott városban anélkül, hogy felismernék, plasztikai műtétre kényszerül. És mire végre leléphetne, és új életet kezdhetne, holtan találja legjobb barátját, George-ot. Ekkor már nyilvánvaló, hogy a felesége sem baleset áldozata lett – őt is és George-ot is megölte valaki, Vincentnek pedig ki kell derítenie, ki tette, és miért, hogy tisztázza magát a vádak alól.
A Sötét átjáró története egyszerű, nélkülözi a nagy fordulatokat, a mocskos noir-közeget, a szerelmi szála romantikus filmbe illően naiv, bájos és meghitt, rogyadozik a képtelenség határán egyensúlyozó véletlenektől, és inkább hangsúlyos benne a dráma, mint a meglehetősen hirtelen zenitjére érő krimi. Összességében nem egy mestermű, azonban vannak olyan aspektusai, amiknek köszönhetően csak hajszálon múlik, hogy az legyen. Mint a szubjektív kamera: Vincentnek jó egy óráig egyáltalán nem látjuk az arcát, ugyanis vagy árnyékban van (mint a gyönyörűen megvilágított taxis jelenetben), vagy még inkább, az ő szemein keresztül látjuk a világot, illetve a plasztikai műtét után az egész feje be van kötözve. Majd mikor a kötések lekerülnek, előkerül alóluk Humphrey Bogart, kora legnagyobb és legvagányabb sztárja. Rejtély, a stúdió hogy ment bele, hogy kifizessék a színész tekintélyes gázsiját, hogy aztán a 100 perces játékidő első 60 percében még csak az arcát se láthassa a néző, de Jack Warnernek biztos belekerült egy kisebb infarktusába, mikor rájött.
A szubjektív kamera már akkor sem volt újdonság, pl. ugyanabban az évben Robert Montgomery is próbálkozott vele az Asszony a tóban című Chandler-adaptációjában, ráadásul ő az egész filmet Marlowe szemszögéből vette fel – jól el is fuserálta. Orson Welles pedig már 1941-ben így tervezte leforgatni A sötétség mélyén-t Joseph Conrad híres könyve alapján. De Montgomery l'art pour l'art megközelítésével ellentétben a Sötét átjáróban konkrét szerepe van a szubjektív szemszögnek, sőt a kamera maga narratív eszközzé lép elő benne: a kezdeti bizonytalanság a főhős ártatlanságával kapcsolatban folyamatosan oszlik, és mire a képi világ átzökken a „normális” kerékvágásba, kételynek már nyoma sincs. (Egyébként technikailag is sokkal jobb a szubjektív szemszög kivitelezése, mint Montgomerynél – de akár a Hitchcock-féle 1945-ös Spellbound gyatrán megvalósított fináléja is citálható negatív példának.)
A Sötét átjáró egy gyönyörűen fényképezett, autentikus San Franciscó-i helyszíneken forgatott (és Hitchcock Szédülését így valószínűleg meg-megihletett), sötét, atmoszférikus tanulmány a magányról, az újrakezdésről, a megváltásról, az emberi természet mocskos és tiszta oldaláról (Vincent csak kétféle emberrel találkozik: cinikus opportunistákkal és önzetlen segítőkkel). A whodunit jelentősége az említett témák mellett egészen elvékonyodik, noha épp a tettes leleplezése vezet a film legnoirosabb, legőrültebb, zsigerien femme fatale-os, mélyen cinikus és gonosz jelenetéhez. Még úgy is, hogy az impresszív szereplőgárda tagjai közül (mint a jókedélyű és jódszándékú, mégis menthetetlenül mengelés benyomást keltő sebész) pont a Madge-et alakító Agnes Moorehead pörgeti kicsit feleslegesen túl a játékát.
A karakterközpontú történetmesélés óriási feldobott labda volt Bogartnak, aki (hasonlóképpen a Magányos helyen-hez) félretette szokásosan kemény, vakmerő, cinikus, macho énjét, és egy sokkal sérülékenyebb, visszafogottabb, bizonytalanabb, félelemmel telibb és érzőbb figurát hozott. Partnere Irene szerepében felesége, Lauren Bacall volt: sziporkázóan gyönyörű és sziporkázóan tehetséges, maga az emberi melegség, őszinteség és jószándék, a tipikusan romlott és kiszámíthatatlan femme fatale tökéletes ellentéte.
Az alvilági alakok helyett „hétköznapi” figurák körül bonyolódó cselekmény sötét oldalát az akkoriban jelentős mértékű, háború utáni paranoia szolgáltatja – a „vörös veszély” már nagyon is része volt a hétköznapoknak, Hollywoodban gőzerővel folyt a McCarthy-féle boszorkányüldözés. Jelzésértékű, hogy Vincentnek fel kell adnia az identitását, hogy életben és szabadlábon maradhasson, és még ez sem elég: a késsel vágható paranoid hangulat briliáns demonstrációja az éttermi jelenet, amiben egyetlen óvatlan válasz egy teljesen ártatlan, pusztán csevegési céllal feltett kérdésre kétségbeesett meneküléshez vezet.
Ezért maradandó, ha nem is tökéletes film a Sötét átjáró: az emberekben lévő jó és rossz közti harcról szól, egy sötét, saját félelmeitől és paranoiáitól rogyadozó világban.
A Simpson család éves halloweeni Treehouse of Horrorának főcímét Guillermo Del Toro rendezte. (Valójában persze jófej mexikói haverunk ezt a Helovín Horror Cselendzs motiváló videójának készítette, de pszt!) Az eredmény egy háromperces, őrülten vicces, komikusan véres, bódító horrortörténelmi geektúladagolás, a filmvilág összes valamirevaló szörnyével. Frenetikus videó – és aki októberben ráadásul megnézi az összes horrorfilmet, amire a főcímben utalás van, simán megnyeri a cselendzset is!
A képregénykiadás igen mostoha helyzetben van Magyarországon, pedig több nagyobb kiadó is felkarolta egy rövid ideig és olyan a képregényes világban nemzetközinek számító sikereket adtak ki, mint a Hellboy, Neil Gaiman Sandman-sorozata, Stephen King Setét tornyának képregényváltozata vagy a tévésorozatként is igen népszerű The Walking Dead. Ezek közül már csak az utóbbi mellett tart ki a kiadója, a többiek lassan kikoptak a címek közül a várttól elmaradt eladási számok miatt. Ezek ráadásul könyvesbolti terjesztésbe kerülő gyűjteményes kötetek, amik száznegyven körüli oldalszámmal és gerinccel rendelkeznek, az újságárusoknál kapható képregények ennél rosszabb helyzetben vannak, mert őket még ennél is kevésbé veszik komolyan a magaskultúra hazai védelmezői. A kilencvenes évek eleji Kandi Lapok ismertettek meg bennünket az amerikai képregényekkel és ők is hagyták a legmaradandóbb nyomot az akkori ifjúság emlékeiben, de ezekből mára már csak két magazin maradt az újságárusoknál utolsó hírmondóként: a Kingpin kiadó Marvel+ füzetei és a Drize kiadó Garfield magazinja. Többek között ezért is vágta hatalmas fába a fejszéjét a 5Panels alkotócsoport, akik az utóbbi három évben is jelen voltak a magyar képregényszcénán, bár jobbára csak a Képregénybörzéken és Képregényfesztiválokon pár százas példányszámban megjelenő képregényeikkel: céljuk ugyanis nem más, mint egy új, rendszeresen az újságosoknál megjelenő, magyar alkotók által készített képregénymagazin.
Heten vannak már a Horror Cselendzsek, mint a bélontó, fejlevágó gonoszok. Ha jó geekekként hajlandóak vagytok egy hónapig mellőzni szociális kapcsolataitokat (ez nem lehet túl nehéz, nem mintha lennének olyanok), és csak arra koncentráltok, hogy minél több véres, lucskos, fosatós rémfilmet nézzetek meg hó végéig, ti lehettek az új Horror Szupergeekek. Na, jó, nem ti, csak egyikőtök. De ő nagyon, olyannyira, hogy jövő helovínig mind előtte fogunk hajlongani virtuálisan. 
Tudom mire gondolnak, és igazuk van: ki a túrót érdekel egy 1980-ban készült kém-komédia, amit akkor sem és most sem nézett senki? Van benne mondjuk véres kínzásjelenet? Nincs. A legkomolyabb erőszak akkor történik, amikor Walter Matthau betömi Sam Waterston száját a nyakkendőjével és egy szivaccsal. Van benne akkor cici? Nyilván, de látni egyet sem fogunk. Akkor van benne legalább egy nyamvadt robbantás? Igen, de csak a végén, és az is csak akkorka, hogy Michael Bay azonnal elunná magát rajta. Jó, jó, és autós üldözés? Jó érzékkel talán másfél, és az sem tart két percnél tovább. És tele van klasszikus zenével. És a legintenzívebb jelenetben két ember ül egymással szemben egy asztalnál. Joggal merülhet fel a kérdés a Kedves Olvasóban akkor, hogy 1. mégis mit akarok ezzel a filmmel, ami nyilvánvalóan nem egy obskúrus Poliziesco vagy zombihorror - hiszen tele van A listás színészekkel és nem Roger Corman rakatta össze egy viskóban valahol Fresno-Alsón hanem Ronald Neame (Az Odessza ügyirat, az eredeti Poszeidon katasztrófa és a meglehetősen ambivalens emlékű Meteor), 2. főleg a Geekblogon és nem mondjuk a Tíz Film Amit Még Meg Kell Nézned A Nyugdíjasotthonban, Ha Már Minden Mást Láttál pont blog pont hu-n.
Megmondom mit akarok: noha szinte minden ellene szól, a Hopscotch (magyar forgalmazási címe: Ipi-apacs) izgalmasabb thriller mint a Bourne hagyaték, viccesebb mint Hollywood teljes idei vígjáték-termése (ez mondjuk nem akkora teljesítmény), és legalább olyan elgondolkodtató mint az Argó akció. Menjünk vissza a hetvenes évekbe és nézzünk jól szét a kémthrillerek között. Mit látunk? Paranoia, mindenki áruló, ráadásul az egész rendszer ellenünk van, teljesen mindegy hogy melyik oldalon állunk - talán a szovjetek egy picit kevésbé vonzóak mint a CIA, úgyhogy marad az a lehetőség, hogy azt tesszük amit igaznak vélünk. Ha valaki olvasta a film regényeredetijét (márpedig ki olvasta volna), akkor nem véletlenül juthatott eszébe A keselyű három napja vagy mondjuk Az elnök emberei - fiatalabbaknak: ez nem Aaron Sorkin fantázia-elnökös, amúgy kiváló sorozata, hanem a szerencsétlen magyar címadási hagyományoknak áldozatul esett All The President's Men. Amikor azonban arra került a sor, hogy a Hopscotch-ból film készüljön, a hetvenes évek már az utolsókat rúgta. A fáradt pasztellszínekbe és általános letargiába pedig éppen Ronald Reagan készül egy utolsót rúgni, mielőtt beköszönnek az Újromantikusok. Úgyhogy az adaptáció inkább más irányba indult: mi van akkor ha a főhős nem reszket az életéért, hanem pont ellenkezőleg: ő szórakozik a legjobban a hajszán.
Miles Kendig (Walter Matthau), a korosodó CIA ügynök éppen az Octoberfesten kapcsol le egy kisebb KGB sejtet, amikor is összefut szovjet kollégájával, a Casablancát legalább százszor látott Yaskovval (Herbert Lom). Rövid párbeszéd következik - "És mi van, ha elfutok?" "Te futsz, én üldözlek? Olyanok lennénk mint Stan és Pan" "Mint két bohóc" - két egyenrangú ellenfél között, majd Yaskov átadja a mikrofilmet, cserébe Kendig futni hagyja Yaskovot. Az egész valószínűtlenül békés noha a hidegháború éppen forrásponthoz közelít. Megint. Mindenesetre Kendig újonnan kinevezett főnöke, Myerson (Ned Beatty) nem örül, sőt: az egész életét a terepen töltő veterán ügynököt áthelyezi a nyilvántartóba. Kendig ekkor azt teszi, amire Jason Bourne soha nem gondolt eddigi élete során: megsemmisíti a saját aktáját, majd felszáll az első Saltzburgba tartó gépre hogy inkább Isobellel (Glenda Jackson) töltse hátralévő éveit. Azonban nem tud tétlenül ülni, beleöregedni a saját korába, így keringőre hívja a világ titkosszolgálatait: elkezdi megírni az emlékiratait, majd fejezetenként kezdi el postázni az illető szervezeteknek.
Nem éppen a legfalrengetőbb alapfelállás: a nyugdíjas James Bond utolsó dobása, hogy leleplezze a CIA és a KGB legmocskosabb titkait, amikből mi csak címszavakat kapunk, de már azok is éppen elegek ahhoz, hogy elgondolkodjunk. A hetvenes évek paranoiája itt igazolódik be, a kormány mindenütt a világon embereket öl, fizet le, manipulál gátlástalanul. Ned Beatty ráadásul ennek a "mocskos trükkök ügyosztálynak" volt régen a főnöke, ez a gátlástalan, lefelé taposó-felfelé nyaló, magát kemény republinak mutató pöttöm kis közszolga, akinek a kezébe soha nem lett volna szabad több hatalmat adni, mint mondjuk az iratkapcsok rendezgetése. Mondanom sem kell szállítja is a fantasztikus egysorosokat, főleg amikor az FBI pont az ő hétvégi házát "kibérelő" Kendiget próbálja meg szitává lőni, miközben csak a ház eladási árát csökkentik. Azok a jelenetek, ahol Kendig az őt nem minden ellenkezés nélkül támogató Isobellel beszél telefonon, igencsak megmosolyogtatók - nem egészen húsz évvel ezelőttig még tényleg így kellett telefonálni kontinenseken át. A preinternet adta lehetőség pedig, hogy Matthau mindig legalább egy lépéssel járjon a többiek előtt. Miközben szól Mozart, Rossini, Verdi és még aki előfordul a XVIII-XIX. század környékén. Hány filmet tudnánk mondani, amiben egy helikopteres-repülős üldözés tökéletesen festődik alá a Kerubin áriájával a Figaro házasságából? Vagy amiben Matthau átgördül a svájci határon, miközben a Sevillai borbély áriáját énekli? Tudom, nem hangzik vonzóan, de bízzanak bennem, működik. 
Összességében kapunk egy lassúnak tűnő, mai szemmel talán unalmasnak nevezhető kém-thriller-vígjátékot anélkül, hogy önparódiává válna. Minden poén mögött ugyanis ott a fájdalmas igazság, miszerint ilyen és ehhez hasonló kisszerű hivatalnok-egerek döntenek fontos kérdésekben, nem csoda hogy minden el van b… rontva. Ugyanakkor, ha úgy vesszük, igazi jutalomjáték ez egy, az életét a terepen töltő ügynök számára, egy utolsó nagy buli, amiben az egész világ van ellenünk. És a Jackson-Matthau páros ugyancsak jól működik, két egyenrangú fél életük második felében sejtetett, de kalandosnak tűnő előélet után végre összejönnek, hogy kézen fogva andalogjanak el a naplementébe valahová Dél-Franciaország irányába. Tudom, hogy sokan nincsenek oda a klasszikus zenéért, de garantálom hgy az Ipi-apacs megtekintése után csak ráfanyalodnak egy D-moll Rondo-ra.
Az utóbbi években minden író és rendező, aki hinni akarja magát valakinek, szanaszéttörik az igyekezettől, hogy olyan fogást találjon az új virágkorát (illetve, inkább: divatját… igen, jobb ez így) élő zombizsáneren, amilyet előtte még senki. Valami új megközelítés, valami új csavar, valami új gimmick, amitől az agyoncsócsált, félholtan csoszogó „shoot ’em in the head” filmek ismét frissnek tűnnek. Nincs jó hírem a számukra: a spanyol Jorge Grau már 1974-ben, még az egész zombihisztéria teljes kapacitásba kapcsolása előtt, azaz Az élőhalottak éjszakáján már túl, de még a Holtak hajnalán innen, megcsinálta a legötletesebb zombifilm-variációt. Ez a Let Sleeping Corpses Lie (Non si deve profanare il sonno dei morti), ami ismert Don’t Open the Window, The Living Dead at Manchaster Morgue (a film Manchesternek még csak a közelében sem játszódik), Do Not Speak Ill of the Dead és egy rakás másik címen is, amiknek felsorolása kitenné a cikk hosszának felét.
Könnyű a filmre Az élőhalottak éjszakája egy rip-offjaként tekinteni, és nem pusztán azért, mert Romero műfajgenezise nélkül nyilvánvalóan nem létezne. A kisszámú, vidéki helyszínektől (temető!) a társadalmi kommentáron, a korszak szatíráján át egészen a vércinikus befejezésig, a Let Sleeping Corpses Lie hűen jár mesterelődje nyomdokain. De vannak lényegi különbségek is a két film közt, és ezek azok, amik miatt Grau horrora, még ha közel sem egyértelműen és hivatkozási alapként, de fennmaradt. Az alapvető differencia a zombulás oka, amivel a zsáner jellemezően egyébként sem szokott foglalkozni, mert nem az a célja – ha csak véres hullatrancsír akar lenni, akkor azért nem, ha társadalmi vádbeszéd, akkor meg azért nem. De a Let Sleeping Corpses Lie-ban a holtak feltámadása konkrétan, és nem átvitt értelemben része a társadalmi vádbeszédnek. 
A zombik maguk lassúak, de rohadt erősek, eszközöket használnak (az egyik legjobb jelenetben egy hatalmas kereszttel törik be a kripta ajtaját, ami mögött a főszereplők elbarikádozták magukat), végig vérfagyasztóan monoton hangon hörögnek, és a tűzön kívül semmi, még a fejlövés sem hatja meg őket – ráadásul nem csak azért ölik az élőket, hogy megegyék őket, hanem azért is, mert a vérükkel további halottakat tudnak feltámasztani. Az ámokfutásukat kísérő gore mennyisége nem kirívóan nagy, viszont amikor van, akkor jóval felkavaróbb és kegyetlenebb az átlagnál – ld. az éjszaki nővér mellének leszakítását. A lassan építkező, atmoszférikus film kórházas fináléja egyébként a láthatóan alacsony költségvetés ellenére is a ’70-es évek egyik brutális erejű, sötét, vérpancsolós horrofestje. 
Walter White mindig is Heisenberg volt. Szépen fel volt öltözve nyárspolgárnak, játszotta a szerepét, amit a társadalom megkívánt tőle, alkalmazkodott, elvegyült. Mert Heisenberg hideg, számító – és óvatos. Nem utolsósorban pedig, briliáns. Megvolt a helye a világban a feleségével, a fiával és az éppen születendő lányával, a tanári állásával és a mellékkeresetével. Nem volt tökéletes felállás, persze, messze nem. De biztonságos volt, és ő beleszokott. Felesleges lett volna kockáztatni. Olyan jól játszotta a szerepét, hogy még autómosós főnökének megalázó bánásmódját is elviselte. Már el is felejtette, hogy Walter White csak egy álca, amit gyerekkorától viselt, amit ráhúzott a szülői nevelés és a társadalmi konvenció. Heisenberg nyilván többet akart volna, de nem volt rá oka, hogy veszélyeztesse mindazt, amit addig elért. Aztán jött a rák. (Spoilerek jönnek.)
Ez nem a többi nagynevű széria becsmérlése: ami a formátum előnye, az egyben a hátránya is. 5-7 éven át hozni egy stabil minőséget, több szezon után is megadni a nézőnek mindazt, amit már megszokott, és lehetőleg hozzátenni valami újat, pokoli nehéz. Még a jobb sorozatok is hajlamosak kifáradni, ismételni magukat, vagy akár mélyrepülésbe kezdeni, és méltatlanul zárni egy hosszú pályafutást (Dexter-rajongók?). Hogy mást ne mondjak, A drótnak és a Shieldnek is megvoltak a maga kisebb hullámvölgyei, egyenetlenségei, pedig ezek nem kispályás címek. A Breaking Bad viszont, noha az első évaddal Vince Gilligan még láthatóan kereste a megfelelő hangot (az arra jellemző fekete humor később szinte teljesen kikopott a sorozatból), mindig egyenletes volt, üresjáratok, képtelen fordulatok és öncélú divatmegoldások nélkül vitte végig a koncepcióját. 
De Heisenberg ébredésével eltűnt a maszk visszafogottsága, alázatossága, szerénysége is. Heisenberg érvényesíti az akaratát otthon, az üzletben, mindenhol, ésszel, erővel, fortéllyal, kerül, amibe kerül. Heisenberg nem alkuszik meg, nem hátrál meg, Heisenberggel senki nem baszakodhat. Mint a gengsztertörténetekben általában, ő is saját arroganciája, kapzsisága, büszkesége miatt bukik el. Mert nincs olyan, hogy „elég”, ennek a szónak ebben a világban nincs értelme. A főhős egy darabig hitegethet mindenkit, még saját magát is, hogy az egészet a családja érdekében csinálja, és ez eleinte talán így is volt – bár valószínűleg már akkor is csak részben. Heisenberg végre okot, pontosabban, ürügyet talált a kitörésre, a családját használta fel, hogy az lehessen, aki mélyen belül mindig is lenni akart. 
Gilligan fináléja attól olyan zseniális, hogy nincs benne semmi meglepő. Nem parádézik semmiféle gimmickkel, nem ránt elő a seggéből egy „na, hitted volna?” fordulatot, nem parasztot jött vakítani – csak szépen lezárja a sztorit, úgy, ahogy azt le kell zárni, logikusan, katartikusan, természetesen, a karakterek ívét tartva szem előtt. Ezt hívják érett történetmesélésnek. És a legszebb az egészben? Heisenberg győz. Nem azzal, hogy eltakarítja a mocskot, ami mindig ott ólálkodna a szerettei környékén, és nem is azzal, hogy megmenti Jesse-t. Hanem azzal, hogy eléri a célját, ami már nem csak ürügy, hanem őszinte, önzetlen, emberi és szívből jövő: a családja meg fogja kapni a pénzt, a jövőjük biztosítva van. 
Valami történt Jacob Singerrel Vietnamban. 
Rögtön a nyitójelenet vérgőzős tűzharca a (nem véletlenül) láthatatlan ellenséggel brutális erővel ráncigálja a nézőt Singer fejébe, és aztán csak azért engedi néhány idilli álom(?)jelenet erejéig fellélegezni, hogy a következő rémisztő sokkeffekt még elementárisabb erővel taglózza le. Jacob (és a néző) sehol, egy pillanatra sincs biztonságban: egy felhőtlen, jókedvű séta, az idős irattáros hölggyel való beszélgetés, vagy akár egy ártalmatlan házibuli is minden figyelmeztetés nélkül válthat vérfagyasztó, agyzsibbasztó horrorba, még a Télapó is fenyegetést jelent (de tényleg), ami pedig a kórházi jelenetben történik, sarokba hajított lemetélt testrészekkel és nyáladzó, elkárhozott elmebetegekkel, az egy fiktív, betiltott Nine Inch Nails videoklipnek is becsületére válna. A képi világ barnás-szürkés árnyalatai sűrű, szinte tapinthatóan nyomasztó atmoszférát teremtenek, az utcák, a belső terek egyaránt kellemetlen érzeteket keltenek, minden koszos, taszító, elhasznált: bármibe le merném fogadni, hogy ez David Fincher egyik kedvenc filmje. A démonok szerepeltetése minden esetben ötletesen kerül megvalósításra: annak köszönhetően, hogy csak részletek (egy felcsapódó szárny, csattogó fogsor, egy nyálkás csáp, egy... nem tudom, mi, de nagyon undorító) látszanak belőlük, sokkal félelmetesebbek, mintha teljes valójukban megjelennének. Pluszpontot ér a maszkok minősége, a sikamlós, csupasz hús felkavaró látványa, és az, hogy a lehető legfurcsább dolgokkal hozzák ránk a frászt: ha ideírom, hogy egy nagyon izmos ember mozdulatlanul áll, miközben a feje vadul, követhetetlen sebességgel rángatódzik, legfeljebb értetlenül összeráncolod a homlokod, de ha láttad a filmet, tudod, mennyire félelmetes.
Adrian Lyne (igen, tudom, Flashdance, de ez ne tántorítson el senkit) filmje máig hatásos, pedig rendkívül egyszerű elemekből építkezik. A vallási szimbólumokat ízlésesen, mértékkel alkalmazza, a bibliai utalások feltűnőek, de nem zavarók, erőltetettek vagy bugyuták. Szájbarágós magyarázkodás helyett engedi, hogy a néző maga találjon rá a történet megoldására, ami könnyedén kikövetkeztethető ugyan, mégis élvezet megfejteni, sőt, a film akkor is rendkívül felkavaró, ha ismerjük a végét. Ritka bravúr, hogy egy tulajdonképpen könnyfakasztónak is nevezhető befejezés ne csússzon óhatatlanul tömény giccsbe, de itt kapunk egy olyan záróképet, aminek tükrében a vég felemelő ugyan, de korántsem boldog. 
Az Agents of SHIELD-hype közepette a DC és a Fox bejelentették, hogy tévésorozatot készítenek a fiatal James Gordonról GOTHAM címen - Batman maga nem, de néhány híres ellensége felbukkanhat majd a szériában.
Az, hogy a Halálos fegyverhez készült el a ’80-as évek egyik legjobb és legegyedibb hangvételű akciózenéje, Eric Claptonnak és Stuart Baird vágónak köszönhető. Utóbbi javasolta Richard Donnernek és Joel Silevernek, hogy Michael Kamen és Clapton Edge of Darkness című sorozatához szerzett zenéjét használják a buddy cop akciófilm temp trackjéül, a legendás gitáros pedig rávette a fejeseket, hogy akkor már hadd dolgozzon újra együtt Kamennel. A duóhoz csatlakozott David Sanborn, és kialakult a Halálos fegyver szomorkás, de a kellő helyeken eszeveszettül dinamikus és komplex score-világa. Röviden és leegyszerűsítve: Clapton gondoskodott Riggsről (gitár), Sanborn Murgaugh-ról (szaxofon), Kamen pedig a tűzharcokról, az üldözésekről, a hirigről, szóval a zúzdáról. Hozzá kell tenni, erősen vonakodott attól, hogy akciózenét komponáljon.
Erre találták ki az IMAXot. És a 3D-t. Erre találták ki a speciális effektusokat. 
Remélem, nem tör ki a filmben látotthoz hasonló utcai lázadás az ablakom alatt, ha a sértés leghalványabb szándéka nélkül kijelentem, hogy 2013-ban kevés korszerűtlenebb dolog létezik egy Metallica koncertnél. A pénzsóvár producerek által hipertrendire dizájnolt fiú-és lánycsapatok, tinidívák, vagy a laptop-mágusok, youtube-sztárok korában talán nehezen belátható, kinek és miért jó, ha jegyet vált egy középkorúnak is csak nagy jóindulattal nevezhető, meglett férfiakból álló, szőrös tökű fémzenét játszó zenekar előadására, pláne, ha ezen előadást nem is természetes közegében, sörrel a kézben, cigifüstben pácolódva, csatakosan saját, és a mellette állók izzadtságától, heves bakancsrugdalásokat elszenvedve abszolválja egy koncertteremben, hanem egy pláza kellemesen hűvös, légkondicionált mozijában, fején kényelmetlen, a kívánt intenzitású headbangelést eleve kizáró 3D szemüveggel fogadja be. Bár a zenekar kétségkívül minimum legendásnak tekinthető, fénykorukon régen túljutottak, egykori rajongóik nagy része mára elfordult tőlük, még az általuk képviselt műfaj lelkes hívei között sem teljes az egyetértés, hiteles előadókról, vagy cinikus üzletemberekről beszélhetünk-e. A Metallica nem egyszerűen "csak" egy zenekar, sokkal inkább brand, egy hatalmas, minden ízében kitalált, megtervezett, professzionális cirkusz, de annak, hogy úgy mondjam, kurva állat. 
A zenekar tagjai, és a rendező által közösen jegyzett... hát, ööö... "forgatókönyv" sztorijának főszereplője, a Dane Dehaan által alakított, nem kifejezetten nyertes alkatú srác kellemetlenül induló, majd fokozatosan apokaliptikus túlélőharccá, delíriumos rémálommá fajuló kalandjainak bemutatása látványos és jó ritmusú, az utcai harcok sodró lendületűek és brutálisak. A figura akár a Kontroll Bulcsújának fiatalabb verziójaként is értelmezhető, mind külsőségeit (bőrdzseki, kapucnis pulcsi), mind alkatát, az őt ért atrocitásokhoz való viszonyát tekintve (megsebezhetik és összeverhetik, eljut a mélypontra, de végül talpra áll, és győzedelmeskedik). A karakter működik, egyrészt Dehaan meggyőző jelenlétének (a Chronicle óta tudjuk, hogy jól áll neki a szenvedés), másrészt az alkotók jó ízlésének köszönhetően, amivel a figurát ízig-vérig maivá és modernné, de nem bántóan, erőltetett módon trendivé, vagy taszítóan divatossá fazonírozták. 
Apropó, zenészek: ha kérhetem, valahogy így szeretnék megöregedni. Az együttes tagjai kirobbanó formában zúznak, ami részben nyilván a médium sajátosságainak is köszönhető, lévén nem tudhatjuk, egyes részek hányszor kerültek felvételre, a végeredmény azonban rendkívül meggyőző: a koncertnek szépen felépülő íve van, nyugvó-és csúcspontokkal, néhol már-már katartikus pillanatokkal, közönségénekeltetéssel, kielégítő megdicsőüléssel. James Hetfield fizimiskáján nyoma sincs kiadós alkoholtúráinak, kiváló frontember, minden vicsorára és agresszív megnyilvánulására jut egy kikacsintás, egy félmosoly a közönség felé, jelezvén, hogy nem kíván hülyét csinálni sem magából, sem rajongóiból azzal, hogy úgy tesz, mintha ez az egész véresen komoly lenne, de nem is bohóckodja el az ügyet: alázattal és a tőle elvárt energikussággal játszik. Kirk Hammett továbbra is igényt tart a női szívek elrablásának előjogára, valamint a produkció magyar vonatkozásait is erősíti azzal, hogy (egyik) gitárjáról Lugosi Béla tekint ránk fenyegetően, Robert Trujillo pedig reményeim szerint eszébe jut a következő Conan film castingosainak: a rommá gyúrt basszusgitáros nem egyszerűen olyan, mint egy kimmériai barbár, hanem egyenesen: AZ. Mellényúlásoknak és hamis hangoknak a gondos tervezés okán természetesen az esélye sem merül fel, de az is tisztán érzékelhető, hogy ezek a faszik bizony nem felejtettek el játszani, ráadásul mindannyian baromi jól néznek ki, ellentétben a vetítésen egyébként jelen lévő Hooligans táncegyüttes csinos tagjaival, akik remélem, legalább egy kicsit magukba szálltak a látottak után.
Az év egyik legjobban várt új sorozata, a Bosszúállók gigászi sikerének hullámán lovagló, az ABC-n tegnap debütált Marvel’s Agents of S.H.I.E.L.D. legfontosabb kvalitásai leírhatók egyetlen névvel: Joss Whedon. A kultalkotóból szupergeekistenséggé mutált író-rendező (a pilot teljes egészében az ő gyermeke) rutinból hozza mindazt, amit korábbi munkái, a Firefly, az Astonishing X-Men és a Bosszúállók alapján várunk tőle – lendületes csapatdinamikát fura és egymást nem feltétlenül mélységesen szerető és tisztelő karakterekkel, akikben legalább egy közös vonás azért mindenképpen van: képtelenek nem frappáns beszólásokkal, popkult utalásokkal és okoskodó poénokkal kommunikálni. És noha ez most itt-ott kicsit csikorgósabb, mint Whedonnál általában, a SHIELD elég vicces, lendületes és vagány ahhoz, hogy pont olyan szórakoztató legyen, amilyennek reméltük.
A képregényekben már volt példa hasonló, nagyszerűen elsült koncepciókra, mint pl. a Gotham Central, ami a Batman városában dolgozó rendőrökről szólt (és a DC épp tegnap jelentette be, hogy a Foxszal tévésorozatot csinálnak a fiatal James Gordonról), vagy Brian Michael Bendis Powerse – de akár még a Marvels is ide citálható. Ezek mind többé-kevésbé átlagemberekről szóltak, akik szuperhősök árnyékában élnek. Szerencsére a SHIELD első részének leghangsúlyosabb aspektusát sem a bunyók és a robbanások képezik, hanem egy olyan fejre állt világnak az ábrázolása, amiben istenek, szuperkatonák, páncélos igazságosztók és földönkívüliek csatáznak egymással, és amiben felmerül a kérdés: mit jelent így embernek lenni? Whedon ráadásul behozza a képbe a gazdasági válságot, mint plusz terhet a civilek életén, és a kapcsolat a marveles és a való világ problémái közt meglepően simán jön létre – egyszerűen van értelme. 
Beszélgessünk egy kicsit az időről. Nyugalom, nem lesz szükség a speciális vagy az általános relativitáselmélet mélyebb ismeretére, nem a tudományos szempontból "idő"-nek nevezett jelenségről fogunk értekezni. Arról az időről van szó, amit mi mindannyian megélünk. Nem tudom a Kedves Olvasók hogy vannak vele, de ahogy öregszem úgy változik az időhöz való hozzáállásom is: amikor még tinédzser voltam, és mit sem tudtam arról hogy X, Y vagy Z generációhoz tartozom, kétféle idő létezett. Az egyik a "matekórának" is nevezhető jelenség, vagyis hogy az idő nemhogy konstans, de konkrétan áll és nagyokat sóhajtozva nézi a körmeit - a másik pedig az a három másodperc, amíg elmegyünk hat helyre, és nagyon sok mindent iszunk, jól érezzük magunkat, majd pedig arra ébredünk, hogy Adyligetnél jár az éjszakai busz. Borzasztóan igazságtalan klisével élve, jó társaságban repül az idő. Ez azonban csak az első része a gondolatmenetnek.
Mi szokott ilyenkor menetrendszerűen történni? - adódik a kérdés. A Hagyományos Iskola azt mondaná, hogy tíz évvel a Shaun of the Dead bemutatása után a Gonosz Sárkány (ti. Hollywood) fogja és szépen elmajszolja hőseinket amúgy tízórai gyanánt - hogy aztán vállalhatatlannál vállalhatatlanabb baromságokat csináljanak, ellenben jó pénzért. Emellé a Comic Conon csak-csak előforduljanak, hiszen ott még emlékeznek rá, mekkora ászok is voltak valójában, dedikálva az ezredik eléjük tett krikettütőt, és feszes mosollyal fogadják a "You've got red on you" jellegű, összekacsintósnak szánt, bár kínosan előadott poénokat hajnalban, valami kocsmában. Növesztenek maguknak sörhasat és egy kisebb, de annál hangosabb "eladtátok a mjűvészeteteket a máninak" jellegű csapatot, akik szomorkás szemmel nézik majd a Shaun of the Deadet DVD-ről, miközben egymást böködik, hogy nézd, mikor még jók voltak. Természetesen a másik út az lehet, hogy látványosan elutasítják az Álomgyár (sic!) expliciten szexuális felajánlkozásait - ezzel kivívva a hardkór rajongótábor még mélyebb szeretetét - csinálnak néhány dolgot, amely pénz vagy egyéb hiányában már nem üt akkorát - csak nevezze meg a Kedves Olvasó Orson Welles második filmjét az Aranypolgár után - ettől persze mindenkinek rossz lesz a közérzete, marad tehát a múltból élés, ameddig kitart. De lehet hogy nem tart ki tíz évet, és mire hőseink negyvenesek lesznek, már tíz éve birtokolják a "has been" címkét.
Óhatatlanul is felmerül a kérdés, mégis mi szükség volt az előző négy bekezdésre? Nos, a lényeg a kontextus. Olyasmit fogok mondani, amivel tudom, hogy sokan nem értenek egyet - de az a célom hogy a cikk végére bebizonyítsam, hogy nincs igazuk. A feltételezésem a következő: a The World's End méltó lezárása a Wright-Frost-Pegg trilógiának. Mire alapozom ezt? - merülhet fel a kérdés. A történet leginkább a Shaunra rímel: adott Gary King, ez a mára közel negyvenéves tinédzser, aki legjobb iskolai barátait elhívja szülővárosukba, hogy végigvigyék a kocsmatúrát, amit tizenhárom évvel korábban nem sikerült. Miközben idegenként járnak-kelnek otthonukban - hiszen jó ideje nem jártak ott - és kissé feszengenek is egymás, de főleg Gary társaságában - rádöbbennek, hogy bizony űrlények veszik őket körül, és nem a szó átvitt értelmében. 
Most pedig jön az indoklás, hogy honnan is veszem a bátorságot ahhoz, hogy méltónak merjem nevezni a filmet a Cornettó-trilógia végére. Itt kanyarodnék vissza a cikk elejére - ha még emlékeznek - az időre: amíg a Shaun of the Dead zombijai a konformizmus, a beszürkülés képviselői, addig itt az idegenek, ha lehet ilyet mondani, sokkal alattomosabban lépnek fel: "civilizálni" akarják az emberiséget. Nincs örök gyerekkor - bár sokan azt kívánják, hogy legyen - ez mégsem jelenti automatikusan azt, hogy mostantól minden nap öltönyben kell bejárnunk irodaházakba dolgozni. Nem a világ vége ha egy kicsit megtanulunk továbblépni. És az sem baj, ha menet közben kicsit módosítunk az álmainkon, mert lehet, hogy annak idején gondoltuk rosszul. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, a gyerekkori-fiatalkori álmok a helyesek, hiszen akkor még ártatlanok voltunk, ergó tiszták - sajnos nem mindig ez a helyzet. Ez egy sokkal érettebb, felnőttebb film - nem beszélve arról, mennyivel több pénzt tudtak belerakni. És ez nem feltétlenül rossz. Ha visszavágyunk a Shaun of the Dead látszólagos egyszerűségébe - pedig már az is komoly film volt - még mindig újra elővehetjük. De érdemes mellé megnézni a The World's Endet, hogy mennyit fejlődtek gyermekeink, és büszkén mondhatom, hogy sokat: Edgar Wright - noha a sűrűn vágott közelik már-már kezdenek klisészámba menni - jobban vezet színészt, jobban komponál jelenetet, Pegg tényleg nagyon jól játszik, de ami a legszívetmelengetőbb, az Nick Frost érettségije: belőle is rendes, drámai színész lett akire bármikor rá lehet bízni bármit. A kedves óriás aki a film lelke és - ha lehet ilyet mondani - morális iránytűje, az ő drámája teljesen egyenrangú Garyével. És ez a fajta kiegyensúlyozottság az, ami az év egyik legjobb filmjévé emeli a The World's End-et.
Sztárkéjlakok romjaiban térdig gázoló, óriási péniszét himbáló Fenevad, lángoló hollywoodi dombok helyén nyíló feneketlen verem, ami egyenesen a Pokolba okádja a bűnös életük miatt elnyelt élveteg amerikai színészsereglet színe-javát, utcákon garázdálkodó démonok és túlélőkre vadászó kannibálok. Azt gondolná az ember, hogy valami horrorszatírával van dolga, holott ennél valami sokkal jobbal: egy Seth Rogen tágabb baráti körére kiterjesztett többszereplős buddy movie-val, egy gigantikus méretűre hizlalt belsős poénnal, ami történetesen a Jelenések Könyvében megjövendölt Ítélet Napján játszódik. Én ugyan szándékosan nem nézek filmtrailereket, ezért (vagy éppen ennek ellenére) erősen meglepett, hogy a Biblia apokaliptikus víziójának legfrissebb interpretációját éppen egy stoner komédiákban befutott zsidó srác rendezi. Félreértés ne essék: a világvége utolsó napjait James Franco villájában töltő Ananász Expressz és Superbad színészgárdájának túlélésről alkotott elképzeléseit végigülni pokolian szórakoztató mulatság.
Keményfiúk, kéziágyúk, izomhegyek, dzsungelkommandó, földönkívüli, gerinckitépés. A cicivillantáson innen a Predatorban minden, de úgy kurváraténylegminden megvolt, amiről a VHS-korszakban egy pelyhedző állú ifjonc álmodhatott – meg még az is, amiről nem. John McTiernan akcióklasszikusa zseniális jelenetek sorából áll össze egy zseniális egésszé. Schwarzenegger és Weathers CIA-szkandere. A kiszállás a helikopterből. AZ A hang, a filmtörténet talán legmegszokhatatlanabb monszterhangja – és a zene. A különítmény esőerdőirtó össztüze (nem sok ennél maszkulinabb, egyszerűbb, lényegretörőbb, masszívabb „fuck you” létezik a filmtörténetben). És ezek még csak kiragadott pillanatok. A Predator sokunk fejlődésére/hanyatlására hatással volt annak idején, jól meg is mondjuk, miért. 
Az utóbbi években különösen nagy divat lett arról verni a tamtamot egy horror marketingkampányában, hogy az igaz történet alapján készült. Az Amityville Horror, az Ördögűzés Emily Rose üdvéért, a The Haunting in Connecticut, a Sinister mind „veled is megtörténhet” jeligével (és ráadásul mind embereket megszálló démonokkal, szellemekkel) igyekezett riogatni, jellemzően kevés, vagy még kevesebb sikerrel. Ha gyanakvó természetű lennék, azt hinném, a katolikus egyház igyekszik a mainstream horrorokon keresztül istenfélésbe ijeszteni az embereket – nem hagynak békét a magamfajta jámbor ateistáknak.
A Démonok között tekintélyes méretű hype-jának – szokás szerint – csak óvatosan tessék bedőlni: szépen, jól, hangulatosan, pofásan megművelt, hatásos iparosmunka ez, de nem több. Wan egész elegánsan dirigál (rendezői stílusa kétségkívül sokat csiszolódott a Fűrész videóklipes antiesztétikája óta), a forgatókönyv pedig viszonylag ügyesen kezeli a kliséket, és még az intenzív fináléban is megteszi magának a mértéktartás szívességét (aminek hiányán Wan előző filmje, az Insidious elbukott). 
Uraim, valljuk be férfiasan, kevés olyan dolog létezik e Földön (talán nincs is más ilyen), ami annyira összezavar, megrémiszt, felidegesít, elcsodálkoztat, vagy fellelkesít minket, mint a nők. Kelly Link Különb dolgok is című novelláskötete tökéletesen visszatükrözi mindazt, ami a fejünkben kering a szebbik nem képviselőiről, legyen ez előfeltételezés, vagy éppen kőkemény tapasztalat eredménye. A Delta Vision gondozásában 2006-ban kiadott könyv (nem mai csirke) az akkor még szép reményeket tápláló A képzelet mesterei sorozat prominens tagjának számított, habár hangvételét tekintve új és merész utakat jelölt ki az addig biztonsági zónában mozgó tematikus szériának. Noha az amerikai író-szerkesztő hölgy írásai a koncepciót és a témát tekintve valóban kilógnak az erősen fantasy és sci-fi jellemezte sorból, a mágikus realizmus kategóriájának billogát büszkén magukon viselő művek elolvasása után mégis azt kell mondjam, a válogatásnak keresve sem találhattak volna jobb helyet a palettán.
Bajban vagyok, amikor verdiktet kell mondanom a 2011-es Sundance Filmfesztivál egyik legzajosabb sikerét bezsebelő Felettünk a Föld című filmről. Ennek két oka van. Az első fejvakarásra késztető momentumból fakad a másik: a Felettünk a Föld ránézésre sci-finek tűnik, ám igazság szerint egy kőkemény dráma, egy szenvedéstörténet, tele megbánással és vezeklés utáni vággyal – ezért aztán nem kifejezetten geek-matéria. Amiért gondolataimat mégis a Geekzre szánom, az a film egységébe szervesen beépülő, a szereplők lelki folyamatait mozgató alapkoncepció, miszerint a Naprendszerben feltűnik egy új égitest, ami úgy tűnik, a saját Földünk szakasztott mása, és szemmel láthatóan felénk tart. Vajon egy párhuzamos világból került ide? Azon a Földön minden ugyanúgy van, mint nálunk? Van egy ugyanolyan Geekzblog odafent is?
Aki vette a bátorságot és továbbolvas, de még nem látta a filmet, az készüljön fel, hogy a science fiction része valami bődületesen kidolgozatlan, látszik, hogy az alkotók pusztán azért találták ki, hogy a lelki gyötrelmek hosszan elnyújtott, ám unalmassá még nem váló perceit röpke filozófiai eszmefuttatásokkal szakítsák meg. A törekvés üdvözlendő, hiszen kit ne gondolkodtatna el egy másik Föld égboltunkra való bepofátlankodása, és a felvetett kérdéseken valóban van csámcsognivaló, ám a kellemesen megnyugtató 92 perces játékidőbe a már említett komoly drámai szál mellett maximum egy tízórai mennyiségű kattogás fért csak be. És még csak azt sem tudom mondani, hogy ez a hibája lenne a Felettünk a Földnek, mert ha a hangsúlyt átteszik az idegen bolygó közeledése által keltett fizikai következményekre, az egy egészen másfajta élményt eredményezett volna, egy totálisan másfajta műfajban, amire meg semmi szükség nem volt.
Merengő, mélabús beállításokon keresztül lehetünk szemtanúi, ahogyan a lány feloldozás végett megkeresi a korábban zenészként dolgozó Johnt, ám elég bátorsága nem lévén, takarítónak adja ki magát, és heti látogatásaival egyre közelebb kerül a megtört, alkoholba menekülő férfihoz. Pszichológus-palánták disszertációkat megtöltő anyagot kapnak a két sérült, szenvedésük érzelmi mocsarába belefulladni készülő ember apránként kiépülő kapcsolatáról, ami a két színész, Brit Marling és a Lostból ismerős William Mapother remek játékának köszönhetően megkapóan hiteles, egyszersmind átélhető. Az őszinte kommunikáció halálával kettejük viszonya meredek fordulatot vesz, ami még távolabb sodorja a megváltást, a bűnbocsánatot. A gyötrelmek képi dekódolása és a végig biztos rendezői kézben tartott gyeplő szerencsére gondoskodnak róla, hogy a film soha ne lépjen ki a saját maga által vájt mederből, így a lezárás, amellett, hogy újabb kérdéseket vet fel, hitelesen illeszkedik a film egységébe.
„It has two states of being: dangerous or dead.”
Itt kicsit kurvára álljunk meg: Mulcahy az a fickó, aki 1981-ben a The Buggles brutálsikeres Video Killed the Radio Star című klipjét rendezte (klimpírozott benne a pre-filmzenés Hans Zimmer is), ami megvilágításaival, vágásával, kamerakezelésével nagyjából a nyers gyökere annak a vizuális stílusnak, ami a ’80-as évek filmkészítését meghatározta. Csak annyit mondok: ez volt az első klip az MTV-n evör. Pár év alatt Mulcahy forgatott még videókat többek közt Bonnie Tylernek, Rod Stewartnak, a Duran Durannek, majd megkapta az első felkérést egy nagyjátékfilmre. Mire az óriásvaddisznó tombolását 1984 novemberében bemutatták, Amerikában a Mulcahy teremtette MTV-s stílus már egy rakás filmnek köszönhetően elterjedőben volt (az a gusztustalan Flashdance…), mégis megkockáztatom, hogy a Razorback az első igazi, de úgy istenigazi ’80-as évek esszencia. Ráadásul egy állatos horror keretein belül, ami naná, hogy plusz. 
Ahhoz képest, hogy a szűkös, de az akkori ausztrál horrorok közül még így is rekorder költségvetés (5,5 millió ausztrál dollár) fele (!) a mechanikus óriásvaddisznó megépítésére ment el, a stáb szája sokat sírt a használhatatlansága miatt. Ez magán a filmen szerencsére alig érhető tetten, mert a műfaji szabályoknak megfelelően Mulcahy ritkán mutatja mozgásban, direktben, sőt, sokszor csak a sziluettje vagy egy adott testrésze észlelhető – viszont mindig valamihez képest van pozícionálva a képen, hogy a mérete egyetlen gyors pillantással egyértelmű legyen. Erre a Razorbacknek szüksége is van, mert nem különösebben félelmetes, még csak nem is igazán ijesztő. 
A videóklipesztétikának kevés horror tudta ennyire hasznát venni, Dean Semler szűrt, tökéletes ritmusban vágott képei hihetetlenül szépek. Különösen az éjszakai jelenetek: az embereket, tárgyakat, fákat rendre hátulról világították meg, ami persze kurvára életszerűtlen (Honnan a francból jön az a fény a puszta közepén? És az a fény? És amaz?), ellenben olyan vizuális tour de force-ot eredményez, hogy a fal adja a másikat. A szürrealista beütést több jelenet is erősíti, pl. az, amiben a főhős az outbackben étlen-szomjan, kimerülten ténfereg és hallucinál. Mulcahy furcsa, veszélyes, bizarr helyként ábrázolja az ausztrál vidéket, ami egyrészt önmagában „magyarázatként” szolgál az óriási vaddisznó létezésére, másrészt félelmetes hatásfokkal fordítja visszájára a tipikus horreszközöket. Kicsi, szűk és sötét belső terek helyett hatalmas kiterjedésű, nyílt terület van, amiről nem az jut először eszedbe, hogy van hová futni, hanem az, hogy nincs hová elbújni. 
Batman: Black and White #1
Már sokat emlegettük az Image Comics színes palettáját, ám ezúttal egy valódi időutazásban vehetünk részt, ha fellapozzuk az egyenesen a nyolcvanas évekből idekatapultált Dinosaurs Attack! sorozatát. Akiknek a cím a Támad a Marsot (Mars Attacks!) juttatja eszébe, az nem jár messze az igazságtól: ez eredetileg az amerikai Topps édességgyártó rágógumihoz csomagolt gyűjtögetős kártyáinak (trading cards) kirobbanó sikere volt 1962-ben, amelyet a nyolcvanas években divatba jövő dinoszauruszos téma feldolgozásával próbáltak megismételni. Ahogy a Mars Attacks!, ez is az ötvenes években oly népszerű B-filmek (Pánik New Yorkban, Godzilla) szatírája és egyben hommage-a volt, csak éppen a modern Földet megtámadó óriásszörnyetegekre hangolva. A sztori teljesen minimalista, az 55 pulp borítókat vagy B-filmek plakátjait imitáló összegyűjthető kártya pedig tulajdonképpen tomboló, hidakat és épületeket leromboló, emberek százait szétmarcangoló szörnyeket felvonultató festménysorozat. A várt siker sajnos elmaradt: az erre a franchise-ra alapozó képregénysorozat kiadója, az Eclipse az első szám után csődbement, a mozijogokat megvásárló Tim Burton pedig Spielberg Jurassic Parkja láttán inkább visszakozott és elkészítette helyette a Támad a Marsot. Az Image kiadó most úgy döntött, hogy az eredeti kártyasorozat 25. évfordulójára kiadja az első szám után kómába esett képregényt egy ötrészes limitált széria formájában. Az első szám egyenesen az évtizedekkel ezelőtt megjelent Eclipse füzet változatlan reprintje, de a folytatás is Gerani már akkor megírt storyboardját követi. Professzor Elias Thorne egy Timescannert hoz létre, mellyel bele lehetne pillantani a Föld őskorába, a kísérlet azonban természetesen félresikerül és felkelti egy gonosz, idegen entitás figyelmét, a planétánkat pedig elözönlik a puszta levegőből materializálódó, vérengző dinoszauruszok. A kendőzetlen erőszakban és vérben tocsogó, a tudományos tényekkel erősen hadilábon álló képregényt átlengi valami megmagyarázhatatlan nosztalgikus, megmosolyogtató báj, ami igen szórakoztató pillanatokat fog okozni mindenkinek, aki csak kicsit is fogékony erre a szörnyetegeket a modern emberrel szembeállító sci-fi szubzsánerre. (Nagy Krisztián)
%20(Darkness-Empire)%20001.jpg)
Jonathan Hickman jelenleg öt sorozatot is visz, melyből egy zseniális (The Manhattan Projects), egy kiemelkedő (East of West), kettő mainstream (Avengers, New Avengers), az ötödik pedig, melyből még csak ez az egy szám jelent meg, legalábbis ígéretes. A sztori alapvetése szerint az ősi istenek visszatérnek a Földre és nagyon nem tetszik nekik, amit látnak, így hát a görög, a germán, az azték, az egyiptomi és a hindu panteon legismertebb tagjai nekilátnak, hogy megtisztítsák az ateistáktól a világot és újra híveket toborozzanak maguknak. Ennek természetesen globális természeti (?) katasztrófák, vallási háborúk, jól felismerhető, ikonikus nemzeti épületegyüttesek menetrendszerű lerombolása a következményei, de hogy a dolgok jó oldalát nézzük, legalább újra hivatalosak lesznek az orgiák és Aphrodité templomi prostituáltjai. Az Avatar amúgy nem túl kiemelkedő tehetségű házi rajzolója, a brazil Di Amorim különösen edzett mind a vérlucskos mészárlások, mind a meztelen női testek ábrázolásában, szóval ezen a téren, azt gondolom, nem fogunk hiányt szenvedni. Míg a különböző vallások kezdik folyondárként befonni a világ országainak adminisztrációját és a tömegek gondolkodását, addig az elnökét vesztett USA-ban (aminek legfelsőbb vezetője kétségbeesésében inkább öngyilkosságot követ el) egy mindenre elszánt tábornok veszi át az uralmat, és egy underground (szó szerint) ellentábor szerveződik a Tudomány legbriliánsabb képviselőiből. Utóbbiak megérdemelnek pár szót, mert itt mintha egy szuperhőscsapat analógiája jelenne meg: egy X-et ábrázoló topban feszítő Rachel Summers hasonmás, aki a tudósok védelmét hivatott ellátni jókora kéziágyúkkal, egy tolókocsis Professzor X, valamint egy Hank McCoyra és egy Einsteinre hajazó tudós. Lehet, hogy túl sokat látok bele, de elég izgalmas ötletnek tűnik, hogy Hickman a modern világ isteneit (a képregények szuperhőseit) állítsa szembe az ókori istenekkel (Gaiman hasonló koncepciót vitt végig parádésan az Amerikai istenekben), különösen miután egy interjúban elejtette, hogy az istenekkel csak egy isteni erejű lény veheti fel a küzdelmet. Hogy végül merre veszi útját a képregény, azt az első számból nem lehet leszűrni, én mindenesetre kíváncsian várom a fejleményeket az istenek által megszállt Földről. (Nagy Krisztián)%20(Darkness-Empire)%20023-horz.jpg)
Úgy látszik, a flipbookok divatba jöttek (ld. még: Trillium). A Love Stories (to Die For) két önálló, normál hosszúságú sztorit tartalmaz, mindkettőt Dirk Manning (Nightmare World) írta. Az első (Bloodlust: Deciever of the Gods) 946-ban játszódik, és egy csapat északi vadember (vezetőjük: a nevére újra és újra rászolgáló Eric Skullsplitter) véd benne egy német kolostort az azt rohamozó vámpírok ellen. A cselekmény végtelenül egyszerű, már-már banális, de Manning kellő érzékletességgel és nyersességgel ábrázolja a vikingek szimpla, de markáns természetét, Rich Bonk (ez is egy szép név) pedig durva vonásokkal ver életet a vad, harcedzett arcokba. Persze, a dolog annyira nem is egyszerű, mint amilyennek tűnik: a sztorivégi csavar dob valamit a történet erején, az utolsó képkocka pedig pofátlanul badass. Az egyetlen, amiért kár volt, az az önálló életre kelő, és támadó levágott vámpírfej – túl over-the-top. Egyébként viszont szórakoztató kis vikinghorror ez. A második sztori (Symptom of the Universe) ellenben több egy guilty pleasure-nél, sokkal elegánsabb, szebb, kifinomultabb: egy keserű szerelmi történet egy pusztító idegen életformával megfertőzött űrállomáson, valamikor a távoli jövőben. Manning mesterien vezeti fel a cselekményt, és tologatja az olvasó szimpátiáját a négy karakter, de főleg a szerelmi háromszög résztvevői között, Gieni pedig megkapóan hétköznapi, életszerű figurákat rajzol. Mindegyik mérföldekre van nem csak a szuperhősös, hanem a hasonló sci-fi/horror tematikájú comicokban uralkodó szépségideáloktól is. És noha magukat a szörnyeket nem biztos, hogy szerencsés volt megmutatni, legalábbis nem ennyire direktben, a befejezés meghökkentően szép és emberi – talán kicsit naiv, de aki nem olvad el az utolsó kockáktól, annak nincs szíve, én mondom. (Rusznyák Csaba)
Aki ismer, az tudja, hogy az X-Men az abszolút szívügyem, ha szuperhősképregényekről van szó, úgyhogy semmit nem szerettem volna jobban, mint arról áradozni, hogy milyen átkozottul jó a most harmadik számánál tartó új X-crossover, a Battle of the Atom. Volt is rá esély, hogy így tehetek, mert a sztori agytrösztje Brian Michael Bendis, aki az elmúlt egy évben egész szépen pumpált friss vért a franchise-ba – de úgy látszik, ez az event az, amiben az X-könyvek összes problémája csúnyán kiütközik. Bendis az All New-ban és az Uncannyben olyan ügyesen keveri a lapokat a karakterekkel és nézeteikkel, hogy a rosszemlékű Avengers vs. X-Menben gyökeredző vadbaromságok (főleg Scott szökevénystátusza, és gyilkosnak bélyegzése, azután, hogy kb. nincs olyan szereplő a Marvel univerzumban, aki ne járt volna hasonlóképp – értsd: csúnya dolgok cselekvése külső befolyás hatására) egészen háttérbe szorulnak. De egy crossover pont a konfliktusok kiélezéséről szól, és sajnos ezek a konfliktusok ezúttal (is) durván mesterkéltek. Nem csak a már említett alapfelállás, hanem maga a Battle of the Atom koncepciója is: a jövőbeli X-Men (köztük Xavier unokája, az öreg Bestia és Kitty Pryde illetve – dobpergés! – Jean Grey) felbukkan a jelenben, hogy figyelmeztesse a csapatot, ha a múltbeli X-Men-tagokat (az eredeti bagázst) nem küldik vissza mielőbb a saját idejükbe, akkor annak katasztrofális következményei lesznek. Túl azon, hogy Bendis láthatóan teljesen belebolondult az időutazásba, mint plot device-ba, gyalázat, hogy a karakterek mennyire ostobán, agresszívan és bizalmatlanul viselkednek egymással. A harmadik részben a csapatok a fiatal Jeant és Scottot hajkurásszák, akik elszöktek, mert nem akarnak visszatérni a saját idejükbe. Miért? Csak mert. A sztorival kapcsolatos szinte összes kérdésre ezzel a két szóval lehet válaszolni, teljesen átgondolatlan és következetlen az egész. A képregény egyetlen jó jelenete az, amiben Jubilee rábízza örökbefogadott porontyát a fiatal Bestiára és Jégemberre – azon átüt Wood szellemisége és humora. A többi, David López unalomig konvencionális képeivel, elvesz a tipikus crossover nagyzolásban-felszínességben. Kár. Az X-Mennek, sok más franchise-zal ellentétben, általában a crossoverei is nagyon jók voltak, de ez az utóbbi években kezd megváltozni. (Rusznyák Csaba)
A világ horrorrajongói nagy valószínűséggel a Hellraiser, vagy a szintén kultstátusznak örvendő Korbács óta tudják, hogy Clive Barker világában bármi megtörténhet, az eredetileg hatrészes, nálunk (remélhetőleg csak egyenlőre) két kötetet számláló Vérkönyvek olvasásakor azonban még így is érhetik őket gyomorforgató meglepetések.
A finálék véresek és grandiózusak, de nem öncélúan eltúlzottak, inkább szükségszerűen monumentálisak. Barker sokkol, esetenként felháborít és földbe döngöl, ráadásul erőlködés nélkül, higgadtan és élvezettel teszi, szívünket szorongató jéghideg marka egy pillanatra sem ereszt. Bár viszonylag rövid kötetekről van szó, garantálom, hogy senki nem fogja őket egy szuszra kivégezni: nem egy novella elolvasása után bizony kell egy kis idő, míg fellélegezhetünk. A történetek fantasztikus elemeik ellenére sajátos fizikai törvényszerűségeiknek sem mondanak ellent, írójuk naturalisztikus mészárlásait egy kórboncnok alaposságával vezényli le. Van egy sztorija, amiben egy városnyi ember egymás vállára állva, kötelekkel gúzsba kötve és egyensúlyozva, óriási, önálló organizmusként vonul a szomszédos város hasonló eszközökkel emelt monstruma ellen, és te elhiszed, hogy ez lehetséges. Ha Barker vértengerről akar írni, előbb megindokolja, honnan fakad.
„Minden évben 25 versenyző indul a Forma 1-en, és minden évben kettő meghal közülük.” Ezzel dobja fel a labdát a következő két órának Niki Lauda nyitó narrációja, vetélytársa, James Hunt pedig később „kerekeken száguldó bombának” írja le az általuk vezetett versenyautó-koporsókat. A veszély valósága, a halál közelsége, az adrenalin és a győzni akarás bódító hatása mindvégig nyomasztja a Hajsza a győzelemért 200 milliós szuperhős-blockbustereket elsápító technikai profizmusának mágikus funfaktorát, de Ron Howard sportfilmjében egyébként is sokkal több van annál, amit a fenti szenzációhajhász idézetek sejtetnek. Karaktervezérelt emberi dráma két ellentétes életfilozófia teljes szenvedéllyel és csúcssebességgel való összeütközéséről, tele fantasztikus képekkel és zenével, csupa erővel, feszültséggel és érzelemmel, de azon pátosz, giccs és mesterkéltség nélkül, ami az életrajzi filmekre és a rendezőre is jellemző.
Pókember módjára hálóhintázó, pallos méretű tapétavágókkal felszerelt katonák és 15 méteres, értelem nélküli, csupasz, emberevő óriások küzdelme egy 17. századi német-alföldi város-erődítmény egekbe nyúló kőfalai közt. Röviden így lehetne jellemezni az idén áprilisban indult, a felnőtt(ebb) korosztályt megcélzó anime-gyöngyszemet, ami úgy tarolt bele az elmúlt két év langyos anime termésébe, akár felbőszült elefántcsorda a régiségvásárba, hatásának leírásához pedig keresve sem találnék jobb vizuális szemléltető eszközt, mint a Fatboy Slim Push the Tempo című számához készült videóklipet. Elég az első évad openingjét megnézni, rögtön látható/hallható, itt valami boszorkányfőzet készül, hasonló összetevőkből, mint a mesékben szereplő békaláb, macskahere és egyéb undormányos biszbaszok – ám a végeredmény varázslatos bájital, ami ha a gazdasági válságot megoldani nem is tudja, legalább segít megfeledkezni róla.
Hogy miben más, miben újabb, azt az első epizód után kapásból meg lehet állapítani. Mondják, hogy az ördög a részletekben lakozik, ez duplán igaz az Attack on Titanre. A történet nem árul zsákbamacskát és nem veszi hülyére a nézőt: komoly lélektani dráma társul gyomorkavaróan naturalista szándékkal, ami magát a jelenetek brutalitását, illetve a mondanivaló mélységét foglalja magában. Egy fiktív késő középkorban járunk, megjelentek a gőzgépek, a technológia fejlődésnek indult. Van azonban egy óriási eltérés a mi világunkhoz képest, mégpedig szó szerint óriási, itt az emberiséget ugyanis megtámadta és kis híján kipusztította a titánok hordája. Titán szó alatt ne a görög mitológia entitásaira, illetve modernizált videójátékos verzióikra gondoljunk, hanem az anti-fitnesst száz százalékosan gyakorlatba átültető, bárgyú, nyáladzó, csupasz emberalakokra, amik magassága a négy métertől a tizenötig terjedhet. Senki nem tudja, honnan jöttek, vagy hogyan kerültek elő.
A hathatós indításban ott van minden, ami a későbbi részekben gazdagon kibontakozik majd: elkeseredett küzdelem a túlélésért, személyes drámák, húsba markoló brutalitás. A családját elveszítő Eren bosszút esküszik a titánok ellen, és barátaival belép a hadseregbe, ahol alapos kiképzésen esnek át (öt év telik el az első pár epizód során) – az ő sorsukat követjük majd, ami alaposan megbonyolódik, ahogy haladunk előre a történetben. Nem pusztán egy akció- és gore-animét kapunk, lesz min agyalni a cliffhangerek között is: összeesküvések, sötét folt a múltban, ellenség a falakon belül, mindet csak futólag említem, nehogy beleszaladjak egy súlyos spoilerbe. A történetre nem lehet panasz, engem a székbe szegezett, és szegez még most is (jelenleg a második szezon fut, de a manga sztoriját tekintve nem ez lesz az utolsó).
A világ megjelenítése és kidolgozottsága hasonló igényességre utal. A Nap fény-árnyék játéka a színpompás háttereken telitalálat, a vastagabb kontúrral megrajzolt karakterek jellegzetesek és európai szemnek üdítően elfogadhatóak, ugyanis a szemlátomást német beütésű világot az alkotó valóban európai arcvonásokkal igyekezett közelebb hozni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lehetne felismerni kapásból a japán stílust, de érzékelhetően emberibb léptékű arányok kerültek a karakterekre. A viszolygást keltő titánok szintén a reális megközelítés jegyében fogantak, csenevész végtagjaikhoz hájas test társul, tekintetük lélektelen, arckifejezésük nyugtalanítóan debil, bárgyún mosolyog és nyáladzik szinte mind, ahogy ész nélkül kapdosnak a számukra apró emberek felé, hogy szájukba gyömöszöljék őket. 
Nem jó film a 2 kaliber: végtelen plusz egyedik Halálos fegyver klónként azzal az egyetlen szóval lehet a legtalálóbban jellemezni, hogy erőtlen. Összeszedtek bele egy sor szimpatikus és általában jó színészt, egy kis tökösséget, egy rakás közepesen jó, vagyis nevetésre nem, de mosolyra gond nélkül ingerlő poént, pár lődözést és robbanást, aztán uccu neki. Félkész és kidolgozatlan, ütős forgatókönyv és vagány rendezés híján pedig rosszfiús sármon és jópofaságon akar elevickélni. De pont azért, mert sármos és jópofa, hiába nem jó film, nem lehet rá haragudni. Mint a simlis haverra, aki teljesen megbízhatatlan, de bármikor fizet egy sört, és egy laza vállvonással meg egy széles vigyorral teszi jóvá a hülyeségeit.
Az A SLIGHT TRICK OF THE MIND című regény adaptációjában Sir Ian McKellen játssza majd az öreg, emlékezetproblémákkal küszködő mesterdetektívet, Sherlock Holmes-t, akinek Watson nélkül kell megoldania élete utolsó rejtélyét.
Cory McAbee egy méltatlanul ismeretlen, amerikai függetlenfilmes (rendező, forgatókönyvíró, színész) és zenész, aki mindkettő hobbijában kreatív, önfejű és nagyon tehetséges szerző - a szívem egyik kitüntetett zugában tanyázik évek óta. Filmesként szerzői életművét építgeti (az American Astronaut és a Stingray Sam két hatalmas adósságom a Geekz blognak), zenészként intelligens humorú dalokat ír (a bandája neve The Billy Nayer Show), de biztonságos távolságban marad attól a bosszantóan modoros hipsterségtől, ami a művészileg és szövegileg az átlag zenekaroknál egyébként vállaltan nagyobb igényű lo-fi, hálószobapop és art-punk vonalat manapság oly gyakran jellemzi. Már a Stingray Sam forgalmazásával is kilépett a hagyományos terjesztési csatornák közül (ingyenesen megnézhető epizódonként jelentette meg a neten, csakúgy, mint egy évvel azelőtt Joss Whedon a Dr Horrible's Sing-Along Blogot), most pedig új, korszakalkotó lépésre szánta el magát: új, The Embalmer’s Tale című filmötletét a Captain Ahab's Motorcycle Club névre keresztelt klub/művész kollektíva segítségével szeretné elkészíteni. 
Hol a határ jó és rossz között? Ez egy olyan kérdés, amire sosem tudjuk meg a választ. És hol a határ jó és rossz film között? Ó, ez sokkal könnyebb kérdés, vágná rá sok filmkedvelő kapásból. Aztán előkerül az Őrült Stone, avagy 2008, a Patkány éve, ami máig ismeretlen okokból lett Split Secondből fenti cím-monstrum, és vagy megfagy a levegő, vagy hangos spártázás kíséretében esik egymásnak két hirtelenjében kialakuló, ízlését tekintve meghökkentően homogén csoport. Nincs még egy ilyen sarkalatos pontja a filmvilágnak, mint a csiszolatlan gyémántnak sem nevezhető Őrült Stone - szerencsénkre a Geekz szerkesztőségének tagjai a nyerő csapatot erősítik, így mikor egyenként idézik fel első találkozásukat a csoki-imádó, fegyver-fetisiszta Harley Stone-nal, aki a félig elárasztott Londonban garázdálkodó szívkitépő rettenet nyomába ered, bízhattok benne, a határ jó oldalán vagytok.
Bő fél évszázad távlatából a Mothra létezése, mint filmtörténetei klasszikus, és a japán kaiju mozik egyik leghíresebb darabja, már olyan magától értetődő, hogy bizonyos, egyébként nagyon is releváns kérdések még csak véletlenül sem merülnek fel. Pl., hogy az óriásgyík, az rendben van, meg az óriás repülő dinoszaurusz is, de hát, bazmeg óriás molylepke? Komolyan? Mégis mi a francot szedtek, szívtak és ittak azok ott a Tohónál a ’60-as évek elején? És ez még nem minden. 
A film legfőbb erénye, hogy képes egyfajta disztinktív személyiséggel felruházni Mothrát, aki, noha az atombombaellenes propaganda ezúttal is igen hangsúlyos, egy alapvetően jóindulatú, de jogos haragjában rettenetes természeti erőként, és nem nukleáris melléktermékként jelenik meg. Lárvaként kel ki egy óriástojásból a szigeten, majd napalmban fürdés és csiklandozó tankütegek sorozata után egy hatalmas selyemgubót épít magának Tokió közepén, a Tokiói Torony romjain (ez a Toho egész, nem kicsi kaiju-karrierjének abszolút leghatásosabb díszlete), hogy végül Mothra a végső, molylepke-formájában keljen ki belőle, és szuperszonikus szárnycsapásai puszta erejével romba döntse a fél várost (akárcsak elődje, Rodan). Aranyos, ahogy a gigászi szélvihar falevelekként sodorja a matchboxokat a Tokióként pózoló parányi kartonépületek közt. Én is játszottam ám hasonlót a kisautóimmal gyerekkoromban – azok se húzták tovább ellenem, mint a filmbeliek Mothra ellen. 
Batman #23
A Marvelnél két szenzációs, a tavalyi Marvel NOW! kapcsán indult sztori ért véget az utóbbi hetekben. Egyrészt Jason Aaron abszolút überelhetetlen Thorja (ez talán majd megér egy külön cikket), másrészt Rick Remender Captain Americája. Utóbbi a tízrészes Dimension Z saga, aminek már a címéből is egyértelmű, hogy nem egy tipikus csillagos-sávos hőssztori, hanem inkább valami olyasmi ponyva-sci-fi őrület, amilyenre Remender pár évvel ezelőtt a fantasztikus Fear Agenttel ragadtatta magát. Hősünk, köszönhetően egyik nemezise, Zola ténykedésének, még az első számban ottragadt ebben a kegyetlen, teljesen leamortizált, mutánsokkal, őrültekkel és halállal teli dimenzióban, ahol ellensége kisfiát a következő 10 évben sajátjaként nevelte fel. Sharon Carter felbukkanásával aztán kiderült, hogy míg ebben a dimenzióban egy évtized, „otthon” csak pár óra telt el, ellenben Zola hadigépezete készen áll rá, hogy leigázza az egész világot. Mármint a „valódit”. Remender tényleg saját Fear Angetjének receptjét követi (egyébként kalapemelés a Marvel előtt, amiért nem ők formálják át a hozzájuk tévedő írókat egy homogén stílusú masszába, hanem hagyják az íróknak, hogy a saját stílusukat érvényesítsék akár a legnagyobb sorozatokon is – ez nem csak Remenderre és a CapAmre vonatkozik). Őrült ötletekkel és olsdchool sci-fi elemekkel teli hajmeresztő kalandot ír, és közben szinte észrevétlenül fon egyre erősebb érzelmi köteléket a karakterek és az olvasó közé, akit így teljesen felkészületlenül kap el a kulcspillanatban elszabaduló katarzis. Viszont Remender közben nem feledkezik meg arról sem, hogy nem Heath Hudsont írja, hanem Steve Rogerst: hiába futtat egy olyan sztorit a főhőssel, ami jó hatvan éves pályafutása alapján egyáltalán nem jellemző rá, mégsem cserélhető le bármilyen más karakterrel. Ez egy Amerika Kapitány történet. Csak annak üdítően újszerű és vagány. 
Már megint egy nácis/dinós ponyva? Ne már! - reagáltam le azonnal a CC első számát, mivel akkortájt jött ki az IDW is egy hasonló koncepcióval, de mivel az egyik népszerű képregényes oldalon maximális pontszámot kapott, gondoltam, csak megnézem már magamnak, hogy mit is tud. És kellemes meglepetést okozni, azt tudott. A Titan Comics (brit független kiadó) 5 részesre tervezett sorozata ugyanis már az első számmal nem csak hogy kiválóan el tudott szórakoztatni, de már egyből el is adta nekem a folytatásokat. Pedig ha azt mondom, hogy a sorozatban időutazó 2. világháborús amerikai kommandósok hajkurásszák a nácikat a dinoszauruszok között a Kréta-korban, élükön egy übermacsó őrmesterrel, miközben odahaza maga Einstein sem rest géppuskát ragadva védeni a hazát, de legalábbis a bázist, akkor azért lehet sejteni, hogy nem éppen bradburyi magasságokban járunk. Viszont a CC egyszemélyes alkotógárdája, Stuart Jennett (kitalálta, megírta, megrajzolta, hazavitte) képes volt ezt az egyértelműen geekvakító ötletet valóban ponyva-stílusban megírni anélkül, hogy izzadságcseppek csepegnének és nyögések hangjai hallatszódnának ki az oldalak közül. A feszes ritmusú és akcióban dús sci-fi/kaland sztorija nem túl bonyolult, nincs is igazán megalapozva a háttér sem, de annyi tudományos maszlagot azért kapunk Einstein proftól, hogy ne érezzük azt, hogy csak a levegőben lóg az egész. A dialógusok is egyszerűek, lényegre törőek, de közel sem mesterkéltek vagy ostobák. A főszereplő, az Őrmester pedig igazi kőkemény, sokat látott badass baka, akinek folyton ott parázslik a szivar a vicsorgó szájában, még akkor is, amikor egyszerre két géppisztollyal tárazza tele a nemzetsztocialistákat vagy éppen a dinókat. Jennett azonban nem csak az írásban szórakoztat könnyedén és magabiztosan, hanem a rajzokban is tökéletesen hozza, amit egy ilyen típusú "giltiplezsőr" megkíván. A többi pszeudo-ponyva képregénnyel ellentétben azonban itt nem rajzfilmes vagy retró stílussal találkozunk, hanem kimondottan látványos festett képeket kapunk, karakteres figurákkal, hangulatos tájakkal, és valami egészen gyönyörű dinókkal.
A múltkor még nem értettem, hogy miért indítottak egy azonos című rebootot, miközben még fut az eredeti sorozat is, de időközben a 80. számmal véget ért a volume 1, így most már csak egy Vörös Sonja ongoing maradt. Gail Simone bemutatkozása engem még az egyébként kedvező netes kritikák ellenére sem győzött meg maradéktalanul, de a második számmal már sikeresen meg tudott venni magának. Legutóbb ott tartottunk, hogy Sonja az őt egykor felszabadító király segítségére siet a közelgő zamorrai sereg ellen, ám megdöbbenve látta, hogy a démoni haderőt Sötét Annisia vezeti, az a nő, akivel évekig együtt raboskodott a zamorrai fogságban, és akivel együtt anno rabszolgatársaik legyilkolására kényszerítették. Sonja nem érti, hogy miért táplál iránta ilyen elvakult gyűlöletet egykori sorstársa, ám az ádáz küzdelem közben Annisia olyan megdöbbentő dolgot árul el neki, amivel egy csapásra térdre és megadásra kényszeríti Sonját és az oldalán harcoló sereget. Úgy tűnik, hogy Simone most készíti elő a terepet egyfajta új kezdethez, bár az még nem világos, hogy ez az egész sorozatra lesz-e majd kihatással, vagy csak az aktuális sztorira, de az biztos, hogy az átlagosabb debüt után most egy rendkívül izgalmas és fordulatos epizódot kapunk, ami után értő kezek a folytatásokban igazán érdekes új alaphelyzetet teremthetnek, remélhetőleg nem olyan elfuseráltat, mint anno Reed csinálta. Simone Vörös Sonjája karakterében továbbra sem különbözik igazán a korábbitól, most is szexi és vad, bár nem kizárt, hogy az itt most el nem spoilerezendő új ismeretek fényében majd történik némi átalakulás a jellemében is. Geovani közel sem egy Bisley, nincs igazán saját stílusa, de a rajzai így is garantálják azt, amit elvár az ember egy mai kard és varázslat fantasy képregénytől, aminek főhősnőjét nem csak a belső erényei, de a külseje miatt is kedveljük. Különösen a nagyobb paneles, illetve egész oldalas kompozíciók állnak neki jól, az arcok viszont kissé sablonosak. 
Stephen Baxter Időhajók című regénye – ha volna ilyen – simán beillene az időutazók tankönyvének. Az író által érintett témák sokszínűsége, sokfélesége és egyáltalán, a mód, ahogyan elénk tárja azokat, egyfelől megnyugtatóan ismerős, másfelől borzongatóan izgalmas. Az Időhajók olvasása közben úgy éreztem magam, mint egy kisiskolás, akit beültetnek egy egyetemi mélységben előadott fizikaórára, de a kezdeti rémületemet az óvodások számára is közérthetően és - nem kevésbé lebecsülendő módon - érdekfeszítően magyarázó tanár személye hamar eloszlatta. A klasszikus sci-fi műfaját teljes mértékben komolyan véve, a névtelen időjáróval olyan utazásba kezdünk bele, ami bővelkedik izgalmakban, kalandokban, alternatív történelemben, szuperfejlett civilizációkban, paradoxonok feloldásában, és egy kellemes viktoriánus mellékízt kölcsönző főszereplőben, aki személyes narrátorként tárja elénk meghökkentő élményeit.
Robert Rodríguez pályája finoman szólva is egyenetlen minőségű: minimális költségvetésű, teljes mértékben szerzőinek tekinthető filmje, az El Mariachi, és annak hollywoodi sztárokkal és látványos robbantásokkal felturbózott folytatásai, a Desperado és a Volt egyszer egy Mexikó, vagy a meglepő szerkezetével tüntető vámpírmozi, az Alkonyattól pirkadatig ugyanúgy megférnek benne, mint az agyatlan, kamu trailerből agyatlan, kamu filmmé mutálódó, de röhejesen szórakoztató Machete, a Sin City, illetve a Kémkölykök sorozat, amelynek elkészültét, és viszonylagos sikerét (4 epizód!!!) személy szerint a filmtörténet legnagyobb rejtélyei, abszurditásukban gyakorlatilag értelmezhetetlen jelenségei közé sorolok. A Grinhouse-projektből gátlástalanságának és infantilis humorának köszönhetően ő jött ki jobban, a nagy QT női szereplőinek illatos lábacskáival volt elfoglalva a forgatókönyv megírása helyett, míg a Planet Terrornak ilyesmire (sem lábacskákra, sem forgatókönyvre) nincs szüksége, a darálás intenzitása megdobogtatja szívünket, Bruce Willis szétrohadó fejének látványa pedig... nos, csak egy szétrohadó fej látványa, de az szerintem mókás (más kérdés, hogy a mozi akár minőségi munka is lehetne harsány paródia helyett). Lelkesedése és kitartása kétségkívül becsülendőek, még akkor is, ha nem társul hozzájuk különösebb, valóban kiemelkedőnek nevezhető tehetség, az ember előtt pedig, aki képes filmjének a Cápasrác és Lávalány címet adni, fejet kell hajtanom annak ellenére, hogy a mai napig nem tudtam rávenni magam becses alkotásának megtekintésére. Antal Nimród felkarolásáért és támogatásáért pedig mindenképpen jár neki egy virtuális, vizespohárnyi tequila-pálinka koktél.
Egy amerikai gimnázium diákjai (az ál-leszbikus proto-emo lány, a mindenki által nagy kedvvel ütlegelt lúzer, a futballcsapat tanulni vágyó reménysége, a hideg, törtető szépség, a zseniális, örök lázadó, szívdöglesztő díler és a bájos új lány) egy szép napon rádöbbennek, hogy tanáraik sokkal nagyobb veszélyt jelentenek rájuk, mint amit egyébként is feltételeztek róluk: nemcsak, hogy megbuktathatják, igazolatlan hiányzásokkal fenyegethetik, vagy feleltetés címén alázhatják meg őket, de szándékukban áll uralmuk alá hajtani az egész emberiséget. Egymás után sorjáznak a baljós előjelek: a tapló fociedző hirtelen empatikus lesz, és úgy nyakalja a vizet, mintha fizetnék érte, a színjátszó kör vezetőjének kiürült tekintete félelmetesebb, mint Freddy Krueger vicsora, a focipályán pedig felbukkan egy ismeretlen, féregszerű lény, ami vízbe érve rendkívüli agresszivitást mutat, de ami rosszabb: szaporodni kezd. Mikor aztán a lúzer és a szépség egy véletlennek köszönhetően megtapasztalják, hogy az iskola szekrényei nem csontvázakat, hanem egyenesen oszladozó hullákat rejtenek, valamint végignézik, ahogy az egyébként sem finom modorú edző a torkából előtörő csápszerű képződmény segítségével molesztálja a csinos nővérke hallójáratait, a jelek gyorsan horrorisztikus valósággá válnak, és megindul kívülálló hőseink harca az emberiség megmentéséért.
Természetesen eszünkbe juthat Don Siegel klasszikusa, a Testrablók támadása, illetve a számtalan remake, amik azt vették alapul, vagy a The Thing, vagy bármelyik, földönkívüli parazitákat szerepeltető inváziós horror, de a tanár-diák ellentét csúcsra járatása ad annyi plusz löketet a filmnek, hogy ne lelketlen másolatként tekintsünk rá, és amikor szemérmetlenül idéz (az átváltozás ellenőrzésének jelenetében például), azt nyíltan vállalja, és ötletesen műveli. Az idegenek kiszűrésére, és elpusztításukra szolgáló eszköz pedig önmagában akkora és olyan poén, amilyet ritkán látni hollywoodi filmben. 
Az önreflektív, komikus horror Sam Raimi 
Csak egy baj van vele: Hickox nem egy Raimi, nem egy különösebben, vagy egyáltalán, akármennyire tehetséges rendező, így az egyébként remek koncepció vizuális kivitelezése suta és ötlettelen (írónak jobb, a szereplők például diverzifikáltabbak, mint a korszak műfajfilmjeinek tipikus egyentinédzserei). A Cabin in the Woods végének őrült horrorforgatagát megelőlegző fináléban ez különösen kiütközik, és a borzalmas színvonalú trükkök sem segítenek (bár akadnak köztük egészen impresszív megoldások is – ó, a jó öreg latex és művér!). Hickox csak akkor képes direktorként felmutatni valami pluszt, amikor extra célja van egy jelenettel: az említett romerós szekvenciának például még a kameramozgása is pont olyan, mint Az élőhalottak éjszakájában. 
Harry Hole (Hari Hule), az oslói rendőrség egykori nyomozója, három év után hazatér önkéntes hongkongi száműzetéséből. Nyomós oka van rá: élete szerelmének fia, a 18 éves Oleg Fauke rács mögött ül. A vád: emberölés. A fiú egy drogtanyán hidegvérrel agyonlőtte legjobb barátját, Gusto Hanssent. Bűnösségéről nem csak a lőpornyomok vagy a szemtanúk beszámolói tanúskodnak, de maga Oleg is beismerő vallomást tett. Harry mégis megpróbálja rávenni egykori főnökét, hogy nyissa újra az ügyet, majd amikor – érthető módon – visszautasítják a kérését, maga kezd nyomozni.
A jövő Amerikájában szinte megszűnt a bűnözés.
Nagyobb probléma, hogy a működőképes sztoriból pontosan annyit hoznak ki, mint amire bármelyik, minimális szociális érzékenységet felmutató embertársunk is képes lenne, ha felvázolnánk előtte a szituációt: az emberek alapvetően állatok, az anyagi helyzet, társadalmi rang nem feltétlenül hordozza magában a humánumot, a gazdagoknak jó, a szegényeknek nem annyira, ésatöbbi, ésatöbbi. A bevezetőben feltűnő, kényszeredett mosolyú, bájos arcú szőkeségről azonnal tudjuk, hogy valójában gátlástalan, vérengző elmebeteg (nem jelzem a spoiler veszélyt, mert meggyőződésem, hogy a lehetősége sem áll fenn), a szegény, fekete szereplő pedig naná, hogy a társaság legértelmesebb tagja. Az egyetlen helyszínen, az Ethan Hawke által alakított biztonsági szakembernek és népes családjának otthont adó, hiperbiztonságos erődítménnyé alakítható házban a belek kiontására hajlamos szomszédság ugyanolyan gyakori vendégnek számít, mint a logikai bukfencek. Boldog-boldogtalan ki-be mászkálhat a házban, simán bevehető, semmiféle biztonságérzetet nem ad, ami csak azért furcsa, mert hősünk kijátszhatatlan védelmi rendszerek értékesítésével vált közösségének legtehetősebb, (és leginkább irigyelt) tagjává. Nem szoktam ennyire cinikus lenni, de kérdem én: ha az általa forgalmazott termékek szart sem érnek, miként van még munkája?
Igen, ebben az 1982-es animációs filmben (békebeli nevén: rajzfilm) beszélő állatok vannak. Szintén van benne pl. egy olyan jelenet, amiben egy aranyos kiskutya döglötten, lógó nyelvvel fekszik az állatkísérleti intézetben lévő ketrecében, és a gondnok, miközben valami olyasmit dörmög az orra alatt, hogy „na, ennek is kampec”, fellapátolja, és a hullamegsemmisítő kemencébe dobja. Csak hogy kontextusba helyezzük a dolgokat. A The Plague Dogs Richard Adams (Gesztenye, a honalapító), azonos című regényéből készült (itthon nemrég adta ki a Galaktika Gazdátlanok címen, érdemes elolvasni), ami az állhatatosan állatkínzásellenes író cseppet sem leplezett irodalmi lándzsatörése a témában.
Rosen itt-ott bedob néhány komikus momentumot, hogy oldja az egyébként igen nyomasztó és feszült légkört, de senki ne áltassa magát: a The Plague Dogs egy kegyetlen szenvedéstörténet, két kutyának az emberi közönyből és aljasságból fakadó vesszőfutása. A könyv szellemiségéhez abszolút hű adaptáció egyébként a cselekményben igen sok változtatással él (pl. a befejezésnél is, de nem úgy, ahogy gondolnád), amik közül a legfontosabb Adams didaktikus példabeszédeinek elhagyása. A film így is áraszt magából némi propagandaszagot, de a forrásműben igen vaskos emberi szálak itt a legszükségesebb információk közléséig vékonyodnak, és általában meghagyják a kétlábúakat arctalan fenyegetésnek. 
Én sosem bántam a kliséket, amíg ötletesen és jól átgondoltan nyúltak hozzájuk, hiszen bárki bármit is mond, nincs új a nap alatt, ez pedig különösen érvényes a fantasy zsánerére. Amint azt a hatkötetes 
Érdekesnek tűnő magyar rövidfilm készül egy megszállott sci-fi geekről, Szőke Andrással a főszerepben. 
Sok-sok év után, pár hónappal ezelőtt abbahagytam az Avengers-címek olvasását. Mivel már Brian Michael Bendis érájának utolsó évei is elég laposak és érdektelenek voltak, örültem, hogy a franchise-hoz új író érkezik Jonathan Hickman személyében, és kétségkívül totális vérfrissítést hozott, tematikában, stílusban, hangulatban, mindenben – de ami új és egyedi, az nem feltétlenül jó is. Szóval, röviden, kurvára untam a történeteit. Az Infinty ráadásul a Marvel új, nagy, csinnbummos crossover-eventje, azok meg főleg nem sültek el túl jól az utóbbi időben. Duplán nem érdekelt az egész, mégis adtam neki egy esélyt – még szerencse. Hickman egy pofonegyszerű sztorit vezet fel az Infinityben: az Avengers tagjai a Builders egész galaktikus birodalmakat, és persze a Földet is érintő fenyegetését megakadályozandó kénytelenek kiutazni a világűrbe, és így védtelenül hagyni az emberiség bölcsőjét az invázióra készülő Thanos számára. És ennyi, ez a hatrészes minisorozat első száma. De Hickman egész fantasztikusan mesél: ezúttal (pl. a Fear Itselffel ellentétben) tökéletesen átérezni a veszély nagyságát és közvetlenségét, a totális világvégehangulat kérlelhetetlenül uralkodik a sztorin. Az író egy rakás karaktert mozgat, és többségük még csak nem is tartozik az Avengershez: egy gigantikus, univerzumméretű konfliktus előestéjének őrülten eposzi panoptikumát látjuk (Jim Cheung ehhez remek választás, rajzai nagyszerűek) – nyilván eljön majd az ideje a jelmezes héroszok szokásos akciózásának, de az Infinity az első rész alapján még csak nem is szuperhősképregény, hanem egy bazinagy űropera. Ebben rejlik Hickman sikere: oly sok év után el tudja adni a Marvel már unásig ismert világát totálisan frissnek, érdekesnek és izgalmasnak. Remélem, a sorozat legalább részben megőrzi a debütáló szám erényeit – és akkor még az is lehet, hogy Hickman többi Avengers-címének is adok még egy esélyt… (Rusznyák Csaba)
A nem is olyan távoli jövőben, a járványok, éhínség és természeti csapások által meggyötört Földön már csak egy régi-új feudális rendszer ad lehetőséget az embereknek a túlélésre, a hatalom a nemzetek és óriásvállalatok romjain felemelkedett Családok kezében összpontosul. Az általuk uralt domíniumok népessége három részre oszlik: a társadalmi ranglétra tetején a maréknyi Családtag (Family) áll, akiket a tíz- és százezrekben mérhető, védett és mindennel ellátott Jobbágyok (Serf) szolgálnak ki, míg a semmibe nézett, semmiféle hasznot nem hajtó Söpredék (Waste) milliói mindenféle segítség nélkül tengődnek napról-napra vagy hullanak el az állandó éhezés következtében. Minden Családnak van egy tagja, akit költséget és időt nem kímélve a technológiai fejlődés és génmanipuláció csúcsának megtestesítőjévé formálnak, ő a Család kvázi elpusztíthatatlan, halhatatlan tábornoka, orgyilkosa és diplomatája egyszerre. Ő a Lazarus, a fegyver, amit félni kell, és akit inkább tekintenek eszköznek és befektetésnek, mint élő és lélegző személynek. Legalábbis erre ébred rá Forever, a Carlyle-család Lazarus-a, akit egy kevéssé használt Carlyle telephelyen lő szitává néhány, az éhezéstől felbátorodott Söpredék: ugyanis miután feltámadt halottaiból, köszönhetően a sejtszintű génmódosításoknak, és módszeresen kivégzi támadóit, orvosa csupán mentális egyensúlya és az időközben a fennálló társadalmi renddel és az öléssel kapcsolatban felvetődött erkölcsi dilemmája miatt aggodalmaskodik. Szerencséjére sok ideje nincs ezen rágódni, mert a Morray-család összpontosított támadást indít az egyik mezőgazdasági telephelyük ellen, hogy hozzáférjen a magtárukban őrzött hibrid magvakhoz, ami véget vethetne az ő területeiken dúló gabonavésznek. Foreverre hárul hát a romok eltakarítása, valamint az ítélethozó- és végrehajtói tisztjéből következő újabb döntés: a behatolókat ugyanis belülről segítette valaki, az árulók büntetése pedig halál. Példát kell statuálni, neki azonban meggyőződése, hogy nem a Jobbágyok között van a beépített ember. Az érdekes és egyelőre még csak morzsákban adagolt új világ kibontásának ígérete (érdemes egyébként elolvasni erről az első füzet végén elkövetett elég hosszadalmas, ámde legalább annyira tanulságos kísérőszöveget), Eve-Lazarus testvéreinek egymás elleni áskálódása és a főszereplő belső vívódása egyértelműen a figyelemmel követendő sorozatok közé kategorizálta Rucka új dobását, amit ráadásul a számomra a fantasztikusan jól sikerült Gotham Centralból megismert Michael Lark illusztrál hibátlanul. (Nagy Krisztián)
Frank Millernek finoman szólva nem volt szerencséje a Robotzsaru franchise-zal. Annak idején, nem sokkal a The Dark Knight Returns sikere után, őt kérték fel, hogy írja meg Paul Verhoeven szatarikus sci-fi/akciófilmjének folytatását. Miller egy véres, kegyetlen, vicces, morbid, groteszk és merem állítani, eredeti forgatókönyvvel állt elő, ami persze azonnal vészharangokat kongatott a stúdiónál – a szkriptet kilúgozták, lebutították, konformizálták, nem is csoda, hogy ami végül a mozikba került, csak halvány utánérzete volt mind annak, mind az első Robotzsarunak. Miller ettől függetlenül böcsülettel (Lóvé! Lóvé!) elvállalta a harmadik rész megírását is, de azt a forgatókönyvét még az előzőnél is jobban kannibalizálták (eztán többé szóba sem állt filmesekkel, amíg Robert Rodriguez meg nem kereste a Sin Cityvel) – és mind tudjuk, abból mi lett. A Robotzsaru 2 eredeti szkriptjéből végül Steven Grant írt egy kilencrészes comicot 2003-ban (Frank Miller’s Robocop), most pedig szintén ő dolgozta képregénnyé a harmadik mozifilm Miller-féle forgatókönyvét. A Last Standben az OCP már az egész rendőrséget szélnek eresztette (Lois halott), és exkatonákkal tartatja fenn a rendet Detroitban – a gazdagok a szegényeken élősködnek, a profit nyilván fontosabb, mint az emberélet, Murphy pedig bujkál az őt ámokfutó gyilkosnak beállító karhatalom elől, és a háttérből igyekszik igazságot osztani, már amennyire a szinte posztapokaliptikus közegben ez egyáltalán lehetséges. Miller le sem tagadhatná, hogy a képregény az ő történetéből született, az egészről ordít a The Dark Knight Returns utánérzés – még egy fiatal lány is van, aki megkeresi a főszereplőt, hogy segítsen neki a harcban. Grant atmoszférateremtése fantasztikus, az akciók elevenek és badassek, és elvileg még az sem jelente problémát, hogy a gonoszok szörnyen egydimenziósak, nem többek harsány, fröcsögő szarháziaknál – elvégre ez egy szatíra lenne. Csakhogy nem az. Míg a Frank Miller’s Robocop, noha messze nem volt hibátlan, megtartotta az eredeti kegyetlen, gonosz humorát, a Last Stand már inkább csak egy sima futurisztikus akció (pedig Korkut Öztekin rajzai pont egy szatírához passzolnának jobban). Annak egy rész után nem rossz, de a Robotzsaru franchise-nak azért ennél illik többről szólnia. (Rusznyák Csaba)
Nem tudom mi történt Dan Slott-al, lehet, hogy egy elfogott múzsát rejteget a pincéjében, mint Gaiman Sandman-sztorijában, de hónapról-hónapra képes megugrani a saját maga által tériszonnyal fenyegető magasságokba helyezett lécet. Amennyire hidegen hagyott az Amazing Spider-Man a Big Time sztoriszál (itt szakadt meg végre a Möbius-hurokban keringő, állandó pénz- és nőproblémákkal küszködő lúzer Peter Parker mainstream-átka) elindítása előtt, olyannyira hűséges olvasója lettem a Superior Spider-Mannek, amely menetrendszerű biztonsággal képes meglepni a húzásaival. Mennyire vártam már, hogy amikor egy szuperbűnöző felkínál egy lehetetlen választást a hősnek (ebben az esetben a Spiderslayer Oki-Pókinak, hogy válasszon a polgármester, azaz J. Jonah Jameson és ártatlan civilek megmentése között), az álarcos igazságosztó a harmadik lehetőséghez nyúljon, és semmi mással nem törődve leverje a köpni-nyelni nem tudó gyilkost, hogy soha többé ne árthasson senkinek! Ki lett volna képes megjósolni, hogy a New York polgármesteréből egyenes televíziós közvetítésben kizsarolt, eredetileg szuperbűnözőknek készült börtönsziget lesz Pókember főhadiszállása, aki Oktopusz doki-énjét meg nem hazudtolva, a saját maga építette, páncélozott póktankokkal és összetoborzott csatlósokkal (szakszóval: minionokkal) rombolja a földig egy nap alatt a Vezér (Kingpin) által uralt Shadowlandet? Ugyan mikor leplezte volna le a Vészmanó (szegény Hobgoblin technikai kütyüjein már valóságos bűnöző-generációk nőttek fel és buktak meg) személyazonosságát az egész világ előtt, hogy ezzel tegye véglegesen és teljesen tönkre? Peter Parker soha nem hozott volna ilyen döntéseket, sőt, bármilyen helyzetbe keverik, az összes döntését borítékolni lehetett volna előre. Jelenleg egyes-egyedül Slott tudja hová tart Pókember története, ezért is olyan izgalmas a sorozat jövője, melyet próbálnak kiterjeszteni több minisorozatra is több-kevesebb sikerrel: a The Superior Foes of Spider-Man ugyanis katasztrofálisan rossz (a koncepció sikerre viteléhez gyönyörű példa a Villains for Hire Andy Lanningtől), a Superior Spider-Man Team-Up pedig mindössze erős közepes. Mindez azonban semmit nem von le az eredeti sorozat értékéből, mely jelenleg nem csak a legjobb Pók-széria, de meg merem kockáztatni, hogy a legjobb A-listás hőst felvonultató Marvel-sorozat az utóbbi években. (Nagy Krisztián)
Neill Blomkamp ott rontotta el, hogy a District 9-t merészre, formabontóra, elgondolkodtatóra csinálta meg, és ezután nem csoda, ha egy közönséges akciófilm csalódásként verdesi a biztosítékot az író-rendező rajongóinál. Márpedig kár szépíteni, az Elysium egy közönséges akciófilm, aminél a sci-fi (mint manapság oly sokszor) csak látványos köntösként szolgál, a társadalmi mondanivaló pedig legfeljebb a felszínes fecsegésig jut. Innen csak az a kérdés, ki mennyire tudja lenyelni, hogy Blomkamp új filmje elejétől a végéig nagyjából olyan, mint a Disctrict 9 utolsó harmada, mindenféle komplex előzmény, kifinomultság és műfaji zsonglőrködés nélkül. Lehet sírni a rétegek és a mélységek elhagyása miatt, jogos is a siránkozás, viszont tény, hogy mint dögös, intenzív akciófilm, az Elysium többnyire megállja a helyét.
Mert egy akciófilmhez a sztori pont elég „komplikált” (meg kell szerezni valamit, amit aztán el kell juttatni A pontból B-be), a tempó pont elég vad, Blomkamp pedig pont elég feszesen, határozottan és stílusosan rendez – így nincs idő fennakadni az egyéb szempontokon. Ami még fontosabb, hogy az Elysium személyes aspektusa, vagyis Max motivációja, küldetése, háttere működik a film lelki motorjaként, és külön plusz, hogy a sztori róla szól, és nem a világ megmentéséről (ettől függetlenül a színészi pálmát nyilván nem Matt Damon viszi, hanem Sharlto Copley, aki lubickol a pszichopata vadállat, Kruger szerepében). 
A cím (eredetiben: Feersum Endjinn) az egyik legügyesebb marketinges gimmick, amivel valaha találkoztam: egyetlen pillantás, és mindenki tudni akarja, miért így van írva, mi vele a cél. Iain M. Banks, a híres Kultúra-könyvek írója, Isten nyugosztalja, pedig nem szokott üres gimmickekkel dobálózni, ha kitalál valamit, azt következetesen végigviszi, legyen szó akár narratív, akár nyelvi megoldásról. A Félemmetes géjpezet nagyjából negyedét az egyik karakter, Latra, a fiatal, vakmerő, bután fogalmazó látó meséli el, az ő sajátos dialektusában. Az eredeti szövegben ez hellyel-közzel fonetikus írást jelentett, aminek fordításbeli átadása aligha lehetett egyszerű feladat, de Gálla Nóra ügyesen megoldotta – viszont erős túlzás lenne azt állítani, hogy ez a nyelvezet a puszta érdekességen, bosszantáson (attól függ, ki hogy éli meg) kívül bármit is hozzáad a könyv egészéhez. Jópofa, egyedi és kreatív, ahogy a sztori sok más eleme, de azok többségéhez hasonlóan megmarad egy önmagában, önmagáért lévő ínyencségnek. Amivel azt akarom mondani, hogy a Félemmetes géjpezet egy fantasztikus ötletekkel és megoldásokkal teli, nem fantasztikus könyv. 
Kick-Ass vs. Motherfucker. Már a puszta tény, hogy van ürügy ennek leírására, egészen gyönyörű, még a kontextus ismerete nélkül is. A kontextus (és a meccs maga) pedig a brit fenegyerek, Mark Millar agyszüleménye, aki jelenleg az amerikai képregényipar legkelendőbb hollywoodi exportcikke. Aki ebben kételkedne, az csak emlékezzen rá, hogy 2008-as, Kick-Ass című minisorozata még be sem fejeződött, amikor Matthew Vaughn már javában forgatta belőle a filmadaptációt. A „szuperhősök a való világban” koncepció szenzációsan működött a vásznon, ami azt illeti, még jobban, mint a képregényben, annak ellenére is, hogy a forrásanyaghoz képest egyébként több negatív előjelű változtatást is eszközöltek benne. Vaughn a folytatásból mégis kiszállt, mint rendező (egy másik Mark Millar-adaptáció, a Secret Service kedvéért), és a helyére lépő Jeff Wadlow-nak egy egyre népszerűbb franchise (képregényben nemrég indult a negyedik sorozat) magasan lévő lecét kellett megugrania. Nem sikerült, de olyan szórakoztatóan viszi le a lecet, hogy még azért is tapsot érdemel.
De még így is pokoli szórakoztató. A szupőerhőskoncepció és a való világ gonoszul szatirikus ütköztetése hálás téma, a röhejes, rikító göncökben ugrándozó igazságtevőknek a puszta létezése könyörgés a kíméletlen paródiáért – de ahogy Millar, úgy Wadlow is ügyesen egyensúlyozik az echte amerikai mítosz kifigurázása és az előtte való főhajtás között. Az akciók intenzitása, a karakterek – szerencsére minimumra szorított – drámája és az egész jelenség harsány, nem egyszer merészen ízléstelen kiröhögése a nyilvánvaló hangulati ingadozások ellenére is jól megfér egymással (még egy hányós-fosós poén is betalál, pont az abszurd végletekig fokozása miatt). Ami pedig az ízléstelenséget illeti: míg az első részt Chloe Moretz lopta el, addig a másodikat a várakozásokkal ellentétben messze nem Jim Carrey (aki a leginkább az erőszak miatti twitteres hisztijével és bojkottjával hívta fel magára a figyelmet), hanem Christopher Mintz-Plasse viszi, aki Motherfuckerként maga a totális excess, undorító, imádnivalóan gyűlöletre méltó seggfej. 
„Good taste is not a democracy.”
Ezzel a cikkel kezdve elmerülünk az ausztrál horrorok/exploitationök nem túl nagy, de tisztességesen szutykos, és tisztességtelenül sokat mellőzött mocsarában. 
A 30-40 évvel ezelőtti, hírhedt alkotások manapság, a temérdek kaszabolós és bélontós horroron nevelkedett, és a kínpornótól elzsibbadt közönségből már inkább csak egy érdeklődő szemöldökfelvonást csalnak ki, mint sokkot, de a Night of Fear az átlagnál jobban öregedett, olyannyira, hogy könnyűszerrel felveszi és megnyeri a versenyt az azidőtájt készült legtöbb amerikai exploitationnel. Ami túlzás nélkül bámulatos, ha abból indulunk ki, hogy Bourke ezt a műfajt elsőként művelte hazájában. Ez egyébként meg is látszik a filmen: olyan gonosz, mocskos, kegyetlen, annyira átitatja a terror a játékidő minden egyes másodpercét, hogy csakis egy több évtizedes kollektív elfojtás kirobbanásaként, egy fájdalmasan sokáig visszatartott zsánerejakulációként készülhetett el. 
Kinyilatkoztatást teszek: a Firefly az egyik legjobb dolog, ami csak történhetett a geek-társadalommal. Nem csupán ajándék, isteni kegy! Joss Whedon megvalósult látomása sok-sok, mára rajongóvá lett halandó életének vált kitörölhetetlen részévé. A Firefly olyan élménynek minősül, ami egy gimis osztálykirándulás hormonrobbanásos éjszakájához hasonlítható – több szempontból is. Árad belőle a lelkesedés, a céltudatosság csíkszentmihályi flow-ja pedig ellentmondást nem tűrően szaggat át mindennemű gátat: az alkotói szellem eme megnyilvánulása már csak ilyen, ösztönszerű és végletes. Annak eredménye pedig, hogy mégsem egy latin lávör jéghideg profizmusával, jóval inkább egy megszeppent lurkó ügyetlenkedésével megy végbe a don juani magasságokba emelkedő liázon, amiért a forró szenvedély értetlenkedő pillantásoknak adja át a helyét. Aztán embere válogatja, hogy ad-e neki még egy esélyt, netán megpróbálja meglátni a mélyben rejtőző értéket, vagy feladja, és másnál próbál szerencsét.
Miben rejlik ez a vonzerő, ami ilyen hatást gyakorolt rám anno és gyakorol még most is? Kezdem rögtön az alapkoncepcióval: űr-western. Oké, oké, tudom, hogy utólag aggatták rá ezt a kissé sántítóan hangzó, de valahol badass jelzőt, mindenesetre, ha egy összetett szóval kell jellemeznem a Fireflyt, akkor csak benyögöm ezt, űr-western, a magyarázattal meg ráérek a furcsálkodó pillantások kivédése után. A Firefly világa – ahogyan a real world with a twist alapú fiktív teremtés esetében már megszokhattuk – a történelmünket veszi kiindulópontnak, s helyezi azt egy attól merőben szokatlan környezetbe, ezúttal az észak-amerikai polgárháborús konfliktus, jobban mondva annak lecsengése kerül barnakabátostul, Gettyburgöstül, vadnyugatostul a világűrbe. Ez így persze nem teljesen pontos, rengeteg apró csavarintás árnyalja az összképet, például a vesztes oldalról soha nem hangzik el, hogy rabszolgát tartottak volna, plusz a kínaiak az amerikainak tűnő hatalommal szövetségben (Alliance) ülnek a kormány mögött. Ez utóbbit nem pusztán bemondásra kapjuk az arcunkba, hanem a sorozat világában (’Verse) ténylegesen kifejtett kulturális hatásról van szó, amit a káromkodások és egyéb átvett nyelvi kifejezések, öltözködésmód, s megannyi apró részlet tesz szinte hétköznapivá. 2517-ben járunk, az emberiség kirajzott a világűrbe, jó szokásához híven kolonizációba kezdett, és távol a nagy öregek totalitárius berendezkedésétől megkezdődnek a hatalmi harcok Unification Wars, vagyis Egyesítési Háborúk címszóval. A sztorifonal felvételének pillanatában a háború már a múlté, a Szövetség bedózerólta az ellenállókat, megtörtént az egységesítés, mindenki boldog lehet. Kivéve a vesztes oldal minden reggel keserű szájízzel ébredő szimpatizánsait, köztük az egykori barnakabátos katonatisztet, Malcolm Reynolds kapitányt.
Ebbe az életérzésbe pedig belefér minden: képes egyszerre szomorú és vidám is lenni, és habár folyton ömlik a szar, mindig jut idő egy velős beszólásra, vagy egy laza megmozdulásra. És ez a lényeg, a Firefly úgy szórakoztat, hogy közben egyetlen izzadságcsepp sem jelenik meg képzeletbeli homlokán. Gondoskodnak erről a szereplők, illetve a több főszálra felhúzott epizódikus struktúra által kínált sztorik, amik során apránként bepillantást nyerünk a Serenity névre keresztelt Firefly-osztályú szállítóhajó legénységének mindennapjaiba. A bumfordi, valóban szentjánosbogárra emlékeztető formatervezéssel megáldott űrhajó neve nem a hasraütés műve: a Gettysburgnek megfeleltethető Serenity Völgy csatája, amiből a pilot epizód nyitó képsorai alatt ízelítőt kapunk, keserű mementóként él tovább a már említett Reynolds kapitány emlékeiben – a csata, ami megfordíthatott volna mindent. Már ez rendkívül beszédes a kapitány jellemét illetően, és ha ehhez hozzáteszem, hogy kopott barna kabátban jár, akkor könnyen aktuálpolitikai felhangokat üthetnék meg, amit természetesen nem áll szándékomban. 
Ezzel meg is ragadtam a Firefly lényegét: a rendszerből önként vagy kényszerből kivonult emberek erőfeszítései, botladozásai a túlélés érdekében, saját lényük, lényegük feladása nélkül. Ez a lényeg pedig kilenc különböző arcot visel, kilenc, egymástól akár homlokegyenest eltérő módon látja a világot, és az elképesztően jó karakter-dinamikát ennek köszönhetjük. Vadnyugati köntösbe bújtatott sci-fi ide vagy oda, a Firefly kilenc főszereplőjét bármely más zsánerbe átpakolva a szórakoztatásnak kábé ezt a színvonalát kapnánk. A kilenc főszereplő titulus egyáltalán nem túlzás, sőt, ennél jobban nem is lehetne megfogalmazni. Foghatnánk a fejünket, hogy na de kilenc személyiséget főszerepben kész bukta bezsúfolni egy tv-sorozatba, ám meglepő módon jut tér és idő mindegyiküknek, Whedon és társírói cirkuszi bravúrt visznek véghez, amikor belekezdenek a karakterekkel való zsonglőrködésbe. És hogy kikkel is művelik mindezt?
A legénység izomembere, és egyben legkomikusabb tagja a felemás érzelmeket kiváltó Jayne. Őt Adam Baldwin kelti életre (nem, nem az a Baldwin), játéka pedig öröm saját maga és a néző számára is: Jayne IQ-ja valahol a pincében rekedhetett, ezt kompenzálandó legalább hatalmas arca van, mélyen hisz az erőszak mindent megold elvében, valójában azonban gyáva és kétszínű, de ha ez még nem lenne elég, azt hiszi magáról, hogy nagyon okos. Rendkívül ellentmondásos karakter, akiben lehetetlen megbízni, a késgyűjteménye mellett csak a pénzt szereti jobban (amit az anyukájának küld, hogy gondoskodjon róla), ezért hajlandó is bármire – mondjuk beállni a Serenity legénységébe, miután a kirabolandó kapitány többet ígér. Jayne figurája egy igazi whedoni archetípus: nem tudunk vele mit kezdeni, egyszer szimpatikus dolgokat művel, máskor pedig legszívesebben megnyúznánk. Az ő tökéletes ellentéte az utasként a hajóra kerülő Book tiszteletes, jobban mondva lelkész. A kifinomult ízlésű, elsőre ártalmatlan pap azonban jóval több, mint aminek látszik, a vészhelyzetekre adott reakciói sötét titkot sugallnak. Mondani sem kell, a viharvert legénység megtépázott morális attitűdje nem mutat minden téren kompatibilitást a Ron Glass által megformált karizmatikus lelkipásztor elveivel, sőt.
A felsorolás végére hagytam a történeti főszálat beindító testvérpárt, akik említése már önmagában a spoiler szintet súrolja, hiszen a pilot során derül ki, hogy mi is rejtezik abban a nagy ládában, amit egy fiatal, jóképű orvos, név szerint Simon Tam (Sean Maher) cipel fel magával a Serenityre, ám a Firefly összes plakátján ott virít a River Tamet alakító Summer Glau, így úgy gondolom, ez bőven belefér. Simon olyan erők elől menekül, amik a Serenityt keresztben lenyelnék: gazdag, jó nevű család sarjaként szakmájában hatalmas karrier várt rá, ám feladta mindezt, hogy megszöktesse rendkívüli tehetséggel megáldott húgát egy titkos szervezet karmai közül. River ,a rajta elvégzett kísérletek következményeként súlyos traumán esett át, beszámíthatatlan, sőt, kiszámíthatatlan, ám olyan erők birtokosa, amik jókora meglepetést képesek okozni. A testvéri szeretet ritkán kerül ilyen explicit módon ábrázolásra, és aki rosszra gondol, az most szégyellje magát – Simon önfeláldozása, a burok elhagyása, a való világ veszélyeire való fittyet hányása elismerésre méltó tett, s még inkább az annak a fényében, hogy az ifjú doki elsőre mennyire életképtelen ebben a számára új közegben.
A Firefly ezt a kurta-furcsa sikerét olyan karaktereknek köszönheti, amik elrugaszkodnak a mindennapoktól, de mégis emberközeliek, szerethetők. Olyan sztorinak, ami fittyet hány a konvenciókra, ami merészel rövidre zárni, s ezzel életszerűvé tenni bármilyen szituációt, hogy egyrészt meghökkentsen, másrészt elismerő bólintásra sarkalljon (kedvenc jeleneteim, amikor egy gondosan felépített jelenetet „porig rombolnak” egyetlen szempillantás alatt, és még meg is köszönöm nekik, sőt, magamban felkiáltok, hogy „igen, így csinálnám én is, ha ott lennék”). Olyan humornak, ami tudja, mikor és hol kell kitörnie, kit és hogyan kell megtalálnia, így sosem válik túlzottá, de mindvégig jelen van. Olyan zenének, amit később szakdolgozatírás közben rongyosra hallgatok, a főcímdal pedig egész egyszerűen fenomenális (hála Greg Edmondsonnak). És olyan nézőnek, aki nem pusztán befogadja, hanem magáévá is teszi kedvencét, s törődik is vele, ha úgy érzi szükségét – kár, hogy akkoriban még nem volt Kickstarter, megnéztem volna, mit kalapoznak össze a rajongók. Így, maradt nekünk zseniális tizennégy epizód, amit már senki nem vehet el tőlünk. Mindenesetre, ha az értelmező szótárat felütjük, a geekgasm szónál a Firefly-t fogjuk találni.
A film noir egyik alapvetése mindig is az volt, hogy semmi nincs rendben a világgal, miközben a korabeli filmkészítést hamis, látszaterkölcsös gúzsba kötő nemzeti cenzúra, a Hayes-kódex pont az ellenkezőjét igyekezett sulykolni a jámbor mozibajárókba. Természetéből adódóan, nem volt még egy zsáner, ami annyira igyekezett volna feszegetni a cenzúra határait, mint a noir – valamiféle ellenkulturális csodának tekinthető már az is, hogy egy alvilági alakokkal, sötétséggel, bűnnel, szexuális innuendóval és erőszakkal teli műfaj virágozni tudott akkor, amikor mindezek a jellemzők tiltottak voltak. Delmer Daves Sötét átjárója (Dark Passage, 1947) egy érdekes példája ennek az ellentétnek: az akkoriban az új Dashiell Hammettnek tartott, ám azóta elfelejtett David Goodis regényéből készült filmben csak elvétve akad erőszak, fegyver egyetlenegyszer sem sül el benne, és egyébként is a műfaj nyugodtabb, csendesebb, jobbára méregfogak nélküli képviselőjének számít. Csakhogy a törvény, ami a Hayes-kódex számára szent és sérthetetlen volt, durván felsül benne, és a film egyenesen kimondja: törvény és igazság nem ugyanaz.
A Sötét átjáró egy gyönyörűen fényképezett, autentikus San Franciscó-i helyszíneken forgatott (és Hitchcock Szédülését így valószínűleg meg-megihletett), sötét, atmoszférikus tanulmány a magányról, az újrakezdésről, a megváltásról, az emberi természet mocskos és tiszta oldaláról (Vincent csak kétféle emberrel találkozik: cinikus opportunistákkal és önzetlen segítőkkel). A whodunit jelentősége az említett témák mellett egészen elvékonyodik, noha épp a tettes leleplezése vezet a film legnoirosabb, legőrültebb, zsigerien femme fatale-os, mélyen cinikus és gonosz jelenetéhez. Még úgy is, hogy az impresszív szereplőgárda tagjai közül (mint a jókedélyű és jódszándékú, mégis menthetetlenül mengelés benyomást keltő sebész) pont a Madge-et alakító Agnes Moorehead pörgeti kicsit feleslegesen túl a játékát.