Hónapok óta szól a tremoló, hogy most aztán fú de tyű lesz: három dimenzió, I és MAX, ráadásként meg Brand New Beginning is. Hogy ezt innovatíve nem is illendő a dagerrotípiához vagy a Lumiere bátyók eredményeihez mérni, ez most kérem akkora grádicsa lészen az emberi kultúrának, mint a sumérok kereke vagy a jogsértegető állománymegosztás.

Aztán az Újkor hajnalának hajnalán, a sajtóvetítésen a mondvacsinált ítészhez hozzácsapnak egy vödör pattogatott kukit, egy műanyag kanna cukros löttyöt with no cukor meg egy napszemüveget, és nem kevesebb 160 percen keresztül tolják a pofájába azt a mindvégig szellemképes filmet, mely (talán épp a tartalomhoz a forma jegyében?) minden második kockájában kísértetiesen emlékeztet valamire – amit a megélhetési fitogtató már eredendően is könnyed memóriajátékként élt meg. A cselekményt interjúkban, kedvcsinálókban vállukra kapó jelzők és határozók hiába ihletik majd marketing-doktorik százait, az Avatar mégis sikerültebb, mint a napszemüveges poén. Aminél azért bírtam volna jobbat is – de akkor meg ugye a hasonlat sántítana.

Cameron a termék minden pixelét – vagy miét – magában foglaló biztonsági játékán lehet fanyalogni, és hát a csóró, ámde szépízlésű geeknek ennél nincs is kedvesebb keresztje.

Amikor a Világ urát a tucatnyi aranyszobrok akut porosodása közepette újra elkapta a demiurgoszi/sivai kedv (kényszeres akciórendezőknél ezek nehezen elkülöníthető fixációk), vagy nem tudta, hogy a Piratebay mesekék vizét egyszer úgyis kiszivattyúzzák, termékeny fövenyét csakazértis besózzák, vagy azt is tudta, hogy ez a magafajta uraságnak ideig-óráig sem jelenthet vigaszt. A televíziós műsorszórás is betett a mozinak félszáz éve, most azonban ezerrel hömpölyög a szar, az egyre teljesebb házimozi-élmény és a rippelés mágiája külön is cudarmód lohasztják a keresleti diagrammokat, pláne, ha összekacsintanak. Tényleg, igazándiból nagyot kell dobbantani, ha a filmszínház intézménye lélegzetvételnyi, testhossznyi előnyt akar kibrusztolni a lakáskompatibilis szórakoztatóelektronikához képest.

Majd az idő, meg a Korunk folyóirat és nem utolsósorban a bloggerek akkori megfelelői fogják megmondani, 2009 karácsonyán Cameron mekkora fórhoz jutatta a pattogatott kuki, a cukormentes szirup és a napszemüveg-kölcsönzők köré szerveződő ágazatot, én viszont készséggel beismerem, hogy a kép: az éles. Mi több, a nagytotálok önostorzó fegyelemmel cáfoltak rá a félelmeimre, miszerint a brillancia a mitikus csiliviliség függvényében tekerődik majd minduntalan fel. Tehát nem csupán arról van szó, hogy szinte az elkapart pattanástól a levélerezet-hibákig minden részlet körül serényen kattogtak a bal-egérgombok – vagy mik –, de a valóságos viszonyok reprodukcióját (ellenfény, párásság, stb.) is az eddigi legbámulatosabb tökéletességgel valósították meg. Maga Pandora bolygó, a navik világa – az Aranykor – persze csordultig telített színekben.

De hát ez a vállalkozás lényege. A lelke. Lehet, hogy a Világ urának ma már hat napnál valamivel több időre van szüksége, mégis, hogy érhetné be annál kevesebbel, minthogy két és félórára elhiteti: macskaszerű arcvonású, pigmentzavaros, óriási röplabdások élnek az erdő mélyén – akik nemhogy a szerválás vagy a liberó fogalmával nincsenek tisztában, de azt se tudják: a labda mi fán terem. (Igen, ők a navik.) Az atletikus adottságok, a pár perc alatt szokható térhatás és a zabolázhatatlan kameramozgások ráadásul alig engednek teret a súlyok, a tömegek hiányán való jogos elmélázásnak, az animált alakok hozzávetőlegesen elkülönböztethetetlenek a valóságos képelemektől, virtuális őspredátor és vélelmezhető Stephen Lang tényleg egyszerre vannak ugyanott – legyen az akárhol is.

Másrészt meg milyen legyen egy Aranykor? Panelpasztell és urbánszürke? Cameron – vélhetőleg – nem csak azért rendelte az agyzsibbasztó diverzitású faunát és flórát hupililába és uvéfénybe, hogy Lucas váltóba hányjon epét del Toroval, hanem mert Pandora egy idea, az avatar-koncepció archaikus korok utáni éhségünket táplálja. Hogy a 3D-s high-tech mitológia hogy hozza egyrészt szó szerint karnyújtásnyi távolságba ezt a vágyott primitív miliőt, és közben mennyire ránt el attól, azt majd kiszámolja Király Jenő, mi azért vesztegessünk pár szót a kidolgozottságnak, elvégre Pandora valóban összetett, lélegző, élő dolog. A teherautónyi földanyából, két hektár panteizmusból, vitatható mennyiségű zen buddhista egységélményből kotyvasztott izében egy kényesebb fogyasztóvédelmi átvizsgálás során a feltüntetettnél bizonyvást több mesterséges színezéket és természet-azonos aromát találnánk, de már maga az Ős fa központi motívuma – mind eszmei, mind történetbeli funkcióját tekintve – ihletett és részletgazdag. Cameron jó érzékkel köti össze a gigantikus eredetfát a gyökerénél fellelhető, enyhén miszticizált nyersanyaggal - ami a Pandorára ruccanó bányászkülönítmény elsődleges célja. Azok kedvéért, akik az elmúlt fél évet a Hold árnyékos oldalán töltötték: a film konfliktusa abban áll, hogy a fákhoz hol spirituálisan, hol organikusan kötődő kéklények szerint ez a  hirtelen jött kitermelési projekt nem egy faja ötlet.

A kizsákmányoló, konkvisztádori ember(telen)ség és a természettel összehangolt (anti)humanitás ütköztetése mindenképpen befektetendő dramaturgiai tőke: amíg teljesen le nem lakjuk a Földet, ezt a nótát mindig szívesen hallgatjuk, ez az érzelmi alaphangoltság pedig az navik hitelének egyik legfőbb záloga. Légy Cortez büszke leszármazottja, levéltári családfa-ábráktól roskadozó nappalival, Brazíliától Laoszig útépítő szupermulti szuperfeje, vagy maga Stephen Lang (Welcome at the Geekz, asshole!), az Avatart lélekben kékben fogod nézni. (In blue, do you understand?)

A szimbolikai és motivációs letisztultság következtében hogy ki a jó, és ki a geci, azon nem kell sokat agyalni (az egyikért sírni fogsz, a másikért nem), és ha az utóbbiak nyernék meg a múvit, az nagyobb mindfuck lenne, mint ha nem süllyedt volna el a Titanic. Oké, ezzel nincs gond, elvégre a film több millió dollár volt, ami barátok közt rengeteg pénz ám, ugyanakkor, ha eleve csak 16 évnél idősebbeket engednek be a vetítésekre, akkor minek kell az archetipikus kliséket (túlartikulált belső és külső monológok formájában) ennyire szájbamagyarázni? Mert hát a híres nevezetes, úgymond: történet minden ízében százezer százalékban reciklált őselemei elsődlegesen pont az ilyesfajta kijelentéseket teszik szükségtelenné. Talán egyszerűbb lenne azt sorolni, hogy a sikerültebb ön-homage-okkal (A bolygó neve halál, A mélység titka) is operáló Cameron honnan nem nyúlt, de talán mindegy is, hogy melyik sárkányidomáros fantasy, illetve melyik beépülős zsarufilm, Az erdő kapitánya vagy Pocahontas, a Delgo vagy a pár héttel ezelőtti Southpark epizód volt nagyobb hatással a rendezőre. (Jó, igazából nem vagyok ennyire művelt: a Pocahontast Hamlet említette a vetítés után a piros hetesen.)

A szépen kimunkált alapokra tehát egy narratív leleményt, elegánsabb, netán váratlanabb megoldásokat meg sehol sem kockáztató filmmonstrumot húzott fel a rendező - és a karakterárnyalás során talán nem a legindokoltabb helyeken vesztegetett pár perccel többet a kelleténél -, az egész mégsem tűnt olyan nagyon baszomnagynak. Az Avatar története hórihorgas rádiuszokon veszi jól kitáblázott kanyarjait, ritmikája kissé öreguras, míg a gyakós szekvenciák dinamikája egyenesen letaglózó. A magát ősi idillbe álmodó Jake Sully (ő a tolószékes főcsávó, aki fürge kobaltkék lábakra kap, hogy visszavágjon a jogtalan elnyomásnak) metaforikus beágyazottsága pedig olyan rétegelt, hogy benne Cameron talán egyenesen a mozi egykori dicsfényének visszaszerzését látja.

Ugyan ki ne álmodozott volna arról szabad perceiben, hogy minionok seregeinek parancsolva térdre kényszeríti a világot, aranyszobrot emeltet magáról a Szabadság-szobor helyére és egzotikus szigeten működő vulkánba vettet minden netes újságírót vagy az űrbe löveti a politikusok 90%-át (mert ugye valakinek azért a bányában is kell dolgozni)? Ha úgy gondolod, hogy pontosan tudod hol szúrta el Krapulax, Szauron vagy éppen Palpatine császár, akkor itt a lehetőség, hogy bizonyítsd mennyire sikeres szupergonosz lennél!

Az első előzetes alapján úgy tűnik, hogy a klasszikus Robin Hood-történetet Ridley Scott nem a szokásos kalandos-komikus formában, hanem kicsit macsósabb-drámaibb stílben dolgozta fel. A címszerepben Russell Crowe, a deja vu tehát garantált. Gladiátor 2?

Potenciálisan sikeresebb alapanyagot választani sem lehett volna: a Water Margin (Shuihü Dzuón, angol nyelvterületen Outlaw of the Marshes címen is ismert, nálunk Vízparti történetként jelent meg), a kínai irodalom négy klasszikus nagyregényének egyike. Ráadásul ha a kungfufilmek doyen-je, Chang Cheh dönt úgy, hogy adaptálni fogja, a filmváltozat évtizedeken átívelő státusza is garantált.

A Shaw Brothers szokás szerint sztárrendezője rendelkezésére bocsátotta teljes kosztum- és díszlettárát, valamint az összes kungfu-sztárt is a filmbe terelte: egy olyan produkcióban, amelynek csak a főszereplői száznyolcan vannak, mindenkinek jutott szerep. Igazi filmes nagyeposz született. A regénynek mindössze csak egy részlete került adaptálásra, sőt, a választott töredék még egy folytatásra is elegendő volt, amely az All Men Are Brothers címet kapta.

Persze attól még, hogy részletről van szó, nem jelenti azt, hogy a forgatókönyv ne lenne wuxiához méltóan komplex (a történetet a Shaw Brothers háziszerzője, I Kuang adaptálta): a Sung császár ellen lázadó tisztek csapata felbéreli a hírhedt Shi Wenggong-ot (Kuroszava Toshió), aki Arany Dárda néven is ismert, hogy gyilkolja meg a lian shangi 108 bandita egyik vezérét, akik ellenlépésként Lu Dzsun Ji-t, a Jáde Sárkányt küldik ellenük. Utóbbi előszörre nem akarja elfogadni a megbízást, ám miután a saját felesége börtönbe juttatja, és onnan éppen a lian shangi banditák mentik ki, élükön Jen Ching-gel, az Ifjú Sárkánnyal (David Chiang). A fináléban a hősöknek Shi Wengonggal és magánhadseregével kell összecsapniuk.

David Chiang a hetvenes évek elejének egyik legnagyobb hongkongi sztárja, aki Ti Lung oldalán az egykori koronagyarmat akkori legsikeresebb filmjeinek főszerepét játszotta el – ők ketten voltak Chang Che protezsáltjai, a nyolcvanas években csúcsra futó, John Woo által berobbantott, férfibarátságra, testvériségre alapozó bloodshed-műfaj előhírnökei (Woo sokáig Chang Cheh rendezőasszisztense volt.) Sztárságát hangsúlyozandó, a film során, akárhányszor akcióba lendül, egy idegesítő, oda egyáltalán nem illő, ám végül is vicces kis melódia csendül fel. Ezek után már nem is lehet csodálkozni azon, hogy Chang Cheh az elvárhatónál valamivel több bizalmat invesztál sztárjába: az egyszálbelű Chiang a hihetőséget birizgáló könnyedséggel végez még a legnagyobb monstrumokkal is.

Tiszta szerencse, hogy a rendezőnek olyan akciókoreográfusok álltak rendelkezésére, mint Lau Kar Leung és Tong Gaai, akik többé-kevésbé képesek voltak még a Chiang-félékből is kicsikarni a szükséges minimumot. A koreográfia stílusa még nem olyan kiforrott, amilyen a hetvenes évek közepétől készülő filmekben (főleg Lau Kar Leung lesz majd híres a valós shaolin stílusokra alapozó koreográfiákkal teleszórt filmjeiről), ez még csak un. basher, ami azt jelenti, hogy mindenki lóbálja a kezét-lábát, aztán vagy eltalál valakit, vagy nem (na jó, ez azért túlzás, de a későbbi, mérnöki precizitással kivitelezett harcoknak ezek még csak előhírnökei.)

Csomó CGI-szörny metálra vonul. Moziban lehet hatása, de nézek helyette inkább Harryhausent bármikor.

Dredd bíró, a brit képregények elsőszámú antihőse már 32 éve üvöltözi, hogy „Én vagyok a törvény!”. A gigantikus méretű állal megáldott sisakos törvényosztó népszerűsége mit sem csökkent azóta, hogy 1977-ben, a frissen induló 2000 AD képregény-antológia második számában bemutatkozott, akkor még fekete-fehérben. Dredd bíró történetei az évek során megszámlálhatatlan kiadást értek már meg, ember volt a talpán, aki bírta követni a kiadóváltásokat, az újraközléseket, az újságokban megjelent comic-stripeket, vendégszerepléseket, gyűjteményes köteteket, novellákat. Dredd egyébként a mai napig szerepel a 2000 AD lapjain, de 1990 óta saját Megazin-ja is van, és persze kötetekben is publikálják a jól sikerült történeteket. De mielőtt továbbmennénk, azok számára, akik eddig a sötétben éltek a karaktert illetően, vagy csak a (Stallone miatt) félresikerült 95-ös filmből ismerik, jöjjön egy kis gyorstalpaló Dreddológia.

A törvény és rend futurisztikus őre eredetileg három ember, név szerint John Wagner író, Carlos Ezquerra rajzoló és Pat Mills szerkesztő közös gyermeke, akit Piszkos Harry, a Death Race 2000 című film plakátján látható egyik karakter (David Carradine Frankensteinje) és Sylvester Stallone alapján alkottak meg, a nevét pedig egy 60-as évekbeli reggae dal címétől kölcsönözték.

Bár hagyományos megfogalmazás szerint a sci-fi zsánerbe sorolhatjuk, Dredd bíró világa tulajdonképpen (sok más brit képregényhez hasonlóan) a Thatcher korszak szüleménye és ezáltal annak kritikája is, de ha továbbmegyünk, akkor a fasizmus és a mindenkori elnyomó, totalitárius diktatúrák szatírájának is felfoghatjuk. A bizarr humor, a nyers brutalitás, az aktuálpolitikai áthallások, valamint a meglehetősen bizarr szereplők és helyzetek egyaránt jellemzőek rá, mint ahogyan a hagyományos, és az abszurd humorral tálalt, olykor kimondottan groteszkbe hajló történetek is.

Népszerűsége is valószínűleg ebben a sokszínűségében rejlik, és persze azokban a tehetséges brit alkotókban, akik az elmúlt több, mint három évtized során tehetségük legjavát adták hozzá a Dredd mitológiához. (Csak pár név a tablóra: Garth Ennis, Alan Grant, Grant Morrison, a rajzolók közül pedig a zseniális Simon Bisley, Brian Bolland vagy Steve Dillon.)

Joseph Dredd a távoli jövő egyik megapoliszának, az USA egész nyugati partját felölelő Mega-City One-nak a rettegett bírája, aki egy személyben a hatóság, a törvényhozás és az ítéletvégrehajtó is. Dredd egy erősen sarkított igazságosztó hős, ha úgy tetszik egyfajta szuperhős paródia, akinek a legnagyobb erőssége talán pont az, hogy alig van benne valami emberi. A szenvelgős amerikai jelmezesekkel szemben Dredd ugyanis sohasem moralizál, és nem támadnak erkölcsi aggályai sem, de még a lelkiismerete is csak meglehetősen ritkán szokta furdalni. Aki bűnt követett el, az ott helyben meg is kapja tőle méltó büntetését, és ha a delikvens van olyan balga, hogy esetleg megkérdőjelezi a kiszabott ítéletet, akkor ezek után jó eséllyel számíthat még jelentős halmazati büntetésre is. A bírák ennek a rendőrállamnak az oszlopai, akik a legkisebb vétséget sem hagyják megtorlatlanul, és Dredd mindközül a legrosszabb, a leghírhedtebb. Olyannyira megszállottja a bűnüldözésnek és a rend betartatásának, hogy a képregény történelme során még egyszer sem láthattuk nem hogy civilben, de még a sisakja nélkül sem (a szemeket eltakaró sisak egyébként egyértelműen Jusztícia metafora hivatott lenni). De Dredd disztópikus világában nem csak emberek, hanem mindenféle poszt-apokaliptikus mutánsok, genetikai selejtek és egyéb ismeretlen eredetű bizarr kreatúrák is sértik a rendet és törvényt, elegendő munkát adva ezzel hősünknek.

A Judge Dredd képregényekről szerencsére elmondhatjuk, hogy általában véve egy erősen magas átlagszínvonalat képviselnek, és bár a történetek sokfélesége miatt bátorság és felelőtlenség is ilyet kijelenteni, de általában úgy tartják, hogy a John Wagner tollából származó America a valaha írt legjobb Dredd sztori. (Az olvasók szavazták meg, de az írók, szerkesztők és a kritikusok is egyöntetűen ez mellett tették le a voksukat. És nem utolsó sorban maga a szerző is ezt tartja a kedvencének.) Közel sem olvastam mindet, hogy ezt megerősítsem vagy cáfoljam, de az biztos, hogy ez az egyik legjobb, legizgalmasabb és legmegindítóbb képregény történet, amivel eddig Judge Dredd cím alatt találkoztam. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az évekkel később készült, és a fő sztorit kiegészítő két folytatás is hasonlóképpen színvonalas lett, akkor elmondhatjuk, hogy a komplett America-saga legalábbis egy erősen ajánlott olvasmány.

Az America történetek a több éven, sőt évtizeden áthaladó eposzi méretű Democracy sztori vonal részei, bár a történetek között inkább csak tematikai összefüggés van, így az America tökéletesen érthető és élvezhető önmagában, az előzmények és utózöngék ismerete nélkül is.

America
Eredeti megjelenés: Judge Dredd Megazine 1 - 7 (1990)

A Judge Dredd Megazin első számával debütáló America egy visszaemlékezés formájában elmesélt tragikus szerelmi történet, két ember közösen induló, majd szétváló, és végül szokatlan módon újra összefonódó sorsáról.

America Jara és Bennett Beeny együtt nőttek fel Mega-City One blokkjai között. A bevándorlók gyermekeként megszületett kislány az akkor még a lehetőségek és a szabadság hazájának tartott ország után kapta az America nevet. A két fiatal kezdettől fogva két nagyon különböző jellem. A lány cserfes, harcias, öntudatos, míg a fiú a félénk, szürke egér típus, aki mellesleg plátói szerelmet táplál a lány iránt. Középiskolás korukra a rendszerből kiábrándult America a demokrácia kiharcolásáért küzdő harcos aktivistává érik, Beeny pedig az énekes-komikus karrierjét építgeti. Az iskola elvégzése után az útjaik különválnak, majd a fiúból sikeres és gazdag előadóművész válik, és idővel a kapcsolatuk megszakad. Évekkel később Beeny az utcán szembetalálja magát America-val, de idejük nem marad a nosztalgiázásra, mert a következő pillanatokban lövöldözés tör ki az utcán, ami után a helyszínre érkező bírók holtan, Beeny pedig szétlőtt torokkal marad ott az utca kövén. A férfit túléli, az orvosok pedig összerakják (mesterséges hangszálakat kap, de az énekesi karrierjének így is vége), és a kihallgatás során Dredd bírótól megtudja, hogy a Total War nevű terroristasejt egyik akciójának a tűzvonalába került. Az összezavarodott Beeny nem árulja el, hogy gyermekkori barátja is a terroristák között volt. Később America meglátogatja Beeny-t az otthonában, és az együtt eltöltött kellemes éjszaka után a lány pénzt kér tőle. Méghozzá robbanóanyagra, amivel egy jelentős szimbólumot, konkrétan az amerikai Szabadságszobrot akarják felrobbantani.  Beeny nem csak óriásit csalódik, de ezután egy súlyos döntést kénytelen meghozni: teljesítse élete szerelmének kérését, vagy árulja el a lányt, és jelentse fel a bíráknak?
Természetesen az ilyen választás sosem jelenthet boldog befejezést, de az események konklúziója után még vár ránk egy igazán meglepő fordulat, amit a folytatások további taglalása miatt kénytelen vagyok leírni, de csak azután, hogy elé írtam azt, hogy

SPOILER

Bár America Jara végül meghal, Beeny átülteti az agyát a lány testébe, hogy megőrizzen valamit szerelméből. A női testbe költözött Beeny így továbbra is énekelhet, de ettől fogva már csak szomorú dalokat.

SPOILER VÉGE

Wagner (aki nem csak, hogy Dredd egyik atyja, de egyben a legtöbb és legjobb Judge Dredd történeteket is jegyző író) ebben az igazán intelligens és átgondolt politikai love-storyban megtalálta a tökéletes egyensúlyt az érzelmes, az izgalmas és a fordulatos között, és közben arra is odafigyelt, hogy a politikai üzenete is átjöjjön, anélkül, hogy azt erőszakosan a szánkba rágná.
Az alapgondolat az, hogy nincs tökéletes társadalom. Az elnyomó rendszer ugyanannyira rossz, mint a szigorú vezérelvek nélküli demokrácia, ami csak illúzió egy olyan világban, ahol 400 millió ember zsúfolódott össze egy elszigetelt nagyvárosban, és ahol a bűnözési ráta emiatt sohasem látott magasságokba szökött. A demokráciát pedig nem lehet félelemkeltéssel és erőszakkal kivívni, hiszen bár a cél valahol nemes, de az alkalmazott eszközöknek köszönhetően ezek a forradalmárok semmivel sem jobbak, mint az elnyomó hatalom, ami ellen elvileg harcolnak. Dredd és a bírák pedig bár ezt a fasiszta rendőrállamot képviselik, de a radikális módszereikre valahol mégis csak szükség van a teljes káosz és összeomlás elkerülésére, az ártatlan állampolgárok védelmére.
Nem elég, hogy Beeny-nek csalódnia kellett az életében újra felbukkanó barátjában és persze egyben szerelmében, de még ennek a két erőszakszervezetnek a kereszttűzébe is kerül, hiszen választania kell. De nincs jó választás, ő ennek a felállásnak mindenképpen a vesztese lesz. Hiszen ha az érzelmeire hallgat, akkor ő maga is terroristává válik, ha a józan eszére, akkor viszont áruló lesz, és ráadásul azt az embert árulja el, aki a számára a legfontosabb.

Meglepő módon az állítólagos legjobb Judge Dredd történetben maga Dredd alig szerepel, alkalmi jelenléte is inkább emblematikus, nem meglepő módon a regnáló hatalmat képviseli, ezzel bizonyos szempontból ő a legfőbb ellenség, a történet negatív szereplője. Pedig Dredd csak úgy viselkedik, ahogy azt megszokhattuk, sőt, el is várnánk tőle. Őt az okok, Beeny személyes dilemmája nem érdekli, ő csak a kötelességét végzi, és példát akar statuálni a terroristák megölésével. Alakja mégis attól válik démonivá, hogy ezúttal egy külső szemlélő, egy emberi érzelmekkel rendező civil szemén keresztül látjuk őt, és mivel Beeny narrációja által sokkal személyesebben éljük át a történteket, így Dredd érzelemmentes hűvössége ezúttal kicsit sem imponál nekünk, lévén nem neki szurkolunk.

Wagner kiváló ütemérzékkel megírt, szomorkás történetét Colin MacNeil gyönyörűen festett képei töltik meg élettel. A sokszor karikatúraszerű alakok, az érdekes festésnek köszönhetően néhol egyenesen 3 dimenziós hatásúakká válnak, a csodálatos neonszínek pedig tetszetős futurisztikus, kissé cyberpunk-ízű megapoliszi hangulatot teremtenek.

America II: Fading of the light
Eredeti megjelenés: Judge Dredd Megazine Vol.3 # 20 - 25 (1996)

Mivel egymáshoz történetileg kapcsolódó folytatásokról van szó, ezért a továbbiakban már elkerülhetetlen a SPOILERezés, így azt nem is jelzem már külön, tessenek óvatosan tovább olvasni.

A hat évvel későbbi folytatásban az első rész végén kialakult bizarr helyzet tovább bonyolódik. A néhai America testébe költözött Beeny haldoklik, nem képes életben maradni a felvett testben, egy újabb agyátültetést pedig nem élne túl. Időközben terhes lett (tulajdonképpen saját magától), a kislányának pedig az anyja után az America nevet adta. A végnapjait élő énekest otthonában meglátogatja egy bizonyos Victor Portnoy nevű kritikus, aki szintén annak a Total War nevű terrorista szervezetnek a tagja, melynek soraiba egykoron America is tartozott. Portnoy azt akarja, hogy Beeny egy díjátadó ünnepségen robbantsa fel magát, mondván hogy ő már úgyis félig halott és hogy ezzel legalább jóváteheti egykori árulását, amely America és több terrorista életébe került. Beeny ezt természetesen visszautasítja, de ekkor a terroristák elrabolják a kislányát, hogy rákényszerítsék az akcióra.

A folytatásban visszaköszön az előző rész alapdilemmája, vagyis Beeny-nek ismét a terroristák és a bírók között kellene választania. A női testben élő férfi idő közben nem csak testileg, de lélekben is tönkrement. A lelkiismerete azóta sem hagyja nyugodni, ráadásul amíg a terroristák árulónak tartják, addig a bírák pedig terroristának (az egyik bíró még a segítségnyújtást is megtagadja tőle, amikor egy sikátorban megtámadják). Mivel a fokozatosan romló egészségi állapota miatt jószerivel magatehetetlen, és mivel a terroristák sem hagytak neki túl sok választást, ezért végül kénytelen azokhoz fordulni, akik egyszer már őt is elárulták.

Az első részben egyfajta egyensúly állt fent a Beeny-t kísértő két oldal között (az ő szemszögéből a terroristák és a bírák egyaránt a rosszat képviselték), addig mostanra a mérleg nyelve már egyértelműen a bírák felé mozdult el. Ők most nem a diktatúra képviselői, hanem csak egyszerű anti-terrorista csoportként vannak jelen a történetben, így azt is mondhatni, hogy előléptek jó fiúkká.

Az America II: Fading of the light rövidebb, és ezzel együtt dinamikusabb egy történet, a befejezése pedig a korábbinál is harsányabb. Megőrizte az előzmény keserű alaphangulatát, bár Wagner némi fekete humort azért most már csempészett bele. Beeny narrációja is kissé megritkult, így a hangvétele már kevésbé személyes, de ettől függetlenül a dramaturgia szempontjából továbbra is egy rendkívül izgalmas és feszült történettel van dolgunk.

Bár ezek a rajzok is Colin MacNeil keze munkáját dicsérik, azok csak nyomokban emlékeztetnek az első történetben látottakra. Nem csak azért, mert a képek ezúttal nem festettek, hanem mert a stílus is megváltozott, sajnos hátrányára. Kevéssé kidolgozott, elnagyolt vonások és tompa színek jellemzik MacNeil hat évvel későbbi munkáját. A karakterek arca egy kezdő Steve Dillon-ra emlékeztetnek, de annak minden egyedisége nélkül. Szerencsére a történet sodrása segít átsiklani ezen az esztétikai hibán.

America III: Cadet
Eredeti megjelenés: Judge Dredd Megazine #250-#252 (2006)

Ha az első rész egy szerelmi történet volt, a második pedig egy politikai túszdráma, akkor a Cadet leginkább egy hagyományos rendőr krimi mintáját követi, ugyanis az egész cselekményt egy jól felépített nyomozás köré épül.

Az előző rész végén láthattuk, hogy a kis America a bírókat képző akadémiára került, hogy biztonságban legyen a Total War-tól. A lány közben felnőtt, és kadétként azt a vizsgafeladatot kapja, hogy hajtson végre egy nyomozást. America megvizsgálva a szülei aktáit arra gyanakszik, hogy a díjátadón történt terroristatámadásnak nem Portnoy volt az értelmi szerzője, hanem valaki más akarta, hogy Beeny felrobbantsa magát. A lány ezért azt az embert kéri fel mentorának, aki jól ismeri a szüleivel kapcsolatos ügyeket, vagyis Dredd bírót.

America anyjától örökölte magabiztosságát és harciasságát, de ugyanakkor most már anyja tökéletes ellentétjévé is vált, hiszen nemcsak az oly gyűlölt rendszer kiszolgálója és eszköze lett, hanem történetesen azoknak a soraiba tartozik, akik ellen anyja egykoron ádáz harcot vívott, és akik végül a haláláért közvetlenül felelősek. A bírókhoz hasonlóan rideg és kemény növendék lett belőle, így aztán ő az akadémia egyik legkiválóbb tehetsége is, még Dredd is meghajol a lány állhatatossága előtt. America a nyomozás során fokozatosan fedi fel a támadás mögött húzódó titkokat, Dredd, a rettegett bíró pedig többnyire csak America után sepreget, míg a munka dandárját a lány egymaga végzi.

A legrövidebb, és ezért a legsűrűbb szövésű történet már hangulatában és tartalmában sem hasonlít az előző kettőre. Ez alkalommal már nem csak az időpont, de a főszereplő személye is megváltozott. Ebben a történetben a politika már nem sok szerepet kap, és az érzelmeknek sincs sok helye. Az a bizonyos mérleg pedig végleg a bírák oldalára dőlt el, hiszen a történet nagyrészt az ő nézőpontjukból zajlik. A Cadet már inkább csak egy extra ráadás, egy plusz érdekesség, az előző két történethez csak keveset ad hozzá, de ettől függetlenül is rendkívül izgalmas olvasmány.

Colin MacNeil ezúttal nem kísérletezett, a második America történetben látható szürke, unalmas, de a célnak attól még tökéletesen megfelelő rajzokat használta itt is, bár a részletek kidolgozásából most jelentősen visszavett.

Kétség kívül egy remekül megírt történet az America, különösen az első része, de az csak a folytatásokkal együttesen válik igazán egésszé. Hogy a legjobb-e? Ezt nehéz megmondani, mert egy egészen szokatlan hangvételű történet született Wagner tollából, ezért nehéz is a többihez mérni. Valószínűleg eddig egyetlen Judge Dredd képregényben sem lett még a politika ennyire mélyen érintve, és egyetlen Judge Dredd történetben sem tapasztalhattunk ennyi emberi érzelmet, és talán még az sem fordult elő, hogy Dredd bíró neve ennyire csak a stáblista végére fért volna fel. Éppen ezért lehet, hogy az acélkemény és kíméletlen Dredd-et kedvelőknek kevésbé, a kicsit emberibb, több réteggel rendelkező történeket kedvelőknek viszont annál jobban fog tetszeni. Elolvasni viszont mindenkinek érdemes.

Még csak nem is egy túl jó film, de a cél szentesíti az eszközt: miután Bruce Lee Siu Lung hosszú éveken keresztül sikertelenül próbált Hollywoodban utat törni magának, első hongkongi mozija ez a kivitelezésében nem különösebben kirívó, alacsony költségvetésű kungfu-krimi volt, amely Ázsia szerte gigantikus sikert aratott. A film jelentősége a harcművészeti filmek szempontjából felbecsülhetetlen, hatása pedig a mai napig érezhető.

Cheng Chao-An (Lee) a rizsföldek rojtozta mélyvidékről érkezik Thaiföldre, a rokonaihoz. Rövid időn belül munkát kap egy jéggyártó üzemben, ahol nem tudja nem észrevenni, hogy a vezetőség először heroint, majd az okoskodó kollégákat „teszi hidegre”. SZOLIDARITÁS!, tűzik zászlajukra az elnyomott thai jegesek, és kezdődhet a kungfu…

Ez Lee legkevésbé átgondolt filmje. A történet első harmadában hagyja, hogy mindenki őbelé törölje a lábát, ugyanis megesküdött, hogy kivételes harcművészeti képességeit nem használja mások fejének széjjelrúgására. A sztori eképpen szeretne lendületet venni, izgalmat gerjeszteni, feleslegesen: mikor Lee végre megbucskáztatja az ellent, teljes ugyan az orgazmus, ám a dolog ugyanolyan hatásos lett volna negyed órával korábban. A harci koreográfia kissé darabos, és még messze nem olyan kiforrott, mint Lee következő filmjeiben, hogy a Shaw Brothers stúdióiban ekkoriban kidolgozott szenzációs bunyójelenetekről már ne is beszéljek: Lee filmjei sosem a koreográfiájukkal, hanem a főhős karizmájával és intenzitásával tűntek ki, de pl. egy Lau Kar Leung mérnöki precizitással megtervezett csatáinak a nyomába sem érnek. Persze Lee eleve nem volt az ornamentikus koreográfia híve, ő látványt és realizmust akart ötvözni, és a cél a Big Boss csatái láttán egyértelmű. Ami a filmes tombolás kedvelőinek méginkább kedvére tehet, hogy az összecsapások néha öncélú módon kegyetlenek.

Ha már a Shaw Brothers szóba került: a Big Boss elkészültét megelőző évben sokáig tárgyaltak Lee-vel, le akartak vele szerződni, de az Amerikából hazatérő színész a szánalmas ajánlatokat sorra visszautasította, és inkább az akkor induló Golden Harvestnél írt alá. Raymond Chow élete nagy szerencséjét köszönheti a Shaw Brothers kapzsiságának, a Lee filmek világhódító sikere a Golden Harvestet a hetvenes évek legerősebb stúdiójává tette, amely később olyan sztárok, mint Jackie Chan és Sammo Hung törzshelye lett.

Annak ellenére, hogy a Big Boss Lee egyértelműen leggyengébb munkája, a harcművészeti műfaj klasszikusa és épp a megfelelő bevezető Sziu Lung (a Kis Sárkány) filmjeibe. Lehet hogy a költségvetés pofátlanul alacsony; előfordul, hogy a sztori leül, sőt, sokszor unalmas – ettől függetlenül ez az a film, amelyik útjára indította Bruce Lee karrierjét, és az évtized világzabáló kungfuhullámát is berobbantotta (a Shaw Bros Five Fingers of Death (alternatív címe Chinese Boxer) című produkciójával kéz a kézben.)

Meg kell hagyni, Eduardo Sanchez filmje korántsem olyan gyér, mint amilyennek első körön feltételeznénk (vagy éppen amilyen lesújtó pontszámokat kapott attól a cirka 500 embertől az imdb-n). Való igaz, hogy tucathorror, tucatszerkezettel, és igazán hozzávághattak volna az operatőrhöz egy fénymérőt a munkálatok idején – bár lehet, hogy épp ez utóbbi hiányosság a film legnagyobb erénye.

A Frankenstein menyasszonya című klasszikus kislány-tó-fulladás jelenetével kapcsolatos mizériák óta tudjuk ugyanis, hogy a néző fantáziájára bízni bizonyos dolgokat adott esetben hatásosabb, mintha megmutatjuk neki, mire kell gondolnia.

Előfordulhat, hogy ez a helyzet adódott a Seventh Moon-nal is. A történet egy friss házas vegyespár (kínai srác-amerikai lány) Kínába tett kirándulásának (nászút) mosolygós képsoraival indul, majd késő délután vidék felé veszik az irányt sofőrjükkel, hogy meglátogassák a srác családját. Pár órával később idegesen konstatálják, hogy eltévedtek. Ekkor kezdetét veszi a téboly, a címben szereplő megjelölés ugyanis az éhes szörnyek ünnepének időpontja, ennek okán főhőseink egész éjjel szürke bőrű, pucér és kopasz lidércek elől menekülnek a pusztában, joggal feltételezvén, hogy ezek az agyatlan lények el szeretnék fogyasztani őket.

Ez tehát a mese, mely természetesen az utolsó harmadában tartogat némi fordulatot, addig azonban briliánsan követi a modernizmus nyomvonalán haladó horrorok (pl. Texasi láncfűrészes mészárlás) repetitív szerkezetét (támadás-menekülés-támadás-menekülés... és így tovább). Ebben tehát nincs hiba, a film hozza a tőle elvárt indie-színvonalat (ami természetes, hiszen Sanchez anno az Idegleléstársrendezőjeként alaposan kiismerte a low-budget rémfilmek világát), olyannyira, hogy az alkotókat az sem zavarta, hogy a kínai vidéken bizony nincs közvilágítás, a mesterséges fényekkel pedig láthatóan nem sokat bíbelődtek, így a film cirka 65 százaléka vaksötétben játszódik, itt-ott némi árnyjáték észlelhető ugyan, pár mobiltelefon is világít, 5 perc sötétség és sikoly azonban – sejtelmesség ide vagy oda – meglehetősen próbára teszi a néző türelmét, pláne ha fáradt szemei utána sem nyernek feloldozást és továbbra is árnyakból kell kivenniük a lényeget (a vért és brutalitást, melyre oly nagyon vágyna). Sanchez filmje mindazonáltal élvezetes egynyári kis darab - a realizmusra, naturalizmusra hajazó rémfilmek (új)hullámának (igaz a Cloverfield, Diary of the Dead, [R.E.C.]) kellős közepén egy a százból, mértékletes, egyszerű, mondhatni elegánsan spontán munka, izzadtságszag nélkül.

ps.: Ezentúl csak olyan filmekről írok aminek a címében benne van a MOON szó.

Ps2.: csak viccelek.

A hivatalos neve szerkesztőségi ülés lenne, de ahhoz nekünk hivatalos szerkesztőségnek kellene lennünk, ha viszont az lennénk, szégyenemben máglyán áldoznám fel nőnemű kollégáinkat... Úgyhogy olvasók, december 8-án kedden este 7-től aki akar jöjjön a Trombitás Gösserezőbe a Moszkva téren. Uff, én beszéltem.

Hideg időhöz jéghideg sztorik dukálnak: ezen a héten főleg bűnügyi történetekben mélyedünk el, azaz vérben, bűnben, mocsokban, hullákban, kurvákban, pénzben és halálban úszunk, méghozzá a noir legnagyobb képregényes művelőinek hála. De azért lesz itt még más is. Például Dr. Horrible meglátogatja a comicok világát, Thor otthonában lassan elszabadul a pokol, Steve Niles pedig Hellboyt mímel. Fáradjatok beljebb!

Noir: A Collection of Crime Stories

Történet: David Lapham, Jeff Lemire, Alex De Campi, Chris Offutt, M.K. Perker, Paul Grist, Rick Geary, Ken Lizzi, Gary Phillips, Ed Brubaker, Brian Azzarello, Matthew és Shawn Fillbach
Rajz: David Lapham, Jeff Lemire, M.K. Perker, Dean Motter, Paul Grist, Rick Geary, Hugo Petrus, Joelle Jones, Eduardo Barreto, Sean Phillips, Kano, Stefano Gaudiano, Fabio Moon, Gabriel Ba,
Kiadó: Dark Horse Comics

Ugyan a Dark Horse 13 rövid noirt tartalmazó graphic novelje nem tartozik az elmúlt két-három hét termése közé, de azért még bőven belefér az „újdonság” kategóriába – és műfajválasztásából adódóan egyszerűen nem mehetünk el mellette itt a geekzen csak úgy, szó nélkül. Tehát, a kiadó összegyűjtött egy rakás, a zsánerben, és úgy egyáltalán, a képregényművészetben jó nevűnek számító írót és rajzolót, és megrendelt tőlük egy-egy kőkemény, mocskos-karcos bűnügyi történetet pár oldalon, fekete-fehérben. Egyszerű átlagemberekről, akiket a nélkülözés sodor a bűn világába, a noir jellemző balekjairól, akik egy punci hívószavának engedelmeskedve csinálnak magukból hülyét és hullát, bűnözőkről, gyilkosokról, pénzről, vérről és halálról, meg egyéb földi jókról, amiknek itt helyük van. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, az egyes sztorik színvonala erősen ingadozó, a kötetbe éppúgy kerültek remekművek, mint felejthető alkotások – de a noir rajongói kétségkívül megtalálják benne a számításaikat.

A nyitány mindjárt lenyűgöző: David Lapham híres sorozatának, a 2005-ben véget ért Stray Bulletsnek a világát látogatja meg újra, egy fiatal lányon keresztül, akit két osztálytársa egy ládába zár, azzal a szándékkal, hogy később megerőszakolják és megöljék. Az Open the Goddamned Box, amellett, hogy ijesztő bepillantást enged a mai tinédzserek dühvel, keserűséggel teli, és céltalanságukban sokszor erőszakhoz vezető életébe, rafináltan eljátszadozik az áldozat-tettes szerepkörrel, és mindezt egyszerű, de hatásos képi világgal, és egy nem konvencionális befejezéssel koronázza meg. A kötet másik csúcspontja a 21st Century Noir, a műfajban felülmúlhatatlan Ed Brubaker-Sean Phillips (Criminal) párostól. A mindössze hatoldalas képregény a szűk keretek közt is háromszor vált szemszöget (szerető-feleség-férj), és egy klasszikus „öljük meg a férjem, hogy együtt lehessünk” történetet csavar ki, és zár le roppant szemét és mocskos módon. Ez kérem itt a noir legjava, és most már azt is tudjuk, amit eddig is biztosan sejtettünk: Phillipsnek nem feltétlenül van szüksége színezőre, hogy a rajzai fantasztikusan mutassanak.

A többi 11 sztori (melyek közt egy ötletes illusztrált novellát is találunk, Ken Lizzi és Joelle Jones tollából: Thrustworthy) általában egyetlen egyszerű szituációra épül, hol jobban, hol rosszabbul, hol érdekes, hol tipikus megoldásokat alkalmazva, hol meglepetést okozva, hol kiszámíthatónak maradva. Jeff Lemire végtelenül szimpla The Old Silo-ja például egy anyagi nehézségekkel küzdő farmerről szól, akinek pajtájában pár héttel a kilakoltatása előtt felbukkan egy sebesült bankrabló, természetesen egy pénzzel tömött táska társaságában, míg Matthew és Shawn Fillbach Lady’s Choice-a egy meglehetősen lapos és érdektelen szösszenet egy gengszterkörökben mozgó, izgalmakat hajkurászó nőről, aki pasiját egy „erősebb kutyára” cseréli. A Gary Phillips-Eduardo Barreto páros sztorija (The New Me) egy teljesen földhözragadt, szerelmi bonyodalmakat ígérő cselekményt váratlanul sci-fibe olt az utolsó panelekkel, a The Last Hit (Chris Offutt, Kano, Stefano Gaudiano) egy öreg és egy fiatal bérgyilkos nyilvánvalóan halálba vezető találkozásának intenzív, és meglepően erős érzelmi töltéssel is rendelkező krónikája, az M. K. Perker írta és rajzolta The Albanianban egy albán takarító találja szembe magát egy irodai alkalmazott gyilkos ámokfutásával, a Blood on my Hands, Rick Gearytől, pedig egy férjcsalós-magánnyomozós-bérgyilkosos sztori, egy bájos csavarral a végén.

Akad még egy Mr. X és egy Kane történet is, ám mind közül a legkülönösebb Alex de Campi és Hugo Petrus Fracture című képregénye, amiben egy nő azon morfondírozik/arról ábrándozik, hogy a metró elé lök valakit – és ez a „mi lenne ha…” szcenárió aztán álomszerűen gyűrűzik tovább („és mi lenne ha…”, „na, és ha…”, „vagy ha esetleg…”). A koncepció kétségkívül roppant érdekes, csak szegény Petrusnak esik nehezére lépést tartani de Campi agymenésével, és ez le is csapódik a végeredményen: a minimális szöveget tartalmazó sztori szinte feldolgozhatatlanul kusza – de talán megéri szenvedni vele. A végére a Brian Azzarello-Fábio Moon-Gabriel Bá trió, minden képregényrajongó arcára mosolyt csaló slusszpoénja, a The Bad Night maradt, amiben egy gengszter rablással egybekötött biztosításai csalásra kap megbízást: el kell vennie egy értékes nyakláncot egy nőtől, amikor az egy sikátorban tart hazafelé, mozi után, férje és kisfia társaságában…

A Noir, formátumából adódóan egy vegyesfelvágott, de legalább a nagyszerű, a kellemesen szórakoztató és az egy-két közepes alkotás mellé nem kerültek komoly csalódást keltő történetek – így a mérleg végül egyértelműen pozitív, a kötet pedig kihagyhatatlan a műfaj rajongóinak.

Punisher Max #1

Történet: Jason Aaron
Rajz: Steve Dillon
Kiadó: Marvel Comics

Amikor tavaly a 60. résszel Garth Ennis otthagyta a Punishert, sokan tartottak attól, hogy a sorozatnak befellegzett, vagy legalábbis súlyos minőségi romlás következik – de annak ellenére, hogy a Marvel bő egy évig nem talált hozzá állandó írót, és így a szerzők történetenként váltották egymást, a legtöbb olvasó kellemes meglepetéssel szembesült. Gregg Hurwitz, Duane Swierczynski és Victor Gischler is pofás kis sztorikat szállítottak (na jó, nem Ennis-színvonalon, de akkor is), és közben a kiadó megtalálta a tökéletes írót, aki továbbviheti a címet –ennek örömére pedig újrakezdték a számozást is. Úgyhogy most itt van a Punisher Max első része, Jason Aarontól, akinek az egyik legnagyszerűbb jelenleg futó amerikai sorozatot köszönhetjük (Scalped), és Steve Dillontól, aki már dolgozott Ennisszel a Megtorlón, bő 10 évvel ezelőtt (ld. a maxos előtti sorozatot, aminek utolsó sztorija – Balfékek szövetsége – itthon is megjelent). Dillon sajátos, szatirikus stílusa tökéletesen passzolt ahhoz a groteszk, végtelenül fekete humorú Punisherhez, és bár jelentősen nehezebben találja a helyét a Maxhoz szabott sötét, vérmocskos és vérkomoly kereteken belül, azért panaszunk szokás szerint aligha lehet rá. Ami pedig a sztorit illeti, Aaron nem vacakol, rögtön az első adandó alkalommal előhúzza az aduászt az ingujjából: jelesül a Vezért, a Marvel Univerzum elsőszámú gengszterfőnökét, akit dacára annak, hogy ez a sorozat már jó 10 éve fut, még egyetlen író sem vezetett be a Max-világba. Wilson Fisk itt még csak egy nagymenő gengszter roppant intelligens és hatalmas fizikai erővel bíró testőre, aki titokban nyilvánvalóan a csúcsra vezető útját tervezgeti – és ehhez épp a Megtorlót választja akaratlan segítőjének. A gengszterek ugyanis el akarják végre tenni őt láb alól, és ehhez Fisk ötletét használnák: elhitetik vele, hogy a Vezér nem csak egy városi legenda, hanem valóban létezik, hogy így tereljék el a figyelmét, és végül leszámolhassanak vele. Aaron izgalmasan építi fel a sztorit, felhúzva egy háromszöget, aminek mindegyik csúcsa konfliktusban áll (vagy fog) a másik kettővel. Ha minden igaz, nagy átverésekkel és mészárlásokkal teli cselekménynek nézünk elébe, aminek fő kérdése alighanem az lesz, hogy mikor jön rá koponyás hősünk, hogy Fisk őt csak bábuként rángatja a saját hatalomra jutása érdekében. Ígéretes koncepció, aminek lefutását akár egy sztorinál jóval hosszabb távon is el tudnám képzelni – az mindenesetre máris látszik, hogy Aaron érti a karaktert: Frank öl, kínoz, és szarik mindenre, aminek nincs köze a rosszfiúk kinyírásához. Kezdetnek határozottan nem rossz.

Stumptown #1

Történet: Greg Rucka
Rajz: Matthew Southworth
Kiadó: Oni Press

Ha Greg Rucka bűnügyi történetekbe ártja magát, abból nem nagyon szokott rossz kisülni – gondoljunk csak az Ed Brubakerrel közösen írt szenzációs Gotham Centralra, vagy akár a nemrég megfilmesítésre került Whiteoutra. A szerző legújabb sorozata a Stumptown címet viseli, és közel s távol Raymond Chandler és A nagy Lebowski keresztezéseként utalnak rá – bár azt gyorsan megjegyezném, hogy a legendás noir író stílusa sokkal inkább tetten érhető a képregényben, mint Coenéké. A főszereplő egy Dex nevű nő, aki ha épp nem magándetektívként keresi kenyerét (pontosabban állandóan gyarapodó szerencsejáték-adósságainak ellenértékét), fogyatékos öccséről gondoskodik. Most lehetőséget kap egy kaszinótulajdonostól, hogy összes adósságát lenullázza, és ehhez csak annyit kell tennie, hogy megkeresi az illető eltűnt unokáját. De a dolog persze nem ilyen egyszerű, mert a megbízó és a megbízott személyén kívül még vannak mások is, akik érdekeltek a lány megtalálásában – vagy abban, hogy soha ne kerüljön elő. A csaknem 40 oldalas képregény cselekményét Rucka a figyelemfelkeltő in medias res kezdés után lassan bontja ki, bőven szánva időt a főhős és életkörülményének bemutatására – és ez a mű egyik elsőszámú erénye. Dex egy teljesen átlagos nő, még inkább az, mint Renee Montoya vagy Carrie Stetko az író említett, korábbi műveiből. Megvan a magához való esze, de semmiképpen nem valami szupernő, aki rettenthetetlenül néz szembe a halállal, és lő, és üt, és rúg, és mindenből kivágja magát fél perc alatt. Ellenkezőleg: nyomozásának első lépései után rögtön össze is verik, aztán nem sokkal később belelövik a folyóba (ez mellesleg nem spoiler: így kezdődik a füzet, és aztán ugrunk vissza az időben, hogy megnézzük, mi vezetett idáig). Esendő, sebezhető, 100%-ig valós benyomást keltő, hús-vér ember, aki röpke pár oldal után magáénak tudja az olvasó teljes és feltétlen szimpátiáját és együttérzését, akkor meg főleg, amikor a zsánerre jellemző szarvihar előtör a semmiből, és kezdi őt maga alá temetni. A szálak teljes kibontása, a sztori itt lefektetett alapjaiból való tényleges építkezés persze még hátra van, de kezdetnek ez határozottan meggyőző, Rucka ismét bebizonyította, hogy ért a műfajhoz. Tettestársa ezúttal Matthew Southworth, akinek stílusa leginkább a Michael Lark-Stefano Gaudiano pároshoz (Daredevil) hasonlítható (az egyetlen komoly különbség, hogy – legalábbis egyelőre – jóval kevesebb árnyékot használ) – vagyis tökéletesen passzol egy hamisítatlan noirhoz. Várjuk a folytatást.

Thor: Giant Sized Finale

Történet: J. M. Straczynski
Rajz: Marko Djurdjevic
Kiadó: Marvel Comics

Időről időre úrrá lesz rajtam a kísértés, hogy elutazzak az államokba, és ledobjak egy molotov koktélt a Marvel székházára. Vagy egy gránátot. Vagy egy atombombát. Pedig, mint oly sokszor, most is olyan szépen indult minden. Thor három éven át nem bukkant fel a Marvel Univerzumban (ez nem kis dolog egy ilyen nagy és fontos karakter esetében – Amerika Kapitány nélkül pl. két évig tudott csak meglenni a kiadó), miután a 2004-es Ragnarok című sztoriban, asgardi társaival együtt meghalt. Aztán a Civil War után J. M. Straczynski belekezdett egy új Thor sorozatba, amiben a norvég istenek újjáéledtek, csak hogy újabb és újabb sötét kihívásokkal, veszélyekkel, árulásokkal, hazugságokkal és intrikákkal találják szembe magukat, köszönhetően egyikük, Loki ármánykodásainak. Straczynski sutba vágta a bevett formulákat, és a tipikus szuperhőstörténet helyett egy lassan hömpölygő, aprólékosan kidolgozott, intelligens és érett hard fantasyt írt, ami még a pizsamás igazságosztók világától öklendező olvasókat is meggyőzte, és vásárlásra késztette. Azóta azonban az író otthagyta a kiadót (állítása szerint a januárban induló, Asgard-központú crossover, a Siege miatt – köztudott ugyanis, hogy rühelli a hasonló eseményeket), és munkáját a Thor 604-től Kieron Gillen folytatja. Szóval mi is ez a Giant Sized Finale? Egy pofátlan, tisztességtelen, undorító reklámfogás. Mert hogy ez se nem óriásméretű (egy normál hosszúságú sztori van benne, a többi csak előzetes a 604-es számból, és egy régi Thor történet újranyomása), se nem finálé. Nincs nagy, mindent megváltoztató fordulópont, kirobbanó befejezés, szálelvarrás, egyáltalán semmi különös: minden jog szerint ennek kellene lennie a Thor 604-nek, merthogy a sztori ugyanúgy fejlődik, építkezik, halad tovább egy későbbi nagy finálé felé, mint eddig. Úgyhogy aki azt hitte, hogy Straczynski befejezi a történetet az utolsó általa írt részben, az bizony csalódni fog. Ettől függetlenül persze a képregény most is (majdnem) hozza a már megszokott színvonalat – nem utolsósorban Marco Djurdjevicnek köszönhetően, akinek képei éppoly gyönyörűek, sötétek, részletekben gazdagok és lendületesek, mint mindig. Loki és Doom szövetségének első halálos következményei a Keldába szerelmes halandót, Williamat érik utol, Latvéria urának robotjai pedig Thor alteregóját, Donald Blake-et veszik célba. A cselekmény a sorozathoz képest szokatlanul akciódús (legalább a felét csatajelenetek teszik ki, William és Loki pribékjei, illetve az említett robotok és a főhős és barátai között), a végére pedig a mennydörgés istene és Blake kapcsolata némileg módosul, míg Balder, Asgard uralkodója előtt végre világossá válik, hogy ki áll a sötét események hátterében. William sorsának beteljesülése szolgáltatja az emocionális csúcspontot, míg az istenek és a gépek látványos összecsapása a tempóról gondoskodik – ügyesen, profin összerakott képregény ez, csak egyrészt nem az, aminek hirdetik, másrészt mintha kicsit elkapkodottabb lenne, mint az eddigi számok. Mintha Stracyzinski mindenképpen akart volna egy viszonylag monumentális búcsút, ezért a sok akció, és a gyors (noha nem túl jelentős) változások, következmények, amikkel majd Gillennek kell megbirkóznia. Reméljük, méltó lesz a feladatra – de bárhogy alakul is, azt hiszem, mindenki jobban örült volna, ha Straczynski az eredeti tervek szerint végigviszi a történetét.

Batman – Streets of Gotham #6

A Paul Dinit ideiglenesen helyettesítő Chris Yost kétrészes történetének lezárása nem csak hogy jól, de frappánsabban és kreatívabban is sikerült, mint azt az előző szám után várhattuk volna. A fél Gothamen át rohanó-verekedő Man-Bat és Vadásznő csatája egy templomban ér véget, ahol az „Isten” hangját halló, és puskával hadonászó pap foglyul ejti mindkettejüket. A különös szituációt Yost képes szinte oldalról oldalra fokozni, ahogy mind több karaktert von be az eseményekbe, miközben lassan rávilágít azok hátterére. Mire világossá válik, hogy valójában mi és miért is történik, az olvasó hirtelen egészen más szemmel kénytelen nézni pár szereplőre, akiknek egymás közti viszonyuk is átértékelődik. Az átváltozásait elvileg már uraló, most mégis őrjöngő Man-Bat, a denevércsaládban mindig is kívülállónak, megtűrtnek számított Vadásznő, az őrültnek tűnő pap és a rejtélyes „hang” templomi partija természetesen Batman érkezésével éri el kellemesen meglepő, dinamikus és ötletes csúcspontját, és mintha még Dustin Nguyen vonásai is határozottabbak, összeszedettebbek, képei pedig hangulatosabbak volnának, mint az utóbbi részekben. Szép munka.


Dr. Horrible #1

Először is, aki még nem ismerné a Dr. Horrible’s Sing Along Blog című frenetikus (ingyen letölthető/megnézhető) internetes minisorozatot Joss Whedontól, az sürgősen pótolja. Másodszor, miután ezt megtette, és betegre röhögte magát rajta, lehetőleg kerülje le Zhack Whedon abból született, az eredetihez képes kínosan ötlettelen, száraz, fantáziátlan és unalmas képregényét. A Dr. Horrible 1 a címszereplő „eredetét” meséli el, úgyhogy a comic visszaröpít minket kedvenc, béna gazemberünk gyerekkorába, amikoris tanúja volt egy agyas gonosztevő győzelmének egy izmos szuperhős fölött – a következmények sejthetők. A kisebbik Whedonnak sikerül itt-ott megidéznie a mini humorát és frissességét (pl. Horrible és a tuskó hős, Hammer első találkozásakor), de a kevés remek pillanatot hosszú, eseménytelen és humortalan oldalak kötik össze, a nagy ötletből (a címszereplő ideiglenesen szupererőssé teszi magát) pedig sehogy sem sikerül kihozni a benne rejlő potenciált. Joelle Jones egyszerű, bájos, rajzfilmes látványvilága sem váltja meg a világot, bár gond sincs vele: a képregény nem a képek miatt bukik el.


The Ghoul #1

Steve Nilesban ritkán kell csalódni, de akárhová néz az ember, legújabb sorozatának első részével kapcsolatban mindenhol, mindenki Hellboy-plágiumot kiált. És nem ok nélkül: a nagyjából háromméteres, hullaarcú címszereplő, a Ghoul, egy, a kormány alkalmazásában álló nyomozó, aki természetfeletti ügyekre szakosodott. Azaz, ha valami nem szokványos bűneset történik, akkor a helyszínre szállítják egy repülőben, amit direkt az ő méreteihez igazítottak, hogy öklét és géppuskáját a jó ügy érdekébe állítsa. De nem csak ennyiből áll a nyilvánvaló párhuzam: Ghoul egész viselkedése, jelleme szinte tökéletes leképezése Mignola vörös démonjának, és (az ég szerelmére!) még ugyanolyan dögös ballonkabátot is hord. Egyébként korrektül megírt comic ez, gond nélkül csúsznak a dialógusok, tisztességes a sztori és a karakterek felvezetése, csak, még ha el is tekintünk a kínos Hellboy-párhuzamtól, akkor sincs benne semmi különös (Bernie Wrightson képei viszont hangulatosak, Tom Smith csodálatos színezést pedig külön ki kell emelni). Ráadásul csak 16 oldal az egész, a füzet maradékát Niles novellájának első (egyébként ügyesen megírt) része foglalja el, a Ghoul eredetéről. Nem rossz, de összességében kihagyható – legalábbis egyelőre.

Az idei Hungarocomixon ugyan nem volt új Gaiman, Moore vagy Miller, ám annál több volt a hazai csemege, sőt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy egészen el voltunk kényeztetve szerzői kiadványokkal, bár némelyik olyannyira kísérleti jellegű volt, hogy már nem is tudtam szerezni belőle, mint például Felvidéki Miklós Fazzine-ja, amiből összesen 30 példány készült és fogyott el az utolsó szálig. A „messziről Vasember - közelről Dodó” mellkasra ragasztandó dodós matricáról ne is beszéljünk (copyrighted by Mano). No de félre bú (és másnaposság), lássuk mi volt az, amire rá tudtuk tenni a remegő kis geek mancsunkat!

Marabu: Mi van, Dodó?

A Hungarocomix elsődleges szenzációja (a másodlagosról már írtunk a Szemle 1. részében) a Napirajzhoz hasonlóan kultstátuszt élvező többdodós családapa megjelenése és egésznapos dedikálása volt a második gyűjteményes dodóskönyv kiadása kapcsán. Az első kötet szerény fogyása nem igazán adott bizakodásra okot, hogy a fura kis bogarak (ez a besorolás még természettudományosan nem teljesen tisztázott, de amíg a biológusok elő nem rukkolnak egy jól hangzó és frappáns latin névvel, addig maradjunk ennél a megnevezésnél) folytatni tudják olykor filozofikus irányokba hajló, máskor rendkívül egyszerű slapstick csattanókkal félbeszakadó diskurzusaikat az élet értelméről, az empiriokriticizmusról és a lábszagról a Kretén magazin (vagyis őshonos, megszokott életterük) keretein kívül. Szerencsére azonban a Képregény Nagyker, azaz információs világsztrádás inkarnációjában a Képregény.hu felkarolta a poétalelkű jószágokat és újabb fehér és kavicsos dombokra terelte őket, amely kartonált állatkert a Mi van, Dodó? nevet nyerte a keresztségben (nevezhették volna Gemütskraefte-nek is, de hát nem minden olvasó járatos a kanti filozófiában). Első találkozásom Szabó László Róberttel (így hívták ugyanis Marabut annak idején, mielőtt a rajongók hada elől az inkognitó* mögé kellett vonuljon) a Galaktika oldalain történt, az akkor még bájosan esetlen Hörpölin és Hupcihér kalandjai kapcsán, ami sikeresen ellenpontozta a sci-fi magazin komoly hangvételét.

Ezután jöttek a hosszabb-rövidebb életű sztripek, Dr. X, Han!, Torzan, a zsungel fija és más agymenések, majd végül megszületett ezek lombikban hiperdesztillált, majdnem tökéletes első szerelemgyereke Dilidodó néven a Kretén lapjain. Ekkor 1995-öt írtunk, most 2009-et, szóval nyugodtan kijelenthetjük, hogy a dodónak, mint állatfajnak lehet némi köze a csótányokhoz, mert elég szívós dögök, az már egyszer biztos. Ugyanúgy mint az elsőbe, a második kötetbe is 100 dodókalandot zsúfoltak, sőt annál még egy picit többet, és aminek külön örültem, egy utószót is sikerült belecsempészni, ami részletesen taglalja Marabu és a dodók (néhol igencsak sikamlós) kapcsolatának történetét egészen napjainkig. Már csak ez utóbbiért is érdemes beruházni a kisméretű (még egy retikülben is elfér! no nem tapasztalatból mondom), fektetett albumra, amelyhez remélhetőleg minden nagyobb könyvesboltban hozzá tudunk jutni, nem úgy, mint a botrányos terjesztésű Marabu albumhoz, aminek létezését én csak évekkel később, egy antikváriumban realizáltam. Mindenesetre a Hungarocomixon nemcsak hogy magamhoz szólíthattam mindkét kötetet, de mindkettőbe saját, külön bejáratú dodót remekelt Marabu (habár egyikük azonnak ki is került gondosan terelgető figyelmem alól, mivel miután a kérdésre, hogy milyen dodót szeretnék, bizonytalanul felcsaptam az egyik albumot és egy hetyke bajszos figurára mutattam: így született a borongós, irredenta dodó alfaj). Utolsó tanácsként pedig kéretik nem betartani a nagy francia filozófus, Descartes ideiglenes etikájának harmadik vezérelvét: engedjünk vágyainknak, tegyük magunkévá (ki-ki vérmérséklete szerint) a második dodóskönyvet és eresszük ki a bennünk rejlő Dodót!

*a századelőn használt bútor, olyan mint a sezlony, csak nagyobb

Dorcsinecz János és Mikó Csaba: Marketing Stratégia

A Hungarocomix egyik meglepetése az aladdig jótékony homályban ólálkodó veszett csikaszként lecsapó Marketing Stratégia volt, az eddigi leghosszabb, majd százoldalas fekete-fehér szerzői trade paperback, szuggesztívan vörös borítóval. A reklám hiányát számonkérve a szerzők csak csendesen somolyogtak, valamiféle marketingstratégiát emlegetve a bajszuk alatt (aminek a helyesírását nem illik firtatni, főleg mert a két szó külön sokkalta jobban mutat a borítón, mint ellenkező esetben tenné), az olyan képregényt meg már egyébként is respekt illeti, amiben egyszerre szerepel a velős pacal és a peep show. A Roham magazin két rendszeres szerzője (Mikó Csaba) és rajzolója (Dorcsinecz János), ezúttal egy minimalista szöveggel, dinamikus filmes snittekkel és plánokkal operáló, komor, realisztikus hangulatú, leginkább egy amerikai képregényes értelemben vett graphic novel-t (ez a szó lenne hivatott elkülöníteni a kifejezetten felnőtt közönség megszólítását megcélzó, nagyobb lélegzetű képregényköteteknek) tett le az asztalra. A főszereplő, akinek a nevét jellemző módon csak a 67. oldalon tudjuk meg, már nem sokat várhat az élettől: gyógyíthatatlan rákbetegségben szenved, ez pedig élete utolsó(?) napjának a története. Útját más kisiklott életek is keresztezik, előkészítve egy kiskocsmában kulminálódó lélektani dráma nagyjelenetét, ami meglehetősen drasztikus és életszerű lezárást kap az alkotók vezényletével. Ami a vizuális megjelenítést illeti, nagyon jól támogatja a cselekményt és Dorcsinecz János rajzstílusa fekete-fehérben egyértelműen jobban érvényesül, mint színesben (például a Roham hatodik számában megjelent Végállomásban). Mindenképpen újszerű és formabontó kezdeményezés a Roham kiadótól, ami úgy tűnik idén biztosra utazik, hiszen a Pestblog.hu és a Bábel verme is az ő gondozásukban jelent meg.

Nero Blanco Comix 5

A magyar képregényes palettán az antológiák utolsó hírnökét Bayer Antal eltökélten újra és újra csatasorba állítja, igaz csak 100 példányban, de az felvonultatja a fiatal magyar képregényszerzők színe-javát. A borító és a kiadó alteregójának első története Haránt Artúr tehetségét dícséri, amely talán az eddigi legsikerültebb Nero Blanco sztori az antológia születése óta. Ezt két adaptáció követi, az első a Drakula vendége, Bram Stoker után szabadon Süli Andrea tolmácsolásában (legutoljára a Kanont láthattuk tőle ugyancsak a Nero Blanco Comix sorozatban) és ahogy azt mások is megjegyezték, nekem is az a véleményem, hogy ez a gótikus fantasy sokkal jobban illik hozzá, mint a távol-keleti hatásokkal megtűzdelt alkotásai. A második Karinthy Frigyes és Koska Zoli, a Firka-Comics alkotójának team-upja: az ötlet jó, a minimalisztikus grafikai megvalósítás pedig, tekintve a szöveg súlyát abszolút helyénvaló. Ezt egy kétoldalas, csattanóra kihegyezett sci-fi követi az Alfabéta-díjas Kovács Péter tollából, aki lassan átveheti a megtisztelő képregényes Szentmihályi Szabó Péter díjat is (emlékszünk ugye a 101 mini sci-fire?). Az Ágoston, a nukleáris baromfiban párhuzamos valóságok és Budapesten keresztültrappoló dinoszauruszok között tesz rendet Vass Róbert rendhagyó igazságosztója, Pásztor Tamás, Tomster apukája pedig teljesen félreérthetetlenül adja tudtára az olvasónak, hogy a következő Alfabéta-díjas sztorit tartja kezében, erre a jó megfigyelők halvány utalást is találhatnak a történet címében: Az Alfabéta-díjas képregény. A válogatást Sör Kálmán, azaz izé, Göndöcs Gergely egyoldalasa zárja, ami orvosi nézőpontból boncolgatja, hogy mi lehet az oka, ha öltönyös nyulat delirizálunk. Mindent összevetve egy igen jól sikerült antológiát kaparinthatunk meg, ha képregényes rendezvény híján eltrappolunk érte a Komikon képregényszaküzletbe (és ha már ott vagyunk, a Nero Blanco Comix még ennél is sokkal intellektuálisabb testvérlapját, a Buborékhámozó képregényes szaklapot is nyugodtan begyűjthetjük).

Az Empire koncepciója nem egészen világos, tematikus szempontból nehéz lenne egy kalap alá venni a megidézett filmeket, amelyek sztárjai újra régi szerepeikbe bújnak egy fotó erejéig (és főleg coolság szempontjából hibádzik némelyik: bénagyerek Tom Cruise-ot meg a szuperszar Különvéleményt nehogy már Nicholsonnal egy napon említsük...) Na mindegy, van köztük azért pár jól sikerült, ezeket láthatjátok alább, a többit meg az Empire honlapján csekkolhatjátok le. Kezdjük természetesen a legjobbal... :D

A Hungarocomixon, az év harmadik nagy képregényes eseményén (a mangákra koncentráló rendezvényeket leszámítva), melynek két legnagyobb durranása idén Marabu második dodóskönyve és a Bábel verme volt, sajnálatos módon ezúttal elmaradtak a képregényjunkie hordák, amik lecsupaszították volna a kiadók standjait. Bár sokak ezt a hét csapás első képviselőjeként énekelték meg (tessék majd kutatni a Geekz-et decemberben a további jelek után), csüggedni nem kell, hiszen számos nagyszerű és izgalmas (esetenként váratlanul előbukkanó) kiadvánnyal gazdagodtunk, ezekből szemezgetünk Olórin kollégámmal.

Kemenes Iván és Varga Péter: Bábel verme

A közel négy hónapig készült Bábel verme a tavalyi Alfabéta-díjas Kemenes-Varga szerzőpárostól az adott körülmények között gyakorlatilag kasszát robbantott az eladásokban egyébként szelíden muzsikáló Hungarocomixon: míg a díjnyertes fekete-fehér Stroboscopa 200, a Roham kiadó gondozásában ezúttal színesen és ropogósan megjelent Bábel 500 darabos nyomásban készült, és a rendezvény legnagyobb példányszámban fogyott képregényévé küzdötte fel magát. Vér és verejték ugyanis nem csak a történet gerincét képező Földalatti megépítéséhez tapadt, hanem a képregényéhez is, ehhez elég csak beleolvasnunk a szerzők egyébként igen érdekfeszítő és tanulságos Építkezési naplójába (ami, ahogy Cserkuti mester találóan meg is jegyzi egy kommentben, gyakorlatilag önálló alkotásnak is tekinthető). Akik fanyalogtak a Stroboscopa sajátos látványvilágán, azok most meglepve szembesülhetnek azzal, hogy mennyit fejlődött Kemenes Iván rajztechnikája és tudása az áldozatos munkával töltött hónapok alatt, aminek a barnás, megsárgult fénykép tónusú színvilág ad sajátos századfordulós hangulatot . A karakterek élők, szinte lélegeznek, a dialógusok hitelesek, a történet pedig egy elmúlt magyar rögvalóság misztikus elemekkel átszőtt látlelete (a komoly kutatómunkáról már a legelső oldalon számot ad a láda oldalára festett logó). Az inverz, a föld gyomrába hatoló torony, az éjfekete kutya, a folyton-folyvást feltűnő bogarak, a világtalan öregember károgása a nap mímeléséről az alagútban, mind-mind elgondolkodtató szimbólumrendszert alkot, ami arra késztet, hogy a történet napokon keresztül ott motoszkáljon az agyunk hátsó traktusában, hogy újraolvasva a képregényt újabb és újabb jelentésréteget fedezzünk fel benne. A szerzők előző munkájához hasonlatosan (elsőre) viszonylag nehezen emészthető, elgondolkodtató művel állunk szemben és a régóta jól működő alaptétel újfent igazolást nyer: az igazán nagyszerű történetek mindig a kocsmában születnek, még ha a kidolgozására másnaposan is kerül sor. Kötelező vétel.

(Santito)

Tálosi András: Bóni és Tim kalandjai

Az őszi képregénybörzére jelent meg Tálosi András (Spuri) Charax című sorozatának második része, és most máris itt van a szerzőtől egy újabb kiadvány. Ennek ugyan történetét tekintve semmi köze a Hosszú-Völgyében bonyolódó bájos-kedélyes bűnügyekhez és apokaliptikus előrejelzésekhez, ám stílusát, hangulatát (és ami a legfontosabb: színvonalát) tekintve is ugyanabból az alomból való. A zsebkönyvméretű, mindössze 20 oldalas kis szösszenetben két rövid, szöveg nélküli sztori található, a Bóni nevű mackóval és a Tim nevű… rózsaszínű valamivel. Ők ketten amolyan „Tom és Jerry”-szerű kapcsolatban állnak egymással, amit Spuri ötletes és komikus szituációkban demonstrál. Az első történet, A szöktetés, még a 2008-as Hungarocomix képregényrajzolói maratonon született (majd erre a kiadványra kiszíneztetett), és egy roppant egyszerű felállásból (a bosszantó Timet üldözi a mérges Bóni) hoz ki egy aranyos, frappáns eseménysort. A füzetecske nagyját kitevő (azaz hosszabb, így átgondoltabb, eredetibb és viccesebb) Mennyei szerencsében a sátán lopja el a mennyország kulcsát, egyébként pedig nagyon sok minden esik benne nagyon sok mindenki fejére. A mulatságos cselekmény a szerzőtől már megszokott, rendkívül igényes, bájos, szeretnivaló rajzstílussal, és (végre!) gazdag színvilággal vizualizálódik, az utolsó oldalon pedig még egy nagyon kedves és gyönyörű, a sztoriba jó érzéssel beleszőtt főhajtással is találkozhatunk – de ez maradjon meglepetés. Nagyszerű szórakozás, minden (és tényleg minden) korosztálynak.

(Olórin)

Pilcz Roland: Kalyber Joe - Angyalok a pokolban, 2. rész

A tehetséges, szegedi író-rajzoló, Pilcz Roland, az „újkori” magyar képregény első rendszeresen megjelenő folytatásos sorozatát tudhatja magáénak – ráadásul ez egyben a kilencedik művészet hazai produktumainak egyik legjobbika is, immár négy éve (azaz jövőre ötéves születésnap jön). A Kalyber Joe-nak ezzel a füzettel fejeződött be a negyedik (ezúttal két részre bontott) sztorija, az Angyalok a pokolban, és jó látni, hogy még mindig nem fogyott el a szerző kreativitása és energiája, aminek köszönhetően minden képregénnyel egy kicsit új irányba löki tovább Kalyber és barátai kalandjait. Az Angyalok a pokolban ugyebár kincskeresésről szól (méghozzá a perzselő sivatagi Nap alatt), úgyhogy adott a kellemes indiana jonesos hangulat (noha az előző rész kalandosabb volt), amit Pilcz Roland a rá jellemző, mélységes humánummal egészít ki. A barátság, a törődés, az emberség ábrázolása oly őszinte, megkapó, szívmelengető és hiteles, hogy ennek hála könnyen csúszik még az ilyen helyzetekben sokszor erőltetettnek tűnő tanulság is. De hát részben ezért is emelkedik a Kalyber Joe magasan a hasonló, átlagos alkotások fölé: mert a kaland és a humor izgalmas keveréke szeretnivaló, valahol ugyan komikusan sztereotip, de ezzel együtt is valóságos, átélhető karaktereket érint. És természetesen a rajzok is a megszokott stílust és színvonalat hozzák: a letisztult, egyszerű, mindössze pár vonásból álló arcok gond nélkül passzolnak a képregény jellegéhez, plusz bájt kölcsönözve a szereplőknek, a pár éjjeli jelenetben pedig egészen gyönyörű színezés erősíti a fantasztikus hangulatot. Alig várom, hogy kezemben tartsam a következő számot, és megtudjam, ezúttal milyen kalandok várnak Kalyberre – ha jót akarsz magadnak, te is begyűjtöd az eddigi részeket!

(Olórin)

A tökéletes anti-Alkonyat lehetett volna, ha jól csinálják. De nem jól csinálták, így csak az év egyik legunalmasabb filmje lett – Megan Fox teste ide vagy oda.

A legfélelmetesebb ebben a filmben az, hogy egy Oscar-díjas író munkája: Diablo Cody a Juno című édes-bájos komédiával lopta be magát az Akadémia és a fél világ szívébe, hogy aztán második egészestés művével a horror birodalmába keveredjen – és jól el is vesszen benne. Pedig olyan ígéretesnek tűnt minden: a tinédzserfiúk álma, a szuperdögös Megan Fox egy (szó szerint) férfifaló szépség szerepében, tömény szexualitással és leszbikus csókjelenettel körítve, egy feminista felhangokkal színesített, okos horrorvígjátékban. De attól eltekintve, hogy sokszor mutatja Megant csábító pózokban (persze érdemi látvány nélkül), a Jennifer’s Body semmi izgalmassal és érdekessel nem tud szolgálni.

A röhejesen gyönyörű Jennifer és kapcsolatukban egyértelműen az alárendelt szerepet játszó barátnője, Needy, egy este épp hogy kikeverednek egy lángokba borult bárból, amiben egy sátánista rockbanda a vendég. Másnapra azonban Jennifer megváltozik, mintha csak valami démon költözött volna belé, és hamarosan lassú, de biztos fogyásnak indulnak a kisvároska ifjú bikái, akik megszállt hősnőnk lába közére pályáznak.

Cody helyenként ugyan sikeresen feldobja a forgatókönyvet pár frappáns, a nőiességet és a szexualitást horrorba oltó dialógussal, de a cselekmény olyan lassan, laposan és ötlettelenül döcög előre a sematikus fordulatok útján, a kiszámítható és unalmas fináléig, hogy a néző még akkor is elaludna, ha Megan Fox az egész filmet meztelenül játszaná végig (persze a „játszik” itt csak szófordulat). Tényleges horrorjelenetből kevés van, ráadásul az a kevés is vértelen és sótlan, a fáradt poénok pedig legjobb esetben is csak halvány félmosolyokban csapódnak le. A komédia és a horror kilövése után már csak az alkotók által oly büszkén és bőszen hangoztatott női öntudatossággal, feminizmussal és tinédzserléttel kapcsolatos metaforák és okosságok maradnak, illetve maradnának, ha legalább tized akkora jelentőségük lenne, mint amekkorára a számtalan öntömjénező interjú után számítani lehetett.

A problémák a karakterekben gyökeredznek: ha Cody és fantáziátlan rendezője, Karyn Kusama (Aeon Flux) nem gore- és gegfestet terveztek, akkor gondoskodniuk kellett volna olyan figurákról, amiken keresztül élvezetesen és hitelesen tudják közvetíteni mondandójukat. Jennifer és Needy (ezt nevezem névválasztásnak: nagyjából olyan intelligens és visszafogott, mintha John Rambo-t Bad Motherfuckernek hívnák) zsarnok-alattvaló kapcsolata azonban éppúgy kihasználatlan marad, mint számtalan másik, egyébként érdekes, de parlagon hagyott ötlet. Így például Jennifer sajátos havibaja (menstruáció helyett férfievési kényszer), a középiskolai, szívtipró bombázó és a démoni szívzabáló (haha) ribanc közti bájos párhuzam, vagy éppen a pubertáskori változások, a felnőtté válás útjának horrorisztikus metaforája.

A férfinézők legalább legeltethetik a szemüket a két főszereplőn – persze a finoman szólva is igen mutatós Amanda Seyfriednek úgysem hiszi el senki, hogy egy szerencsétlen kis nerd, csak mert szemüveget hord, és kócos a haja. És sajnos ugyanez a felszínesség jellemző a film egészére, ami pedig pont azzal csábított, hogy a horror és a komédia mellett sorok közti mondanivalóval is kényeztet majd. Ehhez képest még Megan Fox testét sem láthatjuk…

 

2003 óta a harcművészeti filmek kisebbfajta forradalmáról beszélhetünk, hála néhány kreatív thaiföldi filmesnek. Tony Jaa jött, látott, ütött, vágott, rúgott, csontokat tört szilánkosra és végül győzött, rendkívül látványos és már szinte aggasztóan reális verekedéseinek köszönhetően pedig az egyszerű thaiföldi parasztgyerek egy (könyökkel fejtetőre mért) csapásra a harcművészeti filmek új sztárja lett. Az utánpótlásra sem kellett sokat várni, Jijaa Yanin személyében ráadásul rögtön egy női trónkövetelő lépett a színre, a (egyébként remek) Chocolate című bemutatkozásában pedig ugyanolyan lenyűgöző, ha nem még látványosabb koreográfiákat láthattunk tőle, mint elődjétől. Mindez persze nem véletlen, hiszen mindkettejük mögött ugyanaz a páros, Prachya Pinkaew rendező és Panna Rittikrai rendező-koreográfus állt. Ezúttal azonban bizonyos Rashane Limtrakul kezébe került a direktori gyeplő és sajnos ennek meg is lett böjtje, Jijaa második filmje ugyanis minden szinten csalódás. 

Harcművészeti filmtől általában felesleges épkézláb történetet várni, ha van, az csak bónusz. A Tony Jaa filmekben is csak alibi sztorik voltak a szakadatlan bunyóözön felvezetésére, a Chocolate-nak sem éppen a történet volt az erőssége, a Raging Phoenix esetében viszont már a dialógusokat is megspórolták, ami nem is baj, mert a sztori úgy ahogy van, amúgy is egy eszméletlen nagy baromság, minek azt még szóban is magyarázni. 

Deu árva, és mellesleg egy hisztis kis tinédzser, akit éppen kiraktak a zenekarából, amit elég rosszul visel. A felzaklatott lányt egy parkolóban megpróbálják elrabolni, de segítségére siet egy idegen férfi és ahogy az a mesében lenni szokott, megmenti. A Sanim névre hallgató kockás hasú hős megmentő később még az ő saját kis kommandójának is bemutatja Deu-t, akik egytől egyig kivételes harci tudással rendelkező fiatalokból áll. A csapat specialitása a részeges kungfu-hiphop-muay-thai-taekwondo keverék, amit néhány délután meg is tanítanak az ifjú regrutának, és némi alkoholbevitel után már indulnak is leszámolni a nőrabló maffiával, akik egyébként a föld alatt egy olyan gyógyszerlabort üzemeltetnek, ahol az elrabolt nők könnyeit összegyűjtik, és aztán vagyonokért eladják a burzsujoknak.

Izgalmas, mi? Én nem is firtatnám az okokat, szerintem az egész történetet ott helyben találták ki, ez megmagyarázná a párbeszédek csekély számát is, az összecsapott karaktereket és persze a történet összevisszaságát is. Próbáltak humort és egy kis drámát is erőltetni bele, sőt, még némi plátói romantika nyomait is felfedezhetjük, de a dolgok hátterét megmagyarázni már nem nagyon igyekeztek, így pl. a titokzatos főellenség és az ő földalatti mozgalma a film vége után is titokzatos marad. 

Jijaa a Chocolate óta a kócos autista kislányból csinos modern tinivé érett (valójában itt már 25 volt, de akár tízet is letagadhatna a korából. Nem véletlenül járnak abba az országba bizonyos európai turisták…), és ezzel a színészi eszköztárából is több mindent vehetett elő, de lássuk be, nem ezért a tehetségéért fogunk rá emlékezni. A részegsége rendkívül erőltetett, valószínűleg a leányzónak nincs túl nagy tapasztalata az ivásban, viszont a hisztizése már annál hitelesebb, ebben valószínűleg annál nagyobb tapasztalata van. 

Már a Chocolate-nál is idegesített, hogy a harcművészetet Tony Jaa filmekből és a szomszéd muay-thai iskolába való rendszeres leskelődéssel is meg lehet tanulni (kidobott pénz volt az évekig fizetett karate iskolai tagdíjam), itt meg egy szokásos zenés montázzsal le lett tudva az egész képzés. Ennél már az is jobb, ha az Ufókra vagy a nagy Vishajamnianta isten égből lesújtó jótékony áldására fogják a dolgot. Hiába ezen a téren teljesít a legjobban a film, sajnos ezúttal a harcok is hagytak kívánni valót maguk után. A hitelességet teljesen feláldozták a látvány oltárán, így aztán ez a hip-hopos adok-kapok ugrabugra néhol már nem is vérre menő verekedésre emlékeztetett, sokkal inkább valami hülye mozgásszínházi performanszra, pedig a koreográfia itt is Rittikrai műve. Persze legyünk igazságosak, azért ezek még így is messze a legszebb harci koreográfiák közé tartoznak, szóval ha másért nem is, de ezekért azért mindenképpen érdemes átpörgetni a narratív részeket. 

Filmként abszolút megbukott a dolog, a bunyót illetően pedig szintén húzhatjuk a szánkat. Érezhetően valami modern, popos filmet akartak Jijaa alá tenni, talán azzal a nem titkolt szándékkal, hogy instant sztárt faragjanak belőle, de sajnos azt nem így kell. Jijaa tehetséges harcos, ráadásul egészen dekoratív, a neve pedig már most is ismert nyugaton, szóval szerencsésebb lenne hagyni a Megatáncot a francba és visszatérni a hagyományos kőkemény valagbarúgásokhoz. És persze talán nem ártana megpróbálkozni normális történetet és forgatókönyvet is írni hozzájuk. Ha meg nem megy, akkor segítséget kérni valakitől. Én mindenesetre nagyon szurkolok Jijaa-nak, mert nagyon kellene már egy csaj fájter is a mezőnybe. Mondjuk Tony Jaa oldalán vagy akár vele szembe. Talán legközelebb. 

Vannak még, akik szerint egy történet nem attól válik igazi horrorrá, hogy maszkos őrültek öldökölnek benne félmeztelen tinédzsereket, vagy hogy zombik zabálják fel benne tehetetlen emberek belsőségeit. Vannak, akik ennél mélyebbre ásnak, bőven a felszín alá, akik az ijesztgetés helyett a félelmet, a vér helyett a borzalmat, a belek helyett a lelket helyezik előtérbe – és többnyire ezek maradnak fenn remekművekként az utókor számára. Charles Burns kerek egy évtizedig íródott 12 részes minisorozata minden jel szerint „csak” egy felkavaró dráma a tinédzserlétről, ami annak metamorfózisait és nehézségeit egy kizárólag tizenéveseket megtámadó, deformációkat okozó kór találó metaforáján keresztül tárja elénk. Valójában azonban horror a javából: nem hivalkodó, nem hatásvadász, de alattomos, magát a bőr alá fészkelő, zsigerekig hatoló, depresszív horror – vagyis egyike a legjobbaknak a zsánerben.

Valamikor a ’70-es évek közepén járunk, egy csendes, tipikus amerikai kisvárosban, ahol különös kór terjed a lakosság sorai között. Csak tinédzsereket támad, szexuális úton terjed, az áldozatokon pedig egyénenként eltérő, zavarbaejtő fizikai deformációkat okoz. Vannak, akiknek eltorzul az arcuk, vannak, akiknek új testrészeik nőnek, vagy épp bizarr kitüremkedések keletkeznek rajtuk. Ezek a rendellenességek egyeseknél könnyen elrejthetők, míg másoknál azonnal láthatók, és az illetők társadalomból való száműzöttségéhez vezetnek. A történet középpontjában egy lány, Chris, és egy fiú, Keith áll, s valamilyen módon mindketten kapcsolatba kerülnek a kórral. Életük addigi menete felborul, egy ijesztő és morbid világba kerülnek, ahonnan még a tiszta szerelem ígérete sem mentheti meg őket – ráadásul a városszéli erődben élő kitaszítottak közül többen is nyom nélkül eltűnnek.

A kórra nem kapunk magyarázatot sem a sorozat elején, sem pedig később. Egyszerűen létezik, mindegy, hogyan és miért (a minden rész elején felbukkanó rövid bevezető szövegek egyikéből tudjuk csak meg azt is, hogy egy idő után egyszerűen elmúlik), tényként kell kezelnünk, ami nem is esik nehezünkre, ugyanis metaforáról van szó. És hogy minek a metaforájáról? Könnyű lenne rávágni, hogy egyértelműen az AIDS-éről, hogy a képregény bizonyos módon a betegség felbukkanása utáni első pár év körülményei elé tart sajátos tükröt: szexuális úton terjedő betegség, amit senki sem ért, az érintettek egyre inkább rettegnek tőle, miközben a külvilág alig vesz róla tudomást, áldozatait pedig kitaszítottakká teszi. Ennél azonban jóval többről van szó: Burns a tinédzserlét keserveire és kérdéseire koncentrál, bizonytalanságról, félelemről, szerelemről, veszteségről, változásról, elidegenedésről, szexualitásról mesél, vagyis a kór valójában a felnőtté válás metaforája, ami pusztán radikálisan felnagyítja, és igazán rémisztővé teszi az egyébként is meglévő, mindennapi problémákat. Így témája szempontjából a Black Hole olyan művek mellé sorolható, mint a The Originals, a Demo, a Chosen, sőt az X-Men, hiszen ezek mindegyike egy-egy extrém szituáción keresztül foglalkozik a tinédzserlét visszásságaival.

Stílusát, elbeszélésmódját és hangulatát tekintve azonban igencsak messze áll mindegyik felsorolt példától. Burnsnél nem egyszerűen problémás tinédzsernek lenni, hanem egyenesen borzalmas, és itt lép be az olvasót a 12 rész alatt lassan, de biztosan megdolgozó horror (jellegében talán David Cronenberg műveihez hasonlít leginkább – aki mellesleg kiváló választás lenne az adaptáció rendezőjének, az azonban David Fincherrel van tervbe véve). A kór által okozott deformációk már önmagukban szörnyűek, de a következmények az igazán húsbavágóak. A Black Hole kitaszított, testileg-lelkileg tönkretett, kilátástalan helyzetben lévő és nyomorgó tinédzserek panteonja, akik számára a legédesebb gyümölcs (szex) egyben rettenetes átok is, s a közvetlen közlési formákon túl Burns ezt metaforák egész sorával is érzékelteti. Az egyszerre édes, gyönyörű, nyomasztó, félelmetes és ismeretlen szexualitás minden számban jelen van, ha nem konkrétan, hát elrejtve a képekben, mondjuk egy női nemi szervre rímelő seb, vagy széttett lábakra emlékeztető faágak formájában. Maga az erdő, ahol a cselekmény egy igen jelentős része játszódik, szintén az ismeretlent (sötét és riasztó) és a változást (kiköltözés az otthonból) szimbolizálja – a gyilkosságok, a bizarr, groteszk, és nem egyszer véres álmok illetve látomások már csak a pontot jelentik az i-n. Burns mindezzel kiválóan érzékelteti a szereplőknek ezt az irigylésre cseppet sem méltó állapotát, és ténylegesen képes a betegség borzalmaival súlyosbított tinédzserlét ijesztő metamorfózisait a nyomasztó, egyben mélyen szomorú és depresszív horror szintjére süllyeszteni.

Szintén a bizonytalanságot és az ismeretlentől való félelmet mélyíti el a képregény dramaturgiája. Burns szabadon ugrál előre és hátra az időben, olykor vegyíti a valóságot a képzelettel (sőt, az első szám jövőt előrevetítő látomásaival az egész cselekményt egyfajta zárójelbe rakja), és a szereplők közti állandó szempontváltásokkal is növeli a sztori kiszámíthatatlanságát. Ezzel az olvasótól komoly figyelmet megkívánó struktúrával jön létre a tartalom és a forma tökéletes egysége, azaz nem csak a történet beszédes, hanem az is, ahogy tálalja nekünk – és ennek természetesen része a rajz is, amiért ugyancsak őt illeti az elismerés. A 100%-os kontrasztot képező fekete-fehér képek roppant nyomasztó hangulatot teremtenek, ami nem kis részben köszönhető a fekete tinta túlsúlyos használatának. Csak egészen elvétve találkozunk olyan panelekkel, amiknek a fehér uralja a hátterét, egyébként minden alak és vonás a teljes sötétségből nő ki, néha olyan érzést keltve, mintha Burns fehér ceruzával dolgozott volna teljesen fekete papírra, és nem fordítva. Problémát ezen a téren csak néhány szereplő felismerése jelenthet kezdetben, minthogy az arcok (különösen a női arcok) nehezen megkülönböztethetők. De az alkotó munkája már csak azért is rendkívül figyelemreméltó, mert az első szám minden szempontból pontosan ugyanúgy néz ki, mint az utolsó – holott a kettő elkészülése között egy teljes évtized eltelt.

A Black Hole nehéz olvasmány: teljes figyelmet igényel, és cserébe mind szimbólumrendszerével, mind témájával, mind hangulatával még könnyen meg is feküdheti az ember gyomrát. A hatása pedig nem múlik el egyhamar, mert van olyan felkavaró és nyomasztó, hogy elolvasása után legalább is hosszú napokig velünk maradjon, ehhez pedig sok más műtől eltérően még csak lesújtóan tragikus befejezésre sincs szüksége. Sőt, a végszó új lehetőségekkel és bár bizonytalan, de talán reményteli jövővel kecsegtet – más kérdés, hogy ekkorra már mind nagyon jól tudjuk, mi volt ennek az ára.

Megjelenés: 1995-2005
Történet és rajz: Charles Burns

Bár a filmszakma terén még várat magára ideig-óráig, az animáció a magyar és a külföldi mezőnyben is egyaránt magas színvonalat képvisel. A kreativitásnak, látványorgiának (elvileg) nem szab határt már a pénz, csak a gép- és munkaidő, ráadásul animációs téren kiváló történetekben sincs hiány.

Itthoni filmfesztiváljaink mind tartogatnak meglepetést animációs kategóriákban, az Anilogue – régebben AniFest – programja viszont csak és kizárólag ebben a műfajban ígér igényes és garantáltan minőségi repertoárt.

Idén Budapesten hat animációs nagyjátékfilm premierjén lehet jelen, aki időben foglal jegyet. Aki látta a Csuklónyiszálók című filmet, annak például külön ínyencség lehet az író novellájából készült izraeli-ausztrál bábanimáció, a $9.99. Trailer alapján iszonyat tündérinek ígérkezik, kicsit máshogy, mint a Jona-Jona pingvin japán anime. Az iszonyat tündéri szókapcsolat talán nem állja meg a helyét az animerajongók további két kedvencénél: az Előőrs - nél és a Tövisek ura című filmnél, utóbbi sci-fi - thriller, amihez kiállítás is tartozik. Tavaly Chak Patton Holt tér című szintén idegörlő opuszához volt interaktív játékprak a meglepetés, de a szervezők idén is várnak hasonlóval. Látható lesz többek közt az idei Sundance nyitó Mary és Max is, bájos történetű gyurmafilm az Oscar-díjas Adam Elliot rendezésében, olyan színészek közreműködésével, mint Philip Seymoure Hoffman és Toni Collette. Hát igen.

Az egyéb válogatásokhoz és a mindig érdekes kisiflm blokkokhoz pedig, íme ízelítőnek az egyik tavalyi közönségkedvenc, amelynek rendezője, Alexeev Alexej idén a zsűriben lesz biztosan jelen. Magyar animációs filmekre külön blokk nyújt majd rátekintést, a harvardi és a hosszú nevű, de annál termékenyebb és felszereltebb baden-württembergi régió filmjei mellett

A fesztivál Budapesten november 25.-e és 29.-e között él, Bécsben december 3.-ig. A második helyszínre a szép város mellett a digitálisan felújított Habfürdő című alapfilm miatt is érdemes ellátogatni. Eltelt tehát ez az év is, a felhozatal színvonal tekintetében maradt a tavalyi, igen magas és változatlanul ígéretes

Anilogue a Toldi és Uránia moziban, november 25 és 29 között.

www.anilogue.com

Bár a Shaw Brothers csak a nyolcvanas évek derekán hagyott fel a filmgyártással (akkor sem teljesen), már a hetvenes évek közepétől megvoltak a maguk problémái. Kb. ugyanaz volt velük is a helyzet, mint az európai kultuszmozik emblematikus gyártójával, az angol Hammer Filmsszel: a hippikorszak beindultával, a youth culture világhódítása nyomán mintha elveszítették volna azon érzéküket, amellyel a trendeket felismerik. Halálosan komoly filmeket forgattak akkoriban, a közönség azonban már messze nem szerette volna ennyire komolyan venni a mozis meséket.

A konkurens Golden Harvest viszont hallgatott az idők szavára, és a hatalmas sikerű Részeges karatemester után literszám zúdította a melót Jackie Chan nyakába. Ő sosem tisztelte különösebben a tradicionális stílusok filmre vitelének szándékát (ez nem feltétlenül negatívum), - az olyan koreográfus-zseniktől eltérően, mint pl. Lau Kar Leung -, és legfőbb célja a publikum megnevettetése volt. Ebben a filmjében sem a hagyományok tisztelete hajtja.

A sztori fordulatos, de nem különösebben eredeti, főleg azok számára nem, akik már kellő mennyiségű kungfu-filmet láttak: a Csing zsarnokság ellen szövetkező Ming ellenállók klánját elpusztítják a császár katonái, élükön a hatalmas harci jártassággal rendelkező Yin tábornokkal. A klán feje, az öreg Chin túléli a támadást, és bujkálni kénytelen. Unokája, a nehézfejű Lung (Jackie Chan) nem bír a fenekén megmaradni (a sajátján, nem az öregapjáén), és ugyanazt a nevet adja harcművészeti iskolájának, ahogyan a klánt hívták egykor. Ezzel magára vonja a Csing katonák figyelmét, és rajtaütésükkor Yin meggyilkolja Chin-t.

A bűntudattól félőrült Lungot csak a klán másik túlélője, a Nyolclábú Egyszarvúként ismert veterán harcos (sok érdekes névvel találkozhatunk kungfufilmes utazásaink során, de ez még köztük is elviszi a pálmát) tudja lebeszélni arról, hogy meggondolatlan támadást hajtson végre a Csing katonák ellen. Helyette elkezdi kiképezni az „érzelmi kungfura”, egy olyan stílusra, amely Jackie Chan pihent agyából pattant ki (a részeges stílustól eltérően, amely valóban létezik.) A stílus lényege, hogy a különböző érzelmi rohamokkal összeegyeztethető mimikát használja harcra, és ezek váltakoztatásával zavarja össze az ellenfeleket. Persze az egész teljesen komolyanvehetetlen, és pontosan ez is volt Chan célja vele.

A Fearless Hyena Chan legelső rendezése, és mint ilyen, egyáltalán nem sikerült rosszul. Sok olyan motívumot és megoldást itt próbál ki először, amelyeket majd a későbbi filmjeiben tökéletesít. A harci jelenetek látványosan koreografáltak, de néha túl hosszúak, a poénok viszont valamivel jobbak, mint az ebben az az ebben időszakban született kungfu-komédiáktól elvárható. Ez volt Jackie utolsó, a hírhedt Lo Wei producerrel együttműködésben készített filmje. A Fearless Hyena 2 forgatásának felénél Jackie otthagyta a produkciót, ezután Lo Wei vérdíjat tűzött ki a fejére, és Jackie egy időre kénytelen volt Tajvanra költözni a triádok elől.

Van Damme és Dolph Lundgren (plusz Arlovszkij, a pitbull) ezúttal Csernobilban kergetőznek a Tökéletes katona kitudjahanyadik részében. Mi kell még? (via: quietearth.us)

Aki egy kicsit is ismerős az anime műfajában, annak nem lehet ismeretlen Osamu Tezuka Astro Boy című sorozata, amelyet most Hollywood is felfedezett magának, hogy aztán David Bowers, az Elvitte a víz rendezője elkészítse erősen hollywoodizált változatban. Még most az első bekezdésben leszögezem: anime rajongók messzire kerüljék el, ez egy szimpla gyerekfilm.

Azon kedves Olvasók számára, akik mégis kíváncsiak, de nem ismerik a történetet, íme egy rövid összefoglaló (a többiek addig nyugodtan kalandozzanak el, egy bekezdés, és újra velük leszek): a film elején egy rövid Galaxis Útikalauz Stopposoknakban látható animáció meséli el Metro City történetét, amely város lakói megelégelve a szennyezettséget meg a szemetet felemelkedtek városukkal együtt a levegőbe, így betonozva be a szociális-társadalmi különbségeket. Odafent az élet nagyszerű: mindent robotok csinálnak, az embereknek nincs gondja semmire - szemlátomást vagy mindenki tudós vagy katona, esetleg politikus. Ebben az idillben él Dr. Tenma a tudományos miniszter (eredeti hangja vajon ki lenne, ha nem Nicolas Cage) és fia, a szintén zseniális Toby - aki egy az egyben úgy néz ki, mint Doktor Genya űrhajója az Austin Powersből. Azonban egy rosszul sikerült kísérlet során Toby meghal (illetve eltűnik, csak hogy a gyerekek ne törjenek össze). Dr. Tenma bánatában elhatározza, hogy újraalkotja Tobyt: megépíti tökéletes robot-mását. Hamar kiderül, hogy az új Toby nem pont olyan, mint a régi - hogy pontosan miben más, arról csak homályos sejtései lehetnek a nézőnek - és némi üldözést követően a hatalmas roncstelepre emlékeztető felszínen találja magát. Itt egy aranyos Evil Dead 2 idézet keretében a kidobott robotok elől menekülve beleütközik néhány gyerekbe, aki a felszínen lakik, köztük a női főhőssel, Corával (az eredetiben Kristen Bell hangjával), az otthonról szökött tinilánnyal, és egyben kiderül, hogy a felszínen is van élet. De a dolgok nem ennyire egyszerűek: Stone, a gonosz elnök, aki éppen az újraválasztási kampányával van elfoglalva, mindenáron el akarja kapni Astro Boyt, mert apja beleépítette azt az erőforrást, amire neki nagy nagy szüksége van ahhoz, hogy - ki nem találják - egy nagyon nagy és erős robotot működésbe hozzon.

A Pixar annak idején győzelemre vitte az olyan animációs filmeket, amelyeket bármelyik korosztály megnézhetett, mindenki találhatott bennük neki szóló dolgokat. Az Astro Boy - amellett, hogy nem is Pixar mű - nem ilyen, bár meg kell hagyni, robotos poénok tekintetében messze a Transformers 2 felett helyezkedik el - gondolok itt a Kőszegi Ákos által megszólaltatott hallgatag kőművesrobotra, vagy a szemeteskuka-formájú kutyára, amint szó szerint mindent bevet, hogy a külvilág tudtára adja, hogy Astro Boy robot: egyenesen beleírja a porba. A pozitív jelzők véget is érnek itt: az Astro Boy csupán szimpla történet arról hogy egy különleges gyerek hogyan találja meg a helyét - végigjárva ennek a toposznak minden, ezerszer ismételt stációját a nyomortelep bolondos mellékkaraktereitől egészen a nagy-nagy összecsapásig. A magyar szöveg fiatalos és trendi akar lenni, de nincs rosszabb annál, mint amikor az egyik szereplő Forgács Gábor hangján azt mondja mindenre, hogy "Zsír!". Mint minden modern animációs film, ez is tele van filmes és kulturális kikacsintásokkal, de ezek vagy angolszász gyökerűek (és nagyon hiányoznak a Supermanből), vagy szimplán olyasmik, amiket a Mátrix emelt át a japán kultútából - szomorú, de igaz: ez bizony még Anime Lightnak is nagyon kevés lenne.

A legegyedibb megoldás a Robot Felszabadítási Front nevű kommunista szervezet szerepeltetése - akik jelentéktelenebbek, mint az MSZMP szabolcsi alapszervezete. A Napoleon Duarte mozgalmát idéző szerencsétlen bagázs miatt kap két csillagot ez az... animációs izé. "Ez pont olyan, mint egy videojáték" - mondja Stone elnök a film elején, és igaza is van; a harcjelenetek szépek, látszik hogy rendesen izzadt a szerverpark a renderelés során, és ha a forgatókönyvet nem pont száraz pilótakeksszel és romlott Szobi szörppel kínzott meseírók írják, akkor a percenkénti közhelyszám sem érné el a nyolcvanat. Szerintem tíz perccel hosszabb a kelleténél - a mellettem ülő kollégák szerint kilencvennel - és a legutolsó snitt nem hagy kétséget afelől, hogy hamarosan érkezni fog a folytatás is - ha egy mód van rá, azt nem szeretném látni.

Kár, hogy a kreatív energiák csak néhány apró, háttérbe húzódó dologban merülnek ki. Ilyenkor hiába kérném számon a American McGee's Scrapland ötletességét mind történeti mind produkciós dizájn szinten, vagy hiába emlegetem fel a Wall-Et, ha már robotos animációs filmről van szó. Az Astro Boy mindössze trendi üzenetekre korlátozza magát: legyél környezettudatos, szeresd a másikat, a politikusok (az Obama-karakterű elnökjelölt kivételével) mind szemét militarista állatok - és Nathan Lane (Hamegg) álszent. Beilleszkedési nehézségekkel küzdő negyedikeseknek, harmincas kétgyerekes marketingeseknek kötelező. Minden más normális ember inkább menjen el egy parkba sétálni, amíg még nincs elviselhetetlenül hideg. Sokkal hasznosabb és persze környezetbarát.
 

Tuti, hogy az „undorító”, „nyálas”, „szar” Twilight-széria második fejezete „szörnyű” és „rettenetes” lesz mindenki szemében. Lássuk be, a frencsájznak 18 éves kor fölött nincs túl jó híre, ráadásul a trailer nem kecsegtetett túl sok jóval.

Pár bekezdés erejéig emelkedjünk felül most a mindenkiben ott lappangó kultúr-sznobérián (vagy a trash-kult sznobérián) és szakmaiságon, helyezkedjünk egy lelkesedő-sikítozó tini lelkébe. Engedményt teszek: nem kell sikítozni, sem lelkesedni, elég, ha félénkebb – azaz némi önreflexióval és aggyal rendelkező – tinik vagyunk; a paraméterek legyenek mondjuk a következők: elégedetlenség önmagunkkal, kevés barát, inkább otthon ülünk és szórakoztatjuk magunkat (olvasunk, filmet nézünk, zenét hallgatunk, interneteziünk, álmodozunk, magányosan kulturálódunk), titokban tök szerelmesek vagyunk a 3 paddal előrébb ülő illetőbe, és meggyőződésünk, hogy soha de soha nem lesz szexuális életünk. Meg úgy en bloc „normális”, „polgári”, esetleg „kispolgári” életünk. Szüleink ezeket a frusztrációkat új keletű szexuális mentalitással oldották fel, ez ma már nem nagy ügy. Dugni szabad, csak éppen nincs kivel, vagy ha van kivel, akkor az nem megy, mert hát nem úgy működik, ahogy azt láttuk a filmekben meg leírták a lányregényekben.

Ergo: nem dugunk, macerás, illúzióromboló, félelmetes, és egyáltalán nem olyan nagy ügy, mint ahogy azt láttuk a filmekben, vagy olvastuk a lányregényekben (ergo: éljen a szüzességi fogadalom!). Ráadásul a test egyáltalán nem egy kívánatos dolog, mert nem olyan, mint ahogy az látható a filmekben vagy egyéb konzumtermékekben. Finomítván az esetleges anatómiai hibákat az a legegyszerűbb, ha felhagyunk a táplálkozással pár évre. Éhesek vagyunk, nem szexelünk, alapvető biológiai vágyaktól frusztráltak vagyunk, és egyébként is szar a világ, az emberek büdösek, tuskók, a lázadozás ma már nem menő, apa ferrariját elkötni sem olyan stílusos, Kurt Cobain halott és a zsíros haj egyébként is gusztustalan, a drogok ölnek, az alkoholtól hányok, cigizni nonkonform dolog, a diszkóban parasztok vannak. Marad a magány, az elszigeteltség és a szimpla vágyakozás, bár nem tudjuk ez mi felé irányul, apátiám végtelen és hangtalan.

Hát így állunk. És akkor jön Stephenie Meyer és Catherine Hardwicke egy horror-tematikát szolid fantasy giccsbe rügyeztető tinirománccal, a fent ecsetelt problémákat egy kézenfekvő, de azért végiggondolt allegóriában dolgozza össze, pitebaszós vagy egyéb (enyhén lekezelő, alapvetően intoleráns) poénbombák, szatirikus felhang, cinizmus és lúzerkedés nélkül. Igaz az önreflektivitás (amivel állítólag túl lehet élni ezt a nyomorult 21. századot) tökéletesen hiányzik, de önreflektíven sajnos nem lehet ábrándozni-szépelegni. Őszintén megvallom, nekem semmi bajom a Twilighttal, sőt, kicsit méltatlankodtam, hogy nem 1992-ben születtem, mert nekem nem szóltak ilyen filmek, nekem tilos volt ábrándozni, nekem nem volt Robert Pattinsonom, nekem volt az Interjú a vámpírral, de azt nem nekem csinálták, kamaszlelkemet pátyolgassam az Amerikai pitével (és titkon még mindig viccesnek tartom, ha valaki belegecizik egy pohár sörbe, vagy bevizel a táncparkett közepén). Ezen felül volt még a Sikoly-széria és annak farvizén úszó darabok, rossz esetben Larry Clark perverz agymenései. Ez van. Fogadjuk el azt a tényt pozitívumként, hogy a Twilight-széria megtalálta a célközönségét, ezt az éhező, divat-goth, vágyakozó, romantikára szomjazó csendesen frusztrált, épp öntudatára ébredő – felnőttek/idősebbek megjelölése szerint „hülye kis emós köcsög”-generációt. Az ég óvja őket a hátukra ragasztott „hülye vagyok, üss!” címkéktől!

Persze, hogy túl direkten tálalt a „vámpír=vágyakozás” metafora, és természetesen a vámpírnak mint horror-antagonistának ez az utolsó karó a szívbe – bár sosem tartozott a zsigeri félelmeket kiváltó szörnyetegek közé. Figyelemreméltó az, hogy a tinifilm versus horror esetében ezúttal a gyengébb zsáner diadalmaskodott, – ez nem értelemszerű ugyanis, a vámpírhorrort általában csak az olyan erős attrakciós elemek képesek legyőzni, mint a szex (ld. Jesus Franco - Vampiros Lesbos, 1971), az akció (Penge, Underworld szériák, Alkonyattól pirkadatig), és bár az Interjú a vámpírral óta ezek a hegyesfogú kárhozott lények 100%-osan azonosulásra csábító melodrámai hősök, jelenlétükben mindig ott virít az a bizonyos 18-as karika.

Az első rész tehát jött, látott és győzött. A második is ezt fogja tenni, habár ezzel már akadnak problémák. A Twilightot még a meglepetés ereje elbírta a hátán, a New Moon kapcsán azonban ez már ugye nem áll fenn, de mit van mit tenni, the show must go on. Iparkodnak az alkotók, első körön úgy döntöttek, hogy az első rész nőnemű direktorát férfire váltják. Logikus lépés, az első részben a romantika rózsaszín madzagát kellett elhúzni a közönség orra előtt, a másodikban azonban egy régi-új karakter is megjelenik, történetesen a vérfarkas – aki, amióta a tizenévesek erőteljesen képviseltetik magukat a vásznon, a pubertáló fiúk horror-allegoriája. Ebből kifolyólag több az akció, erősebb a maszkulin jelleg, a meszes-arcú Pattinson alig-alig van jelen, van helyette viszont egy hibátlanul kidolgozott felsőtesttel rendelkező (mit ad isten örökké félmeztelen) rézbőrű übermensch, az „erősebb kutya”, aki ráadásul Bella és Edward szakítása után elcsavarja a lány fejét. Sajnos azonban az ebben rejlő szexuálpszichológiai vonalakat Chris Weitz direktor szemérmesen elfedi csinos kis akciójelenetekkel és gyalázatosan rossz, semmibe vezető dialógokkal, és bár meg kell hagyni, a direktor becsületes monotonitással pakolja egymás után a jeleneteket, a giccshez egyáltalán nem ért – azaz bőségesen akadnak kínos etapok is (lassított felvételen láthatjuk, ahogy a szerelmespár az erdőben lepkék közt futkározik!).

Nagyvonalúan leegyszerűsítve azonban a problémát: aki eddig nem szerette ezt a kamaszcsürhét az nem most fogja megkedvelni. A második rész színvonala nem ment lejjebb, de nem is emelkedett látványosan – ez viszont (ha feltétlenül bele akarunk kötni) nem túl kecsegtető dolog manapság, hisz mind ismerjük a mamut-franchaise-ok aranyszabályát: a másodiknak jobbnak, meggyőzőbbnek kell lennie. Ezt a New Moon nem teljesítette, egyetlen új rajongót sem fog magához vonzani, a kicsik azonban örülhetnek; nagyjából minden maradt a régiben, sőt semmi meglelpetés nem fogja várni őket – a sztori marad azon a vonalon, amit az első rész első 15 percében sejteni lehetett, a precíz giccs-esztétikán pedig sehol sem esik csorba.

Egy okkult nyomozó a viktoriánus Angilában jár egy ősi szörny nyomában, egy professzor egy katonából igyekszik kiűzni az ártó szellemeket, egy kopoltyús ember egy vízbe fúlt kisfiú kísérteties ügyét vizsgálja, egy szimpatikus vörös démon pedig az Excalibur és élete legnagyobb válaszútja előtt áll. Igen, az aktuális képregényes összefoglaló kissé tematikusabbra sikeredett a szokásosnál: mostanában ért véget három, a Hellboy világához tartozó minisorozat, és ráadásként kaptunk még egy one-shotot is. Egy kattintással beljebb górcső alá vesszük mindegyiket, és még marad idő arra is, hogy ejtsünk pár szót az aktuális X-Menről, Pókemberről és Supermanről.

Abe Sapien: The Haunted Boy

Történet: Mike Mignola, John Arcudi
Rajz: Patric Reynolds
Kiadó: Dark Horse Comics

Mike Mignola először. A harmadik önálló Abe Sapien történetet (az első a talán legrosszabb Hellboyhoz kapcsolható képregény, a Drums of the Dead, a második a lényegesen jobb The Drowning volt) a mester az immár veteránnak számító B.P.R.D. íróval, John Arcudival közösen jegyezte, ez pedig elvileg elég biztosíték arra, hogy egy remek one-shot kerekedjen ki belőle. Sajnos mégsem ez történt, annak ellenére, hogy a potenciál ott van a The Haunted Boyban. Az első oldal, az eset villámgyors és roppant hatásos felvázolásával (mesteri történetmesélés négy majdnem néma panellel: egy vízben süllyedő jégkorcsolya, egy sírva kiáltozó nő és egy mentőautó) tökéletesen megteremti az alaphangulatot, de aztán a szerzőpáros nem tudja elkerülni a szokásos, kötelező körök lefutását. A küldetés ismertetése, a gyors megbeszélés a felettessel, és a megérkezés a helyszínre mind olyan oldalpazarlás, amit egy egyrészes, 24 oldalas történet nem engedhet meg magának. Pedig ez könnyen kiküszöbölhető lett volna, egyszerűen azzal, hogy a sztori kezdetén Abe már ott van a kisvárosban, ahol a haláleset történt. Ezután a tempó szerencsére már felpörög, és a füzet a közepén elér történeti és emocionális csúcspontjához – a végére pedig marad a csihipuhi. Tipikus felépítés, és ezzel nincs is semmi gond. Gond azzal van, hogy Abe nem egy Hellboy, aki bármikor csatasorba állítható egy rakás démon, szörny vagy szellem ellenében, így aztán gyors, önmagát, és a gondjaiba vett családot teljesen védtelenül hagyó konfrontációja az ellenséggel meggondolatlan és logikátlan (pusztán a vakszerencsének köszönhetően győzik le a kísértetet), és nem indokolja sem a karakter (Abe nem forrófejű) sem a cselekmény (senki nincs közvetlen veszélyben). Patric Reynolds pedig mindeközben nagyon igyekszik, hogy rajzaival vizuálisan alátámassza a főszereplő viselkedését, de az üvöltöző, és állandóan (még az elején is, az akta olvasásakor) mogorvának tűnő Abe nem az a halk, megfontolt, szerény Abe, akit ismerünk. Persze ez aligha Reynolds hibája, ezek a lapok jutottak neki – egyébként pedig képei szépek, hangulatosak, és egy Hellboyhoz kapcsolódó képregényhez képest kifejezetten részletgazdagok (a vízi szellemmel való harc pedig lenyűgözően fest). A The Haunted Boy egyszeri szórakozásnak nagyjából megteszi, de nem hagy semmilyen maradandó benyomást.

B.P.R.D. 1947 #5

Történet: Mike Mignola, Joshua Dysart
Rajz: Gabriel Bá, Fábio Moon
Kiadó: Dark Horse Comics

Mike Mignola másodszor. Az 1947 záróakkordja némileg meglepő módon nem totális szellemmészárlásba torkollik, hanem egy hátborzongató, csendes ördögűzésbe, és egy finoman felvázolt metaforába a minisorozat fő konlfliktusát és Hellboy sorsát illetően. Érdekes gondolat, minthogy az itt még gyermekként megjelenő vasöklű démonról már jól tudjuk, hogy milyen utat választ magának felnőve, és hogy azon az úton nincs helye a gonosszal való cimborálásnak (bár a The Wild Huntnak – lásd lentebb – ehhez még lesz egy-két szava). Mignola és társírója, Joshua Dysart, mégis képesek valamiféle nyugtalanító, fenyegető légkört teremteni a mosolyogva baseballozó vörös gyerekördög köré. Ehhez a kulcs Ota Benga karaktere, aki Bruttenholm professzor kérésére érkezik az új mexikói katonai bázisra, hogy segítsen a megszállt Anders ügynökön, akit az előző részben épphogy sikerült kimenteni a szellemek birodalmából. Ota Benga, dacára igen hatékony ördögűző módszereinek, minden természetfeletti elpusztítását javasolja a professzornak, és ezalatt nyilvánvalóan Hellboyt is érti. A két férfi közti elvi ellentét teljesen új irányba tereli a képregényt, ami így egy nem várt dilemmában csúcsosodik ki – s végül egy furcsán ambivalens záróképpel ér véget, ami ha csak bújtatva is, de határozottan magában foglalja Hellboy két lehetséges jövőjét, a potenciált a jóra és a gonoszra. De azért a természetfeletti akcióért áhítozóknak sem kell csalódniuk: az 1947 nem csak egy már (elvileg) ismert jövővel kapcsolatos merengést kínál, hanem egy látványos, erőteljes, dinamikus ördögűzési jelenetet is, ami a sorozat legjobb hagyományait követi. A képi világ pedig bámulatos: már az Umbrella Academy óta tudjuk, hogy Gabriel Bá szimpatikusan groteszk vonásai tökéletesen megállnák a helyüket egy Hellboy képregényben, és ez ebben a miniben be is bizonyosodik. Bá rajzolja a bázison, vagyis a való világban játszódó jeleneteket (a fiatal Hellboya fantasztikus), míg társa, a hasonló, mégis érezhetően más stílusban utazó Fábio Moon a természetfeletti síkon zajló ördögűzés, alapvetően jóval sötétebb hangulatú vizualizálásában remekel. Jöhet az 1948.

Hellboy: The Wild Hunt #8

Történet: Mike Mignola
Rajz: Duncen Fegredo
Kiadó: Dark Horse Comics

Mike Mignola harmadszor, ezútal Duncen Fegredóval. Nem hittem volna, hogy valaha azt mondom, a sorozat profitálhat abból, hogy Mignola átadja másnak a rajzolói teendőket, de amit Fegredo itt művel, az szenzációs. Stílusa természetesen erősen emlékeztet Mignoláéra: ugyanolyan jól használja az árnyékokat, a háttereket, a kontrasztokat, de ő láthatóan több részlettel tölti meg a képeket (elég csak megnézni Hellboy arcát), és ez összességében inkább előnyére, mint hátrányára válik a képregénynek – gyönyörű munka, igazi öröm a szemnek. Szóval, ezzel a füzettel befejeződött az eddigi leghosszabb Hellboy-történet, a nyolc részes The Wild Hunt. Kicsit nehéz erről úgy írni, hogy közben egyik kezemmel a leesett állam után kutatok a padlón, de átkozott legyek, ha ez nem a legjobb minisorozat, ami Mignola Hellboy-univerzumából eddig napvilágot látott. Olyannyira, hogy minden eddigi nagyszerű képregény a Seed of Destrucitontől a Conqueror Wormon át a Darkness Callsig szimpla, kellemesen lötyögő bemelegítésnek tűnik mellette. A sztori bevezeti a Hellboy-univerzumba az Artúr-mondakört, merlinestül és excaliburostul – és nagy poénokat ugyan nem akarok lelőni, de végül kiderül, hogy a szimpatikus vörös démon a legendás király véréből való (sátánimádó anyjával már találkozhattunk a Chained Coffinban). Szembe kell szállnia egy nagyhatalmú boszorkánnyal, Nimue-val, aki annak idején magától Merlintől lopta erejét, most pedig, több évszázad után bosszúvággyal tér vissza a halálból, és egy roppant hadsereggel vérbe készül fojtani a világot. Egyedül Hellboy képes rá, hogy az Excalibur segítségével saját hadsereget állítson fel, és útját állja, csakhogy ezzel van egy kis gond: ha magához veszi a kardot, megmenti ugyan a világot, de rálép arra az útra, amelynek végén beteljesíti végzetét, vagyis a pokol ura lesz, és maga igázza le a Földet. A The Wild Hunt tehát a főhőssel kapcsolatos legfontosabb kérdés körül forog: megmentő lesz vagy pusztító? És bár azt hihettük, hogy ezt a kérdést Mignola már eldöntötte, most minden eddiginél súlyosabban, sötétebben és vészterhesebben teszi fel újra (ehhez igazodik a képregény hangulata is: lényegesen kevesebb a száraz humor, viszont minden szót, minden panelt átitat egy baljós monumentalitás). Hellboy tragikus dilemmáját gyönyörűen illusztrálta az előző részben a két „suttogó”, egyrészt ellensége, aki sorsa elkerülhetetlenségével mérgezte fülét, másrészt barátja (a The Corpse-ban megmentett baba, Alice), aki Anglia új lovagjaként, sőt, királyaként tekintett rá (és akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz). A döntést a főhős ebben a részben meghozza, de a történet természetesen koránt sincs lezárva (The End felirat ide vagy oda), hiszen a háború még el sem kezdődött. Vagyis a The Wild Hunt csupán a kezdete a valaha írt legepikusabb Hellboy-sztorinak (folytatás nyáron, The Storm címmel) – erre gondolj, miután elolvastad, és aztán próbáld épp ésszel felfogni, hogy mi vár még ránk.

Witchfinder: In the Service of Angels #5

Történet: Mike Mignola
Rajz: Ben Stenbeck
Kiadó: Dark Horse Comics

Mike Mignola negyedszer. Frissiben ért véget a Witchfinder című minisorozat is, ami a mester legújabb adaléka saját Hellboy univerzumához. Míg a vörös démon saját sorozata az ő személyes sorsát és útját követi, a B.P.R.D. a világ leigázásán fáradozó szörnyek elleni epikus háborút festi elénk, a tavalyi Lobster Johnson mini pedig a ’30-as évek ponyvahangulatát idézi meg, addig a Witchfinder a viktoriánus kori Angliában mártóztatja meg a már jól ismert Mignola-stílust. A Hellboy univerzum ilyen tudatos, hasonló, de mégis lényegesen más elemekből való fokozatos felépítése már önmagában figyelemreméltó teljesítmény, az meg főleg, hogy ezeknek az elemeknek mindegyike határozottan jó szórakozást nyújt a hálás olvasóknak. A Witchfinder középpontjában Sir Edward Grey, őfelsége nagy megbecsülésnek örvendő, mélyen vallásos okkult detektívje áll (vele a Wake the Devilben találkozhattunk először), aki néhány felfedező rejtélyes, horrorisztikus halálának ügyében nyomoz. Az áldozatok egy emberiség előtti civilizáció romjait kutatták, és ezzel a Sherlcok Holmes-Morgue utcai kettős gyilkosság sajátos, természetfelettivel fűszerezett keverékéhez még csatlakozik a Mignolától megszokott (bár itt háttérbe szoruló) lovecrafti motívum is. Az utolsó rész felépítése (a korábban tárgyalt 1947-hez hasonlóan) kissé szokatlan, ugyanis a sztori félúton való lezárása (egy sötét, véres, roppant intenzív elmegyógyintézetbeli leszámolás) után az író komótos tempóban varrogatja el a megmaradt szálakat, szokatlanul hosszúra nyújtva az epilógust. Ráadásul ez az epilógus megnehezíti a dolgát egy esetleges folytatásnak (ami nem jó, mert szívesen látnék még pár történetet Sir Edward Greyjel), ugyanis az itt háttérben munkálkodó, és ígéretes főgonosznak tűnő társaság, a Heliopic Testvériség sorsát töviről hegyire elmeséli. Ami a képi világot illeti, a Mignola nyomdokain járó Ben Stenbeck munkája tökéletesen passzol a sztorihoz, bár a háttereken Dave Stewart színei ellenére is sokszor látszik, hogy van még mit elsajátítania példaképétől. Összességében ez egy újabb remek minisorozat, ami érdekes és izgalmas kiegészítésül szolgál a Hellboy univerzum már ismert szeleteihez.

Amazing Spider-Man #611

Most, hogy Marc Guggenheim clone sagás baromsága a már megszokott hosszú szenvedés után véget ért (legalábbis átmenetileg), elvileg fellélegezhetnénk Joe Kelly érkezését látva – főleg annak tudatában, hogy ezen a héten a szájmenős zsoldos, Deadpool a képregény sztárvendége. Csakhogy Eric Canette torz vonásai (nem, nem egyedien torz vagy szimpatikusan torz, hanem rondán torz) igencsak visszavesznek a füzet élvezeti értékéből (könyörgöm, nemhogy arcot nem tud rajzolni, de még egy SZAROS MASZKOT SEM), ahogy a lapos felvezetés is. Kezd már dögunalmassá válni, hogy nagyjából háromhetente az jelenti a poénforrást minimum két oldalon keresztül, hogy Pókember narrációban informál minket arról, mekkora lúzer a nők és egyéb hétköznapi dolgok terén. Szerencsére ezután gyorsan elindul egy frenetikusan vicces akcióáradat, amiben Póki és Deadpool egymást próbálják kidumálni a füzetből, és innentől az egész egy hatalmas, őrült, hasfalszaggató szórakozás. Csak azt a „rajzot” tudnám feledni…

Dark X-Men #1

Érdekes a Marvel időzítése. A Dark Reign hivatalosan nemsokára véget ér (legkésőbb a januárban induló új crossoverrel, a Siege-dzsel), erre még csak most indul a hosszú hónapok óta beígért Dark X-Men. Az egész a Dark Avengers koncepciójára épül, vagyis Norman Osborn alapít egy új X-Men csapatot, aminek dolga az lesz, hogy fenntartsa a rendet a mutánsok és az emberek közt – de persze leginkább az, hogy hatalmon tartsa Osbornt. Ez a csapat tökéletes lehetőséget kínálna az alkotóknak arra, hogy egy olyan szemszögből mutassák be az évek óta ugyanazt a táncot járó „mutáns ügyet” a Marvel Univerzumban, mint eddig még soha. De a friss látószög helyett csak egy újabb szuperhősképregényt kapunk, igaz, annak a Dark X-Men kifejezetten jó – és ezen nincs is mit csodálkozni, a címet Paul Cornell és Leonard Kirk gondozza, akiknek nagyszerű sorozatát, a Captain Britaint idén nyáron kaszálták el, sokunk bánatára. Úgyhogy a karakterek érdekesek (főleg Dark Beast, akivel egy sajátosan fekete humor is került a történetbe), a sztori lendületes és ötletes (bár Nathan Grey, azaz X-Man visszatérésének egyelőre nem tudok örülni), a rajzok dinamikusak és látványosak. A Dark X-Men eléri, amit akar, csak jó lenne, ha egy kicsit többet akarna.

Superman – World of New Krypton #9

Már csak három rész van hátra a sorozatból, ami ideiglenesen eltávolította Supermant a Földről, és az ígéretes kezdet után most azt kell mondanom, hogy még mindig nem látom, hová is tart ez az egész. Minden részben van egy konfliktus (ezúttal a szaturnusziak képében), amit a végére a főhős fel is old, csak hogy aztán a cliffhangerben egy újabb probléma merüljön fel (Adam Strange felbukkanása a soros), ami a következő számban kerül górcső alá, és így tovább. Igaz, a háttérben fut (pontosabban haldokló lajhárként kullog) néhány epizódokon átívelő szál (főleg a még mindig gyógyulófélben lévő Zodról), de összességében ez a 12 részes cím inkább tűnik one-shotok sorozatának, mint egy ténylegesen összefüggő, hosszú sztorinak. Ha már egy viszonylag bátor húzással kivették Supermant a karakterrel kapcsolatos fő címekből (Superman és Action Comics), akkor nem ártott volna, ha kezdenek is vele valami lényegeset. De egyelőre a World of New Krypton csak úgy van, és ez ennyivel a vége előtt nem túl megnyugtató (látszik is az eladásokon: a sorozat – a többi Superman címmel együtt – olyan mélyen van, hogy onnan már a béka segge is csak teleszkóppal látszik).

Klikk ide.

Melyik régi ismerősödbe mártanál bicskát? - ezt a dilemmát boncolgatja ez az új magyar kisjátékfilm. A készítők megkértek, tolmácsoljam: kiváncsiak a véleményetekre, a kommentekben apró részletekig menő módon fejtsétek ki, mit gondoltok a filmről.

Ekkora hisztériát a GTA IV okozott utoljára: az eladott példányszám rekordokat döntöget (24 óra alatt 310 millió dolláros bevétel, Hollywood döbbenten figyel), a kritikusok imádják, a játékot meg máris kitiltották több országból. Hogy mire fel ez a nagy hűhó, az részben a filmszerű megvalósításnak, részben pedig egy botrányos(an hatásvadász) jelenetsornak köszönhető, melyben a játékos egy hiperrealisztikus mészárlás tanúja lehet.

Előre leszögezem: hardcore játékosok messziről kerüljék a Modern Warfare 2-t és akár már most befejezhetik a cikk olvasását. Ez a program ugyanis nem a kihívásról szól: egy szuperlátványos interaktív háborús túra résztvevője lesz, aki befizet rá. És amit a játék ígér, azt maradéktalanul teljesíti is: aprólékosan kidolgozott jelenetek, filmszerű narráció és egy tonna adrenalin gondoskodik a maradandó élményről. Bár a program legnagyobb erénye a legsúlyosabb hibája is egyben: az alkotók a játszhatóságot áldozták fel a mozis látványvilág oltárán.

A filmesség azonban remekül működik, s már a játék eleji figyelmeztető szöveg is érezteti, hogy hatásvadászatban nem lesz hiány: a program lehetőséget ad bizonyos felkavaró jelenetek átugrására, mely missziót a játék szisztematikusan kihagyja. De erre még visszatérünk később.

A szóló kampány, ahogy a Call of Duty szériától megszokhattuk, botrányosan rövid. Edzett játékosoknak legfeljebb néhány óra szórakozást jelent, a keményebb nehézségi fokozatok meg inkább frusztrálóvá, semmint nehézzé teszik a játékot. A tartalom azonban annyira változatos (a cselekmény ide-oda ugrál, a sztori ellentétes aspektusaiból követhetjük végig a grandiózus csetepatét), hogy ezt a hibát lehetetlen nem megbocsátani a játéknak. Főleg, hogy ott van még egy meglepően szórakoztató multiplayer játékmód is.

A helyszínek változatosságára sem lehet panasz: amerikai kertvárostól a fehér házig, a fagyos orosz téltől az afgán homokvihar pusztító szeléig mindent a bőrünkön érzünk majd, de szó szerint: a kivitelezés olyan szinten realisztikus, a látvány annyira magával ragadó, hogy az ember legszívesebben csak állna és gyönyörködne a fantasztikusan animált tájakban. A gond csak az, hogy nem teheti: a program folyamatos harcra ösztönzi a játékost a cselekmény pörgősségének érdekében. Ez egy háborús játéktól nem is lenne gond, de néha már úgy éreztem szinte hátulról rugdossák a seggemet, hogy haladjak előre és ez gyakran frusztráló. Néha még arra sem volt időm, hogy megpróbáljam megkülönböztetni a játékost az ellenségtől, így aztán tüzeltem ész nélkül mindenkire; volt is friendly fire rendesen, szerencsére a játék ezt elég jól tolerálja.

Egy háborús játéktól végülis elég komoly body count várható és a Modern Warfare-ben ez mindenhogyan bekövetkezik, egyrészt a folyamatosan újragenerált ellenségektől, másrészt a bajtársak talán kicsit eltúlzott szerepe miatt: ha te nem lövöd le az ellenséget, a társak megteszik azt. Ez az első számú hiba, amivel az MW sorozat támadható: hogy árdkádszerű. A lényeg mindig az, hogy haladj előre. Márpedig ezt néha tényleg csak úgy érheted el, hogy belerohansz a golyózápor kellős közepébe. Nincs mit tenni, ez az árkádjátékok örök gyengesége és a fejlesztők ezen nem tudtak vagy nem is akartak változtatni.

Térjünk most vissza a bevezetőben emlegetett pályára, amelyik jónéhány fontoskodó önjelölt aktivistánál kiakasztotta a barométert. Nem csak a jelenet brutalitása, de a zavarbaejtően realisztikus kidolgozottság az, ami miatt a sajtó most háborog (bár a profi játékkritikusok nyilvánvalóan más szemmel nézik a dolgot). A probléma lényege pedig az, hogy a jelenetsor teljesen öncélú. A játékos még azt is eldöntheti, hogy csak passzív nézője vagy részese is lesz az explicit mészárlásnak, melynek lényege, hogy néhány bűntársaddal és egy-egy gépfegyverrel felvértezve ártatlan embereket lősz halomra. Értsük meg azonban, hogy az alkotók szándéka a nyilvánvaló hatásvadászat (márpedig ez a jelenet valóban hatásos, edzett thriller rajongók is két kézzel kapaszkodnak majd a karfába) mellett a jelenkor legnagyobb fenyegetettségének (értsd: terrorizmus) aktualizálása, ezért beszélünk Modern Warfare-ről. Az előző részekben sem volt másról szó, annyi a különbség, hogy a háború legális mészárszéket jelent, de az éppúgy áldozatokkal jár, mint egy terrortámadás. Utóbbi azonban leginkább ártatlan embereket vesz célba, meggyőződésem, hogy az alkotók szándéka ennek átültetése volt, semmi több.

De térjünk vissza a játékra magára: játéktechnikai szempontból a Modern Warfare gyenge közepes. Kevés a jól kontrollálható szituáció (a túlpörgetett cselekmény gyakorlatilag az egyik előre megkoreografált jelenetsorból a másikba rugdos), a kevés random történés viszont annyira véletlenszerű, hogy gyakran azt sem tudja a játékos, hogy ki lő vagy éppen honnan. Ez a játék másik nagy hibája a már említett árkádszerűség mellett.

A fegyverarzenálra pedig kár is kitérni: ízlés szerint bármelyikkel végigtombolható a játék, az egyetlen fontos tulajdonságuk a tárméret, a játék csak egy-két ponton kényszerít egy-egy specifikus fegyver használatára, ezen kívül viszont tényleg azt használsz, amit akarsz. Így aztán játékegyensúlyról is hiába beszélnénk.

Nem is ez a lényeg: ez egy interaktív film. A motion capture (a húsvér színészekkel felvett mozdulatok) egyszerűen tökéletes, ennyire élethű mozgáskultúrát játékban még nem láttam. Az arcmimika és az arcvonalak részletessége lenyűgöző, a megtévesztésig valósághű. De ugyanez mondható el a környezet és az időjárási jelenségek (eleredő eső, feltámadó szél, hó- és homokvihar, kavargó füstök stb.) kidolgozottságáról: nagyot léptek előre az előző részhez képest és nem is lehet más szóval jellemezni, mint hogy gyönyörű. Nagy kár, hogy nem nagyon van időnk gyönyörködni benne.

Említésre méltó még a filmvilágból kölcsönvett Hans Zimmer zenéje: néha mintha a Dark Knight taktusai csengtek volna a fülemben, de ez nem is véletlen. Ha imádtad a Sötét Lovag kemény, szintetikus és érzelmes, szimfónikus dallamainak váltakozását, akkor a Modern Warfare  2 ilyen szinten (is) le fog venni a lábadról.

A nagy felhajtás ellenére nincs szó forradalomról. A fejlesztőcsapat hozta a kötelezőt, ujjgyakorlat ez tőlük, de amit csinálnak, az brutálisan jó. A Modern Warfare 2 annak ellenére, hogy játéknak átlagos, meghökkentően hatásos. A sztori aktualitásai drámai hangsúlyt kölcsönöznek a közepes minőségű játéknak, egyszerűsége miatt széles rétegekhez eljut, s a háború úgy látszik még mindig hálás téma, legyen szó filmről vagy játékról. A háborús FPS-ek közül nem tűnik ki, ám interaktív moziként az abszolút csúcs.

Tavaly áprilisban tűntek fel az első képek egy szettről, amelyről rögtön látszott, ha valaki komolyan Lego City-rajongónak vallja magát, annak ezt meg kell szereznie. Egyrészt azért, mert - bármilyen furcsán hangzik - lakó-, és egyáltalán, épületekkel nem annyira kényeztet el minket a LEGO, másrészt pedig hosszú idő után újra és végre feltűnt egy busz a szettben.

I. Alapadatok

neve: City Corner (a magyar katalógusban: Utcasarok)
sorozatszám: 7641
témakör: City
kiadás éve: 2009
kockaszám: 483
minifig: 5
ára: 13.010,- Ft. (új, legoáruház)

II. Mi van a dobozban?

Ahhoz képest, hogy mekkora szettet ígér a fotó, a doboz nem a legnagyobb szabványos méret. Kinyitva 5 számozott zacskót találunk, matricákat, illetve külön csomagolva a plateket. A csomagok egységekre bontják a dobozt (busz, buszmegálló, bringabolt, pizzeria). Leírásból kettő érkezik, összenő, ami összetartozik.

III. Játékmenet

Talán a busz a legnehezebb rész az egyébként átlagos/könnyű nehézségű készletben. Azért talán, mert azt nem én raktam, de a csajom, azonban még így is meglehetős hosszú játékidőt ígér és ad. A matricázás a francsetudja miért remegő kezem okán örök para, pedig abból elég sok van a tábláktól a busz járatszámon át a reklámokig.

IV. Értékelés

6/10 a minifigeknek. Bár helyes a kisfiú a rövid lábaival, nekem a bukójával együtt is csak egy antipatikus, a pizzás néni meg túl PC, ki látott már női pizzériást? A pontszámon a kisbőröndös, ám festett hajú utas (barna szemöldök, fekete haj? Hát Torgyán József ő?) és a majdnem klasszikus fejű buszsofőr sokat emel.

5/10 a kockákért. A kor LEGO követelményeinek megfelelően kocka alig, hatalmas panelek viszont nagy számban vannak. A pizzéria épületében viszont vannak jó ötletek és elemek, különös a tetőtér körül. Hiányolom, hogy a készlethez nem jár legalább 1 útelem.

7/10 az áráért. Nem kis készlet, nem őrült drágán.

Összességében 6,5/10, jó vétel. Leginkább azért nem matematikai átlagot vontam, mert jobb a készlet annál, mint amit előzetesen gondoltam róla. Nem bántóan nagy, egészen illeszthető a régi Town készletekhez és a busz sem otromba, sőt, nagyon is szerethető.

V. Lásd még

- még több kép, köztük a régi és az új busz nagy találkozásával
- 2009-es City készletek
- Bus Stop 1979
- további legoblog kritikák

Az Executioners from Shaolin (nemsokára nálunk is kijön dvd-n) a klasszikus Men from the Monastery folytatása, azzal a különbséggel, hogy azt Chang Cheh rendezte, ezt meg Lau Kar Leung. A mandzsu hódítók felégetik a Shaolin templomot, a túlélő szerzetesek és ming ellenállók csapatostul menekülnek belőle, már ha sikerül kicseleznük a csing csapatok támadását. Hung Sze Kvan szerepét tobábbra is Chen Kuan Tai alakítja, oldalán pedig olyan korabeli sztárok játszanak, mint Lo Lieh, Wang Yu és Lily Li, Gordon Lau Kar Fei comeo-járól már nem is beszélve, bár ő még 1977-ban nem akkorra sztár, hogy túlélje az első negyedórát (haláljelenete nagyszerű grand guignol.)

A csing csapatokat az áruló szerzetes, Pai Mei (Lo Lieh) vezeti, Fehér Szemöldök, a mára kungfu archetípussá lett gonosz mester, akinek figuráját Tarantino is átvette a Kill Billbe. Játszi könnyedséggel végez a kolostor apátjával, Chi Sannal, aki tanítványainak kiszabadítására indul. Hung Sze Kvant és társait, köztünk a Gordon Lau által alakított Tongot a csingek csapdába csalják, és majd mindegyiküket lemészárolják. Hung csak hajszál híján menekül meg. A Jangce-folyón le-fel utazó Vörös Hajókon, a vándorartisták között talál menedéket, és itt ismerkedik meg Ying Chunnal (Lily Li), az enyhén szólva vad lánnyal, aki kifejlesztette a saját daru-kungfu stílusát. Hung mintegy előjátékként összeméri vele a saját tigris-stílusát – nemsokára pedig már ott állnak az anyakönyvvezető, vagy legalább is a tizennyolcadik századi, ottani megfelelője előtt…

Pai Mei emberei azonban nyomukra akadnak, és a párnak menekülnie kell. Egy isten háta mögötti tanyán találnak menedéket, ahol Ying Chun megszüli gyermeküket, Wen Dinget (Wong Yu). Az asszony a kisfiút szeretné a daru-stílusra kiképezni, de Hung Sze Kvan ezt megtiltja neki, ugyanis nem tartja sokra a nő által kifejlesztett technikát. Ying ennek ellenére titokban tanítani kezdi Wen Dinget, aki így egyszerre tanulja ki a szülei különböző harci stílusait, és önmagában azokat egyesítve kifejleszt egy saját technikát, amely akkor jön leginkább kapóra, mikor apja sorozatban próbál sikertelenül végezni Pai Meijel. A legyőzhetetlennek tűnő gonosz szerzetes nemcsak fantasztikus kungfu-tudással rendelkezik, de sebezhetetlennek is tűnik; egyetlen gyenge pontja van, a lába között…

Az Executioners from Shaolin nem igazán nevezhető bosszúfilmnek, ugyanis Lau Kar Leung inkább a családtagok közötti kapcsolatokra (illetve apa és fia közt ezen kapcsolatok hiányára) koncentrál. Hung Sze Kvan lényét annyira megszállja a Pui Mei iránt érzett gyűlölete, hogy elhanyagolja a fiát, és a férfi csak a fináléban – már későn – mutatja ki igazi érzelmeit. Szappanopera, kungfu-melodráma és kalandfilm keveredik itt, kitűnő példájaként Lau Kar Leung a műfaj megújítására tett kísérletei egyikének.

A családtagok kapcsolatának e mély kibontása ellenére mégis Pui Mei figurája marad meg leginkább a néző emlékezetében, ugyanis Lo Lieh a testet öltött opportunista gonoszság tökéletes példájaként alakítja a renegát szerzetest. Wong Yu Wen Ding szerepében már korántsem ennyire karizmatikus, neki mindig jobban álltak a wuxiák, mint a kungfu-filmek. Lau Kar Leung rendezése sem annyira biztos kezű, mint remekművei esetében (Eight Diagram Pole Fighter, 36th Chamber of Shaolin): a tempó akadozik, és a forgatókönyv struktúrája sem a legszerencsésebb, ám a film szórakoztató erejét túlságosan ez sem csökkenti.

A 2008-as év képregényes eseménye Franciaországban vitathatatlanul Saint-Exupéry Kis hercegének Joann Sfar (Torony, A rabbi macskája) által feldolgozott képregényadaptációja volt, ami jelentősen megosztotta az eredeti művet szent iratként kezelő közvéleményt. A kultúresztétikai-irodalmi kereszteshadjárat során sokan vesztek oda, a Herceg (fővesztés terhe mellett most már csak így emlegetendő) azonban győztesen tért vissza, sőt: belovagolt Magyarországra is a Vad Virágok Könyvműhely színeiben. Az alábbiakban a megjelenés kapcsán november 12-én, a Francia Intézetben folytatott beszélgetés olvasható (terjedelmi okok miatt kissé megkurtított formában) a két meghívott vendéggel, Dunajcsik Mátyással (költő, író, műfordító) és Bayer Antallal (fordító-szerkesztő, a Magyar Képregénykiadók Szövetségének első elnöke, a hazai képregényes szakélet ismert alakja).

Kérdés (K): A klasszikus regényekből készült képregényeknek hagyománya van Magyarországon. A képregényadaptációk mennyire változtathatják meg, ha egyáltalán ez lehetséges, az olvasási szokásokat itthon, illetve mennyire vannak jelen ilyen képregényadaptációk a frankofón képregénypiacon?

Bayer Antal (BA): A képregény az 1950-es években a megtűrt kategóriába tartozott, csak úgy tudott megjelenni, hogy Gugi Sándor és Cs. Horváth Tibor eladta az ötletet, miszerint az amerikai Classics Illustrated mintájára, ismeretterjesztés gyanánt és az irodalom népszerűsítésére, rendes szocialista képregényeket, képregényadaptációkat lehetne kiadni. Ezek a művek eredetileg valóban oktatási célokat szolgáltak. Franciaországban kissé más a helyzet, ott ritkábbak a regényadaptációk és lényeges különbség, hogy az a fajta adaptáció, amit mi megismertünk, az sokkal inkább zanzásítás, hiszen pár száz oldalból pár tíz oldal születik, míg a franciáknál inkább újragondolást és valódi átdolgozást jelent, ami a Kis herceg esetében is látható, a képregény vastagabb, mint az eredeti mű.

K: Noha legtöbben valószínűleg tisztában vannak azzal, hogy ki Saint-Exupéry és mi a Kis Herceg, de röviden bemutatnád a szerzőt és a művet?

Dunajcsik Mátyás (DM): Saint-Exupéry mitikus figurája a francia kultúrának és irodalomnak, ami bizonyosan kapcsolatban van azzal, hogy az élete is meglehetősen mozgalmasan alakult. Egy francia kisnemesi családban született és a repülés igen hamar a szenvedélyévé vált. A II. világháborúban, 1944-ben tűnt el küldetés közben és az utóbbi években találták csak meg a repülőgépének roncsait. Erre a küldetésre is csak csökönyösségének köszönhetően indulhatott el, mert olyan öreg volt és annyiszor lezuhant már, hogy úgy kellett besegíteni a pilótafülkébe. A Kis herceg teljesen különálló helyet foglal el az életművében, hiszen ő a légiposta úttörő alakja volt, regényeinek nagy része is ezt a témát dolgozza fel és tulajdonképpen ezek a művei a Kis herceg elképesztő sikerének köszönhetően lettek elérhetőek, amit még amazóniai nyelvre is lefordítottak, aki pedig franciául tanul, az elengedhetetlenül bele fog botlani.

BA: Érdekességképpen még hozzátenném, hogy annak idején azért nem vették fel a tisztiakadémiára, mert a humán tárgyakból nagyon gyengén teljesített, sokkal inkább reál érdeklődésű volt, rengeteg találmánya van például, amiket szabadalmaztatott. Ezért is lehet, hogy nincsen neki igazából köze ahhoz az irodalomhoz, ami abban az időben született, hiszen ő inkább amolyan romantikus kalandhős volt és később a saját kalandjait vetette papírra.

DM: Még egy kiegészítés: bár úgy tűnik, hogy a Kis herceg teljes mértékben fikció, de több dolog visszaköszön az életéből, például amikor 1935-ben Saigon felé repült és a Szaharában kényszerleszállást hajtott végre, a kiszáradástól már hallucinált, mire egy beduin rátalált és megmentette, illetve arról is vannak feljegyzések, hogy egy vonatutazása alkalmával látott egy Kis hercegre hasonlító kisfiút.

K: Akkor talán rá is térhetünk Joann Sfarra, aki a frankofón képregényszakma talán jelenleg legismertebb kortárs alakja. Tudnál róla mondani néhány szót?

BA: Valóban a mai francia képregény kiemelkedő alakja Joann Sfar, nem ez az első magyarul megjelent kötete egyébként, hanem a Torony, amit saját maga írt, valamint A rabbi macskája, amít írt és rajzolt is. 1971-ben született Nizzában és egészen különleges a családi háttere, mert mindkét szülő zsidó, de a mama egy litván zenészcsaládból érkezett, a papa pedig tunéziai származású. Édesanyja három éves korában meghalt, ezért is volt rá nagy hatással a Kis herceg, mivel ezt sokáig titkolták előtte, azt mondták, elutazott. A legproduktívabb francia szerző és képregényrajzoló, elvégezte a szépművészetit, képzett grafikus és egészen hihetetlen mennyiségű sorozatot kezdett el egyedül vagy kollégákkal együtt. Többnyire ő ír és mások rajzolnak, annyi ötlete van, érdekli a zsidó nép története, a Donjon-ban egy fantasy világot dolgozott ki, a Socrate, le demi-chien a görög mitológiát és filozófiát használja fel, jelenleg pedig filmet rendez Serge Gainsbourg életéből, ami januárban kerül a francia mozikba.

K: Joann Sfart a Saint-Exupéry örökösök kérték fel arra, hogy készítsen egy képregényadaptációt a Kis hercegből, sőt, arra is engedélyt kapott, hogy megváltoztassa az eredeti szöveget, ő azonban ezt nem akarta, a szöveg nagyrészt az eredetit követi. Hogyan viszonyul az adaptáció szövege az eredetihez képest, illetve annak fordítása a klasszikus Rónay-fordításhoz?

DM: A szövegek nagyon nagy százaléka átkerült ebbe a képregényadaptációba, de nagyon sok minden változott is, ami a két médium különbözőségével magyarázható. A narráció és a leírások jó része a képregény eszközeivel került bemutatásra, valamint szerepelnek benne olyan jelenetek, játékok, amik egyértelműen Sfar találmányai, mint például amikor a saját cigarettájának a füstjével beszélget Saint-Exupéry, és a füstkígyó közli vele, hogy igazán nem kellene dohányoznia egy olyan történetben, amit kisgyerekek is olvashatnak. Ami a fordítást illeti, volt ugye a 70-es években elkészült nagyon szép magyar nyelvű Rónay György-féle fordítás, de a nyelvezetében már sok olyan dolog van, amely most már némileg porosnak hat, ezért a kiadóval úgy döntöttünk, hogy nem rekonstruáljuk ezt a fordítást az adaptációra viszonyítva, hanem teljesen újrafordítjuk a szöveget. Ez nem értékítélet természetesen, hiszen ha arról beszélünk, hogy újrafordítunk valamit, azt nem feltétlen azért tesszük – bár ez is előfordul -, mert nem jó a fordítás, hanem mert a nyelv folyamatosan változik, ezért a legtöbb művet időtől-időre újra kell fordítani, hogy frissen és működőképesen szóljon.

BA: Az nem lehet, hogy a Rónay-fordítás irodalmibb, mint Saint-Exupéry eredeti szövege?

DM: Igen, a magyar műfordításnak van egy kialakult műfordítói nyelve, ami rengeteg 60-70-es években készült mű fordításán jól látható, ezek a szövegek sok olyan fordulatot tartalmaznak, ami a mai beszélt nyelvben már nem létezik. Igazából ehhez a képregényformátumhoz sem illett volna egy régiesebb szöveg, különösen, hogy az eredeti francia nagyon letisztult és egyszerű, én pedig különösen vigyáztam arra, hogy valóban megszólalásnak tűnjenek azok a dialógusok, amik belekerülnek a buborékba. További különbség volt például, hogy a Rónay-féle változatban a Kis herceg és a rózsa tegezik egymást, erre valószínűleg azért volt szükség, mert annak idején gyerekkönyvként pozícionálták a művet, nálunk azonban, ahogy a francia szövegben is, magázódnak egymással.

K: Az adaptáció gondolata már Franciaországban is nagy felhördülést váltott ki, ráadásul itt nem csupán egy regény, de egy illusztrált regény adaptációjáról van szó. Mi a különbség a kettő között, van-e egyáltalán létjogosultsága az adaptációnak ebben az esetben?

BA: Erre azt mondhatjuk, hogy mindig van és soha nincs. Az adaptálás alapvetően mindig egy újragondolás, nem pedig szolgai adaptáció, amit mi idehaza ezen értünk, sok szöveggel és kevés illusztrációval: a közismert anekdota szerint Cs. Horváth Tibor megírta a szöveget, majd megmutatta Zórád Ernőnek, hogy a kihagyott helyekre lehet rajzolni. A képregény ugyanolyan önálló médium, mint egy regény, legyen az akár illusztrált regény, ugyanakkor mint ahogy a film, a képregény is vizuális, tehát a leíró részekkel nem kell foglalkoznia, a Moby Dick eredetijében például hosszú oldalakat szentelnek a halászok felszerelésének, míg a filmben ehhez elég egy snitt, a képregény pedig nyilván a saját eszközeit használja. Az, hogy érdemes-e valamit képregénnyé adaptálni, mindig vitatott, a Watchmen esetében a képregény szerzője, Alan Moore tiltakozott a vászonravitel ellen, azzal érvelve, hogy ha film formában akarta volna elkészíteni, akkor filmet csinált volna, ez a történet csak képregény formátumban működőképes. A Kis hercegnél a legfontosabb különbség az eredeti és az adaptáció között, hogy a képregényben megjelenik maga Saint-Exupéry, ami igen bátor lépés volt, ugyanakkor ez jelzi, hogy valóban újragondolásról van szó, és Sfar egy új művet hozott létre.

DM: Ugyancsak fontos eltérés, hogy míg Saint-Exupéry több szereplőt csak sematikusan ábrázolt, addig a képregényben mind antropomorf alakot öltenek, a rózsa például nála nő-virág hibrid, mások pedig modernizálva lettek, az öltönyös üzletember itt szkafanderes sci-fi karakterré változott.

K: Mindketten fordítottatok már képregényt, milyen nehézségekkel találkoztatok eközben, amivel egy regény esetében nem kerültetek szembe?

BA: Alapvető különbség, hogy egy képregénynél, de egy filmfeliratnál is, meg van adva, hogy mekkora lehet a szöveg. A buborékot nem lehet megnövelni, de nem is lötyöghet benne a szöveg, míg egy irodalmi fordítás során az a szabály, hogy ha valamit egy mondatban nem tudsz megoldani, a következőben megteheted. A képregényben ez nem működik, a szöveg és a grafika folyamatos interakcióban vannak egymással.

DM: Ehhez én is csatlakoznék, a francia nyelvnél ez különösen kiütközik, egy egyszerű példánál maradva a „Mi ez?” kérdés magyarul hat leütés, míg franciául a „Qu’est-ce que c’est?” húsz leütésből áll. A képregény esetében szinte minden egyes panelt önálló műként kell megalkotni.

BA: Az amerikai képregényeknél nagyon gyakori, hogy egy szereplőnek több megszólalása van egy panelen belül, ezen belül is feldarabolhatják a mondandóját, például WHAT – DID – I – SAY?, négy buborék, itt nagyon keményen meg kell dolgozni, hogyan helyezzük el bennük a magyar szöveget.

K: Joann Sfar a manga, az amerikai comic és az európai képregény szintéziseként határozta meg a képregényadaptációját. A Jack Kirby-féle hatos panelelrendezés és a manga eszköztára miként jelenik meg a műben?

BA: Ez egy nagyon hagyományosan megrajzolt képregény, Sfar nagyon gyakran használja ezt a panelelrendezést, ez egy tudatos döntés, amivel feladja a képregény egy olyan eszközét, ami semmilyen más médiumban nincs jelen: jelesül a panelek méretének és elhelyezésének variálhatóságát. A manga hatást én kevésbé érzem, Sfar itt arra célzott, hogy mennyire lelassítja a cselekményt, de ha jobban belegondolunk a kisregény tempója is elég lassú, itt inkább hű maradt az eredetihez. Ahol viszont használta ezt a dilatációt, ott nagyon ügyesen alkalmazza, például a képregény vége sokkal hatásosabb, mint a regény befejezése.

K: Mennyire látjátok úgy, hogy a Kis herceg esetében ugyanazt kapjuk az adaptációtól, mint az eredetitől, mennyire változott a mondanivalója, ha változott egyáltalán?

DM: Fenntartva azt a véleményemet, hogy két különböző médiumként nem szabad számon kérni az egyik verzió sajátosságait a másik verzión, szerintem teljesen sikeres adaptációról beszélhetünk, hiszen Sfar úgy tudott újat hozzáadni az eredeti mitológiához, hogy az eredeti nem sérült. Érdemes még megemlíteni, hogy a maga műfajában a Kis herceg olyan, mint például a Casablanca a film noir-ok között, egy bizonyos oldalról nézve mindkettő maga a modorosság, de ez azért van, mert annyira klasszikussá váltak ezek a szövegek, hogy minden modorosság azért modorosság, mert erre akar hasonlítani. Ebből a szempontból a Kis herceg valóban szinte szent szöveg, ami felette áll az ilyen kategóriáknak és a Sfar-adaptáció valami nagyon hasonló dolgot ért el autonóm módon a saját területén belül.

BA: Én úgy gondolom, hogy Saint-Exupéry naiv író, ahogy a festészetben is vannak naiv festők, úgy ő nem egy képzett író, bár remekül ír, nyelve egyszerű és könnyen olvasható, de az irodalmi szokásokkal nincs igazán tisztában. Épp ezért a Kis herceget imádni vagy utálni szokás, de én úgy gondolom, hogy Sfar mindkét irányban tompított a dolgon, úgy nem fognak rajongani érte, ahogy az eredetiért és nem fognak olyan filozófiai mélységet látni benne, ugyanakkor akik nem szerették a regényt, azok ezt egy kicsit emészthetőbbnek fogják találni.

Jim Thompson remekművét, úgy néz ki, végre sikerült épkézláb mód filmre vinni. Vigyázat, ez egy hosszú, un. promo trailer, ami a potenciális forgalmazóknak készült - szinte az egész filmet elmeséli.

Remélhetőleg nem csupán péntek tizenharmadikának köszönhetően, hanem minimum hagyományteremtő szándékkal az EuShorts rövidfilmfesztivál blokkjai közt – a hazai fesztiválpalettán egyedüliként – helyet kapott egy öt kisfilmből álló horror-válogatás is. Svájci-spanyol kannibálwesterntől (Dead Bones) ötperces nunsploitationon (Lulu nővér) át odabaszós német áldokumentumfilmig (Munka, mindenkinek) terjedt a repertoár, aminek egyetlen szembetűnő hiányossága akadt, hogy a horrorban amúgy pont erős franciákat egy film sem képviselte benne – ahogy mondjuk a skandinávokat sem.

A blokkot rögtön egy igazi ínyencfalat nyitotta: az Elvarázsolt kastélyt rendezője, Koldo Serra (BackWoods) a Titanic-liebling Nacho Vigalodóval (Időbűnök) közösen írta, így a spanyol képviselet az összeállítás egyik legletisztultabb darabját jelentette. A szimpla, mindazonáltal fokozottan önreflektív alaphelyzet szerint egy szerencsés jelentkezőn az extrém rémület sajátosságait vizsgálják, akinek csupán két szabályt kell betartania: nem vehet részt aktívan a körülötte zajló eseményekben, és nem hagyhatja el a kísérlet meghatározó segédeszközét jelentő széket. A szkeptikus és vércinikus főhős lelkiállapotának változásait papírforma szerint a moziszékben ülő, szintén paralizált nézőnek is át kellene élnie, és az ellenállást végül sikeresen megtörő pofátlan sokkeffektekkel nagyjából sikerül is. Perfekt puhítás másfél órányi horrorkodás előtt.

Szóval, svájci-spanyol kannibálos-fejvadászos western, bónuszként egy amolyan Motel-Kettős-belezős Ruggero Deodato-cameóval. Utóbbi valószínűleg nagyban megdobta a Dead Bones túlélési esélyeit, mert Olivier Beguin munkája elsősorban kuriózumértékkel bír: hasonlóan a műfajkevercselésre épülő, mostanában készült western-horrorokhoz (The Burrowers, Cowboy Killer, Halott madarak – utóbbi legalább egy kicsit jó), a Dead Bones annyira nem vicces, mint lehetne. Belezés oké, lövöldözés oké, zárópoén oké, de semmi extra – plusz egy egyszer már látott, de másodjára is király cameo.

Az összeállítás egyetlen filmje, melynek esetében semmilyen érdemi ellenérv nem szolgál az „ez hogy került ide?” – kérdésre, a gyilkos stoppos toposzával játszogató, címében is meghökkentő Stoppos. Ivar Leon Menger kereken húsz perces kisfilmje a zseniális Munka, mindenkinek-hez hasonlóan szintén a németeket képviseli – erre frankón rá is erősít a film elejére biggyesztett Brecht-idézettel, ami azok számára is lelövi a poént, akiknek az átlátszó alapszituáció láttán esetleg nem esne le azonnal –, így végképp érthetetlen módon bitorolta a nem kevés játékidőt más versenyzők elől. Ha már sötét éjszaka, magányos autókázás és sorozatgyilkos stoppos – és nem Az országút fantomja – akkor inkább megéri újranézni a Larry Cohen-féle Pick Me Up-ot. Az legalább eredeti módon van elbaszva.

A Stoppos okozta sokk után Philip John öt percbe sűrített nunsploitationjével kínált némi felüdülést: cicik, megvillanó fanszőrzet és válogatott kínzások Joe D’Amato és Walerian Borowczyk legszebb hagyományait követve. A kiszámítható végkifejletet tökéletesen ellensúlyozza az éjfekete humor, az exploitation-hommage látványos felvállalása és a kurta játékidő – móka, kacagás és hidegvizes fürdő az összeállítás legjobb és legrosszabb filmjei közt feszülő könnyed átvezetésben.

A zárlat előtt felmerült egyik legmarkánsabb kérdés: vajon miképp lehetséges, hogy az eddigiekben egy csepp fantasztikum sem szivárgott be a Csak egy kis sokk névre keresztelt blokk filmjeibe – de az első két filmet látva ezt valószínűleg a torture porn-divat áldásos/áldatlan (nem kívánt áthúzandó) hatásának tudható be. A Munka, mindenkinek végül kitöltötte ezt a hiányt is, ráadásképp – megfelelve a Paranormal Activity, [Rec], Alive in Jo’burg képviselte trendnek – áldokumentumfilm formájában. Thomas Oberlies és Matthias Vogel jó érzékkel a horror-összeállítás végére illesztett munkája minimum egy igen vastag paraszthajszállal társai fölé magasodott, miközben minden kockájából áradt az amatőr filmkészítés iránti sodró lelkesedés és bónuszként a munkanélküliség kérdésében is felettébb humánus módon foglalt állást.

Szerencsére azért az EuShorts keretein belül egy-két kisfilm még képviseli a műfajt – mint az Ez itt Európa-blokkba illesztett A Pearce nővérek perverz animációja –, de a sajnos csupán egyszer levetítésre került Csak egy kis sokk is maradéktalanul betöltötte feladatát. Figyelemreméltó mérleggel zárva az estét, ötből négy valóban élvezetes/emlékezetes film pergett a nagyvásznon, bizonyítva, hogy a műfajnak külön programpontként is bőven lenne helye a hazai fesztiválokon – reméljük, hogy ha trendet nem is sikerült indítania, az Eushorts horrorblokkja legalább a rövidfilm-fesztivál keretein belül megkapja megérdemelt folytatását, mondjuk jövőre, és lehetőleg gyilkosstoppos nélkül. 

Mi állhat 48 díj, a reprezentatív szakmabeliek és a közönség ösztönösen szinkronizált bólogatása, elismerő csettintései mögött? Hogy adhat a tematikai hiánygazdaság közepette egy túltermelt toposz, egy mozgóképes megkerülhetetlenség – valami újat? Talán a komponenseknek köszönhetően? Mert van itt vámpirizmus és tini-szerelem, óraközi stikliterrorizmus és idétlen akcentusú külföldi tanár, generation gap és coming out, továbbá kutyák és macskák. Egy gyorskezű kliprendező játékfilmes debütálásakor ez a recept mihez vezetne egy óceánnal balrább… hát, ebbe az is csak bemelegítés után gondoljon bele, akinek acélsodronyból vannak az idegei. Az eleddig televízióban ténykedő Thomas Alfredson (egy pindurit nyugtalan Tarkovszkij vehemenciájával vágott) filmje hólepte brutalitással és szemérmes perverziókkal invitál valahova a misztikus horror és a melodráma közötti farkasordító senkiföldjére – úgy, hogy a rendezőnek a műfajiság legfeljebb annyira áll kézre, mint Bollywoodnak a gorno. Legfeljebb. 

Sokan még több módon kategorizálták és kategorizálják, értelmezték és értelmezik a horrort, de ami soha egy, akárcsak éppen hogy makroléptékű áttekintés során sem hiányozhat, az a vámpír. Vissza lehet ásni a hellén mítoszgyökerekig, ijesztően pontos álló-és mozgókép-történeti, médium-elméleti megfeleltetésekre rámutatni (nem reklámozzuk a kvázi-konkurenciát se, de a Nosferatu árnyéka című ujjgyakorlatban pont így tett Kötő Katinka), illetve, á’lá Ernest Jones, a projekció és az elnyomás dinamikáját pszichoanalitikus lelkesedéssel kutatva még ijesztőbb következtetésekig vonszolni az érdeklődőket – miszerint a vámpír a hullabaszás és az inceszt hajlamok legitim (értsd: popkulturális) kielégülésének ágyaz meg... (No-no. This is my serious face.)

És mivel a mozi bő százada alatt mintegy félezer darab foglalkoztatott vérszívókat, az értés illúziója helyett pusztán zsigeribb élményekre szomjas fogyasztó is a bőség zavarával küzd. Bizony, hogy: alkonyattól pirkadatig lehetne sorolni. A Universal magyar koprodukcióban előadott kezdő angol kiejtési kurzusaitól (Dracula, 1931) Willem Dafoe önreflektív ezredvégi playbackjéig (A vámpír árnyéka, 2000), Larraz leszbiánus szoftpornójától (Vámpírok, 1974) a szingli Wesley Snipes mortal-kombat emlékfitneszéig (Pengék), Anne Rice rizsporos parókás interjújának adaptációjától (Interjú a vámpírral, 1994) Stephanie Meyer posztfeminista naplójának tinitrendi fröccsöntéséig (Alkonyat, 2009).

Hogy a tematikailag leginkább az utóbbi kettővel rokonítható Engedj be! hogy kerüli el a mélabús filozofálgatást, a tocsogós szenvelgést, netán a mitikus kellékek unalmas esztétizálását? Hát például úgy, hogy az egy évnyi castolást követően tényleg tizenkét évesek játsszák a (pillanatnyilag és évszázadokig) tizenkét éveseket. Félénken harapdált svéd tőmondatokban kommunikálnak Stockholm külvárosának fagyos panelnihiljében, széthulló családok árnyékában, a pubertáskori marginalitás egyre szorosabb élményei és az aluljáróban vagy épp a közeli nyíresben történt, fatális vérveszteségek másnapi médiadiétája közepette. Minden csak látszólag él, mintha unottan várna, örökké. Az iskolaudvaron száraz szélben perceg a porhó, arrább flakon friss vértől nehézkes, settenkedő léptek morzsolják; a skandináv tél zordan ásítja a szocreál magányt. Itt Isten, a boldogság keresése nemcsak azért dőreség, mert minden teremtmény egyedül hal meg.

Távol az amerikai szuburbán pezsgéstől, távol a dandy dekadenciától; ha valahol szar vámpírnak, halhatatlannak lenni, akkor az ez az a hely.

Alfredson bámulatosan sivár kulisszái között mintha az orosz realizmus elevenedne meg, mintha Gogol köpenyegéből jönnének elő ezek a szánalmasan magukra maradt alakok, s elveszettségüket a tőszomszédságukban megidézett fantasztikum abszurd reflexióként nagyítja fel. A szerényen egzisztencialista Engedj be! gyönyörűen átkötött fahrtjai részleteznek is egyben, elsődleges funkciójuk mégis folytonossá, véglegessé tenni az undor és közöny nyomában vonuló magány, a néhol langyosra hevített, de egyetemleges idegenség alaphangulatát. (Sartre, Camus, valaki?)

A "fiatalkorú" vámpír, Eli helyzetét nem a blackebergi gyilkossági csoport naprakészsége vagy rafináltsága rontja, olyan – intézményes formában – nincs is. A dramaturgiát ugyan ebbéli konfliktusok igazgatják, a feszültség azonban - a vámpír alakját sokszor ölében ringató - queer-fogalomkör moderált háborgatásának köszönhető. Elit a mássága, eltérő szükségletei, kiszolgáltatottsága üldözi. Élete kínzóan mindennapi menekülés, amit csak kizárólagos kapcsolatok maszkja mögül képes túlélni. (A halandók közül van, aki ezt egy macskamenhely permanens dorombolása között próbálja meg, miközben a szociálisan fejlettebbek úgy fogadják a láthatáson egyetlen gyermeküket, hogy „Korán jöttél.”)

A goregazdag forrásművet jegyző John Ajvide Lindquist és Alfredson közösen írták a forgatókönyvet. Nem csak a zaftos megjelenítési lehetőségektől határolták el a filmet (a regény zombijaiból nincs, még egy fél darab se), de a szereplők viszonyát differenciáló, múltba révedő, nem kevésbé explicit vadhajtásokat is elhagyták. A Blackebergbe az idős Hakannal érkező Eli és a szomszéd kiskorú, a kollegiális csínyeket rutinosan szenvedő Oskar románcát látszólag tiszta értékellentétek mentén módosítja a szerzőpáros, ám a sötéthajú, androgün vonású vámpír és az aranyszőke, lányos arcú fiú triviális oppozíciójáról hamar bebizonyosodik: hanyagul kitáblázott, gyenge megvilágítású zsákutca – amiben az alkotók az elegáns sejtetés mellett csak nagy ritkán élnek az éppen-megmutatás gesztusával. Lehet ezt fájlalni, de mivel az egész film a beteljesülhetetlenségről, illetve annak hol melankolikus, hol önmardosó tudomásul vételéről is szól, legalább találva érezhetik magukat a szadisztikus rituálék, a pedofília vagy a homoszexualitás - egyúttal a queer installációk - kontrasztos részletezését áhító nézők.

Teljesen nem kell megrémülni, a maguk természetességével feltűnnek a klasszikus kellékek is: pátosz és színpadiasság nélkül reprezentáltatik a nyolcvanas évek svéd minimalizmusában vegetáló vámpírság. Noha a portyák gyorsak, szangvinikusak és kellőképpen állatiasak (erotikának, kellemnek nyoma sincs), az unalomig ismert élettani és gasztroenterológai sajátságok mindössze mélyítik a film hangulati tónusát. Eli koporsója átázott, sárgult rongyokkal fedett, vízköves kád. Esténként csendesen, szégyenkezve közeledik Oskarhoz, errefelé senki nem hallja meg azt az affektáns hisztit, amivel Neil Jordan Claudiája duzzogta világgá tragédiáját. Vagy csak már évszázadokkal van túl a hisztin.

Ha minden veszni látszik (a mitológia részét képező, címadó motívum szimptomatikus kifejtésekor), tehetetlen dühét vért könnyezve adja nyomasztóan intim világának tudtára. A film legszebb jelenete.

Lina Leandersson (Eli) és Kare Hedebrant (Oskar) alakítása megindító és manírtalan, a CGI decens, míg a hangnemet Alfredson tévés pályafutása alatt megszerzett érzékkel színezi derűsre imitt, meg amott, az Engedj be! legfőbb erénye azonban a magába csavarodó, kerek, látszólagos elhajlásai, felvezetett perspektívái ellenére szimmetrikus narratíva, ami tökéletesen zárt és hervasztóan kilátástalan. Mintha minden szerelem két idegen faj szerelme lenne egymás iránt. Az elvált szülőké, az együtt élőké, a magányos állatbarátoké, valamint – de nem utolsósorban – az egymáshoz őszintén közeledő Elié és Oskaré. És ha nem figyelsz eléggé a részletekre, a katartikus finálé után még azt is találhatod hinni, hogy nem az utóbbi a legelcseszettebb szerelem, amit valaha filmen láttál.

A KIADVÁNY

A DVD dupla (azaz megfordítható) borítóval, és gyönyörű, a film hangulatát tökéletesen megidéző menüvel jelent meg. Technikailag nem találunk benne kivetnivalót: a kép éles és tiszta, az eredeti svéd DTS vagy 5.1 mellett pedig választhatunk 5.1-es magyar szinkront is – mindegyik szépen szól, bár ez nyilván nem az a film, amivel demonstráljuk hangrendszerünk ütőképességét a vendégeink előtt.

AZ EXTRÁK

A bónusz anyagok a mennyiséget tekintve talán szegényesek, de legalább minőségükben nem lehet rájuk panaszunk. Az audiókommentárban a rendező, Tomas Alfredson, illetve a könyv és a film írója, John Ajvide Lindqvist osztják meg velünk gondolataikat. Természetesen szó esik az eredeti regényről is, de többnyire a forgatás részleteibe nyerünk betekintést, történet- és karakteranalízissel kiegészítve – mindenképpen érdekes és informatív. A werkfilm csak 8 perces, de szerencsére bőven több az ilyen hosszúságú átlagos, promóciós bolhafingoknál, amikben a stábtagok körbenyalják egymás seggét. Lényegében ez egy filmjelenetekkel fűszerezett interjú a rendezővel, aki többek közt beszél a ’80-as évekbeli és a mostani Svédország közti különbségekről, a gyerekszínészekkel való munkáról, és arról, hogy a befejezés vajon boldog vagy tragikus (ezen bizony el lehet mélázni) – de beleshetünk az uszodai finálé forgatására is. Van még négy kivágott jelenet (az utolsót leszámítva egyik sem igazán érdekes), meg egy rakás kép, poszter és előzetes.

Kiadó: Corner Film
Kép: 2,35:1 (16:9)
Hang: svéd (DTS), svéd (5.1), magyar (5.1)
Felirat: magyar, angol

Lat den rätte komma in. Svéd. 2008. Rendezte: Tomas Alfredson. Írta: John Ajvide Lindqvist. Fényképezte: Hoyte Van Hoytema. Zene: Johan Söderqvist. Szereplők: Kare Hedebrant, Lina Leandersson, Per Ragnar, Henrik Dahl, Karin Bergquist

A Lego köztudottan a fantáziát leginkább lángra lobbantó és készségfejlesztő játékok egyike, de amikor horrorfilmgeekek karmai közé kerül, pusztítóbb tud lenni, mint egy tornádó Kansas-ben. A következőkben egy diorámába foglalt zombie uprising-ot figyelhetünk meg közelebbről (ám harapásbiztos távolságból), ami a 2008-as Zombie Apocafest-re készült. Na ki találja meg a képeken a Marvel és a DC leghíresebb szuperhőseit?

A teljes vizuális kényeztetés befogadásához pedig ezt a linket tessenek meglátogatni: Zombie Apocafest 2008

Egy kis kedvcsináló a vészesen közelgő folytatás (november 17) kapcsán: a híres/hírhedt Mega64 élőszereplős változatában Altair mászik, vetődik és elvegyül a vasárnapi piac meghökkent járókelői között.

Vallási szekta és gyerekbanda a savvérű, kétpofájú idegenek ellen, akik csak ölnek, és ölnek – de azért továbbra is az ember az igazi gonosz.

Köszönhetően a Carthaphilusnak, ami olyan klasszikusokat igyekszik lenyomni a fejlődésben csúnyán visszamaradott magyar képregénypiac torkán, mint a Watchmen és a Sandman, hosszú idő után ismét van Aliens képregényünk. Sőt, mindössze négy hónap telt el az első, tanult kollégám által már megrágott kötet, és jelen írás tárgyának megjelenése közt, ez pedig mindenképpen dicséretes tendencia. Ahogy a cím is mutatja, ebbe a képregénybe két történet került, vagyis nem négy one-shottal van dolgunk, hanem egy hosszabb, háromrészes sztorival (Szemfényvesztés), és egy egyrészes szösszenettel (Kísértet). Elöljáróban: mindkettő élvezetes olvasmány, de egyik sem tesz hozzá semmi lényegeset az Alien mítoszához.

A Szemfényvesztést a ma már veterán Aliens-írónak számító John Arcudi jegyzi (ő áll a nemrég indult új Dark Horse-os sorozat mögött is), de talán érdekesebb, hogy rajzait a fantasy-legendának, Richard Corbennek köszönhetjük. Az öregnek igen sajátos stílusa van, ami messze nem passzol mindenhez, és az Alien érdekes határeset: furcsán torz, szándékosan aránytalan, sőt, néhol egészen groteszkbe hajló vonásait különös, bizarr komikum hatja át, egy olyan, semmi mással össze nem téveszthető látványvilágot eredményezve, ami mintha egy skizofrén őrült gyermekeknek szánt képeskönyvéből bújt volna elő. Távolról sem egyértelmű választás a savvérű idegenek illusztrációjához, és maguk a lények nem is festenek túl meggyőzően – ám míg Corben zavarba ejtő abszurditása hozzájuk nem, a karakterekhez, és a környezethez, amiben mozognak, nagyon is illik. Arcudi története ugyanis, jellegét tekintve a David Fincher rendezte harmadik mozifilmhez áll a legközelebb: egy galaxistól elszigetelt, magára utalt, sajátos körülmények közt élő mikrocivilizációról van szó, amelynek egyedi ízét a fegyenctelep helyett itt egy bizarr vallás adja.

A sztori különlegessége, hogy középpontjában nem annyira az idegen áll, mint inkább ennek a különös civilizációnak az évszázadokra visszanyúló titkai, és azok a döntések és fordulatok, amik a sorsát a cselekmény lezárásával új irányba lendítik tovább. Az alien „csak” egy eszköz az író (és egyes karakterek) kezében, katalizátorként szolgál az események kibontakozásához. És bár a filmek (illetve regények, képregények stb.) is az emberi ostobaságról, gonoszságról és kapzsiságról szólnak, ez korábban ennyire explicite nem került előtérbe. A koncepció érdekes, jól működik, és Arcudi ügyesen építi fel a sztorit: az egyes karakterek közti kapcsolatok, az érdekek ütközései, a sztori alapjait felfedő flashbackek mind a helyükön vannak, és a Szemfényvesztésnek kifejezetten előnyére válik, hogy nem csak egy szimpla „ember a szörny ellen” történetet erőltet. 

Jay Stephens Kísértet című képregénye ellenben már jóval egyszerűbb. Afféle egyetlen ötletre épülő helyzetgyakorlat, amiben hőzöngő, bandázó gyerekek kerülnek szembe egy vénséges, lassan mozgó aliennel, és az egész egy kísértettörténet kliséjére épül. A végtelenül egyszerű „úgysem mersz bemenni a szörny barlangjába-csakazértis bemegyek-ez tényleg egy szörny barlangja-fejvesztve menekülök” cselekményt Stephens egy pofás, bár nem meglepő fonákkal zárja le, ami biztosítja, hogy ebben a sztoriban is az ember legyen az igazi gonosz. Az Alien-mítosszal szemben támasztott egyik legfőbb követelmény tehát pipálható, és persze az egyszerűség sem mindig hátrány: a Kísértet remek tempójú, filmszerűen pörgő comic, ami eleve nem arra született, hogy megváltsa a világot – gyors szórakoztatásnak pedig gond nélkül megteszi. A rajzoló itt Eduardo Risso, aki a 100 Bullets kapcsán híresült el – és azt rögtön megállapíthatjuk, hogy a gettók, bárok, és a felső tízezer romlottságtól bűzlő bűntanyáinak ponyvás-noiros ábrázolása jobban fekszik neki, mint egy sci-fi horror világa, egy rémisztő, mélyen beteges erotikát sugárzó lénnyel a középpontban. Úgyhogy annyiban mindenképpen rokon a kötetben szereplő két történet, hogy az alien egyikben sem néz ki valami jól.

Az idegenek megjelenése egy másik pontban is közös: sem Corben, sem Risso nem próbálkozik azzal, hogy pusztán sejtesse a lény jelenlétét, és mondjuk árnyékokba rejtse alakját. Persze már James Cameron is egy totális háborúban halomra lőhető csordává változtatta Ridley Scott klausztrofób filmjének szinte kinyírhatatlan szörnyét, úgyhogy ez a fajta „elkendőző” ábrázolásmód nagyjából azóta okafogyott, de a rajzolók még ehhez képest is egy kicsit túl élesen, túl nagy fényben és túl egyértelműen mutatják meg a szörnyet (ld. még: borító) – és ez még a legfélelmetesebb lényből is képes előbb-utóbb kivenni a szuflát.

A magyar kiadás a Carthaphilustól (de jó is ezt leírni) már megszokott minőséget képviseli, legyen szó akár a borítóról, akár a papírról, akár a fordításról. És bár nyilván vannak az eddig megismertnél jobb Aliens képregények, ez egyáltalán nem baj: egyrészt mert legalább van mire várni (és ha minden jól megy, nem is hiába), másrészt pedig mert ezek is meglehetősen szórakoztatók.

Vér, mocsok, kilátástalanság és egy halott ember feje Mexikóban – Sam Peckinpah westernben gyökeredző, nihilista akcióballadája minden idők egyik legvisszataszítóbb mesterműve.

Legendás filmjeiben Sam Peckinpah vérrel írta meg a vadnyugat hattyúdalát, Warren Oates pedig a rendező egyik utolsó mesterművében a róla mintázott karakterrel írta meg Peckinpah-ét. A sajátos, markáns arcvonásokkal felruházott Oates, akinek a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét a negyedik közös mozifilmje volt a Véres Samnek is becézett direktorral, épp olyan lecsúszott, iszákos, szikár és darabos modorú a filmben, mint amilyen a lejtőn akkoriban már lefelé csúszó Peckinpah volt a valóságban (következő művét, a Gyilkosok krémjét félig drogmámorban csinálta végig, túladagolás következtében még kórházba is került). Sőt, az Alfredo Garcia örök vesztes, egy jobb élet után hasztalan ábrándozó, kiégett antihőse által bejárt útra akár a rendező művészi vesszőfutásának parabolájaként is tekinthetünk: Oates a végére ugyanúgy undorodik mindattól, amin keresztülment, ahogy Peckinpah is rendre undorodott a hollywoodi filmkészítéstől, minthogy a producerek folyton kivették a kezei közül nehéz munkájának gyümölcseit, és tetszésük szerint szabták át azokat. Egy kivétel van, az pedig a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét: ez a rendező egyetlen filmje, amit nem vágott meg a stúdió, vagyis az egyetlen, ami 100%-ig az övé. Ezt tartotta legjobb művének, még akkor is, amikor a kritikusok többsége egymást felülmúlva pocskondiázta a vérmocskos bosszúdrámát.

Egy nagyhatalmú mexikói gengszter, El Jefe („a főnök” spanyolul) egymillió dollárt tűz ki Alfredo Garcia fejére, amiért az teherbe ejtette lányát. Benny, a zongorista bártulajdonos már másodkézből értesül az embervadászatról, és csak 10 000 dollárt kínálnak neki a munkáért – de ez is bőven elég egy szebb holnaphoz. Hol komoly, hol alkalmi barátnőjétől, Elitától megtudja, hogy Alfredo Garcia egy hete meghalt autóbalesetben – és hogy közvetlenül azelőtt kettejüknek viszonyuk volt. A pár elindul a temető keresésére, amiben a férfi holtteste nyugszik, hogy új életet kezdjenek a fejére kitűzött pénzből, de az út erkölcsi romlásba és halálba vezet.

A vadregényes tájon elterülő családi farmon felnőtt Peckinpah gyerekkorától kezdve nagy rajongója volt a vadnyugati kultúrának, és ehhez később csatlakozott Mexikó iránti szerelme is. Legtöbb filmjében tetten érhető mindkettő. Az államok déli szomszédja sokszor kapott fontos szerepet a rendezőnél (A szökésben magát a megváltást, a szabadságot jelképezte), aki pedig a western hagyományos eszmeiségének gyilkosaként, és a műfaj újjáélesztőjeként vonult be a filmtörténetbe. Lélekben még azok a művei is westernek, amiknek cselekményét a modern időkbe helyezte: A szökés és a Szalmakutyák minden további nélkül játszódhatna a vadnyugaton, a Vaskereszt is illene polgárháborús kulisszák közé, és a sorból nem lóg ki a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét sem. Már percek teltek el El Jefe mexikói magánbirodalmában, amikor az embervadászatra induló pribékek nem lovakra, hanem autókba szállnak, és ekkor válik csak nyilvánvalóvá, hogy a XX. század második felében vagyunk.

Az úton, amit Benny bejár, megjelennek Peckinpah filmjeinek jellemző westernmotívumai, úgymint a régi emberi értékek elkopása, a modern világ dicstelensége és becstelensége, a melankolikus hangulat, és a totálisan deheroizált vadnyugati környezet, ami menthetetlenül rohad a vérben, bűzben és mocsokban. De míg az életmű derekán készült alkotások antihősei minden romlottságuk ellenére értékes eszmék szerint (barátság, bajtársiasság) éltek, és (törvényszerűen) haltak, itt a vesztes mivoltát indulatosan tagadó Bennyt már leginkább egyszerű, önös érdekek vezérlik. A Sierra Madre kincsét szándékosan idéző megszállott, önpusztító misszióra a pénz és a szebb élet utáni vágy hajtja (annak ellenére, hogy Elita újra és újra lebeszélné, tartva az azzal együtt járó erkölcsi zülléstől, és mondván, hogy elég a boldogsághoz, ha együtt vannak), a nő halála után pedig főleg a személyes bosszú motiválja a vérgőzös finálé irányába. Így a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét az egy évvel korábban készült Pat Garret és Billy a kölyök teljes lelki és eszmei sivárságát idézi. Ezt csak fokozzák a kies, poros, koszos mexikói táj képei, amelyek éles kontrasztban állnak Benny és Elita zöldellő réten, egy fa tövében csapott piknikével – előbbi jelképezi a valóságot, utóbbi pedig a vágyott, de soha be nem következő jövőt.

Hasonlóképp, ezúttal a főhős halálában sincs semmi felemelő, pedig még a Vad banda elvetemült gyilkosai is megdicsőülve, egy hadsereggel szembeszállva, hősiesen elbukva távoztak a másvilágra. Benny itt ugyanazzal a „minden mindegy”-féle vállrendítéssel megy a vágóhídra, amivel ott éppen Oates karaktere reagál William Holdenére („Let’s go!” „Why not?”): mindegy már, mi történik velük. Csakhogy Bennyt menekülés közben, akár egy veszett kutyát, lövik szitává hátulról, méghozzá nem a bajtársiasság, hanem az erkölcsi romlás következményeként, és a géppuska torkolattüzének záróképként kimerevített szuperközelije egyértelműen deklarálja: ez a jussa. És bár Bennynek az Alfredo Garcia jégben, vérben, legyek közt rothadó fejével kötött bizarr „barátsága”, és feltámadó tisztességérzete („nem érte meg”, illetve a metafora, hogy a főhős Alfredo Garcia sírjában találja meg Elita holttestét, a fejet pedig később ugyanott mossa le, ahol a nő is zuhanyozott) a közönséges bosszúénál egy szinttel feljebb emeli filmvégi ámokfutását, ez nem változtat semmin. Itt senki számára nincs megváltás.

Míg a Vad banda gyerekeken keresztül ábrázolta, hogy a legártatlanabbakat is magával ragadta a fertő (a kölykök, akik skorpiókat és hangyákat kínoznak a film elején, és a fiú, aki agyonlövi Pike-ot a végén), az Alfredo Garciában a nőknek jutott ez a megtiszteltetés. El Jefe lánya maga szólítja fel Bennyt, hogy ölje meg az apját, de még ennél is beszédesebb az anya szerepe, aki csendes elégedettséggel nyugtázza férje halálát. És persze ott van Elita. Abban, hogy Peckinpah művét a kritika csúnyán elmarasztalta bemutatásakor (mellesleg anyagilag is megbukott), nagy szerepe lehetett a Szalmakutyák hírhedt jelenetét idéző majdnem-megerőszakolásnak is. Az utazásuk alatt egy réten megpihenő Bennyt és Elitát két motoros támadja meg, és egyikük (Kris Kristofferson alakításában) azonnal szemet vet a nőre. Konkrét erőszakra ugyan nem kerül sor, ám a jelenet csak annál zavarbaejtőbb: Elita, hogy megvédje szerelmét, önként vállalja a szexuális aktust, de hogy korábban is említett könnyűvérűsége (filmbéli első találkozásukkor Benny gyengéd szavak helyett lekurvázza), vagy prositként szerzett gyakorlata miatt tűnik úgy, mintha élvezné a dolgot, az a közbelépése előtt láthatóan döbbenten álló főhős számára sem világos. Ráadásul Elita gyorsan átveszi a domináns szerepet: alighogy eltűnnek szem elől, a motoros gyámoltalan fiúvá, a nő pedig határozott anyafigurává válik. Termékeny táptalaj azok számára, akik szerették Peckinpah-t sovinizmussal és nőgyűlölettel vádolni.

A filmet a sötét humor, a rendezőre jellemző sajátos vizualitás (virtuóz vágástechnika és lassítások), és Warren Oates briliáns játéka tökéletesíti (már félig rogyott testtartása is lenyűgözően kifejezi a karakter lényegét). Vigasztalan, nihilista, hullákban gázoló bosszúballada ez, aminek már az elején is esélytelen hősét nem várja útja végén senki és semmi – csak egy géppuska csövének feketesége.

A KIADVÁNY

Sam Peckipnah western-díszdoboza már 2006-ban megjelent, de erre a filmre egészen mostanáig kellett várnunk (persze lehetne rosszabb is: Szalmakutyák még mindig nincs). Ehhez képest nem vagyunk elkényeztetve: a kép szemcsés, életlen, akadnak benne kisebb hibák, összességében csupán egy jó minőségű VHS-re emlékeztet. A magyar és angol hang csak sztereó, ráadásul utóbbi baromi halkan szól, a felirat sem mindig áll a helyzet magaslatán, az egyetlen extra pedig egy Peckinpah-filmográfia, ami csak a mozifilmeket tartalmazza, és elfelejt különbséget tenni forgatókönyvírás és rendezés közt. De egyrészt mert a külföldi kiadás sem jobb, másrészt pedig mert ezt a filmet itthon szinte a kutya sem ismeri, még ennek is örülni kell.


Kiadó: Fantasy Film
Kép: 1,85:1 (16:9)
Hang: angol, magyar (sztereó)
Felirat: magyar

Bring me the head of Alfredo Garcia. Amerikai. 1974. Rendezte: Sam Peckinpah. Írta: Sam Peckinpah, Gordon T. Dawson. Fényképezte: Álex Philips Jr. Zene: Jerry Fielding. Szereplők: Warren Oates, Isela Vega, Emilio Fernández, Kris Kristofferson

Mark Millar az angolszász képregényipar egyik legvitatottabb figurája, egyben az egyik legsikeresebb is. A történeteit általában az akció epikussága és a tartalmi, műfaji dekonstrukció tartja egyben, bár utóbbi miatt utálják is őt szép számmal. Őszintén szólva én magam sem vagyok oda az általa propagált cinikus világnézetért (Grant Morrison nyilakozta nemrégiben, hogy a posztmodernnek leáldozott, és ideje lenne a konstrukcióval, és nem a dekonstrukcióval foglalkoznunk...) A Wanted után újabb agyszüleményét, ezúttal a Kick Ass-t filmesítették meg, a rendező szerencsére a nagyon tehetséges Matthew Vaughn (Csillagpor), úgyhogy a dolog akár még jól is elsülhet... Előzetes a "tovább" után.

Az Up in the Air több bennfentes kollégám szerint az év legkitűnőbb filmje, és Clooney, ha jó, akkor nagyon jó. Az előzetes alapján nagyon kíváncsi lettem erre a mozira, annak ellenére, hogy a leírhatatlanul szörnyűséges Juno rendezője csinálta. A Clash of the Titans meg olyannak tűnik, amilyen film egy szandáleposz modern remake-je lehet. Agyalágyult, CGI-teli, látványos. Az előzetes dallamosmetál aláfestése ráadás plusz.

Mindkettő a "tovább" után.

Sajtóanyag. 2009 november 13-17, Toldi mozi. A rövidfilmnek fesztivál kell, amiből minél több van, annál jobb. A november 13-a és 17-e között a Toldi moziban megrendezésre kerülő EuShorts filmfesztivál ötven darab populáris, a nemzetközi filmfesztiválokon már bizonyított filmet mutat be Európa 19 országából, nagyvásznon, sok ember előtt.

Mivel sokan sokfélét szeretünk, arra törekedtünk, hogy a lehető legváltozatosabb rövid kalandokat nyújtsuk: bemutatunk transzplantációs rockoperát (Szívdobbanás - Hjartslag), bekukkanthatunk egy apácazárda gonosz titkaiba (Lulu nővér - Sister Lulu), átélhetjük, milyen lehet 91cm-re önmagunktól élni az életünket (Skhizein), vagy végigzongorázhatunk egy bimbódzó szerelem ürügyén a filmművészet műfajain (1 fiú - 1 lány - Boy Meets Girl). A vetített filmek között lesz az Oscar-díjas Játékország (Toyland), a Berlinalén díjat nyert Az új fiú (New Boy) is. És ha már élménymegosztás és filmkommunizmus, akkor ne feledjük el a felelősöket sem: a fesztivál ideje alatt itt lesz többek közt Reto Caffi, az Oscar-díjra jelölt A vonal mentén (Auf der Strecke) rendezője, James Lees, a Kérj bocsánatot (Apologie Line) alkotója, valamint az Elizabeth Marre - Olivier Pont rendezőpáros, akiknek Manon az aszfalton (Manon sur le bitume) című rövidjét ugyancsak jelölte idén az Akadémia.

A fesztivál november 13-án, pénteken 20 órakor dobbant, a nyitóvetítést egy egész blokknyi rövid horror, valamint a Lamantinok DJ szettje zárja.

November 14-én, szombaton a Hammer of Gods és a kaliforniai Six Organs of Admittance fog fellépni a Toldi mozi nagytermében.

Shaw-zok tovább! Jövő héten már pár Golden Harvest és independent is várható.

Hongkong Godfather (1985) **** rendezte: Wang Lung Lei

Egyike azoknak a Shaw Brothers filmeknek, amelyeket a Celestial nem hozott ki DVD-n. Újramaszterelt, legális megjelenése egyelőre bizonytalan. Addig is marad nekünk a vhs.

Tipikus, decens tempóval rendelkező, a nyolcvanas évek közepén készült triádfilm (benne egy két szuperhülye fordulattal) lenne, ám kb. feletájon olyan tombolássá változik, amilyen még a hongkongi mozi történetében is párját ritkítja. A nagyfőnököt alakító Sek Gin háza ellen indított támadás már eleve frenetikus (a film itt átlép egy tabut, nem árulom el mit, lásd meg magad, mindenesetre a hozzám hasonló beteglelkűek iskoláslány módjára fognak vihogni), de az igazi cseresznye a tortán a finálé, amely... nos, valószinűleg benne van minden idők 5 legvadabb, legőrültebb filmes befejezése között. Három csávó, akiknek semmi vesztenivalójuk, száz késekkel és bárdokkal felfegyverzett triád ellen. Proto-heroic bloodshed a legjobb fajtából.

Killer Constable (1980) ***** rendezte: Kuai Chi Hung

Az egyébként exploitationfilmes Hung belegyepálja az expó szokásos, sietős intenzitását ezitten wuxiába (az extrém vérbőségről már nem is beszélve). Filmje ráadásul vizuális szempontból sem hajaz a megszokott Shaw wuxiákra, több a külsős jelenet, a beállításai érdekesebbek - Hung kísérletező kedvű rendező, eleve a műfajhoz való hozzáállása eltér az elvárhatótól, szerencsére. A figuráira ez nemkülönben jellemző.

Nagyszerű film, kisebb hibákkal (a kövér comic relief, pl.) A Killer Constable alapjában sötét, már-már apokaliptikus set piece-ek sorozata, de fantasztikus csúcspontok ezek, és Hungnak sikerül őket egy remek történetté összefűznie. Bár a film szinte száz százalékban akció, mégsem érezzük, hogy hiányozna az expozíció, hiszen Hung az akció segítségével mesél. Az Intimate Confessions of a Chinese Concubine és a Sword of Swords mellett a legjobb Shaw wuxia.

Mercenaries from Hong Kong (1983) *** rendezte: Wong Jing

A Piszkos tizenkettő és a Mad Mission keverékének Wong Jing verziója, főszerepben egy karrierjét pánikszerűen a helyes irányba terelni igyekvő Ti Lunggal.

Big Bad Sis (1976) ***** rendezte: Sun Chung

Őrült mód robogó hetvenes évekbeli urbánus exploitation, rengeteg akcióval, vérrel és szexszel - a kedvenc fajta filmem. Chen Ping szokás szerint tökéletes a kőkemény szupercsaj szerepében, aki tisztességes útra szeretne térni. Sun Chung rendezése csúcs, mint általában. A finálé az a fajta kegyetlen, kaotikus erőszakrobbanás, amilyenhez igazán csak a hongkongi filmesek értenek. A japán lányexploitation-filmekhez képest (pl. a Sukeban-sorozat) a történet nem epizodikus, van összefogó dramaturgiája, sőt, még a mellékszálak is ugyesen lesznek eldolgozva. És Siu Yam Yam a legaranyosabb csaj, aki valaha Shaw-filmben feltűnt.

Roland Emmerich már öt éve nem próbálta elpusztítani a Földet, úgyhogy bőven ideje volt az újabb megalomán katasztrófapornónak. Drámai családi krízis, gyönyörű világvége, magvas mondanivaló az emberi összetartásról, könnyfacsarás és giccscunamik – de pár évig most megint biztonságban leszünk.

A katasztrófafilmek ritkán kínálnak nagy mozgásteret egy kreatív cselekmény kiötléséhez: a főhősnek és fogyatkozó kompániájának jellemzően el kell jutnia A pontból B-be, és ha ez sikerült, megmenekültek. Ezután, ha van pár mosolygó gyerek, egy vakkantgató kutya, a háttérben meg egy naplemente, esetleg egy lobogó amerikai zászló, kész a könnyfacsaró happy end, mindegy, hány milliárd ember hagyta ott a fogát az azt megelőző két órában (á la Holnapután). A 2012-ből ugyan hiányzik a zászló (!), de Emmerich és tettestársa, a (meglehetősen gyatra) komponistából (még gyatrább) forgatókönyvíróvá vedlett Harald Kloser az összes többi klisét megbízhatóan csatarendbe állította.

Mivel a jégkorszak és a meteor/üstököszápor már kipipáltatott, a pusztítás ürügyét most a maja kalendárium szolgáltatta, ami néhány, komoly tudósok által körberöhögött kókler szerint 2012 decemberére teszi a világ megsemmisülését. Az elején gyorsan lezavarják a sztori mögötti „tudományt” (óriási napkitörések következtében vészesen felmelegszik a bolygó belseje, hatalmas földrengéseket, szökőárakat és vulkánkitöréseket okozva), és röpke fél óra elteltével már kezdődik is a pixelorgia. A káosz közepén egy elvált író és limuzinsofőr, Jackson Curtis áll (John Cusack kissé túljátssza szerepét), aki kétségbeesetten igyekszik Kínába menekíteni a családját, ahol a Föld kormányai az emberi faj túlélésének biztosításán fáradoznak, főleg Adrian Helmsley segítségével (Chiwetel Ejiofor viszont élvezetes alakítást nyújt).

A játékidő több mint feléig a 2012 meglepően jól működik: szépen dőlnek össze a toronyházak, látványosan robbannak a hegységek, és bár a Curtis család folyamatos, véletlen megmenekülései fényévekkel vannak túl a röhejesség határán (Bustor Keaton összes karakterének együttvéve nem volt ekkora mázlija), érezni a megőrült anyatermészet roppant, félelmetes, mindent elsöprő erejét, ami a minőségi CGI-nak hála, a film nyilvánvaló gyengeségei ellenére is karfamarkolásra késztet. A humor, önirónia (naná, hogy Hollywood pusztul el elsőként – kár, hogy a híres feliratot nem látjuk eltűnni egy hasadékban) és Woody Harrelson már-már paródiába illő, mégis hatásos kergemarha-figurája mellet hiába vonul fel a sablonok és a fájdalmas karaktersztereotípiák egész sora, a néző azt csinálja, amiért megváltotta a jegyét: szórakozik.

Aztán hasonló történik, mint anno a Holnaputánban: az impozáns, globális rombolásmaratont és a sodró iramot felváltja a kínosan hosszúra nyújtott, nyálban fuldokló menekülés, és a film lendülete menthetetlenül megtörik. Mégis miből gondolták úgy az alkotók, hogy több milliárd ember halála és a világ  pusztulása után érdekes látni John Cusackot, ahogy fél óráig pöcsöl a víz alatt valami fogaskerekek közé beszorult plot device kipiszkálásával, hogy be tudjanak zárni egy rohadt ajtót? Ezen a ponton az ötpercenként beszúrt, pármásodperces hosszúságúra csökkentett katasztrófajelenetek már bőven kevesek ahhoz, hogy kihúzzák a forgatókönyvet a szarból. A nemes önfeláldozások, a nagy példabeszédek, az összetartás giccses örömünnepei, a gazdag seggfej bűnhődése, a rokonok könnyes búcsúja, a kutya és a gyerek megmentése, az apját szerető fiú hősködése, a halottnak hitt főszereplő felbukkanása (kétszer!), az elvált szülők szerelmének újjáéledése és az egyéb ostobaságok mind keservesen megbosszulják magukat, és a határozottan jól indult film színvonala gyorsabban zuhan, mint a vásznon az emberiség létszáma. Úgyhogy, ha jót akarsz magadnak, kijössz a moziból, amikor a főszereplők egy teherszállító gépen Kína felé veszik az irányt. Ezzel megajándékozod magad nagyjából másfél órányi felhőtlen szórakozással, és megkíméled magad egy órányi fejfájástól.

Visszatértek. Egykoron, eonokkal ezelőtt egy rövid ideig már köztünk voltak, azonban a 90-es évekbeli Nagy Képregény Leépítés idején az Idegenek a Ragadozókkal együtt teljesen odavesztek. De nem borult rájuk a feledés homálya, az elszánt rajongók megőrizték, sőt tovább ápolták emléküket, még oltárt is emeltek nekik, miközben reménykedve várták visszatértüket. Egészen ez év nyaráig kellett várniuk. 

Az Alienek csak halk és óvatos léptekkel tértek vissza a magyar képregény kínálatba, de legalább itt vannak. Jó lenne, ha egy szép sorozat keretein belül hamarosan hosszabb és jobb történeteket is olvashatnánk, és akkor talán előbb-utóbb egy másik idegen faj is elindulhat Magyarország irányába. A nem rajongóknak abszolút kihagyható kötet.

Egyszer egy házaspár, akik elhidegültek egymástól/meghalt a gyerekük/májátültetésen estek át, nekivágnak a nagyvilágnak/erdőnek/Nyugat Coloradónak, hogy újra megtalálják egymást/halott gyereküket/májukat. Őszintén, hány ilyen és ehhez hasonló filmet láttunk az elmúlt négy évben? Hogy a Farmhouse mégsem válik egyszerű Vacancy koppintássá, abban nagyrészt az Lake Deaddel méltán az ismeretlenség homályába kerülő forgatókönyvíró Daniel P. Coughlin (továbbiakban Kugli) és rendező (George Bessudo) is benne van - a Farmhouse elképesztően rossz.

Sajnos az én ingerküszöbömet nehezen érte el egyáltalán: de mivel már két hete nálam van a film, és ezalatt számtalan alkalommal próbáltam végignézni, azt hiszem itt az ideje, hogy túlessünk rajta. A történet tényleg annyira sablonos, hogy nem is pazarlom rá a helyet: a férfi és a nő megérkeznek egy különös farmra, ahol Stephen Kingtől lopott mellékszereplőket szántak baljósnak és félelmetesnek. Itt aztán belevágunk a kínzások közepébe - a főkínzómester a Seymour Skinner iskolaigazgatóra feltűnően hasonlító Steven Weber, aki nyílván hatalmas adóhátraléka miatt vállalta el a szerepet. Félelmetesen unalmas és közhelyes - mondjuk nem tudom mit várok el egy olyan színészről, akinek a legemlékezetesebb szerepe a Ragyogás 1997-es tévés újraforgatása.

A szereplők közül egyedül talán Kelly Hu-t emelném ki, gondolom a Péntek 13 sokadik folytatása miatt rakhatták be - de inkább a Nash Bridgesben játszott epizódszerepeire akarnék ezentúl emlékezni, mint erre, ahol csúnyán néz és... nagyjából ennyi. (Jack Donnert - kegyeleti okok miatt - nem említem.) A kísérőzene állandóan jelen van és idegesít - olyan, mint azok a furcsán melodramatikus jelenetek valamely Helyszínelők inkarnációból, amikor megtudjuk a fontos vérfertőző titkokat az áldozatról.

Különösen röhejesek azok a jelenetek, amikor elbúcsúznak és hátrahagyják mindenüket - az ember szinte kívánja, hogy jól megkínozzák a házaspárt játszó William Lee Scottot és Jamie Anne Allmant. Mivel elméletileg kínzás-horrorként harangozták be a filmet, azt gondolhatnánk, hogy ez így is lesz - de ismét csalódnunk kell: a jelenetek ötlettelenebbek, mint a tíz év múlva - nyilván - elkészülő Fűrész 11 leggyengébb darabjai, és maximum azért tűnnek félelmetesnek, hogy valaki ezeket tényleg komolyan gondolta. Ám egy csavar még hátra van: amikor már elkönyveltem magamban, hogy a gore mint műfaj megcsúfolását az alkotók tökélyre vitték, az utolsó tíz perce - teljesen érthetetlenül - átkerülünk egy fantasy filmbe, méghozzá olyanba, amelyet a kilencvenes évek elején is ordítva kapcsoltunk volna el, ha véletlenül belefutunk a Sat1-en.

Nem hiszem, hogy akad olyan forgalmazó, aki behozná ezt hozzánk, ha mégis, akkor maximum az ukrán határ közelében, egy benzinkút olcsó DVD-i között van a helye. Egy dologra talán mégis alkalmas: ha van olyan személy a baráti körben, aki hátbaveregetés közben egy "Ez baromi jó, öcsém, ezt nézd meg!"-el ajánlja nekünk a filmet, tapintatosan köszönjük meg a tippet - majd ne álljunk vele szóba. Soha többet.

Péntek van, vagyis a hét utolsó munkanapja, de ennél sokkal-sokkal fontosabb, hogy ez GeexKomix-nap – és nem is akármilyen! Az elmúlt két hét terméséből szemezgetve ugyanis rábukkantam az év alighanem legjobb képregényére, ami, bármily furcsán hangozzék is, egy kutyás-kísértetes horror. De lesz itt még totális galaktikus háború zombikkal, posztapokaliptikus kaland egy gyerek-állat hibriddel, meg rejtély, vérfürdő, felnőttmese és szuperhősakció. Ja, és meghal a Megtorló.

Beasts of Burden 2

Történet: Evan Dorkin
Rajz: Jill Thompson
Kiadó: Dark Horse Comics

Amikor elkezdtem írni ezeket a sorokat, azon gondolkodtam, mennyire túlzás azt állítani, hogy ez a legjobb képregény, amit idén olvastam. Aztán megnyugodtam, hogy semennyire. Meglehetősen sok ígéretes sorozat indult mostanában, de a Beasts of Burden, legalábbis ezzel a második számával, toronymagasan kiemelkedik még egy oly illusztris társaságból is, amit többek közt a Chew, a Stuff of Legend, a Batman and Robin és a The Unwritten képvisel. Az első rész békainváziója némileg meglepő módon egyáltalán nem köszön vissza, de nem baj, mert van helyette egy sokkal jobb sztori, amitől garantáltan eláll majd mindenkinek a lélegzete. Nem, nem viccelek, nem túlzok: Evan Dorkin olyasvalamit visz itt véghez, amire csak a legnagyobbak képesek. 24 oldalon elmesél egy kerek történetet úgy, hogy közben rongybabaként rángatja ide-oda az olvasót az emberi érzelmek lehető legszélesebb skáláján. Először nevetni fogsz, aztán meglepődsz, és elszomorodsz, majd felszökik az adrenalinszinted, elámulsz, megijedsz, és elborzadsz, és végül a szíved szakad meg, ha pedig érzékeny lelkületű vagy, még pár könnycseppet is el fogsz morzsolni – mindezt egy horror keretei közt, azaz Dorkin mindent kisajtol a műfajból, amit lehet.

A csak látszólag csendes és békés kisvárost őrző kutyák és macskák ezúttal eltűnt kölykök után kutatnak, és egy erdőbéli tóhoz jutnak, amiben szellemek laknak. Kísértettörténettel van tehát dolgunk, és nem is akármilyennel: a dühös szellemektől megszállt főszereplők úgy tépnek szét egy kisfiút a füzet közepe felé, engesztelhetetlen bosszúvágytól hajtva, hogy az olvasó csak bambán pislog ki a fejéből. „De hát ilyesmit nem szokás!” Szerencsére Dorkin tesz rá, hogy mit szokás, és mit nem. A Beasts of Burden merész, rendkívül kreatív, és fenomenálisan megírt képregény (a feszes történetvezetésben nincs egy felesleges szó, egy elvesztegetett pillanat), ami minden második oldallal képes meglepetést okozni. És persze Jill Thompson is elemében van: vízfestékes képei gyönyörűek és roppant kifejezők, az állatok ábrázolása pedig lenyűgöző. Ha kell mulatságosak és bájosak, ha kell komolyak, sőt, komorak és félelmetesek, az utolsó oldalt pedig külön ki kell emelnem: kisebbfajta csoda. Nincs mibe belekötni, azt viszont nem tudom megállni, hogy ne írjam le még egyszer: ez az év legjobb képregénye. Kötelező mindenkinek. Addig nem mehetsz el otthonról, amíg el nem olvasod!

Blackest Night 4

Történet: Geoff Johns
Rajz: Ivan Reis
Kiadó: DC Comics

Tekintve, hogy Geoff Johns Green Lantern sorozata a jelenleg futó egyik legjobb szuperhősképregény, a DC arra épülő, idei nagy crossover-eseméynét úgy vártam, mint a messiást. Az első rész (ahogy annak idején kifejtettem) annak rendje és módja szerint be is váltotta a hozzá fűzött vérmes reményeket, de sajnos azóta a sztori csak bukdácsol. Az persze senkinek nem újság, hogy az efféle crossoverek általában csak annyiban különböznek egy átlagos szuperhőssztoritól, hogy nem 3-4, hanem 10-20 vagy még több hős és gazember csépeli egymást, de az, hogy a fő, a cselekményt alakító események a mellékágakban zajlanak, finoman szólva is meglepő. Márpedig ebben a negyedik részben nincs egy darab Zöld Lámpás sem (már ha Alan Scottot nem tekintjük annak), csak azt látjuk, ahogy a földi szuperhősök (élükön Flash-sel) kétségbeesetten küzdenek a Fekete Lámpások egyre növekvő serege ellen. De minthogy maga a konfliktus a különböző Lámpások közt zajlik (és mostanra tudjuk: Hal Jordannek egyesítenie kell a színspektrum erejét kiaknázó corpsokat, mert csak együttes fényük képes legyőzni a feltámadt holtakat), ennek a mellékes kis csetepaténak lényegében nincs komoly jelentősége, és inkább egy tie-inben lenne a helye, mint a crossover főminijében. Ehelyett a két fő tie-inben, a Green Lanternben és a Green Lantern Corpsban zajlanak (méghozzá rohadt élvezetesen és izgalmasan) azok az események, amik majd eldöntik a fény háborújának sorsát.

Persze lehet, hogy túl szigorú vagyok, elvégre ennek a résznek a végén bukkan fel egy új karakter, Nekron, aki minden bizonnyal a Fekete Lámpások vezetője, azaz a főgonosz lesz (bár már van egy Scar és egy Black Hand a háttérben, de annyira mindenképpen bízom Johns tehetségében, hogy ez nem vezet képzavarhoz). De addig is alig történik valami lényeges az egész képregényben, és ez egy crossover negyedik részétől megbocsáthatatlan. Még akkor is, ha egyébként vannak kifejezetten jól sikerült jelenetek (pl. amikor Atom belülről tép szét egy Lámpást, vagy amikor Madárijesztő a félelem legapróbb szikrája nélkül áll a gyilkoló holtak közt, miközben körülötte mindenki rettegve menekül), és ha a Lámpások továbbra is az utóbbi idők legfélelmetesebb gonoszai a mainstream amerikai képregényekben (bár még sokkal inkább azok lehetnének, ha kicsit kevesebbet pofáznának). És persze meg kell említeni Ivan Reist, akinek gyönyörűen sötét, rémisztő, realisztikus rajzai akkor is tartják a lelket az olvasóban, amikor már a sokadik tölteléknek tűnő oldalt hajtja tovább. Nagyon örülnék neki, ha Johns összekapná magát, mert ha így megy tovább, ez a minisorozat simán kinéz az év egyik legnagyobb csalódásának.

Dark Reign: The List – Punisher

Történet: Rick Remender
Rajz: John Romita Jr.
Kiadó: Marvel Comics

Daken, Rozsomák fia, Rick Remender (a frenetikus Fear Agent írója) képregényében szeletekre vágja Frank Castle-t. De tényleg. Nem csalás, nem ámítás: a Megtorló meghal ebben a számban. Mellesleg azért is merek így spoilerezni, mert ez nyilvánvaló mindenki számára, aki olvasta a következő rész előzetesét. Remender, aki az újraindított sorozattal vette át a karaktert Matt Fractiontől év elején, valamiféle bizarr élőholtként készül visszahozni Castle-t a sorozat két hét múlva megjelenő, 11. részében. Elég elborult, sőt, buta ötletnek tűni, hiszen a Megtorló nem az a karakter, akinek jól állnak az efféle halál-feltámadás hókuszpókuszok, és ez még akkor is igaz, ha Remender egészen korrekt munkát végzett az utóbbi szűk egy évben azzal, ahogy Castle-t az elmúlt időszakban tapasztalt gyakorlathoz képest mélyebben beintegrálta a Marvel Univerzumba. Szóval, vannak fenntartásaim a folytatást illetően, de hogy el fogom olvasni, az halálbiztos, mert amit az író ebben a számban művel, az elképesztő. Pedig a sztori röhejesen egyszerű: Norman Osborn, aki a címbeli listáján szereplő ellenségei levadászásával van épp elfoglalva, megtalálja marcona hősünk rejtekhelyét, és rászabadítja az egész H.A.M.M.E.R.-t, amikor pedig ez nem bizonyul elegendőnek (elvégre mi Franknek egy hadseregnyi kommandós?), akkor Dakent is. Hogy miért őt? A logikát tekintve talán nem a legkézenfekvőbb választás (Osborn Angyalai közt többen is vannak, akik könnyebben és gyorsabban kicsinálhatnák a főhőst), de a sztori élvezeti értékét tekintve mindenképpen: mert itt, a végjátékban csak egy igazi, test-test elleni küzdelemnek van létjogosultsága.

És ami ezután jön, az egy olyan brutális, kőkemény akciójelenet (lőnek, rúgnak, ütnek, robbantanak, kaszabolnak), amit ugyan a MAX-os Megtorlótól (ld. Ennis) már megszokhattunk, de ami egy mainstream címben kisebb sokként éri az olvasót (a „parental advisory” felirat nem dísznek van a borítón). Remender nem fogja vissza magát, a kegyetlenül sodró lendületű, őrülten dinamikus és pofás ötletekkel teli harcban úgy spriccel a vér a szereplőkből, mint víz a szökőkútból. És az esztelen vérengzés, a karakterek legletisztultabb ábrázolása ellenére (Frank – elszánt, Daken – gyilkos) az író eléri, hogy az olvasó érzelmileg is hatás alá kerüljön. A főhős szűkszavú narrációja (középpontban az alcímmel – It’s a Good Lie – ami brutális erővel hangzik el utoljára a füzet végén) telitalálat, akárcsak az utolsó oldal: Frank darabjai (szó szerint) egy koszos, esőáztatta sikátorban. Persze, hiszen sima fejlövés vagy torokelvágás nem teszi meg, egy ilyen karaktert csakis így lehet búcsúztatni. John Romita Jr. pedig eszméletlenül gyönyörű munkát végez: a harc csodálatosan vérmocskos (igen! lehet valami csodálatosan vérmocskos!) és dinamikus, a rajzoló tökéletes választás egy ilyen kíméletlen élethalálharc ábrázolásához. Finoman szólva is megéri a pénzét.

Invincible Iron Man 19

Történet: Matt Fraction
Rajz: Steve Larroca
Kiadó: Marvel Comics

World’s Most Wanted, utolsó, azaz 12. (!) rész. Uuuuhhh, baromi hosszú sztorit tudhatunk most magunk mögött. Túlságosan is hosszút, ami azt illeti. Matt Fraction csaknem egy évig nyújtotta Tony Stark kálváriáját, és valljuk be, ez a történet, noha egyáltalán nem volt rossz, semmiképpen nem kívánt ilyen hosszú lefolyást. A sallangok és töltelékepizódok simán kiteszik a World’s Most Wanted egyharmadát, de talán a felét is – mert ha belegondolunk, Fraction csomó időt elpöcsölt azzal, hogy Vasembert újabb és újabb ellenségekkel állította szembe (Namor, War Machine, Madame Masque), és e jelenetek mindegyike csak időhúzó közjátékoknak bizonyultak, amik egyáltalán nem vitték előre a cselekményt. Az alapötlet ugyebár az, hogy miután Norman Osborn lett Amerika első számú rendőre, legfontosabb célpontja Tony Stark lett, merthogy a világ egyik legbriliánsabb elméje felbecsülhetetlen értékű információk birtokosa – legyen szó akár technológiáról, akár szuperhőstársai identitásáról. Osborn így vadászatot hirdetett hősünkre, aki drasztikus megoldáshoz folyamodott: miközben sorra felkereste, és használhatatlanná tette a világban elszórt bázisait, lassan, módszeresen törölni kezdte a saját agyát, hogy ellensége ne juthasson hozzá az abban tárolt információkhoz. Az ötlet érdekes volt (bár, hogy miért választja Stark a lassú leépülést, ami dolga végeztében is akadályozza, ahelyett, hogy egy csapásra nyírná ki az agyát, miután megtette, amit kellett, az rejtély), és Fraction a két karakter megváltozott status quo-jával együtt ügyesen használta fel, hogy izgalmas ellentétpárt faragjon Vasemberből és Osbornból.

Míg az egykori Zöld Manó felért a csúcsra, addig Stark mélypontra zuhant, és ez végig szépen tükröződött a figurák hatalmi és intellektuális állapotán is (nem véletlen, hogy Osborn minden máshol megjelenő őrületét Fraction szinte száműzte a saját képregényéből: felborította volna a tökéletes ellentétet). Ezzel az író elérte, hogy Osbornra úgy tekintsünk, mint Vasember ősellenségére, annak ellenére, hogy nyilvánvalóban nem volt az soha. Az utolsó szám viszonylag zökkenőmentesen varrja el a szálakat, bár akadnak döcögős pillanatok. Stark és Osborn, előbbi zöldséggé devalválódott elméjéből adódóan súlyosan kiegyenlítetlen összecsapása erőteljes, izgalmas, és bár befejezése könnyen kiszámítható (ez sajnos a sztori szinte minden fordulatára elmondható volt), korrekt fináléul szolgál a sorozathoz. A mellékszál Pottsszal, a Fekete Özveggyel és Maria Hillel már problémásabb, különválásuk értelmetlen, utóbbi kettő kijutása Osborn épületéből pedig meglehetősen hiteltelen. Larrocán ellenben nem múlt semmi: a rajz színvonala ugyan erősen ingadozó volt a 12 rész alatt, de most összekapta magát. Az akciók dinamikusak és látványosak, és az arcok is jobban festenek, mint általában – Osborn, akit nála pocsékabbul senki nem rajzol a Marvelnél, végig a páncéljában van, úgyhogy ő sem zavar bele az élménybe. Ha Fraciton rövidebbre fogta volna, akár nagyon jó is lehetett volna ez a sztori. Így csak egy erős közepes.

Sweet Tooth 2

Történet és rajz: Jeff Lemire
Kiadó: Vertigo Comics

Lassan nem telik el hét posztapokaliptikus képregény nélkül – de persze ne érezzétek úgy, hogy panaszkodom! Egyik kedvenc témám ez, úgyhogy bármikor jöhet belőle bármekkora mennyiség. A világvége utáni téma legújabb képviselőjét Jeff Lemire, az Essex County Trilogy és a The Nobody írójának köszönhetjük – de hogy tényleg, szó szerint köszönhetjük-e neki, nos, ezt illetően még ülésezik az esküdtszék. Az első rész ugyan nem bizonyult nagy durranásnak, kellemes, figyelemfelkeltő szórakozásnak viszont igen, és ezzel ellátta egy sorozatnyitány legfontosabb feladatát: rávett a folytatás elolvasására. Viszont a második számmal a színvonal romlott, ahelyett, hogy javult volna, és határozottan gondjai vannak azzal, hogy fenntartsa az érdeklődésem. Ez nem kis részt Lemire képi világának köszönhető: ezek a borzasztóan vázlatos, szögletes, elnagyolt, és kicsit sem szimpatikus vonások nem nagyon passzolnak a sztorihoz (bár nem tudom, mihez passzolnának egyáltalán – a The Nobodyban azért kifinomultabbnak tűnt Lemire stílusa), sőt, ami azt illeti, kifejezetten csúnyák. Amikor pedig akcióra kerül a sor, a látvány eléri a mélypontját: a beállítások sablonosak, a mozgás katasztrofálisan dinamikátlan, és az egész oldalkompozíció döglesztően unalmas (mellesleg ötlettelen is a szóban forgó jelenet, de ez már írói hiányosság).

A sztori egyszerű: 7 éve valamilyen rejtélyes járvány kipusztította az emberiség 90%-át, és csak idő kérdése, hogy mikor áll be a sorba a maradék 10% is. Csak a hibridek (afféle állat-emberek, mint a fő- és címszereplő kisfiú) vannak biztonságban, ők valamiért immunisak – így aztán persze vadásznak rájuk. A főhőst, Gust, apja a külvilágtól elzártan, biztonságban tartotta, de most, hogy meghalt, a fiú reménytelenül egyedül van, és bigott, a saját kis világában élt faterjának nevelése nem növeli az életben maradási esélyeit. Az előző rész végén megmentette pt egy Jeppard nevű férfi, aki most azt ígéri neki, hogy eljuttatja egy titkos helyre, ahol a hozzá hasonló hibridek biztonságban élnek. A koncepció, amely szerint egy naiv, gyámoltalan, tudatlan és a pontnál is egyszerűbb mutánsfiú kikerül a posztapokaliptikus nagyvilágba, akár izgalmas és érdekes is lehetne. De amíg Lemire csak sablont sablonra halmoz a narrációval, a cselekmény „fordulataival”, és a karakterekkel is (Jepperd csak a szokásos marcona antihős, akiből 12 egy tucat, Gus meg egyelőre csak bábként sodródik), addig a képregénynek reménye sem lesz rá, hogy kiemelkedjen a középszerből. És a tendencia (ha ugyan lehet ilyesmiről beszélni két rész után) nem éppen ígéretes.

Dark Avengers 10

Attól eltekintve, hogy mintha Brian Michael Bendis elfelejtette volna, mivel ért véget saját sorozatának legutóbbi része (ti. a Sentry lelövése, ami mintha meg se történt volna, a Marvel skizofrén Supermanje gond nélkül repdes tovább), ez megint egy brutálisan jól sikerült képregény. A horrorisztikus bevezetőt (két dögös tinilány érkezik egy poros kisvárosba a semmi közepén – a geekek máris tudják, hogy nekik harangoztak) egy ehhez tökéletesen passzoló, instant akció követi (Osborn Angyalai Man-Thinget aprítják a louisianai mocsarakban), majd visszatérve a bevezetőben felvett fonalhoz, egy rejtélyes ellenség energiafelhővé robbantja a Sentryt. Bendis nem kispályázik: ahogy az utolsó oldalból kiderül, röhejesen nagyhatalmú gazokkal kell szembeszállnia a csapatnak, és ez kiváló alkalom arra, hogy megvillanjon Osborn „hősi” oldala. Mert minden őrülete és gonoszsága ellenére komolyan veszi szuperrendőri feladatát, és nem hátrál meg, csak mert nyilvánvaló, hogy semmi esélye olyanokkal szemben, akik félkézzel elintézték a Sentryt – úgyhogy durva leszámolás várható a Dinosaur nevű kisvárosban (nem vicc, sőt: akár hiszed, akár nem, a város tényleg létezik).

The Unknown – The Devil Made Flesh 1

Pár hete, amikor az ötödik résszel véget ért Mark Waid pofás kis minisorozata, a The Unknown, abban reménykedtem, hogy ez csak egy hosszabb sorozat első felvonása, afféle bevezető volt. Ekkor a folytatás már félúton lehetett a nyomdába, mert nemrég megjelent a második The Unknown mini, a The Devil Made Flesh első része. A koncepció itt az, hogy a két sztori közt egy év telt el, és ez két szempontból is érdekes: egyrészt főhősnőnknek, a túlvilági jelenségek után nyomozó Catherine-nek egy betegség miatt akkor elvileg már csak fél év volt hátra az életéből, másrészt azóta valami okból megszakadt a kapcsolata asszisztensével, James Doyle-lal (valami igencsak balul sült el legutóbbi ügyük során). Utóbbi most minden követ megmozgat, hogy a nő nyomára bukkanjon, és amikor sikerül neki, egy hatalmas rejtély és egy rakás hazugság hálójában találja magát. Catherine karaktere eddig is érdekes volt, de azzal, hogy halálos betegnek hazudja magát, és hogy James helyére egy másik, nyilvánvalóan rosszban sántikáló asszisztenst keres, most még érdekesebb lett. Waid jól bontja ki az izgalmas kérdések súlya alatt roskadozó misztikus sztorit, fantasztikusan bánik a karakterekkel és a dialógusokkal, nem is beszélve a brutális erejű cliffhangerről – és Minck Oosterveer képei is tetszetősek. Mindenképp olvasandó.

The Stuff of Legend 2

Folytatódik az életre kelt játékok missziója a gonosz világában, a Darkban, gazdájuk, egy kisfiú megmentéséért, akit elragadott a Mumus. Az első rész olyan volt, mint a Toy Story és a Ryan közlegény megmentése sajátos keresztezése, de most eljött az ideje annak, hogy felhagyjak mindenféle hasonlítgatással: mert ugyan lehet párhuzamokat vonni, de a The Stuff of Legend fenomenálisan szórakoztató olvasmány a saját jogán. A szereplők ezúttal egy Hopscotch nevű furcsa városkába érnek, ahol minden lakó egy bizarr játékot kénytelen játszani, szigorú szabályok mellett, a győzelem reménye nélkül. A Mumus szolgálatában álló polgármester hőseinket is játékra kényszeríti, és ez lesz a nagy próba Percy, a „malacpersely” számára, akit a gonosz az első részben árulásra csábított. Mike Raicht és Brian Smith képregénye továbbra is hatalmas élmény minden korosztálynak, és bár ez a szám összességében meglehetősen közjátékszerű (a szereplők semmivel nem kerülnek közelebb céljuk eléréséhez), érdekes dolgok derülnek ki a Dark sajátos politikai és hatalmi rendszeréről. És mivel úgy tűnik, hogy az írók tudatosan, aprólékosan (és nem utolsósorban: élvezetesen) építik a maguk kis világát, könnyű megbocsátani nekik, hogy a cselekmény némileg megakadt. Ha pedig még hozzávesszük Charles Paul Wilson III gyönyörű rajzait is, akkor az év egyik legjobb képregényét kapjuk. Folytatás tavasszal, csak győzzük kivárni.

Ahhoz a generációhoz tartozom, amely Pirx kalandjaiban előbb látja meg a legendásan nobudget török adaptációs tradíciókat, mint Sinkovits Imrét vagy Zenthe Ferencet, és amely a magyar science-fictiont Eördögh Alexa bimbózó – későbbiekben a Playboy hasábjain kivirágzó – tehetségével társította. „Magyar Science-Fiction” – abszurd műfajelméleti vicc, leírva még inkább; az Űrgammák annyira sci-fi, mint a Magyar Vándor, és az évtizedekből táplálkozó hiátus – ti. a sci-fi űrhideg hűlt helye – fokozatosan feledtette el velünk a zsáner újévezredi birtokbavételének szükségét vagy egyáltalán lehetőségét.

Teljes pompájában, naná, hogy nem pattanhat ki senki ember fiának fejéből, és brutálisan eltökélt s hasonlóképp józan direktor, aki nem is rogyik meg e honfoglalói felelősség terhe alatt – de nem is előzi le magát, mikor lendületesen leereszkedik a Kárpátok lejtőin.

Ambícióknak nem volt híján az elsőfilmes Pater Sparrow: a kiindulópont keresésekor egyenesen Stanislaw Lem munkásságáig merészkedett. Vakmerő legyintéssel letudva, hogy ilyesmibe tört tövig Soderbergh bicskája, a lengyel író és az orosz rendező között elmérgesedő kapcsolat fényében pedig még a Tarkovszkij adaptálta Solaris sem tekinthető minden csorbulástól mentesnek. Sparrowt az sem zavarta, hogy Az emberiség egy perce egy történet nélküli pszeudo-izének (egy kimerevített pillanatképnek, az emberiség egy átlagos 60 másodperce statisztikai rögzítésének) történet nélküli ál-elemzése, egy kvantitatív ihletésű, kultúrpesszimista merengés. Sőt, saját bevallása szerint pont ez ütött szöget a fejébe: a cselekmény orientált film nyelvére lefordítani ezt a deklarált megfilmesíthetetlenséget.

A nagy akarásnak egy látványosan zavarba ejtő, és – azért alkotói szándék szerint is – elgondolkodtató nyögés lett a vége.

Egy híres könyvkereskedés teljes állományának egyik percről a másikra, 1 című számbibliába történő átalakulása szimbolikus mirákulum, a Gutenberg galaxis eseményhorizontja. Minden szó, minden irodalom, az individuum minden romantikája, önáltatása a testnedvek, élettani mutatók és halálnemek, a fizikai való szigorú számsorába zuhan; a minőség pislapillanat alatt oldódik fel a mennyiségben, patikamérlegen a végtelen. Hiába a Valóságvédelmi Hivatal szakszerű kivonulása és helyszínelése (a tudományos-fantasztikum érzékletesen szolid díszleteit eleinte krimi-installációk takarják), egy példány átjut a kordonon, hogy a személyes emberi lét elhanyagolhatóságának, sokkírozó számszerűsíthetőségének szemléltetésével fertőzzön. A vaskos kötetek származása, anyaga ismeretlen. Az 1 honnan van? Az eredeti kiadványokkal mi lett?

…és hatalmas zűrzavar lesz, hogy hol vannak valójában a dolgok…

Mivel a szitu „nem definitív”, a script önkényesen „szegregálja” a négy legkézenfekvőbb gyanúsítottat, akik a rejtélyes metamorfózis alatt a boltban tartózkodtak (Mácsai Pál alakítja a tulajt,  a pult és tudat alatt mindenre kapható pénztárost Kerekes Vica domborítja, Sinkó László spontán előkecmergő kedélyterápiás entitás és akad egy energiatakarékos autista, aki fogpiszkálók számolása helyett inkább megkukul), az őket kihallgató Hivatalt, élükön Pitch ügynökkel (Mucsi Zoltán), majd szép lassan magát is – oksági viszonyoktól és narratív dinamikától.

Persze: ez a célja. A kérdés csupán az, hogy Sparrow direkt vagy vélelmezhető rutintalansága miatt lő túl azon. A kényszeres új, a túltelítettség leginkább audiovizuális stimulánsokkal kitapétázott májába úgy ülteti át Lem ötletét (a boncolgatva bölcselkedést), hogy mindeközben saját intertextualitásába fullad bele. Híradó-inzertekkel, dokumentum-felvételekkel, - merüljön Kerekes Vica kellemetes emlőiben akárhányszor nyakig Mácsai Pál - sajnálatosan terjengős álomszekvenciáival, mi több: a képeken ismételten hangsúlyozott üzenetek explicit kiírásával (értsd: fehér háttér, fekete betű, kitartva) görnyeszti a nézőt. Az eszmeiségnek messzemenően megfeleltetett forma bátor, kockázatos mutatvány, biztos kéz kell hozzá. Az 1 túl szuggesztíven zsonglőrködik a tutival ahhoz, hogy ne váljon - egész egyszerűen - fárasztóvá, idegesítővé.

Sparrow kiforratlan stílusérzékről tesz tanúbizonyságot, elegáns metaforáit feleslegesen nyomatékosítja, a misztikum néhol mintha a szerzői tanácstalanságot leplezné, és vitatható döntés a szentenciózus szövegkönyv is: Mucsi és Sinkó Hamvas Béla aforizmáival (nem, ez nem sarkító hasonlat…) civakodja végig a játékidőt. Jó, történetesen szavalhatnának Kantot is, vagy teszem azt empiriokritikus egysorosokat, de nehogy már a lekvár tegye el a nagymamát.

Vagy legalább ne Mucsi és Sinkó szájába adná ezeket a mélyenszántásokat… Utóbbi kizökkenthetetlen jókedvvel togyog fel s alá, míg Mucsi valamennyi rezdülésében ott csörögnek a Jancsó-múlt láncai, mindig csak egy kötőszónyi bazmeg-re van attól, hogy minden magyarok Kapájaként izomból leosszon valakit. Igazán hiteltelenné pedig pont akkor válik, amikor ezekre a nemzeti beidegződésekre bátorkodik rájátszani. Az ezen felüli, hol bámulatosan modoros (Balázs Zoltán), hol szórakoztatóan dilettáns (a távol-keleti laboráns) alakítások sem a rendező castingolási és/vagy színészvezetési gyakorlottságát demonstrálják.

Kár! Nagyon kár. A technikai kivitel (fényképezés, vágás, világítás, díszlet) ugyanis szívmelengetően profi, amihez költségtakarékosan megidézett disztópia-hangulat és helyenként roppant szellemes beállítások dukálnak. Mi több, minden didaktikussága ellenére az 1 fontolandó és érvényes film. Sparrow a valóságot sokadlagos szövegeken, számtalanszor átszűrt képeken keresztül érzékelő mediatizált kultúra, a milliófelé széttartó és gordiuszin összegombolyodó észleleteket szelektáló parancsuralmi intézményrendszer  - a Mi van? és a Mi nincs? definitív szegregálhatóságának - hetykén formalista gúnyiratával szolgál. Egy kurva pamflettel – ahogy Mucsi mondja. És ebben a pamfletben minden gőgje, lekezelően hórihorgas rámutatásai és aránytévesztései ellenére is lapul némi szerénység és önironizáló hajlam, hisz egy Lem nagyregényre való ismeretelméleti lózung elpuffogtatása után végül gyűr egyet magán és lehajol a kutyaszaros földközelbe. Ez is csak egy olvasat, ez is csak egy tegnapi cikk – bomlékony és újrahasznosítható. Nem tűnik el, csak átalakul. Valami hasonlót tanácsolnánk a láthatóan nagy energiákat mozgósító Pater Sparrownak, érést, érlelődést, mert ha van film, amely esetében a kevesebb biztosan több lett volna, akkor az az 1.

Majd jön nemsokára a Sorsvonalak, és amíg abba vetjük bizodalmunk, minden gyermekbetegsége ellenére szeressük a magyar sci-fi újdonsült hírnökét.

A Bloom testvérek mások hiszékenységét váltják nagy pénzre. Először kikémlelik áldozatuk jellembeli hiányosságait, sebezhető pontjait, majd a bizalmába férkőznek és elhihetik vele, hogy segítségükkel álmai valóra válhatnak. A csalás működési mechanizmusa lényegében megegyezik a moziéval. Ahogy a néző a filmvászon előtt, úgy a mit sem sejtő áldozat is egy olyan illuzórikus állapotba kerül, amelyben vágyainak beteljesülése valóságos opciónak tűnik. Ez a reményteli állapot azonban csak ideig-óráig tart. A lámpák előbb-utóbb felgyulladnak. A nézőnek ezért az élményért csak egy mozijegyet kell vásárolnia, a szélhámosok által átvert balek azonban jóval nagyobb árat fizet hiszékenységéért. Addig kell élvezni tehát az utazást, amíg tart. Mutat rá sommásan a megoldásra az idősebbik testvér és egyúttal elegánsan a szőnyeg alá söpri a dolog erkölcsi vetületét. És valóban: hogy elaltassák a frissen kiválasztott áldozatuk egyébként is takaréklángon égő gyanakvását, és hogy a közelébe férkőzzenek a csekkfüzetének, megszervezik számára az élete kalandját. A kérdés már csak az, hogy én, mint átverésre és szemfényvesztésre áhítozó néző, élveztem-e az utazást. A kritikából kiderül.

Rian Johnson, első filmje fogadtatásának köszönhetően, egy meteorit kérlelhetetlenségével robbant be a köztudatba. Rendezői debütálásának (Brick) legfőbb ereje abban rejlett, hogy sikeresen ültette át a film-noir sémáit, egy alapvetően műfajidegen környezetbe, a gimnáziumi folyosók világába. A Brothers Bloom forgatókönyve megalkotásakor pedig a szélhámosfilmek hagyományos cselekményvázát vette alapul. Egy pillanatra se higyjük azonban, hogy csak egyféleképpen lehet a Tökéletes trükk megvalósítását filmre vinni. David Mamet munkája, a Játékos végzet például egy visszafogott lélektani dráma egy magányos nőről, aki az unalom elől menekül a svindlerek karjaiba. Az argentín Kilenc királynő, vagy a Nagy balhé esetében, a hangsúly már egyértelműen a külsőségeken van, azon, hogy az előre nem látott fordulatokkal lenyűgözzék és állandó találgatásra késztessék a nézőt. Emellett a Nagy balhé humort is csempészett a szélhámosok mesterkedéseibe. A Brothers Bloom - hangvételében legalábbis - ez utóbbihoz áll a legközelebb. A film könnyed vígjátékként indul, a bevezetőben visszakanyarodik a testvérpár gyermekkoráig. Stephen és Bloom legalább egy tucatnyi nevelőszülőt használtak el, és eközben, ami a többi gyerek számára természetes volt, jégkrémtől kezdve a zsebpénzen át a barátokig, azt ők csak kifinomult és bonyolult trükkök végrehajtásával szerezhették meg. Pimaszságuk, élénk fantáziájuk és istenadta tehetségük a színjátszáshoz szakmájuk legjobbjai közé emelte őket. Ez a szemtelen, de ugyanakkor súlytalan hangvétel egy ideig még nem változik: csupa olyan excentrikus és különc alak népesíti be Rian Johnson művét, akik egy Wes Anderson filmben (Tenenbaum, a háziátok, Édes vízi élet) sem mozognának idegenül.

Penelopé (Rachel Weisz) a tökéletes áldozat. Övé a keleti part legnagyobb lakóingatlanja, Lamborghinivel jár, viszont megrekedt a szocializációs folyamat elején és unalmában hobbikat gyűjt. Az idősebbik testvér, Stephen (Mark Ruffalo) az ész. Egymást átszelő narratívákban és bonyolult folyamatábrákban gondolkodik. Bloom (Adrien Brody) pedig a szív. Az általa megformált esendő, romantikus karakternek kell elcsábítania a dúsgazdag Penelopét. És ott van még állandó segítőtársuk, Bang Bang (Rinko Kikuchi), akit Stephen, egész frappánsan, az ötödik Beatlestaghoz hasonlít. A terv működésbe lép: a dúsgazdag nő hajóra száll, majd lassanként a Kaland, a Bonyodalom, és a Szerelem vitorlája is feltűnik a horizonton.

Hiába sikerült azonban bravúrosan a szereplők bemutatása, hiába utaznak keresztül Kelet-Közép-Európán, ha a forgatókönyv mindig a legnyilvánvalóbb megoldásokat választja, vagyis a Stephen által kitervelt kaland nélkülöz bármiféle meglepő fordulatot. Egy idő után fárasztóvá válnak a trükkök és az átverések, ha már jó előre ki lehet őket szagolni. Rá kellett jönnöm, hogy Stephen a legjobb trükkjét már gyermekkorában elsütötte. Már rég nem láttam ilyen filmet, amely ilyen sokat igért és ilyen keveset teljesített belőle. Sajnos a poénok is elfogytak a film felére. Ezeknek a karikatúraszerű, különc alakoknak jól állt az igazából tétnélküli bohóckodás, de azt, hogy Mexikóban a történet menete sötétebb irányt vesz, a karakterek már nem bírják el és kidomborodik mesterkéltségük, műviségük. Arról nem is beszélve, hogy Mexikótól kezdve nagyrészt követhetetlenné válik a cselekmény. Az összecsapottság érződik a végjátékon. Minden bizonnyal, Ryan Johnson pont a legrosszabb Wes Anderson filmet, az Utazás Darjeelingbe címűt nézte meg túl sokszor. Abban éreztem ezt, hogy a szereplők túl sekélyesek és irritálóak ahhoz, hogy komolyan izgulni lehessen értük.

Sajnos, az egész filmre rá lehet fogni, hogy egy Wes Anderson epigon munkája. A testvérpár divatérzékenysége, a film végén előbújó szentimentalizmus és a zenehasználat is Anderson filmjeit idézi. Nem az eredeti stílus hiányát kérem számon Johnsonon, hanem azt, hogy ezeket az elemeket nem tudta sikeresen alkalmazni. Az a jelenet, amelyben felcsendül Cat Stevenstől a Miles From Nowhere, olyan, mintha hirtelen egy másik filmben járnánk, és ezt mondom úgy, hogy a Butch Cassidy és a Sundance kölyök biciklis, esőcseppek esnek a fejemre kitérőjét imádom.

A színészek azt hozzák, amit megszoktunk tőlük. Aki látta már Adrien Brodyt a King Kongban, vagy a Darjeeling Limitedben, annak minden gesztusa ismerőse lesz. Sose hittem volna, hogy valaha rosszat fogok mondani Rachel Weiszról, de a játéka néha átmegy ripacskodásba, amikor Prága közepén elkezd ugrándozni, az volt az első pillanat az életemben, amikor sikerült kiszeretnem belőle. Az egyetlen kellemes meglepetés Rinko Kikuchi nevéhez fűződik. Sajnos sokat elmond a filmről, hogy a benne felvonultatott karakterek közül a legemlékezetesebb gyakorlatilag néma. Bang Bang az egyetlen, akit a Nagy balhé két, minden hájjal megkent fősvindlere is biztosan alkalmazott volna a szélhámosbrigádjában.

A film legnagyobb hibájának azt tartom, hogy Stephennek nem sikerült elhihetnie velem, hogy ő tényleg olyan mesteri történetmesélő. Nem szívesen vennék részt az általa kitalált kalandokban, és nemcsak azért, mert hazaérve szívrohamot kapnék a kipostázott bankszámlaegyenleg láttán, hanem azért, mert unalmasnak találnám azokat. Elindult volna vajon Stanley Livingstone nyomában, ha csak unalmas afrikai útibeszámolókat olvasott volna? Ebből is látszik, hogy hatalmas felelősség nehezedik a történetmesélők vállára.

A ’80-as évek vizuális és zenei esszenciája egy road-movie-szerű romantikus horrorwesternben – Kathryn Bigelow filmjében amorális, gyilkos vámpírcsalád ámokfut vér után a vadregényes nyugaton, amíg bele nem törik a foguk a szerelem és a család szentségébe.

Az 1987-es Alkonytájt skizofrén alkotás: egyrészt üvölt róla, hogy egy nő írta, hiszen az egész sztori egy gyengéd szerelmi szálra van felfűzve, másrészt viszont fényévekre van mindenféle nőies finomságtól és kellemtől. És nem csak a vér és az akkoriban igen merésznek számított erőszak miatt: Bigelow (írótársával, Eric Reddel, aki egy évvel korábban egy másik kultklasszikusért, Az országút fantomjáért is felelős volt) az egyik első volt azok közt, akik újraértelmezték a vámpírmítoszt, és sutba vágták toposzait, de a fokhagyma, a feszület és a hasonló kellékek hiányánál sokkal fontosabb maguknak a vérszívóknak az ábrázolása. Ahogy anno Dashiell Hammet lerángatta a krimit az elegáns úri körökből az utca mocskára, úgy váltja le az Alkonytájt a romantikus vonásokkal színezett, arisztokratikus vámpírgrófokat amorális, koszos, fegyverforgató tömeggyilkosokra.

Az apjával és húgával egy poros kisvárosban élő Caleb összeakad egy csinos lánnyal, Mae-vel, aki az első adandó alkalommal nyakába mélyeszti fogait. Caleb fájdalmas átalakuláson megy keresztül, aminek eredményeképpen befogadják őt Mae vámpírtársai – csakhogy az „apa”, Jesse Hooker „családja” gyilkosságokat vár el tőle beavatás gyanánt, így a nappali utazások és az éjszakai öldöklések közepette Calebnek választania kell igazi és fogadott famíliája között.

Bigelow vámpírjainak szeme nem világít vörösen, és nincsenek hosszú szemfogaik, mégis félelmetesebbek filmes fajtársaik többségénél, ez pedig nagyrészt a zsánerben egyedülálló eredetüknek köszönhető: a rendező eleinte egy westernt akart forgatni, de mivel a ’80-as években ez a műfaj halottabb volt, mint most a diszkó, inkább az akkoriban divatosabb horrorba csomagolta az ambícióját. Jesse Hooker így egy nagyon is valószerű, amorális gyilkosokból álló bandát vezet, amelynek tagjai mellesleg természetfeletti erővel (és halhatatlansággal) vannak felvértezve. Soha véget nem érő, mészárlásokkal jelölt (ó, az a bárjelenet…) utazásaik során kívülállókként jelennek meg, akik a western hagyományainak megfelelően fenyegetik a békés, tisztességes népeket. Ez a koncepció minden eleganciájuktól és romantikájuktól azonnal megfosztja az öröklétre kárhoztatott, a vér után drogfüggőként sóvárgó vámpírokat, legyen szó akár a minden rezdülésében rémisztő Jesse-ről (Lance Henricksen félkézzel ellopja az egész show-t), akár a pszichopata Severenről (Bill Paxton a film másik fénypontja), akár a gyermektestbe zárt démonról, Homerről, akár a csapat anyjaként funkcionáló Diamondbackről. (Sajnos, ami a színészeket illeti, pont a főszereplőt alakító Adrian Pasdar a leggyengébb láncszem – de annyi baj legyen.)
 

Az Aliens fél stábja által életre keltett vérszívók mind markáns, jól elkülöníthető szerepet töltenek be Jesse „családjában”, ami ráadásul minden vérontással együtt működőképesebbnek (és nem utolsósorban, teljesebbnek) tűnik, mint Calebé. A fiú, az apa és a kishúg közt ugyan nincsenek látható konfliktusok, de a felszín alatt érezhető egyfajta nehezen meghatározható, de nyilván az anya hiányából adódó nyugtalanság, ami abban is megnyilvánul, hogy hősünk a városban issza el éjszakáit. És amikor bajba kerülvén hiába telefonál haza, mert senki nem válaszol, az már elég is hozzá, hogy elkötelezze magát új szülei és testvérei mellett. A tipikus amerikai mondanivaló sajátos továbbértelmezése ez a pillanat: az ember kétségbeesetten vágyik egy család után, amelynek tagjai, ha gondoskodnak egymásról, mindegy, mekkora vérözönben gázolnak. Vagy később, hogy mennyire csonkák. Ugyanis, amikor Caleb számára világossá válik, hogy segélykérő hívására azért nem érkezett válasz, mert apja elindult otthonról, hogy megkeresse őt, ismét fordul a kocka. És bár a vér szavának folyton érezhető befolyása mellett a szerelemi szál már csaknem elhalványul, ha akarjuk, Mae szerepe is értelmezhető egyfajta tudatalatti pótanyaként Caleb számára, és ezzel teljes lesz a kép.

A családdal kapcsolatos mondanivaló, amellett, hogy a rendező sokkal visszafogottabban és elegánsabban tálalja, mint szinte bármilyen más amerikai mű alkotója, nagy segítségére van a filmnek abban, hogy még annál is magasabbra másszon a műfaji ranglétrán, amit a vámpírmitológia jól átgondolt újraértelmezése engedélyez neki. És ami tényleg közel hibátlanná teszi Bigelow majdnem-klasszikusát, az Adam Greenberg (Terminator) mindehhez tökéletesen passzoló, hideg színekkel teli sötét képi világa, a Tangarine Dream talán leghatásosabb, szinte hipnotikus erejű zenéje (mindkettő igazi ’80-as évek-esszencia, jó értelemben véve), és a csaknem megszemélyesítve ábrázolt Nap, amit az alkotók valamiféle gonosz és veszélyes, perzselő szörnyként lebegtetnek a szereplők feje fölött. Bár 1987-ben bemutatásra került egy másik (drágább és sikeresebb) vámpírfilm, a Joel Schumacher-féle Az elveszett fiúk is, az idő próbáját az Alkonytájt állta ki jobban. Bigelow mozija kegyetlen, véres, hangulatos, és minden brutalitása ellenére igazi, emberi szív dobog benne.

A KIADVÁNY

Túl azon, hogy a borító és a menü is gusztustalanul nyálas (inkább passzol az Alkonyathoz, aminek a címét pedig nagyon-nagyon nem akartam leírni ebben a cikkben), nem lehet panaszunk a DVD-re. A kép szép, tiszta, éles, ami pedig a hangot illeti, az 5.1-es és DTS angol sávot mellett választhatunk (surround) magyar szinkront is – persze jobb, ha nem tesszük, mert sem hangzásában, sem színészi teljesítményében nem mérhető az eredetihez.

AZ EXTRÁK

A Corner Film szerencsére nem spórolta le a külföldi kiadás extráit: igaz, a képgaléria és az előzetesek mellett csak egy audiókommentár, egy kivágott jelenet, és egy 45 perces werkfilm van, ami nem tűnik soknak – viszont kifejezetten tartalmas és informatív mindegyik. A kommentárban Bigelow mesél az írásról, a rendezésről, a sztoriról és a karakterek motivációiról (kár, hogy nem csatlakozott hozzá egy-két színész), a werkfilmben pedig a producertől az operatőrig megszólal mindenki, aki számít, teljessé téve az Alkonytájt születéséről kialakított képet. A törölt jelenet csak Bigelow kommentárjával választható, és azt hívatott bemutatni, hogyan látja Caleb a világot vámpírként – a rendező csak azt felejti el közölni, hogy végül miért vágták ki (egyébként mindegy is, a lényeg, hogy kivágták: semmi szükség rá). Az audiókommentáron nincs magyar felirat, a többi extrán van.

ÖSSZEGZÉS

A  film a ’80-as évek egyik legjobb horrorja, ehhez nincs mit hozzátenni – a kiadvány pedig több mint tisztességes, és még csak nem is kerül sokba. Ehhez sincs mit hozzátenni.

Kiadó: Corner Film
Kép: 1,85:1 (16:9)
Hang: angol DTS, angol DD 5.1, magyar surround
Felirat: magyar

Near Dark. Amerikai. 1987. Rendezte: Kathryn Bigelow. Írta: Kathryn Bigelow, Eric Red. Fényképezte: Adam Greenberg. Zene: Tangerine Dream. Szereplők: Adrian Pasdar, Jenny Wright, Lance Henriksen, Bill Paxton, Joshua John Miller, Jenette Goldstein, Tim Thomerson

Az év eddigi legjobb játéka a Warhammer 40000 Dawn of War 2 volt (a Modern Warfare 2-t és a Dragon Age-et egyelőre nem próbáltam ki, de már csak órák kérdése.) Az egyetlen bajom vele az volt, hogy cseppet rajzfilmesre sikeredett, a Warhammertől több szikárságot, keménységet, morcosságot várna az ember, és úgy néz ki, a játékhoz készítette első kiegészítő ezeket a hibákat ki fogja köszörülni.

Harcművészeti-filmes ámokfutásom folytatódik - kattints a "kungfu kedd" címkére a korábbi epizódok megtekintéséhez! Egyelőre még mindig a Shaw Brothers táján sertepertélek, de idővel Golden Harvesték felé is elzarándokolunk majd, sőt, később szó esik japán, thaiföldi, maláj és egyéb szuperprodukciókról is. Old school is good school!

TALE OF A EUNUCH (1983) ** rendezte: Hua Shan

Aú. Valószinűleg azok, akik nem rajongói Louis Cha (Jin Yong) munkásságának, még két csillagot sem adnának erre a filmre, én azonban olyannyira kedvelem a film alapjául szolgáló regényt, a Duke Of Mount Deert, és a könyv főhősét, Wai Siu Bót, hogy még ezt a renyhe adaptációt sem tudom teljesen leírni.

Az általam látott legkevésbé koherens ázsiai film a Three Swordsmen (1994) című újhullámos wuxia, de a Tale of a Eunuch már-már letaszítja kétes illatú trónjáról. El nem tudom képzelni, hogy olyanok, akik nem olvasták a regényt, követni tudnák a film sztoriját. Hua Shan egész fejezetekkel végez percek alatt. Wai Siu Bo egy éleseszű, bár sunyi opportunista - Wong Yu (nem Wang Yu!) alakításában azonban alig több egy bunkónál. A Duke of Mount Deer Louis Cha legviccesebb regénye, de ez az 1983-as film túlzásba viszi a poénkodást, ráadásul a gyenge poénkodást, néha az az ember érzése, hogy valami harmatgyenge Wong Jing-filmet néz (persze eme érvelésemnek némileg elveszi az élét, hogy a legjobb Duke of Mount Deer-adaptációnak éppen Wong Jing volt a producere - a 2000-es tévésorozatról beszélek, amelyben Dicky Cheung fantasztikus beleérzéssel adta Wai Siu Bót.)

ROVING SWORDSMAN * (1983) rendezte: Chu Yuan

Tíz perc után már gőze nincs az embernek, miről szól ez a Gu Long-adaptáció. Chu Yuan futószalagon gyártotta a bestsellerszerző regényeinek filmváltozatait, és több-kevésbé mind zavaros, de ez a csúcs. Még talán érthetetlenebb, mint az a bizonyos Three Swordsmen.

JUDGEMENT OF AN ASSASSIN (1977) **** rendezte: Sun Chung

Kiváló, követhető(!) történettel rendelkező wuxia. Sun Chung a Shaw Bros legjobb rendezője volt, remek érzékkel a narratív koherencia irányába, ráadásul a filmjeiben a harci jelenetek mindegyike intenzív, tele remek beállításokkal. Chung mindíg többet akart adni a nézőnek egy szimpla kalandsztorinál.

Az össze karakter érdekes - David Chiang először képes hihetően eljátszani azt a fajta wuxia archetípust, amelybe Chang Cheh filmjei korábban belekényszerítették. Ku Feng a Bak Mei-figurát csípőből hozza, bár ez a Bak Mei nem intrikus, sőt egyedül ő látja át a klánok harca mögött húzódó összeesküvést és ő képes fellépni ellene. Néha azt hiszem, elég Ku Fenges filmet láttam egy életre, és akkor előáll egy olyan alakítással, amely után még több Ku Fenget néznék!

THE PROUD YOUTH (1978) **** rendezte: Sun Chung

És akkor még egy kitűnő wuxia! Louis Cha Xiao Ao Jiang Hu című klasszikusát X alkalommal feldolgozták (a leghíresebb a Tsui Hark-féle verzió), ezt Sun Chung rendezte és Wong Yu alakítja Linghu Chongot, méghozzá meggyőzően. A történet kezdetben cseppet zavaros, főleg azoknak akik nem ismerik a regényt, de gyorsan "kitisztul". Chung rendezése szokás szerint első osztályú, az operatőri munka gyönyörű, Tang Chia akciójelenetei pedig fantasztikusak. Egyedül azért nem adok neki öt csillagot, mivel, a regény szerkezetéből adódóan, hiszen először folytatásos formában, újságban jelent meg, a film is kissé epizódikus. Ennek ellenére, a maga sűrített dramaturgiájával remekül visszaadja a gigantikus hosszúságú könyv esszenciáját.

KUNG FU INSTRUCTOR (1979) **** rendezte: Sun Chung

Sun Chung nem tudott rossz filmet csinálni. Dinamikus rendezés, szép kompozíciók, ütős akció, és mindennek tetejébe Ti lung egyik legjobb alakítása emlékezetes filmet eredményez. Egyetlen gyengéje a forgatókönyv, bár Ni Kuang, ez az emberi írógép mint mindíg, most is igyekszik több helyen kicsavarni a formulát.

Ti Lung ekkoriban ért ha nem is a karrierje csúcsára, de hetvenes évek végi szerepeiben adta tehetsége legtöbbjét. Már nem az a pretty boy volt, aki Chang Cheh filmjeiben, itt már férfi, akinek senki nem állhat az útjába, aki képes egyetlen karcolás nélkül átgázolni egy téglából épített szarodán.

A Tomb Raider találkozása a Múmiával és A nemzet aranyával, legalábbis az első kommentárok szerint. A játékot szerettük, a filmet nem biztos, hogy fogjuk, még ha a szereplőgárda kellően izmosnak is tűnik (Jake Gyllenhaal, Gemma Arterton, Alfred Molina, Ben Kingsley.) Amerikai bemutató jövő májusban, előzetes a tovább után.

Pontosan tíz év telt el a Blair Witch Project bemutatása óta. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy az amatőrfilmes társadalom újra kitermeljen magának, amgából egy minimálköltségvetésű, viszont a hollywoodi blockbusterek sikereit ostromló horrort. Azért a nagy előd para-szintjét sajnos nem sikerült elérni.

A horror az egyik leghálásabb zsáner az elsőfilmesek számára, hiszen kellő kreativitással olcsón lehet valami igazán látványosat és hatásosat alkotni. Ha azonban még arra sincs pénzünk, hogy egy lelkes és kezdő maszkmestert megfizessünk néhány zombimaszk előállításáért, még mindig támaszkodhatunk arra az elméletre, miszerint mindig sokkal félelmetesebb az, amit nem láthatunk. Így tette ezt Oren Peli rendező is, akinek a legenda szerint akkor jutott eszébe a Paranormal Activity ötlete, amikor egy éjjel egy polcon lévő doboz magától leesett a szobájában, pedig nagyon stabilan a falhoz volt tolva. Egy lelkes filmes ilyenkor nem törődik az anyagi korlátokkal, és az őt izgató sztorit akkor is elmeséli, ha csak néhány ezer (11 vagy 15, a netes információk szerint) dollár áll rendelkezésére. A helyszínen sokat spórolt, ugyanis a saját családi házában forgatott, más helyszínre pedig nem is volt szükség.

Peli ügyesen elkerülte a klasszikus kísértetházas filmek csapdáját, miszerint miért mennek a szereplők folyton vissza a házba, ahol minden éjjel egy szellem válogatott borzalmait kell átélniük. Az ő verziójában a kísértet/démon az egyik szereplőhöz kötődik, tehát hiába is mennének bárhová, az mindig követni fogja őket. Mondjuk kíváncsian néznék meg egy kísértettámadást egy tömött diszkó közepén, de ez a fajta tömegbe menekülési mód talán csak számomra tűnik logikus megoldásnak. Az amatőr kézikamerás felvételek itt indokoltak, mivel a szereplők maguk veszik filmre a paranormális történéseket, és még azt az irrealitást is elkerülik, hogy a legnagyobb bajban nem a filmezéssel vannak elfoglalva a Cloverfield vagy a Blair Witch szereplőivel ellentétben. Az ilyenkor állványon lévő kamera miatt persze sok érdekes történésről maradunk le, de a felvételek így maradnak reálisak, sőt nem is baj, hogy időnként ráhagyják a dolgot a fantáziánkra, amivel még a költségeken is spórolnak.

A két ismeretlen főszereplő (Micah Sloat és Katie Featherston) végig hiteles és szimpatikus, viszont Peli talán túl sok időt tölt velük a nappali beszélgetős részeknél. A Paranormal Activity ilyenkor sem válik unalmassá, viszont sokáig nem értjük, miért tartják az USA-ban a filmet minden idők egyik legfélelmetesebbjének, amikor egy-két rejtélyes ajtómozgáson, és pár fura éjszakai zajon kívül az első hetven percben semmi nem történik benne. Peli aztán az utolsó tíz-tizenöt percben tényleg kitesz magáért, és két valóban csontig hatolóan félelmetes szcénával ajándékoz meg minket. Kétségtelen, hogy van tehetsége a műfajhoz, de a készülőfélben lévő Paranormal Activity 2-ben reméljük nem vár az ijesztgetésekkel az utolsó percekig. A végeredményében pozitív összképhez az is hozzátesz, hogy a sztori végén a vászon elsötétül, és stáblista nélkül kell kisétálnunk a moziteremből.