Neil Gaiman új könyve, a THE OCEAN AT THE END OF THE LANE ("A brilliantly imaginative and poignant fairy tale from the modern master of wonder and terror") nyáron jelenik meg, de Joe Wright máris aláírt a filmadaptációhoz, amit a Focus Features készít Tom Hannks produceri felügyelete alatt.
Az EVIL DEAD remake közelgő premierdátuma hajlamos elfeledtetni az emberrel, hogy egykor az eredeti film negyedik része is tervbe volt véve. De Sam Raimi nem felejtette el, sőt, azt mondta, a testvérével nyáron terveznek nekiállni az EVIL DEAD 4 forgatókönyvének.
A harmadik HOBBIT-film premierjét elpaterolták 2014 július 18-ról (ezen a napon mutatják be az új X-MENt) december 17-re.
Juliette Binoche honfitársa, Jean Reno nyomdokaiba lépett: jövőre menekülhet GODZILLA elől (és remélhetőleg kevésbé blamálja majd magát vele). További szereplők: Aaron Taylor-Johnson, Elizabeth Olsen, Bryan Cranston.
A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-ben már Norman Osborn is felbukkan majd, és Chris Cooper arcát fogja viselni.
Gary Oldman csatlakozott a DAWN OF THE PLANET OF THE APES stábjához. Egy emberi kolónia vezetőjét alakítja majd az immár majmok által uralt világban (15 évvel az első film eseményei után).
Kurt Sutter még el van foglalva a SONS OF ANARCHY-val, de az FX már az ölébe pottyantott egy új projektet: a LUCAS STAND című sorozatban egy sötét múltú exkatona vadászik majd téren és időn át a pokol törvényszegő démonaira.
IN THE FLESH, a BBC Three új sorozata, amiben egy zomibapokalipszis után az. élőhalottakat rehabilitálják, és visszaintegrálják őket a társadalomba. És a trailer alapján ez nem vígjáték...
Az aktuális remake-hír, ami nélkül nem lehet teljes a hét: az EGYENESEN ÁT (Flatliners) is feldolgozódik, a rendező Niels Arden Oplev, a svéd A tetovált lány adaptáció direktora lesz.
A hónap képregényes híre: a 100 BULLLETS teljes stábja (író, rajzoló, színező, beíró, borítórajzoló) visszatér júniusban a BROTHER LONO című spin off minisorozattal, ami a címbeli karakter történetét viszi tovább az eredeti széria 100., befejező részének eseményei után.
KÉPEK: Aki kíváncsi rá, hogyan csillan meg Vin Diesel tar fején a sárga fény, az ide kattintson (RIDDICK). Imigyen fog kinézni Pókember új jelmeze a jelenleg forgó második részben. (Elsőre meg nem mondtam volna, hogy ez más, mint az előző részben - de tényleg más.) Ő pedig Mary Jane Watson, a nyakas Shailene Woodley alakításában. Új poszter a VASEMBER 3-hoz. Iron Man Rises.
ELŐZETESEK: Extended trailer a TRÓNOK HARCA harmadik évadjához. Vacsoraidő, Dr. Lecter szeretettel vár az asztalnál: ilyen lesz az NBC HANNIBAL sorozata. Új trailer az OBLIVIONhoz. Jól néz ki.
És végül: MŰVÉSZET! Íme egy remek Batman & Robin rajz a kiváló Tim Sale-től, alább pedig 4 db. Star Trek festmény csodálható meg. Nem szimpla rajongói munkák, hanem hivatalos, licenszelt művek, a printek itt megvásárolhatók (darabja 25 dolcsi).
Max Landis, Az erő krónikája írója két évvel ezelőtt csinálta ezt a kisfilmet/podcastot, ami lényegében egy képregény dokumentumfilmszerű kritikája. Vagy olyasmi. Landis a '90-es évek eleji, az amerikai képregénypiac majdnem-kinyírásával vádolt (anno részben nálunk is megjelent) Superman halála című sztorit ostorozza szenvedélyesen, egy rajongó jogos dühével felvértezve, frenetikus-amatőr módon újrakreálva/kifigurázva mozgóképen a comic eseményeit. Túl azon, hogy minden megállapítása és gúnyolódása tökéletesen igaz és megalapozott, a videó nem mellesleg átkozottul vicces, és megjelenik benne Elijah Wood, Simon Pegg, Ron Howard és Mandy Moore is. Gyönyörű geekfilm a "tovább" mögött.
Mega-City One populációja meglehetősen drasztikusan redukálódott az elmúlt évtizedekben. A kezdeti kb. 800 milliós lakosságot az Apocalypse War (1982) során a szovjetek atomcsapással felezték meg, a Necropolis idején (1990) a Sötét bírák további 60 millával rövidítették meg, a Judgement Day zombiinváziója és a Total War tombolása is további milliós veszteségeket okozott, bár időközben azért vissza is gyarapodott valamennyire a lakosság. A Day Of Chaos újfent keményen odavágott a demográfiának, olyannyira, hogy a végső szám már csak olyan 50 millió lakosnál állt meg. Ha így folytatódik, pár év múlva csak elvétve lehet majd embereket látni a jóformán az egész amerikai keleti partot magába foglaló Megapolisz utcáin.
A 2011 nyarától kerek egy éven, és 47 számon át tartó Day Of Chaos az eddigi leghosszabb Dredd eposz, és azon kívül, hogy egy elképesztően izgalmas, nagyívű történet, egyben egy olyan jelentős mérföldkőnek tekinthető esemény is, ami nem csak Mega-City, de az egész Judge Dredd univerzum jövőjére hosszú távú hatással bír.
Ezúttal nem kell nagyon tisztában lennünk az előzményekkel, bár a sztori háttere most is messzire nyúlik vissza, egészen a már eddig is sokat hivatkozott Apocalypse War idejéig. Akkor Dredd egyetlen gombnyomással törölte el a Föld felszínéről East Meg One-t, vagyis a Moszkva köré épült szovjet megavárost, és bár sokáig meg volt róla győződve, hogy tette indokolt és jogos volt, az később mégis gyakran kísértette őt. A túlélők azonban nem felejtettek, és várták a megfelelő pillanatot a bosszúra, ami most jött el.
A város éppen új polgármestert készül választani, ami már önmagában is komoly terhet ró a bírákra. Ekkor egy jövőbelátó képességgel megáldott PSI bíró figyelmeztet, hogy hatalmas katasztrófa közeleg, ami a város pusztulását okozhatja, de először csak Dredd veszi elég komolyan a homályos víziókat. Később azonban a jóslatok sorban igaznak bizonyulnak, de még mindig nem áll össze a kép teljesen. A szovjetek ugyanis egy Borisenko nevű ezredes vezetésével (aki East Meg One atomvillanásában megvakult) egy jól megtervezett és mesterien összehangolt akcióval készülnek a várost romba dönteni. Egy családostul elrabolt neves tudóst rákényszerítenek, hogy kifejlessze a toxoplasma gondii vírus egy speciális, halálosabb verzióját. Alvóügynökök és beszivárgók aktiválják sorban magukat és a vírust, egyre több embert megfertőzve, mindeközben szovjet bérgyilkosok számos fontos személyt, köztük Dreddet és az eseményeket előre látó PSI bírót is megpróbálják likvidálni. A vírus gyorsan terjed, és 98-99%-ban halálos, de előtte még a fertőzöttekből dühöngő, gyilkos őrülteket csinál, akik így további pusztítást visznek végbe. És mindez csak az első felvonás. Miközben a bírák próbálnak gátat szabni a vírus terjedésének, és a tömegpánikot elkerülendő, megfelelően kezelni a vészhelyzetet, illetve kézre keríteni a terroristákat, nem várt események láncolata olyan folyamatot indít el, ami után fokozatosan, napról-napra omlik össze az infrastruktúra, és fullad egyre nagyobb káoszba a város, miközben a hullahegyek csak nőnek. Egy maroknyi terrorista pár nap leforgása alatt sikeresen térdre kényszeríti a gigantikus városállamot és a masszívnak gondolt bírói rendszert.
Ezúttal többről van szó, mint újabb megalomán népirtásról és esztelen rombolásról, itt a pusztítás lényegében az újrateremtés része. John Wagner író amolyan bibliai özönvizet zúdított a bűnös városállamra, hogy ezzel egy teljesen új kezdetnek biztosítson teret, és egyben komoly kihívás elé állítsa írótársait. Miután végzett a forgatóval, Wagner a Facebook oldalán azt írta, hogy nagyon kíváncsi rá, hogy a kedves kollégák mit kezdenek majd azzal a helyzettel, amit ő otthagyott nekik. Konkrétan egy 90%-ban lerombolt várost, 350 millió halottat, és egy legyengített és szétzilált bírói rendszert, amiket már nem lehet csak egyszerűen újraépíteni pár részen keresztül, és úgy folytatni, mintha mi sem történt volna. Éppen ezért az igazán érdekes része a dolognak még csak ezután jön, és bár az eposzt követő sztorikban még főleg a rend stabilizálásáé és az újrarendeződésé a főszerep, már érződik, hogy az újjáépítésen túl jelentős paradigmaváltásra is szükség lesz, hiszen a város nem tartható fenn a korábbi elvek és szabályok mentén. (Pl. A rendrakáshoz nélkülözhetetlenek lettek az utált és a városból kitiltott mutánsok, akiknek nyilván egészen más pozíciójuk lesz ezentúl Megacity életében, illetve a bírói rendszer hatékonyságát is szükséges lesz alaposan újraértékelni majd, valószínűsíthetően a demokratikus törekvések kárára.)
De vissza a Káosz napjához. A történet a sorsfordító jelentősége okán még nem szolgál rá automatikusan a dicshimnuszokra, viszont ami az eposzt egyértelműen a legjobb Dredd történetek közé emeli, az ismét Wagner megbízható zsenialitása, aki bravúrosan és aprólékosan építi fel ezt az egész szövevényes sztorit a csúcspontig, a címbeli Káosz napjáig, ahol persze még közel sincs vége az eseményeknek. A tapasztalt író végig feszes ritmusban tálalja a történéseket, ahol egymást érik a meglepő fordulatok, miközben az olvasó is folyamatos bizonytalanságban van tartva. (SPOILER Pl. amikor már mindenki azt hiszi, hogy a káosz elérte a csúcspontot, akkor Wagner elszabadítja a Sötét Bírákat, vagy éppen kirobbant egy botrányt, ami után a lakosság szempillantás alatt szembefordul az amúgy is pokoli nehéz helyzetben lévő bírókkal. SPOILER VÉGE)
A Day Of Chaos nagy erénye a sokfélesége. Egyszerre kapunk szövevényes politikai thrillert, izgalmas kémsztorit, feszült katasztrófa-drámát, látványos akciót, de még vérben, agyban és belekben tocsogó horrort is, és természetesen a megszokott és elvárt fekete humort, és a társadalomkritikai élt sem kell nélkülöznünk. Öncélú műfaji katyvasz helyett azonban ezek a különböző zsánerek tökéletes összhangban vannak egymással, hála a már említett fokozatos építkezésnek, ami során Wagner kiváló ritmusérzékkel rakosgatja egymásra a történet újabb és újabb epizódjait, így adagolva fokozatosan a feszültséget. A hosszabb-rövidebb fejezetekből összeálló eposzban mindkét oldal szemszögéből láthatjuk az eseményeket, így ír le tökéletes ívet a történet. Látjuk a terroristák alapos előkészületeit, a politikai csatározásokat, Dreddet, ahogy ismét egyedül marad a bírói tanács önfejűségével szemben, egy balul sikerült mentőakciót, a terrorista ügynökök beszivárgását és az alvósejtek fokozatos aktivizálódását, majd a vírus villámgyors terjedését, és az abból következő pusztítást, végül pedig azt, ahogy egy romokban heverő város próbál úrrá lenni a káoszon.
Az egy éven át futó eposzon természetesen több rajzoló is dolgozott, de a munka érdemi részét Henry Flint, a 2000AD egyik jelenkori sztárrajzolója végezte, aki karakteres, dinamikus és nagyon részletes rajzaival a lehető legideálisabb közvetítője Wagner vízióinak. De a méltatásból véletlenül sem hagynám ki a kicsit hasonló stílusban dolgozó Ben Willshert sem, aki az utóbbi időkben (és főleg a Day Of Chaos-os epizódjai okán) ugyancsak a kedvenceim közé avanzsálta magát. A tisztesség úgy kívánja, hogy megemlékezzek a többiekről is: Colin MacNeil, Leigh Gallagher, Edmund Bagwell ceruzamesterek mellett egyetlen filler epizód erejéig Michael Carroll író is részt vett a munkálatokban.
Hihetetlen, hogy John Wagner még 35 év után is olyan Dredd bíró sztorikat tud írni, hogy a fal adja a másikat. Pedig a 77-es induláskor még arra sem fogadott volna, hogy a korhangulat szülte karakter egyáltalán a 70-es éveket túléli, de még ennyi idő elteltével, és ennyi fantasztikus történettel a háta mögött sem tud kifogyni az ötletekből, és még mindig képes következetesen, jókora adag cinizmussal, fekete humorral és társadalomkritikával írni a hőse kalandjait. Dredd kétség kívül maga Wagner. Amit mindenképpen érdemes elolvasni, azt Wagner írta, amit Wagner írt, az pedig mindenképpen érdemes elolvasni.
A Day Of Chaos-on a terjedelme ellenére sem igazán lehet fogást találni, nem is csoda, hogy már nem sokkal a befejezése után is a valaha írt legjobb Dredd történetként emlegették a rajongói és a kritikus körök, valamint szerény jómagam is. Wagner újabb grandiózus és lebilincselően izgalmas művet alkotott, amely bár elsőre nagyon komplexnek tűnik, mégis kényelmes egyszerűséggel követhető. A mesteri történetvezetésnek hála ugyanis, a feszültségben, akcióban és humorban egyaránt bővelkedő, mégis rendkívül intelligensen megírt eposz fokozatosan magába szippantja az olvasót, hogy aztán az események részesévé, személyes átélőjévé tegye. Vitathatatlan remekmű.
Egy rajzfilmfigura bármit megtehet, hiszen nem valódi: gúnyolhat, átkozódhat, és közölheti a választási kampányuk közepén járó politikusokkal, hogy baszódjanak meg. A címbeli Waldo, egy bájos külsejű kék medve, aki mögött egy lecsúszott komikus, Jamie Slater áll, pontosan ezt teszi. A szabadszájú, politikus-, és úgy általában, politikaverő Waldo a hazug és álszent képviselőkbe, pártokba, vezetőkbe belefásult nép hőse, az emberek haragjának harsány hangadója lesz. De mi van a felelősséggel, az útmutatással? Fröcsögni valami ellen könnyű, életképes alternatívát kínálni a helyére már nehezebb. A Black Mirror második évadjának utolsó része ezt a problémát járja körül, és bár minden adott benne egy frappáns, vicces és/vagy drámai politikai szatírához, mégis ez lesz a sorozat első darabja, ami után csalódottan állunk fel.
Charlie Brooker sci-fi/dráma show-jának eddigi részei általában vagy társadalmi szinten vizsgáltak egy jelenséget (15 Million Merits, White Bear) vagy annak közvetlenül az egyénre gyakorolt hatásával riogattak (The Entire History of You, Be Right Back). A The Waldo Moment nem csak a politikai témája miatt rímel a legelső részre, a The National Anthemre, hanem azért is, mert ahhoz hasonlóan, egyszerre akarja megfogni a téma személyes és társadalmi aspektusát. De míg a brit miniszterelnök bizarr, állatszexes vesszőfutáskúrásával (én kérek elnézést), sikerült úgy kiegyensúlyozni a férfi megaláztatásokkal teli drámáját a nép és a média abban játszott (akart vagy akaratlan) szerepével és reakciójával, addig a dühöngő, kék animált maci története mindkét oldalról felületes és szájbarágós lett.
A The Waldo Moment legjobb pillanatai azok, amikben rámutat arra, hogy a média mennyire eluralja, és elnyomja az élet minden területét. A White Bearben a büntetésvégrehajtás, itt a politika esik áldozatul: a trágárkodó Waldo, egy nagy képernyőre kivetítve, a színfalak mögül irányítva, ténylegesen részt vesz választási vitaműsorokban, csak azért, hogy leseggfejezhesse a politikusokat a közönség lelkes ovációja közepette. És ahogy a White Bearben, ez elsőre itt is jogosnak tűnik: elvégre kinek nincs már elege a szavazatokra áhítozó hazugsággyárosokból, akik nagyjából négyévente egyszer mutatnak érdeklődést irántunk, egyszerű emberek iránt? Cirkusszá derogálás? Eleve egy cirkusz az egész, szóval?
A baj egyrészt az (ahogy egyik vitaellenfele meg is jegyzi), hogy az obszcén vagdalkozások öncélúak, támadják, lenézik, gúnyolják a status quo-t, de nem kínálnak rá alternatívát. Másrészt pedig az, hogy a nép bekajálja az egészet, és ironikus módon csak Waldo hangja és szellemi atyja, Jamie van tisztában vele, hogy a karaktere értéktelen (kár, hogy maga Jamie is az: felszínes, unalmas és még csak nem is kedvelhető főhős).
A film annak az egyre inkább elharapódzó választópolgári álláspontnak az egyéni drámába és médiaszatírába csomagolt kritikája, amely szerint le kell szarni az egész politikát, úgy, ahogy van. Mert ez a morális felsőbbrendűség, ami lesajnálja az öltönyös gazemberek hataloméhes miliőjét, káros, és ráadásul hazug. Onnantól azonban, hogy ez nyilvánvalóvá válik (a játékidő nagyjából felénél), a The Waldo Moment már nem tud újdonsággal szolgálni, hiába várunk valami csavarra, ami elviszi a sztorit egy új irányba, vagy egy motívumra, metaforára, bármire, ami az egésznek plusz mélységet, dimenziót ad. Mintha Brooker csak a legvégén, az összecsapott befejezés után jönne rá, hogy ez így még kevés, és már a stáblista alatt húzza elő a „Waldo globálissá és univerzálissá válik” kártyát, ami akkor lett volna érdekes, ha 20 perccel korábban teszi.
Hat rész után a Black Mirror „végre” meginog. Nem baj. Ha minden hat részből egy közepes lesz, az még bőven jó arány, jobb, mint a klasszikus Homályzónáé. Márpedig a Black Mirror az: a XXI. század modern, információs társadalmának Homályzónája.
Valószínűleg elnézőbb tudnék lenni a filmmel, ha nem ezt a címet adták volna neki. Ami egyébként duplán jó lenne, mert az azt jelentené, hogy Richard Stark (eredeti nevén: Donald E. Westlake) még él – ő ugyanis, amíg lélegzett, bár eladta 1962-től 2008-ig (haláláig) futott könyvsorozatának jogait, azt nem engedte, hogy használják a főszereplő karakter nevét. Ezért hívták Lee Marvint Walkernek (Point Blank), Robert Duvallt Earlnek (The Outfit), Mel Gibsont Porternek (Visszavágó), és így tovább. Jason Statham az első a Parkert szélesvásznon életre keltő színészek sorában, aki nem kénytelen egy (többnyire hasonló) „álnévvel” nyomulni. A jó hír, hogy egészen rátermettnek bizonyul a szerepre. Kemény, szikár, komoly, higgadt és hideg. A rossz hír, hogy magát a szerepet kissé elírták.
Ez persze csak azokat fogja zavarni, akik ismerik a könyveket, és az ő számuk itthon nem lehet túl magas. Mindenesetre, nem árt tudni, hogy Parker egy antihős, pontosabban, ő az antihős, akinek kérges külseje alatt nem lakozik aranyszív, akinek végletes metodikusságát, érzelemmentességét, szociopata vonásait nem tompítják ponékodások és „amikor igazán számít, akkor mégis jófiú vagyok” kikacsintások.
Ezt a figurát John J. McLaughlin (Fekete hattyú) és Taylor Hackford (Az ördög ügyvédje, Ray) adaptációja (amelynek alapja a 18. könyv, a Flashfire – most jelent meg magyarul Mindent vagy mindent címen) csak nyomokban tartalmazza, ami azért baj, mert a Parker-könyvek Parkernek, és a hozzá kapcsolódó stílusnak köszönhetően nagyszerűek. Ha ezt elvesszük, marad egy általában átlagos átverős-bosszúállós sztori (mint ez esetben – Statham a Michael Chiklis vezette bandán készül revansot venni Floridában), amit többnyire az idősíkok megbolondítása dob fel. Itt még ennyi sincs.
De elkussolok a regénysorozatról, sőt, elvonatkoztatok tőle. A Parker problémája egyrészt az, hogy nem több egy tipikus, láttuk-elfelejtjük Statham-magánszámnál, némelyiknél pedig (A biztonság záloga) sokkal kevesebb, ami a lapos, bosszantóan lyukas forgatókönyvön és érdektelen karaktereken (szegény Chiklis) túl annyit tesz, hogy teljesen jellegtelen. Egy pillanatra mégis visszatérek a könyvekhez: megint arról van szó, hogy a producerek megvettek egy brandet, amiből aztán néhány felszínes jellemzőn kívül kiöltek mindent, ami a sajátja, és csináltak belőle egy tucatfilmet.
A probléma másrészt az, hogy Jennifer Lopez karaktere olyan felesleges, hogy az író helyett is sül lefelé a bőr a képemről – nem csak, hogy a történetben nincs semmi szerepe, de még szerelmi szál sem lesz belőle, viszont cserébe legalább teljesen súlytalanná teszi Parker csajának (Emma Booth) esetleges jelenlétét is. Valószínűleg a segge miatt castingolták, amire fókuszál is a kamera szorgalmasan, bár istenüccse, sosem értettem, miért van annyira odáig érte férfitársaim többsége. Megjegyzem, egyes karakterek (Nick Nolte, Bobby Cannavale) hajlamosak csak úgy félúton eltűnni a filmből, mintha soha nem is léteztek volna, bár amennyi súlyuk volt addig, úgyse hiányoznak.
És harmadrészt: szép, hogy legalább az a kevés akció, ami van, hatásos, szép, hogy a test-test elleni összecsapások véresek, kegyetlenek, nyersek, és ráadásul mentesek mindenféle, a brutalitást enyhítő poénkodástól, pózőrködéstől, kivégzések előtti aranyköpésektől, de sajnos csak ebben a néhány percben tűnik úgy, mintha a Parkernek lenne méregfoga. Egyébként viszont csak egy szép, színes, napfényes, kedélyes kis családi tévékrimi. Az uncsibb fajtából.
Új rovatunkban könnyes nosztalgiával gondolunk vissza törő csontokra, fröcsögő vérre, neonos képekre, szintis/beates zenékre és fantasztikusan tehetségtelen, de szeretnivalóan brutális színészekre, amik és akik annak idején olyan gyönyörűen rontották meg tiszta és ártatlan gyermekkorunkat.
Első állomásunk a pont 25 évvel ezelőtt bemutatott Véres játék (Blood Sport), és annak belga spárgázómuszklija. Szerkesztőségünk négy tagja beszél el-elcsukló hangon (ír meg-megremegő kézzel) arról, hogy formálta őket többek közt ez a film is azokká a vadmarhákká, akik ma. Tartsatok velünk a VHS-Mekka egyik főtemplomába!
Chavez szenszej: A haveri körben a Bloodsport az "áltimét" harcművészeti filmnek számított akkoriban, és nálam tulajdonképpen még most is. Különböző stílusok és különböző nemzetiségű résztvevők egymás ellen, minimális szabályokkal, mindez egy titkos társaság szervezésében a kowlooni Walled City baljós atmoszférájú sikátorainak mélyén, és erre az eseményre csak a legjobbakat hívják meg. Mint valami videójátékban. Már a maga idejében is lelkes hívője voltam a filmnek, a legtöbbször megnézett VHS-eim listájának élmezőnyében foglal helyett, és ha manapság előveszem, akkor is csak az eredeti (egyébként ócska) szinkronnal vagyok hajlandó megnézni. Kell az a fíling, na! Nem volt egy bonyolult sztori, de én még azt a hajszálvékony szerelmi szálat is rühelltem benne, mert lassította a filmet, és elvette a helyet a bunyótól. Viszont a zenéjét egyenesen imádtam, mert egészen különleges misztikus hangulatot adott az egyébként is egzotikus körítés mellé. És amikor felcsendült a Kumite! Kumite! kórus a montázsjelentben, akkor az ember akaratlanul is a levegőbe (öcsibe/hugiba/szekrényajtóba) boxolt párat. Pozőrködés, kliséhalom, tré koreográfia, túljátszott szerepek, de a naív bája mellett volt "lelke" is, ami a mai szuperrealista és szuperlátványos harcművészeti filmekből már hibádzik. A Véres Játék több filmmel egyetemben engem is a harcművészetek gyakorlása felé terelt, és bár a Kumitére nem nyertem meghívást, a Dim Makot azóta is meg tudom csinálni. Mondjuk csak a felső téglát tudom összetörni, és azt is csak kalapáccsal. Ha egyáltalán eltalálom.
Desrix: Habár magára a filmre már csak homályosan emlékszem, a Véres sport (és társai, amikkel ugyanabban a ringben kelt versenyre) számomra mára inkább jelenti a letűnt gyerekkorom gondnélküliségének egyik szeletét. A Véres sport Nosztalgia Expresszére felszállva nem kis utat kell megtennem, de annál élvezetesebbet: az ablakon kibámulva sorra bukkannak elő az autós rágók papírjait fanatikusan gyűjtő kiskölkök, a sarki trafikban vásárolt rambós és kommandós kártyanaptárakat valutaként használó fiúcskák, az órák közti szünetekben a folyosókon, vagy a szünidőben az építkezések gödreiben a filmekből ellesett harcművészeti kunsztokkal felvágó gyerkőcök. Akkor jelentek meg a lapozgatós könyvek, amikért egyöntetűen voltunk megőrülve, illetve akkor hódított az Amerikai Nindzsa is, amit kalap-kabát bekajáltunk. Imádtuk Jackie Chant fiatalon, Schwarzeneggert és persze Van Damme-ot, hangalámondással, vagy anélkül, mit számított. Képzeletben mindannyiunk végigbunyózta az összes akciófilmet – mára persze nosztalgiafaktor nélkül megmosolyogtatóak, de akkoriban, nekünk, kis szarosoknak, egy világot jelentettek.
Rusznyák Csaba: Mindenkinek megvolt a maga gyerekkori perverziója. Valami hülye akciófilm, amit rongyosra nézett (igen, kedves túl fiatal olvasók, akkor még volt minek rongyolódnia), és ma már elnéző mosollyal viszonyul egykori önmagának rajongásához. De míg sokaknak, pl. osztálytársaimnak is, Arnold és Sly voltak a hősök, addig nekem Van Damme, az összes gay spárgájával együtt (és hozzá kell tennem: az Expednables 2-ben is egyedül őt tudtam élvezni – bizonyos gyerekkori beidegződések nehezen halnak; vagy csak tényleg minden és mindenki más fos volt abban a filmben). A Véres sportot pedig legalább ötvenszer láttam annak idején (másik nagy kedvenc: Dupla dinamit!), és nekem ez volt a harcművészeti film, nem holmi távol-keleti vacak, tele nímand színészekkel (egész tisztán látom, ahogy Wostry előadja a Picard-féle facepalmot – a dupla verziót). Természetesen hihetetlenül banális az egész, aki pedig azt hiszi, hogy a korszak akcióhősei közül Steven Seagal az abszolút színészi mélypont, annak időszerű újranéznie a finálé „megvakulási” jelenetét. Mert gyönyörű. Nem kételkedem a pillanat metaművészetében: Van Damme ott megértette, hogy ha már szar vagy, akkor legyél eposzian szar. Kudarcot vallani csak grandiózusan érdemes. Ettől függetlenül ez a film csupa szép emlék nekem. Része a Rusznyák-történelemnek.
TheBerzerker: "Nagyon jó. De a tégla nem üt vissza." Ha gyorsan le akarnám rendezni a rövidre fogott mélyelemzést, az idézet után abba is hagyhatnám. De nem fogom! A Véres sport, vagy játék (ki milyen verzióban látta) Bolo Young rengő csöcseivel együtt is masszívan része a 80-as évek amerikai akciófilmkorszakának. Mielőtt azonban bárki osztani kezdene, elárulom, hogy igen szerintem is egy bugyuta, 666 éves toposzokból építkező filmről van szó, és valóban rettenetes benne gyakorlatilag az összes színész, Van Damme-mal az élen. De most őszintén, ez kit érdekel? Egyetlen dolog számít, a móka. Azt pedig tud is nyújtani a film, méghozzá dögivel! A mai napig képes vagyok nézettségi statisztikai adattá degradálni magamat bármikor, amikor egy kereskedelmi csatorna műsorra tűzi (nagyjából 2 havonta). Ennek ellenére, akármennyire is imádom a filmet, ha megölnétek se tudnám imdb nélkül megmondani, hogy ki rendezte. De ez nem is számít. Komolyan sajnálom azokat a mai fiatalokat, akik nem tudtak "real time"-ban megélni egy olyan csodát mint a Véres sport. Vissza a VHS filmeket az átlag magyar polcaira!
Bármennyire is fájlalom, hogy a Fumax kiadó, ami a hazai képregénykiadás úttörőjének számított, jól láthatólag végleg lemondott a Kilencedik Művészetről és inkább a nagyobb sikerekkel kecsegtető könyvkiadásba vágott bele, de öröm az ürömben, hogy eddig ügyes és szerencsés kézzel nyúltak bele a jobbára fantasy és young adult kategóriájú regények tengerébe. A Trónbitorlók, az eredetileg hat részes, e-könyvformátumban, saját kiadásban megjelent sorozat első kötete első fellapozásra kissé megijesztett: sztenderd világtérképpel indít, amin be vannak jelölve a tucatfantasy világok klisés elfbirodalmai, a goblinok szigetei, a Nyugati Pusztaság és a Borostyánfalvi-dűlő. A Trónok harca (magyar viszonylatban: a Halál havában) óta elmaradhatatlan függelékben részletezett szereplők és földrajzi helyek listáján már erősen ráncoltam a homlokom, de szerencsére ennek ellenére adtam egy esélyt a könyvnek, és ez bizony meghálálta magát: ugyan az eredeti és izgalmas világépítés nem Sullivan erőssége, ellenben a szeretnivaló karakterek és a szórakoztató, gördülékeny, humoros dialógusok igen. Ezt a regényt bizony a hunyorítva, távolról Fritz Leiber Fafhrd és Szürke Egerészére hajazó két szerencsevadász, egyúttal dzsentleman tolvaj, azaz Hadrian és Royce, valamint a hozzájuk fokozatosan csapódó mellékszereplők fogják elvinni a hátukon. Méghozzá parádésan.
A mostanában oly népszerű, vérben és szexben térdig gázoló antihősök után felszabadító egy könnyed hangvételű, ugyanakkor komolyabb témájú klasszikus kard és varázslat fantasynél nyerni menedéket: már a felütés is kedvemre való, hiszen a főszereplő párost hegyi banditák próbálják kirabolni, de hőseink első körben kioktatják őket arról, hogyan kell egy tisztességes rajtaütést megtervezni, majd végrehajtani, aztán magabiztosságukkal annyira elbizonytalanítják a haramiákat, hogy inkább útjukra engedik őket. A cselekmény ezután teljes természetességgel fordul át egy klasszikus heist történet első tökéletesen végrehajtott küldetésébe (egy jól őrzött széfbe helyezett kompromittáló levélcsomag kicserélése egy halom értéktelen papírra), ami szépen bemutatja mindenre kapható szélhámosaink képességeit, és előkészíti a következő megbízást, ami természetesen túl jól hangzik, hogy igaz legyen.
Hőseinknek ezúttal egy külhoni nemesember életét kell megmenteniük egy halálosnak ígérkező párbajtól, amihez a királyi rezidenciáról kell kicsempészni a kihívó míves kardját, ami nélkül elmaradhat a baljós összecsapás. Ahogy az várható, a rutinmelónak tűnő akció nem zajlik zökkenőmentesen, belebotlanak a birodalom uralkodójának frissen megorgyilkolt holttestébe, és egy gondosan elhelyezett szemtanú máris rájuk ujjal mutogatva rikoltozik az őrségért. Az események innentől kezdenek igazán érdekes fordulatot venni, ugyanis a tömlöcfalhoz láncolt és igen rövid másnapnak elébe néző biztonságtechnikai szakértőinket a megboldogult király lánya látogatja meg, és megbízza őket az öccsének az elrablásával, mivel ez az egyetlen módszer arra, hogy a királyi család kiirtására irányuló összeesküvés következő áldozata ne a közvetlen trónörökös legyen. A vidám társaság a krumpliszsákot a fején nehezményező Alrik herceggel indul útnak, hogy megkeresse a titokzatos Ezrahaddont, aki segíthet felderíteni a szálakat a háttérből mozgató szürke eminenciás személyazonosságát. Az már tényleg csak elhanyagolható apróság, hogy az illető egy valaha volt nagyhatalmú varázsló, akinek a Nefronita Egyház cirka kilencszáz éve egy személyre szabott, legendák homályába vesző börtönt építtetett...
Mint fentebb említettem, a Trónbitorlók egyértelmű erősségei a karakterek: a kissé idealista, tolvajhoz képest meglepően fejlett igazságérzettel rendelkező Hadrian, a kardvívás mestere; ellenpárja, a két lábbal a földön álló, gyakorlatias, mérlegelő Royce, aki előtt nem maradnak zárt ajtók; a később csatlakozó, világtól elzárt magányban, könyvek között felnevelkedett Myron, a szerzetes, aki a múltról mindent, ámde a valós életről vajmi keveset tud; Alrik, a nehéz természetű és elkapatott, de igazi legkisebb királyfi potenciállal rendelkező herceg és Ezrahaddon, az abszolút nem emberi léptékben gondolkodó, mindkét kézfejét elvesztett varázsló, aki úgy tűnik, egy letűnt világ mágiájának utolsó letéteményese. Nincsenek eposzi magasságok (legalábbis egyelőre, hiszen egy hatkötetes sorozat első részéről beszélünk), a történetszövés néhány kisebb csavartól eltekintve viszonylag egyszerű, a fordítás nagyja és így a stílusa letisztult (vagy ha kritikusabbak akarunk lenni, szimplicista), a sztori gördülékeny, garantálva a könnyű szórakozást, amit egy jó értelemben vett ponyvától elvárhatunk. Utóbbi nem kis szó, a mostani poszt-Trónok harca trendet figyelembe véve.
Igazából egy dolgon akadtam fenn, mégpedig Ezrahaddon nyögvenyelősen archaikus, erőltetetten nehézkes nyelvezetén, amin a mindössze korrekt munkát végzett fordító sem igazán segít, sőt, ha őszinte vagyok, jobbára inkább ront az összképen. Az angol eredetit is sok kritika érte ebből a szempontból és Sullivan javára legyen írva, az újabb kiadásban átjavította/átírta az érintett dialógusokat. Nem tudom a Fumax ezt használta-e fel, de a jó varázsló első megnyilvánulásai mindenesetre eléggé kilógnak a szövegkörnyezetből, ám mivel később a szerző ezt egy huszárvágással megoldja, mi se vesztegessünk rá több szót. Még sok lemaradásunk van a fantasy nagy szerzőivel szemben, mivel azonban a Deltavision ezen az ügyön már dolgozik a Mesterművek sorozatával, azt gondolom, egyáltalán nem kell bánkódnunk, hogy a Fumax a közelmúlt külföldi sikereiből szemezget nekünk.
Ben Affleck Argójában, a mostani Oscar fő esélyesében van egy Kirby nevű karakter, aki rajzol néhány storyboardot ahhoz a kamu sci-fihez, amit a CIA falként használ a forradalmi Iránban rekedt amerikai foglyok kimenekítéskor. A film szerint az Argo egy nevetséges sci-fi forgatókönyv volt, ami a megfilmesítés reménye nélkül porosodott egy producer irodájában. A valóság kicsit másként fest: a forgatókönyv eredetileg Roger Zelazny A fény ura (Lord of Light) című klasszikus sci-fijének 50 millió dollárosra tervezett adaptációja volt, és még Ray Bradbury is dolgozott rajta. Forgatókönyvírója szerint a mű a Star Wars egyfajta inverze lett volna, ami belülre, az emberi elmére koncentrál, nem kívülre, a galaxisra. A rendkívül ambiciózus projekt nagyon is valós volt, és nem csak egy filmet, hanem egy nagy sci-fi parkot is magában foglalt, amit Aurorában építettek volna fel, és ami a film díszleteiként is szolgált volna. Az ezekhez készült koncepciós rajzok pedig a legendás képregényes, Jack Kirby (Amerikai Kapitány, Avengers, X-Men, Thor, meg amit akarsz) munkái voltak. John Chambers (a filmben John Goodman alakításában) hollywoodi maszkmesteri munkája mellett valóban dolgozott a CIA-nak is, mint álcázó/maszk szakértő, ő javasolta a projektet Tony Mendeznek, aki a túszok kiszabadításáért volt felelős - röviddel ezután a siker előszobájában lévő Science Fiction Land projekt összeomlott pénzügyi nehézségek, botrányok és vádemelések közepette, egy hétre rá pedig Mendez kihozta Iránból az Argóra keresztelt "kamufilm" segítségével az amerikai túszokat. (Minderről, vagyis az Argo igazi hátteréről, jelenleg dokumentumfilm készül Science Fiction Land címen, egy sikeres Kickstarter kampány segítségével. Itt olvasható egy elég részletes és érdekes interjú a rendezővel, ami Affleck filmje és a valóság közti különbségekre mutat rá, a Lord of Light/Argo kapcsán.) És most gyönyörködjetek Jack Kirby eredeti koncepciós rajzaiban.
Ah, Oscar! Pár óra múlva megint ünnepet ül az amerikai filmgyártás vaksága, konformizmusa és töketlensége, és mivel minket nem hívtak meg, hogy a helyszínen röhöghessük ki a hülyeségeiket, helyette jót szunyókálunk majd az éjjel - de előbb még bosszúból sorra vesszük az Akadémia néhány legostobább döntését (teljesség igénye nélkül - máskülönben ez egy cikksorozat lenne, ami még jövő ilyenkor is futna), elsősorban geekes szemszögből. Persze, tudjuk, hogy ez nem fair, mert az Oscart ostorozni olyan, mint egy meleg, néger, értelmi fogyatékos tinisrácon viccelődni. Túl könnyű célpont. De mi már csak ilyet szemét bullyk vagyunk. (by Dr. Sick Fuck & Rusznyák Csaba)
Hová lettél, drága völgyünk vs. A máltai sólyom (1941) Hollywood élbolyából manapság Spielberg szarja a legszorgalmasabban a giccset, de annyira rondán még ő sem blamálta magát, mint John Ford, a Hatosfogat és az Aki legyőzte Liberty Valance-t legendás rendezője, aki a Hová lettél drága völgyünk című gusztustalan családi síróseposzával nyalta magát az Oscarig. Mindezt John Huston és Humphrey Bogart korszakalkotó film noirja, A máltai sólyom ellenében. (Sőt, volt versenyben egy másik pici filmecske is, amire néha hivatkoznak itt-ott: az Aranypolgár.) Ennyire balfék döntést azóta sem nagyon hozott az Akadémia – de azért derekasan próbálkozott. (rcs)
A magam útját járom vs. Gyilkos vagyok (1944) Elég a címeket olvasni, máris minden világos. Bing Crosby kedves, melegszívű, szeretetet és giccset sugárzó musicalje pont az a film volt, amit az Oscar szívesen díjazott a második világháború árnyékában (van oka, hogy manapság már a kutya sem emlékszik rá), míg Billy Wilder James M. Cain regényéből készült, fülledt, gonosz, az átlagember-szereplőket gyilkosságba hajszoló noirja (Raymond Chandler forgatókönyvíró közreműködésével) pont nem az a film volt. Az, hogy sokkal jobb, mint előbbi, nem számít. A vidám lallalallázás fontosabb volt, mint az emberi természet sötét oldalának feltárása. (És ott volt még Cukor Gázlángja is.) (rcs)
A nagy balhé vs. Az ördögűző (1973) Eszem ágában sincs bántani a Redford/Newman páros jópofa, frappáns, vicces, elegáns szélhámosfilmjét. Tény, hogy nagyon jó nézni, és erőlködés nélkül jobb kedvre deríti az embert. De hogy díjat nyer Az ördögűzővel szemben? Bár gondolom, már eleve azért is valamiféle elismerés illeti az Akadémiát, hogy egyáltalán merészelt jelölni egy horrort, amiben egy tinédzserlány egy feszülettel közösül. Magyarul: esélye sem volt. (rcs)
Farkasokkal táncoló vs. Nagymenők (1990) Egyik oldalon egy szép nagy, hosszú történelmi eposz szerelemmel, könnyel és drámával, Amerika nemlétező bűntudatába csomagolva, a másikon egy vad, brutális, generációs gengszterfilm a felnőtté válás témájával vegyítve, hűségről, árulásról, drogról, gyilkosságról és még sok másról, amihez nem zsebkendő kell, hanem gyomor. Az Akadémiának elég ritkán szállnak le a golyói, ez az év sem számít azon alkalmak egyikének. Persze jó film a Farkasokkal táncoló, de esélye sem kellett volna, hogy legyen a Nagymenőkkel szemben. Ráadásul A halál keresztútján-ról szép csöndben elfeledkeztek az idióták. (rcs)
A bárányok hallgatnak vs. JFK (1991) Teljesen érthetetlen, miként vihette el tárgyévben a szobrot A bárányok hallgatnak. Korrekt módon ledirigált, gondosan megírt, szép ívű krimi az, de az év filmje titulust némiképpen túlzásnak érzem a tételre vonatkozóan. Érthetetlen, miért nem a JFK kapott szobrot, hiszen minden szempontból előnyben volt riválisával szemben: Oliver Stone az amerikai történelem egyik legvitatottabb és legnagyobb horderejű tragédiáját dolgozta fel mesteri színvonalon, irdatlanul jó színészgárda brillírozik, a forgatókönyv gyakorlatilag tökéletes, és a 189 perces játékidő ellenére egyetlen ütemnyi üresjárat sincs a filmben. Tényleg érthetetlen. (dr. sf)
Forrest Gump vs. Ponyvaregény (1994) Robert Zemeckis és Tom Hanks filmje nagyszerű komédia, és afféle örök közönségkedvenc, amit nem illik bántani, és igazából én sem akarom. De Tarantino merész, vagány, átkozottul vicces és erőszakos, ráadásul eredeti (flame war: ON) Ponyvaregényével szemben mégiscsak el kellett volna véreznie. Persze értem, hogy miért nem így történt, a Forrest Gump túl aranyos, túl érzelmes, a háttere túl történelmis/amerikaias/grandiózus, a főszereplője túl „defektes”, túl szimpatikus ahhoz, hogy bármi megálljon vele szemben az Akadémia előtt. (rcs)
Az angol beteg vs. Fargo (1996) Ah, a Fargo… A Coen testvérek ÉS a ’90-es évek egyik legjobb filmje, szenzációsan vicces, kegyetlen és morbid krimidráma. Ami azt illeti, valószínűleg túl vicces, túl kegyetlen és túl morbid. Sokkal ésszerűbb volt díjjakkal megszórni Anthony Minghella mocskos unalmas sivatagi szenvelgését, mert… mert a szerelemről szól, és… szépen folyik belőle a nyál. Meg tele van nagy nevekkel a színészektől a producereken át valószínűleg az utolsó világosító asszisztensig. Az ilyet egyszerűen ILLIK ovációval ünnepelni, az nem baj, hogy szar. (rcs)
Titanic vs. Szigorúan bizalmas (1997) Ha valakinek kételyei volnának arra vonatkozóan, hogy mekkora kurva tud lenni az élet, csak képzelje magát Curtis Hanson helyébe azon a bizonyos estén. A Szigorúan bizalmas rendezője a ’90-es évek legnagyszerűbb neo noirját tette le az asztalra, a vakparaszt döntnökök pedig James Cameron gátlástalanul stupid Titanicját találták az év legkiválóbb produkciójának. Szóval ordas nagy kurva tud lenni az élet. (dr. sf)
Szerelmes Shakespeare vs. Az őrület határán (1998) Megint a szép és az aranyos nyert a mély és tartalmas ellen. Mert ekkorra Harvey Weinstein már rég zsebrevágta az egész Akadémiát (ld. Az angol beteg), és kb. minden második évben az van, amit ő akar. (rcs)
Egy csodálatos elme vs. A Gyűrű szövetsége/Moulin Rouge! (2001) Nem olyan rossz film az Egy csodálatos elme. Csak olyan kis töketlen, biztonságos, színtelen-szagtalan, szépelgő, konformista feelgood giccs. Vagyis tipikus Oscar. Ron Howard nyelve a játékidő során nagyon szépen és következetesen csusszan egyre mélyebbre az akadémiatagok seggében. Az ellene indult LOTR nyilván túl „komolytalan” volt, a Moulin Rouge! meg túl harsány, abba meg belemenni is felesleges, hogy olyanok, mint a Black Hawk Down, a Mulholland Drive a Memento vagy akár a Kiképzés, miért maradtak ki még a jelöltek közül is. (rcs)
Chicago vs. akármi, bazmeg (2002) De tényleg. AKÁRMI. New York bandái (öregedő, már-nem-a-régi Scorsese)? Jobb. Az órák (Stephen „giccsművész” Daldry fontoskodása)? Jobb. LOTR – A két torony (a trilógia legkevésbé erős darabja)? Jobb. A zongorista? Az már annyira nem egy ligában játszik vele, hogy összehasonlítani sem fair. Persze én egy előítéletes fasz vagyok, mert már akkor tudtam, hogy a Chicago szar lesz, amikor hallottam róla hogy ez egy… Musical. Richard. Gere-rel. (rcs)
A tégla vs. A család kicsi kincse (2006) Nagyon szeretjük Martin Scorsese-t, a mester filmtörténelmi szerepe elvitathatatlan, de a bérmunkában levezényelt A tégla szentté avatása minimum bizarr gesztus volt. Diplomácia ide vagy oda, szörnyen komikus ez a díj; mintha a Spanyol Királyi Akadémia egy Picasso festmény fénymásolt változatára hivatkozva minősítette volna zseninek Salvador Dalít. Ajánlanám helyette az eredetit (Szigorúan piszkos ügyek), a riválisok közül pedig a romlatlanul üde és helyenként arcpirítóan szellemes, az amerikai függetlenfilm legbecsesebb erényeit hordozó A család kicsi kincsét.(dr. sf)
A mások élete vs. A Faun labirintusa (2006, idegen nyelvű film kategória) A mások élete az a fajta átkozottul jó film, amitől szinte semmilyen alkotással szemben nem sajnálnék bármiféle győzelmet, de azért mégis… A Faun labirintusa a horror, a fantasy, a dráma, a háborús film és a mese egy olyan mocskos és gyönyörű, letaglózó és felemelő, tökéletes, intelligens, katartikus összefésülése, amilyenhez hasonlót sem nagyon tudok mondani. És bár ennek ellenére itt tényleg nehéz haragudnom az Akadémiára, mégiscsak ott motoszkál bennem a gondolat, hogy ez esetben is a konzervatívabb, biztonságosabb döntést hozták, az „igazságos” helyett. (rcs)
Gettómilliomos vs. akármi, bazmeg (2008) Danny Boyle Gettómilliomosa saját jogon is nevezhető cukrozott takonynak, de tágabb kontextusban szemlélve sokkalta kiborítóbb összefüggések tárulnak fel. Lankadatlan szeretettel ajánlanám az Akadémia tagjainak a Sex Pistols nevű tánczenekar Holidays in the Sun című, értelmiségi lagzikban felettébb népszerű örökzöldjét: Johnny Rotten csodaszépen összegzi lírai művében, miért is lehet engesztelhetetlenül gyűlölni ezt az émelyítően gusztustalan és hazug filmet, ami úgy mutatja be az indiai nyomornegyed totálisan elbaszott sorsú lakóit, hogy közben a tisztelt rendező úr is éhbérért foglalkoztatta a helyi stábot. Nem Oscart, hanem faszkorbácsot érdemelt volna eme teljesítményéért. (dr. sf)
A király beszéde vs. Fekte hattyú/A hallgatás törvénye/Közösségi háló (2010) Három valóban kiváló, sőt, akár fontosnak is nevezhető mozi állt szemben Tom Hooper filmjével, az Akadémia nyámnyila tagjai mégis A király beszédét választották az év legjobb darabjának. Irritálóan művi, borzalmasan szerethetetlen ez a film; laboratóriumban kiszámolt, szélcsatornában tesztelt, a legcsekélyebb ellenállás irányába nyomuló, opportunista tévéjáték. Colin Firth megfogadta a tanácsot, miszerint ha Oscarra hajtasz, akkor nem szabad „fullba nyomni a kretént”, s lám, mire feleszmélt a karakterből, már ott csillogott a szobor a nappaliban. Három percig se tartott, és mindenki elfelejtette ezt a totálisan középszerű, érdektelen darabot – elnézést is kérnék, hogy exhumáltam dicstelen hulláját. (dr. sf)
Állítólag még léteznek olyan emberek, akik nem lógnak napi 4-5-8-24 órát a legnépszerűbb közösségi hálón, sőt még az is lehet, hogy nincsenek is regisztrálva (gusztustalan). Arra gondoltunk, hogy az ő kedvükért összedobunk vasárnaponként egy teszkó gazdaságos posztot, amelyben a Geekz FB-oldalára felkerült híreket, képeket és előzeteseket zanzásítjuk.
Jason Clarke váltja James Francót, mint főszereplő, a Majmok bolygója: Lázadás folytatásában, a DAWN OF THE PLANET OF THE APES-ben. Friss hír továbbá, hogy Kodi Smit-McPhee (Let Me In) is szerepet kapott a filmben, amely 15 évvel az első rész eseményei után játszódik majd, amikor már az intelligens majmok uralják a Földet (kicsit gyors a hatalomátvétel, nem?). A sztori egyrészt egy csoportnyi ellenálló tudósra fókuszál, másrészt Caeserra, aki igyekszik kontrollálni az új világrendet.
A FANTASZTIKUS NÉGYES rosszemlékű képregényadaptációját Josh Trank (Az erő krónikája) rebootolja. Az eredetinél már aligha lehet gyengébb, pláne hogy a hírek szerint Matthew Vaughn is beszállt a projektbe, mint producer.
Az X-Men: Days of Future Past szereplőgárdájához (Michael Fassbender, Nicholas Hoult, Patrick Stewart, Hugh Jackman, Ian McKellen, Jennifer Lawrence, James McAvoy) csatlakozott Peter Dinklage is, akit névről valószínűleg kevesen, arcról viszont annál többen ismerhetnek. Bryan Singer nem árulta el, hogy kit fog alakítani a mélynövésű színész, csak az biztos, hogy CGI-rásegítés nélkül fog játszani egy excentrikus figurát. Tippek?
Shane Acker (9) fogja rendezni a BEASTS OF BURDEN CG-animációs filmadaptációját. A képregény (amiben kutyák védelmezik a környéket mindenféle természetfeletti veszéllyel szemben) fantasztikus, remélhetőleg sikerül átmenteni szélesvászonra a báj, a humor és a horror briliáns ötvözetét.
John Williams azt mondta, szívesen visszatérne zeneszerzőnek az új STAR WARS filmekhez. Ha a majdani 9 film egy kerek egészet fog alkotni, akkor ennek mindenképpen van értelme, de a komponista utóbbi évekbeli munkáiból kiindulva: inkább ne.
Ősszel GEORGE R. ROMERO azt mondta, egy képregényt ír a Marvelnek - annyit árult el róla, hogy szuperhősök nem, zombik viszont (meglepő módon) lesznek benne. Teaser-kép: itt.
KÉPEK: Rozsomák megint nem jókedvűen ébredt – készül a THE WOLVERINE. Hamarosan forog az új X-MEN is, Bryan Singer posztolta nemrég ezt a képet: az egyik kerekesszék X-professzoré, a másik pedig X-professzoré lesz. Asa Butterfield (Ender) és Hailee Steinfeld (Petra) az év egyik legjobban várt sci-fijében, az ENDER'S GAME-ben. Bónusz: a csapatlogók.
A fantasy műfaja iránt érzett mérsékelt rajongásomnak köszönhetően még egyetlen epizódot sem láttam a Trónok harcából, de készséggel elhiszem Parraghramma kollégának, hogy nemszar a sorozat. Aki szintúgy ezen a véleményen van, az csekkolja a harmadik évadhoz készült előzetest: itt.
Wesley Snipes vámp zombikra vadászik a vadnyugaton – ez a Gallowwalkers, amely még 2006-ban forgott, majd 2010-ben készült el, de csak tavaly mutatták be a FrightFesten. Idén állítólag kap rendes bemutatót is, ennek örömére kijött belőle egy előzetes is:
Ahogy telik az idő, ez az egész Marvel NOW! egyre langyosabb. Pedig az első egy-két hónap alapján még egész lelkes voltam, de most már látom, miből is fakadt ez. Míg a DC egy évvel korábban egy hónapra zsúfolta be a teljes rebootját, ami marketingszempontból abszolút kifizetődő és érthető húzás volt, addig a Marvel közel fél évre húzta szét a friss címei bevezetését – márpedig fél éven át verni a tamtamot ugyanazzal kapcsolatban nyilván nem lehet ugyanolyan hatásossággal, a szenzációhajhászattól hamar elzsibbad a befogadó. Úgyhogy a kiadó jól belőtte a legnagyobb húzócímeit őszre, a relaunch elejére (Uncanny Avengers, All-New X-Men stb.), hadd kapjon rá gyorsan a nép, azóta meg szépen lökdösi ki egyik közepes és érdektelen szériáját a másik után. Most ott tartunk, hogy az újonnan illetve újraindított szériák fele teljesen érdektelen – így ez az egész hajcihő gyorsan a DC új 52-jének sorsára juthat, és nem csak a színvonalat, hanem az olvasócsalogatást, a rajongói tábor gyarapítását illetően is. Az utóbbi másfél hónap adagja sem különösebben bíztató.
Uncanny X-Men #1
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Chris Bachalo
Kezdjük a pozitívumokkal, úgysincs sok. Úgy néz ki, az X-Men franchise szerencsére azok közé tartozik, amik jól jönnek ki a relaunch-ból. Ami azt illeti, a mutánsok azóta nincsenek túl jó formában, hogy Joss Whedon 2008-ban befejezte az Astonishingot (ami mostanság jelenik meg magyarul, héj, hój!). Voltak persze jobb történetek, kisebb-nagyobb csúcspontok (mint a Messiah Complex), de összességében az egész egy nagy langyosvíz volt, közepes és legfeljebb korrekt sorozatokkal, amik közt nem akadt egyetlen rátermedt zászlóvivő sem. Brian Michael Bendis azon van, hogy ez megváltozzon. Az All-New X-Men már 7 résznél tart (három hónap alatt, ami nem semmi), és még mindig nagyszerű, most pedig elindította a másik fő szériát, az Uncannyt is. Mindkettő közvetlenül az Avengers vs. X-Men csapatziláló hatását és morális problémáját viszi tovább, szóval legalább ennyi haszna volt a nyár nagy, teljesen elhibázott crossoverének. Az Uncanny azért is örvendetes, mert végre-valahára valakinek eszébe jutott, hogy Magneto nem lehet csak szimplán egy a sok mutáns közül, aki véletlenül szintén ott van, amikor a csapat harcba száll valakivel – hogy ő egy érdekes, komplex karakter, akiben rengeteg potenciál van, még ennyi év(tized) után is. Hogy az első szám cliffhangerét mennyire kell szó szerint vennünk, és mennyire csak valamiféle átverés, az még majd elválik, de bármi legyen is belőle, a szituáció jelenleg mindenképpen izgalmas. Egyébként meg kell jegyezni, hogy az egész szám ennek a cliffhangernek a felvezetése, magyarázata, ezt leszámítva pontosan zéró új információ van benne – de Bendis jól mesél, Bachalo pedig (naná) jól rajzol, úgyhogy engem egyelőre megnyertek maguknak.
Fearless Defenders #1
Történet: Cullenn Bunn Rajz: Will Sliney
Ah, egy csapatképregény csupa harmad-, negyedrangú karakterrel, Az Írótól, Akinek A Neve Ismerős Valahonnan. Mennyi időt adunk neki? Fél év? Egy év? (Csinált már olyat a Marvel, hogy egy folytatásosnak indult sorozatot kb. a negyedik számtól – miután az egész jókora bukásnak bizonyult – hirtelen limitált sorozattá kalibrált, azaz egyszercsak megjelent a borítóján a „4 of 6 in a limited series” felirat; talán ez is hasonló sorsra jut majd.) Viszont a csapat a jelek szerint kizárólag női tagokból áll. Gondolom, a kiadó tanult valamit a DC balfékeskedéséből, és igyekszik több prominens feminin szériát indítani – lesz majd ugyebár női X-Men is Brian Woodtól. Ezzel nem lenne semmi baj, sőt, mondhatni, dicséretes a próbálkozás, de ez olyan, mint amikor beraknak egy néger mellékszereplőt egy filmbe, csak azért, hogy legyen, nehogy a kisebbségi érdekvédelmi szervezetek diszkriminációról kezdjenek kiabálni. Nem elég odatenni, akkor már legyen szerepe is, legyen értelme, hogy benne van a filmben. Namost, itt van (egyelőre) két női hősünk, akik jól néznek ki, miközben kalózokkal meg zombikkal bunyóznak, van egy leszbikus csók (mert hát hogy nézne már ki anélkül egy csupa nőket szerepeltető sztori!!!), az egész valami átokba/jóslatba csomagolva, ami nyilván majd még több jól kinéző bunyóra ad ürügyet. A képek rajzfilmesek, sematikusak, a kemény harcos istennő, Valkűr meg néha úgy fest, mint egy zavarban lévő tinilány. Nem nagyon tudok mit kezdeni vele, és nem is nagyon akarok.
Savage Wolverine #1-2
Történet és rajz: Frank Cho
Rozsomák még mindig az a karakter, akivel bármikor elindíthatnak egy új sorozatot, függetlenül attól, hogy éppen mennyi fut vele. Bár a mostani helyzet már valamivel jobb, mint a 2009-es, amikor a mozifilmjéhez kapcsolódóan kb. minden második Marvel-képregényben ő volt, és kb. minden harmadik viselte is a nevét. A frissen elstartolt Savage Wolverine-t Frank Cho rajzolja, és az első szám alapján nem sok reményt fűztem hozzá - két héttel azelőtt olvastam el, hogy ebbe a cikkbe belekezdtem volna, és újra át kellett rágnom magam rajta, mert semmi, de semmi nem maradt meg belőle. A címszereplő a Savage Landre keveredik, ahol rábukkan egy lekaszált S.H.I.E.L.D. csapat maradványaira, és az ott élő Shannára, aki az ügynököknek segített, és épphogy túlélte a támadásokat. Először is: ha már ez egy Savage Wolverine, és ha már a Savege Landen játszódik, akkor lehetne egy kicsit durvább, vadabb – bocs, Frank, ez így egyszerűen nem elég „savage”. Aztán meg, a sztori legérdekesebb része (ahogy a sziget élővilága 10 kicsi négert játszik az ügynökökkel), jól le van tudva egy kétoldalas flashbackben, a többi meg csak az előkészítés, és egy unalmas cliffhanger. (Rozsomák szabadesésben! Úristen, most mi lesz vele!) Viszont a második rész egy nagy lépés a jó irányba: hirtelen lett hangulata és humora a sztorinak, a címszereplő és Shanna civakodó párosa pedig egészen jól működik, és a "savage"-ból is egy kicsit több jut - avagy egy Rozsomák vs. dinoszaurusz mérkőzés, ha frankón van megírva, nekem jöhet bármikor, köszi. Mondjuk Cho rajzainak nem én vagyok a legnagyobb rajongója, hiába kanyarint jó nagy dudákat Shannának - lassan 20 éve túl vagyok azon, hogy az ilyesmi egy képregényben meghasson. De a második szám mindenesetre meggyőzött, hogy ne adjam még fel.
Secret Avengers #1
Történet: Nick Spencer Rajz: Luke Ross
Budapest. Ez a címe az új Secret Avengers sorozat első számának, amitől ezért minden rajongó és geek összepisálta magát örömében az utóbbi hetekben. Merthogy a képregény konkrétan azt akarja elmesélni, hogy mi is történt Budapesten, amire a Fekete Özvegy és Sólyomszem olyan különbözőképpen emlékeznek a Bosszúállókban, miközben Manhattant védik Loki hadserege ellen. Szóval egyfajta kimondatlan összefésülése ez a Marvel mainstream képregényes és mozis univerzumának. De nyugodtan ki lehet venni a kezet a nadrágból, mert a sztori klisés, a rajz pedig kifejezetten unalmas. Van itt egy kis „black ops”, kémes átverősdi, magyar rosszemberek, lövöldözés az országházzal a háttérben, az ügynökök memóriájával való csúnya játszadozás, de: az akciók rövidek és laposak, a karakterek trehányan írtak, a dialógusok csikorognak. Nicky Fury Jr.-t, azt hiszem, sosem fogom megszokni (ez a finom megfogalmazás, a cenzúrázatlan valahogy úgy hangzik, hogy a kurvaanyád, Marvel), Phil Cousont pedig láthatóan kizárólag fan service-ként építették be a cselekménybe. És hiába viseli magán Clark Gregg arcvonásait, a karizmáját nem sikerült átmenteni, sem a szöveget, sem a rajzokat tekintve, amik a higgad, visszafogott mosolyt összetévesztik a bájgúnársággal. Ez így kevés.
Uncanny X-Force #1
Történet: Sam Humphries Rajz: Ron Garney
Sam Humprhiesnak, aki a Marvel Ultimate világából igazolt át a fősodorba, nagy cipőket kell kitöltenie az Uncanny X-Force újraindításával, tekintve, hogy elődje, Rick Remender igen jó munkát végzett (noha az ő történetfolyamában is voltak színvonalingadozások). Első blikkre azt kell mondanom, hogy túl picik ehhez az ő lábai. A képregény legjobb momentumával rögtön a második oldalon találkozunk, amin Psylocke egy elegáns, stílusos, repülő steampunk járgányban ülve száguld a levegőben – furcsán kilóg ez a cucc az X-Men, és úgy általában a mindenféle oldschoolt mellőző Marvel jelenlegi világából, de legalább jól néz ki, és visz egy kis színt a megszokásba. Egyébként a már nem létező X-Force nem létező tagjai egy nem létező küldetésre mennek Kaliforniába, ahol valamiféle új, elvileg elmekontrollal kapcsolatos drog van terjedőben. Egy klubban rábukkannak Spirálra, közben beexponálódik a rég látott Bishop, Fantomex pedig, nos, lényegében saját magával, mint nővel csókolózik (ez pont olyan, amilyennek hangzik). Humphries még csak a lapokat keveri, nem tudni, az utóbbi szálak hogy fognak kapcsolódni a sztorihoz, de ha az említett karakterekből áll majd a csapat, az nem egy rossz elképzelés. Ron Garney rajzai szokás szerint korrektek, az meg csak idővel derül majd ki, mi lesz ebből az egészből – de ilyenkor azért a „ne ítélj egyetlen szám alapján” alapszabályra mindig eszembe jut a másik alapszabály, hogy ti. a debütálást nagyon oda kell tenni, hogy az olvasók a folytatásra is visszajöjjenek. Ez itt nem sikerült.
Young Avengers #1
Történet: Kieron Gillen Rajz: Jamie McKelvie
Az első rész címe konkrétan az, hogy Style > Substance, ami mindig elsülhet akár nagyon jól, és akár nagyon rosszul is. Itt meg csak úgy elsül. A felét annak, amit az Uncanny X-Force-hoz írtam, bemásolhatnám ide is: több szál, karakterek, akikről még nem tudjuk, hogyan és miért lesznek részei a sztorinak, kérdések, felvezetések, de az összhatás bőven nem elég még csak egy kis „wow”-ra sem. Hiába van pár jó pillanata, néhány érdekes dialógusa és karakterek közti kapcsolatábrázolása, meg egy-két pofás panelkezeléssel megvalósított akciója, ettől még nem esem hasra. Főleg, hogy a legjobb pillanatok leginkább Matt Fraction Hawkeye szériáját idézik, csak hát valamit úgy írni, ahogy Fraction teszi, nem könnyű. És Gillennek messze nem áll olyan jól. A halálból visszahozott anyával kapcsolatos horrorisztikus cliffhanger is korai kicsit, még csak épphogy „feltámasztották” a mágiával, és máris vigyorogva gonoszkodik, semmi felvezetés, sejtetés – hiába, kell az álleejtős (szándékú) befejezés. A képek túl plasztikusak, mesterkéltek, az oldalstruktúrák sokkal jobbak, mint maguk a tényleges rajzok. Nem akarok egyébként túl szigorú lenni, mert nem rossz ez, csak már megint egy ilyen „elolvasom, elfelejtem”, illetve „nem rossz, de mégis minek van” képregény. Amivel dugulásig van a mainstream amerikai piac.
Egy nő felébred egy kisvárosi házikóban, és fogalma sincs róla, hogy került oda, és hogy kicsoda ő egyáltalán. Az utcán az emberek nem szólnak sem hozzá, sem egymáshoz, csak telefonjaikkal némán, szenvtelenül követik őt, és kameráikkal rögzítenek mindent, amit csinál. Ha ez még nem volna elég furcsa és ijesztő, megjelenik egy férfi, arcán maszkkal, kezében puskával: kezdődik a vadászat.
A múlt heti, enyhébb hangvételű szerelmi dráma után a Black Mirror ismét a keményebb, harsányabb, szatirikusabb, durvább mederben folyik. Charlie Brooker feszes thrillerként indítja a White Beart: egy titokzatos, jel, ami egyszercsak minden képernyőn, kijelzőn megjelent, néhányak kivételével láthatóan kimosta az emberek agyát – a néhányak két részre oszlottak: menekülő áldozatokra és üldöző gyilkosokra.
A posztapokaliptikus szcenárióban meggyötört hősnő, maszkos őrültek, kies erdei helyszínek és nem rendeltetésszerűen használt szerszámok kacsintgatnak a slasher és az exploitation felé, az agyatlanul filmező járókelők pedig súlyt és tömeget adnak a „médiazombi” metaforának. Van, hogy semmi sem riasztóbb az ignoranciánál, avagy inkább húsevő élőhalottak, mint két lábon járó kamerák. Értjük, hová akar Brooker kilyukadni ezzel a szürreális rémálommal: manapság minden, ami történik velünk, egy potenciális facebook/twitter/instagram megosztás, mindent lencsén keresztül látunk, és az benne az igazán fontos, hogy hogyan mutat majd a közösségi oldalakon – elvesztettük a perspektívát, szem elől tévesztettük a valóságot.
Nagyjából elégedettek lennénk ezzel is, de Brooker nem lenne önmaga, ha nem húzná ki teljesen a szőnyeget a lábunk alól: félúton a White Bear mindent a feje tetejére állít, beleérte azt is, amit a főhősnőről (Lenora Crichlow nagyszerű) tudni véltünk, és (a sorozat jellegzetes témáitól eltekintve tipikus) thrillerből egy totális médiahorror lesz. Többről van itt szó, mint a Big Brother-féle valóságshow-k abszurd végletekig vitt szatírájáról. Ez a moralitás teljes halála, és elsőre talán még nekünk sem esik le.
Mert Brooker okos és ravasz, és átkozottul jól tudja, hogyan kavarjon fel, és gondolkodtasson el. Olyan helyzetbe hoz minket, ahonnan joggal ítélkezhetünk, ahonnan azt mondhatjuk, hogy a szenvedő alany bőven megérdemli mindazt a brutális lelki terrort, amivel újra és újra megsemmisítik, de persze ha elfoglal minket erkölcsi elégtételünk kényelmének élvezete, akkor elmegyünk a lényeg mellett. És csak idővel jövünk rá, hogy mennyire gusztustalan és beteg ez az egész. Hogy a modern társadalom már mindent trivializál, mindenből cirkuszt csinál, egy kislány halálából is haszon húzható, ráadásul egy nemes ügy zászlaja alatt, az igazságszolgáltatás nevében.
A nyilvános „kivégzés” közönségessége, szenzációhajhászata és kegyetlensége nem a múlté (sőt), a büntetésvégrehajtás humánuma viszont igen. (Michael Smiley egyébként tökéletesen hozza ennek a jövő(?)képnek a karizmatikus férgét). A társadalom képmutatása teljes. Az egyén mosolygó, elégedett birka. A moralitást és lelkiismeretet kivonták a képletből. A média pedig az a jóképű, megnyerő, nyájas, ajándékokat hozó emberke, akit gyanútlanul beengedsz a lakásodba, és aztán halálra erőszakol.
Kétségtelen, hogy meleg otthonunk kényelméből szívesen merülünk alá képzelt emberek fiktív poklába, hagyva, hadd rázzon ki minket a borzongás metszően fagyos szele. Az is kétségtelen, hogy megkönnyebbülten lélegzünk fel a távirányító OFF gombjának megnyomását követően, miután nyugodtan konstatáltuk, minden úgy van, ahogy hagytuk. Azonban van pár, az életnél is életszagúbb film, ami bekúszik a tudatalattink legmélyére, és nem hagy nyugodni, addig ingerel minket homályos vackából, míg a fogba reménytelenül beszorult kajamaradékhoz hasonlóan piszkálni nem kezdjük – persze hasztalan, fogselyem nélkül merő önhergelés az egész. Na, a Gyilkos Joe majdnem ilyen film lett. Nem sokon múlott.
Ettől függetlenül azonban nem szabad leírni: attól, hogy nem szükségeltetik hozzá fogselyem, igenis megdolgoztatja a nyelvünket, érzékeny lelkületűek pedig könnyen azon kaphatják magukat, hogy körmükkel piszkálják azokat a fránya mócsingokat. Mert a Gyilkos Joe mócsingokkal dolgozik, ne szépítsük, a film sem teszi. Alaposan és hosszan megrágcsálja a témát, hangosan csámcsog közben, majd beleböfög a képünkbe. Mi pedig készségesen és hálásan megköszönjük neki. De mit is?
A film a kérges tenyerű és a Jó napot! helyett vakkantással köszönő férfiak világába kalauzol minket, nevezetesen Texas egyik lepukkant, elszegényedett részébe. Itt tengeti életét drogdílerként az egykor szép reményeket tápláló, ám abból kíméletlenül kiábrándult Chris (Emile Hirsch). És ahogy az a drogdílerekkel a filmekben lenni szokott, olyan összeggel tartozik, amit akkor tanítottak a suliban, miután otthagyta, és olyan alakoknak, akik meg nem is jártak életükben oktatási intézménybe. Felkeresi hát apját, Ansel-t (Thomas Haden Church) a lakókocsi-parkban, de az öreg is bajban van a matekkal, egyszerű melósként biztosítja a vegetáláshoz feltétlenül szükséges anyagiakat. Így történik, hogy Chrisnek extrém ötlete támad: tegyék el láb alól anyucit, úgyis utálja mindenki, az 50.000-es életbiztosítását meg szétdobják, mennyivel könnyebb lesz majd. Az ötletet meglepetésre kurvás mostohaanyja (Gina Gershon) és kissé holdkóros húga, Dottie (Juno Temple) is támogatja, ám a gyakorlatba való átültetésénél már gondok adódnak, nem lévén egyikük pucájában sem annyi vér, hogy bepiszkolja vele a kezét.
És itt jön a képbe Gyilkos Joe (Matthew McConaughey), aki nappal rendőrnyomozó, éjjel pedig bérgyilkos (a kis mellékes úgy látszik, megéri a plusz papírmunkát). Gyilkos Joe profi, semmit nem bíz a véletlenre, és ennek bizony ára van, olyan, amit Chris és családja nem tud kicsengetni – viszont Gyilkos Joe perverz állat is, ezért felajánlja, hogy foglalóként, amíg nincs meg a suska, beéri az ártatlan, még szűz Dottie-val. Chris és a fater minimális erkölcsi dilemmát követően mond igent, és nem is sejtik, mibe másztak bele. Ezen a ponton már a néző is ingatja a fejét, pedig a java csak ezután következik.
Tracy Letts kamaradarabjából Az ördögűző rendezője, William Friedkin forgatott mocskos hangvételű, szó szerint kendőzetlen emberi viszonyokat és a kétségbeesést rezignáltan tükröző élethelyzetet ábrázoló filmet. A biztosítási pénzért gyilkosságra folyamodó szerencsétlenek története egyszerű, az a két darab csavar nem fog senkit földhöz vágni, de ez nem is cél, csak ürügy. Arra, hogy olyan sorsokat tárjon elénk, amikben nincs választás, csupán annak illúziója, amikből egyedüli menekvés az őrület, a degeneráció vagy a halál. A texasi redneck miliő ideális háttere a lelkileg elcsökevényesedett, morálisan nulla felé konvergáló „jellemek” bemutatásának, akik egytől-egyig defektesek, céljaik pedig irreálisak, vagy jobbára nincsenek is. Eszközük mi más lenne, mint a jól bevált brutalitás, hátbaszúrás, és a buja, öncélú szexualitás.
Az alapvetően kamaradarab jellegből fakadóan a történet lustán, ráérősen csordogál, csupán néhány alkalommal kapcsol magasabb fokozatba, amikor a karakterek közötti interakció azt megkívánja. A kevés számú szereplő is ezt látszik alátámasztani, a helyszínek közti gyakrabb váltogatás már a filmes nyelvre való átültetés eredménye lehet. Mindez azonban csak akkor válik észrevehetővé, amikor a hosszan elnyújtott, a karakterekre összpontosító jelenetek úthengerként taposnak végig a nézőn. Hiába a morbid közeg, hiába a lelki posványba süllyedt tahók szemléletes panorámája, hiába a 18-as karika, itt bizony tort ül az ember legsötétebb oldala és megerőszakol mindent, ami civilizálttá tesz minket.
Bűnrészes ebben mind az öt karakter. Az egész Chrisszel kezdődik, ő a gyilkosság kiagyalója, természetes hát, hogy a kör nála zárul majd be. Pedig pitiáner alak, valódi balfácán, aki igazából egyedül a húgához ragaszkodik, tökei csak elvétve vannak, jobbára akkor is rosszkor (a lelkiismerete is megkésve kapcsol be). Az apjával sincs másként, bár ő ráadásul még ostoba is, belerángatják a kulimászba, és hiába ő a családfő, passzívan asszisztálja végig, ahogy a bili kiborul. Az új feleség, a lotyós Sharla talán a legeszesebb a maga módján közülük, romlottságban viszont viszi a prímet; nem véletlen, hogy a legelső dolog, amit látunk belőle, az egy nagy, szőrös muff. Dottie lenne az ártatlan szűzleány, de ebből csak a szűzleány igaz – elvarázsoltsága csupán védelmi mechanizmus a kiüresedett, szikár valóság ellen, ami nem valami hatékony páncél. Mindazonáltal azonosulni – már ha egyáltalán lehet – vele tudunk valamelyest.
Gyilkos Joe mindannyiukat kenterbe veri: a tökös keménylegény imázsa mögött egy még keményebb legény rejtőzik, igaz nem sokáig. Lelkiismerete úgyszólván nincs – bár minek is, ha a többieket se tartja vissza, az egy Chris kivételével. Kimért cowboy megjelenése baljós légkört teremt, McConaughey alakítása remekül érzékelteti, hogy ez az ember bármire képes, ha el akarja érni, amit akar. A figura megérne egy alapos elemzést: az emlékezetes fináléban zökkenőmentesen vált át a vészjósló nyomozóból KFC-s rántott csirkecombbal szopató aberráltba, majd mintha mi sem történt volna, mond asztali áldást a családi vacsi felett, hogy végül tomboló őrültként emberi fejet klopfoljon szét egy konzervdobozzal. Matthew McConaughey úszkál a szerepben, lemos mindenki mást a vászonról, látszik rajta, hogy üde színfolt számára Gyilkos Joe bőrébe bújni.
A többi színésznek sem kell szégyenkeznie, talán pont a Chris-t alakító Emile Hirsch játéka alakult a legsoványabbra, de sebaj, hozza, amit kell. Thomas Haden Church megbízhatóan néz bután maga elé, szempillantás alatt elhissszük neki, hogy legnagyobb baja, ha nincs pénze sörre, Gina Gershon elemében van a ribis Sharla szerepében, Juno Temple pedig olyan jól adja a romlatlan kis naiv lánykát, hogy majdnem megsajnáljuk.
Hogy mindezek ellenére miért nem éreztem úgy, hogy a Gyilkos Joe akkorát ütött volna, azon jómagam is eltöprengtem. Hiszen rendben van az egész, a fülledt, csöndesen fortyogó atmoszféra érezhető, a helyzetek abszurditása tiltakozás nélkül simul bele a történetbe, sőt, válik fő humorforrássá, a konfliktusok előreláthatóan, ám mégis kiszámíthatatlan módon törnek ki, a mondanivaló örökzöld, a megvalósítás pedig roppant merész. Talán a film ritmusa lehet a ludas – a hosszú egydíszletes jelenetek (amikben maga a lényeg zajlik, a karakterdráma) remekül működhetnek színpadon, a Gyilkos Joe esetében azonban egy nagyon pici farigcsálnivaló még jót tett volna.
A magyar sci-fi olyan, mint a becsületes pesti pincér: találkoztál már olyannal, aki talán látott egyet valamikor, de ahhoz mégiscsak túl kevés van belőle, hogy saját kategóriát nyissunk nekik.Ettől függetlenül viszont képtelenség nem kíváncsinak lenni, ha az ember arról hall, hogy egy maréknyi hazánkfia kevés pénzből, de annál több lelkesedésből összehozott egy 3D-s, teljes egészében számítógéppel animált, "arthouse", rejtvényfejtős sci-fi-t, amit külföldi fesztiválokon is nyomnak. A receptoraim pedig izgatottan jeleznek, függetlenül attól, hogy az egyik fesztivál honlapján egy méltató megemlíti, hogy ő volt az egyetlen, aki végignézte a filmet, vagy attól, hogy a "művészfilm" jelzőtől kicsit megborzongok, bár tudom, az sehol sem számít annyira szitokszónak, mint nálunk.
És a receptoraimnak igazuk van, mert a Cycle teljesíti, amit ígér: nehezen nézhető, metaforákkal túlterhelt, és helyenként tagadhatatlanul low budget, emellett viszont kreatív, meglepni képes, lehengerlő vizuális erővel rendelkező, sőt helyenként kifejezetten gyönyörű magyar cyberpunk sci-fi. Komolyan!
Száz ilyet egy újabb Valami üvegtigris helyett!!!
A nyitó jelenetben a 2001: Űrodüsszeiát idéző pszichedelikus fények között száguldunk, töredezett rádióadás-darabkákból próbálunk informálódni hősünk és valamiféle bázis viszonyáról és a közelgő veszélyről, de nem értünk többet az egészből, mint ő, egy megfáradt arcú, értetlen férfi szkafanderben. Egyik pillanatban egy maszkos férfival beszélget, aki öngyilkos lesz, majd ellebeg, később a Hold gyomrában, hosszú, sötét folyosókon vándorolva hallgatja a rádió által kiköpött törött figyelmeztetéseket szörnyekről és a közelgő ködről, mely mindent elborít, majd 80-as éveket idéző, bömbölő szintizenére táncoló űrhajósok közé nyit be, akik a világ utolsó buliját próbálnák élvezni, ha legalább egy kis drog lenne náluk...
Kubrick művének nyílt és visszatérő megidézésén túl Douglas Adams szatirikus humora, Shinya Tsukamoto noise zenével agyonkarcolt képsorai ugranak be, Cory McAbee zenés alter-western-sci-fi filmjei, aztán egy pillanatra megmutatja magát a tipikus magyar ugar és a balsorsukban pácolódó senyvedő emberek, akikről talán nem magyarságuk, de kelet-európaiságuk mindenképp messziről látszik, csak hogy mindezt Call of Duty-t vagy más modern FPS-t filmanyagra vetítő jelenet váltsa. Hagyom magam. Melyik kacsintás vicc, melyik utalás szándékos? Nem érdekel. Mint egy jóféle őszinte dugás egy házibulin - élvezem, hogy játszik velem a film, nem kérdem meg, tényleg nem múlt-e harminc, ő sem firtatja, hogy tényleg dolgozni húzok-e el másnap kora reggel.
A cselekmény stílusában, méretében illeszkedik a történethez. A kis költségvetés apróságokban mutatkozik meg: hősünk kopasz és arcát sokszor eltakarja retro bubi űrhajós sisakja, szintén kopasz titokzatos beszélgetőpartnere maszkot visel, mely száját is takarja, egy-egy közeliben a szájak, fejek mozgása mesterkélt - ennyi. Ellenben a mélységélességgel való játék, a képzajok, a levegőben szálló koszok vagy időben megfagyott kövek hatása tökéletesen profi, és valósággal beránt a jelenet hangulatába.
Lehetetlen egy ilyen projektet a legnagyobb nyugati stúdiók több tucat stábtaggal évekig készített animációs műveivel összemérni, vagy felróni neki bármit, ami pusztán a rengeteg pénz hiányának köszönhető. Azt viszont merem és szeretném kritizálni, amely problémák megoldhatóak lettek volna önmérséklettel vagy egy határozott szerkesztő segítségével (még ha egy sokáig húzódó szerelemgyerek-produkciónál nem is lehet az ilyesmi könnyű döntés).
Két nagyobb bajom van a filmmel. Az egyik a kézikamerás jelleg, habár helyenként nagyon hatásos, rettentően túlhasznált, a film közepe felé szabályosan fájni kezdtek a szemgolyóim (Kissé meglepődtem, hogy Koltai Róbert a film egyik executive producere, aki ráadásul pár székkel arrébb lazán végignézte a sajtóvetítést - én lennék ilyen puhány, hogy fele annyi idősen sem bírtam szemmel?...) A másik pedig az, hogy az alapötletben egész egyszerűen nincsen elegendő történés egy egész estés produkcióhoz, így a film önismétlő lesz (még ha ez koncepció is, értem én), egyes jelenetek pedig kifejezetten fárasztóak és unalmasak. De még a dialógusok sem elég sokszínűek, nem tudnak vagy nem mernek elkalandozni az agyonismételt alapoktól (a köd, a barlanghasonlat, "ugrópont", mi is történik itt? - holott erre a történet felénél választ kapunk). Annak viszont nagyon örültem, hogy a fiatalos szleng, a káromkodások szépen, gördülékenyen meg voltak írva.
A Cycle olyan, mint a rég nem látott középsulis barátod, aki vendégségbe jön hozzád: nyers a stílusa, bár ügyesen vált lazába, és meglepő húzásokkal szórakoztat, mégis fárasztó hallgatni - így az este végére, bár őszintén mondod neki, hogy jó volt újra látni, közben az is eszedbe jut, miért csak évente egyszer van rá energiád. De azt kívánom, azt kérem az összes fogékony hazai filmestől, legyenek "profi szakmabeliek" vagy lelkes amatőrök: még ilyet, még sci-fi-t meg fantasztikus filmet meg krimit, horrort, csiszoltabbat, rutinosabbat, de addig is legalábbis lelkeset, olyat, mint ez...
Csak a nyitójelenetről egy rövidebb könyvet lehetne írni. Arról, ahogy egy férfi megtépázott katonaruhában húz maga után egy koporsót. Arról, ahogy nem belovagol a városba, a történetbe, hanem erőlködve, mégis lazán bevánszorog. Arról, ahogy a már-már banális főcímdal („Django, have you never loved again?” – most komolyan?), ami egyébként ott és azonnal elmond a főhősről mindent, amit tudnunk kell, éles kontrasztban áll a kies, kopott, sziklás vidékkel. Akkora az atmoszféra, hogy nem lehetne késsel vágni, mert beletörne. Minimum láncfűrész kéne hozzá.
És ez még csak az első pár perc.
Az olasz western már évtizedekkel Leone előtt is köszönte szépen, jól megvolt (már az ő apja, Roberto Roberti is rendezett egyet, még 1913-ban), és konkrétan a koszos-véres, demisztifikáló spagettiwesternt sem feltétlenül ő találta fel, de tény, hogy az 1964-es Egy maroknyi dollárért-tal (ami a Hammett Véres aratását alapul vett Kurosawa-féle A testőr vadnyugati remake-e) szakadt át a gát, és lett világhíre. Az olaszokra pedig mindig lehetett számítani, hogy szabályosan fossák a filmeket oda, ahol pénzt szagolnak: másfél évtized alatt vagy 600 spagettiwesternt tákoltak össze. A Django ennek a poszt-Leone korszaknak az egyik legjobbja és legismertebbike, ami maga is rengeteg későbbi filmet inspirált (köztük tucatnyi „nemhivatalos” folytatást).
Arról, hogy a legendás Sergio Corbuccinek ez vagy a két évvel későbbi A halál csöndje a főműve, akár a végtelenségig lehetne vitatkozni, bár talán egyszerűbb a befogadói preferencia mentén választóvonalat húzni köztük. A halál csöndje a spagettiwestern keserű, végletekig dekonstruktív tematikus végpontja, nagyjából úgy, ahogy az amerikainak a Pat Garrett és a Billy kölyök (vagy később a Nincs bocsánat). Minden ízében kegyetlen dráma. A Django még „csak” a jenki vadnyugati kalandok Leone általi vérmocsokba rántásának eszméletlenül brutális fokozása, bőszült western-akció, a korszakhoz képest döbbenetesen szorgalmas hullatermeléssel. Alig fél óra kell hozzá, hogy a címszereplő kinyissa az említett koporsót, és a tartalmával lekaszálja egy 40 főből álló kisebb hadsereg nagy részét. Sam Peckinpah biztos imádta ezt a jelenetet.
A Django annyi ponton rímel Leone zsánerdömpinget indukált klasszikuskára, hogy összeszámolni is felesleges. Néha már-már remake-nek tűnik, még Franco Nero is egy echte Clint Eastwood az ikonikus tekintetével, az ikonikus nyugalmával, az ikonikusan masszív jelenlétével, az… azzal, hogy ő maga egy kibaszottnagy ikon, úgy ahogy van. Ellenben még annyira sem lehet hősnek nevezni, mint kollégája névtelen férfijét: a rideg, kíméletlen, halkszavú, mégis otromba Djangót egyszerre hajtja pénzéhség és bosszúvágy, morális szempontoknak már nem jut hely a motivációi közt, és legfeljebb csak véletlenül cselekszik helyesen, akkor, amikor a „helyes” pont egybevág az érdekeivel.
Javára legyen mondva, a határ mentén húzódó, egy rasszista gyilkosokból álló banda és egy forradalomra készülő mexikói sereg közt vergődő városban, aminek lakossága egy kocsma tulajából és a nála dolgozó kurvákból áll, és ami nagyjából annyira vonzó, mint egy kéthetes hulla segglyuka, sokáig kéne járkálnia, amíg találna valakit, akinek agyonlövése erkölcsi viharokat korbácsolna fel akármilyen szentember kebelében. A kontraszt a tipikus amerikai westernnel sokkal letaglózóbb, mint Leonénál.
Dögvész, kopárság, sár és mocsok mindenütt (Crobucci direkt nem takaríttatta fel a díszletet a téli olvadás után, így az a tömör sártenger – az úgynevezett főutca – amiben a szereplők dagonyázni és megdögleni kénytelenek, már szinte abszurd), a legendás vadnyugat romantikus szépsége Nero kék szemében merül ki, a halál meg akkor sem lenne természetesebb, ha a hullák a földből nőnének ki. De Djangónak köszönhetően nincsenek ilyesmire kényszerülve: a koporsót vonszoló szikár férfialak maga a megtestesült halálhozó, és ez a vizuális szuggesztió szinte bibliai erejű. Ráadásul Django tragikus (anti)hős is egyben, a csöndes mészáros egy kiüresedett, lelkileg halott embert takar, akinek a missziója mintha csak annyi lenne, hogy minél többet öljön, mielőtt sírba száll – az, hogy meglépjen az arannyal, eleve röhejesen kudarcra ítélt terv.
A végén mégis kikerekedik a filmből egy kis megváltástörténet, ahogy Django megmenti a NŐt, a félvér Maríát, és darabokra törve, meggyilkolt felesége „segítségével” áll gyors és brutális bosszút – ennyi pedig ki is jár egy olyan másfél óra után, amiben a kilátástalanságot és az erőszakot csak az a fajta (fekete) humor árnyalja, ami kegyetlenségből és halálból fakad. Másrészt viszont magának a befejezésnek is van egy igen cinikus olvasata; avagy a megváltáshoz csak annyi kell, hogy mindenkit kinyírj magad körül. Ami Djangót illeti: küldetés teljesítve.
Nincs vonyítás a Holdra, nincs akaratlan átalakulás, nincs önmaga szörny-énjétől borzongó főhős. Van helyette egy halovány kísérlet a régi indián mítosz felmelegítésére, sőt, forradalmasítására. Előbbi is csak félsiker, utóbbit meg inkább hagyjuk. A mozgókép legendás rémalakjai, így a farkasember is a Universal stúdió ’30-as, 40-es évekbeli horrorfilmjeinek köszönhetően mélyesztette bele igazán a karmait a popkultúrába, és vált ismert és rettegett figurává, de a ’70-es évekre kifogyott belőle a szusz. Még a Hammer is, ami a Frankensteinből, a Draculából és a múmiából egész sorozatokat épített fel, hagyta a francba a témát egyetlen film (The Curse of the Werewolf) után.
Ezért Joe Dante, aki Roger Corman kezei alatt tanult (Piranha), úgy döntött, friss vért pumpál a mítoszba, és 1980-ban (majdhogynem zsebpénzből) elkészítette az Üvöltést, hogy megmutassa a világnak, a farkasemberek még mindig félelmetesek. Azok voltak, de ez nem ebből a filmből derült ki (bár a közönség meghálálta a próbálkozást, és sikerre vitte, sőt, hét pocsékabbnál-pocsékabb folytatás is készült hozzá), hanem John Landis pár hónappal későbbi, Egy amerikai farkasember Londonban című horrorkomédiájából (Rick Baker maszkmester egyébként ezért a filmért hagyta ott az Üvöltést – tudott valamit).
Karen White TV-bemondónő vállalja, hogy csaliként segít egy sorozatgyilkos kézre kerítésében, ám ez olyan sokkoló élménnyel jár számára, hogy orvosa meginvitálja saját kis vidéki csoportjába, szanatóriumába, mondván, hogy az új környezetben majd megnyugszik. Hamarosan azonban kiderül, hogy ennek az új környezetnek a nyugtató faktora picikét alacsonyabb a kelleténél: éjjelente üvöltéseket hallani az erdőből, a csoport tagjai furcsán viselkednek, és a nő férjét megtámadja, és megharapja valami nagy, szőrös és nem ember.
Mindig úgy képzeltem, hogy az olyan horrorfilmek, amik nem félelmetesek, nyugtalanítóak vagy a francba is, legalább néha ijesztőek, valahol a homályzónában kötnek ki (a humortalan vígjátékokkal együtt – Amerikában bőven van mindkettőből) – mint az Üvöltés első majdnem egy órája. Nagyjából ennyi időnek kell eltelnie, hogy valami történjen, de akkor meg az lesz a baj, hogy a film korábbi részein legalább lehetett csicsikálni. Mindent összevetve, az jobb volt, mint nézni két férjet és két feleséget, akik egymással teljesen felcserélhetők, és akiket a színészek vagy teljesen tompán vagy irritálóan színpadiasan alakítanak. Az egyetlen épkézláb ötlet a filmben azé a sajátos „szanatóriumé”, amiben a farkasemberek egy pszichológus irányítása alatt élnek, viszont az ebben a koncepcióban rejlő fekete humor lehetősége teljesen kiaknázatlan marad. És ha már a humornál tartunk, a Piranha ilyen szempontból (is) sokkal jobb volt (pedig nem csak a rendezőn, hanem az írón – John Sayles – is osztozik a két film).
Még szerencse, hogy az ígéretesebb produkcióba elszelelt Rick Baker otthagyta protezsáltját, Rob Bottint (ő később közreműködött a Carpenter-féle A dologban is), aki a szűkös költségvetés ellenére is csodát művelt: kis túlzással az egész filmből csak az átalakulásjelenetek érnek valamit, Eddie Quist (Robert Picardo) transzformációja meg egyenesen legendás. Oké, viszonylag jó, mozgalmas a finálé is, csak nincs nagy jelentősége, mivel a karakterek a kutyát nem érdeklik, effektes szempontból pedig az imént említett képsoroknak sem ott, sem máskor nem ér a közelébe semmi.
És ami az új köntösbe öltöztetett farkasember mítoszát illeti, az nem ér szart sem. Miért izgalmas az, hogy ezek a teremtmények bármikor képesek saját akaratukból átalakulni, és nem függnek semmiféle külső tényezőktől? (Továbbá, ez esetben mi a faszért mutogatja a kamera állandóan a teliholdat? Az operatőr nem kapta meg a memót?) Ez így nem egy tragikus horror egy saját identitásával küzdő teremtményről, hanem egy farkasemberalibis humbugfilm gyilkosokról, akik képesek szörnyeteggé alakulni. Mi jöhet még? Szerelemittas fircsúrvámpírok, akik nem isznak embervért? Oh, wait…
A Die Hard következő része lehetne egy crossover mondjuk a Pókemberrel. Vagy Tom és Jerryvel: John McClane-ből már úgyis rajzfilmfigura lett. Emlékezzünk egy kicsit arra, ahogy megviselve, vérezve, szenvedve vonszolta magát a Nakatomi toronyház üvegszilánkokkal borított padlóján. Emlékezzünk rá, mennyire emberi, mennyire esendő volt, olyan sebezhető, mint akcióhős előtte még soha. Emlékezzünk rá mi, mert az ötödik rész stábja, nyilvánvalóan Bruce-szal az élen, rohadtul elfelejtette.
McClane, aki egykor szerethető átlagember volt, itt már egy szuperhős, elnyűhetetlen, kinyírhatatlan, sebezhetetlen – ha fordul vele az autó vagy tizenötöt, csak kikászálódik a roncsból, sóhajt egyet a hátán fekve, és a következő snitten már sprintel. A munkát (rosszemberölés) meg úgy veszi fel, mint egy gyársori dolgozó – becsekkol, és csinálja, automata/terminator üzemmódban, mindenen és mindenkin gondolkodás nélkül átgázolva, no big deal. Annyi benne az emberi vonás, mint egy taxiórában.
Pedig még adtak mellé egy elhidegült kölyköt is (Jai Courtney), hogy a robbanások közt legyen egy kis apa-fiú dráma, de abban csak pont annyi az élet és az érzelmi töltés, mint egy darab kőben, vagyis mint Skip Woods író (Hitman) és John Moore rendező (Max Payne) munkáiban általában. A legkínosabb pillanatokban, a legklisésebb módon előadott családi dialógusoktól rogyadozó film morálja az lehet (amennyiben jól dekódoltam), hogy ha probléma van közted és a fiad közt, menjetek Moszkvába (helló, Budapest), és lőjetek szarrá mindent és mindenkit – pár füstösképű ruszki hullájánál jobban semmi nem ássa el a csatabárdot. Yippee-ki-yay, forgatóköny.
Ami amúgy annyira trehány, hogy pl. egy félmondatos magyarázatot nem köp oda a néző elé, hogy hogyan is találják meg a rosszfiúk a CIA titkos lakását. És ha már rosszfiúk, egyszerűen bűbájosak a velük kapcsolatos „csavarok”: mintha bárkit érdekelne, hogy a széria messze legsótlanabb gazemberei közül ki kit ver át, és kik maradnak, akiket majd az apa-fiú kommandónak kell összetakarítania.
Tekintve, hogy eredetileg egyik Die Hard-folytatás sem Die Hard-folytatásnak íródott, csak a Foxnál ráböktek egy többé-kevésbé kész szkriptre, hogy „akkor legyen ez McClane következő kalandja”, ironikus azt mondani, hogy ez a legkevésbé die hardos Die Hard. De könyörgöm, még a Justin Longgal megvert előző franchisegyilkos is többet megőrzött az eredeti szellemiségéből, mint ez a rettenetes zagyvalék, ami három borzalmas, értelmetlen és ostoba akciójelenetet a mocskosnagy büdös semmivel próbál összetartani.
A nyitó autóshajsza, amiben McClane valamiért üldöz egy páncélos kocsit, ami valamiért üldözi a fiát, aki valamiért menekül valakivel, még egyszerűen csak lapos és érdektelen (igen, „csak”), de a későbbi helikopteres lövöldözések már a legröhejesebb James Bond-mutatványok szintjén vannak – igen, nagy utat tett meg a Die Hard a Nakatomi toronyház óta. Már ha a kínok közt vonaglás és megdöglés nevezhető útnak.
Félreértés ne essék: bármilyen sokszor írtam is le, hogy „Die Hard”, ez nem Die Hard, és ez (nagyjából az egy darab vicces beszólásával) nem John McClane, és nem érdekel, hogy a stúdió úgy hívja, és nem érdekel, mi áll a plakátokon, és nem érdekel, milyen néven szólítják egymást a karakterek, és egyáltalán: nem érdekel. Ez egy megíratlan, megrendezetlen, tempó, stílus és kohézió nélküli gagyi tucatakciófilm. És a legkínosabb? Hogy még ezen a szinten is vállalhatatlan.
Meghalt életed szerelme? Nélküle elveszettnek érzed magad a világban? Hatalmas űr tátong benned, amit, úgy érzed, soha, senki és semmi nem lesz képes kitölteni? A jövő tudja a választ: néhány kattintásba kerül csak, hogy egy applikáció összegyűjtsön a hálóról mindent, amit az elhunyt valaha írt, megosztott, mondott, és pár perc múlva ismét chatelhetsz vele. Vagy legalábbis egy szoftverrel, ami pont úgy viselkedik, poénkodik, ír, mint ő. Életed szerelme, 2.0. És ha ez kevés, továbbmehetsz: hozzáférést adhatsz a programnak minden személyes fotóalbumhoz, hanganyaghoz és videóhoz, és immár telefonon beszélgethetsz lelki társaddal. Vagy legalábbis egy szoftverrel, ami pont úgy hangzik, mint ő. Életed szerelme, 3.0. És ha ez még mindig kevés, a szoftverhez rendelhető hardver is… A riasztóan szép új világ nem ismer határokat.
Ritkán látni filmet, ami annyira félelmetes és megindító egyszerre, mint a Be Right Back. Charlie Brooker már méltatottBlack Mirror című, a technológia, az információ és a szociális média visszásságairól szóló sci-fi antológiasorozatának (gondolj rá úgy, mint egy XXI. századi Alkonyzónára) legújabb felvonása olyan felütéssel indít, amiből könnyen lehetett volna egy National Anthemhez (1x01) hasonló, maró, kegyetlen szatíra. De Brooker ezúttal inkább a Jesse Armstrong írta The Entire History of You (1x03) hangulati medrében halad, és a disztopikus sztorit egy bensőséges, szomorú kamaradrámába csomagolja, ami a széria már megszokott motívumai mellett gyönyörűen és fájdalmasan nyúl a gyász témájához is.
Arról lehetne vitatkozni, hogy a Be Right Back a Black Mirror eddigi legjobb epizódja-e, de hogy a legérettebb, legkifinomultabb, az biztos. Brookernek öt perc elég hozzá, hogy bemutassa Ash-t és Marthát, a tökéletesen normális párt (Domhnall Gleeson és Hayley Atwell nagyszerűek), és kapcsolatuk természetének minden bájos, kínos, furcsa, szeretetteljes aspektusát, onnan pedig, Ash halálát követően, elviszi a nézőt egy csendes, de vad belső utazásra, ami egyszerre szorítja a szívet, és borzongatja a hátat. Lemond az első évad harsányabb epizódjainak hatásvadászatáról (ami persze azoknál nagyon is jól működött), és úgy csinál, mint a legjobb sci-fik: fontos kérdéseket tesz fel, és nem rág szájba válaszokat, mélyen emberi dilemmát ábrázol, és nem erőlteti ránk az azzal kapcsolatos véleményét.
A szociális média valóságtól való elszigetelő hatása, a virtuális életünkhöz való kötődés, az online személyiségünk torzulása és torzítása mind itt van, persze felnagyítva – de nem eléggé felnagyítva, nem eléggé valóságtól elrugaszkodottan, nem eléggé hiteltelenül. Szóval, nagyon is ijesztően. Életed szerelme 4.0-val a virtuál és a reál menthetetlenül összefolyik, a privát szféra, a saját, személyes világ inváziója teljes és visszafordíthatatlan, és a legszörnyűbb az egészben az, hogy egyáltalán nem inváziónak, hanem abszolút normálisnak tűnk. Itt válik nyilvánvalóvá, tényleg mennyire okos és érett a Be Right Back. Egy instant hatású, „odaverős” befejezés helyett egy melankolikus kódát kapsz, és már épp széttárnád a kezed, hogy „ennyi?”, amikor realizálódik benned alattomossága, aljassága és rafináltsága. És onnantól kezdve nincs menekvés a hatása alól.
A képeslap-romantikával átitatott Ázsia-imádat ugyanúgy a nyolcvanas évek báját öregbíti, mint a keménytökű rosszfiúk fekete izompólóra felvett zakói, a levehetetlen napszemüvegek vagy a kócos hajú nyakig farmer csajok: tinifiúk Kung Fu stílusban csapkodták egymást a suli udvarán, csajok a nyugati titkosügynökök fejét elcsavaró keleti gésa-szépségekre irigykedtek, sőt még Van Damme és Steven Seagal is ázsiai harcművész akart lenni – és akkor a nindzsákról még nem is beszéltünk. Igaz ugyan, hogy a jobbára a B-kategória kelléktárába sorolódó karakterek és kultúrális mozaik-darabkák hitelessége egy kínai gyártósoron fröccsöntött neonszínű Buddha nyakláncéval vetekedett, de zabáltuk őket így is.
Mindez remekül megágyazott a másik oknak, amiért Japán kiemelt helyet foglalhat el a cyberpunk műfaj helyszínei és forrásául szolgáló kultúrái között: az informatika területén felmutatott technikai fölényük, valamint már-már őrületbe hajló precizitásuk, tökéletességre törekvésük remekül rímelt az akkoriban kialakuló technokrata, exponenciálisan emelkedő órajelre kattogó zsáner igényeire. Nem csoda, hogy a cyberpunk műfajt nyugati oldalról körülhatároló-megteremtő külföldi regényekben (Neurománc, Snow Crash) éppúgy megkerülhetetlennek tűnnek a japán elemek, mint – természetesen – a mára alapművé vált mangákban (Akira, Appleseed, Dominion, Ghost in the Shell).
A '86-os Cybernetic Samurai-tól emiatt egyszerre vártam kreatív ős-cyberpunk ötleteket és ponyvás cheesy/guilty fun-t. Örömmel jelenthetem: megkaptam mindkettőt.
A harmadik világháború utáni, nukleáris fegyverek ütötte sebeit nyalogató világban rég leköszönt államformák, és kényszerűség által kialakított társadalmi berendezkedések bukkannak fel. Japán visszatért a szigorú tradíciókövetéshez: a második világháború utáni modernitás korszakát patriarchaizálódott, erőszakos világ váltja. Kormány van, ám valójában a nagyvállalatok irányítják az országot, az ő folyamatosan változó erőviszonyaik, az éppen aktuális piacvezetők iránti irigység, a kormány önkényes piaci szabályozást végző tagjaival folytatott színfalak mögötti tárgyalások alakítják a játékszabályokat.
A nyitányban az erősen hendikepes Dr Elizabeth O'Neill-t eme kegyetlen világnak egy védett zugában ismerhetjük meg. Leszbikus, öregedő, tolókocsis amerikai kutatónőként próbál érvényesülni, egyetlen fegyvere az esze, ő ugyanis az egyik örök sci-fi vágyálom, a mesterséges intelligenciák szakértője. A Yoshimitsu TeleCommunications klán a cégbirodalom méretét tekintve a kisebb mammutok egyike, hála azonban a szamurájlelkű CEO, az öreg cégalapító Yoshimitsu innovatív, bátor hajlamainak, hatalmas technológiai fölényre tesznek szert, mikor az amerikai kutató és nemzetközi csapata életre hívja az első valódi mesterséges, virtuális személyiséget.
Az egyik legérdekesebb része a könyvnek, ahogy a komplex programozással megalkotott, fejlett problémamegoldó készséggel rendelkező AI-k és az Elizabeth valódi álmát, az emberi kiszámíthatatlansággal, daccal, érzelmekkel bíró valódi öntudat közti különbséget kapargatja, vagy ahogy Elizabeth fejlesztési módszerét ismerteti, mely az emberi evolúcióhoz hasonló, a mutáció apró hibáit az életképesebb lény felé vezető út lépéseiként használja fel. Victor Milán nem riad vissza a sok oldalon át folyó, hard sci-fi-re jellemző elmélkedésektől sem, melyeket romantikus epizódok, meglepően hosszú virtuális szexjelenetek, zsoldoscsapatok ütközeteinek leírásai és aprólékosan ismertetett politikai ármánykodás dialógusai váltanak. A nagy hatalmú, elektronikus cégtudat-felhőt egyre nagyobb magabiztossággal kezelő TOKUGAWA ugyanis olyan piaci fölényt jelent, amelyet sem az állami szervek, sem a konkurensek nem néznek jó szemmel...
A történet élvezeti értékét nagyban befolyásolja, hogy túl tudunk-e lépni a történet ezen, az egyik központi karakterén át kommunikált, a fikció dialógusainak hitelessége mögül néhol kikandikáló nagyon amerikai motívumon: egy intelligens, nyílt látókörű (saját hazájával bizonyos okok miatt amúgy is hadilábon álló) amerikai mennyivel japánabb tud lenni a múltjukra nem büszke Tékozló Japánoknál.
Ami miatt el lehet lépni e mellett a (számomra egyébként gyakran bosszantó) amerikai kultúrgyarmatosító attitűd mellett, az, hogy Milán nem szimpatizál egyik hősével sem annyira, hogy gyengéire, hibáira ne mutasson rá. Bőven lesz időnk megkedvelni, de megutálni is a vizionárius, de saját lelki defektjeitől megszabadulni képtelen Elizabeth-et, az egyrészt megkapóan emberi, másrészt viszont örökké szögletes gondolkodású, emiatt szociopatának ható kibernetikus szamurájt, TOKUGAWA-t, és a bonyolult, többször fókuszt és főszereplőt(!) váltó történet többi szereplőjét.
Helyenként naiv és ponyvaregényes fordulatokkal élő, mégis igényesen megszerkesztett történettel bíró, okos, és ami a legjobb, meglepni képes könyv a Cybernetic Samurai, mely a cyberpunk, a hard sci-fi és a poszt-apokaliptikus, atomháborús történetek elemeit keveri, mindezt a Hagakure, a híres-hírhedt szamurájkódex borzongató világszemléletével nyakon öntve. Érdemes próbát tenni vele - ráadásul ha ráérzel az ízére, a folytatást is biztosan élvezni fogod.
Az első jelenetben Francis Underwood, a demokrata párt frakcióvezetője (Kevin Spacey) megöl egy kutyát. Kegyelemből elkövetett gyilkosság ez: az állatot elcsapta egy autó, és csak szenvedéssel teli percei vannak hátra. Frank hitvallása az, hogy kétféle fájdalom létezik, egyrészt az, ami erősebbé tesz, másrészt az, ami semmire nem jó, és az utóbbit nem állhatja. Ezt a briliáns, abszolút karakterhatározó nyitányt Frank egyenesen a kamerába mondja – nekünk, nézőknek, nem pedig a frissen beiktatott USA-elnöknek és kabinetfőnökének, akik épp fájdalmat készülnek okozni neki. Ha nekik mondaná, talán nem tennék: nem döfnék hátba Franket annak a győzelemnek a kapujában, amit neki köszönhetnek, nem szegnék meg ígéretüket, és tagadnák meg tőle a külügyminiszteri posztot. Mert akkor tudnák, hogy ez a fájdalom még erősebbé fogja tenni, és öltönyös politikai mészárosként fog végigsöpörni a Fehér Házon.
A Netflix, ami mostanáig „csak” online videotékaként működött, nem aprózta el eredeti sorozatokat gyártó cégként való bemutatkozását: 100 millió dollárral, David Fincherrel és Kevin Spaceyvel vették be magukat a nívós, komoly témájú és kiállítású drámák piacára, ahol a House of Cards első évada alapján nem esik majd nehezükre állni a sarat az HBO-val, az FX-szel és társaikkal. Az említett húzónevek mögött a felemelkedőben lévő tehetség, A hatalom árnyékában (és az annak alapjául szolgált színdarab) Oscarra jelölt írója, Beau Willimon áll, úgyhogy nem csoda, hogy a széria a washingtoni politika mocskát ássa fel, és forgatja meg. Az sem csoda, hogy nagyszerűen.
A House of Cards voltaképp Az elnök emberei antitézise. Míg Aaron Sorkinnál egy csapat briliáns, csillogó szemű idealista sürgölődött-forgolódott egy olyan politikus körül, amilyet a való világ nagyjából ugyanolyan valószínűséggel hordott valaha is a hátán, mint Supermant, addig Willimon inkább úgy közelít az elit politika színteréhez, mint a Drót a rendőrmunkáéhoz. A döntések szívességek, zsarolások, megvesztegetések, intrikák, átverések, megalázások és hazugságokra épülő hazugságok kusza és korrupt hálójában születnek, nincs olyan, hogy közérdek meg a haza és a nép szolgálata. Mindenki magának kaparja a gesztenyét, és ha más is oda akarna somfordálni a parázshoz, piszkavassal csap körbe.
Az egyébként míves és tisztességes A hatalom árnyékában-hoz képest a House of Cards bír azzal az előnnyel, hogy nem az idealista ifjú elkerülhetetlen megromlásának ezerszer látott folyamatát, hanem a folyamat végtermékének állapotát ábrázolja. Underwood az a karakter, akivé Stephen Morris (Ryan Gosling) a film végére vált, az, aki Willie Stark (Broderick Crawford) lett, mielőtt agyonlőtték érte. Egy ilyen romlott figurát persze nem könnyű eladni, úgyhogy Willimon nem is változtat azon a már említett recepten, amit az alapul vett Michael Dobbs-regény első adaptációja, az azonos című 1990-es BBC-s sorozat is használt.
Underwood a negyedik falat áttörve beszél ki a nézőhöz, aki joggal érzi úgy, hogy a csendes, de pusztító politikai ámokfutást végző, mindenkit manipuláló karakter egyedül vele őszinte, egyedül őt fogadja abszolút bizalmába, egyedül vele osztja meg legmélyebb gondolatait és érzéseit. Spacey minden rezdülése szenzációs, ahogy ellenállhatatlan karizmával kommentálja ármánykodásait, és onnantól kezdve, hogy először kacsint a kamerába, először ereszti el felé a csínytevő kisfiús és az „ugye megmondtam” mosolyát, cinkostársává teszi, sőt, birtokolja a nézőt, ugyanúgy a zsebében van, ahogy a demokrata párt nagy része. Mindegy, milyen aljasságot követ el, hogyan áskálódik, hazudik, és tesz tönkre másokat egyetlen utasítással vagy telefonhívással, mindegy, mennyire lelketlen és amorális, akár ölhet is.
Ehhez nem árt, ha nem feltétlenül vérzik a szívünk azokért, akiket a bosszúhoz és a még nagyobb hatalomhoz vezető útján gondolkodás nélkül eltapos, de mivel itt nem nyalókás kisfiúkról beszélünk, hanem vagy hozzá hasonlóan erkölcstelen és mocskos, vagy gyenge és alkalmatlan politikusokról, a „főhős” tettei okozta kognitív disszonancia majdnem könnyen feloldható. Majdnem. Itt jön a képbe az alkohol- és drogproblémákkal küszködő kongresszusi képviselő, Peter Russo (Corey Stoll), aki gyarlóságai ellenére az egyetlen tisztaszívű, őszintén jót akaró játékos a porondon – természetesen az a sorsa, hogy bábu legyen belőle, amit dobálnak, rángatnak, használnak, széttépnek, és elhajítanak. Cserébe már most látjuk, hol fognak visszaütni Underwood módszerei: Zoe Barnes (Kate Mara), a fiatal, hozzá hasonlóan gátlástalanul ambiciózus és amorális kezdő újságíró, akinek fegyverként és ágymelegítőként is jó hasznát vette, kicsit túl mélyen pillantott bele az Ördög washingtoni helytartójának üzelmeibe.
Az említett nyitójelenet mellett a felesége, Claire a kulcs Underwoodhoz (Robin Wright félelmetesen jó az egyébként is hálás szerepben, méltó párja Spacey-nek, többek közt miatta sem válik a sorozat one-man-show-vá). A nőt őszintén, tisztán szereti, és ugyanezeket az érzéseket vissza is kapja tőle (már-már a karaktere humanizálásáról beszélünk), de csak azért, mert ez a két ember tökéletesen megérti, és elfogadja egymást: tudják, hogy mindkettejük számára a hatalom az első, minden más csak utána jön, még ők is, egyénekként éppúgy, mint párként. Ez határozza meg a kapcsolatukat, ami így furcsán visszás, egyszerre szimpatikus és zavarba ejtő módon áll felette a férfi-nő viszonyok szokásos „kicsinyességeinek”: nemhogy nem törik össze sem árulástól, sem megcsalástól, de még csak meg sem repedezik.
Az első két részt David Fincher rendezte, kijelölve a követendő utat a többieknek (pl. Joel Schumacher, James Foley és Carl Franklin). A sorozat hűvös és elegáns, hideg színárnyalatai és száraz témája éles, kellemes kontrasztban állnak Spacey már-már bensőséges kikacsintásaival. Ez a sajátos atmoszféra friss szemszögből láttatja a politika, az üzleti világ és a média mocskos, komplex és általában illegális összefonódását, és a heves vitákat, amiket pl. az oktatási rendszer reformjáról vívnak, és amikben sosem maga a vita a lényeg (ergo tökmindegy, érted-e egyáltalán), hanem az abban használt eszközök, és a mögöttük álló kapzsiság, hataloméhség és ego. Mert ez a szentháromság áll a szabad világ nagy és nemes szavakkal dobálózó vezető állama mögött. Sőt, ez mozgatja az egész világot.
Történet: Peter J. Tomasi Rajz: Chriscross DC Comics
A saját súlya és hülyeségei alatt lassan összeomló Új 52 legnagyobb áldása alighanem az volt, hogy a kiadó (nyilván Geoff Johns, a franchise főírója, egyben a DC egyik kreatív guruja nyomására) kihagyta a Green Lanternt az elkaszálás/történelemmódosítás/újraindítás káoszából, és hagyta, hadd folytatódjon az évek óta nagy sikerrel vágtázó cselekmény a maga módján. Sőt, még bővítették is a palettát, az alapsorozat és a Green Lantern Corps mellé jött a Green Lantern: New Guardians és a Red Lanterns – bár ezek színvonala (sőt, már koncepciója is) azért elmaradt a nagytestvérekétől. Viszont az kétségtelen, hogy az írók (Johns, Bedard, Tomasi, Milligan) igen ügyesen és patentosan összefogják a négy címet, amik szépen erősítik, kiegészítik egymást, és együtt egy nagy, kis jóindulattal még komplexnek is mondható egészet alkotnak – erről az összhangról pedig jó pár szerkesztő példát vehetne, és nem csak a DC-nél, de a Marvelnél is. A Green Lantern Corps Annual egy olyan grandiózus sztorinak a nagyjábóli lezárása, ami rögtön (cliffhangerrel) belefolyik a következő nagy sztoriba. A Rise of the Third Army mindenképpen fordulópont a franchise történetében (hacsak valami egészen hülye módon szét nem retconálják majd – de ennél szerencsére többet nézek ki ennek a sorozatnak a fejeseiből), hiszen az Őrzők, akik a kezdetek kezdete óta az univerzum legfőbb védelmezői voltak, egyben pedig a Zöld Lámpások alakulatának megalapítói, most új rendfenntartó sereget állítanak fel, hogy egyszer s mindenkorra kitöröljék az érzelmeket a mindenségből. Szóval már megint nyakunkon a világvége galaxisvége.
Az a remek ebben a koncepcióban, hogy bár olyan karakterekből csinál „gonoszokat”, akik hosszú évtizedek óta „jók” voltak, mégsincs semmi ellentmondás, sőt, az egész ijesztően logikus. A jéghideg, számító, abszolút univerzális rendre törekvő Őrzők mindig is sandán méregették az érzelmeket, folyton letorkollták miattuk a Lámpásaikat, így könnyű elfogadni, hogy csak idő kérdése volt, hogy arra jussanak, az emóciók minden baj forrásai, ergo gyökerestül kell kiirtani mindet – tulajdonosaikkal együtt. A remekműnek éppenséggel nem nevezhető, viszont szokás szerint grandiózus, pokolian szórakoztató sztori eddig kinyírta (nyilván ideiglenesen) Sinestrót és Hal Jordant, utóbbi helyére behozott egy teljesen új karaktert, és most eljutott egy fordulópontra, ahol hirtelen a „Third Army” konfliktus jelentéktelenné válik: a finálé annak feloldása nélkül vezet egy egész más, még nagyobb, még őrültebb történetbe, egy egészen új felállással. Mintha csak A jedi visszatér végső csatája felébresztene valami ősi, rettenetes, idegen erőt az Endoron, ami mellett a Császár kiscserkésznek tűnik, és utána még három filmen keresztül dübörögne a cselekmény az új keretek között. Na, többek közt az ilyenek miatt jó Green Lanternt olvasni. (Rusznyák Csaba)
Judge Dredd prog 1813 – 1817
Történet és rajz: többek Rebellion Developments
Miközben az új amerikai Dredd sorozat nem igazán tudja lenyűgözni sem az új, sem pedig a régi olvasókat, addig a brit 2000AD-ban az eredeti és hamisítatlan Dredd bíró már annál inkább képes rá. Jó idők járnak most ott a magazinnál, zseniális írók és rajzolók váltogatják egymást, és biztosítják hétről-hétre a kiválóbbnál-kiválóbb olvasnivalókat, így arra gondoltam, hogy minek pazaroljam a karaktereket időről-időre a béna amcsi hamisítványra, mikor ennyi erővel az eredetiről is beszámolhatnék. Ezt fogom most tenni.
A valami egészen szenzációs The Cold Deck sztori, és az azt záró Trifecta a képregényírás olyan magasiskoláját mutatta meg, amihez hasonlót amerikai comicban hiába is keresne az ember, nem csoda, hogy hetekig zengték róla ódáikat a brit rajongók, és került fel a legtöbb képregényes oldal év végi listájára is. Várható volt, hogy a nagyobb dobás után pár hétig most rövidebb, "filler" sztorik következnek majd, és a könnyebb követhetőség kedvéért én is innentől veszem fel a fonalat.
Robbie Morrison (aki nekem a Nikolai Dante után már mindent el tud adni) háromrészes Heller's Last Stand-jében az öregedő Heller bíró Dredd mellé kerül egy kiértékelő szolgálat erejéig. Kettejük között jelentős hozzáállásbeli különbség van, emiatt aztán feszültség is. Heller azonban készül valamire, ki akarja nyírni Dreddet, de nem az előbbiek miatt, hanem mert az egyik maffiózó megzsarolta a barátnőjével. Egyszerű, korrekt kis történet, némi csavarral a végén, és még ha nem is az originalitás netovábbja, panasz nem érheti, mert kifejezetten izgalmasra sikerült olvasmány. A Sealed egyepizódos szösszenetében Dredd egy kaja után kutató bandát követ egy (a Day Of Chaos eseményei következtében) hullákkal teli lakóházba, és ott az egyik lakásban egy kisfiút találnak egy buborékban. A veterán John Burns festette történetre sem hiszem, hogy sokáig emlékezni fogunk, mégis sokkal több, mint egy elcsépelt poénra kihegyezett pár oldalas töltelék. Dredd pragmatikus viselkedése és szikrányi emberségessége kerül benne egymás mellé.
A szintén egy részes Closet-re viszont egy darabig emlékezni fogunk. Már a megjelenése előtt hangos volt tőle a (nem csak a szakmai) sajtó, és az előzetes kép, illetve oldal igencsak heves indulatokat gerjesztett az olvasók között, volt, aki az adott szám felgyújtását is megígérte. A kérdés pedig: Dredd meleg-e? A szuperhősökön végigvonuló bemelegítési divathullám csapta volna meg Rob Williams írót, és végre kimerik mondani azt, amit néhány olvasó már évek óta gyanít a kőarcúról? Vagy csak valami átverés az egész? Bár különböző jelek már előre árulkodtak, én természetesen nem lövöm le a poént. Az biztos, hogy pár oldalnyi képregény már régen kavarta meg ennyire az állóvizet. A Closet ugyanakkor nem akar semmiféle erőltetett üzenetet közvetíteni a toleranciáról, meg a többiről, hanem csak egyszerűen egy mondanivalóval is bíró, de inkább csak simán érdekes és ötletes rövid sztorit mesél el Mike Dowling kiváló rajzai közvetítésével, és kész. Viszont az írók és szerkesztők tudatos(?) és ügyes hisztériakeltése tökéletesen működött, ugyanis sokan tövig bekapták. Mármint a horgot. (Chavez)
Think Tank - Military Dossier
Történet: Matt Hawkins Rajz: Rahsan Ekedal Image Comics
Említettem már, hogy jelenleg az Image a legizgalmasabb képregénykiadó az amerikai piacon? Ha valamilyen csoda folytán nem, akkor most újabb érvet hoznék fel e kétségtelen tény mellett. A Think Tank hőse, Dr. David Loren nagyjából a brit koronaékszerekkel egyenértékű nemzeti kincsként van számontartva és egy eldugott katonai bázison dolgozik titkosított fegyverkísérleteken. A DARPA (vagyis az amerikai Védelmi Minisztérium Kutatási és Fejlesztési osztálya) még 14 évesen toborozta be, hogy a segítségével biztosíthassák a haditechnológiai fölényüket a világ többi országával szemben. David azóta felnőtt (legalábbis fogjuk rá, mert aki a legfejlettebb technikai kütyükkel játszhat a világ legnagyobb elméi társaságában és a hadsereg szállítja neki a prostituáltakat, hogy minden igényét kielégítsék, arra inkább a burokban élő jelzőt lehetne aggatni), és a Schindler listájának hatására átélt reveláció helyrezökkentette az erkölcsi értékrendjét. Miután élőben látta találmányainak éles bevetését, életét a passzív ellenállásnak szenteli és szándékosan szabotálni kezdi a saját projektjeit, ám a projektek felügyelőjében emberére talál: a hozzá legközelebb álló, még talán barátjának is nevezhető kutatótársára helyezett nyomás és egy nem engedélyezett kiruccanás során történt végzetes találkozás egy lánnyal drasztikus lépésre kényszeríti. A terv egyszerű: a hadseregnek át nem adott találmányainak prototípusával 10 lépésben leckézteti meg fogvatartóit a szökése során. Legalábbis ha minden jól megy... A Think Tank nem a vizuális újításaival fog magával ragadni, a fekete-fehér rajzok éppen csak meghaladják az erős közepest, de ezt az írás gördülékeny stílusa és az átgondolt forgatókönyv több, mint ellensúlyozza. Hawkins (aki nem mellesleg a Top Cow kiadó igazgatója) a valós életből vett technológiai fejlesztéseket keveri a fikcióval rendkívül ügyesen, olyannyira, hogy a füzetek végén sorra is veszi a sztori szempontjából legfontosabbakat, nem csak elmagyarázva a tudomány jelenlegi állását a témában, de még internetlinkekkel is megtámogatva azt. A Military Dossier az első négy részből álló sztoriszálat követő gyakorlatilag Making of, vagyis a szereplők dossziéját mutatja be, illetve DARPA-t taglalja részletesebben, megspékelve mindazon érdekes információval, ami az ezt megelőző füzetekbe nem fért bele. Maga a történet az ötödik számmal folytatódik és úgy tűnik megtalálta annyira a közönségét, hogy minisorozatból havi sorozattá avanzsált. A sorozat szlogenje („Vigyázat: ennek a képregénynek az olvasása okosabbá tesz!”) nem puszta marketingfogás, a képregény pedig nem bújtatott tankönyv, hanem tényleg kifogástalan szórakozás, igazán üdítő különlegesség a Két Nagy szuperhőstörténeteinek dömpingjében. (Nagy Krisztián)
Nowhere Men #3
Történet: Eric Stephenson Rajz: Nate Bellegarde Image Comics
Említettem már, hogy jelenleg az Image a legizgalmasabb képregénykiadó az amerikai piacon? Természetesen igen, de ismétlés a tudás édes anyukája. A kiadó úgy tűnik, újra feltámasztja a Science zsánert, hiszen a The Manhattan Projects és a Think Tank mellé megérkezett a harmadik sztárjátékosuk, a Nowhere Men. Na most, ha az előbbi weird science és a második science thriller, akkor ez utóbbit valahová a kettő közé szoríthatnánk a retro science conspiracy címkével. Olyan, mintha valaki fogta volna a tőlem mindig is távol álló Fantasztikus Négyest (a Marvel-univerzum kozmikus részlegéből) az összes Star Trek-jellegű pszeudo-tudományos fantasy beütésű marhasága nélkül, összemixelte volna a Beatlesszel, a hatvanas évekbe helyezte volna és onnan indítva létrehozott volna egy olyan alternatív történelmet, amin maradandó nyomot hagyott ennek a csapatnak a tevékenysége. Ebben a valóságban a tudomány az új rock and roll: a társadalom minden szeletét áthatja a World Corp tevékenysége, amit a tudóstársadalom négy szupersztárja, Dade Ellis, Simon Grimshaw, Emerson Strange és Thomas Walker hozott létre, hogy egy szebb és jobb jövőt teremtsenek. Magabiztosak, fiatalok, idealisták, újságírók hada várja őket a nagy bejelentésre. Ugrás a jelenbe: évtizedekkel később a World Corp árnyéka még mindig rávetül a hétköznapi emberek életére, alapítói azonban alaposan megváltoztak, egyiküket testébe kígyózó csövek kötik halálos ágyához, másikuk teljesen eltűnt a nyilvánosság szeme elől, a harmadik érzéketlen, semmilyen emberáldozattól vissza nem riadó remete lett, míg a negyedik próbálja fenntartani a nyilvánosság előtt a látszatot, hogy minden rendben van. Mindeközben a World Corp egy titkos kutatóállomásán pánikhangulat uralkodik: valamilyen ismeretlen vírus támadta meg a kutatócsapat minden tagját és az átalakulás különböző, riasztó fázisaiban vannak, ráadásul a főhadiszállás szenvtelenül közli velük, hogy bizonytalan időre karantén alá kerültek. Idejük fogytán egy teleportkapu prototípusával tesznek kétségbeesett kísérletet és az ennek következményeképp az űrállomást széttépő anomália hatására különböző helyeken (és talán időben?) érnek földet, némelyikük már teljesen átalakulva. Stephenson (aki egyébiránt az Image Comics kiadója) semmit sem rág az olvasó szájába: flashbackeket kapunk, alternatív hatvanas évekbeli reklámplakátokat, tévéinterjú részleteket, újságcikkeket, egyszerre három-négy követhető szálat, tucatnyinál is több szereplőt, vagyis egy rendkívül izgalmas, színes-szagos kirakóst, ami nagyon örvendetes kihívás az átlagképregények faék egyszerűségű cselekményszerkezete után. A vizuális tálalás parádés, Bellegarde és csapata fantasztikus atmoszférateremtő képességgel rendelkezik. Még csak most kezdődött az év, de már van jelöltem az év legjobb sorozatára... (Nagy Krisztián)
Kawajiri Yoshiaki világa a lehető legmesszebb áll attól, amit mi otthonunknak hívunk. Vagy legalábbis szeretnénk ezt hinni: animéi rendre utazások az emberi természet legmélyebb bugyraiba, ahol aljasság, mocsok és erőszak kart karba öltve járnak, és hiába használ előszeretettel undorító, elnagyolt túlvilági szörnyeket antagonistákként, az emberi gyarlóságok garmadájával szembesíti nézőit.
Kawajiri a nyolcvanas években robbant be a köztudatba, olyan, akkoriban újdonságnak ható rajzfilmjeivel, mint például a Lensman, a Neo Tokyo The Running Man című epizódja, vagy az itthon is megjelent Ninja Scroll. Az 1950-ben született animátor a hatvanas évek végén került a Mushi Production stúdióhoz, majd annak bezárása után csatlakozott az akkoriban alakult, azóta is meghatározó Madhouse-hoz. Remek tanítómestereinek hála gyorsan fejlődött; első, már említett Lensman című filmjével sikerült is kivívnia a szakma és a stúdió bizalmát, így egyéb filmterveinek megvalósításába is belefoghatott. Kikuchi Hideyuki novelláiból - aki többek között a Vampire Hunter D regényfolyamért is felelős, amiből Kawajiri animét (Vérszomj) is rendezett - készült Joju Toshi című, alig fél órás rajzfilmje például annyira megtetszett a producereknek, hogy nyomásukra "kénytelen volt" rendes filmet csinálni belőle. A Joju Toshiról (továbbiakban: Wicked City, az anime angol címe) így jó 25 év távlatából kijelenthető, hogy Kawajiri egyik, ha nem a legfontosabb műve, egyúttal az a mozi, aminek fordulatai és mondanivalója a leginkább jellemzik rendezőjét.
A történet szerint az általunk ismert világon túl létezik egy démonok által lakott túlvilág is, és a kettő időtlen időkig háborúzott egymással. Néhány száz évvel ezelőtt sikerült csak a szembenálló felek diplomáciájának (amennyiben egy fröcsögő démoni horda küldöttségét szabad így neveznünk) kieszközölnie egy békeszerződést, amit bizonyos időközönként meg kell újítani. A kétezres években járunk, és közeledik az újabb aláírási ceremónia időpontja. A világunkba érkezik ennek felügyelője, Giuseppie Mayart, akinek testi épségéért Taki Renzaburo, nappal egy elektronikai cég értékesítőjeként dolgozó salaryman, mellékállásban pedig sötét ügyekben jártas katona, valamint Makie, az árnyékvilágból érkezett gyönyörű testőr gondoskodnak. Szükség is lesz rájuk, hiszen a békében kevésbé érdekelt démoni terroristák meg akarják zavarni szerződés aláírását, hogy örökre háborúba taszítsák a két világot.
Taki és Makie, a testi és lelki gyönyörök egymással (vagy éppen akaratuk ellenére mással) való átélése előtt, közben és után, kénytelenek az árnyékvilág undorító teremtményeivel is megküzdeni, nem mellesleg védencük biztonságáról sem szabadna megfeledkezniük. Kawajiri szinte percenként tolja a képünkbe az újabb és újabb agymenéseit, melyek hol egy, a főhősön erőszakot tevő pókszerű démon, hol pedig egy többfejű, csápos, hentaiba illő lény képében riogatnak. A helyszín természetesen a sötétkék színben pompázó, zseniális neo-noir hangulatot árasztó Tokió, ami akár Sin City animés ikertestvére is lehetne. Az elképesztő, hangban és vizualitásában egyszerre lenyűgöző, és undorító fordulatokkal operáló anime történet és látvány szintjén is igazi csemege.
A film szimbolikája, mint a legtöbb Kawajiri Yoshiaki-anime esetében, külön írást érdemelne. Gondosan kidolgozott, és többszörösen is összetett szimbólumrendszerében ezúttal is előkelő helyet foglalnak el a női démontestek legkülönösebb helyein tátongó nyílások, mint a szexuális frusztrációk vizuális kivetülései, illetve a finálé meglepő fordulatának könnyedén dekódolható Megváltó-párhuzama.
Kawajiri novella-adaptációja minden eredetisége mellett néhány elemében meglepő hasonlóságokat is mutat több ismert, a popkultúra szerves részét képező alkotással, vagy karakterrel. Hangulatában, a várost mutató képsoraiban és színeiben szinte tökéletesen hozza Ridley Scott 1982-es Szárnyas Fejvadászának minőségét, míg az Akira például a Wicked City-ből vesz át pillanatokat. A nyitó jelenetsor kocsmabejárata például mindkét animében rendkívül hasonló. A Wicked City ráadásul közel egy időben jelent meg minden csápos hentai alfájával és omegájával, az Urotsukidōji anime-változatának első részével, és egyes képi megoldások, főleg az erőszakos jeleneteknél nagyban hasonlítanak a két műben.
Kawajiri a Wicked City után még két Kikuchi novellát adaptált: a Demon City Shinjukut és a The Wind Named Amnesiát, majd nagyobb költségvetésű, komolyabb támogatással biztosított filmekbe fogott. A Ninja Scroll és a Vampire Hunter D: Vérszomj mellett részt vett az Animátrix válogatásban is, de animátorként és sztoriboardosként olvasható a neve a Redline, a Marvel-animék többsége, illetve a friss Btooom! stáblistáján is.
Szex, erőszak és horror egy még ma is újnak ható, zseniális megvalósítású, szigorúan 18 év felettieknek ajánlott animében: Kawajiri Yoshiaki már a nyolcvanas évek végén is tudta, mitől döglik a perverz otaku.
Pont tegnap néztem meg, ha nem is nagy várakozással, de mindenképpen jó szórakozást remélve, a Femme Fatale-t, amely egy túlértékelt rendező egyik legrosszabb filmjének bizonyult. Az igazsághoz persze hozzátartozik: annyi exploitív meztelenség még éppen van benne, hogy ne lehessen mondani, nem nyújt semmi szórakoztatást egy hétfőtől megfáradt férfiembernek, de szeretni azért mégsem lehet, mert összeszedetlen, következetlen, ostoba és pofátlanul didaktikus.
Valószínűleg ezen negatív élmény hatására volt kisebb gyomros a Megtört város (amelyet az interneten jóindulattal sokan szintén neo-noirnak próbálnak kategorizálni), mint számítottam rá - sőt egészen nézhetőnek bizonyult, bár ebben a zseniális formát hozó Russel Crowe mellett az is közrejátszhatott, hogy a RottenTomatoes.com 25%-os átlagos értékelésétől megrettenve én komoly kínokra készültem...
De azért fájt így is éppen eléggé, hogy egy élvonalbeli(nek mondott) színészeket szerepeltető hollywoodi filmbe ma éppen csak annyi kreatív munkát és értelmes ötletet pakolnak bele, mint egy átlagosan lapos, budget árú lövöldözős konzoljátékba - vagy éppen a Drót című sorozat bármelyik hosszabb jelenetébe.
Már ott bakit vét a film, hogy főhőse kifejezetten ellenszenves, pedig együttérzésünkre egyre növekvő mértékben számít. A nézői ellenszenv kiváltó oka a film felütése, egy magát megadó gyanúsított öntörvényű meggyilkolása, melynek jogosságát a film nem feszegeti. Ez a trauma talán a karakter drámai töltetet biztosítaná, nem tudjuk meg: nincs se rendesen megírva, se rendesen eljátszva, se a film végén tisztességgel feloldva. Az ex-zsaru magánnyomozó karaktere így motivációiban, reakcióiban hiteltelenné válik, ráadásul nehezítésként Mark "Kőarc" Wahlberg formálja meg, aki még a Shooterbeli teljesítményét is alulmúlja (tényleg, a Boogie Nights-on kívül, ahol egy buta és botegyszerű jellemet kellett játszania, van ennek a fickónak érdemi alakítása?). A film a többi esélyét is elcseszi: a cselekmény fordulatai sablonosak, az akciójelenetek során - sajnos már megszokott módon - élvezhetetlenül rángatják a kamerát és a zoomot, a finálé pedig nemcsak hogy megtippelhető, de az addig izzadtsággal, túlzásokkal és sértő egyszerűsítések árán kiharcolt pozőr-cinikus hangulatot is tönkreteszi.
Két dolog van, ami miatt mégsem merő kín a Megtört város. Az egyik Russel Crowe már említett remeklése: New York újraválasztásáért kampányoló, hétköznapi módon erőszakos és elegánsan sunyi polgármesterét alakítja, két lábon járó apakomplexum-alapanyag, férfias és kemény, a fizikai és szellemi megfélemlítés és megszégyenítés módszereit egyazon könnyedséggel bevető lelki terrorista. (Egyébként pedig ő a filmben megállás nélkül zajló, a Dallast is megszégyenítő whisky-vedelés egyetlen hiteles versenyzője is - Marky Mark, vedeld csak a teát, ha Russel Crowe úgy szisszent még egy korty után is, hogy érzi az ember, a forgatáson is ragaszkodhatott egy igazi scotch-hoz, úgysincs esélyed alkoholistát játszani...)
A másik, ami le tudja kötni a nézőt, nem a film szövetébe szándékosan beleszőtt hozzávaló, inkább játékos analitikus nézőpont: a poszt-9/11 filmek után most poszt-Irak-kudarc/siker filmek jönnek majd? (Lásd még: Zero Dark Thirty.) Hősünk már az a zsaru, akinek még indokait sem kell megismernünk a gyilkolásra, és azt sem kérdezi meg tőle senki (utólag sem!), hogy vajon indokolt-e egy beszélgetés közben politikusokat ütni, falhoz verni, vízben fojtogatni vagy fegyverrel fenyegetni, ha látszólag ugyanannyi idő alatt békésebben is el lehetett volna intézni a dolgot. Jack Bauer elbújhat, Bill Taggart még csak nem is dühös, mikor kegyetlenkedik, inkább csak közömbösen figyeli-hagyja, ahogy a forgatókönyv egy komornak szánt, de a 21. századi jelenünk kibaszott valóságát még így is csak ovismód utánozni próbáló cselekményen marionett-bábuként rángatja végig. (Amerika, elszámolsz-e előbb-utóbb magaddal, vagy maradsz a mentség-kaptafánál?)
Ti meg nézzétek inkább újra a Drótot, de tényleg!
MEGTÖRT VÁROS Broken City, 2013 Rendezte: Allen Hughes
Fék? Az meg mi? The Rock, Vin Diesel, Paul Walker és társaik úttalanná tesznek minden utat. A Fast & Furious hatodik része nagyjából ugyanúgy megerőszakolja majd a fizikát, mint az ötödik, de kit érdekel, ha hoz egy hasonló szintű autós ámokfutást?
Teljes döbbenettel olvastam tavaly nyáron az aurorai lövöldözéssel kapcsolatban a túlélők, szem- és fültanúk tweetjeit (több híroldal is egész csokorra valókat gyűjtött össze belőlük). Nem azokról beszélek, amiket a tömegmészárlás után írtak – azokról beszélek, amiket közben. Ilyeneket lehetett olvasni, hogy „Úristen, valaki lövöldözik.” Nyilván nem az őrült géppuskájának csöve előtt állva pötyögte ezt le az illető, de akkor is: tragédia játszódik le, lövések dördülnek, emberek halnak meg, és ennek a baromnak az a legnagyobb gondja, az a reflexe, hogy tweeteljen róla. Ennél kicsit kevésbé volt meglepő, amikor két-három éve a villamos, amin utaztam, elcsapott egy eléügyetlenkedő buszt, megtolta úgy 30 méteren, és közülünk, a villamos utasai közül (akiknek az egész pusztán olyan érzés volt, mintha a jármű hirtelen fékezett volna, az ijedségen kívül senkinek nem lett semmi baja) kettőnknek jutott eszébe, hogy meg kellene kérdezni a buszon lévő embertársainkat, hogy jól vannak-e, szükségük van-e segítségre. A többiek túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy megtalálják a pozíciót, ahonnan a legfaszább képeket lehet csinálni.
Lehet, hogy a technológia kicsit elbaszta a priorizációnkat?
„Ha a technológia drog – márpedig úgy működik, mint egy drog – akkor egész pontosan mik a mellékhatások?” Ebből a kérdésből indította Charlie Brooker (Dead Seat) a Black Mirror című sorozatát, aminek három, egymástól teljesen független epizódja (más színészgárda, más sztori, más világ/jövő) gúnyosan, gonoszan, szatirikusan, cinikusan veszi górcső alá a társadalom és a technológia kapcsolatát, és annak nemkívánatos következményeit, összefésülve többek közt George Orwellt, William Gibsont és Phillip K. Dicket.
A National Anthemben valaki elrabolja Anglia csinos, kedvenc hercegnőjét (gondolj Kate Middletonra), és szabadon engedéséért cserébe azt követeli, hogy a miniszterelnök (Rory Kinnear) élő egyenes adásban közösüljön. Egy disznóval. Haha, micsoda röhej, pislognak egymásra a kormány fejesei. De azután, hogy az emberrabló elküldi a hercegnő egyik levágott ujját, a királynő felhívja a miniszterelnököt, a közvélemény és a média pedig tántoríthatatlanul a bármi áron való lánymentés felé hajlik, már nem lehet idegesen elröhögni az abszurdumot.
Amikor az elnöknek nem marad más választása, és készül belépni a malaccal és a kamerákkal teli helyiségbe, egyik stábtagja kegyetlen tárgyilagossággal a fülébe súgja: „Ne végezzen túl gyorsan, uram. Az emberek még azt hinnék, élvezi.” Ebben az egyébként tökéletes, gyönyörű és kényelmetlen, sírva röhögős és gyomorszorító pillanatban benne van minden: a média ereje, az élet-halál kérdések show-vá degradálása, a látszat fenntartásának kényszere, a hatalom bizarr természete. A National Anthem gonosz média/politika/társadalomszatírájának groteszk zárlata a „XXI. század első nagyszerű műalkotása”-ként értékeli az eseményeket, lesújtó képet festve az emberről, ami úgy tapad a tévére/monitorra/kijelzőre, hogy közben nem regisztrálódik benne a körülötte lévő valóság.
A 15 Million Merits egy olyan jövőt ábrázol, amiben az emberek szó szerint foglyai a szórakoztatásnak. Vécéfülke méretű életterük falfelületei megállás nélkül sugározzák a showműsorokat és a reklámokat – akkor kell fizetniük, ha nem akarják látni őket. Pénzt (egységet) pedig úgy szereznek, hogy egész nap szó szerint pedáloznak egy energiatermelő biciklin (a túlsúlyosak másodrangú, megvetett, folyamatosan kigúnyolt polgárok), milliónyi társukkal együtt, így látva el kakaóval a világot, amiben élnek, vagy legalábbis vegetálnak.
A film nem csak a „pont vagy a gépezetben” motívumát viszi végletekig, de a média és különösen, az X-Factor-szerű műsorok ürességét, embertelenségét, húspiac-jellegét is. Bing (Daniel Kaluuya) beleszeret egy szép hangú lányba, és minden fizetőegységét felhasználva, benevezi őt egy tehetségkutatóba. Abszurd premissza helyett valódi érzésekből indítva, ez az epizód fájdalmasabb, szebb, drámaibb, mint a National Anthem. A röhögést szívszakadás váltja, és az, hogy még a nagy Peter Finch-pillanat, a rendszer elleni emberi lázadás is két perc alatt bedolgozódik magába a rendszerbe, és még azelőtt karóba húzatik, hogy bárki bele tudna gondolni a szavak mögötti igazságba, az maga az áltimét tragédia.
A The Entire History of You egy fiatal pár története egy olyan világban, ahol szinte mindenkinek a fejébe be van építve egy apró, grain nevű készülék. Ez rögzít mindent, ami történik, mindent, amit a tulajdonosa lát, és hall, és később bármilyen átélt esemény visszajátszható. Ez az egyetlen epizód, amit nem Brooker írt (hanem a Four Lionst jegyző Jesse Armstrong), és bár vannak benne utalások arra, hogy a civilizáció egészét hogyan változtatta meg a grain, a sztori szigorúan a két főszereplő személyes, intim drámájára koncentrál. Liam (Toby Kebbel) egy barátokkal közös vacsora után gyanítani kezdi, hogy feleségének, Ffionnak (Jodie Whittaker) viszonya lehetett a házigazdával. A gyanút az emlékek folyamatos, megszállott visszajátszása, kielemzése, dühös féltékenységi rohammá korbácsolja, és a mindent látó technológia súlya alatt megroggyan a házasság.
Amikor az egész közösségi média arról szól, arra ösztönöz, hogy azonnal megosszuk egymással minden gondolatunkat, képünket, videónkat, élményünket, egyáltalán nem olyan valóságtól elrugaszkodott a grain (egyébként persze messze nem eredeti) ötlete. A kérdés csak az, hogy mennyire jó nekünk, ha minden elejtett megjegyzésünket, minden nyelvbotlásunkat, minden pillantásunkat, minden rezdülésünket, minden gesztusunkat mások bármikor megvizsgálhatják, kinagyíthatják, és felhasználhatják ellenünk egy öngerjesztő, paranoid érvelésfolyamban. Isten hozott a szép új világban, a természetes emberi interakció már kínhalált halt.
Brookernek nincs túl hízelgő véleménye a társadalom technológia és információ iránti megszállottságáról, és ha visszagondolok az első bekezdésre, nem is tudom hibáztatni érte. A Black Mirror mindhárom része egy vészharang, különböző mértékig vicces és drámai, de mindhárom esetében nagyszerűen kivitelezett – a 15 Million Merits még vizuálisan is lenyűgöző. Gyönyörű képekben mutat be valami egészen, mélyen borzalmast és embertelent. Így hívni fel a figyelmet a média manipulatív voltára, az „ördög” csáberejére – az irónia nem marad észrevétlen.
Mint már többször is említettük, a kínai filmipar szépen fejlődget, de egyelőre még több hátráltató tényező miatt sem tart ott, ahol a rendelkezésre álló anyagi és szellemi erőforrások révén tarthatna. Emiatt pedig kevés olyan mozi készül, ami Kínán kívül is számottevő érdeklődésre tarthat számot, pláne olyan, ami tényleg felkelti a várakozásokat. Ezen ritka darabok egyike a Million Dollar Crocodile, ami egy filmtörténeti jelentőséggel bíró alkotás, hiszen ezzel a produkcióval lépett be Kína a digitális szörnyfilmek világába.
Sajnos nem nagyon vagyunk elkényeztetve jó óriásszörnyes filmekkel mostanában. Amióta a maketteket romboló, fura maskarákba öltözött szakiknak leáldozott, azóta Japán gyakorlatilag leállt a zsánerrel (jelentkezzen, aki látta a 2006-os Gamera-t, míg a Big Man Japan sok minden volt, csak éppen "hagyományos" szörnyfilm nem), inkább Dél-Korea vitte a prímet, elsősorban a szintén 2006-os The Host-tal, valamint olyan, nem túl ismert, viszont szórakoztató darabokkal, mint a Sector 7 és a Chaw. Kis túlzással tehát a zsáner nélkülöző rajongóit bármivel le lehet kenyerezni, ha végre készül valami, így Lin Lisheng mozija jó eséllyel pályázott az érdeklődésre, amit az is mutat, hogy az előzetesét vetítették a Cannes-i Filmfesztiválon, valamint bekerült a Montreali Filmfesztivál műsorába is.
Millió dolláros krokodil. Egy krokodil... Belefér a "szörnyfilm" kategóriába egy 8 méteresre nőtt krokodil? Ha a Chaw-ból indulok ki, amiben egy nagyra nőtt vaddisznó garázdálkodott, akkor mindenképpen, de a Godzillán és társain szocializálódott nézőknek unalmas lehet. Pláne úgy, hogy Kínában készült, ahol köztudottan nincs korhatár besorolás, ráadásul a cenzorok nem csak a politikailag kényes témákat szokták előszeretettel betiltani, így túlságosan horrorisztikus végeredményre nem szabad számítani. Ennek megfelelően Lin Lisheng filmje valójában egy vígjáték, amiben a krokodilfarmról egy egzotikus ételeket kínáló étterembe szállítják el a hüllőket, ám ahogy az lenni szokott, a legnagyobb, Amao, "aki" ráadásul egy környékbeli kissrác legjobb barátja, kereket old, felbolydítva ezzel az idilli környék életét.
Mint óriásszörnyes horrorfilm, a Million Dollar Crocodile abszolút bukás. A CG ugyan egész korrekt, nem nagyon lehet belekötni, viszont tulajdonképpen semmi extra, ráadásul a krokodilt olyan szempontból valódi állatként valósították meg, hogy általában inkább menekülőre fogja, mintsem vérengző fenevadként fogyasztja el a lakosságot (bár ebből is kapunk egy kis ízelítőt). Félelemérzetet egyáltalán nem vált ki a nézőből, a feszültségérzet sem túlságosan nagy, így csak a hiányérzet lesz magas. Mint óriásszörnyes vígjáték, felemás a végeredmény, mert a poénok a kínai ízlésre vannak hangolva, innen nézve túlságosan harsányak és helyenként erőltetettek a gegek, a karakterek pedig túlságosan tipikusak, némely tulajdonságuk ismerős lehet máshonnan (azért valljuk be, a biztosítási ügynökös geg nem rossz!).
A felemás teljesítményt nyújtó szereplők között feltűnik egy-két nagyobb név is, ám ez nem egy olyan kaliberű film, ami a nagyszerű színészi alakításokról lesz emlékezetes. A tajvani származású Barbie Hsu állítólag ezzel a szereppel mutatta be először komikai képességeit (ami csak azért fura, mert én egy rakat vígjátékban láttam már játszani, igaz, legtöbbször csak eye candy volt), de túlságosan erőltetett a játéka, véleményem szerint ezt a karaktert egy kevésbé intelligens, ám kihívóbb színésznő (pl. Chrissie Chau) sokkal jobban tudta volna megformálni. A balek rendőrt alakító Guo Tao nem rossz, ahogy a szokás szerint saját magát adó Lam Suet sem. Mégis a kedvencem a szinte szótlan, magába fordult krokodilfarm tulaj, Shi Zhaoqi volt, valahogy ilyennek képzelhet el mindenki egy embert, akinek a krokodil a mindene.
A Million Dollar Crocodile tehát pont olyan, mint az angol címe (a filmben százezer euróról van szó, nem millió dollárról), megtévesztő. Nem mint óriásszörnyes film érdekes, hanem mint modern kínai mozi, hiszen benne van mindaz, amiről a hétköznapi kínai mozinéző álmodozik. A fullasztó levegőjű Peking, vagy Shanghai helyett egy idealizált trópusi álomvilág, amiben kedvesek a helyiek, a "gonoszok" szánnivalóan idióták, ahol még a pénzéhes nagyvárosi leányzó is "megszelidül", stb. stb. Megannyi, erre a sémára épülő, kissé naív alkotás született arrafelé mostanában (pl. Believe in Love, Good-for-Nothing Heros, Holding Love, Love You You, stb.), ám végre a romantikus vígjátékok kliséi közül kiszakadtak egy rövid időre. Ha pedig egyszer leállnának a cenzorok és lenne korhatár besorolás, akkor elszabadulnának a kínai óriásszörnyek is, hiszen az irodalmuk telis tele van ilyen teremtményekkel.
Bemutatkozik a Tony Stark Légimentő Szolgálat, The Rock és Vin Diesel ellen már tankkal mennek, Benedict Cumberbatch jobb (Hogyhogy miben? Mindenben.), A Karib-tenger kalózai a vadnyugatra mennek, Sam Raimi a gejl földjére (azért csávókám nagy utat tett meg az Evil Dead óta), A búra alatt ragadtak meg sehová (Stephen King: Under the Dome, amire úgy vert el tévétársaság milliókat, hogy még egy deka leforgatott anyag nincs hozzá). Ja, és a The Walking Deadet bájosan elviccelik. Itt vannak a Super Bowl TV Spotok, és mi egy csokorba gyűjtöttük nektek mindet.
"More. More. More." Februárban folytatódik Charlie Brooker briliáns Black Mirorrja, ami szatirikus sci-fiként mesél az információs-technológiai társadalom visszásságairól: "If technology is a drug – and it does feel like a drug – then what, precisely, are the side-effects?" Aki még nem látta az első évadot (három teljesen különálló sztori), annak nemsokára jól megmondjuk, hogy miért hibázott. Addig is van egy fantasztikus trailerünk és egy promónk a másodikhoz.
A szerelem legyőzi a gravitációt is. Szó szerint ez az üzenete Juan Solanas filmjének, ami egy baromi ígéretes koncepcióból indít: két ikerbolygó olyan közel létezik egymáshoz, hogy ami az egyiknek az égboltja, az a másiknak a felszíne. Lehetséges az átjárás egyikből a másikba, bár ezt egy egész sor természetes és emberi törvény nehezíti: a gravitáció az adott Föld szülöttjét (és az ottani tárgyakat) akkor is maga felé húzza, ha az ikerbolygóra kerül, ráadásul az egyik Földet „fentinek”, a másikat „lentinek” nevezik, mert előbbin gazdagság és jólét van, utóbbin pedig nélkülözés, és a fentiek nem tolerálják a potyautasokat.
Ebből az ötletből számolatlan különböző stílusú, hangvételű sztorit lehetne ágaztatni, az akciótól a komédiáig bármilyen műfajt meg lehetne bolondítani vele (lássuk csak, mondjuk egy heist film, amiben az egyik planéta mesterbűnözői kirámolják a másik planéta valamely bankját/kaszinóját/akármijét… vagy egy szexfilm, amiben… ha!). Solanas a romantikus drámát választotta (ld. még: Sorsügynökség), amihez az alternatív univerzumos sci-fi csak háttér – olyan szempontból jobb is így, hogy nem feltétlenül kezdünk el homlokot ráncolni a felütés nyilvánvaló hülyeségei miatt (miért nem ütközik össze a két bolygó, miért nem forognak a tengelyük körül stb.), amik eleve kizárják, hogy science fictionként a film komolyan vehető legyen. Dobjuk a fantasy kategóriába inkább, megspórolunk magunknak egy fejfájást.
Itt van nekünk a fenti Eden (Kirsten Dunst) és a lenti Adam (Jim Sturgess), akik fiatalkorukban őrültnagy szerelembe estek, de aztán egy tragédia elszakította őket egymástól. Adam halottnak hitte a lányt, aki valójában csak amnéziás lett, és most, 10 évvel később, megtudva, hogy él, a férfi minden emberi és természeti törvényt áthágva „felmegy”’, hogy visszaszerezze élete értelmét.
Egy végletekig vitt Rómeó és Júlia felállással van dolgunk, ahol a fiú és a lány szó szerint más világban él, amiket nem csak a gravitáció választ el egymástól, de a kizsákmányolással mélyített gazdasági és társadalmi szakadék (azaz áthághatatlan közös légtér) is. Mindehhez képest az akadályok játszi könnyedséggel gördülnek el a főszereplők útjából. Az amnézia 10 év után varázsütésre elillan, a gravitációs problémákra, mint kesztyű a kézre, érkeznek a megoldások, és értem én, hogy az egésznek a lényege pont a szerelem mindent legyőző ereje, de könyörgöm, ennél egy Hallmark oridzsinálban is sokkal súlyosabbak és veszélyesebbek a konfliktusok. Nincs feszültség, lapos a sztori, langyos a rendezés, a főszereplők is haloványak, hiába Jim Sturgess szimpatikus esetlensége és Kirsten Dunst csinos mosolya.
Solanas a karakterek kidolgozása, a kapcsolatuk elmélyítése, a történet emocionális erejének megteremtése helyett a vizualitásra koncentrál – ahhoz csak egy géppark kell, azt meg könnyebb szerezni 50 millióból, mint jó forgatókönyvet a semmiből. Vagyis az ígéretes premissza ellenére ez csak egy újabb üres látványfilm, ami nagyon igyekszik, hogy legalább percenként egy olyan beállítással szolgáljon, amit látva elcsoroghat a néző nyála, az sem baj, ha giccses, és ha kilóg a CGI lába. Egyszerű „felejtsük el” vállvonással mennénk tovább, ha nem volna a végeredmény ugyanazért dühítő, amiért pl. annak idején a Benjamin Button is az volt: elpazarol a szépelgésre egy jó ötletet, ami túl markáns ahhoz, hogy másvalaki csak úgy átvegye, és kezdjen vele valami értelmesebbet.
Az egyelőre nem teljesen világos, hogy a Journey to the Westnek csak főszereplője vagy rendezője is a zseniális Stephen Chow (a Playlist blog szerint társrendező, de az IMDb erről nem tud), az előzetes alapján viszont pont olyan lesz a film, mintha A pofonok földjét újraforgatták volna különféle, nagyon gonosz pszichoaktív kábítószerek hatása alatt. A történetről nem sok minden derül ki belőle, a rendező (mármint a másik) személye viszont jót ígér: Chi-kin Kwok előző filmje, a Gallants, egy nagyon kellemes old-school kung-fu komédia volt. (A főszerk. is tanúsíthatja.)
Carol Reed 1947-es filmjét (Odd Man Out) az elemzők általában egy afféle jól sikerült előhangnak tartják a rendező két évvel későbbi, híresebb művéhez, minden idők talán legismertebb angol noirjához, A harmadik emberhez – soha nem is tudott igazán kinőni annak árnyékából. Pedig jobb nála. Amellett, hogy a műfaj egyik leggyönyörűbben fényképezett, leglátványosabban onirikus darabja, és hogy egy haldokló ember keserű vesszőfutásának (pontosabban, -tántorgásának), és az őt elnyelő társadalom és város szomorú portréjának ábrázolásával megragadja a noir lényegét, a kívül-belül tátongó sötétséget, egyben túl is lép a határain, és zsánerláncoktól megszabadulva, költői képekben mesél el egy tragédiát.
A történet egy meg nem nevezett észak-írországi városban játszódik, amiben egy illegális szervezet tagjai egy gyár kirablására készülnek, hogy a zsákmánnyal finanszírozzák a mozgalmuk működését. Nyilván Belfastról és az IRA-ról van szó, de Reed ezt nem csak, hogy nem teszi egyértelművé, hanem a nyitányban – némileg szájbarágós módon – explicite ki is jelenti, hogy az emberekben dúló konfliktusok érdeklik, nem pedig a törvény különböző oldalain álló érdekeltségek összecsapásai. Az akciót Johnny McQueen vezeti, aki fél éven át bujdosott egy lakásban, miután megszökött a börtönből. Annyi idő után most először teszi ki a lábát az utcára, és a dolgok természetesen rosszul sülnek el. A rablás során dulakodás támad, Johnny kénytelen megölni valakit, és ő maga is megsebesül – társai nélküle menekülnek el.
A tipikus kriminarratíva itt fékez be, és fordul át fokozatosan egy fordított odüsszeiába, amiben a főhős nem haza igyekszik, tűzön-vízen át, hanem a halál felé tántorog, teljes tehetetlenséggel. James Mason már a nyitójelenetben is melankolikusan, letargikusan hozza a figurát, aki teszi, amit tennie kell, noha már nem hisz benne, hogy az erőszak célra vezet. Amikor ennek ellenére ölésre kényszerül, az megpecsételi a sorsát, nem csak a lőtt sebtől haldoklik, a bűntudat is gyötri, a teste és a lelke is pusztulófélben van. A körülötte lévő világot pedig mindez igen kevéssé érdekli.
Miközben a rendőrség nagy erőkkel keresi őt a környéken, és saját társai is próbálnak a nyomára akadni, a csaknem magánkívül lévő, vérző, el-elájuló Johnny tucatnyi emberrel kerül kapcsolatba, és többségüknek, legyenek bármilyen jó szándékaik a felszínen, mind megvannak a maguk önös érdekei. A bukott orvosnövendék azért akarja ellátni a sebét, hogy bizonyítson, a kocsmatulajdonos minél előbb kívül akarja tudni az ajtaján, mielőtt bajt kever neki, a nincstelen madarász jutalmat akar a megtalálásáért, a tehetségtelen festő a szemében bujkáló halált akarja megörökíteni. Még Tom atyát is csak a lelke megmentése érdekli, nem sokat számít neki, milyen sorsra jut ezen a világon.
Johnnynak persze sem a testét, sem a lelkét nem lehet megmenteni – elméje is ködös, hallucinációkkal terhelten, delíriumosan siklik a semmi felé. Robert Kasker ennek megfelelően delejesen álomszerű képei súlyosan-csodálatosan sötétek, élesen kontrasztosak, a jellegzetes noir vizualitás legjavát nyújtják, ahogy a főhős a csendes, sűrű éjszaki hóesésben botladozik elkerülhetetlen, de kínos lassúsággal közelgő végzete felé (amihez William Alwyn a műfaj egyik legjobb zenéjét komponálta). Az éj és a város feketesége mintha maga lenne a purgatórium, ami lassan elnyeli a főhőst; szenvedései már-már krisztusi magasságokba emelkednek.
Reed filmje igazi tragédia, senki nem kapja meg benne, amit akar (a rendőr sem, aki a főszereplőt bíróság előtt szeretné látni), a végső golyózápor nem nyújt semmiféle feloldozást, és senkinek a halála és sorsa nem nyer semmiféle értelmet, még a Johnnyt titkon szerető Kathleen áldozathozatala is hiábavaló. Pedig Reed nem büntet, ha – kezdeti kinyilatkoztatása ellenére – vádolható erkölcsi állásfoglalással, akkor azt sokkal inkább Johnny és társai mellett teszi, mint ellenük. De ebben a világban nem sokra mennek vele.
Történet: David Schulner Rajz: Juan Jose Ryp Image Comics
Az Image egyre-másra ontja a jobbnál-jobb új címeket és ahogy tanult kollégám, Rusznyák Csaba megjegyezte, ha így folytatja, akkor könnyen betöltheti a DC-nél feláldozott Vertigo helyén tátongó űrt. Schulner egyenesen a tévésorozatok (The Event, Kings) világából tett egy kis kitérőt, hogy a Robert Kirkman által létrehozott Skybound imprint sorait erősítse egy közeli jövőnkben játszódó thrillerrel, karöltve a jellegzetes stílusáról könnyen felismerhető, veterán Ryppel, aki már a Marvelnél és az Avatar Pressnél is bizonyította tehetségét. A történet hőse, Luke Taylor egy titkos, klónozással kísérletező programot eltakarítani kénytelen kormányzati összeesküvés kellős közepébe csöppen, amikor egy rá kísértetiesen hasonló férfi gyomorlövéssel feltűnik a lakásában. Üldözője Luke másik klónja (mint kiderül) a sok közül, a helyzetet pedig bonyolítja, hogy felesége terhessége a sikeres klónozás kulcsát rejtheti magában, ez pedig komoly probléma elé állítja a jelenlegi elnökhelyettest, akinek politikai támogatói betiltatnák az őssejtek klónozását, ez azonban egyben aláírná a Parkinson-kórban szenvedő lánya halálos ítéletét is. A sztori egyelőre most veszi fel az utazási sebességet, de úgy tűnik ezúttal szerencsénk volt, hogy nem csapott le rá egyik tévécsatorna sem, mert így Schulner nem kényszerült felvizezni a véres jeleneteket és a büdzsé sem kényszeríti kompromisszumos megoldásokra. Az összeesküvéselméletek szerelmesei nagy valószínűséggel megtalálják ezzel a címmel a számításukat. (Nagy Krisztián)
Mindenkit meglepetésként ért, amikor nyáron a San Diego Comic-Conon Tarantino bejelentette, hogy a Djangóból készít egy ötrészes képregénysorozatot a DC-nek. Motivációja erre saját bevallása szerint nem csak az volt, hogy mindig is szerette a képregényeket (különösen a szuperhős és a western témájúakat), hanem az is, hogy ilyenformán megoszthatja a közönséggel azokat a jeleneteket is, amiket a forgatókönyvben ugyan megírt, de amik idő/helyhiány miatt a kész filmbe már nem kerültek bele – merthogy állítólag a képregény a teljes, eredeti forgatókönyvnek a 100%-ig hű adaptációja. Az első rész apró eltéréseket mutat csak a filmmel: egy plusz dialógus itt (Schultz a fehérek feketékkel kapcsolatos törvényeiről faggatja Djangót, hogy vajon számíthatnak-e a seriff felbukkanására, ha belépnek a kocsmába), egy flashback-töredék ott, ami viszont érdekes, hogy hiányzik belőle a Szigfrid-mítosz felidézése. De fontosabb a rajz: és a francba is, a Scalped zsenijénél, R.M. Guéránál ezer év alatt sem találtak volna jobbat ennek a véres-mocskos vadnyugati történetnek a képregényes elmeséléséhez. Kíváncsi lennék egyébként, hogy Tarantino mennyire határozta meg saját maga az oldalstruktúrákat, panelszerkezeteket, és mennyire bízta rá Guérára, mindenesetre nagyon jól működik az egész, hibátlan a hatásmechanizmusa. Azon pedig nem lehet segíteni, hogy hang (kiejtés, beszédstílus, zene) hiányában a film sok élvezetes nüansza elveszik, és azon sem érdemes bánkódni, hogy a színészek nem nagyon ismerhetők fel a rajzokban. És mivel a filmélmény már mögöttem van, azt is nehéz megítélni, hogy önmagában a comic mennyire állná meg a helyét, de kiegészítésnek mindenképpen nagyszerű. (Rusznyák Csaba)
Judge Dredd #2
Történet: Duane Swierczynski Rajz: Nelson Daniel, Brendan McCarthy IDW Publishing
Bár az IDW-s széria második része már mutat némi fejlődést, de továbbra sem cáfolja meg azt a lassan ténnyé váló feltételezést, miszerint Dreddet nem tud írni amerikai író (kivéve, ha 12 éves kor óta Britanniában él, mint John Wagner), legalábbis jól nem. Ez a Dredd egy amerikai fejlesztés, ami próbál, igyekszik, erőlködik, hogy méltó legyen az eredetihez, de ahhoz túlságosan is nagy a különbség a két képregényes kultúra, és az írási módszerek között. Az IDW-s széria gyors, túl egyszerű és felszínes, mint egy szuperhősképregény, itt mindig kell valami, ami robban, ami lő, ami ég, és pont az a fekete humor és intelligencia hiányzik a lapjaiból, amitől a 2000AD 8 oldalnyi Dreddjében is sokkal több van, mint ebben a két füzetben összesen. Duane Swierczynski első története nem szorosan kapcsolódó folytatása az előző számban megkezdettnek, ami során meghibásodott robotok okoztak nehézséget bíróinknak. Ezúttal Myers bíró keveredik gyanúba, és a tisztázás érdekében Dredd segítségül hívja Andersont, akinek ez lesz az itteni bemutatkozása, mondanom sem kell, az ő karaktere megint csak meglehetősen idegen az eredetitől. A sztori nem olyan rossz, de megkímél a nagy meglepetésektől, és az író túl gyorsan zárja le az egészet. A teljesen érdektelen és felesleges második kis szösszenet (a Zaucer of Zilkből megismert vagy megutált Brendan McCarthy rajzaival) lapjait nyugodtan feláldozhatták volna e célra. Ebben egyébként Anderson derít fel nevetségesen egyszerűen egy gyilkosságot. Az amerikai Dredd széria nem halad jó úton, és így nem is jósolok neki nagy jövőt, bár ha igazam lesz, a veszteség akkor is könnyen kiheverhető lesz, hiszen legfeljebb megmarad nekünk a magas színvonalú eredeti karakter és sorozat. Persze aki nem rajongó, nem kíváncsi az eredetire, az ettől függetlenül megtalálhatja a számítását ebben is, de a brit eredeti ismeretében szembetűnő a különbség, és aki pedig a film után szeretne jobban megismerkedni Dredd bíróval, az véletlenül se itt kezdje. (Chavez)
The Manhattan Projects #7
Történet: Jonathan Hickman Rajz: Nick Pitarra Image Comics
Nem állítom, hogy megszületett az új League of Extraordinary Gentlemen, de legalábbis nagyon közel járunk hozzá: Jonathan Hickman (The Nightly News, Fantastic Four, Secret) őrült tudósokat sorakoztat fel a világ a tudomány védelmében, akik szó szerint semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, de legalábbis én eddig még sehol máshol nem láttam Dr. Oppenheimert gépágyúval utat vágni a japán inváziót vezető robbanómotoros robotszamurájok között. Mert ahol a Manhattan-terv álcája mögött Manhattan-tervek sokasága (lásd a sorozat címét) rejlik, ott olyan magasak a tétek, hogy az egymással gyilkos háborúban álló nemzetek vezetői háta mögött kell titkos paktumokat kötni. A szereposztás parádés: az amerikai oldalon Oppenheimer gonosz ikertestvére áll, aki képes mások agyát elfogyasztva szert tenni a tudásukra, megtámogatva Albert Einstein párhuzamos dimenzióból érkezett alteregójával, Albrecht Einsteinnel, a Németország bukása után a győztes csapatba átigazolt, robotkezű Wernher von Braunnal, az idegen bolygóról származó Enrico Fermivel, a radioaktív koponyáját sugárzást blokkoló szkafanderbe zárt Harry Daghliannal és nem utolsósorban a más világokba vezető féreglyukakat tanulmányozó Richard Feymannal. Hickman őrültebbnél őrültebb ötleteket dobál egymásra és olyan mesterien épít belőlük bizarr, escheri szerkezetű történeteket, amiknek nem is kellene működniük és mégis: tudósai megalkotják az első katódcsöves mesterséges intelligenciát Franklin Delano Roosevelt elnök agyából vagy éppen önvédelemből kiirtanak egy teljes idegen kultúrát, hogy időt nyerjenek a felkészüléshez egy kozmikus fajok közti háborúra. Mindezt a témához tökéletesen simulóan bizarr rajzstílussal operáló Nick Pitarra támogatja meg, akinek a Frank Quietly-ére hajazó groteszk figurái adnak formát a szörnyű és egyben zseniális elmével bíró szereplőknek. A fiktív, alternatív történelem és az elvetemült ötletek kellemesen fogják birizgálni minden Tim Powers és LOEG rajongó olvasó fantáziáját. (Nagy Krisztián)
Star Wars #1
Történet: Brian Wood Rajz: Carlos D’Anda Dark Horse Comics
Egyrészt a Dark Horse mostanában megjelenő Star Wars képregényei igencsak jók (tessék vetni egy pillantást a Dawn of the Jedi-ra), másrészt, bizonyos szempontból (ha nem is feltétlenül minőségiből) a nemes egyszerűséggel csak Star Warsra keresztelt új széria közülük is kiemelkedik. Aki nagyon unja már a banánt a mindenféle klónháborús történetekkel, vagy főleg, ha egyébként is az írók hajára kenetne mindent, ami a prequel-trilógiával kapcsolatos, és a klasszikusok hangulatára vágyik, az jelenleg csak ettől kapja meg, amit akar. Brian Wood képregénye nem sokkal az első film, az Új reménység után veszi fel a fonalat: a Halálcsillag elpusztításával ugyan a lázadók komoly győzelmet arattak, viszont cserébe el kellett hagyniuk a bázisukat, és most újat kell keresniük – ami korántsem olyan egyszerű a Birodalommal a nyomukban, akármilyen átkozottul nagy is a galaxis. A legmeglepőbb az első részben, hogy Wood fogja magát, és türelmesen elmagyarázza az olvasónak, hogy mi az a Birodalom, kik azok a lázadók, és mi is volt a Halálcsillag – szerencsére ezt csak úgy mellékesen teszi meg, de így is kilóg az egyébként elég patentos, gördülékeny történetvezetésből. Mert hát mi értelme? Őszintén, aki ezeket nem tudja magától, miért és hogyan van a világon egyáltalán? Whatever. A lényeg, hogy a képregény jó. Wood az első számot azzal tölti, hogy érdekes pozíciókba helyezi a főszereplőit, Hantól Darth Vaderig (és ki kell emelni Leiát, aki itt pár oldal alatt túltesz az egész filmtrilógia alatti kombinált badass-ségén), és az egésznek különös pikantériát ad az, hogy birtokában vagyunk egy csomó olyan információnak, aminek a szereplők itt még nem (ki kinek a kicsodája – ezzel nagyon szépen el lehet majd játszadozni). D’Anda rajzai is pofásak, dinamikusak, bár helyenként elnagyoltabbak, és rajzfilmszerűbbek, mint szeretném – és ha már itt tartunk, a színek is lehetnének kicsit visszafogottabbak. De tényleg süt az egészből az a hamisítatlan, eredeti Star Wars-hangulat, ezért pedig egy rajongónak már megéri. (Rusznyák Csaba)
Van egy japán film, Suicide Club című, amely lenyűgöző erejű jelenettel indul: középiskolás korú lányok és fiúk hosszú lánca vár a metró peronján, kézen fogva állnak, egy gyermekdalt énekelnek, és ahogy a szerelvény közeledik az állomáshoz, előrelépnek és a sínek közé ugranak egyszerre, mintha csak egy játszótéren volnának, a szerelvény fékezni kezd, hiába, nagy sebességgel csapódik a testek tömegébe, belső szerveken csúsznak a fékező kerekek, a metró és a peron közti résen hektoliter vér fröcsköl ki az utasokra... Borzongató erejű képsor, talán a legerősebb filmes tömeges öngyilkosságot ábrázoló jelenet.
A Harmónia is eme szigorú vallási-kulturális tabu megsértéséből meríti borzongató töltetét. Az embertömegek eltökélt, fatalista lemming-halálának aktusát ösztönösen - jobb híján? - a modern civilizációs életmódunkat átszövő frusztrációhoz kötjük. Dühödt érzelmi agresszivitása ellenére mégis intellektuális, pszichológiai horror-rím ez, Camus Közönyének rambó-testvére, fémmé kovácsolt, borotvaélesre fent spleen a torkunkon. Ebben a hidegen, élettelenül paradicsomi világban, melyből a betegségeket, a genetikai hibákat, sőt még a csúnyaságot is száműzték, az egészség közüggyé vált, a test köztulajdonná, az egyén egyetlen helyes döntési halmaza pedig altruista közérdekké. Szép az új világ, csak rettenetes a felismerés: mi - legalábbis az, amit ma így hívunk - már nem is kellünk bele.
A történet három lány sorsát kíséri végig, kezdve a tinédzserkorukban közösen megkísérelt öngyilkossággal, melybe csak egyikük hal bele, folytatva a kettő másik kísérletével, ahogy feldolgozni próbálják árulásukat - a túlélést. Kirie Tuan lázadozik az ökotársadalom ellen, Mihie Miach-al, a fiatal lánytrió halott szellemi vezérével folytat végtelen, öngyűlöletbe és szégyenbe csomagolt eszmecseréket, és veszélyes afrikai kiküldetéseket szükségessé tevő munkát folytat a modern világ határain túlra, hogy szabadon dohányozhasson és alkoholt fogyaszthasson, ez ugyanis lehetetlen lenne a civilizáció óvó karjai között, mígnem a katasztrófa méretű tömeges öngyilkosság utáni nyomozás személyes eredményekre nem kezd vezetni.
A Harmónia az egyik legfurcsább disztópia, amelyet valaha olvastam, Philip K. Dick regényeihez hasonló elidegenítő, rémisztő jóslat, melyben nem egy erőszakos, a 20. századi értelemben vett diktatórikus rendszer, hanem egészségügyi és közbiztonsági értelemben is tökéletes társadalom fenyegeti az emberi személyiséget. Számomra tovább növeli PKD-vel való párhuzamot, hogy itt is a legszétesettebb, látnoki nagyotmondások működnek a legjobban, hideg borzalmat injekciózva a bőrünk alá, míg a hagyományosabb műfaji elemek jobbára sablonosak, így művinek hatnak, a párbeszédek suták, a zárlat pedig hangulatromboló és majdnem annyira szükségtelen, mint a regényt végigkísérő, XML-re hajazó EML tag-ek (a rövidítés az Emoticon Markup Language kifejezést jelöli).
Azt hiszem, a Harmónia azon kevés esetek egyike, amikor egy mű értelmezésében valóban segít (és nem csak bulvár-éhségünket csillapítja-serkenti) a művész magánéletének egy tragikus darabkája: Itó Projekt a rákkal folytatott hosszú évek küzdelmei alatt írta és halála előtt egy évvel fejezte be ezt a regényt, melyben az emberiséget betegségeitől, fájdalmaitól végképp megszabadító, paradicsominak hangzó korszakáról kiderül: csupán langyos pokol.
William Gibson írta valahol, hogy míg a sci-fi írók azt próbálják kitalálni, mennyire lesz fejlett hétköznapi valóságunk tíz év múlva, ha az ember elmegy Japánba, megnézheti a saját szemével, milyen lesz öt év múlva. Lehet benne valami: míg az USA-ban pár éve siker tudott lenni az Én, a robot feldolgozása, Tokióban már rég emberformájú robotoktól lehetett eligazítást kérni, ha egy utas megtévedt kissé a metróvonalak labirintusában. Ez járt a fejemben, miközben a Harmóniát olvastam.
Nem kétlem, hogy Itó Projekt jóslata pontos, még ha innen, Közép-(Kelet?-)Európából kissé meg is kell erőltetnünk a képzeletünk, hogy elképzeljünk egy ennyire tökéletesen egészség-orientált államképet. De aki előtt felrémlett valaha a konstans digitális hangyacsata nagyfelbontású képe mögött a jóléti társadalmak képessége arra, hogy vak mammutként tiporjanak át azon az Egyénen, kinek szobra elé igyekeznek éppen, hogy a földet csókolják lábai előtt - na, az be fog szarni, de nagyon.
A jó hír az, hogy vagy 15-20 éve nem láttunk akcióvígjátékot, ami ilyen pofátlanul véres és trágár a maga könnyed, vigyorogva vállvonogatós módján, a rossz hír pedig az, hogy elnézve, milyen embertelenül nagyot bukott, valószínűleg jó ideig nem is fogunk. Pedig az Erőnek erejével nem egyszerűen Arnold Schwarzenegger comebackje, hanem maga a kibaszott Második Eljövetel.
Az egész film egy kicsit sem leplezett módon az ő személyére van szabva, a poénok az ő korára, származására, pályafutására kacsintgatnak, a karaktere az ő tipikus, rendíthetetlen, hadseregkaszáló magányos farkasa terminátora, Los Angeles-i rendőrmúltja egyértelműen rezonál az ő ideiglenesnek bizonyult hollywoodi ragyogásával. Tisztelgés és reformáció, múltba révesdés és jövőbe tekintés egyszerre.
Arnold egy, a mexikói határ mellett fekvő kisváros seriffét játssza, aki szabadnapjának csendes élvezete helyett kénytelen útját állni egy szökevény drogbárónak (Eduardo Noriega), és tucatnyi állig felfegyverzett bérencének (élükön Peter Stormare) – ököllel, autóval, késsel, pisztollyal, gatling ágyúval, ami éppen kézre áll. Akadnak segítői (mint a fegyverbolond, meg úgy általában bolond Johnny Knoxville), de attól ez még az osztrák izomtömeg one-man show-ja marad, és ennek így is kell lennie.
A nyilvánvaló western-áthallások (Rio Bravo, Délidő) és a ’80-as évek atmoszférája mellett az Erőnek erejével bőven merít a modern akciófilmekből is (Halálos iramban sorozat, hogy mást ne mondjak), és a Dél-Koreából exportált Kim Jee-woon rendező, korábbi műveinek ismeretében kicsit sem meglepő módon, erőlködés nélkül, szépen gyúrja össze a különböző stílusokat.
Azért persze azt nem lehet szó nélkül hagyni, hogy az Arnold-subtext mellett a forgatókönyvnek nem sok említésre érdemes vonása van. A karakterek kényelmesen egydimenziósak, a sztori nyílegyenes, sematikus, még az egy szál fordulatát is unottan adja elő, ráadásul a film lényegében egy elnyújtott, töketlenkedő szövetségiekkel és ostromra való készülődéssel feltöltött, egyórás prológusból, és egy félórás fináléból áll. Előbbire akár egy veszettül csattogó vágóollót is rá lehetne szabadítani, anélkül, hogy csorbulna a cselekmény.
Namost, gyorsan hozzá kell tenni, hogy egyrészt mindez csak a film után zavart kicsit, mert közben túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy rohadtjól szórakozzak rajta, másrészt az a félórás finálé olyan, hogy annak egy szerelmesvámpíros felvezetést is megbocsátana az ember. Amikor a városvédők terve mindösszesen annyiból áll, hogy rogyásig pakolják magukat a létező összes fegyverrel és lőszerrel a környéken, akkor már tudod, hogy az a fajta oldschool, polkorrektséget pofánlövő erőszakdicsőítés következik, amelynek harsány, káromkodós, vérfröcsögős, gonoszhumoros jelenetei alatt fuldokolva röhögsz a loccsanó agyvelő és a szétrobbanó test látványán.
Ilyen mesteri stílusérzékkel levezényelt akcióorgiát nem kapsz minden nap, ráadásul a film tele van Arnold egysorosaival, és mindegyik, mondom, mindegyik működik – mi mást akarsz még? Nem egy remekmű, viszont igazi bűnös élvezet, és az Expendables-filmek bizony bekaphatják. Ez az Arnold mindegyikük seggét szétrúgná. Az ottani Arnoldét is.
Három fiatal srác egy szemüvegkamera segítségével házipornót készül forgatni, de az egyik, egy buliból e célra magukkal vitt lány mészárszékké változtatja a légyottra kijelölt motelszobájukat. Ez az Amateur Night, szimplán az egyik legjobb, legzsigeribb, legkegyetlenebb horror, ami Amerikából az utóbbi években kikerült. Az egész pofátlanul egyszerű, ráadásul pont az történik benne, amit vársz, a profi kivitelezésnek, a tökéletes hangulatteremtésnek, a szex és a gore nyomasztó kombinációjának köszönhetően mégis felejthetetlen, ahogy az önző csínnyel fűszerezett partiest riasztóan gyors lefolyású rémálomba torkollik. Totális terror.
Ez a történet csak egyike annak az ötnek, amit egy hatodik foglal keretbe a V/H/S-ben, egy tucatnyi író és rendező által jegyzett horrorangológiában. A szkeccseket a found-footage koncepció fogja össze, és bár az alkotók nem mindig tudják elkerülni ennek a formátumnak a rákfenéit (az „akkor is forgatok, amikor az életemért küzdök” esete), javukra írható, hogy igyekeznek azt a lehető legkreatívabban használni, sőt, integrálni a cselekménybe. A Tuesday the 17th című Péntek 13 átiratban pl. a kinyírhatatlan erdőbéli gyilkost csak alaktalan statikus zörejként látja a kamera, ez (és a társait eláruló szereplő több szkeccsben is kényelmetlen módon visszatérő motívuma) turbózza valamelyest fel a kiszámítható sztori egyébként alacsony parafaktorát.
A The Sick Thing That Happened to Emily When She Was Younger teljes egészében egy videóchat ablakában játszódik le, szépen kihasználva a koncepció nyújtotta perspektív és technikai lehetőségeket. Ha utólag visszagondolva is lenne bármiféle értelme, akkor a lenyűgözően beteg, alattomos, több alműfajt összefésülő rövidfilm akár az egész antológia legjobbja is lehetne. De így is zsebrevág minden Paranormal Activity-féle vadbaromságot. A Second Honeymoon azt nyújtja, amit a V/H/S legnagyobb nevétől, Ti Westtől elvárunk: már-már kínosan lassú, de egyre nyugtalanítóbb építkezés egy brutális végkifejletig – váratlanságával és kíméletlen hirtelenségével ez csapja képen a nézőt leginkább. A boldog hétköznapok figyelmeztetés nélkül, másodpercek alatt fulladnak vérbe, és még alig fogtad fel, már vége is az egésznek.
Az antológiát a 10/31/98 zárja, fejvesztett meneküléssel egy véletlenül megzavart ördögűzés következményeiből, házas horror elemekkel. A sematikus rövidet a tempó és az apró ötletek adják el, és utóbbiakból szerencsére jut egy kevés az egyébként lapos és nem túl izgalmas keretsztoriba is: a Tape 56-ban fiatalok törnek be egy házba, hogy ellopjanak egy bizonyos kazettát – több is hever egy hulla társaságában, úgyhogy elkezdik nézni őket (ezekből lesz a fenti öt sztori), hogy megtalálják, amit keresnek.
A színvonal, ahogy az várható, egyenetlen, de mindegyik rövidfilm jó a maga módján, egyik sem alacsonyodik le az olcsó ijesztgetések és az atmoszférát helyettesítő gore szintjére, és vannak témák, amik a found-footage koncepción túl is összekötik őket. Úgymint az emberi hülyeség, kisstílűség, gonoszság és gyarlóság, a már említett csoporton/párkapcsolaton belüli árulás, és főleg, mindannak a szexualitásnak a rendszeres és elkerülhetetlen borzalomba fordulása, ami egy férfi és egy nő közt létezhet. És pont az ilyesmiktől képes élni és fosatni a horror.
Akinek magyarázni kell, hogy a Frank Miller tollából született The Dark Knight Returns nem csak Batman történetében vízválasztó, hanem úgy általában, az egész képregényművészetben, az nem biztos, hogy jó helyen jár. Úgy tűnt, a DC animációs részlegének fejesei is rossz helyen jártak, amikor fejükbe vették, hogy következő home video piacra szánt rajzfilmjüket erre alapozzák – mert Miller comicja túl sötét, túl durva, túl beteg, túl komplex, túl minden ahhoz, ahogy akár a „testvéréből”, Az első évből készült film mellé fel lehessen tenni a polcra. Úgyhogy az utóbbi idők egyik legnagyobb meglepetése, hogy a klasszikus műből minden odds ellenére sikerült egy baromi jó adaptációt kerekíteni.
A DC animációs filmjeire rendre rányomta a bélyegét az, hogy az alapanyagtól függetlenül, be kellett őket tuszkolni egy nagyjából 70 perces játékidőbe, ami ezen a téren valamiért standarddá vált (ugyanez áll a Marvel hasonló próbálkozásaira). A The Dark Knight Returns (itthon is megjelent/megjelenik Batman: A sötét lovag visszatér címen) viszont túl nagy monstrum ahhoz, hogy amatőr hentesmunka nélkül az említett keretek közé szorítsák, így a DC két részre bontotta, amik összesen kitesznek egy kényelmes hosszúságú mozifilmet – és ha már itt tartunk, ha választanom kell, hogy melyik a jobb az elmúlt év Batman-adaptációi közül, akkor nem a Sötét lovag: Felelmelkedésre megy a voksom.
Persze a The Dark Knight Returns alkotóinak csak annyi dolguk volt, hogy ne csesszék el a briliáns alapanyagot – de ez talán nem is lehetetett annyira egyszerű, mint amilyennek hangzik. Az egy dolog, hogy Bob Goodman forgatókönyve lépésről-lépésre követi a cselekményt, olyannyira hű adaptációt kanyarintva, mint az Első év vagy a Sin City, de az, hogy nem tompítja a képregény durva, beteges és brutális sztorielemeit, meglepő. A tömeggyilkosság, az önnyaktörés, a fejleszakadás, a vérfröcsögés, a lelki horror mind kipipálható, és őszintén fogalmam sincs, hogy úszta meg a film egy PG-13-as besorolással. De megúszta, és ott dobog benne az eredeti mű sötét szíve, nyomasztóan, kompromisszummentesen, fájdalmasan.
Persze így is vannak aspektusai a képregénynek, amik elsikkadnak. A disztópikus társadalom ábrázolásának szatirikus pengeéle elkopott az adaptálás folyamatában, a harmadik világháború fenyegető réme nem tud kellőképp illeszkedni, ki-kilóg a cselekményből, ahogy néhány egyéb momentum, motívum is aránytalanná válik (pl. Reagen alakja már túl komikus, túl parodisztikus). De a The Dark Knight Returns legnagyobb problémája a rajzstílusa – ami, bár kicsit sötétebb színvilággal és robosztusabb figurákkal dolgozik, lényegében majdnem ugyanaz, amit számtalan DC-animációban megszokhattunk már. Jót tett volna neki egy egyedibb látványvilág, egy markánsabb elszakadás a tipikustól, ha már a sztori és az atmoszféra terén meg merték lépni, amit kellett.
Jay Olive rendezőnek (Zöld Lámpás: Smaragd lovagok, ami megette a mozifilmet reggelire – bár tény, hogy nem volt nehéz dolga) ezeket a sutaságokat többé-kevésbé sikerül ellenpontoznia. A cselekmény érzelmi súlypontjait nagyszerűen dirigálja (még egy-két emlékezetbe égő képpel is szolgál, mint a nyakláncelszakadás, amit pedig már vagy ezren vizualizáltak előtte), a Batman és Superman közti összecsapást durvává, brutálissá, intenzívvé teszi, ahogy kell, Joker beexponálását az első rész végén pedig hátborzongatóan gyönyörűen oldja meg, sőt, ezzel az egyetlen jelenettel még a képregényen is túltesz. Az az ámokfutás egyébként, amit a gyilkos bohóc itt végez, minden korábbi filmes inkarnációján túltesz – Michael Emerson pedig szenzációs szinkronhangja (Peter Weller is remek Batman, ha már itt tartunk, és a zene is nagyszerű, még ha hallhatóan sokat merít is Hans Zimmer munkájából).
A The Dark Knight Returns egy nagyon kellemes csalódás, még ha – nyilván – esélye sincs rá, hogy akár csak hasonló szerepet, jelentőséget vívjon ki magának, mint a képregény. És nehéz nem belegondolni, hogy ez a sztori így, de még nagyobban, vagyis (élőszereplős) mozifilmként milyen eget-földet rengető lehetne, lehetett volna.
Sok minden történt 2012-ben az amerikai képregény háza táján. Például kerek egésszé vált a Scalped, és elkezdődött a Saga, és ezért a kettőért már önmagában megérte comicot olvasni tavaly. Aztán még meghalt Pókember, újjászületet Jézus, sidekicket kapott a Megtorló, kiderült, mire volt jó a DC 2011-es Új 52-je (nem túl sokra), feldübörgött a Marvel NOW!, a The Walking Dead pedig letarolt mindent. Tanult kollégáimmal hármasban, (Nagy Krisztián, Rusznyák Csaba, TheBerzerker), áttekintettük 2012-t. Először közösen megbeszéltük (a fogorvosi számláinkat majd megkapja a főszerkesztő), mi volt az év 10 legjobb képregénye, majd pedig mindegyikünk összeszedte a másik kettő ignoranciája és ízlésficama miatt a TOP10-ből égbekiáltó igazságtalansággal kiszűrt gyöngyszemeket (illetve néhány, valami okból említésre érdemes eseményt). Lo & behold!
2012 10 LEGJOBB KÉPREGÉNYE
American Vampire
Noha Stephen King utóbbi 20 éves munkássága enyhén szólva megkérdőjelezhető, az American Vampire-hez sikerült egy nagyon jó, nyers, véres, kegyetlen és gonosz háttérsztorit felrajzolnia – az pedig már Scott Snydert dicséri, hogy a bő három éve futó sorozat azóta csak még jobb lett (nem hiába jelentette számára ez a belépőt a sztárírók sorába). A képregény – ami a 34. szám után épp most ment több hónapos szabadságra, úgyhogy ez egy remek időszak a felzárkózásra – mesterien fonja bele a vámpírok fiktív természetét, eredetét és történetét a XX. század valós amerikai történelmének szövetébe, így festve egy vérbő, eposzi hátteret a karakterek saját, fordulatos és megkapó drámái mögé. Mindez Rafael Albuquerque nyers, energiától duzzadó képeivel. A vámpírkoncepciót az utóbbi évek Alkonyat és ellen-Alkonyat hulláma egyaránt szárazra szívta, úgy kell keresni a dömpingben, hogy valami igazán figyelemre érdemest találjunk. Az American Vampire az – sőt, megkockáztatom, a leginkább figyelemre érdemes.
Batman
A 2011 őszén startolt DC reboot/relaunch vagy mi a búbánat egyik legígéretesebb darabja volt a Capullo/Snyder páros által fémjelzett Batman sorozat. A lassan, és bár kissé sablonosan induló cím első hosszabb storyline-jában kedvenc bőregerünk egy Court of Owls elnevezésű szervezet célkeresztjébe került. A titokzatos szervezet célja, hogy eltegye láb alól Bruce Wayne-t. Mily meglepő. Snyder egész alapszituációja annyira egyszerű és tipikus volt, hogy szinte ordított. Ennek ellenére mérhetetlen zsenialitásának hála az egész képregény mégis baromi intenzív és legfőképpen kellően sötét, szürreális, már-már horrorisztikus hangulatú lett. Snyder elképesztően jól kezeli a bőregér karakterét, és bár sok esetben iszonyatosan idegesítő tud lenni a belső narráció, itt valahogy kifejezetten illett a képregény sötét, noiros hangulatához. Erre a folytatás, a jelenleg is futó Death of the Family című sztori tesz rá még egy lapáttal. Ki merem jelenteni, hogy Batman több évtizedes történelmében Joker még sosem volt ennyire aberrált és beteg karakter, mint most. Még Alan Moore Killing Joke-jában sem! Letépett arc, kíméletlen tekintet, kiszámíthatatlanság és gyilkos elegancia. Mindezt mesterien szemlélteik Capullo vonásai. Már a Spawn alatt is tudtam, hogy a fickó egy zseni, de amit itt művelt, az bizony nagybetűs képregény! Az összes karakter elképesztően stílusos, részletgazdag, mind a mimikák, mind a környezet tekintetében. A két alkotó együttes zsenialitásának hála a relaunch legjobb, és a 2012-es év magasan az egyik legjobb sorozata volt az ongoing Batman.
Hawkeye
Töredelmesen bevallom, hogy az amerikai szuperhősképregények glóbuszunkat védő szupercsapatai, dimenziók között ugráló hősei és kozmikus részlege jobbára hidegen hagynak és sokkal jobban szeretem az emberközelibb, sebezhetőbb, földhözragadtabb karaktereket szerepeltető, úgynevezett street level történeteket. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) eddig Hawkeye karaktere meglehetősen kívül esett az érdeklődési körömön, pedig eléggé kilógott a Bosszúállók közül, és a Marvel írói sem nagyon sokat tudtak vele kezdeni az utóbbi években: kétszer is kitörölték a létezésből, önkereső vándorútra küldték, új maszkot és identitást húzott magára, úgy általánosságban mellékszereplői státuszba silányult. Ez 2012-ben megváltozott, amikor Matt Fraction és a spanyol David Aja kettőse újra összehozta, ami egyszer már Iron Fist karakterével is sikerült: emberközelivé, érdekessé és szerethetővé tettek egy egyébiránt B-listás szuperhőst. Elénk tárulnak Clint Barton „hétköznapi” kalandjai, rövid történetek, amik két Bosszúállókkal töltött bevetése között zajlanak. Utcai ruhában, szuperhősgúnya nélkül, egyszerű emberek nem túl egyszerű problémáival szembenézve Kate Bishoppal az oldalán, aki már egyszer átvette a helyét a maszk mögött. Friss, vicces, szórakoztató, DC 52 ide, Marvel NOW! oda, a 2012-es év legkellemesebb meglepetése.
Locke & Key
Az utóbbi évek leginvenciózusabb horrorsorozata öt kötetnyi lendületgyűjtés után feltartóztathatatlanul robog a végkifejlete felé, de szerencsére még öt füzetnyi időnk van, hogy kiélvezzük az eseményeket az utolsó panelig. A Locke família kálváriája, melynek során a csak gyerekek által látható, nem evilági fémből készült és varázslatos képességeket biztosító kulcsokkal veszik fel a harcot egy igazán lovecrafti entitással, ugyanolyan lebilincselően izgalmas, mint az indulásakor, ráadásul 2012-ben Joe Hill és Gabriel Rodriguez még egy one-shottal (Locke and Key: Grindhouse) is megleptek minket, ami a klasszikus negyvenes évekbeli Crime Does Not Pay sorozat remekbe szabott hommage-a. Ha még nem kezdtél bele a Locke & Key-be, akkor pont itt van rá a nagyszerű alkalom... ne mondd, hogy mi nem figyelmeztettünk!
Richard Stark's Parker: The Score
Egyértelműen 2012 legjobb graphic novel-je, melyben Richard Stark (azaz Donald E. Westlake) zsenialitása találkozik Darwyn Cooke elképesztő tehetségével. A hard-boiled krimihős, a hidegfejű, érzelemmentes, vérprofi Parker ezúttal egy komplett kisvárost rabol ki társaival, ám hiába tervezik meg a bulit az utolsó szögig, az emberi tényező persze teljesen felborítja a gondosan felépített tervet. Cooke kissé rajzfilmszerű és minimalista stílusa éppenséggel nem kellene működjön egy hatvanas években játszódó, sokszereplős krimi esetében, de pontosan a történetmesélési képességeit emeli ki, hogy a végeredmény a forma és a funkció tökéletes ötvözését adja. Az eddigi három kötet talán legjobbja és rendkívül nagy nyugalommal tölt el, hogy készülőben van a negyedik adaptáció.
Prophet
A kilencvenes években futó, a középszerűbbnél is középszerűbb, Rob Liefeld által alkotott Prophet főnixként támadt fel az Image kiadó égisze alatt és Brandon Graham kezei között, aki a King City című, Eisner-díjra jelölt sorozatával vált ismertté 2007-ben. A karaktert magát megtartó, de teljesen újragondolt sorozat ugyan folytatja az eredeti számozást és a 21-es számmal indít, de szerencsére ennyiben ki is merül minden hasonlóság: John Prophet mélyálomból tér magához egy alaposan megváltozott Földön, ahol az emberi faj teljesen eltűnt és átadta helyét a számára teljesen idegen flórának és faunának. Odüsszeiája során, mely ismeretlen úticélja felé vezet, minden leleményességét be kell vetnie, hogy túlélje küldetését és újabb esélyt adjon az emberiségnek. A Prophet egy-egy oldalán több ötletsziporkát bevet, mint más sorozatok egy egész füzetben, a négy egymást következetesen váltó, a főhős minden inkarnációját követő rajzoló pedig szavatolja azt a képzeletgazdag, izgalmas világot, ami minden magára valamit adó sci-fi alapkövetelménye.
The Punisher
Miután Jason Aaron a MAX világában hidegre tette a Megtorlót, a DC Relaunch-ra való reflexszerű válaszként érkezett a Greg Rucka nevével fémjelzett 12 részes Punisher sorozat. Rucka sokat nem változtatott a karakteren, megmaradt ugyanaz a hideg, a bűnre rezzenéstelen arccal ólmot szóró bosszúálló. Megjelenését tekintve viszont kapott egy vagány hobószakállat, ami be kell valljam, kifejezetten jól állt neki, és mellé szegődött egy női sorozatgyilkos sidekick is. Az egész egy végig kellően dinamikus, egyszerűen, ám stílusosan megírt sorozat lett, amelyben kellően kidomborodott Castle emberi, sebezhető mivolta (a Vulture elleni harcban majdnem ott is hagyja a fogát). Lelki tipródás és moralizálás tehát kiirtva, maradt a koponyás póló és a fegyverarzenál. A 12 rész befejeztével a képregényben történt események jelenleg is folytatódnak a The Punisher: War Zone című miniben, amelyben Pókember próbálja felhívni az Avengers figyelmét arra, hogy valamit kezdeni kéne Castle-vel. Nyugodtan vádolhat mindenki elfogultsággal, de Rucka sorozata minden egyszerűségével és linearitásával együtt nálam ott volt a 2012-es év legjobb képregényei között. Erősen ajánlott azok számára, akik egy kicsit is szeretik a karaktert.
Scalped
Erről már nagyon sok szó esett a GeexKomix hasábjain, és őszintén szólva, ezek után, aki nem olvasta ezt a szériát, és nem is tudja, hogy mi az, és eszik, vagy isszák, azt meg kell kérdeznem, hogy mit keres itt egyáltalán? Jason Aaron és R.M. Guéra Scalpedja legalábbis az egyik, de talán a legjobb amerikai képregénye az utóbbi évtizednek. Mocskos, véres, brutális és amorális indián noir, háttérben egy leigázott nép fojtott történelmi dühével, keserűségével és letargiájával, gyarló, megmenthetetlen, mégis megérthető emberkorcsokkal, akik lassan, fokozatosan pusztulnak el, fizikailag éppúgy, mint lelkileg.
Ultimate Spider-Man
Tegye mindenki a szívére a kezét: senki nem gondolta, mikor Peter Parker meghalt az Ultimate Spider-Man lapjain bő másfél évvel ezelőtt, hogy a szerepét betöltő új karakter, a fekete-hispán tinédzser, Miles Morales által felállított status quo tartós lesz. De úgy néz ki, hogy az lesz, és ezért köszönetet mondhatunk, mert az új Pókember sorozata talán még jobb, mint az előzőé volt. Miles, bár hasonló utat jár be, mint annak idején Peter (mínusz – egyelőre – szerelmi szál), Brian Michael Bendis, aki a címet 2000 óta írja egyhuzamban, nagyon szépen disztingvál a két karakter és környezetük között, csuklóból elkerülve a plágium (önplágium) vádját. Sara Pichelli rajzai pedig a legjobbak azóta, hogy Stuart Immonen lelépett a szériától – és ráadásul még az Ultimate és a mainstream Pókember találkozása is nagyszerűen sült el (Spider-Men).
The Walking Dead
Ha minden jól megy, 2012-re úgy fogunk emlékezni, mint egy újabb jelentős fordulópontra a The Walking Dead történetében. Rick és társai, (olvasói szempontból évekkel a Woodburyvel vívott háború után, ismét egy náluk nagyobb és jobban felszerelt közösséggel kerülnek szembe, aminek azonban ezúttal kénytelenek – legalább ideiglenesen – behódolni. A „The Saviors” vezetője Negan, aki eleinte igen egysíkú gazembernek tűnik, de Kirkman később olyan súlyos jelenetekkel faragott rettenetes ellenséget belőle (ld. a beszélgetését Carllal), amibe még a rutinos olvasók is beleremegtek. 2012 pedig egyébként is a The Walking Dead éve volt. A 100. szám bizonyult a legnagyobb példányszámban eladott füzetnek Észak-Amerikában (ez az első alkalom 1999 óta, hogy az éves lista élén nem egy szuperhőscomic áll), a gyűjteményes kötetek/graphic novelek közt pedig hét (!) TWD volt a legjobb 10 között (köztük kettő az első két helyen, listavezető a legelső, eredetileg 2004-ben kiadott kötet, ami azt jelenti, hogy a széria még ma is rengeteg új rajongót szerez magának).
KÜLÖNDÍJAK (Rusznyák Csaba)
Az év legjobb új képregénye
Saga: De olyannyira, hogy semmi más szóba sem jöhet. Olyannyira, hogy az eddigiek alapján a legjobb sorozat lesz, amit Brian K. Vaughan valaha írt. Olyannyira, hogy minden egyéb sci-finek, fantasynek nagyon szorosan fel kell kötnie, és magához kell ragasztania a gatyáját, ha helyet akar kiverekedni magának mellette.
Az év legjobb szuperhősképregénye
Amazing Spider-Man: A cím decemberben a főszereplőjével együtt kiszenvedett (mindkét esetben: ideiglenesen), de hattyúdala legalább olyan hatásos és emlékezetes volt, mint az egész sorozat azóta, hogy Dan Slott visszahozta a karaktert a sokéves kreatív gödör legmélyéről. Az író folyamatosan emelte a történetek tétjét, majd az apokaliptikus csúcspontról (Ends of the Earth) visszarántotta egy fájdalmasan személyes szintre, és mindkettőre sokáig fogunk még emlékezni.
Az év legjobb „szuperhősképregénye”
Thor: God of Thunder: Míg Jason Aaron frenetikusan indult Wolverine & the X-Menje kifulladóban van, addig új Thor sorozata jó úton van afelé, hogy a Marvel legjobb címévé váljon. Az évezredeket felölelő, múltban, jelenben és jövőben párhuzamosan játszódó sztorira csak a karakter okán lehet ráragasztani a „szuperhős” jelzőt, egyébként viszont egy gyönyörű képi világú (Esad Ribic), eposzi, hatalmas erejű dark fantasy.
Az év meglepetése
Punk Rock Jesus: Azok a rajzolók, akik egy idő után az írással is megpróbálkoznak, ritkán aratnak le nagy babérokat, de Sean Murphytől tavaly a fél képregényipar lement hídba, és nem teljesen alaptalanul. A vallási és felnőtté válási témába roppant érzékenyen és intelligensen (és gonoszan) süllyesztett Truman Show variációban egy tévémogul állítólag magát Jézus Krisztust klónozza, hogy aztán valóságshow formájában kaszálja be vele a milliárdokat. Sajnos pont az utolsó szám okoz egy leheletnyi csalódást a korábbiakhoz képest, de a Punk Rock Jesus így is 2012 egyik csiszolatlan gyémántja.
+ Az év magyar képregénye
Slusszkulcs Klán: Olajszagos, kipufogófüstös, rockdalos férfiéletérzés, részben Mad Max-féle, autófétises posztapokalipszisszerű thriller, részben több szálon futó, sorsösszefonódós dráma, részben fülledt neo-noir. Teljes egészében nagyszerűen megírt és megrajzolt, eredeti magyar graphic novel. Kéne még pártucat ilyen a hazai piacra. Évente. Akkor tudnánk érdemben "magyar képregény"-ről beszélni.
TAVALY TÖRTÉNT... (TheBerzerker)
Az év legfontosabb eseménye
Avengers VS X-Men: Na nem azért ez a legfontosabb, mert olyan baromi jó lett a két válogatott szuperhőscsapat fallosz-összeméregetése, hanem azért mert végre meg merte lépni a Marvel azt, ami már talán régóta érett. SPOILER KÖVETKEZIK...megölték Charles Xaviert.
Az év magányos háborúja
Ki másnak a nevéhez fűződhetne ez, mint a képregényipar Ed Woodjához, azaz Rob Liefeldhez. Miután emberünk eljött 2012-ben a DC-től, twitteren valóságos háborút indított Tom Brevoort és Scott Snyder ellen. Utóbbi különösen mókás volt, mert Snyder is volt olyan hülye, hogy felvette a kesztyűt. A végeredmény pedig egy elképesztően vicces flame hadjárat lett, ami széles mosolyt csalt augusztusban a képregényes társadalom arcára. Hiába na...Rob tudja, hogy mivel kell felhívnia magára a figyelmet, ha már a tehetségével nem megy. Tudom, köcsög vagyok.
Az év bejelentése
A San Diego-i Comic-Con általában a képregényes vérkeringés legizgalmasabb helyszíne, hiszen a kiadók a következő évek nagy dobásait általában itt teszik közzé. Nem volt ez másképp idén sem, amikor a DC hivatalosan is bejelentette, hogy Neil Gaiman visszatér a Sandman világába egy minisorozat erejéig. A hír azt hiszem, nem is követel egyéb kommentárt.
Az év "whatthefuck-ja"
Nem elég, hogy az egész DC relaunch összekuszálta az addig ismert kontinuitást (a sorozat szerint 5 éve megjelent Batmannek megmaradt a 8 Éves Damien nevű fia, akit anno Batmanként nemzett?), Scott Lobdell csavart egyet az amúgy is kusza szálakon. San Diegóban ugyanis bejelentette, hogy az általa írt ongoing Teen Titans szerint Tim Drake sosem volt Robin. Ami azért volt vérciki, mert az általa írt Teen Titans első számában a következő mondatot olvasható Tim Drake narrációjában: "My name is Tim Drake. I used to be well-known as Robin The Boy Wonder." Ülj le Scott. EGYES!
Az év legfeleslegesebb képregénye
Ide csak annyit szeretnék írni, hogy Before Watchmen. Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom.
ÉS MÉG NÉHÁNY KÜLÖNDÍJ (Nagy Krisztián)
Az év legjobb időutazós sztorija
A fájdalmasan középszerű Secret Avengers egyetlen fénypontja az a hat füzetet felölelő időszak, amikor Warren Ellis vette át az írói stafétabotot és ebből is a 20-as szám az, ami maradandó nyomot hagyott az emlékezetemben: nem elég, hogy egy csavaros időutazós sztorit kapunk, melynek egy korábbi számban ágyaz meg gyönyörűen, Alex Maleev is tudása legjavát adja, és külön pacsi neki a hatvanas évekbeli Modesty Blaise hommage-ért.
Az év legviccesebb világvégéje a maják után szabadon
Az Adventure Time mese felnőtteknek az azonos című, háromszoros Emmy-jelölt Cartoon Network-ös animációs sorozat alapján a barátságról és más fontos dolgokról egy posztapokaliptikus jövőben, Finn, az utolsó embergyerek és Jake, egy mágikus, méretét változtatni képes kutya között. Témája ellenére mind a rajzfilm, mind a képregény abszolút élvezhető harminc felett is, hiszen olyan epizódokkal van teletömve, mint a Night of the Living Dead remake-je, egyenesen a film forgatókönyvéből kiemelt szöveggel, zombifikálódott süteménylényekkel, arról nem is beszélve, hogy Finn ősnemezisének, a Lichnek a szinkronhangja Ron Perlman. A képregényváltozat szerencsére nem csupán a tévés sorozat sikerét lovagolja meg, hanem nagyszerűen megáll a saját lábán is.
Az év legörömtelibb visszatérése
J. Michael Straczynski-t szerintem ezen az oldalon nem kell bemutatni senkinek, de a 2007-ben indult sorozatát, a The Twelve-t talán mégis: tizenkét Golden Age hős kerül sztázisba a Második Világháború végén, hogy napjainkban találják meg őket újra. A jobbára tragikus sorsú hősök azonban hasztalan harcot folytatnak a beilleszkedéssel, a huszonegyedik század változásai, erkölcsei feldolgozhatatlanok számukra, ráadásul egyikük a többiek életére tör. A tizenkét részesre tervezett sorozat megrekedt a nyolcadik számnál 2009-ben, amikor Straczynski átigazolt a Marveltől a DC-hez, hogy végre Supermant írhasson. Úgy tűnt a The Twelve örökre torzóban marad, de mindenki legnagyobb meglepetésére a 2012-es év minderre rácáfolt és végre elolvashattuk a történet befejezését.
Van egy jellegzetes bája az unalomig lerágott csont kategóriájába tartozó családi drámák és a mondanivaló tekintetében szűk területen manőverezni kénytelen sportfilmek nászából született alkotásoknak. Utóbbiak hamar kifullasztották a zsánert, így előbbihez fordultak felfrissülés végett, ami egy ideig működött is. Azon pedig végképp nem lehet csodálkozni, hogy ez a nagy összeborulás ugyancsak belerekedt az önismétlésbe, ebben a témában nehéz eredeti és újszerű ötletekkel előrukkolni. Próbálkozások mindig akadnak, a Warrior az egyik legjobb példa erre.
No, nem kell arra számítani, hogy megreformálta a családi bunyós drámák, illetve a sikertörténetek válfaját, de úgy gondolom, ez a film nem is ezért készült. A klisékhez értő kézzel nyúlt a forgatókönyvírást is bevállaló rendező, Gavin O’Connor. Remek érzékkel nem tövestül csavarta ki és forgatta fel az ismerős alapfelállást, hanem a film kezdetétől finom ecsetvonásokkal tette apránként gazdagabbá, és emelte olyan magasba a végére, hogy megérdemelten nevezhetjük egyedinek. És ezen nem az induló helyzet végletekig való bonyolítását értem, hanem a reális miliőbe jó mélyre beágyazott gyarló emberi sorsok hihetővé, mi több, átélhetővé tételét.
A Warriorban tulajdonképpen három főszereplőt kapunk, akik olyanok, amilyenek – a film egyik erénye, hogy nem ítélkezik felettük, nem állít mércét egyikük erkölcsi tisztasága vagy éppen romlottsága mellé sem. A drámai vonalat megalapozandó adott egy családját korábban szétziláló, durva alkoholizmusából kigyógyult apa, Paddy Colton. Nick Nolte szinte brillíroz a szerepben, mintha csak rá írták volna az időnként bizonytalan mozgású, rekedt, szétivott hangú, ám megbánást mutató és megbocsátást kereső figura szerepét. Alakításáért Oscarra jelölték a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában, amin egy szemernyit sem csodálkozom, főleg az után a bizonyos hotelszobás jelenet után.
A testvérpár fiatalabb tagját játszó Tom Hardy egy fikarcnyival sem marad le mögötte színészi teljesítmény tekintetében, számomra legalábbis Ő az utóbbi idők nagy befutója (TDKR; Suszter, szabó…; stb.). A megrázkódtatások miatt bezárkózó, a seregben pótcsaládot kereső, de a háborgó múlt miatt visszatérő öccs karaktere kezes bárány a bikára kigyúrt színész számára. A gyökértelen, keserűségben lézengő ritter olyan hiteles képét festi fel a vászonra, hogy nézői részről hiába szükségeltetik jókora türelem és megértés a figura iránt, a legnehezebben vele tudunk azonosulni. Ez azonban épp, hogy a rendező és a színész munkáját dicséri, hisz Tommy Conlon karaktere az, aki nyughatatlansága és elfojtott, de hihetetlenül nyers és brutális dühe által hajtva indítja be a valaha jobb napokat látott család sebeinek gyógyulását.
Brendan Conlon, vagyis a báty szerepében Joel Edgertont láthatjuk, akinek első ránézésre semmi különleges nincs a karakterében: középiskolai fizikatanár, aki ráadásul jófej is, rajonganak érte a diákjai, két gyermek apja és nem mellesleg a szép és csinos Jennifer Morrison által megformált feleség szerető és gondoskodó férje. Nem véletlenül, ő ugyanis a negatív példa elrettentő erejétől hajtva minden tőle telhetőt megtett, hogy nagybetűs családot hozhasson létre. Múltja időnként visszanyúl érte: az apadó családi kasszát kósza hétvégi ketrecharcbeli nyereménnyel toldja meg olykor. Amikor pedig a család egzisztenciája a tét, már tudjuk, ott lesz a Spártán, a finálé all-star MMA-mérkőzésén, apait-anyait beleadva.
A bunyós háttér, és az életszagú, emberközeli motivációk szabják meg a testvérpár régen szétvált, ám elkerülhetetlenül összefutni látszó útját. Hogy ez az „összefutás” valójában egy elemi erejű, az érzelmek nyers pofonokká és tesztoszterontól túlfűtött őrjöngésévé materializált összecsapás, az nem csak hogy a szemnek, de végül a léleknek is táplálékául szolgál. A filmbéli bunyók némelyike nem kevés feszültséggel teli, remek érzékkel nem lövik el rögtön az összes puskaport, de nem is tartalékolnak mindent a végső párharcra: aki látott már MMA-s küzdelmet, annak ismerősként köszön majd vissza egy-két helyzet, és ez jó, mert változatos püföléseknek lehetünk szemtanúi.
Ahogyan a verekedések, a film érzelmi töltete is hasonló ívet mutat – emitt egy veszett gyors felvillanás, amott egy kivárásra, technikás stílusra építő megoldás. Ennek esszenciája a két testvérben mutatkozik meg, néhol kicsit túlságosan is explicit módon, de ez legyen a legkevesebb. Az öccs a zabolátlan, fékevesztett düh és tombolás, gyors, kegyetlen, nem ismer szabályokat; a báty a megfontolt, a kitartó, maga a megtestesült szívósság, aki a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsaphasson. A lelki és az anyagi válság konfrontációja, ha szabad így fogalmaznom. Ez a kettősség nagyon jól működik a filmben, azt vettem észre magamon, miközben néztem, hogy egyrészt nem tudom, melyiküknek szurkoljak, másrészt oly módon építette fel bennem az érzelmi kötődést, hogy néha úgy ujjongtam, mintha én is a lelátón drukkoltam volna.
Ami még nagyon tetszett a filmben, hogy végig a jelenben játszódik. A múlt, legyen akármilyen kiemelkedő fontosságú, múlt marad, nem köszön vissza flashback-ek formájában. Ehelyett a Warrior odateszi elénk a kész képet, és csak később, lépésről-lépésre, elejtett félmondatok, érzelmi kitörések vagy őszinte gesztusok formájában adagolja az információt. A báty esetében világos, nyílt módon, az öccs zárt páncélján viszont mi sem látunk keresztül. Zárkózottsága egészen a film utolsó negyedéig távolságot tart mindenkivel szemben, így a nézővel is.
Kár tovább ragoznom, a Warrior beváltja mindazt, amit ígér és még többet is. Látványos bunyók, hús-vér karakterek, és nagyfokú átélhetőség. Ebbe a filmbe nem is kell több ennél.
"Miként lehetne elmagyarázni? Hogyan lehetne leírni? Még a mindentudó nézőpontnak is inába száll a bátorsága."
Ezekkel a szavakkal kezdődik Vernor Vinge 800 oldalas science-fiction kalandja, és rögtön kifejezi azt a nehézséget is, amivel az szembesül, aki megpróbálja hűen átadni annak esztelen „méreteit”. Daniel Abraham, a 2011-es (hamarosan itthon is megjelenő) Leviathan Wakes egyik írója mondta, hogy „az űropera az, amikor milliók kiáltanak fel egyszerre, aztán néma csend lesz”. De a Tűz lobban a mélyben után ez annyira tűnik eposzinak, mint leugrani a közértbe egy liter tejért. Itt milliók halála nem esemény. Milliárdok halála is csak egy sokkal hatalmasabb esemény járulékos kára.
Vinge 1993-as, Hugo-díjas könyvében a galaxis törvényszerűségeit, lényeit, hatásmechanizmusait meghatározó koncepciók egyrészt üdítően eredetiek, és a maguk módján egyszerűek, érthetően magyarázottak, másrészt a cselekménybe ágyazva, sorsokat meghatározva, olyan felfoghatatlanul grandiózusak, olyan, már-már fejfájdítóan kozmikus léptékűek, hogy az olvasó teljes lényében beleborzong azoktól a pillantásoktól, amiket a regényen keresztül a végtelenségre, az örökkévalóra vethet.
A Tűz lobban a mélyben ráadásul képes mindezt tudományos kontextusba helyezni, annak ellenére, hogy cselekményének kis túlzással egy fél galaxis a játszótere, és aki valamelyest otthon mozog a sci-fi világában, az tudja, milyen nehéz ilyen körülmények közt egyensúlyba hozni a valóságnál nagyobb kalandot a hitelességgel. Az űroperák pörgését és eposzi voltát életben tartani hivatott, tudományos szempontból jó esetben is instabil írói fogásokhoz Vinge briliáns hátteret rajzol fel. A galaxist ún. zónákra osztja, amelyekben más-más törvényszerűségek uralkodnak, és így más-más szellemi és technológiai fejlettséget támogatnak.
A galaxis magját a Gondolattalan Mélység veszi körbe, amiben szinte egyáltalán nem működik semmilyen technológia, és az értelmes élet fenntartására is alkalmatlan (következésképp senki nem tudja pontosan, mi is rejlik ott). Ezt a Lomha Zóna burkolja be, amiben a régi Föld is található (a könyv a messzi-messzi jövőben játszódik), az ismert fizikai törvényekkel. Ezt követi a Kívül, amiben a technológia, a biológiai és mesterséges értelem szárnyakat kap, és többek közt a fénysebességnél gyorsabb utazás is lehetséges. Azon kívül pedig van a korlátok nélküli Transzcendencia, az „everything goes”, a hihetetlen csodák és rettenetes veszélyek, az istenségek, szuperintelligenciák „misztikus” birodalma.
Természetesen minden értelmes faj a galaxisból kifelé, a magasabb értelmi szinteket támogató zónákba tör. Az emberekből álló Straumli Birodalom egy labort hoz létre a Transzcendencia alsó részében, hogy a faj felemelkedését elősegítő információk birtokába jussanak. Kutatásuk közben azonban véletlenül elszabadítanak valami hatalmast, ősit és rosszindulatút, ami évmilliók óta szunnyadt a roppant tudást felhalmozó rejtélyes archívumok egyikében. A „perverzitás”-nak vagy „métely”-nek nevezett entitás rászabadul a Kívülre, és soha nem látott mértékű pusztításba kezd – fajok, civilizációk, bolygórendszerek, milliárdok, idővel pedig más „hatalmak”, transzcendens lények vesznek oda. Az egész galaxis sorsa egy hajszálon függ.
A hajszál a laborból egyetlenként elmenekült hajón lévő, meghatározatlan, állítólagos „ellenszer”, ami vagy képes, vagy nem képes rá, hogy útját állja a perverzitásnak. Csakhogy a hajó egészen a Kívül aljáig zuhan, kutyaszerű, falkatudatban élő lények középkori civilizációjának bolygójára, és a mindössze két túlélő, a 8 éves Jefri és a 14 éves Johanna (testvérek) egy helyi háború ellentétes oldalain esik fogságba. Őrült versenyfutás kezdődik az „ellenszer” megszerzéséért/megsemmisítéséért.
A világpusztulásokkal, fajirtásokkal és fénysebességnél gyorsabb hajszákkal teli űroperát Vinge egy vad planetáris románccal állítja kontrasztba, amiben a középkori élet és hadviselés intrikáit egy szenzációsan ötletes, egzotikus idegen faj („tüskések”) aprólékosan kimunkált, fantasztikus elevenséggel ábrázolt jellegzetességei fűszerezik. Hasonló kreativitással kelti életre a „szkródutasokat”, azokat a páfrányszerű lényeket, amelyek csak mechanikus segítséggel képesek mozogni és rövidtávú memóriával rendelkezni – és ezzel az író szárnyaló fantáziájának még mindig csak a felszínén matatunk, nem említve többek közt a galaxist lefedő információs Hálót, aminek egy-egy kiragadott üzenete tényként, pletykaként vagy akár hazugságként szakítja meg, egészíti ki a sztorit.
Tehát az ötletek teszik igazán emlékezetessé a könyvet (űrcsata fénysebességnél!), amit Vinge egyébként meglehetősen szimplán ír. Nincsenek stílusbravúrjai, frappáns metaforái, cselekménye egyszerű és lineáris, adott esetekben kissé elnyújtott, egyenetlen és döcögős (ha belegondolunk, a bevezetés, a konfliktus felrajzolása maga 300 oldalba telik), olykor pedig a klisék használatától sem riad vissza. De azzal nem lehet vádolni, hogy nélkülözné a gondolatokat: az identitásnak, az „emberségnek” központi szerepe van a könyvben, akár Pham Nuwent, egy transzcendens hatalom eszközét (vagy annál többet?) nézzük, akár a tüskéseket, akiknek szinte egész tudományuk, civilizációjuk az „én”, a falka fejlődése, jobbá, többé tétele körül forog. (És a straumlikat, az óvatlan ikaroszokat még nem is említettük.) Nem véletlen, hogy Pham és néhány tüskés számítanak a könyv messze legjobb, legérdekesebb karaktereinek.
A vége felé felmerül a kérdés, hogy lehet az addigi 700 oldal grandiózus mivoltát felülmúlni, miféle finálé lesz képes lecet ugrani? Nos. Olyan, ami után aprónak, jelentéktelennek érzed magad, mintha lopott pillantást vethettél volna épp ésszel felérhetetlen istenségek megfoghatatlan háborújára, és minden, amit addig biztosnak hittél, illékonnyá vált volna. És becsukod a könyvet, és próbálod elképzelni az elképzelhetetlent (Isten óvja a szerencsétlent, aki egyszer a fejébe veszi, hogy ebből filmet csinál), és fantasztikus érzés, hogy nem sikerül.
Ha már Tarantinót is másolják, akkor komoly baj van! ...mondhatnám joggal, de az az igazság, hogy ez a gyanú a Sushi Girlnél nem okozott különösebben problémát számomra. A nem észre nem vehetően a Kutyaszorítóbanra emlékeztető, kis költségvetésű mozi ugyanis nagyon ügyesen, nagyon profin és baromi szórakoztatóan ismétli meg, illetve inkább csak idézi meg a szintén nem kizárólag eredeti ötletekből készült 92-es kultfilm alapszituját, és mindezt egy elsőfilmes rendező jóvoltából. Ken Saxton ráadásul igazán gyilkos névsort állított csatasorba a bemutatkozáshoz. Mivel egy geekblogon vagyunk, a leghatásosabb, ha úgy szemléltetem, hogy a Sushi Girlben együtt szerepel Machete, Luke Skywalker, Kyle Reese, Kampókéz és az utcai harcos, Terry Tsurugi, vagyis a gyengébbek kedvéért Danny Trejo, Mark Hamill, Michael Biehn, Tonny Todd és a személyes favorit, Sonny Chiba!
Sajnos már most le kell lomboznom a kedvet, hiszen ez azért túl szép, hogy így, ebben a formában igaz legyen. A kissé levitézlett kult-arcokból álló, ám még mindig impozáns galeriből ugyanis Trejo, Chiba, Biehn, illetve az előbbiekben nem említett Jeff Fahey csak cameóznak, szerepük szó szerint pár mondatra és pillanatra korlátozódik csak, de aggodalomra semmi ok, így is marad nekünk még két óriásit alakító legenda, a horrorikon Tony Todd, illetve a film showját teljes mértékben zsebre vágó Mark Hamill jedi lovag, akiről később még szólni fogok. De előbb lássuk a brummogót.
"Tonight we dine yakuza style."
Néhány hét-, de inkább sokpróbás gazember gyülekezik egy üres kínai étteremben, hogy a Duke (Todd) által megszervezett partin egyik társuk, a börtönből frissen szabadult Fisht (Noah Hathaway) köszöntsék. A baljós hangulatú találka egyik kelléke egy meztelen sushi-lány (Cortney Palm), aki mint tányér vesz részt az eseményen, és akinek előre meghagyták, hogy ne mozogjon, ne beszéljen, ne mutasson érzelmeket, bármi történjék is a bulin. Aztán megjön Fish, és ünneplés helyett szembesítés következik. A banda ugyanis hat éve egy balul sikerült gyémántrablásban vett részt, és bár Fisht elkapták, és bevarrták hat évre, az eredetileg rábízott gyémántok nem kerültek elő, ezért most mindenki tudni szeretné, hogy hol vannak. Mivel Fish nem akar, vagy nem tud mit mondani, brutális vallatás veszi kezdetét, a társaság két legbetegebb tagja, a motoros Max (Andy Mackenzie) és a pszichopata Crow (Hamill) közreműködésével, egy tojásfőző órával meghatározott ideig tartó turnusokban. De miután a módszer nem hoz eredményt, a rosszéletűek egymásra kezdenek gyanakodni. A Sushi-lány pedig nem mozdul, csak hallgat némán, mintha tudna valamit.
Kétségtelen, hogy Tarantino szellemét ott látjuk lebegni a film felett, és a neo-exploitation jellemző stílusjegyei is megjelennek benne, azért a készítők odafigyeltek, hogy a Sushi Girl lehetőleg önálló jogú filmként működjön, mindenféle erőltetett és öncélú pop-kulturális kikacsintás és idézet nélkül, és inkább jellegében idézze a régi korok olcsó filmjeit, mintsem direktben utalgasson rájuk, vagy hogy átlátszó hatásvadász eszközökkel próbálja meg imitálni azokat. Pont ezért is jó, hogy a fenti nevek többsége csak röviden cameózik (és a plakáton szerepelve ügyesen kiszolgálják a marketingcélokat, ami mellesleg az igazi exploitation egyik ismérve), és maga a cselekmény leginkább csak pár szereplőre, és két nagyobb névre koncentrálódik, akik magasabb rendű színészi kvalitásaikkal is hozzá tudnak járulni az egyszerű, de közel sem buta mozihoz.
Mert kétség nem férhet hozzá, a Sushi Girl igazi mojo-ja a színészi alakításokban rejlik. A vérfagyasztó orgánumú Tony Toddra hozzáértő kasztingosok szabták rá a végig higgadtan és titokzatosan viselkedő, megjelenésében is tekintélyt parancsoló főnök szerepét, alakítása is nagyon színvonalas, de a pszichopata Crow-t megformáló Mark Hamill az, aki miatt leginkább emlékezetes marad a film. Hamill-t ugye nem lehetett látni sok filmben, főleg a szinkronhangja miatt tudott rajongott kedvenc maradni, de elnézve itteni játékát, igazán remélem, hogy lesz még egy színész korszaka is neki. (A Star Wars akárhányba ha bekerül, éles kontraszt lehet majd a két Luke Égjáró között.) Crow bizarr figurájában az elmebetegség, a perverzitás és a morbid humor találkozik a homoszexuális manírokkal, amitől kifejezetten groteszk, és persze emlékezetes (plusz a maga módján nagyon szórakoztató) karakter lesz, Hamill pedig ügyesen lavírozik a Jokeres ripacskodás, és a valóban ijesztően bizarr pszichopata között.
Első filmként és a költségvetés ellenére több szempontból is profi kiállású munka a Sushi Lány. Stílusos, szépen fényképezett darab, a forgatókönyv az egyszerűsége dacára is kellően fordulatos, szórakoztató, és nem utolsósorban, jól kezeli a feszültséget. A film a flashbackeket és néhány rövid jelenetet leszámítva egyetlen térben játszódik, így lényegében egy kamaradarab jellegét adja, ami során ez a szűk, bezárt közeg és a sötét és kiszámíthatatlan alakok közötti robbanékony viszony igazán nyomasztó, baljós légkört teremt. De okosan bánik a vérrel és az erőszakkal is, itt-ott kicsit belekóstol a torture pornba, próbál sokkolni, de mielőtt még túl sok lenne, visszavált a pszichológiai bűnthrillerbe, így még az öncélúság vádját is könnyen lesöpörheti.
A Sushi Girl a felvonultatott nevek ellenére sem kapott valami nagy hírverést, de valójában nem is miattuk érdemes megnézni, hanem azért, mert 98 percében egy kellemesen pozitív élményt, és egy meggyőző bizonyítékot kapunk, miszerint kicsiben is lehet nagyot alkotni, és hogy ezt a neoexploitation dolgot is lehet okosan, figyelmet érdemlően művelni. A Sushi Girl egy b-filmes gyöngyszem és egy ígéretes rendezői bemutatkozás.
„Azt akarja mondani, hogy elveszett még egy tengeralattjárójuk?!”
Hajlok rá, hogy Wolfgang Petersen klasszikusa ide, Csendben fut, mélyen fut és The Enemy Below oda, a Vadászat a Vörös Októberre a legjobb tengeralattjárós film, amely számos hosszan részletezhető erénnyel bír, mégis, valahogy mindig az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó és a szovjet nagykövet mézes-mázos beszélgetései voltak benne a titkos kedvenceim. Miközben a nyílt tengereken mindenre elszánt férfiak harcolnak az életükért, a hazájukért, a jövőért, furfanggal, pisztollyal, torpedóval, tömegpusztító fegyverarzenállal, ezek ketten nyájas mosolyokkal biztosítják egymást a nemzetük közti örökkön-örökké tartó barátságról, és legfeljebb magukban kurvaanyáznak szép nyugodtan. Ó, a politika.
A hidegháború forró éveiben, a Gorbacsov hatalomra kerülése előtti időkben járunk, amikor a CIA egy fiatal elemzője, Jack Ryan, gyors egymásutánban két kellemetlen hírt is kap. Egyrészt, a szovjetek megépítettek egy újfajta atom-tengeralattjárót, mely az úgynevezett ’hernyótalpaknak’ köszönhetően képes teljesen némán haladni, ilyenformán észrevehetetlen a hangradar számára, másrészt, nem sokkal azután, hogy ez a hajó, a Vörös Október kifut a tengerre, a szovjetek hajtóvadászatot hirdetnek rá. Természetesen minden amerikai politikus és katona azonnal tökig izzad: mi más lehet a szovjetek motivációja, ha nem az, hogy kapitányuk renegáttá vált, és viszket az ujja az indítógombon? Egyedül Ryan jut más következtetésre: szerinte a litván származású Ramius, a hozzá hű tisztekkel együtt a világtörténelem legnagyobb fuck you-ját mondta be a kormányának, és át szándékozik adni az első csapásmérés céljából épült tengeralattjárót az amerikaiaknak.
A Vadászat a Vörös Októberre volt Tom Clancy első publikált regénye, és egyben a legszórakoztatóbb is. Az 1984-es könyvben még képes volt pórázon tartani a prózáját, ellentétben a későbbiekkel, amelyek egyre gyorsabban fulladtak bele 7-800 oldalas szófosásaiba – plusz, még több volt benne a „thriller”, mint a „politika”. A disszidáló szovjet kapitány története feszes és izgalmas volt, és a bő két órás filmben sincs egy pillanatnyi üresjárat sem – John McTiernan akkoriban még baszottjól tudott rendezni. (Sajnos a Ragadozóval és a Die Harddal csúcsra jutott pályafutásának dicsőséges korszaka pont ezzel a filmmel ért véget.) A tipikus „akarata ellenére hős” Jack Ryant az akkor még tejfölösképű Alec Baldwin játszotta korrektül, de a cselekmény hitelessége, mind a karakter, mind a színészi alakítás szempontjából a szovjet kapitányon, Ramiuson, és az őt alakító színészen múlt.
És Ramius figurája nem csak érdekes, jól megírt és következetes, de Sean Connery tökéletesen el is adja, jelenléte a vásznon abszolút. Tiszteletet, tekintélyt parancsoló, elszánt, tántoríthatatlan tiszt és ember, olyan masszív tartással és eleganciával, amivel akkoriban talán csak Patrick Stewart Picard kapitánya versenyezhetett – simán elhisszük neki, hogy ő a flotta élő legendája, aki személyes motivációktól vezérelve vetemedik árulásra. Scott Glenn, a Vörös Október nyomába eredő amerikai tengeralattjáró, a Dallas kapitánya érdekes ellenpont: a háttérből kevésbé kirívó, halk szavú, már-már átlagember típus. A köztük, hazájuk és hajóik közti különbségeket a tengeralattjárók más-más színű és hangulatú megvilágításai is kiemelik, mindegyiknek saját stílust, személyiséget kölcsönözve, és nem mellesleg, egyetlen pillanat alatt megkülönböztethetővé téve őket.
A látványvilág egyébként is pazar. Hogy a díszletek a legutolsó csavarokig hitelesek, az természetes, amit viszont Jan de Bont operatőr (Die Hard, Fekete eső), a későbbi Féktelenül rendezője művel a térrel és a fényekkel, az bravúros. A téma alapvetően megköveteli a szűk térbe zárt emberek klausztrofób érzetének közvetítését, de Bontnak ugyanakkor át kellett adnia a Vörös Október sokat emlegetett hatalmas méreteit is (ami az egyébként remek külső felvételeken viszonyítási pontok híján nyilván bajos volt, ezért a feladat java része a belső felvételekre maradt). A csendesebb, bensőségesebb pillanatokban, mint Borodin és Ramius beszélgetése (a film egyik legnagyszerűbb jelenete), vagy az amerikai és a szovjet legénység, a „baráti” szituáció ismeretében is iszonyú feszültségtől szikrázó, néma találkozása, de Bont beállításaival szűkíti az egyébként is kis teret, amikor azonban akcióra kerül a sor, és a világbéke egy hajszálon függ, minden óriásivá válik. A rakétakilövő teremben, az emberi pusztító potenciál félelmetes templomában zajló lövöldözés képei monumentálisak, főleg ahogy Basil Poledouris mély, erőteljes férfikórussal támogatott, már önmagában is eposzi zenéje harsog közben, mintha titánok épp ésszel alig felfogható összecsapását festené alá. Csúcsra járatott thriller a ’80-as évek egyik legizgalmasabb fináléjával.
Hickman a Fantastic Fourból igazolt az Avengers-franchise-hoz, és annak zászlóshajója az első két szám alapján az egész Marvel NOW! eddigi legnagyobb csalódása. Az író természetesen a rá jellemző témákkal játszik, vagyis teremtés, evolúció, technológia, és persze okos emberek, akik nagy dolgokban gondolkodnak – de képtelen normálisan beilleszteni mindezt a Marvel világának szövetébe. Konkrétan röhej, hogy két számon keresztül vezeti fel az egész „we have to get bigger” koncepciót, vagyis az Avengers, mint csapat és eszme többé és nagyobbá növesztését, ami abban merül ki, hogy minden tag kap valami kütyüt, amivel el lehet érni őket, ha beüt a krach (értsd: valaki/valami már megint ki akarja irtani az emberiséget). Ez aztán a kibaszott forradalmi megoldás! Hogy nem jutott eszükbe ilyesmi korábban! És a második szám még valamennyire előrelépés az elsőhöz képest, ami akkora dögunalmas sablongyűjtemény, hogy arra szavak nincsenek (rosszfiúk be – hősök rohamoznak – hősöket leverik – egy visszavonul, hogy majd még több hőssel térjen vissza). Ami a képi világot illeti, az nagyszerű, eleve imádom Opena stílusát (Fear Agent forevör), de azért azt megköszönném neki, ha Hulknak nem majompofát rajzolna.
New Avengers #1
Történet: Jonathan Hickman Rajz: Steve Epting
A pároldalas keretet leszámítva ez eddig egy Black Panther képregény. Wakandában vagyunk, ahol a király egy kiválasztási szertartás/próbatétel győzteseit kenegeti éppen hájjal, amikor felbukkan előttük valamiféle portál, amin átlépve megjelenik a fejük fölött valamiféle lilás bolygó, amiről alászállnak valamiféle vörösszemű ember(szerűség)ek, akiknek valamiféle okból az a heppjük, hogy világokat pusztítanak. Van egy kis harc, Black Pantheren kívül mindenki meghal, aztán beexponálódik a felmentő sereg, vagyis a címbeliek. Szóval nagyjából fingom sincs, hogy mi történik a képregényben, még kevésbé, hogy miért. Mivel nem tartom magam egy túl hülye embernek, az ilyesmit hajlamos vagyok a szóban forgó alkotás számlájára írni. Ahogy az Avengers, ez is egy összecsapott, pár ötletre épülő, de inkonzisztens és sablonos valami, és az eddigiek alapján azt kell mondanom, hogy Hickman és a Bosszú Angyalai nem egy jó párosítás (illetve mondanám, hogy alapból Hickman és a szuperhősök nem egy jó párosítás, de az F4-gyel egész jól elvolt – nyilván a sorozat bőven kiaknázható tudományos vetülete és a nagyobb karakterközpontúság miatt, amikkel itt kevésbé játszadozhat). Az Illuminatiból, mint kontextusból pedig nagyon jó és nagyon rossz dolgok egyaránt kisülhetnek. A rajzokkal itt sincs gond, Epting hozza, amit várunk tőle – bár nem többet.
Avengers Arena #1-2
Történet: Dennis Hopeless Rajz: Kev Walker
Mindig megvédem az amerikai szuperhősképregényeket, amikor demagóg és/vagy sznob módon fröcsögnek rájuk, de néha engem is elkap az érzés, hogy az egészet le kéne húzni a vécén. Olyankor általában valami olyasmi akad a kezembe, mint az Avengers Arena. ISTEN ŐRIZZ, hogy az egyébként is lejtmenetben lévő mainstream comic előálljon valami eredetivel, neeeem, minek, mikor sokkal biztonságosabb(nak tűnik) majmolni valamit, ami egy másik médiumban (sőt, többen) már kasszát robbantott? Nesztek, Éhezők viadala Marvel-módra (ami már eleve Battle Royale volt young adult módra). Avagy: húzz elő a kalapból egy viszonylag rég használt, többnyire röhejes gazembert, jelentsd ki, hogy mostantól nem röhejes, hanem nagyon gonosz, nagyon hatalmas, nagyon kegyetlen, nagyon minden, a szereplőgárdába pedig hajigálj bele egy egész rakás teljesen új, vagy már ismert, de Z-listás karaktert, akiket mindenféle következmény nélkül lehet leöldösni a kirobbanó drámai hatás érdekében. Persze, rakj azért bele egy-két ismertebb tinihőst is, hogy legyen kiért izgulni, és ne kelljen túl sokat pöcsölnöd a többi, ismeretlen szereplő bemutatásával, mert akkor még kénytelen volnál saját magadtól kitalálni valamit, és hát azér’ álljon már meg a menet. (Ami fair az fair: a második szám szinte teljes egészében egy új karakter megismertetését tűzi ki célul – hogy hogyan teljesít, az már más kérdés.) Az egész annyira pocsék, hogy kis híján nem érzem kínosnak, hogy az író nevével poénkodjak. Rajz okés. De leszarom.
Cable and X-Force #1-3
Történet: Dennis Hopeless Rajz: Salvador Larroca
Cable azon hősök közé tartozik, akiknél már elvesztettem a fonalat a halálai és visszatérései számon tartásában. Meg még azon hősök közé is, akikkel olykor látványosan nem tudnak mit kezdeni az írók (ld. a 2000-es évek egyik legértelmetlenebb sorozatát, a Soldier X-et – emlékszik egyáltalán rá valaki?) – az Avengers Arena című atrocitást elkövető Hopeless is eme írók közé tartozik a Cable and X-Force első két három alapján. Anno Duane Swierczynski konkrét, hozzá illő szerepet, feladatot adott a karakternek, és nem mondom, hogy az a sorozat tökéletes volt (hínnye, de még mennyire, hogy nem), de tartott valahova, célja volt, és bizony szolgált pár remek sztorival. Ebből a szériából semmi ilyesmit nem nézek ki. Cable megint összeszed egy maroknyi kétes hírnevű/kétes szituációban lévő (anti)hőst, megint van valami homályos célja, ami a jövővel kapcsolatos, megint nyögi a techno-organikus vírus következményeit, megint minden nagyon rejtélyes, katonás és sötét. Megint minden nagyon unalmas. Jobb pillanataiban csak unalmas. Rosszabb pillanataiban – pl. Kolosszus még az elmúlt egy-két év fényében is botrányosan karakteridegen ábrázolásával – konkrétan frusztráló. És persze az egész csapat, a céljuk, a működésük, a mindenük, annyira badass, hogy még az X-Mennel is szembeszállnak, ha kell. <ásít> Nem tudom, honnan jön ez a reménytelen író (tessék, ellőttem, fú, de szar), főleg nem tudom, miért tolnak alá rögtön két sorozatot is, de részemről eddig elégtelen a teljesítménye.
Morbius: The Living Vampire #1
Történet: Joe Keatinge Rajz: Richard Elson
A Pókember kaszál a képregénypiacon rendesen (ld. lent), hát mikor máskor próbálkoznának meg egy spin-offal, ha nem most. Morbiusnak, aki 1971-ben kezdte mellékszereplői pályafutását a The Amazing Spider-Man lapjain, már volt egy saját sorozata a ’90-es évek elején, de aztán csak tessék-lássék foglalkoztak vele, nagyobb címekben meg szinte alig – amíg Dan Slott tavaly elő nem kaparta a Pókemberhez. A karakter érdekes, potenciállal teli (főleg a jelenlegi szituációjában), úgyhogy innen nézve érthető, miért kap saját szériát, minden más nézőpontból viszont teljesen érthetetlen. Új sorozat egy C-listás epizódszereplővel, egy széles körben szinte teljesen ismeretlen írótól – az ilyenek nem szoktak jól végződni, és mindebből kiindulva nem adnék neki egy évnél hosszabb életutat. De azért az első szám alapján nem bánnám, ha tévednék. Keatinge, bármerre akarja vinni is a sztorit a későbbiekben (ez itt még meglehetősen homályos), mindenképpen jól alapoz. Úgy mutatja be a szimpatikusan komplex és sérült főhőst, a múltját, a jelenét, a személyiségét, hogy az érdekes legyen azoknak is, akik már ismerik, és informatív, könnyen átlátható azoknak, akik még nem – de már az utcai banditán is látszik, akivel Morbius konfrontálódik, hogy az író jó karakterrajzban. Richard Elson képei nem nyújtanak semmi különöset, de hoznak egy elvárható, korrekt színvonalat.
Superior Spider-Man #1
Történet: Dan Slott Rajz: Ryan Stegman
Ez nem tartott soká. A karácsonykor nagy dirrel-durral megjelent Amazing Spider-Man 700-ban Peter Parker meghalt, csak hogy most rögtön vissza is térjen. Persze még nem teljes, fizikai valójában, de ez mellékes, a lényeg, hogy nem halott (szóval hiába reménykedtem botor módon abban az 1%-ban). A Pókember bőrébe bújt Octopus doki koncepciójával egyébként jól bűvészkedik Slott: a Peter személyiségével „szennyezett” gazember mesterien, számítóan, brutálisan veri el a port az új Sinister Sixen, szabadidejében pedig Mary Jane-nel vacsorázik, és a melleit bámulja közben. És persze eszi a fene, amiért minden, amit ezután elér az életben, Peter Parkernek lesz tulajdonítva, nem neki, ami egy logikus és ügyes fogás a karakteren. (Pont az egója kvázi figyelmen kívül hagyása volt az egyetlen bajom az előző sztorival: egyszerűen nem hiteles Octopustól, hogy sosem magyarázza meg áldozatának a testcserés trükköt. Túl arrogáns és hetvenkedő ő ahhoz, hogy ne dicsekedjen el a teljesítményével, a győzelmével.) A koncepcióból még így is sokat ki lehet hozni, hogy lényegében már most egyértelműen látjuk az egész „Superior” végjátékát: az Octusban dúló személyiségi konfliktusok gazdag táptalajai az izgalmas történetmesélésnek. Az új rajzoló, Ryan Stegman pedig jó munkát végez, elődjénél kicsit nyersebb, durvább vonásokkal dolgozik (a színárnyalatok is sötétebbek), de azért megmarad a képi világ lazább, rajzfilmesebb aspektusa is.
Thunderbolts #1-2
Történet: Daniel Way Rajz: Steve Dillon
Ah, a Way-Dillon duó. Róluk mindig a Wolverine Origins fog eszembe jutni. Mint egy elűzhetetlen, visszatérő rémálom. Ami persze nem Dillon hibája, csak tudnám, mégis miért dolgozik együtt olyasvalakivel, mint Way. A Thunderbolts az utóbbi jó pár évben (egészen azóta, hogy Warren Ellis írt bele két sztorit még 2007-ben) szinte konstans nagyon magas színvonalon mozgott, tökös, akciódús, badass, látványos hardcore szuperhíró sorozat volt, aminek alapkoncepcióját Way most épp kikukázta. Jó-jó, kétségkívül van lehetőség egy Red Hulk-Venom-Elektra-Megtorló-Deadpool felállásban, de ennek a címnek nem ilyen karakterekről kellene szólnia. Mindegy, lépjünk. Ezekkel a szereplőkkel egy jó író csodát tudna tenni, Way azonban többnyire feleslegesen erőlködik, a csapatdinamika csikorog, a dialógusok laposak, se erejük, se humoruk, se virtusuk. A cselekmény lassan halad, az akciók rövidek és messze nem kielégítőek, az ellenségek jelentéktelenek, arc nélküliek, az erőviszonyok ábrázolása nevetséges (egy Deadpool-Elektra páros nehogy már megfutamodjon legfeljebb 20 mezei katona elől). Ami pedig Dillont illeti, még mindig nem érzem úgy, hogy a szuperhősképregény neki erős oldala lenne, sőt.
Na, ez elég lehangoló volt – a Marvel NOW! baromi jól indult az októberi-novemberi számokkal, és már kezdtem nagyon komolyan megörülni, erre kiderül, hogy az azóta megjelentek majdnem mind vackok. Kompenzációként lássuk, hogy muzsikálnak azóta a korábban már tárgyalt szériák – kivéve az Uncanny Avengerst, amiből azóta sem jelent meg új szám, tekintve, hogy az eredetileg decemberre tervezetett elpaterolták január második felére (Marvel LATER! a.k.a. John Cassaday és a határidőre rajzolás – az 5. számtól már jön helyette Olivier Coipel). A nagy meglepetés az Iron Man: az első két rész alapján majdnem leírtam, de a jelek szerint hiba lett volna. A 3-5 számok (Cassaday-val ellentétben Greg Land nem pepecsel sokat – ez persze meg is látszik a végeredményen) alapján sem ez lesz a Marvel csúcssorozata, de azt legalább demonstrálják, hogy Gillonnak igenis vannak remek ötletei, és a kivitelezésüket sem feltétlenül szúrja el. (Persze a 6. számtól pont változik a felállás: Tony az űrben kalandozik majd, és tagja lesz a Guardians of the Galaxy-nak is, aminek új sorozata márciusban indul Bendisszel és McNivennel.) Az A+X-nek a harmadik száma is jópofa volt, de konstans változó alkotógárda által futtatott team-up antológiánál ebből nem lehet következtetéseket levonni. Az All New X-Men 5 füzet után is nagyszerű. Bár a cselekmény enyhén szólva nem dübörög gyorsvonatként, ez egyáltalán nem baj, sőt, a sajátos szituációból Bendis rengeteget kihoz karakter- és dialógus szinten. A Captain America második része megerősített benne, hogy Fear Agent-szerű csodálatos B-s/ponyvás sci-fi agymenésre számíthatunk Remendertől, úgyhogy e téren nem is lehetnék boldogabb. A Deadpool szintén tartja magát, mint a Marvel vicces-erőszakos őrülete. A Fantastic Four a harmadik számra úgy tűnik, kiforrta magát, látványos, izgalmas, ötletes űrkaland, amilyennek reméltük. Testvére, az FF két füzet után is az expozíció stádiumában van – eddig jó, de még mindig nem látni, mi lesz belőle. Az Indestructible Hulk sem csapott még a lovak közé, de a második szám Stark/Vasember – Banner/Hulk duója is jó dolgokkal kecsegtet. Az X-Men: Legacy remek érzékkel összerakott, tempós-ötletes önkeresési dráma akcióval, humorral, pátosz és giccs nélkül. És a végére a legjobbat: Esad Ribic csodálatos látványvilágával és Jason Aaron fantasztikus, évezredeken átívelő sztorijával a Thor: God of Thunder továbbra is tökéletes – ha tartja a színvonalat, nemsokára úgy emlegetjük, mint a legjobb Marvel/DC képregényt (direkt kerülöm a „szuperhőscímkét”, mert legfeljebb nagyon marginálisan lenne igaz rá).
Először is szeretném előre bocsájtani, hogy a listám évszámok tekintetében nem teljesen koherens, mert található benne néhány olyan film, amely bár tavalyi, mégis vagy idén került bemutatásra nálunk, vagy idén jelent meg hordozható formátumban. Most pedig jöhetnek a közhelyek. Volt idén minden. Blockbuster, sportfilm, mozis varázslat, szar-szemét szórakoztató szar, és természetesen csalódások. Sok-sok csalódás. És bár bevallom őszintén, idén nem tudtam olyan elánnal belemélyülni a celluloid poklába, mint korábban, azért így is sikerült elcsípnem pár olyan filmet, ami elégedett mosolyt csalt az arcomra, és pár olyat is, ami sikeresen kiidegelt.
Amik után csettintettem:
Avengers:
Ha képregényőrült vagy, és neked is tetszett Joss Whedon filmje, akkor tudod miért írtam ide. Ha képregényőrült vagy, és nem tetszett, akkor komoly gondok vannak veled. Ha nem szereted a képregényeket, de tetszett a film, akkor vihargyorsan szokjál rá, ha pedig nem szereted a képregényeket, és nem tetszett a film, akkor mit keresel itt?
Warrior:
Bár a film erősen 2011-es, nálunk mégis idén került bemutatásra. A forgatókönyv alapján egyszerű, mint a faék, milliószor felbüfögött szituációkból építkezik (családi viszályra épített bunyósfilm), de hála a színészeknek, mégis képes olyan elementáris erővel magával ragadni az embert, hogy az valami elképesztő. És mielőtt mindenki a meglehetősen túlértékelt Dark Knight Rises kapcsán kezdi el emlegetni Tom Hardy színészi képességeit, javaslom, hogy tessék megnézni a Warriort. Mert amit ebben a filmben művel, az konkrétan zseniális!
Snowtown:
Az idei év talán legnyomasztóbb hangvételű filmje volt. A kisvárosi közösségben és látszólag rendezett környezetben élő család mindennapjaira rátelepülő, a felszín alatt rejlő borzalom fokozatos kicsúcsosodásának lehetünk szemtanúi, melynek végeredménye Ausztrália egyik legbrutálisabb sorozatgyilkosságába torkollik. Bár a film sokkal inkább dráma, mint horror, a játékidő alatt mérnöki precizitással fokozódó nyomasztó atmoszféra szépen lassan képes hatalmába keríteni a nézőt.
Chillerama:
Vannak, akik szerint igazi fejhajtás az '50-es és a '90-es évek közötti korszak trashfilmjei előtt, és vannak, akik szerint értékelhetetlen, unalmas szemét. Mivel az én listámra felkerült, talán egyértelmű, hogy jómagam az előbbi táborba tartozom. Indokolatlan gusztustalanság, primitív humor és totális öncélúság násztánca a filmművészet talán legdeviánsabb korszakának oltárán.
Looper:
Bruce Willis öregszik. Gondolom, lassan elindul majd a kivénhedt nagypapákat alakító vígjátékok irányába (imádom a fickót, de a dráma azért nem az erőssége), de előtte azért még szétrúg pár segget, és szétloccsant pár fejet. Műfajok közötti gátfutás, melynek a vége egy igazi drámába torkollik, némi gyilkosság után persze. Összességében a végeredmény egy igazi tökös akció sci-fi volt, olyan, amilyenhez már nagyon régen nem volt szerencsénk.
Hugo:
Martin Scorsese talán a legszarabb filmjéért kapta meg anno az Oscar-díjat, aminek a miértjeibe most nem akarok belemenni. Viszont a Hugo elé teljesen tudatlanul ültem le anno, értsd úgy, hogy semmit sem tudtam róla. De valahogy már az első pillanatban magával ragadott. Az egészből árad a mozizás szeretete, és annak ellenére, hogy megpróbálja gyerekfilmnek beállítani magát, nagyon nem az. Aki egy kicsit is szereti a mozit, és ezután a film után nem érez valami furcsa, belső, pozitív melegséget, azzal komoly gond van. Aki pedig szereti Melies filmjeit, annak egyenesen kötelező!
Cabin in the Woods:
A film első megtekintése közben egészen a feléig azon gondolkodtam, hogy mi a szart akarnak ebből kihozni. Csak a végén jöttem rá, hogy teljesen feleslegesen gondolkodtam ezen, mert rohadtul lényegtelen! A végén művelt gore parádé pedig egyenesen szenzációs volt! Újabb ékes bizonyíték arra, hogy a horror még ma sem halt meg. Csak hasznosabb, ha nem veszi mindig olyan komolyan magát.
Amik után anyáztam:
The Expendables 2:
Imádtam anno az Expendablest. Aki egy kicsit és átélte a '80-as, '90-es évek akciófilmjeit, az tudja miért. Olyan nagy elvárásokkal ültem neki a folytatásnak, és olyan mértékben estem pofára, hogy az elképesztő. A folytatás ugyanis önmaga és a fent emlegetett akciófilm nagy korszakának sas kabarét megszégyenítő primitív paródiája lett. Pedig a film első fele még rendben volt. Igen, addig, amíg az egykoron szebb időket megélő (mára a szar poénok fő céltáblájává váló) Chuck Norris meg nem jelent. Ott valami nagyon elkúródott.
The Man with the Iron Fist:
Szép dolog a hommage. De attól, hogy valaki nagyon szeret és tisztel valamit, és szeretné ennek celluloid kinyilatkoztatását vászonra vinni, attól még nem ártana azt a „képet” keretbe tenni. Pedig isten az atyám, valami perverz okból kifolyólag passzolna a kung fu-hoz a sok „muthafuck” meg „niggah”.
Ghost Rider 2:
Nem kívánok sok karaktert fecsérelni erre a filmre. Legyen elég annyi, hogy nálam az év szarhegyén ez volt a cseresznye.
Futottak még:
The Amazing Spider-Man:
Jó volt látni, hogy hálivúd képes volt új életet lehelni egy már kiherélt karakterbe. Raimi filmjei ugyanis valami olyan irányba vitték el kedvenc pókunkat, amit nagyon nem szerettünk. Marc Webb filmje azonban sötétebb, emberközelibb és sokkal realisztikusabb lett elődjeinél. Ráadásul, visszatérve a klasszikus univerzumba, Parker végre megint patronból lövi a hálót!
Dredd:
Bőven volt csorba, amit az új Dredd-filmnek ki kellett köszörülnie. És bár a film összességében tökéletesen hozza a képregények hangulatát, és az a rohadt sisak is végig Dredd fején marad, a film látványvilága nálam erősen hagyott kívánnivalót maga után. A CGI-vér, a sok lassítás, a túlzottan „digitális” képi világ által felállított akadályok között sajnos sok helyen megbukik a sebes történet. Mondjuk ez legyen a legnagyobb bajunk. Pláne ha melléállítjuk Stallone 95-ös filmnek hívott valamijét.
Chronicle:
Két dologban voltam biztos a film után. Ha véletlenül szuperképességekre tennék szert, tuti én is arra használnám, hogy kandi kamera üzemmódban szívassam a jónépet. A másik pedig az, hogy képesek még manapság a „found footage”-t jól használni. Pedig komolyan azt hittem, hogy nem lehet.
Prometheus:
Ha van, aminek fokozatosan csökken az élvezeti értéke minden megtekintés alkalmával, akkor az a Prometheus. Ahogy hagy magának időt az ember arra, hogy belemélyüljön a filmbe, úgy csorbul a beleerőltetett eposziság és dráma, egészen eddig, amíg csak a film horrormotívumai lesznek képesek rá, hogy túllendítsék a nézőt a cselekményen. Lehet, hogy több szünetet kell tartani két megtekintés között? De ezt majd az idő eldönti.
Dark Knight Rises:
A film, amiben az eddig két lábbal a földön álló Batman elrugaszkodik kissé a karakterének realitást adó táptalajról. Tudatosságához és hosszához azonban nem férhet kétség. És bár nem merném kijelenteni egyértelműen, hogy nem lett jó film, az a bizonyos hiányérzet mindig bennem lesz, akárhányszor nézem meg.
Hiába na…ez az év sem különbözött sokban az előzőektől. Jó is volt, és rossz is. De talán majd az idei! Na persze… Tudom, mindig olyan negatív vagyok.
Westerfeld trilógiájának nyitókötete pont az, aminek lennie kell. Egy információktól nyüzsgő, élő és lélegző expozíció, ami ügyesen építkezik, sok dolgot megmutat, miközben még többet sejtet. Egy tudományos fantasztikumba ágyazott Rómeó és Júlia-történet, ami nem válik hatásvadásszá, újrahasznosított elemei mellett megcsillan benne az eredetiség is, a karakterek (noha legtöbbjük, köztük a két főhős is, gyerek még) nem csupán sablonok. A steampunknak titulált regény egy alternatív múltat próbál felvázolni nekünk az első világháború idején, amiben a szembenálló felek megfelelnek az általunk is ismert történelemnek, az eszközök és az eszmék azonban már az író agyszüleményei.
Az Osztrák-Magyar Monarchia főhercegét és feleségét meggyilkolják, fiuknak, Sándornak pedig menekülnie kell az országból. Ferenc Ferdinánd békítő politikájának hiányában kirobban a háború, míg brit földön egy óriási lény emelkedik a magasba, fedélzetén egy magát fiúnak kiadó lánnyal, Deryn Sharp kadéttal, akinek egyetlen vágya - apjához hasonlóan - a légierőnél szolgálni hazáját.
A szembenállás már a felek filozófiájában is megfigyelhető. A németek és azok szövetségesei a barkácsok, az ő oldaluk hasonul leginkább a steampunk gőzös, gépekkel teli világához, míg az angolok a darwinisták, akik inkább a biopunk oldaláról erősítik a történetet. Genetikailag előállított lényeik hidrogént termelve hódítják meg az eget, miközben mézet használnak energiaforrásként, az utcákon hatalmas elefántszerű lények vannak befogva tehervonónak, meglebegtetve ezzel az abszolút öko-társadalam utópiáját.
Az író nem siet el semmit. A két oldal között komótosan váltogatva, hol az elszánt, a körülmények miatt éppen férfivá érő Sándor szemszögéből látjuk az eseményeket, hol a Leviatán fedélzetén szolgáló Deryn avat be minket a flechette és a hajón fegyverként alkalmazott denevérek kapcsolatába. A darwinisták világa titokzatos, misztikus lényei miatt nem is lehetne más, ugyanakkor a Westerfeld által felvázolt megoldások fele már ott bugyoghat bármely indonéz sziget laboratóriumában. A barkácsok az intrika területén tüsténkednek inkább, monstrumaikból szinte kifolyik az olaj a lapokra.
A két főszereplő külön-külön is izgalmas, de (és ezzel remélem, nem árulok el nagy titkot) miután egyesül a két szál, és a célok hirtelen közösek lesznek, az ad a cselekménynek egy plusz feszességet, kizökkent minket a megszokott tempóból és megszabadítja az addigi felesleges sallangoktól a regényt. Sajnos az első rész itt hamarosan meg is szakad, de szerencsére nem kell sokat várni a folytatásra, az Ad Astra most tavasszal igyekszik megjelentetni a második részt Behemót címmel.
A Leviatán kemény kötésben érkezik, Keith Thompson grafikáival illusztrálva, amelyek a cselekményt egyes helyeken még bájosabbá, máshol még komorabbá varázsolja. Westerfeld még azt a szívességet is megteszi nekünk, hogy röviden összefoglalja a könyv végén található függelékben, mely dolgokban tér el a történelem a könyvektől. A történetet azonban egyben értékelni nem lehet, a regény egy felütés, aminek legfőbb célja, hogy az ember kíváncsiságát felcsigázza, miközben tökéletesen képbe is helyezi ebben az ellentmondásos, a mi világunktól oly sok dologban különböző, alapjaiban azonban nagyon is hasonlító univerzumban. Részemről kettőből kettő.
„I want targets. Do your fuckin’ jobs. Bring me people to kill.”
Kathryn Bigelow rehabilitációja teljessé vált: a rendezőnő, aki a K-19: The Widowmaker kereskedelmi bukását követően öt évig nem készíthetett filmet, a The Hurt Lockerrel diadalmasan tért vissza, a Zero Dark Thirty pedig azt bizonyítja, hogy korántsem a kapanyél csodával határos elsülésének lehettünk egyébiránt elégedett tanúi - Bigelow visszavonhatatlanul csatlakozott a kortárs rendezők elit alakulatához.
Az eredeti koncepció szerint a ZDT az Osama bin Laden elleni sikertelen hajsza történetét vitte volna vászonra, a stáb már a kész forgatókönyvhöz igazodva tervezte a forgatást, mikor 2011. május 2. balzsamos hajnalán a SEAL Team Six egyik lövésze a pakisztáni Abbottabat külvárosában pontot tett az évtizede húzódó ügy végére. Újra kellett hát kezdeni a melót.
Mark Boal forgatókönyvíró és a rendező eszméletlen kutatómunkát végezhettek, mire rekonstruálták a teljes képet. Ironikus módon a CIA és a hadsereg részéről számos kritika került nyilvánosságra, miszerint a film több ponton is önkényesen megmásítja a tényeket; ugyanakkor republikánus képviselők is apelláltak, hogy a kormányzat elfogadhatatlan módon hozzáférést biztosított a stáb számára a nemzetbiztonsági okokból titkosított aktákhoz. Lehet, hogy a ZDT bizonyos pontokon nem felel meg a valós történéseknek, de aprólékos realizmusa kikezdhetetlennek tűnik: a cselekményvezetés feszes és precíz, a karakterek az adott korlátok között kicsiszoltak, a katonai akciók pedig taktikailag és technikailag egyaránt hitelesek.
Bigelow rendezői stílusa sokkal közelebb áll egy oknyomozó újságíró metódusához, mint a hagyományos hollywoodi történetmeséléshez: végtelenül szenvtelen és tárgyilagos, fegyelmezett és szikár, mindennemű túlzásoktól mentes (ugyanez áll a film képi világára, illetve a színészvezetésre is). Ahogy a The Hurt Locker esetében, ez alkalommal is minimális eszközparkkal dolgozott, mégis képes fenntartani a feszültséget; ironikus, de a 156 perces film legkevésbé intenzív szekvenciája a valós időben bemutatott végső rajtaütés.
A rettenetesen sziszifuszi, a legrosszabb fajta pöcsöléssel felérő embervadászat kulcsszereplője, a Jessica Chastain által játszott CIA ügynök férfiakat megszégyenítő keménysége, tántoríthatatlan konoksága a cselekmény legfőbb mozgatórugója. A sorozatos kudarcok, a kárba veszett erőfeszítések, a személyes veszteségek csak feltüzelik fanatizmusát, és annak ellenére is kitart, hogy az évek során fokozatosan feléli elöljárói bizalmát. Nem csupán azonosul az üggyel, hanem ő maga lesz az ügy – motivációját tekintve semmiben sem különbözik esküdt ellenségeitől.
A ZDT mégsem a CIA hírszerzőtisztjeiről, a titkos telepeken végrehajtott kínzásokról, vagy éppen Osama bin Laden megöléséről szól. Hanem a terrorizmus józan ésszel felfoghatatlan természetrajzáról, az áldozatokról, a terrorizmus ellen viselt háború lélekölő hatásáról. Hogy ez az egész, bármennyire is elbaszott és kezelhetetlen, végső soron természetes állapottá tud válni. Napi szinten, folyamatos fenyegetésben élni. Diszponálni élet és halál felett. Mert a mindennemű eszközök alkalmazását megengedő embervadászat: szakma. A kihallgató helység: munkahely. A másik oldalon álló ember: célpont. Eleinte talán zavaró lehet mindez a gyenge gyomor számára, de idővel simán bele lehet jönni. Elkúrt egy világban élünk, így mennek a dolgok.
Szokni kell még a tényt, de nincs mese: Kathryn Bigelow a kortárs amerikai filmszakma legtökösebb és legintelligensebb rendezője. Adják oda neki a következő James Bondot, és simán lemossa a 007-es becsületén esett rút foltot.
Ritkán van olyan program Budapesten, amiről aztán teljesen egyértelmű, hogy tisztavérű geek-ek hatalmas tömegét fogja vonzani - ha úgy tetszik, kötelező esemény. (A Ghost In The Shell premier ugrik be példaként, vagy a témájában is kapcsolódó Pixelhősök bemutatós beszélgetés, ahol is megható volt korombeliekkel és 20 évvel idősebbekkel együtt ovációval köszönteni CoVboy-t, ki CoV-ért, ki az 576-ért.)
A Game On kiállítás sokunk számára ilyen volt, és ha esetleg kihagytad volna annak ellenére, hogy szeretsz játszani és nem a CoD 4-gyel kezdted, ma van az utolsó alkalom, hogy bepótold. (Ha ügyes vagy, még egy kupont is megcsíphetsz, amivel fele áron is megnézheted a kiállítást.) De továbbmegyek: ezt akkor is élvezni fogod, ha igenis ma kezdted, vagy esetleg eddig csak szenvedője voltál valaki más játékfüggőségének - mint a csajom annak, mikor másfél órára a vécén ragadtam egy PSP-vel meg egy különösen csúnya bossfight-tal...
Na, az ilyen őrülteknek kötelező (volt) a Game On, a többieknek csak melegen ajánlott.
Az eszméletlen mennyiségű játékot, amelyet a kiállítás felsorakoztat, kipróbálható formában, spéci mecha-kontrollerekkel, húszéves, vektoros 3D szemüvegekkel és tucatnyi másik nyalánksággal egyetemben, meg sem próbálom felsorolni, olvasni is fárasztó lenne, nem is jegyzeteltem... Elég legyen annyi, hogy öt óra ottlét után engem úgy kellett kidobni a szekusoknak, pedig istenuccse, arra számítottam, hogy két-három óra alatt a végére érek a kínálatnak. Nem tagadom: rettentően élveztem a játékok eme féktelen, határok nélküli habzsolását, kor és nem szerint meglepően sokszínű társaságban (igen, a fiatal, csinos gamer csajok relatíve magas száma meglepett, és itt még csak nem is a visongós 12-14 éves anime con-os közönségre kell gondolni).
Szeretnék ugyanakkor néhány kritikus észrevételt is megfogalmazni a Game On-nal kapcsolatban. A kiállítás főleg a konzolos játékokra, illetve magukra a konzolgenerációk sorára koncentrál, némi kultúrtörténeti visszatekintéssel a kezdetekre. Ez után azonban senki nem fogja kezünket, követhető időrend nincsen, tematikus csak hellyel-közzel, sok tábla nem is volt kirakva a falra, csak letámasztva valahová, de a maradék ismeretterjesztő szöveget is nehéz volt elolvasni a sötétben, nem voltak informálódásra alkalmas kivilágított sarkok. Az, hogy néhány öregebb konzol megadja magát ilyenkor, ennyi konzol esetén meg lehet érteni, de a lefagyott gépeket újra lehetett volna indítani. Műszakilag hozzáértő kezelőszemélyzetből azonban egyet sem láttam, kizárólag biztonsági embereket (akik viszont zárás előtt 15 perccel meglehetősen erőszakosan hajtották ki a jónépet), még a lemerült Wii távirányítókban sem cserélte senki az elemet. Ehhez képest már csak apróság, hogy a férfivécé nem működött, nőiből is csak az egyik.
Nem tudom, hogy csak a kiállítás végére fáradt el ennyire a dolog vagy nem, mindenesetre nem fizettem kevesebbet én sem a jegyért, mint aki az elején jött. Nagy kár, hogy ilyen dolgokra nem figyeltek, de még ezek sem voltak képesek elrontani az összességében pozitív élményt. Amolyan Yodás zárásként: "Game on, I will!"
Persze, Fred Williamson már akkor cowboykalapban lődözte a lovagló fekete fejvadász koncepcióját a bamba értetlenkedés és a primitív vérszomj kombinációjával díjazó fehéreket, amikor Jamie Foxx még olvasni tanult, úgyhogy a főleg spagettiwestern és blaxploitation elemekből összegyúrt Django elszabadul valószínűleg indukálni fogja ugyanazokat az eredetiséggel kapcsolatos unalmas vitákat, amik Tarantino műveit 20 éve körítik. Pedig hiba volna megpróbálni az eredetiség felől megfogni a filmet, inkább bedobok helyette egy másik szót: rabszolgatartás. És az alapján, ahogy ezt a témát az amerikai film fenegyereke kezeli, megkockáztatom, hogy a Django elszabadul pályafutásának legérettebb, legkomplexebb filmje, ha nem is feltétlenül a legjobb. (Corbucci Djangójához egyébként semmi köze, bár Franco Nero azért beköszön.)
Ironikus, hogy majdnem egy időben mutatták be ezt és Spielberg Lincolnját. Utóbbi a tipikus amerikai film a rabszolgatartásról, amiben egy fehér ember kiáll az egyenlőség eszméje mellett, kockáztat, utat mutat, forradalmasít, és a stáblista alatt a feketék meghatódva rebeghetik: köszönjük, fehér ember (a fehérek pedig elsüppedhetnek a kényelmes önigazolásban, hogy végül mégiscsak helyesen cselekedtek).
Tarantino hozzáállása az efféle szentimentalizmushoz nem meglepő módon egy „fuck that shit”. A Becstelen brigantyk szellemi-tematikus ikertestvérében az elnyomott kezébe adja a fegyvert, hogy maga szolgáltasson vérmocskos igazságot, belekényszerítve a nézőt az ő szemszögébe, az ő haragjába, az ő elégtételébe. És igen, az explicit erőszak is ennek a szándéknak az eszköze, bőven túl az öncélúságon.
A feketék elleni atrocitások fájdalmas realizmussal jelennek meg (Tarantino kínosan jól, Oscarra gyúrt drámákhoz nem mérhetően mutatja be, milyen kegyetlen körülmények közt éltek a rabszolgák a XIX. századi délen – nap, mint nap), míg a főhős áldozatai abszurd vérgejzírektől díszítve buknak alá, a brutalitás legkevésbé sem ambivalens, hanem nagyon is örömteli katarzisát nyújtva.
Sőt, Tarantino odáig megy, hogy Djangót a mitikus germán hőssel, Szigfriddel állítja párhuzamba, míg az ellenoldalt inkompetens idióták gyülekezeteként ábrázolja (a KKK-s jelenet Jonah Hillel, a számtalan cameo egyikével). De az egyértelmű jó-rossz felállásba beleszivárog a fehér bűntudat, és a fekete tehetetlenség is – Tarantinónak megvan a véleménye a rabszolgákról, akik száma sokszorosa az uraikénak, mégsem lázadnak.
Ezt a képet tovább árnyalja a film második felében a történetbe belépő ültetvényes, Candie, és főnégere, Stephen nehezen érthető és magyarázható, visszataszító úr-szolga viszonya. Előbbit Leonardo DiCaprio alakítja, végre kilépve az utóbbi években ráragadt „szenvedő hős” szerepből, szemmel láthatóan felszabadulva, és élvezve, hogy egy igazi tetű ganét játszhat (az már Tarantino érdeme, hogy a néző mindössze két mondat, és egyetlen mosoly után is utálja, mint a szart). A ravasz féreg Stephent, az egész extrém végletekig elvitt Tamás bátyát pedig Samuel L. Jackson hozza, szintén üdítően elfeledkezve arról, hogy tipikusan ő a fekete coolság, a „badass nigga”.
Hozzájuk képest a német fejvadász, Dr. King Schultz, és a szárnyai alá vett, általa felszabadított rabszolga, Django kettőse halovány. Django az egyszerű, feleségét mentő, bosszúálló, faarcú exploitation hős, Jamie Foxx csak alkalmanként enged fortyogó haragot kiülni az arcára. Schultzként Christoph Waltz echte ugyanazt a karaktert hozza, ugyanolyan cinikus vonzerővel, amit a Becstelen Brigantykban, annyi különbséggel, hogy ezúttal a „jó” oldalon áll. Persze, briliáns, de egy idő után már nem lep meg – leszámítva a végét, ahol egyszerre ördögi és őszintén sajnálkozó gesztussal szabadítja el a csodálatos vérfürdőt.
A Djangónak több olyan tulajdonsága is van, ami alapján nem lenne szabad működnie. Csaknem szétesik két különálló filmre, túl harsány, túl öntörvényű, túl hosszú, és nem tesz jót neki a kettévágott finálé sem. Azt meg már senki nem bogozza ki, hogy a németül beszélő rabszolgalány Waltz miatt került a filmbe, vagy mindketten a germán mítosszal való párhuzam miatt kerültek a filmbe, vagy pont a sztori minden egyéb német aspektusa került Waltz miatt a filmbe – de ez valahol pont Tarantinónak azt a tulajdonságát demonstrálja, hogy mindenféle, látszólag kaotikus elemekből képes összegyúrni egy nagy, gyönyörű egészet.
Most épp egy véres-komikus spagettiwestern/blaxploitation hibridet, egy XXI. századi gazdag fehér férfi rabszolgatartás iránti dühének egyszerre elgondolkodtató és veszettül szórakoztató kivetülését.
Ez egy enyhén szólva is langyos filmzenei év volt – már megint. Attól tartok, még mindig érvényes mindaz, amit annak idején a Tetovált lánnyal kapcsolatosan írtam. A Hollywoodot emésztő általános ötlettelenség hatványozottan látszik állni a filmzeneiparra, és sajnos nem csak az álomgyár vonatkozásában. Ahhoz már nagyjából hozzászoktam, hogy a blockbusterek zenéinek a 80%-a mindenféle markáns stílusjegyet nélkülöz, és egyik a másikkal felcserélhető, de már a függetlenek is erre tendálnak, és pl. az ázsiai filmgyártás jellemző muzikális jegyei is túlságosan jellemzőkké váltak. Persze, kivételek azért mindig akadnak, és ezekből most is sikerült összeizzadni egy nem túl terjedelmes best of listát. (Lábjegyzet egy friss élményről: John Williams Lincolnjánál irritálóbb zenét nem hallottam az utóbbi évben.)
Hans Zimmer: The Dark Knight Rises Míg maga a film kissé csalódást okozott, és csak félig-meddig tudta megkoronázni Nolan Batman-trilógiáját, Zimmer munkája tökéletes összegzése, egyszersmind magasabb szintre emelése a korábbi epizódok zenéinek; Bruce Wayne „útjának” lenyűgöző energikus-emocionális muzikális leképezése, a film, talán ha feleennyit ért volna enélkül. Az Imagine the Fire című opus kis túlzással önmagában jobb, mint az egész 2012-es hollywoodi score-termés összességében.
Dan Romer, Benh Zeitlin: Beasts of the Southern Wild Romer és Zeitlin (utóbbi maga a rendező) score-ja a főszereplő, a kis Hushpuppy szemszögéből íródott, így az egész egy ártatlansággal, kalanddal, életerővel teli varázslatos „ünnep”, egyszerre eposzi és lírai. A hagyományos kis zenekart trombita, cselló, harmonika, gitár, zongora, szaxofon, bendzsó és egy sor népi hangszer egészíti ki, és ezzel a kombinációval, ezzel a koncepcióval a Beasts of the Southern Wild az utóbbi évek egyik legegyedibb, legmágikusabb score-ja. Minden benne van, amit a legtöbb mai filmzenéből hiányolok.
…és ha nagyon vaskalapos lennék, akkor itt most azt mondanám, hogy csókolom, ennyi volt. Persze ez durva túlzás volna, de valahogy jelezni kell, hogy van ez a kettő, és aztán egy nagy űr, és csak utána jönnek a többiek. Amik közt ugyan kétségkívül sok az élvezetes, sőt, emlékezetes zene, de többségük csak részleteiben tud igazán nagyszerű lenni. Úgyhogy emeljük ki a legnagyszerűbb részleteket.
James Horner: The Amazing Spider-Man: Ben’s Death Az év egyik meglepetése volt Hornernek a Pókemberhez írt zenéje, ami többnyire levetkőzi a szokásos, némileg már unalmas hornerizmusokat, és amellett, hogy egy szépen visszafogott hősi témát variál ügyesen, remekül festi alá a film csendesebb és akciódúsabb momentumait is. A Ben’s Death végének sötéten lüktető energiája az év egyik zenei csúcspontja.
Alexandre Desplat: Argo: Scent of Death Desplat néhány rá jellemzően egyedi megoldással lép túl a közel-keleti zenék – egyébként általa is alapul vett – sematikusságain. A vokál mellett sóhajtozással, suttogással és egyéb furcsa, orális hangképzési módszerekkel dob az atmoszférán. Ügyes.
Ludovic Bource: The Artist: My Suicide Ahogy a film, úgy a zene is egy stílusbravúr, klasszikus-aranykoros hangvételű, de ahogy a film, úgy a zene is el-eljátszik a ténnyel, hogy valójában a XXI. század gyermeke. A leginkább kiemelkedő szám a fináléhoz íródott My Suicide, ami ironikus módon nem hangzik el a filmben, mert a rendező lecserélte azt Herrman Szédülésének egy egyértelműbb „átiratára”.
Tom Tykwer/Johnny Klimek/Reinhold Heil: Cloud Atlas: All Boundaries Are Conventions Függetlenül attól, hogy a filmet magát a hátam közepére sem kívánom, a zene mindenképpen az év legjobbjai közt van. Gyönyörű, eposzi, varázslatos, a maga módján megvalósítja mindazt, amiben a film elbukott – az már más kérdés, hogy a komponista trió 2006-os remekművéhez, a Perfume-hez képest hagy kívánnivalót maga után.
Marc Streitenfeld: The Grey: Into the Frey Csendben, nyugodtan, szemet lehunyva, szitáló hóesésben szembenézni a halállal. A Fehér pokol zenéje összességében messze nem kiemelkedő, és még a témához képest is indokolatlanul háttérbe húzódik, de a finálé a maga baljós meghittségével felejthetetlen.
James Newton Howard: The Hunger Games: Horn of Plenty Az Éhezők viadala score-ja a vártnál sajnos többször süllyed középszerűségbe, de vannak nagyszerű fénypontjai. A Horn of Plenty pompázatos fanfárjai és kórusai például tökéletes zenei leképezései a páváskodó Főváros szemfényvesztésének.
Michael Giacchino: John Carter: Thark Side of Barsoom Giacchino remek kis zenét írt a Disney elbaltázott Burroughs-adaptációjához (a számcímek hajhullasztó szóvicceiért kár): legjobb pillanatai azok, amelyekben az idegenséget, az egzotikumot hangsúlyozza ki, mint a Thark Side of Barsoom második felében – a jellegzetes giacchinóizmusok teret engednek a kreatív kaland-fantasynek.
Mychael Danna: Life of Pi: Pi’s Lullaby Ahogy annak lennie kell, Danna score-ja egészen éteri, finom, érzékeny, már-már másvilági. Ringat, varázsol, simogat, de akár grandiózus is tud lenni, ha arra van szükség (ld. még: God Storm).
Alexandre Desplat: Moonrise Kingdom: The Heroic Weather-Conditions of the Universe A Holdfény királyság soundtrackjét Wes Anderson egy rakás különböző zenész művéből ollózta össze kiváló érzékkel, de Desplat is írt hozzá eredeti score-t – összességében alig húsz percet, és ráadásul az is mind ugyanazt az egyetlen, minimális alapokon nyugvó témát variálja. De hogy! Szinte minden általánosan, és egy csomó ritkán használt hangszert rétegről-rétegre rávezet az említett alapokra, nem is beszélve a vokálokról és kórusokról. Mesteri teljesítmény, pont olyan egyedi és imádnivaló, mint a film maga.
Marc Streitenfeld: Prometheus: A Planet A zene ugyanabban a betegségben szenved, amiben a film is: sokat ígér, aztán jól beleszarik az egészbe. Az összes közül ennek van a legkevésbé létjogosultsága ezen a listán, de arról a lenyűgöző, csendes, mégis grandiózus méltóságteljességről, amivel az A Planet szolgál, muszáj volt megemlékezni.
James Newton Howard: Snow White and the Huntsman: Snow White Imádom, amikor Newton Howard úgy istenesen nekiveselkedik egy szép nagy szimfonikus zenekarnak. A Theron-Stewart-Hemsworth tiró nevével fémjelzett kínos Hófehérke átirat score-ja ugyan üresjáratoktól nyög, de vannak remek pillanatai, kellemesen lágyak éppúgy, mint lendületes csörték.
Scott Derrickson és szerzőtársa, C. Robert Cargill forgatókönyvíró megpróbáltak újat mondani. A folyatások és remake-ek halma alá temetett horrorba életet lehelni; az agyalágyult tombolásból élő Fűrész-filmektől, torture porntól, illetve a tinikre belőtt lagymatag kísértetfilmektől elhatárolódni – a jelenlegi, hollywoodi horrorfilmeknél emlékezetesebbet csinálni. Hogy nem sikerült, azt csak maguknak köszönhetik. Hogy MAJDNEM sikerült, azt szintén.
Ellison Oswalt (Ethan Hawke) karrierje válaszúthoz érkezett: nem akar többé true crime könyveket írni, megtörtént bűnesetekről szóló vérgőzös sztorikkal tölteni éveit. A családja szintén szeretné, ha nem a halottak múltjában való kutakodással cseszné el a tehetségét, és Oswalt leteszi nekik a nagyesküt, hogy tényleg felhagy morbid témáival – rögtön azután, hogy feltárja egy eltűnt kislány esetét. Akinek az összes családtagját ugyanarra a fára lógatta fel valaki. És akiknek a házába Oswalték épp most költöznek be.
Engem nem érdekel: lehetsz akármilyen racionális, a túlvilág létezését tagadó ateista, egy olyan házba, ahol egy egész családot aggattak fel a körtefára, NEM KÖLTÖZÖL BE. És a családod ehhez a csökött ötlethez nem áll hozzá csendes, bár vonakodó belenyugvással. A valóságban a feleséged hóna alá kapja a kölköket, bepattan a kocsiba, áttolat rajtad, majd teljes svunggal az autópálya felé veszi az irányt.
Természetesen, hogy legyen film, Oswalt felesége nem cselekszik így. Eredmény: míg ő a konyhában mosogat, a férje a padláson megtalálja az előző tulajdonos(?) által hátrahagyott amatőrfilmeket. A Super8-as tekercsek mindegyike egy-egy külön család idilljének megörökített emléke – és az összes valamilyen perverz vérfürdővel zárul (legjobb a fűnyírós). Hogy ki rögzítette ezeket a horror-homevideókat, arra nem is olyan túlságosan nehéz rájönni, bár az Ethan Hawke-nak két órába tellik...
A Sinister legfőbb problémája, hogy túl gyors, és túl hosszú egyszerre. Oswalt már az első negyedórában megtalálja a snuff filmeket, sőt, magának a Sinisternek a legelső perce is az egyik snuff film levetítésével telik. Egész egyszerűen a mai horrorfilmesek nem bíznak a nézők koncentráló-képességében, nem hisznek abban, hogy a multiplexbe járók el tudják viselni a figurák jellemfejlődésének ábrázolásával járó kínokat – mert hát istenem, nehogy már huzamosabb ideig ne kelljen a kibaszott mobiltelefonukra vagy a fészbukra koncentrálniuk.
Mindez azt eredményezi, hogy az összes horrorfilm rohan, és szereplőik mindössze karikatúra-szinten lesznek megjelenítve. Ha pedig nem hisszük el Oswaltról és családjáról, hogy színes-szagos-büdös emberek, akkor együttérezni sem fogunk velük, ha beüt a krach. Derrickson, a rendező az első félórában felvázolja nekünk őket, sőt, a témát is elénk tárja szép részletesen – aztán a maradék másfél órában megpróbálja variálni, de egész egyszerűen egy gyilkosságsorozaton, amelyet egy még véletlenül sem félelmetes, robzombis sminket viselő fura figura fingik filmre, nincs értelme ennyit tökölni. Derrickson több olyan, kínos és rendkívül hosszú jelenetet rak a filmbe, amely Oswalt családjának szétesését igyekszik illusztrálni, de csak unalmat generál velük. Erre maga a rendező is ráérezhetett, mert telebiggyesztette a filmet un. jamp scare-ekkel, kismillió hangos beijesztéssel, a lehető legtrébb, legfárasztóbb horrorfilmes megoldással. Ráadásul a lezárás, bár nem rossz, (újra csak) túlságosan elsietett – mindenképpen valamiféle sokkoló csavar szeretne lenni, de ahhoz jobban meg kellett volna írni. A Sinister olyan, mint egy elszabadult MÁV-hathuszas: lejtőn zúz lefelé rendesen, de ha emelkedőre kerül sor, (vas)epét izzad, mire felküzdi magát.
Ugyanakkor a Sinister tele van átgondolt, ijesztő ötletekkel, amelyek bár nem feltétlenül olyan eredetiek, amilyeneknek a film készítői hitték őket, de legtöbbször remekül működnek – a gyilkosságokat rögzítő filmfelvételek például megfertőznek minket a maguk élvezkedő kegyetlenségével, és Oswaltban meg bennünk sikerül valódi szorongást előidézniük. Ki lehet, aki ilyen határtalan kegyetlenségre képes, azt mégis (és ez a borzalmas) láthatóan lelkesedve műveli?
Persze mikor a forgatókönyvíró meg a rendező lerántja róluk a leplet, és megmutatja őket, majd újra megmutatja őket, MAJD ÚJRA megmutatja őket, elvéve a gonosztól a legfőbb fegyverét, azt, hogy a szobasarkon túl ólálkodhasson, elszáll belőlük az a minimális félelmetesség is, ami eleve volt. „Sejtetés”, fiúk! – nem nehéz megjegyezni.
Neil Gaiman új könyve, a THE OCEAN AT THE END OF THE LANE ("A brilliantly imaginative and poignant fairy tale from the modern master of wonder and terror") nyáron jelenik meg, de Joe Wright máris aláírt a filmadaptációhoz, amit a Focus Features készít Tom Hannks produceri felügyelete alatt.
Neil Gaiman új könyve, a THE OCEAN AT THE END OF THE LANE ("A brilliantly imaginative and poignant fairy tale from the modern master of wonder and terror") nyáron jelenik meg, de Joe Wright máris aláírt a filmadaptációhoz, amit a Focus Features készít Tom Hannks produceri felügyelete alatt.
Mega-City One populációja meglehetősen drasztikusan redukálódott az elmúlt évtizedekben. A kezdeti kb. 800 milliós lakosságot az 
A város éppen új polgármestert készül választani, ami már önmagában is komoly terhet ró a bírákra. Ekkor egy jövőbelátó képességgel megáldott PSI bíró figyelmeztet, hogy hatalmas katasztrófa közeleg, ami a város pusztulását okozhatja, de először csak Dredd veszi elég komolyan a homályos víziókat. Később azonban a jóslatok sorban igaznak bizonyulnak, de még mindig nem áll össze a kép teljesen. A szovjetek ugyanis egy Borisenko nevű ezredes vezetésével (aki East Meg One atomvillanásában megvakult) egy jól megtervezett és mesterien összehangolt akcióval készülnek a várost romba dönteni. Egy családostul elrabolt neves tudóst rákényszerítenek, hogy kifejlessze a toxoplasma gondii vírus egy speciális, halálosabb verzióját. Alvóügynökök és beszivárgók aktiválják sorban magukat és a vírust, egyre több embert megfertőzve, mindeközben szovjet bérgyilkosok számos fontos személyt, köztük Dreddet és az eseményeket előre látó PSI bírót is megpróbálják likvidálni. A vírus gyorsan terjed, és 98-99%-ban halálos, de előtte még a fertőzöttekből dühöngő, gyilkos őrülteket csinál, akik így további pusztítást visznek végbe. És mindez csak az első felvonás. Miközben a bírák próbálnak gátat szabni a vírus terjedésének, és a tömegpánikot elkerülendő, megfelelően kezelni a vészhelyzetet, illetve kézre keríteni a terroristákat, nem várt események láncolata olyan folyamatot indít el, ami után fokozatosan, napról-napra omlik össze az infrastruktúra, és fullad egyre nagyobb káoszba a város, miközben a hullahegyek csak nőnek. Egy maroknyi terrorista pár nap leforgása alatt sikeresen térdre kényszeríti a gigantikus városállamot és a masszívnak gondolt bírói rendszert. 
De vissza a Káosz napjához. A történet a sorsfordító jelentősége okán még nem szolgál rá automatikusan a dicshimnuszokra, viszont ami az eposzt egyértelműen a legjobb Dredd történetek közé emeli, az ismét Wagner megbízható zsenialitása, aki bravúrosan és aprólékosan építi fel ezt az egész szövevényes sztorit a csúcspontig, a címbeli Káosz napjáig, ahol persze még közel sincs vége az eseményeknek. A tapasztalt író végig feszes ritmusban tálalja a történéseket, ahol egymást érik a meglepő fordulatok, miközben az olvasó is folyamatos bizonytalanságban van tartva. (SPOILER Pl. amikor már mindenki azt hiszi, hogy a káosz elérte a csúcspontot, akkor Wagner elszabadítja a Sötét Bírákat, vagy éppen kirobbant egy botrányt, ami után a lakosság szempillantás alatt szembefordul az amúgy is pokoli nehéz helyzetben lévő bírókkal. SPOILER VÉGE) 
Az egy éven át futó eposzon természetesen több rajzoló is dolgozott, de a munka érdemi részét Henry Flint, a 2000AD egyik jelenkori sztárrajzolója végezte, aki karakteres, dinamikus és nagyon részletes rajzaival a lehető legideálisabb közvetítője Wagner vízióinak. De a méltatásból véletlenül sem hagynám ki a kicsit hasonló stílusban dolgozó Ben Willshert sem, aki az utóbbi időkben (és főleg a Day Of Chaos-os epizódjai okán) ugyancsak a kedvenceim közé avanzsálta magát. A tisztesség úgy kívánja, hogy megemlékezzek a többiekről is: Colin MacNeil, Leigh Gallagher, Edmund Bagwell ceruzamesterek mellett egyetlen filler epizód erejéig Michael Carroll író is részt vett a munkálatokban.
Egy rajzfilmfigura bármit megtehet, hiszen nem valódi: gúnyolhat, átkozódhat, és közölheti a választási kampányuk közepén járó politikusokkal, hogy baszódjanak meg. A címbeli Waldo, egy bájos külsejű kék medve, aki mögött egy lecsúszott komikus, Jamie Slater áll, pontosan ezt teszi. A szabadszájú, politikus-, és úgy általában, politikaverő Waldo a hazug és álszent képviselőkbe, pártokba, vezetőkbe belefásult nép hőse, az emberek haragjának harsány hangadója lesz. De mi van a felelősséggel, az útmutatással? Fröcsögni valami ellen könnyű, életképes alternatívát kínálni a helyére már nehezebb. A 
A baj egyrészt az (ahogy egyik vitaellenfele meg is jegyzi), hogy az obszcén vagdalkozások öncélúak, támadják, lenézik, gúnyolják a status quo-t, de nem kínálnak rá alternatívát. Másrészt pedig az, hogy a nép bekajálja az egészet, és ironikus módon csak Waldo hangja és szellemi atyja, Jamie van tisztában vele, hogy a karaktere értéktelen (kár, hogy maga Jamie is az: felszínes, unalmas és még csak nem is kedvelhető főhős). 
Valószínűleg elnézőbb tudnék lenni a filmmel, ha nem ezt a címet adták volna neki. Ami egyébként duplán jó lenne, mert az azt jelentené, hogy Richard Stark (eredeti nevén: Donald E. Westlake) még él – ő ugyanis, amíg lélegzett, bár eladta 1962-től 2008-ig (haláláig) futott könyvsorozatának jogait, azt nem engedte, hogy használják a főszereplő karakter nevét. Ezért hívták Lee Marvint Walkernek (Point Blank), Robert Duvallt Earlnek (The Outfit), Mel Gibsont Porternek (Visszavágó), és így tovább. Jason Statham az első a Parkert szélesvásznon életre keltő színészek sorában, aki nem kénytelen egy (többnyire hasonló) „álnévvel” nyomulni. A jó hír, hogy egészen rátermettnek bizonyul a szerepre. Kemény, szikár, komoly, higgadt és hideg. A rossz hír, hogy magát a szerepet kissé elírták.
A probléma másrészt az, hogy Jennifer Lopez karaktere olyan felesleges, hogy az író helyett is sül lefelé a bőr a képemről – nem csak, hogy a történetben nincs semmi szerepe, de még szerelmi szál sem lesz belőle, viszont cserébe legalább teljesen súlytalanná teszi Parker csajának (Emma Booth) esetleges jelenlétét is. Valószínűleg a segge miatt castingolták, amire fókuszál is a kamera szorgalmasan, bár istenüccse, sosem értettem, miért van annyira odáig érte férfitársaim többsége. Megjegyzem, egyes karakterek (Nick Nolte, Bobby Cannavale) hajlamosak csak úgy félúton eltűnni a filmből, mintha soha nem is léteztek volna, bár amennyi súlyuk volt addig, úgyse hiányoznak.
Új rovatunkban könnyes nosztalgiával gondolunk vissza törő csontokra, fröcsögő vérre, neonos képekre, szintis/beates zenékre és fantasztikusan tehetségtelen, de szeretnivalóan brutális színészekre, amik és akik annak idején olyan gyönyörűen rontották meg tiszta és ártatlan gyermekkorunkat.
Bármennyire is fájlalom, hogy a Fumax kiadó, ami a hazai képregénykiadás úttörőjének számított, jól láthatólag végleg lemondott a Kilencedik Művészetről és inkább a nagyobb sikerekkel kecsegtető könyvkiadásba vágott bele, de öröm az ürömben, hogy eddig ügyes és szerencsés kézzel nyúltak bele a jobbára fantasy és young adult kategóriájú regények tengerébe. A Trónbitorlók, az eredetileg hat részes, e-könyvformátumban, saját kiadásban megjelent sorozat első kötete első fellapozásra kissé megijesztett: sztenderd világtérképpel indít, amin be vannak jelölve a tucatfantasy világok klisés elfbirodalmai, a goblinok szigetei, a Nyugati Pusztaság és a Borostyánfalvi-dűlő. A Trónok harca (magyar viszonylatban: a Halál havában) óta elmaradhatatlan függelékben részletezett szereplők és földrajzi helyek listáján már erősen ráncoltam a homlokom, de szerencsére ennek ellenére adtam egy esélyt a könyvnek, és ez bizony meghálálta magát: ugyan az eredeti és izgalmas világépítés nem Sullivan erőssége, ellenben a szeretnivaló karakterek és a szórakoztató, gördülékeny, humoros dialógusok igen. Ezt a regényt bizony a hunyorítva, távolról Fritz Leiber Fafhrd és Szürke Egerészére hajazó két szerencsevadász, egyúttal dzsentleman tolvaj, azaz Hadrian és Royce, valamint a hozzájuk fokozatosan csapódó mellékszereplők fogják elvinni a hátukon. Méghozzá parádésan.
Ben Affleck Argójában, a mostani Oscar fő esélyesében van egy Kirby nevű karakter, aki rajzol néhány storyboardot ahhoz a kamu sci-fihez, amit a CIA falként használ a forradalmi Iránban rekedt amerikai foglyok kimenekítéskor. A film szerint az Argo egy nevetséges sci-fi forgatókönyv volt, ami a megfilmesítés reménye nélkül porosodott egy producer irodájában. A valóság kicsit másként fest: a forgatókönyv eredetileg Roger Zelazny A fény ura (Lord of Light) című klasszikus sci-fijének 50 millió dollárosra tervezett adaptációja volt, és még Ray Bradbury is dolgozott rajta. Forgatókönyvírója szerint a mű a Star Wars egyfajta inverze lett volna, ami belülre, az emberi elmére koncentrál, nem kívülre, a galaxisra. A rendkívül ambiciózus projekt nagyon is valós volt, és nem csak egy filmet, hanem egy nagy sci-fi parkot is magában foglalt, amit Aurorában építettek volna fel, és ami a film díszleteiként is szolgált volna. Az ezekhez készült koncepciós rajzok pedig a legendás képregényes, Jack Kirby (Amerikai Kapitány, Avengers, X-Men, Thor, meg amit akarsz) munkái voltak. John Chambers (a filmben John Goodman alakításában) hollywoodi maszkmesteri munkája mellett valóban dolgozott a CIA-nak is, mint álcázó/maszk szakértő, ő javasolta a projektet Tony Mendeznek, aki a túszok kiszabadításáért volt felelős - röviddel ezután a siker előszobájában lévő Science Fiction Land projekt összeomlott pénzügyi nehézségek, botrányok és vádemelések közepette, egy hétre rá pedig Mendez kihozta Iránból az Argóra keresztelt "kamufilm" segítségével az amerikai túszokat. (Minderről, vagyis az Argo igazi hátteréről, jelenleg dokumentumfilm készül Science Fiction Land címen, egy .jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Ahogy telik az idő, ez az egész Marvel NOW! egyre langyosabb. Pedig az első egy-két hónap alapján még egész lelkes voltam, de most már látom, miből is fakadt ez. Míg a DC egy évvel korábban egy hónapra zsúfolta be a teljes rebootját, ami marketingszempontból abszolút kifizetődő és érthető húzás volt, addig a Marvel közel fél évre húzta szét a friss címei bevezetését – márpedig fél éven át verni a tamtamot ugyanazzal kapcsolatban nyilván nem lehet ugyanolyan hatásossággal, a szenzációhajhászattól hamar elzsibbad a befogadó. Úgyhogy a kiadó jól belőtte a 
Uncanny X-Men #1
Fearless Defenders #1
Savage Wolverine #1-2
Secret Avengers #1
Uncanny X-Force #1
Young Avengers #1
Egy nő felébred egy kisvárosi házikóban, és fogalma sincs róla, hogy került oda, és hogy kicsoda ő egyáltalán. Az utcán az emberek nem szólnak sem hozzá, sem egymáshoz, csak telefonjaikkal némán, szenvtelenül követik őt, és kameráikkal rögzítenek mindent, amit csinál. Ha ez még nem volna elég furcsa és ijesztő, megjelenik egy férfi, arcán maszkkal, kezében puskával: kezdődik a vadászat. 
Mert Brooker okos és ravasz, és átkozottul jól tudja, hogyan kavarjon fel, és gondolkodtasson el. Olyan helyzetbe hoz minket, ahonnan joggal ítélkezhetünk, ahonnan azt mondhatjuk, hogy a szenvedő alany bőven megérdemli mindazt a brutális lelki terrort, amivel újra és újra megsemmisítik, de persze ha elfoglal minket erkölcsi elégtételünk kényelmének élvezete, akkor elmegyünk a lényeg mellett. És csak idővel jövünk rá, hogy mennyire gusztustalan és beteg ez az egész. Hogy a modern társadalom már mindent trivializál, mindenből cirkuszt csinál, egy kislány halálából is haszon húzható, ráadásul egy nemes ügy zászlaja alatt, az igazságszolgáltatás nevében.
Kétségtelen, hogy meleg otthonunk kényelméből szívesen merülünk alá képzelt emberek fiktív poklába, hagyva, hadd rázzon ki minket a borzongás metszően fagyos szele. Az is kétségtelen, hogy megkönnyebbülten lélegzünk fel a távirányító OFF gombjának megnyomását követően, miután nyugodtan konstatáltuk, minden úgy van, ahogy hagytuk. Azonban van pár, az életnél is életszagúbb film, ami bekúszik a tudatalattink legmélyére, és nem hagy nyugodni, addig ingerel minket homályos vackából, míg a fogba reménytelenül beszorult kajamaradékhoz hasonlóan piszkálni nem kezdjük – persze hasztalan, fogselyem nélkül merő önhergelés az egész. Na, a Gyilkos Joe majdnem ilyen film lett. Nem sokon múlott.
Tracy Letts kamaradarabjából Az ördögűző rendezője, William Friedkin forgatott mocskos hangvételű, szó szerint kendőzetlen emberi viszonyokat és a kétségbeesést rezignáltan tükröző élethelyzetet ábrázoló filmet. A biztosítási pénzért gyilkosságra folyamodó szerencsétlenek története egyszerű, az a két darab csavar nem fog senkit földhöz vágni, de ez nem is cél, csak ürügy. Arra, hogy olyan sorsokat tárjon elénk, amikben nincs választás, csupán annak illúziója, amikből egyedüli menekvés az őrület, a degeneráció vagy a halál. A texasi redneck miliő ideális háttere a lelkileg elcsökevényesedett, morálisan nulla felé konvergáló „jellemek” bemutatásának, akik egytől-egyig defektesek, céljaik pedig irreálisak, vagy jobbára nincsenek is. Eszközük mi más lenne, mint a jól bevált brutalitás, hátbaszúrás, és a buja, öncélú szexualitás.
Gyilkos Joe mindannyiukat kenterbe veri: a tökös keménylegény imázsa mögött egy még keményebb legény rejtőzik, igaz nem sokáig. Lelkiismerete úgyszólván nincs – bár minek is, ha a többieket se tartja vissza, az egy Chris kivételével. Kimért cowboy megjelenése baljós légkört teremt, McConaughey alakítása remekül érzékelteti, hogy ez az ember bármire képes, ha el akarja érni, amit akar. A figura megérne egy alapos elemzést: az emlékezetes fináléban zökkenőmentesen vált át a vészjósló nyomozóból KFC-s rántott csirkecombbal szopató aberráltba, majd mintha mi sem történt volna, mond asztali áldást a családi vacsi felett, hogy végül tomboló őrültként emberi fejet klopfoljon szét egy konzervdobozzal. Matthew McConaughey úszkál a szerepben, lemos mindenki mást a vászonról, látszik rajta, hogy üde színfolt számára Gyilkos Joe bőrébe bújni.
A magyar sci-fi olyan, mint a becsületes pesti pincér: találkoztál már olyannal, aki talán látott egyet valamikor, de ahhoz mégiscsak túl kevés van belőle, hogy saját kategóriát nyissunk nekik.
Csak a nyitójelenetről egy rövidebb könyvet lehetne írni. Arról, ahogy egy férfi megtépázott katonaruhában húz maga után egy koporsót. Arról, ahogy nem belovagol a városba, a történetbe, hanem erőlködve, mégis lazán bevánszorog. Arról, ahogy a már-már banális főcímdal („Django, have you never loved again?” – most komolyan?), ami egyébként ott és azonnal elmond a főhősről mindent, amit tudnunk kell, éles kontrasztban áll a kies, kopott, sziklás vidékkel. Akkora az atmoszféra, hogy nem lehetne késsel vágni, mert beletörne. Minimum láncfűrész kéne hozzá.
Arról, hogy a legendás Sergio Corbuccinek ez vagy a két évvel későbbi A halál csöndje a főműve, akár a végtelenségig lehetne vitatkozni, bár talán egyszerűbb a befogadói preferencia mentén választóvonalat húzni köztük. A halál csöndje a spagettiwestern keserű, végletekig dekonstruktív tematikus végpontja, nagyjából úgy, ahogy az amerikainak a Pat Garrett és a Billy kölyök (vagy később a Nincs bocsánat). Minden ízében kegyetlen dráma. A Django még „csak” a jenki vadnyugati kalandok Leone általi vérmocsokba rántásának eszméletlenül brutális fokozása, bőszült western-akció, a korszakhoz képest döbbenetesen szorgalmas hullatermeléssel. Alig fél óra kell hozzá, hogy a címszereplő kinyissa az említett koporsót, és a tartalmával lekaszálja egy 40 főből álló kisebb hadsereg nagy részét. 
Dögvész, kopárság, sár és mocsok mindenütt (Crobucci direkt nem takaríttatta fel a díszletet a téli olvadás után, így az a tömör sártenger – az úgynevezett főutca – amiben a szereplők dagonyázni és megdögleni kénytelenek, már szinte abszurd), a legendás vadnyugat romantikus szépsége Nero kék szemében merül ki, a halál meg akkor sem lenne természetesebb, ha a hullák a földből nőnének ki. De Djangónak köszönhetően nincsenek ilyesmire kényszerülve: a koporsót vonszoló szikár férfialak maga a megtestesült halálhozó, és ez a vizuális szuggesztió szinte bibliai erejű. Ráadásul Django tragikus (anti)hős is egyben, a csöndes mészáros egy kiüresedett, lelkileg halott embert takar, akinek a missziója mintha csak annyi lenne, hogy minél többet öljön, mielőtt sírba száll – az, hogy meglépjen az arannyal, eleve röhejesen kudarcra ítélt terv. 
Nincs vonyítás a Holdra, nincs akaratlan átalakulás, nincs önmaga szörny-énjétől borzongó főhős. Van helyette egy halovány kísérlet a régi indián mítosz felmelegítésére, sőt, forradalmasítására. Előbbi is csak félsiker, utóbbit meg inkább hagyjuk. A mozgókép legendás rémalakjai, így a farkasember is a Universal stúdió ’30-as, 40-es évekbeli horrorfilmjeinek köszönhetően mélyesztette bele igazán a karmait a popkultúrába, és vált ismert és rettegett figurává, de a ’70-es évekre kifogyott belőle a szusz. Még a Hammer is, ami a Frankensteinből, a Draculából és a múmiából egész sorozatokat épített fel, hagyta a francba a témát egyetlen film (The Curse of the Werewolf) után. 
Még szerencse, hogy az ígéretesebb produkcióba elszelelt Rick Baker otthagyta protezsáltját, Rob Bottint (ő később közreműködött a Carpenter-féle A dologban is), aki a szűkös költségvetés ellenére is csodát művelt: kis túlzással az egész filmből csak az átalakulásjelenetek érnek valamit, Eddie Quist (Robert Picardo) transzformációja meg egyenesen legendás. Oké, viszonylag jó, mozgalmas a finálé is, csak nincs nagy jelentősége, mivel a karakterek a kutyát nem érdeklik, effektes szempontból pedig az imént említett képsoroknak sem ott, sem máskor nem ér a közelébe semmi. 
A Die Hard következő része lehetne egy crossover mondjuk a Pókemberrel. Vagy Tom és Jerryvel: John McClane-ből már úgyis rajzfilmfigura lett. Emlékezzünk egy kicsit arra, ahogy megviselve, vérezve, szenvedve vonszolta magát a Nakatomi toronyház üvegszilánkokkal borított padlóján. Emlékezzünk rá, mennyire emberi, mennyire esendő volt, olyan sebezhető, mint akcióhős előtte még soha. Emlékezzünk rá mi, mert az ötödik rész stábja, nyilvánvalóan Bruce-szal az élen, rohadtul elfelejtette. 
Tekintve, hogy eredetileg egyik Die Hard-folytatás sem Die Hard-folytatásnak íródott, csak a Foxnál ráböktek egy többé-kevésbé kész szkriptre, hogy „akkor legyen ez McClane következő kalandja”, ironikus azt mondani, hogy ez a legkevésbé die hardos Die Hard. De könyörgöm, még a Justin Longgal megvert előző franchisegyilkos is többet megőrzött az eredeti szellemiségéből, mint ez a rettenetes zagyvalék, ami három borzalmas, értelmetlen és ostoba akciójelenetet a mocskosnagy büdös semmivel próbál összetartani. 
Meghalt életed szerelme? Nélküle elveszettnek érzed magad a világban? Hatalmas űr tátong benned, amit, úgy érzed, soha, senki és semmi nem lesz képes kitölteni? A jövő tudja a választ: néhány kattintásba kerül csak, hogy egy applikáció összegyűjtsön a hálóról mindent, amit az elhunyt valaha írt, megosztott, mondott, és pár perc múlva ismét chatelhetsz vele. Vagy legalábbis egy szoftverrel, ami pont úgy viselkedik, poénkodik, ír, mint ő. Életed szerelme, 2.0. És ha ez kevés, továbbmehetsz: hozzáférést adhatsz a programnak minden személyes fotóalbumhoz, hanganyaghoz és videóhoz, és immár telefonon beszélgethetsz lelki társaddal. Vagy legalábbis egy szoftverrel, ami pont úgy hangzik, mint ő. Életed szerelme, 3.0. És ha ez még mindig kevés, a szoftverhez rendelhető hardver is… A riasztóan szép új világ nem ismer határokat.
A szociális média valóságtól való elszigetelő hatása, a virtuális életünkhöz való kötődés, az online személyiségünk torzulása és torzítása mind itt van, persze felnagyítva – de nem eléggé felnagyítva, nem eléggé valóságtól elrugaszkodottan, nem eléggé hiteltelenül. Szóval, nagyon is ijesztően. Életed szerelme 4.0-val a virtuál és a reál menthetetlenül összefolyik, a privát szféra, a saját, személyes világ inváziója teljes és visszafordíthatatlan, és a legszörnyűbb az egészben az, hogy egyáltalán nem inváziónak, hanem abszolút normálisnak tűnk. Itt válik nyilvánvalóvá, tényleg mennyire okos és érett a Be Right Back. Egy instant hatású, „odaverős” befejezés helyett egy melankolikus kódát kapsz, és már épp széttárnád a kezed, hogy „ennyi?”, amikor realizálódik benned alattomossága, aljassága és rafináltsága. És onnantól kezdve nincs menekvés a hatása alól.
A képeslap-romantikával átitatott Ázsia-imádat ugyanúgy a nyolcvanas évek báját öregbíti, mint a keménytökű rosszfiúk fekete izompólóra felvett zakói, a levehetetlen napszemüvegek vagy a kócos hajú nyakig farmer csajok: tinifiúk Kung Fu stílusban csapkodták egymást a suli udvarán, csajok a nyugati titkosügynökök fejét elcsavaró keleti gésa-szépségekre irigykedtek, sőt még Van Damme és Steven Seagal is ázsiai harcművész akart lenni – és akkor a nindzsákról még nem is beszéltünk. Igaz ugyan, hogy a jobbára a B-kategória kelléktárába sorolódó karakterek és kultúrális mozaik-darabkák hitelessége egy kínai gyártósoron fröccsöntött neonszínű Buddha nyakláncéval vetekedett, de zabáltuk őket így is.
Az első jelenetben Francis Underwood, a demokrata párt frakcióvezetője (Kevin Spacey) megöl egy kutyát. Kegyelemből elkövetett gyilkosság ez: az állatot elcsapta egy autó, és csak szenvedéssel teli percei vannak hátra. Frank hitvallása az, hogy kétféle fájdalom létezik, egyrészt az, ami erősebbé tesz, másrészt az, ami semmire nem jó, és az utóbbit nem állhatja. Ezt a briliáns, abszolút karakterhatározó nyitányt Frank egyenesen a kamerába mondja – nekünk, nézőknek, nem pedig a frissen beiktatott USA-elnöknek és kabinetfőnökének, akik épp fájdalmat készülnek okozni neki. Ha nekik mondaná, talán nem tennék: nem döfnék hátba Franket annak a győzelemnek a kapujában, amit neki köszönhetnek, nem szegnék meg ígéretüket, és tagadnák meg tőle a külügyminiszteri posztot. Mert akkor tudnák, hogy ez a fájdalom még erősebbé fogja tenni, és öltönyös politikai mészárosként fog végigsöpörni a Fehér Házon.
A House of Cards voltaképp Az elnök emberei antitézise. Míg Aaron Sorkinnál egy csapat briliáns, csillogó szemű idealista sürgölődött-forgolódott egy olyan politikus körül, amilyet a való világ nagyjából ugyanolyan valószínűséggel hordott valaha is a hátán, mint Supermant, addig Willimon inkább úgy közelít az elit politika színteréhez, mint a Drót a rendőrmunkáéhoz. A döntések szívességek, zsarolások, megvesztegetések, intrikák, átverések, megalázások és hazugságokra épülő hazugságok kusza és korrupt hálójában születnek, nincs olyan, hogy közérdek meg a haza és a nép szolgálata. Mindenki magának kaparja a gesztenyét, és ha más is oda akarna somfordálni a parázshoz, piszkavassal csap körbe. 
Underwood a negyedik falat áttörve beszél ki a nézőhöz, aki joggal érzi úgy, hogy a csendes, de pusztító politikai ámokfutást végző, mindenkit manipuláló karakter egyedül vele őszinte, egyedül őt fogadja abszolút bizalmába, egyedül vele osztja meg legmélyebb gondolatait és érzéseit. Spacey minden rezdülése szenzációs, ahogy ellenállhatatlan karizmával kommentálja ármánykodásait, és onnantól kezdve, hogy először kacsint a kamerába, először ereszti el felé a csínytevő kisfiús és az „ugye megmondtam” mosolyát, cinkostársává teszi, sőt, birtokolja a nézőt, ugyanúgy a zsebében van, ahogy a demokrata párt nagy része. Mindegy, milyen aljasságot követ el, hogyan áskálódik, hazudik, és tesz tönkre másokat egyetlen utasítással vagy telefonhívással, mindegy, mennyire lelketlen és amorális, akár ölhet is.
Az említett nyitójelenet mellett a felesége, Claire a kulcs Underwoodhoz (Robin Wright félelmetesen jó az egyébként is hálás szerepben, méltó párja Spacey-nek, többek közt miatta sem válik a sorozat one-man-show-vá). A nőt őszintén, tisztán szereti, és ugyanezeket az érzéseket vissza is kapja tőle (már-már a karaktere humanizálásáról beszélünk), de csak azért, mert ez a két ember tökéletesen megérti, és elfogadja egymást: tudják, hogy mindkettejük számára a hatalom az első, minden más csak utána jön, még ők is, egyénekként éppúgy, mint párként. Ez határozza meg a kapcsolatukat, ami így furcsán visszás, egyszerre szimpatikus és zavarba ejtő módon áll felette a férfi-nő viszonyok szokásos „kicsinyességeinek”: nemhogy nem törik össze sem árulástól, sem megcsalástól, de még csak meg sem repedezik. 
Green Lantern Corps Annual #1
Miközben az új amerikai Dredd sorozat nem igazán tudja lenyűgözni sem az új, sem pedig a régi olvasókat, addig a brit 2000AD-ban az eredeti és hamisítatlan Dredd bíró már annál inkább képes rá. Jó idők járnak most ott a magazinnál, zseniális írók és rajzolók váltogatják egymást, és biztosítják hétről-hétre a kiválóbbnál-kiválóbb olvasnivalókat, így arra gondoltam, hogy minek pazaroljam a karaktereket időről-időre a béna amcsi hamisítványra, mikor ennyi erővel az eredetiről is beszámolhatnék. Ezt fogom most tenni.
A cikk vendégbloggerünk, Farkas Dávid munkája.
A történet szerint az általunk ismert világon túl létezik egy démonok által lakott túlvilág is, és a kettő időtlen időkig háborúzott egymással. Néhány száz évvel ezelőtt sikerült csak a szembenálló felek diplomáciájának (amennyiben egy fröcsögő démoni horda küldöttségét szabad így neveznünk) kieszközölnie egy békeszerződést, amit bizonyos időközönként meg kell újítani. A kétezres években járunk, és közeledik az újabb aláírási ceremónia időpontja. A világunkba érkezik ennek felügyelője, Giuseppie Mayart, akinek testi épségéért Taki Renzaburo, nappal egy elektronikai cég értékesítőjeként dolgozó salaryman, mellékállásban pedig sötét ügyekben jártas katona, valamint Makie, az árnyékvilágból érkezett gyönyörű testőr gondoskodnak. Szükség is lesz rájuk, hiszen a békében kevésbé érdekelt démoni terroristák meg akarják zavarni szerződés aláírását, hogy örökre háborúba taszítsák a két világot. 
Kawajiri novella-adaptációja minden eredetisége mellett néhány elemében meglepő hasonlóságokat is mutat több ismert, a popkultúra szerves részét képező alkotással, vagy karakterrel. Hangulatában, a várost mutató képsoraiban és színeiben szinte tökéletesen hozza Ridley Scott 1982-es Szárnyas Fejvadászának minőségét, míg az Akira például a Wicked City-ből vesz át pillanatokat. A nyitó jelenetsor kocsmabejárata például mindkét animében rendkívül hasonló. A Wicked City ráadásul közel egy időben jelent meg minden csápos hentai alfájával és omegájával, az Urotsukidōji anime-változatának első részével, és egyes képi megoldások, főleg az erőszakos jeleneteknél nagyban hasonlítanak a két műben.
Pont tegnap néztem meg, ha nem is nagy várakozással, de mindenképpen jó szórakozást remélve, a Femme Fatale-t, amely egy túlértékelt rendező egyik legrosszabb filmjének bizonyult. Az igazsághoz persze hozzátartozik: annyi exploitív meztelenség még éppen van benne, hogy ne lehessen mondani, nem nyújt semmi szórakoztatást egy hétfőtől megfáradt férfiembernek, de szeretni azért mégsem lehet, mert összeszedetlen, következetlen, ostoba és pofátlanul didaktikus.
Teljes döbbenettel olvastam tavaly nyáron az aurorai lövöldözéssel kapcsolatban a túlélők, szem- és fültanúk tweetjeit (több híroldal is egész csokorra valókat gyűjtött össze belőlük). Nem azokról beszélek, amiket a tömegmészárlás után írtak – azokról beszélek, amiket közben. Ilyeneket lehetett olvasni, hogy „Úristen, valaki lövöldözik.” Nyilván nem az őrült géppuskájának csöve előtt állva pötyögte ezt le az illető, de akkor is: tragédia játszódik le, lövések dördülnek, emberek halnak meg, és ennek a baromnak az a legnagyobb gondja, az a reflexe, hogy tweeteljen róla. Ennél kicsit kevésbé volt meglepő, amikor két-három éve a villamos, amin utaztam, elcsapott egy eléügyetlenkedő buszt, megtolta úgy 30 méteren, és közülünk, a villamos utasai közül (akiknek az egész pusztán olyan érzés volt, mintha a jármű hirtelen fékezett volna, az ijedségen kívül senkinek nem lett semmi baja) kettőnknek jutott eszébe, hogy meg kellene kérdezni a buszon lévő embertársainkat, hogy jól vannak-e, szükségük van-e segítségre. A többiek túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy megtalálják a pozíciót, ahonnan a legfaszább képeket lehet csinálni. 
Amikor az elnöknek nem marad más választása, és készül belépni a malaccal és a kamerákkal teli helyiségbe, egyik stábtagja kegyetlen tárgyilagossággal a fülébe súgja: „Ne végezzen túl gyorsan, uram. Az emberek még azt hinnék, élvezi.” Ebben az egyébként tökéletes, gyönyörű és kényelmetlen, sírva röhögős és gyomorszorító pillanatban benne van minden: a média ereje, az élet-halál kérdések show-vá degradálása, a látszat fenntartásának kényszere, a hatalom bizarr természete. A National Anthem gonosz média/politika/társadalomszatírájának groteszk zárlata a „XXI. század első nagyszerű műalkotása”-ként értékeli az eseményeket, lesújtó képet festve az emberről, ami úgy tapad a tévére/monitorra/kijelzőre, hogy közben nem regisztrálódik benne a körülötte lévő valóság. 
A The Entire History of You egy fiatal pár története egy olyan világban, ahol szinte mindenkinek a fejébe be van építve egy apró, grain nevű készülék. Ez rögzít mindent, ami történik, mindent, amit a tulajdonosa lát, és hall, és később bármilyen átélt esemény visszajátszható. Ez az egyetlen epizód, amit nem Brooker írt (hanem a Four Lionst jegyző Jesse Armstrong), és bár vannak benne utalások arra, hogy a civilizáció egészét hogyan változtatta meg a grain, a sztori szigorúan a két főszereplő személyes, intim drámájára koncentrál. Liam (Toby Kebbel) egy barátokkal közös vacsora után gyanítani kezdi, hogy feleségének, Ffionnak (Jodie Whittaker) viszonya lehetett a házigazdával. A gyanút az emlékek folyamatos, megszállott visszajátszása, kielemzése, dühös féltékenységi rohammá korbácsolja, és a mindent látó technológia súlya alatt megroggyan a házasság. 
Mint már többször is említettük, a kínai filmipar szépen fejlődget, de egyelőre még több hátráltató tényező miatt sem tart ott, ahol a rendelkezésre álló anyagi és szellemi erőforrások révén tarthatna. Emiatt pedig kevés olyan mozi készül, ami Kínán kívül is számottevő érdeklődésre tarthat számot, pláne olyan, ami tényleg felkelti a várakozásokat. 
Millió dolláros krokodil. Egy krokodil... Belefér a "szörnyfilm" kategóriába egy 8 méteresre nőtt krokodil? Ha a Chaw-ból indulok ki, amiben egy nagyra nőtt vaddisznó garázdálkodott, akkor mindenképpen, de a Godzillán és társain szocializálódott nézőknek unalmas lehet. Pláne úgy, hogy Kínában készült, ahol köztudottan nincs korhatár besorolás, ráadásul a cenzorok nem csak a politikailag kényes témákat szokták előszeretettel betiltani, így túlságosan horrorisztikus végeredményre nem szabad számítani. Ennek megfelelően Lin Lisheng filmje valójában egy vígjáték, amiben a krokodilfarmról egy egzotikus ételeket kínáló étterembe szállítják el a hüllőket, ám ahogy az lenni szokott, a legnagyobb, Amao, "aki" ráadásul egy környékbeli kissrác legjobb barátja, kereket old, felbolydítva ezzel az idilli környék életét.
Mint óriásszörnyes horrorfilm, a Million Dollar Crocodile abszolút bukás. A CG ugyan egész korrekt, nem nagyon lehet belekötni, viszont tulajdonképpen semmi extra, ráadásul a krokodilt olyan szempontból valódi állatként valósították meg, hogy általában inkább menekülőre fogja, mintsem vérengző fenevadként fogyasztja el a lakosságot (bár ebből is kapunk egy kis ízelítőt). Félelemérzetet egyáltalán nem vált ki a nézőből, a feszültségérzet sem túlságosan nagy, így csak a hiányérzet lesz magas. Mint óriásszörnyes vígjáték, felemás a végeredmény, mert a poénok a kínai ízlésre vannak hangolva, innen nézve túlságosan harsányak és helyenként erőltetettek a gegek, a karakterek pedig túlságosan tipikusak, némely tulajdonságuk ismerős lehet máshonnan (azért valljuk be, a biztosítási ügynökös geg nem rossz!).
A felemás teljesítményt nyújtó szereplők között feltűnik egy-két nagyobb név is, ám ez nem egy olyan kaliberű film, ami a nagyszerű színészi alakításokról lesz emlékezetes. A tajvani származású Barbie Hsu állítólag ezzel a szereppel mutatta be először komikai képességeit (ami csak azért fura, mert én egy rakat vígjátékban láttam már játszani, igaz, legtöbbször csak eye candy volt), de túlságosan erőltetett a játéka, véleményem szerint ezt a karaktert egy kevésbé intelligens, ám kihívóbb színésznő (pl. Chrissie Chau) sokkal jobban tudta volna megformálni. A balek rendőrt alakító Guo Tao nem rossz, ahogy a szokás szerint saját magát adó Lam Suet sem. Mégis a kedvencem a szinte szótlan, magába fordult krokodilfarm tulaj, Shi Zhaoqi volt, valahogy ilyennek képzelhet el mindenki egy embert, akinek a krokodil a mindene.
"More. More. More." Februárban folytatódik Charlie Brooker briliáns Black Mirorrja, ami szatirikus sci-fiként mesél az információs-technológiai társadalom visszásságairól: "If technology is a drug – and it does feel like a drug – then what, precisely, are the side-effects?" Aki még nem látta az első évadot (három teljesen különálló sztori), annak nemsokára jól megmondjuk, hogy miért hibázott. Addig is van egy fantasztikus trailerünk és egy promónk a másodikhoz.
A szerelem legyőzi a gravitációt is. Szó szerint ez az üzenete Juan Solanas filmjének, ami egy baromi ígéretes koncepcióból indít: két ikerbolygó olyan közel létezik egymáshoz, hogy ami az egyiknek az égboltja, az a másiknak a felszíne. Lehetséges az átjárás egyikből a másikba, bár ezt egy egész sor természetes és emberi törvény nehezíti: a gravitáció az adott Föld szülöttjét (és az ottani tárgyakat) akkor is maga felé húzza, ha az ikerbolygóra kerül, ráadásul az egyik Földet „fentinek”, a másikat „lentinek” nevezik, mert előbbin gazdagság és jólét van, utóbbin pedig nélkülözés, és a fentiek nem tolerálják a potyautasokat.
Egy végletekig vitt Rómeó és Júlia felállással van dolgunk, ahol a fiú és a lány szó szerint más világban él, amiket nem csak a gravitáció választ el egymástól, de a kizsákmányolással mélyített gazdasági és társadalmi szakadék (azaz áthághatatlan közös légtér) is. Mindehhez képest az akadályok játszi könnyedséggel gördülnek el a főszereplők útjából. Az amnézia 10 év után varázsütésre elillan, a gravitációs problémákra, mint kesztyű a kézre, érkeznek a megoldások, és értem én, hogy az egésznek a lényege pont a szerelem mindent legyőző ereje, de könyörgöm, ennél egy Hallmark oridzsinálban is sokkal súlyosabbak és veszélyesebbek a konfliktusok. Nincs feszültség, lapos a sztori, langyos a rendezés, a főszereplők is haloványak, hiába Jim Sturgess szimpatikus esetlensége és Kirsten Dunst csinos mosolya. 
Carol Reed 1947-es filmjét (Odd Man Out) az elemzők általában egy afféle jól sikerült előhangnak tartják a rendező két évvel későbbi, híresebb művéhez, minden idők talán legismertebb angol noirjához, A harmadik emberhez – soha nem is tudott igazán kinőni annak árnyékából. Pedig jobb nála. Amellett, hogy a műfaj egyik leggyönyörűbben fényképezett, leglátványosabban onirikus darabja, és hogy egy haldokló ember keserű vesszőfutásának (pontosabban, -tántorgásának), és az őt elnyelő társadalom és város szomorú portréjának ábrázolásával megragadja a noir lényegét, a kívül-belül tátongó sötétséget, egyben túl is lép a határain, és zsánerláncoktól megszabadulva, költői képekben mesél el egy tragédiát.
Johnnynak persze sem a testét, sem a lelkét nem lehet megmenteni – elméje is ködös, hallucinációkkal terhelten, delíriumosan siklik a semmi felé. Robert Kasker ennek megfelelően delejesen álomszerű képei súlyosan-csodálatosan sötétek, élesen kontrasztosak, a jellegzetes noir vizualitás legjavát nyújtják, ahogy a főhős a csendes, sűrű éjszaki hóesésben botladozik elkerülhetetlen, de kínos lassúsággal közelgő végzete felé (amihez William Alwyn a műfaj egyik legjobb zenéjét komponálta). Az éj és a város feketesége mintha maga lenne a purgatórium, ami lassan elnyeli a főhőst; szenvedései már-már krisztusi magasságokba emelkednek. 
Mindenkit meglepetésként ért, amikor nyáron a San Diego Comic-Conon Tarantino bejelentette, hogy a Djangóból készít egy ötrészes képregénysorozatot a DC-nek. Motivációja erre saját bevallása szerint nem csak az volt, hogy mindig is szerette a képregényeket (különösen a szuperhős és a western témájúakat), hanem az is, hogy ilyenformán megoszthatja a közönséggel azokat a jeleneteket is, amiket a forgatókönyvben ugyan megírt, de amik idő/helyhiány miatt a kész filmbe már nem kerültek bele – merthogy állítólag a képregény a teljes, eredeti forgatókönyvnek a 100%-ig hű adaptációja. Az első rész apró eltéréseket mutat csak a filmmel: egy plusz dialógus itt (Schultz a fehérek feketékkel kapcsolatos törvényeiről faggatja Djangót, hogy vajon számíthatnak-e a seriff felbukkanására, ha belépnek a kocsmába), egy flashback-töredék ott, ami viszont érdekes, hogy hiányzik belőle a Szigfrid-mítosz felidézése. De fontosabb a rajz: és a francba is, a Scalped zsenijénél, R.M. Guéránál ezer év alatt sem találtak volna jobbat ennek a véres-mocskos vadnyugati történetnek a képregényes elmeséléséhez. Kíváncsi lennék egyébként, hogy Tarantino mennyire határozta meg saját maga az oldalstruktúrákat, panelszerkezeteket, és mennyire bízta rá Guérára, mindenesetre nagyon jól működik az egész, hibátlan a hatásmechanizmusa. Azon pedig nem lehet segíteni, hogy hang (kiejtés, beszédstílus, zene) hiányában a film sok élvezetes nüansza elveszik, és azon sem érdemes bánkódni, hogy a színészek nem nagyon ismerhetők fel a rajzokban. És mivel a filmélmény már mögöttem van, azt is nehéz megítélni, hogy önmagában a comic mennyire állná meg a helyét, de kiegészítésnek mindenképpen nagyszerű. 
Bár az IDW-s széria második része már mutat némi fejlődést, de továbbra sem cáfolja meg azt a lassan ténnyé váló feltételezést, miszerint Dreddet nem tud írni amerikai író (kivéve, ha 12 éves kor óta Britanniában él, mint John Wagner), legalábbis jól nem. Ez a Dredd egy amerikai fejlesztés, ami próbál, igyekszik, erőlködik, hogy méltó legyen az eredetihez, de ahhoz túlságosan is nagy a különbség a két képregényes kultúra, és az írási módszerek között. Az IDW-s széria gyors, túl egyszerű és felszínes, mint egy szuperhősképregény, itt mindig kell valami, ami robban, ami lő, ami ég, és pont az a fekete humor és intelligencia hiányzik a lapjaiból, amitől a 2000AD 8 oldalnyi Dreddjében is sokkal több van, mint ebben a két füzetben összesen. Duane Swierczynski első története nem szorosan kapcsolódó folytatása az előző számban megkezdettnek, ami során meghibásodott robotok okoztak nehézséget bíróinknak. Ezúttal Myers bíró keveredik gyanúba, és a tisztázás érdekében Dredd segítségül hívja Andersont, akinek ez lesz az itteni bemutatkozása, mondanom sem kell, az ő karaktere megint csak meglehetősen idegen az eredetitől. A sztori nem olyan rossz, de megkímél a nagy meglepetésektől, és az író túl gyorsan zárja le az egészet. A teljesen érdektelen és felesleges második kis szösszenet (a Zaucer of Zilkből megismert vagy megutált Brendan McCarthy rajzaival) lapjait nyugodtan feláldozhatták volna e célra. Ebben egyébként Anderson derít fel nevetségesen egyszerűen egy gyilkosságot. Az amerikai Dredd széria nem halad jó úton, és így nem is jósolok neki nagy jövőt, bár ha igazam lesz, a veszteség akkor is könnyen kiheverhető lesz, hiszen legfeljebb megmarad nekünk a magas színvonalú eredeti karakter és sorozat. Persze aki nem rajongó, nem kíváncsi az eredetire, az ettől függetlenül megtalálhatja a számítását ebben is, de a brit eredeti ismeretében szembetűnő a különbség, és aki pedig a film után szeretne jobban megismerkedni Dredd bíróval, az véletlenül se itt kezdje.
Egyrészt a Dark Horse mostanában megjelenő Star Wars képregényei igencsak jók (tessék vetni egy pillantást a Dawn of the Jedi-ra), másrészt, bizonyos szempontból (ha nem is feltétlenül minőségiből) a nemes egyszerűséggel csak Star Warsra keresztelt új széria közülük is kiemelkedik. Aki nagyon unja már a banánt a mindenféle klónháborús történetekkel, vagy főleg, ha egyébként is az írók hajára kenetne mindent, ami a prequel-trilógiával kapcsolatos, és a klasszikusok hangulatára vágyik, az jelenleg csak ettől kapja meg, amit akar. Brian Wood képregénye nem sokkal az első film, az Új reménység után veszi fel a fonalat: a Halálcsillag elpusztításával ugyan a lázadók komoly győzelmet arattak, viszont cserébe el kellett hagyniuk a bázisukat, és most újat kell keresniük – ami korántsem olyan egyszerű a Birodalommal a nyomukban, akármilyen átkozottul nagy is a galaxis. A legmeglepőbb az első részben, hogy Wood fogja magát, és türelmesen elmagyarázza az olvasónak, hogy mi az a Birodalom, kik azok a lázadók, és mi is volt a Halálcsillag – szerencsére ezt csak úgy mellékesen teszi meg, de így is kilóg az egyébként elég patentos, gördülékeny történetvezetésből. Mert hát mi értelme? Őszintén, aki ezeket nem tudja magától, miért és hogyan van a világon egyáltalán? Whatever. A lényeg, hogy a képregény jó. Wood az első számot azzal tölti, hogy érdekes pozíciókba helyezi a főszereplőit, Hantól Darth Vaderig (és ki kell emelni Leiát, aki itt pár oldal alatt túltesz az egész filmtrilógia alatti kombinált badass-ségén), és az egésznek különös pikantériát ad az, hogy birtokában vagyunk egy csomó olyan információnak, aminek a szereplők itt még nem (ki kinek a kicsodája – ezzel nagyon szépen el lehet majd játszadozni). D’Anda rajzai is pofásak, dinamikusak, bár helyenként elnagyoltabbak, és rajzfilmszerűbbek, mint szeretném – és ha már itt tartunk, a színek is lehetnének kicsit visszafogottabbak. De tényleg süt az egészből az a hamisítatlan, eredeti Star Wars-hangulat, ezért pedig egy rajongónak már megéri. 
Van egy japán film, Suicide Club című, amely lenyűgöző erejű jelenettel indul: 
A jó hír az, hogy vagy 15-20 éve nem láttunk akcióvígjátékot, ami ilyen pofátlanul véres és trágár a maga könnyed, vigyorogva vállvonogatós módján, a rossz hír pedig az, hogy elnézve, milyen embertelenül nagyot bukott, valószínűleg jó ideig nem is fogunk. Pedig az Erőnek erejével nem egyszerűen Arnold Schwarzenegger comebackje, hanem maga a kibaszott Második Eljövetel. 
Namost, gyorsan hozzá kell tenni, hogy egyrészt mindez csak a film után zavart kicsit, mert közben túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy rohadtjól szórakozzak rajta, másrészt az a félórás finálé olyan, hogy annak egy szerelmesvámpíros felvezetést is megbocsátana az ember. Amikor a városvédők terve mindösszesen annyiból áll, hogy rogyásig pakolják magukat a létező összes fegyverrel és lőszerrel a környéken, akkor már tudod, hogy az a fajta oldschool, polkorrektséget pofánlövő erőszakdicsőítés következik, amelynek harsány, káromkodós, vérfröcsögős, gonoszhumoros jelenetei alatt fuldokolva röhögsz a loccsanó agyvelő és a szétrobbanó test látványán. 
Három fiatal srác egy szemüvegkamera segítségével házipornót készül forgatni, de az egyik, egy buliból e célra magukkal vitt lány mészárszékké változtatja a légyottra kijelölt motelszobájukat. Ez az Amateur Night, szimplán az egyik legjobb, legzsigeribb, legkegyetlenebb horror, ami Amerikából az utóbbi években kikerült. Az egész pofátlanul egyszerű, ráadásul pont az történik benne, amit vársz, a profi kivitelezésnek, a tökéletes hangulatteremtésnek, a szex és a gore nyomasztó kombinációjának köszönhetően mégis felejthetetlen, ahogy az önző csínnyel fűszerezett partiest riasztóan gyors lefolyású rémálomba torkollik. Totális terror.
Az antológiát a 10/31/98 zárja, fejvesztett meneküléssel egy véletlenül megzavart ördögűzés következményeiből, házas horror elemekkel. A sematikus rövidet a tempó és az apró ötletek adják el, és utóbbiakból szerencsére jut egy kevés az egyébként lapos és nem túl izgalmas keretsztoriba is: a Tape 56-ban fiatalok törnek be egy házba, hogy ellopjanak egy bizonyos kazettát – több is hever egy hulla társaságában, úgyhogy elkezdik nézni őket (ezekből lesz a fenti öt sztori), hogy megtalálják, amit keresnek. 
Akinek magyarázni kell, hogy a Frank Miller tollából született The Dark Knight Returns nem csak Batman történetében vízválasztó, hanem úgy általában, az egész képregényművészetben, az nem biztos, hogy jó helyen jár. Úgy tűnt, a DC animációs részlegének fejesei is rossz helyen jártak, amikor fejükbe vették, hogy következő home video piacra szánt rajzfilmjüket erre alapozzák – mert Miller comicja túl sötét, túl durva, túl beteg, túl komplex, túl minden ahhoz, ahogy akár a „testvéréből”, Az első évből készült film mellé fel lehessen tenni a polcra. Úgyhogy az utóbbi idők egyik legnagyobb meglepetése, hogy a klasszikus műből minden odds ellenére sikerült egy baromi jó adaptációt kerekíteni.
Persze így is vannak aspektusai a képregénynek, amik elsikkadnak. A disztópikus társadalom ábrázolásának szatirikus pengeéle elkopott az adaptálás folyamatában, a harmadik világháború fenyegető réme nem tud kellőképp illeszkedni, ki-kilóg a cselekményből, ahogy néhány egyéb momentum, motívum is aránytalanná válik (pl. Reagen alakja már túl komikus, túl parodisztikus). De a The Dark Knight Returns legnagyobb problémája a rajzstílusa – ami, bár kicsit sötétebb színvilággal és robosztusabb figurákkal dolgozik, lényegében majdnem ugyanaz, amit számtalan DC-animációban megszokhattunk már. Jót tett volna neki egy egyedibb látványvilág, egy markánsabb elszakadás a tipikustól, ha már a sztori és az atmoszféra terén meg merték lépni, amit kellett. 
Sok minden történt 2012-ben az amerikai képregény háza táján. Például kerek egésszé vált a Scalped, és elkezdődött a Saga, és ezért a kettőért már önmagában megérte comicot olvasni tavaly. Aztán még meghalt Pókember, újjászületet Jézus, sidekicket kapott a Megtorló, kiderült, mire volt jó a DC 2011-es Új 52-je (nem túl sokra), feldübörgött a Marvel NOW!, a The Walking Dead pedig letarolt mindent. Tanult kollégáimmal hármasban, (Nagy Krisztián, Rusznyák Csaba, TheBerzerker), áttekintettük 2012-t. Először közösen megbeszéltük (a fogorvosi számláinkat majd megkapja a főszerkesztő), mi volt az év 10 legjobb képregénye, majd pedig mindegyikünk összeszedte a másik kettő ignoranciája és ízlésficama miatt a TOP10-ből égbekiáltó igazságtalansággal kiszűrt gyöngyszemeket (illetve néhány, valami okból említésre érdemes eseményt). Lo & behold!
Van egy jellegzetes bája az unalomig lerágott csont kategóriájába tartozó családi drámák és a mondanivaló tekintetében szűk területen manőverezni kénytelen sportfilmek nászából született alkotásoknak. Utóbbiak hamar kifullasztották a zsánert, így előbbihez fordultak felfrissülés végett, ami egy ideig működött is. Azon pedig végképp nem lehet csodálkozni, hogy ez a nagy összeborulás ugyancsak belerekedt az önismétlésbe, ebben a témában nehéz eredeti és újszerű ötletekkel előrukkolni. Próbálkozások mindig akadnak, a Warrior az egyik legjobb példa erre.
A testvérpár fiatalabb tagját játszó Tom Hardy egy fikarcnyival sem marad le mögötte színészi teljesítmény tekintetében, számomra legalábbis Ő az utóbbi idők nagy befutója (TDKR; Suszter, szabó…; stb.). A megrázkódtatások miatt bezárkózó, a seregben pótcsaládot kereső, de a háborgó múlt miatt visszatérő öccs karaktere kezes bárány a bikára kigyúrt színész számára. A gyökértelen, keserűségben lézengő ritter olyan hiteles képét festi fel a vászonra, hogy nézői részről hiába szükségeltetik jókora türelem és megértés a figura iránt, a legnehezebben vele tudunk azonosulni. Ez azonban épp, hogy a rendező és a színész munkáját dicséri, hisz Tommy Conlon karaktere az, aki nyughatatlansága és elfojtott, de hihetetlenül nyers és brutális dühe által hajtva indítja be a valaha jobb napokat látott család sebeinek gyógyulását.
Ahogyan a verekedések, a film érzelmi töltete is hasonló ívet mutat – emitt egy veszett gyors felvillanás, amott egy kivárásra, technikás stílusra építő megoldás. Ennek esszenciája a két testvérben mutatkozik meg, néhol kicsit túlságosan is explicit módon, de ez legyen a legkevesebb. Az öccs a zabolátlan, fékevesztett düh és tombolás, gyors, kegyetlen, nem ismer szabályokat; a báty a megfontolt, a kitartó, maga a megtestesült szívósság, aki a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsaphasson. A lelki és az anyagi válság konfrontációja, ha szabad így fogalmaznom. Ez a kettősség nagyon jól működik a filmben, azt vettem észre magamon, miközben néztem, hogy egyrészt nem tudom, melyiküknek szurkoljak, másrészt oly módon építette fel bennem az érzelmi kötődést, hogy néha úgy ujjongtam, mintha én is a lelátón drukkoltam volna.
"Miként lehetne elmagyarázni? Hogyan lehetne leírni? Még a mindentudó nézőpontnak is inába száll a bátorsága."
A hajszál a laborból egyetlenként elmenekült hajón lévő, meghatározatlan, állítólagos „ellenszer”, ami vagy képes, vagy nem képes rá, hogy útját állja a perverzitásnak. Csakhogy a hajó egészen a Kívül aljáig zuhan, kutyaszerű, falkatudatban élő lények középkori civilizációjának bolygójára, és a mindössze két túlélő, a 8 éves Jefri és a 14 éves Johanna (testvérek) egy helyi háború ellentétes oldalain esik fogságba. Őrült versenyfutás kezdődik az „ellenszer” megszerzéséért/megsemmisítéséért. 
Ha már Tarantinót is másolják, akkor komoly baj van! ...mondhatnám joggal, de az az igazság, hogy ez a gyanú a Sushi Girlnél nem okozott különösebben problémát számomra. A nem észre nem vehetően a Kutyaszorítóbanra emlékeztető, kis költségvetésű mozi ugyanis nagyon ügyesen, nagyon profin és baromi szórakoztatóan ismétli meg, illetve inkább csak idézi meg a szintén nem kizárólag eredeti ötletekből készült 92-es kultfilm alapszituját, és mindezt egy elsőfilmes rendező jóvoltából. Ken Saxton ráadásul igazán gyilkos névsort állított csatasorba a bemutatkozáshoz. Mivel egy geekblogon vagyunk, a leghatásosabb, ha úgy szemléltetem, hogy a Sushi Girlben együtt szerepel Machete, Luke Skywalker, Kyle Reese, Kampókéz és az utcai harcos, Terry Tsurugi, vagyis a gyengébbek kedvéért Danny Trejo, Mark Hamill, Michael Biehn, Tonny Todd és a személyes favorit, Sonny Chiba! 
Néhány hét-, de inkább sokpróbás gazember gyülekezik egy üres kínai étteremben, hogy a Duke (Todd) által megszervezett partin egyik társuk, a börtönből frissen szabadult Fisht (Noah Hathaway) köszöntsék. A baljós hangulatú találka egyik kelléke egy meztelen sushi-lány (Cortney Palm), aki mint tányér vesz részt az eseményen, és akinek előre meghagyták, hogy ne mozogjon, ne beszéljen, ne mutasson érzelmeket, bármi történjék is a bulin. Aztán megjön Fish, és ünneplés helyett szembesítés következik. A banda ugyanis hat éve egy balul sikerült gyémántrablásban vett részt, és bár Fisht elkapták, és bevarrták hat évre, az eredetileg rábízott gyémántok nem kerültek elő, ezért most mindenki tudni szeretné, hogy hol vannak. Mivel Fish nem akar, vagy nem tud mit mondani, brutális vallatás veszi kezdetét, a társaság két legbetegebb tagja, a motoros Max (Andy Mackenzie) és a pszichopata Crow (Hamill) közreműködésével, egy tojásfőző órával meghatározott ideig tartó turnusokban. De miután a módszer nem hoz eredményt, a rosszéletűek egymásra kezdenek gyanakodni. A Sushi-lány pedig nem mozdul, csak hallgat némán, mintha tudna valamit.
Mert kétség nem férhet hozzá, a Sushi Girl igazi mojo-ja a színészi alakításokban rejlik. A vérfagyasztó orgánumú Tony Toddra hozzáértő kasztingosok szabták rá a végig higgadtan és titokzatosan viselkedő, megjelenésében is tekintélyt parancsoló főnök szerepét, alakítása is nagyon színvonalas, de a pszichopata Crow-t megformáló Mark Hamill az, aki miatt leginkább emlékezetes marad a film. Hamill-t ugye nem lehetett látni sok filmben, főleg a szinkronhangja miatt tudott rajongott kedvenc maradni, de elnézve itteni játékát, igazán remélem, hogy lesz még egy színész korszaka is neki. (A Star Wars akárhányba ha bekerül, éles kontraszt lehet majd a két Luke Égjáró között.) Crow bizarr figurájában az elmebetegség, a perverzitás és a morbid humor találkozik a homoszexuális manírokkal, amitől kifejezetten groteszk, és persze emlékezetes (plusz a maga módján nagyon szórakoztató) karakter lesz, Hamill pedig ügyesen lavírozik a Jokeres ripacskodás, és a valóban ijesztően bizarr pszichopata között. 
„Azt akarja mondani, hogy elveszett még egy tengeralattjárójuk?!”
És Ramius figurája nem csak érdekes, jól megírt és következetes, de Sean Connery tökéletesen el is adja, jelenléte a vásznon abszolút. Tiszteletet, tekintélyt parancsoló, elszánt, tántoríthatatlan tiszt és ember, olyan masszív tartással és eleganciával, amivel akkoriban talán csak Patrick Stewart Picard kapitánya versenyezhetett – simán elhisszük neki, hogy ő a flotta élő legendája, aki személyes motivációktól vezérelve vetemedik árulásra. Scott Glenn, a Vörös Október nyomába eredő amerikai tengeralattjáró, a Dallas kapitánya érdekes ellenpont: a háttérből kevésbé kirívó, halk szavú, már-már átlagember típus. A köztük, hazájuk és hajóik közti különbségeket a tengeralattjárók más-más színű és hangulatú megvilágításai is kiemelik, mindegyiknek saját stílust, személyiséget kölcsönözve, és nem mellesleg, egyetlen pillanat alatt megkülönböztethetővé téve őket. 
Avengers #1-2
New Avengers #1
Avengers Arena #1-2
Cable and X-Force #1-3
Morbius: The Living Vampire #1
Superior Spider-Man #1
Thunderbolts #1-2
Na, ez elég lehangoló volt – a Marvel NOW! baromi jól indult az októberi-novemberi számokkal, és már kezdtem nagyon komolyan megörülni, erre kiderül, hogy az azóta megjelentek majdnem mind vackok. Kompenzációként lássuk, hogy muzsikálnak azóta a korábban már tárgyalt szériák – kivéve az Uncanny Avengerst, amiből azóta sem jelent meg új szám, tekintve, hogy az eredetileg decemberre tervezetett elpaterolták január második felére (Marvel LATER! a.k.a. John Cassaday és a határidőre rajzolás – az 5. számtól már jön helyette Olivier Coipel). A nagy meglepetés az Iron Man: az első két rész alapján majdnem leírtam, de a jelek szerint hiba lett volna. A 3-5 számok (Cassaday-val ellentétben Greg Land nem pepecsel sokat – ez persze meg is látszik a végeredményen) alapján sem ez lesz a Marvel csúcssorozata, de azt legalább demonstrálják, hogy Gillonnak igenis vannak remek ötletei, és a kivitelezésüket sem feltétlenül szúrja el. (Persze a 6. számtól pont változik a felállás: Tony az űrben kalandozik majd, és tagja lesz a Guardians of the Galaxy-nak is, aminek új sorozata márciusban indul Bendisszel és McNivennel.) Az A+X-nek a harmadik száma is jópofa volt, de konstans változó alkotógárda által futtatott team-up antológiánál ebből nem lehet következtetéseket levonni. Az All New X-Men 5 füzet után is nagyszerű. Bár a cselekmény enyhén szólva nem dübörög gyorsvonatként, ez egyáltalán nem baj, sőt, a sajátos szituációból Bendis rengeteget kihoz karakter- és dialógus szinten. A Captain America második része megerősített benne, hogy Fear Agent-szerű csodálatos B-s/ponyvás sci-fi agymenésre számíthatunk Remendertől, úgyhogy e téren nem is lehetnék boldogabb. A Deadpool szintén tartja magát, mint a Marvel vicces-erőszakos őrülete. A Fantastic Four a harmadik számra úgy tűnik, kiforrta magát, látványos, izgalmas, ötletes űrkaland, amilyennek reméltük. Testvére, az FF két füzet után is az expozíció stádiumában van – eddig jó, de még mindig nem látni, mi lesz belőle. Az Indestructible Hulk sem csapott még a lovak közé, de a második szám Stark/Vasember – Banner/Hulk duója is jó dolgokkal kecsegtet. Az X-Men: Legacy remek érzékkel összerakott, tempós-ötletes önkeresési dráma akcióval, humorral, pátosz és giccs nélkül. És a végére a legjobbat: Esad Ribic csodálatos látványvilágával és Jason Aaron fantasztikus, évezredeken átívelő sztorijával a Thor: God of Thunder továbbra is tökéletes – ha tartja a színvonalat, nemsokára úgy emlegetjük, mint a legjobb Marvel/DC képregényt (direkt kerülöm a „szuperhőscímkét”, mert legfeljebb nagyon marginálisan lenne igaz rá).
Martin Scorsese talán a legszarabb filmjéért kapta meg anno az Oscar-díjat, aminek a miértjeibe most nem akarok belemenni. Viszont a Hugo elé teljesen tudatlanul ültem le anno, értsd úgy, hogy semmit sem tudtam róla. De valahogy már az első pillanatban magával ragadott. Az egészből árad a mozizás szeretete, és annak ellenére, hogy megpróbálja gyerekfilmnek beállítani magát, nagyon nem az. Aki egy kicsit is szereti a mozit, és ezután a film után nem érez valami furcsa, belső, pozitív melegséget, azzal komoly gond van. Aki pedig szereti Melies filmjeit, annak egyenesen kötelező!
Bőven volt csorba, amit az új Dredd-filmnek ki kellett köszörülnie. És bár a film összességében tökéletesen hozza a képregények hangulatát, és az a rohadt sisak is végig Dredd fején marad, a film látványvilága nálam erősen hagyott kívánnivalót maga után. A CGI-vér, a sok lassítás, a túlzottan „digitális” képi világ által felállított akadályok között sajnos sok helyen megbukik a sebes történet. Mondjuk ez legyen a legnagyobb bajunk. Pláne ha melléállítjuk Stallone 95-ös filmnek hívott valamijét.
„I want targets. Do your fuckin’ jobs. Bring me people to kill.”
A ZDT mégsem a CIA hírszerzőtisztjeiről, a titkos telepeken végrehajtott kínzásokról, vagy éppen Osama bin Laden megöléséről szól. Hanem a terrorizmus józan ésszel felfoghatatlan természetrajzáról, az áldozatokról, a terrorizmus ellen viselt háború lélekölő hatásáról. Hogy ez az egész, bármennyire is elbaszott és kezelhetetlen, végső soron természetes állapottá tud válni. Napi szinten, folyamatos fenyegetésben élni. Diszponálni élet és halál felett. Mert a mindennemű eszközök alkalmazását megengedő embervadászat: szakma. A kihallgató helység: munkahely. A másik oldalon álló ember: célpont. Eleinte talán zavaró lehet mindez a gyenge gyomor számára, de idővel simán bele lehet jönni. Elkúrt egy világban élünk, így mennek a dolgok.
Ritkán van olyan program Budapesten, amiről aztán teljesen egyértelmű, hogy tisztavérű geek-ek hatalmas tömegét fogja vonzani - ha úgy tetszik, kötelező esemény. (A Ghost In The Shell premier ugrik be példaként, vagy a témájában is kapcsolódó 
Persze, Fred Williamson már akkor cowboykalapban lődözte a lovagló fekete fejvadász koncepcióját a bamba értetlenkedés és a primitív vérszomj kombinációjával díjazó fehéreket, amikor Jamie Foxx még olvasni tanult, úgyhogy a főleg spagettiwestern és blaxploitation elemekből összegyúrt Django elszabadul valószínűleg indukálni fogja ugyanazokat az eredetiséggel kapcsolatos unalmas vitákat, amik Tarantino műveit 20 éve körítik. Pedig hiba volna megpróbálni az eredetiség felől megfogni a filmet, inkább bedobok helyette egy másik szót: rabszolgatartás. És az alapján, ahogy ezt a témát az amerikai film fenegyereke kezeli, megkockáztatom, hogy a Django elszabadul pályafutásának legérettebb, legkomplexebb filmje, ha nem is feltétlenül a legjobb. (Corbucci Djangójához egyébként semmi köze, bár Franco Nero azért beköszön.)
Hozzájuk képest a német fejvadász, Dr. King Schultz, és a szárnyai alá vett, általa felszabadított rabszolga, Django kettőse halovány. Django az egyszerű, feleségét mentő, bosszúálló, faarcú exploitation hős, Jamie Foxx csak alkalmanként enged fortyogó haragot kiülni az arcára. Schultzként Christoph Waltz echte ugyanazt a karaktert hozza, ugyanolyan cinikus vonzerővel, amit a Becstelen Brigantykban, annyi különbséggel, hogy ezúttal a „jó” oldalon áll. Persze, briliáns, de egy idő után már nem lep meg – leszámítva a végét, ahol egyszerre ördögi és őszintén sajnálkozó gesztussal szabadítja el a csodálatos vérfürdőt.
Ez egy enyhén szólva is langyos filmzenei év volt – már megint. Attól tartok, még mindig érvényes mindaz, 
Scott Derrickson és szerzőtársa, C. Robert Cargill forgatókönyvíró megpróbáltak újat mondani. A folyatások és remake-ek halma alá temetett horrorba életet lehelni; az agyalágyult tombolásból élő Fűrész-filmektől, torture porntól, illetve a tinikre belőtt lagymatag kísértetfilmektől elhatárolódni – a jelenlegi, hollywoodi horrorfilmeknél emlékezetesebbet csinálni. Hogy nem sikerült, azt csak maguknak köszönhetik. Hogy MAJDNEM sikerült, azt szintén.
