szuperhős

Vissza a jövőbe
2015. május 1.
2015. április 19.
2015. április 18.
2015. április 15.
2015. április 13.
2015. április 12.
2015. április 7.
2015. március 14.
2015. március 13.
2015. március 10.
2015. március 4.
2015. február 10.
2015. február 4.
2015. február 2.
2015. január 27.
2015. január 23.
2015. január 21.
2015. január 13.
2015. január 7.
2014. december 10.
2014. október 23.
2014. október 20.
2014. október 17.
2014. október 10.
2014. október 3.
2014. szeptember 26.
2014. szeptember 12.
2014. augusztus 22.
2014. augusztus 14.
2014. augusztus 1.
2014. július 22.
2014. július 16.
2014. július 14.
2014. június 20.

GeexKomix 77.

Zombik, istenek, csillagközi kalandok meg a True Detective és A dolog találkozása. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

2014. június 6.

GeexKomix 76.

Bérgyilkosok Roxfortja, szuperhősök 9mm-es és álomküzdős magánélete és a földönkívüli óriásfák esete az emberiséggel. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

2014. május 23.

GeexKomix 75.

Egy iskola egy másik bolygóra kerül, az amerikai vámpírok visszatérnek, a szuperhősök háborúba mennek. Ezeket a képregényeket olvasd a héten!

2014. május 20.
2014. május 11.
2014. május 9.

GeexKomix 74.

Pókember visszatér, Garth Ennis alternatív Alien-sztorit ír, az amerikai dél tele van tahó vadbarmokkal. Ezeket az képregényeket érdemes olvasni a héten.

2014. április 30.
2014. április 29.
2014. április 20.

Batman Beyond

bbeyond.jpgBruce Timm Strange Days-e után megérkezett a Batman 75. születésnapját ünneplő második animációs rövidfilm. Míg Timm a sötét lovag múltjába utazott, addig a másik zseni, Darwyn Cooke a jövőjébe tekint, a Batman Beyond koncepcióját felhasználva. Nekem a Strange Days már pusztán a témája, ábrázolt korszaka, és noir/horror esztétékiája miatt is jobban tetszett, de Cooke filmje is ötletes, frappáns és stílusos, a vége pedig különösen jópofa - nézzétek csak.

2014. április 11.

Batman: Strange Days

BatmanSD.jpgBatman nemrég lett 75 éves, és a jubileum alkalmából a DC mindenféle újdonságokkal és jóságokkal készül (mint az Eternal). De ennél coolabb úgysem lesz egyik sem, akkor se, ha beleszakadnak: Bruce Timm, a legendás '90-es évek eleji Batman: The Animated Series alkotója visszatért a karakterhez egy háromperces rövidfilmmel. A Strange Days demonstrálja az ő definitív Batman-vízióját: fekete-fehér, 1939-ben játszódó, Bob Kane és Bill Finger eredeti designját alapul vevő, atmoszférikus, horrorisztikus történet. Egyszerűen brutálisan jó. Rohadtul elnéznék egy ilyen sorozatot. Fun fact: Batman az egész rövidfilm alatt csak két szót mond - de azokat Kevin Conroy hangján.

(PS: Jövő héten a nagyszerű Darwyn Cooke-tól is kapunk egy hasonló animációs filmet, Batman Beyond címen.)

GeexKomix 73.

bateternal01.jpgBatman: Eternal #1

Történet: Scott Snyder, James Tynion IV
Rajz: Jason Fabok
DC Comics

A DC-nek már hónapok óta az Eternal miatt nedves a bugyija. Nagyjából az eddigi évi marketingtevékenységüknek úgy a 80%-a erre az új Batman-címre ment el, amit részben a denevér jelenlegi atyaúristene, Scott Snyder jegyez. Végül is érthető, hogy ha amúgy szinte minden más részlegük régóta egy nagy batár szerencsétlenség, akkor legalább a sötét lovag rókájáról lenyúznak annyi bőrt, amennyit csak tudnak. Főleg, hogy idén van a karakter születésének 75. évfordulója. Az Eternal egy heti sorozat, amin több író és rajzoló fog dolgozni egy teljes éven át – a projektet vezető Snyder szerint 60 számra kell számítani, a történet pedig be-be fog kapcsolódni a fő Batman-szériába. Az óriási hype és Snyder személye miatt az Eternal menthetetlenül hatalmas sikerre van ítélve, legalábbis pénzügyi szempontból – hogy mennyire jó a képregény, az már más kérdés. Nos, nem rossz, bár már az expozíció kiváltott belőlem némi rosszalló homlokráncolást: egész Gotham lángokban áll, Batman félmeztelenül, mellkasába vágott denevérjellel, maszk nélkül, véresen lóg a denevérreflektoron, mint valami kereszten, és tehetetlenül hallgatja egy képen kívül gonosztevő győzelmi monologizálását. Lehet, hogy 20 éve még összepisáltam volna magam egy ilyen in medias res-től, sőt, lehet, hogy 10 éve is. De ma ennél egy kicsit érettebb, intelligensebb prológust várnék valakitől, akit Scott Snydernek hívnak. A folytatás ellenben ígéretes: az új karakter, Jason Bard nyomozó (aki valójában egy archívumból előkotort régi karakter) éppen befut Gothambe (ez kicsit Gordon Első évbeli megérkezésére emlékeztet), miközben Gordon és Batman egy lendületes akciójelenetben csap össze az ezúttal is remekül írt Professor Pyggel. Aztán ugyanúgy kisiklik az egész sztori, mint ahogy a hajsza végén az a metrószerelvény is: Synder és Tynion túl erőltetetten, túl gyorsan lökdösik előre a cselekményt, bűzlik az egész az „érjünk már oda ahhoz a plot pointhoz” kínlódástól. Az is látszik rajta (dialógusokon és jelenetstruktúrákon), hogy Snyder csak felvázolta a sztorit, de ténylegesen Tynion írta meg. Szóval nem az igazi, és Jason Fabok rajzai is vegyesek. A pyges akciójelenet (a Court of Owlsból kölcsönzött Bat-páncél tagadhatatlanul cool felbukkanásával) remek, de a csúcspontot, az említett metrókisiklást ábrázoló kétoldalas spread kifejezetten statikus, unalmas – ügyetlen. Na, de, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Egy közepes nyitány után még semmiképpen nem írok le egy snyderes Batman-szériát. (Rusznyák Csaba)

bateternal01int.jpg


Aama Vol. 1 – The Smell of Warm Dust

Történet és rajz: Frederik Peeters
Self Made Hero

ATSoWD_000A.jpgRitka alkalom, hogy egy amerikai kiadó jóvoltából egy évvel azután már olvashatunk angolul egy frankofón bande dessinée-t, hogy megnyerte az angouleme-i képregényes nagydíjat. A svájci származású Peeters persze megérdemli ezt a különleges bánásmódot, hiszen az önálló Pachyderme és a négy kötetes Lupus sorozatával már szinte rendszeres és elmaradhatatlan vendége a neves francia képregényes díjátadónak. Ezúttal egy science-fiction magnum opusba vágott bele, ami szöges ellentéte a mainstream sci-fi címeknek (például az ugyancsak ebben a GeexKomixban közelebbről szemügyre vett Star Slammers-nek is), hiszen nincsenek benne látványos űrcsaták, macsó hősök és szupergonosz, világokat rabigába hajtó birodalmak, ellenben van szupertechnológia fojtogatásában vergődő, hanyatló jövő, egy elveszett ember belső utazása, komplex és mély karakterek, tudományos expedíció egy még az emberi civilizáció által érintetlen bolygóra és egy grandiózus biológiai kísérlet, mely valami teljesen újnak és ismeretlennek adhat életet. A narratíva is meglehetősen nagyszabású, hiszen a történetet a két végéről kezdi, miközben a jelenben is zajlanak az események: Verloc Nim egy kráter mélyén tér magához amnéziásan, majd egy Churchill nevű, majomszabású android, valamint a saját, kézzel írt naplója segítségével próbálja összerakni az eseményeket, amik ide vezettek. A feledést adó kábítószerekbe menekülő Verlocot testvére, Conrad karolja fel, amikor magával viszi egy távoli bolygóra, ahol egy gazdasági válság miatt magára hagyott tudományos kísérlet résztvevőit akarják felkutatni. A kísérletet szponzoráló cég információkat akar, és az Aama nevű titokzatos anyagot, amely egyfajta őslevesként képes új életet teremteni és újraírhatja a biotechnológia tudományát. Peeters valami egészen fantasztikusan képes atmoszférát teremteni, mind a távoli jövő városainak felvillantásával, mind az idegen és kihaltnak tűnő planéta természeti képződményeivel, ráadásul a karakterábrázolás is az erőssége: a meglelt expedíció tudósai és az újonnan érkezettek között szövődő viszonyok rengeteg lehetséges fordulatnak ágyaznak meg. Mert ez bizony még csak a kezdet, egy 88 oldalas remekbe szabott expozíció, egy olyan sorozat nyitókötete, ami rengeteg meglepetést rejteget. (Nagy Krisztián)

ATSoWD_010-horz.jpg

Star Slammers #1

Történet és rajz: Walter Simonson
IDW Publishing

Star Slammers - Re-mastered! 001-000.jpgSosem sikerült megszeretnem a Marvel-univerzum kozmikus részlegét pedig istenuccse megpróbáltam (Csaba a tanúm rá, ő mindent megtett a szent cél érdekében), éppen ezért is félelemmel vegyes tisztelettel várom a The Guardians of the Galaxy bedokkolását a magyar mozikba (a beharangozó képregényeknek is adtam egy esélyt, de szörnyű haloványak voltak). Még nem teljesen sikerült rájönnöm az averzióm okára, de gondoltam ez abban keresendő, hogy sokkal jobban bejönnek a földhözragadtabb, street level hősök. Egészen addig, amíg bele nem olvastam a Star Slammers első számába: mintha visszautaztam volna az időben egészen a nyolcvanas évekig, a brit Starblazer (még véletlenül sem a Starblazers manga/anime sorozatról van szó) diadalmas korszakába. A rajzstílus, a faék egyszerűségű, de azonnal tökönragadó történet, a mindenféle felesleges blikkfang nélküli, szórakoztató narratíva: pont amire szükségem volt. Mindez persze nem véletlen, hiszen Simonson egy 1983-ban pont a Marvel által kiadott saját graphic noveljét és az azt a kilencvenes években követő minisorozatot fazonírozza újra (ahogy erre az alcím is utal: Remastered!) az IDW égisze alatt, ezúttal nyolc füzetbe szétosztva a cselekményt és megspékelve néhány kifejezetten ehhez a kiadáshoz készített jelenettel. A felütés rém egyszerű, de nagyon hatásos: egy névtelen és marginális planéta fővárosa éppen idegen ostrom alatt áll, az egyik katona monológjából pedig megtudjuk, hogy az utolsó esélyüket a sokszoros túlerő ellen a sebtiben felbérelt űrzsoldosok jelentik, akik éppen útban vannak a bolygó felé. És akik a komplett támadó sereget pusztító infernóban elemésztő, látványos tűzijáték kíséretében meg is érkeznek: mind a hárman. Véget vetnek az épphogy kitört háborúnak, lelepleznek egy árulót, keresztülhúzzák a tisztviselők ármány terveit, felmarkolják az összes hadizsákmányt és már ott sincsenek. Mindezt a képregény első tíz oldalán. A kézzel beírt szövegdobozok, a hangulat, a színek a klasszikus európai  sci-fi képregényeket (Metabárók, Incal, a Métal Hurlant történetei) idézik meg: ehhez képest a Marvel legtöbb űrtörténete mintha mesterkélt, szögmérővel és rajongói igényeknek megfelelni vágyó patikamérleggel összeszerkesztett sztori lenne. Persze nyilván ez az én egyéni szociális problémám, de azt gondolom, hogy a planétányi űrmartalóc kalandjai, akik egy próféciákban megjövendölt invázió ellen halmoznak fel egész fajokat felszerelni képes mennyiségű fegyvert, talán bizony még mást is érdekelhet. (Nagy Krisztián)

Star Slammers - Re-mastered! 001-011-horz.jpg
The Superior Spider-Man #30

Történet: Dan Slott, Christos Gage
Rajz: Giuseppe Camuncoli
Marvel Comics

supersp30.jpgMár hónapok óta nem titok, hogy Peter Parker visszatér halottaiból, és újra átveszi Pókember szerepét Doctor Octopustól (aki semmit nem ért ebből a mondatból, az hol volt az utóbbi bő egy évben, és ott miért nem olvasott Pókembert – vagy legalább GeexKomixot?), és azt is előre tudtuk, hogy mindez a nagy „manó sztoriban”, a Goblin Nationben fog bekövetkezni. Úgyhogy a meglepetés erejének nem igazán sikerült kilódítania a székemből, viszont annak, ahogyan Dan Slott (és társírója, Christos Gage) megoldotta ezt a comebacket, annál inkább. Komolyan. A csávó egyszerűen nem tud hibázni. Annyi szállal játszott az utóbbi hónapokban, annyi potenciális lebukási, felsülési lehetőséget lebegtetett be Octopus karaktere számára, hogy már vártuk, mikor dől össze a kártyavár, ami egy évvel ezelőtt még masszív betonépítménynek tűnt. Aztán nem egyszerűen összedől, hanem a jó/rossz doktor maga rombolja le, méghozzá azért, hogy alkosson. A 30. számban a goblinhadsereg féktelen randalírozásba kezd New Yorkban, az utcák égnek, a hangulat szinte apokaliptikus, a Bosszú Angyalai pedig megragadtak a tünetkezelés szintjén – a káosznak csak Pókember tud véget vetni, ez az ő személyes küzdelme. Csakhogy… melyik Pókember? Otto/Peter elméjében a két férfi a puszta egzisztenciáért vív harcot egymással, amíg az egykori szupergonosz döntő lépésre nem szánja el magát. Slott mesteri kézzel fonja össze a jó (igen, jó) doktor közelmúltbeli életének minden szálát és jellemzőjét, kifuttatva az egészet arra a pontra, ahol már nem is a világ egyik (?) legnépszerűbb, ikonikus szuperhősének visszatérése az igazán fontos, hanem egyik nemezisének a megváltástörténete, ami olyan erőteljes, olyan szép, olyan lenyűgöző, hogy szemed-szád eláll tőle. A Goblin Nationből egy rész még hátra van, de ha a fináléban Slott erre a számra még rá akar licitálni, akkor nagyon sok gatyát kell felkötnie magának. Sőt, ami azt illeti, a megszűnés előtt álló The Superior Spider-Mannek (nemsokára újraindul helyette az Amazing) EZ a füzet az igazi fináléja. (Rusznyák Csaba)

supersp30int.jpg

Ultimate Spider-Man #200

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Dave Marquez és mások
Marvel Comics

ultisp200.jpgAz Ultimate világbeli Pókember már három éve halott, és az „igazival” ellentétben nem tér vissza (aztán lehet, hogy még vissza kell majd nyelnem ezeket a szavakat - ld. az utolsó sort). A széria jubileumi, 200. számát viszont az író, Brian Michael Bendis egy megemlékezésre használta – ez egy csendes, kedves, szomorú, nosztalgikus képregény, amiben May néni a házába invitálja Peter egykori barátait, és persze az ő nyomdokaiba lépett új Pókembert, Miles Moralest, Peter halálának évfordulója alkalmából. Nincs kivel harcolni, nincs kit megmenti, Miles, Mary Jane, Gwen, Jégember, Fáklya és a többiek csak leülnek, esznek, beszélgetnek és emlékeznek – és elképzelik, hogy milyen lenne az életük, ha Peter még mindig köztük lenne, elképzelik, milyen emberré, milyen férfivé, milyen hőssé válhatott volna, ha megadatik neki, hogy felnőjön. Vékony jég az ilyesmi, könnyen átszakad az író alatt, de Bendis szerencsére sosem volt az a történetmesélő, aki negédességgel, giccsel, túlzott érzelgősséggel támadta le az olvasót (nem mintha nem tudna hibázni, dehogynem tud, bizonyította már elégszer – de a giccs, na, az pont nem jellemző rá). Így aztán ez a Peter Parker-megemlékezés is szépre sikerült. Van benne egy kis humor, egy kis romantika, egy kis dráma, és a francba is, tényleg úgy érezzük a végére, hogy hiányzik nekünk ez a karakter (annak ellenére, hogy Miles olyannyira bevált utódnak, mint azt három éve valószínűleg még a legoptimistábbak sem gondolták volna). A társaság összegyűlésétől a meg nem jelenő, de kárpótlásként marha sok kaját küldő Vasemberen, a ház előtt megálló, majd bátortalanul továbbhajtó J. J. Jamesonon és a kétoldalas „mi lett volna ha” spreadeken át a néma utolsó panelekig minden a helyén van. Na, jó… majdnem minden. Az az utolsó cliffhanger igazából botrányosan felesleges és zavaró – azt meg csak remélni tudom, hogy nem azt jelenti, amire gondolok… (Rusznyák Csaba)

ultisp200int.jpg

2014. április 7.

Amerika Kapitány: A tél katonája

capwinter01.jpg(spoilermentes) Úgy látszik, a Marvel filmes univerzuma felnövőben van. Elődeihez képest az Amerika Kapitány folytatása mer kicsit durvább, tökösebb és sötétebb lenni, és ahhoz hasonló realisztikusságot vinni a szuperhős-zsánerbe, mint annak idején Nolan Sötét lovag-trilógiája (ezúttal tényleg: nem egy marketingfogásról van szó, ami a film első pár jelenete után elfüstöl, á la Vasember 3.). A többnyire hótegyszerű ellenségképekkel (idegen invázió, radikális náci sereg) dolgozó alomjához képest a Marvel legújabb etapja realisztikusabb és kényelmetlenebb gazembereket sorakoztat fel, akiket a habzó szájú, megalomán, hatalom- és pusztításfetisiszta félőrültekkel ellentétben nagyon is érhető motiváció hajt: a politika és a rendfenntartás radikális eszközeit használják ugyan, de csak jobbá akarják tenni a világot (elsősorban persze nyilván saját maguknak). Ja, hogy az pár millió ember életébe kerül? Hát, istenkém: a szabadság árát ugyebár meg kell fizetni, ezt még maga a csillagokat és sávokat viselő megahős is elmondja.

A tél katonája Ed Brubaker The Winter Soldier című, 2005-ös sztoriját dolgozza fel (ezzel pedig az első adaptáció, ami egy konkrét képregényből táplálkozik, és nem csak egy legendás karakter kánonjából úgy általában), és noha nyilván jelentősen eltér az alapanyagtól (sőt, a cselekményét illetően alig van köze hozzá), mégsem csak a cím- és alcímszereplője miatt lehet ráismerni. Hanem azért is, mert a film megtartotta eredetijének fő koncepcióját. Míg a 2011-es Amerikai Kapitány bájos, oldschool háborús kalandként pozícionálta magát (többet köszönhet az Indiana Jonesnak, mint a tényleges szuperhősmítosznak), addig a mostani felteszi a nehéz kérdéseket arról, hogy ez a tiszta, nemes, és idealisztikus Amerikai-kép, amit a főszereplő képvisel, mennyire illik bele a mai Amerikába, ami már réges-rég elveszítette minden tisztaságát, nemességét és idealizmusát.

Marvel-filmben még nem ropogtak fegyverek ilyen keményen, a halálnak még nem volt ekkora súlya, az akciók tétjét még nem lehetett ennyire érezni, a suspense még nem volt ennyire hatásos. A finálé ugyan már „csak” a szokásosan grandiózus, esetenként pofátlan túlzásokkal operáló – de azért persze baromi látványos és hatásos – , egy kisebb ország éves költségvetését felélő szuperhősfesztivál, ám a korábbi akciójelenetek nyersessége és intenzitása, még ha csak ideiglenesen is, elementáris erővel szakítja ki A tél katonáját a zsánerre jellemző pózolásokból és bombasztikusságból. A képbe tökéletesen illik az eddigieknél sokkal hűvösebb és kiismerhetetlenebb Fekete Özvegy is - Scarlett Johanssonnak végre tényleg erős, hangsúlyos szerep jut.

capwinter02.jpgNick Fury autós menekülése Washington utcáin, vagy a Kapitány szökése a S.H.I.E.L.D. központjából nem csak az akció  keménységével és realisztikusságával rángatja földközelbe a Marvel filmes univerzumát, hanem a belső ellenség és a teljes bizalmatlanság és bizonytalanság kontextusával már-már a ’70-es évek politikai thrillereinek atmoszféráját idézi. Gyönyörű, középső ujjat mutató gesztus, hogy ebben a szürkévé, mocskossá, korrupttá és komplikálttá vált világban, amiben nyájas(nak tűnő) politikusok áskálódnak a köznép szolgálatának maszkjában (Robert Redford a puszta megjelenésével növeli a film IQ-ját), a Kapitány csak  azért is a régi, második világháborús szerelésében indul a végső csatába. Mert a szürkeség, a mocskosság és a korrupció megbaszhatja magát, az idealizmus és a naivitás pedig igenis badass, ha akkorát képes rúgni az ellenbe, hogy az félholtan száll az utca másik végéig.

Most őszintén: már nagyon kellett ez a film. A Bosszúállók után érezhetően megtört a Marvel lendülete, ahogy a Vasember 3. és a Thor 2. is elsüllyedt a tematikai, és a vizuális ötlettelenségben (ha hozzávesszük a DC Acélemberének kudarcát is, akkor pedig tényleg elég szar évet zártak a szuperhősök tavaly), mire A tél katonája végre mert kicsit változtatni a bevett recepten (ráadásul úgy, hogy az itt történteknek bőven lesznek komoly következményei). Ha A galaxis őrzői sem csak egy jópofa marketingfogás, hanem valóban egy ironikus űropera lesz, ami ehhez képest pont az ellenkező irányba (komédia) mozdul el, akkor a Marvel még a végén tényleg összehoz magának egy színes, változatos, és nem csak a szereplők által megkülönböztethető univerzumot. Addig is az Amerika Kapitány 2. a legjobb filmjük a Bosszúállók után.

2014. március 30.

Ma 75 éves Batman!

batman75.jpg
1939. március 30-án bukkant fel az újságosoknál a Detective Comics 27. (a borítón májusi dátumozású) száma, aminek The Case of the Chemical Syndicate című sztorijában Batman először kente el néhány gazember száját.
A sötét lovag a DC Comics egy évvel korábban debütált Supermanjének óriási sikere nyomán született, Bob Kane és Bill Finger tollából, egy egyszerűbb, szupererők nélküli, sötétebb hősként, aki pörgős akció-kalandok helyett árnyékokkal teli bűnügyi történetekben szerepelt. A Detective Comics című antológiamagazin 27. számában még csak hat oldal jutott neki: egy brutális gyilkosságot felderített benne, és ellenségét, egy mohó iparmágnást az utolsó képkockákon kíméletlenül beleöklözte egy savtartályba, kínhalálát pedig azzal kommentálta, hogy „A fitting end for his kind” (ekkor még nyoma sem volt a majdani „Batman nem ölhet” szabálynak). A sztoriban a későbbi, állandó mellékszereplők közöl egyedül James Gordon bukkant fel, a végén pedig fordulatként rántották le benne a leplet arról, hogy az alvilág új ostora nem más, mint a milliomos Bruce Wayne. (Ezt egyébként az első Zorro-történetből kölcsönözték, ami sok egyéb mellett – mint az Árnyék, a Doc Savage vagy a Sherlock Holmes-sztorik – inspirációként szolgált Batman figurájához). Hogy ez a pároldalas semmiség aztán mivé nőtte ki magát, azt mindannyian tudjuk.

detcbatfirst.jpgBatman első felbukkanása. (Detective Comics #27, Bob Kane, 1939)

Batman257.jpgDetective Comics #374 (Gil Kane & Sid Greene, 1968)

batmanoneil.jpgBatman és Ra's Al Ghul (Batman #244, Neal Adams, 1972)

Batman 258.jpgBatman és Kétarc (Batman #258, Irv Novick & Dick Giordano, 1974)

greatbatman01.jpgBatman: Az első év (Batman #405, David Mazzuchelli, 1987)

Detective58616.JPGDetective Comics #586 (Norm Breyfogle, 1988)

batmansale.jpgBatman: The Long Halloween #3 (Tim Sale, 1996)

batmanlee.jpgBatman: Hush (Jim Lee, 2002)

batmanearth1frank.jpgBatman: Earth One (Gary Frank, 2012)

batcapullo.jpgBatman: Zero Year (Batman #29, Greg Capullo, 2014)

2014. március 28.

Kocsmapult: Szuperhősválság, 2. rész

superiorsh21.jpg(A cikk első része itt található.) Bár a múltkori „siránkozással” ellentétben a mostani írásnak az a célja, hogy rámutasson az érem másik oldalára, azaz a szuperhősök jelenlegi helyzetével kapcsolatos lehetőségekre és reményére, azért ahhoz, hogy eljussunk odáig, kénytelen vagyok egy kis további siránkozással indítani. A Marvel és a DC képregényei iránti tisztelet általában véve egyre csökken, és csökken – és nem nehéz megérteni, hogy miért. A kiadók majd’ beledöglenek, hogy menő sorozatokkal álljanak elő, minden a vagány koncepciókról és a monumentalitásról szól (ld. még: Hollywood), csakhogy közben szem elől tévesztik azt a célt, amit a ’80-as évek paradigmaváltó művei után tűztek ki maguk elé. Jelesül, hogy a képregényeiket, illetve a szuperhősöket úgy általában, komolyan vegye a nagyközönség, hogy legitim művészi formát faragjanak belőlük.

Futószalagon való termelés folyik, nagyüzem van, és így nehéz értéket előállítani: a Watchmen, a The Dark Knight Returns vagy a Born Again (Daredevil) olyan szofisztikált, érett, komplex alkotások voltak, amik kihasználták, sőt, hirdették, világgá kürtölték ennek a médiumnak a nagyszerű lehetőségeit. Jelenleg azonban a kiadók furcsa irányelvek szerint működnek: a felnőtt olvasóközönségük igényeinek kielégítésére törekednek, de ezt a képregény határait feszegető, jól átgondolt művek helyett többnyire olyan fröccsentett történetekkel és stílussal teszik, ami inkább a szellemi gyorskajához szokott fiatalokhoz látszik szólni, akiket viszont sehogy sem tudnak megnyerni maguknak.

Persze, az előző részben éppen nem annyira a szofisztikált és érett sztorikat hiányoltam, mint inkább a színtiszta szórakoztatást. De, egyrészt, ki mondta, hogy ennek a kettőnek ki kell zárnia egymást, másrészt, tényleg ideje lenne már, hogy a két nagy kiadó felüsse az értelmező kéziszótárt a „diverzifikáció” szónál (vagy guglizzanak rá). Ez a massza, amit a sorozataik most alkotnak (nyilván tisztelet a kivételnek), a nagy, reklámszövegeik szerint „óriási változásokat hozó” crossoverekkel együtt, nyilvánvaló kreatív zsákutca. Remélem, a Marvel/DC vezetői veszik maguknak a fáradságot, hogy kikukkantsanak a kisebb konkurenciák felé is – úgymint Image és társai.

trinitysinsh22.jpgAz Image pl. döbbenetesen minőségi és sokszínű képregénykiadást művel az utóbbi két évben. Azelőtt sem voltak rosszak, de jelenleg egyenesen a zászlóvivői annak a tendenciának, ami a független alkotók és sorozatok felemelkedését jelzi. Ezek egyre nagyobb szeletet követelnek maguknak a piacon, egyre nagyobb hype és elismertség övezi őket. Egy brooklyni képregénybolt (Bergen Street Comics) februárban közölte a vevőivel, hogy a következő pár hónapban fokozatosan leveszi a Marvel és a DC sorozatait a polcairól – előrendelni, megvásárolni továbbra is lehet őket, de a polchelyet inkább fenntartják az önálló, alkotóik által birtokolt címeknek, a szerkesztők által igazgatott, írókat és rajzolókat váltogató, más sorozatokba és crossoverekbe átláthatatlanul bekapcsolódó, önellentmondásokba futó, zavaros szériák helyett. Ez csak egyetlen kis amerikai bolt a sok közül, és aligha csinál nyarat, de ezen a példán is jól látszik, hogy a helyzet változóban van.

A nagyoknak érdemes lenne meggondolniuk, hogy igazodjanak ezekhez a trendekhez. Kevesebb, de átgondoltabban szerkesztett sorozatot kellene futtatniuk, nagyobb szabadságot adva a gondosan kiválasztott alkotógárdáknak. Igazi tehetségeket kell leszerződtetni, és nem azért, hogy aztán gúzsba kössék őket, hanem azért, hogy hadd éljék ki kreativitásukat, hadd kísérletezzenek. Nem kell hat Batman-sorozat, öt Justice Leage-csapat és nem kell Rozsomák meg Pókember mindenhova, még mellékszereplőnek sem. Nem kell sorozatgyártás, minőség kell mennyiség helyett, és picsába az 52 címmel. Semmi értelme görcsösen ragaszkodni egy számhoz ostoba presztízsokok miatt. Mindez persze szép elgondolás, de könnyű visszavágni a kérdéssel: hogyan is engedhetné meg magának a kísérletezést egy profitorientált vállalkozás a régi sikerreceptek alkalmazása helyett? Kivéve, hogy azok a receptek már nem olyan sikeresek, mint egykor. És itt jön (jöhetne) elő a pozitív oldala a filmadaptációk előretörésének. Ha egyszer a kiadóknak már úgyis a megafilmek jelentik az igazán nagy bevételi forrást, nem lenne kifizetődő az azokhoz képest szinte elhanyagolható pénzt termelő képregényekkel új utakat keresni? És mintha látnám is annak jeleit, hogy tényleg vannak ilyen próbálkozások.

batmansh23.jpgPersze, nem a DC-nél, ami az olvasók és a kritikusok szemében is folyamatosan csúszik lefelé a lejtőn, egyre érdektelenebb szériákkal, egyre átlagosabb, műanyag látványvilágokkal, egyre kétségbeesettebb gimmickekkel, mind a marketingben, mind a karakterekben és a világújítási szándékban. A kiadót egyébként is alkotók egész sora (pl. Mark Waid) ostorozta az utóbbi hónapokban, nem csak a kreatív szabadság lehető legdurvább korlátozása, de az írók és a rajzolók pofátlan kiszipolyozása miatt is (ettől persze még vannak remek sorozatok a DC-nél is, a Batmantől a Swamp Thingen át a Wonder Womanig). Közben a Marvelnél szép csendben fújdogálnak a változás szelei, és láthatóan sokkal nagyobb teret hagynak az alkotóiknak, mint a DC, vagy mint akár pár évvel ezelőtt ők maguk. Ahelyett, hogy a hozzájuk szerződött tehetségeket beolvasztanák, hagyják, hadd hallassák saját, egyéni hangjukat.

Rick Remender ugyanolyan szimpatikusan őrült és lendületes ponyva sci-fis történettel kezdte pályafutását az Captain Americánál, mint amilyen korábbi Image-szériája a Fear Agent volt. Dan Slott megölhette Peter Parkert (még ha csak ideiglenesen is), és testébe helyezhette egyik legnagyobb ellensége, Doctor Octopus elméjét (Superior Spider-Man). Matt Fraction ritkamód egyedi és emberi, visszafogott történetekkel operáló, stilisztikai bravúrként valósíthatta meg Hawkeye-sorozatát. Jason Aaron a Thor: God of Thunderben a Marvel univerzum egészétől függetlenül írhatott (és írhat máig is) a kilenc világban szerteszét játszódó, óriási fantasy eposzokat. Mark Waid végre eltávolíthatta a Daredevilt abból a „grim & gritty” stílusból, ami Brian Michael Bendis és Ed Brubaker idején még fantasztikusan működött, de ami az utóbbi években már borzalmasan erőltetetté vált. Jonathan Hickman Avengers-sorozatainak erősen tudományos/evolúciós/morális problémaköre és hangvétele is csak rá jellemző. Brian Posehn és Gerry Duggan Deadpoolja az utóbbi évek egyik legviccesebb, független képregényhez méltón vad sorozata. (Néhány hasonló pozitívum nyilván akad a DC-nél is, de ott ezek inkább érződnek kivételeknek, mint tendenciának.)

hawkeyesh24.jpgÉs egyre kevésbé tűnik úgy, hogy az aktuális nagy crossoverekbe beleerőszakolnák ezeket az egyéb címeket, holott – ha már Thor – J. M. Straczynski éppen emiatt a gyakorlat miatt távozott a Marveltől 2009-ben  (bár ez a DC-nél is megfigyelhető szerencsére, pl. a jelenlegi nagy „eventjük”, a Forever Evil is csak néhány szériába ágazik el – csak ott ezt egyéb baromságokkal kompenzálják, mint pl. a Villain’s Month). Ezek a szokásostól elütő, kisebb-nagyobb mértékig merész húzások mind szépen ki is fizetődtek – illetve, ha megnézzük eltérő stílusaikat, műfajaikat, akkor bizony ez kezd nagyjából az a fajta diverzifikáció lenni, ami felé haladniuk kellene a kiadóknak. Könnyen lehet, hogy a DC (ami a diverzifikáció ellenkezőjét csinálja, ld. a Wildstorm és a Hellblazer beolvasztását) azért nem tesz efféle lépéseket, azért toporog a saját szarában, mert még nem nevelte fel magának azt a masszív mozifilmes fejős tehenet, amit a Marvel már vagy 5 évvel ezelőtt megtett, és aminek pénzügyi hátterével merészelhetne elszakadni a régi módszerektől.

Egyébként nyilván nem tudni, hogy a mostani szuperhősfilmes őrület meddig tart ki Hollywoodban, hiszen trendek mindig jönnek és mennek, de a Marvelnek pl. 5-6 évre előre megvannak a tervei. Ami azt is jelenti, hogy a mainstream szuperhősképregények előtt jelenleg két út áll: vagy megragadnak a jelenlegi állapotukban, sőt, egyenesen arra a szintre redukálódnak, amin már csak felhasználható nyersanyagai lesznek a filmiparnak, és a művészi igényesség többé fel sem merül velük kapcsolatban, vagy megújulnak, és utánanyúlnak olyan olvasóknak is, akik már leszoktak az olvasásukról, vagy akik akár sosem olvasták őket korábban. Jól behatárolt, egyértelmű koncepciók mentén meghatározott sorozatok kellenek: olyanok, amik gyerekeknek szólnak, olyanok, amik nőknek, olyanok, amik a gyereklelkű harmincasoknak (a mostaniak általában ilyenek – ezekből is kell, de nem CSAK ezekből kell), olyanok, amik a médium határait feszegetik, olyanok, amik fontos, érdekes és vitatott témákat érintenek – az eposzi akcióktól a vad vígjátékokon át az elgondolkodtató drámákig. A sötét, komor művektől a kellemes, önfeledten szórakoztató darabokig. Olyan sorozatok kellenek, amikre felfigyel a nagyvilág is, nem csak a rajongók, és amikről hírt ad a New York Times (nem, nem gimmickre, nem „Superman halálára” gondolok). És egyikből sem kell húsz, de még tíz, vagy akár öt sem.

Ezen kívül le kell vetni a kontinuitás béklyóit, nem kell mindennek mindennel összefüggésben lennie, nem kell minden sztorinak rögtön három másik sztoriba vezetnie, hagyni kell, hadd menjenek a szériák a maguk útjain, elég, ha külön event képregényekben érnek néha össze. Nem kellenek sorozatok csak azért, hogy ennek meg annak a karakternek is legyen egy sajátja, nem kell szálakat és szereplőket bevezetni sehova, csak azért, mert a filmadaptációkban népszerűek voltak (sőt, ezt a visszahatást jobb lenne teljesen kigyomlálni). Főleg nem kellenek sorozatok csak azért, hogy teljesítsenek velük valami szaros kvótát.

capamsh25.jpgA konklúzió? Én bízom benne, hogy mindez, vagy legalábbis valami hasonló pozitív változás előbb-utóbb bekövetkezik. Szuperhősképregények mindig is lesznek, nem egy hullámvölgyön túljutott már a zsáner, túl fog majd jutni ezen is. A kérdés csak az, hogy mikor, és főleg, hogy addigra mennyire sínyli meg ezeket az állapotokat. Jelenleg az igazán izgalmas és érdekes dolgok jellemzően a Marvel és a DC világain kívül történnek Amerikában, és ha ez sokáig így marad, akkor egyre többen és többen hagyják majd ott a mainstream jelmezes igazságosztók piacát (főleg, hogy a független képregényes szcéna is tele van jelmezes igazságosztókkal, szóval nem mintha nem lenne mindenféle alternatíva). Még ez sem tragédia, mert ha a szuperhősök egyszer kimásznak ebből a gödörből, annak híre megy, és az elpártolt olvasók is visszatérnek majd. De azért jó lenne, ha nem érnénk el egy ronda mélypontot ahhoz, hogy tényleg javulni kezdjenek a dolgok. Talán nem fogunk – megkockáztatom, hogy legalább a Marvel jó úton halad. Márpedig elég az egyiknek jó úton haladnia, hogy a másik előbb-utóbb kénytelen legyen követni.

2014. március 21.

Kocsmapult: Szuperhősválság, 1. rész

shwolverine0.jpgAz utolsó nagy, mainstream szuperhős, akit felszívott magába a popkultúra globális szivacsa, 1974-ben született – igen, Rozsomákról van szó. Az azóta eltelt negyven évben nem jött egyetlen új jelmezes igazságosztó sem, aki akkora hatással lett volna a világra, aki akkora ikonná vált volna, mint ő. Rozsomák még bekerült Superman, Batman, Pókember és a hozzá hasonlók társaságába, azóta pedig csak a nagy halál van (talán az 1991-ben debütált Deadpool az egyetlen, aki közel járt hozzá, hogy ilyen jelentős figura legyen, de ő még mindig csak a szűkebb értelemben vett geekek kiskedvence). Kell ennél jobb és egyszerűbb érv arra, hogy a mainstream szuperhősképregények mennyire képtelenek megújulni? Hosszú évtizedek óta ugyanazokkal a karakterekkel zsonglőrködnek, akik mostanra saját, szappanoperaszerűen hömpölygő kontinuitásuk rabjai – nem lehet őket megváltoztatni, megölni, jelentősen megújítani, nem öregedhetnek, nem házasodhatnak (ha mégis, azt előbb utóbb eltörlik, mintha soha meg sem történt volna), csak az marad, hogy újra és újra elmeséljék velük nagyrészt ugyanazokat a történeteket. Elég szarul hangzik, nem?

Gyorstalpaló: A ’30-as évek végén megszületett Superman és Batman karaktere, majd a siker mintájára jöttek a többiek, beindult a futószalag: Wonder Woman, Flash, Captain Marvel, Captain America stb. A második világháború sok sorozatot a propaganda irányába vitt, utána pedig az egyre agresszívebben terjedő sci-fi és krimi képregények kárára csökkent a szuperhősök népszerűsége. Az ’50-es évek végére valamennyit visszanyertek belőle, a ’60-as évek első felében pedig Stan Lee forradalmat robbantott a Marvel égisze alatt. Az ő hősei Supermanhez és társaihoz képest meglepően emberiek voltak: ha egyikükről lekerült a maszk, alatta esetleg egy tinédzser fiú rejtőzött, aki ugyanolyan problémákkal küszködött, mint megannyi igazi tinédzser fiú a világon. A jelmezes igazságosztó többé nem feltétlenül megfoghatatlan bálvány volt, lehetett akár a szomszéd srác is – vagy az olvasó maga.

shtdkr.jpgA ’70-es években vége szakadt a szuperhősök ártatlanságának, antihősök, illetve komolyabb, sötétebb tónusú történetek születtek, amik alkalomadtán társadalmi problémákat sem féltek érinteni (ld. a drogfüggőségről szóló Pókember és Green Lantern/Green Arrow sztorikat). A ’80-as években a jelmezes igazságosztók felnőttkorba léptek a Watchmennel és a The Dark Knight Returnsszel, amik amellett, hogy elősegítették a műfaj komplexebbé, kifinomultabbá válását, és tökön rúgták a "képregény gyerekeknek való" ige ostoba hirdetőit, utat nyitottak a később majd gombamód szaporodó ironikus, szatirikus, posztmodern/meta személetnek is. A ’90-es évek főleg az amerikai képregénypiac majdnem-összeomlásáról híres, egyébként a karakterek sebezhetősége (Superman „halála”, Batman „gerinctörése”), és az ezzel kapcsolatos agyament szenzációhajhászás uralta az időszakot, a kreativitás pedig elkezdett oldalágakba szivárogni (Dark Horse –Hellboy, Image – Spawn). A 2000-es éveket már nehéz trendek által meghatározni, bár a Marvel Ultimate univerzumának és a Warren Ellis/Bryan Hitch duó Authorityjának hatása érezhetően máig gyűrűzik („hardcore” szuperhősök, „szélesvásznú” történetmesélés). De mi jellemzi az utóbbi éveket, innen hova tovább?

Hol van manapság a változtatási szándék, a fejlődés, a merészség, a tökösség? Kicsit úgy tűnik, mintha a DC és a Marvel lefutotta volna az összes kört, amit a témában le lehet futni. A ’70-es évek második felének újszerű antihősei már a ’90-es évekre standarddá váltak, a ’80-as évek komorsága és érettsége szintén betagozódott a fősodorba, a ’90-es évek „sebezhető/halandó” hőseinek koncepciója mára nevetség tárgya (halál-feltámadás körforgása), és már nem csak a független sorozatokban lehet Dunát rekeszteni az alternatív, a klasszikus felfogást megcsavaró szuperhőstörténetekkel, de ezek beszivárognak a mainstreambe is (Hawkeye). Egyikben sincs már semmi különös (és ez független az adott sorozatok mindenkori színvonalától), viszont minden karakterrel megtörtént már minden, csurig van a történetük ezer kalanddal, szerelemmel, drámával, halállal, feltámadással, eposszal és tragédiával, minden szarral, amit el lehet képzelni, és sok mindennel, amit nem. És hol van egy olyan sztori, aminek van bátorsága tabukhoz, vitatott témákhoz nyúlni, mint anno a ’70-es években? Ott volt pl. az Ultimate Spider-Man 2008-as éves különszáma, ami körül már előzetesen hatalmas hírverés alakult ki, merthogy a tinédzserek közti szexről volt szó benne (a 16 évesPeterrel és Mary Jane-nel) – de a témát a konformista – és álságos – „várjunk még ezzel” konklúzióval sumákolták el.

shultisp.jpgEgyrészt a Marvel és a DC szorult helyzetben vannak, mert az olvasóik egyre nagyobb része van 30 év felett – vagyis a felvevőpiac öregszik, hiányzik az utánpótlás, egyre kevesebb gyereket érdekelnek a képregények. Másrészt viszont ezt a helyzetet legalább részben saját maguknak köszönhetik. A Watchmennel és a The Dark Knight Returnsszel annak idején behúztak sok kétkedőt és felnőttet, azóta pedig ennek a rétegnek a kielégítésére törekednek, csak közben elhanyagolták a fiatalabbakat - és bár ennek nem kellene vagy/vagy szituációnak lennie, ezek a cégek egy dologban egész biztosan nem voltak jók soha, az pedig a termékpalettájuk diverzifikációja. Csak nézzük meg, mennyire ritka manapság az igazán felhőtlen szórakoztatás (FUN!) ezekben a sorozatokban: a szuperhősök elvileg példaképek, de melyik kölyök akar olyan hős lenni, akit már kétszer megöltek és feltámasztottak, klónoztak, akinek az élete tele van bűntudattal, tragédiával, kétségekkel, barátai/barátnői, családtagjai jelentős részét pedig kinyírták az utóbbi években, és folyton gyötrődik valami miatt? Persze, kell a dráma is, csak nem ilyen mértékben, nem ilyen erőltetetten, és főleg nem úgy, hogy egyébként is csak az aktuális sztoriig/eventig tart a hatása.

Nyilván az sem segített a fiatal vevők elmaradásában, hogy az utóbbi másfél évtizedben vészesen elterjedtek az olyan alternatív szórakozási formák, amikkel szemben a képregény nehezen állja a sarat a körükben (a Facebooktól kezdve a DVD/BD-ken át a konzolokig és okostelefonokig), de naivitás lenne azt gondolni, hogy ha a kiadók időben felismerték volna a problémát, nem tehettek volna valamit kiadványaik népszerűbbé, versenyképesebbé tételéért. Ez csak üzlet: igényfelmérések, pozicionálás, marketing. A Marvel és a DC azonban, noha egyfolytában szajkózzák a szöveget a megújulásról, láthatóan évtizedek óta képtelenek letérni a járt és elkoptatott útról, és szépen bedobozolták magukat abba a pozícióba, ahol a fent említett, öregedő olvasótábor igényeinek felelnek meg. Ez pedig hosszútávon bukta.

shnew52.jpgA DC 2011-ben azért indította nulláról az egész univerzumát az Új 52-vel (a ’85-os Crisis on Infinite Earths után másodszor), hogy új olvasókat húzzon be – elbaszta. A sorozatok ugyanolyanok voltak, ugyanazoknak szóltak, és egyébként is, az is lehet, hogy már késő egy ilyen „egyszerű” trükkel (értsd: a hatalmas, átláthatatlan és ellentmondásos kontinuitás eltörlésével, tiszta lappal) megfogni a potenciális érdeklődőket. Hosszú évek maradtak ugyanis ki, azaz lassan felnő az a generáció, ami a ’80-as, ’90-es évekbelivel ellentétben már szinte egyáltalán nem olvas képregényt, és innentől kezdve jó eséllyel nem fognak az ő gyerekeik sem.

A kiadók a nagy, sok évtizedes ikonjaiknak köszönhetően tudnak még ilyen helyzetben is szakítani: az alapvetően felnőtt olvasótábor ellenére a rajongók többsége sorozatokat, karaktereket követ, nem írókat, rajzolókat, ami egy franchise-rendszeren belül (számukra) elvileg nem feltétlenül szerencsés, hiszen a minőség ki van téve a mindenkori szerkesztői és marketingszempontok, illetve az azok által meghatározott alkotógárda változásainak. De a szappanopera behúzta az embereket Pókember, Batman és a többiek életébe, így sokan akkor is veszik, illetve gyűjtik ezeket a füzeteket, amikor az aktuális sztorik éppen nem tetszenek nekik, részben, hogy „ne maradjanak le”, részben az „előbb-utóbb úgyis jobb lesz” gondolatmenetet követve. (Ami még csak nem is önáltatás, mert ezeknek a szériáknak a színvonala folyamatosan, éveken, évtizedeken át hullámzik, hol fent, hol lent). Ezért van egyszerre féltucatnyi Batman-képregény, és ezért kell Rozsomák és Pókember szinte minden létező szuperhőscsapatba. Ez viszont egy rohadtul felelőtlen, meggondolatlan belekényelmesedés a fenti helyzetbe, ráadásul olyan kuszaságot eredményez, ami az esetleges új olvasót kapásból elrettenti. („– Láttam az új X-Ment, tök jó volt, gondoltam, kipróbálom a képregényt. Van? – Persze, melyiket kéred? – Miért, több van?  - Naná, vagy 10. – 10 X-Men? Oké, melyik a fősorozat? – Attól függ, honnan nézzük. – Fogom érteni bármelyiket előismeretek nélkül? – Hát…” Stb.)

shavengers.jpgKözben ezek az ikonok fénykorukat élik a mozivásznon, és kezdem úgy érezni, hogy ennek hatásai magára a képregényiparra inkább negatívak, mint pozitívak. A Marvelnek nyilvánvalóan aprópénz a képregényekből származó bevétel amellett, amit egy Bosszúállók hoz a konyhára, ami nem baj, viszont egyértelmű, hogy ezek az audiovizuális orgiák nem késztetik a nézőiket arra, hogy a karakterekkel az eredeti médiumukban is ismerkedjenek. Míg a szerzői sorozatok eladásait egy mozis vagy tévés adaptáció az egekbe katapultálhatja (ld. Watchmen, The Walking Dead), addig a franchise-rendszerben működő szuperhősöknél még akkor sem jelent szinte semmit a filmes boost, ha a kiadó direkt igyekszik a képregényeket minél hasonlóbbá tenni az adaptációkhoz (ld. a Bosszúállók közönségét megcélzott, a filméhez hasonló csapatfelállással startolt Avengers Assemble-t, vagy a Samuel L. Jackson-féle Nick Fury borzalmasan kínos beleerőltetését a kontinuitásba). Jelenleg a filmek ilyen szempontból csak arra jók, hogy még egy látványosabb, színesebb, izgalmasabb, nagyobb közösségi élménnyel járó alternatívát kínáljanak a comicokhoz képest, tovább erősítve a fiatalok „minek olvassam, ha játszhatom/nézhetem is?” szemléletét.

Az egyik lépés a jó irányba valószínűleg az lenne, ha a kiadók nem ugyanazt próbálnák újrateremteni a képregények lapjain, amit a nézők a moziban látnak, elvégre azzal eleve nehéz versenyezni, hanem inkább új utakat keresnének, és mernének változtatni, kísérletezni. Mert ebből így az lesz, hogy a képregények lassan a mozifilmek merchandise-termékeivé válnak (ha ugyan nem váltak máris), ahogy a filmek pedig paradox módon már inkább az egyéb cikkek (pólók, figurák, játékok stb.) merchandise-termékei, és nem fordítva. (A klasszikus példa: a Disney anno 5 milliárdot kaszált a Verdákhoz kapcsolódó cuccokon, míg maga a film tizedannyit sem hozott – kell kérdezni, hogy akkor vajon a film több-e egy drága reklámnál, amivel ezer más dolgot lehet eladni?)

Akárhonnan indulunk, folyton ide lyukadunk ki: a szuperhősképregényeket ismét vagánnyá, szórakoztatóvá, relevánssá kell tenni, és nyilván nem csak az eleve meglévő, öregedő olvasóközönség számára. És a helyzet azért szerencsére messze nem reménytelen, lehetőségek, pozitív tendenciák nagyon is vannak (meg hát szuperhősképregények régóta léteznek, és mindig is fognak, és ahogy a korábbi hullámvölgyeken, nyilván ezen is túljutnak majd), úgyhogy ezt a pesszimistára sikeredett merengést a cikk második részében kissé kompenzáljuk. Stay tuned!

2014. március 14.

GeexKomix 72.

beastsofbb.jpgBeasts of Burden: Hunters & Gatherers

Történet: Evan Dorkin
Rajz: Jill Thompson
Dark Horse Comics

Nem tudom, Evan Dorkin mivel tölti mostanság ideje legnagyobb részét, de kurva jó lenne, ha azt a tevékenységet lecserélné Beasts of Burden képregények írására. Az az egy-egy sztori, amit nagyjából fél-, egyévente kapunk az utóbbi idők egyik legjobban és legszebben kivitelezett képregényes koncepciójához, messze nem elég. Aki még nem tudná: a Beasts of Burden egy Burden Hill nevű kisvárosban játszódó fantasy-horror, amiben a környéket bátor, hősies kutyák egy csoportja védelmezi a mindenféle sötét, természetfeletti erőkkel szemben. A Hunters & Gatherersben valami nagy, gyors és láthatatlan szörnyeteg tizedeli Burden Hill állatvilágát, ezért a kutyák (akik közt igazából van egy macska is) úgy döntenek, hogy csapdát állítanak a dögnek az erdőben. Az persze még veszélyesebb, mint hitték, és a „kapcsolatfelvételt” egy őrült hajsza követi, törő-dőlő fákkal, vérrel és halállal. Dorkinnak van érzéke hozzá, hogy már kezdettől fogva megteremtse a fenyegetettség érzetét, pusztán a dramaturgiai eszközök, a karakterek, a dialógusok remek használatával. Ez azért is fontos, mert Thompson cserébe nem az ilyenkor elvárt sötét, borongós képekkel dolgozik, ellenkezőleg: nagyon is gazdag, buja, zöldes, élettel és világossággal teli erdőkörnyezetet teremt, ettől is hat olyan természetesnek az egész. És persze attól, hogy az állatok tényleg állatok, hiába beszélnek, és rendelkeznek nagyjából emberi intelligenciával, attól még nem holmi disneys sztereotípiák, külsejük nem antropomorfizált. Dorkin és Thompson történeteiben valószerűtlen, de annál kielégítőbb házasságra lép egymással a realisztikus horror és az állatos fantasy. A záróképek pedig, amik egy még nagyobb fenyegetés érkezését jelzik előre, megint megnehezítik, hogy türelemmel várjuk a ki tudja mikor érkező folytatást. (Rusznyák Csaba)

beastofbbint.jpg
Moon Knight #1

Történet: Warren Ellis
Rajz: Declan Shalvey
Marvel Comics

Moon Knight (2014-) 001-000.jpgMoon Knight a hetvenes években népszerű Werewolf by Night képregénysorozat címszereplőjének egy eldobható, kétdimenziós ellenségeként kezdte, majd lassan huszadrangú (vendégszerepek a Spectacular Spider-Man és Defenders füzetekben), tucathős (reflektorfény a The Amazing Spider-Manben) és C-listás (West Coast Avengers tagság, saját limitált széria) kategóriából a kétezres évekre felküzdötte magát a cserepados hősök közé (saját ongoing sorozat és Secret Avengers belépő). Mindennek fikarcnyi jelentősége sem lenne számomra, ha 2011-ben nem jött volna Brian Michael Bendis és Alex Maleev, akik egy csapásra olyan karaktert varázsoltak belőle, hogy a kedvenc alulértékelt Marvel hőseim egyikévé vált (a trió másik két tagja Jamie Madrox és Danny Rand). Képzeljük el, hogy Bruce Wayne-t is lelövik a szüleivel együtt, majd egy titokzatos erő (fogjuk rá, hogy Khonshu, az egyiptomi holdisten) feltámasztja őt, és új életét a bűnüldözésnek szenteli. Kis bökkenő, hogy ez az egész újraélesztés mizéria kissé megviseli az elméjét és egy jóféle disszociatív identitás-zavart (gyermeknevén többszörös személyiségzavar) fejleszt ki, ami összemossa a fejében elképzelt dolgokat a valósággal (mondom, hogy óvatosan ezzel a holdisten teóriával). Az éjszaka elrejtő fekete köpeny helyett fehéret ölt, mert ő egyenesen azt akarja, hogy a bűnözők LÁSSÁK, amikor eljön értük. Moon Knight annyira problémás, hogy egy jóérzésű szuperhős sem mer vele mutatkozni nyilvánosan, és a Bosszúállóknak is csak titokban tagja, ha egyáltalán, mert DID, ugye. A Los Angeles-i milliomos filmproducer, aki a saját titkos eredettörténetéből forgat tévésorozatot (ami természetesen oltári bukás lesz) és saját renegát S.H.I.E.L.D. ügynöke van, személyesen vezeti fel az Age of Ultron Marvel-eseményt, amikor komoly veszteségek árán, de street-level, B-listás hősként legyőzi Nefaria grófot. Bendis itt sajnos leteszi a lantot és Marc Spector elhagyja Hollywoodot. Enter Warren Ellis. Moon Knight áthelyezi operatív főhadiszállását New Yorkba, és segít a rendőrségnek leszámolni egy sorozatgyilkossá vált ex- S.H.I.E.L.D. ügynökkel. Az ember várja, hogy mikor gurul el szokásos módon Ellis gyógyszere, de úgy tűnik, ő is és Marc Spector is egész jól megbirkózik sajátos elmezavarával. Azután belebotlunk a jelenetbe, amiben Moon Knight a (talán nem is létező) pszichiáterével kezd el beszélgetni arról, hogy valójában nem is személyiségzavara van, és nem egy ókori isten sugallatait hallja, és akkor rádöbbenünk, hogy hősünk nem pusztán őrült, hanem totálisan és menthetetlenül megzakkant. Ráadásul ezt nem csak mi, de ő is tudja, és ekkor terül el igazán a széles mosoly az arcunkon: minket most totálisan és menthetetlenül megvettek kilóra. (Nagy Krisztián)

Moon Knight (2014-) 001-011-horz.jpg

Starlight #1

Történet: Mark Millar
Rajz: Goran Parlov
Image Comics

Starlight01_001a-(John Cassaday Cover).jpgHa van képregényíró, akinek a megnyilvánulásait és óriásira fúvódott egóját nem bírom elviselni, az Mark Millar (van még kérem Jodorowsky is, de ő Dalíhoz hasonlóan már annyira veszélyesen szédeleg a zseni és az egomániás őrület határán, hogy neki megbocsátom), de azt meg kell adni, hogy időnként tényleg beletalál nem csak az én, de úgy en bloc a képregényrajongók ízlésébe. Legutóbbi húzása, ami az egyik kedvenc alzsáneremet, a planetáris románcot tálalja új köntösben, első ránézésre akár európai szerzők munkája is lehetne. Ez elsősorban annak a horvát származású Goran Parlovnak köszönhető, aki egy ideig az olasz fumettiket kiadó Bonellinek dolgozott a Dirty Harry-szerű Nick Raider sorozaton, ami meg is látszik a Starlight képi világán: kicsit mintha Moebius és Jodorowsky gyermekére, a soha meg nem született Dűne film storyboardjainak hamvaiból főnixként előemelkedett Incal sorozatra hajazna. Edgar Rice Burroughs John Carteréhez hasonlóan Duke McQueen is átkerül egy távoli planétára, ahol igazi hőshöz méltóan legyőzi a zsarnok uralkodót, és felszabadítja a bolygó népét. A Földön maradt szerelme azonban hazahívja, így maga mögött hagyja a dicsőséget egy unalmas, kispolgári, ám boldog életért cserébe. Odahaza persze a csodás visszatérést követő ünneplés után az újságok elkezdik feszegetni a fantasztikus utazás részleteit, és a hős tesztpilóta hamarosan hiteltelen, de ártalmatlan bolonddá válik. Mindezt Millar nagyszerű érzékkel adagolja, ide-oda ugrálva az időben érkezünk meg a megöregedett, lelki társát elvesztett, magányossá vált tragikus hőshöz. Profin kivitelezett prológus, hiszen a java még csak most következik, legalábbis ezt ígéri nekünk a füzet utolsó oldalán integető cliffhanger. Jobb, ha bekötjük a rakétahajó biztonsági öveit, mert ez igen élvezetes utazásnak ígérkezik. (Nagy Krisztián)

Starlight01_013-horz.jpg
Swamp Thing #28

Történet: Charles Soule
Rajz: Javier Pina
DC Comics

swampthing28.jpgLassan egy éve lesz, hogy Charles Soule átvette a Swamp Thing írását Scott Snydertől, akinek a Jeff Lemire Animal Manjével közös sztorija az egész Új 52 egyik (?) legnagyobb ékköve volt. Ami azt illeti, Snyder még jobb munkát végzett, mint a sokkal erősebben hype-olt Batmannél, ami egyébként persze, hogy sokkal erősebben hype-olt, hiszen Batman (és ráadásul még tényleg baromi jó is). Innentől kezdve Soule-nak veszettül nehéz dolga volt, hogy felnőjön elődjéhez (főleg, miközben a fél DC kreatív romokban hever körülötte), de lassan komolyan el kell gondolkodnom rajta, hogy nem csak fel, hanem lassan már túl is nő rajta. A franchise-jellegű sorozatok esetében az író iszonyatos mennyiségű sztorira és karakterre építhet, de ez általában inkább jelent hátrányt, mint előnyt, hiszen folyamatosan gúzsba köti a kontinuitás és az ismétlés veszélye. Soule viszont az eddigi 10 rész alapján azon kevesek közé tartozik, akik képesek ebből előnyt kovácsolni maguknak: mesterien használja ki Swamp Thing képességeit, a „Zöld” koncepcióját, folyamatosan izgalmas egyensúlyban tartja a főhős személyes drámáját és útkeresését a változatos formákban tálalt globális témákkal, és tele van jobbnál jobb ötletekkel. A konfliktus Seedrrel, a párbaj, a „halál”, az elmerülés a Zöldben, és az onnan való menekülés a „Parlament” kiiktatásával mind szépen végigvitt, izgalmas és fordulatos sztorik voltak, amik elegánsan egyensúlyoztak a mítoszteremtő fantasy és a horror határmezsgyéjén, és – ami fontos az efféle sorozatoknál – nem félték újra és újra felrúgni a status quo-t. Soule behozott magának egy sor új karaktert (kezdve Capucine-nal, akinek eredetét ebben a számban ismerjük meg, és akinek van egy nyúlfarknyi, de annál intenzívebb összetűzése a főszereplővel), és szépen építgeti a saját Swamp Thing „univerzumát”, kinőve közben az elődei árnyékából. Jelenleg ez egyértelműen a DC egyik legjobb sorozata, Soule-ra pedig jobb lesz odafigyelni, mert igen izgalmas dolgokat csinál (ld. még: She-Hulk, amit a legutóbbi GeexKomixban Nagy kolléga méltatott). (Apropó: nyilván sosem fog megvalósulni, de tökre elolvasnék egy Soule-Dorkin kollaborációban születő Beasts of Burden/Swamp Thing crossovert. Több értelme lenne, mint a legtöbb létező crossovernek.) (Rusznyák Csaba)

 

swampthing28int.jpg

Terminator Salvation – The Final Battle #4

Történet: J. Michael Straczynski
Rajz: Pete Woods
Dark Horse Comics

Terminator Salvation - The Final Battle 004-001.jpgSosem voltam a befutott filmes, sorozatos és videojátékos franchise-ok képregényadaptációjának híve (a nyolcvanas évekbeli Fazekas-féle, fekete-fehér füzetek természetes, egyértelmű és vállaltan szubjektív kivételt képeznek), így a Dark Horse Star Wars, Buffy, Mass Effect, Serenity és Terminator sorozatai is teljesen hidegen hagytak. Eddig. Most ugyanis nem kisebb név, mint maga Straczynski vágta abba a borzasztóan szívós, göcsörtös és hatalmas fába a fejszéjét, amit a Terminator-univerzumnak hívnak, és amit az alapfilmek, a sajnálatos módon trehányul összehányt tévésorozat, a képregények, a könyvek és maga az időutazás gimmickje olyan ingoványos, életveszélyes mocsárba helyezett, hogy Swamp Thing legyen a talpán, aki fogást talál rajta. Ezt a gordiuszi csomót egy huszárvágással megoldották, ugyanis Straczynski pont ott veszi fel a történet fonalát, ahol a negyedik, sokak által köpködött (én nem vagyok köztük, de mennyire nem ám!) film befejeződött és egyrészt elkezdi kitölteni az üresen maradt foltokat, másrészt összekötni a negyediket az első filmmel (Kyle Reese visszatérése a kilencvenes évekbe, hogy találkozzon Sarah Connorral, és megfoganhasson a jövőben fölötte mentorkodó John Connor), harmadrészt pedig előkészíti az emberiség végső rohamát a Skynet ellen, hogy megszerezhessék az időgépet, és semmissé tegyék a gépek uralmát. Az egész időutazás-mizéria természetesen meglehetősen kétségessé teszi ennek sikerét, de jelenleg még „In Straczynski we trust!” pólót viselve olvasom a történetet, hiszen egyelőre csak a harmadánál tart (a négyes számnál a tizenkettőből). A sztori két idősíkon zajlik: 2003-ban három felturbózott T800-as és a jövőbeli ellenállás egy katonája fut versenyt egymással, hogy elkapjanak egy szökött sorozatgyilkost, 2029-ben pedig a Skynet által életben tartott dr. Kogan készíti elő a Marcus Wright-féle prototípus fejlettebb verzióját, amihez a múltban üldözött szökevény elméjére van szüksége. Amennyiben a kísérlet sikerül, a Skynet legnagyobb hiányosságát (azaz, hogy képtelen az emberek fejével gondolkodni)  tudják kiküszöbölni, ez pedig semmi jót nem jelent az éppen a Skynet wyomingi központja ellen rohamot indító emberek szedett-vedett serege számára. Pete Woods jó, de nem remek választás volt a címhez, ennél szikárabb és realisztikusabb stílust is el tudott volna viselni a kevés reménnyel kecsegtető, zord jövő. Ahogy a dolgok állnak, a Terminátor-saga lezárása (haha, egy időutazásos sztoriban?) még akár jól is elsülhet. (Nagy Krisztián)

Terminator Salvation - The Final Battle 004-003-horz.jpg

Tovább a múltba