GeexKomix 87: Messzi-messzi galaxis, reinkarnáció, Ant-Man, kalóz szuperhős és UFO a hidegháborús Moszkva fölött. Ezeket a képregényeket olvasd a héten!
Ez vagy az eddigi legnagyobb Marvel-sztori lesz, vagy a legszerencsétlenebb, legostobább parasztvakítás.
Ne kószálj az erdőben! Poe, Lovecraft és a Grimm testvérek találkozása mitikus erejű horrormesékben.
Mexican Stand-off #32: egy magyar rajzoló és grafikus kalandjai Amerikában és Ausztráliában, többek közt egy Indiana Jones-szerű Marco Polo-képregénnyel.
Horror Poe és a Grimm fivérek nyomdokain! Bérgyilkosiskola! Szuperhősök és a sokadik világvége! Ördögűzés, párhuzamos világok és persze a sétáló élőholtak!
GeexKomix 86.: Ezeket a képregényeket olvasd a héten!
GeexKomix 85.: Ezeket a képregényeket olvasd a héten!
GeexKomix 84: ezeket a képregényeket olvasd a héten!
Most egy híres-legendás szuperhőssel kevesebb van, már amíg fel nem támasztják.
GeexKomix 83.: ezeket a képregényeket olvasd a héten.
Szörnyirtás haladóknak, az amerikai dél sötét oldala (van neki más is?), űrseriff bajban, és az új Thor, aki egy nő. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.
Hogyan javítsuk meg a javíthatatlant, avagy márpedig van még remény a romok között is. Még ha ezek a romok a Star Wars-prequelek is.
Rozsomák meghal, Rocket Raccoon végigrandalírozza a galaxist, és itt az új Spider Jerusalem. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.
Luke, Han és Leia a Birodalom ellen, úgy, ahogy szeretjük.
"Denevér leszek." Frank Miller klasszikusának meghatározó pillanata.
...és Hollywood mocska, és az álmok szépsége és a norvég világvége. Ezeket a képregényeket olvasd a héten!
A horror és a noir brutális és katartikus találkozása.
Superman visszatér (bizonyos értelemben kétszer is), Bosszúállók minden mennyiségben, és élet több millió év múlva. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.
Az egyetlen magyar készítésű képregénymagazin busókkal, egy 19. századi budapesti álarcos igazságosztóval, beszélő páncéllal és eposzi sámánháborúval.
Apokalipszis apokalipszis hátán, Atlantisz másképpen, mesterséges naprendszer, ördögök és ördögűzők. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.
Díjnyertes magyar képregények a parasztfiúról és a szájmenéses mágikus páncélról, valamint a kibernetizált agárverseny veszélyeiről.
Zombik, istenek, csillagközi kalandok meg a True Detective és A dolog találkozása. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.
Jóképű, laza, szembeszáll a túlvilági erőkkel is, és mindig szerencséje van - hogyhogy nem ismerjük? Buonanotte, signor Dylan Dog!
Bérgyilkosok Roxfortja, szuperhősök 9mm-es és álomküzdős magánélete és a földönkívüli óriásfák esete az emberiséggel. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.
A posztapokaliptikus jövőben az emberiség maradéka a Hegy mélyén próbál életben maradni: mindez magyar képregényszerzők tollából. Interjú!
Egy iskola egy másik bolygóra kerül, az amerikai vámpírok visszatérnek, a szuperhősök háborúba mennek. Ezeket a képregényeket olvasd a héten!
Száguldás a geek tudatalatti kellős közepébe, pilótánk Boulet, a frankofón webképregény nemzetközi nagykövete, aki ezúttal Budapestre látogat.
Pókember visszatér, Garth Ennis alternatív Alien-sztorit ír, az amerikai dél tele van tahó vadbarmokkal. Ezeket az képregényeket érdemes olvasni a héten.
Dredd: Underbelly
Történet: Arthur Wyatt
Rajz: Henry Flint
2000AD
Miközben Karl Urban néhány hónaponként menetrendszerűen elböffenti magát (erre legutóbb a napokban került sor), hogy a tavalyelőtti Dredd mozifilm folytatása a pénzügyi bukta ellenére– köszönhetően a csinos DVD-eladásoknak – egyáltalán nem reménytelen, „folynak tárgyalások” a stúdióval, és a lassan (és megérdemelten) kultstátuszba emelkedő film rajongói ilyenkor rendre kiugranak a gatyájukból örömükben, a 2000AD nem lógatja a pöcsét, hanem inkább tető alá hozza a saját sequeljét. Persze képregény formájában, hogy máshogy? Arthur Wyatt, aki cirka 10 éve igazolt le a kiadóhoz, a film stílusát hűen követve írta meg az Underbellyt, és ennek megvannak a jó és a rossz oldalai is. A jó nyilván az, hogy a végeredmény egy ugyanolyan szikár, tökös, kemény akciófaszaság, mint Pete Travis mozgóképes adrenalinlökete volt, a rossz pedig nyilván az, hogy ahhoz hasonlóan mellőzi a Judge Dredd hagyományos szatirikus élét, gonosz humorát és cinizmusát. Egy filmadaptáció könnyebben megússza az ilyesmit, de a karakter eredeti médiumában azért kicsit fura ez a „szimpla akcióthriller” megközelítés. Viszont ha ezen túltesszük magunkat, akkor az Underbelly működik. A sztori szerint Mega City One-t ugyan megtisztították a Slo-Mótól, de most egy új drog, a Psych tombol az utcákon, aminek előállítására a Cursed Earth-ből becsempészett mutáns rabszolgákat használják. Mint fogyóeszközöket. Dredd persze Anderson segítségével tudomást szerez az előállítás helyéről, és a bírák megrohanják a kisebb hadsereggel őrzött droggyárat. Ez a jelenet egy iszonyú vagány, brutális finálé lehetne mozgóképen, minimum tíz percben, itt, a helyhiány miatt (az egész comic 34 oldal) csak egy kétoldalas spread jut rá (Flint rajzai azért illően nyersek) – mondjuk a képregény egészére igaz, hogy simán elolvasgattam volna még akár kétszer ilyen hosszan is, vékonyka történet ide vagy oda. Így ez csak egy jópofa demonstrációja annak, hogy ebben a Dreddben is van még kraft. (Rusznyák Csaba)
The Bunker #1
Történet: Joshua Hale Fialkov
Rajz: Joe Infurnari
Oni Press
%20001-000.jpg)
A két zsáner, amire mindig vevő vagyok, az emberiség utolsó napjaival és az időutazással foglalkozik, ám ha egy képregény épp ezt a kettőt vegyíti, akkor teljesen biztos, hogy fennakadok a horgon. Fialkov, aki már letett egy-két dolgot az asztalra (I, Vampire, Echoes, Alpha: Big Time), eredetileg digitális képregényben gondolkozott, de úgy tűnik, az Oni Press ajánlata elég meggyőző volt, hogy művét kiadhassák papírformátumban, beleszuszakolva az első öt fejezetet a 43 oldalas nyitószámba. A sztori felütése zseniális: öt jó barát elindul az erdőbe, hogy elássanak egy időkapszulát, ám a földben egy bunker csapóajtajára bukkannak, amire valaki az ő neveiket festette. Odalent egy könyvtárnyi dokumentáció és anyag vár rájuk, valamint levelek, amiket a jelek szerint az ő jövőbeli alteregóik írtak, hogy figyelmeztessék őket: a Földet egy minden képzeletet felülmúlóan pusztító erejű járvány taszítja a kihalás szélére, és ők nemhogy szerepet játszanak majd ebben, hanem egyenesen ők fogják okozni. A kétkedést és hitetlenkedést elmossák a levelekbe csempészett személyes részletek és titkok, azonnal próbára téve a köztük lévő barátságot. Vajon tényleg igaz mindez, és ha igen, mit kezdenek ezzel a tudással? Infurnari kissé szándékosan elmosott és néhol vázlatszerű stílusa szerencsére nem a korlátozott rajztudást akarja elfedni, hanem inkább álomszerű, fojtogató atmoszférát kölcsönöz a történetnek. A digitális verzióhoz képest itt már színeket is kapunk, a jelenben játszódó események kékes, a posztapokaliptikus jövő történései barnás színezetet kapnak: ez a filmekben is használt effekt jelenősen megdobja a hangulatot. A füzet végére csempészett cliffhanger már csak az utolsó szög a koporsómba: ezt a sorozatot bizony érdemes lesz szemmel tartani. (Nagy Krisztián)
%20001-009-horz.jpg)
Fantastic Four #1
Történet: James Robinson
Rajz: Leonard Kirk
Marvel Comics
A Marvel legrégibb sorozatát többen próbálták már kirángatni az eladási és minőségi átlagból az utóbbi években, de sem Jonathan Hickman, sem Matt Fraction nem jártak különösebben nagy sikerrel, pedig mindkettejüknek voltak jó ötleteik. És nagyon úgy néz ki, hogy nem James Robinson fogja elhozni a megváltást a leghíresebb szuperhőscsalád történetében. Az All-New Marvel NOW! keretei közt MEGINT újraindított széria először is minden ok és értelem, na meg minden magyarázat nélkül vörösre változtatta a család klasszikusan kék jelmezét. Alapból nincs ezzel nagy baj, trendek, irányzatok változnak, új dolgokat mindig ki kell próbálni, de ez így csak egy üres marketingfogás: hű, nézd, a Fantasztikus Négyes vörös-fekete szerelésben feszít, mennyire COOL már! Öh, nem, igazából nem az, de whatever. A sztori címe egyébként az, hogy The Fall of the Fantastic Four, és Robinson az első oldalakat rögtön azzal tölti, hogy beleverje az olvasó fejébe, hogy nagyon sötét, nagyon csúnya, nagyon drámai, sőt, tragikus események következnek, és a család szétesik, és már semmi nem lesz olyan, mint rég. Oké, majd szóljon valaki, ha már abbahagyhatom az ásítozást. Aztán: a csapat Fin Fang Foommal bunyózik a város közepén egy trehányul megírt akciójelenetben, amiben a karakterek folyamatosan kommentálják a hülye olvasó kedvéért, hogy mit és miért csinálnak, úgy, ahogy az legutóbb kb. 30 évvel ezelőtt volt divat. És folytatódik a vészjóslás, a balsejtés, a jaaaaaj, de rossz lesz, a jaaaaj, de nagy bajok jönnek tiráda, mindez Leonard Kirk középszerű rajzaival. Érdektelen és fáradt az egész – ha választani kell, akkor inkább a Fraction-féle kalandozós vonalat kellett volna továbbvinni. Nade, talán egyszer jön még valaki ehhez a címhez, aki művel vele olyasmi csodát, mint mondjuk Byrne a ’80-as években. Reménykedni szabad. (Rusznyák Csaba)
Ms. Marvel #1
Történet: G. Willow Wilson
Rajz: Adrien Alphona
Marvel Comics
Manapság, mikor egyre többet éri olyan vád a szuperhősképregényeket, hogy minden történet ugyanolyan, és a karakterek egy sora egymással felcserélhető, nagy öröm belefutni egy olyan új sorozatba, mint ez. A Marvel pár éve azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az Ultimate univerzumában fekete Pókembert mutatott be Peter Parker halála után (az a sorozat a mai napig nagyszerű), most pedig a mainstream világába vezetett be egy muszlim tinédzserlányt, aki pakisztáni bevándorlók Amerikában élő gyermeke. A nemi, etnikai, vallási diverzifikáció szép dolog, ráadásul olyasmi, amire marha nagy szüksége van a mai amerikai képregényiparnak, de csak az, hogy a kiadó mer előhúzni a kalapból egy muszlim szuperhőst (még ha úgy is, hogy saját sorozatot kap, mint ebben az esetben), történetmesélési szempontból még nem teljesítmény. G. Willow Wilson és Adrien Alphona viszont bőven többé teszik ezt a képregényt holmi politikai korrektséget hirdető marketingfogásnál. A főhős, Kamala egy szigorú vallási értékek által uralt család lázadója, és ez persze nem kifejezetten eredeti, sőt, konkrétan sablonosnak is mondható (még abban sem vagyok biztos, hogy a szülők karakterei alkalomadtán nem erősítik a muszlimokkal kapcsolatos sztereotípiákat). De az író olyan szépen, érzékenyen, finoman, humorosan és emberien ábrázolja a két világ közt rekedt tinédzser lány út- és önkeresésének drámáját, hogy egészen belefeledkezem a kissé Persepolis-ízű sztoriba, és szinte rossz néven veszem, amikor a végén belopakodnak a képregénybe a szuperhőstoposzok, és emlékeztetnek rá, hogy egy eredettörténettel van dolgom. A főszereplő karaktere, a családi dinamika, az iskolai közösségek ábrázolása mind tökéletesen eltalált – Wilson briliánsan ágyazza bele a (kissé Peter Parkeresen) nerdös lányt mind a való világ problémáiba, mind a Marvel szuperhősuniverzumának kontextusába. Alphona pedig gyönyörűen, stílusosan (egy leheletnyit karikatúraszerűen) rajzol, és ami a legfontosabb: Kamala tényleg egy átlagos tinédzsernek tűnik a képeken, nem egy nagymellű, kiglancolt szupermodellnek, aki spontán dögös pózokban kommunikál. Eddig ez messze az év legjobb képregényes debütálása. (Rusznyák Csaba)
She-Hulk #1
Történet: Charles Soule
Rajz: Javier Pulido
Marvel Comics
%20001-000.jpg)
A Marvel-univerzumban történő nem konvencionális történetmesélés mindig is a szívem csücske volt, erre nagyszerű példa az Alias Bendistől, az új Hawkeye Fractiontől vagy éppen, hogy témánál legyünk, She-Hulk saját sorozata Dan Slottól. Utóbbi elsősorban a zöld amazon ügyvédi tevékenységére helyezte a hangsúlyt, ahogy interdimenzionális felek közti eseteket próbált megoldani a Goodman, Lieber, Kurtzberg & Holliway iroda Szuperhumán Ügyek osztályán. She-Hulk már John Byrne óta hajlamos volt áttörni a Negyedik Falat, interakcióba lépni a panelekkel, kiszólni az olvasóhoz, Dan Slott szériájában például az iroda alagsorában egy komoly szuperhősképregénygyűjtemény szolgált precedensekkel a jogi ügyekhez. Ugyan az újraindított sorozat (legalábbis az első számban) nem tartalmaz efféle utalásokat, azonban látszik, hogy az író, Soule, gyakorló ügyvéd: Jennifer Walters elsőszámú ellenfele ebben az epizódban Legal, Tony Stark céges jogásza, ütközetük színtere pedig a tárgyalóterem, a vita tárgya pedig egy elhunyt szupergonosz repulzorszabadalma. Dr. Jonas Harrow bűnöző-feltaláló özvegye csak She-Hulkban reménykedhet, hiszen senki más nem mer és nem akar perre menni a Bosszúállók oszlopos tagjával, Földünk sokadszori megmentőjével. A sztori, bár nem túl bonyolult, de hatásos, jó alapötlettel felrázva, de ami igazán egyedi ízt ad neki, az Javier Pulido rajzai. Elegáns stílus, ötletes panelezés, már vizualitásában is élesen eltér a mainstreamben megszokott szuperhősképregényektől, ráadásul nagyszerű színezőt kapott maga mellé: Muntsa Vicente-et, aki legutoljára a Brian K. Vaughan és Marcos Martin által jegyzett Private Eye kapcsán került elő. A sorozatban fel fog tűnni állandó szereplőként Hellcat, de Daredevil és Doctor Doom is tiszteletét teszi a tervek szerint, szóval úgy néz ki, hogy rendszeres olvasó leszek. (Nagy Krisztián)
%20001-008-horz.jpg)
Winter Soldier: The Bitter March #1
Történet: Rick Remender
Rajz: Roldan Boschi
Marvel Comics
Nyakunkon az új Amerika Kapitány film, ami az Ed Brubaker által (Buckyból) kreált Winter Soldier karakterét hasznosítja, szóval evidens, hogy az ő képregényét is le kell porolni, ha már a Marvel úgyis megint a sorozatújraindításos játékot játssza (ld. Fantasztikus Négyes). Brubaker szériáját egy idő után sajnos kénytelen voltam feladni anno, egyszerűen ellaposodott. Viszont most Rick Remenderrel új életre kel: az író visszaröpíti a cselekményt a hidegháborúba (nem flashbackek formájában, az egész sztori 1966-ban játszódik), és Nick Furyt teszi meg főszereplőnek. (Az IGAZI Nick Furyt, nem azt az Ultimate/mozis verzióról mintázott Nick Fury Jr. közröhejt, amit látva folyton sírnom kell a kiadó teljesen értelmetlen vadbaromsága miatt.) Szóval, igen, a cím ellenére Fury (és társa, Ran) a főszereplő – retcon nélkül nehéz is lenne máshogy megoldani, hisz Brubaker háttértörténete szerint a Winter Soldier ekkoriban a szovjetek agymosott, önálló akarat nélküli szuperkéme volt, aki a The Bitter March első részének végén így értelemszerűen antagonistaként bukkan fel, ahogy a főhősök egy Hydra bázisról menekülnek. Remender kémkalandja egy hófödte hegycsúcsok közt rejtőző kastélyba vezet, amelynek lakói természetesen világuralmi terveket szövögetnek. A hősök harc közben vagány, férfias szövegeket nyomatnak, túllicitálnak egymáson a rosszfiúk lekapcsolásában, üldöznek és menekülnek sítalpon és szárnyakon, ölnek pisztollyal, késsel és lángszóróval… – ja, és van a képregényben egy dögös Hydra csaj is, aki csókolózás közben gyilkos férgek százait okádja partnere szájába. Nyamm. Boschi rajzai mindeközben dinamikusak és oldschoolak, amilyennek lenniük kell. Olyan remek kis ponyva ez, hogy a fal adja a másikat. (Rusznyák Csaba)
-(2013)-(Digital)-(Nahga-Empire)-01.jpg)
A tökéletes, eksztatikusan és katartikusan kielégítő befejezés, a minden szálat logikusan és gondosan összefonó lezárás a popkultúra Szent Grálja. Földi és égi boldogság lesz annak része, aki rálel, de mindenkinek más formában jelenik meg, tudományosan nem körülírható, sem meghatározható. Évtizedenként talán egy-két olyan mű kerül elő, amely közel jár hozzá (olyan ritka kincsek ezek, mint a Breaking Bad, a Dr. Horrible’s Sing-along Blog vagy az Y the Last Man), de a próbálkozások túlnyomó része kihuny félúton és visszahullik a porba (lásd még Lost, Indiana Jones és a kristálykoponya királysága, Legenda vagyok), és Parszifál kénytelen nehéz szívvel tovább botorkálni küldetése célja felé. Amennyire ugyanis a szerzők és célközönségük el akarják érni a csodás relikviát, ugyanannyira kívánják is azt, hogy ez sohase történjen meg, és tovább nézhessék-olvashassák kedvenceiket, ez pedig különösen érvényes napjaink brandeket csúcsra járató hollywoodi Gomorájában. Az X-akták például Joe Hill szerint akkor ért véget, amikot Mulder és Scully először megcsókolták egymást, de igazán az tett be neki, amikor a Rolling Stone címlapján egy ágyban ölelkeztek. Neki pedig igazán hihetünk, hiszen éppen 2013 végén, gyanúsan közel Karácsonyhoz, nem csak, hogy megtalálta, hanem egyenesen apró darabokból, a saját két kezével, szívével-lelkével és egy chilei építészmérnökkel vállvetve megalkotta a Grált és képregénybe csomagolva nyújtotta át az emiatt kisebbfajta eksztázist megélő képregénygeekeknek. Ez volt a hat kötetes Locke and Key sorozat és annak befejező füzete.
Mielőtt Joe Hill felfedte volna, hogy az utat mutató horrorpróféta, Stephen King középső fia, tíz évig írt novellákat és forgatókönyveket választott írói álnevén (ami tulajdonképpen valódi neve, a Joseph Hillstrom King rövidítése), és ez épp elég volt ahhoz az önbizalomnak a felépítéséhez, amellyel már magabiztosan szembenézhetett a munkáját minduntalan apjáéhoz hasonlító kritikusokkal és újságírókkal. Ugyan azóta szerkesztett már egy díjakat besöprő antológiát (20th Century Ghosts) és írt két sikeres könyvet (A szív alakú doboz és a Szarvak), de mégis éppen egy képregénnyel és egy hétszáz oldalas, apja munkásságát felvállaló és magába fogadó regénnyel (NOS4A2) sikerült kilépnie a horror királyának árnyékából. Hill önmagát elsősorban képregényíróként definiálja, és amint egy jó barátom meg is jegyezte, még a regényeiből is kitűnik mennyire vizuális típus: A szív alakú doboz elolvasása óta meggyőződésem, hogy a szellemek valóban arról ismerszenek meg, hogy fekete grafitfirka zizeg a szemük előtt.
A képregény fantasztikus látványvilágáért és stilisztikai bravúrjaiért egy építészmérnökként végzett chilei rajzoló, Gabriel Rodriguez felelős, aki az IDW egyik licenszelt CSI feldolgozásával kezdte karrierjét, majd a Land of the Dead és a Beowulf adaptációi után végre kreatívabb megbízást kapott: Clive Barker regényének, a The Great and Secret Show-nak a feldolgozását. Folytatva a már befutott címek felvásárlásának bevált módszerét, az IDW 2007-ben a 20th Century Ghosts történeteinek megképregényesítésével kereste fel Joe Hillt, aki nagy szerencsére előhozakodott egy régóta dédelgetett tervével egy öreg kúriáról és a benne rejtőző varázslatos kulcsokról. Mivel Rodrigueznek már volt tapasztalata a horrorzsánerben, ezért a kiadó őt javasolta a projekthez, ebből pedig hat éven át folyamatosan elképesztő minőségű munka született. Senkit ne riasszon vissza az első füzetek kissé fura vizuális világa: Rodriguez kezdetben egyszerre szándékosan és szándéktalanul egyensúlyozik a realizmus és a karikaturisztikus elemek határán, egyrészt, mert ismervén Joe Hill ambícióit (a Locke gyerekek felnőtté válásának bemutatása) teret akart hagyni magának az idő múlásának érzékeltetésére, másrészt pedig pár év után egyszerűen csak kiforrottabb lett a stílusa.
A Locke and Key távolról féloldalasan pislantva King (számomra) legjobb regényére, az Azra (It) hasonlít leginkább: tizenéves jó barátok csapata kerül szembe egy ősi, idegen gonosszal, és miután szörnyű áron legyőzték, felnőttként az egész már csak valamiféle távoli, rossz álomnak tűnik, egészen addig, amíg a már egyszer lebírt rém újra meg nem jelenik. A regénnyel ellentétben a Locke and Keyben a felnőtteknek esélyük sincs a természetfelettivel szemben, csak az újabb generáció, a nyolcvanas évekbeli társaság gyerekei képesek meglátni és használni a Keyhouse mágikus kulcsait, és felvenni a harcot a szörnnyel. A történet struktúrája nagyon erős, már egészen korai füzetekben olyan utalásokat találunk, amik csak később nyernek értelmet. Nincsen deus ex machina, ami leginkább a lusta írók eszköze: Hill már teljesen és részleteiben átgondolt forgatókönyvvel vágott bele a Nagybetűs Kalandba, méghozzá fantasztikusan kidolgozott karakterekkel. A főgonosz nem csak vérfagyasztóan amorális és kegyetlen, hanem úgy képes sármos csibészként alakoskodni, hogy az olvasó már éppen megkedvelné, amikor újra valami egészen gyomorforgató és visszataszító húzást lép meg az egyébként egészen kézzelfogható és teljesen érthető célja érdekében. Minden és mindenki a játékszere: elsősorban a tragikus sorsú Sam Lesser, akit már a neve is definiál, és akinek olyan üres a lelke, hogy egy rég elfeledett gonosz visszhangja is képes utat találni belé. Lesser életében és holtában is szánalomra méltó lény, de éppen ezért olyan félelmetes ellenfél, és egyúttal a sorozat egyik kulcsszereplője.
Ellenfeleik és a történet főszereplői a három testvér, a Sam Lesser által meggyilkolt Rendell Locke gyerekei, akik anyjukkal a családi tragédia után nagybátyjuk massachusettsi kúriájába, a Keyhouse-ba költöznek (a település neve, Lovecraft, árulkodó, már ami a továbbiak alakulását illeti). Nina, az édesanyjuk, alkoholba fojtja a bánatát, egyedül bódító homályon keresztül tűnik számára elviselhetőnek az élet. Tyler a tipikus báty, akire testvérei védelmének felelőssége nehezedik, és aki nem mutathatja ki a felszín alatt dúló érzelmeit: csak azért nem fordul az öngyilkossághoz, mert neki kell a legerősebbnek lennie, példát mutatni a testvéreinek. Húga, Kinsey, másképp próbálja feldolgozni a történteket: láthatatlanná válva, elrejtőzve a középiskolások között, soha többé nem gondolva arra a bizonyos napra. Egyedül Bode, az öccsük rázza le magáról ezeket a felnőttes érzelmeket, és örökös bajkeverőként természetesen ő talál rá az első kulcsra, és ő szabadítja ki azt a valamit, ami évtizedek óta egy kútba van bezárva.
Hill nem csak a történetmesélés és a karakterábrázolás mestere, folyton képes meglepni elképesztő ötleteivel is. Már maguk a kulcsok és a hozzájuk tartozó ajtók is tele vannak meglepetésekkel: a Szellemkulcs nem csak elszakít a fizikai testedtől, de azonnal annál teremsz, akire vagy amire gondolsz, és akár egy másik gazdátlan testbe is beleköltözhetsz. A Fejkulcs segítségével betéve tudod a fejedbe rakott könyvek tartalmát, de akár kiveheted és elzárhatod a félelmedet és a sírás képességét, ahogy Kinsey tette, csak arra kell vigyáznod nehogy más fejébe másszanak be ezek az ártó gondolatok, mert az igazi katasztrófához vezethet. Gondjaid vannak a jéghokipályán? A Herkules Kulcs a jó választás! Utazni szeretnél? A Bárhol Kulcs segíthet, csak egy kép kell arról az ajtóról, amelyiken át meg akarsz érkezni a világ bármely pontjára. A kulcsok nem csak jópofa dolgok, hanem a sztori szerves elemei, ráadásul csak gyerekeknek hajlandóak megmutatni magukat, mert a felnőttek hajlamosak visszaélni az ilyen mérvű hatalommal. A sorozathoz lazán kapcsolódó különszám, a Guide to the Known Keys részletesen be is mutatja őket a Keyhouse korábbi lakóinak naplóbejegyzésein keresztül.Képregényről lévén szó, Hill természetesen él a helyzet adta előnnyel, előszeretettel játszik mind az egyes füzetek tematikájával, mind a képregényes utalásokkal.
Rufus, Ellie Whedon értelmi fogyatékos kisfia (aki egyébként ugyanolyan kulcsszerepet játszik a jó oldalon, mint Sam Lesser a másikon) a saját kis világában él, két rendszeres játszó- és beszélgetőtársa pedig Jack Nife, a második világháborús akciófigura és Mayhem, a harci kiborg. Az ő fejében a képzelettel keveredő valóságnak egy teljes füzetet szentelnek Squadron Strange címmel, ami a nyolcvanas évek végére eltűnt háborús témájú képregények (Sgt. Rock, Weird War Tales) stílusában készült, később pedig egy Locke and Key / Squadron Strange crossovert is olvashatunk Rufus odüsszeiájáról.
A szuperhősképregények kedvelt nagyobb méretű különszáma (giant issue) is kap egy füzetet, amiben Tyler az Óriás Kulcsot kénytelen bevetni gyönyörű, teljes oldalas paneleken, hogy megvédje testvéreit az árnyéklényektől. Személyes kedvencem a Kázmér és Hubának állított hommage, amiben függőleges, napilapban használt képregénycsíkok jelennek meg az oldalak előterében, és a realisztikus, Rodriguez-féle stílus váltakozik Watterson karikaturisztikus ábrázolásával, mindez úgy, hogy a cselekmény végig teljesen összefüggő és dinamikus marad. A sorozathoz lazán kapcsolódó Guide to the Known Keys a Winsor McCay által halhatatlanná tett Little Nemónak, a Grindhouse pedig a negyvenes évek crime képregényeinek állít emléket.
A Locke and Key nem lenne Joe Hill és az én személyes Szent Grálom, ha ez a fantasztikus utazás nem kapna méltó befejezést. Vérfagyasztó és veszettül izgalmas, mert egyik karakterrel sem bánnak kesztyűs kézzel a fináléban, és igazi veszteségként éljük meg a történet során megkedvelt szereplők halálát, ugyanakkor elégedettséggel keveredő melankólia telepedik ránk, amikor a végső összecsapás után elül a por, és az alkotók minden lényeges szálat elvarrnak. Ahogy a függöny lehull, csak annyit tudunk mondani: Köszönöm Joe! Köszönöm Gabriel! Ez jó mulatság, férfimunka volt!