sci-fi

Vissza a jövőbe
2014. szeptember 17.
2014. szeptember 14.
2014. szeptember 12.
2014. szeptember 6.
2014. augusztus 26.
2014. augusztus 20.
2014. augusztus 9.
2014. augusztus 6.
2014. augusztus 2.
2014. augusztus 1.
2014. július 27.
2014. július 18.
2014. július 10.
2014. június 26.
2014. június 23.
2014. június 20.

GeexKomix 77.

Zombik, istenek, csillagközi kalandok meg a True Detective és A dolog találkozása. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

2014. június 17.
2014. június 6.

GeexKomix 76.

Bérgyilkosok Roxfortja, szuperhősök 9mm-es és álomküzdős magánélete és a földönkívüli óriásfák esete az emberiséggel. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

2014. június 4.

E.T. öldöklő szülei

Spielberg soha el nem készült sci-fi/horrorában gyilkos földönkívüliek terrorizáltak volna egy amerikai családot - és ez inspirálta az E.T.-t.

2014. május 29.
2014. május 26.
2014. május 23.
2014. május 20.
2014. május 19.
2014. május 18.
2014. május 16.
2014. május 14.
2014. május 10.
2014. május 8.
2014. május 4.
2014. május 1.
2013. június 4.

KIBERKEDD: WWW 1 - VILÁGTALAN (Robert J. Sawyer)

wwwvilgtlncov.jpgEmlékszem, amikor kisgyerek koromban - talán általános iskolás sem voltam még - bementem szüleim szobájába, és feltettem az öregemnek a kérdést: "Apa, mi az az internet?", ő meg magyarázni kezdett valamit sok-sok hálózatba kötött számítógépről. Azt hiszem, nem sok fogalmunk volt akkoriban (a 90-es évek első felében), hogy mennyire át fogja formálni a net hétköznapi életterünket, gondolkodásmódunkat, kultúránkat és kommunikációs készségeinket, de az elsőként eszmélő vizionáriusok is csak bátor és kissé ködös analógiák mentén tapogatóztak a téma körül még egy évtizeddel korábban.

Csakhogy azóta lassan, de biztosan nyomul előre a rajta gubbasztó trendsetterekkel és fejlesztőmérnökökkel együtt az a vékony vonal, ami elválasztja az unalmas jelent és a sci-fi szagú jövőt. Előbbit a techblogok hírrovatában vágyható, másnap a négyeshatoson mások kezében látható technológiák jellemzik, utóbbit pedig az a jellegzetes folyamat, ahogy a fantasztikum az újabb fejlesztési áttörések és polgári piacot elérő megoldások hatására leolvad az emberi tudás/csinálás/érzékelés vágyainak régóta ostromolt csúcsairól: a valódi 3D-ről (hányszor változott már meg alapjaiban, mit is jelent ez a szó igaziból?!), a VR/AR rendszerekről, a robotikáról, a repülés képességéről vagy az űr meghódításáról. (A valóságshow reklámjaiból finanszírozott Mars-expedíció megszellőztetett terve már kifejezetten bizarr...)

A WWW 1 egy kanadai sci-fi könyvtrilógia első része, melynek középpontjában az öntudatra ébredő internet és egy műtét után azt meglátni képes matekzseni kislány áll, és az első könyvben más nem is nagyon történik.

Hősünk, Caitlin 15 éves, akit vakságáért a természet kimagasló matematikai tehetséggel és idegesítő stílussal kárpótolt. Egy japán tudós egy új orvosi eljárás tesztelési lehetőségéért cserébe (a vakság oka meglehetősen speciális) a látás lehetőségét kínálja neki, amikor azonban beültetik az implantot, a valódi világ helyett furcsa vonalak jelennek meg, melyek gráfszerűen egymásba kapcsolódva egy nagy hálózatot rajzolnak ki - úgy tűnik, a wireless kapcsolaton keresztül a japán egyetemnek adatokat küldő implant valós idejű, 100%-ig exkluzív vizuális reprezentációvá változtatja az eközben lassan tudatára ébredő internetet.

Ez utóbbi töredezett monológokban rajzolódik ki előttünk, a "Gondolkodom, tehát vagyok"-tól induló világháló időleges tudathasadásként éli meg a nagy kínai tűzfal ki-bekapcsolgatását (ezt egy meglehetősen érdektelen történetszál írja le, vírussal, titkolózó kínai kommunista rezsimmel és álnéven blogoló kínai hekkerekkel), majd emberi szavakat talál a dolgokra (hiszen a mi tudásanyagunkon nevelkedik), végül pedig rálel a netet figyelő kislányra, első barátjára... ("Szép, felemelő történet", gépeli róla épp e pillanatban az Öntudatosan Nevelő Szülők Szövetségének egyik kiadványát szerkesztő háromgyerekes anyuka, "mely biztosan megkedvelteti csemetéjükkel a fizikát és a számítástechnikát, és még egy vicces csimpánz is van benne, aki webkamerán beszélget egy orángutánnal!")

Persze, cinikus vagyok egy kicsit, vagy talán csak túlkoros a könyvhöz (bár erre előzetesen nem számítottam) - de úgy érzem, ennél sokkal többet ki lehetne hozni a témából. Robert J. Sawyer kacsintgat egy picit a Gaia-elmélet felé, és nehéz nem látni a párhuzamot a vakságból gyógyulás és az internet feleszmélése között, de ettől a ciklus első kötete ugyanolyan fárasztó olvasmány marad rövid hossza ellenére is: jelenetei és karakterei kifejezetten sablonosak, stílusa részletgazdag, ám arcpirítóan naiv. A regényben igazán negatív jellemvonású szereplők például nincsenek (a könyv legnagyobb érzelmi csúcspontja a látás visszatérését leíró elnyújtott, szentimentális epizódon kívül az, hogy egy eladdig ügyetlenül udvarló srác erőszakosan megcsókolja Caitlint egy középsulis bálon, ráadásul miután dohányzott!, és a lány szerint visszaélt az ő helyzetével).

Pedig izgalmas lehetőség ez, még ha igen elrugaszkodottnak hat is, és ha a technoguruk Szent Grálja, a mesterséges intelligenciák fejlesztése nem is halad látványosan napjainkban. De hát nem ma is feldolgozhatatlan-e informatikai szempontból az emberi agy mérete és bonyolultsága - ha ez tehette lehetővé az öntudat szikrájának megjelenését, nem járhat a mennyiségi növekedés minőségi különbséggel a számítógépes kapacitás hasonló módon való növekedésével? Az interneten ma már sokféle példa hozható arra, hogyan lehet a számítógépek képességeit egyesíteni, ezzel különleges lehetőségeket elérve, a vírussal fertőzött zombiszámítógépek hordáitól az egy gépnek túlságosan hosszadalmas fizikai számítások elvégzésén át többek között titkosítási módszerek feltörésére, új megoldásokra kényszerítve a szakmát.

Csak éppenséggel ezt a más alapokon épülő, más módon érzékelni képes tudatot elképesztően nehéznek tűnik reálisan lefesteni. Platón barlang-hasonlata a Ghost In The Shell óta népszerű motívuma a cyberpunknak, úgy látszik, kiszivárog a kevésbé punk, ám a közeljövőt kapirgáló sci-fibe is, de a gép hangja falsul cseng emberi hangon. (Mások persze elkerülik a problémát, mint Gibson a vudu-istenekké hasadt AI-val, vagy egy emberek által létrehozott keretet használnak az önálló(?) tudat fogalmának körüljárására, mint Kubrick vagy akár a rovatunkban korábban kivesézett Victor Milán regény).

Robert J. Sawyer a "suspension of disbelief" hatásra támaszkodva biceg át a téma által kijelölt legizgalmasabb filozófiai-technológiai kérdéseken (elégedetten megérkezve a világháborús bűnökön szörnyülködő net-tudatig - kit érdekel, honnan és hogyan születik egyáltalán határozott morális ítélőkészsége egy ilyen lénynek, mely érzelmeket tud életre hívni?), de még saját potenciális olvasóit, a neten nevelkedett generációt is hülyének nézi (pontosabban fél elveszteni a nem idetartozókat), mikor a számítógépes alapműveleteket részletezi, a billentyűzetparancsokra vagy a google keresésfinomító lehetőségeire pedig speciális belsős technikaként tekint.

Ezért érzem úgy, hogy a WWW 1 - Világtalan egy régimódi, de tematikailag naprakésznek szánt, lassan beinduló sci-fi a (tudományosságát és fantasztikusságát tekintve egyaránt) naivabb fajtából, mely stílusát és eredetiségét tekintve pedig főként (ha nem kizárólag) tiniknek ajánlható.

2013. május 5.

A hívó - magyar sci-fi rövidfilm trailer

Egy új magyar sci-fi mindig örvendetes hír, még akkor is, ha csak egy 17 perces rövidfilmről van szó, de a hab a tortán az, hogy Odegnál Róbert a saját neo-noir Budapesten játszódó képregényéből adaptálta ismert magyar színészekkel és egy meglehetősen atmoszférikus, nagyszerűen kinéző produktumot tett le az asztalra a mellékelt trailer alapján. A rövidfilm a 9. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon debütál, ahol találkozhattok az alkotókkal is. Itt, a Geekzen pedig még ezt megelőzően, a jövő hét során egy interjút olvashattok velük, hogy megfelelően felkészülten vehessétek magatokhoz ezt a sci-fi hungarikumot. 

2013. április 4.

China Miéville: Konzulváros

konzulv0.jpgTöbb mint négy évvel az Armada megjelenése után az Agave kiadó jó szokása szerint újfent a honi fantasy és sci-fi kiadásban tátongó hézagok egyikének befoltozására vállalkozott, aminek köszönhetően húsvét táján polcunkra tehettük a tökéletesen jogos, bár mostanra már unalomig ismételt „kortárs fantasztikus irodalom fenegyereke” eposzi jelzővel ékesített China Miéville 2011-es, Locus díjjal kitüntetett, sorban utolsó előtti regényét. Ez úgy ahogy van, tök jó, így kicsit rendhagyó módon nem csupán az ilyenkor szokásos recenzióval tájékoztatunk, de még egy a fordítóval, Juhász Viktorral folytatott beszélgetéssel is megfejeljük beszámolónkat.

Bár a Konzulváros megjelenése kétségkívül nagyon örömteli esemény, mégsem mehetek el szó nélkül amellett, hogy az eddig itthon megjelent Miéville regények és e mostani között bizony hosszú idő telt el, és akkor a magyar kiadás négy éves hiátusa még el is törpül a szóban forgó művek eredeti megjelenési ideje között tátongó időbeli szakadék mellett. Nem számonkérés akar ez lenni, a magyar könyvkiadás helyzete és az olvasói érdeklődés olyanok, amilyenek, csupán ha valaki utoljára a Perdido pályaudvar, végállomást vagy az Armadát olvasta volna ettől a bizonyos fenegyerektől, jó lesz észben tartania, hogy alsó hangon is kilenc éves írói fejlődést ugrik át a Konzulváros kézbevételével. Márpedig egy olyan szerzőnél, aki egyrészt tudatosan megy szembe az elvárásokkal, másrészt nagyjából évente rukkol elő egy-egy, rendre már témaválasztása miatt némi értetlenkedő ámulatot kiváltó sztorival, tetejébe még hangoztatott szándéka, hogy minden egyes regényét más-más zsánernek szentelje, ez nagyon nem mindegy.

Vagyis ez nem Bas-Lag, nem az eddig magyarul megjelent két regény túlburjánzó, rozsdás, ipari fantasyje, még csak nem is az ott megismert barokkosan csapongó, a bemutatott közeg alantassága és kaotikussága ellenére is epikus elbeszélésmód. Nem, ez Miéville vegytiszta sci-fi regénye (az ifjúsági regény, a Gaimanre hajazó urbánus modern fantasy, a noiros detektívregény vagy éppen a western után), és mint eddigi műfajkísérletei, ez is egyszerre kommentár, kritika, tisztelgés és üdítő újítás. A kizárólag az itthoni kiadványokon edződött olvasók számára talán annyiból mégis ismerős lehet a hangvétel, hogy Miéville már megint egy végtelenül különös és idegen világba kalauzol minket a maga elsőre meghökkentő, sokadik ránézésre viszont roppant következetesen felépített, és némi odafigyeléssel nyugodtan általánosnak nevezhető emberi jelenségeket élve boncoló, minden kiszámíthatatlansága ellenére is tévedhetetlenül célra tartó narratívájával. Vagyis, amiért szeretni, mondok egy nem túl merészet, imádni lehet, az most is ott van, csak éppen ezúttal jóval feszesebb próza, jóval közvetlenebb történetvezetés formájában, Új-Crobuzon dekadens steampunkja helyett pedig egy Lem, Asimov, Herbert és egyéb komolyan vehető képzeletjátékosok előtt fejet hajtó, velejéig filozofikus sci-fi miliő szolgáltatja a színpadot.

Valamikor a ködös ősidőkben az emberiség megfejtette a csillagközi, mi több, az univerzum valóságrétege alatt örök káoszként forrongó, leginkább a Platón-féle ideák világára emlékeztető, a szűretlen valóságot tömörítő immeren keresztüli utazás rejtélyét, ami szemben a hagyományosan elterjedt klisékkel, nem egy emberközpontú galaxis létrejöttéhez, hanem egy a végtelenben reménytelenül szétszóródó, egykori szülőbolygóját rég a legendák tartományába száműző homo diasporához vezetett. Valahol az ismert és járható mindenség alig megközelíthető szélén, az Arieka nevű bolygón tengeti diplomáciai gettóba zárt életét egy kicsiny, külvilágtól elzárt embercsoport, a végtelenül idegen, érthetetlen és az övéknél  jóval fejlettebb, szerves anyagot manipuláló biotuning technológiával rendelkező őshonos Gazdák mellett, akik hozzájuk képest már-már félisteneknek számítanak. Az együttélés békés, tisztelettudó, ami már csak azért sem magától értetődő, mert a Gazdák sajátos kettős beszédszervük és nyelvük minden absztrakciót vagy szimbolizmust kizáró jellege miatt annak ellenére sem tudják értelmes, kommunikációra képes lényeknek felfogni az embereket, hogy azoknak nyelvészei pusztán nyelvtani szempontból már rég megfejtették beszédüket. Az őslakosokkal kizárólag a konzulok tudnak kommunikálni: klónozással kitenyésztett, testben és elmében tökéletesen összehangolt emberpárok, akik két külön szájjal és egy közös elmével képesek megszólaltatni az eleve kéthangú Nyelvet. Ugyanakkor a kapcsolatteremtésnek nem kizárólag fiziológiai nehézségei akadnak, hiszen a Gazdák számára a nyelv maga a gondolatiság, a valóság, igaztalanságot állítani rajta keresztül fizikailag lehetetlen, ha pedig netán új fogalmak létrehozása válna szükségessé, azokat előbb szertartásos formában ténylegesen meg kell teremteni – nem csoda, hogy az idegen faj együttélését, társadalmi berendezkedését, politikai viszonyait, de még pőre testi lehetőségeit is végső soron a Nyelv szabja meg.

Egészen, amíg új hajó nem érkezik a bolygóra, rajta pedig egy új, különös konzul. Ellenben az ismert és bevett konzulokkal, a jövevény nem két tökéletesen azonos klónból, hanem éppen ellenkezőleg, két egymástól a lehető legélesebben különböző személyből áll, akik valamilyen valószínűtlen módon mégis képesek összhangban megszólaltatni a Gazdák nyelvét. Azaz talán mégsem. Az újonc hatására Ariekán kisvártatva elszabadul a pokol, az apró emberi kolóniának pedig egy eleve érthetetlen őshonos faj még érthetetlenebb evolúciós léptékűnek tűnő változását kell felfognia, és lehetőség szerint a maga javára fordítania, hogy elkerülje a pusztulást.

Ezen a ponton kénytelen vagyok utólag elnézést kérni, mivel e szűk szinopszissal elspoilereztem a regény első felét. Mentségemre szolgáljon ugyanakkor, hogy Miéville minden üdítő kiszámíthatatlansága ellenére a legtöbb regényében, így itt is, eleinte stabilan hozza a didaktikus világábrázolást, majd csak utána, apránként tér rá a voltaképpeni cselekményre, szóval ezzel a rövid összefoglalóval még messze nem lőttem le azt az egyébként lélegzetelállító konzulvárosi útikalauzt, ami az első kétszáz oldalon várja az olvasót. Ami meg a többit illeti, nem kell csalódnunk: a történet maga (azt kell mondjam, Miéville-t ismerve lassan megszokott módon) már megint úgy kanyarog ide-oda, a legváratlanabb és legkevésbé konvencionális fordulatokkal élve, hogy végig lebilincselő marad, a vége felé pedig mégis rácsodálkozzunk arra, hogy mi a fenéért is lepődtünk meg bármin, miközben minden egyes bekezdés szerves folyománya az előzőeknek. Aki akár csak egynél több regényt olvasott Miéville-től, az már valószínű most vigyorogva várja a rá jellemző kiapadhatatlan ötlet-tűzijátékot, és bár mondjuk a Bas-Lag könyveknél egy fokkal enyhébb formában, de meg is fogja kapni. Na jó, némelyik teljesen elrugaszkodott agymenésért ezúttal talán valamivel mélyebbre kell ásni, de attól még ott van.

A jó sci-fi igazából mindig egyetlen kérdést tesz fel, ez pedig a „mi lenne, ha … ?” Az így kezdődő firtatásokból a Konzulváros nem is egy-kettőt, de egyenesen egy raklapra valót zúdít a nyakunkba, és bár válaszokat (helyesebben: újabb kérdéseket) is adagol szép számmal, végső soron ránk van bízva, mit kezdünk az egésszel. Mi van akkor, már így társadalmilag, ha tényleg csak egy vagyunk az univerzum népei közül, ráadásul messze nem a legfejlettebbek? Mi van, ha találkozunk egy fajjal, amivel legjobb törekvéseink ellenére is éppen, hogy sikerül kommunikálni?  És ha ezek a mi szemszögünkből szinte félistenek? És ha ezek a félistenek hirtelen elkezdenek hasonlítani ránk, de nem úgy, ahogy reméltük, hanem pont a legsötétebb lealjasodás révén? Az író kimondva-kimondatlanul dobja elénk ezeket (és még sok másik, szinte mellékesen elejtett kérdést), aminek következtében még akkor is heves érdeklődéssel olvasnánk végig a regényt, ha a szereplők amúgy végig a helyi szupermarket leértékelt cuccai között guberálva beszélgetnének minderről.

Szerencsére nem teszik, helyette az van, hogy miközben oldalt oldal után pörgetve próbálunk minél gyorsabban eljutni a történet végéig, még az is feldereng (olyan pár bekezdésenként), hogy a szórakoztatósága és akár jó értelemben vett ponyvaíze ellenére is egy irgalmatlanul nagyívű és ravasz sci-fit olvasunk, ami végig úgy bír már-már szépirodalmi vagy legalábbis komolyan elgondolkodtató lenni, hogy ezt az igényét még csak véletlenül sem dörgöli hetykén az arcunkba, szimplán elénk vágja a maga feltételrendszerét, aztán azon belül nekilát kedélyesen sztorizgatni. A többi jön magától.

Hogy valami tényleges kritikára emlékeztetőt is írjak, egy apró bajom van a Konzulvárossal, és belátom, hogy ez már simán tűnhet fásultságból eredő kukacoskodásnak: Miéville mindig is szeretett meglehetősen elvont témákkal játszadozni, és meg is van a képzelőereje és intelligenciája ahhoz, hogy ezt lenyűgöző formában tegye meg. A társadalmi-politikai témák iránti vonzalma és elkötelezettsége szintén közismert, és ahogy arra különféle interjúkban maga is rámutatott, regényeit ugyan soha nem szócsőnek használja, irányultságát tekintve szimplán elkerülhetetlen, hogy a kizárólag a fikció kedvéért írt munkáiba legalább áthallás jelleggel be ne csússzanak a valóságban jobban gyökeret vert érdeklődései. Eddig nagyon szépen tartotta az egyensúlyt, és ha valami, az adott zsánertől amúgy látszólag távol álló témát is szőtt bele az elbeszéléseibe, nem hogy finoman, de következetesen és a történet kívánalmainak megfelelően tette. Nem vagyok benne teljesen biztos, de mintha a Konzulvárossal kicsit elvetette volna a sulykot.

konzulv1.jpgNem arról van szó, hogy politikai propagandát vagy szociológiai gondolatkísérletet éreznék a regényben, mert ennél Miéville jóval elegánsabb író, és csont nélkül elhiszem, hogy ha konkrét pamfletet akarna írni, akkor azt tenné, ugyanakkor mintha a nyelvről és annak társadalmi vonatkozásairól szóló ötletelgetései ebben az esetben kicsit túlnőttek volna a mesélői kedvén. Visszatérő motívum például a Gazdák társadalmának idegensége, ahogy a központi szerepet betöltő Nyelvé is, viszont ahelyett, hogy ebből valamilyen önmagunkra reflektáló metafora kerekedne, az egész végig ténylegesen titok marad, így a végére nem jutunk messzebb, mint a megértéssel küszködő emberiség enyhén elcsépelt toposzáig. Nem feltétlenül mondom, hogy ez baj, pláne, ha az alapvető dilemma ilyen gyönyörűen volt felvázolva, és akkor is hazudnék, ha azt állítanám, Miéville egész eddig a frankót mondta meg (hála a jó égnek nem tette), csak arra szeretnék kilyukadni, hogy volt már önfeledtebb is.

Mindezek ellenére nem szépítgetném: rajongok Miéville-ért. Ha eszement, hangulatos, izgalmas és az ötletességével lenyűgöző fantasy-t vagy sci-fi-t (vagy éppen, amit ír) akartok olvasni, a kortársak közül ő az egyik első, akinek a könyveit megéri leemelni a polcról. Ugyanakkor jámboran be kell lássam, hogy ő sem tökéletes, mint ahogy a Konzulváros sem feltétlenül a legjobb regénye, sőt, talán a magyarul megjelentek között sem számít annak. Persze, ami nála eddigi teljesítménye alapján kritizálható, az sok más írónál gyakran az életre szóló csúcsteljesítmény, szóval akár most olvasnátok tőle először bármit, akár rajongók vagytok, netán szkeptikusok, ez az eresztése is megér egy próbát.

Az ilyen kaliberű művek esetében messze nem mindegy, milyen formában tálaltatnak fel a honi közönség előtt, hiszen egy gyatra magyar változat még az amúgy örökbecsű eredetit is simán el tudja lehetetleníteni. Nagy szerencsénkre Miéville regényeinek lassan bejáratottnak nevezhető és értő itthoni fordítója van, mégpedig nem más, mint a novellái és fordításai révén geek-körökben már jó ideje közismert Juhász Viktor, akivel az alábbiakban olvashattok egy interjút a Konzulváros kapcsán, fogadjátok szeretettel.

Bár sok olvasónk számára valószínű nem ismeretlen a neved, megtennéd, hogy röviden bemutatkozol?

Juhász Viktor vagyok, jelenleg főállású szövegíró és játéktervező a NeocoreGames nevű magyar játékfejlesztő cégnél. 1997 óta jelennek meg írásaim antológiákban, magazinokban és netes publikációkban. Hosszú ideig kizárólag műfordítással foglalkoztam, és ez ugyan az utóbbi években másodállássá vált, de nem adtam fel végleg.

Az eddig itthon megjelent Miéville regényeket mind Te fordítottad. Lehet azt mondani, hogy jelen pillanatban Te vagy Miéville magyar hangja, vagy kicsit másként fogalmazva, az Armada és most a Konzulváros kapcsán a kiadó már egyből Téged keresett meg?

Hű, nem tudom, mennyire voltam egyértelmű választás a kiadó részéről, ezt tőlük kellene megkérdezni. Az Agavéval tavaly kerültem kapcsolatba az Amerikai istenek jubileumi újrakiadása alkalmával, amikor elkérték a régi fordításomat, amelyet aztán frissítettem és kiegészítettem az új részekkel. Pár hónappal később ismét megkerestek, elvállalnám-e a Konzulvárost.

Fordítóként volt arra bármilyen befolyásod, hogy az elmúlt egy évtizedben a szerző elég tetemesre duzzadt életművéből melyik regényre essen a választás, vagy ez szigorúan kiadói döntés?

Nem volt szerepem a választásban, én is csak akkor hallottam arról, hogy ki akarják adni a Konzulvárost, amikor megkerestek, de az ilyesmi mindig kiadói döntés. Olyan előfordul néha, hogy egy kiadó kikéri a véleményemet egy szerző munkáiról, esetleg jelzem, ha valamelyik regényt  nagyon nem javasolnám, de ez ritka. Nyilván olvasóként úgyis más szempontok alapján döntenék, mint a kiadó.

Ha már itt tartunk - bár lehet, hogy ezt nem Tőled kellene megkérdezném - arra van esetleg rálátásod, a kiadás miért nem az itthon már félig-meddig bejáratott Bas-Lag könyvek harmadikával, az Iron Councillal folytatódott?

A Konzulvárost az Agave adta ki, az Iron Councilt pedig még a Galaktika ígérte évekkel ezelőtt, náluk jelent meg az Armada is, a Bas-Lag könyvek közül a második (az első, a Perdido pályaudvar, végállomás pedig még az Ulpiusnál jött ki). 2010-ben a Galaktika felkért az Iron Council fordítására, és már dolgoztam rajta egy ideje, amikor hirtelen kivették a megjelenések közül. Akkor félre is tettem, azóta pedig nem kaptam felkérést a folytatásra. A konkrétumokat a kiadóktól kellene megkérdezni, én arra tippelek, az Iron Council jogai még a Galaktikánál lehetnek, mert időnként azt hallani innen-onnan, hogy számolnak vele. Ettől függetlenül az Agave szempontjából logikus lépésnek tűnik teljesen önálló regénnyel bevezetni egy új szerzőjüket, de erről megint csak ők tudnának érdemben nyilatkozni.

Miéville-t nem lehet könnyű fordítani, már csak a nagy számú és híresen sziporkázó szóalkotásai miatt sem. Különösen igaz lehetett ez a Konzulvárosra, amiben ráadásul központi téma maga a nyelv. Máshogy állsz hozzá egy Miéville fordításhoz, mint egyéb szerzőkhöz, és ha igen, mennyiben?

Lélekben rákészülök, hogy kemény menet lesz…Talán annyiban más, hogy sokat kísérletezek a különleges, világspecifikus szavakkal, menet közben próbálom ki a különböző változatokat, mire kiderül, melyik működik igazán. De ez nem csak Miéville-re igaz, hanem minden szerzőre, aki előszeretettel alkot új szavakat vagy használ beszélő neveket.

Kicsit más szemszögből megközelítve az előző kérdést, Miéville nagyon jól kitalált, következetesen végiggondolt világokat szerepeltet a történeteiben, nyelvi leleményei szervesen illeszkednek ezekbe. Fordítóként szükséged van valamiféle előzetes átfogó koncepcióra, hogy meg tudd ragadni a lényeget, vagy szimplán sorra veszed az akadályokat, ahogy jönnek?

A Bas-Lag regényeknél azzal az elhatározással álltam neki a munkának, hogy mindenképpen át fogom ültetni magyarra az egész sajátos hangulatú világot, mert az eredeti regény beszélő, vagy inkább fogalmazzunk úgy, sokat sejtető nevei rengeteget dobtak a hangulaton. Utána pedig egyesével vettem az akadályokat… vagy lendületesen kikerültem őket, és később tértem vissza a problémásabb darabokhoz.

A szerző bevallottan lelkes D&D-játékos volt, Te magad szintén aktív szerepjátékos múlttal rendelkezel, szabálykönyveket is fordítottál. Könnyít ez valamit, vannak olyan pillanatok, amikor távolról mintegy összekacsintotok?

Az összekacsintást inkább akkor érzem, amikor adott esetben rájövök, hogy Miéville számára valószínűleg ugyanolyan meghatározó a geek-kultúra, mint nekem, és eléggé hasonló olvasmány- vagy filmélményeink vannak. Ez persze a modern környezetbe helyezett Miéville-regényekre jellemző.

Én magam úgy érzem, hogy ha Miéville stílusa és elbeszélő hangneme a debütálása óta ha alapjaiban nem is változott, de sokat tisztult és egyszerűsödött, a Perdido pályaudvar barokkossága a Konzulvárosban már csak nyomokban lelhető fel. Találkozik ez esetleg valahol a Te azóta szerzett fordítói tapasztalatoddal, fejlődéseddel?

Egyetértek, tényleg sokat változott a stílusa, és valóban elveszítette barokkosságát, de ugyanolyan erős maradt. A próza egyszerűsödött, de helyenként azért így is vakargatja az ember a fejét. Ráadásul Miéville rengeteget játszik a nyelvvel, a mondatszerkezetekkel, szavakat alkot, furcsa ütemet diktál, mindezt cseppet sem feltűnően, nagyon elegánsan. Ehhez mindenképpen jól jön a fordítói rutin.

Egy fordítás befejezése után hogy látod: közelebb kerülsz az adott műhöz, jobban megérted, vagy épp ellenkezőleg, ennyi vele eltöltött munkaóra után inkább eltávolodsz tőle?

A legtöbbször jobban megértem, és erre Konzulváros az egyik legaktuálisabb példa. Amikor pár éve elolvastam, tetszett, de nem soroltam első helyre a saját Miéville-toplistámon, aztán most, fordítás közben döbbentem rá, mennyi finoman elhelyezett plusz réteg lapul benne.

Az eddig általad fordítottak közül melyik munkádat érzed a legsikerültebbnek? Volt olyan a három közül, ami kínszenvedés lett volna? És ha már: általában (persze a magyarul megjelenteket is beleértve) van kedvenc Miéville írásod?

A fordítások között nem tudok dönteni, remélem, mind a három egyformán jól sikerült… Mindegyik másképpen volt nehéz, de szerencsére egyiket sem tartottam kínszenvedésnek. Kedvenc Miéville-regényt viszont nehéz választani, mindegyik más okból tetszik. A Perdidót még az ezredfordulón olvastam, és azóta is meghatározó élménynek tartom. Az UnLundunt nagyon kedvelem, mert iszonyúan ötletes ifjúsági regény. A The City & the Cityben az alapötletet és a hangulatot szeretem. A Kraken nagyon nagy kedvencem, mert egyrészt hihetetlen ötletparádé, másrészt tudott újat hozni a mágikus, modern Londonban játszódó történetekbe, ami nagy szó.

És végezetül: a Konzulváros után van éppen új, aktuálisan folyamatban levő fordításod, vagy egyelőre kifújod magad?

Azóta már leadtam egy másik regényt is, ez Hannu Rajaniemitől a Fraktálherceg, a remek Kvantumtolvaj folytatása, ami az Ad Astrának készült, és hamarosan meg is jelenik. Túl vagyok a Walking Dead - Élőhalottak képregény hatodik kötetén is, ami májusban érkezik. Jutott némi pihenés is, de azóta már nyakig ülök egy újabb fordításban.

2013. március 30.

Dredd rövidfilmek! (+Dirty Laundry)

Sajnos a tavalyi Dredd adaptáció folytatásának tervei halottak, mert hiába volt jó a film, ha egyszer durva pénzügyi bukás lett belőle. (A tervezett trilógia elfüstölését a héten a producer, Adi Shankar már hivatalosan is megerősítette.) De azért még nincs minden veszve, a rövidfilmes szcénában van mozgolódás: lent láthatjátok a Judge Minty trailerét, ami a képregény egy régi, nagyjából jelentéktelen karakteréről szól, aki kiöregedett a bírólétből, és elhagyta Mega City One-t, hogy a Cursed Earth-re vigye a törvényt (ezt a Long Walk nevű hagyományt rajta keresztül mutatták be a comicban, 1980-ban). A kész film állítólag jobb, mint a trailer, pedig az sem néz ki rosszul egy fan filmhez képest, sőt. És ez még nem minden, mert maga Shankar sem hagyja el Dredd karakterét, ő is dolgozik egy hasonló projekten. Shankar volt a producere egyébként a Thomas Jane-nel készült nemhivatalos Megtorló-rövidfilmnek, a Dirty Laundrynak is (ld. lent), és azt ígéri, hogy az új Dredd is az azáltal kitaposott ösvényen halad majd. Tekintve, hogy a srácok a 2000 AD-nál voltak olyan jófejek, hogy áldásukat adták a Judge Mintyre (így vetíthető fesztiválokon), okkal reménykedhetünk, hogy ugyanígy áldásukat adják majd Shankar rövidfilmjére is - és ki tudja, talán még Karl Urban is újra felveszi majd hozzá a sisakot!

2013. február 21.

Black Mirror 2x02: White Bear

whitebear1.jpgEgy nő felébred egy kisvárosi házikóban, és fogalma sincs róla, hogy került oda, és hogy kicsoda ő egyáltalán. Az utcán az emberek nem szólnak sem hozzá, sem egymáshoz, csak telefonjaikkal némán, szenvtelenül követik őt, és kameráikkal rögzítenek mindent, amit csinál. Ha ez még nem volna elég furcsa és ijesztő, megjelenik egy férfi, arcán maszkkal, kezében puskával: kezdődik a vadászat.  

A múlt heti, enyhébb hangvételű szerelmi dráma után a Black Mirror ismét a keményebb, harsányabb, szatirikusabb, durvább mederben folyik. Charlie Brooker feszes thrillerként indítja a White Beart: egy titokzatos, jel, ami egyszercsak minden képernyőn, kijelzőn megjelent, néhányak kivételével láthatóan kimosta az emberek agyát – a néhányak két részre oszlottak: menekülő áldozatokra és üldöző gyilkosokra.

A posztapokaliptikus szcenárióban meggyötört hősnő, maszkos őrültek, kies erdei helyszínek és nem rendeltetésszerűen használt szerszámok kacsintgatnak a slasher és az exploitation felé, az agyatlanul filmező járókelők pedig súlyt és tömeget adnak a „médiazombi” metaforának. Van, hogy semmi sem riasztóbb az ignoranciánál, avagy inkább húsevő élőhalottak, mint két lábon járó kamerák. Értjük, hová akar Brooker kilyukadni ezzel a szürreális rémálommal: manapság minden, ami történik velünk, egy potenciális facebook/twitter/instagram megosztás, mindent lencsén keresztül látunk, és az benne az igazán fontos, hogy hogyan mutat majd a közösségi oldalakon – elvesztettük a perspektívát, szem elől tévesztettük a valóságot.

Nagyjából elégedettek lennénk ezzel is, de Brooker nem lenne önmaga, ha nem húzná ki teljesen a szőnyeget a lábunk alól: félúton a White Bear mindent a feje tetejére állít, beleérte azt is, amit a főhősnőről (Lenora Crichlow nagyszerű) tudni véltünk, és (a sorozat jellegzetes témáitól eltekintve tipikus) thrillerből egy totális médiahorror lesz. Többről van itt szó, mint a Big Brother-féle valóságshow-k abszurd végletekig vitt szatírájáról. Ez a moralitás teljes halála, és elsőre talán még nekünk sem esik le.

whitebear2.jpgMert Brooker okos és ravasz, és átkozottul jól tudja, hogyan kavarjon fel, és gondolkodtasson el. Olyan helyzetbe hoz minket, ahonnan joggal ítélkezhetünk, ahonnan azt mondhatjuk, hogy a szenvedő alany bőven megérdemli mindazt a brutális lelki terrort, amivel újra és újra megsemmisítik, de persze ha elfoglal minket erkölcsi elégtételünk kényelmének élvezete, akkor elmegyünk a lényeg mellett. És csak idővel jövünk rá, hogy mennyire gusztustalan és beteg ez az egész. Hogy a modern társadalom már mindent trivializál, mindenből cirkuszt csinál, egy kislány halálából is haszon húzható, ráadásul egy nemes ügy zászlaja alatt, az igazságszolgáltatás nevében.

A nyilvános „kivégzés” közönségessége, szenzációhajhászata és kegyetlensége nem a múlté (sőt), a büntetésvégrehajtás humánuma viszont igen. (Michael Smiley egyébként tökéletesen hozza ennek a jövő(?)képnek a karizmatikus férgét). A társadalom képmutatása teljes. Az egyén mosolygó, elégedett birka. A moralitást és lelkiismeretet kivonták a képletből. A média pedig az a jóképű, megnyerő, nyájas, ajándékokat hozó emberke, akit gyanútlanul beengedsz a lakásodba, és aztán halálra erőszakol.

2013. február 7.

Wicked City

wickedcity05.jpgA cikk vendégbloggerünk, Farkas Dávid munkája.

Kawajiri Yoshiaki világa a lehető legmesszebb áll attól, amit mi otthonunknak hívunk. Vagy legalábbis szeretnénk ezt hinni: animéi rendre utazások az emberi természet legmélyebb bugyraiba, ahol aljasság, mocsok és erőszak kart karba öltve járnak, és hiába használ előszeretettel undorító, elnagyolt túlvilági szörnyeket antagonistákként, az emberi gyarlóságok garmadájával szembesíti nézőit.

Kawajiri a nyolcvanas években robbant be a köztudatba, olyan, akkoriban újdonságnak ható rajzfilmjeivel, mint például a Lensman, a Neo Tokyo The Running Man című epizódja, vagy az itthon is megjelent Ninja Scroll. Az 1950-ben született animátor a hatvanas évek végén került a Mushi Production stúdióhoz, majd annak bezárása után csatlakozott az akkoriban alakult, azóta is meghatározó Madhouse-hoz. Remek tanítómestereinek hála gyorsan fejlődött; első, már említett Lensman című filmjével sikerült is kivívnia a szakma és a stúdió bizalmát, így egyéb filmterveinek megvalósításába is belefoghatott. Kikuchi Hideyuki novelláiból - aki többek között a Vampire Hunter D regényfolyamért is felelős, amiből Kawajiri animét (Vérszomj) is rendezett - készült Joju Toshi című, alig fél órás rajzfilmje például annyira megtetszett a producereknek, hogy nyomásukra "kénytelen volt" rendes filmet csinálni belőle. A Joju Toshiról (továbbiakban: Wicked City, az anime angol címe) így jó 25 év távlatából kijelenthető, hogy Kawajiri egyik, ha nem a legfontosabb műve, egyúttal az a mozi, aminek fordulatai és mondanivalója a leginkább jellemzik rendezőjét.

wickedcity01.jpgA történet szerint az általunk ismert világon túl létezik egy démonok által lakott túlvilág is, és a kettő időtlen időkig háborúzott egymással. Néhány száz évvel ezelőtt sikerült csak a szembenálló felek diplomáciájának (amennyiben egy fröcsögő démoni horda küldöttségét szabad így neveznünk) kieszközölnie egy békeszerződést, amit bizonyos időközönként meg kell újítani. A kétezres években járunk, és közeledik az újabb aláírási ceremónia időpontja. A világunkba érkezik ennek felügyelője, Giuseppie Mayart, akinek testi épségéért Taki Renzaburo, nappal egy elektronikai cég értékesítőjeként dolgozó salaryman, mellékállásban pedig sötét ügyekben jártas katona, valamint Makie, az árnyékvilágból érkezett gyönyörű testőr gondoskodnak. Szükség is lesz rájuk, hiszen a békében kevésbé érdekelt démoni terroristák meg akarják zavarni szerződés aláírását, hogy örökre háborúba taszítsák a két világot.

Taki és Makie, a testi és lelki gyönyörök egymással (vagy éppen akaratuk ellenére mással) való átélése előtt, közben és után, kénytelenek az árnyékvilág undorító teremtményeivel is megküzdeni, nem mellesleg védencük biztonságáról sem szabadna megfeledkezniük. Kawajiri szinte percenként tolja a képünkbe az újabb és újabb agymenéseit, melyek hol egy, a főhősön erőszakot tevő pókszerű démon, hol pedig egy többfejű, csápos, hentaiba illő lény képében riogatnak. A helyszín természetesen a sötétkék színben pompázó, zseniális neo-noir hangulatot árasztó Tokió, ami akár Sin City animés ikertestvére is lehetne. Az elképesztő, hangban és vizualitásában egyszerre lenyűgöző, és undorító fordulatokkal operáló anime történet és látvány szintjén is igazi csemege.

A film szimbolikája, mint a legtöbb Kawajiri Yoshiaki-anime esetében, külön írást érdemelne. Gondosan kidolgozott, és többszörösen is összetett szimbólumrendszerében ezúttal is előkelő helyet foglalnak el a női démontestek legkülönösebb helyein tátongó nyílások, mint a szexuális frusztrációk vizuális kivetülései, illetve a finálé meglepő fordulatának könnyedén dekódolható Megváltó-párhuzama.

wickedcity04.jpgKawajiri novella-adaptációja minden eredetisége mellett néhány elemében meglepő hasonlóságokat is mutat több ismert, a popkultúra szerves részét képező alkotással, vagy karakterrel. Hangulatában, a várost mutató képsoraiban és színeiben szinte tökéletesen hozza Ridley Scott 1982-es Szárnyas Fejvadászának minőségét, míg az Akira például a Wicked City-ből vesz át pillanatokat. A nyitó jelenetsor kocsmabejárata például mindkét animében rendkívül hasonló. A Wicked City ráadásul közel egy időben jelent meg minden csápos hentai alfájával és omegájával, az Urotsukidōji anime-változatának első részével, és egyes képi megoldások, főleg az erőszakos jeleneteknél nagyban hasonlítanak a két műben.

Kawajiri a Wicked City után még két Kikuchi novellát adaptált: a Demon City Shinjukut és a The Wind Named Amnesiát, majd nagyobb költségvetésű, komolyabb támogatással biztosított filmekbe fogott. A Ninja Scroll és a Vampire Hunter D: Vérszomj mellett részt vett az Animátrix válogatásban is, de animátorként és sztoriboardosként olvasható a neve a Redline, a Marvel-animék többsége, illetve a friss Btooom! stáblistáján is.

Szex, erőszak és horror egy még ma is újnak ható, zseniális megvalósítású, szigorúan 18 év felettieknek ajánlott animében: Kawajiri Yoshiaki már a nyolcvanas évek végén is tudta, mitől döglik a perverz otaku.

2013. január 25.

GeexKomix 54.

Clone #2

Történet: David Schulner
Rajz: Juan Jose Ryp
Image Comics

clone02-01.jpg

Az Image egyre-másra ontja a jobbnál-jobb új címeket és ahogy tanult kollégám, Rusznyák Csaba megjegyezte, ha így folytatja, akkor könnyen betöltheti a DC-nél feláldozott Vertigo helyén tátongó űrt. Schulner egyenesen a tévésorozatok (The Event, Kings) világából tett egy kis kitérőt, hogy a Robert Kirkman által létrehozott Skybound imprint sorait erősítse egy közeli jövőnkben játszódó thrillerrel, karöltve a jellegzetes stílusáról könnyen felismerhető, veterán Ryppel, aki már a Marvelnél és az Avatar Pressnél is bizonyította tehetségét. A történet hőse, Luke Taylor egy titkos, klónozással kísérletező programot eltakarítani kénytelen kormányzati összeesküvés kellős közepébe csöppen, amikor egy rá kísértetiesen hasonló férfi gyomorlövéssel feltűnik a lakásában. Üldözője Luke másik klónja (mint kiderül) a sok közül, a helyzetet pedig bonyolítja, hogy felesége terhessége a sikeres klónozás kulcsát rejtheti magában, ez pedig komoly probléma elé állítja a jelenlegi elnökhelyettest, akinek politikai támogatói betiltatnák az őssejtek klónozását, ez azonban egyben aláírná a Parkinson-kórban szenvedő lánya halálos ítéletét is. A sztori egyelőre most veszi fel az utazási sebességet, de úgy tűnik ezúttal szerencsénk volt, hogy nem csapott le rá egyik tévécsatorna sem, mert így Schulner nem kényszerült felvizezni a véres jeleneteket és a büdzsé sem kényszeríti kompromisszumos megoldásokra. Az összeesküvéselméletek szerelmesei nagy valószínűséggel megtalálják ezzel a címmel a számításukat.
(Nagy Krisztián)


Django Unchained #1

Történet: Quentin Tarantino
Rajz: R.M. Guéra
Vertigo Comics

djangocomic1.jpgMindenkit meglepetésként ért, amikor nyáron a San Diego Comic-Conon Tarantino bejelentette, hogy a Djangóból készít egy ötrészes képregénysorozatot a DC-nek. Motivációja erre saját bevallása szerint nem csak az volt, hogy mindig is szerette a képregényeket (különösen a szuperhős és a western témájúakat), hanem az is, hogy ilyenformán megoszthatja a közönséggel azokat a jeleneteket is, amiket a forgatókönyvben ugyan megírt, de amik idő/helyhiány miatt a kész filmbe már nem kerültek bele – merthogy állítólag a képregény a teljes, eredeti forgatókönyvnek a 100%-ig hű adaptációja. Az első rész apró eltéréseket mutat csak a filmmel: egy plusz dialógus itt (Schultz a fehérek feketékkel kapcsolatos törvényeiről faggatja Djangót, hogy vajon számíthatnak-e a seriff felbukkanására, ha belépnek a kocsmába), egy flashback-töredék ott, ami viszont érdekes, hogy hiányzik belőle a Szigfrid-mítosz felidézése. De fontosabb a rajz: és a francba is, a Scalped zsenijénél, R.M. Guéránál ezer év alatt sem találtak volna jobbat ennek a véres-mocskos vadnyugati történetnek a képregényes elmeséléséhez. Kíváncsi lennék egyébként, hogy Tarantino mennyire határozta meg saját maga az oldalstruktúrákat, panelszerkezeteket, és mennyire bízta rá Guérára, mindenesetre nagyon jól működik az egész, hibátlan a hatásmechanizmusa. Azon pedig nem lehet segíteni, hogy hang (kiejtés, beszédstílus, zene) hiányában a film sok élvezetes nüansza elveszik, és azon sem érdemes bánkódni, hogy a színészek nem nagyon ismerhetők fel a rajzokban. És mivel a filmélmény már mögöttem van, azt is nehéz megítélni, hogy önmagában a comic mennyire állná meg a helyét, de kiegészítésnek mindenképpen nagyszerű.
(Rusznyák Csaba)

Judge Dredd #2

Történet: Duane Swierczynski
Rajz: Nelson Daniel, Brendan McCarthy
IDW Publishing

idwdredd2.jpgBár az IDW-s széria második része már mutat némi fejlődést, de továbbra sem cáfolja meg azt a lassan ténnyé váló feltételezést, miszerint Dreddet nem tud írni amerikai író (kivéve, ha 12 éves kor óta Britanniában él, mint John Wagner), legalábbis jól nem. Ez a Dredd egy amerikai fejlesztés, ami próbál, igyekszik, erőlködik, hogy méltó legyen az eredetihez, de ahhoz túlságosan is nagy a különbség a két képregényes kultúra, és az írási módszerek között. Az IDW-s széria gyors, túl egyszerű és felszínes, mint egy szuperhősképregény, itt mindig kell valami, ami robban, ami lő, ami ég, és pont az a fekete humor és intelligencia hiányzik a lapjaiból, amitől a 2000AD 8 oldalnyi Dreddjében is sokkal több van, mint ebben a két füzetben összesen. Duane Swierczynski első története nem szorosan kapcsolódó folytatása az előző számban megkezdettnek, ami során meghibásodott robotok okoztak nehézséget bíróinknak. Ezúttal Myers bíró keveredik gyanúba, és a tisztázás érdekében Dredd segítségül hívja Andersont, akinek ez lesz az itteni bemutatkozása, mondanom sem kell, az ő karaktere megint csak meglehetősen idegen az eredetitől. A sztori nem olyan rossz, de megkímél a nagy meglepetésektől, és az író túl gyorsan zárja le az egészet. A teljesen érdektelen és felesleges második kis szösszenet (a Zaucer of Zilkből megismert vagy megutált Brendan McCarthy rajzaival) lapjait nyugodtan feláldozhatták volna e célra. Ebben egyébként Anderson derít fel nevetségesen egyszerűen egy gyilkosságot. Az amerikai Dredd széria nem halad jó úton, és így nem is jósolok neki nagy jövőt, bár ha igazam lesz, a veszteség akkor is könnyen kiheverhető lesz, hiszen legfeljebb megmarad nekünk a magas színvonalú eredeti karakter és sorozat. Persze aki nem rajongó, nem kíváncsi az eredetire, az ettől függetlenül megtalálhatja a számítását ebben is, de a brit eredeti ismeretében szembetűnő a különbség, és aki pedig a film után szeretne jobban megismerkedni Dredd bíróval, az véletlenül se itt kezdje.
(Chavez)

The Manhattan Projects #7

Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Nick Pitarra
Image Comics

The-Manhattan-Projects_7-455x700.jpg

Nem állítom, hogy megszületett az új League of Extraordinary Gentlemen, de legalábbis nagyon közel járunk hozzá: Jonathan Hickman (The Nightly News, Fantastic Four, Secret) őrült tudósokat sorakoztat fel a világ a tudomány védelmében, akik szó szerint semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, de legalábbis én eddig még sehol máshol nem láttam Dr. Oppenheimert gépágyúval utat vágni a japán inváziót vezető robbanómotoros robotszamurájok között. Mert ahol a Manhattan-terv álcája mögött Manhattan-tervek sokasága (lásd a sorozat címét) rejlik, ott olyan magasak a tétek, hogy az egymással gyilkos háborúban álló nemzetek vezetői háta mögött kell titkos paktumokat kötni. A szereposztás parádés: az amerikai oldalon Oppenheimer gonosz ikertestvére áll, aki képes mások agyát elfogyasztva szert tenni a tudásukra, megtámogatva Albert Einstein párhuzamos dimenzióból érkezett alteregójával, Albrecht Einsteinnel, a Németország bukása után a győztes csapatba átigazolt, robotkezű Wernher von Braunnal, az idegen bolygóról származó Enrico Fermivel, a radioaktív koponyáját sugárzást blokkoló szkafanderbe zárt Harry Daghliannal és nem utolsósorban a más világokba vezető féreglyukakat tanulmányozó Richard Feymannal. Hickman őrültebbnél őrültebb ötleteket dobál egymásra és olyan mesterien épít belőlük bizarr, escheri szerkezetű történeteket, amiknek nem is kellene működniük és mégis: tudósai megalkotják az első katódcsöves mesterséges intelligenciát Franklin Delano Roosevelt elnök agyából vagy éppen önvédelemből kiirtanak egy teljes idegen kultúrát, hogy időt nyerjenek a felkészüléshez egy kozmikus fajok közti háborúra. Mindezt a témához tökéletesen simulóan bizarr rajzstílussal operáló Nick Pitarra támogatja meg, akinek a Frank Quietly-ére hajazó groteszk figurái adnak formát a szörnyű és egyben zseniális elmével bíró szereplőknek. A fiktív, alternatív történelem és az elvetemült ötletek kellemesen fogják birizgálni minden Tim Powers és LOEG rajongó olvasó fantáziáját.
(Nagy Krisztián)

Star Wars #1

Történet: Brian Wood
Rajz: Carlos D’Anda
Dark Horse Comics

star-wars-1-2013.jpgEgyrészt a Dark Horse mostanában megjelenő Star Wars képregényei igencsak jók (tessék vetni egy pillantást a Dawn of the Jedi-ra), másrészt, bizonyos szempontból (ha nem is feltétlenül minőségiből) a nemes egyszerűséggel csak Star Warsra keresztelt új széria közülük is kiemelkedik. Aki nagyon unja már a banánt a mindenféle klónháborús történetekkel, vagy főleg, ha egyébként is az írók hajára kenetne mindent, ami a prequel-trilógiával kapcsolatos, és a klasszikusok hangulatára vágyik, az jelenleg csak ettől kapja meg, amit akar. Brian Wood képregénye nem sokkal az első film, az Új reménység után veszi fel a fonalat: a Halálcsillag elpusztításával ugyan a lázadók komoly győzelmet arattak, viszont cserébe el kellett hagyniuk a bázisukat, és most újat kell keresniük – ami korántsem olyan egyszerű a Birodalommal a nyomukban, akármilyen átkozottul nagy is a galaxis. A legmeglepőbb az első részben, hogy Wood fogja magát, és türelmesen elmagyarázza az olvasónak, hogy mi az a Birodalom, kik azok a lázadók, és mi is volt a Halálcsillag – szerencsére ezt csak úgy mellékesen teszi meg, de így is kilóg az egyébként elég patentos, gördülékeny történetvezetésből. Mert hát mi értelme? Őszintén, aki ezeket nem tudja magától, miért és hogyan van a világon egyáltalán? Whatever. A lényeg, hogy a képregény jó. Wood az első számot azzal tölti, hogy érdekes pozíciókba helyezi a főszereplőit, Hantól Darth Vaderig (és ki kell emelni Leiát, aki itt pár oldal alatt túltesz az egész filmtrilógia alatti kombinált badass-ségén), és az egésznek különös pikantériát ad az, hogy birtokában vagyunk egy csomó olyan információnak, aminek a szereplők itt még nem (ki kinek a kicsodája – ezzel nagyon szépen el lehet majd játszadozni). D’Anda rajzai is pofásak, dinamikusak, bár helyenként elnagyoltabbak, és rajzfilmszerűbbek, mint szeretném – és ha már itt tartunk, a színek is lehetnének kicsit visszafogottabbak. De tényleg süt az egészből az a hamisítatlan, eredeti Star Wars-hangulat, ezért pedig egy rajongónak már megéri.
(Rusznyák Csaba)

2012. december 7.

A Felhőatlasz az év nagyhanggal semmitmondó bullshitfilmje

atlasbullshit.jpgTermészetéből adódóan nehéznek tűnik megválaszolni a „miféle film a Felhőatlasz?” kérdést, minthogy a válaszadó sorolhatja a jelzőket, műfajokat, hogyizé, dráma, antiutópia, sci-fi, thriller, vígjáték, és ebből még mindig nehéz lesz összerakni a képet – de hé, no problemo, én itt vagyok, hogy leegyszerűsítsem a dolgot, és megkönnyítsem mindenki helyzetét, ráadásul egyetlen szóval: a Felhőatlasz egy bullshitfilm. Nem kell megköszönni.

Tudod, miről beszélek, de legalábbis már erősen sejted: nagyon hangos, de semmit nem mond, nagyon nagy, de kongóan üres, a szépelgésnek és a szemfényvesztésnek abban a koordinátarendszerében helyezkedik el, ahol annak különböző pontjain A forrás, a Mr. Nobody és a Maradj! is. Giccses, manipulatív, álentellektüel közhelygyűjtemény, ami úgy felhúzott, ahogy film már régen. Nem, nem azért, mert ez a legrosszabb, amit az utóbbi időben láttam, az talán túlzás volna. A Tykwer/Wachowski csapat Felhőatlasza azért botrányos, AHOGYAN rossz. Avagy inkább nézek egy Szellemlovas 2-t, vagy, hogy a művész urak életművében maradjunk, egy Speed Racert, mert azok legalább a maguk egyszerűségében nézhetetlen taknyok, és nem akarják elhitetni velem még azt is, hogy fontosak. (A könyv lehet, hogy tényleg az - nem olvastam. Elhiszem, hogy rohadt nehéz filmes alapanyag - nem érdekel.)

Excuse my french, de kurvára tele a faszom azzal az alkotói hozzáállással, aminek lényege, hogy kell egy (vagy két) tehetséges operatőr (John Toll, Frank Griebe), hogy csurig legyen a film szép képekkel, egy kellemes, fülbemászó zene (a Heil/Klimek duó, ami az utóbbi tíz év egyik legjobb score-jáért – Perfume – felelt, plusz maga Tykwer), hogy jelezze, hol kell meghatódni, és akkor már csak néhány instant életbölcsességre van szükség, hogy a néző úgy érezze, értéket kapott, és térdre zuhanjon a katarzistól.

A katarzistól, ami nincs felépítve, megalapozva, csak a végpontja (halál, szerelem beteljesülése stb.) van odakenve, mintha a szex egészét kiváltanák egy nemi szervbe helyezett apró kütyüvel, ami bármikor, egy gombnyomásra kiváltja az orgazmust, picsába a körítéssel, partnerrel, előjátékkal, aktussal. Persze ha a fél évezredet felölelő filmed átlag percenként vált az adott tematikák és motívumok által összekötött történetszálak, zsánerek, idősíkok közt (van itt sablonos thriller, humortalan vígjáték, sekélyes dráma, amit csak akarsz, és mind ugyanazokat a frázisokat ismételgeti), esélyt sem hagyva a nézőnek, hogy beleéljen, megismerjen, elmerüljön, akkor eleve csak ezek az üres illúziók, avagy – Harcosok klubja után szabadon – érzelem-adagok maradnak.

Mindebből kiindulva gyorsan be is lőttem magamnak a film valószínűleg legfogékonyabb közönségét, azokat, akik a legnagyobb eséllyel fossák le gyönyörűségükben a bokájukat a zacskós leveses katarzistól. Azok, akik a közösségi oldalakon szomorú, „nagy igazság” szavakkal kommentálják a szánalmas lelki koldusok által könnyfacsarásra gyártott gusztustalan „igaz történeteket” a feleségtől elhidegült férjről, aki a betegségét eltitkolt nő halála után 2 perccel jön rá, hogy mennyire szerette. Azok, akik a Facebookon harminc szomorú smiley kíséretében osztják meg a félbevágott fejű kutyák képeit, és zsinórban fogadják virtuálisan örökbe az otthontalan ebeket meg az éhező afrikai gyerekeket, majd büszkén rámosolyognak a tükörképükre, hogy ma is sikerült valami jót cselekedniük a csúnyarossz világban.

Nekik a művészetben az a lényeg, hogy mit közöl, az nem számít, hogyan közli. Pusztán az, hogy a film kapcsán olyan nagy szavakkal lehet dobálózni, hogy élet, halál, szerelem, szabadság, lázadás, bőven elég a bestmúviofdejérhez, az pedig, hogy mindez milyen gusztustalan, manipulatív giccsel van körítve, az hogy a tanulságot többször több szereplő rágja szájba merengő-fontoskodó hangnemben, nem zavarja őket, azt, hogy az értéknek csak a gyorsfogyasztói illúzióját okádják eléjük szivárványszínekben, nem veszik észre. Nekik tökéletes szellemi táplálék a Felhőatlasz. Ahogy egy Romana füzet vagy egy Michael Bay-opus naplementés záró monológja is. (Nem, egyáltalán nem állítom, hogy ez az utóbbi két bekezdés mindenkire igaz, akinek tetszik a film, tessék úgy érteni, ahogy kell.)

És istenüccse, nem akartam véresszájjal mocskolódni, de Wachowskiék keresztülhúzták a számításaimat, amikor nyilatkozataikban a művészet úttörőiként tetszelegtek, Hugóhoz, Melville-hez és Dickenshez hasonlították magukat, és azt sugallták, hogy akinek nem tetszik a Felhőatlasz, az hülye hozzá. Szóval, tudjátok mit, tesók? Baszódjatok meg egy lófasszal!

2012. augusztus 8.

Űrszörny

ymir8.jpgElmond valamit a szinte fillérekből összeharácsolt filmről, hogy azért választották Olaszországot forgatási helyszínéül, mert a trükkökért felelős Ray Harryhausen ott akart vakációzni. És persze elmond ez valamit Harryhausen státuszáról is (a játékidő vége felé még cameózhatott is). Jó néhány egyéb, az ’50-es, ’60-as években készült B-filmhez hasonlóan az Űrszörnyre (20 Million Miles to Earth, 1957) is leginkább csak az ő stop-motion teljesítménye miatt emlékszik még ma is az utókor. Azt leszámítva ugyanis „csak” a szokásosat kapjuk: olcsóságot, buta sztorit, lapos dialógusokat és noname színészeket, akiknek annyi közük van a tényleges színjátszáshoz, mint King Kongnak a gyantázáshoz.

De nem akarok igazságtalan lenni: az Űrszörny szolgál egy-két olyan sztorielemmel, ami akkoriban nem volt teljesen megszokott. Kezdve rögtön azzal, hogy hidegháborús-atombombás paranoia ide vagy oda, a címszereplő nem sugárzás hatására válik hatalmassá, és indul pusztítókörútra Rómában, hanem maga a földi légkör csinál belőle óriásszörnyet – merthogy egyébként nem is erről a bolygóról való.

ymir1.jpg1951-ben a The Thing From Another World már elültette a külső űrrel szembeni paranoiát a nézőben, amit az évtized egyéb híres sci-fijei (mint a Világok harca) csak fokoztak. És akkoriban az embereknek legfeljebb halvány fogalmaik lehettek arról, hogy mi van odakint, a Föld atmoszféráján túl – még az első Szputnyik sem indult útnak. Úgyhogy amikor a film elején visszatér egy űrhajó a Vénuszra tett útjáról, egy haldoklóval, egy túlélővel, és valami mással, akkor a nézők 1957-ben egy kicsit szorosabban markolhatták a karfát.

Pedig nem akar az az Ymir néven elhíresült „rém” semmi rosszat (ez a név egyébként a filmben magában nem hangzik fel, csak a forgatókönyvben volt benne – az utókor felkapta). Nem akar az egyáltalán semmit, csak hogy békén hagyják. Tehet ő róla, hogy ebben a légkörben egyre nagyobbá nő, és aranyos, zsebre vágható kis jószágból gigászi épületromboló lesz? Vagy arról, hogy a nyughatatlan tudósok folyton bökdösnék, az idióta katonák meg állandóan lődöznék?

Harryhausen elvitathatatlan érdeme, hogy személyiséggel ruházta fel az Ymirt (ezt a korábbi Pánik New Yorkban óriásgyíkjával nem sikerült elérnie) – érdemes megfigyelni a legendás trükkgyáros filmográfiáján, hogy milyen szépen fejlődött a technikája, hogy idővel egyre komplikáltabb, egyre több rétegből álló, egyre meggyőzőbb effektusokat tudott hitelesen létrehozni. Az Ymir, noha arckifejezése nem túl változatos, már roppant kifejező gesztusokkal, mozgáskultúrával rendelkezett.

ymir5.jpgValójában ő – otthonától elszakítva, rabságba zárva, menekülve – az Űrszörny főszereplője, az emberek csak úgy vannak. Többnyire útban. Dumálnak, vitatkoznak, parancsokat osztogatnak, és hihetetlenül blőd módon szeretnek egymásba – mert romantikus szál, naná, hogy kell, akkor is, ha semmi értelme. Nathan Yurannak, mint rendezőnek, inkább arra kellett volna koncentrálnia, hogy ne csupán egyszer adja jelét a létezésének: az az egy a pajtabéli jelenet, az egyébként bájos, naiv, esetlen mozi kicsike méregfoga, egészen izgalmas és horrorisztikus.

A többi csak afféle kellemes ’50-es évekbeli B-filmes átlag, de hé: a fináléban egy vénuszi szörnyeteg élethalálharcot vív egy elefánttal. Mit akarsz még?

2012. július 3.

GeexKomix 50.

saga01.jpgFélszázadik kiadásához érkezett a geekuniverzum legendás cikksorozata! Ennek ünnepi apropójából megkértem nagyra becsült kollégáimat, hogy egy csak most, csak itt, csak nektek specielben fejtsék ki, mi volt számukra az utóbbi idők legjobb képregényfüzete. Van, aki nem tudott kizárólag csak egyet kiválasztani, van, akinek még egyet sem sikerült, de a lényeg, hogy íme, itt vannak a személyes bestofok. Mindenki olvassa el őket, mert kikérdezzük!


Locke & Key: Keys to the Kingdom #1 – Sparrow

Történet: Joe Hill
Rajz: Gabriel Rodriguez
IDW Publishing

lockekeykeys1.jpgAmikor Rusznyák kolléga megkeresett azzal, hogy az utóbbi idők olvasmányai közül emeljem ki az általam legjobbnak talált képregényfüzetet (azaz egy számot), nem volt különösebben nehéz dolgom, hiszen két cím jutott azonnal eszembe, amelyek a legemlékezetesebb sztorikkal szolgáltak. Az elsőt fogom részletesen bemutatni, de a másodikra is kitérek majd pár mondat erejéig. A 2011-es év toplistájában már méltattam Stephen King álnéven író fiának, Joe Hillnek a sorozatát, amely egy szintre emelkedett a szememben a The Walking Dead, a Fables (bár ennek a szárnyalása kissé megbicsaklott az utóbbi időben) és az Unwritten történetvezetésével és ötletparádéjával, sőt, még talán magasabbra is tette a lécet. Ami különösen szimpatikus volt benne, hogy Hill már előre leszögezte, hogy a Locke-testvérek pokoljárása egy mindösszesen hatszor hat füzetes sztoriszálból fog állni, és az egész történet a fejében van az első paneltől az utolsóig. Meglepő módon, ez csupán a második próbálkozása ebben a médiumban (az első, tíz oldalas pókemberes felkérése nem sült el túl jól), de olyannyira egymásra talált a chilei születésű Gabriel Rodrígez Pérezzel, aki addig csupán ismert film és sorozat franchise-ok képregényváltozatain dolgozott (mint a Beowulf, a Land of the Dead vagy a CSI), hogy a Locke & Key negyedik kötetére olyan virtuóz vizuális megoldásokat alkalmaztak, ami Eisner-jelölésre érdemesítette a munkájukat (nem először és nem utoljára). A sorozat története dióhéjban, melynek nem ismerete egyébként nem befolyásolja a tárgyalt füzet élvezeti értékét: a Locke-testvérek apjuk tragikus halála után anyjukkal visszaköltöznek a családi birtokra, Lovecraft városkába. Ahogy új otthonuk neve azt előre is vetíti, sikerül kiszabadítaniuk egy évtizedek óta bebörtönzött, gonosz szándékú entitást, amivel a Keyhouse nevű kúriában csak a gyerekek előtt megmutatkozó misztikus erejű kulcsokkal tudják felvenni a harcot. A Sparrow ott veszi fel az események szálát, amikor a legfiatalabb testvér, Bode rálel a kulcsra, amellyel a használója képes felvenni egy személyiségét leginkább tükröző állat alakját, így verébbé változva ered bátyja és nővére nyomába a téli erdőben. A titokzatos Omega kulcsot kutató ellenfelük is felhasználja az ajtó hatalmát és vadkutyákat maga köré gyűjtve, farkasként próbálja kikényszeríteni testvéreiből a válaszokat, ám Bode több száz verébtársával a védelmükre kel. Ami igazán zseniálissá teszi ezt a sztorit, az az, hogy Pérez az oldalak óriáspaneljébe helyezett több függőleges négypaneles stripből fűzi össze, folyamatosan váltogatva Watterson Kázmér és Huba stílusát a sorozat saját, realisztikus látványvilágával. A stripek önmagukban is megállnak, ténylegesen humoros csattanóval bírnak és bizarr módon tökéletesen belesimulnak az egyébként igen brutális eseményekbe, amik a fő szálat képviselik: a realisztikus verzióban karmazsincsatakos péppé zúzott verebek a Watterson-univerzumban pilótasapkában, rajzfilmekből jól ismert x szemekkel hevernek a vértől iszamos hóban. Az ötlet és a kivitelezés hibátlan, a Watterson-hommage tökéletes, a végeredmény pedig (különösen ha olvastuk az előzményeket is, amire igazán csak kapacitálni tudom a Geekz olvasóit) emlékezetes: röviden, az utóbbi évek legjobb képregényfüzete. A legnagyszerűbb pedig az egészben, hogy az IDW legálisan és ingyenesen hozzáférhetővé tette ezt a számot ezen a linken, így a saját szemetekkel is meggyőződhettek arról, vajon túlzóak-e az állításaim.

+ Secret Avengers #20

Pár szót akkor a második helyezett versenyzőről, ami az egyébként teljesen középszerű 2012-es Secret Avengers sorozat egyik füzete, abból a hat önállóan is megálló sztoriból, amit beugróként Warren Ellis írt, és olyan új szintre emelte a címet, amit a Planetary óta nem láttam, és ameddig természetesen még az őt követő Rick Remender sem tudott felérni. A tizenhatos számról van szó, amelyben Natasha Romanoff egy eléggé mindfuck időutazásos történet keretében, paradoxonokat kerülgetve menti meg csapattársai életét (na és persze a világot, de ki számolja már). Mindehhez az irigylésre méltóan tehetséges Alex Maleev asszisztál, helyenként a történet logikáját követő, megsárgult Modesty Blaise stripek segítségével, amikkel aztán véglegesen megnyertek maguknak a szerzők.
(Nagy Krisztián)                                                               
                                                                     

The Punisher #3

Történet: Greg Rucka
Rajz: Marco Chechetto
Marvel Comics

punisher3.jpgAzt hiszem, minden kétséget kizáróan a 2000-es évek legnagyobb dobása az volt, amikor Garth Ennis megkapta a lehetőséget arra, hogy a kissé takarékon égő Megtorlót gatyába rázza. Welcome Back Frank című 12 részes sorozatával, melyben Frank Castle szembeszáll a Gnucci klánnal, új életet lehelt a karakterbe. Castle cinikus, morbid és elképesztően humoros lett. Olyanná vált, amilyenné már régen kellett volna. Éppen ezért, amikor Ennis elhagyta a sorozatot, sokakat, köztük engem is aggodalommal töltött el a karakter további sorsa, hiszen a léc igen magasan volt. A címet megannyi egyéb próbálkozás után szárnyai alá vevő Jason Aaron pedig hozta a kötelezőt, és meg merte lépni azt, amit előtte senki. Megölte a Megtorlót. Tavaly a nagy slunggal beharagozott DC Relaunchra a Marvelnek is lépnie kellett, melynek egyik, bár talán kissé apróbb tényezője az volt, hogy Greg Rucka nevével egy új Megtorló sorozatot dobtak a piacra. Az azóta a 12. számot taposó széria így már egy viszonylag konkrét kép ad arról, hogy Rucka milyen módon kíván hozzáállni magához a karakterhez. A szárnyai alá vett Castle nemcsak a jellemét tekintve kapott némileg új arculatot, hanem a megjelenését illetően is. Az immáron szakállas, még inkább vagány és extrém bűnüldöző ezúttal egy esküvői leszámolás közepébe csöppen, amely mögött egy magát The Exchange-nek nevező szervezet áll. A mészárlásnak némi csoda folytán azonban marad egy túlélője a feleség, Rachel Cole-Alves személyében, aki elhatározza, hogy megkeresi rokonai, barátai gyilkosait és bosszút áll. Útja hamar keresztezi Castle-ét, és miután a céljaik és eszközeik is hasonlóak, egyfajta laza szövetséget kötnek egymással. A sorozat a fő vonalát tekintve, melyben eddig a The Exchange elleni harc áll a középpontban, szervesen kapcsolódik az Omega Effect című Daredevilt és az Avenging Spider-Man-t is érintő storyline. Az eddig olvasható részekről nagy általánosságban elmondható, hogy Rucka igencsak a helyén kezeli a Megtorló karakterét. Igyekszik mindent a lehető legrealisztikusabban ábrázolni, és erősen hangsúlyozza az olvasó számára azt, hogy Castle nem szuperhős. Ennek ékes bizonyítéka a sorozat elején lévő Vulture elleni harc, amely után Castle súlyosan megsérül és regenerálódása 100 napot vesz igénybe. Nem kívánja sem felsőbbrendűnek, se emberibbnek feltüntetni. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy a Megtorló egy igazi antihős, akit ha túlságosan emberinek próbálna beállítani, megölné mindazt, ami karakterének igazi sajátja. Éppen ezért a sorozat ezidáig szinte minimális tipródást és öncélú lelki moralizálgatást tartalmazott, amin Rucka saját elmondása szerint nem is kíván változtatni. Ezzel szemben azonban van egy pazarul megírt, látványos story, ami bár az elején kissé lassan halad előre, de mégis minden pillanata élvezetes. Ha engem kérdeztek, az elmúlt egy év egyik legfontosabb momentuma volt, hogy Rucka megkapta a sorozatot. Olyan jó látni (olvasni), hogy egy méltó „utód” képes kezelni Ennis és Aaron örökségét.
(TheBerzerker)

Saga#4

Történet: Brian K. Vaughan
Rajz: FionaStaples
Image Comics

saga4.jpgNem gyakran esik meg, hogy valami olyasmi bontakozik ki a szemünk előtt egy képregénysorozat lapjain, hónapról hónapra, amiről tudjuk, érezzük, hogy még hosszú évek múlva is jókat is sokat fogunk beszélni. A Saga ilyen. Egy születőben lévő klasszikus, egy frenetikus, szárnyaló fantáziájú sci-fi-fantasy, ami egyszerre egy őrült ötletekkel teli bűnös élvezet, és egy művészi igényességgel megírt, és átgondolt remekmű. És még csak négy résznél tartunk benne – és ez a negyedik jobb, mint a harmadik volt, az jobb volt, mint a második, az pedig jobb volt, mint az első, amit már eleve az év addigi legnagyszerűbb képregényei közé kellett sorolni. Fantasztikus, hogy az egymással galaktikus háborúban álló fajok történetét Brian K. Vaughan szimpatikus visszafogottsággal a földön tartja: belemerülhetne hatalmas űrcsatákba és grandiózus flashbackekbe, ehelyett inkább az újszülött gyermekükkel menekülő „Rómeó és Júlia” (a két hadban álló faj egy-egy szerelmes képviselője), karaktereire koncentrál, nehézségeikre, kapcsolatukra és konfliktusaikra. Miközben az életükért futnak, még egy kis féltékenységi roham taglalása és lecsillapítása is belefér a sztoriba – mindent, ami történik, legyen az a megkapó természetességgel ábrázolt szerelmesek vitája vagy az előttük megjelenő halott tinédzserlány szelleme, Vaughan olyan magától értetődő módon húz rá a cselekményre, mint kesztyűt a kézre. A rohadt életbe, de tud írni ez az ember! A negyedik rész egyébként a fejvadász (The Will) Sextillion nevű helyen történő látogatása miatt is olyan emlékezetes (egy bolygónyi bordélyház, a galaxis minden szegletéből vett örömlányokkal és fiúkkal – és még ki tudja, mikkel). Szinte látom magam előtt, ahogy a tengerentúlon elvörösödnek az olvasók az explicit szexjeleneteket látva, és felháborodva püfölni kezdik a klaviatúrát, öncélúságot kiáltva – pedig Vaughan ezzel a jelenettel csak a „mutasd, ne mondd” szabályt követve mélyíti el a karakterét. Ahogy azt érdemes, ahogy kell. A Saga ritka gyöngyszem.  
(Rusznyák Csaba)

A nagy büdös semmi #X
                                    
scalped57.jpgA mai amerikai képregényscene olyan semmilyen. Se nem rettenetes, mint a kilencvenes években, se nem zagyva, mint az ezredforduló után. Mondom: olyan... semmilyen. Több egészen ügyesen megírt széria is fut jelenleg (Animal Man, Swamp Thing, az agyalágyult DC-reboot legalább ezeket felrázta), Sweet Tooth és pár hozzájuk hasonló progresszív, de még ezekről sem tudom elmondani, hogy narratív bátorságukkal a földhöz tudnának passzírozni. Az amerikai képregény jelen pillanatban stagnál, de valami kurvára, egy napon aszalódó meztelencsiga negatív energiáját nedvedzi. (Európai képregényekről nem tudok nyilatkozni: szépek, de nekem az kevés.)

Illetve…

Scalped #úgyánblok

Aztán persze, a bandától tisztes kartávolságot tartva ott a Scalped. Kerek, kibontott, morál nélküli, észvesztő, csodálatos. Nemsokára vége. Olyan hű de nagy port nem kavart, és ha majd befejeződik, a legtöbben elfelejtik. Pedig jelenleg szinte egyedüliként megérdemli, hogy emlékezzenek rá.
(Wostry Ferenc)

2012. május 24.

Lauren Beukes: Zoo City

Szeretem, ha egy könyv már az alapötletével megfog, mert egész egyszerűen annyi érdekes könyv, képregény és tucat más médiumban elmesélt történet szerepel a listámon, hogy egyre nehezebbnek érzem türelmesen időt adni a nehezebben induló alkotásoknak, kivéve, ha nagyon bízok a szerző(k)ben. Ez persze közös élménye minden jóravaló geeknek, sőt minden olyan internet-használónak, akinek van legalább 1 db érdeklődési köre. A  probléma csak az, hogy az ötletes indulást sokszor a fantasztikus könyvek tág műfaji határai között is csak nyögve-nyelősen navigálni képes, klisés kivitelezés követi.

A Zoo City szerencsére azon regények közé tartozik, melynek nem ver át a hátsó borítón található összefoglalója, se nem éled fel hiába az első pár fejezet után az olvasói remény: ha a felütés beindítja a fantáziád, akkor az egészet kajálni fogod.

A könyv az alternatív valóságban a komoly bűnt elkövetett emberek mellé megmagyarázhatatlan oknál fogva egy állat szegődik, melytől a nagyobb fizikai távolság elviselhetetlen fájdalmat okoz, esetleges elpusztulása pedig a tulajdonos néhány percen belüli gyors lefolyású és elkerülhetetlen halálával jár. Az állatok azonban a sok kényelmetlenség mellett - képzeld el, milyen lehet mondjuk egy tarajos sünnel vagy egy tarantulával a kocsidban (dzsekidben) mászkálni egész nap, akit még etetned is kell! - egy különleges képességgel, "shavival" is felruházzák a vétkest, akik gyakran ebből próbálnak megélni valahogyan.

Az állatosodás ugyanis a komoly bűnök miatt társadalmi kirekesztéssel is jár történetünk színhelyén, Dél-Afrikában (a Föld más-más vidékein különféle módon reagálnak rá a népek), és mivel rejtegetni csak ideig-óráig lehet őket, a megbélyegzettek gyorsan a társadalom peremére sodródnak ebben az amúgy sem túlságosan gazdag és biztonságos országban.

Hősünk állata egy lajhár - nem a legpraktikusabb méret... -, shavija pedig az elveszett tárgyak megtalálása. Ez a képesség persze ideális egy jó kis szövevényes, nyomozós történethez, mely jó pár meglepő szituációt tartogat. Ilyet azonban olvastunk már sokat, a könyv sokkal inkább köszönheti sikerét és egzotikumát johannesburgi helyszínének: az USA nagyvárosainak gangsta rap-jét vagy a legújabb New York-i menőzős szlenget mindenki vágja, aki amcsi sorozatokat vagy filmeket néz, Dél-Afrikáról ellenben sokkal ritkábban hallunk (én konkrétan csak egy filmre, a Tsotsi-ra tudok visszaemlékezni).

A Zoo City legnagyobb erénye azonban számomra mégis az, hogy elbaszott poszt-posztmodern világunkban, a kötelező műfajkeverés és az ötlettelenség korszakában olyan merészen és lazán képes saját hangján megszólalni, hogy azt egészen felüdítő volt olvasni. A fantasztikus történet-alap és a detektívregényeket idéző nyomozós-rendőröket kerülgetős cselekményváz gyönyörűen összeáll a dél-afrikai országok valóságára rámutatni kívánó, már-már tényfeltáró hangulatú epizódokkal, nem sértő a személyes és országok feletti felelősség kérdését feszegető moralizálás sem, és működik a szerelmi (vagy inkább magánéleti) szál is, mert végre tényleg életszagú.

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, nagyon megnyerő volt számomra az a nehezen meghatározható hangulat, ami azzal jár, mikor az író mindent csak közelről mutat meg, de mégis úgy érezzük, mintha felsejlene az egész kép és összeállna valamilyen általános érvényű mögöttes tartalom, ami a maga valójában mérete, banalitása miatt vagy más okból nem elmondható. Számomra William Gibson ennek a módszernek a mestere, a címlapon a tőle vett idézet méltatja a Zoo City-t. És ezúttal a keserű szájíz elmarad, nem csak írók mutyiznak: Lauren Beukes stílusérzéke tényleg kiváló, és ez még csak a második könyve. Érdemes figyelni rá.

 

Kiadó: 

Ad Astra


Terjedelem: 360 oldal
Ára: 2390 Ft