Az év legjobb horrorfilmje.

Az idei filmszemlés bemutatója óta ez a legjobban várt magyar film. Nopláne: magyar krimi. Ezzel csak két probléma van. Az egyik, hogy magyar. Mit tudunk mi hozzátenni egy száz éve létező műfajhoz? A másik a krimi. Az a zsáner, amit már lerágott  az összes amerikai helyszínelő és kiégett európai zsaru.

A magyar krimi nem előzmények nélkül való. A vérszocializmus rettenetes kémsztorijai után a hetvenes években pihentették a zsánert, csak a nyolcvanas években vették újra elő. Akkor viszont nagyrészt a krimi-vígjátékok mentek (Kojak Budapesten, Ötvös Csöpi-filmek, Linda-sorozat) Az 1982-es megkerülhetetlen alapkő, a Dögkeselyű óta nem készült a magyar valóságban gyökerező virtigli krimi, ahol a nyomozás folyamata hangsúlyos. Egészen mostanáig.

A meglepetés már az első percben elkezdődik. A feliratok stílusosan passzolnak a képekhez. Magyar moziban, magyar vásznon? Nem akarok hinni a szememnek.

Az utána következő bonctermi hangulat egyből megérint, szinte érezni a formaldehidszagú tetemek bomló nyálkásságát, ahogy a frissen fent krómacél agykés nyomában az élettelen húsból kiserken a nyirokkal kevert testfolyadék. A kés másik felén Malkáv Tibor boncmester áll, akinek érzelemmentessége csak az éppen boncolt delikvensével vetekszik. Érzéketlen és kifejezéstelen mondatai annyira szárazak, mint a szikéje alá kerültek bőre. Monotonon éli az életét, egyetlen kapcsolata a külvilággal a csontvelőrákkal küzdő anyja, akinek megígéri, hogy meggyógyíttatja. Azonban ez csak Svédországban lehetséges, ahhoz meg nem elég a boncmesteri fizetés. Ekkor jön hirtelen egy ajánlat: öljön meg egy ismeretlent. De tényleg ismeretlen?

A történet krimiként is működik – ami a Tablóban esetleges és mesterkélt, az itt beépül a film szövetébe (már ha van neki olyanja) Egy kriminél fontos, hogy az információ a néző számára megfelelő időben érkezzen. Itt ugyan kissé vontatottan jönnek, de a mellékszálak ügyes felvillantásával így is teljesen elfogadható. Malkáv az információkal egyre előrébb jut a rejtély megoldásában. Lelkiismeret-furdalástól hajtva vérebként kutatja egy ismeretlen ember múltját, hogy meglelje a saját lelki békéjét. Ismeri saját korlátait és egy nő hatására le akarja győzni azokat. Nincs expressis verbis kimondva, mint a Lesz ez még így sében, de pont attól hatásos. Szakmájából megszokott alapossággal halad előre – és ebből a ritmusból még a felbukkanó rendőrök sem tudják kibillenteni. A Tarantinóra hajazó befejezésnél ugyan rezeg a léc, de az előtte lévő 100 perc miatt megbocsátható.

A mai napig gondolkodom rajta, hogy mitől rokonszenvezek ezzel a filmmel? Attól, hogy a mai városi ember tapasztalatait használja fel – edzőteremben, hangoskönyvet hallgatva, napi bulvármagazinokat olvasva? Hogy hősei hétköznapian esendőek? Hogy a szerelmi szál annyira finoman ábrázolt? Hogy a kidolgozott mellékkarakterek előreviszik a történetet? Valószínűleg mindez együtt. És az egész még friss humorral is meg van spékelve, de nemcsak úgy egyszoknyaegynadrágosan – a poénok magukból a karakterekből fakadnak.
Nekem különösen kedvesek a szakmával kapcsolatos bennfentes viccek (felhívnám az értő közönség figyelmét a „Nándorfehérvári csata”-plakátra!), a filmművészet válságára vonatkozó önirónia erősen woodyallenes, de találó.

A fényképezés a magyar sztenderdnek megfelelően helytálló. Néha a fénnyel való játék öncélú (lásd: Malkáv a Duna partján autózik), de egyedi képi világot ad. A színészi munka pedig kivételes. Nincs overacting, sem üresjárat, mindenki tudja és ismeri saját karakterét és ennek megfelelően játszik. Üdítő élmény, hogy egy elhasznált arc sincs a szereplőgárdában.

De igazságtalan lennék, ha elhallgatnám a negatívumokat: a film két felében két különböző főszereplőt látunk. Gyakorlatilag egy másik karakter mozog a vásznon – hogy ez a distinkció nem szemkiszúróan égbekiáltó, Anger Zsoltnak köszönhető. Annyira (utálom ezt a szót, de nem tudok jobbat) érzékenyen és értően játssza a két eltérő figurát, hogy alig tűnik fel a cezúra. Színészvezetési hibák is vannak (pl. Malkáv és a vak antikvárius a taxiban), de egy elsőfilmnél ez is megbocsátható. Talán a történetet folyamatosan kísérő gondolkodási folyamat ábrázolása a legszokatlanabb, de csak az egyetemi előadóban lóg ki a lóláb.

És hát a zene, csak azt tudnám feledni! A hatvanas-hetvenes évek olasz-francia koprodukciós krimijeit idéző szimfonikus filmzene nem illik ehhez a sztorihoz (különösen a Morricone- nyúlás hegedűstaccato és a trombita túlzott használata).

Noha az alkotók film noir-nak akarják látni művüket (el is hangzik Philip Marlowe neve), de nem az. Fontos sztereotípiák hiányoznak: a femme fatale, a karakterek mikrovilágának romlottsága, a hős teljes bukása. A valóban sötét hangulat a gyilkosság helyszínére korlátozódik, azon kívül csak napfényes terekben játszódik a film.
Hasonló összehasonlítási alap lehetne Maigret és az ő pszichologikus-empatikus nyomozati módszere – ahhoz meg nem látunk bele eléggé a karakterek életébe.

A 170 milliós gyártási költségből 70 milliót állt az MMKA – bár többször döntenének így! (Ritkán írok ilyet, de minden állampolgártól megéri a hét forintos ráfordítást). A product placement kihagyhatatlan, de kifejezetten finoman jelenik meg.
Végre egy hazai alkotás, ami újdonságot hordoz, nemcsak a pénzkeresés ígéretét. Szimpatikus magyar film? Csak ne lenne ennyire különleges!

A nyomozó. 2008. Magyarország. Írta és rendezte: Gigor (Galambos) Attila. Producer: Pusztai Ferenc, Martin Persson, Macdara Kelleher. Operatőr: Herbai Máté. Zene: Melis László. Szereplők: Anger Zsolt, Rezes Judit, Terhes Sándor, Tóth Ildikó és még sokan mások.

Különös, több szempontból is kettős alkotás a Tiltott Királyság. Egyrészt stiláris (például a véres jelenetek árulkodó távolléte) és narratív (a történet egyes részei, jellemző fordulatok) elemeit tekintve két, nem éppen gyakran házasított műfajból lett kikeverve eme furcsa, világpiacra szánt celluloid portfólió, mely nem is elegyedik homogénen, hiszen sok jelenetre egyértelműen rá lehet mutatni: ez itt egy kung-fu-ba illene (illetve onnan kölcsönözték), annak ott viszont erősen Disney teadélután hangulata van…

Másrészt sajátos dualizmust csempész a filmbe a két főszereplő személye is, akik mágnesként vonzzák magukra a tekintetet a harmadik főszereplőről, szegény elveszett kissrácról: Jackie Chan és Jet Li talán a két legjelentősebb élő harcművész-színész (de legalábbis egész biztosan a legismertebbek), akiknek ez az első közös alkotásuk. Rajongóik remegve várták az első, egymásnak kiosztott pofonokat, és ezt az agyafúrt producerek pofátlanul ki is használták.

Huszonegyedik századi double feature ez: egy kor igényeihez igazított, nyugatiak számára is befogadható, de azért elsősorban a keleti közönséget célzó wuxia (vigyázat, ha „ksz”-szel ejted, Wostry Feri leharapja a fejed!) keveredik össze a vásznon egy klasszikus ifjúsági filmmel – ez utóbbi ízt a tizenéves főszereplő köré szerveződő sztori hozza. Nyilván ez a húzás hivatott beszippantani a célközönséget a könnyen emészthető, valóban nem túl cizellált történetbe, ami egyben azt is félreérthetetlenné teszi, hogy jómagam és vélhetőleg a blog olvasóinak túlnyomó része nem tartozik bele a célközönségbe, ha pedig így van, ugyanolyan kényelmetlenül ülik majd végig az ügyetlen romantikus jeleneteket, mint én, a többi, a kereskedelmi tévék vasárnap délutáni kínálatát idéző, családi vígjátékokba illő képsorról nem is beszélve.

Hősünk ugyanis egy béna középsulis, amolyan geek light, aki biciklivel viszi haza az ázsiai kazettákat a közeli boltból, de aztán egy iszonyú hanyag megoldással hirtelen visszarepül az időben, izgalmas kalandokba keveredik és mellékesen (tényleg mellékesen – ezt még a készítők sem tartották vállalhatónak) kiderül róla, hogy ő a Kiválasztott (ki más? végül is egy fiatal srácról van szó, aki jóban van egy öreg bootleg VHS-eket áruló öreg sárgával a bostoni kínai negyedben – még szép, hogy a kis amerikainak kell rendet raknia Kínában!). A stáblista előttre pedig igazi hőssé válik, akinek aztán még a saját téridejében is le kell vernie a helyi alfa hímet – persze csak óvatosan, nehogy baja essen. Nem vészesen rossz, de nem is jó, tíz-tizenkét évesen talán még megkajálja az ember az ilyet (az első néhányat – aztán rájön, hogy jobban jár, ha inkább ezredszer is újranézi a Terminátort és a Különben dühbe jövünket).

Remélem aki idáig eljutott, mostanra legalább annyira türelmetlen már, mint a játékidő harmincadik percében lesz, mikor Jackie Chan még mindig nem villantotta meg igazi tudását, Jet Li pedig talán fel sem bukkant még. Mert valljuk be, úgyis mindenki miattuk ül be a filmre, és a nézők 90%-át csak az ő bunyóik érdeklik. (Na jó, ez így nem igaz: a nézők legalább egynegyedét eleve nem is érdekli más, csak a popcorn, a mobilja meg a közösségi szórakozás-fíling…) Láttuk Jackie otthon készült klasszikusait és bőven vállalható amerikai alkotásait. Láttuk Jet Li hazai örökbecsű műveit és kissé jellegtelen, de akciódús hollywoodi akciófilmjeit. Most látni akarjuk, ahogy egymást gyepálják! God VS God, megreped az ég!!!

És őértük tényleg érdemes. Igaz, hogy az égbolt a helyén marad, és semmi olyat nem fogunk látni, amit éppen ők ketten meg ne csináltak volna már, de akkor is érdemes megnézni a Tiltott Királyságot, mert igazi feelgood darab: harcstílusokat váltogató templombeli küzdelmük és utána az egymással incselkedő gesztusok önmagukban megérnek annyit, mint mondjuk a Trópusi viharért a Moziünnepen kifizetett fél jegy ára; amikor a srácot bábként rángatják, az igen ötletesre és viccesre sikerült. Igaz, hogy a rejtett utalást és poént úgyis csak a hardcore wuxia-rajongók fogják érteni (akik közé én sajnos nem tartozok, nekem csak a Bride With White Hair esett le, de az nem számít, mert konkrétan megnevezik a film elején), de azt hiszem, egy erős közepesnél jobbat ők sem adnának a filmre, és azt is csak a két Nagy Név kötelező, ünnepélyes, de kissé azért hakniszagú szereplése miatt. A lécet ők tették fel, úgyhogy azt is elnézzük nekik, ha ezúttal csak átsétálnak alatta.

De mégis: hiányérzetem van. Ez az a film, aminél sokkal érdekesebb lett volna egy egyszerű, jó minőségű kézikamerás felvételt látni - a forgatásról...

Azt nem mondom, hogy tűkön ülve vártuk, de bíztatónak tűntek az előzetesek. Tegnap azonban az EA bejelentette, hogy a prodzsektet végérvényesen lefújták, így halt hamvaiba a Tiberium, a C&C  világra épülő fps (volt már egy ilyen, az megjelent, de jobb nem is emlékezni rá). Nekrológként álljon itt egy korai gameplay videó. RIP.

És igen, még mindig vannak olyan műfaji kombinációk, amik eddig senkinek nem jutottak eszébe. Ez kicsit furcsa a mai világban, ahol a trendi retrózásnak és hommage-olásnak behódolva mindenféle művészek és kóklerek házasítanak össze mindenféle zsánert és stílust, remélve, hogy a közönség nem gurulni fog a röhögéstől, hanem homlokára csapni, és felkiáltani, hogy óje! Eric A. Anderson és Manny Trembley ehhez az Image ShadowLine imprintje alatt megjelent minihez a noirt és a szamurájtörténetet kavarta össze, és a különös végeredményt felfűzte egy véres bosszúra, és egy Frank Miller-epigon (szintén Trembley) képi világára. Na persze, ha minden rajzoló úgy tudna lopni és másolni, mint ez itt, egy fokkal bizonyosan szebb lenne a világ.

Egy olyan világban járunk, amiben egybeforrt a múlt és a jövő, a feudális és a modern Japán: szamurájok és uraik, öltönyös gyilkosok, ninják, és metropolisok hatalmas felhőkarcolói férnek meg egymás mellett, és az alkotókat baromira nem érdekli, hogy mindez hogyan lehetséges, így nekünk sem ildomos. A sztori egyébként semmiféle hasznot nem húz a modern környezetből, arra nyilvánvalóan azért volt csak szükség, mert a noiros stílus, annak minden képi és szövegi elemével alighanem furcsán vette volna ki magát, ha mondjuk a XVII. századba paterolják – hiszen ez a műfaj egyértelműen kötődik az urbánus környezethez. Főhősünk Sam, a szamuráj magánnyomozó, Miyamoto Musashi és Sam Spade egybegyúrva, akit az írók egy hatalmas sablontengeren rángatnak végig, hogy végül az egésznek semmi értelme ne legyen azon kívül, hogy lemészárol egy egész hadsereget. De ez persze nem feltétlenül baj. Többnyire.

Szóval Sam dolga ezúttal, hogy egy gyönyörű lányt figyeljen meg, anélkül, hogy az tudna róla. Három hónapig megy ez így – na nem mintha hősünknek három napnál többre lenne szüksége rá, hogy végzetesen, reménytelenül és teljesen belehabarodjon a csodálatos teremtésbe, aki egy nap furcsamód felbukkan az irodájában, hogy aztán, mielőtt egy szót is szólhatna hozzá, három hátába mélyedt dobócsillag küldje Samet dühös, vérgőzös bosszúhadjáratára. A sztori ennyi, és bár van benne egy kis csavar, azt elég hamar meg lehet sejteni – de az írók szerencsére nem is tesznek úgy, mintha valami átkozottul furmányos és intelligens dolgot tálalnának nekünk. Nyíltan vállalják, hogy az egész csupán egy dögös, gyönyörű, élvezetesen öncélú mészárszék, és mint olyan, többé-kevésbé helyt is áll.

Azért csak többé-kevésbé, mert minden erénynek minősíthető egyszerűsége ellenére bizony vannak hibái, és itt most nem a sztorira kell gondolni. Eleve, aki sztorit akar, ne is vegye kezébe a Sam Noirt. Csakhogy az írók itt egymásba mostak két népszerű zsánert, és nem mondhatjuk, hogy minden bökkenő nélkül tették. A képregény fő írói eszköze a főhős jellegzetesen noiros narrációja, amiben megállás nélkül értekezik a veszélyes nők végzetes mivoltáról, a gyilkolás szükségességéről, mocskosul cool kardforgató képességeiről és a világ kegyetlenségéről, és ezek úgy kétharmad részben a célnak megfelelően roppant hangulatosak, és helyenként egy kis gonosz, kegyetlen humor is felcsillan bennük. A maradék egyharmad, vagyis erőltetett, túlzó és izzadságszagú, ráadásul feleslegesen szófosó részben viszont az olvasó azt kívánja, bárcsak fogná már be végre, és kaszabolna inkább szépen, kussban. Plusz a szamuráj és a noir zsánere olyan messze áll egymástól, hogy egy ilyen fúzió esetében kihagyhatatlan ziccernek tűnik az azok néhány klasszikus alakjára, történetére tett kikacsintgatás, ironikus megjegyzés és tisztelgés. De csak tűnik, mert a jelek szerint sajna egyáltalán nem az.

Nade a rajz… Trembley tudja, mit csinál, és nem érdekel, hogy a sok Sin City-nyúlás közül pont ez az egyik legnyilvánvalóbb, ha egyszer olyan gyönyörű, hogy kiesik tőle az ember szeme, és rátapad az oldalakra. És ha már Sin City, bizony kevés képregényt olvastam azóta, ami annyira erőteljesen és hatékonyan demonstrálná, hogy egy ügyes rajzoló mennyi mindent képes kihozni a fekete-fehér színekből (amikhez itt azért jár némi szürkeárnyalat is, bár inkább csak a hátterek esetében), mint a Sam Noir. Úgyhogy hiába egyszerű, mint egy pont, hiába agyatlan, az alapkoncepciót leszámítva ötlettelen és üres, mégis élvezi az ember, még akkor is, ha egy picit szégyelli is magát miatta. Ami persze nem akadályozza meg benne, hogy majd kézbe vegye a folytatást is…

Megjelenés: 2006 (három rész)
Történet: Eric A. Anderson, Manny Trembley
Rajz: Manny Trembley

Íme a Frank Miller rendezésében készülő, Will Eisner képregényét adaptáló The Spirit legfrissebb előzetese. 

A babakék szemek örökre lezárultak: Paul Newman, a mozgókép történetének egyik legjobb színésze és legnagyobb egyénisége 83 évesen rákban hunyt el. Rövid elmélkedés ötven évnyi karrierről.

Newman az Elia Kazan és Lee Strasberg-féle Actors’ Studio növendéke volt, Brando kortársa: method actor. A vágy villamosa és A rakparton sikere után, a Sztaniszlavszkijon nevelkedett új színészgeneráció színre lépésével Hollywood égen-földön kereste az új Brandót. Newman akkor, harmincévesen kapott lehetőséget a bizonyításra, mikor James Dean, a jövő nagy reménysége tragikusan fiatalon meghalt, a kivételesen tehetséges Montgomery Clift pedig elvesztette arcát egy autóbalesetben.

Ha végigtekintünk Newman karrierjén, az első, ami szembeötlik, hogy mennyi ikonikus szerepe volt. Ben Quick a kalapjában (Hosszú, forró nyár); „Fürge” Eddie Felson a billiárdasztalnál (A svindler és folytatása: A pénz színe); Luke, ahogy legyűri a tojásokat a börtönben (Bilincs és mosoly, személyes kedvencem); Butch, ahogy Sundance oldalán előront rejtekéből (Butch Cassidy és a Sundance kölyök); Frank, ahogy a bíróság előtt áll (Az ítélet)… Mind-mind emlékezetes pillanat, ami örökre beivódott a kollektív filmtörténeti emlékezetbe.

Az öt évtizeden átívelő filmográfiából az is kitűnik, hogy Newman az első filmje (Valaki odafent) óta szinte kizárólag főszerepet játszott (néhány kivétel akad, mint A nagy ugrás, vagy az Üzenet a palackban, ahol Kevin Costner apjaként tűnt fel). Mégis: egyszerre volt leading man és karakterszínész. Ritkán vállalt egysíkú hősszerepeket (mint az Exodus parancsnoka vagy a Hitchcock-féle Szakadt függöny titkosügynöke), sokkal jobban izgatták a szürke-fekete árnyalatok, a kétes, svindler karakterek (vagy mint a Macska a forró bádogtetőn Brickje, aki homoszexualitásával küszködik). Mert bármilyen jóképű is volt Newman, bármilyen erősen világítottak is azok a babakék szemek, mindig elhittük neki, hogy szenved, hogy marcangolja magát, hogy boldogtalan. Pokolian tehetséges színész volt, széles érzelmi amplitudóval, és igazi sztár: nagylelkű kollégáival és a közönséggel egyaránt.

És ez a harmadik tanulsága Newman karrierjének: filmjei is karakterközpontúak, mindig a jellem a lényeg, nem a cselekmény. Minden alakítása igényes; a rendezők névsora tekintélyparancsoló: Martin Ritt, Richard Brooks, Hitchcock, George Roy Hill, Altman, Sydney Pollack, Sidney Lumet, Scorsese, a Coen fivérek, Sam Mendes… Talán egyetlen említésre méltó mellényúlása Az idő szorításában, egy igénytelen katasztrófafilm, amelyet a Pokoli torony-féle Irwin Allen felkérésére vállalt.

Newman fénykorát 1956 és 1973 között élte. A hatvanas évek legnagyobb sztárja volt, népszerűségben csak Steve McQueen vetekedett vele. Nem csoda, hogy egész életükben rivalizáltak, és a Pokoli torony forgatásán szóba sem álltak egymással. A nagy balhé után Newman önkeresésbe kezdett, és az elkövetkező éveket amolyan átmenetben töltötte, s csak keveset forgatott (az 1977-es Jégtörők nagy siker volt). Newman – immár „nagy öregként”, megbecsült intézményként – 1982-ben, Az ítélet főszerepében tért vissza. Jobb volt, mint bármikor, és 1986-ban A pénz színé-ért végre elnyerte élete egyetlen Oscar-díját (egyébként tízszer jelölték). Utolsó moziszerepét 2002-ben, A kárhozat útjá-ban játszotta – egy megfáradt keresztapát, ami egyáltalán nem illett hozzá… de a Pénzt és életet (2000) még a régi, cinkos mosolyú Newmant állította csatasorba.

Akárhogy is nézzük, az Actor’s Studio első, nagy generációjából Newman filmográfiája a legteljesebb és legkielégítőbb – amolyan átkötő kapocs Gregory Peck és Clint Eastwood között. Sosem élt kicsapongó életet, kerülte az önpusztítást, és (hihetetlen!) öt évtizedet élt mintaszerű házasságban Joanne Woodward, szintén Oscar-díjas színésznővel. Még öt-hat, mifelénk ismeretlen filmet is rendezett, a legtöbbször felesége főszereplésével (aztán a Mr. és Mrs. Bridge-ben együtt is tűntek fel 1990-ben -  jutalomjáték volt). Egész Hollywood tisztelte és szerette – s valljuk be: irigyelte - kiegyensúlyozottságáért, sokoldalú tehetségéért, hosszú karrierjéért, erkölcsi tartásáért… s persze babakék szeméért, melyek fényét örökre őrzi a celluloid.

A kortárs néző szereplőkkel való azonosulási képessége monstre méretű hiánycikk,  a fogyasztói lélekben werkfilmek és behind the scenes-etűdök vizelik le a celluloid indukálta cseresznyevirágokat (vagy a horror vörös rózsáit). A nézőt az átélés zavarja, idegesíti, elidegeníti a műtől, így egyre kevesebbet (szinte semmit sem) tesz meg érte. Számára az újdonság többé nem az új ingert, hanem a tükörbenézés ritmikus, újabb és újabb megismétlődését jelenti. Ha a főhős nem értelmezhető a néző magasztalásaként, a műsor rossz, sőt: botrány (ostromra!)

A Halloween nyolcadik (!) része - nagy meglepetésünkre - egészen kiváló film, persze azért nem hibátlan.

A nézői átélés aggasztó bizonytalansága miatt a hét résznyi előélettel és bántóan igazi jellemvonásokkal rendelkező karakter – Jamie Lee – szubjektív nézőpontja tarthatatlanná lett, így ő a film legelején - egy csodaszépen, kvázi-festőien megkomponált jelenetben - gyorsan meg is hal. Többé már nem az ő botrányosan személyes ügyességén-leleményességén múlik a megmaradás, hanem az elavult, passzivitásába ragadt (egyelőre filmbéli) nézőn, illetve hát éppen azon, hogy hajlandó-e ez a néző korszerű, “aktív nézővé” (ő az, aki nemcsak néz, hanem bele is pofázik) válni – márpedig csak akkor hajlandó, ha ez fun, és ha a figyelt figurákból szinte azt gyúrhat, amit csak akar. A korszerű, aktív néző, nagy izgalmában, nemcsak megmentheti a camerondiazt a haláltól, de a film végén el is veheti azt feleségül. Mondjuk a neten keresztül.

Busta Rhymes (Pimp my ride) valóságsót szervez a Mike Myers-lakba – a házba végül bekerülő szereplők nem igazi karakterek; egyikük camerondiaz, másikuk darylhannah, a harmadik pedig valahol a natashamcelhone-juliannemoore-gilliananderson képezte közös halmazba helyezett ravasz formaként ködlik, persze teljesen pucéran, folyamatosan egy kiadós maszturbációval kacérkodva. Lookalike-ok, faszán megcsinált fake .gif-ek, amikbe nagy öröm belefeledkezni…

A Mike-ház tehát teljesen be van kamerázva, és a fejükre szerelt szerkentyűkkel maguk a só szereplői is folyamatosan “szubjektívkodnak”. Aztán a műsor elindul – Busta Rhymes kung-fu filmet néz, és a főszereplőt utánozva csíprúgharap a nappaliban. A halloween-parti résztvevői pedig filmes hősök bőrébe bújva buliznak – egy ideig. Aztán bekapcsolják a gépet, és nézni-vizsgálgatni kezdik a neten a sót...
A valóságsók alapkoncepciója az, hogy az adott házba-villába-farmra terelt emberek hiába is színészkednek egy darabig, a játék egy idő után menthetetlenül életté válik, a szereplők pedig színészekből valódi cselekvőkké. Kis gondot jelent, ha holmi ORTT miatt a játékosokban lakozó blahalujzát csak némi hónaljszaggal, maximum pár bájosan tekergő lárvával vagyunk kénytelenek ostromolni, nem ártana tehát egy jó méretes effekt, lehetőleg valami olyan, ami egészen a zsigerekig hatol. Mondjuk egy gyilkos megteszi. Ha ehhez hozzáadjuk az aktív nézőt, már kész is a nagyon komoly fun. Mike-ruhába bújik Busta is, de addigra már sajna zajlik az élet, jelenlévő lett az igazi gyilkos is.

Gondolnánk, hogy a dolgot túlélni csak a házból (játékból) kijutva lehet, de a házból kijutni viszont lehetetlen: a házon kívül nincs semmi; csak a ház létezik, na meg a magas felhőn, kényelmes foteljében csücsülő néző – ugyanis abban a pillanatban, hogy a szereplők, sóban való részvételükkel bevonták a nézőt a játékba, megszüntették azt, amit korábban valóságnak (életnek) hívtak, hiszen önkéntelenül a saját ellenállhatatlan valóságukká tették a játékot, ami így maga a mindenre ráfolyó, és esetünkben meglehetősen aljas ház (Mike Myers), az pedig a néző, aki “mindent lát”. Tehát életben maradni csak a házban lehet, és ott is csak akkor, ha a néző akarja.

A filmben ugyebár ott vannak egyrészt a hagyományosan felvett jelenetek, és a szereplők testére helyezett kamerák által rögzített, radikálisan szubjektív (buta) képsorok (sápadt Jamie-k). Ez utóbbiak hiába tűnnek először a normál képsorokhoz képest valóságosabbnak, az aktív néző megjelenésével ez a fajta szubjektivitás totálisan érdektelenné (értéktelenné) válik, hiszen a valóságot már együtt gyúrják a szereplők (Mike is) és az aktív istennéző, aki előtt az osztott képernyőn aléltan hever a házban elhelyezett kamerák sugározta képek összessége (a valóság). Ha tehát a szereplő nem nyeri el a tévéfotel mélyén helyet foglaló isteni néző szimpátiáját: meghal.

A rendhagyó, főszereplő “párocska”, Sarah és Deckard nem szerelmesek, még csak meg sem fogták egymás kezét soha. Deckard csak “segített installálni egy programot” Sarah-nak a neten keresztül, a valóságsó-közvetítés kezdete előtt tulajdonképpen még csak nem is látta – így tehát fantáziája szinte bármit megtehet vele. Gondolhatja a lányt szelíd őzikének éppúgy, mint patás-ostoros szukkubusznak. Ez a fajta – szinte maximális – átélhetőség teszi lehetővé, hogy Deckardban feltámadjon az igény az “aktív nézősége” rejtette lehetőségek felkutatására. Először hívja a rendőrséget, hogy ugyanmár, segítsenek, de aztán végül maga lép akcióba: de nem a házba siet, hogy milliónyi előképére hivatkozva, hősies küzdelem végén szívenszúrja a rippert, dehogy, eszébe sem jut ilyesmit tenni – inkább sms-t küld. Sokat. És kinavigálja kedvencét a házból, mint egy szép grafikájú fps-ben.

Mikor sikerrel jár, a szoba népessége úgy ujjong körülötte, mintha most állított volna fel hatalmas világcsúcsot tetrisben. Habár, mi is az a tetris?

Halloween: Resurrection (2002). Írta: Larry Brand és Sean Hood. Rendezte: Rick Rosenthal. Szereplők: Jamie Lee Curtis, Brad Loree, Busta Rhymes és mások.

Kevéssé hatásvadász, de sokkal beszédesebb.

Az ugye közismert, hogy a Geekz mind a filmek, mind a képregények vonatkozásában a legfaszább orgánum (hogy a játékokról már ne is beszéljünk), de a jóslás terén kétségtelenül van még hova fejlődnünk. Az egy dolog, hogy a hőn szeretett főszerkesztőnk által a trailere alapján az év legjobban várt filmjének nevezett The Oxford Murders-zel kapcsolatban nem véletlenül kussolunk már hónapok óta, de most megérkezett a bemutatóvideókkal szintén alaposan beharangozott MR 73, és az eredmény talán még inkább csalódást keltő.

Pedig a kezdés még igencsak kedvünkre való: alig telik el néhány perc a filmből, és főszereplő rendőrfelügyelőnk, nyakában jelvényével, oldalán szolgálati fegyverével hótpicsa részegen fetreng a saját vizeletében; azóta nem éreztem magam detektívtörténetben ilyen főhős nélkül maradt árvának, amióta Matt Scudder a Nyolcmillió halál-ban hasonló állapotban botorkált az AA gyűlésen. Innen azonban már csak lefelé megyünk, nemcsak Schneider - mert ez a Daniel Auteuil játszotta protagonistánk böcsületes neve - hanem a film színvonala is. 

Van itt pedig kérem szépen minden, mint a vurstliban: a pokol tornácán egyensúlyozó, lezüllött zsaru és egy titokzatos sorozatgyilkos, a börtönben szabadon bocsátására váró fenevad és oltalmazandó szőke leány, súlyos családi tragédiákról mesélő monokróm flashbackek és zuhogó esőben végrehajtott, fájdalmas véráldozattal járó rajtaütés.

Az már előző filmje, a nagy sikerű 36 után nyilvánvaló volt, hogy Olivier Marchal, habár volt rendőrként kétségtelenül sokat tudhat a zsarusorsról - a magunk részéről néhány sör mellett napestig hallgatnánk a testületről szóló történeteit - de mind forgatókönyvíróként, mind rendezőként komoly hiányosságai vannak.

A 36-ban a rögrealista elemeket teljesen érthetetlen módon minden logikát nélkülöző fordulatokkal tarkította, így a film az erőteljes színészi jelenlét, a nagyszabású fényképezés és a szimpatikus rendezői attitűd ellenére sokszor darabjaira hullik szét.

Ha lehet, ezek a problémák még inkább igazak az MR 73-ra: hiába vannak csodálatosan életszerű elemek a nyomozásban - mint például a gyilkos kilétét felfedő virtuózan banális jelenetsor - ha a rendőrök belső harca továbbra is sokkal inkább emlékeztet hisztis kurvák acsarkodására, a testületen belüli erőviszonyokat pedig mintha nem is törvénykönyvek, hanem legalábbis a Halálcsillag szervezeti és működési szabályzata alakítaná.

A legnagyobb baj azonban az, hogy Marchal már akkora művésznek képzeli magát, hogy az egyébként is ezer sebből vérző zsánerkeretet arra használja, hogy a világ alakulásával kapcsolatos elkeseredését a nyakunkba zúdítsa. Értjük mi kedves Olivier, hogy nagyon neki vagy búsulva, az élet nyilván odaát sem rózsalugas, de ilyen fárasztó közhelyparádéval leterhelni az amúgy is csigalassúsággal vánszorgó cselekményt, nos, ez nem bocsánatos bűn.

De mi ne essünk Marchal hibájába, ne nyafogjunk folyton, beszéljünk inkább a pozitív dolgokról, azaz a film két férfi szereplőjéről! Itt van ugye Auteuil, aki larger-than-life jelenlétével új jelentést ad a kiégett rendőr figurájának. Úgy néz ki, gyerekek, hogy ilyen talán a mesében sincs: az ábrázata sokkal közelebb áll Tom Savini valamelyik vizsgamunkájához, mint Delon simára beretvált hagyományához, és úgy issza a fél liter töményt húzóra, mint egy kőkemény kőbányai alkesz.

Aki pedig majdnem még előle is ellopja a show-t, az a frankofon filmgyártás talán legpusztítóbb fegyvere, Philippe Nahon. Nem túlzás őt az európai Anthony Wongnak nevezni, az elmúlt húsz évben nem nagyon volt rajtuk kívül senki, aki ilyen bátran bújt volna a legválogatottabb szemétládák bőrébe. Nahon esetében a bűnlajstrom, csak így hirtelen: Egy mindenki ellen, Magasfeszültség, Pokoljárás, most pedig a bestiális Subra szerepében illeszt egyet hozzá ehhez a fantasztikus sorhoz. Őmiattuk majdnem nézhető film az MR 73. De csak majdnem...

Alig néhány hónapja, hogy a Frontieres kapcsán a béklyójától szabadult, életerős gall zsánerfilmet ünnepeltük, erre jön egy, a korábbi filmjei alapján elkötelezett policier-rajongónak tetsző exhekus, és nyugodt szívvel feláldozza a francia bűnügyi film valaha vagyonokat ért örökségét a hupilila világmegváltás oltárán. Nabazdmeg, már megint a jóslataink...

MR 73. Franciaország, 2008. Rendezte és írta: Olivier Marchal. Fényképezte: Denis Rouden. Zene: Bruno Coulais. Vágó: Raphaelle Urtin. Szereplők: Daniel Auteuil, Olivia Bonamy, Philippe Nahon, Catherine Marchal, és még sokan mások. 

Egy vallomással kell kezdenem: rajongó vagyok. A Csillagok Háborúja őstrilógián nőttem fel, és máig elvakult fan maradtam annak ellenére, hogy mostanra a Star Wars-univerzum teljességgel a popkultúra részévé vált, ezernyi webcomic sütött el róla elcsépelt vicceket, a gyorséttermek kihozták a Darth Vaderes kólás poharakat, a ruhaipar az X-Winges pólókat és a Yodás nyakkendőket, Lucas és a haverjai pedig újra és újra megpróbálta alábecsülni a rajongók intelligenciáját és ízlését a mozgóképes folytatásokkal (vagy egyszerűen csak meggárgyult az öreg George, amit egyébként egyre valószínűbb magyarázatnak érzek). De ahogy a Clerks 2-ben elhangzik: „Egy Trilógia van!”, és én még azután is megborzongok egy fénykard hangjára, hogy a gyépés Jar-Jar és a faarcú Anakin belebarmolt volna (Yoda meggyalázásáról inkább nem is mondok semmit). Ezt csak azért volt szükséges előrebocsájtanom, hogy nehogy valaki elfogulatlansággal vádoljon, mert azt ezúttal felesleges: démonok ropogtassák el a csontjaimat, de Star Wars játék elé sohasem tudok teljesen tiszta fejjel leülni.

Nemrég még nem hittem volna, hogy ennyi előzetes mentegetőzésre lesz szükségem, a jelek biztatóak voltak. A fizikai motor rugby-s jelenetekkel történő, még textúrák nélküli bemutatója után kifejezetten lelkes voltam és a Force Push használatát szemléltető brutális, belső téri harcok is lenyűgözően festettek. De aztán megjelent az első sötét felhő, ahol Darth Vader kezéből egy méla pillantású jóllakott ovis kikapja a fénykardot (az egész SW univerzum filmes hanyatlása a gyerekekkel kezdődött!) – csak úgy, mintegy véletlenül, és ártatlanul pillog. („Ah, a son!”, fűzi hozzá eme eseményhez intelligens kommentárját a Sötét Nagyúr, de ez a trailerből szerencsére még kimaradt. Így integrálták be eme komplex, pszichológiailag igen érzékeny történetbe a Star Wars-ban oly hangsúlyos és bonyolult apa-fiú kapcsolatát… ami egyébként az erősen patriarchális társadalmú Amerikában amúgy is népszerű és rengeteg filmben felbukkanó motívum.)

Ami pedig még rosszabb: még Vader irányítását is megkapjuk, rögtön a játék elején. Soha nem szabadott volna hozzányúlni, barmok! Vader a kibaszott pumpáló fekete szíve az egész Trilógiának, itt pedig hagyjátok, hogy a játékos össze-vissza ugráltassa, az átvezető moziban pedig még két szerencsétlen rohamosztagosnak is besegít a tanácstalanul, de elvileg túlerőben tébláboló vukik megritkításában („Leave that to me!”)…

Mindegy, lendüljünk tovább, ne ítélkezzünk nüanszok alapján, mondhatja bárki. Hunyjunk hát szemet minden idők egyik legocsmányabb töltőképernyője fölött, ne törődjünk főhősünk ostoba képével, pancser szinkronhangjával és egy réges-régi platformjáték zöld színű, gülüszemű, sörofil főhősének diszkréten debil mozgáskultúrájával (sétálás közben viszont ribancmód riszálja magát). Ne akadjunk fent a később hajónkon helyet kapó öreg vak faszin sem, akit amúgy a Nyugati téri aluljáró egyik őslakosáról mintáztak, se a nácis exploitation filmekből szalasztott szőke, kék szemű, bőrruhás domina jobbkezünkön (érted! jobbkéz! haha), akit egyébként – félreértés ne essék! – egy más jellegű játékban szívesen viszontlátnék…

És egyébként a többi egészen rendben van: a pályák berendezése ugyan értelmetlen, átgondolatlan és sablonos, de ezt is csak az az énem mondja, amelyik sokat játszott már zseniális, klasszikus Lucasarts játékokkal, egyébként ezek a csőszerű, ismétlődő panelokból összedobált pályák teljesen megfelelnek a célnak: kiszolgálják az Erő használatának lehetőségét (a jó öreg erőlökés kidolgozottabb, a tárgyak ide-oda lebegtetését és változatos irányokba dobását is megengedő variánsa), hiszen minden tele van súlyos és lerögzítetlen tereptárgyakkal, valamint biztosítanak elegendő nyersanyagot jó néhány tonnányi vagdalthoz az ellenünk sereglő katonák (droidok stb) képében, akiket az egy darab támadás gomb nyomva tartásával előbb-utóbb kényelmesen fel lehet koncolni (inkább utóbb, mert a hagyományokkal ellentétben itt mindenki határozottan fénykardálló egy jó darabig).

Szóval hol itt a baj? X féle ellenség, Y féle pálya, darálás és effektek, frankó… NOT! Hogy a picsába vegyek komolyan egy olyan SW játékot, ahol az életerőt a földről(!) kell fölszedni piros lebegő pamacsok képében, a tapasztalati pont világító kék felhőcskék képében érkezik be hozzánk, a legalább egészen minimális gondolkodást igénylő feladatok totális hiányát pedig színes ikonok gyűjtögetésével próbálják leplezni? Hogyan becsüljem bármire az Erő használatának kidolgozottságát, ha közben azzal teszik az egészet komolytalanná, hogy pöcsfej hősünk csillagrombolókat(!) birkózik le vele és türül a felszínbe (megjegyzés kommentár nélkül: a roncs 10 cm-re az orra előtt áll meg), a fénykardpárbajokat végletesen elkúrták (ide is behozták a God of War-os gyorsan gomblenyomós módszert, amivel tökéletesen megfosztják a játékost az izzasztó, nehéz párbajok megnyerésének diadalától, ami az Academy-ben olyan jó volt…), a főellenségekkel való csatákat pedig vagizós kivégzésekkel (erővel pattogtatás a földön, szobrok rádöntése etc) fejelték meg?

De kár panaszkodni, ennyi sok hiba egyszerűen nem fér bele egy játékba, különösen nem egy patinás fejlesztőiroda sokadik alkotásába! Miről van hát szó? Véletlenek összejátszásáról, a Lucasarts fejlesztőbázis ivóvizébe kevert nagy mennyiségű LSD-ről, szabotázsról? Nem, a válasz durvább és kegyetlenebb a fentieknél: egy termék újrapozicionálása folyik. A régi fanok úgyis folyton csak panaszkodnak, hogy Lucas miért hagyta abba a minőségi írást (ha úgy tetszik: türelemmel és odafigyeléssel végzett összeollózást és lopkodást – de hát sohasem mondtam, hogy a Star Wars monumentális kultúrszobra legalábbis részben nem posztmodern műremek!) és miért térítette el a Star Wars-mozikat a számítógép-generált látványfilmek irányába, játszani pedig egyre kevesebbet (kevesebben) játszanak közülük, jön a második gyerek is, meg különben is, negyvenévesen lassan ciki. De! Itt az új generáció, azok úgyis az összes idejüket a tévé előtt töltik, nesze nekik SW animációs filmsorozat a pofájukba bele, a játékokat meg butítsuk le a 8-12 éves legozabáló korosztály számára… (És hogy is volt az a Holiday Special meg a Battle For Endor és a másik unrated gyerek-horrorfilm, Mr Lucas?)

Zárszóul pedig álljon itt a potenciálisan az összes eddigi sirámot felülíró zárópasszus: a játékot mindenki értékelje magának! Én két csillagot adok rá, mert az Őstrilógia híve vagyok és nem nézem jó szívvel, ahogy seggbekúrják (és mielőtt megkérdeznétek: azért nem csak egyet, mert a náci dominán azért fájdalmaim közben is jót derültem), és aki szintén annak érzi magát, az kerülje el a Force Unleashed-et nagy ívben és vegye inkább elő a Jedi Knight: Mysteries Of The Sith-et, az új trilógiánál sokkal Star Wars-osabbra sikerült KotoR 1-2-t vagy akár a Jedi Academy-t, for God’s sake!

Mindenki más meg bekaphatja.

Star Wars: The Force Unleashed. Kiadó/Fejlesztő: LucasArts. Támogatott platformok: X360, PS3, PS2, Wii. Megjelent: 2008 szeptemberben.

Ez egy ilyen film. Akik az egekbe emelik, fröcsögnek a fikázóira, amiért azok semmit nem fognak fel az üzenetéből, és alacsony agysejtszámaikért a Donnie Darko rendezőjének új mesterművét büntetik, és különben is, húzzanak vissza Michael Bayt nézni. A fikázók meg cserébe felfújt szupersznobokról kiáltoznak, akik a „nem értem ezt a filmet, úgyhogy biztos, k*rvanagy művészet” elvét követve állnak ki emellett a zagyva agyrohasztás mellett. És mindkét csoportnak minden szempontból igaza van. És egyiknek sem, egyik szempontból sincs. A Southland Tales (A káosz birodalma) ugyanis egy nézhetetlen hulladék is, meg nem is. Egy kikezdhetetlen mestermű is, meg nem is. Egy és egyetlen egyvalamiben lehetsz biztos, amikor leülsz megnézni: vagy utálni fogod, vagy imádni. Ez egy ilyen film.

Richard Kelly nem cicózik. Áll a kezében egy Donnie Darkóval, háta mögött tapsviharral, előtte tucatnyi lehetőséggel, aztán fogja magát, vállat von, és bemutat a közönségelvárásoknak. A Southland Tales még komplikáltabb, zavarosabb, furcsább és őrültebb, mint a rendező elsőfilmje volt, ráadásul látszólag még kevésbé van bármi értelme, viszont cserébe komoly előismereteket is megkövetel: ha például nem vagy legalább alapszinten tisztában a könnyed délutáni olvasmánynak bedrogozva sem nevezhető Jelenések Könyvével, akkor akár bele se kezdj. És akkor még ott van a Kelly által írt három graphic novel, ami előzményként szolgál a maga alternatív világában az apokalipszist leíró mozifilmhez, de nehogy azt hidd, hogy az majd eloszlatja minden kérdésedet a mozgóképes művel kapcsolatban. Igaz, ami igaz, sokat segít.

A három kötet (Two Roads Diverge, Fingerprints, The Mechanicals, de kiadták egyben is The Prequel Saga címen) fontos információkkal szolgál a szereplők hátteréről, és arról, hogyan kerültek egyáltalán kapcsolatba egymással. Az ex-pornósztár Krysta Now szerepe, történetbe kerülése és motivációja például szinte kikövetkeztethetetlen a képregények ismerete nélkül, de a filmben a jó ha negyvenpercenként felbukkanó Fortunio figurája is a comic lapjainak köszönhetően nyer valamiféle értelmet. Érdekes módon a főszereplőről, a Jericho Kane-né átlényegülő Boxer Santarosról tudjuk meg a legkevesebb plusz információt, talán a legfontosabb vele kapcsolatban a testére tetovált vallási jelképek eredete és lényege. A képregény legérdekesebb aspektusa azonban a Krysta által írt, The Power című forgatókönyv, ami az egész Southland Tales sajátos kis, metatörténetként a cselekménybe ágyazott parabolája. A rohamos tempóban növő bébi Messiás, aki születése óta egyetlen egyszer sem ürített salakanyagot, viszont a fingásába beleremeg a Föld (nem, ez nem valami elborult metafora, tényleg), és akinek Jericho Kane, a főszereplő alteregója lesz a védelmezője, lényegében magának a filmnek az eseményeit vetíti előre – s ily módon komoly segítség annak megértéséhez.

Mindezek ellenére a képregények csak afféle bevezetők, előjátékok a fő műsorszámhoz, és akárhogy nézzük is, hangulatilag sehol sincsenek Kelly mozgóképes víziójához képest. Ráadásul történetvezetésük túl letisztult, és akár még megvezetésre is alkalmas lehet: a viszonylag egyszerű cselekmény finoman altatgatja az olvasót, aki aztán így teljesen felkészületlenül szédül bele a film kaotikus idézet- és metafora-orgiájába. A rajzok pedig csak fokozzák a hatást. Brett Weldele (akinek stílusát már ismerhetik a Bruce Willis-féle megfilmesítés előtt álló The Surrogates olvasói) elnagyolt, hanyagul felskiccelt, vázlatszerű képeibe a nyomasztóan sárgás-barnás színezés lehel életet, és ez a hangulati világ eleinte fantasztikusan működik, de túl monoton és steril ahhoz, hogy bő háromszáz oldalon át fenntartsa a figyelmet. A Prequel Saga így inkább csak egy szükséges és viszonylag érdekes, mintsem igazán élvezetes és székbeszögező olvasnivaló: túl kell esni rajta, hogy Kelly két és fél órás agyserkentőjét a lehető legfelkészültebben fogadhassuk be.

Mert félreértés ne essék: ha nem készülsz fel, ha nem szenteled magad 100%-ig a filmnek, akkor az fél óra után elnyel, ezután pedig esélyed sem lesz újra a felszínre kerülni, és ott kötsz ki, ahol Kelly többi áldozata: átkozod az érthetetlensége és felháborítóan öncélú művészieskedése miatt. Viszont ha sikerül lépést tartanod (nagy rá az esély, hogy nem fog), nem mindennapi élményben lesz részed. A Southland Tales voltaképp a világvégét hihetetlenül zavarosan és csaknem teljesen érthetetlenül elmesélő Jelenések Könyvének szabados, modern adaptációja/újraértelmezése/kicsavarása/akármilye, társadalmi-politikai felhangokkal, a hollywoodi filmiparnak való odamondogatásokkal, dal- és táncbetétekkel, bibliai- és versidézetekkel, bizarr karakterekkel, rothadó jövőképpel és humorral, méghozzá egy brutális szatírába csomagolva. Az áttekinthetetlen műfaji egyveleg befogadását pedig csöppet sem könnyíti a néző értetlenkedése a szereposztást illetően, á la „mi a francot keres ebben Justin Timberlake, Sean William Scott, Sarah Michelle Gellar és Dwayne „The Rock” Johnson?” A válasz pedig egyszerű: Kelly a színészválogatással is azt üzeni, hogy ez egy nagy vicc.

Egy vicc, amiben Philip K. Dick víziója, David Lynch tébolydája, a Brazil bizarrsága és a Dr. Strangelove maró szatírája elmerül egy adag ponyvában, hogy aztán – amolyan Tarantino módra, csak sokkal őrültebben – a furcsa kotyvalékból valami egészen új és eredeti szülessen. Kelly szabadon csapong, a legkevésbé sem érdeklik az általános nézői elvárások, így aztán ide-oda dobál minket mindenféle helyszínek, karakterek és hangulatok között, és ember legyen a talpán, aki meglátja benne a rendszert. A különös világvége hangulatból, vagy akár egy törpét is tagjai közt számláló kommandós csapat akciójából minden átmenet nélkül csöppenhetünk bele egy lendületes dalbetétbe, vagy éppen okoskodó ex-pornósok röhejes dumashow-jába az ország és a világ égető szociális problémáiról, és az egész olyan hihetetlenül furcsa, hogy talán rá sem ébredünk Kelly nagy trükkjére: miközben pereg a film, saját magunkon, saját társadalmunkon, világrendünkön röhögünk. Pedig akár sírhatnánk is.

Mert ezen a viccen azért mégiscsak van mit komolyan venni. Kelly disztopikus-apokaliptikus víziója ugyanis, mint minden valamirevaló jövőkép, erősen reflektál a jelen problémáira. Az immár totálisan republikánus Amerika egy hatalmas, de a fogyó nyersanyagoknak hála kimerülőben lévő hadigépezet, ami (miután terroristák atombombákat robbantottak Texasban) sorra rohanja le a csúnyarossz közel-keleti államokat, az orwelli rémálmot megvalósító USIdent mindent látó szemei alá vonta az egész internetet, és ott nyirbálja a szabadságjogokat, ahol csak éri. A fasisztának kikiáltott karhatalommal szemben a lázadó Neomarxisták állnak, akiknek kevesebb közük van Karl Marxhoz, mint Kellynek Hollywoodhoz, az ország bajaira pedig a járműveket távirányítással működtető, egyben drogként is használható Folyékony Karma jelenti a megoldást – legalábbis látszólag, mert a nagy találmány mögött maga az Antikrisztus áll. Vagyis a saját kis szétesőfélben lévő világunkra tett konkrét utalások mellett még megkapjuk a politika, a gazdaság és a Gonosz nyilvánvaló összefonódását is. Közben főhősünk nem más, mint egy mocskos és szappanoperaszerű politikai játszmába és dimenzióutazásba csöppent filmsztár, aki félrekufircoló feleségével és Babilon Kurvájával utolsó táncot jár a világ pusztulása előtti percekben, miközben a Messiás a Hegylakó fehér lóként funkcionáló jégkrémes furgonjában emelkedik az egekbe. Mindfuck ez a javából.

A tucatnyi szálat és rengeteg karaktert Kelly remek dinamikai érzékkel, profi vágómunkával fogja össze, a letisztult, trendi megoldásokat nélkülöző képi világnak pedig nagyszerű párja Moby sajátos hangulatú, szuggesztív zenéje, és az azt időnként megszakító, jól összeválogatott betétdal-csokor (van itt Beethoventől Muse-on át Radioheadig minden). És aztán itt van még a The Rock, aki egyenesen fenomenális. Nem, nem viccelek. A fickóról már tudjuk egy ideje, hogy komikusnak sokkal jobb, mint akciósztárnak (ld. a Csak lazánt, amiben egyedül ő volt értékelhető), itt pedig Kelly maximálisan kihasználja minden adottságát. Amikor megfontoltan tagolva meséli el, miről szól a forgatókönyve (ami valójában Krystáé), vagy amikor idegesen pillantgat jobbra-balra, miközben az ujjaival játszik, az kész röhögőgörcs. Ezeknek köszönhető, hogy a filmet (ahogy a Donnie Darko esetében is) jó eséllyel élvezni fogod, nem számít, mennyire érted, vagy nem érted. Kelly hangulatteremtő képessége olyannyira erős, hogy érzelmeket, sőt katarzist vált ki a sztoritól függetlenül is, úgyhogy a grandiózus befejezésbe beleremegsz, még akkor is, ha fogalmad sincs, mi, hogyan és miért történik éppen – egyszerűen azért, mert érzed, hogy valami hatalmas dolog pereg a szemeid előtt.

A Southland Tales nem egy kellemes szombat délutáni film, amit az ötórai tea mellé fogyasztasz. Kétségkívül profi munka, de nem kell csodálkozni rajta, ha valakinél alaposan kicsapja a biztosítékot. Jelenlegi kétes megítélése azonban egész biztos változni fog az évek múlásával – hogy milyen irányba, az rejtély, de Kelly második moziját vagy teljesen elfelejtik majd, vagy utólag öntik aranyba. Középút pedig nincs. Ez a Southland Tales. Ez egy ilyen fim.

Képregény | Southland Tales: The Prequel Saga (Two Roads Diverge, Fingerprints, The Mechanicals, 2006-2007), Írta: Richard Kelly, Rajzolta: Brett Weldele

Film | Southland Tales (2006), Írta és rendezte: Richard Kelly

Hatvani Balázs rendezésében, Dörner György főszereplésével jön a magyar filmtörténet első egész estés sci-fije, a Sorsvonalak. A filmet bevallottan Philip K. Dick művei inspirálták, a látványvilág pedig - az alkotók állitása szerint - a Blader Runner-re fog hajazni. Az eddig kiadott rövidke teaser-t külföldön is ígéretesnek tartják, bár nem lehet nem belekötni a fordítórobottal elkövetett angol nyelvű szinopszisba (ahogy ez a külhoniak figyelmét sem kerülte el). Mindenesetre várjuk.

Minden idők egyik legsikeresebb - és legnívósabb - képregénye, köszönhetően a Cartaphilus kiadónak, végre megjelenik itthon is. A kötet(ek) magyarítását a hazai comic-szcéna vitathatatlanul legtehetségesebb fordítója, Bárány Ferenc végezte el (B.F.-nek köszöhetjük például a kiváló Ultimate Spider-Man honosításokat is).

Alan Moore - Dave Gibbons - WATCHMEN: AZ ŐRZŐK

A képregény műfajának legismertebb és legelismertebb alkotása. Az egyetlen képregény, amely szerepel a Time magazin “A 100 legjobb angol nyelvű irodalmi mű 1923-tól napjainkig” listáján, az utóbbi mintegy száz év legnagyobb angol és amerikai íróinak társaságában.

A WATCHMEN az a fajta mű, melyet újra és újra elolvas az ember, és minden olvasáskor újabb részleteket fedez fel; egyedülállóan izgalmas, olvasmányos, és képregényhez illően szemet gyönyörködtető alkotás, mely megváltoztatja gondolkodásunkat a világról, történelemről, és olyan el nem múló, mély benyomást hagy maga után, ami csak a legnagyobb irodalmi művek sajátja.

A WATCHMEN cselekménye a nyolcvanas években játszódik egy alternatív, a nukleáris háború szélére sodródott Amerikában, ahol néhány törvényen kívül helyezett, többnyire kiöregedett és cseppet sem hősies “szuperhős” azzal szembesül, hogy valaki rájuk vadászik. A képregény egyszerre sci-fi remekmű, politikai parabola, és a pszichológiai realizmus páratlan alkotása.

A Watchmen nemcsak lélegzetelállító olvasmány, nemcsak a képregények képregénye, de a modernkori irodalom egyik meghatározó alapműve is.

Az eredetileg tizenkét részes képregényt három kötetre bontva nyújtjuk a magyar olvasónak; az első négy fejezetet tartalmazó első kötetet hamarosan követi a második és a harmadik kötet.

Megjelenés: 2008. október 10.
Egy kötet ára 2.580.- Ft lesz.

Az első kötet borítóját itt megnézheted.

A képregény több szempontból is egyedi helyet foglal el a képzőművészetek között…

Ezzel az indítással tulajdonképpen egy elegáns szökelléssel már át is ugrottam a Nulladik Kérdést: megérdemli-e egyáltalán a Képregény helyét a művészetek sorában? A Geekz olvasói persze biztosan egyetértenek velünk abban, hogy nagyon is! Scott McCloud azonban nem számít ilyesféle kényelmes közös kiindulópontra, könyvének célközönségében ugyanis benne foglaltatnak a szövegbuborék-szűzek, a „popkulturális fertő” ádáz ellenzői és a színes, nyomtatott hangfestő szavakat látva lenézően ajkukat biggyesztők is, így tehát A képregény felfedezésében Ádámtól–Évától kezd neki a történetnek. Nemcsak kronológiailag alapozza meg témája komolyságát, rámutatva, hogy a Képregény sokszorta annyi idős médium, mint az (el)ismert és agyonelemzett Mozgókép, de még a művészet fogalmát magát is boncolgatni kezdi.

Kezdjük akkor el még egyszer: a képregény egyedi helyet foglal el a képzőművészetek között. Széles tömegek fogyasztják nagy mennyiségben (no persze nem itthon – de már Franciaországban is annyi új megjelenés jut minden hónapra, hogy képtelenség normális emberi életmód mellett követni őket, nem hogy Amerikában vagy Japánban…), mégis kevés méltó kritikusi tiszteletet és figyelmet kap, hódolóiról és gyűjtőiről pedig nem a művészet rajongóiként és pártolóiként hallani, hanem jobbára csak geekekként (röstellem, de nem igazán akad erre találó magyar szakkifejezés…). A Magas Művészetek árnyékában sunnyog, holott a mozgóképek világában rengetegszer bebizonyosodott már, hogy a legpopulárisabb és gyakran igen közönséges – saját korukban lebecsült és puszta szórakozásra alkalmasnak ítélt – alkotásokat év(tized)ek múltán mennyire könnyedén és egyöntetűen kanonizálták ama méltóságteljes ítészek.

Ennek fényében Scott McCloud legnagyobb érdeme az, hogy bár rajongó tisztelettel és komoly lexikális tudással áll neki imádott témája alaposan körüljárásának, a hozzá hasonló (és persze enyhébb) fanatikusokon kívül sikerrel szólítja meg az újoncokat és a szemellenzősöket is. Ily módon képessé válik rá, hogy olyan emberek megítélését formálja (ha nem is teljesen megváltoztassa), akik esetleg még az ő képregényformába öntött eszmefuttatását is viszolygással olvassák pusztán formai okok és előítéletek alapján.

Ugyanez természetesen fordítva is áll: McCloud nyugodt szívvel csalja mélyvízbe olvasóját, miközben vaskos elszántsággal vág rendet a képregényeket övező fogalmi és történelmi dzsungelben. Mindezt azonban olyan könnyen fogyasztható, kellemesen komolytalan stílusban teszi – fokozottan hangsúlyt fektetve arra, hogy az éppen górcső alá vett eszközt, módszert, fogalmat magyarázata közben azonnal megmutassa, érzékeltesse is (egyben a kép és szöveg könyvében szintén tárgyalt harmóniáját is szem előtt tartva) –, hogy még az is élvezettel követi majd kacskaringós útjait, akinek annak előtte a Garfield magazin jelentette egyetlen képregényes tapasztalatát.

Közel hozni a témát egy ismeretlen előképzettséggel rendelkező olvasóhoz úgy, hogy egy rajongó se érezze magát hülyének nézve, vagy éppen konkrét példákat hozni úgy, hogy akinek nem ismerős se Crumb, se Spiegelman, se Stan Lee neve, az se érezze magát elzárva a megértéstől: ez talán a könyv legnagyobb fegyverténye.

De lépjünk tovább, elvégre minket gyakorló geekként talán nem hat meg annyira, hogy a nagyi is értené a könyvet, és többre, komolyabb tudásra vágyunk. Nos, nem fogunk csalódni! Scott McCloud szisztematikusan áttekinti az összes kapcsolódó témát a vizuális ikonográfiától (és annak popkulturális jelentőségétől) kezdve az absztrakció jelentőségén át az alkalmazott rajzstílus hatásmechanizmusáig, elméleti fizikusokat megszégyenítő könnyedséggel zsonglőrködik a tér és idő fogalmával és azok papíron való megjelenítésével, mígnem tökéletesen egymásba nem gabalyodik a kettő – szándékai szerint persze.

A szerző nem próbálja a tanulmányozott médiumot más művészeti formáktól elszigetelve, önállóságát bizonygatva tárgyalni: egyaránt rámutat versekben használatos költői eszközökre és filmszerű jelenetekre vagy éppen kvázi-vágásokra, ily módon ténylegesen száz szállal kötve az újonnan átadott (vagy csak felszínre hozott, letisztázott) információkat az olvasókban vélhetőleg már meglévő tudásanyaghoz.
Számomra azonban még csak nem is ez volt a leglenyűgözőbb A képregény felfedezésében…

Miért és hogyan lehet szép, ami nincs ott? Ebben áll a képregény igazi mágiája! A kockák között húzódó csatorna titkai, a fantáziát munkába állító stilizáció, az állóképbe fagyasztott, mégis élő idő… megannyi érdekes kérdés, amit McCloud kíméletlenül, sebészi pontossággal tár fel előttünk. Ő maga Will Eisnerre hivatkozik a legtöbbször, mint mesterére, nekem (mivel a sokszor említett Comics And Sequential Arts című kötetre még nem sikerült rátennem a kezem) Umberto Eco frappáns irodalomelméleti írásai jutottak eszembe, melyek az olvasónak a szöveg életre kelésében, ily módon a mű életre kelésében játszott szerepét boncolgatják, de felrémlettek szép számmal önreflektív, a mozizásról szóló mozifilmek egyes jelenetei is.

Részleteket, gondolatokat külön nem ragadnék ki a könyvből, felesleges: akit kicsit is érdekel a téma, úgyis már rég a polcán tudja, akit nem, az elől pedig nem lövöm le a poénokat. Tökéletes ajándék rajongóknak, akik véletlenül nem hallottak A képregény felfedezéséről (vagy nem volt rá pénzük), szülőknek, haveroknak, barátoknak és barátnőknek, főnöknek, beosztottnak és mindenki másnak, aki furcsán néz rád, amikor ebédszünetben előkapod a Pókembert vagy az import Akira telefonkönyv méretű kiadását a táskádból, esetleg mikor hónod alatt a Maussal sétálsz végig az utcán a Holocaust-emléknapon. 

A kistelepülések drámai történések színterei Flaubert-től Dürrenmattig, illetve Langtól Lynchig. Mindenki ismeri a másikat, hiszen mindenki rokon vagy szomszéd. Erős a közösség, hiszen csak egymásra számíthatnak. Gyenge az idegenek iránti tolerancia, és általában az ottlakóknak még pénzük sincs. A magyar falu pedig egyéni módon terhelt.

A megtörtént események alapján készült filmben Ógyarmaton, egy osztrák-magyar határon található szegény zsákfaluban felfedezik, hogy a temető alatt húzódik egy olajvezeték. Gyorsan jött ötlettől vezérelve megfúrják, és közösen elkezdik árulni a gázolajat, temetésnek álcázva az árusítást. Mindenki elégedett egészen addig, amíg mindenki el nem kezdi a saját zsebére árulni az olajat, egymás árai alá ígérve. Ezt tetézve megjelenik a faluban az olajtársaság embere, majd a rendőrség is.

Speciálisan keverednek itt a kisrealista példák – akár európaiak (Az én kis falum, Lottózsonglőrök), akár  magyarok (Portugál, Egészséges erotika) – a legjobb hagyományokból teremtődne meg egy újfajta minőség – de mégsem. Valami hiányzik.

Szívemhez közel áll a magyar (balkáni?) mentalitás bemutatása, amire sok film vállalkozik, de csak kevés ér célt. Itt konkrét szituációkban láthatjuk, hova vezet, ha a szomszéd tehene jobb holtan, mint élve; mikor egy vezető azt hiszi, hogy ő a muszkák ellen harcoló Petőfi Sándor; mikor egy tiszteletes a saját zsebére hajt.

A forgatókönyv színvonala egyenetlen – az ötletek néha találóak (az osztrák kokaint szív, a magyar dinitrogén-oxidot), néha viszont túlzásokba esnek (a tolmács félrefordítása).

Felfedezhető benne ugyan a humor (kommandósok a kocsmában), de előbb lesz Rocco Siffrediből kereszténydemokrata pártelnök, mint ebből a filmből vígjáték. És nemcsak a több humor jönne jól, nem ártanának az erős karakterek sem, akik emlékezetesek és túllépnek a sztereotípiákon.

Maga a hangvétel erősen szatirikus – osztrák-magyar összebilincselés, az MTV-s kocsi leégése, traktor közös megtolása –, de következetlenül van végigvezetve. A végső megoldás pláne hiteltelen, de legalább nem csapja teljesen agyon a sztorit.

A színészek sem rosszak, de a rutinból nem lépnek ki – üdítő kivétel a plébánost játszó Kiss Jenő, aki láthatólag élvezi a szerepét. (Megjegyzés: itt a bizonyíték, hogy lehet úgy instruálni magyar színészt, hogy ne ripacskodjon és ne ordítson minden harmadik percben.) A fiatal színészek szimpatikusak (Kerekes Vica, ó, léhégy az enyééém!!) – bár az ő karaktereik is sematikusak.

A fényképezésre nem lehet rosszat mondani, a zene is stílusos – de ennyi. Nem maradt meg bennem se egy téma, se egy említésre érdemes kép.

A filmet minden tekintetben egy erős hajszál választja el attól, hogy jó legyen. Van egy stabil forgatókönyv, értő rendezés, nem elkoptatott színészek. Nos, ez lenne az alap, amire lehet építkezni. 2008-ra eljutottunk idáig.

(Így a 2006-os sajnálatos események évfordulóihoz közeledve adja magát a film egy speciális megközelítése: a magyar rendőrség és az állampolgárok viszonya. Ha az állampolgár gondol valami olyan csalafintaságot, amit szívesen megtenne, de törvényileg tilos (pl. útlezárás, gyújtogatás, a Btk. bármelyik szakasza), azt a rendőrség elviszi. De mi van, ha nem egy állampolgárról van szó, hanem kb. kétszázról? Olyankor, barátaim és üzletfeleim, a rendőrség befékez, mint a Gyalogkakukk a lezuhanó szikla előtt és pislog nagyokat. Szeretem, ha egy film a valóságot tükrözi.)

Mázli. Magyarország 2008. Rendezte: Keményffy Tamás. Írta: Hegedűs Bálint. Producer: Hidasi Dalma. Operatőr: Garas Dániel. Zene: Monori András. Szereplők: Lukáts Andor, Gyuricza István, Kapácsy Miklós, Kerekes Vica, Deutch Loránt és mások.

That’s not all, folks: Tapsi Hapsi gyilkos, pedofil és kurválkodó barátai.

Ah, a polgárpukkasztás… kevés téma van, mely oly érdekes és vitatott, mint ez. És a kérdés elsősorban nem is az, hogy valaki meddig hajlandó elmenni ezen a területen, hiszen egy olyan őrült világban, ahol az esztelenül fröcsögő keresztény egyház kirohanást intéz egy Harry Potter vagy egy Da Vinci-kód ellen, és ahol túlbuzgó orosz politikusok ordibálnak mérgesen az Indiana Jones negyedik részére, nyilvánvaló, hogy már egész egyszerűen nincs határ, amit át lehet lépni: valaki úgyis beleköt mindenbe, legyen az bármilyen ártatlan. A kérdés az, hogy a szóban forgó polgárpukkasztás szándékos vagy sem, és ha igen, mi indokolja a létezését? Garth Ennis mesélhetne erről, mert ha csak a Prédikátor című sorozatát nézzük, azon bizony pukkadoztak a népek, de aligha tagadhatja bárki, hogy az írónak bőségesen volt célja azon túl, hogy megbotránkoztasson. Ez a cél hiányzik Mark Millar szerzői minisorozatából, a The Unfunniesból, ami egyszerűen polgárpukkasztás a polgárpukkasztásért. Ráadásul olyan mértékben az, hogy nem lett volna könnyű az Avataron kívül egy másik kiadót találni neki, akinek van elég vér a pucájában és dac a modorában, hogy publikálja.

A bájos, naiv, szeretnivaló kis Hanna-Barbarah világban játszódó történet főhőse (?) Moe, a varjú, aki felesége és gyerekei körében élvezi az esti tévénézést, amikor beállítanak a marcona szövetségiek, és letartóztatják gyerekpornó birtoklása miatt – amiből Millar nem átall folyamatosam poént csinálni. Namost vannak témák, amik általában még a legelvetemültebb alkotók számára is tabunak számítnak, és a gyerekpornó határozottan ezek közé tartozik. Millar azonban magasról leszarja az egészet, és inkább röhög egy jót, az olvasó pedig eldöntheti, hogy lenyakazni, vagy vállon veregetni lenne gusztusa ezért – e sorok írója pillanatnyi gondolkodás nélkül az utóbbi mellett ágál, és nem egyszerűen csak a szerző merészségének dicséreteképpen, hanem azért is, mert a képregénynek ezt az első pár oldalát tanítani kellene. Hatásmechanizmusa bámulatos, a játszóteréül választott világot oly gyorsan, frappánsan és humorosan mutatja be, hogy öröm nézni. Egyetlen panellal összemossa a kedves rajzfilmek és a sztereotip, boldog amerikai család koncepcióját (lehetne valami ennél gyomorforgatóbb és giccsesebb?), aztán a következő oldalon bemasírozik az FBI, és elhangzik a ronda, oda nem illő „pedofil” szó, majd a harmadik lapon már csattan is a bilincs hősünk csuklóján, és indul a börtönbe, ahol majd mindenféle perverzek tágíthatják végbélnyílását. Bámulatos.

Millarnak van elég puskapora, hogy a vaskos polgárpukkasztás (amit fokoznak a karakterek tradicionális kiszólásai az olvasók felé még a legszégyenteljesebb pillanatokban is) kitartson négy részig, sőt, igazából csak az van neki: a The Unfunnies szórakoztatóan perverz ötletek tárháza, aminek abszurditását maximális mértékig fokozza, hogy ezek az ötletek nem a való világban, hanem egy gyermeki rajzfilmkörnyezetben virágoznak ki. A magára maradt feleség prostitúcióra kényszerül, egy anya elkallódott, 10 éves drogdíler gyermekének késői abortuszát (!) rendeli el, egy aranyos kis csibe az utcákon kószálva a káromkodás roppant széles skálájáról megkapó kreativitással válogatott finomságokat vág hozzá minden jöttment fejéhez, ráadásul közben valami őrült gyilkolja a környék ártatlan, védtelen kis porontyait. A háttérben – mint azt viszonylag hamar sejteni lehet – egy való világból a mesevilágba pofátlankodott perverz gonoszságai állnak, és Millar nem is csinál mást, mint vihogva „nézi”, ahogy a betolakodó szabadon ámokfut a tündéri állatkák mindeddig naiv fantáziabirodalmában.

Vicces, provokatív és ötletes, csak az a baj vele, hogy öncélúan az. Kár, hogy Millarnak nincs semmi más célja magán a polgárpukkasztáson kívül, mert mégiscsak jó lett volna, ha valami agymunkát is belevisz a képregénybe, és nem csak arra használja, hogy kitombolja magát sehova máshova be nem építhető ötleteivel. Ráadásul, ha elképzeljük, hogy ebből a koncepcióból mit tudott volna kihozni mondjuk a már említett Garth Ennis, akkor (az esetleges plusz tartalomtól függetlenül) még maga a polgárpukkasztás is beszűkültnek és ötlettelennek hathat. Millar ugyanis szinte csak a szexualitásra megy rá, társadalmi, vallási szempontokat teljesen figyelmen kívül hagy, pedig azok gonosz kicsavarásával a The Unfunnies kétségkívül sokrétűbb és még élvezetesebb mű lehetett volna. Szerencsére azért így is szórakoztató (már annak, aki az ilyesmit elviseli), és ebben része van Anthony Williams gyerekesen szimpla képeinek is, amik nagyszerűen idézik meg a klasszikus Hanna-Barbara filmek együgyűen kedves stílusát, erős kontrasztot képezve Millar munkájával.

Megjelenés: 2004, Történet: Mark Millar, Rajz: Anthony Williams

A Kingpin Kiadóval készített interjúnk folytatásában a lovak közé csapunk és olyan kérdésekre keresünk (és kapunk is) válaszokat, mint mi fán terem a Képregény Nagyker, milyen a hazai képregénypiac helyzete és megítélése a médiában, mik a kiadó mögött álló képregényrajongó személyes kedvencei és milyen megjelenésekre számíthatunk tőlük a közeljövőben. Na de vajon mit szól ehhez Norman Osborn?

Hogyan oldjátok meg a terjesztést és a reklámot?

A terjesztéssel már nincs gond: egy ideje többé-kevésbé elismerik a terjesztők is a képregény kötetek jogosultságát, és rendelnek belőlük rendesen. A két legnagyobb terjesztőnk az Alexandra és a Képregény Nagyker. Ez utóbbi szállít minden olyan helyre, ahova egyénileg nem tudnánk bevinni a könyveinket, például az 576 üzletekbe. De sok esetben a kiadó döntése, hogy rájuk bízza-e a könyvei terjesztését, vagy maga viszi be mindenhova. Utóbbi esetben jóval több vele a munka, és az adminisztráció, de valamivel több a jutalék is. A reklám viszont kemény dió. Gyakorlatilag csak ingyenes lehetőségek jöhetnek szóba, mert egy képregénykiadás sosem nyereséges annyira, hogy még egy fizetett reklámot is kitermeljen. A Marvel képregényeket tudom hirdetni a Semic-lapokban (kölcsönösségi alapon), honlapokon, vagy éppen az olvasóink által vezetett helyeken: az [origo]-n, 576 Konzol magazinban, Tattoo magazinban, stb. Ahol csak van könyvajánló és ismerős.

Mit lehet tudni a Képregény Nagykerről? Megvallom őszintén, még sosem hallottam róluk...

Vannak olyan terjesztők, akik vagy képregényeket nem hajlandóak bevenni, vagy ennyire kis példányszámmal nem foglalkoznak, mint amennyit mi a képregényekből nyomtatunk, vagy egyszerűen nem akarnak ennyi kis kiadóval foglalkozni. A Képregény Nagyker azért (is) alakult, hogy összefogja a kis kiadókat, és egyben vigye be ezekhez a terjesztőkhöz a könyveinket. Hatalmas segítséget nyújtanak ezzel, enélkül egyszerűen nem létezhetne a képregény kiadásunk.

Azt lehet tudni, hogy kik állnak a Képregény Nagyker mögött?

A Képregény Nagykert, ha jól emlékszem, Németh Vladimir (a Fumax kiadó tulajdonosa) kezdte el, de néhány éve abbahagyta. Egészen mostanáig a Képes Kiadó tulajdonosa, Korcsmáros Gábor folytatta, ezekben a napokban veszi át tőle az Ulpius-ház.

A visszajelzések alapján melyek a legsikeresebb köteteitek?

Valószínűleg mindenki azt várná, hogy Pókembert mondok, de nem: a Bosszú Angyalai: Káosz az eddigi legsikeresebb képregényünk. Erősen ironikus, hogy eredetileg azt a kötetet ki se akartam adni: egyből az Új Bosszú Angyalaival akartam kezdeni, de aztán a jogtulajdonos rádumált.

Képregényes körökben te vagy "A" Pókember-szakértő. Hogyan sikerült abban az időben felépíteni az eredeti amerikai füzetekből álló gyűjteményedet, amikor a legtöbb fiatal még csak Kockást olvasott és hogyan tudsz "up-to-date" maradni mostanság?

Nos, elsősorban az amerikai füzeteim közel sem annyira régi keletűek. Nagyjából az oroszlányi börze óta vannak egyáltalán amerikai képregényeim. Pontosan emlékszem, hogy egyetlen egy volt előtte, ott vettem meg még kettőt, illetve kaptam egyet ajándékba. Nekem elsősorban svéd-dán-norvég Pókember gyűjteményem volt, amit még az iskolából őriztem meg. Később jöttek hozzá hollandok is, de amerikaiak csak bő 10-15 évvel később lettek. Aztán elkezdtem kijárni Bécsbe börzékre, és képregényboltokba, úgyhogy minden évben nőtt a gyűjteményem. Ma meg már itt a net, lehet rendelni közvetlenül a Marveltől, DC-től képregényeket, lehet a Trillian képregényboltban is, illetve már a bécsi börze szervezője is eljár hozzánk börzére. Én is ezekből a lehetőségekből válogatok, hogy mindig képben legyek, és mindig megszerezzem a legújabb kiadványokat is.

Mi a véleményed a magyar képregénypiac jelenlegi helyzetéről?

Én nem látom borúsan a helyzetet. Évről-évre egyre több kiadvány jelenik meg, és úgy tűnik, elférnek egymás mellett. Nyilván lesz egy határ, sőt, szerintem épp ezt a határt feszegetjük, de ha „csak” ennyi képregény fog megjelenni évente, mint idén, szerintem nagyszerű lenne. El tudom képzelni, hogy jövőre azért már lesz néhány kiadvány, ami nem marad életképes, de alapvetően optimista vagyok – ez csak annyit jelent, hogy eljutottunk végre odáig, hogy egy mai képregénykedvelő fiatal válogathat a megjelenő művek között. Két-három éve még örültünk, ha megjelenik egy bármiféle képregény itthon, ma pedig már mindenki arra költheti a pénzét, amit igazán szeretne olvasni. Szerintem fantasztikus, hogy eddig eljuthattunk, de ez nyilván egy határ is: innentől már csak akkor vezethet felfelé út, ha sikerül bővíteni a képregényolvasók táborát. Ez viszont már a legnehezebb feladataink egyike.

A korábbi évekhez képest egyre több kiadó vág bele a képregénykiadásba. Ez az olvasók szempontjából rendkívül örömteli, de mi a helyzet kiadói szempontból?

Szerencsére elég jó a viszony a kiadók között, így igyekszünk nem vágni egymás alatt a fát. Nagyjából kialakult már minden kiadó irányvonala; melyikük milyen irányba halad a kiadványaival, és eddig még sikerült párhuzamos utakat találnunk. Bízom benne, hogy ez továbbra is így lesz. Az biztos, ha én bepróbálkoznék más irányvonallal, előtte egyeztetnék az adott vonal képviselőjével. Attól mondjuk nem kell tartani, hogy mangát fog kiadni a Kingpin (kivéve egy lottó ötös esetén a Battle Royalt), de sose lehet tudni.

Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?

Minden ilyen azért alakult, vagy létezik, hogy segítse a képregényolvasókat abban, hogy hozzájussanak a napi betevőhöz. Így hát a válasz az összes lehetőségre az, hogy nagyon is segítenek. A kepregeny.net a legnagyobb képregényes oldal itthon, és nagyon komolyan veszik a képregényes felelősségüket. A Börze és a Fesztivál pedig személyes kontaktust teremtenek a kiadó és az olvasó között, ami nagyszerű dolog. A Fesztivál a legnagyobb képregényes esemény minden évben, a Börze pedig évente kétszer összehozza a nagy rajongókat egy olyan helyre, ahol mindenki a képregényekről beszél, és ahol körül vannak véve a kedvenceikkel.

Kapcsolatban vagytok-e a hazai képregényes élet más szereplőivel (más kiadók, képregényes fórumok)?

Mivel a legtöbb kiadó része a Magyar Képregény Szövetségnek, szoros kapcsolatban állunk egymással. Én jelenleg is dolgozom az Adoc-Semicnek, úgyhogy velük különösen jó kapcsolatban állok. A Szövetségen belül, hogy ki kivel milyen kapcsolatban áll, az már csak szimpátia kérdése. De szakmailag összetartunk. Ami a fórumokat illeti, az első képregényes fórum az indexen volt, „Pókember fan club” címmel (még ma is megtalálható). Akit csak érdekelt régen a képregény, mind ott volt. Innen „vonultunk” át a kepregeny.net elődjéhez, ahol elsőként lehetett modernebb, jobb fórumot találni – már témákra osztva. Ma már minden képregényes oldalnak van saját fóruma; természetesen mindegyikkel lehetetlen kapcsolatban állni, de néhányat látogatok rendszeresen. Elsősorban nyilván a sajátomat, ahol a legtöbbet tudhatok meg a saját kiadványaimról – olvasói szemmel nézve.

Mi a véleményed a Magyar Képregény Akadémiáról, illetve tevékenységéről?

Nagyon pozitív, és örülök, hogy van létjogosultsága a mai képregény kínálatban/keresletben. Komoly alkotók, komoly alkotásokkal: ez a legmegfelelőbb jellemzés róluk. Remélem, hogy lesz köztük olyan, akinek sikerül a Nagy Kiugrás, és bizonyíthat sokkal profibb lehetőségek közepette is.

Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?

Nehéz kérdés. Sajnos, általánosítva egyértelmű, hogy még mindig a „gyerekes” és az „olvasáspótló” között tartunk, nem tudom, kellene-e örülni annak, hogy néhány helyen már sikerült túllépni ezen. Az biztos, hogy soha annyi lehetőséget nem kapott a képregény itthon, mint az utóbbi néhány évben, amikor a legkülönbözőbb tévécsatornákon foglalkoztak képregényekkel, meghívtak vendégeket, újságok írtak egy-egy nagyobb eseményről, vagy éppen internetes portálok írtak minden nagyobb kiadványról. Ennek ellenére, ez csak csepp a tengerben. Nem tudom, minek kéne történnie ahhoz, hogy ez az álláspont alapvetően változzon meg a köztudatban. Talán fel kéne nőnie egy újabb generációnak…

Milyen állásponton van a kiadó a különféle netes honosító oldalakkal kapcsolatban, jelenthetnek-e komoly fenyegetést egy kiadó munkájára, esetleg akár segíthetik is?

Addig, amíg a honosítók tisztelettel viseltetnek a megjelenő kiadványok iránt, addig nincs baj. Szerencsére ez pontosan így is van. A honosítások azért terjedtek el nálunk, mert egyszerűen nem voltak képregények. Amolyan hiánypótlók voltak. Nagyon nagy szerepük volt a ma megjelenő kiadványok létrejöttében, mert az „ínséges időszakban” fenntartották az érdeklődést a rajongókban, illetve visszahoztak sok régi olvasót. A mai dömping időszakában viszont már nagyon körültekintően kell megválasztaniuk a képregényt, amit honosítani akarnak, nehogy egy kiadásra váró kötet kárára menjen. Nem lenne baj, ha még mindig tartanák magukat a régi trendhez, hogy két évnél újabb képregényt nem honosít senki, mert hátha megjelenik, de úgy tűnik, egyre inkább mindenki a legújabbakat szeretné honosítani.

Ezzel együtt, úgy gondolom, a honosító oldalak és a kiadók akár segíthetnék is egymást. Például, egy megjelenő kiadványhoz kitehetnek kísérő történeteket, amiket a kiadó nem akar, vagy nem tud megjelentetni. Ilyenkor – hogy az olvasó teljes képet kapjon -, egy-egy honosító oldal megtehetné, hogy kiteszi a kapcsolódó kiadványokat. Nyilván lenne rá érdeklődés, hisz aki a könyvet megveszi, alighanem érdekelni fogja a többi szál is; ami pedig a kiadót illeti, csak örülhet, ha az olvasói elégedettek a választásával.

Segíthet-e megismertetni a képregény az olvasás szeretetét a fiatalok újabb generációjával?

Mindenképpen. Egyszer meghívtak egy iskolába előadást tartani Szolnokra. Ott az volt a szokás, hogy egy bizonyos napon előadásokat tartanak különböző témákban, különböző termekben, és a tanulók abba a terembe mennek be, amelyik a legjobban érdekli őket. Nálunk tele volt a terem, alig fértek el. Miután befejeztem az előadást, beszéltem az igazgatónővel pár szót. Elsősorban az érdekelt, hogy mi változott meg, hisz régebben úgy tartották, hogy a képregényolvasás elvonja a gyerek érdeklődését a könyvektől, így az iskolákban valamiféle mumusként emlegették. Most meg előadást tartottam róla. Az igazgatónő elmondta, hogy a mai gyerekek már olyannyira nem olvasnak semmit, hogy ma már örülnek annak is, ha csak képregényeket olvasnának.

Belevágnál-e új magyar szerzői képregények kiadásába, ha látnál benne fantáziát?

Hogyne! Bár még mindig korlátozott az érdeklődés a magyar képregények iránt, de már van egy kiindulópont, hisz az idei Fesztiválon már külön szekció is volt a szerzői kiadású képregényekre. Rajzolókkal nincs is gond, véleményem szerint, de kellene hozzá egy jó író.

Mik a kedvenc címeid a Pókemberen és a Battle Royalon kívül, illetve mik azok, amelyeket más okokból követsz? Ha lehetek olyan telhetetlen, pár példát kérnék európai, amerikai és manga kategóriákból is...

Redszeresen vásárolom az összes Pókember-kiadványt, a Bosszú Angyalait, She-Hulkot, és a Fenegyereket. A Megtorlót addig vettem, amíg Garth Ennis írta, a Hulkot pedig addig, amíg Peter David. Időszakosan persze még veszek egy-egy más Marvel kiadványt is – legtöbbször Fantasztikus Négyest. Deadpoolt is vettem, amíg tartott. A DC-től inkább viszont a Vertigo-címekből szoktam szemezgetni. Végig vettem a Prédikátort, illetve most ért véget az Y, az utolsó férfi, ami nagy kedvencem lett. Elképesztően jó ötletek, lehetőségek vannak benne, és a kivitelezés is különleges. Érdekes volt még a Monolith tőlük, amit a rajzolója miatt kezdtem el venni, de a sztori is tetszett.

Elsősorban író után választok képregényeket magamnak, másodsorban rajzoló után. Peter Davidtől bármi jöhet (a Captain Marvel sorozata nagy kedvencem), Jim Starlin bármiféle sci-fi témájú képregényt ír, nem tud mellélőni (nem mellesleg, az egyik kedvenc rajzolóm is), de Garth Ennis morbid humorát is nagyon szórakoztatónak találom. A legújabb képregények közül pedig Brian Michael Bendis az, aki nagyon jó ötletekkel szokott előjönni, és érdekesen vezet le már ismert témákat is. A Fenegyerek sorozata az utóbbi idők legjobb Marvel-képregénye volt.

Mangából megfogtál, mert bár belepróbáltam pár kiadványba, nem igazán nyerték el a tetszésemet. A Battle Royal a fantasztikus kivétel: nagyon kevés olyan képregényt tudnék mondani, ami annyira megrázó, életszerű, megdöbbentő és érdekes lenne, mint az. Történetben és rajzban is. Nagyon tetszett az Árnybíró első kötete is, a folytatás már kevésbé, viszont a most megjelent Death Note szintén nagyon jó – azt már anime változatban végignéztem egyébként. Az európai képregényeket sajnos kevéssé ismerem, köszönhetően elsősorban annak, hogy nem tudok se franciául, se másképp, így csak azokat ismerem, amik magyarul is megjelentek. Ezek közül az Asterixet emelném ki, aminek egyszerűen páratlan a humora, illetve a Lucky Luke-ot. Régebben szívesen olvastam Rahant, vagy Dr. Justice-t, a még fiatalabbaknak szóló képregények közül pedig Pifut, vagy Pifet (ahol persze Herkules volt a befutó). A mostanában megjelentek közül a Sörmesterek tetszett a legjobban, a Disznóól, illetve a XIII feltétlenül.

Közelebbi és távolabbi kiadói tervek?

Közelebbi, a már említett négy idei kiadvány, illetve az októberi Börze szervezése, ami már folyamatban van. Távolabbi pedig ezen kötetek folytatása, és további Börzék szervezése. Még csak fejben és papíron, de már körvonalazódnak egyéb képregények kiadásának a tervei is, de azok legkorábban jövő év végén valósulhatnak meg.

Köszönjük a mindenre kitérően részletes interjút és az elkövetkezendőkben remélhetőleg még számos Marvel és egyéb (neadjisten Vertigo)  kiadvány megjelenését harangozhatod be nekünk...

A kamaszfilmek mindig is fontosak voltak - főleg a kamaszoknak. Ma, mikor a Már megint újra Amerikai Pite3- koppintások és semmiről nem szóló amerikai sorozatok (Narancsvidék, Smallville) foglalkoznak a témával, pillantsunk vissza egy tipikus ’80-as évekbeli tinifilmre.

A sztori szerint Gary Wallace és Wyatt Donally az iskola két számkivetettje. Ezt megelégelve komputerrel megteremtik és életre keltik maguknak az ideális nőt. Lisa, a teremtmény, önállósul, sőt ő kezdi irányítani a fiúk életét.

A tinifilmek a második világháború után váltak fontosabbá, hogy a szülők a tévé előtt ültek- a kamaszok inkább elmentek a szülők Chevy-jével egy közeli autósmoziba. Eleinte csak kamasz főszereplőket tettek a jól bevált karakterek helyett (ifjú Farkasember, ifjú Frankenstein), de a polgári életben is megjelenő deviáns viselkedésformák miatt a kamasz- és fiatal felnőttkor problémái is terítékre kerültek, (A vad, Haragban a világgal). A lázadás lett a jelszó – akár polgárpukkasztás árán is. A hetvenes évektől lett fontos, hogy a film a kamaszkorral, mint problémáival foglalkozzon. A pattanások, randik, szemét osztálytársak szentháromsága gyakran előkerült, leöntve különböző mázakkal, pl. Grease.

Ebben a legtovább John Hughes jutott – már a nyolcvanas években –, aki a 16 szál gyertyával megteremtette azt a hangvételt, aminek segítségével ismerte és értette a Chicago környéki WASP kamaszok problémáit. A siker a Nulladik órával ütött be – rá fél évre kijön jelen recenzióm tárgya is. A közismerten gyorsan dolgozó írónak (jelen film forgatókönyvét 2, azaz kettő nap alatt írta meg) kisujjában vannak a figurái. (Maga az alapötlet adott volt – egy hasoncímű, ’51-ben megjelent képregény-antológiából származik).

És hogy mi lehet Hughes titka? Szereti a hőseit. Akik kicsit lázadni akarnak (hangsúly a kicsi-n), ki akarnak szabadulni a szülői fennhatóság alól, hogy a saját útjukat járják – és aztán visszatérjenek a biztonságos szülői házba. De még ez a kis szabadság sem adatik meg nekik, így maguk találnak ki ilyen-olyan megoldásokat.

A teljesen nyilvánvaló párhuzamok mellett (Frankenstein, I Dream of Jeannie), olyan előképeket találhatunk, amik nem teljesen nyilvánvalóak. Fontosnak tartom a Tront (’82), amiből jöhetett az önálló életre kelt program teóriája, Az utolsó csillagharcos (’84) kamasz hősei, de a Mary Poppins (’64) nevelőnője sem tűnik túl erőltetettnek.

A filmet nézve elgondolkodtató, hogy milyen invenciózus volt a filmkészítés a nyolcvanas években. Akkor még el akartuk képzelni, milyen lesz, milyen lehet a jövő – ma kit érdekel? A nyolcvanas évek elején a negatív utópiák sora jött el (pl. Mad Max, Menekülés New Yorkból), de Gorbacsov felbukkanásával egyszerre felesleges lett félni a Szovjetuniótól és a hidegháborútól. Jött egy röpke kegyelmi időszak, mikor a filmkészítésnek még eleme volt a jövőbe vetett hit. Talán sejtettük, hogy nem lesznek akaratunknak engedelmeskedő robotszolgák, hogy a számítógép minden problémánkat megoldja, de hihettünk benne, hogy ha mi nem is, de azok ott Nyugaton csak megoldják ezeket is. De a ’90-es évekre fontosabbak lettek más, jelenkori gondok- kisebbségek (’92-es Rodney King-ügy), környezetvédelem, bevándorlás – így a jövőkutatást hátrább sorolták.

Mivel a producerek egyre-másra csaptak le Hughes forgatókönyveire, néhányat meg is rendezhetett. Ő szeretett ugyanazokkal a színészekkel dolgozni, akiket ezért beskatulyáztak („rat pack”- csoport), de tartós sikernek egyikük sem örülhetett. (Mitchell-Smith ma angolt oktat egy texasi egyetemen, Hall legutóbb A sötét lovagban játszott egy riportert.) És hogy szaporítsuk a sikertelen színészek sorát: Kelly Le Brock aztán Mrs. Steven Seagal lett, majd az se, DE a filmtörténet leggecibb bátyjának szerepében Bill Paxton ellopja a show-t. Hollywood kegyetlen. (Na és külön csillag jár az olyan mellékszereplő-gárdáért, amiben benne van Robert Downey Jr., Vernon Wells és persze Michael Berryman).

A fényképezés és a vágás akciófilmes, de ez nem megy a történet kárára. A filmben látható programozás és a trükkök a kor színvonalának megfelelőek, azaz mára elavultak. A főcímdalt a Danny Elfmant is a soraiban tudó Oingo Boingora bízták - maga a soundtrack olyan neveket vonultat fel, mint Kim Wilde, Van Halen, OMD. Stílusos.

Az Hughes-filmek közül ez simul bele legjobban a nyolcvanas évekbe, ez kötődik ezer szállal hozzá – és ezért nem nevezhető remekműnek (akkor már a Nulladik óra vagy a Meglógtam a Ferrarival). De kellemes szórakozás mindenkor.

Weird Science. USA 1985. Írta és rendezte: John Hughes. Producer: Joel Silver. Fényképezte: Matthew F. Leonetti. Zene: Ira Newborn. Szereplők: Anthony Michael Hall,  Ilan Mitchell- Smith, Kelly Le Brock, Bill Paxton és mások.

Nem teljesen világos, hogy miért éri meg (megéri-e) vágatlanul netre dobni bemutatásra váró filmekből hosszú részleteket, de újabban ez a divat (lásd: A sötét lovag intróját). Az alábbi hét perces kedvcsinálót biztos, ami biztos, azért nem néztem meg, jobb szeretem a vásznon, mint a monitoron nézni a filmeket, de a nálam nagyobb geekek kattanjanak rá nyugodtan, lehet bízni a stúdiókban, nem spoilereznek, nem olyanok ők! Az 1951-es sci-fi -klasszikus remake-jéről van szó, Keanu Reeves és Jennifer Connelly főszereplésével. (Mellékszerepekben: Kathy Bates és John Cleese.) 

A képregénykiadókat bemutató interjúsorozatunk következő állomásához érkeztünk: a Képes Kiadó és a Vad Virágok Könyvműhely után most egy olyan kiadó kerül terítékre, melynek tulajdonosa, Harza Tamás, régi álmát váltotta valóra és kedvenceit saját maga, önerőből adta ki, hogy a képregény szeretetét megoszthassa másokkal is. Hogy mi késztette erre, milyen hányattatásokon esett keresztül és vajon megtalálta-e a helyét a képregénykiadók egyre bővülő palettáján, kiderül az interjúból!

Hogyan mutatnád be a kiadót azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólatok?

A Kingpin kiadó vagyunk. Talán pontosabb, hogy vagyok, mert egyszemélyben képviselem a kiadót. Évtizedek óta foglalkozom képregényekkel, nagy fan vagyok, és réges-régi álmom a képregény kiadás. A 90-es években sikerült először közelebbi kapcsolatba kerülnöm a kiadással, amikor a Semichez kerültem, először, mint szaktanácsadó, majd szerkesztő és fordító. Az első kiadványom is velük közös : a néhány éve megjelent Pókember különszám, a Pókember és Fekete Macska volt az.

Miért Kingpin? Talán a kedvenc Pókember-ellenfeled után?

Nem éppen kedvenc, de amikor céget alapítottam (kereskedelmi cégnek indult), kellett választani egy olyan nevet, ami nem foglalt még. Néhány magyar verziót visszadobtak, hogy olyan már létezik, és ekkor jött az ötlet, hogy valamilyen Pók-ellenség jó lenne, még biztos nem létezik ilyen. Azóta sajnálom, hogy nem Shoc-ker lettünk... :D
De a Kingpinnek van néhány más jelentése is, így nem kellett jogi problémáktól tartani.

Mit tudsz elmondani a kiadó profiljáról, célkitűzéseiről?

Elsősorban amerikai képregények kiadására szakosodtam, de természetesen nem zárok ki semmi egyéb lehetőséget sem. Túl vagyok egy felnőtt képregénysorozat kiadásán (Vertigo), jelenleg a szuperhős vonalat viszem: Pókembert illetve a Bosszú Angyalait. Mivel nagyon nem tartom tisztességesnek az olvasókkal szemben egy elkezdett sorozat leállítását, megszűntetését, szeretném a jelenlegi könyveimet továbbvinni, amíg csak igény van rá. Miután van egy minimális kötetszám, ami alá nemigen érdemes menni, ha az ember fenn akarja tartani az érdeklődést, egyelőre nem nagyon tudok más címekben is gondolkodni – jelenleg ennyit bír el a piac.

Nagyon sajnálom a Vertigo megszűnését is – különösen az Y és a Prédikátor miatt -, de az a sorozat elképesztően veszteséges volt; nem hittem volna, hogy ennyire halvány érdeklődés van nálunk a komolyabb képregényekre. Eredetileg úgy terveztem, hogy a megjelent 4 rész után külön kötetekben folytatom tovább a Vertigót, de ez most már nemigen fog megvalósulni. Legalábbis mindhárom címmel biztosan nem. Az Utolsó Férfit viszont még nem adtam fel…

Hogyan kerültél közelebbi ismeretségbe a képregényekkel?

Még gyerekkoromban történt, elsősorban a Füles képregényeiből, vagy a Pajtás és hasonló gyerekmagazinokban (Kockás, Hahota) közölt képregényekből. Ez utóbbiakban francia képregényeket közöltek, mint Rahan, Dr. Justice, Pif, Pifu és társaik. A következő állomás az Alfa magazin volt, és az abban közölt Asterix, Tímár György kiváló fordításában.Ugyanabban az időben ismerkedtem meg az amerikai szuperhős képregényekkel is, amiket Magyarországon nyomtattak (illetve a svéd, dán és norvég változataikat), és a nyomdában alighanem „leestek a kocsiról” szállítás közben. Így került az iskolákba rengeteg Pókember, Batman, Superman, Fantasztikus Négyes, Hulk és egyéb képregényfüzet.

Mi indított arra, hogy belevágj a képregénykiadásba?

Mint említettem, régi álmom volt. A képregények olvasása annyi örömet okozott életemben, hogy szerettem volna ezt továbbadni. Ennek első állomása a Semicnél töltött munkásságom volt, hogy én válogathattam ki, melyik képregénytörténet jelenjen meg magyarul; hogy én válaszolhattam az olvasók leveleire, illetve, én fordíthattam néhány képregényt. A kiadás tulajdonképpen ennek összefoglalása. Ugyanaz, csak nagyobb verzióban, mert itt még több dolog múlik rajtam.

Úgy érzem, ezzel megvalósíthatom az olyan ötleteimet, vágyaimat, amire esetleg eddig nem volt módom. Gondolok itt elsősorban arra, hogy szeretnék a képregényolvasókkal személyesebb kapcsolatot teremteni. Úgy vélem, pusztán a képregény elolvasásánál többet kell nyújtani. Válaszolni az olvasók felmerülő kérdéseire, megvitatni velük a történeteket, felkarolni a hasznos ötleteiket, stb. Hogy senki se érezze azt, hogy megvett egy képregényt, elolvassa, és ezzel le van tudva; a következő megjelenésig foglalkozzon mással.

Ezért írok a köteteimbe dokumentációkat, szervezek Marvel Klubokat, illetve ezért kezdtem el szervezni néhány évvel ezelőtt a Képregénybörzét is. Vagy ezért vettem át svéd mintából a belső borítókon elhelyezett fekete-fehér mintaképeket, ami mindig is tetszett. Végül pedig, a könyveimben igyekszem helyet adni más képregényfanoknak is: a Káosz, példának okáért, nagy csapatmunka volt. Egyikük fordította, más fordított és állított össze dokumentációkat hozzá, megint más készítette el a főcím logót, és így tovább.

Pontosan hogyan kerültél a Semic-hez, mi volt az oka, ami miatt épp téged választottak?

1993 körül rendezték meg az első magyar képregénybörzét Oroszlányon. Természetesen elmentem rá, és ott ismertem meg Láng Istvánt, a Semic akkori (és jelenlegi) főszerkesztőjét. István nagy képregénybarát, így hamar találtunk közös témát, különösen azért, mert akkoriban a képregényolvasók átlagéletkora 14 év körül volt még csak. Örült, hogy találkozott egy idősebb emberrel is, aki képregényrajongó maradt, ahogy ő maga is. Én pedig gyakorlatilag ugyanezt láttam meg benne: egy felnőtt ember, aki épp ugyanúgy érdeklődik még mindig a képregények iránt, mint én, de ráadásul sokkal többet tud róluk.

Az esemény után tartottuk a kapcsolatot, és egyszer csak kiderült, hogy Pókemberről többet tudok, mint a szerkesztőségi tagok, így megkértek, hogy segítsek kiválogatni, összeállítani a következő évben megjelenő történeteket. Idővel pedig úgy alakult, hogy az akkori Pókember-szerkesztő, Szeredás Lőrinc, egyéb elfoglaltság miatt nem nagyon ért rá a levelezéssel is foglalkozni, így azt örömmel átengedte nekem, amikor egyszer rákérdeztem, hogy nem írhatnám-e én. Végül a fordítást is megkaptam tőle, de szerencsére nem adta át teljesen – mindegyiket alaposan átnézte és kijavította, ha kellett. Amikor Lőrinc távozott a Semictől, akkor lettem én helyette a Pókember-szerkesztő, az első sorozat megszűnéséig.

Ki szervezte az első Börzét?

Nem emlékszem a srác nevére. Oroszlányi gyerek, az biztos, azért lett ott az a börze, de régóta nincs semmi hír felőle.

A Marvel Klubokról és a Képregény Börzékről ejtenél még pár szót?

1993 után vártam, hogy legyen egy újabb képregényes esemény, de csak nem lett. Sokáig bíztam benne, de egyszer csak rájöttem: ha azt akarom, hogy legyen megint börze, csinálnom kell egyet. Emlékeztem még arra, hogy egyszer, úgy 95 körül Újpalotán szerveztek egy képregényes találkozót, de ott alig voltunk nyolcan. Úgyhogy az első lépés az volt, hogy helyszínt kellett hozzá keresni, ami nem volt nehéz, mert Csepelen, egy művelődési házban tartottam foglalkozásokat, csak meg kellett beszélni a vezetőséggel, hogy minimális díjért adjanak egy termet hétvégére. A hirdetéssel nem volt gond, mert a Semic adott hozzá helyet a Pókemberben, ráadásul támogatta az eseményt azzal, hogy rendelkezésemre bocsátott rengeteg eredeti amerikai képregényt, amiből minden látogató kapott egyet ingyen.

Bár abszolút sötétben indult az egész, mert képtelenség volt felmérni, hogy vajon hány képregénykedvelő volt akkoriban Magyarországon, akik felnőttek annyira, hogy el akarjanak, és el tudjanak jönni egy ilyen eseményre. Úgyhogy a terem dekorálását követően, amikor megláttam a 20-30 fős várakozó „tömeget”, fülig ért a szám. Az első ilyen eseményen nagyjából százan lehettünk, amit nagyon pozitívnak tartottam elsőre. Aztán ez a szám folyamatosan emelkedett, és néhány börzével később már 3-400 volt az állandó létszám. Amikor „kinőttük” a csepeli termet, átvittem a börzét Újpestre, ami egyrészt könnyebben megközelíthető, másrészt jóval nagyobb hely áll rendelkezésünkre. Azóta minden évben rendezek kettőt: egyet tavasszal, egyet ősszel. Az őszi most lesz október 12-én.

A Marvel Klub még nagyon fiatal: még csak most lesz a harmadik klubnap. Ennek az ötlete sem új keletű: már évekkel ezelőtt csináltuk, hogy összejöttünk 10-15-en, béreltünk egy kis termet, és megnéztünk egy képregényfilmet. Utána pedig jót dumáltunk. De ez a kezdeményezés végül abbamaradt, főleg a létszám csökkenés miatt: már nem tudtuk kibérelni azt a termet se. Idén merült fel az ötlet, hogy jó lenne újra egy hasonló, és mivel úgyis mindig szerettem volna közvetlenebb kapcsolatot az olvasóimmal, illetve a Marvel fanokkal, hát megcsináltuk. Ehhez elengedhetetlen segítséget nyújt az Eduárd képregénybolt, mert ingyenesen a rendelkezésünkre bocsátják a pincehelyiségüket, benne a filmvetítő felszereléssel. Eddig két klubnapunk volt, mind a kettő nagyon jó hangulatban ment le, nagyjából húsz emberrel.

Hogyan kezdtél neki, volt-e idevágó háttered, segítséged, körülbelül mekkora nagyságrendű beruházást igényel egy ilyen elhatározás?

Mivel évek óta készültem rá, határozott terveim voltak – de, mint kiderült, nagyon messze állt az egész a realitástól. Az ember azt hinné, pofonegyszerű az egész, de közel sem az. Józan ésszel gondolkodva, azt gondolnánk, hogy a jogtulajdonosok két kézzel kapkodnak a kiadók felé, hisz profitot termelünk nekik a semmiért, de ez közel sincs így. Nagy csatákat kell vívni egy-egy kiválasztott képregény kiadásáért, amibe a jogtulajdonos tulajdonképpen bármikor beleszólhat, úgyhogy simán keresztülhúzhatja a számításainkat. Jelenleg is lennének olyan kiadási terveim, amiket nem tudok megvalósítani a jogtulajdonosok feltételei miatt.

A háttérrel viszont szerencsére nem volt gond: az orrom előtt zajlott le a képregénykiadás újabb vonulata, a könyvesbolti terjesztés. Ott állt előttem a minta, csak követni kellett, amihez rengeteg segítséget kaptam Bayer Antaltól, aki akkoriban adta ki a Fekete-Fehér képregényantológiát.Ami pedig a beruházást illeti, hát azon a téren is nagy tévedésben éltem. Azt hittem másfélmillióból el lehet kezdeni egy sorozat kiadását, majd jól pofára estem, amikor kiderült, hogy alig lesz elég az első számhoz. De szerencsére épp úgy adódott, hogy eladtam a régi lakásomat, és annak az árából már el lehetett indítani az első néhány könyvemet.

Milyen kiadványaitok jelentek meg eddig és mi alapján esett ezekre a választás? Mi nyom többet a latban, a személyes preferencia vagy az üzleti szempontok?

Az első az Adoc-Semic-kel közösen kiadott Pókember és Fekete Macska volt, ami egy kétrészes nyári különszámnak indult, de sajnos aztán majdnem téli lett belőle, úgy elhúzódtak a tárgyalások. Ahogy mondani szokás, ez egy biztos tipp volt, amolyan tuti befutó. Megvolt hozzá minden, ami kellett: jó történet, ismert író (Kevin Smith), szép rajz, rengeteg dokumentáció, plusz minitörténet, és két nagyágyú: a legendás Pókember-fordító, Szeredás Lőrinc megnyerése a fordításhoz, és az egyik leghíresebb Pókember történet (A kölyök, aki gyűjtötte a Pókembert) kiadása. Hogy ez a különszám végül miért lett ennyire mérsékelten sikeres, a mai napig nem értem.

A következő Kingpin-kiadvány a Vertigo sorozat volt. Mivel akkoriban a Marvel jogtulajdonosa, a Panini kiadott Magyarországon 4 Marvel sorozatot is, nemigen volt rá esély, hogy velük érdemben lehessen tárgyalni, így a másik nagy kedvencemhez, a Vertigóhoz (és a DC-hez) fordultam. Nem titkolt tény, hogy az antológiából az Y, az utolsó férfi és a Prédikátor a nagy kedvencem; a Constantine csak azért került bele, mert épp lement a mozifilm, és hogy legyen benne legalább egy mérsékelten ismert cím is. Tetszett az is, de közel nem annyira, mint a másik kettő. Az antológia formátumra a Fekete-Fehér sikere miatt esett a választásom, illetve azért is, mert úgy gondoltam, ennyire ismeretlen címeknek nem sok esélyük lenne önálló kötetekben.

A DC kiadó viszont ragaszkodik az évi minimum 3 kötet kiadásához, ez is visszatartó erő volt, mert nem tudhattam, mennyire lesznek sikeresek ezek a kiadványok. Úgy gondoltam, felnőtt már egy képregényolvasó generáció, akik érettek ezekre a történetekre, de sajnos nagyot tévedtem. Erősen túlbecsültem a felnőttebb olvasók számát. Nagyjából a harmadik kötetnél már sejteni lehetett, hogy ez ebben a formában nem fog menni. Ilyenkor két választása van egy kiadónak: vagy folytatja, amíg van rá pénze, és totális csőddel befejezi a képregénykiadást, vagy keres valami mást, ami hoz annyi hasznot, hogy esetleg eltartsa a kevésbé menőket is.

Mivel nálam a kiadás szigorúan csak hobbi, szó se lehetett arról, hogy olyan történetet keressek, ami „eltart” egy másikat. Vagyis nem indítanék el egyetlen olyan sorozatot se, amiről úgy gondolom, hogy sikere lenne, de közben nem tetszik. Magyarországon a képregénykiadás annyira gyenge lábakon áll, hogy bármiféle képregény kiadása ott hordozza magában a bukta lehetőségét, és súlyos százezrekről, netán milliókról van szó. Úgy gondolom, ha egyszer rosszul választok, és besül egy kiadványom, vagyis bukok rajta egy kisebb vagyont, legalább az a kis örömöm hadd legyen meg, hogy magyarul olvashatom egy kedvencemet. A Vertigóval nagyot hasaltam, de azért vígasztal a tény, hogy jelent meg magyarul Prédikátor, vagy Y.

Miután a Vertigótól már nem várhattam, hogy folytathassam a kiadói pályafutásom, másfelé kellett keresgélni. Addigra a Panini már lecsúszott 2 kiadványra, és úgy tűnt, hajlandóak tárgyalni a Marvel Knights: Spider-Man sorozatról, amit szintén az utóbbi évek egyik legjobb Pókember-történetének tartok. Amikor ez a lehetőség gyakorlatilag elúszott, bepróbálkoztam egy hasonlóan jónak tartott – és emellett igazán sikeres – címmel is, az Új Bosszú Angyalaival. Itt már nem voltak problémák, ezt a címet megkaptam – bár több mint fél évet vett igénybe a megegyezés a jogtulajdonossal -, és ezzel indult a marveles kiadásom. Kevéssel utóbb viszont mégis sikerült megegyeznem velük Pókember terén is, sőt, amikor ők beszűntették a hazai Pókember kiadást az év elején, a folytatás lehetőségét is megkaptam.

Így most Marvelből megjelent tőlünk már öt kötet: a Bosszú Angyalai: Káosz, az Új Bosszú Angyalai: Kitörés!, Pókember: Holtak között, Venom és Végső harc. Még idén meg fog jelenni az Új Bosszú Angyalai: Őrszem, Hihetetlen Pókember: A múlt emlékei (ezek az októberi börzére), Az Új Bosszú Angyalai: Új titkos háború, végül az Új Bosszúangyalok és az X-Men közös kalandja: a Mutánsvilág (ezek a Hungarocomixra).

Milyen nagyságrendben éri meg (vagy ésszerű) képregényt kiadni?

Egyelőre még nehéz ezt megmondani. Úgy tűnik, az évi egy kötet kevés egy címből, a három pedig sok. Igyekszem beállni a sorozatonkénti kettőre, de például Pókembernél a jogtulajdonos ragaszkodik az évi minimum háromhoz…

Itt tulajdonképpen a példányszámok nagyságrendjére lettem volna kíváncsi, ha nem titok, a könykiadásnál például úgy tudom 5000 ez a küszöbszám...

Sajnos ez az az adat, amit egyik kiadó sem árul el szívesen. De nagyságrendekkel van 5000 alatt…

Amennyiben érdekel titeket az interjú második része, el ne felejtsétek meglátogatni kedvenc geek témákkal foglalkozó blogotokat szerdán, azaz szeptember 17-én... mi itt leszünk!

Bár ebben a sorozatunkban próbálunk old school verekedéseket bemutatni, ám a jelen helyen tárgyalt egy olyan gyöngyszeme a modern hongkongi filmgyártásnak, hogy nem volt szívünk a nagyérdeműtől megtagadni. A pozőr, ám kiváló kungfutudással rendelkező szépfiú Donnie Yen csap össze a wushu-bajnok Wu Jinggel az egyébként is fantasztikus SPL fináléjában (és még csak ezután indul elintézni a mindenható Sammo Hungot.) Asszed az amerikai akciófilm az akciófilm? Na hadd térítselek magadhoz...

Egyszer csak megjelenik egy csíkos pulcsis fazon a nézőtér és a vászon között. Kalap és pengékbe végződő kesztyű helyett udvarias, ám kissé redundáns monológjával vegzálja a sajtóvetítésre gyűlt ítészeket. Fazekas Péter rendező olthatatlan vágyat érez, hogy közkinccsé tegye a tényt: filmje szórakoztató. Rémisztő is, de főleg szórakoztató. Halász Juditnak cuki a cameoja, Kamarás Iván karakterétől ledobjuk majd az ékszíjat, olyan szokatlan és eredeti és szórakoztató – mert ez egy szórakoztató film –, aztán valami „keverésről” magyaráz alig palástolt pironkodással: a hang miatt ne legyenek írásos fenntartásaink, még bütykölni kell a cuccot, ez nem a végleges vörzsön. Mindezek után telibespoilerkedi a Parát: „riadalomra semmi ok, a végén hepiend lesz!” Gyanús védőbeszédét követően egy újabb ómen tűnik fel, a forgalmazó közli, hogy a HD az jó és szép, mindjárt meglátjuk, és a múltkor is csak a vetítő elé épp akkor költözött pókcsalád miatt tűnt nem annyira jónak és szépnek a HD, mint amennyire jó és szép. Most komolyan, ezek után merhetek én rosszat írni?

Halász Judit szerepét nem lövöm le, aki odáig bírja a filmet (nem, nem rekeszizommal), az megérdemli ezt a meglepetést, Kamarás Iván viszont már az első percekben feltűnik, és mivel sósavba mártogatott biciklilánccal technikai okok miatt nem volt alkalmam senkit, többek között Fazekas és Kamarás urakat csapkodni, itt tenném szóvá, hogy a rózsaszín felsős, szenvtelenül szadista mindenes-testőr karakter NEM VICCES. Nem ám. Kollégája (az időmilliomosok nyugodtan keressék ki a színész nevét) már valamivel hihetőbbre sikeredett, de esetében is messziről ordibál az az aránytévesztés, ami az egész Parát jellemzi.

Engedtessék meg nekem a finnyáskodás, "if the milk turns out to be sour, I ain't the kinda pussy to drink it." A gyilkosságot érzelmileg körömpucolással kompatibilisnek tartó antagonista ma, 2008-ban csak értő ábrázolással, pontos színészi alakítással LEHET VICCES, az echte hungarische túlragozás és affekció azonban pont az ellenkező hatást váltja ki: az egész kurvára NEM VICCES, sőt, irritáló. Ugyanígy idegesítő, amikor Csuja Imre ötször kesereg abbéli lúzersége felett fenn a Mennybe’, hogy a nyelvét lenyelve halt meg, ugyanígy idegesítő, amikor a spiritualista ingázás szánalmasságát – és egyben vicces, azaz szórakoztató voltát – hatszázhatvanhatodik alkalommal lóbálják elém, és amikor tizenhét snitten keresztül csámcsog a film a pontatlanul kilyukasztott – azaz vicces – sapka látványán.

A Guy Ritchie-t majmoló Testvérbosszúban hogy lehetett elég kettő?

Ha már Guy Ritchie! A forgatókönyv írója, Csurgó Csaba minden bizonnyal nagy rajongója az angol fenegyereknek, ha totálból nézzük, a teszkógazdaságos fatalizmusba csomagolt sztorit elegáns lendülettel kergeti a végkifejletig, de közelről azért kínosan látszanak azok a napérlelte ruhaszárító csipeszek, amik a szálakat hivatottak összetartani.

A déltáji telesoppingokból rendelhető transzcendenciára roppant fogékony család facér tagja, a biztonsági őr Lajos (Csuja Imre) a gyanúsan tehetős Mr. Faragó (Szervét Tibor játssza, ja, és az ő keze alá dolgoznak Kamarásék is)  egyik szobrát és kutyácskáját kilapítja egy éjjeli jardoláskor. (Csuja Imre ölében úgy ficánkol a mopszocska, hogy két méterről rádől…) Öt misi volt a szobor. Mr. Faragó szombatig ad türelmi időt. Lajos állát egyre hevesebben nyaldossa a szar, de mit ad Isten, pont azt az eldugott mosdót kamerázták be a film elején, ektoplazmatikus metajelenléteket rögzítendő ami pont most egy ötven misis emberrablás értékmegőrzőjeként funkcionál. Ötven misiből kivonva az öt misit nemnegatív számot kapunk (természetesen, vicces, szórakoztató fejszámolást követően erre a következtetésre jutnak hőseink is), és ez makacs motivációként görgeti tovább a cselekményt.

Mindeközben – mert romantika nélkül nincs szórakozás – önjelölt médium nővére (Bánsági Ildikó) által felcukkolt okkult erők terelgetik Lajos karjaiba az özvegy Évit. A szeduktív hangú Für Anikó kimért, kedves játékához tartozik a második szitu, amikor Vilos Kollégával intuitív egyetértésben nevettünk fel. Kérdések elébe menvén: ez volt az utolsó ilyen megnyilvánulásunk. Mármint a továbbiakban külön se sikerült ennek a fajta őszinte örömnek hangot adni.

„Ez a film csak szórakoztatni akar!” Oké, mostantól nem lamentálok az ósdi koncepción (gyorsan sok pénz kell a szegény embernek, aki rivális rosszfiúk között keresi az egérutat), az esős-leharcolt kismagyar miliőben narancssárga heringként ficánkoló product placementen (Ford Focus), az indokolatlanul szanaszéjjel vágott jeleneteken, az operatőr alkalomadtán belógó térdén, vagy a félkész film sajtóvetítésre küldésének szükségtelenségén, de az rendíthetetlen tény, hogy szerintem nem tutibiztos, hogy Csurgó és Fazekas teljes mértékben tudja, hol kezdődik, ad absurdum hol fejeződik be egy (amúgy nyomasztó aprólékossággal mindenki által ismert) poén.

A kép szép volt (asszem HD), és mindenképpen kiemelendő az a bátorság, ahogy az áporodott komikumba pászított, hasonló szavatosságú gengszter hangnemet hangsúlyozta a direktor. Bármennyire is kiforratlanok és feleslegesek voltak ezek próbálkozások, egyszerűen jól állt Bánsági Ildikó combjában a bicska.


 

Kritikám az év legdurvább könyvéről a Könyvesblogon.

A snuff-al tematikailag erősen rokon Kamerales jelentőségét egész egyszerűen nem lehet túldimenzionálni, és a hallgatólagos cenzori erők ténykedésének köszönhetően a hatását sem. Csak viszonyításképpen: Ken Russell explicit kínokban és élvezetekben liturgikus gyakorlatiassággal megmerítkező filmje, az Ördögök nyolc, valóban fontos minutummal kurtíttatott meg (ahol épp nem tiltották be), míg a száz percnyi Kameralest a példátlan egyezménnyel fröcsögő kritikának hála (a tekintélyes The Tribune betűvetője, Derek Hill írásában egyenesen a kanálisba lapátolta a filmet) egy hét elteltével száz percnyi játékidőtől fosztották meg. Egy héttel az 1960 május 16–i sajtóvetítést követően nem volt mozi, ahol játszották volna – és rossz úton jár az a Szíves Olvasó, aki látványos tortúrákban és szadisztikus manírokban sejti, mit sejti, reméli eme horror anno tolerálhatatlan perverzióját. Fedetlen kebel egy röpke másodpercre kerül képkivágatba, vér pedig egy csepp, annyi sincs a filmben. De akkor mi?   

 
Írd és mondd: 1 7. Ennyi adatott a Kameralesnek, ami így az óceán másik oldalán következő hónapban tartott Psycho-premier idején, sokkal többre érdemes rendezőjével, Michael Powellel együtt, már egész otthonosan mozgott a kultúremlékezet szennyvízcsatornáiban. Martin Scorsese szemét és szakmai hozzáértését dicséri, hogy az 1979-es New Yorki filmfesztiválon egy féltve dédelgetett kópia közszemlére bocsátására vetemedve újra hozzáférhetővé tette ezt a viktoriánus erkölcstelenséget. Scorsese nem kisebb kinyilatkoztatással illette a Kameralest, minthogy az – Federico Fellini 8 és féljével vállvetve – „A film” leglényege. Ő kézenfekvő olvasat: a rendezés és a színészvezetés hátborzoló metaforájának hangoztatásával kezdeményezte Powell (és) művének rehabilitációját, köz- és szakmai beszédbe való emelését, és ez a nemes cselekedet önmagában megér egy bekezdést.

Mark Lewis (Karl Boehm) testi-lelki szükségleteinek maradéktalan kielégítése végett egyszerre több munkát is vállal. Azon túl, hogy örökölt bérházat üzemeltet (amiben úgy somfordál, mint aki nem fizeti a lakbért), a helyi, bájosan buta filmeket termelő stúdióban segédoperatőrként méregeti a fényt és a fókusztávolságot, egy trafik emeleti műtermében pedig hiányos öltözetű modelleket fotóz, mindenféle, nasty piaci réseket betömendő. Ám legalább ilyen fontosságú számára a bizonyára feketében vállalt éjjeli műszak, ahol is ártatlan nőket nyársal halálra. Mégis, hol ebben a tabudöngető perverzió?

A választ Mark lakásán kell keresni, ami többé-kevésbé laborként, illetve vetítőként került berendezésre, és ahol izgatóan rövid időközönként tartják a friss snuff-ok premierjeit. A főcím alatt végignézhetjük a bevezető képsorokban megörökített kurva utolsó perceit, a főszereplő tudniillik nem rest celluloidra rögzíteni mindent, így késői portyáit is. Mire a készítők neveinek felsorolása eljut Powellig, Mark a maszkulin kielégülés félreérthetetlen elernyedésével zuhan titkos mozijának egyetlen – rendezői – székébe. (Powell gyilkos humorára jellemző: még a név is szerepel az ülőalkalmatosságon.) Naná, Scorsese-nek igaza van.

Mark esszenciális reprezentánsa a kor képkultúrájának. Főállásában az éppen regnáló, prűd brit filmnyelvet idézi, míg softpornográf fényképészként a glamour műfajának megtestesítője. Amikor az újságoshoz belép (a korábbiakban például papot alakító) Miles Malleson középosztálybeli karaktere, és lopva vásárol pár olyan fotót, a jelenet szinte fortyog az angol társadalom élre vasalt, hipokrita kérge alatt felgyülemlett vágyaitól – valami után, amit érdemes, amit mocskosul jó látni, érezni. És ezt az érzékelési-érzelmi intenzitást Mark snuff-ja közelíti meg legjobban; ott munkál benne a Cinema Verité nyers kíváncsisága: a naturalizmus és olthatatlan szomja az élet, talán a halál ellesésének.

Csakhogy. Csakhogy az analitikus aprólékosság, az eltökélt őszinteség valamint a kérlelhetetlenül magába csavarodó, alig-metaforikus történet, amiknek révén Powell a mindig éhes tekintet anatómiájával szembesíti a – vászon, képernyő másik oldalán várakozó – mindig éhes tekintetet, olyan feszültséget, olyan konfliktushelyzetet generál, amit csak polarizált jellemábrázolás, kinyilvánított morális állásfoglalás oldhat fel. Ez az angol úriember azonban nem tette meg ezt a szívességet. A FILM – így, csupa nagybetűvel – iránti szerelme erősebb volt minden erkölcsnél, (mondotta volt Hitchcock, saját magáról, persze, a Hátsó ablak utáni sajtómizériát követően) és a karrierjével fizetett.

Mark félelmetesen árnyalt karakterén nincs fogódzó, sem elvetni, sem megvetni nem lehet. Szemében engesztelhetetlen elfojtásokkal, szívélyes szigorral instruálja áldozatait, miközben női albérlője, Helen (Anna Massey) felé az egészséges szocializálódás hiú reményében, komikus esetlenséggel és frusztráltan közeledik. A fallikus tőr nyomatékosította aszexualitás szolid demonstrációja is inkább valamiféle szánalmat gerjeszt. (Mark nem kizárólag érzelmileg, de funkcionálisan is azonosul kamerájával s annak tartozékaival: a mustrálás, mint egyidejű birtokba vétel és penetráció talán azóta sem volt ilyen torokszorongatóan érzékletes.) Apja rajta végzett kísérletei következtében (lényegében 24 órás kamerás megfigyelés alatt nőtt fel) pedig süppedékeny, ingoványos közeggé mállik a tettes-áldozat szilárdnak vélt hierarchiája. Nem a voyeurizmus ábrázolásának ténye vagy a korabeli aktsztár, Pamela Green cicifixet nélkülöző félközelijei okozták a Kamerales végzetét, hanem az elidegenítés decens gesztusának tudatos mellőzése.

Mark primitív ösztöne akármelyikünkben ott szunnyadhat. Merthogy domesztikált formában mindünkké. A helyzetet, helyzetünket tovább súlyosbítja, hogy Powell nem szolgált a szüzsétől eltávolító, feloldozó magyarázattal, ahogy tette Hitchcock Dr. Fred Richmond ólomlábú pszichopatológiai gyorstalpalójával. Bates-ék – a nézőtől interpretációval elkülönített csonkacsaládjának – történetével szemben Powell vetítése nem ér véget a főcímnél. A filmbeli exponálások, vakuk kattanásai, a szalag gépies sustorgása és a scoret alkotó, kellemetlenül érdes zongoraakkordok vádlón visszhangoznak: beteges, vagy sem, te is így nézel. És nem csak most.

Ráadásul Powell szerzői hitvallása (mert erről beszélünk, többek között, egy filmrendező mozgóképi ars poeticajáról) játékos rafinériával valósítja meg a manapság hol vállvonogató, hol bumfordin pöffeszkedő, de leginkább védekezési módként hasznosításra kerülő önreflexiót. (Hangsúlyos egyenlőségjelekkel mintegy összeláncolva az alkotó direktor, a passzív néző – és a kóros szkoptofília attitűdjeit.) Ennek sorolását kezdhetnénk a Mark kiskorába kalauzoló, kopottas, home-made képeken felbukkanó apa figurával: az állandóan, irgalmatlanul fürkésző, rendezkedő apát, s annak, a későbbiekben főszereplővé avanzsáló gyermekét ugyanis nem más, mint Michael Powell, illetve egyik fia, Columbia Powell játssza. (Hitchcock-i a dilemma: lehet ennél indokoltabb egy rendezői cameo?) Taglalhatnánk a szövegkönyvi ki-bekacsintásokat, kép a képben, film a filmben szituációkat, vagy elemezhetnénk azokat a sunyi intermediális határsértéseket, amelyekkel a biztonságos, etikailag vállalható pozíciók kontúrjai kenődnek el (mint amilyen például a ruhába rejtett felvevő köldöktől szemmagasságig, point of view gyanánt történő, „indokolatlan”, de precíz fokozatosságú felemelése). Felesleges, ezt látni kell.

Még akkor is, ha a film napjainkban már nem kompromittál; az egykoron nem elég görbe tükör képe mai szemmel nézve olyan, akár egy opálos ablaküveg. (Jut eszembe, aki látta a filmet, és tudomása van a tükör motívumának ennél nyugtalanítóbb filmes megjelenítéséről, az ne habozzon közkinccsé tenni tapasztalatait.) Mark apja vizsgálódására adott köz- és önveszélyes válaszát, s az arra rekontrázó kritikát megérteni most, a térmegfigyelő rendszerek, a kártyás beléptető és ellenőrző mechanizmusok, a valóság- és mónikasók, a kamcsis mobilok, a youtube és az iwiw korában, amikor az orwelli paranoia mélyen beföldelve, a nyilvánvalóan roppantmód, de valahogy sosem bevállalhatatlanul ciki exhibicionizmus és az intézményesített kukkolás alapzataként épül a kollektív tudattalanba, amikor a fóbia egykoron ormótlan tárgya pitiáner, pár megapixeles fétisként lapul a mellényzsebben, a retikülben, ugye, hogy nem is olyan játszi-könnyű? A korabelieknek azonban szinte az első kockáktól világos volt: a film forr-bugyog a tisztátalan, patológiás(nak ítélt) hevülettől; nekik még tonnás tehernek bizonyult az a szemérem és az a méltóság, amit mi olyan kafán töröltünk a harmadik évezred küszöbébe.

Ugyanakkor a Kameralesben szinte tapinthatóan több van a manírtalan, igaz, ijesztő hitelességű viselkedésformák után sóvárgó szemlélőnél, (és) a direktori habitus éppen hogy groteszk ábrázolásánál.

A gyilok felvételekkel önmagát szedálni próbáló Mark otthoni vásznán némán sikoltó áldozatok igazi tragédiája, hogy képtelenek átadni gyilkosuknak, amiért meghalnak. A zsigeri halálfélelem (amiről a Psycho első vetítésein beszámoltak az akkori nézők) ilyesforma virtualitásban elsajátíthatatlan, „a fények túl hamar kialszanak”, ahogy maga Mark fogalmaz. Hiába keresi a lélek ama szépen kifestett tükreiben a gyógyírt, ide Bunuel borotvája sem lenne elég. Powell ily módon a legkisebb hatásvadász allűr vagy dülledtmellű rámutatás nélkül, mondhatni: két egymást követő snitt között sétál el a vizuális reprezentáció – és észlelés… – elérhetetlennek hitt horizontjáig. És ha már ott van, hát hidegvérrel belekapar az égszínkék tapétába.

Mi több, milyen sikerült paradoxon képében teszi mindezt: Helen mindig gyanakvó, vak anyja (Maxine Audley) lesz az, aki rávilágít Mark vizuális sokkterápiájának kilátástalanságára…

Powell érdemei elvitathatatlanok, mégsem lenne ildomos a Második Világháború alatt főbeosztású kódfejtőként szolgáló forgatókönyvíró, Leo Marks szerepének recenzionista hanyagolása. A direktort (a magyar származású Emeric Pressburgerrel való, roppant gyümölcsöző együttműködését követő) alkotói kríziséből ennek, a filmes berkekben eladdig ismeretlen figurának a merész ötlete húzta ki... hogy aztán hosszú évtizedekre rántsa közös szakmai száműzetésbe. A bigottságában és bornírtságában fuldokló kritikákat haláláig egytől egyig féltve, büszkeséggel őrző Powell most sem tenne másként. Tudta, kálváriájuk volt a biztosíték arra, hogy amit ketten alkottak, az egész egyszerűen túl progresszív. Túl forradalmi.

Légyen bármekkora meglepetés: Mark Lewis Leo Marks teremtménye, aki ha nem is a saját képére, de – csak a neveket tekintve is – saját hasonlatosságára teremtett, és életrajzi irányultságú tanulmányért kiált annak megválaszolása, hogy saját, SOE-nél (Secret Operations Executive, angol titkosszolgálat) megélt, tragikus élményei (elkerülhetetlenül halálba küldött ügynöknők, példának okáért) milyen mértékben szolgáltak ihletként Mark Lewis figurájának megformálásakor. Így ugyanis csak halkan kísért annak a lehetősége, miszerint a Kamerales lélektani vázszerkezete Leo Marks hivatali vállalások miatt artikulálhatatlan, megrendítően morbid módon kódolt elégiájaként sem ingatag. (Az 1980-ban megírt Between Silk and Cyanid című, SOE-nél eltöltött idejéről emlékező könyvét, a titkosszolgálat nyomására, csak 1998-ban adták ki.)

A datálási és műfaji hasonlóságok szinte kötelező érvényűvé tették a film Psychoval történő összevetését. 1960-ig a mainstream horror főként megnyugtatóan irrealisztikus szörnyekkel borzolta a nézőt. A valószerűtlen biztonságos fala a két rendező egyikének sem jelentett komolyabb akadályt, mint egy zuhanyfüggöny, az elítélhetetlenül ambivalens antagonista-kép szintén közös kivonat, megvalósítás tekintetében mégis homlokegyenest más utat választottak. Amíg Hitchcock a vérbő dramaturgiai tetőpontokat artisztikus virtuozitással ugrálta át-túl, addig Powellt az ilyen akrobatika teljességgel hidegen hagyta; az operatőri-vágói-hangmérnöki munka jóval visszafogottabb a néha már csüggesztően vértelen Kameralesben, ami azért a telített Technicolor nyersanyagban rejlő lehetőségeket festői érzékkel aknázta ki. Mindemellett forgalmazói megfontolások is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a Psychonak megszégyenítő száműzetés helyett a klasszikus kánon lassú, de biztos felülírása legyen a sorsa: Sir Alfred például – bizonyos vélekedések szerint Powell esetén okulva – törölte a sajtóvetítéseket…

Az okokon és az okozatokon szükségtelen rágódni. A Kamerales nem pusztán a meghurcoltatása miatt lett kultuszfilm, hisz magáról, a film kultuszáról szól. A tekintet, a nézés kultuszáról: a perverzió viszonylagosságáról, az addikció hatalmáról, a megfigyeltség belakható traumájáról és a (mozgó)képi érzékelés határairól.

Hogy banális-e? Csak amennyire egy meg nem értett prófécia.

A KIADVÁNY

Eltalált borító és hasonlóan ízléses konzervativizmusról árulkodó menüfelületek fogadják a boldog tulajdonost. Fél évszázados matériáról lévén szó a színek tisztaságába, a vonalélességbe, az elemi képalkotó egységek kiterjedésébe kötni indokolatlan szószaporítás, azon azonban érdemes egy pár sort keseregni, hogy miért csak a magyar hang 5.1-es, és miért csak magyar feliratot sikerült a diszkre égetni. Cserébe mondjuk Laura Mulvey audiokommentárjával is megtekinthető a Kamerales. (Amennyiben az én dilettantizmusomból fakad, vissza a lamenta, de nekem sehogy sem sikerült a kommentárhoz feliratot varázsolni.)

A magyar hangról egyébként annyit érdemes tudni, hogy a germánként becastolt Bohm karaktere a lágyan, de poroszos határozottsággal morzsolt angolság nélkül sokat veszt esetlen, idegen bájából. A szinkron tisztességes, ám mindenképpen eredeti nyelven ajánlott a film elsajátítása. Csankó Zoltán Markja korrekt, hihető akusztikus aspektus, de sehol nincs Bohm minden aberráltság ellenére szimpátiára hívogató, szánalmas leskelődőjéhez képest. A visszafogottságában félelmetes eltökéltség, amit gyengédség és sebezhetőség tesz szerfelett zavaróvá – csak Carl Bohm, eredeti nevén Karlheinz Böhm egyszeri és megismételhetetlen intonációjában él.

EXTRÁK

Az Extrák között található a Fotógaléria, a Mozielőzetes, a honlap ajánló, továbbá egy csokor a legutóbbi Ceasar DVD-kből, valamint két önálló interjú: Martin Scorsese-vel, valamint Thelma Shoonmakerrel. Az érdeket legfeljebb közepes vehemenciával, munkaköri megszokásból feszítgető adalékok kapcsán egy roppant fontos dologra hívnám fel a figyelmet. A film megtekintése előtt semmit, ismétlem: SEMMIT nem kukkolgatni ezen finomságokból. Sőt, nem csak ezek a szolgáltatások maradjanak meg desszertnek, a borító hátoldalának olvasgatása is csak és kizárólag a Kamerales ismeretében ajánlott. (Érthetetlen, hogy egy ilyen kiváló kiadvány hátoldalára hogy kerülhet annyi narratív spoiler, ami mögött a fenti kritika egy merő, szűkszavú kifejtetlenség.)

És akkor eljutottunk a szegmens igazi ütőkártyáihoz: három rövidfilmhez.

„A tanú szeme” megszólaltatja többek között a két, korábban említett interjú alanyát, valamint Ian Christie és maga Bohm is illedelmesen emlékezik az előzményekre, a fogadtatásra, Powell pokoljárására, Scorsese elragadtatásból elkövetett önzetlenségére. Fény derül Powell pályafutásának teljes ívére, Ingramtól, Pressburgeren, Markson keresztül a post-peeping-tomos, kényszerű, olcsó televíziós munkákig. Hogy eredetileg Freud életéről szeretett volna filmet a páros, de John Huston hasonszőrű projektje beelőzte őket, hogy a casting folyamán hogy jutottak el az akkoriban már igencsak felkapott Laurence Harveytől az addig főleg Romy Schneider balján trónoló Bohmig. Okos értő megközelítések is szép számmal elhangoznak, ez a rész azonban inkább a munkásság prezentálásával visz közelebb a megértéshez.

A fabula rétegeltségének, elképesztő szerkezeti-lélektani komplexitásának ismeretéről a „Mark furcsa tekintete” című tizenpercesben adnak számot a felkértek. Mond okosat szép számmal Charles Drazin, a Midi Minuit képviseletében Bertrand Travernier rendező úr, ami viszont az ülepet a székhez, a mutató ujjat pedig a Pause, Rew és Play gombokhoz tapasztja, az Dr. Olivier Bouvet pszichoanalitikus előadása. Amióta korongról mozizok, még nem találkoztam érdekesebb extra tartozékkal.

Ráadásul a közel egy órás „Egy igazi brit pszicho”, mely főleg Leo Marks szemszögéből esik a Kamerales eredetének, sem bírja lankasztani a figyelmet. Néhol kicsit meghígul ugyan a meszidzs (férfisovinizmusomat palástolva nem árulom el, hol), és hajlamos romantikus szólamokkal elnyújtani saját, dokumentarista játékidejét, mégis majdnem lebilincselő. És kiváltképp szükséges ahhoz, hogy elhiggyük a kódszerkesztő Leo Marks könnyeit egy olyan mondatánál, mint például: "az egyetlen megfejthetetlen dolog a világon a nő".

Ugyanitt értekeznek a Kamerales gyáván moralista kritikusai, külön móka tárgya: van, aki még most is makacsul ragaszkodik akkori értékítéletéhez, míg egyesek egyenesen bocsánatkérő levél küldésére (a megboldogult Powellhez, ha nem is oda, fentre, de Odaátra) vetemednek. Ami azonban könnyen elbizonytalaníthatja az évek távlatából behozhatatlan előnyben lévő, jelenkori ítészt, ami tényleg súlyt ad Michael Powell kompromisszumot nem tűrő lelkesedésének, messze erkölcsök felett lévő elhivatottságának, az a már felnőtt fiának, Columbia Powellnek a szeme. Ő nem csak a retrospektív felvételeken szerepelt, de (apja unszolására) nézőként a forgatás nagy részén is jelen volt. Azt ugyan nehéz lenne megmondani, hogy hét-nyolc éves korában vajon hogyan dolgozott fel bizonyos szituációkat, (például a csupasz Pamela Green életére szúrófegyverrel törő Carl Bohm karnyújtásból való szemlélésekor) az interjúkban forgatást követő rémálmokról és alvajárásról beszámoló Columbia zavart tekintete mindenesetre arról árulkodik, hogy neki dereng valami kellemetlen.

„Meg kellett volna viselnie, de ez csak egy film” – habogja félszegen. A vak is látja: hazudik.

ÖSSZEGZÉS

Na, eleget beszéltem az egyik legigazabb és legfontosabb film ha nem is hibátlan, de mindenképpen pazar, szórakoztató, lebilincselő és értékes, Caesar Film Internationalnak köszönhető kiadásáról, háromra mindenki indul a boltba: 3!

Kamerales / Peeping Tom (Egyesült Királyság, 1960)
Rendezte: Michael Powell. Írta: Leo Marks. Kép: Otto Heller. Zene: Brian Easdale  Szereplők: Karlheinz Böhm, Moira Shearer, Anna Massey, Maxine Audley.

DVD kiadás
Kiadó: Caesar Film International
Megjelenés: 2008. szeptember 12.
Bolti ár: 1990 Ft.

ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/5
Kép: 4/5
Hang: 4/5
Extrák: 5/5
Külcsín: -/5 

Távol álljon tőlem, hogy Dettre Gábor jövő héten bemutatandó filmjét reklámozzam, nem szeretném ugyanis, hogy a konyhai hokedlin premier plánban maszturbékoló Mucsi Zoltán látványától megzavarodott Geekz-olvasók dühükben rámgyújtsák a szerkesztőséget, de a Best Hollywood marketingzsenijei olyan röhejes plakáttal álltak elő, hogy muszáj a tovább után beszúrnom ezt a posztmodern alkotást. Hogy hol itt a poén? Aki rájön, kommentelje be.

"James, move your ass."

A közelmúltban Lucasék újabb nagyszabású multimédia projektbe vágták a fénykardjukat, Star Wars: The Force Unleashed címmel. A fő attrakció persze maga a videojáték (a várva-várt game még csak a napokban lesz elérhető a konzollal rendelkező kiváltságosoknak, de az előzetes kritikák alapján azonban úgy tűnik, hogy elmarad a pajzsraemelés, ugyanis eddig többnyire erősen közepes értékeléseket kapott), de ezúttal is kapható lesz majd Lego, akciófigura, matrica, Jedi-s pizsama, Vader-es tejesköcsög, Erő-s pista, miegymás. Na és persze könyv és képregényadaptáció, hogy legalább a sztorit élvezhessék azok, akiknek nem futja a legújabb csodamasinákra, vagy csak már kiveszett belőlük a játékosság.

A Dark Horse nem húzta az idegeket, és egyből egy TPB-ben dobta piacra a képregényváltozatot, így a történet szerencsére egyben abszolválható, valamint tökéletesen érthető és élvezhető a játék ismerete nélkül is. (Ez mondjuk evidens, ha már előbb jött ki, mint a játék.) Ugyanakkor a játékkal kapcsolatban sem lő le túl nagy spoilereket, mivel a történet hosszabb akciózást igénylő részeit a képregény ügyesen átugorja, de még így is marad bőven olyan (fény)kard-ki-kard, ami meg valószínűleg a játékba nem fért bele, szóval mindent összevetve a két médium tökéletesen kiegészíti egymást. Hogy a könyv ezzel szemben miféle többletet nyújthat, az mondjuk nem is sejtem, de ezt most hagyjuk.

Az Elszabadított Erő kettő évvel a yavini csata, tehát nagyjából a IV. epizód előtt játszódik, amikor is a Sith Sötét Lordja, leánykori nevén Darth Vader egyik jó képességű fiatal tanítványát megbízza, hogy eredjen a még élő és bujkáló Jedik nyomába és vadássza le őket. (Ez valójában még csak egy teszt, hogy Vader lássa, megérte-e a gyerekbe feccölni azt a sok energiát.) A Starkiller nevű (trivia: az első SW film forgatókönyvében még Luke szerepelt ilyen néven, de később megváltoztatták, így később már nem ölte, hanem járta a csillagokat, pont, mint a hős Csaba vezér) tanítvány egyébként nagyon titkos, még a Császár elől is el kell dugni, mert Vader folyton azzal hitegeti a srácot, hogy eljön az idő, amikor majd együtt rúgják ki a vén csont kezéből a botot, és akkor majd kettejüké lesz az egész messzi-messzi galaxis. (Úgy látszik, hogy Vadernek ez a koaliciós megoldás a vesszőparipája.) Starkiller teszi is a dolgát, ám véletlenül lebuknak a főnök előtt, ezért Vader kénytelen kinyírni a tanítványát, és elviselni a letolást. Ám Vadert nem olyan fémből faragták ám! Titokban megmenti Starkillert és egy újabb megbízást ad neki. Épüljön be az éppen éledezni látszó ellenállási mozgalomba és hitesse el velük, hogy ő egy jófiú, mert így majd könnyebb lesz az egészet belülről szétrobbantani. A hitelesség kedvéért ehhez néhány birodalmi létesítményt is szét kell zúznia, de annyi baj legyen, a biztosító majd állja. A jó tanítvány követi is a parancsot, és szép lassan célhoz is ér, ám Starkiller ekkor még nem tudja azt, amit a képregény írója már igen: hogy ez a Vader mekkora egy számító, sunyi gazember is valójában!

A sztorit eleinte Starkiller hű bádogdoboza, a Proxy nevű droid tálalja, akit a sztori elején egy (ekkor még ismeretlen) szőke csaj és Bail Organa szenátor halászik ki a corellia-i hóból, hogy aztán egy kiadós olajcsere után kifaggassák a korábban történtekről. Majd hamarosan kiderül, hogy a csajszi, akit Juno Eclipse-nek anyakönyveztek, nem más, mint Starkiller sofőrje, és onnantól, hogy Proxy kikerült az elmesélt történetből (egyenest bele a hóba), már ő regél tovább. A képregény története az EU (nem az Európai Unió, hanem a kiterjesztett SW univerzum) szempontjából hatalmas jelentőséggel bír, hiszen most először láthatjuk, hogy hogyan és hol is született meg valójában az ellenállás, és kik is voltak a Lázadók alapítói. Természetesen a főhős eredete sem marad homályban, rövid visszaemlékezésben megtudjuk, hogy Vader miképpen futott is össze ezzel a rosszéletű suhanccal. A Star Wars történeteken és videojátékokon már alaposan megedződött Haden Blackman (akár még SW-os név is lehetne) által írt sztori végig feszültséggel és izgalmakkal teli, mondhatni erősen akcióorientált, ami nem csoda, elvégre nem egy Chat-programhoz írták, hanem egy hentelős akciójátékhoz. Ennek ellenére a cselekmény kellően csavart és szövevényes, mégis könnyen követhető. Hőseink bejárnak eget és földet, láthatunk új bolygót és régit, valamint ismerős és még ismeretlen arcokkal is találkozhatunk. Ez utóbbiak közülük a Rahm Kota nevű sokadik még élő Jedi nem túl érdekes karakter, csak egy újabb, valaha szebb napokat is látott (szó szerint!), folyton bölcselkedő alkesz fénykardforgató, ám a most először látott titokzatos Shadow Guard nevű harcos már több, mint izgalmas jelenség. Ezek a Császár Royal Guardjainak fekete ruhába öltöztetett változatai, akik állítólag foglyul ejtett és "átállított" Jedik, a Császár kiküldött feladatmegoldói, ráadásul a vibropengék helyett ők már menő kétpengés fénylándzsát vagy mit használnak. Ahogy Yoda mester is mondaná: számos kihasználásra váró lehetőséget érzékelek bennük. Remélem is, hogy még viszontlátjuk őket, mert a régi trilógiában is a szótlan Royal Guardok voltak a legszimpatikusabbak, a fekete pedig sokkal jobban áll nekik, mint a piros. A Starkiller és Juno közötti pillanatnyi románcot egy kicsit erőltetettnek érzem, de lassan megszokhatjuk, hogy kötelező romantika nélkül már nincs SW sem. (Juno ráadásul olyan szexi a náci egyenruhára emlékeztető uniformisban, hogy ihaj!) A befejezés monumentálisra és katartikusra sikerült, és az előzetes félelmeimnek ellentmondva, egyáltalán nem lett elcsépelt, akár még filmben is működne.

A rajzokat elkövető triumvirátus (Brian Ching, Wayne Nichols, Bong Dozo - eh, még egy SW-os név) közül Ching neve cseng ismerősen a hazai közönségnek, hiszen az itthon is megjelent A Régi Köztársaság Lovagjai széria jelentős részének rajzai is az ő tehetségét dicsérik, mint ahogyan néhány későbbi Köztársaság számot is ő jegyez. A rajzok amúgy nagyon szépek, bár Star Wars képregényben láttunk már szebbet is, azoknak akik a hazai megjelenéseket is követik, pedig nem lesz szokatlan (...leszámítva, hogy itt nincs festékpaca és elkenődés, ellenben vannak kontúrok, és minden szín könnyen felismerhető).

Bármilyen is legyen a játék, valószínűleg nem a történetén csúszik majd el a dolog, bár nem kizárt, hogy konzolon a sztori erősen alárendelődik a villámszórásnak és rohamosztagos-falhozpaszírozásnak. Eltekintve azoktól a nüansznyi kis hibáktól, amiket akár annak a számlájára is írhatunk, hogy egy videojátékhoz készült sztoriról van szó, az utóbbi idők egyik legjobb Star Wars képregényéről beszélhetünk. Tökéletesen beleilleszkedik a két trilógia között hagyott még homályos időszakaszba, és kimondottan sok és érdekes adalékot ad hozzá a mitológiához is. A The Force Unleashed nem egy, a sokadik fárasztó tölteléksztori közül, ami az utóbbi időben jellemezte a Star Wars képregényeket, hanem egy igazi hiperűrugrás a Star Wars univerzum és a Star Wars képregények történelmében.

A cím kicsit megtévesztő, mert ez a kilencrészes minisorozat nem Batmanről, hanem egyik ősellenségéről, Ra’s Al Ghulról, és két lányáról szól, és ennek megfelelően inkább egy fordulatos, több évszázadot felölelő, tragikus családi melodráma, mintsem egy klasszikus jellegű szuperhős-történet. Az író, Greg Rucka Batman franchise-ba való bevonása egy rég esedékes vérfrissítés volt a ’90-es évek végén, amikor már szinte ugyanaz a féltucatnyi író vitte a Sötét Lovaghoz kapcsolódó füzeteket hosszú-hosszú évek óta, és egyre ritkábban voltak képesek kiemelkedni az ötlettelenség mocsarából. Ezt 1999-ben a No Man’s Land változtatta meg, és a Death and the Maidens is jó példa volt annak demonstrálására, hogy egy új kreatív gárda mihez képes kezdeni egy régi, sokat használt karakterrel – akár egy kis retconálás árán, ha szükséges. De mielőtt belevágok a mini méltatásába, nem árt leszögezni, hogy ha nem ismered a középpontban álló karaktereket, és korábbi kapcsolataik alapjait, akkor nem sokat fogsz tudni kezdeni vele – azért persze nem kell megijedni, hisz ha olvastál mondjuk két sztorit az Al Ghulokról, akkor nagyjából képben leszel.

A történet elején megtudjuk, hogy a rég ismert, eredetileg Bruce feleségének szánt Talián kívül Ra’s Al Ghulnak van egy másik, Nyssa nevű lánya is, aki az évszázadok során először elhidegült, majd végleg elfordult apjától annak népirtó tervei, és nem utolsósorban amiatt, hogy magára hagyta egy náci haláltáborban. Végül (köszönhetően annak, hogy a lazarus gödrök által örök fiatalságra tett szert) megéli utolsó leszármazottjának, ükonokájának a halálát, és bosszút forral Ra’s ellen, amiben Taliának is komoly szerepet szán. Közben Ra’s magától is haldoklik, mert vállalatbirodalmán keresztül Batman módszeresen elzárja tőle a halhatatlanságát biztosító lazarus gödröket, így felkeresi ellenségét, és megpróbálja rábeszélni, hogy hagyjon fel e tevékenységével, hiszen ez így egyenlő a gyilkossággal. Ezzel pedig a Sötét Lovag is belekeveredik Nyssa veszélyes játékába.

A Death and the Maidens egyetlen komoly negatívuma az lehet, hogy néha úgy tűnik, Batmant csak azért szőtték bele a cselekménybe, hogy a sorozat jobban eladható legyen, ugyanis a sztori egy-két, szinte elhanyagolható aspekutást leszámítva a világ legnagyobb detektívjének semmilyen lényegi szerep nem jut benne. Ahhoz képest pedig meglehetősen sokat van jelen, és hogy miért, arra bizony nem adható egyenes válasz. Ra’s az egyik Lazarus gödör használatáért cserébe egy vegyszert ajánl fel Bruce-nak, aminek segítségével állítása szerint beszélhet a holtakkal. A főhős némi hezitálást követően elfogadja az ajánlatot, és egy (szerencsére) nem teljesen megmagyarázott látomásban/álomban/tudatállapotban/valóságban találkozik szüleivel, és ily módon szembesül a Batmanre pazarolt életével kapcsolatos véleményükkel. Az évtizedek során sokan sokféleképpen nyúltak vissza a karakter létezését meghatározó tragédiához, de Rucka itteni próbálkozása a legjobbak és legkreatívabbak közé tartozik. Batman legnagyobb félelmével, szülei egyet nem értésével szembesül, és azzal, hogy 25 év elteltével immár semmit nem képes érezni a halálukkal kapcsolatban. Ez a teljes mini harmadán (!) átívelő jelenet roppant erőteljes, okosan megírt és nehezen felejthető, viszont a tényleges sztori szempontjából semmi jelentősége (hacsak a szülők jóváhagyására áhítozó Bruce-t nem állítjuk párhuzamba a gyerekeinek az ő saját útjára terelésén fáradozó Ra’sszal, de ez kicsit erőltetettnek tűnik).

Ettől a furcsaságtól eltekintve viszont a Death and the Maidens egy első osztályú történet. Rucka kevés akcióval szolgál, és viszonylag lassú tempóban szövi a szálakat, így alkalma nyílik rá, hogy a szokásosnál jobban koncentráljon a karakterekre – a gonoszokra éppúgy, mint a főhősre. A Ra’s és lányai közti bizarr, félelmetes és jól átgondolt kapcsolatrendszer példás alapossággal és ötletességgel megírt (Talia „agymosása” hátborzongató jelenet), a velük kapcsolatos érzelmi csúcspontok kivétel nélkül hatásosak, mindegyikük motivációja alaposan tisztázott és érthető (szépen kifejtett pl. a Superman likvidálására szőtt terv), több száz évre visszanyúló történetük pedig sajátos monumentalitást varázsol a sorozat hátterébe. Rucka végül bátran felrúgja a Batman-Talia-Ra’s háromszög évtizedek óta fennálló, és apró kitérőktől eltekintve változatlan status quo-ját, egészen új irányt mutat a karaktereknek, és egy régi ellenségeskedés végére tesz szép és elegáns (bár mint később Grant Morrison jóvoltából kiderült, nem végleges) pontot.

Rucka mellé Klaus Janson szegődött el rajzolónak, aki általában „csak” kihúzóként ismert, méghozzá elsősorban a The Dark Knight Returns és a ’80-as évek eleji Fenegyerek miatt – stílusa ennek megfelelően láthatóan rímel Frank Millerére, aki azokat rajzolta. Ám míg a panelek elrendezésével komoly dinamikai érzékről tesz tanúbizonyságot, és méretük, formájuk váltogatásával rutinosan vezeti az olvasó tekintetét, szögletes vonásai (legalább a nőknél nem ártott volna finomítania rajtuk), kemény és elnagyolt arcai nehezen passzolnak a karakterközpontú, érzelmekre nagy hangsúlyt helyező történethez, a mozgás ábrázolásánál pedig főleg esetlennek tűnik. Pedig nagy kár, hogy a remek (még ha nem is hibátlan) történetet nem támogatja hasonlóan erőteljes rajz – így az összkép kicsit vegyesebb a kelleténél, de ez ne tántorítson el senkit. A Death and Maidens így is a 2000-es évek egyik legjobb Batman képregénye.

Death and the Maidens, 2003-2004
Történet: Greg Rucka, Rajz: Klaus Janson

"Ah, man! These screw-ups never live anywhere nice and sunny! - Hellboy in an abandoned village in Romania

Sosem voltam nagy híve a blockbusterek sikerét meglovagoló játékoknak, tekintve hogy miután a merchandising gépezetnek mindig igazodnia kell a film mozikba kerülésének dátumához, a pénzfialó lóverseny eddig általában összecsapott, bugos, ötlettelen és a filmet szolgaian másoló fércművek születése felett bábáskodott. Így hát amikor a Konami megkereste Guillermo del Toro-t a Hellboy második része kapcsán, csupáncsak egy kényszeredett mosolyra futotta, ám mikor megtudtam, hogy a játék története független lesz az Aranyhadseregétől és a Hellboy képregényekből jól ismert kedvenc őrült tudósom, Hermann von Klempt is tiszteletét teszi ikonikussá vált mechanikus óriásmajmaival, azaz Kriegaffe-ival, úgy döntöttem, hogy azért erre mégiscsak kell vessek egy pillantást. Mert hát mi lehet hálásabb téma egy akciójátékhoz, mint egy szarkasztikus, ballonkabátos démon, aki a Végzet Kőkemény Jobb Kezével pofozza végig a Természetfeletti Lények Enciklopédiáját A-tól Z-ig?

Amint azt maga del Toro is tökéletesen sommázza a játékban extraként megnyitható interjúk egyikében: ez egy "good punching game", ahol a meglehetősen lineáris játékmenet abból áll, hogy Hellboy többnyire puszta ököllel, illetve egyéb környezeti elemekkel, mint sírkő, transzformátor, kőkalapács, naginata vagy akár szikladarab, fegyelmezi meg a többnyire inhumán ellenfeleket. Az irányítás egyszerű, ámde nehézkes, a "gyengébben, gyorsabban legyintünk" (négyzet), és a "keményen, magabiztosan odasomunk" (háromszög) támadástípusokat kombinálhatjuk a "torkon ragadom és falhoz vágom" (kör) mozdulattal. A játék folyamán két-három gombos kombókat tanulhatunk, valamint a Rage Rune-ok gyűjtögetésével időnként előhívhatjuk Apuci Lángoló Dühét, amivel úgy vághatunk rendet a kedvünkért összegyűlt szörnyseregletben, mint kombájn a kukoricásban. A különféle helyeken elrejtett, illetve a különböző harcok után kapott Crystal Shard-ok a játék extráit nyitják meg, amik képgalériákat, concept art-okat és interjúkat foglalnak magukban.

Hősünk kedvenc kéziágyúja, a Szamaritánus is állandó szereplője a játéknak és egyben az egyik leghatékonyabb fegyver, melyhez az L1 szolgál ravaszként és bár a célzórendszer hagy némi kívánnivalót maga után (de ebben legalább hű a képregényhez: Hellboy pocsék céllövő), a legtöbb főellenfelet ezzel lehet leginkább megpuhítani (míg el nem fogy a lőszer), mielőtt néhány állcsúcsra helyezett ütéssel kényszerű pihenőre küldjük őket. A játék során több más gadget-et is összeszedhetünk, többnyire gránátokat (gyújtó, villanó, repesz és szörnyűző á la Ghostbusters), növényeket meghátrálásra bíró druida amulettet, kísértetiesen bénító muzsikát játszó zenélő dobozt, tüzet köpő jáde- és villámot hányó kőszobrocskát vagy akár gyógyító hatalmú nyakláncot.

No de mitől Hellboy a Science of Evil? A sztori hat fejezetből és egyúttal pályából áll, melyből három egy gyermekhúsfaló boszorkány történetéhez kapcsolódik (színtere egy romániai temető és falvacska, valamint annak katakombája), a maradék három pedig Hermann von Klempt nagyratörő terveihez (Okinawa-n, Tunéziában és egy nem tisztázott helyszínen Kelet-Európában), némi menetrendszerűen érkező cthulhoid rettenettel megspékelve. Ez a megoldás leginkább a Chained Coffin and Others és a Weird Tales gyűjteményes kötetek térben és időben ide-oda ugráló történeteihez hasonlít a leginkább, ami egy nagy piros pont a készítőknek. A fejezetek mindegyike egy csúnyácska in medias res kezdésű flash animációval indít, és itt éri az első kellemetlen meglepetés a PSP tulajt: az egész játékban egy árva hangnyi szinkron sincs, hiába vett részt Ron Perlman és Selma Blair a játék utómunkálataiban, az bizony csak az Xbox360 és PS3 verziókban lelhető fel (és hogy ráadásképp megforgassák a sebben a kést: Lobster Johnson szinkronhangját maga a kultikus B-magasságokban pozőrködő Bruce Campbell adja, amiről persze így szintén lecsúsztunk).

Ezek után kissé keserű szájjal kezd neki a játéknak az emberfia, de az első hellboyos megmozdulás után mosolyra húzódik a szája, hiszen a zene megfelelően hangulatos, a látványvilág egészen kellemes (de nyomába sem ér a God of War: Chains of Olympus vagy akár a Prince of Persia: Rival Swords színvonalnak), és hősünk a legnagyobb természetességgel és hosszú évtizedek során elsajátított rutinnal rúgja be az első útjába kerülő temetőkaput (és ami azt illeti, tulajdonképpen minden nyílászárót, amit épp nem ököllel forgácsol szilánkjaira). A játék a klasszikus MediEvil vonalon halad, és bár a nem túl változatos ellenfelek között feltűnnek olyan ismerősök is, mint a humanoid békaszörnyek a Seed of Destruction-ből, valamint végre megtudjuk mi lett a sorsa von Klempt Kriegaffe #10-esének (a Wake the Devil-ből) többi számot viselő testvérének (hiszen mi verjük őket péppé), a játékmenet egy idő után monotonná és repetitívvé válik, a főellenfelek pedig a Szamaritánus megfelelő alkalmazásával könnyedén és egyszerűen legyőzhetőek. Az egyetlen kivételt a már emlegetett boszorkány képezi, ugyanis a vele vívott harc egyenesen frusztráló, tekintve, hogy csak távolsági fegyverekkel lehet megsebezni, fentebb pedig már megemlítettem a játék automata célzásának hiányosságait. Érdemes még megemlíteni a Shenmue-ből és a God of War-ból már jól ismert mini reflexjátékot, amikor egy guruló sziklagolyó vagy a Hellboy-t elütni készülő dzsip elől a képernyőn felvillanó gomb megfelelő időben történő lenyomásával tudunk elugrani, azonban ez olyan ritkán fordul elő, hogy szinte semmiféle nyomot nem hagy a játékmeneten, még kevésbé az emlékeinkben.

Ennél kellemetlenebb azonban, hogy a kamera nézőpontja nem forgatható, hanem rögzített, ami az elsőgenerációs, PS1-es Resident Evil-ek gyermekbetegségeit reprodukálja, valamint az a bármilyen datálású verekedős játékban elfogadhatatlan tény, hogy ugrás közben nem lehet támadni. A felvehető és fegyverként használható tárgyak mondhatni üvegből vannak, hiszen egy véletlen svung azonnal széttöri őket, a többgombos kombókkal küszködni pedig teljesen felesleges, ugyanis az ellenfelek idegesítő módon állandóan megakasztják egy-egy jól időzített támadással. Bár Guillermo del Toro a szokásos lendülettel és lelkesedéssel (és szinte lelőhetetlenül) beszél a megnyitható interjúban arről, hogy mennyire egymásnak teremtették a videójátékokat és Hellboyt, ez egyáltalán nem látszik meg a PSP verzión és ugyan a többi platformra készített játékokhoz nem volt szerencsém, csak remélni tudom, hogy ennél jobban sikerülhettek. A Science of Evil egyetlen igazi pozitívuma, hogy potom 4-5 óra alatt végigjátszható (ha nem akaszt meg a monotonitása), az összes extra megnyitásához pedig ugyan újra neki kell veselkedni, kétlem, hogy erre ezek után bárkinek lenne lelkiereje. Inkább csapjatok fel egy Hellboy trade paperback-et, az legalább garantáltan szórakoztató...

Neve: Duke Togo.
Hivatása: Profi bérgyilkos, mesterlövész
Kora: Ismeretlen
Születési helye: Ismeretlen
Fegyverzete: Átalakított, távcsövel felszerelt M-16
Kódneve: Golgo 13

A Golgo 13 a Lone Wolf And Cub mellett, a japán popkultúra másik nagy klasszikusa. Takao Saito seinen mangája 1969 óta jelenik meg folyamatosan a Big Comic magazin lapjain, a kötetek számát tekintve pedig már valahol úgy a 150-ik környékén jár, ezzel a Golgo 13 az egyike a leghosszabb ideje futó felnőtt mangasorozatoknak. (A különféle válogatásokat és a telefonkönyveket megszégyenítő vastagságú gyűjteményes kiadásokat is beleértve, a G13 napjainkra már több, mint 200 millió eladott példányszámot tudhat magáénak!) A népszerű sorozat pályafutása természetesen nem állt meg az olcsó papíron, hanem betört egyéb médiumokra is. A franchise eddigi termése: két élőszereplős mozifilm (1973-ban Ken Takakura, 1977-ben Sonny Chiba főszereplésével), egy egész-estés és egy 60 perces anime, egy jelenleg is futó 50 részesre tervezett animesorozat, valamint három videojáték.

A Golgo 13 világát egyértelműen a hidegháborús hangulat ihlette, mint ahogyan az is elég nyilvánvaló, hogy Duke Togo alakja amolyan japán válasz akar lenni James Bond-ra, bár a piperkőc brit kollégával szemben Duke nem egy kém, hanem egy hidegvérű, szótlan bérgyilkos. Számára nincs teljesíthetetlen megbízás, ha kell, akár egy ország elnökét is hajlandó és képes likvidálni, mindezt politikai és morális kételyek nélkül. Ha Golgo-t felbérelik ellened, máris halott vagy! Ugyanakkor James Bond-hoz hasonlóan ő is legalább olyan gyakran használja a másik „fegyverét” is. Nincs az a femina, ki ellen tudna állni neki, ám ő nem flörtöl, nem udvarol, mégis nők százai hullanak a lába elé és közé, nem ritkán még maga a célszemély is. Mese nincs: James Bond egy pöcs Duke Togo-hoz képest!

Az első anime 1983-ban készült és nem csak tisztes korának köszönheti, hogy az egyik legnagyobb animeklasszikusként emlegetik a mai napig. Érdekes technikai megoldások, tökéletesen eltalált hangulat, kiváló zene, valamint tömény akció és gátlástalan macsóság, pont úgy ahogy kell.

Leonard Dawson, a hatalmas Dawson olajkonszern elnöke visszavonulni készül, ezért fiára Robert-re hagyja a vállalat vezetését. A ceremónia közepette hirtelen egy golyó süvít át a légtéren, majd pedig rögtön ezután Robert koponyáján. A gyászoló apa bosszút esküszik, és hatalmának valamint pénzének felhasználásával hajtóvadászatot indít fia gyilkosa, azaz Golgo 13 után. Az FBI, a CIA, de még a Pentagon is a hírhedt bérgyilkos nyomába ered, nem is beszélve az emberfeletti képességekkel rendelkező kígyóemberről Snake-ről, valamint a Gold és Silver névre hallgató bizarr zsoldos párosról. Duke azonban ezzel mit sem törődve folytatja a megbízások teljesítését. Szicíliában kell megkeresnie és múlt időbe tennie egy Dr. Z. nevű maffiafőnököt, akiről azonban senki sem tudja, hogy néz ki. Duke a lánya felől próbálja megközelíteni ezt a titokzatos idegent.

Szex és erőszak. Ezzel el is mondtam mindent. A Golgo 13 - The Professional nem akar világot megváltani, nem penget érzelmi húrokat, és nem is akar több lenni, mint ami: rajzolt és animált szórakozás, főleg férfiaknak. Bár túl sok G13 mangát nem olvastam, de az rögtön feltűnt, hogy maga a sztori itt is erősen ponyvajellegű, némi noir-os beütéssel, és itt-ott erős túlzásokkal. Adva van a „badass” főhős, akinek nincsenek gyengéi, folyton hűvös és szenvtelen, és bár akadnak segítői is, még az ő haláluk sem különösebben érintik meg őt. Kétségkívül egydimenziós figura, aki szinte mást sem csinál, csak öl és kefél, de hát pont ezért kedveljük. A másik oldalon ott a fiáért bosszút kiáltó nagy hatalmú olajmágnás, akinek megvan hozzá a hatalma, hogy minden létező fegyveres szervezetet fia gyilkosának nyakára küldjön, és aki még a saját lányait is hajlandó felhasználni a cél érdekében. A bosszúvágy elvette az eszét, és még azzal sem törődik, amire pont saját lánya hívja fel a figyelmét, hogy Golgo csak egy bérgyilkos, de vajon ki volt a megbízó? Duke Togo rutinosan vágja ki magát a nehéz, sőt lehetetlennek tűnő helyzetekből, majd a következő pillanatban már ő van előnyben. Megállíthatatlan, két lábon járó halálos fegyver, aki számára nincs ellenfél.
 

Mivel az anime 83-ban készült, az animáció még kissé régimódi és darabos, ugyanakkor nagyon emlékeztet a mangára. Osamu Dezaki rendező (Black Jack) és alkotói stábja nagy hangsúlyt fektetett a stílusosságra és a megfelelő hangulatra. A ponyva effektus kiemelésére gyakorta használnak osztott, illetve sokszorozott képet, hatásos közeliket és a bullet time-ra emlékeztető lassított felvételeket, vagy éppen a manga világát felidéző kimerevített és sebességvonalakkal kissé eltorzított állóképeket. Az olyan jelenetek pedig, mint amikor egy autós üldözés során Golgo napszemüvegén, illetve autójának szélvédőjén visszatükröződnek a város neonfényei (mindez a kiváló kortárs zenével párosítva), igazi 80’s hangulatot árasztanak magukból. A Golgo 13 - The Professional egyike a legelső olyan anime-knek, amiben 3d-s számítógépes animációt is alkalmaztak. (Ez a dolog az anime-k esetében még több mint 10 évvel később is elég újszerű dolognak számított.) Ez esetben még nem kevert CGI-ról beszélünk, a helikopteres jelenetben ugyanis mind a helikopterek, mind pedig a város 100%-osan számítógép által generált (lásd az utolsó képet). Ez a pár másodperc amúgy mai szemmel nézve talán már egy kissé megmosolyogtató, de a maga korában bizonyára padlóra ejtette a nézők bizonyos hányadának állát. Ami pedig a szexet illeti, a filmben számos erotikus közjátékkal találkozhatunk, de ezek egyike sem lépi át a közönségesség és az öncélúság határát, azonban az erőszakos jelenetekkel együttvéve, mindenképpen indokolt a korhatárbesorolás.

Bár a karakter jelentősége nyilván nagyobb Japánban, mint nyugaton (ahol a mangából még mindig csak nagyon kevés jelent meg), a Golgo 13 világméretű sikerének záloga valószínűleg ugyanaz lehet, ami miatt például az önismétlő James Bond filmek is még mindig eladhatóak tudnak lenni így több, mint 40 év és huszonvalahány epizód után. Ez pedig mindössze két szó: szex és erőszak.

Alapvetésként szögezzük le, mint a szegélylécet- ismét kaptunk az arcunkba egy olyan magyar filmet, ami magasról és nagy ívben szar le minket, a közönséget.

Az amúgy sem túl komplikált történet szerint valaki visszatér gyerekkora színhelyére, a Duna- delta vidékére, és jövetele után kiderül, van egy húga. Együtt kezdenek el építeni egy házat az egyik ágba, távol mindenkitől. Azonban az emberek nem nézik jó szemmel ezt a kapcsolatot.

Szóval erről is lemaradtunk. Akkor viszont kinek készülhetett ez a német- magyar- román koprodukció? Kísérletnek nem nevezném, ahhoz túl drága és invenciótlan. Mint a nem lebecsülendő Cannes-i kritikusok díja is jelzi- ez egy tipikus fesztiválfilm, ami megnézése után a thaiföldi kritikus sóhajt egyet: „Én ugyan semmi pénzért nem élnék Kelet- Európában! Ugyan itt meg monszun van árvizekkel és szökőárakkal, de legalább nem akarja elvágni a torkom senki”, majd kilép a moziból és elfelejti az egészet. Mert mit érezzek együtt olyan emberekkel, akik maguk sem tudják, miért vannak ott? Egy rakat embert látunk a vásznon, akiknek még nevük sincs, pláne motivációjuk (kivéve az egy szem Tóth Orsit). Tényleg az kell, hogy a külföldiek így lássanak minket? Fura, nehéz körülmények közt élő emberekként, akik folyton isznak- pláne lakodalmas zenére, egy olyan helyen, ahol minden engedélyköteles, még azt is ellopják, ami le van betonozva. Van benne igazság, de egy „ja, ez van”- nál többel nem tudom kommentálni.

A Tarr Bélának nyilvánított köszönet nem véletlen- hosszú beállítások, történetvezetés hiánya, a karakterekkel való azonosulhatatlanság (létezik ilyen szó egyáltalán?) mind Tarr stíluselemeinek alkalmazására vall.

A film készítése körüli bonyadalom – az eredeti főszereplő, a sajnos örökre beváltatlan ígéret, Bertók Lajos forgatás alatt elhunyt - miatt, gyakorlatilag újra kellett forgatni a teljes filmet- ezért az irreálisan nagy költségvetés(majd másfél millió euró).

Az operatőri munka kiváló- bár, ha szép természeti képekre vagyok kíváncsi, átkapcsolok a National Geographic-ra. A zenére sem lehet panasz- még a vendéglátós szinti is jobban hangzik, ha Lajkó Félix tépi mellette a hegedűhúrokat.

Szemlátomást a színészeknek sem sikerült igazán közel kerülni az eljátszandó figurákhoz, (hát még a nézőknek). Lajkó Félix általában csendesen a háttérben marad, még akkor is, mikor ő van premier plánban. Monori Lili és Gáspár Sándor stabil színvonalat hoznak (mint mindig, mikor Gáspártól nem kéri a rendező, hogy ordítson.) Tóth Orsi pedig minden filmben tóthorsi marad- és ez jó. Törékeny, ártatlan kislány/nő, akinek pucér hajnali deszkákon való végiggyaloglása emlékezetes marad.

Ennyit magáról a filmről- és most nézzük ennek az üzenetét: A filmszemlén kiosztott díjak és a kitüntetések (középkereszt!) azt mutatják, hogy a magyar filmnek ebbe az irányba kell haladnia. A kettészakított, széthúzó, összetöpörödő, önbizalomhiányos, szíriuszi magyarságnak tehát arra van szüksége, hogy 92 percig magába forduljon, majd ebből a mélyfilozófiai, mondhatnám kultúrantropológiailag determinált állapotából főnixmadárként rázza fel magát és szülessen újra, majd induljon a multikhoz igát húzni, százérbruttó. Hátbazmeg, nem! Ha ebbe a filmbe az MMK beletolt majd 200 milliót (csak az idén!), azért, hogy a kritikusok elmondhassák, hogy ilyen szar Kelet-Európában élni, akkor ennek a tettnek legyen már valami következménye, vonjanak már felelősségre valakit. 

De tételezzük fel- tévedek. Rosszul aludtam, alacsony volt a vércukorszintem, összevesztem a szomszéddal és ezért az amúgy hegyi patakokat megszégyenítő kristálytiszta értékítéletem csorbát szenvedett. Ez kell a dolgozóknak, mondom Virág Árpáddal. Akkor viszont az első hivatalos személyt, aki megszólal a magyar filmek és mozik látogatottság-csökkenése miatt, az internetes letöltések miatt, a külföldi filmek/sorozatok népszerűsége miatt, támadhatatlan logikával, a tények kíméletlen szemére hányásával kell sarokba szorítanunk. Ilyen magyar filmek után mégis mi a frászt vár?

Delta. 2007. Rendezte: Mundruczó Kornél. Írta: Bíró Yvette, Mundruczó Kornél. Producer: Petrányi Viktória, Susanne Marian, Philippe Bober. Fényképezte: Erdélyi Mátyás. Zene: Lajkó Félix. Szereplők: Lajkó Félix, Tóth Orsi, Monori Lili, Gáspár Sándor.

A hasonló témájú filmeken edződött (Exterminators of the Year 3000, 1990: The Bronx Warriors, Vendetta dal futuro) Elisa Briganti sztorija ugyanis nagyon erősen emlékeztet a 3 évvel később készült Schwarzenegger filmre, melynek történetét eredetileg Stephen King vetette papírra. Hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojása, abba most nem mennék bele, mert a két film komolyanvehetősége között azért akad némi különbség. A média örökérvényű kritikája a Menekülő Embernél sokkal nyilvánvalóbb, míg Fulci filmjénél ezt aligha találjuk meg, és kétlem is, hogy a mester bármi ilyesmit szeretett volna a filmjébe beleláttatni.

 

 

A film még az alábbi címeken is fut: Fighting Centurions, Rome, 2072 A.D., Warriors of the Year 2072, I Guerrieri dell'anno 2072

... amit filmrendezők követtek el.

Hogy csak a pénzért, vagy egyéb élvezetek miatt állnak néha 1-1 reklámfilm elkészítésének erejéig a multik szolgálatába a sztárrendezők, azt itt most nem fog kiderülni, a The Shiznit viszont összeszedte a 10 legjobbnak tartott műremeket, ez a lista következik most, de teljesen más sorrendben. A gyakorló reklámbuzik számára talán nem fog sok újdonságot tartalmazni, mivelhogy több klasszikus is helyet kapott benne, de az ismétlés és a tudás rokoni kapcsolatát figyelembe véve, ők se fognak rosszul járni. A listán egyébként több kakukktojás is van, többen ugyanis reklámokkal kezdték és csak később tértek át a mozifilmekre. Aki tud jobbat, az jelezze (és linkelje) a kommenteknél.

10. Wes ANDERSON: Amex, My Life, My Card (2006)

Szeretik a népek, ha a színész – vagy itt: a rendező – saját magán poénkodik, Wes Anderson filmje is erre épül. A 2 perces hossz viszont nem szerencsés, aki ráadásul nem vevő a rendező stílusára, az ezt is ugyanúgy erőteljes sznobulásnak fogja tartani, mint a filmjeit.

9. Spike JONZE: Gap, Pardon Our Dust (2005)
 
A megvalósítás nem annyira különleges, az ötlet viszont meglepő: Jonze azzal propagálja a Gap új kollekcióját, hogy a vásárlókkal szétvereti a régit, plusz az egész üzletet. A Gap illetékesei pedig beszopták az ötletet, igaz, csak 1 hónapig ment a reklám.

8. Tony SCOTT: BMW, Beat the Devil (2002)

Nem klasszikus reklám mivel majd 10 perces. 2002-ben a BMW úgy döntött, felkér néhány rendezőt, hogy forgassanak kisfilmeket az autóik köré. A legütősebb mindközül Scott dolgozata lett (pedig John Woo is indult), Clive Owennel és Gary Oldmannel a főszerepben. Aki persze rühelli Scott túlpörgetett stílusát, az ettől is hülyét fog kapni.

7. Michael MANN: Mercedes, Lucky Star (2002)

Mann gyakorlatilag összedobta egy fiktív Mann-film áltrailerét, Benicio Del Toróval a főszerepben. A helyszín természetesen Los Angeles, a kamera HD, a szűrő kék. Nagyon macsó, egyedül a zene túl lágy.

6. David FINCHER: Adidas, Mechanical Legs (2002)

Stílusos, energikus és precíz, igaz, nem túlságosan Fincheres.

5. Guy RITCHIE: Nike, Take it to the Next Level (2008)

Ritchie legjobb munkája a Blöff óta, a védjegyei mondjuk csak korlátozottan vannak benne (a gyors montázsokat azért ide vehetjük), a gengsztereket nehéz lett volna beleilleszteni a sztoriba (habár Vinnie Jones nyugodtan feltűnhetett volna). Hogy milyen lehet  futballsztárnak lenni - ahogy azt a Móricka elképzeli - azt ennél hatásosabban nem lehet bemutatni. Ráadásul cameózik benne Rooney, Materazzi a taplókirály, és a sátán földi helytartója, CR is.

4. Michel GONDRY: Smirnoff, Smarienberg (1998)

A klipjeihez hasonlóan Gondry itt is a perspektívával és a formákkal játszadozik, zseniálisan. A Wachowski-tesók állítólag innen lopták a bullett-time technikát.

3. David LYNCH: Sony, The Third Place (2001)

A Mester természetesen nem tagadja meg magát: elborult zene, bizarr képek, kellemesen szürreális hangulat. A PS2-ből 140 milliót adtak el (legtöbbet a konzolok történetében), gyaníthatóan azért nem csak ennek a reklámnak a hatására.

2. Jonathan GLAZER: Guiness, Surfer (1998)

Az első pár másodpercben még nem világos, hogy a fenébe kerülnek azok a lovak a tengerbe, és mintha szolid homoerotikus beütése is lenne a dolognak, de csak lüktet és lüktet a basszus, jönnek a közelképek, és robban az egész. Ahogy a csend beüt a végén, az hibátlan. Van benne némi Riefenstahl is.

1. Ridley SCOTT: Apple, 1984 (1984)
 
Legendás reklám 1984-ből, 1984 utalásokkal és Szárnyas Fejvadász-hangulatokkal. Csak egyetlenegyszer vetítették a Super Bowl szünetében. Jobb belépőt nem is kívánhattak volna a Macintosh-nak Apple-ék. (Azóta a politikai aktivisták is megremixelték már párszor.)

Friss trélert kapott Kevin Smith új filmje, és ha bizalmunk meg is csappant kissé a szamárszexes poénok ("fajok közti erotika!") nagy mestere iránt a sok önismétlés miatt, azért ebből a sztoriból illene valami - legalább - mérsékelten mulatságost kihoznia. Amerikai bemutató: október 31.

Brad Andersonnak elnézem ezt a botlást. A gépészt is szerettem, de főleg a méltatlanul keveset emlegetett Session 9 miatt. Anderson utóbbi filmje ugyanis egyik személyes kedvencem, melynek minimalizmusa egy pillanatig sem idegesítő, sőt, a rendező abból facsarja ki az egyre szuggesztívebbé és nyomasztóbbá váló légkört. A Session 9 mindezeken túl egy felettébb intenzív pszichológiai mélyfúrás, amely a felszínen kísértethistóriának álcázza magát, ám a mélyben ott kavarognak sötéten Polanskis témái: az elme és a valóságérzet széthullása, az emberi viszonyok megbomlása, nem beszélve a meghasadó, megsokszorozódó identitásról – a válaszok pedig természetesen nem egyértelműek. Anderson korábbi munkáinak ismeretében érthető, hogy miért csapott le a Spooked forgatókönyvére, a végeredmény mégis kiábrándító. Erről azonban nem Anderson tehet.

Pedig a Fear Itself második epizódjának felütése láttán még elégedetten és reménykedve dőltem hátra székemben, jön a kemény zsaru, és nem szarozik, fél percen belül átvágja a gyanúsított torkát, így szedve ki belőle a lényeges információt, hogy hová is rejtette az elrabolt kisfiút – aki ezek után természetesen élve megmenekül. Az áldozat azonban belehal sérüléseibe, halála előtt elátkozva a zsarut, azt ígérve neki, hogy gondoskodni fog arról, hogy ezt sose felejtse el. Az eset után Harry Seigalt (Eric Roberts) érthető módon kirúgják, hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy durván bántalmazta a bűnözőket, az erőszakos esetekben pedig mindössze egyetlen közös vonás van – hogy sosem használta fegyverét.

Az ügyes felütés után 15 évvel járunk, a zsaru Harry Bender néven kiégett, piás magánnyomozóként feji meg a tehetős félrekefélő férjeket-feleségeket, akik bizonyítékot akarnak arról szerezni, hogy házastársuk megcsalja őket. Ekkor toppan be hozzá Meredith Kane (Cynthia Watros), aki a szokásos megbízást adja neki, Harry szerezzen bizonyítékot, hogy a férje megcsalja. Bender beköltözik munkatársával, James-szel (Larry Gilliard Jr. a Drótból) a szemközti házba, hogy szemmel tarthassák Meredith férjét. Ám a férj nem jelentkezik, Harry viszont egyre furább és megmagyarázhatatlanabb jelenségek szemtanúja lesz.

Elég is ennyi a sztoriból, amely így leírva még ígéretesnek tűnik, ám sem a kibontakozó fejlemények, sem pedig a csattanó nem okoz valami nagy meglepetést. A Spooked némileg zavaros forgatókönyve ugyanis nem tudja magáról, hogy mi is akar lenni, Matt Venne – ő írta Argento Peltsének, illetve a Fehér zaj 2-nek a forgatókönyvét, és ő jegyzi a 2009-es Tóparti kísértetek King-adaptáció szkripjét is – egyszerűen csak összegyúrta a kísértetházas horrorok, a csavaros bosszúfilmek, illetve a pszicho-thrillerek kliséit, amelynek eredményeképp az epizód aztán egyetlen szubzsáner felől közelítve sem állja meg a helyét.

Pedig Seigal/Bender karakterében és magánmitológiájában azért bőven volt alapanyag. Harryt ugyanis a bűntudat marcangolja egy véletlen és tragikus gyerekkori baleset miatt, apja közhelyes útravalójához– néha muszáj valami rosszat cselekednünk a jó érdekében - pedig zsaruként is megszállottan ragaszkodott, ami tönkre is tette rendőri karrierjét. A bűntudatba lassan beleroppanó figura rokonítható A gépész hasonló okok miatt és módon szenvedő főhősével, míg az elátkozott ház és annak lélektani hatásai a Session 9 motívumait idézi fel – mindezek ellenére az epizód mégis szánalmas kudarc. Eric Roberts – bármennyire is imádom leharcolt fejét - tökéletesen alkalmatlan erre a szerepre, az atmoszféra bántóan kidolgozatlan és műanyagízű, a klisékről és a csattanóról pedig már szóltam. A Spooked Anderson tévés mélypontja, pedig ő dirigált már egészen tűrhető Masters of Horror (Sounds Like) és ütős Kemény zsaruk-epizódot, illetve Drót-epzódokat is.

Ha azt mondom, Mario Bava, még a tengerentúlon is sokaknak beugrik a Black Sabbath, vagy a Bay of Blood, hogy az európai horror-ikon egyéb műveit ne is említsem. Ezek után mi más is lehetett volna a mester gyermekéből, mint filmrendező Dacára, hogy a tehetség egy része általában öröklődik, Lamberto Bava már kisebb húzónév, sőt olyannyira apró, hogy a többek között horrorra specializálódott Anchor Bay kiadó is jobbnak látta egy Dario Argento-összes keretében megjelentetni a Demons című klasszikust. Egyébként nálunk is kapható.

A film idestova 23 éve készült, belepte a patina és ma már erősen 'nyolcvanas-évek szagot' áraszt. A ruhák, a frizurák és az utcákat koptató járgányok mai szemmel nézve döbbenetesen régimódinak hatnak - csak egy ideig, persze, ugyanis amint beindul a film, a ruhákat összevérzik, vagy rosszabb esetben zöldes trutyit csorgatnak rá, a frissen belőtt sérókat pedig fejbőröstül-hajhagymástul tépik ki…

Cherylre ezüstmaszkos alak hozza a frászt a berlini metró egy elhagyatott állomásán. Közeledő léptek hallatszanak, lánc csörög, de amikor kiderül, hogy a férfi csupán ingyenjegyeket osztogat a Metropol mozi előadására, Cheryl mindjárt kettőt is tarhál, hogy aztán a jegyszedőnő orra alá dughassa - utóbbit Nicoletta Elmi személyesít meg. Õ, mint gyermekszínész, a hetvenes évek szinte minden olyan jelentős olasz horrorjában játszott, amelyben szükség volt karakteres arcú nyolc-tízéves lányszereplőre. A Bay of Blood végén ő viszi a puskát, a Who saw her die?-ban potenciális áldozat, Andy Warhol Frankenstein-jének a lányát alakította, a Profondo Rosso-ban ő volt a gyíkgyilkos Olga és a Who can kill a Child?-ban is felbukkant. Mostani szerepe sem sok, furcsa pofát vág csupán és mindössze egyetlen mondata van: "Nem dohányzunk!". Mármint előadás alatt...

A mozi aulájában halmozódnak a baljós ómenek: az automata csak hosszas rugdosás után adja ki a kólát, egy izgága potenciális néző, Rosemary pedig véletlenül megvágja az arcát, mikor felpróbálja a kiállított promóciós ezüstmaszkot. A vérzés kis idő után ugyan eláll , de csak hogy átadja a helyét a gennyes folyásnak (fincsi!), ami a démonná válás első tünete. Rosemary nem lelkesedik a dolgok ilyetén való (át)alakulását tapasztalva: eleinte morgós, majd nemsokára igen harapós hangulatban látjuk őt viszont…

A vásznon közben horrorfilm pereg: négy fiatal megtalálja Nostradamus sírját, benne egy ezüstmaszkkal, meg egy szöveggel, miszerint aki a maszkot fölveszi, démonná változik. A jóslat azonban későn érkezik, addigra már Michele Soavi - a Dellamorte Dellamore későbbi instruktora - (aki egyben rendezőasszisztense is a Demons-nak) magára ölti a félelmetes álarcot. Hamarosan elszabadul a pokol: a (mozi)vászon keresztül Rosemary első áldozata zuhan be a nézőtérre. Ez a kis posztmodern közjáték azonban nem tart sokáig, a démon a nézőket, a rohamosan fogyatkozó publikum pedig a kijáratot veszi célba, ám hamarosan rá kell döbbenniük, hogy nincs kiút… A bőrét persze senki sem adja könnyen. A mindig remek Bobby Rhodes ("Delta Force Commando 2") vezetésével barikádot emelnek, majd Urbano Barberini ("Opera", "Gor", "Miss Arizona") egy frissen dukkózott motorra pattan, hogy szamurájkard segítségével vágjon rendet a nézőtéren rakoncátlankodó démonok között. Különösebben jobb helyzetbe ettől még nem kerülnek, viszont ez már akkora baromság, hogy még a plafon is leszakad, és a lyukon keresztül egy helikopter(!) zuhan be a nézőtérre. Mindegy, a lényeg, hogy szabad az út. Odakint azonban már vége a civilizációnak, az egyetlen remény egy szembejövő terepjáró…

A film a logika (vagy inkább a józan ész?) teljes semmibevételét és a borzalmas dialógusokat leszámítva (vagy éppen ezért?) roppant szórakoztató - legalábbis rajongók és fanatikusok számára. Szinte megállás nélkül pereg a cselekmény és Sergio Stivaletti ("Phenomena", "Cemetery Man") effektjei még a Romero-féle Dawn of the Dead-ben láthatóakkal is kiállják az összehasonlítást. Mindez alighanem nagyrészt Dario Argento érdeme: bár a stáblista szerint mindössze producerként és társíróként működött közre, a film mégis az ő kézjegyét viseli. A fény-árnyék viszonyokkal, illetve a piros-sárga-kék szűrők gyakori bevetésével az operatőr olyan művi közeget hoz létre, mint amilyet a Sóhajok-ban láthattunk (és amelyet mindenki Mario Baváról koppintott - W. F.).

A mozi falán jól kivehető plakátok szívet dobogtatóak: Murnau Nosferatu-ja és természetesen Four flies on grey velvet díszíti a filmpalotát, a sorból csak az AC/DC-poszter lóg ki. Tőlük ugyan nincs betétdal, de hallhatunk Mötley Crue-t, Billy Idol-t és Saxon-t, amelyek tökéletesen passzolnak az Argento-életműbe, hiszen Dario az egy évvel korábbi Phenomena idején már kísérletezett metálos betétdalokkal. Ezek után talán már érthető, miért Dario Argento neve szerepel nagy betűkkel a DVD borítóján Lamberto Baváé helyett. De hát miért sajnáljunk olyasvalakit, aki a kilencvenes éveket Desideria, Fantaghiró és más ifjúsági-fantasy sorozatok rendezésével töltötte?

A hetvenes éveknek Amerikában (értsd: az Egyesült Államokban, hisz te meg én, az USA kultúrfasizmusának két elnyomottja, mi mást is érthetnénk e földrajzi fogalom alatt?) kimondottan apokaliptikus hangulata volt. A nemzetet a dühvel, elkeseredettséggel, majd a hullazsákok végtelen sorainak láttán fásultsággal, a megváltoztathatatlanba való belenyugvással (land of the brave?) eltöltõ vietnámi háború, a mindennapos jólétüket fenyegetõ, a világ valódi mozgatórugóival való szembesüléssel ijesztgetõ arab olajválság, majd az évtized második felében kirobbanó, az országot alkotmányos alapjaiban megrázó Watergate az egyszerû amerikainak mind-mind az apokalipszis küszöbönálló bekövetkeztérõl mesélt.

Nagy idõk.

A horrorfilmek, bármit is állítsanak habzó szájú ellenségeik, többek között mentális csapok (ergo nem katalizálnak erõszakot). Hollywood, mint az emberi lélek legnagyobb ismerõje (Freud? Gimme a break!), ezzel nagyon is tisztában lévén, a hetvenes években többször is harcba állította gépezetét, a borús-frusztrált közhangulatban rejlõ lóvé kisajtolására. William Friedkin Ördögûzõ-je (The Exorcist, 1973) mellett Richard Donner 1976-os Ómen-je volt ennek a vallásos, természetesen kizárólag keresztény-apokaliptikus filmvonulatnak a legsikeresebb reprezentánsa.

Robert Thorne (Gregory Peck), a Rómába akkreditált amerikai diplomata kisfia még a szülõszobában meghal. A szülést levezetõ orvos-pap tanácsára, felesége (Lee Remick) tudta nélkül -az asszonyt a borzalmas hírtõl megkímélendõ -, örökbe fogad egy árva csecsemõt, akinek az anyja belehalt a szülésbe, és egyéb rokonai - látszólag - nincsenek.

Thornék családi idillje felhõtlenebb már nem is lehetne. Igaz ugyan, hogy idõnként a világ furcsán reagál a kis Damienre (nekem senki ne mondja, hogy hétköznapi eset, ha a szafariparkban csõstül rontanak az emberre a pirosseggû páviánok), ám különösebb aggodalomra okot adó események nem redõzik az all-american family közös homlokát. A paradicsomi állapotok egészen Damien hatodik születésnapjáig tartanak (amely egybeesik apja londoni nagykövetté való kinevezésével). Ekkor a srác nevelõnõje, a születésnapi zsúr gyerekseregletének szeme láttára akasztja fel magát; egy egzaltált külsejû pap bibliai idézetek fennhangon való szavalásával kezdi idegesíteni Thorne-t (ráadásul, nem mellékesen, azt állítja Damienrõl, hogy õ maga az Antikrisztus, a Sátán fia); végül pedig egy Jennings nevû fotós (David Warner) különös képekkel áll elõ, amelyeken az idõközben elhalálozott (és potenciális hullajelölt) szereplõk kiszenvedésére utaló egyértelmû ómenek (na végre!) ismerhetõek fel.

Thorne érthetõ szkepticizmussal fogadja ezt a nagymértékû negatív kisugárzást, ám miután felesége - és születendõ gyermeke - egy Damien okozta, elõre megjövendölt baleset áldozata lesz (az asszony ebbe még nem hal bele), a fotóssal az anyósülésen nekiiramodik, hogy kiderítsék Damien származásának titkait…

Tegyük félre a tiszteletet az Ómen-nel kapcsolatban: ha a film presztízsével a kisagyunkban állunk neki végignézni, a legenda elkerülhetetlenül befolyásolni fog bennünket. Az Ómen ugyanis jó film, de azért annyira mégsem. Az Ördögûzõ-höz képest fõleg nem. Friedkin dokumentarista közelítésben megrendezett, néhol - a rendezõi koncepciótól meglepõ módon elütõ szellemben - teátrális, ám tagadhatatlanul hatásos filmje a lehetõ legkevesebb körítéssel próbálja, természetesen saját felfogásában, ábrázolni a bibliai Gonoszt. Donner Ómen-jén viszont sallangból van a legtöbb, halmozza a mambó-dzsambót meg a dzsudzsu-t - a keresztény mondakör számára fontosnak vélt elemeit felhasználva, azokat saját céljaira formálva mesél izgalmasan, látványosan, de naívan a hollywoodi Antikrisztus eljövetelérõl.

A produkció építõkockáira egy szavunk sem lehet. Kitûnõ szinészek - Peck és Remick mellett fõleg Warner, akinek jó szokása minden filmben ellopni a show-t, valamint az egyébként gyönyörû (ám itt ragyásra rondított) Billie Whitelaw, Damien ördögi pót-pót-pótmamája, emlékezetesek - alakítanak szolídan és szimpatikusan. Gilbert Taylor ("Star Wars", "Repulsion") végtelenül elegáns kamerája és Jerry Goldsmith Oscar-díjas, gregorián-sátánista zenéje már-már dimenziót ad Damienke evilági uralkodásának. Sajnos, a téma komolytalan megközelítése minden szelet kifog a stáb mûvészi vitorlájából (fasza kis képzavar, nemde?). Bárgyú film az Ómen - valószínûleg ez a jelzõ illik rá a legjobban. Vagy az "alapanyag" lenne a hibás? A Biblia jövendöléseinek szó szerinti átvétele, azoknak a mára való erõszakolt leképezése, a számmisztika agyament alkalmazása ("A hatodik hónap hatodik napján született! - Fogadjunk, hogy hat órakor! - Eltalálta!" Basszam.) kimondottan nevetségesen hatnak, és ez a lebutított (túl)világnézet az egész filmen végigvonul. Ha a Sátán valóban így mûködne, a közértig sem jutna el.

Két dolgot azonban illik elismerni, ha az Ómen kerül szóba. Az egyik, hogy Donner, akinek tucatnyi televíziós munkája után ez volt az elsõ mozifilmje, a sztárok gázsijával valamint az európai forgatási helyszínekkel egyetemben, cakumpakk sikerült a filmet 2,2 millió dollárból kihoznia. Ez már akkor is nagy teljesítménynek számított - hát még ma… A film másik erénye - amely ugyan útjában áll annak, hogy az Óment, mint komolyan vehetõ mûalkotást tárgyalhassuk, ám gyönyörteli mosolyt von minden hozzám hasonlóan lelkes horror-rajongó gonosz kis szájára, és valljuk be, a filmre ezek nélkül ma a kutya sem emlékezne - az un. "kreatív" haláljelenetek sokasága, amelyeket igazán a nyolcvanas évek slasher-film áradata honosít majd meg: felnyársalt, felakasztott, összeégett és lefejezett szinészek garmadája gondoskodik arról, hogy legalább szórakoztató legyen ez a Sátánnal kéz a kézben eltöltött két óra.

Nagy franc ez a Paul Naschy, nincs mese. Az európai horrornak megvannak a maga sztárjai, az arisztokrata Chris Lee, az intellektuális Peter Cushing vagy a nagyarcú Barbara Steele. Naschy, született Jacinto Molina az egyik legkülönlegesebb. Az ember, ha nincs tisztában a műfaj történetével, nem is igazán érti mitől olyan nagy szám a csávó (relatíve persze.) Naschy tehetsége három és fél arckifejezésig terjed, ráadásul sem ahhoz nem elég magas, hogy fenyegető legyen, sem ahhoz nem elég alacsony, hogy féltsük tőle a lábunk közét. Mivel a fiatalkorát súlyemeléssel pazarolta el, harkályfeje egy impozánsan kidolgozott felsőtesten ül meg, úgyhogy az ember inkább hinné valamely peplum beugrójának, mint horrorsztárnak (karrierjének elején statisztaként több olasz szandálfilmben megfordult). És mégis! A hetvenes évek spanyol rémfilmjeinek a meghatározó figurája.

Ez köszönhető inkább a műfaj iránti határtalan szeretetének, lelkesedésének, mint a method acting-jének. Mikor elege lett abból, hogy állandóan valami tömegjelenetben kelljen leghátul csápolnia, megírta a Noche des Hombre Lobo (1968) forgatókönyvét - korábban hasonló vakmerőségre nem vállalkozott, bár az ötvenes években több ponyvawestern is megjelent az álneve alatt -, kimondottan azzal a céllal, hogy a filmváltozat főszerepében főszerepeljen. A film akkora siker lett, hogy az elátkozott Waldemar Daninsky (ha kitelik a hold, szőr nől rajta) tucatnyi folytatásban visszatérjen.

A The Blue Eyes of the Broken Doll-nak semmi köze a Daninsky-filmekhez, annál több a giallókhoz, az olasz szexes-véres thrillerekhez, csak ez spanyol. És a szkript azt akarja elhitetni (Naschy szerezte, a rendező Carlos Aureddel összejátszva), hogy Franciaországban játszódik. Mindenkinek olyan neve van, hogy bagett. Sajnos a mélyspanyol-mediterrán architektúra - amely megtévesztésig hasonlít a hetvenes évek magyar nyaraló-építészeti stílusára - lerántja az illúzióról a bikavadítószínű lepedőt.

Naschy a semmiből jön, vállán átvetve viszi a zsákját, jó a bőrdzsekije. Egyből látszik rajta, hogy troubled. Egy középkorú James Dean, csak egyáltalán nem hasonlít rá. Ferde szemmel néznek rá a kisvárosi kocsmában, pedig ő csak munkát keres, bár a sajtos szendvics mellé vörösbort kér. Végül a Nagy Házban kap melót, a Hegyen.

Én is ilyen állást szeretnék. Minden férfi ilyen állást szeretne, mindegy, hogy csak kertészkedni kell. A villában három totális MILF van összezárva, egyiknek nagyobb a frusztrációja, mint a másiknak (a film amerikai forgalmazási címe The House of the Psychotic Women volt. Én imádom az őrült nőket, csak nézzenek ki valahogy. És ezek kinéznek.) A vöröshajú Nicole (Eva León) nimfomániás. Ez már egy jó kezdés. A barna Claude (Diana Lorys) hideg fejjel igyekszik irányítani a háztartást, mivel nővére, a szőke, tolószékhez kötött Yvette (Maria Perschy) erre képtelen. Nicole és Claude idővel mindketten Naschy ágyában kötnek ki - mint említettem, Pauly a forgatókönyv társszerzője...

Az ember azt hinné, hogy miután a jövevény némileg "kigyomlálja a veteményt", a házbéli feszültségek csillapodnak. Ám ellenkezőleg történik: a nővérek egymás iránt érzett féltékenysége kivágja a biztosítékot, sőt, egy óvatlan pillanatban Naschy elődje, az előző kertész is visszasomfordál, és egy bazi nagy késsel hátbatámadja hősünket, aki testépítő múltjának köszönhetően helyére teszi a pampogó hippit. Szóval van elég baja ennek a mikroközösségnek, a körzeti orvos szinte naponta jár ki hozzájuk. A problémák betetőzéseként a faluban sorozatgyilkos kezd áldozatokat szedni: szőke, bögyös lánykákat koncol fel és vájja ki a szemét. A szentropézi egyenruhába öltöztetett helyi fakabát Naschyra gyanakszik, akinek állandóan olyan flesbekkjei vannak, hogy attól egy Ted Bundy visszarettenne...

Naschy filmjeiben tényleg az a bizonyos, korábban már felemlegetett lelkesedés a legjobb, mert általában elég amatőr atmoszférát árasztanak. A Carlos Aureddel közösen készített munkái közül a Horror Rises From the Tomb (szintén 1973-as, abban az évben Naschy 12 filmben szerepelt!). Aurednek nincs sok érzéke az atmoszférateremtéshez, a nappali jelenetei hidegen túl vannak világítva, néha mintha műtőben lenne az ember, bár az éjszakai részek sokszor gyönyörű-hangulatosak.

A szinészvezetés sem erőssége, valószinűleg mindenki annyit ad a filmben, amennyit magával hozott. Naschy mimikai képességei a szokásos behatároltak (meg tud lepődni és kétségbe tud esni, egyébként néz), de van neki egyfajta szimpatikus sármja, amitől ugyan még abszolút alkalmatlan marad a horrorfőszerepekre, ám az ember szivesen hátbaveregetné, elismerve, hogy az a lényeg, hogy próbálkozik. A három frusztrált nőszemély viszont elsöprő erejű szexuális energiát áraszt, Naschy mindig jó érzékkel válogatta ki a partnernőit, akikkel aztán mindig volt pár ágyjelenete.

Feszültség csak nagyon halványan üti fel fejét a filmben - köszönhetően Aurednek, már megint -, a gyilkosságok pedig, egy gereblyével elkövetett marcangolás kivételével, nem különösebben véresek. A legdzsuvásabb jelenet egy falusi disznóvágás dokumentarista nyomonkövetése - Ruggero Deodato csókoltatja. Érdemes lezárásként megemlíteni Juan Carlos Calderón ötpercenként felcsendülő, fuvolaalapú főtémáját, amelynél horrorhoz kevésbé illő zenét soha életemben nem hallottam. Édeskés prüntyögése olyan mértékben ütközik a történésekkel, hogy az már vicces. És ez csak hozzájárul a film nyögvenyelős sármjához - mert hibái ellenére, vagy éppen azok miatt, a Blue Eyes of a Broken Doll szórakoztató.

A film amerikai, R1-es dvd-je itt vásárolható meg.

"What makes a man a man? A friend of mine once wondered. Is it his origins? The way he comes to life? I don't think so. It's the choices he makes. Not how he starts things, but how he decides to end them." - Agent Myers

Nehezen képzelhető el nagyobb fegyvertény annál, mintha az ember dédelgetett teremtményét olyasvalaki karolja fel, aki még nálánál is jobban szereti, márpedig pontosan ez történt Guillermo del Toro és Mike Mignola esetében: a visszahúzódó, gazdag képzelettel bíró kövér kisfiúból extrovertált, szörnyfetisiszta kövér nagyfiú vált, és miután a Blade 2-vel megütötte Hollywoodban a jackpot-ot, egyszer csak azon vette észre magát, hogy ezüsttálcán kínálják fel neki képregénygeek rajongásának örökös tárgyát, amelynek megfilmesítési jogát hét évvel ezelőtt szerezte meg magának, pontosan erre a pillanatra várva. Hát csoda, ha szemrebbenés nélkül gázolt át három szuperprodukcióra való felkérésen (Blade: Szentháromság, Harry Potter és az azkabani fogoly, Alien vs. Predator), hogy a gyöngyvászonra álmodhassa a vasalóállú, ballonkabátos, pokoli felmenőkkel rendelkező fenegyereket?

Hellboy 1993-ban debütál a San Diego Comic-Con Comics oldalain, del Toro forgatókönyve pedig már 1998-ban készen áll, azonban azokban az években a képregényadaptáció kifejezés felér egy szitokszóval a filmstúdiók szemében. A Mátrix, az X-Men és a Pókember sikerei (ezen persze főleg a box-office eredményeket értsük) szerencsére megváltoztatják ezt a szemléletmódot, de kedvenc Hell-fanboy rendezőnknek (említettem már, hogy a publikus emailcíme abe_sapien@hotmail.com?), így is véresen komoly közelharcot kellett vívnia a Revolution Studios nagyokosaival, hogy Mike Mignola képregényuniverzumának esszenciája érintetlen maradjon. Olyan elmebeteg kérdések hullámait állta rendíthetetlen kősziklaként, mint "Nem lehetne a főszereplő átlagos ember, aki csak akkor változik át Hellboy-já, ha feldühítik? Biztos benne, hogy vörös színűnek kell lennie? Biztos, hogy Hellboy-nak kell hívni?", és még a főszereplőre tett életképtelen javaslatokat (The Rock, Vin Diesel) is sikerült ártalmatlan vízpermetté hasítania.

"I wanna make this the Last Emperor of cheesy monster movies." - Guillermo del Toro

Amilyen nehéz dolga a stúdióval volt, annál jobban egymásra találtak Hellboy szülőatyjával: mindketten éltek-haltak a szörnyekért, imádták a képregényeket, a B filmeket és a 30-as évek ponyváit. Del Toro így fogalmazta meg barátságuk alapját: "Mindketten hiszünk abban, hogy bármit is akarj tudni az emberekről, azt mind megtanulhatod a szörnyfilmekből, és bármit is akarsz megtudni a szörnyekről, azt megtudhatod az esti hírekből." Ennek a rendkívüli összhangnak és mozijuk sorsának megpecsételése a főszereplő személyének megtalálása volt, melyet legnagyobb megdöbbenésükre és örömükre, egymástól függetlenül, Ron Perlman személyében véltek felfedezni. Ugyan Mignola kevésbé, del Toro már annál tudatosabban döntött Perlman mellett, hiszen az a színész, aki hibátlanul el tudja játszani a neandervölgyit a Tűz háborújában, Salvatore-t a Rózsa nevében és Vincent-et a Szépség és a Szörnyetegben, tökéletes választás a komoly sminkes munkát igénylő Hellboy szerepére. És mexikói rendezőnknek nyugodtan hihetünk, hiszen ért hozzá: ő alapította meg Mexikó első speciális effektekkel foglalkozó cégét, a Necropia-t...

A forgatókönyv, amennyire lehet, követi a Hellboy képregényeket, hiszen a gerincét a Seed of Destruction trade paperback cselekménye alkotja, ám a Végzet Jobb Keze rendeltetésének és Hellboy előre megírt sorsának revelációja már a Right Hand of Doom és a Box Full of Evil történetekből lett átemelve. A moziadaptáció érdekében tett kisebb-nagyobb változtatások arra utalnak, hogy ez Mignola univerzumának inkább amolyan párhuzamos valósága, mintsem a képregények szolgai feldolgozása: Hellboy eredetileg a Világ Legnagyobb Paranormális Nyomozója cím birtokosa, s mint ilyen, létezése ismert a Föld lakossága előtt, 1952-ben az Amerikai Egyesült Államok tiszteletbeli emberi lénnyé avatja, ötvenedik születésnapján pedig a Life magazin címlapjára kerül. A filmben ezzel szemben a kormányszervek titkos fegyvere, létezése hétpecsétes titok, csak amolyan városi legendaként kísérti az amerikai nép tudatalattiját. A Lizhez fűződő baráti kapcsolatból itt izzó szerelem, a zseniális tudós Kroenenből óraműre járó acélhideg gyilkológép lesz, Abe Sapien pszionikus képességekre tesz szert, Raszputyin pedig hüllőemberek helyett lovecrafti démonszolgákkal állít csapdát hőseinknek egy orosz temetőben a Cavendish kúria elhagyásával.

Abe Sapien: [after probing the sealed door] Behind this door, a dark entity. Evil, ancient and hungry.
Hellboy: [sighs] Oh, well. Let me go in and say hi.

Legnagyobb szerencsénkre del Toro nem csak a forgatókönyvhöz, de minden máshoz értő kézzel nyúl: három különböző speciális effektusokkal foglalkozó csapat dolgozik a keze alá, élükön a neves Rick Bakerrel, a látványvilágért Mignolán kívül olyan nevek felelősek, mint egy bizonyos Tsutomu Nihei nevű úriember, aki a Blame című mangájával híresült el a szélesebb közönség előtt, a casting pedig a telitalálat Perlman mellett a kígyótestű Doug Jones, a vérprofi John Hurt, a gyönyörű Selma Blair és a szórakoztatóan vicces Jeffrey Tambor alkotta csapatot sorakoztatja fel. Ne feledkezzünk meg a cseh szupersztár (mégiscsak Prága volt a forgatás helyszíne, ugye) Karel Roden-ről sem Raszputyin szerepében, és a bögyös Biddy Hodson-ról, akinek karakterét a hírhedt 1975-ös exploitation film, az Ilsa, She Wolf of the SS szadista főszereplőnője inspirálta. Rupert Evans színészi kvalitásaival tulajdonképpen semmi bajom, csupán a karakterével (akit én még a BPRD főhadiszállás kapuja előtt lőttem volna keresztül a Szamaritánussal), ami gyakorlatilag más célt sem szolgál, mint a harmatgyenge szerelmi szál felvezetését és a normál, átlagos ember beemelését a freakshow keretei közé (szerencsére a film második részében nyomát sem látjuk sem neki, sem ennek a megalkuvó koncepciónak).

Abe Sapien: [while stitching up Hellboy's shoulder] How long did he touch you?
Hellboy: I don't know? About 5 seconds?
Abe Sapien: [pulls three eggs out of his shoulder] Touched you five seconds, laid three eggs.
Hellboy: Didn't even buy me a drink.

Ha már megalkuvásnál tartunk, ez az egyik legfájóbb pontja a filmnek és az egyetlen, amiben del Toro fejet hajtott a stúdió előtt a potenciális nézőközönség megnövelése érdekében: a PG-13-as besorolás azt a paradox helyzetet állítja elő, hogy a vásznon embereket falnak fel, hánynak kardélre és petéznek tele kis Sammaelekkel, ellenben egy csepp vér sem folyik, nehogy kiheverhetetlen nyomokat hagyjon a filmre beülő kisgyermekek lelkivilágában. A vérpermet szimulálására találta ki Ron Perlman a metróban vívott harci jelenetben, hogy rágógumigolyóautomatával vágná szájon az undok Sammy-t, hogy a kiszóródó golyók jelöljék a sérülések súlyosságát: ebből végül falból kitéphető telefonkészülék és csilingelő pénzérmék lettek egy klasszikus Hellboy-os one-liner-el súlyosbítva: "It's for you!"

Minden igyekezet, belefektetett tehetség és lelkesedés ellenére a film éppenhogy csak kiemelkedik a középszerből, még a rengeteg, rajongók számára elhelyezett utalás ellenére is, mint például az orosz temetőben feltámasztott és háton cipelt hulla, ami a The Corpse című történet egyik fő motívuma, a Hellboy-nak betalicskázott szekérderéknyi palacsinta mint a Pancakes zseniális kétoldalasának hommage-a vagy éppen a BPRD főhadiszállás egyik üvegvitrine mögött pihenő torzó (Longinus Lándzsája mellett), aki nem más, mint Roger, a Homonkulusz az Almost Colossus-ból. A mérsékelt siker annak is köszönhető, hogy az USA-ban a Hellboy éppen akkor került a mozikba, amikor Mel Gibson Passiója, és a déli államokban a filmszínházak egyes esetekben kerek-perec megtagadták, hogy egy ördögös filmet vetítsenek a Passióval párhuzamosan. Más mozikban ezt a faramuci helyzetet azzal oldották meg, hogy "Hello, Boy" címmel hirdették a Pokolfajzat kalandjait...

Astaroth, Grand-Duke of the Infernal Regions: - What's all the noise about?
Mammon: - It is the boy. He has eaten the pancake.
Haborym: - He will never come back to us now.
Astaroth: - Truly this is our blackest hour.

Bár a film a Hellboy univerzum kompromisszumokkal felhígított változata, a kötelező jellegű szerelmi szállal és az X-Men-ből kölcsönzött (és azóta elkoptatott) meg nem értett szörnyetegek toposszal, mégis több szempontból hozzátesz (például Sammael és a Szamaritánus) a képregényes alapanyaghoz, ezzel kiemelkedve a képregényadaptációk tengeréből. Kétségkívül nem egy Casablanca, de a három dvd-s extra kiadása nem véletlenül produkált olyan eladásokat, ami lehetővé tette a második rész megvalósulását (na jó, segített a Faun labirintusának sikere is). Könnyed szórakozás, képregénygeekeknek pedig egyenesen kötelező!

Todd McFarlane-t nagyjából annyira érdeklik a morális direktívák, mint egy Tourette-szindrómás kéjgyilkost a jamaicai citrustermelés szé-hé-dí-tő gondjai, de ebben, mint arról már korábban is meggyőződhettünk, semmi meglepő nincsen. Az is bizonyos, hogy pusztító ingerküszöb-rohamainak hála hamarosan nem a témájukban elaggott filmes figurák fogják díszíteni a polcainkat, hanem vinyl spermás vér - már ha tudati-létrendi hanyatlásunk nem ingerli a Sötétség Urát egyenesen arra, hogy destruktív kompozícióihoz felhasználja magát a Cinikusok Aranyát, a vegetatív lét Szörnyű Barna Urát, ti. a szart. De nem holmi fröccsöntött fost, egy kókadt kvázi-kakát, hanem igazi, ocsmány, büdös: szart.

Most mégis visszavett egy kicsit, hogy megidézhesse nékünk a vérmotollás lelkivilágú gaut törzs epikus hagyományán alapuló animációs film, a Beowulf főszereplőit.
Persze azért a nyomasztó lét elől rózsaszínbe katapultált Barbie-istálló habos-babos jelenlététől itt sem kell tartanunk.

Bár a citált film szereplőinek mozgáskultúrája kb. olyan, mintha a kertek alatt slo-mo-ban tojásokon lépkedő default besurranó tolvajt folyamatosan análisan molesztálná a nemi identitásában elbizonytalanodott Láthatatlan Ember, el kell ismerni: a produkció rengeteg szuperlátványos elemet is tartalmaz.

És igen, a McFarlane Toys simán hozza a tőle megszokott minőséget, vagyis a szériát alkotó négy figura szinte tökéletesen kidolgozott, és valóban élethű mása a filmbéli alakoknak. Leginkább ez az angolszász Conan-thing néz ki jól - mind a póz, mind az arc tekintetében hibátlanul hozza a filmből ismert tesót. Grendel rettentő csúf és ijesztő, ráadásul a kezében, ha nagyon odafigyelünk, felfedezhetünk egy katonát is, akit a szörnyeteg éppen készül visszadobni az iskolapadba. Ez is roppant félelmetes. Sajnos Grendel édesanyját csak smink nélkül vásárolhatjuk meg, mivel úgy tűnik, hogy fittebb oldalát, vagyis Angelina Joliet elvitte a jogok cicája. Kár.

Kapunk még egy Dragont is, ami szintén klafa, bár sajnálatos, hogy méretarány tekintetében abszolút nem idomul a többi figurához. Tán jobb lett volna ezt a darabot inkább egy deluxe boxban kihozni, mert ez így fura.

De mindegy, mert a Beowulf-kollekció darabjai még így is az akciófigura-szcéna legszebbjei közé tartoznak.

A Macskajaj annak idején legalább akkora vehemenciával katapultálta be magát a (nemcsak filmes orientáltságú) köztudatba, mint két évvel később a Blöff. Nemzetközileg is nagy közönségkedvenc volt persze – ahogy a hasonlóan közvetlen hangnemű, könnyen megszerethető figurákat mozgató alkotások általában –, amire itthon még rátett két lapáttal a furcsa, egyszerre ismerős és egzotikus kelet-európai hangulat, valamint a karakteres, remekül sikerült magyar szinkron (akárcsak Guy Ritchie filmje esetében, ami eredetiben fele annyira sem vicces). Emir Kusturica annyira élvezte a film (megérdemelt) sikerét, hogy büszke szakács módjára elkészített még egy igen hasonló ízű fogást Az élet egy csoda címmel, most pedig a harmadik, ugyanazon páccal készült vacsorát tálalja fel. És az, hogy kezdi unni az ember, a kisebbik baj. A nagyobbik baj az, hogy szar.

Elnézést a vulgáris kifejezésért, de olykor legyőzhetetlenül csábítóan hat az emberre, ha négy betűben össze tud foglalni egy filmet. Az ígéret szép szó bámulatos mértékben nélkülözi a mértéktartást a némi komolyságot igénylő drámai töltet és a Kusturicára jellemző kedélyes balkáni debilség között. Mikor az ember épp kezdené beleélni magát a meglehetősen kiszámítható, ám néhol még így is működő izgalmas vagy romantikus helyzetbe, hirtelen jön egy mesei csavar, vagy egy teljesen hihetetelen és indokolatlan csoda (tudom, ez a szókapcsolat meglehetősen idiótán fest), és negyvenháromszor pofon üti szegény nézőt, mint ama ideges ismeretlen az álruhás Radzsát egy hongkongi kikötőben. Ugyanígy a súlytalan, erőltetett, oldalba böködve nevetésre kényszerítő jelenetek is átváltanak néha a történet fontos fordulópontjait jelző lelki vagy fizikai összetűzésekbe, amiket hirtelen komolyan kellene vennünk.

Hogy lehet, hogy korábban olyannyira tökéletesen sikerült megtalálnia a rendezőnek, hogy hol és min szabad röhögni és mi az, amit komolyan kell venni, itt pedig olyan szörnyen kínosan mellélövöldözött? Rejtély, különösen annak fényében, hogy mennyi mindent emelt át önmagától, az említett filmjéből. Az ígéret szép szó valahogy így születhetett meg: Kusturica megnézte a Macskajajt egymás után háromszor, megivott egy üveg sligovicát, aztán elkezdte leírni készülő filmjének kulcspontjait egy üres papírra: „Trabant, esküvő, temetés, idióta gengszterek, felnőttkorba lépés, nemi érés” és így tovább.

Az önismételgetés ráadásul még azt a keveset is elrontja, ami egyébként mindentől függetlenül működni szokott: ezúttal például még a vidám balkáni zene is fárasztóan hat. Ennél még sokkal fájdalmasabb érzés a filmen belüli repetíció: a rossz poénok még hagyján, de azt a néhány tényleg kellemesen sikerültet minek kellett bántani? Az első nagy levegővételre csókolás például aranyos, szellemes jelenet (lehet, hogy a filmtörténetben használták már, nem tudom), de ötödszörre ugyanolyan agyonklopfolt döglött hallá válik, mint mondjuk a falusi tanár néni hódolójának lekoptatásai.

Hoppá, most jut eszembe, a történetről még nem írtam semmit! Igaz, kellően ismerős (és kiszámítható) panelekből lett összefoltozva ahhoz, hogy senkit ne érjen sok meglepetés. A főszereplő, Tsane nagyapjával éldegél egy kicsiny szerb faluban, és egyetlen tanulója a nagymellű tanár néninek, aki viszont az öreget szereti és régóta arra vár, hogy az megkérje a kezét. Ez az évelődés az egyik cselekményszál, a nő legőrültebb trükköket bevető udvarlójának kilátástalan küzdelme a másik (a Gyalogkakukkot idéző jelenetek mérsékelten vicces hosszú sora), a többit pedig a nagyvárosba induló fiú kalandjai adják, kinek (1.) feleséget, (2.) emléket és (3.) a falu templomának falára vallásos ikont kell szereznie. Kopasz és kőbuta barátokat szerez, gengszterekkel kötözködik, piál, udvarol, gengszterkedik.

Kusturica rutinos, egy kézben tudja tartani a párhuzamosan futó történetfonalakat úgy, hogy ne érezze kaotikusnak és csapongónak a tisztelt néző, a probléma sokkal inkább az erőltetett kajánsággal és a teljességgel véletlenszerűnek ható fordulatokkal, tréfákkal van. A bűnözők hullát robbantanak a nyílt utcán, mégis súlytalan az egész, nem jelentenek igazi fenyegetést, fegyvereik ártalmatlanul pukkannak. A vidéki, még a nagy forgalomtól is elámuló kissrác semmin nem lepődik meg, és profi módon, fáradhatatlanul fűzi kiválasztottját. A nagyapa csapdái mindenhol megtalálják a tanárnő elvakult lovagját.

Akkor most minek olvassuk ezt az egészet? Mesének? Ahhoz nem veszi elég komolyan magát. Kabarénak? Akkor viccesnek kéne legyen. Romantikus komédiának? De abba nem igazán illik egy poénos kiherélés, nem? Egy tucat, Kusturica által Kusturicásnak vélt, fáradt sztoricskát viszont még a vásznon fáradhatatlanul átrepkedő cirkuszi művész sem fogja tudni együtt tartani. Fáradt, szomorú film ez, ami tiszta szívvel még rajongóknak sem ajánlható. Reméljük ezt a rendező úr is észreveszi előbb-utóbb és csavar egy nagyot a stílusán, esetleg rendes forgatókönyvből dolgozik majd legközelebb. Talán még ezt a márquezi mágikus realizmust és a balkáni szituációra kikacsintgató, de vele érdemben nem foglalkozó hozzáállást is érdemes volna hanyagolni egy időre…

Ja igen: a két csillagot a húszéves főszereplőnő miatt kapja meg Az ígéret szép szó. Mert őbelé ugyanis szerelmes vagyok. (Lennék, ha nem ismerném Monica Bellucci-t. Mindegy, két óráig így is az voltam.)

Az Ubisoft ráérzett, hogy nem érdemes tovább ütni a vasat, ezért ismét visszatért a start vonal mögé: új alapok, új sztori, új környezet, új prinsz, újszerű látványvilág, egy vadonat új Prince of Persia. A 90-es évek végén összeeszkábált 3D-s rettenet okozta csorbát a Sands of Time maradéktalanul kiköszörülte. Aztán jött két gyenge folytatás, hogy a franchise-ból kipréseljék, amit még ki lehet, bár maga Jordan Mechner is lehúzóan nyilatkozott róluk (ő már nem vállalt részt a másik két rész munkálataiban).

Ubi-ék tehát jól döntöttek: bár a következő Prince még mindig a SoT jól bevált receptjére alapoz (akrobatikus ugrabugra, harcok, női társszereplő), az új rész azért most alapos vérátömlesztést kapott. A leglátványosabb változás a grafika, amely az úgynevezett cel-shading technológiát használja, ami nagyjából képregény- és/vagy rajzfilmszerű látványvilágot eredményez.

Perzsia hercege is identitást váltott, semmi köze az előző részek címszereplőjéhez. Az akrobatikus elemek maradtak, bár a harcoknál most nem a kombókra, sokkal inkább a látványra helyezik a hangsúlyt. A főhős oldalbordája ezúttal is egy különleges hölgy, aki varázslatokkal segíti a herceget kalandjai során (ő kvázi az idő visszapörgetésének lehetőségét pótolja), egyúttal a sztori és a játék mechanizmusának szerves része. Nagyjából ennyit tudunk, én személy szerint nagyon várom. 2008 végére ígérik.

Alapvetően ellene vagyok a szigorú alapokra helyezett gyereknevelésnek, de ha a vallásosan bigott és indok nélkül kegyetlenkedő módszerek egyenes úton vezetnek az olyan filmek születéséhez, mint a Cronos, az Ördöggerinc (The Devil’s Backbone), a A Faun labirintusa, valamint a Hellboy II – Az Aranyhadsereg, akkor azt hiszem már holnap megkérem Guillermo del Toro nagyanyjának a kezét. A bevallottan elcseszett gyerekkorral bíró rendező ugyanis az ő áldásos tevékenységének köszönhetően menekült saját és mások fantáziavilágába, falta megállás nélkül a képregényeket, a hetvenes évek horrorfilmjeit és a ponyvákat, ami a Mike Mignola-val született barátságához, majd a Hellboy képregények szélesvászonra adaptálásához vezetett.

(Figyelem: a cikk nyomokban spoilereket is tartalmazhat!)

A mozipénztáraknál viszonylag szerényen muzsikáló Hellboy - Pokolfajzat sötét tónusú, lovecrafti alapvetése után az időközben A-listás rendezővé avanzsált del Toro úgy döntött, hogy ezúttal a Hellboy-univerzum ír és kelta tündérmesék alkotta aspektusát tárja fel a nézők előtt, ami visszanyúl a Mignola képregényeiben is felhasznált eredeti mitologikus gyökerekhez: a tündérek világának lakói rosszindulatú, veszedelmes teremtmények, akik embergyerekeket lopnak és emberi ujjakat ropogtatnak csemege gyanánt (The Corpse), romos tornyokból terrorizálják a környező falvak lakóit (Iron Shoes) vagy éppen szerencsétlen áldozatuk fejét állatfejre cserélik (The Troll-Witch). A téma tökéletes választás volt a hatalmas büdzsé elköltéséhez, és del Toro nem is fogta vissza magát: az Éjszakai szülöttei (Clive Barker Nightbreed-je, 1990) és Jim Henson Fantasztikus labirintusa (Labyrinth, 1986) óta nem láttunk ilyen elképesztően látványos szörnyparádét, a kis Hellboy esti meséjében megelevenedő történet a Zsinóronra (Strings, 2004) hajazó, marionettszerű megvalósítása zseniális húzás, a fogtündérek hátborzongatóak, a csörlőláncos fémkézzel harcoló Mr. Wink Mignola személyes kézjegyeként tündököl (mint Hermann von Klempt mechanikus gorillájának, a Kriegaffe #10-esnek az inkarnációja), a Trollpiac Brooklyn-híd alatt rejlő színes forgataga Neil Gaiman Soseholjának (Neverwhere) és Csillagporának (Stardust) legjobb pillanatait idézi, a kétórás film számomra egyik legmeghatározóbb pillanata pedig a lenyűgözően bizarr Halál Angyala, aki egyúttal kijelöli Hellboy végzetét is.

A tündérmesei elemek mellett (hetvenszer hetven katonát számláló sereg, a goblinnak felajánlott három tárgy) biztos vagyok benne, hogy minden valamirevaló geek elmorzsol legalább egy könnycseppet a meghatottságtól, a film annyira hemzseg az hommage-októl. A cím akárha egy Doc Savage ponyva borítójáról ugrott volna le, a fajtáját utolsóként képviselő Erdőisten és Hellboy összecsapása csodálatos főhajtás Ray Harryhausen Titánok harcának (Clash of the Titans, a görög mitológia minden idők legjobb feldolgozása) és Miyazaki Mononoke Hime-jének előtt, a szerelmes Hellboy tévéjén pedig a Bride of Frankeinsein látható.

A vizuál- és utalásorgia feletti ömlengés után azonban térjünk át a film Achilles-sarkára, úgymint a történet, ami mint olyan, szinte nem is létezik (ami pedig igen, az annyira kiszámítható, hogy az első 20 perc után borítékolni lehet a film utolsó jelenetét), illetve követi a Hellboy képregények alapreceptjét, vagyis: valami ocsmányság üti fel a fejét, fenyegetve az emberiséget, Hellboy nyomoz (értsd: először véresre vereti magát, majd halomra pofozza az ellene felvonult szörnysereget), a főgonosz felfedi terveit, majd Hellboy pár jól irányzott ökölcsapással orbitális pályára állítja, végül pedig egy szarkasztikus megjegyzéssel napirendre tér a dolog felett. Esetünkben a tündérvilág főnemesi családjának hercege dönt úgy, hogy népe eleget bújkált már a világukat lassan felemésztő, kiüresedett lelkű emberek elől, és felébresztve az eonok óta szunnyadó, legendás Aranysereget visszahozza a tündérek aranykorát. Mindez rendben is lenne, ha Mignola egy pár tízoldalas képregényéről beszélnénk, de itt a Sony két órás szuperprodukciójáról van szó, így az egészet csupán del Toro dramaturgiai érzéke és a szinte folyamatosan pörgő, gondosan felépített, látványos akciójelenetek mentik meg.

A szereplőgárda szinte ugyanaz, mint az első részben, hiányzik ugyan Myers ügynök (nekem ugyan nem, mindig is idegesített az a csupasz állú, idegesítően jófiú karaktere), akit Hellboy áthelyeztetett az Antarktiszra, ellenben kapunk egy új tagot, a német Johann Krauss személyében, akinek lelke egy szeánsz során elszakadt a testétől és most ektoplazma formájában létezik egy speciálisan neki készített szkafander védelmében. A hideg, precíz, papírformát követő Krauss (a Family Guy és az American Dad társszerzője és szinkrontálentuma, Seth McFarlane tolmácsolásában) hamar megtalálja a hangot Tom Manning-el, a BPRD vezetőjével, akinek érthetetlen módon ezúttal a csetlő-botló, komolyan nem vehető bohóc szerepe jutott, ami az első részhez képest komoly visszalépés, életrekeltője, Jeffrey Tambor szempontjából pedig egyenesen sajnálatos.

Hellboy szerepét továbbra is mintha Ron Perlman-re öntötték volna, Doug Jones is brilliáns, mint Abraham Sapien, Selma Blair pedig ugyanolyan gyönyörűszép Liz Sherman, mint Hellboy első kalandjában. Hellboy szarkasztikus one-linerei továbbra is elég viccesek, még Abe karakterének is jutott néhány jó pillanat, valamint hatalmas kudos del Toro-nak, amiért sikerült úgy tálalnia az I Can't Smile Without You-t, hogy még az én torkomon is sikerült lenyomnia Barry Manilow-t, ráadásul még másnap is a fejemben zakatolt az a hülye dal. Ellenben ami az érzelmes jeleneteket illeti, Abe és a tündérhercegnő kapcsolata a legfinomabban szólva is sutára sikeredett. Érdemes még megemlíteni Luke Goss brit popsztárt, aki Nuada herceget alakítja elég meggyőzően a rengeteg smink alatt, ami egy újabb párhuzam a Fantasztikus labirintussal: ott a manókirályt David Bowie játszotta.

Mindent összevetve a Hellboy 2 szó szerint fantasztikus szórakozást nyújt, én szinte gyermeki örömmel csodálkoztam rá a Trollpiac szörnyseregletére és leesett állal néztem az akciójeleneteket: elvarázsolt még a bosszantó negatívumai ellenére is és vajon kell-e ennél több ebben a szörnyen szürke világban?

(Végül pedig ne feledjük: ez Etyekwood első nagyszabású szuperprodukciója, szóval ki ismerte fel elsőre Kamarás Ivánt és Oroszlán Szonját?)

Végre egy valamire való Spiderman játék, amit a fejlesztők ezúttal - úgy tűnik - komolyan  vettek. A játék önálló lábakon áll, nem a filmeket feldolgozó adaptáció (bár hasonlóságok lesznek). A szereplők között ott lesz Mary Jane, Wolverine, Nightcrawler és Venom is. Lapozás után egy csokorra való videó, köztük comic con trailer és fejlesztői kommentár, meg nehány álleejtős akció a levegőben. És igen, jön PC-re is (ezt manapság sajnos már hangsúlyozni kell). Várható megjelenés: 2008 október.



Comic Con 2008 trailer:

Gameplay videó (kamerás felvétel):

Látványos gameplay fejlesztői kommentárral:

És a hivatalos trailer:

Mike Mignola, a Hellboy megalkotója és egyben egyedi stílusú rajzolója különféle kisebb munkáin kívül (többek között dolgozott Batman világának papír és animáció alapú hajtásaival) létrehozott még egy igencsak eredeti, ám a fent említett vörös démonnál kevésbé ismert karaktert Screw-On Head, azaz Felcsavarozható Fej személyében. A rövid, harminchat oldalas one-shot képregény 2002-ben jelent meg - nyolc évvel az első Hellboy után -, és vélhetően nem is volt több egy egyszerű ujjgyakorlatnak beillő viccnél. Bryan Fuller azonban, a Wonderfalls és a Dead Like Me írója látott benne fantáziát, így az amerikai Sci-Fi Channel támogatásával 2006-ban készült belőle egy rövidke pilot epizód is, melyet sajnos a megrendelés hiányában nem követtek folytatások.

A főhős legjellegzetesebb tulajdonsága különféle szuperhős-játékok láttán fogant meg Mignola fejében, melyek egyéni, felismerhető arccal, ám jellegtelen, egyforma kinézetű testtel rendelkeznek. "Mi lenne, ha az én szuperhősöm csak egyetlen fejből állna, akinek van egy csomó felhasználható teste raktáron?", tűnődött egy napon, és voilá, megszületett Felcsavarozható Fej. Tulajdonképpen nem tudunk meg róla semmi közelebbit (még civil nevét sem, ha van egyáltalán neki) azon kívül, hogy speciális, bármire és bárhol bevethető titkosügynökként hűségesen szolgálja az amerikai elnököt, Abraham Lincoln-t.

A 19. századi Amerikában járunk tehát, méghozzá egy különös kvázi-alternatív múltban: a történelem azon eltitkolt, természetfeletti eseményekkel teli lapjain kalandozunk, melyek megtörténhettek ugyan, de nem tudunk róluk, mert ezen információk rossz kezekbe kerülve veszélyesek lehettek volna az egész emberiségre. Szerencsére hősünk és segítőtársai – (kilencedik) hűséges inasa, Mr Groin és Mr Dog, egy kitömött és újraélesztett kutya, aki végtagjainak mozgásképtelenségét ellensúlyozandó kereken gurítható bárhová – kész azonnal közbelépni, ha az Amerikai Egyesült Államok biztonsága forog kockán. Jelen esetben például a velejéig romlott (elvégre többször is sátánian felkacag!) Emperor Zombie, régi ismerőse ellen kell harcba indulnia, aki hataloméhsége csillapítása végett szörnyűséges mágikus titkokat kezdett kapirgálni... 

Látjátok? Alig kezdtem el az Amazing Screw-On Head ismertetését, és máris mennyi markáns motívumba futottunk bele! Az alapötlet rögtön arra az ezer sci-fi-ből és horrorból ismerős paranoid alapvetésre épül, mely az X-aktákban kulminálódott a leggyönyörűbben: az Állam gondosan eltitkol minden természetfeletti eseményt vagy mágikus tárgyat a polgárai elől! A nemzet érdekében instant bevethető titkosügynök leginkább egy fém James Bondra emlékeztet, mechanikus felépítéséből következően pedig egy kis steampunk adalék is kerül a lecsóba (ami természetesen e furcsa világ járműveire vagy éppen kommunikációs eszközeire is kihat), míg az egész történet címe ("The Amazing...") a szuperhősös képregények fénykorát idézi.

A sor még hosszan folytatható: hősünk nagy nemezise egy ex-tudós élőhalott (micsoda ínycsiklandozó B-filmes illatok!), Emperor Zombie jobbkeze és egyben Screw-On Head valamikori szerelme, Patience egy sápadt bőrű, feketébe csavart vámpírkisasszony - mintha csak egy gótikus horrorból lépett volna ki (az Astoriánál egyébként minden délután látni jónéhány hasonló öltözékű lánykát a gimnáziumi hatodik órák végeztével). Találkozunk majd Indiana Jones-féle régészetnek álcázott, akcióorientált, extrém élményturizmussal is, az animációs film egyik legutolsó képsora pedig az angolszász mondakör egy híres momentuma előtt emel kalapot. És akkor az egy dimenzióval arrébb várakozó lovecrafti rettenetekről vagy Ricky-ről, az önmagától (Hellboy: Box Full Of Evil) átemelt koronás-gépágyús csimpánzról még nem is beszéltünk.

Mignola nem hazudtolja meg önmagát, rengeteg folklórt és filmes szubzsánert felhasznál egyéni ízű koktéljához - talán még a Hellboynál is többet (és ne feledjük, milyen rövid műről van szó!). Innen ered az is, hogy az eredményt - színes esernyőcskéivel és színes, tekergős szívószáljával - nem lehet komolyan venni. A humor persze a fent említett örökbecsű sorozat esetén is fontos tényező, mely kevés szereplőt vagy akár élet-halál harcot hagy érintetlenül, ám a Screw-On Head még arra is rátesz nem egy lapáttal, ráadásul a könnyed helyzet- és jellemkomikumok mellett bőven akadnak intelligens, rafinált viccek is a súlyosabbik fajtából.

"Élőhalott hadsereg? Mindig is akartam egy olyat", dünnyögi az ősi, börtönéből szabadult szörnyeteg elmélázva. "Minden igazán intelligens embert el kellene égetni a nemzet biztonsága érdekében!", vallja a megingathatatlan hitű, nemzete biztonságát harciasan őrző hősünk, mikor értesül a rossz útra tért egykori nyelvész-professzor gonosztetteiről. Emperor Zombie sátáni kacagást hallat egy fontos irat lefordításának diadalmas pillanatában, majd az értetlen tekinteteket látva magyarázkodni kezd: "Ami azt illeti, van itt egy remek vicc a szöveg elején...". Vagy ott van a kedvencem, Screw-On Head megérkezése Marrakeshbe. Villanásnyi jelenet - egy rakétaszerű fémtömb becsapódik a város közepébe –, és mégis mennyire ügyes, finom gúnnyal jellemzi az USA bájos kultúrfasizmusát, mely bármilyen egzotikus(nak vélt) tájat kész kétdimenziós papírdíszletnek használni! Rengeteg zseniális egysorost, utalások és oldalvágások tömkelegét sűrítették bele a rövid játékidőbe – ember legyen a talpán, aki elsőre megért minden poént és kikacsintást.

A fentiekben nem tértem ki külön az Amazing Screw-On Head-et képviselő két médium közötti különbségekre. Az ok egyszerű: gyakorlatilag végig az animációs filmről volt szó. Azon kevés esetek egyike ez, amikor a feldolgozás több, mint az eredeti, egészen egyszerűen azért, mert kellően komolyan veszi az alapanyagot (és hál' istennek eközben megfelelően komolytalan tud maradni - akárcsak az eredeti mű). A képregény gyakorlatilag egy vázlatosan elhadart sztori, néhány ecsetvonással felrajzolt sekélyes karakterekkel, ráadásul még a történetmesélés alapvető szabályaira is fittyet hány: önmagában aligha elégítene ki bárkit is.

Az animációs film azonban kifejezetten igényes munka. A látványvilágnak sikerül annyira megközelíteni Mignola pengeéles kontrasztokkal, vad színekkel és erős stilizációval dolgozó expresszionista stílusát, amennyire csak egy mozgókép számára lehetséges, és ez jó: a Hellboy Animated rajzfilmek (Sword Of Storms, Blood And Iron) egyszerűsített, tipikus amerikai trendet követő grafikája számomra teljesen tönkrevágta a hangulatot. A kőkemény Mignola-rajongókból álló stáb maximalizmusa (nézzétek meg a dvd extráit!), az eredeti mű kapkodós tempója hatására - és persze vélhetően teljesen szándékosan - addig feszítették a film sebességét, amíg csak lehetett, 22 percben mesélve el kétszerannyit, mint az oldalszámban már eleve több képregény.

Mindezek fényében nem teljesen világos, miért nem készült sorozat a neten máig megnézhető pilot epizód után. Talán nem tűnt elég mainstreamnek és könnyen fogyaszthatónak a külcsín? A gyártási költségek voltak túl magasak? Netán az esetlegesen a továbbírással járó ellaposodástól féltek a (Felcsavarozható) Fejesek? A legvalószínűbb eshetőség persze az, hogy nem voltak elég pozitívak és számosak a nézői visszajelzések, amire alapozva bátran berendelhették volna a folytatást.

Akárhogyan is, a Screw-On Head megmaradt egylövetű tűzijátéknak, a tévécsatorna oldalán végzett közvélemény-kutatás eredménye mindössze egy 2007-es dvd megjelenésre volt elég. Ezen megtalálható egyébként egy színvonalas werkfilm, mely Mike Mignola stílusának mozgóképpé adaptálásáról és annak nehézségeiről szól - érdemes megnézni.

A pillanatnyi Batman őrületet kihasználva jön a Dark Knight-ot is inspiráló Arkham Asylum játékadaptációja, a jó hír: minden platformra. Íme az első képcsokor:

Női Tarzan!!! Vad tigrisek!!!