3csillagos

Viharsziget

Kevés ijesztőbb dolog létezhet, mint az érzés, hogy az ember nem bízhat a saját érzékeiben, sőt emlékeiben sem - de ha ráadásul az egész világ teljes egyetértésben próbálja cáfolni az általunk észlelt valóságot, hogy egy másikat, sokkal szörnyűbbet állítson a helyére, mintha mindenki összebeszélt volna ellenünk, az biztosan ezek közé tartozik. Az elmegyógyintézetek azonban éppen az ehhez hasonló félelmek markában vergődő emberekkel vannak teli, ahol a többiekkel szembeni bizalmatlanság a legnagyobb közösségi szervező erő - nem éppen ideális terep egy nyomozáshoz.

Márpedig a Leonardo DiCaprio által alakított szövetségi ügynöknek pontosan az Egyesült Államok legjobban őrzött elmegyógyintézetébe kell utaznia, hogy a külvilágtól elzárt, meredek sziklafalakkal övezett zord szigeten megtaláljon egy beteget, aki egy zárt és éjjel-nappal őrzött cellából tűnt el. A szökés lehetetlensége csak az első nehézség, amivel a főszereplőnek meg kell küzdenie, és nem is a legnyugtalanítóbb: valamiért a börtönsziget összes alkalmazottja ellenségesen viselkedik vele, még az intézet vezetői is titkolóznak, ráadásul a saját múltjának árnyaival is meg kell küzdenie a férfinak (sajnálom, egy ekkora ordas nagy filmes klisé megérdemli ezt a csontig koptatott frázist).

Nehéz olyan filmről spoiler-mentes írni, aminek már az előzeteséből sejthető minden nagyobb fordulat (lásd még: a három percben mindent összefoglaló Avatar-trailer), ami viszont nem, azok a történet-elemek és meglepetése a film legnagyobb erényeit jelentik. Még ennél is hálátlanabb azonban sok évvel ezelőtt ragyogó legendás kultrendezők - Lynch, Cronenberg, Tsukamoto és sokan mások - újabb filmjeiről objektív véleményt alkotni.

Egyfelől nyilvánvaló gátlástalanság ugyan számon kérni rajtuk, hogy minden filmjükkel túlszárnyalják vagy legalábbis elérjék életművük legértékesebb darabjainak zsenialitását, másrészt viszont aligha akad olyan filmőrült, aki ne szomorodna el a szíve mélyén, amikor Scorsese - akinek olyan korszakalkotó filmeket köszönhetünk, mint az Aljas utcák vagy a Taxisofőr vagy a Dühöngő bika - koncertfilmek vagy feldolgozások készítésével múlassa idős korának értékes napjait.

A Viharsziget legalább nem remake, csupán könyvadaptáció, egy igazi hatásvadász pszicho-thriller, mely egyaránt kölcsönöz az 50-es évek krimijeitől, a cyberpunk paranoia-szimfóniáitól, sőt a túlcsorduló melodrámától sem visszariadó ázsiai mozitól is, eredetiség azonban kevés van benne. Az utóbbi idők terméséből főként az 1408 című felejthető horrort juttatja a néző eszébe, ami szintén tobzódott a váratlan jelenetekben és a valóságot kifacsaró vizuális testcselekben, és ugyanúgy monotonná is vált, mint emez - csak az a film legalább jóval rövidebb volt.

Persze, Scorsese-t viszi a rutin, gyönyörűek a képek és minden színész a helyén van (DiCaprio különösen tündököl, mindig is utáltam az arcát, de ezúttal tényleg kiválóan játszik), nem is lenne semmi gond, de aztán a játékidő felénél eljön a pont, ahol a lappangó titok feszültségén lovagló krimiszálba belekeveredik egy másik téma.

És ez a téma (nem lövöm le!) olyan, ami önmagában is bőven elég volna egy filmnek, a magvát a nácik erőszakolták bele a világ agyába, aztán a feszült 50-es években beköltözött az emberiség tudatalattijába, a főhős pedig a második világháborús emlék-sebei miatt rezonál rájuk (részt vett a dachau-i haláltábor feltárásán... talán a film legerősebb képsorai ezek, Band of Brothers-hangulat a vásznon, néma csend a nézőtéren).

Na ez az a pont, ahol igazi fordulatot vehetne a történet (a könyvet nem olvastam, nem tudom, az merre megy tovább), ahol bátor lehetne, eredeti, alattomosan lecsapva a nézőkre és beleégve az agyukba - és ez az a pont, ahol a film meghátrál és a hátralévő több mint egy órában ugyanazt az egy poént ismételgeti a normalitás szubjektivitásáról, amit amúgy Poe már remekül elmondott egy novellában, Brad Pitt a 12 majomban és még ki tudja, hol és hányan. Azt pedig végképp nem lehet hová tenni, hogy a többször hivatkozott tézist Scorsese miért vélte szükségesnek egy külön monológ során szájba rágni.

Feszültséggel teli, de hatásvadász (ha nem is bántóan) és elkoptatott eszközökkel operáló film ez - az imdb-s top 250-es listába kerülése bohó tévedés, csak annyira komolyan vehető, mint legutóbb Scorsese "életmű-Oscarja" egy remek hongkongi krimi lemásolásáért.

Farkasember

A szörnyek a könnyen elérhető rettegés (megharap! széttép! felfal!) és végső soron az ugyanilyen egyszerűen elérhető megváltás (puff, meghalt) élményét kínálják. Félelemre márpedig szükségünk van, és a mozi felfedezése óta buzgón kínálja nekünk a megtisztító, a valódi életünk hétköznapi szorongásaival szemben az üres vászon előtt hátrahagyható Félelmet. A rémeket ráadásul még feltalálni sem kellett, csak képekbe önteni a folklórok, mesék, legendák régóta jól bevált archetípusait.

Egyes lények persze jobban állták az idő próbáját, mint mások, az utóbbi idők vámpír-dömpingje azonban óhatatlanul hozta magával a farkasember feltámasztását is. Megvolt rá az esély, hogy ő is tini-környezetbe helyezve éled majd újjá ("Teenage werewolf rule, okaaaay!", szól a fülemben a Stray Cats örökbecsűje), illetve ez részben meg is történt.

A Farkasember azonban a Twillight szériában másodhegedűst játszó barátságos,  kigyúrt, jóképű indián-farkasainál jóval közelebb helyezkedett a múlt század eleji alapművekhez: a maszkok, az ártatlan áldozatok, sőt akár hozzátartozók brutális lemészárlása miatt sokkal élesebb a bűn és bűnhődés kérdésköre, érthetőbb az önmarcangolás és valódibb a rettenet is. A romantika, a vak és eltéphetetlen szerelem azonban itt is jelen van.

Benicio Del Toro egy Amerikában élő színészt alakít, aki csak egy előadás miatt utazik vissza szülőföldjére, Angliába, ám testvére szörnyű meggyilkolása ott tartja. A fiatal és csinos özvegynek ugyanis ígéretet tesz: megtalálja a gyilkost. A sötét, ködös, hideg színekben tobzódó környezet leginkább az Álmos-völgy legendáját idézi, a helyiek itt is többet tudnak, a cigányok a farkasember-mítosz kötelező elemeként szintén megjelennek, az állhatatos Scotlan Yard-nyomozó karakterét pedig Smith ügynök és a sötét napszemüveg huszadik század eleji megfelelője, brutális arcszőrzete játssza.

Ki a farkasember? Kit fog még megharapni? És egyáltalán, ki mit tud? Klasszikus krimielemek nyomán indul meg a történet, ám a fátyol jóval a harmadik felvonás előtt fellebben, és - bár az erőszakos cselekmények száma nem csökken - a feszültséget egyre inkáb belső harcok, lelki vívódások keltik.

Nem a főszereplő, hanem egy másik karakter az (nem akarok poénokat lelőni, bár nem nehéz előre kitalálni a történéseket), aki egészen más fénybe helyezi a rémfilmek lényegi elemét, az identitás-keresést, melyet a havi ciklussal bekövetkező elfajzás tesz szükségessé. A középiskolai klikkekbe tömörülő, lényegében egészen sikeres szociális életet élő tinivámpírokkal szemben itt egyértelműen lehetetlen az időszakos szörny-lét emberi öntudatba való integrálása.

Sajnos azonban a film nem elég bátor ahhoz, hogy szakítson a hagyományokkal - persze az is lehet, hogy ez nem bátorság kérdése, és éppen a hűséges újrafeldolgozás volt a producerek célja, szembehelyezkedve a korszak divatjának behódoló vámpírfilmekkel. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy ez a vicc csak az újszülötteknek lesz új, mindenki másnak hosszúnak tűnik majd a játékidő.

Azt azonban meg kell hagyni, a színészek kiválóak, különösen Anthony Hopkins a hideg, szigorú apa szerepében - tény, a Cannibal Lecter-es beütés talán csak a néző fejében adódik hozzá a karakterhez, de a színész kiválasztása a szerepre minden bizonnyal tudatos rendezői döntés volt. Horror-rajongók nagy örömére pedig brutalitás terén sincs szégyellnivalója a produkciónak, a készítők semmitől nem rettentek vissza: a negyed óránként bekövetkező teliholdakat letépett állkapcsok, feltépett torkok, kiontott belek és lecsapott fejek kísérik.

Farkasember-mítosz ide vagy oda, a legijesztőbb jelenetek mégsem a transzformációt bemutató jelenetek a kinövő karmakkal és az ínyből bőséges vérzés során kitüremkedő fogakkal, sem nem a vadászat-epizódok a sötét erdőben (bár moziban akkora hangerővel harsannak fel az ijesztés-effektek, hogy mindenki megugrott pár centit a székében), hanem az elmegyógyintézetes jelenet. Az a lassan jéghideg vízbe csörlőzött szék, a leszíjazott páciens rémülten meredő szemei, az utolsó lélegzet a csobbanás előtt... ez a kép az, amitől verejtékben úszva riadok majd fel a következő teliholdkor. 

Hands of Steel

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 11+2.
(80s KLASSIX-SOROZAT, 2.)

Semmit sem mond a cím? És ha azt mondom Paco Queruak, a halál megsemmisítő harci gépezete? Na ugye. Elővettük a videós korszak egyik nagy klasszikusát, és újranéztük. Maradandó élmény volt.

Majdnem húsz éve már, hogy egy ismerősnél bekerült a kazi a videóba, és egy artikulátlan hang azt dödögte: "Pákó Keroák, a halál megsemmisítő harci gépezete!" Talán a barokkos cím az oka, hogy az évek múlásával újra meg újra eszembe jutott a film, és addig nem nyugodtam, míg le nem vadásztam egy meghökkentően rossz kópián.  

A címen kívül két dolog rémlett az idő homályán át: 1, egy kigyúrt állat a címszerepben és 2, a sivatagi helyszínek. Jól emlékeztem. Martin Dolman (alias Sergio Martino) kultfilmjében mindkettőből akad bőven. A sztori egy kiborgról, igen, Paco Queruakról szól, aki ellenszegül a parancsnak, mikor egy vak-tolókocsis (!) tisztelendő-forradalmárt (!!) kellene megfojtania puszta acélkezeivel. Vidékre menekül, a sivatagba, ahol befogadja egy magányos kocsmárosasszony (jó, hát sok a munka a farm körül, és hát a kiborgoknak jól kidolgozott a felsőteste). Itt Paco előbb szkanderezéssel üti agyon az időt (kissé sportszerűtlenül, hiszen acélkeze van), majd megküzd a ráküldött kivégző-osztaggal.

A Pákó Keroák nagy hatású film. Nem csak gyerekkoromra volt nagy hatással, de - gyanúm szerint - a hollywoodi filmgyártásra is. Jó, persze, az alap a Terminátor-ból van lenyúlva, és a szőke kiborgnő erősen a Szárnyas fejvadász-ra hajaz, de Paco ugyanazokkal a dilemmákkal szembesül, amikkel a Robotzsaru csak egy évvel később fog találkozni. Paco félig ember, félig gép - a legenda szerint Guetamalában kaparták össze a tetemét, és bütykölték össze a fémvázzal, akárcsak Alex Murpheyt Detroitban. 

Az Emmerich-féle Tökéletes katona (1992) még tovább megy: egy az egyben lekoppintja "a lelkiismeretével küzdő gépember menekül teremtői elől, szőke nővel rejtőzik a sivatagban, és megküzd a ráküldött tökéletes kiborggal" sztorit. Hogy a Túl a csúcson (1987) Paco ihlette szkanderjeleneteiről már ne is beszéljünk. A kígyós szkanderre például elevenen emlékeztem. Nemrég mikor megnéztem a Stallone-film ismétlését, össze-vissza kerestem benne, hiába. És csak most döbbentem rá, hogy nem is volt benne soha. A kígyós szkander valójában a Vendetta dal futuro egyik nagyjelenete! Ugyanígy mikor Paco az alkarjába épített huzalokat bizergálja - ezt a képsort évekig kerestem a Terminátor-ban. Végre megtaláltam - csak éppen itt!

A szállítmány

Képzeljük el, hogy nap mint nap hatalmas pénzösszegeket szállítunk ide-oda egy hatalmas szürke páncélautóval. Nem fizetnek jól, a környék, ahol lakunk rosszabbul néz ki, mint Diósgyőr egy különösen zord januári hajnalon, a sör keserű, az öcsénk lóg a suliból, a szüleink pedig örökség gyanánt két jelzálogot hagytak ránk. Elég szomorú helyzet, nem? Ugyanakkor most tértünk vissza egy hat éve állítólag már megnyert háborúból néhány különösen véres ütközetet követően, és másra sem vágyunk, mint hogy békén hagyjanak minket a bankárok, a gyámügyesek és a hülye kollégák. Ugye, hogy úgy hangzik, mint egy rendkívül kellemetlen - ugyanakkor hatástalan és unalmas - szociodráma első felvonása? Ha levegőért kapkodva ébredünk ebből a rémálomból, most megnyugodhatunk: ma senki sem fog hosszú monológokban moralizálni. A szállítmány - mert hogy erről szólt az első fél óra - nem ilyen. Ez egy B film. Méghozzá a legjobbik fajtából.

Adott tehát az első bekezdés lassúnak tűnő felvezetése, amelyet nem sokkal követ - az egyébként teljesen kiszámítható - fordulat: főhősünk, az irakból frissen hazatért kezdő biztonsági őr Ty Hackett keresztapja, Mike (Matt Dillon) segíteni akar a jelzáloghitel törlesztésében - persze nem baráti kölcsönnel. Miután azonban a korábban emlegetett gyámügy is megjelenik a Ty és öccse által hitellel súlyosbított házban, hogy az öccsöt - a gyermekvédelem jegyében - magához vegye, Ty meggondolja magát, és beszáll a balhéba: a tét pedig 42 millió dollár, amit önrablással akar megszerezni a hattagú banda. A tervbe azonban Mozgatórugó (akarom mondani, hiba) csúszik egy hajléktalan képében, akit a fegyverbuzi Larry Fishburne némi dulakodást és futkározást követően agyonlő: innentől kezdve megváltozik a felállás, és a halálra rémült Ty csak magára számíthat, ha élve akar kikerülni a gyártelepről.

Nem lehet azt mondani, hogy A szállítmányra rengeteg pénzt költöttek: jó B filmhez hűen a cselekmény nagy része egy gyártelepen játszódik - gyanítom, hogy a költségvetés jelentős része inkább a színészek zsebébe vándorolt. Mert van egy-két nagyobb név is: a már emlegetett Matt Dillon mellett az Év Legszükségtelenebbül Felhasznált Francia Színészének Díját tavaly elnyert Jean Reno is játszik. Két eset lehetséges: vagy kivágták a jeleneteit, vagy csak két napra ért rá két munka között - ez utóbbira az lehet az első jel, hogy teljesen erőtlenül nyomja végig a rá osztott hat mondatnyi szerepet. A többieket nyilván olcsóbban kapták meg, hiszen mégis csak tévés színészek - mint az elméletileg megtért, de mégis késelő Szukre (akarom mondani Amaury Nolasco), vagy a túl kíváncsi rendőr (Milo Ventimiglia a Hősökből), vagy Larry Fishburne a CSI-ból. A tévés-filmes ellentét azonban nem fog feltűnni: mindenki elég jó. Talán Szukre nem annyira, de ez nem az ő hibája - a forgatókönyv időnként nagyon lazán kezeli a motivációkat. A főhőst alakító Columbus Shortról valaki egyszer azt írta, hogy az aktuális évtized Denzel Washingtonja - én még várnék ezzel a kijelentéssel. A korábban szintén tévében (Aaron Sorkin Studio 60jében) felbukkant Short nem rossz, de nem is elég jó: ugyanazzal a csodálkozó arckifejezéssel játssza végig a filmet, mint a már emlegetett Denzel a - számomra - rossz emlékű Hajsza a föld alattban. Plusz ajándék B film rajongóknak pedig a pénzszállítók parancsnokát játszó Fred Ward, akinek feltűnése a tizenötödik percben a helyére teszi a filmet.
 

Állandóan emlegetem a forgatókönyv fontosságát egy filmben, és rendszerint bekezdéseken keresztül szoktam fanyalogni slendrián, sablonos megoldásokon. Ebben az esetben kénytelen vagyok önmérsékletet tanúsítani, és nem elfelejteni, hogy ez mégiscsak egy B film. Nagyon jól megcsinált B film, de mégiscsak az: elsősorban szórakoztatónak készült, és ezt maradéktalanul teljesíti is. A történet olyan egyszerű, mint egy kőbalta, és noha az első fél órát egy ilyen kaliberű filmhez képest túlságosan aprólékosnak érzem, minden fordulat a helyén van - és sajnos senkit sem fog meglepni egyik sem. De itt nem ez a lényeg: adott hat ember a gyártelepen, és az a kérdés, ki fogja túlélni. Ennyi elég is.

Antal Nimródot szeretik Hollywoodban - és azt is sejtem ezek után, miért. Már a Vacancyból is rájöhettem volna, de A szállítmány megerősített abban, hogy Antal Nimród igazi, tökös nyolcvanas évekbeli rendező. Nem fertőzte meg sem az MTV (Music Televison, még mielőtt valaki a közszolgálati tévére gondol) klippjei sem Michael Bay kétórás helikopter-operettjei: nincsen hatásvadász látvány sem dobhártyaizgató szubbasszus, sem az McG-re jellemző üvöltő diszkóbalett. Itt minden valódi és nézőközeli. Antal ebből a közepesnél nem jobb forgatókönyvből kihozta a maximumot, ahogy a rendelkezésére álló színészekből is. Elkövethette volna azt a hibát, amit a korábban Vilos kolléga által megkritizált Halálkeringőben is láthattunk, hogy audiovizuális terrorral próbálja elterelni a figyelmet a történet sablonosságáról és fájdalmas egyszerűségéről - de maga és nézői szerencséjére nem tette. Ezek után várom a Predatorst: nem félek attól, hogy túlspilázná az "űrből érkezett szörny trancsírozza az embereket a dzsungelben". Kellemes filmnek nézünk elébe.

Damnation Alley

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 10.

Roger Zelazny Hugo-díjas regénye a poszt-apokaliptikus sci-fi irodalom egyik nagy klasszikusa. A belőle készült filmet azonban már nem illeti meg hasonló rang. A könyv rajongói, de még maga Zelazny is utálta Jack Smight adaptációját, ami még nagy vonalakban sem tartotta magát a regényhez. De ettől a közel sem elenyésző problémától eltekintve a 77-ben készült film azért összességében nem vállalhatatlan, korrekt B-kategóriás road-movie lett belőle, változó minőségű trükkökkel, viszont kimondottan erős poszt-apokaliptikus hangulattal.

Mielőtt rátérnék a filmre, mindenképpen rövid említést kell tenni a kultikus könyvről is. A 60-as évek végén, a vietnámi- és főleg a hidegháború kellős közepén járva, Amerika még mindig az állandó nukleáris-fenyegetettség árnyékában élt. A kollektív paranoia különféle módokon csapódott le a művészetekben, de főleg a tudományos fantasztikum igyekezett kiaknázni a témát. Ugyanebben a korszakban élték virágkorukat az USA útjait és kisvárosait rettegésben tartó különböző motoros bandák is, akik szabados életstílusukból fakadóan hatalmas népszerűségnek örvendtek a forrongó ifjúság körében, és ebből adódóan az írók, a zenészek és a filmesek is előszeretettel merítettek belőlük. (A grindhouse korszak motoros-bandás exploitationjei mellett megemlítendő még Hunter S. Thompson ekkortájt megjelenő első könyve, a Pokol Angyalaival közösen eltöltött időről szóló kultikus élménybeszámoló is.) Zelaznynak tehát nem volt más dolga, mint kombinálni ezeket az akkoriban divatos témákat, és tulajdonképpen ebből született meg a Damnation Alley alapötlete. A cselekmény vázát viszont valós események ihlették, egészen konkrétan egy Balto nevű szibériai husky hősies tette szolgált mintaként hozzá, de ennek már mindenki nézzen utána maga.

A könyv a Harmadik Világégés által felperzselt Földön játszódik, ahol az egykor Amerikának hívott kontinensen a túlélők számos rendőrállamot hoztak létre. Az állandósult, pokoli erejű viharoknak, és a poszt-apokaliptikus pusztaságon portyázó különféle fosztogatóknak köszönhetően azonban ezek között a városok között szinte lehetetlen a közlekedés. Az utolsó Pokol Angyalának, bizonyos Hell Tannernek ezért felajánlják, hogy minden bűnéért megbocsájtást nyer, ha a veszélyekkel teli sivár vidéken keresztülmotorozva, eljuttat egy szérumot Los Angelesből Bostonba.

A 69-ben megjelent regény (ami egyébként Zelazny egy 67-es rövid novellájának kibővítése) nagy hatással volt az egész szub-zsánerre, nélküle valószínűleg nem létezne az elsőszámú klasszikusnak tekintendő Mad Max trilógia sem, de az ihletés nyomait felfedezhetjük más regényekben, filmalkotásokban is, a képregények terén pedig egyértelműen Judge Dredd világa táplálkozott a legtöbbet belőle (az első Judge Dredd eposz, a Cursed Earth pl. a Zelazny mű sajátos feldolgozása).

Amint említettem, a film jócskán eltért a könyvtől. Az első forgatókönyvvázlat elnyerte ugyan Zelazny tetszését, de a stúdió készítetett egy másik verziót bizonyos Alan Sharppal is, aki viszont jó nagy ívben tojt az alapanyagra, aztán valami furcsa okból kifolyólag mégiscsak ez utóbbi verzió került leforgatásra. Így az író már csak az elkészült film megtekintése során döbbenhetett rá, hogy amit lát, az nem egészen az, amit ő korábban olvasott.

A film még a történet maradványait is alaposan megkavarta. Tanner (Jan-Michael Vincent - Airwolf) ezúttal a légierő egyik tisztje, aki egy távoli rakétabázison szolgál, ahol is ő az egyike az atomfegyverek indításáért felelős embereknek. A filmváltozatban Tanner és társa Denton őrnagy (George Peppard - Szupercsapat) az, akik kilövik azokat a válaszcsapásnak szánt rakétákat, amik ugyancsak felelősek a földi élet kipusztulásáért. A bázison szolgálók túlélik ugyan a nukleáris holokausztot, de később egy baleset során a létszámuk már csak négyre csökken, ezért a megmaradt katonák úgy döntenek, hogy elindulnak Albany-be, ahol sejtésük szerint még élhetnek túlélők. Az erre leginkább alkalmas eszköz pedig a garázsban tárolt két Landmaster nevű terepjáró tankszerű képződmény. A kietlen pusztaság azonban veszélyekkel, gigantikus méretű skorpiókkal, emberevő csótányokkal, és kanos hillbillykkel teli.

A történet egy road-movie sémájára épül, azaz hőseink utaznak, megállnak, embert veszítenek, tovább mennek, megállnak, túlélőt találnak…stb.  Ezzel még nincs is baj, de az amúgy sem túl változatos sztori végére sikerült egy rettentően szerencsétlen, deus ex machina típusú, nyálasan pozitív finist odahegeszteni. Valószínűleg jobban járunk, ha az utolsó 10 percet már nem is nézzük meg, és inkább saját magunk képzeljük el az általunk ideálisnak vélt befejezést hozzá.

A gyenge színészi játék, a fröccsöntött műanyag karakterek, és a banális dialógusok is nagyban hozzájárultak a film sikertelenségéhez. Jan-Michel Vincent filmes utóéletét ismerjük, néhány C-kategóriás film után a feledés homálya burkolta be, de George Peppard sem a királydrámáiról és a hihetetlen sokoldalúságáról vált ismertté. Előbbi színtelen szépfiúként terheli a vásznat, utóbbi pre-Hannibal Smithes, keménynek látszó veterán katona szerepet próbál hozni, sikertelenül. A Dominique Sanda által alakított Janice pedig egyenesen az a fajta karakter, aki miatt már összetört néhány távirányító a falon. A hölgyemény az út során ugyanis mindenre egy fars felsikoltással reagál, azt is a hitelesség legapróbb látszatát is kerülve, és mivel a filmben nem vetkőzik, meg se dugják, de még csak románc sem bontakozik ki, így az ijesztő külsejű Jackie Earle Haleyvel (Rorschach a Watchmenből) együtt egyértelműen csak azért vannak jelen, hogy rossz szokás szerint nő és gyerek is mindenképpen legyen a filmben.

A nagy költségvetés a különböző technikai kihívásoknak köszönhetően végül felemás színvonalú effekteket eredményezett. A film elején látható nagyméretű skorpiók például robotként nem igazán akartak működni, így maradtak a már akkoriban is felettébb csúnyának számító odavetítős módszernél. A film másik nagy problémáját a nukleáris viharoktól háborgó égbolt megjelenítése okozta, ami jócskán megtoldotta az utómunkálatokra szánt időt, de cserébe ez legalább valóban szép és látványos lett, és nagyban hozzájárult a tetszetős poszt-apokaliptikus atmoszféra megteremtéséhez.

Az effektekre szánt büdzsé nagy részét viszont egyértelműen a Landmaster jármű megalkotása vitte el. A még a filmnél is jelentősebb utóélettel büszkélkedhető 12 kerekű (4x3 kerék) és 10 tonnás jármű valóban nagyon dögösen néz ki, és itt nem csak egy teherautó alvázra szerelt óriási makettről van szó, hanem egy valóban működőképes, extravagáns járműről, aminek a megalkotása 350.000 dolcsit kóstált (ami mai áron már bizony 1 milla fölött van!), és ami végül annyira tetszett a producereknek is, hogy sokkal többet szerepeltették a filmben, mint azt a forgatókönyv eredetileg indokolta volna. A Landmasterből a filmben ugyan kettő van, de a valóságban csak egy készült, és az igazi, máig működőképes verdát alkalmanként meg is lehet tekinteni különböző autó és sci-fi kiállításokon, de alakja felbukkan filmekben, képregényekben is (Judge Dredd megint).

A film a 77-es év nagy dobásának lett szánva. Olyannyira nagy bizodalma volt benne a Fox stúdiónak, hogy sokkal többet vártak tőle, mint a Fox másik sci-fi jellegű projektjétől, attól a Csillagok Háborújától vagy mitől, így a Damnation Alley jóval nagyobb promót is kapott. A megelőlegezett bizalmat persze nem váltotta be, a mozikban és a kritikusok tolla alatt is nagyot hasalt, a Csillagok Háborúja meg közben kb. a világ legjobb filmje lett.

A Damnation Alley ennek ellenére közel sem egy vállalhatatlanul rossz valami, mivel hangulatában és néhány trükk tekintetében még így is amolyan geek-álomfilm, tehát ha a „klasszikus” nem is, de a kicsit sem degradáló „kultikus” jelző így is megilleti. Nézzük el az esetlenebb trükköket, a csapnivaló színészeket, és felejtsük el a túl optimista lezárást, a maradék viszont megérdemel egy olyan nosztalgikus közepest, ami a szórakoztató rossz filmeknek szokott járni.

Rock 'n Roll Szamuráj

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 6.

Az 50-es évek össznépi hidegháborús parája annyira sikeresen beleégette a világvége fenyegető rémét az emberiség kollektív tudatába, hogy azóta sem sikerült szabadulnunk tőle, és jó eséllyel nem is fogunk, amíg világ a világ (nyugi, most már tényleg nemsokára vége!). Az atomháborút olykor felváltják az alakváltó űrlények, a megállíthatatlan vírusok vagy a türelmetlen és robbanékony meteorok, de az tény, hogy milliószor majdnem lepusztult már a Föld a filmvásznakon, és tán még többször nem csak majdnem.

Az azonban közös a legtöbb egészséges lelkületű poszt-apokaliptikus valóságban, hogy a világégések egy kicsit lágyszívűek: sosem törekszenek a tökéletesen sikeres munkára. Egy-két tökös hőst és antihőst ugyanis mindig életben hagynak, és meztelen nőket is meg benzinfaló guruló isteneket, hogy legyen elég Ratata és Vruummm és Aaah! Aaah!. A Rock 'n' roll szamuráj (eredeti címe: Six String Samurai) nem árul zsákbamacskát: az első perctől világos, hogy a maszkulin töltetet ezúttal a huszadik század oly népszerű hathúros fétisei és a sokszor bevált élesre fent katanák hivatottak szolgáltatni.

Ezek után remélem senkit nem lep meg, ha azt mondom, hogy Elvis a Király - nem, most tényleg: ő Amerika királya -, és Las Vegasban lakott, ami a világ közepe az óceán másik oldalán és halála óta a trónkövetelők úticélja. Pontosan ide tart hősünk, nyomában egy hallgatag fiúval, akit lépten-nyomon megpróbál valaki másra sózni, és felettébb goromba vele, de persze azért nem minden nem arany, ami nem fénylik...

Látszólag minden adott tehát egy kiadós ökörködéshez, a poszt-apokaliptikus környezet és az erőteljes B-filmes hangulat pedig igazán nem lehet gátja a kibontakozásnak: senki nem vár el logikus cselekményvezetést vagy aprólékosan felépített jellemeket egy szótlan Buddy-Holly klón rockandroller haramiák tucatján vágja keresztül magát, hogy zenei párbajt vívhasson Elvis koronájáért. A komolytalanság azonban sohasem helyettesítheti a kreativitást, ahogy azt minden gyakorlott rossz-film rajongó jól tudja. Csak egyetlen módon lehet igazán elbukni: ha a néző unatkozik.

A Rock 'n' roll szamuráj azonban, sajnos, a sokat ígérő alapötleten túl nem sokat tud nyújtani, azaz nem teljesíti a saját maga által gerjesztett elvárásokat: hiányoznak a valóban látványos összecsapások, a vadállat zenei betétek és lenullázott világban játszódó filmektől elvárható fura figurák. Minden kicsit túl finom, még a humor is - pedig az aztán igazán nem pénz vagy technikai szakértelem kérdése. De nem próbál a film titokban komolyabb mondanivalót sem átadni vagy minimális eredetiséget csempészni a drámaibb jelenetekbe.

Kár érte, nem volt pedig olyan magasan az a léc. Hogy a fáradhatatlan, minimálpénzből megvalósított, simán újranézhető ökörködés mennyire nem teljesíthetetlen, arra pedig jó példa a több szempontból hasonló, rengeteg műfaji paródia-elem tartalmazó Straight To Hell. Összeszedetlennek összeszedetlen az is (talán még sokkal inkább), de annyival ötlettel telibb és változatosabb, hogy még!

Igaz, nincs benne Elvis, se katanák.

Tank Girl

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 4.

Tank Girl ugyanolyan ikonikus jelkép a britek számára, mint az amerikaiaknak a Szabadság-szobor vagy a franciáknak a gall kakas, feltéve ha az kopaszra van borotválva, ájulásig vedeli a lágert, olyan mocskos a szája, mint egy munkásosztálybeli chav-nek, parázna viszonyt folytat egy Booga nevű mutáns kenguruval és a nevét adó tankkal hajt keresztül mindazokon, akik meg akarják mondani neki mit szabad tennie és mit nem. A szabadsághoz csak akkor jutsz hozzá, ha fellázadsz a rendszer ellen, ami lerombolja az egyéniségedet, korlátozásokkal és büntetésekkel akar engedelmes szabványpolgárrá formálni - legalábbis a Tank Girl legnépszerűbb értelmezése szerint, hiszen a meteorbecsapódás okozta világkatasztrófa utáni poszt-apokaliptikus, elsivatagosodott (hát lehet még ennél jobban is?) Ausztrália impulzív, ultra-erőszakos, öntörvényű hősnője a Thatcher-éra homoszexualitást illegalitásba űzni kívánó 28-as törvényrendelet elleni harc szimbóluma lett: akkortájt Londonban heti rendszerességgel tartottak Tank Girl Night néven leszbikus összejöveteleket.

Az alkotói, Alan Martin és Jamie Hewlett által csak Vivienne Westwood-tervezte Mad Max-ként aposztrofált sorozat főszereplője először csupán egy Atomtan nevű fanzin oldalain bukkant fel, majd az underground művészeket összegyűjtő experimentális brit képregénymagazin, a Deadline 1988-as, első számában nyerte el végleges formáját. A pszichedelikus, kaotikus, egymással csak laza kapcsolatban álló történeteket (az egyikben a pokolból céges lifttel érkező Sátánnal üzleteli el Isten hálóköntösét három kívánságért cserébe), szürrealista technikákat, kollázst, prózaverseket alkalmazó Hewlett szellemi ámokfutását némileg magyarázza, hogy gyermekkorában a Mad humormagazinon és a később Heavy Metal néven újrapublikált, főként a sci-fi, a horror és az erotika zsánerében utazó francia képregényantológián, a Métal Hurlant-on szocializálódott. A növekvő népszerűségnek köszönhetően a rövid történeteket az egyik legnagyobb brit kiadó, a Penguin adta ki gyűjteményes kötetben, majd hamarosan meghódította Európát, Dél-Amerikát és Japánt, az USA-ban pedig mind a Vertigo, mind a Dark Horse lecsapott rá.

A kortárs brit popkultúrában szégyentelenül tobzódó és bevett képregényes fogásokra fittyet (és egyéb kevésbé szalonképes dolgokat) hányó Tank Girl a képregény oldalain rendszeresen összefutott létező hírességekkel, B-listás színészekkel, britpop bandákkal és gyerekműsorok szereplőivel, csak hogy annak rendje és módja szerint a lehető legprovokatívabb módon bánjon el velük (egy alkalommal például lefejeli Diana hercegnőt, hogy ellophassa a tiaráját). A két első Batman mozi sikerét meglovagolni kívánó 1995-ös amerikai filmadaptáció ezt próbálta átemelni saját miliőjébe az MTV-generáció számára, nem túl nagy sikerrel, hiszen a produkció hatalmasat hasalt a pénztáraknál (a 25 milliós költségvetésből mindössze ötöt hozva vissza). Bár Hewlett jelen volt a forgatáson, vajmi kevés beleszólása volt az egyébként is hányattatott sorsú forgatásba: a főszerepre szánt Emily Lloyd az utolsó pillanatban lépett vissza (ezzel lehetőséget adva az egyébként sokkal alkalmasabb Lori Petty-nek), a Sub Girl-ként castingolt Björk is csak a hangját adta a produkcióhoz, Rachel Talalay pedig meglehetősen morózus hangulatban dirigálta végig a filmet, miután felfedezte, hogy teherbe esett.

A 2033-ban játszódó cselekmény szerint a végzetes meteor becsapódása óta 11 éve nem esett eső a homok- és kősivataggá változott Földön, a megmaradt és így felbecsülhetetlen értékű vízkészleteket pedig a militarista és diktatórikus eszközökkel élő Water and Power társaság birtokolja, módszeresen levadászva a szétszóródott túlélőket, ha vízcsempészeten érik őket. Egyedül a T-Saint (Ice-T) vezette titokzatos Trancsírozók szállnak szembe a Malcolm McDowell alakította hatalommániás Kesslee-vel (ami a leaks anagrammája), akikről kiderül, hogy kengurugénekkel kezelt szuperkatonák és a klimaktikus végfináléban Tank Girl oldalán ostromolják meg a társaság erődítményét. Habár a film pont az eredeti képregény szellemiségével szemben éppenhogy a mainstream popkultúra mellett teszi le a voksát (a film soundtrackjéről Courtney Love, az animációs betétekről Mike "Született Gyilkosok" Smith gondoskodott) és mind a szabadszájúság és a meztelen jelenetek terén meglehetősen prűdnek bizonyul (TG és Booga ágyjelenetét gondosan kivágták a végső produktumból), valamint a cselekmény is hagy némi kívánnivalót maga után, a végeredmény meglehetősen szórakoztatóra sikerült. Abszurd ötletekből nincs hiány: a társaság nem tűri a hibákat, a büntetés vízkinyerő általi halál, a Trancsírozók által megcsonkított főgonosz fejét a helyi kibernetikus orvosdoktor hologrammal helyettesíti, a menekülő TG az őt feladni próbáló madámot a Let's Do It, Let's Fall in Love Cole Porter-szám eléneklésére kényszeríti, míg csak a teljes bordély dalra nem fakad, hogy az egész egy spontán musical-jelenetben teljesedjen ki (lásd még Clerks 2 vagy Zatoichi), vagy amint az ellenállók divatfotósként szivárognak be a bázisra és a végső összecsapásban Kesslee-t a tank ágyújából kilőtt sörösdobozokkal késztetik megadásra, mind-mind kárpótolnak az egyéb hiányosságokért (és akkor még a rendkívül bájos Naomi Watts-ot nem is említettem).

Ironikus módon a Hewlett által élete legmegalázóbb kudarcaként megélt film csak még több olvasót vonzott a képregény rajongótáborába és a Peter Milligannel (Judge Dredd, X-Statix, Human Target) közösen a Vertigo-nak írt Tank Girl - The Odyssey című Odüsszeia parafrázisban alaposan kifigurázzák a hollywoodi filmverziót. 1998-ban a Blur énekesével összehozza az elképesztő sikereket elérő Gorillaz nevű virtuális bandát, majd a Nyugati utazásból készít operát Monkey: Journey to the West címmel, a Tank Girl fáklyáját pedig Alan Martin viszi tovább olyan nagyszerű grafikusokkal, mint Rufus Dayglo és Ashley Wood.

A képregény:

A film:

Sherlock Holmes

Sherlock Holmes a világon a legtöbbször adaptált irodalmi figura - és itt most gyorsan felejtsük el az 1988-as filmfeldolgozást, amelyben hiába játszott Michael Caine és Ben Kingsley, egyszerűen botrányos volt. Azon kevés kitalált alak közé tartozik, akinek sikerült az, amire mindenki vágyik: popkulturális ikonból örök érvényű hivatkozási alap lett, akihez képest helyezkedik el bármelyik másik képzeletbeli - és valóságos - nyomozó. A britek számára ugyanolyan nemzeti ereklye, mint Dover fehér sziklái, a nemzeti lobogó, a Királynő a Big Ben vagy a Kisvárosi gyilkosságok (Midsomer Murders) vasárnap este. Külsejét William Gillette színésznek köszönhetjük - színpadon ő viselt először vadászkalapot és kockás pelerint is, amely nélkül nem ismernénk meg a figurát - eddig.

Az első információk a készülő filmről lázba hozták a világot: Sherlock Holmes! Újraírva! Roberd Downey Jr.! Amint heroint tol! Guy Ritchie rendezi! - ezen utóbbitól persze tartottam, nem szerettem volna, ha pusztán az East Endi vagányok tizenkilencedik századi másolataival találkoznék, Ford Transitok helyett lovaskocsikban és még ritkább fogazattal. Minden rendben is ment, a forgatás hozta a mára már kötelező sztárbaleseti rátát, ellátta a bulvársajtót megfelelő mennyiségű pletykával (Holmes és Watson meleg lesz, valamint Guy Ritchie mayfairi kocsmájából azóta sem lehet kirobbantani Robert Downey Jr.-t, a vadabbakról ne is beszéljünk.) A várakozásnak vége, mi is megkapjuk két hetes késéssel a nemzetközi bemutatóhoz képest.

A főcímet követően Sherlock Downey Jr. azonnal akcióba lép, és gyorsan leérveli, hogyan fogja az első gazfickót ártalmatlanná tenni - ami egy poénnak vicces, később erőltetetté válik. Mint rövidesen kiderül, Lord Blackwood (Mark Strong) okkult szertartását akadályozták meg, aki úgy tűnik, eddig tisztes pszihopata módjára öldöste a város fiatal és előkelő ifjú lányait. A Lordot halálra ítélik, de kivégzése előtti utolsó kívánsága, hogy Robert Holmes Jr.-al beszélhessen, akinek egyéb gondja is akad: kollégája és harcos(élet)társa nősül, és elhagyni készül a Baker Street 221B alatti kuplerájt. Azonban az élet nem ilyen egyszerű: miután annak rendje és módja szerint felakasztják majd eltemetik, Lord Blackwood feltámad... és a dolgokat súlyosbítandó, felbukkan Rachel McAdams is, akinek egyetlen előnye ebben a filmben, hogy szép.

Ami a Guy Ritchie Faktort illeti, megnyugodhatnak a kedélyek: nem beszélnek benne sokat kelet-londoni dialektusban, nincsenek vicces, önmagukért való monológok, egyetlen bukméker sem olvas Spinozát, van viszont szépen animált főcímünk (á la Spíler), és Mark Strong. Sajnos tőle itt a továbbiakban búcsút veszek: nincs más dolga, mint gonoszan nézni, és jelentőségteljes hülyeségeket mondogatnia, ennél azért többet érdemelt volna. Nem véletlenül keverem össze Sherlock Robert Holmes Downey Jr. neveit: ugyanúgy játssza az élvhajhász - egyben zseniális - playboyt, mint a Vasemberben (illetve annak folytatásában), az akcentusa abszolút meggyőző - élmény minden gesztusa. Jude Law kiválóan egészíti ki nem csak Howneyt hanem Watson figuráját is hús-vér emberré: azt teszi hozzá, ami a legtöbb eddigi feldolgozásból kimaradt - hiszen az eredeti regények Watson szemén keresztül mutatták be az eseményeket, ezért róla tudunk a legkevesebbet. Hogy mennyire homoszexuális a két főhős kapcsolata? Legyen ez a szociológushallgatók esti kocsmai vitáinak tárgya, esetünkben nagyszerű haver-film hangulatot ad - már ameddig együtt vannak, az első óra után a sors - illetve a dramaturgiai szeszély - jó időre elszakítja őket egymástól, és ez az az időszak, ahol leül a film, és legalább fél órát kell várni a visszatérésre.

A történet tele van okkult szertartásokkal, szabadkőművesekkel, sötét összeesküvésekkel szóval minden földi jóval, de amikor a történet egyik csúcspontján egy lassított robbanássorozatban látjuk végigbotorkálni Holmest, már sejthetjük, hogy eddig tartott a film érdekes része. Onnantól sajnos eszembe jutott A szövetség - amelyet szeretnék elfelejteni pedig - mert az ötlettelenség viharos tengerére futunk ki, az addig egészen jól felépített cselekmény apró darabokra hullik, és nem marad más, csak a kaszakdőrök és akciórendezők húszperces tobzódása. A finálé jelenet a különböző okkult események és Lord Blackwood praktikáinak tudományos megfejtésével, amelyet egy kétperces, bármelyik Poirot magánszámot felülmúló monológba sűrítettek bele az épülő Tower híd tetején pedig egyértelműen a film leggyengébb pontja.

Nagy kár ezért a fél óráért: hangulatos film, nagyrészt jól eltalált szereposztással - mondom, szeretem én Rachel McAdamst, de nem ő kellett volna erre a szerepre. A párbeszédek itt-ott különösen emlékezetesek lesznek ("Nyugalom, orvos vagyok" mondja Watson, amint éppen egy nagydarab franciát(!) fojtogat), a speciális effektek még az Avatar fényében sem rosszak, és van valami izgalmas és érdekes abban, ahogyan újrateremtették a Sherlock Holmes mítoszt. Annál is inkább kár, mert a vég kétséget sem hagy afelől, hogy hamarosan érkezik a második rész, amiben megláthatjuk, ki játssza Moriarty-t, Sherlock Holmes ősi ellenségét, aki két jelenet erejéig bukkan fel a filmben. Remélem rendes szerepet is fognak írni neki.

The Water Margin - Kungfu kedd #9

Potenciálisan sikeresebb alapanyagot választani sem lehett volna: a Water Margin (Shuihü Dzuón, angol nyelvterületen Outlaw of the Marshes címen is ismert, nálunk Vízparti történetként jelent meg), a kínai irodalom négy klasszikus nagyregényének egyike. Ráadásul ha a kungfufilmek doyen-je, Chang Cheh dönt úgy, hogy adaptálni fogja, a filmváltozat évtizedeken átívelő státusza is garantált.

A Shaw Brothers szokás szerint sztárrendezője rendelkezésére bocsátotta teljes kosztum- és díszlettárát, valamint az összes kungfu-sztárt is a filmbe terelte: egy olyan produkcióban, amelynek csak a főszereplői száznyolcan vannak, mindenkinek jutott szerep. Igazi filmes nagyeposz született. A regénynek mindössze csak egy részlete került adaptálásra, sőt, a választott töredék még egy folytatásra is elegendő volt, amely az All Men Are Brothers címet kapta.

Persze attól még, hogy részletről van szó, nem jelenti azt, hogy a forgatókönyv ne lenne wuxiához méltóan komplex (a történetet a Shaw Brothers háziszerzője, I Kuang adaptálta): a Sung császár ellen lázadó tisztek csapata felbéreli a hírhedt Shi Wenggong-ot (Kuroszava Toshió), aki Arany Dárda néven is ismert, hogy gyilkolja meg a lian shangi 108 bandita egyik vezérét, akik ellenlépésként Lu Dzsun Ji-t, a Jáde Sárkányt küldik ellenük. Utóbbi előszörre nem akarja elfogadni a megbízást, ám miután a saját felesége börtönbe juttatja, és onnan éppen a lian shangi banditák mentik ki, élükön Jen Ching-gel, az Ifjú Sárkánnyal (David Chiang). A fináléban a hősöknek Shi Wengonggal és magánhadseregével kell összecsapniuk.

David Chiang a hetvenes évek elejének egyik legnagyobb hongkongi sztárja, aki Ti Lung oldalán az egykori koronagyarmat akkori legsikeresebb filmjeinek főszerepét játszotta el – ők ketten voltak Chang Che protezsáltjai, a nyolcvanas években csúcsra futó, John Woo által berobbantott, férfibarátságra, testvériségre alapozó bloodshed-műfaj előhírnökei (Woo sokáig Chang Cheh rendezőasszisztense volt.) Sztárságát hangsúlyozandó, a film során, akárhányszor akcióba lendül, egy idegesítő, oda egyáltalán nem illő, ám végül is vicces kis melódia csendül fel. Ezek után már nem is lehet csodálkozni azon, hogy Chang Cheh az elvárhatónál valamivel több bizalmat invesztál sztárjába: az egyszálbelű Chiang a hihetőséget birizgáló könnyedséggel végez még a legnagyobb monstrumokkal is.

Tiszta szerencse, hogy a rendezőnek olyan akciókoreográfusok álltak rendelkezésére, mint Lau Kar Leung és Tong Gaai, akik többé-kevésbé képesek voltak még a Chiang-félékből is kicsikarni a szükséges minimumot. A koreográfia stílusa még nem olyan kiforrott, amilyen a hetvenes évek közepétől készülő filmekben (főleg Lau Kar Leung lesz majd híres a valós shaolin stílusokra alapozó koreográfiákkal teleszórt filmjeiről), ez még csak un. basher, ami azt jelenti, hogy mindenki lóbálja a kezét-lábát, aztán vagy eltalál valakit, vagy nem (na jó, ez azért túlzás, de a későbbi, mérnöki precizitással kivitelezett harcoknak ezek még csak előhírnökei.)

Seventh Moon

Meg kell hagyni, Eduardo Sanchez filmje korántsem olyan gyér, mint amilyennek első körön feltételeznénk (vagy éppen amilyen lesújtó pontszámokat kapott attól a cirka 500 embertől az imdb-n). Való igaz, hogy tucathorror, tucatszerkezettel, és igazán hozzávághattak volna az operatőrhöz egy fénymérőt a munkálatok idején – bár lehet, hogy épp ez utóbbi hiányosság a film legnagyobb erénye.

A Frankenstein menyasszonya című klasszikus kislány-tó-fulladás jelenetével kapcsolatos mizériák óta tudjuk ugyanis, hogy a néző fantáziájára bízni bizonyos dolgokat adott esetben hatásosabb, mintha megmutatjuk neki, mire kell gondolnia.

Előfordulhat, hogy ez a helyzet adódott a Seventh Moon-nal is. A történet egy friss házas vegyespár (kínai srác-amerikai lány) Kínába tett kirándulásának (nászút) mosolygós képsoraival indul, majd késő délután vidék felé veszik az irányt sofőrjükkel, hogy meglátogassák a srác családját. Pár órával később idegesen konstatálják, hogy eltévedtek. Ekkor kezdetét veszi a téboly, a címben szereplő megjelölés ugyanis az éhes szörnyek ünnepének időpontja, ennek okán főhőseink egész éjjel szürke bőrű, pucér és kopasz lidércek elől menekülnek a pusztában, joggal feltételezvén, hogy ezek az agyatlan lények el szeretnék fogyasztani őket.

Ez tehát a mese, mely természetesen az utolsó harmadában tartogat némi fordulatot, addig azonban briliánsan követi a modernizmus nyomvonalán haladó horrorok (pl. Texasi láncfűrészes mészárlás) repetitív szerkezetét (támadás-menekülés-támadás-menekülés... és így tovább). Ebben tehát nincs hiba, a film hozza a tőle elvárt indie-színvonalat (ami természetes, hiszen Sanchez anno az Idegleléstársrendezőjeként alaposan kiismerte a low-budget rémfilmek világát), olyannyira, hogy az alkotókat az sem zavarta, hogy a kínai vidéken bizony nincs közvilágítás, a mesterséges fényekkel pedig láthatóan nem sokat bíbelődtek, így a film cirka 65 százaléka vaksötétben játszódik, itt-ott némi árnyjáték észlelhető ugyan, pár mobiltelefon is világít, 5 perc sötétség és sikoly azonban – sejtelmesség ide vagy oda – meglehetősen próbára teszi a néző türelmét, pláne ha fáradt szemei utána sem nyernek feloldozást és továbbra is árnyakból kell kivenniük a lényeget (a vért és brutalitást, melyre oly nagyon vágyna). Sanchez filmje mindazonáltal élvezetes egynyári kis darab - a realizmusra, naturalizmusra hajazó rémfilmek (új)hullámának (igaz a Cloverfield, Diary of the Dead, [R.E.C.]) kellős közepén egy a százból, mértékletes, egyszerű, mondhatni elegánsan spontán munka, izzadtságszag nélkül.

ps.: Ezentúl csak olyan filmekről írok aminek a címében benne van a MOON szó.

Ps2.: csak viccelek.

Rettenthetetlen hiéna - Kungfu kedd #6

Bár a Shaw Brothers csak a nyolcvanas évek derekán hagyott fel a filmgyártással (akkor sem teljesen), már a hetvenes évek közepétől megvoltak a maguk problémái. Kb. ugyanaz volt velük is a helyzet, mint az európai kultuszmozik emblematikus gyártójával, az angol Hammer Filmsszel: a hippikorszak beindultával, a youth culture világhódítása nyomán mintha elveszítették volna azon érzéküket, amellyel a trendeket felismerik. Halálosan komoly filmeket forgattak akkoriban, a közönség azonban már messze nem szerette volna ennyire komolyan venni a mozis meséket.

A konkurens Golden Harvest viszont hallgatott az idők szavára, és a hatalmas sikerű Részeges karatemester után literszám zúdította a melót Jackie Chan nyakába. Ő sosem tisztelte különösebben a tradicionális stílusok filmre vitelének szándékát (ez nem feltétlenül negatívum), - az olyan koreográfus-zseniktől eltérően, mint pl. Lau Kar Leung -, és legfőbb célja a publikum megnevettetése volt. Ebben a filmjében sem a hagyományok tisztelete hajtja.

A sztori fordulatos, de nem különösebben eredeti, főleg azok számára nem, akik már kellő mennyiségű kungfu-filmet láttak: a Csing zsarnokság ellen szövetkező Ming ellenállók klánját elpusztítják a császár katonái, élükön a hatalmas harci jártassággal rendelkező Yin tábornokkal. A klán feje, az öreg Chin túléli a támadást, és bujkálni kénytelen. Unokája, a nehézfejű Lung (Jackie Chan) nem bír a fenekén megmaradni (a sajátján, nem az öregapjáén), és ugyanazt a nevet adja harcművészeti iskolájának, ahogyan a klánt hívták egykor. Ezzel magára vonja a Csing katonák figyelmét, és rajtaütésükkor Yin meggyilkolja Chin-t.

A bűntudattól félőrült Lungot csak a klán másik túlélője, a Nyolclábú Egyszarvúként ismert veterán harcos (sok érdekes névvel találkozhatunk kungfufilmes utazásaink során, de ez még köztük is elviszi a pálmát) tudja lebeszélni arról, hogy meggondolatlan támadást hajtson végre a Csing katonák ellen. Helyette elkezdi kiképezni az „érzelmi kungfura”, egy olyan stílusra, amely Jackie Chan pihent agyából pattant ki (a részeges stílustól eltérően, amely valóban létezik.) A stílus lényege, hogy a különböző érzelmi rohamokkal összeegyeztethető mimikát használja harcra, és ezek váltakoztatásával zavarja össze az ellenfeleket. Persze az egész teljesen komolyanvehetetlen, és pontosan ez is volt Chan célja vele.

A Fearless Hyena Chan legelső rendezése, és mint ilyen, egyáltalán nem sikerült rosszul. Sok olyan motívumot és megoldást itt próbál ki először, amelyeket majd a későbbi filmjeiben tökéletesít. A harci jelenetek látványosan koreografáltak, de néha túl hosszúak, a poénok viszont valamivel jobbak, mint az ebben az az ebben időszakban született kungfu-komédiáktól elvárható. Ez volt Jackie utolsó, a hírhedt Lo Wei producerrel együttműködésben készített filmje. A Fearless Hyena 2 forgatásának felénél Jackie otthagyta a produkciót, ezután Lo Wei vérdíjat tűzött ki a fejére, és Jackie egy időre kénytelen volt Tajvanra költözni a triádok elől.

New Moon - Újhold

Tuti, hogy az „undorító”, „nyálas”, „szar” Twilight-széria második fejezete „szörnyű” és „rettenetes” lesz mindenki szemében. Lássuk be, a frencsájznak 18 éves kor fölött nincs túl jó híre, ráadásul a trailer nem kecsegtetett túl sok jóval.

Pár bekezdés erejéig emelkedjünk felül most a mindenkiben ott lappangó kultúr-sznobérián (vagy a trash-kult sznobérián) és szakmaiságon, helyezkedjünk egy lelkesedő-sikítozó tini lelkébe. Engedményt teszek: nem kell sikítozni, sem lelkesedni, elég, ha félénkebb – azaz némi önreflexióval és aggyal rendelkező – tinik vagyunk; a paraméterek legyenek mondjuk a következők: elégedetlenség önmagunkkal, kevés barát, inkább otthon ülünk és szórakoztatjuk magunkat (olvasunk, filmet nézünk, zenét hallgatunk, interneteziünk, álmodozunk, magányosan kulturálódunk), titokban tök szerelmesek vagyunk a 3 paddal előrébb ülő illetőbe, és meggyőződésünk, hogy soha de soha nem lesz szexuális életünk. Meg úgy en bloc „normális”, „polgári”, esetleg „kispolgári” életünk. Szüleink ezeket a frusztrációkat új keletű szexuális mentalitással oldották fel, ez ma már nem nagy ügy. Dugni szabad, csak éppen nincs kivel, vagy ha van kivel, akkor az nem megy, mert hát nem úgy működik, ahogy azt láttuk a filmekben meg leírták a lányregényekben.

Ergo: nem dugunk, macerás, illúzióromboló, félelmetes, és egyáltalán nem olyan nagy ügy, mint ahogy azt láttuk a filmekben, vagy olvastuk a lányregényekben (ergo: éljen a szüzességi fogadalom!). Ráadásul a test egyáltalán nem egy kívánatos dolog, mert nem olyan, mint ahogy az látható a filmekben vagy egyéb konzumtermékekben. Finomítván az esetleges anatómiai hibákat az a legegyszerűbb, ha felhagyunk a táplálkozással pár évre. Éhesek vagyunk, nem szexelünk, alapvető biológiai vágyaktól frusztráltak vagyunk, és egyébként is szar a világ, az emberek büdösek, tuskók, a lázadozás ma már nem menő, apa ferrariját elkötni sem olyan stílusos, Kurt Cobain halott és a zsíros haj egyébként is gusztustalan, a drogok ölnek, az alkoholtól hányok, cigizni nonkonform dolog, a diszkóban parasztok vannak. Marad a magány, az elszigeteltség és a szimpla vágyakozás, bár nem tudjuk ez mi felé irányul, apátiám végtelen és hangtalan.

Hát így állunk. És akkor jön Stephenie Meyer és Catherine Hardwicke egy horror-tematikát szolid fantasy giccsbe rügyeztető tinirománccal, a fent ecsetelt problémákat egy kézenfekvő, de azért végiggondolt allegóriában dolgozza össze, pitebaszós vagy egyéb (enyhén lekezelő, alapvetően intoleráns) poénbombák, szatirikus felhang, cinizmus és lúzerkedés nélkül. Igaz az önreflektivitás (amivel állítólag túl lehet élni ezt a nyomorult 21. századot) tökéletesen hiányzik, de önreflektíven sajnos nem lehet ábrándozni-szépelegni. Őszintén megvallom, nekem semmi bajom a Twilighttal, sőt, kicsit méltatlankodtam, hogy nem 1992-ben születtem, mert nekem nem szóltak ilyen filmek, nekem tilos volt ábrándozni, nekem nem volt Robert Pattinsonom, nekem volt az Interjú a vámpírral, de azt nem nekem csinálták, kamaszlelkemet pátyolgassam az Amerikai pitével (és titkon még mindig viccesnek tartom, ha valaki belegecizik egy pohár sörbe, vagy bevizel a táncparkett közepén). Ezen felül volt még a Sikoly-széria és annak farvizén úszó darabok, rossz esetben Larry Clark perverz agymenései. Ez van. Fogadjuk el azt a tényt pozitívumként, hogy a Twilight-széria megtalálta a célközönségét, ezt az éhező, divat-goth, vágyakozó, romantikára szomjazó csendesen frusztrált, épp öntudatára ébredő – felnőttek/idősebbek megjelölése szerint „hülye kis emós köcsög”-generációt. Az ég óvja őket a hátukra ragasztott „hülye vagyok, üss!” címkéktől!

Persze, hogy túl direkten tálalt a „vámpír=vágyakozás” metafora, és természetesen a vámpírnak mint horror-antagonistának ez az utolsó karó a szívbe – bár sosem tartozott a zsigeri félelmeket kiváltó szörnyetegek közé. Figyelemreméltó az, hogy a tinifilm versus horror esetében ezúttal a gyengébb zsáner diadalmaskodott, – ez nem értelemszerű ugyanis, a vámpírhorrort általában csak az olyan erős attrakciós elemek képesek legyőzni, mint a szex (ld. Jesus Franco - Vampiros Lesbos, 1971), az akció (Penge, Underworld szériák, Alkonyattól pirkadatig), és bár az Interjú a vámpírral óta ezek a hegyesfogú kárhozott lények 100%-osan azonosulásra csábító melodrámai hősök, jelenlétükben mindig ott virít az a bizonyos 18-as karika.

Az első rész tehát jött, látott és győzött. A második is ezt fogja tenni, habár ezzel már akadnak problémák. A Twilightot még a meglepetés ereje elbírta a hátán, a New Moon kapcsán azonban ez már ugye nem áll fenn, de mit van mit tenni, the show must go on. Iparkodnak az alkotók, első körön úgy döntöttek, hogy az első rész nőnemű direktorát férfire váltják. Logikus lépés, az első részben a romantika rózsaszín madzagát kellett elhúzni a közönség orra előtt, a másodikban azonban egy régi-új karakter is megjelenik, történetesen a vérfarkas – aki, amióta a tizenévesek erőteljesen képviseltetik magukat a vásznon, a pubertáló fiúk horror-allegoriája. Ebből kifolyólag több az akció, erősebb a maszkulin jelleg, a meszes-arcú Pattinson alig-alig van jelen, van helyette viszont egy hibátlanul kidolgozott felsőtesttel rendelkező (mit ad isten örökké félmeztelen) rézbőrű übermensch, az „erősebb kutya”, aki ráadásul Bella és Edward szakítása után elcsavarja a lány fejét. Sajnos azonban az ebben rejlő szexuálpszichológiai vonalakat Chris Weitz direktor szemérmesen elfedi csinos kis akciójelenetekkel és gyalázatosan rossz, semmibe vezető dialógokkal, és bár meg kell hagyni, a direktor becsületes monotonitással pakolja egymás után a jeleneteket, a giccshez egyáltalán nem ért – azaz bőségesen akadnak kínos etapok is (lassított felvételen láthatjuk, ahogy a szerelmespár az erdőben lepkék közt futkározik!).

Nagyvonalúan leegyszerűsítve azonban a problémát: aki eddig nem szerette ezt a kamaszcsürhét az nem most fogja megkedvelni. A második rész színvonala nem ment lejjebb, de nem is emelkedett látványosan – ez viszont (ha feltétlenül bele akarunk kötni) nem túl kecsegtető dolog manapság, hisz mind ismerjük a mamut-franchaise-ok aranyszabályát: a másodiknak jobbnak, meggyőzőbbnek kell lennie. Ezt a New Moon nem teljesítette, egyetlen új rajongót sem fog magához vonzani, a kicsik azonban örülhetnek; nagyjából minden maradt a régiben, sőt semmi meglelpetés nem fogja várni őket – a sztori marad azon a vonalon, amit az első rész első 15 percében sejteni lehetett, a precíz giccs-esztétikán pedig sehol sem esik csorba.

Hóhérok Shaolinból - Kungfu kedd #5

Az Executioners from Shaolin (nemsokára nálunk is kijön dvd-n) a klasszikus Men from the Monastery folytatása, azzal a különbséggel, hogy azt Chang Cheh rendezte, ezt meg Lau Kar Leung. A mandzsu hódítók felégetik a Shaolin templomot, a túlélő szerzetesek és ming ellenállók csapatostul menekülnek belőle, már ha sikerül kicseleznük a csing csapatok támadását. Hung Sze Kvan szerepét tobábbra is Chen Kuan Tai alakítja, oldalán pedig olyan korabeli sztárok játszanak, mint Lo Lieh, Wang Yu és Lily Li, Gordon Lau Kar Fei comeo-járól már nem is beszélve, bár ő még 1977-ban nem akkorra sztár, hogy túlélje az első negyedórát (haláljelenete nagyszerű grand guignol.)

A csing csapatokat az áruló szerzetes, Pai Mei (Lo Lieh) vezeti, Fehér Szemöldök, a mára kungfu archetípussá lett gonosz mester, akinek figuráját Tarantino is átvette a Kill Billbe. Játszi könnyedséggel végez a kolostor apátjával, Chi Sannal, aki tanítványainak kiszabadítására indul. Hung Sze Kvant és társait, köztünk a Gordon Lau által alakított Tongot a csingek csapdába csalják, és majd mindegyiküket lemészárolják. Hung csak hajszál híján menekül meg. A Jangce-folyón le-fel utazó Vörös Hajókon, a vándorartisták között talál menedéket, és itt ismerkedik meg Ying Chunnal (Lily Li), az enyhén szólva vad lánnyal, aki kifejlesztette a saját daru-kungfu stílusát. Hung mintegy előjátékként összeméri vele a saját tigris-stílusát – nemsokára pedig már ott állnak az anyakönyvvezető, vagy legalább is a tizennyolcadik századi, ottani megfelelője előtt…

Pai Mei emberei azonban nyomukra akadnak, és a párnak menekülnie kell. Egy isten háta mögötti tanyán találnak menedéket, ahol Ying Chun megszüli gyermeküket, Wen Dinget (Wong Yu). Az asszony a kisfiút szeretné a daru-stílusra kiképezni, de Hung Sze Kvan ezt megtiltja neki, ugyanis nem tartja sokra a nő által kifejlesztett technikát. Ying ennek ellenére titokban tanítani kezdi Wen Dinget, aki így egyszerre tanulja ki a szülei különböző harci stílusait, és önmagában azokat egyesítve kifejleszt egy saját technikát, amely akkor jön leginkább kapóra, mikor apja sorozatban próbál sikertelenül végezni Pai Meijel. A legyőzhetetlennek tűnő gonosz szerzetes nemcsak fantasztikus kungfu-tudással rendelkezik, de sebezhetetlennek is tűnik; egyetlen gyenge pontja van, a lába között…

Az Executioners from Shaolin nem igazán nevezhető bosszúfilmnek, ugyanis Lau Kar Leung inkább a családtagok közötti kapcsolatokra (illetve apa és fia közt ezen kapcsolatok hiányára) koncentrál. Hung Sze Kvan lényét annyira megszállja a Pui Mei iránt érzett gyűlölete, hogy elhanyagolja a fiát, és a férfi csak a fináléban – már későn – mutatja ki igazi érzelmeit. Szappanopera, kungfu-melodráma és kalandfilm keveredik itt, kitűnő példájaként Lau Kar Leung a műfaj megújítására tett kísérletei egyikének.

A családtagok kapcsolatának e mély kibontása ellenére mégis Pui Mei figurája marad meg leginkább a néző emlékezetében, ugyanis Lo Lieh a testet öltött opportunista gonoszság tökéletes példájaként alakítja a renegát szerzetest. Wong Yu Wen Ding szerepében már korántsem ennyire karizmatikus, neki mindig jobban álltak a wuxiák, mint a kungfu-filmek. Lau Kar Leung rendezése sem annyira biztos kezű, mint remekművei esetében (Eight Diagram Pole Fighter, 36th Chamber of Shaolin): a tempó akadozik, és a forgatókönyv struktúrája sem a legszerencsésebb, ám a film szórakoztató erejét túlságosan ez sem csökkenti.

Aliens - Üvegfolyosó és egyéb történetek

Visszatértek. Egykoron, eonokkal ezelőtt egy rövid ideig már köztünk voltak, azonban a 90-es évekbeli Nagy Képregény Leépítés idején az Idegenek a Ragadozókkal együtt teljesen odavesztek. De nem borult rájuk a feledés homálya, az elszánt rajongók megőrizték, sőt tovább ápolták emléküket, még oltárt is emeltek nekik, miközben reménykedve várták visszatértüket. Egészen ez év nyaráig kellett várniuk. 

Az Alienek csak halk és óvatos léptekkel tértek vissza a magyar képregény kínálatba, de legalább itt vannak. Jó lenne, ha egy szép sorozat keretein belül hamarosan hosszabb és jobb történeteket is olvashatnánk, és akkor talán előbb-utóbb egy másik idegen faj is elindulhat Magyarország irányába. A nem rajongóknak abszolút kihagyható kötet.

1

Ahhoz a generációhoz tartozom, amely Pirx kalandjaiban előbb látja meg a legendásan nobudget török adaptációs tradíciókat, mint Sinkovits Imrét vagy Zenthe Ferencet, és amely a magyar science-fictiont Eördögh Alexa bimbózó – későbbiekben a Playboy hasábjain kivirágzó – tehetségével társította. „Magyar Science-Fiction” – abszurd műfajelméleti vicc, leírva még inkább; az Űrgammák annyira sci-fi, mint a Magyar Vándor, és az évtizedekből táplálkozó hiátus – ti. a sci-fi űrhideg hűlt helye – fokozatosan feledtette el velünk a zsáner újévezredi birtokbavételének szükségét vagy egyáltalán lehetőségét.

Teljes pompájában, naná, hogy nem pattanhat ki senki ember fiának fejéből, és brutálisan eltökélt s hasonlóképp józan direktor, aki nem is rogyik meg e honfoglalói felelősség terhe alatt – de nem is előzi le magát, mikor lendületesen leereszkedik a Kárpátok lejtőin.

Ambícióknak nem volt híján az elsőfilmes Pater Sparrow: a kiindulópont keresésekor egyenesen Stanislaw Lem munkásságáig merészkedett. Vakmerő legyintéssel letudva, hogy ilyesmibe tört tövig Soderbergh bicskája, a lengyel író és az orosz rendező között elmérgesedő kapcsolat fényében pedig még a Tarkovszkij adaptálta Solaris sem tekinthető minden csorbulástól mentesnek. Sparrowt az sem zavarta, hogy Az emberiség egy perce egy történet nélküli pszeudo-izének (egy kimerevített pillanatképnek, az emberiség egy átlagos 60 másodperce statisztikai rögzítésének) történet nélküli ál-elemzése, egy kvantitatív ihletésű, kultúrpesszimista merengés. Sőt, saját bevallása szerint pont ez ütött szöget a fejébe: a cselekmény orientált film nyelvére lefordítani ezt a deklarált megfilmesíthetetlenséget.

A nagy akarásnak egy látványosan zavarba ejtő, és – azért alkotói szándék szerint is – elgondolkodtató nyögés lett a vége.

Egy híres könyvkereskedés teljes állományának egyik percről a másikra, 1 című számbibliába történő átalakulása szimbolikus mirákulum, a Gutenberg galaxis eseményhorizontja. Minden szó, minden irodalom, az individuum minden romantikája, önáltatása a testnedvek, élettani mutatók és halálnemek, a fizikai való szigorú számsorába zuhan; a minőség pislapillanat alatt oldódik fel a mennyiségben, patikamérlegen a végtelen. Hiába a Valóságvédelmi Hivatal szakszerű kivonulása és helyszínelése (a tudományos-fantasztikum érzékletesen szolid díszleteit eleinte krimi-installációk takarják), egy példány átjut a kordonon, hogy a személyes emberi lét elhanyagolhatóságának, sokkírozó számszerűsíthetőségének szemléltetésével fertőzzön. A vaskos kötetek származása, anyaga ismeretlen. Az 1 honnan van? Az eredeti kiadványokkal mi lett?

…és hatalmas zűrzavar lesz, hogy hol vannak valójában a dolgok…

Mivel a szitu „nem definitív”, a script önkényesen „szegregálja” a négy legkézenfekvőbb gyanúsítottat, akik a rejtélyes metamorfózis alatt a boltban tartózkodtak (Mácsai Pál alakítja a tulajt,  a pult és tudat alatt mindenre kapható pénztárost Kerekes Vica domborítja, Sinkó László spontán előkecmergő kedélyterápiás entitás és akad egy energiatakarékos autista, aki fogpiszkálók számolása helyett inkább megkukul), az őket kihallgató Hivatalt, élükön Pitch ügynökkel (Mucsi Zoltán), majd szép lassan magát is – oksági viszonyoktól és narratív dinamikától.

Persze: ez a célja. A kérdés csupán az, hogy Sparrow direkt vagy vélelmezhető rutintalansága miatt lő túl azon. A kényszeres új, a túltelítettség leginkább audiovizuális stimulánsokkal kitapétázott májába úgy ülteti át Lem ötletét (a boncolgatva bölcselkedést), hogy mindeközben saját intertextualitásába fullad bele. Híradó-inzertekkel, dokumentum-felvételekkel, - merüljön Kerekes Vica kellemetes emlőiben akárhányszor nyakig Mácsai Pál - sajnálatosan terjengős álomszekvenciáival, mi több: a képeken ismételten hangsúlyozott üzenetek explicit kiírásával (értsd: fehér háttér, fekete betű, kitartva) görnyeszti a nézőt. Az eszmeiségnek messzemenően megfeleltetett forma bátor, kockázatos mutatvány, biztos kéz kell hozzá. Az 1 túl szuggesztíven zsonglőrködik a tutival ahhoz, hogy ne váljon - egész egyszerűen - fárasztóvá, idegesítővé.

Sparrow kiforratlan stílusérzékről tesz tanúbizonyságot, elegáns metaforáit feleslegesen nyomatékosítja, a misztikum néhol mintha a szerzői tanácstalanságot leplezné, és vitatható döntés a szentenciózus szövegkönyv is: Mucsi és Sinkó Hamvas Béla aforizmáival (nem, ez nem sarkító hasonlat…) civakodja végig a játékidőt. Jó, történetesen szavalhatnának Kantot is, vagy teszem azt empiriokritikus egysorosokat, de nehogy már a lekvár tegye el a nagymamát.

Vagy legalább ne Mucsi és Sinkó szájába adná ezeket a mélyenszántásokat… Utóbbi kizökkenthetetlen jókedvvel togyog fel s alá, míg Mucsi valamennyi rezdülésében ott csörögnek a Jancsó-múlt láncai, mindig csak egy kötőszónyi bazmeg-re van attól, hogy minden magyarok Kapájaként izomból leosszon valakit. Igazán hiteltelenné pedig pont akkor válik, amikor ezekre a nemzeti beidegződésekre bátorkodik rájátszani. Az ezen felüli, hol bámulatosan modoros (Balázs Zoltán), hol szórakoztatóan dilettáns (a távol-keleti laboráns) alakítások sem a rendező castingolási és/vagy színészvezetési gyakorlottságát demonstrálják.

Kár! Nagyon kár. A technikai kivitel (fényképezés, vágás, világítás, díszlet) ugyanis szívmelengetően profi, amihez költségtakarékosan megidézett disztópia-hangulat és helyenként roppant szellemes beállítások dukálnak. Mi több, minden didaktikussága ellenére az 1 fontolandó és érvényes film. Sparrow a valóságot sokadlagos szövegeken, számtalanszor átszűrt képeken keresztül érzékelő mediatizált kultúra, a milliófelé széttartó és gordiuszin összegombolyodó észleleteket szelektáló parancsuralmi intézményrendszer  - a Mi van? és a Mi nincs? definitív szegregálhatóságának - hetykén formalista gúnyiratával szolgál. Egy kurva pamflettel – ahogy Mucsi mondja. És ebben a pamfletben minden gőgje, lekezelően hórihorgas rámutatásai és aránytévesztései ellenére is lapul némi szerénység és önironizáló hajlam, hisz egy Lem nagyregényre való ismeretelméleti lózung elpuffogtatása után végül gyűr egyet magán és lehajol a kutyaszaros földközelbe. Ez is csak egy olvasat, ez is csak egy tegnapi cikk – bomlékony és újrahasznosítható. Nem tűnik el, csak átalakul. Valami hasonlót tanácsolnánk a láthatóan nagy energiákat mozgósító Pater Sparrownak, érést, érlelődést, mert ha van film, amely esetében a kevesebb biztosan több lett volna, akkor az az 1.

Majd jön nemsokára a Sorsvonalak, és amíg abba vetjük bizodalmunk, minden gyermekbetegsége ellenére szeressük a magyar sci-fi újdonsült hírnökét.

The Brothers Bloom - Szélhámos fivérek

A Bloom testvérek mások hiszékenységét váltják nagy pénzre. Először kikémlelik áldozatuk jellembeli hiányosságait, sebezhető pontjait, majd a bizalmába férkőznek és elhihetik vele, hogy segítségükkel álmai valóra válhatnak. A csalás működési mechanizmusa lényegében megegyezik a moziéval. Ahogy a néző a filmvászon előtt, úgy a mit sem sejtő áldozat is egy olyan illuzórikus állapotba kerül, amelyben vágyainak beteljesülése valóságos opciónak tűnik. Ez a reményteli állapot azonban csak ideig-óráig tart. A lámpák előbb-utóbb felgyulladnak. A nézőnek ezért az élményért csak egy mozijegyet kell vásárolnia, a szélhámosok által átvert balek azonban jóval nagyobb árat fizet hiszékenységéért. Addig kell élvezni tehát az utazást, amíg tart. Mutat rá sommásan a megoldásra az idősebbik testvér és egyúttal elegánsan a szőnyeg alá söpri a dolog erkölcsi vetületét. És valóban: hogy elaltassák a frissen kiválasztott áldozatuk egyébként is takaréklángon égő gyanakvását, és hogy a közelébe férkőzzenek a csekkfüzetének, megszervezik számára az élete kalandját. A kérdés már csak az, hogy én, mint átverésre és szemfényvesztésre áhítozó néző, élveztem-e az utazást. A kritikából kiderül.

Rian Johnson, első filmje fogadtatásának köszönhetően, egy meteorit kérlelhetetlenségével robbant be a köztudatba. Rendezői debütálásának (Brick) legfőbb ereje abban rejlett, hogy sikeresen ültette át a film-noir sémáit, egy alapvetően műfajidegen környezetbe, a gimnáziumi folyosók világába. A Brothers Bloom forgatókönyve megalkotásakor pedig a szélhámosfilmek hagyományos cselekményvázát vette alapul. Egy pillanatra se higyjük azonban, hogy csak egyféleképpen lehet a Tökéletes trükk megvalósítását filmre vinni. David Mamet munkája, a Játékos végzet például egy visszafogott lélektani dráma egy magányos nőről, aki az unalom elől menekül a svindlerek karjaiba. Az argentín Kilenc királynő, vagy a Nagy balhé esetében, a hangsúly már egyértelműen a külsőségeken van, azon, hogy az előre nem látott fordulatokkal lenyűgözzék és állandó találgatásra késztessék a nézőt. Emellett a Nagy balhé humort is csempészett a szélhámosok mesterkedéseibe. A Brothers Bloom - hangvételében legalábbis - ez utóbbihoz áll a legközelebb. A film könnyed vígjátékként indul, a bevezetőben visszakanyarodik a testvérpár gyermekkoráig. Stephen és Bloom legalább egy tucatnyi nevelőszülőt használtak el, és eközben, ami a többi gyerek számára természetes volt, jégkrémtől kezdve a zsebpénzen át a barátokig, azt ők csak kifinomult és bonyolult trükkök végrehajtásával szerezhették meg. Pimaszságuk, élénk fantáziájuk és istenadta tehetségük a színjátszáshoz szakmájuk legjobbjai közé emelte őket. Ez a szemtelen, de ugyanakkor súlytalan hangvétel egy ideig még nem változik: csupa olyan excentrikus és különc alak népesíti be Rian Johnson művét, akik egy Wes Anderson filmben (Tenenbaum, a háziátok, Édes vízi élet) sem mozognának idegenül.

Penelopé (Rachel Weisz) a tökéletes áldozat. Övé a keleti part legnagyobb lakóingatlanja, Lamborghinivel jár, viszont megrekedt a szocializációs folyamat elején és unalmában hobbikat gyűjt. Az idősebbik testvér, Stephen (Mark Ruffalo) az ész. Egymást átszelő narratívákban és bonyolult folyamatábrákban gondolkodik. Bloom (Adrien Brody) pedig a szív. Az általa megformált esendő, romantikus karakternek kell elcsábítania a dúsgazdag Penelopét. És ott van még állandó segítőtársuk, Bang Bang (Rinko Kikuchi), akit Stephen, egész frappánsan, az ötödik Beatlestaghoz hasonlít. A terv működésbe lép: a dúsgazdag nő hajóra száll, majd lassanként a Kaland, a Bonyodalom, és a Szerelem vitorlája is feltűnik a horizonton.

Hiába sikerült azonban bravúrosan a szereplők bemutatása, hiába utaznak keresztül Kelet-Közép-Európán, ha a forgatókönyv mindig a legnyilvánvalóbb megoldásokat választja, vagyis a Stephen által kitervelt kaland nélkülöz bármiféle meglepő fordulatot. Egy idő után fárasztóvá válnak a trükkök és az átverések, ha már jó előre ki lehet őket szagolni. Rá kellett jönnöm, hogy Stephen a legjobb trükkjét már gyermekkorában elsütötte. Már rég nem láttam ilyen filmet, amely ilyen sokat igért és ilyen keveset teljesített belőle. Sajnos a poénok is elfogytak a film felére. Ezeknek a karikatúraszerű, különc alakoknak jól állt az igazából tétnélküli bohóckodás, de azt, hogy Mexikóban a történet menete sötétebb irányt vesz, a karakterek már nem bírják el és kidomborodik mesterkéltségük, műviségük. Arról nem is beszélve, hogy Mexikótól kezdve nagyrészt követhetetlenné válik a cselekmény. Az összecsapottság érződik a végjátékon. Minden bizonnyal, Ryan Johnson pont a legrosszabb Wes Anderson filmet, az Utazás Darjeelingbe címűt nézte meg túl sokszor. Abban éreztem ezt, hogy a szereplők túl sekélyesek és irritálóak ahhoz, hogy komolyan izgulni lehessen értük.

Sajnos, az egész filmre rá lehet fogni, hogy egy Wes Anderson epigon munkája. A testvérpár divatérzékenysége, a film végén előbújó szentimentalizmus és a zenehasználat is Anderson filmjeit idézi. Nem az eredeti stílus hiányát kérem számon Johnsonon, hanem azt, hogy ezeket az elemeket nem tudta sikeresen alkalmazni. Az a jelenet, amelyben felcsendül Cat Stevenstől a Miles From Nowhere, olyan, mintha hirtelen egy másik filmben járnánk, és ezt mondom úgy, hogy a Butch Cassidy és a Sundance kölyök biciklis, esőcseppek esnek a fejemre kitérőjét imádom.

A színészek azt hozzák, amit megszoktunk tőlük. Aki látta már Adrien Brodyt a King Kongban, vagy a Darjeeling Limitedben, annak minden gesztusa ismerőse lesz. Sose hittem volna, hogy valaha rosszat fogok mondani Rachel Weiszról, de a játéka néha átmegy ripacskodásba, amikor Prága közepén elkezd ugrándozni, az volt az első pillanat az életemben, amikor sikerült kiszeretnem belőle. Az egyetlen kellemes meglepetés Rinko Kikuchi nevéhez fűződik. Sajnos sokat elmond a filmről, hogy a benne felvonultatott karakterek közül a legemlékezetesebb gyakorlatilag néma. Bang Bang az egyetlen, akit a Nagy balhé két, minden hájjal megkent fősvindlere is biztosan alkalmazott volna a szélhámosbrigádjában.

A film legnagyobb hibájának azt tartom, hogy Stephennek nem sikerült elhihetnie velem, hogy ő tényleg olyan mesteri történetmesélő. Nem szívesen vennék részt az általa kitalált kalandokban, és nemcsak azért, mert hazaérve szívrohamot kapnék a kipostázott bankszámlaegyenleg láttán, hanem azért, mert unalmasnak találnám azokat. Elindult volna vajon Stanley Livingstone nyomában, ha csak unalmas afrikai útibeszámolókat olvasott volna? Ebből is látszik, hogy hatalmas felelősség nehezedik a történetmesélők vállára.

Az erőszak városa

Charles Bronson nem egy kaméleon. Alakítson akár a pépessé géppuskázott dinnyeterméséért bosszút álló farmert (Mr. Majestik), családjáért bosszút álló mérnököt (Bosszúvágy), vagy harmonikán játszó bosszú angyalát (Ezt mindenki tudja), végső soron ugyanazt az ikonná magasztosult akcióhőst látjuk viszont a képernyőn, aki helyettünk is küzd és győz, és akinek intenzív jelenléte csak Clint Eastwoodéhoz, vagy Bruce Williséhez hasonlítható. Azt is tudja mindenki, hogy mit várhat egy olyan filmtől, amelyben Charles Bronson a főszereplő: a szükségesnél egy szóval sem hosszabb párbeszédeket, macsó-romantikát és pergő akciójeleneteket. Az Erőszak városa azonban nem egy szokványos akciófilm, emiatt csak lényeges hangsúlyeltolódásokkal teljesíti az imént vázolt elvárásokat.

Az ok, hogy ez így alakult, a rendező személyében keresendő. Sergio Sollima túl ambiciózus (és interjúi alapján hiú) rendező volt ahhoz, hogy tisztán a szórakoztatásra kihegyezett műfaji filmeket forgasson. Művei majdnem mindegyikét elgondolkoztatónak szánt, üzenetértékű tartalommal töltötte meg. Szemtől szemben című spagettiwesternje például a fasizmus térnyerését bemutató lehengerlő politikai allegória. A Szandokánnal pedig egy egész generációt állított az antikolonializmus ügye mellé. (Na jó, ezt félig-meddig viccnek szántam.) Az Erőszak városával aztán igazán merészet lépett. Készítésekor, követendő példaként olyan zseniális – mély lélegzet – metafizikus thrillerek lebeghettek a szemei előtt, mint a Szamuráj, vagy a Point Blank.

Most további türelmet kérek azoktól, akik arra kíváncsiak, hogy megér-e a film ezer forintot. Úgy érzem, érdemes egy bekezdésnyi kitérőt tenni és kifejteni a fő kapcsolódási pontot e három, rokonlelkű film között. Jeff Heston (Charles Bronson) bérgyilkos és profi. És ahogy ezt kimondja a hegytetőn állva, ballonkabátban, miközben a lenyugvó Nap hideg fénye auraként veszi körül, arcáról pedig érzelmek helyett áthatolhatatlan huncutság tükröződik, teljessé válik az illúzió: Jeff nem emberből van. A film a hatvanas és a hetvenes évek fordulójának egyik közkedvelt témáját járja körül: hogyan képes megőrizni integritását az egyén az őt felőrölni akaró társadalommal szemben. Jeff egyedül dolgozik, nem tagja egyetlen bűnszövetkezetnek sem, nem tartozik engedelmességgel senkinek, hiába próbálja a tagjai közé csábítani egy befolyásos bűnbanda, amelyet áthallásosan csak úgy emlegetnek hogy szervezet vagy család. Jeff Heston alakja tökéletesen rímel Melville filmjéből ismert bérgyilkoséra, Jeff Costelloéra, vagy Walkerére a Point Blankból. Bronson legalább olyan átütő erővel és intenzitással alakítja a magányos antihőst, mint Lee Marvin, John Boorman filmjében. Ennek a három karakternek egyaránt a függetlenségük a legnagyobb kincsük. Hideg profizmusuk, szakmájukban való jártasságuk és érzelemmentességük tartja életben és adja meg a lehetőséget, hogy egyedüliként alakítsák sorsukat. Lelombozó a kicsengésük ezeknek a filmeknek: a hatalmas gépezetként működő társadalmi szerveződések csak azokat a személyeket nem tudják az irányításuk alá vonni, akik maguk is egy gép üzembiztosságával és precizitásával működnek. Ennek az állapotnak az éléréséért és fenntartásáért nagy árat kell hogy fizessenek: totális magány lesz a sorsuk.

Jeff Hestonnal azonban rémisztő katasztrófa történik: szerelmes lesz. A főcím alatt betekintést kapunk Jeff és barátnőjének idilli nyaralásába egy Karib-tenger-i szigeten, közben szól Morricone lüktető zenéje, amelynek adrenalinnövelő hatását ajánlom figyelmébe az extrémsportok művelőinek. Aztán alighogy vége a főcímnek, még arra sincs időnk, hogy bekössük magunkat és egy autósüldözés kellős közepébe csöppenünk. Technikailag bravúros felvételek sorjáznak egymás után, zene itt már nincs, csak a motor berreg, a kasztni horpad és a kerekek csikorognak a kisváros keskeny utcáin. Tempóban és látványban felveszi a versenyt a Bullitban, vagy a Francia kapcsolatban látott autósüldözésekkel, a helyszín egzotikusságában pedig le is körözi őket. Az első párbeszédre több, mint tíz percet kell várni, Heston csak akkor beszél, ha nyomos oka van rá. Inkább leüli büntetését a börtönben, minthogy barátnőjét (Jill Ireland) belerángassa az ügybe. A cellában álomszerű, töredezett flashbackekben tér vissza a múlt, csak lassanként rajzolódik ki elárulásának története, amelyben Vanessa, a barátnője is tevékeny részt vállalt. Heston, szabadulása után rögtön a bosszúja beteljesítésén kezd el munkálkodni. El is jön az alkalom, de nem képes megtenni, inkább újból összejön Vanessával és ketten a maffiavezér (Telly Savalas) ellen fordulnak. Heston azt veszti el, ami hivatása legjobbjai közé emelte, az érzelemmentességét. Hiába tehát a szakmai profizmus, ha a férfi nem képes létezni a nő nélkül. Döntése akármilyen buta is, teljességgel érthető, Jill Irelandért én is bármikor feladnám az elveimet, és még az se számítana, hogy hányszor árult el a múltban.

A film nagy előnye, hogy a külső jeleneteket látványos amerikai helyszíneken vették fel. Sergio Sollima is igazából akkor kezdett el komolyan érdeklődni a film rendezése iránt, miután kiderült, hogy az Egyesült Államokban forgathat. A történet ismeretében először Chicagot választotta helyszínül, aztán végül New Orleansra mellett döntött, mondván, hogy Chicago túlzottan is nyilvánvaló választás lett volna egy maffiával és merényletekkel terhelt film leforgatására. Sollima és stábja, egy Amerikáért rajongó turista lelkesedével választotta ki a helyszíneket, New Orleans francia negyedét és a kikötői dokkokat, a Mississippi-folyó deltavidékét, a Louisianára jellemző gótikus kúriát, vagy a film klimaxának helyet adó toronyházat. Sajnos ezek az egyébként izgalmas helyszínek – a hatalom megkaparintásának fallikus szimbólumává váló toronyházon kívül – megmaradtak díszletnek és nem váltak a film szerves részeivé, Többször is az volt az érzésem, hogy a kamera, különösebb indok nélkül, belefeledkezett a tájba, amikor a folyóban rekedt rozsdásodó gőzhajókat mutatták, ezt nem bántam különösebben, de a majd' negyedórányi játékidőt kitevő, autóversenypályán és környékén játszódó rész komolyan megsínylette ezt a dokumentarista stílust. Ha elnéző akarok lenni a film ezen részével, azt mondom, hogy a valós idő múlását próbálták rekonstruálni és ezzel érzékeltetni a bérgyilkos-munka gépiességét és monotonitását, csak hát emiatt drámai mértékben veszít tempójából a film.

A film folyását filozofálgatások is megakasztják a gyilkosok pszichéjéről, vagy a hatalom természetéről. Ezek az eszmefuttatások triviális szinten rekednek meg és egyébként is feleslegesek, elég lett volna jobban bízni a képek kifejező erejében, annál is inkább, mert a fényképezés tetszetős és intuítiv. Látva a filmben elszórt akciójelenetek kiemelkedő minőségét, fájdalmas belegondolni, hogy továbbiak elől vette el a helyet a mondanivaló verbális közlésének kényszere. Az Erőszak városa túl didaktikus és felszínes és a stílusa sem elég kiforrott ahhoz, hogy a Szamurájjal, vagy a Point Blankkel lehessen egy napon emlegetni. Egy átlagos akcióthrillerhez képest pedig túlságosan is sokszor ül le a cselekmény. Sajnos, Sergio Sollima ambíciója ezúttal nem volt egyensúlyban a tehetségével, a bankrobbantás elmaradt és egy egyenetlen színvonalú és tempójú, csupán részleteiben lenyűgöző film lett az Erőszak városa. Még szerencse, hogy szerepel a filmben Charles Bronson. Ez a tény önmagában is csattanós választ ad arra a kérdésre, hogy érdemes-e kitúrni a filmet a halmokban álló, ezer forintos dvd-k közül.

Jack Ketchum’s The Girl Next Door

A jobban értesültek tudják, hogy a továbbiakban szó sem lesz Luke Greenfield 2004-es vígjátékáról – noha Ketchum műve (ti. a film alapjául szolgáló, azonos című könyv) a szó legszorosabb, legfájdalmasabb értelmeiben szüntet szüzet. A megtörtént eseményeket átdolgozó nyomtatott anyadarab egy hamvas, reményekkel, egészséges vágyakkal teli leányzót taszít bele a pszichés és fizikai megaláztatások fokozatosan hevített, feneketlen katlanjába. Sokakat megtévesztő álnéven egy kolleginánk a korábbiakban már próbálkozott egy kellően hatásvadász ajánlóval. Nem sikerült neki.

Szögezzük le a legelején: a filmet dirigáló Gregory Wilson jóval szerényebb mértékben tudta Ketchum – amúgy pofátlanul egyszerű receptek alapján érlelt – energiáit visszaadni.

Mindenesetre 2007-ben, nagymértékű forráshűséget fogadva, szerény módosításokkal nekiveselkedett, hogy Sylvia Likens életének utolsó nyarát Ketchum – torzító, ám roppant érzékeny és „találó” – szűrőjén keresztül láttassa. Mily véletlen, ugyanebben az évben jött ki Tommy O’Haver An American Crime-ja, mely hasonló lojalitással fordult – magához a valósághoz, mivel a script az 1966-os bírósági tárgyalás jegyzőkönyvére épül, konkrét sorokat hasznosítva abból. O’Haver filmje lényegében az Államokban oly népszerű tárgyalótermi drámák sorát bővíti, a megszokottnál kisebb teret engedve a tanúk padján elhangzó rekonstrukciónak és az ehelyütt vaskosan aláhúzandó tanulságoknak.

A kényszerűségből új ismerősök gondoskodására bízott nővérek története brutálisan puritán, letaglózóan hétköznapi. Féltékenység és hazugság, szépség és ártatlanság, kicsinyesség és hatalom kölcsönös tengelyei mentén indul be a downward spiral. A Golden Globe-ra jelölt An American Crime tényszáraz, rideg, menthetetlenül szalonképes darab, ami egy narratív geggel pont ott enged levegőhöz, ahol Ketchum még újabb gombócokkal terheli a torkot. Mert lendületben van.

Az már más kérdés, hogy pont ez a lendület lett a veszte is. Ketchum ugyanis dühből írta könyvét, és ez a düh közegidegen, esetlenül feloldozó zárlatig hajszolta… Könyvében a Likens eset gerjesztette érzelmi-erkölcsi megrázkódtatását szándékozta átadni, szelektált, sarkított, átírt, míg végül a gender-tematika Russ-Meyer-i csavartságú, émelyítően okos torzóját kapta. Hogy hol sajátította ki majdnem teljesen Sylvia kálváriáját, azt a személyes és kollektív bűnökért lélekben és testben megtöretett Meg Loughlin (Blythe Auffarth) parabolisztikus szenvedéstörténetével hol haladta végleg túl? Erre a pontra talán ő sem tudna rámutatni.

Kellett a tökéletes elbeszélői szemszög. A tiltott gyümölcsök iránt fogékony és eleinte gyermekien amorális, ugyanakkor Meggel szimpatizáló David (Daniel Manche) fiktív alakja töretlen ívet biztosít a kíváncsiság, a meghasonlás és a tehetetlen zsigeri ellenkezés befogadói attitűdjei, a passzív érdeklődés és hősies kudarc között; mindemellett Davidben már a regény címétől kezdve ott feszül az eseményektől való minimális, legalább kerítésnyi távolság, ami a vele való azonosulás további biztosítéka. Kellettek az olyan, már-már népmesébe illő fogások, mint a lányok (autóbaleset általi) árvává tétele, vagy a mostoha (hűvösen patológiás) démonizálása. A Ketchumi esszencia azonban az ivararány változásában rejlik: nála Gertrude Baniszewski (a valóságban az ő felügyelete alatt amortizálódott reszketeg húscsonkká Sylvia) féltékenykedő, intrikus lányainak helyét pubertás küszöbén botladozó, a nemiség fogalmával kulcslyukon keresztül ismerkedő ördögfiókák veszik át. A srácok a hátsó udvarból, akik békésebb pillanataikban gilisztát dobnak a vöröshangyák közé.

A Baniszewski ihlette Ruth Chandler (Blanche Baker) karaktere pedig e fiúgyermekeivel játssza A játékot. Lenn, a dohos, eredendően atombunkernek szánt pincehelyiségben (Sylvia koholt vádú, végzetesen elnyúló szobafogságának, élve eltemetésének színhelye), ahonnan a hidegháborús fenyegetettség áporodott levegőjét teljesen kiszorítja a morbid, otromba szexuális túlfűtöttség.

Egy utólag észrevett válást követően adóságokkal és éhenkórász lurkókkal magára maradt Ruth a férfitársadalom kizsigerelt, szánalmas áldozata, akiben (munka, azaz szociális elfogadás, hasznosság híján) terméketlenül tátongó órái, napjai, évei alatt csontosodott logikává a gyűlölet - „a gonoszság… (mely önmagát radikálisan ésszerű önérvényesítési stratégiának tekinti, szerényebb perceiben. Mámorosabb óráiban viszont a realitásérzék zsenialitásának.”) A nőiség nem természetes sajátság, hanem sebezhetőség, az elbukás garanciája: eredendő hiba, megtorlandó bűn. Lehet-e egy ilyen megtorlásnak gyönyörűbb tárgya, mint egy reá bízott, szűzi teremtés? Lehet-e egy ilyen megtorlást a példamutatás, az okítás hosszasan kitartott, legitim mozdulataként celebrálni? És végül: demonstrálhat-e ő tökéletesebb revansot, lehet-e ő nagyobb annál, ha mindezt saját fiainak kezei és egyéb testrészei felett gyakorolt hatalommal viszi véghez? Hisz ezek a fiúk Ruth cinikusan macsó nevelése alatt olyan korcsokká váltak, akikben csak a megfelelő impulzusra vár az a flegma szadizmus, amivel anyjuk azonosítja a férfit…

A projekció megkerülhetetlenül precíz, a kör bezárult, A játék elkezdődött. A pincéből nincs menekvés.

Ne próbáld elképzelni, mire képes pár tizenéveske fiú egy tizenéveske lánnyal, ha – anyai noszogatásra – bármit megtehet. Ketchum pőre, sallangmentesen ponyva leírásában úgyis messzebb megy (Orwell 101-es szobájában retteghetett így az olvasó), még amikor nem ír semmit, akkor is. Azok az elhallgatások mellesleg a maguk traumatikus black-out jellegükkel az emlékezés keretébe ágyazott regény pszichológiai hitelességét is erősítik.

Gregory Wilson üzembiztosan kifeszített vásznán azonban ezekből nem sok marad meg. A szűkös játékidő, az erkölcsi lekerekítések és a szemérmesebb láttatás során elvesznek Ruth hol vérfagyasztóan nyájas, hol liturgikusan eltökélt külső, David egyre zavarodottabb belső monológjai valamint a könyv hanyag időbelisége – amiktől olyan ijesztően hihető volt a perspektíva. A lírai betétek, a matiné-lassítások, az irodalmi forrás kétszeresen elírt végkifejletének sietős egybeklopfolása és például a rendőr pufók karaktere teszik a filmet majdnem makulátlanul instanttá és gyomorkímélővé – és ezt igazából meg is köszönhetnénk a kedves rendezőnek.

Calibro70

A hetvenes évek zavaros viszonyai több olyan különleges eurokult alműfajt is életre hívtak Olaszországban, melyek máig kicsiny, de masszív rajongótáborral bírnak, fénykoruk azonban már a 80-as évek előtt véget ért. Próbálkozások persze akadnak néha, de még giallo-fronton sem éppen számosak (legutóbb még a nagy Dario Argento-nak sem igazán sikerült megidézni önmagát), poliziesco-k helyett pedig manapság az öregedő francia színészekkel kell beérni a hamisíthatatlanul keserű ízű európai bűnfilm rajongóinak.

A Calibro70 lehetetlent vállalt és ahhoz képest egész szépen teljesít: minimálpénzből igyekeztek összehozni egy klasszikus olasz rendőrfilmet, pontosabban annak élet- és kis híján mérethű utánzatát. (A témával ismerkedőknek ajánlom Wostry Feri cikkjét: 1. rész, 2. rész). Lelkes és elszánt múltidézés ez, pattogós muzsikákkal (ehhez pedig itt található a kötelező hanganyag),  lepukkant rejtekhelyekkel, hosszú hajú és különös beceneveken nyomuló gengszterekkel, vödör vízbe fojtogatással, bankrablással - és egyetlen, megkerülhetetlen bökkenővel.

A "rajongóktól rajongóknak" címkével ellátható filmanyag Achilles-ina az az egyszerű tény, hogy ma nem akkor van, és minden, ami negyven éve helyt állt és ösztönből, vad hévvel reagált a valóságra, ma már történelemkönyv lapjaira kívánkozó illusztráció egy letűnt korszakhoz. Mint a lovagi játékok: minden hasonlít az eredetire, de mégsincs tétje a küzdelemnek.

No persze a szűk utcákon, fekete macskaköveken suhanó Alfa Romeo látványa így is szívmelengető, a feszes muzsika varázslatosan ismerős hangulatú és azok a frizurák, garbók és napszemüvegek is remekül hozzák a korabeli hangulatot. Mégis, az összhatás túlságosan mímelt, és a film csak akkor kezdi igazán otthon érezni magát a bőrdzsekijében, amikor könyökkel kitöri a virtuális vitrin üvegét, kirohan a képzeletbeli Filmtörténeti Múzeum "Bűnfilm" terméből az utcára, és ott féktelen dühöngésbe kezd - viszlát, drága '70-es évek!...

Így válik fél óra után egy ügyetlen pastiche elegáns kalapemeléssé és egyben posztmodern fricskává. Hogy ennek ki mennyire örül, személyes ízlésének függvénye, de a hosszan kitartott záró kép egészen biztosan mosolyt - mit mosolyt! őrült nagy vigyort - varázsol mindenki arcára, aki vágja a témát. És őnekik ajánlom, ha eddig nem hozta össze volna vele őket a jósors, a Franco Nero főszereplésével készült, youtube-on is fellelhető ötperces neo-noir-spagettiwestern-szösszenetet is. Mert vagyunk, akik a múltban inkább otthon érezzük magunkat, mint a jelenben, legalábbis ha filmekről van szó...

Hasonmás

A Surrogates feje tetejére állított világában az emberiség nagy része kizárólag tökéletes és attraktív robot-dublőrökön keresztül kommunikál a külvilággal, sőt, még Bruce Willis fényes búrája is teli hajjal. Totál fantasztikus. Utóbbi egy nyomozó, Tom Greer szerepében feszít, aki nemcsak félrefésült szőke frizurájával, hanem makulátlan, ráncmentes és ragyogó bőrével is borzolja a néző kedélyét, nyilvánvalóvá téve ezzel, hogy valójában csak hasonmása kedvenc kopaszunknak, aki közben az otthon kényelméből irányítja a vezeték nélküli robotbábot.

Ezeknek az androidoknak a globális mértékű használata - ahogy azt a jellegtelen főcímből megtudjuk - a bűnözés, betegség és a diszkrimináció kiirtásához vezetett világszerte. Ám a modernség jegyében született „tökéletes rendszer” is csak addig az, amíg egy hasonmást meg nem „gyilkolnak”, és ebbe eredetije is bele nem hal. Az áldozat rokonságban áll azzal, aki feltalálta a hasonmásokat - felmerül a gyanú, hogy valaki vagy valami a társadalom eredeti állását akarja visszaállítani. Természetesen Greer lesz emberünk az ügy felgöngyölítésére. Társával, az agyonvaxolt, sosem pisologó Peters ügynökkel (Radha Mitchell) ered a gyilkos nyomába, otthon pedig felesége, Rosamund Pike „várja”, akinek melegsége vetekszik a stepfordi csajokéval.

Egy elcseszett akció után Greer hasonmása, aki természetesen  a melót végzi az eredeti helyett, jobblétre szenderül - a bénázás folyományaként Greertől elveszik a jelvényét, fegyverét, sőt még táppénzre is elküldik, így kénytelen kibányászni valagát a fotel mélységéből, és a maga hús-vér valójában befejezni a nyomozást.

A Surrogates az azonos című képregény (by Robert Venditti és Brett Weldele) által ihlettett alapszituja remek ötlet ugyan, de a csekély 85 perces játékidő nem bizonyul elegendőnek az elmélyítésére, a benne rejlő kétség kívül érdekfeszítő lehetőségek kiaknázására. Sajnos a forgatókönyv ambíciói dinamikus, de egyéniségtől teljesen mentes akciójelenetekbe fulladnak, pedig a film rendezője Jonathan Mostow (Breakdown) mindent megpróbál, hogy fájdalommentesen adja be a kúpot: sebesen igyekszik a lapos párbeszédeken, felszínes morális dilemmákon és megkérdőjelezhető cselekménypontokon át botladozva célba érni.

Mindez bosszantó, főleg annak tudatában, hogy annyi érdekes téma körül  keringenek. Például a szexualitás kérdése. Mi történik, ha egymásra talál két egymásnak vonzó egyén? Marad a hasonmásukkal való cybersex, vagy netán kénytelenek felfedni egymásnak valódi külsejüket? Ha belegondolunk, ezek a kérdések már a chatszobák megjelenése óta léteznek, nem is beszélve a mai Second Life és társai által felvetett problematikáról. Ám ezek a témák a filmben éppen hogy csak érintve vannak - nagy úr a korhatár, nagy úr a multiplexes nézőközönség mentális befogadókészségvel szemben állított alacsony elvárási korlát.

A technokrata lehetőségek kielemzése már érdekesebb, a film a téma a modern harcászatban rejló potenciálját már jobban taglalja: nem kell feláldozni emberek életét egy isten háta mögötti sivatagban; elég egy joystick és kényelmes fotel, és mehet a dolog. Az öregedés-problematika sem kerülhető meg, így az örökifjú hasonmások a plasztikai műtétek banális, ám találó metaforájaként is szolgálnak. Szerencsére a történet hangsúlya nem azon van, hogy a technológia iránt érzett rettegésünket használja ki hatásvadász módon, hanem azon, hogy miképp tudunk mégiscsak emberek maradni egy olyan világban, amely napról napra egyre technokratább lesz.

Összességében a ’Surrogates’ időnként szellemes, szolid szórakoztatást biztosít. Semmiképpen sem unalmas, viszont kár, hogy a túlságosan ismerős panelek kényelmébe helyezi a cselekményt. Ráadásul nagy hiba, hogy néhány beállítással később ér véget, mint kellene, elszúrva ezzel egy potenciálisan tökös, emlékezetes befejezést.

Antichrist

A jócskán kizsigerelt csajos-misztikus horror témában nehéz újat mutatni. Felcsillan a remény, hogy ha a dogma-teremtő, független és örök lázadó Lars Von Trier nyúl a témához, nem lesz szokványos az eredmény. A feltételezés igaznak is bizonyul, de azért az eredmény hagy maga után némi hiányérzetet.

Az Antichrist címe utalás a középkor rémképére, az emberi lélek tisztátalan, sötét oldalára, amit akkor, és azóta is, a nőiséggel azonosítottak kedves férfinemű felebarátaink. Hold, természet, éjszaka, halál, szemben a Nap, kontroll, fény és vitalitás fogalmaival. Utóbbi az érthető, másik az ismeretlen, az ember pedig attól fél leginkább, amit nem ismer. Az igazán jó darabok ezzel a mélyen rejlő nemtudással játszanak. Jelen film szintén általszteppel a tűréshatáron, ilyen esetben legjobb feljebb tolni az ingerküszöböt és átengedni magunkat kibontakozó neurózisunknak.

Ha helyén van a trancsír, nincs vele baj (lásd: Inside.) Az Idióták, Dogville után különben is felháborító lenne Von Trier részéről a szemforgató prűdség. Eszembe se jutott volna, hogy ami a durva jelenetek mögött lehet, talán nem más olcsó artisztikusságnál vagy a cannes-i zsűri felé tett gesztusnál a dekadencia védelmében. Imádom Trier filmjeit, mert olyan irányt mutatnak, amire szüksége van a korral haladó filmnek. Kemény, érzékeny és mélyen humánus. Aki az előzmények helyett inkább a filmről olvasna, ugorjon a következő bekezdésre, ami vegytisztán az Antichristról szól.

Trier nevét az általa szervezett mozgalom, a Dogma95 tette világszerte híressé. Nem ő az egyetlen, de ő a legnevesebb alkotója a csoportnak, habár egyetlen, a mozgalom szabályainak megfelelő filmje az Idióták című munkája. A rendező maga is elismeri, hogy az általuk felállított rendszer „tartalmaz pár lehetetlen, paradox szabályt, de ugyanez a helyzet a vallási dogmákkal is...” A Dogma szándéka egy új filmes hozzáállás legitimizálása, nem önmaga korlátainak betartása. Sem a szélsőségesség, sem a sajtó-megnyilvánulások és a merész műfajok közti váltások nem állnak távol a rendezőtől. Thriller, musical, szerelmesfilm, mind új értelmezést kap, ha belekezd. Az életmű és az interjúk alapján világos, hogy Trierben saját PR-főnöke veszett el. Új filmjét is hatalmas érdeklődés közepette mutatták be Cannes-ban, hogy legyen miről kivonulnia a közönség kvázi-erkölcsösebb részének. Mivel én nem rohantam ki a gangra a film nézése közben, kíváncsi vagyok, ki mit tart a legbotrányosabb képnek, értelmezzük akárhogy ezt a szót. Bár teljesen értelmetlen egy alkotó egymást követő mozijait összehasonlítgatni, érezhető, hogy a rendező átmenetileg ismét búcsút intett a dogmának.

A film alapjául szolgáló könyv állítólag két év depresszió és komoly alkotó munka eredménye. Adva van egy dánosan tökéletes házaspár (bár amerikaiak), kellően rideg környezetben. Őket ugyan nem morózus, északi színészek formálják, de ettől még arcukra van írva a beteg, pszichotikus magány, Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourgh kiváló választás. Egy szem gyermekük egészséges fiúcska. Az ő halálának érzékeny bemutatásával kezdődik a film, egyben a pár tudatalatti mélyfúrásának kálváriája is. Elfojtás, bűntudat pedig van bőven, a gyerek balesete közben a szülők ugyanis dugták egymást vadul. A helyzetet súlyosbítja, hogy amint az anya az első sokkból felépülni látszik, a pszichoterapeuta férj rögtön magához veszi a trauma feltárásának ásónyelét (elég sok a szövegben a bányász-metafora... -- W. F.). A kezelés sikerét a félelmek megfogalmazása, majd legyőzése hozná el, a férfi azonban túl mélyre ássa magát a titkok szövevényében, ráadásul mindehhez helyszínnek a világtól elzárt Édent választják. A sűrű, figyelmes élettől és haláltól hemzsegő természetet. A sötét-sötét erdőt.

Az Antichrist akár tökéletes is lehetne. Minden megvan benne, ami maradandóságot ígér, a film mégsem lesz időtálló. Tekintettel arra, hogy a blogírás személyes és szubjektív műfaj, - ahogy minden vita ellenére a kritikaírás is - saját interpretációm következik hiányérzetem kimagyarázására. A film másfél órája alatt a legkiábrándítóbb lélektani folyamat következményeként nem sikerül megszeretnem a főszereplőket. Sőt, az a gyanúm, Trier sem szerette őket, ami pedig nem éppen szokványos részéről.

A film témája a halandóság után a legnagyobb emberi kérdés: a nemiség, a nemi szerepek betöltésének, követelményeinek határainak feszegetése. Mit jelent nőnek lenni? Mit jelent férfinak maradni? Miért harcol a nő és a férfi? Mi a szeretkezés szerepe a kapcsolatban? Néhány kérdés abból a csokorból, amibe az Antichrist belekap. A film ott válik hiteltelenné, amikor kiderül, a látszat ellenére nem a nő történetét figyelem, hanem végig a férfi szemszögét látom, aki, mintegy flegmán, kis erdei séta alkalmával próbálja felfedezni a női természet rejtekét. Ez idáig stimmel, ez világos alkotói szándék. A férfi terapeutát játszik, érzi, hogy valami nincs rendben, a nő féktelen vággyal palástolja szörnyű titkát. A legmélyebb traumát: a gyerek elvesztését azonban nem lehet rábeszéléssel, erőszakos kérdésekkel megoldani.

Kiderül, a féltést csak félig a jó szándék, nagyrészt a szakmai önigazolás kényszere hajtja. Nem csoda, hogy ő, a valószerűtlenül naiv férj válik áldozattá. Egy percig sem sikerül sajnálni vagy együttérezni vele, bár annyira azért sikerül maga mellé állítania, amikor a „Káosz uralkodik” fejezetben tényleg a káosz lesz úrrá világukon és a férfi kibírhatatlannak tűnő testi megpróbáltatásokkal fizet a mélylélektani baklövésekért. Itt jön a képbe az előző bekezdés utolsó mondata. Trier nem szereti ezeket az embereket, és én sem szeretem őket.

Mindenkinek lehet kedvenc sorozatgyilkosa. Attól, hogy valaki gyilkol, öl, kínoz, még együtt érezhetek vele, ha akarok. Ahogy az Inside keserű gyerekakarása sem volt taszító és az elszántság, ami az őrültet hajtja valahol mélyen megbecsülésre késztet. Legtöbbször a bűn önvédelem, valamilyen kisszerű, de szerethető emberi komplexust takar. Elvileg itt is szó van ilyesmiről, mégsem hat meg. A férfi túl mélyre ásta magát, nincs menekvés, hiszen egy erdőben vannak, amiről már első pillanatra látszik, hogy önálló tudattal rendelkezik.

Nem szabad ugyan lelőnöm a film végét, de a férfi-nő küzdelem valós harccá válik, ez nem nagy meglepetés. A női erő elhatalmasodik, a férfierőnek azonban nyoma sincs. Kicsit ironikus is a vége kép. Hogyan képes mégis túlélni a természet által gerjesztett őrült és érthetetlen támadást a hős, aki csupán egy a millióból, mindenféle extra érzékenység nélkül. Triertől idegen ez a hozzáállás. Miért a happy end és miért kell nekem ezt végignéznem? Igen, igen, sok nő meghalt. A szellemük bosszúért kiált, a patriarchális világ nyugaton már felbomlóban van. A nőkben is van huncutság, egyre homogénebb társadalmunkban mindenki választhat magának egy nemi attitűdöt. A természet pedig nem gonosz, hanem igazságos. Kérdés, mi az igazság és, hogy az itt boncolgatott kérdésekhez mennyire járul hozzá az én fantáziám és mit ad hozzá a szép képek sora.

Olvastam egy kritikát, amiben az operatőri munkát dicsérték az Antichristtal kapcsolatban. A film tényleg ötletes képi megoldásokkal dolgozik, érett és átgondolt, ez nem kérdés és minimum, ha már. Amit hiányolok, az csupán a felelősség vagy az érzékenység vagy nevezzük ahogy akarjuk. Folyhat a vér és fröcskölhet a véres sperma, ha mögötte az értelem vagy az érzelem bújik meg, sőt még a rókák is pofázni kezdhetnek, ha erre szottyan kedvük. Trier Tarkovszkijnak ajánlotta a filmet, őt szeretjük. Meg is nézem a Stalkert, hogy eloszlassa a csalódás halvány árnyékát.

Friday the 13th Part 2

Az új, 2009-es Péntek 13 filmről itt olvashattok.

Kb. tizenöt évvel ezelőtt láttam utoljára, így engem is meglepett, hogy a Péntek 13-nak ez a Steve Miner által rendezett első folytatása (1981) jobb film, mint az előzmény, Sean Cunningham legendás slasherje (1980). Nem ilyesmire emlékeztem, pedig ez a helyzet: könnyedebb, viccesebb, gyorsabb - szórakoztatóbb.

Ám sajnos nem véresebb. A Paramount az első rész kapcsán nyomást gyakorolt a cenzúrabizottságra, az MPAA kénytelen volt vágatlanul mozikba engedni a Péntek 13-at, ám nem felejtettek: a második (és majd a harmadik) részt szarrá vágták, a mai napig csak csonkított formában lehet ezekhez a filmekhez hozzájutni, még a múlt hónapban Amerikában kiadott Deluxe Edition-ök is a kevésbé véres verziókat tartalmazzák. Bár az is igaz, hogy a vágások nem igazán feltünőek, maradt még épp elég vér a filmben (általában az első részre mondják, hogy Mario Bava Reazione a catena (1971) című műfajteremtő munkájának a koppintása, csakhogy ez a második rész többmindent vesz át (szeretkező pár átszúrása lándzsával, hentesbárd az arcba, stb.))

A Péntek 13 ettől a filmtől kezdve franchise, és a szó terminus technicusi értelmében éppen emiatt nem is igazán folytatás, hanem remake, apróbb változtatásokkal. A legfontosabb ilyen "apróbb" változtatás, hogy amíg Cunningham filmjében Voorhees néni csonkolta a csacska tinédzsereket, addig ebben a második epizódban már színre lép a kisfia, a huszadik század filmek mitológiájának talán leghírhedtebb gonosza, Jason (hokimaszk helyett egyelőre krumpliszsákot hord a fején, a maszk majd a harmadik epizódban jön.)

A sztori alap-slasher-klisé: egy csapat tini (akik egyaránt a harminchoz vannak inkább közel) vakációzni érkezik a Kristály-tóhoz. Figyelmeztetik őket, hogy eszükbe ne jusson átruccanni az elhagyatott nyári táborba, ami szintén a tó közelében van. Mindenféle legendák veszik körül, vízbe fúlt, aztán az életbe visszakalimpáló kölkökről, a bosszúszomjas anyjukról és hasonló kellemességekről. Ők persze magasról tojnak a figyelmeztetésekre, jól rá is basznak. Jön Jason, kezében a macsetével, és határozottságának hatására többen elhagyják a végtagjaikat.

Az, hogy a film működik, főleg Steve Minernek köszönhető. Rendezése tempójának köszönhetően a Friday the 13th Part 2 egy pillanatra sem válik unalmassá. Nincs benne semmi eredeti, az hótziher, sehol egy váratlan fordulat vagy a műfajtól szokatlan megoldás, de ilyesmit behozni nincs is szándékában. Ez a második Péntek 13 csak egy gördülékeny, élvezhető slasher, és annak teljesen jó.

A final girl-t ezúttal Amy Steel játssza, talán az egész széria legjobb final girl-je. Szexi, okos, mindenképpen szimpatikusabb, mint Adrienne King az első részben (King szerepe ebbe a filmbe is átnyúlik, ő lesz Jason első áldozata.) Jasont ezúttal Warrington Gillette alakítja, aki, a későbbi természetfeletti monstrumokkal ellentétben nagydarab, ám emberi méretekkel rendelkező agyamentként hozza mindenki kedvenc sorozatgyilkosát. A krumpliszsák meg lekerül, nemsoká.

Bunyó

A nyári mamutköltségvetésű blockbusterek tömegében jólesik némi valósághűség. A Felon tavaly kellemes meglepetést okozott, de a Bunyó idén nem fog.

Egy kisvárosi srác, Shawn MacArthur sztorija ez, aki üres zsebbel érkezik New York-ba és  a sors összehozza egy helyi szélhámossal, Harvey Boardennel, aki felfedezi tehetségét a bunyózáshoz. Menedzserévé lép elő, és nagy pénzt helyez kilátásba - feltéve ha hajlandó néhány street fight meccsen részt venni.


A filmet nézve felidéződnek a hetvenes évek klasszikus bunyósfilmjei: John Houston Bunyósokjának mester-tanítvány kapcsolata, Walter Hill A nagy bunyósának hétköznapi hősiessége, és persze Rocky elismerésért való küzdelme a közönyös világban.

Az „Őrangyallal, védtelenül” Sundance-nyertes rendezőjén látszik, hogy már-már scorsese-i elkötelezettséggel foglalkozik New York kisstílű utcai életével, a stricik, kurvák és zsebtolvajok New York-jával, de a megvalósítás sajnos már nem mérhető a mesterhez. Nem kelt feszültséget, csak vezeti Shawnt egyik bunyótól a másikig, a karakterek eléggé egysíkúak, a dialógusok nyögvenyelősek. A történet logikusan építkezik, de vannak hihetetlen jelenetek, amik zárójelbe teszi az egész sztorit. (Csak egy bár van egész Brooklynban, ahol véletlenül mindenki jelen van? Egyik napról a másikra lesz a vidéki srácból profi utcai harcos? A metrós edzés pedig már csak egy erőtlen félmosolyra fakaszt.) A film kétharmadánál átvált svindler-filmbe, de ezt is lehető legsablonosabban  és feszültségmentesen teszi. Látszik, hogy a mű az Éjféli cowboy drámaiságát szeretné elérni, de csak az Oroszlánszív közhelyességéig jut.

Czapsky kamerája fakó színekkel dolgozik a fent említett valósághűséget erősítendő, míg az akciójeleneteknél Jason Bourne-ösen közel megy a harcoló felekhez (néha már olyan közel, hogy szédülés fog el a rángatózó kamera miatt). Az akciójelenetek egyébként realisztikusak - a harcoló kaszkadőröknek és színészeknek eltörhetett pár porca.
A film zenéjében a hetvenes évek blaxploitation muzsikái keverednek mai hip-hoppal: az összhatás egész kellemes.

Van egy szociális olvasata is a filmnek, nevezetesen, hogy a multikulturalizmus elnyomja a fehér férfit. A főhős – feltehetőleg - déli származású ír katolikus, aki a bűn hierarchiájának legalján áll. Felette állnak a kisebbségek, akiknek származása nem egyértelmű, pl. mozdonyszőke latinók, Martinez nevű kínai. A naív, vidéki hős egyedül áll az öntudatos feketék és sunyi mexikóiak erdejében, de a végén fölébük kerekedik.

A privátim is alabamai Channing Tatum (Step Up 1-2, Közellenségek) szimpatikusan játssza a nagyvárosba került vidékit és passzol az egyedülálló anyát játszó Zuley Henaóhoz, aki a Dukai Regina Hasonmásverseny kolumbiai győztese. Kettősük a konyhai jelenetnél vicces és érzékeny egyszerre. Luis Guzmán nem erőltette meg magát a simlis latino szerepében, de így is ő a cast legjobbja. Csak Terrence Howardot (Ray, Vasember) tudnám feledni! Az egyébként remek karakterszínész itt csak lassítja a jeleneteket, a mester-tanítvány kapcsolat alig érezhető, az összreakciói kimerülnek egy-egy bamba nézésben.

Összességében egy nézhető B-film, ami röpköd, mint a pillangó, de nem szúr úgy, mint a méh.

Fighting. USA. 2009. Rendezte: Dito Montiel. Írta: Dito Montiel és  Robert Munic. Producer: Kevin Misher, Andrew Rona, Kim Surowitz. Fényképezte: Stefan Czapsky. Zene: Jonathan Elias és David Wittman. Szereplők: Channing Tatum, Terrence Howard, Zuley Henao, Luis Guzmán és még sokan mások. 

A végzetes merénylet

Képzeljünk el egy olyat, hogy az Első világháborút követően nem csak Erdély kerül Romániához, de az ország egésze, és most, 2009-ben, már csak a Román Birodalom egyik prefektusaként létezik a néhai Hunnia, miközben elkeseredett magyar terrorista csoportok küzdenek – mindhiába – az önállóságért. Nos, nagyjából épp ennyire hangozhat rémisztően egy átlag koreainak A végzetes merénylet alaphelyzete, amelyben Korea a Japán birodalom egyik államaként funkcionál, mivelhogy ebben a párhuzamos világban a japánok (Amerika szövetségeseként) megnyerték a Második világháborút. A film eleji feliratok mesterien hergelik a (koreai) nézőt, kiderül például, hogy 1988-ban (Szöul helyett) Nagoyában rendezték az Olimpiát, 2002-ben pedig Japán volt a futball világbajnokság házigazdája – tökegyedül. És lehet tovább is fokozni: a korai terroristák ellen küzdő rendőrpáros egyik fele koreai felmenőkkel bír, de maga is japánul beszél és japán módra él, jelezve, hogy már nem csak Korea szűnt meg, hanem a koreai identitás sem létezik.

A helyszín Szöul, a nyitányban terroristák hatolnak be egy toronyházban rendezett kiállításra, de a JBI, azaz a japán FBI alakulatai egy meglehetősen intenzív tűzpárbajban végeznek velük. Az akciófilmes felütés után rögtön bejön egy krimiszál is: Sakamotónak, a koreai származású nyomozónak feltűnik, hogy a terroristák ugyanazt a félhold alakú, ősi kegytárgyat próbálták elrabolni, amit cirka 20 évvel korábban valakik már majdnem elloptak. Próbálná kideríteni, hogy mitől olyan értékes ez a tárgy, egy ponton azonban, amikor a szálak elvezetik egy titokzatos japán alapítványhoz, a felettesei elveszik tőle az ügyet.

A szituáció ismerős lehet a hollywoodi akciófilmekből, és a folytatás is hasonló. A hősök ezen a ponton szoktak szembenézni a múltjukkal, és Sakamoto is erre kényszerül. Megtörténik az, ami már az alaphelyzetben kódolva volt: hősünkből szép lassan előbújik az elnyomott, szégyellt-gyűlölt koreai identitás, amely folyamatot némileg gyorsítja, hogy a koreai ellenállás egyik vezetője egy belevaló terroristalány, akit mintha már korábbról ismerne.

Technikai szempontból majdhogynem kifogástalan a film, ez persze egy koreai műfaji mozi esetében nem annyira meglepő. Lee Si-myung író-rendező, akinek ez a debütálása, remekül ötvözi a sci-fik eszköztárát a noiros hangulatokkal – talán csak a nagyívű zenéből vehetett volna vissza egy kicsit –, de a nyilvánvaló nyugati hatások mellett John Woo is megidéződik a tűzpárbajok során. Működik a politikai utópia is, egészen a film kétharmadáig, ekkor viszont (spoiler?!) jön egy időutazós csavar, és az addig egészen hiteles sztoriból zagyvaság lesz. Kár, mert az alaphelyzet többet ígért, és a színészek is egy komolyabb finálét érdemeltek volna (a japán rendőrt a kiváló Tôru Nakamura alakítja, a koreait pedig Jang Dong-Kun, aki a szerep kedvéért japánul is megtanult.)

A KIADVÁNY

Ellentétben a Cinetel-féle kiadványok többségével, a képminőség ezúttal nem hibátlan, néhol elég fakóak a színek. Az eredeti (5.1-es) hang rendben van, a szinkron szokás szerint gyenge és élettelen, a film mellé viszont kivételesen extra is jár: egy 'Így készült', amiben szerencsére senki nem mondja el, hogy milyen baromi jó volt együtt dolgozni a többiekkel, helyette rövid forgatás-részletek vannak egymás után vágva, mindenféle felesleges kommentár nélkül.

ÖSSZEGZÉS   

Akciófilmnek kiváló, sci-fi-ként és politikai utópiaként nagyon sokáig működik, de akit nem zavarnak az időutazós filmek logikai bukfencei, az még a finálét élvezheti. A verdikt ugyanaz, mint az eddig vizslatott Cinetel-kiadványok többsége esetén: ha nem is hibátlan a film, 990 pénzt megér.

Kiadó: CINETEL
Kép: 16:9 (1:85:1)
Hang: koreai/japán 5.1
Magyar 2.0
Felirat: magyar
Megjelenés: 2008. január
Bolti ár: 990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/3
Kép: 5/4
Hang: 5/5
Extrák: 5/3
Külcsín: 5/3
 

Johnny Mnemonic

Van egy csomó szépirodalmi író, akiknek a szövegei egyenesen a filmvászonra kívánkoznak. Ott vannak Rejtő regényei, zseniális karaktereivel és párbeszédekben elsütött nyelvi leleményeivel (csak neki megvolt az a balszerencséje, hogy rossz helyre és rossz időben született), vagy mondjuk Raymond Chandler, forgatókönyvbarát valós idejű cselekményvezetésével, tökös beszólások tömkelegével és cinikusan maszkulin férfifiguráival (remek noirjait tisztességgel filmre is vitték persze). Mások, nem kevésbé nagy hatású írók, gyakorlatilag adaptálhatatlanok: Lovecraft finom szövésű horrorja például rendre szétszakadt vagy felismerhetetlenné mutálódott vérszomjas és kézzelfogható – azaz megmutatható – rettenetre áhítozó, mohó rendezők kezei között. William Gibson is az utóbbiak közé tartozik, bár a későbbiekben a cyberpunk műfaj, melynek születésében múlhatatlan érdemei vannak, jópár popkulturális remekművet életre hívott.

CYBERPUNK SOROZAT, 2. RÉSZ:
William Gibson VS Hollywood, avagy Vissza a 80-as évek jövőjébe!

A Johnny Mnemonic (Mnemonik János – ügyes névválasztás!) egy Gibson korai korszakából származó rövid novella, mely későbbi műveivel ellentétben könnyen követhető és akciódús, így könnyű falatnak ígérkezett egy sci-fi-akciófilmhez. Főhőse egy adatcsempész, aki fejébe rejtett chip segítségével titkos és igen értékes információkat továbbít, melyekhez ő maga sem fér hozzá. Johnny-nak istenigaziból a töke kivan veszélyes és megterhelő munkájával, így keresetét a beültetett implant eltávolítását szolgáló műtétre gyűjti. Ám balszerencséjére "Ez Lesz Az Utolsó Melóm" közben hektoliteres szarhömpöly szakad a nyakába, így nemsokára a komplett jakuzával a nyomában kell menekülnie, hogy (1) megszabaduljon a veszélyes adatoktól, (2) kiműtse a fejéből a chipet és (3) még csak meg se dögöljön közben. Na és most jöhet a VHS kazetták hátsó borítós ismertetőjét záró három pont: …

Két nagy probléma van a filmmel: a túlzsúfoltság és az értelmetlenül csapongó cselekmény. Épkézláb forgatókönyv híján – melynek írója nehezen ítélhető el Gibson novellájának meggyalázásáért, lévén mindkettőt ő írta – a Johnny Mnemonic inkább a külsőségekben tobzódik: átveszi a legbárgyúbb csavarokat és műfaji sablonokat a 80-as évek akciófilmjeitől és sci-fijeitől (Dolph Lundgren szerepeltetése sokat elárul), telipumpálva a sztorit felesleges lövöldözésekkel (jellemző módon az eredetileg még „very technical boy”-ként jellemzett Johnny itt többször menti meg telidrótozott testőrnőjét, mint fordítva). Az ezekre rálicitálni kívánó nagyszabású film végi összecsapás pedig felváltja a novella legjobb pillanatát, a lehengerlően zseniális ötletre épülő („…Kulturális sokkal ölte meg őt.”) záró küzdelmet.

Gibson valószínűleg zavarba jött a lehetőségtől, hogy egyenesen a nagyvászonra ír, szájkosaruktól megfosztott producerek figyelő szemével a tarkóján, és Hollywood elvárásainak még azon az áron is meg akart felelni, hogy túlterheli, agyonnyomja saját művét. Mert pontosan ez történt, és csak a néző jóindulatán múlik, hogy felfigyel-e az értékes pillanatokra, értékeli-e a kivételesen megfelelő helyre került és szerényebb hozzáadott ötleteket, mint például a film eleji lövöldözés közben bevillanó anime jelenetek a háttérben futó tévé képernyőjéről, vagy a hálózat meglepően pofásan, mégis szöveghűen (egy másik mű, a Neurománc szövegére gondolok) sikerült vizuális megjelenítése, melyből kiderül, hogy az internet mégsem pusztán Csövek Sorozata…

És így hiába az agyi chip okos metaforája (információs túlterheltség, azaz az információ begyűjtése helyett a szelekció felértékelődése – Gibson talán mindenkinél előbb észrevette ezt), hiába a internacionális nagyvállalatok működésének továbbgondolása (tessék utánanézni, hogy a japán rendőrségnek hogy fő a feje, amiért a fehérgalléros jakuzák nagyvállalatait olyan nehéz megkülönböztetni a tisztessége, azaz csupán az üzleti mélyvíz nagyhalainak szokványos gengszterkedéseit meglépő mamutcégektől), a film leginkább csak a cyberpunk-rajongó konzolzsokéknak fog bejönni. Ők értékelni fogják a VR-cuccokat (a kesztyűt és a szemüveget, mint a billentyűzetnél felhasználóbarátabb ember-gép interface hardvert). A kevésbé technológia-mániás geekeket viszont csak azok az ajándék percek fogják szórakoztatni, amikben kisebb szerepekben igazi kult színészek (Udo Kier, Takeshi Kitano) tűnnek fel.

Az utolsó ház balra (Last House On The Left, 2009)

Míg az utóbbi években a franciák a tekintélyes múlttal rendelkező európai horror megújításán fáradoznak (kritikáink: Inside, Frontieres, Martyrs), filmjeikhez a vágóhídon keresve ihletet, a tengerentúlon inkább videotékákban és filmarchívumokban keresgélnek: még mindig az ezredforduló tájékán született japán szellemlányos trend sikereit, valamint a népszerű hazai horror-klasszikusokat hasznosítják újra. Lerágott csont már a panasz, hogy a hetvenes évek kirobbanó energiáját és lelkesedését fokozatosan felváltotta a profitorientált iparosmunka. A meglepő az, hogy - bár még mindig egy remekmű szükségtelen lenyúlása - Az utolsó ház balra mégis egészen élvezhető lett.

(VIGYÁZAT, SPOILEREK!)

A kiszemelt eredetinek (lásd kritikánkat az 1972-es Last House On The Left-ről) - a forgatás megkezdése előtt - a szokásos eljárásnak megfelelően többféle előzetes feldolgozási lépésen is át kellett esnie. Először is jelen időbe helyezik a cselekményt, aláásva ezzel a hetvenes évek által hozzáadott összes jelentéstöbbletet, majd kilúgozzák belőle a politikailag inkorrekt elemeket, a karaktereket - jellemük meghamisításának árán is - tinédzseresítik a célközönség szem előtt tartásával (fiatalabb és csinosabb szereplők), valamint a biztonság kedvéért betesznek néhány, a Fűrész-széria váratlan sikere óta kötelezőnek számító hidegen megtervezett és mérnöki precizitással bemutatott trancsírozós jelenetet.

Az alaptörténet nem sokat változott: két fiatal lányt elrabol néhány „morally challenged” törvény elől menekülő ember, majd megerőszakolják és megölik őket. Az autójuk azonban totálkáros lett, így éjszakára menedéket keresnek egy közeli házaspár nyaralójában, akik történetesen éppen az egyik lány szülei: rendes, tisztességes, kedves emberek. Egészen addig, amíg rá nem jönnek, hogy kiket tisztelhetnek a vendégeikben, mert onnantól véres események sora veszi kezdetét...

Az 1972-es eredeti egy igazi cinikus, gonosz, ijesztő görbe tükör az emberi jóságról és az elégedett kispolgárok kényelmesen ártatlan morális értékrendjéről, mely a korszak népszerű bosszúfilmjeitől eltérően (mint például a műfajteremtő első rész után gyors tempóban eldurvuló és irreálissá váló Death Wish széria) nem próbálja kimenteni a felelősség alól a két teljesen átlagosnak tűnő áldozat-szülőt. Wes Craven csupán dokumentál, némi távolságtartással és rövid pórázra fogott stíluseszközökkel bizonyítva azt az ősi tételt, amit az életművében hasonló kérdéseket előszeretettel feszegető Takashi Miike a zseniális Fudoh: The New Generation nyitó inzertjében így fogalmaz meg: „Még a farkasok sem vadásszák fajtársaikat, de az emberek élve fel fogják falni egymást.”

Az újrafeldolgozott verzió azonban elveti ezt az üzletileg bizonnyal előnytelen, felkavaró mondanivalót, és apránként bemutatja a szülők ráébredését a valóságra, fájdalmuk és dühük feltörését, majd menekülési kísérletük sikertelenségét. Ily módon fájdalmukat átélhetőbbé teszi, azonosulási lehetőséget kínálva a nézőnek. Gyilkosságaik nem is hideg fejjel elkövetett szakrális rítusok, hanem a pillanat hevében történő, önmagukat is azonnal elborzasztó tettek, melyben csak éppen hogy csillan meg az akár jogosnak is vélhető bosszú fénye, melyek közül az első ráadásul sokkal inkább önvédelmi okokra visszavezethető. (Kivéve az értelmetlen és komolyan nem vehető záró képsort, mely meghazudtolja az egész filmet: totál baromság volt berakni, akármi is volt rá az ok.)

Még érdekesebb azonban az, ahogy a 2009-es változat a szerencsétlen, magatehetetlen, apja terrorja alól szabadulni csak az öngyilkosság által menekülni képes fiatal karakterét előtérbe tolja. Már a (minden baj forrásául szolgáló) fűvásárlós jelenet során kihangsúlyozza ártatlanságát, ráadásul egy közös tragédia által (elvesztett testvér) olyan kapcsot hoz létre közte és a szőke lány között, mely megalapozza a film végi nyomott hangulatú, de az eredetihez képest akkor is naivan szerencsés happy endet: a motorcsónakban ülve a srác hátrahagyja bűnös gyökereit, megtagadva apját és az ő barátait, és elfoglalja az elhunyt testvér helyét a rémült, vérző sebekkel teli család tagjai között. Kár, hogy nem mert jobban elrugaszkodni a klasszikustól, és a színészek is sajnálatosan szürkék és ripacsok. Ettől eltekintve nézhető film lett Az utolsó ház balra, mely kínál néhány kellemesen kellemetlen percet a nézőnek – legalábbis azoknak, akik nem látták az eredetit.

Terminator 4: Megváltás

Íme Azatot kolléga legelső cikke. Kezdetnek nem is rossz.

Az emberiség ellen elkövetett bűntetteket nehezen feledjük, így a folyton lelkesen nyilatkozó, és a megfelelési vágyba szinte belerokkanó McG ne csodálkozzon, hogy két Charlie angyalai-film után megrendült benne az emberiség bizalma. Ráadásul meg kellett küzdenie egy másik tényezővel is: Arnold Schwarzenegger fájó hiányával.

Létezhet-e Terminátor mozi Schwarzi nélkül, netán Alien-film Sigourney Weaver nélkül? Mennyire könnyen tud átlépni egy franchise a megszokott főszereplője hiányán? Stájer akcentus nélkül vajon Terminátor-film lehet egy Terminátor-film?

A nyár talán legmegalomániásabb blockbustere kétszázmillió dollárból készült, és rendezője görcsösen igyekezett elhelyezni a franchise keretei közé. Klasszikus Schwarzi idézetek („Gyere velem, ha élni akarsz”, „Visszatérek") váltják egymást a szereplők szájában, sőt egy ponton még a Guns’n Roses You Could Be Mine-ja is megszólal, ami azért már sok a múltidézésből. Bizonyára ezekre azért volt szükség, hogy a gyakran szinte Transformers-mozivá fajuló hangulatból a rendező visszahozza a nézőt a Terminátor-univerzumba, de ez leginkább csak azon pillanatokban sikerül, amikor egy T-600-as vagy T-800-as masírozik a vásznon, ezekből pedig a várakozásokkal ellentétben nincs túl sok.

Bár McG minden interjújában igyekezett hangsúlyozni, hogy sztoriközpontú mozit alkotott, ez nem feltétlenül tűnik fel a laza road movie-s cselekményt megtapasztalva, melyet arra az inspirált szálra húztak fel, hogy a sivatagban utazgató hőseinket éppen milyen újfajta robot támadja meg. A film elején látható helikoptercrash még lenyűgöző, később azonban egyre inkább átmegy a mozi egyfajta robotbemutatóba, engedve ezzel a Transformers utánérzésnek. A John Connor szerepére kiválasztott Christian Bale tisztességgel teszi a dolgát, de egyértelmű, hogy például A sötét lovag sokkal jobban kihasználta színészi kvalitásait, pedig ott gyakran az egész arcát eltakaró maszkot viselt.

Az ember-robot szerelem (a páratlan nevű Moon Bloodgood és a jövő reménysége, Sam Worthington epekednek egymásért) erőltetett és patetikus, a film végére pedig kötelező jelleggel bekerült egy nagyjelenet, melyben a főgonosz bő lére eresztve elmagyarázza ármányos terveit a gyengébbek kedvéért, csakhogy az ilyen jelenetek manapság leginkább csak egy James Bond filmben megbocsáthatóak. Kicsit furcsa továbbá, hogy a Skynet központ megtámadása során alig-alig látunk robotokat, vagy látványos csatajelenetet, így a végére olyan érzésünk támad, mintha elfogyott volna a pénz, ezért be kell érnünk egy szál digitális Schwarzeneggerrel, akiről gyorsan leég az emberi bőr, nehogy sokáig kelljen a komputeres srácoknak az osztrák testépítőt vászonra varázsolniuk.

McG-től nem vitathatjuk el, hogy megtanult akciójeleneteket rendezni, és a látványra sem panaszkodhatunk különösebben, de egyszerűen nem elég jó rendező ahhoz, hogy valódi drámát jelenítsen meg a vásznon. Neki a Terminátor-filmekből csak a látványos külsőségek jöttek át, de a világvége fenyegető érzése, vagy az emberiség sorsának súlyát a vállán cipelő John Connor megmaradt pusztán dekorációnak a robbantgatáshoz. Ha csupán egyszerű nyári akciófilmként nézzük, nagyot nem csalódhatunk, de a Terminátor-széria darabjaként kétségtelenül a leggyengébb darab.

Angyalok és démonok

A legjobb, ha mindjárt az elején tisztázzuk, hogy az Angyalok és démonok határozottan jobban sikerült, mint A Da Vinci-kód – persze azt sem árt tisztázni, hogy ez még nem egy nagy dicséret, és hogy nagyobbra a film nem is számíthat. Robert Langdon újabb kalandja mellesleg már könyvben is jobb volt, mert a provokatív témának köszönhető hisztéria ide vagy oda, a Da Vinic-kód, amellett, hogy láthatóan elődje kaptafájára készült, egyszerűen kiforratlanabb és egyenetlenebb alkotás. A különbség a filmen is látszik, annak ellenére is, hogy a megjelenési sorrend itt felcserélődött: az Angyalok és démonok ugyan súlyos hibák súlya alatt rogyadozik, de közben időről-időre, jobb pillanataiban képes egy filmélmény illúzióját kelteni a nézőben. (Lábjegyzet: az idei év eddigi „legjobb” nagy hollywoodi produkciója még mindig a Watchmen – és akárhogy nézem is, ez bizony elég szánalmas.)

Robert Langdon professzort ezúttal a Vatikánból keresik fel, dacára annak, hogy kapcsolata a katolikus egyházzal nem éppen felhőtlen. De a pápa nemrég távozott az élők sorából, és az utódlására legesélyesebbnek tartott négy püspököt elrabolták – hagytak viszont cserébe egy üzenetet, ami szerint este 8-tól óránként meggyilkolják őket, majd a slusszpoén egy laboratóriumból ellopott antianyag bomba egész Vatikánt letaroló robbanása lesz éjfélkor. A jelek arra mutatnak, hogy a háttérben a rég megszűntnek hitt Illuminati nevű szervezet áll, ami a tudomány felsőbbrendűségét hirdeti a vallással szemben – Landgon pedig ennek a szervezetnek a szakértője, így keveredik hát az újabb hajsza kellős közepébe.

Az Angyalok és démonok cselekménye mindössze pár óra alatt robog le, és Ron Howard, Hollywood egyik legnagyobb giccsmestere, majd megszakad az igyekezettől, hogy észvesztő tempóban hajszolja a szereplőket egyik helyszíntől és akciótól a másikig. Ez rendben is van, csakhogy a rutinosan vágtázó kamera és a fantasztikus zene sem képes elfeledtetni, hogy hőseink két órán át egy tetves tartályt keresnek, hogy a tétként megjelölt püspökök arctalanok, és a kutyát sem érdekli, hogy élnek, vagy halnak, és hogy végül az egész film egy olyan csavaron áll, vagy bukik (segítek: bukik), amit a járókából épp kimászott Pistike is előre lát az első 20 perc után. Mindeközben persze a történet érdekesnek szánt aspektusai teljesen elsikkadnak. Az egyház és az illuminátusok, a vallás és a tudomány könyvben szépen kihegyezett konfliktusával kapcsolatos gondolatok a nagy rohangálások közt gyorsan elhadart, instant bölcsességekké, unalmas történelemleckékké és száraz tényekké degradálósnak, annak leghalványabb reménye nélkül, hogy akár csak picit is stimulálják a kólától, popcorntól és puha foteltől, nameg a hanyagul vászonra kent karakterektől elzsibbadt nézőagyakat.

Langdon megint olyan üres és érdektelen, mint A Da Vinci-kódban volt, bár most legalább Tom Hanksnek egy továbbfejlesztett klónja játszhatja el a szerepét, aki nyomokban már emlékeztet az igazi színészre. De hogy Ayelet Zurer miért kellett a filmbe (már azonkívül, hogy hősünk mellett muszáj feszítenie egy mutatós nőnek is), azt máig nem értem: pozitívum, hogy nem erőltetik bele a nyelvét Langdon szájába, de az már kevésbé, hogy semmi mást sem kezdenek vele. Néha kicsit fut, néha mond pár mondatot, figyel és bólogat, de amúgy nem csinál semmit, és ha szőrén-szálán kivágnánk a filmből, senki észre se venné, még a főhős sem. Van még egy egészen kiváló Ewan McGregorunk, egy szokás szerint ügyes és elegánsan visszafogott Stellan Skarsgardunk, és egy Armin Mueller-Stahlunk, aki rutinos öreg rókaként, megbízhatóan teszi a dolgát, még úgy is, hogy karaktere tehetetlenül hánykolódik a különböző viselkedési formák közt, annak megfelelően, hogy a buta forgatókönyv (Akiva Goldsmant és David Koeppet még mindig engedik írni?) épp hogy próbálja átvágni a nézőt.

Akadnak persze kisebb-nagyobb logikai buktatók (hogy a francba vitte volna végbe tervét a főgonosz, ha a felügyelő nincs pont vele az irodában a kritikus pillanatban, és hogy a búsba képes egyetlen szál bérgyilkos úgy tűz fölé láncolni az áldozatát, hogy aztán leszedni is csak féltucatnyian tudják utána?), és persze az egész hóbelevanc érezhetően hosszabb, mint lennie kellene, de a tempó, a színészi játék, a látványos helyszínek egész sora, és a zene végül mégis elegendőnek bizonyul egy közepes érdemjegyre. Szeptemberben egyébként megjelenik Dan Brown harmadik Langdon-könyve (The Lost Symbol), aminek adaptációjára egy hónapja még mérget is vehettünk volna – de most, hogy az Angyalok és démonok nem az elvárásoknak megfelelően teljesít a pénztaráknál, ki tudja? Pedig ha továbbra is így javulna a színvonal, nagyjából a hatodik film már kifejezetten jó lenne…

A dolgok állása

Nem szokásom a kritikára kiadott helyet fogyasztóvédelmi panaszkodásra használni (erre a célra más, egyébként kiváló blogok szolgálnak), de A dolgok állásának sajtóvetítése - ki tudja miért - borzalmas volt: minden tekercsváltásnál eltűnt a kép, vagy ha megjelent, nézhetetlenül homályos volt percekig. Majd úgy az ötödik tekercsnél be is fejeződött, úgyhogy át kellett menni egy másik terembe. Mindezt csak azért jegyzem meg, hogy jelezzem: a vetítésen történtek egyáltalán nem befolyásolnak akkor, amikor kijelentem, hogy az idei év legnagyobb csalódása számomra ez a film.

Cal McCaffrey (Russell Crowe) az ügyeletes hosszúhajú, borostás hős, aki éppen egy egyszerű bandaleszámolásnak tűnő gyilkosságról próbál tudósítást összehozni. Régi barátja, Steven Collins (Ben Affleck) a védelmi kiadásokat felügyeli bizottság elnöke, és úgy tűnik be tud fűteni a terrorizmus-elleni háborún meggazdagodott gonosz biztonsági cégen, amikor megtudja, hogy az ügyön dolgozó asszisztensét elütötte a metró. Hamarosan az is kiderül, miért is érintette olyan mélyen a baleset: a lány a szeretője volt. Azonban kiderül, hogy a két haláleset összefügg és megkezdődik a többfrontos háború - kérdés, hogy megéri-e mindez, hogy kiderüljön az igazság.

Russell Crowe szokásos rutinnal hozza a munkájának hőst, időnként talán néhol túlságosan is férfiasra véve. (Magánvélemény on: nem tudom, mikor szoknak végre le Hollywoodban arról, hogy azzal hangsúlyozzák egy karakter tökösségét, hogy borostás és elképesztően rendetlen: én is így nézek ki, aztán mégis geek vagyok. Magánvélemény off.) Morog, eltökélt, amilyen általában szokott lenni, függetlenül attól, kit kell játszania. Ben Affleck vele ellentétben élete talán legrosszabbját nyújtja - zárójelbe téve a kérdést, hogy jó színész-e vagy sem - mindenesetre tény, hogy A dolgok állásában van egy sírós meg egy nem sírós arca. Ennél csak akkor válik hiteltelenebbé, amikor dühösen próbál nézni, mert nem jön össze neki. A többi szereplő közül a jelenlegi legtehetségesebb Bill Nighy pótlék díjra esélyes Helen Mirren emelhető ki - jól csinálja, amit csinál, de mégis csak hakni, ezen ő sem tud segíteni.

Az első egy óra nem is rossz. A beállítások szépek, a díszletek jók - talán csak a "város felett repkedő helikopterek" snittekből lehetett volna kevesebb. A történet szépen halad, egyre beljebb kerülünk a szépen felépített összeesküvés-elméletbe, hogy aztán a film közepére egy nagyon gonosz és baljós jövőkép álljon előttünk, ahol egy cég ural mindent - itt azonban Tony Gilroy elment szabadságra, ráhagyva Matthew Michael Carnahan-re és Billy Ray-re a végét. A két kópé azon nyomban bezárta Paul Abbottot, a film alapjául szolgáló sorozat atyját a szekrénybe, és írtak egy olyan befejezést, amely értelmezhetetlenebb, mint a fővárosi parkolás rendje. És hogy ebbe belement Az utolsó skót király rendezője Kevin Macdonald, az külön szomorú; a film végére kapunk egy poszt-9/11-es kioktatást hazafiasságról és demokráciáról, amire senkinek sincs szüksége. Az eredeti történet emberi konfliktusai gyakorlatilag egytől-egyik kimaradtak, vagy halvány árnyékuk látszik csak: ami marad, az nem más, mint üres és álszent moralizálás.

Hogy mégsem kap egy csillagot, annak az az oka, hogy néha-néha felcsillant a remény, hogy több lesz ez a film, mint a legújabb bizonyítéka annak, hogy az amerikaiak nem tudnak rendesen másolni. A hangulat csak a felétől válik kínosan egyenetlenné, a ritkán, de előforduló poénok pedig nagyon jók. Csak ne lenne ilyen hosszú - a 132 perc sajnos nincs rendesen kihasználva. Sajnálom, pedig a filmet nagyon vártam - legközelebb maximum éjjel fél egykor láthatjuk viszont az HBO-n. Ott a helye.

A pankrátor

Semmi baj a közelmúlt filmes termését uraló nosztalgiával, rendszerint beválik, ha kellő mennyiségű iróniával párosul. Mickey Rourke megjelentével az iróniafaktor azonban alaposan minimalizálódik, miután tökéletes főszereplőként a meghasonlott pankrátor szerepében, bármiféle ellenpont vele szemben, nevetségessé tenné a tragikus sorsú, bukott harcost. Marad az együttérzés és a hőssel való azonosulás esetén a pátosz. Kérdés, ez mennyire jön be és most, már az elején le kell szögeznem (haha, spoiler-poén), hogy Mickey Rourke visszatérése zseniális, kérdéseim csak a film, pontosabban Aronofsky szándékaival szemben merülnek fel.

A pankrátor, Randy, a nyolcvanas évek tökéletes sztárja. Bár fénykora leáldozott, neve még mindig vonzó. A közönség jól szórakozik brutális izomzatán, kövületszerű állóképességén, így a siker utolsó morzsáit élvező Randy számára a nyugdíjba vonulás fel sem merül, míg egy fellépés után szíve utolsóelőtti figyelmeztetésként fel nem mondja a szolgálatot. Ekkor jön el az idő, amikor megkésve a konvencionális értékek keresésére kell indulnia, a szorító kemény világához edzett harcosnak rendes kispolgári életet kell kezdenie. A boldogulás azonban nem boldogság. Felépíteni a bizalmat újra felfedezett lányával és háziasszonnyá szelídíteni prostituált barátnőjét nem akcióhősnek való feladat. Összecsap hát a két értékrend a morózus Mickey Rourke koponyában, hogy megbirkózzon leküzdhetetlen ellenfelével, az elmúlással.

A Pankrátor története, egyszerű antik drámákból ismert problémájával, egyáltalán nem újszerű, a film kétségtelenül mégis erős. Darren Aronofsky komolyan vette Mickey Rourke-ot, hiszen Aronofsky mindent, mindig komolyan vesz, ha filmkészítésről van szó. Ez a titka a Rekviem szívbe markoló sorsainak, A forrás giccsének és a Pi ínyenceknek való melankóliájának. Ez a másfél órányi átható, zöldessárga halálszag eposza. A vásznat uralja az első perctől győzedelmeskedő végzet. A romlás ott van a hidrogénezett tincsek, a felpumpált izmok és az álarcszerű, finom mosoly mögött és bár egy letűnt kor mohikánja él utolsó másfél órát a vásznon, mégis van remény - még ha nem is sokáig -, hogy szintén jobb kort megélt barátnőjével Randy még új életet kezdhet.

Egyértelmű, hogy amiért ez a film megéri a betűt, az Mickey Rourke maga. Stallone nem lett volna elég tragikus, igazi felemelkedés-bukás történet kellett, a tekintet nem hazudik. Rourke a mi pankrátorunk, aki nem kapta meg az Oscart, elveszett a szebb élet reménye. Tényleg jó, mint ahogy az elsőre lejátszottnak tűnő, amúgy kiváló Marisa Tomei is. Akkor mégis miért ennyire direkt ez a film? Mert, ha már elmúlásfilmek időszakát éljük, ott a Gran Torino. Nehéz lehet mozijegyár szempontból két búcsúfilm között választani, de itt az útbeigazítás: Eastwood hőse élete alkonyán nem csak az új világ csúnya, új szabályaival, de a rejtett értékeivel is szembesül. A Pankrátor csupán konstatálja, hogy a régi világ elmúlt, felteszi a kérdést van-e létjogosultsága a hősöknek, de nem talál megoldást a problémára.

Az alapszituáció, hogy Randynek választania kell a ring és az élet között, újdonságként van felvezetve, ha belegondolunk azonban nyilván nem az, mint ahogy a Marisa Tomei alakította Cassidy sem harminc év után szembesül először a hős harcban szerzett testi sebeivel. A „mi legyen utána” kérdés, már a pankrátor karrierjének kezdetén felmerült, vagy nem? A nyolcvanas évek és a ma közé talán ez a hozzáállás, a felelőtlen keményfejűség húzott átléphetetlen válaszvonalat? Habzsolás, pop és testkultúra, múló értékek hajszolása, ejnye. Így az útkeresés nem csoda, ha elve elhibázott.

Legyen szó nosztalgiáról, útkeresésről és egyéb komoly dolgokról a filmvégi patetikus monológ így is úgy is fájdalmas, fájdalmasabb, mint a film indokoltan brutális bunyójelenete, mert itt kiderül, hogy Aronofsky, továbbra sem képes kesztyűs kézzel bánni a tragikus emberi sorsokkal. Ugyanúgy, mint Randy, a hozzáállás annak idején bejött, de nem árt alkalmazkodni, legalább a történethez. A Rekviem-nél még friss volt, egyben őszintének tűnt a torokszorító részletekig bemutatott, didaktikus tragédia, ahhoz képest a Pankrátor fáradt és kiszámítható. Ha nem ez lenne Rourke jutalomjátéka, letudnám annyival, hogy inkább megveszem a Rekviem-et DVD-n.

Willard + Ben = dupla adag patkány

(Új önkéntesünk, Sep legelső írása ez. Legyetek vele gyengédek - W. F.)

Daniel Mann Willardja két tematika szempontjából is tekinthető a hetvenes évek egyik trendindító filmjének: a pincében elszaporodó gyilkos patkányok végre lendületbe hozták a Madarak óta éledező állathorrort, revenge-of-the-nerd (azaz a kis gyökér főhős szétcsap azok között, akik valaha bántották) körítése által pedig az évtizedben meghatározóvá váló bosszúfilmek egyik origópontja. A patkányokkal barátkozó, anyakomplexusos Willard Stiles sikere nélkül talán ma sem a Cápa vagy az Állatok napja, sem pedig a Carrie nem díszelegne ott minden filmbuzi és Leslie Nielsen-rajongó DVD-polcán.

Gilbert Ralston regényének adaptációja egyrészről szívszorító dráma – legalább annyira, mint mondjuk a Psycho – másrészről pedig vérbeli exploitation, sok patkánnyal és kevés szexszel. Willard apja halála után kettesben éldegél édesanyjával, az üzlettárs lenyúlta a fater cégét, így hősünk rendszerint megalázott alkalmazott a saját üzletében, s egyetlen barátait a kerti medencében talált cuki patkányok jelentik. Beszélget velük, eteti őket, nem gondol arra, hogy a patkány szapora jószág, a pince hamar meg is telik a kis drágákkal, de a kisebb kellemetlenségek ellenére a legfontosabb és legszebb dolgot jelentik hősünk életében. Aztán az édesanya kimúlik, a gonosz üzlettárs még pofátlanabbá válik, és Willard megtanítja állatkáinak a „KILL” szócskát.

Norman Bates emlegetése ezesetben nem csupán olcsó geg: Mann filmjének hőse legalább annyit köszönhet mindenki kedvenc vendéglátójának, mint Brian DePalma vagy a szexfóbiás slasher-gyilkosok. A 2003-ban remake már nem is próbálja palástolni az elsődleges ihletforrást: Glen Morgan – ő rendezte a Black Christmas újráját is, már csak emiatt is nagyon szeretjük – simán benyúlja a Hitchcock-film zárlatát, mintha az eredeti nem lett volna elég jó. A Willard-remake-ről még annyit, hogy olyan, mintha egy elcseszett Tim Burton-epigon egy elcseszett Johnny Depp-epigonnal együtt összedobta volna az Ollókezű Edward patkányos verzióját. Viszont néha leadja a tévét – az eredetit nem.

Bár az állatos pszichodrámák etalonjának tartott Equus-nál valamivel kevésbé kifinomult – és Richard Burton sincs benne – a Willard kő egyszerű, de mégis hatásos szimbolikája a patkányhorror-körítés alatt egy igen míves alkotást takar. (Ami annak tükrében nem túl meglepő, hogy a rendező Daniel Mann az ötvenes években olyan férfimelodrámákkal kezdte, mint például a Come Back, Little Sheba.) Willard állatkái nem csupán az undorkeltés eszközei, mint mondjuk a pár évvel későbbi, szintén bosszúban utazó Jennifer kígyói. Először is, adott a tarka Szókratész, a horda legintelligensebb tagja, Willard valódi barátja. Aztán adott Ben, az izomagyú patkány, aki mögött végül felsorakozik a pincében zúglódó éjsötét tömeg. A kettő között pedig ott őrlődik hősünk, aki leendő barátnőjétől macskát(!) kap ajándékba: kevés film esetben ennyire kézenfekvő a jó öreg – és agyonhasznált – pszichoanalitikus olvasat, ahol a tudatalatti bűzös patkánytömeg, a felettes én pedig egy filozófusról elnevezett állatka. A séma talán csak a L’ecsó-ban működik tökéletesebben.

A rutinkérdések figyelmen kívül hagyása után – azaz minek is kellett ezt folytatni? – a Ben-t látva hamar kiderül, hogy a hetvenes évek egyik legbetegebb műfajkevercsével van dolgunk: a Lassie találkozik a Deadly Eyes-szal. A főcím alatt leperegnek a Willard zárójelenetei, a kataklizma túlélőit a csúf, gonosz Ben és az ő kis hordája jelentik, s volt gazdájuk pincéjéből kitörve, elsősorban az éhségtől hajtva, portyázni kezdenek a városban. Eddig sima állathorror, nem sokban különbözik mondjuk, a meztelencsigákkal operáló Slugs, muerte viscosától. Ám Ben hamarosan új barátra talál: valahol a kertváros szívében egy szívbeteg, félárva kisfiú játszik a fészerben bábszínházával, s két mészárlás között a főpatkány rendre az ő ölében pihen meg. Az állat és a gyermek között szoros barátság szövődik…

Képzeljük el, hogy az Arachnofóbiá-ban Jeff Bridges kölykei összebarátkoznak a koporsóban érkező batár alfapókkal, és délutánonként együtt játszanak. Nagyjából ez a Ben: a kisfiú dalokat ír patkány barátjáról – olyan jókat, hogy az egyiket Oscar-díjra jelölték, a Golden Globe-ot meg is kapta –, zongorával kíséri őket, meg a bábszínházában patkánybábok segítségével vidám darabokat ad elő. Ha pedig valaki megkérdezi, esetleg új barátja talán mégis egy sorozatgyilkos, akkor hirtelen nagyon szuszogni kezd meg fájdalmasan néz.

A Ben zseniális egyensúlyérzékkel működteti egymás mellett a két műfaji hagyományt, melyek a torokszorító fináléban forrnak össze. A halálos beteg kisfiú és Ben egyre mélyülő kapcsolatát részletező, kb. az E. T. szintjén negédes jelentekkel párhuzamosan peregnek a nyomozás és gyilkosságok képei – bár ez utóbbiak, a Willard-hoz képest, határozottan visszafogottnak tekinthetők – mígnem végül előkerülnek a lángszórók és beindul az Aliens-t előlegező kergetőzés a sötét, nyirkos csatornarendszerekben, melyet végül a gyermek és a patkány újabb könnyes egymásra találása követ. Ha van a zombifilm és a pornó találkozásához mérhető alapötlet, akkor a Ben családi állathorrorja – egy évtizeddel a Poltergeist családi kísértetfilmje előtt – bizonyosan az.

A kisfiút játszó Lee Montgomery-t a későbbiekben a szintén feledhetetlen Burnt Offerings-ben láthatjuk viszont, ám Bent, a félig-meddig nyitva hagyott befejezés ellenére, soha. A már emlegetett, szánalmas Willard-remake megadta a kegyelemdöfést Gilbert Ralston karaktereinek, ám a sajnálatos módon feledésbe merült figurák még így is csak Bőrpofához mérhető alapvetései a Keresztapa és a Star Wars évtizedének.

Rémmetró #1-2

A metró rémes hely. Koszos, büdös, huzatos, és mindenféle kellemetlen alakok zaklatják az embert utazás előtt és néha közben is. De mi ez ahhoz képest, hogy Japánban ráadásul még gonosz szellemek is kísértenek a vonalain, akik mindenáron el akarják venni az emberek életét, valamint kedvét a tömegközlekedéstől. Legalábbis a Mangattack (az Athenaeum kiadó nevét nehéz leírni) Rémmetró című mangájában, ami a már egyre unalmasabb j-horrorfilmek hagyományát igyekszik követni, vagyis a mítikus japán szellemvilágot keveri a modern urbánus horrorral.

A Mangattack a korábbi kiadványaival főleg a fiatalabb közönséget célozta meg, az idehaza tavaly tavasszal debütált Rémmetróval próbálták meg a kört egy kicsit kijjeb tolni, és egy, ha nem is komolyabb, de egy némileg magasabb korhatárbesorolással rendelkező mangával is megjelenni a piacon. A kiadó többi mangájához hasonlóan, a Rémmetró is a Tokyopop égisze alatt jelent meg eredetileg Amerikában (azóta tudomásom szerint már Japánban is), alkotói japánok, terjedelme pedig 3 kötet, amiből kettő már kapható idehaza is, sőt, ha jól tudom már a harmadik is érkezik.

A tokiói metró, amely egyébként a világ legforgalmasabb közlekedési hálózata, a mi világunk és a holtak birodalma közötti határmezsgye is egyben. Az erőszakos halált halt emberek nyughatatlan szellemei járják be ezt a földalatti világot, további emberi lelkekre vadászva.

Írta: Tokió Kalen
Rajzolta: Josiken

Típus: shounen/seinen
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: ~150 oldal/kötet
Fordító: Sárközi Bence, Pap Zoltán
Ár: 1990 Ft/kötet

Egyenesen a Fesztiválról 4. rész: Pinkhell #6

Az Alfabéta-díjazottak bemutatásának kapcsán kialakult abszolút higgadt, ám mindenképpen nagyon tanulságos véleményütköztetés során többször is szóbakerült a Magyar Képregény Akadémia saját lapja, a Pinkhell, illetve a benne szereplő képregények színvonala. A félévente megjelenő színes, szagos, szélesvásznú magyar képregény antológia a készítők szerint a legutóbbi számmal már sokkal közelebb került a befogadhatóbb, populárisabb (ám alkotói szempontból továbbra is kompromisszummentes) irányhoz. Most ezt fogjuk jól leellenőrizni, a legutóbbi, a képregényfesztiválra megjelent 6. szám boncolgatása során.

A Pinkhell korábban nem igazán igyekezett a trendeknek megfelelni, és elsősorban kissé öncélú, olykor igencsak elvont „művészi” képregényszösszeneteknek adott helyt, amivel nem feltétlenül sikerült magának megnyernie a hagyományos narratívára épülő képregények rajongóit. Idővel az MKA tagsága további tehetséges rajzolókkal bővült, és mivel a hazai kínálat is jelentősen gazdagodott magyar és külföldi képregényekkel egyaránt, érthető lépés volt tehát részükről, hogy a művészi önkifejezésből előremozduljanak a hagyományos történetmesélés felé. Úgy tűnik, hogy ez a dolog mindenféleképpen jó irányba halad, de még messze nem az a kategória, amivel pl. a laikusokat könnyedén meg lehetne győzni.

A formátum kellemes, a kivitel igényes, a lapok színesek, fényesek, valahogy így kell kinéznie egy valamirevaló képregényantológiának. A borítón Tikos Péter minőségi munkája látható, bár ha maga a rajz nem is éppen ízléses, de mindenképpen figyelemfelkeltő.

A kötelező, ám teljességgel semmitmondó elnökségi bevezetőt átugorva, egy 10 oldalas Pernye történettel találjuk szembe magunkat Felvidéki Miklós rajzai által prezentálva. Pernye karaktere engem valahogy korábban nem igazán csigázott fel, ezzel szemben a Koronasirató című epizódban már kezdek benne látni némi fantáziát. Szabó Jenő története remek ötleteket tartalmaz, szatirikus, magyaros ízű humora mindenképpen dicséretes, teljesen érthető az üzenete is, plusz rajz szempontjából is kikezdhetetlen, ettől függetlenül még egy kicsit erőtlennek érzem ezt a sztorit, így amolyan egynek elmegy kategória.

A Mélypont comicstrip-ek talán az általam eddig látott legszebb magyar képregénycsíkok, talán feleslegesen is szépek ennyire, mert ugye csak két hal-szerű izé mély(tengeri) gondolatait hivatott közvetíteni. Köztudottan nem rajongok a párkockásokért, itt azonban háromból kettő poén még tetszett is, ami ugye nem rossz arány. (Szabó Jenő írta, Zorro De Bianco rajzolta, Haránt Artúr színezte)

A korábban már méltatott Lakatos István (lásd az Alfabéta-díjazott Miserere Homine-t) Vasárnap című munkája számomra egyértelműen az aktuális Pinkhell egyik legjobbja, bár a művet korábban is ismertem már, de érthető módon kézzelfogható valójában még inkább tudom értékelni. István egyébként jól felismerhető stílusa itt már sokkal kiforrottabb, a rajz kevésbé „sűrű”, a színezés pedig elsőosztályú. (A rajzokban fellelhető utalások és humor miatt külön hozsanna néki!) Mint ahogyan a rövid, könnyed és abszolút bűbájos kis történet is, amely ismét valahol a keresztény tematika köré, illetve magasan fölé épít. István egyértelműen a hasonló történetek írására és illusztrálására született, nem pedig lovak kiganézására, alig várom, hogy láthassam további munkáit, például a Lencsilányt, és ismételten kimondom, hátha egyszer a megfelelő helyen is meghallatszik: minél inkább kötetben!

Mint említettem, a comic-strip nem az én műfajom, de Haragos Péter csak egyszerűen Strip-nek hívott munkái is viszonylag tetszettek, még az utolsóban található szóvicc is. Azt hiszem ilyen adagokban ezt még el tudom viselni.

Pinkhell #6
Írta/Rajzolta: sokan
Kiadó: MKA
Oldalszám: 50
Ár: 1300 Ft

Star Trek, a manga: Shinsei Shinsei és Kakan ni Shinkou

Az új Trek film hazai bemutatójának rohamos közeledtével úgy éreztük, nem tehetjük meg, hogy elsiklunk a tény felett, bizony kis hazánkban a Star Trek már két manga kötet formájában is betámadta a sci-fi geekek vizuális receptorait. Manga és Űrszekerek? Kissé szilvapudingos pörkölt szaga van, úgyhogy lássuk is mit sütöttek ki belőle.

Először is le kell szögeznünk, hogy ezek az egyébként standard formátumban kiadott kötetek nem a szó szoros értelmében vett, hanem az úgynevezett OEL (original English-language, azaz eredetileg is angol nyelven íródott) manga kategóriába tartoznak, másodszor pedig azt, hogy bármennyire is szeretem a sci-fi sorozatokat, mivel csak a Star Trek Voyager és Deep Space Nine szériákat láttam teljes egészében, a többiből csak pár részt elszórtan, nem tarthatom magam igazán vájtfülű rajongónak. A manga azonban pont az általam kevésbé ismert TOS-ra (The Original Series) épít, így megkértem egy hardcore ST geek, ugyanakkor teljesen manga szűz cimborámat, hogy segítsen be a véleményezésben (az ő megjegyzései STÜG, azaz Star Trek Über Geek címkével futnak majd).

Az első kötet (aminek a címét számomra meglepő módon nem fordították le) a klasszikus Trek témákat zongorázza le újra, van itt „Csak Azért Is Meg Kell Néznünk Mi Van Azon a Magányosan Sodródó Űrhajón, Pedig Tuti, Hogy Rákacsálunk” sci-fi alapvetés, a megunhatatlan(?) „Ember, Aki Istenné Akart Válni”, a „Diplomáciai Küldetés, Amin Két Faj Fennmaradása Múlhat” vagy az örökzöld „Nemek Harca”. Vizuálisan nem mondhatni, hogy mély benyomást fog tenni ránk az öt történet, de hát az Enterprise első kalandjait sem a remekbeszabott speciális effektek miatt szerettük. Néhol a főbb szereplőket csak a szövegük miatt tudjuk megkülönböztetni (Uhura csak kivételként erősíti a szabályt), de mivel Kirk ugyanolyan amorózó, ahogy megszoktuk, McCoy és Spock pedig továbbra is úgy perlekednek egymással, mint egy idős házaspár, ez nem okoz különösebb gondot.

STÜG: Az első, Mellékhatások című alap, de teljesen élvezhető Trek történet, csak az a gond vele, hogy az ST-ben az írók (igaz, több-kevesebb sikerrel, de) igyekeznek a már meglévő dolgokat nem szétszedni. Értem ezalatt, hogy a borggal (még ha nem is hangzik el a nevük ebben a részben, de egyértelműen róluk van szó) a Csillagflotta először a TNG érában találkozik (a Q Who? epizódban), szóval itt elvártam volna némi magyarázatot, hogy Kirk jelentései miért is nincsenek vagy miért nem hozzáférhetőek a TNG-s időszakban. A Bármi, csak egyedül és az Oban tökéletesen hozza a régi sorozat jellegzetességeit, a párbeszédek is nagyszerűen el lettek találva, a sztori egyszerű, de hozza a TOS hangulatát, a két egymással háborúzó világ közé került Enterprise számtalanszor visszatérő elem, amikor először kezembe vettem a könyvet, pont ilyenekre számítottam.

Az első igazán a címet visszaigazoló történet talán az Árvák, amelyben Kirk és legénysége a japánok visszatérő agymenésével, energiakardokat lóbáló mechákkal kerül szembe, amelyek pilótái katonáknak kiképzett gyerekek (Gundam Wing és Végjáték, valaki?). Egy komoly szociális problémát könnyed és helyenként humoros módon feldolgozó epizód, nekem ez volt a kötet legjobbja. A kötetzáró (és mi tagadás elég középszerű) novella viszont teljesen szükségtelen volt, elvégre egy mangáról beszélünk, nem pedig fan-fiction-ről.

STÜG: A kötet feketelevese az Árvák, inkább tűnik egy komolytalan Transformers, mint Trek epizódnak, ellenben A lényeg: ne árts! című novella kifejezetten fogyasztható, Elsődleges Irányelv megszegős sztori, úgy hívom ezeket, hogy „cselekmény-novella”, 95% cselekmény + párbeszéd, 5% leírás, de egy ST rajongó valószínűleg egyébként sem hosszú tájleírásokra vágyik…

A második kötet (Kakan ni Shinkou, itt is meg kell elégednünk a japán címmel) ugyancsak öt epizódot foglal magában, amelyeknek azonban már sokkal egyenletesebb a színvonala, kapunk információkat az írókról/rajzolókról, egy meglepetés sztárvendéget Wil Wheaton személyében (na ki vágja melyik széria melyik szereplője?), a lassan hagyományteremtően semmitmondó novellát és (amiből még elbírtam volna pár oldalnyit) humoros ST stripeket könnyed levezetésnek. A vizuális prezentáció sokkal meggyőzőbb, mint az első kötetnél, sőt, néhol egészen kellemes poénokat is belecsempésztek az írók (Kirk: Jut eszembe: „Az ellenségem ellensége a barátom”. McCoy: Nem hiszem, hogy Szun Ce a klingonokra gondolt…).

STÜG: Az öt történet az előző adaghoz képest kicsit átlagos, de nem is várható el, hogy a majd 700 tévés epizód, 10 nagyfilm és többszáz könyv után itt még bármiféle forradalmi felbukkanjon. A kötet végi hangulatos átkötő novella azonban már a TNG érába tartozik (hurrá!). Összességében azoknak a trekkereknek, akik nem irtóznak a képregényfeldolgozástól erősen ajánlott matéria, visszafelé azonban (mangarajongó, de Trek-univerzumban nem járatos egyedeknél) szerintem már nem működik a dolog.

Kellemes, de egyáltalán nem letehetetlen olvasmány a két Star Trek manga, a novellákon pedig különösen nehéz volt átküzdenem magam, így három csillagnál többet semmiképpen nem adnék neki. Na jó, a trekkiek hozzácsaphatnak még egyet a geek faktor miatt (akik, mielőtt bezsákolnák a gyűjtemény következő darabját, ellenőrizzék le a második kötetet, mert az én példányomból gyanúsan hiányzott pár oldal a negyedik sztori elejéről)…

Star Trek, a manga: 1. kötet - Shinsei Shinsei, 2. kötet - Kakan ni Shinkou
Fordította: Pap Zoltán és Sárközy Bence
Kiadó: Mangattack
Kiadás éve: 2007, 2008
Ára: 1490 Ft / kötet

Dead Snow

Most pedig jöhetnek a sivatagi zombik a Szahara dűnéi alól, vagy a szovjet zombik a végtelen orosz sztyeppékről, mindegy, csak jöjjenek! (Hátha ezúttal is teljesülnek vágyaim.)

Az erdő foglyai (Hansel & Gretel)

Valamikor napjainkban és világunkban Eun-Soo, egy átlagos fiatalember autóbalesetet szenved a semmi közepén, és ájultan hever az út szélén, míg rá nem talál egy kedves, piros kabátos kislány, aki felajánlja neki a segítségét és elvezeti az erdő közepére, egy fából készült mézeskalácsházba, ahol műanyag színekben pompázó édességek között éldegél a néha Piroskának öltöző Juliska, Jancsi és a kishúguk, látszólag boldogságban és egyetértésben szerető szüleikkel. Modern népmese, ahogy azt a koreai filmesek elképzelik.

Eun-Soo a gondoskodásnak hála hamar felépül, ám mikor hazafelé indulna, eltéved, így kénytelen még egy éjszakát eltölteni a házban, ahol egyre fenyegetőbben próbál kitörni a vidám cukormáz vékony rétege alól valami lappangó titok, mélyen eltemetett, rothadó rettenet. Mikor másnap a szülőknek hirtelen nyoma vész, és egyéb megmagyarázhatatlan események sora veszi kezdetét, Eun-Soonak rá kell döbbennie, hogy az elvarázsolt erdőben minden út ugyanoda vezet, és ha meg akarja érteni, hogy mi történik körülötte, és visszatalálni a saját világába, annak egyetlen módja éppen az, ha nyakig merül ebben az egyre elburjánzó szürreális lidércnyomásban, ahol semmi sem az aminek látszik.

A Jancsi és Juliska ezen koreai parafrázisa nem csupán mozgóképes változata az erdőben elveszejtett testvérpár klasszikus történetének, hanem előzménye, folytatása és kifordítása is egyben. Emellett számos más meséből és mondából is merít, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de végig szem előtt tartva az egységes stílust és az egyediséget. Az európai folklór és a jellegzetes ázsiai elemek kellemesen kaotikus egyvelegére rímel műfaji sokszínűsége is: thriller keveredik fantasyvel, melodráma csap át horrorba. Hogy ez az extravagáns eklektika képes koherens egésszé összeállni, az elsősorban (az Antarctic Journallal nálam már bizonyított) Yim Phil-sung elképesztő atmoszférateremtő képességének köszönhető.

Az eleve nem egyszerű felütés után a cselekmény csak még inkább elborul, s bár idővel nagyobb vonalaiban kiszámíthatóvá válik, az apróbb fordulatok és a megvalósítás még így is számtalan meglepetést képes okozni. Ebben a filmben, akár egy rémálomban, minden lehetséges, ahogyan mindennek az ellenkezője is. A történet álomszerűségét a híresen igényes koreai sztenderdhez képest is kiemelkedő látványvilág fokozza tovább szinte túlzásokba menőkig: a színek életre kelnek, a kameramozgás hatására hol egy piciny padlás tágul végeérhetetlen, zeg-zugos labirintussá, hol hatalmas nyílt terek válnak fojtogatóan szűkké néhány vágás nyomán, míg a nézőnek is az a benyomása támad, mintha egy másik dimenzióban rekedt volna térben és időben, amire nem vonatkoztathatóak az evilági szabályok. A visszafogottságában igazán hatásos soundtrack még inkább aláhúzza ezt az érzést.

A KIADVÁNY

Nem enyhén anyázhattak azok a vásárlók, akik a filmről mit sem tudván csupán a megkergült, vérszomjas fát ábrázoló borító alapján vették meg a DVD-t. Valószínűleg a kiadó is rájött, hogy egy ilyen borítóról leginkább CGI-szörnyekkel tarkított tucathorrorra lehet asszociálni, mivel az alján enyhítésképpen elhelyeztek egy "Dark fantasy" feliratot. Az már a legkisebb baja, hogy a cím betűtípusának szerencsétlen színezése olyan hatást kelt, mintha mátrix nyomtatóval készült volna. A menüvel már határozottan jobban sikerült eltalálni a film hangulatát.
A kép tiszta és éles, ezt a színorgiát nem is érdemes rosszabb minőségben nézni, a koreai 5.1-es hangsáv is tökéletes. Nem úgy, mint a lapos és élettelen magyar szinkron, amit még a szokásosnál is kevésbé sikerült bárminemű összhangba hozni a szereplők szájmozgásával.
A magyar felirat a szinkron igénytelen, elgépelésekkel és félrehallásokkal terhes szó szerinti átirata, így ebben az esetben különösen fájó az angol felirat hiánya.
Extrák nincsenek, illetve én a borítóval ellentétben nem vagyok hajlandó a menüt, a filmelőzetest, a filmajánlót és a képgalériát annak csúfolni.

ÖSSZEGZÉS

Komplexitása, és gyakran igen súlyos témái ellenére Az erdő foglyai kétórás játékideje csak úgy elröppen, az okozott élmény hatására pedig nem nehéz megbocsátani, vagy a mesei jelleggel magyarázni az olyan kisebb hibáit, mint a néhol repetitív cselekmény, vagy a felnőtt karakterek túlstilizáltsága. Nagy adag nyitottságot igényel a befogadótól, de bőségesen meghálálja.

Kiadó: Cinetel
Hang: koreai (5.1), magyar (5.1)
Felirat: magyar
Képarány: 16:9 (1:85:1)
Ára: 990 Ft

Értékelés:
Film: 5/4
Kép: 5/5
Hang: 5/3
Extrák: 5/0
Külcsín: 5/0

Agatha Christie képregénysorozat

A Partvonal kiadó nemrégiben megjelentette Agatha Christie önéletrajzát (a címe - ki gondolná - Életem). Könyvekkel ugyan ritkán foglalkozunk, viszont a kötet mellé, mintegy bónuszként, a kiadó az írónő leghíresebb krimijeit is megjelentette képregényváltozatban.  Ez pedig már a Geekz asztala, úgyhogy az alábbiakban a sorozat minden darabjáról ejtünk néhány szót.

Nem hiszem, hogy Agatha Christie Poirotját bárkinek be kell mutatni: amióta a Carnival Films belevágott az ominózus sorozatba David Suchet címszereplésével (atyaúristen, már húsz éve!), az alacsony, bajuszos belga detektív beköltözött minden háztartásba, és már olyan unalmas dolgokkal sem kellett foglalkozni, mint mondjuk olvasni. Azért a tisztesség kedvéért nagyjából összefoglalom: Agatha Christie leghíresebb hőse Hercule Poirot egykori belga rendőr az első világháború idején menekült át Angliába, ahol magánnyomozóként folytatta pályafutását. Noha nem ő volt a kedvenc hőse, az írónő 92 történetben szerepeltette.

Agatha Christie: Halál a Níluson
(írta: François Rivière, rajzolta: Solidor)

Mindenki emlékszik a Fülesben megjelent képregényekre: általában világirodalmi feldolgozások voltak fekete-fehérben, de gyakran előfordult egy-egy egyedi olyan sztori is, amivel még nem találkoztam. A pár képkocka mindig valamilyen egzotikus helyszínen játszódott, konkvisztádorok keresték Eldorádót vagy mondjuk Monte Christo grófja készült éppen párbajra, csak hogy két olyan jelenetet említsek, ami valamennyire megmaradt az emlékezetemben. Legnagyobb bánatom az volt, hogy mivel Füles valamiért kizárólag balatoni nyaralások alkalmával került a kezembe, mindig csak egy-egy ilyen oldallal találkoztam. Ami előtte vagy utána volt, az örök rejtély marad számomra, mert mindig a legizgalmasabb rész maradt a következő számra - ám mire azt megszerezhettem volna már megint beköszöntött a szeptember, a közoktatás minden hátrányával együtt - és persze meg is feledkeztem a dologról egészen a következő nyárig. Időnként még most is azon kapom magam, hogy lázasan kutatok a neten - és mivel egyáltalán nem emlékszem sem a címekre, sem a szerzőre, ezért teljesen hiába.

A Halál a Níluson elsőre szintén amolyan Füles kategória lenne, de sajnos mégsem: a történet nagyjából negyvenöt oldalba van szó szerint belepréselve, amin egy gyorsvonat sebességével száguldunk végig. Olvasási tempótól függetlenül nagyon hamar ki lehet végezni - és nagyjából ez a legjobb tulajdonsága. A kiadvány maga persze szép, jó minőségű papírra van nyomva, a nyomtatás is tűéles - de legyünk résen, amikor valaki két szónál többet pazarol az ilyesmire, akkor ott nagyon nagy bajok lehetnek a művel.

És igen, vannak. Az alakok karikaturisztikusak és inkább idézik valamelyik kereskedelmi csatorna mesedélutánjait mint egy komoly és tragikus történet szereplőit. Mi másra következtethetne az ember, mint hogy Dolph Lundgren színésziskolájában tanulták a mimikát a szereplők. Dr. Bessner nyers németsége (annak ellenére, hogy svájci) az egyetlen amelyik valahogy ki is néz - sanda gyanúm szerint a Marvel univerzumok valamelyikének egy német tisztje lehetett a modell, Hercule Poirot pedig David Suchetnek van többé-kevésbé megfeleltetve - őszintén szólva messziről, nagyon messziről.

Ha udvarias lennék, akkor azt mondanám, hogy a színek tiszták és egyszerűek, de inkább olyan az egész, mint egy vállalati prezentáció - hűvös és távolságtartó mint sem érzékletes. A környezet minden, csak nem hangulatos, az egyiptomi műemlékek valószínűleg nyaralási fotókról lettek kivágva, azokról is rosszul - aki kicsit is jártasabb Egyiptom emlékeiben az nehezen fogja elfogadni, hogy az ókori birodalom legnagyobb alkotásait valaki a legnagyobb titokban Utah államba csempészte át. Végig az olvasás folyamán az járt a fejemben, hogy ezt voltaképpen nem egy képzett rajzoló rajzolta, hanem egy kiskunfélegyházi kőműves: délután fél kettőkor abbahagyta a munkát, még ha a fal hullámzóbbra sikerült mint a Balaton orkán idején. Az egész élettelen és lelketlen szatócsmunka.

Lehet, hogy azért utálom ennyire, mert személyes kedvencem az 1978-as Halál a Níluson film, ami szerintem - és kollégáim ezen a ponton akarnak megdobálni félig rohadt narancsokkal, még várjatok három sort - a legjobb Agatha Christie feldolgozás. Jó tudom, nem lehet összehasonlítani egy képregényt egy filmmel, de a történetvezetés és hangulat szempontjából magasan veri a kiadványt. És most lehet dobálni.
[Bob Saint-Clair]

Gyilkosság az Orient expresszen
(írta: François Rivière, rajzolta: Solidor)



A Halál a Nílusonhoz  hasonlóan ezt a klasszikust – ahogy a sorozat többi darabját is – a hazájában krimi szerzőként ismert François Rivière ültette át képregényformátumba, de azonos a rajzoló személye (Solidor) is, így a hibák is nagyjából ugyanazok. A történetet, amelyben Poirot-nak a híres Orient expresszen kell egy rejtélyes gyilkossági ügyet megoldania, míg a vonat a hóviharban vesztegel, itt sem sikerült belezsúfolni 45 oldalba. A sztori alapfordulatai persze nem hiányoznak, és követik is hűen az eredetit, de az, aki se a könyvet nem olvasta, se a filmfeldolgozást nem látta, nem fog könnyen eligazodni a szereplők között.

Solidor rajzai korrektek, noha épp annyira izgalmasak, mint a zanzásított krimi: semennyire. Eleve nem könnyű egy zárt térben játszódó, akció-szegény történetet vizuálisan izgalmassá tenni; Solidor extra-hosszúkás panelekkel próbálkozik – hiába. Több szereplő arcberendezése is feltűnően hasonlít arra a színészre, aki az 1974-es filmadaptációban az adott figurát alakította, ez persze a legkisebb baj.
[Beyonder]

Agatha Christie: Gyilkosság Mezopotámiában
(írta: François Rivière, rajzolta: Chandre)

A Gyilkosság Mezopotámiában nem tartozik a szerző legismertebb művei közé- és ez nem véletlen. Az önéletrajzi utalásokat sem nélkülöző történet szerint egy Mezopotámiában kutató régészcsoportot egy ismeretlen tettes terrorizálja és a helyi rendőrség vezetője Hercule Poirot-t kéri fel a nyomozásra.

A megvalósítás túlságosan verbális, sokat beszél, de keveset mutat. A rajzok ugyan kellemesek (a hangulatos, barnás pasztellárnyalatok a helyszínből fakadnak, Chandre kubistább tuskezelése nekem szimpatikusabb, mint Solidor kilúgozott, élettelen stílusa), de a panelek változó mérete sem tudja izgalmasabbá tenni ezt az 1934-es sztorit.

A történetet tekintve nincs nagyobb baj vele, mint az Agatha Christie- könyvekkel általában. Végy egy jól körülírható helyszínt (kastély, sziget, vonat, stb.), benne nyolc (kilenc, tíz, stb.) gyanús embert, majd a végén fogd rá egyikőjükre, hogy ő a gyilkos. Annyi logika van benne, mint a Szerencsejáték ZRt. által kiadott számvariációkban. Annyi az esélye, hogy Gizi néni találja el a számokat , mint hogy Einstein- ugyanannyi eséllyel lesz a szobalány a tettes, mint a kertész. Nem érdemes rajta gondolkodni.
[Vilos Cohaagen]

Tíz kicsi néger
(írta: François Rivière, rajzolta: Frank Leclercq)

François Rivière-ről már fentebb esett szó, a Tíz kicsi néger klasszikussá vált sztorivezetését és az azóta már számtalanszor alkalmazott sémáját már feltételezhetően senkinek nem kell bemutatni, azonban az Agatha Christie sorozat illusztrátorairól már annál kevesebb szó esett: a Solidor művésznév Jean-Francois Miniac francia művészt takarja, amit kifejezetten az e két általa jegyzett kötet apropóján használt, nem véletlenül, hiszen hiába egyenesen Agatha Christie lánya, Rosalind Hicks kérte fel a munkára, végül csak az Emmanuel Proust kiadó alapítójának közbenjárására állt kötélnek. A sterilnek és letisztultnak tűnő stílus, mely a Geekz kritikusok szemét szúrta kissé, szándékos tisztelgés Edgar P. Jacobs, a Blake et Mortimer Franciaországban kultstátusszal övezett megteremtője és Hergé pályatársa előtt. Nota bene, a Solidor által jegyzett két Agatha Christie kötetet több, mint tíz nyelvre fordították le és összességében százezres példányszámban fogyott el. Ehhez persze lehet némi köze az írónő hírnevének és nyilván nem véletlenül bukkannak fel olyan gyakran a netes bolhapiac-oldalak eladási rovatában...

A szemnek leginkább kedves, színeivel élettel teli, leginkább képregénynek és kevésbé egyértelműen tömörített adaptációnak nevezhető Gyilkosság Mezopotámiában illusztrátoráról, a fiatal, lotaringiai, elsőképregényes Chandre-ról egyértelműen lerí, hogy élvezte a munkát, és szívét-lelkét beleadta a feladatba. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a következő Poirot történetnek nem csak rajzolója, hanem egyben forgatókönyvírója is (Le crime d'Halloween - Az ellopott gyilkosság).

A Spirou magazin oldalain edződött Frank Leclercq belga rajzoló folyamatosan kereste a saját stílusát, míg a Biggles (James Bigglesworth, a brit légierő pilótájának kalandjai) és végül a Fée et tendres automates (A tündér és a gyengéd automaták) sci-fi szériában találjon rá. Az Agatha Christie sorozat három kötete korai munkái, ami meg is látszik a hátterek kidolgozatlanságán és a panelek purizmusán: egyértelmű, hogy némi presztízst és előre megjósolhatóan stabil bevételt kölcsönző bérmunkáról van szó, gyakran ütközünk hatalmas, üresen kongó képkockákba és azok legalább felét is a szöveg tölti ki. Inkább tűnik sűrűn illusztrált regénynek, mint képregényadaptációnak, a méltán népszerű Rejtő-feldolgozások ugyancsak szövegsúlyos albumainak bármelyike kenterbe veri.

Összességében elmondhatjuk, hogy ha Agatha Christie-rajongó ismerősünket ezen albumok valamelyikével lepjük meg, nem nagyon okozhatunk csalódást, de azt el kell ismerni, hogy az eredeti regények nem ismerete sokant ront az élvezhetőségükön.
[Santito]

A bosszú (A Bittersweet Life)

Az egyik legtehetségesebb koreai direktor, bizonyos Kim Ji-woon munkásságával már foglalkoztunk a Geekz hasábjain, méghozzá a Két nővér című horror hazai dvd-kiadásának kapcsán. Ha ebből arra következtetne a nyájas olvasó, hogy a jelen dvd-kritika tárgyát képező A bosszú is a rémfilmek mezőnyében indul, akkor téved. Kim mester ugyanis eddigi, rövid, de annál izgalmasabb pályafutása alatt még nem horgonyzott le egyetlen műfajnál sem, legutóbb például egy westernnel rukkolt elő (The Good, The Bad and the Weird, 2008), a debütálását pedig anno egy fekete komédiával ejtette meg (The Quiet Family, 1998). Egy közös vonása viszont van a filmjeinek: egyiket sem lehet tipikus zsánermozinak tekinteni. A bosszú is ilyen: papíron akciófilm, megfelel (majdnem) minden vonatkozó nézői elvárásnak – egyszerű sztori, látványos bunyók és lövöldözések, rengeteg erőszak és vér – mégis vitathatatlanul egyedi.

A történet sem tűnik különösebben kreatívnak: adott egy szótlan-szürke „intéző” (Sun-woo), aki Mr. Kang, a nagy hatalmú übergengszter hűséges katonájaként érvényesíti a főnök akaratát. Puszta kézzel, lábbal, baseball-ütővel – mikor mivel. Amikor Kang elutazik, Sun-woo gondjaira bízza fiatal, kívülálló (= nem gengszterkörökből való) barátnőjét. A feladat egyszerű: ki kell derítenie, hogy a lány találkozgat-e mással is a Big Boss háta mögött, és ha igen, akkor meg kell őt ölnie a titkos szeretővel együtt. Kang sejtése beigazolódik, Sun-woo azonban – életében először – nem teljesíti a parancsot, és futni hagyja az aktus közben (pontosabban: utána) rajta kapott párocskát. A munkaköri mulasztás folyományaként Kang leveszi a kezét egykori kedvenc beosztottjáról, így a rivális banda verőemberei – egy korábbi sérelem miatt – elfogják, és élve elhantolják hősünket. Túléli, a további – nem humanitárius jellegű – ambíciói pedig a magyar címből könnyedén kitalálhatóak. 

Sun-woo motivációit a legtöbben félreértelmezik. Kim Ji-woon egy szóval képpel sem állítja azt, hogy hőse beleszeretett volna a lányba. Amit tudunk és látunk, mindössze annyi, hogy az addig maximálisan lojális és fegyelmezett Sun-woo élete egyszer csak kizökken. A nő elsősorban nem a vágy titokzatos tárgya (talán az is), csak katalizátora annak a folyamatnak, amelynek során a férfi elidegenedik addigi életétől és környezetétől. Felébred szép lassan a zombi-létből, de nincs hová menekülnie. Nem engedik, hogy a régi életéből kilépjen, de ő maga is tudja, hogy amire vágyik, az egy álom. Sőt: már akkor is tudja, amikor szembefordul a főnökével. Innen a film melankolikus alaphangulata, amit a stílusos, hideg színekkel dolgozó fényképezés vagy a hibátlan, elégikus soundtrack is remekül erősít.

A stílusban enyhe törés csak akkor következik be, amikor hősünk fegyvert próbál szerezni, és az addigiaknál jóval elrajzoltabb, komikusabb figurákkal akad össze – a morbid humorban mellesleg Park Chan-wook hatása érződik. Felróható lenne még, hogy Sun-woo teste jóval több késhegyet / golyót tolerál, mint egy átlag halandóé, vagy hogy a harcjelenetekben a  realizmus helyett a cool-faktor dominál, ezek azonban nyugodtan besorolhatók (a szükséges) költői túlzás kategóriájába. A bosszú épp ezek miatt működik látványos zsánerfilmként, és kontemplatív szerzői munkaként is.

A KIADVÁNY

Amilyen kúl maga a film, olyannyira gagyi a magyar kiadás borítója, és akkor a jellegtelen magyar címről még nem is szóltunk (az eredeti jelentése Édes élet, az angol verzióé pedig Keserédes élet – bármelyik jobb lett volna). A képminőségre nem lehet panasz, ahogy az 5.1-es koreai és magyar hangsáv is jól szól. A szinkron hangzása persze tompább, kevésbé életteli, de aki nem eredetiben nézi a filmet, az meg is érdemli. A feliratok mellesleg a szinkron szó szerinti átiratai, ami nem szerencsés megoldás, mert a színészek szájához igazított szöveg (épp azért mert a színészek szájához van igazítva, kényszerű betoldásokkal vagy épp kihúzásokkal), nem fedi az eredeti dialógusokat. Jó pont, hogy a menü alatt a filmben is fontos szerepet kapó vonós muzsika szól.

EXTRÁK

Na, olyanok nincsenek. Ha csak a filmelőzetest és a képgalériát nem tekintjük annak. De inkább ne.

ÖSSZEGZÉS

Ronda borító és extra-mentes lemez helyett a Két nővérhez hasonló minőségi kiadványt érdemelne ez a film is, viszont 990 pénzért ez még így is bőven ajándék. A bosszú ajánlható mindenkinek, aki nem veti ugyan meg a látványos henteléseket, de mégis többre vágyik egy agyatlan akciónál. Azért se fogom leírni, hogy ínyenceknek! 

Értékelés
Film 5/4
Kép 5/5
Hang 5/4
Extrák 5/0
Külcsín 5/1

Dalkomhan insaeng / A Bittersweet Life – dél-koreai, 2005. Rendezte: Kim Ji-woon. Szereplők: Lee Byung-hun, Kim Young-Chul, Shin Mina. Forgalmazó: Cinetel. 115 perc.

Philosophy of a Knife

- Mikor bomlik ki a cselekmény? ...
- Nincs cselekmény. Ilyen stílusban folytatódik még egy órán át.
- Hogyan folytatódik?
- Hát, úgy. Kínzás, gyilkosság, megcsonkítás.
…
- Nem tudod levenni róla a szemed. Hihetetlen, mennyire valóságos...

Az idézett Videodrome-ot és Andrej Iszkanov kínmaratonját látszólag óceánok választják el. A legfontosabb különbség, hogy míg Cronenberg a test elhagyásának, a fizikai tapasztalás átlényegülésének lehetőségeire, veszélyeire figyelmeztet, addig az orosz enfant terrible a humán anatómiára, mint az érzékek leírhatatlanul gyötrelmes börtönére tekint. A többek között odahaza is betiltott film sikerrel pályázna a valaha volt legbrutálisabb, legbetegebb horror címére, a leghosszabb gore-fesztivál titulus azonban minden bizonnyal már vitrinben: az emberkísérleteket folytató japán hazafiak háborús bűnösök úgy somolyognak Jigsaw munkásságán, hogy abból pár perc is bőven sok lenne – nemhogy négy óra. Illetve négy és fél.

Noha, a technikai kivitelt illetően a torture porn népszerű darabjai, ha nem is sokkal, de érezhetően magasabb minőséget képviselnek. Ami Iszkanov kezére látszik játszani a mélyebb szintű befogadói fájdalmat, az az a társadalmi képzet, ami a valóság és a fikció bizonytalan mezsgyéjén homorít. A Videodrome illúziója – nem mellesleg – azért lehetett olyan zavarba ejtő, azért tudott Cronenberg olyan szuggesztíven reprezentálni egy hasonló határszegést, mert kiindulópontja, a snuff maga is egy radikálisan eltérő feltevések szövedékeként előálló, megfoghatatlan kulturális szöveg. Tényleg készítenek így filmeket - vagy sosem olt rá precedens? A Philosophy of a Knife-ot nem urban legend, hanem történelmi mítosz ihlette, aminek a nagyobbik része igaz, és a másik fele se tréfa.

És hogy még most sem tudjuk pontosan, hol húzódnak a tények és a legenda demarkációs vonalai, azok után, hogy a megszomorítottak és megalázottak megsegítésére mindig önként ugró Egyesült Államoknak, mint győztesnek adatott meg a lehetőség, hogy megírja a történelem e fejezetét (is)? Holott a kabarovszki tárgyalások megkezdése előtt, 1946-ban az oroszok előzékenyen minden adatot megosztottak az amerikaiakkal. Feketén, fehéren, az azóta 731-es Egység néven elhíresült mandzsúriai bázis tevékenysége, a 3000 (5000? 10.000?), főleg kínai és orosz foglyon – titokban –, valamint a környező, több százezres lélekszámú lakosságon – bejelentetlenül – elvégzett kísérletekig bezáróan minden dokumentum el lett küldve.

They discovered that they could only drop a flea from a height of 250 meters.

Az Államok nem az amerikai áldozatok csekély száma miatt hunyt szemet mindezek felett. (Pár száz élet amúgy sem tétel.) A Katonai Hírszerzés akkori főnöke, Charles Willoughby később kiszivárgott megfogalmazása szerint egyszerűen nem lehetett eldobni több évnyi ilyetén kutatások „eredményeit” (a részleg valószínűsíthetően 1932-től üzemelt…), és jó üzleti érzékkel, aprópénzen vették meg ezt a megfizethetetlen szellemi tőkét. Dr. Shiro Ishii és munkatársai a Pentagon (vagyis Mr. és Mrs. Smith) szponzorálásával békésen nyakalták tovább a szakét Japánban, időnként konzultálgatva újdonsült amerikai távkollégáikkal.

Amerika nem a múlt, hanem a lehetőségek, a jövő: az újabbnál újabb külpolitikai problémák, az újabbnál újabb haditechnikai kihívások hazája. MacArthurék sem tettek mást - gondoltak a jövőre.

They got on, and I think it was an American ship because they took General Ishii straight to America. General Ishii was on board, with all of his assistants and all of their documents.

Az elmaradt felelősségre vonások, „kárpótlások”, a történtek hivatalos és egyöntetű elismerése hiányában nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a kínaiakban miért nőtt a japánokhoz fűződő antipátia, amit Tun Fei Mou is kinyilvánított 1988-ban, a Men Behind the Sunban. (Idevonatkozó tanulságokkal szolgálhat még a google „Nanking” keresőszóval történő stimulálása). A rendező kegyetlenül grafikus munkáját aztán egy rövidke ciklus követte, mely tematikailag ugyan nem ragadt le az aneszteziológia intézményét élből tagadó 731-es Egységnél, de minden egyes darabját az a bizonyos jól megalapozott, kollektív ellenszenv fűtötte.

Történet ezekben körülbelül annyi, mint amennyit a nazisploitation filmek hagyományai megkívánnak (azoknál jóval redukáltabb szexuális dózissal); a karakterek az eltökélt revizionizmus jegyében stilizáltak. A japán „orvosok” arcán jobb esetben is csak közöny tükröződik, de inkább a fanatizmus fűtötte, morbid kíváncsiság. Vajon milyen ütemben rohad el egy pestises alany? Egy megnyúzott egyed izmai hogy reagálnak elektromos ingerlésre, a másikkal mi történik nagy nyomás, esetleg vákuum alatt? Ez a fiatalkorú példány hogy működik – ott, belül?

What for? To find a cure for the Japanese army's soldiers. That's what it was for. That's why they froze arms and legs.

Szomorú, de így volt: Shiro Ishii ilyen és ehhez hasonlatos kérdéseket boncolgatott. Mengelével való, kézenfekvő összevetése értelmetlen. Hogy Willoughby szerint ezeken a húsba vágó kutatási területeken az egyetlen hozzáférhető információ Ishiihez köthető (mármint: az egész világon), annak politikai okai voltak.

Iszkanov magnum opusa azonban mintha nem erre akarna rádöbbenteni.

A mozgóképi monstrum szerkezetét három elkülöníthető egység monoton ritmikája szolgáltatja: korabeli, archív felvételek a háborúból, Iszkanov játszótere, a tortúrák játékfilmes rekonstrukciói valamint interjú egy orosz tolmáccsal, aki a kabarovszki tárgyalások során működött közre. Ezek közül csak az utóbbi, a koros Anatol Protaszov képsorai színesek.

Iszkanov a ténylegesen általa rendezett epizódokban – a színek hiányát leszámítva – korántsem törekedett egyfajta dokumentarista nyelv megteremtésére; idegmarcangoló soundtrackkel (valami ambient-indusztriál-féleség), expresszionista megvilágításaival és kortárs trendeknek megfelelő vágással sokkíroz. Megteheti, hisz – állítása szerint – mindez igaz. Snittjeit az ügyesen időzített, korabeli fotók, Protaszov sejtető-brutális anekdotái és a haditudósítások képsorai hitelesítik.

Ráadásul a rendező nem határolja el magát szereplői látszólagos árnyalásától sem. Az egyik „nővér”, ha nem is önostorozó, de kétségekkel teli, majdnem-tépelődő hangvételű levelei belső monológként piszkítanak a személytelen csöndbe (a szereplők nem beszélnek), egy őr pedig szemlátomást szimpatizál az egyik fogollyal. A realizmus igénye mégis megkérdőjeleződik. Nehéz mire vélni a frissen mosott, szőke hajzuhatag alól fel-felvillantott, finoman sminkelt tekintetet egy olyan rabtól, akinek a cellájába épen nem tér vissza senki, és aki valamiféle szürreális nyugalommal hagyja, hogy elővezessék azokba a műtőkbe, amik a sápasztóan rideg közeliknek köszönhetően már a maguk ártatlan műszerezettségükben is fenyegetőbbnek tűnnek, mint valaha is képzelni mertük volna. Iszkanov pedig nem blöfföl, ezt a fenyegetettséget úgy váltja készpénzre, hogy azt nem lehet elfelejteni. Tűréshatárig és azon is túl húzza el a procedúrák montázsait, nem győzi hangsúlyozni a még élő és a már nem élő testek szakadását, roncsolását, az elképzelhetetlen fájdalom és a biológiai fragmentáció, a sürgetett bomlás tárgyilagos esettanulmányait.

The shrapnel would fly everywhere, hitting all the subjects. Of course, they were taken back to the lab and observed how many got infected, how badly, and so on...

De mire fel ez a precíz medikusi mérőeszközök árnyékában zajló, végtelen-lírátlan agónia, a grand guignol par excellence? „Az áldozatok emlékének…” felütésű rizsa valószínűleg azoknak van félretéve, akik fél óra után inkább kimennek a friss levegőre, vagy akiknek nem szúrja a szemét, amikor Iszkanov nyilvánvaló túlzásokra vetemedik. Hogy a vaginába tuszkolt, majd magát a bőr alatt láthatóan előrerágó (?!), előzetesen megfertőzött csótánytól a megharapott japán orvos kezének szenvedélyes pragmatizmussal történő lenyirbálásáig hányszor ragadtatja el magát a kedves direktor úr - a sors kivételesen morbid iróniájának köszönhetően egyébiránt teljesen feleslegesen -, hadd ne soroljam. (Jobb mindnyájunknak.)

A játékidőnek, netán ezeknek a hadászati, anatómiai, fiziológiai, akármilyen „praktikummal” egyáltalán nem bíró műveleteknek köszönhető, nehéz megmondani, mindenesetre a film „kontraproduktív”. A négy óra monotóniája lassan, de biztosan kondicionálja a nézőt, aki fokozatosan idegenedik el, és lesz immúnis annak a látványára, amit a wikipédián kicsivel korábban borzongva olvasott el. Talán ez lenne annak a bizonyos orvosi késnek a filozófiája? Az egész a rutinról, az empátia elvesztéséről szólna? Vagy érzékenységünk lanyhulása egyszerűen csak a Philosophy álmosító redundanciájából fakad? Forogjon a tizenixedik kísérlet, vagy Protaszov ömlengése, antagonistáival szemben Iszkanov sehol sem hajlandó megvágni a nyersanyagot.

Kísérleti mozijának humanista indíttatása, tényfeltáró jellege (házaljon is nagy terjedelemben a frontvonalak időrendi alakulásával, vagy a létesítmény részletezett felépítésével) legfeljebb ürügynek tűnik. Nettó százvalahány percen keresztül trancsíroztat kifejezéstelen arcú japán színészekkel kifejezéstelen arcú orosz színészeket (ott és akkor persze már ordítanak, ahogy kell), a motivációkat, Ishii karakterének mélységbeli megértését pedig hozzávetőlegesen letudja a seppuku demitizálásával.

Why didn't General Ishii commit suicide? As a real samurai, he would have. If our people had stopped the train, he would have done it. But they didn't stop it, so there was no reason to commit suicide.

Az írd és mondd négy évig forgatott Philosophy kultstátusza így is garantált, ám biztos nem fognak rajta annyit csámcsogni, mint Deodato teknősén vagy Jacopetti malacain. Még ha ez is Iszkanov végső üzenete: ez így egyszerűen unalmas…

…a filmjéhez rengeteg kompromittáló információt összegyűjtő rendezőt öt napra bebörtönző, lakását, adathordozóit teljesen átkutató Orosz Állami Biztonsági Szolgálat persze könnyen lehet, hogy más állásponton van. Hogy mit kerestek, talán sosem derül ki. De ha már ujjal mutogattunk a japánokra, a németekre és az amerikaiakra, egy jelképes pillantást az elvtársak füle mögé is vethetünk, ha másért nem, csak hogy újra tételezzük a vaskos közhelyt: az etnikai különbözőség a legjobb indíték arra az intézményes brutalitásra, ami – sok más mellett – összeköti az emberi fajt. Ha úgy kívánja a helyzet, mind ugyanazok az állatok vagyunk.

Watchmen - a film

Nem hiába mondta Alan Moore húsz évvel ezelőtt Terry Gilliamnek, hogy ezt nem lehet megfilmesíteni. Szidja akárhogy is a fanboyok armadája az íróistent, ha a narratíváról, a dramaturgiáról meg más történetépítési apróságokról van szó, tudja ám ő mit beszél. Nem rossz kis film a Watchmen, csak nem moziban a helye. Meg kellett volna maradnia képregénynek.

Zack Snyder egy lelkes ember. Van szíve, méghozzá a helyén. Vagy legalább is a lendületével nincsen probléma. Ugyanakkor messze nem „vizionárius”, meg hasonló baromságok – nem az az auteur (jesszasz!), akinek eladni szeretnék. A látványt előcsalogatni képes ügyesember. A 300 például egy kalap szar volt, és ha neked tetszett, lődd magad lábon.

A Watchmen filmváltozata, annak ellenére, hogy a végét radikálisan megváltoztatták, a képi világot tekintve egy kedvesen szolgai adaptáció – forráshű képeskönyv. Szívet melengettetően: ahogy a szomszéd, szellemileg visszamaradott kislány fejét simogatja meg az ember, mikor a szerencsétlennek végre sikerül nyálcsorgatás nélkül felgöngyölíteni a jojót.

Moore Watchmen-je egy egész műfaj dekonstrukciója, formailag és tartalmilag egyaránt, a motívumok kifacsarásának segítségével. Snyder filmje ennek a műfajnak az ünneplése, a dekonstrukció felszínén korcsolyázva. Tartja magát a sztorihoz, de minden SZEXISEN, AKCIÓDUSAN csúcsra van hajtva és a végletekig ki van glancolva, ráadásul nincs érzéke a nüanszokhoz: a pátosz ezen a szinten kimondottan irritáló, míg a képregény-változat lényege a szuperhős-műfaj talajszintre való lerángatása volt. Moore eredetijében semmi nem cool, Snyder pedig azt igyekszik minden erejével coollá tenni, aminek szánalmasnak kellene lennie.

Igazából az egész a harmadik harmadban esik szét, amikor Moore képregénye olyan fordulatokkal, helyzetekkel kezd játszadozni, amellyel egy olyan adaptáció és közönség, amelynek minden történettel szemben, még ha szuperhős-sztori is, realitásigénye van, nem tud megbirkózni (még csak nem is a kihagyott nagy fordulatról beszélek a fináléban, hanem mindenről, ami körülveszi). Egyértelmű lesz, hogy ENNEK a sztorinak nem ez a médiuma.

A film technikai kivitelezés elvárható módon első osztályú, a látványvilágra egy szavunk nem lehet. Csak éppen eleve rosszul lett az alapanyag megközelítve. Várjá’, perspektívába helyezem: ilyen az, mikor egy káoszmágiában hívő angol zseni korszakalkotó, cinikus mesterművét rágógumi-országban megfilmesítik. És ez nem képregény-sznobizmus (most már van ilyen? Mert akkor haladunk.), csupán a tények.

F.E.A.R. 2 - Project Origin

A 90-es évek végén a Mátrix és a Ringu amerikai remake-je egy olyan, mára már elcsépeltté, sőt cikivé váló divathullámot indított el, ami évekre rányomta bélyegét minden másfeledik mainstream filmre és/vagy játékra. Nem jöhetett ki hollywood-i film bullet-time effektus nélkül, nem létezhetett Hollywood ázsiai horror remake nélkül. Ezt a trendet lovagolta meg a Monolith akció-horror játéka, a F.E.A.R. Divathullám ide vagy oda, a Monolith jól időzített: elült a Ringu-mánia (főleg, hogy az amerikai remake második része nagyot hasalt), ellaposodott a Mátrix trilógia, ráadásul a Mátrix játékadaptációk is buktak, elfogadhatóvá vált tehát egy, a bullet-time effektet jól kihasználó játék ötlete.

Craig Hubbard, a játék vezető-fejlesztője (az ő nevéhez fűződik a NOLF) egy olyan akciójátékot képzelt el, amely tökéletes egyensúlyban adagolja a suspense-horror-t, melynek legfőbb kelléke Alma, a telepatikus képességű, erőszakos halált halt kislány. Alma háttérellenség, megközelíthetetlen, megfoghatatlan gonosz (nevét egy Straub regényből kölcsönözte Hubbard); Samarah (avagy Sadako) tökéletes mása, azonban nem koppintása. Az arcba fésült hajú kislány a Ju-On filmek mumusa (a fekete hosszú hajat a yurei-ek inspirálták, melyek a japán mondákban erőszakos halált halt, nyughatatlan szellemek), bár kétségtelen, hogy a Monolith a hollywood-i trendet szándékozta meglovagolni.

Itt van még nekünk a Bullet-Time, az idő lassítása, melyet John Woo vitt tökélyre digitális eszközök használata nélkül, az effektus azonban többet jelent: a lassított jelenet közben a kamera (vagy a szemlélő) el is mozdul. Milyen látványos lenne ez egy játékban, amikor ráadásul az akció részesei, sőt, irányítói vagyunk?

Az eredmény már ismert: a 2005-ös játék bár (akkoriban) brutális(nak számító) gépigénnyel jelent meg, és a 2004-es év HL2 vs Doom3 párbaja kissé elhomályosította fényét, valahogy mégis sikerült a Monolith-nak az, amit a No One Lives Forever-el egyszer már megcsináltak: egy új szintre emelni az FPS műfaját. Bár a hardverigény és a monoton pályatervezés miatt nem kapott annyi figyelmet a játék, mint amennyit érdemelt volna, a páratlanul okos AI, a misztikus, keveset mutató horror és a brutálisan látványos akciók emlékezetes élménnyé tették. A mesterséges intelligencia (páratlan ötlet az ellenségek egymással való kommunikálása) ráadásul nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az egyszemélyes mód sokszor újrajátszható legyen.

Eltelt jónéhány év, a Monolith háza táján kiadócsere történt (még az első FEAR fejlesztése alatt átvándoroltak a WB-hez), jött két, felejthető kiegészítő 3rd party iparosoktól, némi mizéria a névvel (eredetileg a Vivendi birtokolta a FEAR nevet, az utolsó pillanatban mégis megvált tőle), néhány hónap csúszás, majd végül 2009. február 10-én megjelent a FEAR folytatása: a Project Origin.

A játék kábé fél órával az első rész végkifejlete előtt veszi fel a szálat egy másik karakterrel: Michael Becket-et, a Delta Force katonai alakulat tagját irányítjuk. Hogy mi történt Pointman-el, az rejtély (talán egy harmadik részben derül majd ki?).

Becket sokban hasonlít az első rész karakteréhez: egyszemélyes kivégzőosztag, képes az "időlassításra" (kvázi gyors reflexek) és csak ugyanannyira beszédes, mint Pointman. Becket bullet-time képességekre egy műtéttel tesz szert, ami a sztori szempontjából egy kicsit következetlen, egy kicsit izzadságszagú, de hát valahogy vissza kellett hozni a játék védjegyét.

A Delta Force feladata Genevive Aristide (az Alma prodzsekt felelősének) evakuálása, ám az első rész végén bekövetkezett nukleáris robbanás meghiúsítja az akciót. Aristide látszólag kimenti Becket-et, ám ennél sötétebb szándékai vannak. Alma közben titokzatos módon vonzódik Becket-hez, amitől a főszereplőt hallucinációk gyötrik. Később az alakulat szétesik, egy titokzatos segítő kezdi el terelgetni a főhős útját, ami egy vitatott végkifejletbe torkollik.

Aki az első FEAR hátborzongató, idegen atmoszférájára számít, az csalódni fog. Az első rész talán legerősebb eleme a misztikus történet volt, megfejelve nyomasztó látomásokkal és okosan felépített cselekménnyel. Hubbard tudta, hogy a kevesebb több, ezért is vágatta ki a játék autós-üldözős jelenetét, amin a csapat közel 2 hónapig dolgozott (nem beszélve a már megvásárolt Havok motorról, amit a járművekhez licenszeltek).

A Project Origin ezt a jól eltalált atmoszférát nem viszi tovább. A csendes kikötőket zajos katonai bázisok, a deszaturált képeket sárgás-zöldes színvilág, a suspense helyét gore veszi át. Rengeteg a vér, sokkal több az akció és nincs horror. Mert a Project Origin sajnos olcsó, hatásvadász trükkökkel él: percenként arcunkba pofátlankodó hirtelen kép- és hangeffektekkel operál, zajos, irritáló és kiszámítható.

A játék mechanizmusa egyébként változatlan, haladunk egyik szobából a másikba, közben két regimentnyi katonát végzünk ki. És sajnos csak az akció az, ami az új FEAR-t a bukástól megmenti: az ellenségek bár nem tűnnek olyan okosnak (gyakran futnak ugyanis a golyózápor kellős közepébe), de a fegyverharc továbbra is tökös, látványos és szórakoztató. Kár, hogy a némiképp butábban viselkedő AI-t csalással helyettesíti a program: gyakran fordult elő, hogy váratlanul, minden előzmény nélkül elhaláloztam - se gránát, sem ellenség nem volt a közelben, Becket menet közben egyszer csak elterült. Tovább rontja a helyzetet, hogy a Monolith a klasszikus gyorsmentést feláldozta (konzolbetegség), helyette adott pontokon automatikusan ment a játék, ami néha azt eredményezi, hogy egy adott területen úgy tucatszor kell újra és újra végigmennünk.

A legjelentősebb és legszembetűnőbb változtatás a grafikát érte: a tompa fények és a teltebb színvilág látványos, de a sok blur és effekt nem mindenkinek fog bejönni. További újdonság a tereptárgyak fedezékként való használata (Becket felrúgja az asztalokat, feldönti a kólás automatát, szekrényeket húz maga elé), aminek a kihajolás esett áldozatául: kár, mert az új funkció teljesen felesleges és úgy általában használhatatlan (fedezék mögül ugyanolyan jól eltalálnak az ellenségek, ráadásul mire Becket felrúg valamit, addig az ellenség már rég a hátunk mögé került).

A fegyverarzenál is bővült, a játékos három helyett egyszerre négy fegyvert és többféle gránátot is magával vihet, kár, hogy csak egy része használható. A pisztoly gyakorlatilag semmire nem jó, a shotgun erőtlen (mi az, hogy közelről 3-4 lövés teríti csak le az ellenséges katonát?), a vadonatúj lézerfegyvernek semmi haszna nincsen (maximum látványos, bár érdekesebb lett volna kis szeletekre szétvágni az ellenfelet, ehelyett csak a lényegesebb testrészektől szabadíthatjuk meg őket), a pulzárfegyvert meg - melynek töltete csiga lassúsággal mászik a levegőben - tényleg nem tudom, hogy mire szánták (az egész játék alatt néhány lövést adhatunk le vele a korlátozott számú lőszer miatt).

Az új FEAR-ben a gránátdobás legfájóbb pontja, hogy becsapódáskor nem robban. Ehelyett a gránátok időzíthetők lettek, minél tovább tartod a kezedben, annál hamarabb robban fel (sajnos a kezedben is). Kár, hogy fele akkora pusztítást nem csinálnak, mint az elődben, s furcsa mód sok a lebetonozott tereptágy (gyakorlatilag csak az apróbb tárgyak, mint könyvek, poharak és székek repülnek szét).

Sok új ellenfél van, de javarészük elhibázott konepció következményei. Néha  már a Painkiller-ben éreztem magam: buta szörnyek egyszerűen nem valók a FEAR-be. A környezet is megújult, de jókora csalódást okozott. A romos város már City 17-ben sem tűnt túl innovatívnak, romokat gyártani ugyanis nem nagy kunszt. Tovább fokozzák ezt az olyan helyszínekkel, mint a föld alatti bázis, a metróalagút vagy az atomreaktor. Az általános iskola pedig tényleg nem tudom, hogyan passzol a történetbe - olybá' tűnt, hogy a storyboard artist-ok rajzoltak néhány helyszínt, a cselekménybe meg valahogy belepüfölték. Jobban örültem volna néhány tényleg rendhagyó helyszínnek, de a Monolith mint ha a kreatív válság napjait élné.

A játék sajnos technikai malőröktől sem mentes: gyakran lehet a tereptárgyakba beleakadni, ami egy intenzív harcjelenet közben elég bosszantó tud lenni. Fájó pont a szélesvásznú képarány erőltetése: aki nem 16:9-es kijelzőn játszik, annak számolnia kell a korlátozott látótérrel. S a vizuális koncepció bár ízlés kérdése, nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Project Origin jobban néz ki az elődjénél. De ezúttal a hangeffektusok sem sikerültek olyan jól, mint az első részben. Nyoma sincs öblös, dinamikus hangzásnak, a hangok hol túl halkan, hol túlvezérelve bömbölnek, nincs aranyközépút és nincs hangdinamika. A gépfegyverek (főként a Mech fegyverzete) erőtlenül szólnak, a neszek és zörejek csak egy része van a helyén (próbáljatok feldönteni egy asztalt), az audio engine ráadásul nem támogatja az EAX térhangzást sem.

Az első résznek továbbá erőteljes eleme volt a minimalista zene. Az új témák kevésbé eltaláltak (egy-két harcjelenetnél az aláfestő muzsikára egyenesen a gagyi szót használtam volna), s sok az újrahasznosított dallam (mit újrahasznosított: egy az egyben áttették). Csalódás.

Nem állt szándékomban kitérni a sztori részleteire, ezért csak annyit mondhatok, hogy ez a FEAR nem az a FEAR. Kevés a jól működő újítás, lapos és néha következetlen a sztori, s a kivitelezés sem makulátlan. A játékmenet több ponton is kikezdhető, például mit keres egy FEAR játékban Mech-harc? Sok a töltelékhelyszín (romos városok? ugyanmár), melyek egyértelműen az első részt ért kritikák miatt kerültek a játékba. Mint ha a Monolith többet, nagyobbat, jobbat akart volna, megfelelve a rajongóknak és a kritikáknak egyszerre, innen eredhet az ellenségek létszámának megsokszorozása (a szörnyek mibenlétére gyakran nincs magyarázat), a nagyobb tűzerő, a felpörgetett tempó és ettől lett a játék olyan, mint egy old-school shooter. Ami önmagában nem baj: de ez még mindig a FEAR. Legalábbis állítólag, és ezért sok rajongó szemében ez a folytatás szentségtörés lesz.

Summa Summarum

A FEAR nem horrorjáték többé, hanem színtiszta gore. Kevés a használható újdonság, az egyszemélyes kampány botrányosan rövid, a többjátékos mód meg csak töltelék.  Bár a harcjelenetek még mindig piszkosul jól működnek, s ezúttal van is belőlük bőven, ám mindezért kár volt az első rész precízen kimunkált atmoszféráját egy zajos, hangoskodó, féllábú mostohatestvérrel beárnyékolni.

DILBERT - Hogyan vágjunk fapofát..., Dilbert munkahelyi túlélőkönyve

A huszadik század második felétől gombamód terjedő és növekvő multinacionális vállalatok sokféle műfajú és művészeti ágba sorolható alkotásnak szolgáltak ihlető erőként és helyszínként. Az egyszerre rémisztő, felháborító és nevetséges hangyaboly-munkakörülmények, a kifacsart céges gondolkozásmód, a magánéletbe gyakran mélyen benyomuló vezetési politika, a Vállalat belső szerveinek megfeleltethető, mégis egymással marakodó osztályok olyan remekművekben bukkannak fel, mint a Brazil (a két szűkös szobában ülő, ugyanazon a falon átlógó asztallap munkaterületéért marakodó irodistánál keményebb és pontosabb kritikáját még nem láttam filmen Gilliam-énél) Mike Judge Office Space-e vagy a remekül induló, ám később sajnos félresiklott The IT Crowd.

Dilbert, az azonos című strip-sorozat hőse majd’ húsz éve borzolja azon szerencsétlen hangyák idegeit (beleértve a heréket, a katonákat és a királynőket is), akik magukra ismernek a képsorok szereplőin. Mint oly sok, konkrét téma köré épülő strip képregényre, a Dilbertre is igaz, hogy teljes mértékben csak a tárgyalt élethelyzeteket testközelből ismerők élvezhetik ki a humorát. Mások is rácsodálkozhatnak persze a hétköznapi horrorra, a lélekölő „nine-to-five world”-re (bár nálunk korábban kezdődik és sokaknak tovább tart…), ahol a hétfő Garfield hétfője, a csütörtök Douglas Adams csütörtöke, a többi nap pedig, ha lehet, még rosszabb – de kétséges, hogy hinni fogják, s ha mégis, hogy nevetni tudnak rajta. A humor(osság) megfoghatatlan, sarokba szoríthatatlan jelenség, de a saját élményekre biztosan nagyban támaszkodik…

Scott Adams szisztematikusan lépked végig a témákon: sorra kerülnek a felvételivel, előléptetéssel, fizetés(nem)emeléssel kapcsolatos gondok, a Főnök szemétségei, az ördögi HR-esek, a hatalmas pénzeket szakítő, de megkérdőjelezhető szakmai tudású szakértők, a vállalati levélszemét-óceán, a léleknyomorító csapatépítő tréningek és minden más is…

A Dilbert legnagyobb erőssége (a remek témaválasztáson kívül) a szerző képessége arra, hogy – pontosan érezvén a groteszket és a tűrhetetlent a feje tetejére állított ötletek erőszakkal működtetett világában –, tökéletesen váratlan figurákkal, reakciókkal és fordulatokkal színesíti a valószerű szituációkat. Evvel a húzással ugyanis védekezni tud a strip képregények műszerfalba épített ősellensége, az unalmassá válás ellen: három kockákba nem sok akció fér bele, és a legbőségesebb témák is kimerítik magukat előbb-utóbb, lásd például a tökéletesen önismétlővé váló Garfield-szériát (hatalmas riszpekt ezért is a rajzolást abbahagyni tudó Bill Wattersonnak!).

A két tárgyalt kötet közt jelentős különbség van, és nem csak a külsőségekben. A Dilbert munkahelyi túlélőkönyve című keményfedeles kötetet nyilvánvalóan ajándékkönyvnek szánták. („Ha ismersz olyat, aki friss diplomás, ezzel a könyvvel nyugodtan meglepheted. Költsék csak mások a pénzüket a méregdrága mobiltelefonokra meg aktatáskákra! Az se baj, ha a magasabb elvárásoknak a te ajándékod nem felel meg, az ilyesmit úgyis tovább szokták ajándékozni”, írja a bevezető.) A cél érdekében egyfajta céges útmutatóvá fabrikálták a képregényeket: itt nem három, hanem egykockás poénokat olvashatunk szöveges magyarázó kommentárok kíséretében, amik – mint minden poénmagyarázás – természetesen egy bunkóval agyonverik a viccet. Ha valaki vágja a témát, annak úgyis leesik magától a mondanivaló, aki meg nem sokat tud a mamutvállalatok világáról, annak egy magyarázó mondat úgysem elég a megvilágosodásra.

Mindez mondjuk nem a magyar kiadó, hanem az eredeti kiadás összeállítójának sara, ám az, hogy ajándékkönyvnek szánt kiadásban ne maradjon benne elírás, sőt hiányosan nyomtatott oldal – az egyik oldalon csak a szövegbuborékok olvashatóak, a képek nem –, annál inkább. Úgyhogy hasonló célra is bátran ajánlom a Hogyan vágjunk fapofát… kötetet, azt viszont tényleg bárkinek, aki multinál húzza az igát.

Scott Adams: Hogyan vágjunk fapofát, ha a főnök megszólal
Kiadó: Nyitott Könyvműhely
Fogyasztói ár: 1980 Ft, netes ár: 1584 Ft
Kötés: puhafedelű
Terjedelem: 128 oldal

Scott Adams: Dilbert munkahelyi túlélőkönyve
Kiadó: Nyitott Könyvműhely
Fogyasztói ár: 1980 Ft, netes ár: 1584 Ft
Kötés: keménytáblás
Terjedelem: 208 oldal

Valkűr

Sanyarú gyermekkoromat - többek között - háborús filmek is szegélyezték: amikor más értelmes ember rajzfilmeket és meséket nézett, én A halál ötven óráját meg A leghosszabb napot bámultam szájtátva; ebből is látszik, hogy nem lehetek normális. Szerettem ezeket a filmeket: komoly férfiak, egyenruhában indulatosan parancsokat osztogattak, ráadásul minden szerepet a kor legnagyobb színészei játszották; a teljesség igénye nélkül: Robert Mitchum, Gert Fröbe, John Wayne, Richard Burton vagy Donald Pleasence. Látványos filmek voltak, több száz statisztával szálltak partra, fagyoskodtak az Ardennekben vagy éppen az ellenség vonalai mögött öldösték a németeket. Aztán ezek mellé néhány furcsa darab is jutott, mint mondjuk a Vaskereszt vagy a 22-es csapdája; ezek egészen máshonnan fogták meg a háborút: nem voltak nagy csaták, mégis nagyon izgalmasnak találtam őket - mondjuk arról lehetne beszélgetni, mennyire érti egy hétéves a háborús szatírát, de ez legyen inkább a pszichológusok dolga.

Első ránézésre a Cruise's Eleven Valkűr is klasszikus háborús film: gyakorlatilag a Royal Shakespeare Company teljes legénysége teljesít szolgálatot a Harmadik Birodalomban, olyan nagyságok, mint Bill Nighy, Kenneth Branagh, Tom Wilkinson (őt legutóbb a Spílerben láttuk Lenny szerepében). Persze a hitelesség kedvéért számos német színész is helyett kapott, de annyira elfogytak végül, hogy Eddie Izzardot is láthatjuk - és aki csak a monológjait ismeri vagy az Ocean's sorozatban látta, annak hatalmas meglepetéssel fog szolgálni: tud játszani. (Mellesleg mindegyik brit komikus képes erre: arrafelé komolyan veszik a humort.) A végére tartogattam a legnagyobbat: itt van Tom Cruise. Lehet élcelődni azon, hogy szcientológus, felemlegethetjük az Oprahnál előadott kanapés alakítását, mondhatjuk hogy igazán maradandót a Top Gun óta nem alkotott, de valamit szemlátomást nagyon tud: filmet csinálni. És persze drámaian nézni. Ha jósolnom kellene, azt mondanám, ő lesz a következő évtizedek Michael Douglas-e - produceri poszton.

Nem olvastam kritikákat, de biztos vagyok benne, hogy a legtöbben nem látnak mást a Valkűrben, mint egy Tom Cruise filmet á la 95 millió dollár. Nehezen vetkőztem le én is ezt a hozzáállást; gyakorlatilag háromszor kellett megnéznem a filmet ahhoz, hogy ne jusson eszembe. A legnagyobb ellensége tehát a filmnek maga a főszereplő. És ezen a ponton mondok valamit, amitől majd görcsbe rándul Fáy Miklós tolla: nem is játszik rosszul. Még magához képest is visszafogott és határozott: pont annyit ad, amennyit a figura megkíván. A forgatókönyv semmit sem tart titokban: mindent bevet, hogy a néző közel kerülhessen hozzá - szerintem már-már szükségtelenül: aki ki akarja nyírni Hitlert az - kevés kivételtől eltekintve - mindenkinek alapból szimpatikus. Pusztán a rosszmájúság mondatja velem, hogy itt inkább Tom Cruise-t akarták megszerettetni, nem Stauffenberget.

A film régóta látja el rém- és egyéb történetekkel a világsajtót - kezdve a megadott majd visszavont, majd ismét megadott forgatási engedélyekkel, néhány statiszta sajnálatos balesetével, a premier folyamatos csúsztatásával egészen decemberig. A nagy kérdés persze, hogy az összehordott hatalmas tehetség, pénz és nyersanyag mellett vajon sikerült-e maradandót alkotni. A Valkűr nagyon erősen nyit: légitámadással kezdünk Afrikában, majd a Kenneth Branagh által játszott Tresckow tábornok kísérli meg Hitlert felrobbantani a levegőben. Az erős tempó kitart két órát, és aki olvasott már a témában, az valószínűleg sejtheti, hogy nem ér jó véget - a Valkűr esetében sajnos szó szerint: már-már közhelyes a befejezés és nem csak képileg. Ha rossz passzban volnék azt írnám érzelgős - és hát ha jó passzban lennék is ezt gondolnám. Bár Bryan Singer nem ma kezdte a szakmát, valahogy mégis az egész tipikusan elsőfilmes: minden díszletben vagy képben minimum egy nagy vagy két kicsi szvasztika, SS jelkép vagy birodalmi sas akar komor és fenyegető hatást elérni. Az operatőr, Newton Thomas Sigel (Singer régi harcostársa) is nagyon igyekszik tudtunkra adni, hogy ő bizony mindent megtanult Eizensteintől Kaminskiig bezárólag. A színészek komoran néznek, visszafogottan rettegnek és jól áll rajtuk az egyenruha. Némelyikük (és most nem akarok ujjal mutogatni Kenneth Branaghra vagy Bill Nighyra) takaréklángon tolja végig a filmet, de igazság szerint ezt úgy sem fogja senki észrevenni, aki mondjuk Billy Macre emlékszik csak az Igazából szerelemből.

Mindezektől a sirámoktól eltekintve nem rossz film a Valkűr és mindenki találhat benne számára kedves dolgokat: a történelem szerelmesei örülhetnek a felvonultatott harceszközök hitelességének (Jó, tudom, a hangárjelenetben a Messerschmit 109-es csak egy spanyol utángyártott darab, és a Führer nem JU-52-essel utazott. Apróság. Folytathatnánk végre?), aki szereti a brit színészetet az láthat egy-két jó megmozdulást (főleg Tom Wilkinsont érdemes figyelni), aki meg szereti Tom Cruise-t az meg úgy sem olvassa ezt, és meg fogja nézni.

Élet a Marson - Life on Mars (US)

Nem véletlenül most kerítünk sort a sorozat bemutatására: itthon hamarosan műsorra tűzi a Sorozat+ csatorna (az eredeti angol változat sorsa posztzártánkig még kétséges), úgyhogy érdemes egy kicsit belenézni miről is szól.

A Life on Mars története valamikor 2003 környékén kezdődött, amikor néhány írót a Kudos nevű angol filmgyártó cég Blackpoolba küldött tíz napra, hogy a kis vakáció végén álljanak elő néhány ötlettel egy tévésorozathoz. (Ezt a rendszert bevezethetnénk itthon is.) A Kudos már ekkor sem volt kispályás cég: a Hustle (Svindlerek) és a Spooks (MI5 - Titkos szolgálat) sikerrel futottak mindenhol. Tony Jordan, Matthew Graham, Ashley Phraoah és a többi író végül az átitalozott - de főleg átjátékgépezett - hét végére (több más mellett) egy retro-zsarusorozattal rukkoltak elő Ford Granada címmel. A producerek arcáról ekkor lehervadt a mosoly: ezek itt elittak egy zsák pénzt, aztán ránk akarják sózni a Sweeney (kultikus angol zsarusorozat) újráját. Ennek ellenére elkészült a pilot forgatókönyve, majd némi kavarodás és kreatív munka után a BBC akkori új vezetése látott fantáziát Sam Tyler kalandjaiban, és 2006-ban adásba került az akkor már Life on Mars című sorozat első része.

A John Simm által játszott nyomozó balesetet szenved, majd 1973-ban tér magához: nem tudja, hogy került oda, vajon kómában van-e, vagy megőrült, esetleg tényleg visszautazott az időben. Miközben megpróbál rájönni egy kedves rendőrnő, Annie segítségével, mi is történt vele, bűnügyeket old meg a manchesteri rendőrség nyomozójaként. Főnöke a mára ikonná vált Gene Hunt detektív-főfelügyelő lesz, aki az igazi hetvenes évekbeli kemény zsaru: keményen iszik, keményen dohányzik, és keményen üti a gyanúsítottakat.

A sorozat hamarosan elérte a kultstátuszt: hangulatos darab a javából, mindazokkal a dolgokkal, amikről most úgy gondoljuk, a hetvenes éveket jellemezte: kiváló zenék, széles inggallérok, gyönyörű autók és egy keményebb iparváros, mint Ózd valaha is volt. Az elmúlt évek irányzatait nézve csak idő kérdése volt, mikor és melyik amerikai csatorna lát fantáziát az újrában: végül az ABC annyira eltökélten akarta a sorozatot, hogy amikor az először leforgatott pilot Jason O'Marával hatalmasat bukott a szakmai közönség előtt, gyorsan újraosztották a szerepeket és leforgatták még egyszer. A cselekményt New Yorkba tették, leszerződtették Harvey Keitelt, Gretchen Molt, Michael Imperiolit, beletoltak még kéttalicskányi pénzt: az eredmény aztán tavaly ősszel adásba is került, úgyhogy nem sokkal az amerikai premiertől lemaradva kapjuk meg.

A koncepció nem sokat változott az eredetihez képest: Sam Tyler nyomozó 2008 New Yorkjában. Miután egy sorozatgyilkos elkapja a barátnőjét és társát, Mayát, Sam üldözőbe veszi, de ekkor elüti őt egy autó: magához térve 1973 New Yorkjában találja magát. Miután nem sok választása van, csatlakozik múltbéli (?) kollégáihoz, innentől kezdve klasszikus zsarusorozatként folytatódik a történet, miközben Sam veszettül keresi a választ arra a kérdésre, hogyan juthat haza.

Mint minden másolat, a Life on Mars sem tűnik annyira frissnek már: az első négy-öt rész ráadásul egy az egyben az eredeti sorozat részeinek cselekményét másolja. Jason O'Mara lehet, hogy a legjobb választás, de fasorban sincs John Simmhez képest. Michael Imperioli, akit a Maffiózókból (Sopranos) ismerhetünk, gyakorlatilag minden közös jelenetükben lejátssza a képernyőről Ray Carling szerepében, ez pedig lehet, hogy hosszú távon nem egészséges a főszereplő szempontjából. Harvey Keitelről ezt azért nem lehet akkora jelentőséggel hangsúlyozni, mert koránt sem szerepel benne annyit, de minden jelenete ott van - hát most mit mondjak, a hétpróbás gazember egy legenda, az lenne a feltűnő, ha nem lenne jó - Gretchen Mol pedig aranyos Annie szerepében. Nem véletlenül hagyom ki Jonathan Murphyt: szerencsétlennek alig írtak szerepet, és bár a karakterek nem rosszak, de hiányzik Dean Andrews és Marshall Lancaster kettőse, ami az eredetiben nagyon jól működött, és itt sem jönne rosszul.

Hitelesség: Na ez az, amit nem lehet elvárni a sorozattól. Mivel nem lehet tudni, vajon tényleg 1973-ban járunk és nem Sam fejében (és kérlek benneteket, ne spoilerezzetek) értelmetlen ilyesmiről beszélni. Noha a hangulat az elején még nem az igazi, a későbbi részekben jobban ráerősítettek ezen a fronton - bár időnként előfordul durva, ordas nyúlás az eredeti sorozat zenéiből, kezdi megtalálni a saját hangját. Persze a hetvenes évek New Yorkja sokkal inkább Funky mintsem Rock'n'Roll, de ez így is van rendjén. Ha a Tévés Istenek (gy.k. Programigazgatók) adnak neki esélyt, mint az történt az Office esetében, jó kis sorozat lehet belőle; sajnos azonban az eredeti annyira eltalált, kidolgozott, jól megírt jól eljátszott, hogy mellette az unokatestvérek változata maximum a jól eltalált másolat posztra tarthat igényt: erre pedig szerencsére minden esélye meg is van.

Occult Crimes Taskforce

Amikor először belebotlottam ebbe a négy részes minibe, a TV sorozatokat idéző, hatásvadász címe azonnal felkeltette az érdeklődésemet, majd amikor belepillantottam, elégedetten csettintettem a (no jó, nem teljesen) egyedi, fotorealisztikus stílus láttán. Csak ezután kezdett gyanúsan ismerősnek tűnni a női főszereplő, és villámcsapásként ért a felismerés: Rosario Dawson, mint Sophia Ortiz rendőrtiszt versus a Manhattanben nyüzsgő természetfeletti lények hada, olyan segítőtársakkal, mint egy lángoló szárnyú angyal, egy hegesztőálarcos, machetével felszerelt zombi (pontosabban, a politikai korrektség jegyében, ahogy ő maga is megjegyzi, élőhalott amerikai), egy démont a hasában hordó prosti (á la Total Recall), egy a képességeit bűnözők elfogásába állító medúza vagy akár az asztrálisan projektáló rendőrfőnök. Ez már majdnem a Bruce Campbell vs. Army of Darkness szintig lengette ki nálam a Geek-o-Meter-t, arről nem is beszélve, hogy két pofára zabálom a Dresden akták-féle műremekeket (a zsáner olyan mélypontjairól, mint az Odaát alias Supernatural, Bűbájos boszorkák és Buffy, most inkább szándékosan hallgatok, mert nem akarok belegázolni a rajongótáboraik lelkivilágába).

Az Image kiadóról egyébként is nagyon jó véleménnyel voltam, hiszen olyan remek címeket köszönhetünk nekik, mint a The Walking Dead, a Casanova, a Girls, a Fell vagy a Spawn (hogy egy mainstreamebb nevet is említsek), szóval nem igazán lepett meg, hogy ők vágtak bele Rosario Dawson (akiről egyébként minden valamit magára adó geeknek a Clerks 2 musical betétje ugrik be elsőre... vagy az Alexander ágyjelenete) sorozatába, aki nemcsak főszereplője a képregénynek, hanem kvázi társszerzője is, hiszen a képregényszakmában veterán író David Atchinson az ő személyiségéről mintázta Sophia-t. Ugyan az alapvetően nem túl eredeti koncepció Atchinson-tól és az illusztrátortól, Tony Shasteen-től ered, de kollégájuk és egyben Dawson nagybátyjának, Gustavo Vasquez-nek a javaslatára bevonták a vonzó és tehetséges színésznőt a projektbe, remélve, hogy ez megfelelő ismertséget ad a sorozat beindításához. A stratégia bevált, a különböző amerikai Comic Con-okon megjelenő stáb sikeresen felfuttatta az első számot és a népszerűségen felbuzdulva már hosszú képregény- és filmsorozatot, sub-plot-okat, movie blockbustert tervezgettek. Habár a Dimension Films megvette a megfilmesítés jogait, a sorozat végül nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, és sajnos nem véletlenül.

Az alapötlet ugye már eleve nem egetrengető, klasszikus példa erre a Hellboy-univerzum paranormális ügyekkel foglalkozó titkos kormányszerve, a B.P.R.D. vagy a Men in Black mozifilm (hopp, meglepetés, ugyancsak képregény alapján készült), ami megmentené a kliséktől hemzsegő fő szálat, az a pár jól elhelyezett meglepő ötlet és a szervezet mögé kerekített fiktív történelmi-okkult háttér. A füzetek utolsó szekciójában részletekben adagolt, 1964-es keltezésű, a Természetfeletti Bűnügyek Osztályán szolgálatot teljesítő tisztek kézikönyve gyakorlati ismertető a Manhattan közepén terpeszkedő Otherground-ról, mely tulajdonképpen egy hasadék a két világ között, ahol megyengült a valóság szövete és ezért mindenféle szörnyek, démonok és mitológiai lények szivárognak át a mi szürke rögvalóságunkba. Ugyan gyengém az urban fantasy (mindenkinek melegen ajánlom olvasásra az Amerikai isteneket Neil Gaiman-től), de azért ismerjük el, hogy van valami tetszetős abban, hogy az amerikai őslakosok bosszúból adták el olyan nevetséges áron Manhattan szigetét Peter Minuit-nek, mert számítottak arra, hogy a hasadékon átslisszolt lények majd helyettük is megfizettetik a fehér telepesekkel a tetteik árát. A zöldfülűeknek készült és hangulatosan prezentált kézikönyvben kapunk egy áltudományos magyarázatot a mágia működésére, Hermész Triszmegisztosszal, Aleister Crowleyval és az angol ábécé 23 elfeledett betűjével nyakon öntve, rövid összefoglalót az Ügyosztály történetéről és az Otherground lakóinak osztályozásáról, részletes használati utasítást az ügynökök Túlnanról származó különleges fémből készült jelvényéről, a természetfeletti igazságszolgáltatás törvényi szabályozásának vonatkozó passzusait, melyet még Roosevelt elnök hagyott jóvá, a kötelékbe való belépéskor elmondott eskü teljes szövegét, valamint konkrét varázslatokat és stratégiai alkalmazásuk leírását.

A lefektetett és átgondolt háttér biztos alapot kellett volna adjon a történetmesélésnek, azonban a minisorozat mégis minden eresztékében recseg-ropog, de vajon miért is? Elsőként a már említett nem túl eredeti felütés miatt: Sophia tanúja lesz egy természetfeletti lény támadásának, aki áldozatai lelkét szippantja magába, de őt magát életben hagyja. Zavaros jelentése miatt felfüggesztik, majd beveszik egy titkos műveleti csoportba, ahol kiderül, apja is szolgálatot teljesített és ugyanaz a Lélekfaló végzett vele, aki rá is szemet vetett. A zöldfülű főhőst azonnal ráállítják a legkeményebb és eddig felderítetlen ügyre úgy, hogy gyakorlatilag semmi támpontja nincs, majd természetesen az is kiderül, hogy egy azték (!) prófécia kiválasztottja, tehát ő az egyetlen, aki legyőzheti a háttérből kavaró és benne megtestesülni vágyó Fekete Istennőt. Másodsorban a végső összecsapás egy teljesen súlytalan és anti-klimaktikus jelenetsor, ráadásul a történetvezetés odáig is kissé suta és kusza, mert olyan, mintha oldalak maradtak volna ki egy-egy jelenet között, úgy ugrál a történet ide-oda az egyik meglepően jó ötlettől a másikig. A medúza kővé dermesztő pillantása a gyanúsítottak begyűjtéséhez, a szellemmetró, mint leggyorsabb közlekedési eszköz A pontból B pontba, a jelvénnyel megidézett zombi (oppardon, élőhalott amerikai) erősítés ("Felteszem az a gyanúsított, Cain nyomozóval a szájában?"), a helyszínelők által használt kifinomult orrú kutyafiúk ("Ha egyszer megszokta a szagukat, nem is olyan rossz srácok."), a nyomozók jelvényei által rögzített emlékeket visszajátszó irattár, vagy az Alan Moore Top Ten-jére emlékeztető mennyiségű furcsa lénnyel benépesített rendőrőrs, mind-mind olyan potenciált rejt magában, hogy rossz belegondolni mennyi ziccert hagytak ki az alkotók.

A lehetőség adott volt, a végeredmény mégis sok kívánnivalót hagy maga után, de ezt Atchison is sejthette, mert a füzetek utolsó darabja csak sok hónapos csúszással érkezett meg és a film projektjét sem véletlenül tolták el 2010-re. Összességében kellemes felfedeznivaló az Occult Crimes Taskforce, és ezt leginkább a túlélő kézikönyv része mondatja velem, de a rajzok minőségére sem lehet panasz, hiszen Shasteen már számtalan borítót készített mind a Marvel, mind a DC, valamint más kisebb kiadók számára is, a szerepjátékokhoz szánt belső illusztrációi pedig bizonyára sokat segítettek abban, hogy a különféle szörnyetegek terén is megfelelő tapasztalatra tegyen szert. Arra tudok csak gondolni, hogy valóban hosszú kifutást terveztek a sorozatnak, azonban így végzetes döntés volt, hogy megpróbálják négy részbe sűríteni a cselekményt. Egyszer mindenképp érdemes belepillantani, gyógyírként pedig a gyanúsan hasonló koncepciójú, ugyancsak Rosario Dawson főszereplésével készült, webisódokból álló Gemini Divison sorozatot tudom ajánlani... vagy az Alexander ágyjelenetét.

Occult Crimes Taskforce. Kiadás éve: 2006. Írta: David Atchinson és Rosario Dawson. Rajzolta: Tony Shasteen. Kiadó: Image Comics
 

A Káosz Kapui 1-2

2008 tavaszán az Athenaeum Kiadó Mangattack fedőnéven egy újabb manga attakot indított a zsebpénzüket mindenáron nikotin- és alkoholmentes dolgokra elkölteni igyekvő fiatalság ellen, vagy ha pontosak akarunk lenni, akkor inkább értük. A célközönség ezúttal is főleg a tizenéves olvasótábor volt, de már gondoltak a mostohább sorsú 18 pluszos korosztályra is. Ám most még nem erről lesz szó, hanem egy kizárólag a tinédzsereknek, és azon belül is főként a lányoknak szánt sorozat nyitányáról, konkrétabban az A Káosz Kapui eddig megjelent két kötetéről.

Az az igazság, hogy mivel jómagam egyik fenti kritériumnak sem felelek meg, így sokat agyaltam rajta, hogy vajon egy tizenéves mangarajongó lány szemével próbáljam-e vizsgálni a mangát, vagy pedig úgy, hogy vajon mennyire képes egy magamfajta seinen mangákhoz szokott férfiállat figyelmét felkelteni, lekötni illetve megtartani? Hosszas töprengés után úgy döntöttem, hogy megpróbálok egészséges középutat találni, ami nyilvánvalóan nem fog sikerülni.

 

Frost / Nixon

Kellemetlen magyarázkodással kezdeni, de muszáj: szeretem a politikai drámákat. Tudom, perverz dolog, de nem tehetek róla; annak idején a State of Play c. angol sorozat is kilóra megvett az első két percben (Jut eszembe, jön az amerikai filmváltozat, Russell Crow-val és Ben Affleckkel). Az egész Az elnök embereivel kezdődött számomra; két ember a hatalommal szemben, minden hazugság és akadály ellenére kiderítik, mi történt 1972-ben a Watergate irodaházban – nem mellesleg megbuktatják az Egyesült Államok elnökét, kockára téve mindent csak azért, hogy kiderülhessen az igazság – ez egy ilyen műfaj: kalandfilm, Indiana Jones karikás ostora és a Frigyláda nélkül.

És most körbeérünk: A Frost/Nixon valahol ott veszi fel a vonalat, ahol Alan Pakula abbahagyta: Richard Nixon az Egyesült Államok elnöke bejelenti lemondását, és visszavonul Kaliforniába. Nem elég, hogy lemondott és simán kisétált a Fehér Házból egy „bocsi” nélkül, utóda, Gerard Ford elnöki kegyelemben részesítette: az amerikai nép „zsákos embere” megúszta a felelősségre-vonást. És most, öt évvel később egy brit tévésnek talán sikerül igazságot szolgáltatnia. David Frostnak igazán nehéz dolga volt, nem véletlenül hívták Nixont Trükkös Dicknek.

A filmnek tagadhatatlan ütőkártyái vannak: Peter Morgan írta, akit A királynő c. filmjéért Oscarra is jelöltek (Helen Mirren meg is kapta), vagy Az utolsó skót királyt, nem beszélve fél tucat tévéjátékról, amelyek hitelességben egyenként verik el az elmúlt tizenöt év magyar televíziózását. Ron Howard sem messziről szagolja az Amerikai Filmakadémia díjait; az Egy csodálatos elme négy Oscarjából neki is jutott egy – nem rossz egy egykori gyerekszínésztől.

A Frost/Nixon színpadi eredetije (szintén Peter Morgan) igazi kamaradarab a javából: két ember küzdelme a kamerák kereszttüzében, lélektani dráma asztalra és két fotelre írva. Lágyan kezdünk, kis történelemóra a kezdetekről meg a figurákról, és a kellemesen lassú, de nem vontatott tempó elvisz egészen a második felvonás közepére, hogy a történet egy nagyot nyújtózkodjon, megvakarja a… khm… hátát és egy szimpla mozdulattal befejezze az egészet. Nincs min összezavarodni, az egész olyan egyszerű sémát követ, mint egy faék.

Nos, van egy rossz hírem: a dráma szétesik. A jelenetek közé ötletszerűen beszúrt álinterjúk az HBO „igaz történet alapján” dokudrámáinak legrosszabb pillanatait idézik: nemcsak mesterkélt az egész, de látszik, hogy produceri nyomásra kerültek bele, nyilván a néző majd nem fogja érteni, mi történik – ezzel mintegy beismerve, hogy nincs jól megírva. Ezt nem tudom, de egy biztos: ha a forgatókönyv jó is, nincs, aki eljátssza. Merthogy a film legnagyobb gyengéje maga Frank Langella, aki egy Rodin szobor könnyedségével és átélésével morogja végig Richard Nixon szerepét. Arról már nem is beszélve, hogy inkább Brezsnyevre hasonlít. Sajnálom fiúk-lányok, nem megy neki. Pedig próbálkozik. Szegény. Mondjuk Ron Howardnak sosem volt a színészvezetés az erőssége, de eddig volt alkalma olyanokkal dolgozni, akik „meg tudták oldani.” Mint most Michael Sheen, aki viszont jó. Nagyon. Már ránézésre is elhinni, hogy ő a hetvenes évek császára, bebújós olasz cipő, kétsoros öltöny, meg ami még kell. Matthew Macfayden olyan, mint egyébként (őt a Spooks – Titkos szolgálat c. angol sorozatból ismerhetjük, máshonnan nem nagyon) vagyis semmilyen. Ami nem baj, sőt, legalább fél óráig fel sem tűnik, mert nem írtak neki szerepet azon kívül, hogy nézzen komolyan percekig, illetve vetődjön a tengerbe meztelenül a film végén. Hogy mégis mi maradt? Hát kérem: Kevin Bacon igazán testhezálló szerepben Nixon kabinetfőnökeként és védelmezőjeként igazi, hús-vér karaktert játszik a háttérben, ami egy külön filmre elég lenne, kár hogy nincs eleget kamera előtt. Vagy ahogy Sam Rockwell az elszánt Nixon-vadászt alakítja, aki mindenáron ki akarja csikarni a bocsánatkérést; vagy Oliver Platt aki viccesebb mint Jim Carrey elmúlt öt éves munkássága (állítom, hogy a poénok 90%-át ő adta és nem a forgatókönyv); vagy Rebecca Hall aki szép – mondjuk neki is csak ennyi jutott.

Itt állok, és nem tudom. Nagyon szeretném szeretni ezt a filmet, mert úgy egyébként érdekes és jó a történet; persze nem kétséges, hogy rétegfilm, és az Oscar jelöléseket látva fesztiválfilm, de valahogy keserű a szám. Sok mindent lehet szeretni benne: itt van például a kor, amiben játszódik, a hetvenes évek. Aranybánya. A zenék, a hajak a ruhák, minden passzol és jó. Adott az Egyesült Államok egyik legvitatottabb elnöke, (Mindkét Busht már a kortársai is utálták) minden idők legnagyobb politikai botránya, amely valódi ítélethirdetés nélkül zajlott le (hacsak a lemondást nem tekintjük annak), és persze David Frost, korának ikonja. Igazi Titánok harca a végső győzelemig. Valaki nagyon nem szerethette ezt a filmet, ezért az elkészülte során mindenhol ahol tudott, rontott mindent, mint az egyszeri kivitelező, aki abban reménykedik, hogy meg tudja zsarolni majd a fővállalkozót. Az esztéták által annyira kedvelt „katarzis” (ebben az esetben a beismerés) halkan bekopog, leteszi a kulcsot az asztalra, majd bemegy a szobájába Counter Strike-ozni. Annyi elpuskázott lehetőség, annyi apró buktató van benne, hogy nem marad más, mint egy kellemes vasárnap délutáni film a mosogatáshoz. Az ilyen filmekben mindig van egy-két jelenet, amiért érdemes egy pár percre letenni a Jénai tálat majd folytatni tovább. Kár érte.

Golgo 13 : Queen Bee

Kedvenc hidegvérű és rideg modorú japán bérgyilkosunk Duke Togo alias Golgo 13 visszatért! Méghozzá 15 évvel a remekbeszabott első egészestés animefeldolgozás, a The Professional után, ám ezúttal már csak egy, az egy órát sem meghaladó OVA ( = egyből videón kiadott anime) formájában. A rendező ugyanaz, a stáb nagyrészt ugyanaz, a színvonal viszont már sajnos egyáltalán nem ugyanaz.

Osamu Dezaki rendező és Mataichiro Yamamoto producer egyaránt lelkes rajongói Takao Saito mangájának és hősének, így a The Professional után szerettek volna egy anime-sorozatot is készíteni a tv számára, de ez végül különböző okok miatt mégsem jött létre. (A sorozat, ha nem is általuk, de azóta szerencsére megvalósult.) Az idő meg csak telt, és végül másfél animált Golgo nélküli évtized után újra elérkezett a lehetőség, hogy a dús szemöldökű mesterlövész új megbízást kapjon. 

A Demokrata Párt jelöltjét Robert Hardy-t halálosan megfenyegeti egy Queen Bee (Méhkirálynő) álnevű terroristanő, aki egy drogkereskedéssel foglalkozó Dél-Amerikai gerillacsoport vezetője. Az elnökjelölt titkára felbéreli Golgo 13-at, hogy végezzen a fenyegetést jelentő nővel, de Duke előtte megpróbálja kinyomozni, hogy miért is akarja ez a vörös hajú amazon ennyire elszántan a politikus halálát. Amit talál, az egy zavaros családi és politikai ügy, ám ez mit sem számít, hiszen jól tudjuk, ha Golgo 13 elvállal egy megbízást, akkor azt mindenáron végre is hajtja!

Bár a Queen Bee rövidebb, a története elsőre mégis jóval komplexebbnek tűnik, mint az előző filmé volt. A sztori kissé döcögősen indul be, eleinte ugyanis még nem teljesen egyértelmű, hogy ki is ez a Méhkirálynő és mit is akar, majd a film félidejében fény derül az igazságra, aminek ismertetését most természetesen mellőzném. Innentől aztán szerencsére már gördülékenyebbé válik az egész. Golgo követi a prédáját a Dél-Amerikai dzsungelbe, de hiába hívják őket „megbízóknak”, ha egyszer nem bíznak az elsőszámú bérgyilkosban, ezért aztán mást is küldenek a nő után. A felállás így a következő: gerillák a ködben, egy elmebeteg veterán vezette halálkommandó a nyomukban, Golgo meg tulajdonképpen mindegyikük nyomában. Izmos főhősünk aztán John Rambót megszégyenítő dzsungelharcban leszámol a kíméletlen konkurenciával, ám a Méhkirálynő esetében másképpen jár el, és az átalakított M16-osa helyett inkább azt a fegyverét használja, amit a nadrágjában hord. A film végére aztán alaposan összekuszálódnak a szálak, kiderül a kegyetlen igazság, meghal, akinek meg kell halnia és az is, akinek nem feltétlenül kellett volna. Persze így aztán már az sem nagy titok, hogy Golgo ezúttal is teljesíti a megbízást.

A Golgo széria fő vonzereje maga Duke Togo, ám a Queen Bee készítése során a kedves alkotók mintha elfeledkeztek volna erről. Hősünket ugyanis szégyenletes módon a háttérbe szorították, olyannyira, hogy az amúgy sem túl bőbeszédű gyilkológépünk az ötvenvalahány percnyi játékidő alatt talán ha 5 mondatot ejt, és azok is többnyire tőmondatok vagy egyszerű helyeslések. De ez még csak hagyján, mert fizikai jelenléte is a minimálisra csökkent, mindez a terrorista nő javára. Az OVA-t így aztán nyugodtan hívhatnák Queen Bee: Golgo 13-nak is.

Az animáció az a hagyományos, klasszikus fajta (itt-ott egy kis komputerrel rásegítve), ami a kornak és a célnak tökéletesen megfelel. Osamu Dezaki a The Professional-höz hasonlóan ezúttal is rengetegszer alkalmazza a saját védjegyének számító technikát, az úgynevezett "Postcard Memories” megoldást, ami tulajdonképpen festményszerűvé váló, kimerevített képeket takar. Érdekes és tetszetős megoldás, közvetve egy kissé talán vissza is idézi a képregények világát. A film végére sűrített akciószekvenciák a film csúcspontjai, a remekül animált harcok igazi 80-as évekbeli dzsungelháborús film hangulatát idézhetik fel bennünk, bár a kapkodós vágások, és a kicsit talán túlzásba is vitt sebesség-imitálás lehet, hogy néhány embernél epilepsziát okozhat, szóval az arra hajlamosak a biztonság kedvéért tartsanak a közelben szájpecket.

Normál esetben sosem hagyná el a számat az a három szó, hogy „túl sok szex”, de a Queen Bee esetében a készítők mondhatni kissé átestek a ló alfelére. Golgo-tól persze elvárható, hogy legalább egyszer megdöngesse a női áldozatát, de ez esetben az alig hatvan percre eső, funkció nélküli szexjelenetek száma itt már zavaróan sok. (És ugye a Méhkirálynő neve sem véletlenül az, ami.) Ezeket a rajzolt malackodásokat inkább macsós Golgo pillanatokkal kellett volna helyettesíteni.

Próbálom elfogult rajongói szememmel nézni és értékelni ezt a második Golgo 13 animét, de sajnos még így sem lesz jobb a közepesnél. Golgo-ból túl kevés, klisékből és tucat-karakterekből meg túl sok akad, és talán az egész egy kicsit kevésbé stílusosra is sikerült, mint a remek első darab. Szerencsére a jelenleg is futó 50 részes széria az eddigi epizódok alapján lassan akár már meg is érintheti a Tökéletességet, olyannyira közel van hozzá, bár annak meg még messze a vége. Mindettől függetlenül a Queen Bee a rajongóknak még így is kötelező!

Sukiyaki Western Django

Az első jelenetben minden benne van, ami a filmre jellemző – a kabukikat idéző műtermi hangulat, japán színészek ponchóban és Stetson-kalapban, nomeg Quentin Tarantino.

Az isten háta mögötti, sáros településen az újonnan felfedezett kincs hírére két rivális banda (a vörös Heikék és a fehér Genjik) költözik be a békés falusiak közé, és rátelepednek a helyiekre. Ám egy nap felbukkan egy hallgatag idegen, aki mesterien bánik mindenféle fegyverrel. Őt mindkét banda meg akarja szerezni magának, és ő annak adja el magát, aki többet fizet – egészen addig, amíg meg nem ismerkedik két tragikus sorsú nővel.

Ha Tarantino vette a bátorságot a Kill Billhez, miért ne lehetne Miike pucájában is elég vér(!) a westernhez? Igaz, inkább QT filmjét követi a rendező, mintsem a címben is megidézett Djangót. Névtelen hős, animebetét, filmes idézetek? Kipipálva, jeles, leül. Nagyobb kedvem lenne a fehérvári közös sírban megtalált Árpád-házi csontokat királyonként összepuzzle-ozni, minthogy a beállításonkénti minimum három utalásból mindent kisilabizáljak.
 
Aki pusztán a Miikére jellemző erőszakosságot és vérfürdőt várja, nem fog csalódni, de nem is lesz maradéktalanul elégedett. A rendező tökéletesen tudja, mi néz ki coolnak a vásznon, de mintha nem találná a helyét. Se témájában (emberi aljasság határai, Japán ellentmondásai), sem stílusjegyeiben nem tipikus Miike-film (bár szerepcsere és árvagyerek azért akad), a rendezői kézjegy legpregnánsabban az asszony megkínzásánál és sárban üldözésénél látható. A véres, kegyetlen erőszak és a különböző halálnemek adnak egy speciális dramaturgiát a filmnek, ha már a hagyományos western nem. Jó keleti szokás szerint gyakorlatilag nincs olyan fegyver, amit ne csodálhatnánk meg használat közben: nyílpuska, szamurájkard, pisztoly, duplacsövű shotgun, Gatling-gyorstüzelő.

Bár a hangsúly az olasz westernen van, azért az amerikai hagyományok is megcsillannak (a Harcos habitusa inkább John Wayne-re emlékeztetett, mint Eastwoodra), de a többség megy a levesbe, bocs: sukiyakiba, pedig az idézetek közé még a Zorro-reminiszcencia is belefér (a zuhanás közbeni füttyre a hű paripa aláfut hősünknek. Vagy a Lucky Luke & Jolly Jumper asszociáció túl durva lenne?)

Az eredeti ’66–os filmmel öszehasonlítva, mint egy Freddie Krüger-plüssjáték. Viccesen néz ki, elnézegeti az ember, de másodszorra elő nem venném. A Corbucci-örökséget sikerült teljesen kilúgozni, maradt pusztán a sár és az arctalan Hős vérfürdői.

A spagetti és a sukiyaki mellett találhatunk mexikói adalékokat a Desperadóból, sőt John Woo-féle hozott anyagokat is. Csupa olyan dolgot, aminek az olasz western volt az alapreceptje.

Egy Django-film nem lehet meg Luis Enriquez Bacalov főtémájának feldolgozása nélkül. Igaz, most Saburo Kitajima énekli, a maga speciális (kobushi) énekstílusában.

Ez a világháború utáni posztmodern végpontja, hol vannak már Godard finom célzásai, Melville áthallásos gengsztersztorijai? Hol az a műgond, amivel Bertolucci és Argento hónapokig nézte a westerneket, hogy azok alapján írják meg a Volt egyszer egy vadnyugatot?

(A forgalmazó előszeretettel foglalkozik a leonei és a kurosawai örökséggel, de hogy a filmben verbálisan is megjelenő „A testőr”  maga is Dashiell Hammett Véres aratásán alapul, már kevésbé hangsúlyos. Ez az igazi globalizáció, kérem, még abból az időből, mikor a McDonald’s-nak tíz étterme volt!)

Nem ódzkodom eleve a filmes idézetektől és önreflexióktól (par excellence vadászom pl. Hitchcockot a saját filmjeiben), de ezek helyett inkább a forgatókönyvre kellett volna hangsúlyt fektetni. A dramaturgia alig összerakható, a dialógusok a jellegtelentől a borzalmasig terjednek – Tarantino ellenére, vagy tán pont azért? Pláne, hogy egész jelenetek vannak egy konkrét idézetre kihegyezve és a képembe tolva. Ennek ellenére unatkozni biztos kevesen fognak, egy véres jelenetet egy másik még véresebb követ, és vizuálpoénok is akadnak. Csak én vágynék többre?

Egyik oldalról öncélú paródia, még a Zucker-Abrahams-Zucker-csapatnak is becsületére válna, másik oldalról hommage a nagy elődöknek. De ezt brutál módon vágja a pofádba.

(És a példa, hogy jobban is lehet csinálni az easternt: Ji–woon Kim The Good, the Bad, the Weirdje.)

Az egész film két gondolatjel közti zárójelbe tett idézőjel – ennek megfelelően vehető komolyan; avagy ahogy  Marco Tullio Barboni írta: „Úgy marad meg, mint egy kis zárójelbe tett furcsaság, amit soha, senki nem tud megmagyarázni.”

Sukiyaki Western Django. Japán 2007. rendezte: Takashi Miike. Írta: Takashi Miike és Masa Nakamura. Producer: Toshiaki Nakazawa, Masato Ôsaki, Nobuyuki Tohya. Fényképezte: Toyomichi Kurita. Zene: Koji Endo. Szereplők: Hideaki Ito, Masanobu Ando, Koichi Sato, Kaori Momoi, Quentin Tarantino és még sokan mások...
 

Ip Man

Van egy jelenet a Ip Man legelején, amely szinte ledermesztett: Ip Man (Donnie Yen) és a felesége (Lynn Xiong) bevásárolnak a piacon. A törékeny, alacsony mester és a majdnem egy fejjel magasabb, gazellatestű asszonya szinte kiköpött mása Stephen Chow és Anita Mui párosának a hongkongi filmtörténelem legendás, korakilencvenes new wave-jéből (lásd a Justice My Foot-ot, illetve a folytatását, a Hail the Judge-ot.) A torkom összeszorult. Ma Stephen Chow világhírű, Anita Mui pedig halott.

A Ip Man a címszereplő legendás wing chun mester élettörténetét meséli el. Aki arról a leghíresebb, hogy Bruce Lee-t is tanította, csak épp addig a film nem jut el. Üdvözlöm.

A wing chun az összes kínai harcművészet közül a leghatásosabb tud lenni, ha úgy tanítják, ahogy kell. És nagyon kevés helyen tanítják jól. Másik jellemzője, hogy nehéz látványosan filmre vinni, mivel legfőbb erénye a gyors, apró ütések megfelelő elhelyezése – a reális kungfu és a filmes kungfu pedig mérföldekre van egymástól. A producerek megpróbálták a kettő közötti különbséget azzal áthidalni, hogy Sammo Hungot fogadták fel akciókoreográfusnak, aki korábban a Warriors Two-ban (1978) és a Prodigal Son-ban (1982) már képes volt a wing chunt látványosan megjeleníteni.

Persze túl nagy valósághűségre senki ne számítson, sem a koreográfia, sem a történelmi hűség tekintetében: az elsőben még mindig túl sok a drótozás ahhoz, hogy old schoolnak lehessen nevezni, a második pedig érthetetlen módon épp abban rugaszkodik el a tényektől, ahol a sztorit még akciódúsabbá lehetett volna tenni, pl. Ip Man a szülővárosában, Fushanban rendőrtisztként teljesített szolgálatot, erről a forgatókönyv mélyen hallgat – az író, Edmond Wong a rendőrszerepet a történet ambivalens morális döntéseket hozó figurájára, az opportunistát alakító Lam Ka Tungra tukmálja.

A magas költségvetésnek és Wilson Yip elegáns rendezésének köszönhetően a Ip Man látványos, jóképű film, a főszerepben a szokatlanul visszafogott Donnie Yennel. Csodálkoznék – mint ahogy csodálkoznak is sokan -, ha a hozzám hasonszőrűek, akik Donnie karrierjét már a kezdetektől nyomon követték, kinéztek volna belőle egy ennyire sztoikus alakítást. Ami messze nem jelenti azt, hogy átesett volna a ló túlsó oldalára, és most meg túlságosan kevés gesztussal operál. A figura elmélyítését elősegítő karakterjelenetekben a színész érzékenyen rebben, legyen szó akár a felesége és a kisfia iránt érzett szeretet vagy a honfitársai szenvedését átérző hazafi gyötrelmeinek átadásáról. A mellékszereplők már messze nincsenek Ip Man figurájához hasonlóan kibontva, bár a szereposztás kiváló: az asszonyát a Rosamund Kwanra és Anita Muira (lásd legfelül) egyaránt hasonlító csodaszép Lynn Xiong játssza, legjobb barátját Simon Yam, a Ip Man életét megkeserítő északi kungfumestert (később rablóvezért) pedig a Story of Ricky-ből megismert Fan Siu Wong.

Sajnos, bár a forgatókönyv részletes, és igyekszik a történet tempóját fenntartani, túl sok benne a klisé – harcművészeti-filmes és szimplán filmes egyaránt – ahhoz, hogy valódi izgalmakkal tudja a nézőt a padlóra gyűrni. Ugyanaz a problémája, amitől a Jet Li-féle Fearless is vérzett: a sztori struktúrája semmiféle meglepetéssel nem szolgál, és attól kezdve, hogy a japánok megszállják Fushant, már előre sejthetjük, hogy a finálé egy párbaj formájában fog egy órával később leperegni, és majd Ip Man meg a japán generális gyakja egymást benne. Közönség előtt, valami színpadon. A Fearless-ben is volt ilyesmi egy rakás.

A befejezés ráadásul erőszakkal igyekszik valamiféle érzelmi reakciót előhúzni belőlünk a legutolsó előtti pillanatban, csak hogy a legutolsóban negálja ugyanezt, hiszen a film folytatódik (a producer már beígérte), Ip Man életének még csak a felénél tartunk, Bruce Lee még be sem somfordált az edzőterembe.