vígjáték

Vissza a jövőbe
2015. március 26.
2015. március 20.
2015. március 13.
2015. március 5.
2015. február 14.
2015. január 19.
2015. január 14.
2014. december 11.
2014. november 10.
2014. november 9.
2014. november 7.
2014. november 4.
2014. november 3.
2014. november 2.
2014. október 31.
2014. október 28.
2014. október 23.
2014. október 11.
2014. szeptember 30.
2014. szeptember 7.
2014. szeptember 3.
2014. augusztus 21.
2014. augusztus 15.
2014. július 17.
2014. július 12.
2014. június 18.
2014. június 8.
2014. június 3.
2014. május 30.
2014. május 20.
2014. május 19.
2014. április 2.

Konvoj

Végtelenbe kígyózó választóvonal. Dübörgő kerekek alatt sistergő beton. Határtalan égbolt. Fehéren izzó csontok a homokban. Felpörgő motor zaja. Sűrű benzingőz. Ördögszekerek. Apokalipszis mindig. A szabadság mámora vagy a paranoia vérfagyasztó kiteljesedése: sosem tudhatod, mi vár rád az úton. Öveket bekapcsolni: szigorúan szubjektív válogatáson alapuló sorozatunkban igyekszünk összeszedni nektek mindent, ami elől nem érdemes kitérnetek, ha a geekség országútján száguldoztok: Geektrip!

convoy2.jpgMikor matchbox-nyűvő kiskölyökként először találkoztam a Konvoj laza banditáival, még fogalmam sem volt Sam Peckinpah zseniális életművéről, a vadnyugati hősképet újradefiniáló westernjeiről, csak annyit tudtam, hogy ez az egyik legtökösebb, legvagányabb film, amit valaha láttam. Bár nyilván nem mérhető a klasszikus munkákhoz, forgatásának problémás körülményei köztudottak (a szisztematikus önpusztításban elmerülő Peckinpah helyett egyes jeleneteit James Coburn dirigálta le), mégis magán viseli a markáns rendezői jegyeket, ráadásul vicces, látványos, végtelenül cool és igen, a mai napig az egyik legtökösebb, legvagányabb film, amit valaha láttam.

Főszereplőnk Martin "Gumikacsa" Penwald (Kris Kristofferson) - becenevéről próbáljatok ne a fürdőkádban töltött önfeledt percekre asszociálni, talán helyesebb lenne az "Abroncskacsa" elnevezés, bár tény, hogy magyarul ez sem hangzik kevésbé hülyén, a lényeg: a névnek a sztori  szempontjából abszolút van értelme - nem vágyik sokra: járja az utakat, jókat kajál, piál, gyönyörű nőkkel szeretkezik. Világrendje hiánytalanul kialakult, egyszerű és teljes, azt azonban nem tűrheti, ha ok nélkül baszogatják. Márpedig Lyle Wallace seriffnek (Ernest Borgnine) ez a feltett szándéka: egy régi sérelmét megtorolni kívánva nem nyugszik, míg verekedést nem provokál Gumikacsa törzshelyén, hogy aztán a szövetségi hatóságokat is bevonva hajtóvadászatot indíthasson hősünk és társai ellen. Az öntörvényű kamionosok menekülése a híradóstáboknak köszönhetően hamarosan széles médianyilvánosságot kap, az emberek forradalomárokként ünneplik a sofőröket, Gumikacsa pedig népi ikonná válik, holott ő csak azt akarta, hogy végre békén hagyják.

Mint a sztori leírásából is kikövetkeztethető, a film igen közeli rokonságot mutat a lehengerlő Vanishing Pointtal, ám míg abban a Barry Newman által alakított Kowalski önként vállalt elszigeteltségben, magányosan, elfojthatatlan dühtől fűtve néz szembe a hatóságokkal, Gumikacsa a kezdetektől maga mellett tudhatja társait, akik soha, semmilyen körülmények között nem hagyják egyedül, segítik, nem csak szimpátiájukat fejezik ki iránta, de aktív részt vállalnak menekülésében. Bár Gumikacsa magasról tesz a Messiás szerepre ("Nem engem követnek, csak én megyek elöl"), elfogadja a támogatást, sőt, a konvoj törvényen kívüli közösségként, kerekeken guruló családként funkcionál. Míg Kowalski kocsija ki van szolgáltatva az őt ért atrocitásoknak, a konvoj kamionjai dinoszauruszokként dübörögnek keresztül az akadályokon, házfalakat zúznak és rendőrautókat préselnek, vagy blokádokat bontanak, ha éppen úgy adódik.

convoy4.jpgA társadalomkritikus mondanivaló itt nem csak a képeken keresztül sejlik át, de konkrétan el is hangzik a konvoj tagjaival lezavart rövid riportokban: szóba kerül  a fekete vietnami veterán felháborodása hazájának közönye iránt, a növekvő gáz-és benzinárak és a Watergate-botrány is - ezeknél azonban jóval szofisztikáltabb üzenetet hordoz a kíváncsiskodó riporter arcába tolt szőrös férfisegg. A nézők örömmel ölelték keblükre a filmet (ez lett Peckinpah legnagyobb bevételt generáló műve), annak ellenére, hogy a Konvoj korántsem a tömegek felszabadítása mellett érvel: mikor egy hataloméhes politikus meglátja a szedett-vedett bagázsban a potenciális szavazóbázist, vigyorogva, átlátszó ígéreteket szajkózva ereszkedik le közéjük, ők pedig gondolkodás nélkül, lelkes, bamba birkákként tapsolnak neki. A legtisztább szándék is önmaga ellen fordul, ha szélesebb rétegek próbálják kisajátítani, a forradalom is üres jelszóvá silányul, mikor csak azért állsz mellé, mert nincs más ötleted. A szabadság személyes ügy, olyasvalami, amit csak egyedül harcolhatsz ki magadnak, ha valaki mást kell követned, hogy önállóságot hazudj, rossz úton jársz.

Bár a karavánt ekhós szekerek helyett kamionok alkotják, a Konvoj ízig-vérig westernfilm, egyfajta pozitív hangvételű A vad banda. A párhuzamok a vadnyugati antihősökkel számosak, kezdve az egymást bandita-neveken szólító sofőrök minden mást felülíró bajtársiasságától a törvények módszeres figyelmen kívül hagyásán át a hatóságok gerinctelenségén keresztül a fináléban egymás mellé, a városba induló pisztolyforgatókat idéző képbe rendeződő kamionokig: a díszletek változtak, a lényeg nem nagyon. A seriff jelvényt viselő gazember, fogalma sincs az élet valódi értékeiről és élvezeteiről, kisstílű, töketlen vesztes, akit a sofőrök szánakozással vegyes megvetéssel figyelnek. Lyle egyetlen mozgatórugója a mások feletti hatalom gyakorlásának kényszere, nem tudja elviselni a zabolázatlan szabadság látványát, a tisztességes vetélkedés helyett csak a túlerőben bízhat. A sofőrök vele ellentétben rendelkeznek erkölcsi tartással, tudják, mi a becsület, a tisztesség, hitük csak a társadalmi berendezkedéssel, a törvény betűjével összeegyeztethetetlen. A feszültség egyre fokozódik, a tétek növekednek, a finálé azonban kétarcúra sikerül: magában hordozza egy katartikus végkifejlet lehetőségét, de a forgatókönyv csavar rajta egyet, és végül a rendezőtől szokatlan irányba fut ki. Lehet  nem szeretni ezt a lezárást (sokan vannak ezzel így), én mégis úgy érzem, beilleszthető Peckinpah világába. Ez egy ilyen kor, itt ilyen finálé dukál, ráadásul a direktor az egész film hangulatát, szellemiségét aláásná egy önismétlő befejezéssel.

convoyp3.jpgA kocsmai verekedés, az autós üldözések és a karambolok vértelenek, de elsőrangúan kivitelezettek, a roncsolt fém sikolyai fülsértők, a tömegek érzékelhetők, az összecsapások lényegesen átélhetőbbek és élményszerűbbek, mint egy fizikai képtelenségekkel zsúfolt CGI-hajsza esetében. Chip Davis aláfestőzenéje ízlésesen keveri a western-hangulatot a modern megoldásokkal, feszültségteremtő és lelkesítő, vigyorgásra késztető momentumokkal egyaránt szolgál.  A humor végigkíséri a filmet, megléte ugyanolyan fontos jellemvonásként kerül bemutatásra, mint a becsület, vagy a tisztesség, még Lyle karaktere is akkor válik némiképp (na nem nagyon) szimpatikussá, mikor végre képes röhögni az életén.

Mert itt van a lényeg: röhögj, kajálj, szeretkezz nagyokat, élj, és élvezd, amíg elveid meghazudtolása nélkül teheted. Ja, és ha lehet, mindig maradj a konvoj elején. Vagy legalább az élmezőnyében.

2014. március 17.

VHS Paradise: Nagy zűr kis Kínában

bigtroub3.jpgGondolom, annak már akkoriban is egyértelműnek kellett (volna) lennie, hogy a '80-as évek+John Carpenter+Kurt Russell kombinációból valami bazijó sül majd ki, mégis voltak sokan, akik A dolog és a Menekülés New Yorkból ellenére sem szavaztak bizalmat neki. A Nagy zűr kis Kínában istentelenül nagyot bukott a mozikban (Carpenter meg hagyta is a picsába Hollywoodot, és ment vissza független filmeket csinálni). De ez a mozi akkora blődli, akkora baromság, akkora korszakesszencia és idézetgyűjtemény, hogy csak idő kérdése volt, hogy bepofátlankodja magát a popkultúra nagyjai közé - videón már kaszált is szépen. Hölgyeim és Uraim: íme, a VHS mennyország egyik tőről metszett darabkája!

Borbíró Andris: Vicces ahogyan kialakulnak a gyenge pontjaink egy-egy olyan színésszel (vagy színésznővel) kapcsolatban, akikről tudjuk, hogy istenigaziból nem a szakmájuk csúcsát jelentő mesteremberek, nem is zsenik - csak éppen remekül elszórakoztattak minket épp elégszer ahhoz, hogy már a rusnya pofájuk (avagy csinos hátsójuk) látványától is jókedvünk legyen. Kurt Russell pontosan ilyen B-színész, Carpenter meg hasonló kategóriába eső rendező (na jó, ő azért a cheesy megoldások meg a kőkemény szintitémák mellett telitalálat, azóta alapvető horrorfilmes fogásokat is használt bőven), így hát természetes, hogy közös munkájuk ezúttal is remek szórakozás, igazi 80-as évekbe röpítő kvintesszencia (még ha számomra nem is végez a Carpenter-filmek élmezőnyében).

Nemes András: Ha pisztolyt fognak a fejemhez, sem tudtam volna gyerekként megmondani, apám hogyan képes végigröhögni a Nagy zűr kis Kínában-t: mikor az elárasztott liftből való megmenekülés után hőseink foszladozó, rothadó hullákkal találják szembe magukat a víz alatt, számomra az egyik legfélelmetesebb horrorjelenet volt, amit valaha láttam. Azóta persze értem, apám miért röhögött, sőt, a film egyes jelenetein már akkor is vigyorogtam, a humor számomra inkább mégis a feszültség oldására szolgált, kurvára nem esett le, mekkora poén az egész  (holott már a cím is gyanús lehetett volna). Azóta nyilván más szemmel nézek e becses alkotásra, rajongásom iránta azonban cseppet sem csökkent, legfeljebb másfajta rajongássá változott. John Carpenter és Kurt Russel alkotói együttműködésének két korábbi, klasszikussá érett végtermékéhez (remélem, a kedves Geekz-publikum nem igényli bemutatásukat) képest a Nagy zűr... egy fergetegesen őrült, elszabadult, betépett cirkusz benyomását kelti, ahol az attrakciókat nem zavarják meg felesleges üresjáratok, konferanszok, a fellépők pedig mindent megengednek maguknak, egyetlen dolgot véve halálosan komolyan: a szórakoztatásunkat. Látványos tömegbunyóktól, repkedés közben abszolvált kardpárbajoktól kezdve a fekete mágiáin keresztül egészen Csubakka eltitkolt, szellemileg visszamaradott unokatestvéréig terjed a skála, amit lenyűgözésünkre bevetnek, miközben Kurt Russel úgy töketlenkedi végig a játékidő nagy részét, hogy legfeljebb véletlenségből képes kárt tenni az ellenségben, mégis elképesztően cool marad. A film egy pillanatra sem ül le, a szereplők pofátlan lazasággal veszik tudomásul a legnagyobb képtelenségeket is, ebben a világban minden természetes, amit egyébként elképzelhetetlennek gondolnál. És milyen jól is van ez így.

Dr. Sick Fuck: John Carpenter és Kurt Russel nem elhanyagolható mértékben felelősek azért, hogy a ’80-as években beköszöntött a zsánerfilmek aranykora; ebbéli érdemüket nem lehetséges elégszer hangoztatni. A Nagy zűr Kis Kínában egy elképesztően remek sorozat fontos tétele (reményeim szerint a Geekz olvasóinak nem kell felsorolni, mely címek tartoznak ide), kollaborációjuk fontos állomása, bár a narratívát alapjaiban meghatározó komikum korántsem számít megszokottnak Carpenter alkotói szemléletében.
Jack Burton totálisan all american figura, a le-se-szarom életfilozófia világbajnoka. Freightlinert vezet, sweatshirtöt, bluejeanst és west coast csizmát visel, melynek szárában baszomnagy Bowie-kést tárol; szörnyen hetykén lépdel és általában véve roppantmód elégedett magával, mivelhogy önnön balfaszságáról egyetlen pillanatra sem hajlandó tudomást tenni. Simán nevezhető rendezői bravúrnak, hogy Carpenter a narratíva kulcsfigurájának egy önelégült bunkót tett meg, aki végigbalfaszkodja a józan módon kimért játékidőt (akkoriban éppen nem volt divatos minden szirszart két és fél órásra vágni; jó volna, ha ismét divatba jönne ez a szemlélet), rúzsos szájjal monologizál a végjátékban, lazán tolja a zseniális egysorosokat („Everybody relax, I’m here.”), hogy csakis a kritikus pillanatban tegyen döntő hozzájárulást a cselekményhez. A forgatókönyvet teleszórta nagyvonalúan kezelt kulturális referenciákkal, amelyek ténybéli alapjait minden valószínűség szerint a helyi Story magazin kisszínes rovatában olvasott egyhasábos szolgáltatta, ám a végeredmény annyira vagány és vicces, hogy még a tessék-lássék díszletezés és a legkevésbé sem különleges effektek sem képesek elrontani a néző örömét.
Mit is mondana ilyenkor Jack Burton? Öreg Jack azt mondaná, hogy a nem is annyira távoli múltban még készültek ennyire menő és laza filmek, amelyek csak és kizárólag szórakoztatni akartak, és nem feszültek rá látványosan a nagyotmondás kurválkodási kényszerére, ami sajnálatos módon meghatározza a mai akciófilmeket.

Nagy Krisztián: Annak ellenére, hogy még általános iskolás fejjel is észrevettem, hogy a Nagy zűr Kis Kínában forgatókönyve több sebből vérzik, mivel ez volt egyszerre az első találkozásom a kínai mitológiával és az amerikanizált wuxiával (mint ahogy mindennel, ami a távol-keletről jött, amerikai adaptációban futottam össze először), a mai napig megmaradtak bennem a Pork Chop Express hányaveti, aranyszívű, de átlagamerikai, kedvesen lúzer főhősének kalandjai. Volt benne minden, ami a nyolcvanas évek kvintesszenciája, ráadásul teljesen sokkolt, hogy egyik személyes héroszom, Snake Plissken önmagából kifordult paródiája szerencsétlenkedi végig a vetítési időt, és a sidekickje lopja el a show nagy részét. Ezt majdhogynem személyes sértésnek könyveltem el, de aztán Lo Pen három misztikus harcosának, a szőrös szörnyetegnek, ami később autóstoppol egyet a végefőcímben, és legfőképpen a Dungeons & Dragons szerepjátékból vendégszereplő beholdernek (tudjátok, az a lebegő, sokszemű gömb) végül sikerült megbékítenie. Akkoriban nem értékeltem annyira Kim Cattral vízipólós attrakcióját, mint középiskolában, amikor újranéztem a filmet, már nem annyira karcos szalagon és normális szinkronnal. Nálam a Nagy zűr a nyolcvanas évek legjobb filmjeinek az abszolút listája felső harmadában trónol, mindenesetre a mai napig meggyőződésem, hogy Carpenter ide vagy oda, de Jack Burton karaktere és Kurt Russell felhőtlen lubickolása nélkül a szerepben ez a film elmerült volna a középszerűség mocsarában. 

2014. március 12.

Cheap Thrills

cheapthrills1.jpg„Egymillió forintért megdugnád anyádat?” – kérdezte tőlem valami vadbarom a tízes éveim derekán, gondolván, hogy ez jó vicc. Fogalmam sincs, milyen válaszra számított (aligha arra, hogy „nem, de a tiédet igen”, legalábbis ha jól olvastam az arcáról), talán ő se tudta, de nem is lényeges, hiszen mind az egymillió forint, mint a szülő akármilyen körülmények közt, akármiért való megdugása totálisan kívül esett a realitáson. Viszont ez az inkább sértegetés felé hajló provokáció is jól példázza, hogy az efféle „mire lennél képes, és mennyiért” kérdések, a „fogadjunk, hogy nem mered…” jellegű kihívások mennyire természetes részét képezik az ember életének, főleg (de nem csak) gyerekkorban.

És akkor még nem is említettük a reality show-k válogatott ocsmányságait vagy a Jackass banda „hányj a serpenyőbe, főzd meg, és zabáld meg”-féle sokktúráit, amik mind ebből a mentalitásból táplálkoznak. Aztán meg a filmvilág is vagdos szeletet magának a tortából, ott van pl. a 2012-es Would You Rather vagy akár Ole Bornedal Éjféli játszmája, hogy a műfaji példáknál maradjunk.  Az elsőfilmes E. L. Katz pedig tavaly egy olyannyira szénfekete humorú és kurvára gonosz thrillert épített a koncepcióra, hogy az élmény még órákkal a megtekintése után is egyszerre fáj és mulattat.

A súlyos anyagi problémákkal küszködő, nyárspolgár családapa, Craig (Pat Healy) és egykori osztálytársa, a piti alvilági behajtó, Vince (Ethan Embry) egy gazdag seggfej, Colin (David Koechner) és unatkozó felesége, Violet (Sara Paxton) társaságába kerülnek. Colin azzal szórakozik, hogy párszáz dollárért mindenféle hülyeségekre veszi rá a két régi havert. Bosszantsanak fel egy pultnál üldögélő bártündért, húzzanak be egy felpaprikázott kidobónak és ehhez hasonlók. De miután a kis csapat kiköt Colin házában, a tétek megnőnek. Egyre nagyobb pénzek forognak kockán, és egyre gusztustalanabb, veszélyesebb, immorálisabb dolgokat kell megtenni értük. Végül előkerülnek húsvágó bárdok, döglött kutyák, kések és pisztolyok is.

cheapthrills3.jpgKatz bőven szolgál azokkal a röhejes, hatásvadász és mind véresebb szituációkkal, amikre a téma és a cím alapján számítunk, de azért a film jóval több ennél. Az exploitív elemek bátor felvállalásai mentén ellavíroz a thriller, a fekete komédia, a horror, a krimi és a szocio-dráma határai között, hol jackasses gusztustalansággal, hol gonosz helyzetkomikummal, hol székbe szögező suspense-zel dolgozva, és sosem adva meg magát egyetlen zsáner jól behatárolható szabályszerűségeinek sem. Közben pedig morális dilemmákat vet fel, és kényelmetlen témákat boncolgat, csak éppen nem szikével, hanem láncfűrésszel: a gazdagok és a szegények közti, táguló szakadék olyan rohadék szatíráját nyújtja, amilyenhez foghatót még nem láttál.

A „mire vagy képes egy kis pénzért?” felvetést pedig az egyetemes „mi az ember?” kérdéssé formálja. Mert lám, milyen könnyen lemállanak rólunk a helyest és a helytelent meghatározó társadalmi normák, milyen gyorsan magunk mögött hagyjuk a civilizációt egy kis plusz létbiztonságért cserébe. Vagy ez, mármint a civilizáció, eleve csak illúzió? A kérdés nagyon is jogos, ha belegondolunk pusztán abba a banális ténybe, hogy egyszerű, dolgozó emberek milliói szolgálnak nap, mint nap lábtörlőkként faszfej főnökeik számára, és csak azért nem kapnak fel egy klaviatúrát, hogy széttörjék rajtuk, mert a fizetés nélkül nem tudják eltartani a családjukat.

Craig a kezdeti hitetlenkedés, fejcsóválás és „hazaakarokmenni” után ugyanezért ugrik úgy Colin szavára, mint egy jól betanított kiskutya, ami azért él és hal, hogy visszahozza azt a rohadt faágat. Vince kicsit más tészta: a kurvákra és drogra váltandó pénz mellett az agresszív irigység, az egészségtelen versenyszellem is hajtja (mert egy-egy kihívás teljesítéséért csak egyikük kap pénz), de persze feljön az egyéni és osztálykülönbségekből adódó mindenféle salak is. Katz bizarr, vicces és kegyetlen szituációkkal demonstrálja, hogy megfelelő motiválással egyetlen este alatt lebontható egy emberről mindaz, aminek addig hitte magát. Hörög, fröcsög, állatiasodik, megalázza, megcsonkítja magát, nem számít. Talán még öl is.

cheapthrills2.jpgA zárókép az utóbbi évek egyik legzseniálisabbja. Ott áll a FÉRFI (így, kibaszott nagy betűkkel) a maga királyságában, sőt, Birodalmában, és a szituáció realitásának borzalma, helyességének eufóriája, humorának aljassága letaglózó, sokkoló, térdcsapkodós és őrületesen kielégítő. Katz bravúrja az, hogy bármilyen vadul rángatja a filmet a műfaji és érzelmi skálákon, végig elkerüli a koncepció csapdahelyzeteit, és sem tematikailag, sem stilisztikailag nem veti el a sulykot, ellenben van bőr a pofáján, hogy a felmerült kérdéseket saját maga válaszolja meg egyetlen képben – és még ezt is hihetetlenül jól csinálja. A Cheap Thrills az év egyik legjobb filmje, egyszerre igényes és bűnös élvezet, bár miután kiélvezted, csak marad benned némi kényelmetlen érzés.

Mert tudod, hogy biztos van, aki az anyját is megdugná egymillió forintért. Meg biztos van, aki ingyen is.

2014. február 19.
2014. február 14.

Knights of Badassdom

KOB3.jpgKlassz dolog az eszképizmus. Megannyi, napjaink rohanó világától megcsömörlött, amúgy viszont persze, hogy szabad szellem számára jelent kiutat a szürkeségből, balzsamot a hétköznapok pitiáner küzdelmeiben lehorzsolt lélekre. Kaland! Misztikum! Hatalom csettintésre! Milyen fasza már fejben ragyogó hősnek lenni, sosem látott tájakon kalandozni, mitikus ellenfelek seregeit térdre kényszeríteni! És ha már az asztali szerepjáték, vagy a számítógépes játékok nem bizonyulnak elegendőnek, még mindig ott van a következő szint, a határok végső átlépése: a LARP, azaz élő szerepjáték, korhű jelmezzel, szabad ég alatt, több tucatnyi hasonló elvetemült díszes társaságában. És – morfondírozott minden, a szerepjátékok bűvkörében élő geek valószínűleg minimum egyszer, feltehetőleg még kamaszkorában, amikor a hobbi általában elkapja az embert – mekkora királyság lenne, ha még egy fokkal tovább lehetne vinni ezt az egészet, és mindez valósággá válna?

A kérdésre van válasz: semennyire nem lenne királyság, egész pontosan óriási szopás lenne. Ha csak valaki nem tartaná szórakoztatónak, hogy a kertipartiján tiszteletlenségét teszi egy regimentnyi ork, akik nem elég, hogy az összes sört felvedelik, de még a vendégeket is felszecskázzák, nagy ívben leszarva, hogy azok papíron amúgy huszonhetedik szintű varázslók (az orkok elég bunkók tudnak lenni). Márpedig a - hevenyészett fordításban – Tökösség Lovagjaival, azaz egy raklapnyi, élő szerepjátékra összesereglett hardcore nörddel nagyjából ez történik.

Főhősünk, Joe ugyan egy ideje már szakított a hobbival, ám miután csöppet sem geek csaja kidobja, segítőkész haverjai (köztük a kissé elpazaroltnak tűnő Peter Dinklage) szerelmi bánatát orvosolandó ordenáré módon leitatják és befüveztetik, majd suttyomban Evermore mezejére, azaz a helyi LARP közösség legnagyobb eseményére fuvarozzák. Kezdetét veszi az eposzi kaland, a hősök (műanyag) fegyvert ragadnak, a csapatok (Freakland Warriors, Gnomeland Security, The Norse Whisperers és egyebek) kvesztelni indulnak a mindent eldöntő, nagy csata előtt, valamint Ryan, a nekromanta az egybegyűltek segedelméért fohászkodik, hogy fellelhesse elveszett inhaláló spréjét. Azonban ahhoz, hogy az évek óta absztinens Joe részt vehessen az eseményen, a mesélői önkény miatt társainak előbb egy rituálét kell végrehajtaniuk – minő szerencse, hogy Eric, a varázsló minap az ebayen szert tett egy egészen autentikusnak tűnő régi varázskönyvre (szakkifejezés: tome), ami direkt adja magát egy ilyen jelenet levezénylésére, még mindenféle halandzsa szöveg is van benne, tök jó.

KOB1.jpgA figyelmes néző persze az Evil Dead óta tudja, hogy obskúrus, régi fóliánsokból KURVÁRA NEM OLVASUNK FEL, pláne nem fejhangon kántálva, pentagrammák és pirotechnika aktív bevonásával. Mert esetleg megjelenik valami, amire pont annyira vágyunk, mint egy rég látott alkesz nagybácsira gyermekünk születésnapi zsúrján – ebben az esetben az entitás egy pokolból szalasztott succubus, aki legott mészárszékké változtatja a barátságos mérkőzést. Amit a főszereplők nyilván igyekeznek megakadályozni, mert hiszen ha képzeletben hősök, akkor miért ne lehetnének azok a valóságban is … bla bla, faszom.

Két baj van ezzel a filmmel: az első, és legfőbb az, hogy bár alapfelvetésében irdatlan nagy geekmozinak tűnik, alig bír valamit kezdeni a benne rejlő potenciállal, helyette egy átlag tinihorror totál kiszámítható dramaturgiájára építkezik. A második, hogy pont emiatt marha unalmas. Néhány igazán jól sikerült pillanattól eltekintve totálisan megfeledkezik arról, ami a legfőbb erénye lehetne – jelesen a mégoly szűk rétegnek is szóló fanservice-ről – és egy borzasztó középutas, halálosan érdektelen megközelítés mellett teszi le a voksot. Egy élő szerepjátékosokról szóló indie filmtől nyilván a készítők sem várhattak kasszarobbantást, ehhez képest érthetetlen, mi a búbánatért kellett ennyire semleges vizekre hajózni: pont a bennfentes poénok, a közegben rejlő visszásságok kifigurázása tehette volna ezt nagyon élvezetes filmmé, azonban ez a középső, igazán vicces harmadtól eltekintve nem valósult meg. Persze, a kikacsintós poénok végig ott vannak, csak sajnos elég lélektelenül, amolyan tudjuk le jelleggel – a legeklatánsabb példa asszem (írnám, hogy spoiler jön, ha nem lenne amúgy kurva kiszámítható) a démon doom metál számmal történő legyőzése, ami akár még nagyon kúl és true is lehetne, ha nem ilyen wtf és hányaveti módon valósították volna meg. Így csak simán a lecke felmondása.

KOB2.jpgAkadnak jó mozzanatok is azért. Egyrészt, mint fentebb már céloztam rá, a Knights középső része, a konkrét LARP-os helyzeteket parodizáló harmad tényleg jól sikerült, ha még legalább 20 percnyi hasonló anyag lett volna, szavam sem lenne, simán elkönyvelném a filmet szerethető vígjátékként, apróbb hibákkal. Aztán ott van a számomra eddig tök ismeretlen Jimmi Simpson, mint Ronnie, az egomán, balfasz mesélő, aki csak azért nem lopja el a show-t, mert nincs igazán kitől, valamint Summer Glau, akit én bármilyen fos produkcióban órákig tudnék nézni, oké, nem feltétlenül a színészi teljesítménye miatt.

Az a szörnyű, hogy ha a Knights of Badassdom az ínséges 90-es években születik, valószínű akkora kultfilm lett volna, mint ide. Viszont az a pici, amit valójában tud, a mai metában, idézetekben és a geekség piedesztálra emelésében tobzódó popkulturális közegben édeskevés. Marad egy film, amit a legcélszerűbb úgy megnézni, hogy a péntek esti D&D parti után bedobtok pár sört a csapat ott maradt tagjaival, elröhögcséltek rajta, végigdumáljátok a felét, néha kimentek vécére, és nem állítjátok le, mert minek. Már ha ilyesmire bárkinek van ideje.

2014. január 23.

Vérturisták

sightseers.jpg Időnként mindannyiunkkal történnek felháborító dolgok. Valami olyasmi, amire nem értjük, mivel szolgáltunk rá. A buszon megtapossák vadiúj bőrcipőnket, a pénztárnál tonnányi apróval adnak vissza, rugdossák a székünket mozizás közben, a kiszemelt csajt az orrunk előtt szólítják le a bárpultnál. Vérmérséklettől, lelki alkattól függ, hogyan reagáljuk le ezeket: van, aki magából kikelve üvölteni kezd, akad, aki üt, a legtöbben azonban szó nélkül tűrjük súlyosnak vélt megrázkódtatásainkat, és képesek vagyunk feldolgozni a traumát, helyesen felismerve: kurvára nem nagy dolog. Mégis, amíg idáig jutunk, bizony megfordulnak a fejünkben a probléma megoldásának olyan változatai is, melyek a büntető törvénykönyv, és az alapvető jó modor szabályi szerint is elítélendőnek minősülnek. Napjainkban nagy divatja van az önmegvalósításnak, állandóan azt harsogják a fülünkbe, mennyire fontos kiteljesednünk abban, amiben a legjobbnak érezzük magunkat. Ez természetesen rendben is lenne, kivéve, ha történetesen a sorozatgyilkolászásban bírunk tökéletesen kiteljesedni.

Kegyetlen, mocskos, bűnös hely a nagyvilág. Mindenfelé erkölcstelenség. Felelőtlenség, meggondolatlanság és rosszindulat. Fertő. Bármerre mész, faszfejek vesznek körül. Idióták. Emberi hulladékok. Nem tisztelnek semmit és senkit. Téged különösen nem. Förtelmesen gonoszak, érzéketlenek és durvák. Hiába próbálsz jó lenni, lépten-nyomon az utadba állnak. Keresztbe tesznek terveidnek. Te azonban más vagy. Különleges. Szerelembe estél. Megtaláltad a másik feled. A Múzsád. Tudod, hogy őt rendelték neked, hiszen annyira jó vele a szex. Felemelő, tiszta érzelmek ezek: a kúráson alapszanak. Testnedveitek vakolatával borítjátok szerelmetek templomát. Vele önmagad lehetsz. Olyannak szeret, amilyen vagy. Felnéz rád. Tudja, hogy képes vagy végigvinni mindazt, amit elképzeltél. Mert nagy dolgokra vagy hivatott. Írni fogsz egy könyvet. Még nem tudod, miről, de az ilyesmi nem megy egyik napról a másikra. Ez jelentőségteljes dolog. Küldetés. Ehhez tapasztalás kell. Akkor is meg fogod írni, ha az a jöttment seggfej már írt könyvet, ráadásul hármat is. Nem hátrálhatsz meg. Eltünteted az útból. Rákényszerít. Mind ezt csinálják. Erőszakra kényszerítenek. Nem fordíthatod el a fejed, miközben azt kell látnod, hogy világodat beszennyezik, élettered meggyalázzák. Tenned kell ellene. Te csak őszinte próbálsz lenni, minden körülmények között kitartani elveid mellett. Az elvek fontosak. Azok tesznek emberré. Önmagaddá. És önmagadnál nincs fontosabb dolog a világon.

Ilyen gondolatok járhatnak Chris (Steve Oram) fejében, mikor újdonsült barátnője, Tina (Alice Lowe) társaságában lakókocsitúrára indul. Hősünk meglehetősen határozott férfiú, a végletekig kitart alapjaiban elcseszett értékrendje mellett, ami meglehetősen veszélyes ügy egy olyan figura esetében, aki szerint például többszörösen elkövetett szemetelésért balesetnek álcázott halálra gázolás dukál. Chris jót akar, de leginkább csak magának. Célja van, de pusztán annyi, hogy a valóság végre a fejében felépített rendszerhez igazodjon. Tina vakon, boldogan követi mindenhová, megváltóját látja benne, a férfit, aki minden lehetséges értelemben kitölti a benne tátongó űrt. Alternatív univerzumukban sokáig minden csodálatosan alakul (vagyis: mindenkit kinyírnak, akinek nem tetszik a pofája), a bajok akkor kezdődnek, mikor Tina rádöbben: tulajdonképpen ő maga is egyéniség, neki is vannak igényei, vágyai, és nem biztos, hogy Chris a legmegfelelőbb ember, aki mellett kiélheti azokat. 

Sightseers3.jpgGombostűhegynyire szűkült világképükből, az empátia teljes hiányából fakadó tetteik következményeit párosuknak esélyük sincs felfogni. Nem tudják, mit cselekszenek. Meggyőződésük, hogy gondolkodásmódjuk helyes, a pillanatokat, mikor meginogni látszanak, hamar fölülírja a megnyugtató önigazolás: ők nem hibásak, a világ van totálisan elcseszve körülöttük. Hülyeségük esetükben nyilván a szervezet védekező mechanizmusa, ha belátnák, hová jutottak, valószínűleg nem élnék túl. Végtelenül primitív felfogóképességük csak odáig terjed, hogy azt lássák, mások mennyire nem tesznek semmit az ő boldogságuk ügyében, innen pedig már csak egyetlen lépés, hogy a körülöttük élők puszta létezését is személyük elleni támadásnak véljék. 

A Született gyilkosok álompárja, Mallory és Mickey Knox akár szimpatikusnak is mondhatók a Vérturisták szereplőihez képest. Tina és Chris ellenszenves személyisége fel sem veti az azonosulás esélyét, ráadásul Oliver Stone filmjének videoklipszerű, túlpörgetett vizualitásával szemben Ben Wheatley rendezése kifejezetten visszafogott, elszálltabb pillanataiban is inkább álomszerűen szürrealisztikus. A két főszereplő játéka félelmetesen hibátlan, kissé aggasztó belegondolni, hogy ők maguk (és Amy Jump, a rendező állandó tettestársa) jegyzik a forgatókönyvet is. A Vérturisták kétségkívül Wheatley legkönnyebben befogadható, akár közönségbarátnak is nevezhető filmje, ez azonban a Kill List és az A Field in England alkotójának esetében véletlenül sem felhőtlen, tét nélküli kikapcsolódást jelent.  Minden felmerülő szituációra jut egy remekül eltalált poén, a film elsődlegesen mégsem szórakoztató, sokkal inkább dühítő. Dühítő, mennyire igaz. Ez a két ember bármikor szembejöhet veled az utcán, bármikor a közeledbe férkőzhetnek, és nem fogod tudni meggyőzni őket arról, hogy amit tesznek, milyen mélységesen helytelen. Nem tudsz segíteni rajtuk. Ők ilyenek. 

Borítékolható, hogy a film megtekintése után megveted majd magad, ha valami hétköznapi szituáció pár pillanatra dühödt indulatokat vált ki belőled. De garantáltan ki fogja váltani. Mert ilyenek vagyunk. Nincs mit tenni. 

2014. január 15.

You're Next

Youre-Next-2011-Larry-Fessenden-blood-window.jpgHa rendezőként történetesen zseninek születtünk, egyszerű a képlet: csak csináljuk, amit természetünk szerint helyesnek érzünk, a végeredmény nagy valószínűséggel egyedi és megismételhetetlen, semmi máshoz nem hasonlítható műremek lesz. Amennyiben csupán középszerű talentummal vagyunk megáldva, még nem kell kétségbe esnünk: fogunk egy zsánert (esetünkben a horrort), megvizsgáljuk alkotóelemeit, kikutatjuk, mitől működőképesek, az innen-onnan összeszedegetett darabkákat ízlés szerint elrendezzük, majd agyalni kezdünk, miféle plusztartalmakkal tölthetnénk meg őket, hogy végeredményként ne egy tucatfilmet kapjunk. Választhatjuk az extremitásig fokozott erőszakot, a filozofikus megközelítést, ha viszont biztos közönségsikerre vágyunk, legkézenfekvőbb, ha a humorra voksolunk. Ehhez persze nem árt, ha rendelkezünk is némi humorral, valamint munkál bennünk az igény közönségünk szórakoztatására. Ha mindezek mellé sikerül épkézláb, csavarokat sem teljesen nélkülöző forgatókönyvet kreálnunk, és a világot sem akarjuk mindenáron megváltani, garantálható, hogy a kiéheztetett horrorrajongók lelkesen vetik rá magukat alkotásunkra.

Adam Wingard rendezőről sok minden állítható, csak az nem, hogy zseninek született volna. Félreértés ne essék, ez véletlenül sem sértés, csupán a kíméletlen tények higgadt tudomásul vétele. Van az a helyzet, mikor a lelkesedés, a jó ízlés, és az egyéni hang megtalálására utaló törekvés is elegendőnek bizonyulnak ahhoz, hogy nézőként jól szórakozzunk. Egy darabig. A You're Next legnagyobb érdeme, hogy ügyesen elaltatja a figyelmünket, először úgy csinál, mintha vérkomoly lenne, majd, mikor már éppen ásítozni kezdenénk, elkezd tapogatózni a járatlan ösvény irányába, és néhol (tényleg nem túl gyakran, de) szerencsésen rá is talál. Örömünk mégsem lehet teljes, mivel megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy csak addig képes nyújtani valamit, amíg játékideje tart, később rá kell döbbennünk, hogy valójában kurva keveset adott.

youre-next-movie-image-02.jpgEgy kedves, jómódú, enyhén diszfunkcionális család tagjai (papa, mama, gyerekek, és azok aktuális partnerei), a szülők házassági évfordulójának alkalmából összegyűlnek, hogy pár napot együtt töltsenek szeretetben, békességben. A terv természetesen borul, az évek óta gyülemlő sérelmek hamar felszínre törnek, a testvéri rivalizálásnál pedig csak az kellemetlenebb, mikor állatmaszkos idegenek nekilátnak a család módszeres kiirtásának. Az elegáns villa percek alatt mészárszékké változik, a házból nincs kiút, a mobiltelefonok nem működnek, a helyzet egyre kilátástalanabb, arra viszont senki nem számított, hogy a családnak éppen csak bemutatott Erin (Sharni Vinson) John McClane és Ellen Ripley szerelemgyerekeként szálljon szembe a betolakodókkal.

Ha nagydarab emberek kifejezéstelen maszkok mögé bújva baltákat és bozótvágó késeket lóbálnak, az rendkívül ijesztő tud lenni, feltéve, hogy az utóbbi években egyáltalán nem néztél horrorfilmeket. Ha esetleg mégis, kezdetben erős ellenérzéseid támadhatnak a filmmel kapcsolatban, de Wingard lazasága szerencsére képes kiemelni művét az átlagból, ha nem is túl magasra, és nem is nagyon sokáig. A karakterek motivációi egyszerűek, de logikusak és érthetőek, a túlzások megbocsáthatók, a feszültség folyamatos, a tigrismaszk alatt megbújó Simon Barrett tisztességes munkát végzett a forgatókönyvvel. Üresjáratok nincsenek, a cselekmény szépen építkezik, a csavarok megfelelően időzítettek és mérsékelten bár, de ötletesek. Brutalitás tekintetében azért vállalhattak volna többet az alkotók, a fesztiválsikereket pedig némiképp (na jó: nagyon) indokolatlannak érzem. 

Az underground-filmesként rövid, de emlékezetes szerepben feltűnő Ti West által rendezett The House of The Devil úgy volt képes valóban maradandó élményt nyújtani, hogy szinte kizárólag panelekből építkezett (más kérdés, hogy ez A fogadósok esetében már Westnek sem jött össze), a You're Next pedig csupán annyit variál a paneleken, hogy az építmény távolról újszerűnek hasson, stabilan megálljon a lábán, annak ellenére, hogy belül tök üres.

Picsába már, hogy manapság ennyinek kell örülni. 

2014. január 12.

Amerikai botrány

american-hustle0.jpgMár a film eleji kiírás is megmosolyogtató: „Részben valóban megtörtént” (Some of this actually happenned). Nem csak arról van itt szó, hogy David O. Russell a ’70-es, ’80-as évek FBI-os ABSCAM  akcióira alapozza a sztorit, amit aztán teljes szabadsággal gyúr a saját és a színészei, pontosabban a sztárjai képére, hanem arról, hogy ez máris egy kis fricska a mindenféle „igaz történet” címkével ellátott moziknak, amiknek persze szintén csak egy részük történt meg valóban. Ahogy egyáltalán az Amerikai botrány, a frizuráival, az improvizációival, a mindenével együtt egy baromi frappáns, ugyanakkor persze némi tisztelgéssel színesített, vicces és szexi fricska a korszak jellegzetes, az akkori zeitgeistra drámaian reagáló filmjeinek – sőt, a korszaknak magának.

Irving (Christian Bale) és Sydney (Amy Adams) dörzsölt szélhámos-álompár a viharos ’70-es években. Kefélnek, svindliznek és élvezik az életet, amíg egyik kuncsaftjuk, Richie (Bradley Cooper) meg nem lóbál előttük egy FBI-jelvényt. Szar a ventillátorban – hacsak nem segítenek a szövetségieknek lebuktatni néhány magukfajta átverőt. Csakhogy Richie egyrészt egyre magasabb ambíciókat dédelget, és végül már korrupt képviselőket és szenátorokat akar fejre állítani (köztük New Jersey népi hősét, Carmine Politót – Jeremy Renner), másrészt lassan kezdenek összemelegedni Sydneyvel. Mikor már a maffia is bekerül a képbe, Irving kicsit megbuherálja az eleve buhera hamis-arab-sejk-átverését, és keresztbe-kasul szopatni kezd mindenkit.

Az Amerikai botrány tökig színészfilm, ami nem csoda, mert Russell is megmondta, hogy sokkal jobban érdeklik a karakterek, mint a történet. Úgyhogy utóbbi fronton kár is nagy dolgokat várni, onnan nézve ez csak egy átlag átverős mozi, amiben megvannak az elvárható szövevények és fordulatok, de egyiknek sincs igazán jelentős súlya. Viszont a karakterek, na, azok simán az utóbbi év legjobbjai közt vannak, a pocakos-parókás életművész Irvingtől a pofátlanul ambiciózus Richie-n át előbbi félbolond, kurvás természeti csapás-feleségéig (Jennifer Lawrence kevés híján ellopja az egész show-t), aki majdnem leégeti a házat, amíg hites (és csak olyan) ura dolgozik, aztán meg csípőre tett kézzel várja, hogy az megköszönje neki.

Az, hogy ezek a színészek, vagyis sztárok, ezekben a szerepekben szanaszétjátsszák a vásznat, nem csoda. Russell azt mondta, a sorok nagyjából egyharmadát improvizálták, és ez olyan természetességet, intenzitást fröcsköl a képekre, amit, az azokat elborító hajakkal, parókákkal, jelmezekkel, kakaskodásokkal és korhangulattal együtt végtelen óráig elnézne az ember. Ezért is rossz szó Bale-ekre ebben a kontextusban az, hogy színészek – ők itt kurvanagy sztárok, és akkor is azok lennének, ha mindnyájuknak ez lenne az első filmjük.

american-hustle2.jpgÉs ami tovább mentegeti az Amerikai botrányt a patentosan összerakott, katartikus történet hiányának vádja alól (még ha teljesen felmenteni soha nem is tudja), az a szimpatikus arcátlansága, amivel a korszakhoz viszonyul. Russel megidézi a ’70-es évek általánosan forrongó, illúziótlan és bizalmatlan légkörét, poszt-Vietnám, poszt-Watergate, gazdaság nyakig a szarban, fuck the politics és társai, de bő három évtized távlatából csak egy „ezt is túléltük” vállrándítással hülyéskedi el az egészet. A Sidney Lumet vagy mondjuk Gene Hackman-féle intelligens és szikár egzisztencialista sötétséget eloszlatja az amorális és excentrikus karakterek hetyke pancsolása a korrupciós tengerben. Ja, és a legőszintébb karakter éppen egy politikus (szegény Lumet agyvérzést kapott volna) – aki ráadásul kénytelen törvénytelen eszközökhöz folyamodni, hogy hűen szolgálja a népet, ami megválasztotta őt. És ez nem irónia. Nem, ez egy bazinagy fricska.

De miután a film azzal kezdődik, hogy Irvin gondosan ragasztgatja kopaszodó koponyájára az álhajat, nincs min csodálkozni: ha ez nem elég konkrét utalás rá, hogy csupa hamisság és átverés jön, akkor semmi. Még az is lehet, hogy minket, nézőket is átvertek ezzel a mélység nélküli élménnyel, ezzel a lazán összerakott, lazán mesélő, lazán ’70-es évekbeli krimi-komédia lazasággal.

Azért nagyritkán van úgy, hogy piszokjó érzés, ha átverik az embert.

2013. december 19.

Szeretni és gyűlölni a bombát, 1. rész: Dr. Strangelove

strange09.jpgMi történik, ha a nem éppen túláradó emberszeretetéről híres Stanley Kubrick vígjáték (pontosabban: szatíra) rendezésére adja a fejét? Apokalipszis, természetesen. A rendező leginkább egész stábját próbára tevő maximalizmusával, végletes perfekcionizmusával jellemezhető, véletlenül sem a humor jut eszünkbe róla. Félreértés ne essék: a Dr. Strangelove... sem a néző (gomba)felhőtlen szórakoztatását tűzi célul maga elé, témája az orosz-amerikai atomfegyverkezési verseny, ami ugye körülbelül annyira vicces, mint egy perforált vakbél. Hála az égnek, hogy a film nem napjainkban játszódik, megnyugodhatunk, hogy az emberi butaság, önzés és rosszindulat ma már semmiféleképpen nem vezethet olyan eredményre, amit itt láthatunk. Ja nem, bocs, persze, hogy a film aktuálisabb, mint valaha.

Az amerikai légierő tiszteletreméltó tábornoka, Jack D. Ripper (beszédes név) ismeretlen helyről olyan információk birtokába jut, melyek szerint egyelőre nem tisztázott jellegű támadás fenyegeti szeretett hazáját. Semmit sem tudni pontosan, annyi bizonyos, hogy az oroszok benne vannak. A tábornok egyetlen telefonhívás segítségével elindítja a vészhelyzet-protokollt, melynek értelmében több száz megatonnányi atom indul útjára a kijelölt célpontok felé. Mindez tulajdonképpen rendben is lenne, ha nem számítjuk a tényt, miszerint a tábornok őrültebb, mint Bőrpofa, Joker és Hajdú Péter együttvéve, a támadás híre kizárólag a fejében létezik, ráadásul ő az egyetlen, aki leállíthatja a pusztítás mozgásba lendült gépezetét. Az atomtámadás pedig ugyebár olyasvalami, ami kellemetlen következményeket vonhat maga után. A pokol percek alatt elszabadul, a támaszponton az amerikai katonák egy "Peace is our profession" feliratú tábla fedezékéből lövik halomra egymást, a stratégiai tanácsteremben pedig az elnök, valamint népes válságstábja igyekszik megoldást találni a problémára. Talán nem lövöm le a poént, ha elárulom: kevés sikerrel.

A film tulajdonképpeni üzenete leírható annyival, hogy az emberiség a legrosszabb dolog, ami bolygónkkal történhetett. Az atomháború elindításának lehetősége a gyakorló elmebeteg Ripper (Sterling Hayden) kezében van, az amerikai vezérkar tagjai komplett idióták ( a George C. Scott által alakított Buck Turgidson), az elnök pedig jó szándékú, de az általa aláírt protokoll szabályzata miatt vészhelyzetben tehetetlen, töketlen balfék. Jellemző a válságstáb hatékonyságára, hogy bár a hatalmas tanácsteremben minden szék foglalt, a történésekhez a társaság tagjainak túlnyomó többsége semmilyen módon nem szól hozzá. Persze ne gondoljuk, hogy Oroszországban jobb a helyzet: a telefonon bejelentkező elnök holtrészeg, nagykövetüket (Peter Bull) pedig leginkább az foglalkoztatja, hogyan készíthetne minél több kémfotót a hipertitkos tanácsteremben. Mikor a világpusztulás lehetősége beteljesülni látszik, a jeles férfiak egyetlen gondolata, ők hogyan élhetnék túl a katasztrófát, a megoldás pedig kézenfekvő, és mindannyiuk számára elfogadható: a föld alá kell menekülni, ahol lemondva a férfiak monogámiájáról, a szexuális adottságaik alapján kiválasztott nőnemű egyedekkel minél hamarabb bele kell fogni a bolygó újranépesítésébe. Naná, én is pont ilyen világvégét vizionálok.

st3_1.jpgA Peter George Red Alert című regényén alapuló film csak első látásra lóg ki Kubrick rendezői életművéből. Bár sem előtte, sem pedig a Dr. Strangelove után nem volt jellemző rá az egyértelmű, idézőjelektől mentes humorizálás, alkotói világától korántsem idegen a közeg. A Mechanikus Narancs felgyorsított szexjelenete, brutalitásában is abszurd erőszak-ábrázolása, vagy az Acéllövedék Hartman őrmesterének monológjai egyaránt tartalmaznak komikus elemeket. Nála az egész emberi létezés egy rossz vicc, kellemetlen geg, nem mókás, inkább kínosan nevetséges. A nézőt gyakran feszélyezi éleslátása, a kíméletlenség, ahogy saját gyarlóságainkkal szembesít minket. Kubrick sohasem okít, nincsenek nevelői szándékai, egyszerűen a végletekig facsar létező, félelmetesen valódi, taszítóan emberi tulajdonságokat. Tökéletesen bevilágítja a borzalmak helyszíneit, precíz képkivágásokba rendezi a káoszt, amit gyakran szemére is vetnek kritikusai, mondván: elidegeníti közönségét, távolságot tart a befogadóktól, filmjeit inkább tisztelni lehet, szeretni nem. Az elidegenítés valóban eszköztárának szerves részét képezi, de nem nehezíti, inkább segíti a befogadást: a teátrális beállítások, a hétköznapi értelemben vett életszerűségtől elrugaszkodó, felfokozott színészi játék egy pillanatra sem feledtetik, hogy filmet nézünk, így műalkotásként tekinthetünk tablóira, fikcióként kezelhetjük legrettenetesebb látomásait is. A valóság soha nem lesz olyan esztétikus, szépen komponált és kidolgozott, mint egy Kubrick-film. És ezt vegyétek dicséretnek.

Pontosan ez az egyéni látásmód különbözteti meg a Dr. Stangelove-ot az olyan (egyébként kiváló) háborús szatíráktól, mint a Kelly hősei, vagy a 22-es csapdája. Itt nem a kiszolgáltatott kisember helyzetéből szemléljük az eseményeket, nem a magányos hős harcát látjuk a rendszer ellen, magát a rendszert figyelhetjük, ahogy minden más fölé tornyosul kérlelhetetlen, tohonya önteltségével. Kubrick nem engedi, hogy azonosuljunk valamelyik szereplőjével, nincs főhős, nincs kinek szorítani. Peter Sellers egyszerre három szerepben tündököl: a logikusan gondolkodó brit Mandrake ezredest, a kedves, de teljes mértékben inkompetens amerikai elnököt, valamint a sátáni, fizikailag és lelkileg egyaránt megnyomorított Strangelove-ot is ő alakítja, ami lehetetlenné teszi, hogy elválasszuk egymástól a karaktereket. Talán nem túlzás belelátni a szereptriplázásba egy egyszerű, de kétségtelenül helytálló mondanivalót: nem létezik tisztán jóindulatú, szimplán őrült, vagy velejéig romlott ember, az bennünk a legrosszabb, hogy kiismerhetetlenek vagyunk, mindegyikünk személyiségének legalább két, de inkább három (vagy több) oldala van. Embertársaink, akik az életünkre törnek, nem akarnak rosszat, csak fogalmuk sincs, miként kell jól cselekedni. Maguk a történések is nélkülözik a drámaiságot, a tragédia esélye fel sem merül, mivel elszenvedői olyannyira pitiáner és szánni való figurák, akiket gyűlölnünk, vagy sajnálnunk sem érdemes. Hogy Kubrick szerint ilyenek lennénk? Nem örülök neki, de nem is veszem sértésnek.

st2_1.jpgA szereplőgárda Sellers parádéján felül is tartogat meglepetéseket: az általában méltóságteljes, higgadt férfiakat alakító George C. Scott itt grimaszoló, szünet nélkül rágózó, vadul gesztikuláló eszement, túlpörgetett játékával (amire Kubrick állítólag komoly viták árán vette rá) csaknem ellopja a show-t. Sterling Hayden teljes komolysággal előadott eszmefuttatásai az emberi testnedvek fontosságáról (melyre a komcsiknak, mint nem-embereknek nincs szükségük) hátborzongatóan viccesek, de a mellékszerepekben is emlékezetes alakításokkal találkozhatunk, különösen a Guano(!) ezredest alakító Keenan Wynn, és az emblematikus cowboymutatványt prezentáló Slim Pickens kiemelkedőek. A belsőknél a dialógusokat nem szakítják meg gyors vágások, így néha olyan érzésünk lehet, mintha egy nagyon professzionális színházi közvetítést néznénk, ami, tekintetbe véve a kiváló színészi munkát, kifejezetten élvezetes.

Ha már abba a kínos helyzetbe kerültünk, hogy az életben maradásunk esélyeit meghatározó súlyos döntéseket arra nem feltétlenül alkalmas személyek hozzák meg, dőljünk nyugodtan hátra, nyissunk ki egy sört, és röhögjünk egy jót tragédiánkon. Egyre azonban feltétlenül ügyeljünk: a sör mindenképpen dobozos legyen, mert az a detonáció után kiváló herevédő-fedővé alakítható, és megóvja értékes testnedveinket a sugárfertőzéstől.

2013. november 25.

Frequently Asked Questions About Time Travel

Frequently-Asked-Question-001.jpgEgy vérbeli geek igen könnyen boldoggá tehető. Ízlése hibátlanul belőhető, vannak bizonyos hívószavak (időutazás, űrlények, jódlizó nindzsák), melyeknek puszta említésére is összefut a nyál a szájában, akár Pavlov kutyájának a csengő hallatán. A született geek hálás fajta is: ha az általa preferált összetevőkből valami halványan szórakoztató keveredik ki, hajlamos túlzó kijelentésekre ragadtatni magát, bármikor kapható egy kis indokolatlan rajongásra. A menthetetlen geek ugyanakkor rendkívül óvatos, gyanakvó típus: ha megorrontja, hogy szívügyének kihasználásával pénzéhes hollywoodi producerek próbálják magukhoz édesgetni, azonnal visszavonul, bezárkózik, és obszcén szavakkal telezsúfolt blogbejegyzések, kommentek formájában juttatja kifejezésre dühét. Mert ugye mindannyian láttunk már olyan filmet, ami annak ellenére volt minősíthetetlenül rossz, hogy combfixes, karatéjozó iskoláslányok harcoltak benne sárkányokkal és óriásszamurájokkal. Ha egy film egyetlen jelenetében előkerül a Han shot first-dilemma, a Firefly és a Star Trek, egyrészről garantáltnak tűnik, hogy az alkotást imádni fogjuk, mert imádnunk kell, másrészt óhatatlanul felvijjognak beépített vészcsengőink: vigyázat, ezek nyilvánvalóan azt akarják, hogy megkedveljük őket.

Három jó barát, az időutazás-mániás Ray (Chris O'Dowd), az egyelőre csak eszement ötletek papírra vetésével tökölő reménybeli író, Toby (Marc Wootton), és az örök szkeptikus Pete (Dean Lennox Kelly) egy Ray számára különösen rosszul alakuló nap lezárásaként kedvenc törzshelyükre látogatnak, hogy némi sör segítségével váltsák meg (úgymond) a világot. A szokványosan unalmasnak induló este hamarosan szürreális ámokfutásba fordul: hőseink Cassie, a szexi időutazó-lány (Anna Faris) kíséretében, a férfivécéből nyíló időkapun át szédületesen őrült, és rendkívül vicces kalandok sorozatába keverednek, amiknek átvészelésében mi más is segíthetné őket, mint kiterjedt sci-fi (bocsánat: science fiction) műveltségük.

faq.jpgAz  alkotás legnagyobb erénye, hogy a filmrajongást nem csupán a szereplők jellemének részeként kezeli, hanem egyenesen arra építi a sztori dramaturgiai fordulópontjait. Az időutazós filmekből tanult szabályrendszer ismerete (ami természetesen pontosan úgy működik, ahogy azt a mozikban láthattuk), valamint a tény, hogy a srácok minimális kétkedést követően képesek elfogadni bármilyen hihetetlen helyzetet, a geekséget a túléléshez elengedhetetlenül szükséges képességé emeli, nem csupán hasznavehetetlen, bohókás hobbiként mutatja be. A készítők láthatóan ismerik a közeget, a történet egyes elemeit talán nem túlzás önvallomásként értékelnünk, ezért aztán úgy képesek megszólítani nézőiket, hogy közeledésüket haveri gesztusként értékelhessük, ellenállhatatlan késztetést érezzünk egy sör társaságában leülni a szereplők asztalához, és egyetértően bólogatni kijelentésik hallatán. Tökéletesen meg tudom érteni például annak problematikáját, milyen nehéz olyan lányt találni, akivel el lehet beszélgetni az időutazásról, még sincs tele piercingekkel, illetve nekem is támadt már olyan korszakalkotónak gondolt filmötletem, aminek prezentálásakor környezetem tagjainak értetlenkedő pillantásaival (rosszabb esetben harsány röhögésükkel) kellett szembesülnöm. 

A történet során hőseink legvadabb feltételezései is igazolást nyernek, sőt, újabbakkal bővülnek, a valóság könnyedén rácáfol elszabadult fantáziájukra. Az időutazás természetéből fakadó ellentmondások (pillangó-hatás, nagypapa-paradoxon) mindegyike kitárgyalásra kerül, a témát talán a teljes (egyébként elegánsan megidézett) Vissza a jövőbe trilógia sem járja körbe ilyen alapossággal. Bár a hiánytalan befogadáshoz kétségtelenül szükséges némi jártasság a fantasztikum világában, a sztori könnyedén követhető, sőt, "kívülállók" (hadd ne mondjam: normális emberek) számára is kifejezetten élvezhető.

faq4.jpgMint a filmben is elhangzik: a legfontosabb a jó forgatókönyv. Hazánk amatőr filmkészítőinek (különösen a "magyar zombifilm"-ként reklámozott Afterparty stábjának) ezúton ajánlanám figyelmébe: ékes példaként szolgál arra, hogy a minimális költségvetés ellenére hogyan lehet kiváló szórakozást nyújtó, egyedi, ötletes mozit gyártani. Nem kellenek látványos helyszínek, drága díszletek, szédítő látványorgia, csak kreativitás és elhivatottság szükségeltetik, azok pedig ingyen vannak, értékük azonban felbecsülhetetlen. A FAQ About Time Travel soha nem lesz legenda, hivatkozási alap, de meg sem próbál annak mutatkozni, ily módon válik végtelenül szerethetővé. A befejezés folytatásért kiált, ami talán a rendező, Gareth Carrivick sajnálatosan korai halála miatt sem valósulhatott meg. Csak remélni tudom, hogy valakinek előbb-utóbb eszébe jut tovább vinni a projektet, van még benne potenciál, értő kezekben akár kiváló tévésorozat is válhatna belőle. 

A Galaxis útikalauz trilógia rajongóinak kötelező néznivaló (bár ők nagy eséllyel látták már) mindenki másnak "csupán" erősen ajánlott. 

2013. november 19.

Amerikai psycho

ampsych.jpgBret Easton Ellis regénye köztudottan maga a nagybetűs BOTRÁNYKÖNYV. Megjelentetésétől kiadója sokáig elzárkózott, a szerző halálos fenyegetések tömkelegét kapta kézhez a kendőzetlen erőszakábrázolás miatt, női jogvédő szervezetek indítottak dühödt támadásokat személye ellen, vádolták homofóbiával, rasszizmussal és elmebajjal egyaránt. A mű durvaságáról talán csak annyit, hogy egy horrorokon szocializálódott, kedvenc filmjeként általában a Hullajót megjelölő barátom szerencsétlen módon pont egy bizonyos patkányt szerepeltető fejezetnél ütötte fel a példányt, amit kölcsönadtam neki, majd elborzadva, holtsápadtan hajította a szoba másik sarkába a könyvet, riadt tekintettel szememre vetve, hogy lehettem képes ajánlani neki. Nehéz olvasmány, valóban. Nem kérdés tehát, hogy az Amerikai psycho fontos könyv, inkább az az érdekes, a botrányok okán, vagy inkább azok ellenére érdemes a kultuszra, ami kialakult körülötte.

Patrick Bateman jóképű, sármos, kifogástalanul öltözködő manhattani yuppie. Modora magával ragadó, kulturális tájékozottsága bámulatra méltó, ízlése hibátlan, vagyona tetemes. Esténként munkatársaival a legjobb éttermekben vacsorázik, a legelőkelőbb klubokban mulat, a leggyönyörűbb nők társaságát élvezi. Patrick Bateman mindezek mellett pszichopata sorozatgyilkos, csinos masnival átkötött, precízen kimetszett vaginákat tárol az öltözőszekrényében, alkalmi hölgyismerőseit, munkahelyi vetélytársait, vagy a véletlenszerűen kiválasztott idegeneket művészi szintre emelt brutalitással mészárolja le, apokaliptikus rémálmok kísértik, valósága véráztatta, bűzös, feneketlen Pokol.

Vagy az sem.

Elképesztő, és szinte elviselhetetlen az a szenvtelenség, amivel Ellis végigkalauzol minket Bateman mindennapjain, bemutatja a körforgásszerűen ismétlődő eseményeket, fájdalmas pontossággal részletezve őket, rávilágítva, hogy a legtöbbünk számára felfoghatatlan életminőség színfalai egy elhagyatott, szürke Purgatóriumot takarnak. Állandósult félutat, ahol nincsenek bűnök, esély sincs bűnhődésre, csak a levethetetlen Lét marad, minden pillanatában emberellenes egyhangúságával. A márkák precíz felsorolása teljes fejezeteket tölt meg, az előkelő éttermek kínálatának minden, jelentéktelennek tűnő részletét megismerjük, a túlvezérelt aprólékosság azonban egy pillanatra sem kelti a jólét bőségének érzetét, inkább a sivár kiüresedettség tűpontos leképzésére szolgál. Az ételek puszta szavak, a ruhamárkák önmagukban értelmezhetetlen nevek, a tárgyak státuszszimbólumok, az Ember pedig ezek összessége. Személyiségjegyek helyett öltöny és frizura, lélek helyett névjegykártya dukál. Nincs kijárat, nincsenek célok, a tevékenységek motorikusak és súlytalanok: éttermi vacsorák, érzelemmentes kúrások, gyúrás, szauna és videokölcsönzőbe járás váltogatják egymást. A munkatársakkal (nem barátokkal, még csak haverokkal sem) folytatott párbeszédek groteszk szófosások, témáik nevetségesek és kisstílűek: fertőző-e a diszlexia (valószínűleg: igen), a HIV-vírus veszélyes-e a fehér, heteroszexuális férfiakra (természetesen: nem), valamint léteznek nők, akik mell kisebbítő műtétre járnak (a szerencsétlen hülyék). Minimális empátiával felfogható, kínosan érthető, mi vezeti Bateman-t a végpontra. A valóság rászorul, kijátszhatatlanul és kegyetlenül, a levegő egyre fogy, a zsibbasztóan monoton cselekvések megmérgezik a húst, darabjaira bontják az elmét. És nincs katarzis, a világvége nem jön el: folyamatosan zajlik.    

Ellis leggonoszabb, legkegyetlenebb trükkje, hogy az Amerikai psycho néhol (szó szerint) iszonyatosan vicces könyv. A szerző (illetve főszereplője) szarkasztikus humora ellenállhatatlan, annak ellenére, hogy képtelenek vagyunk szemet hunyni a borzalmak felett, melyeket elkövet, az pedig a lelkiismeretünk, emberségünk ellen indított szőnyegbombázás triplacsavarja, hogy a kegyetlen, állatias Bateman magasan a könyv legszimpatikusabb karaktere. Ő ugyanis az egyetlen, aki látja, elszenvedi a Világ végtelen ürességét, és a maga módján tenni próbál ellene, környezetének tagjai csak gondolattalanul vegetálnak létezésük posványában, sőt, érdektelenségükkel, felszínességükkel még asszisztálnak is gyilkosságaihoz. A nyilvánvaló jelek ellenére senki sem veszi észre őrületét, menthetetlenül veszélyes állapotát, segélykiáltásként értelmezhető vallomásai süket fülekre találnak, senkit sem zavar, hogy kiomlott beleket firkál az éttermi szalvétákra.

A gyilkosságjelenetek, melyek befogadása a legedzettebb olvasót is kőkeményen próbára teszik, annak ellenére sem öncélúak, hogy Ellis nyilván a kézirat leadásakor is tisztában lehetett vele, hogy a regény robbanni fog, világhírneve (ha negatív előjelű is) a kiadástól garantált. A szenzációhajhászás szándéka ellen szól egyrészről a tény, hogy a szerző már korábban is jelentős sikereket aratott munkáival, másrészről a jelenetek egy pillanatra sem lógnak ki a szövegszövetből, a teljes egész leválaszthatatlan részét képezik, Bateman agyának hiánytalan feltérképezésére szolgálnak. 

A könyvből készült egy, a regényhez minden ízében méltatlan film is, melynek egyetlen említésre méltó pontja a Bateman szerepében parádézó Christian Bale kompromisszummentes alakítása. A színészt már-már zavaróan szabályos, szimmetrikus vonásai tökéletesen alkalmassá teszik a szerepre, a képekről izzó elhivatottságának köszönhetően pedig mindent kihoz a figurából, amire az egyébként fájdalmasan lebutított keretek lehetőséget nyújtanak. Nem az explicit jelenetek hiányoznak legjobban a filmből, sokkal inkább az alapanyag monumentális lényegének teljes figyelmen kívül hagyása zavaró. Nem bántóan rossz film, az előzmény ismeretében azonban teljességgel érdektelen. 

Az Amerikai psychót témája első pillantásra a ponyva-kategóriába löki, kínzó kérdésfelvetései és bámulatos virtuozitással megkonstruált szerkezete azonban olyan többlettartalmakat garantálnak, amik zsigerből utasítják el a torture porn vádját, kegyetlen, de nyilvánvaló esztétikája pedig felejthetetlen, gyilkos erejű élménnyé teszik. Bekategorizálhatatlan, utánozhatatlan remeklés. Olyan könyv, amit minden író meg akar írni, de csak keveseknek van bátorsága, tehetsége hozzá. Ellis megcsinálta. Köszönjük neki. 

2013. október 29.

Heti zombulás, avagy túlértékelt sorozatok

tvtul.jpgA tévés szórakoztatás világában elvileg baromi nehéz komoly sikert elérni, mert szemben egy mozifilmmel, nem csak egyszer kell leültetni a nézőt, hanem minden héten, éveken át. Az ember azt hinné, itt nincsen pardon, nincs marketinges gimmick, ehhez tényleg baszott jónak kell lenni. De hányan voltunk már úgy, hogy néztünk, és néztünk egy sorozatot, hétről-hétre, puszta megszokásból? Mert egykor jó volt, és megkedveltük a szereplőket? Mert reménykedtünk, hogy hátha csak egy kis hullámvölgyben van, és majd megint jó lesz (ez igen ritkán fordul elő, de sebaj)? Hányszor volt, hogy éreztük, egy széria csak azért nem ért még véget, mert az, hogy „a csúcson kell abbahagyni” ugyan szép művészi hitvallás, de a csatornák fejesei inkább az „üsd a vasat, akkor is, ha már csak épphogy langyos” elvét vallják? Nem is beszélve az őszinte „ezen meg mit eszik annyi ember” értetlenkedésről. Alább összeszedtünk pár sorozatot, amik kapcsán ezek a kérdések megfogalmazódtak bennünk. Félreértés ne essék: nem szubjektív véleményről van szó, amit olvasni fogtok, az objektív, abszolút alapigazságok megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatása. Szólottunk. Szívesen.

Agymenők (The Big Bang Theory)

A zárt rendszerben zajló sitcomok természetükből adódóan korlátozott élettartam-kilátással bírnak. Az egydimenziós, könnyen értelmezhető, kiszámítható karakterek alkalmazása eleinte tutira nyerő megoldás, a néző gyorsan otthon érzi magát a figurák társaságában, belakja a dramaturgiai teret, de százvalahány rész után keményen visszaüt ez a koncepció, mert kiderül, hogy a szereplők egyszerűen fejleszthetetlenek, ahogy a csoportdinamikában rejlő potenciál is roppantmód véges, és a helyszínek is unalmassá válnak. Lehet nyomatni kifulladásig, pláne, hogy a nézettség évről évre emelkedik (jelenleg 20,44 millión áll), és az is nyilvánvaló, hogy ez egy rohadtul nehéz fegyvernem (pláne írástechnikai szempontból), de a 7. évad nyitóepizódja például már hervasztóan csenevész volt, talán két poénra, ha futotta az íróktól. Szép emlékek bőven akadnak, voltak remek évadok, de a sorozat csúnyán elkopott, felélte a tartalékokat, és a stábnak minimum egy hosszabb kreatív szünetre volna szüksége. (Dr. Sick Fuck)

bibangth.jpg

Family Guy

Seth MacFarlane kétségkívül tud valamit. No, azért nem túl sokat, de azt láthatóan érti, hogyan kell innen-onnan összelopkodott elemek, gyermeteg gusztustalanságok és irritáló karakterek minden kohéziót nélkülöző, kaotikus elegyét eredeti ötletnek hazudva leerőltetni az arra érdemes tömegek torkán. Az ugye nyilvánvaló, hogy az alapszituáció egy az egyben másolja a The Simpsonst, különösen a tohonya, csökkent értelmű családfő, Peter Griffin karaktere szembeötlő Homer-imitáció, de az irreális mértékben megértő, férje mellett minden körülmények között kitartó, nála nyilvánvalóan jobbat érdemlő Lois figurája is Marge alakjának sajátosságait viseli, megtoldva némi perverz libidóval, valamint találunk itt szülei adottságaihoz mérten érthetetlen módon zseniális gyereket is (Stewie egy agresszív, gonosz kis Lisa), a család további tagjai (Meg és Chris) pedig egyszerűen érdektelenek, folytonos megalázásukon kívül más szerephez nem is nagyon jutnak az epizódok során. Beszélő, intelligens, fehér bundájú kutya? Dögöljek meg, ha MacFarlane nem látta a Mézga Családot.
A készítőket korántsem menti fel bűneik alól, hogy tolvajtermészetüket önmagukon ironizálva lépten-nyomon az orrunk alá dörgölik, szándékolt utalásrendszerként, posztmodern gesztusként beállítva azt, rengeteg alkalommal kinyilvánítják: "Igen, mi ilyen lopósak vagyunk, ez egy ilyen modern dolog, itt mindent szabad". Szabad, persze, csak nézni ne legyen muszáj. Értem én, hogy a túlpörgetett alpáriság és gyomorforgatás az amerikai prüdéria, álszent televíziós cenzúra felé hangsúlyosan meglengetett lófasz kíván lenni, de folyamatosan sugárban hányó emberek látványa egy bizonyos életkor felett egyáltalán nem vicces, idegesítő dalt megállás nélkül ismételgetni pár másodperc után cseppet sem mókás, a pedofília, a nemi betegségek, valamint a különböző testi fogyatékosságok pedig soha, semmilyen körülmények között nem számítottak értékelhető humorforrásnak. Nem azzal van itt a baj, hogy a készítők kendőzetlenül bemutatnak bizonyos, egyesek számára talán taszító, ám valóban létező jelenségeket, a probléma ott kezdődik, hogy ezt minden látható szándék nélkül teszik, illetve kizárólag azért, hogy a lehető legszélesebb tömegeket, a faék egyszerűségű nézőket is megszólítsák.
Ilyen módon az epizódok pontosan azokat az állatias, ösztönszerű emberi igényeket elégítik ki maradéktalanul, amiket elviekben bírálni lennének hivatottak. Időnként azért óhatatlanul be-be csúszik egy valóban eredeti, eltalált poén (különösen a - szintén a Simpsonsból átemelt - szürreális visszaemlékezéseknek köszönhetően), de ezek elvesznek a polgárpukkasztónak, felháborítónak szánt, de csak unott fásultságot generáló gusztustalanságok tengerében, valamint hadd ne essek már hanyatt attól, hogy egy humorosnak szánt animációs sorozat néha tényleg vicces is. A filmes utalások szórakoztatóak ugyan, de már nem is mondom, honnan lettek finoman átemelve, ráadásul ritkán érződik rajtuk az adott alkotás iránti tisztelet, sokkal inkább az azt célzó gúny szándéka vehető ki, az pedig, hogy a Star Warst parodizáló részek lényegesen visszafogottabbak, mint az egyéb epizódok, olyan részlehajlás, ami pontosan a "mindent lehet" vállalásnak mond tökéletesen ellent. A sorozat szakadatlan sikerének köszönhetően MacFarlane kisebb birodalom kiépítésére (American Dad, The Cleveland-Show), valamint egy egész estés mozifilm (Ted) elkészítésére is lehetőséget kapott, sőt, vezethetett Oscar-gálát is. Mondom én, hogy a csávó tud valamit. (Nemes András)  

fg.jpg

Így jártam anyátokkal (How I Met Your Mother)

Oké, tudom, megértek mindent, én is kedvelem Neil Patrick Harris munkásságát, de... maradjunk annyiban hogy a HIMYM semmivel sem több egy elég jól sikerült Jóbarátok-másolatnál. És most jöhetnek az érvek-ellenérvek, miért jobb egyik a másiknál... egy egyszerű, mezei háromkamerás - szitkom szitkom, vagyon-e szép lányod - ról van szó, amely korunk televíziózásának legkötöttebb műfaja. Őszintén, adott a totál-félközeli-ansnitt szentháromsága, amelyből vizuálisan nem lehet kitörni, ergo nagyrészt úgyis valami lakás vagy iroda belsejét fogod látni. Táncos-zenés betétek? Ott volt az egész helyes, de annál sikertelenebb Working (amely a magyar televíziózás kifürkészhetetlen logikája során a Talpig pácban címet kapta), ahol a végtelenül cinikus betéteket mjúzikelekkel szakították meg a fiktív Upton/Webber nevű, ki tudja mivel foglalkozó multinacionális cég munkatársai. Fiatal pályakezdők párzási szokásai vannak a fókuszban (cicit-bicepszet a népnek)? Ezt már 1993-ban felismerték, hogy ne pont a Jóbarátokat mondjam példának, legyen mondjuk a Caroline in the City (Caroline New Yorkban, a boldogult Humor 1-en volt egy darabig). Akkor van benne ultrajófej arc - ha már NPH? Irány az eredeti The Office, ahol legalább láthatjuk ennek a valószerűtlenül magabiztos figurának a másik oldalát is, hogy tudniillik mi van akkor ha a nagyonjófejnagyonlaza kolléga, bocsánat, főnök, valójában inkább egy érzéketlen, bunkó seggfej? Legalábbis a valóság gyakrabban ilyen. A jócsaj-faktoron persze vitatkozhatunk, az ízlés kérdése. De ebben is, mint minden rendes szitkomban volt születésnapos-kórházas-hálaadásos/karácsonyos-híresvendégszereplős-esküvős rész. Enélkül nem is kap működési engedélyt egyik sorozat sem az Önkormányzattól. (Forgács W. András)

howimetyour.jpg

Lost  - Eltűntek (Lost)

Ironikus vagy szomorú – attól függ, honnan nézzük – hogy a 2000-es évek nagy amerikai tévésorozatos forradalma részben pont a formátum történetének egyik legnagyobb blöffjével kezdődött. De én leszek az első, aki elismeri, hogy a blöfföt briliánsan játszották meg. Az első évad kivételes volt: újszerű, izgalmas, rejtélyes, fordulatos, csak úgy roskadozott a remek karakterektől, a lenyűgöző szituációktól, a hatalmas potenciáltól. A második évben kezdtek lassan félresiklani a dolgok, nyúlásnak indult a rétestészta, feltámadt és erősödött az „ezt úgyse fogják megmagyarázni soha a büdös életben” érzete, kezdett az egésznek bullshit szaga lenni. De kitartottam a pozitívumok miatt, és mert a szezon – megint – úgy ért véget, hogy aztakurva. És ezután még bő két éven át csócsált engem a Lost. Folyton abba akartam hagyni, mert egyre kínosabb, egyre erőltetettebb lett, és egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az írókat nem a történetmesélés érdekli, hanem a nézők agresszív hozzábilincselése a sorozathoz egymást érő WTF-okkal és gimmickekkel.
Igen, ezek közül némelyik engem is behülyített – utoljára a „We have to go back” tudott meglepni, de az annyira, hogy még bő egy évig maradtam, pedig akkorra már tényleg tele volt a tököm az egésszel. Végül valamikor az ötödik évad első felében szálltam ki, amikor az egyik epizód kellős közepén egyszer csak leesett, hogy már pusztán a heti rutin miatt követem ezt az egész nézőhülyítő dramaturgiai bullshitet, és annyi érzelmi kontaktusom sem maradt a flashbackekkel-flashforwardokkal és képtelen szituációkkal szarrá írt karakterekhez, mint a légyhez, amit agyonütök a konyhában. Igazából hálával tartozom az alkotóknak, mert anno megtanítottak valamire, aminek azóta jó hasznát veszem, hogy ti. ne kínlódjak összességében pocsék szériákkal néhány faszán elsütött cliffhanger miatt. Máig nem tudom, hogy ért véget a Lost. Fogalmam sincs, mi az a sziget, miért van, hol van, mikor van, hogyan van, és nekem ez így teljesen jó. Az se érdekelhetne kevésbé, hogy éppen ki dugja Paris Hiltont. (Rusznyák Csaba)

overratedlost.jpg

South Park

Nem nehéz a választás, ha (geek körökben) túlértékelt sorozatokról van szó: remek alkalom ez, hogy értetlenségemet fejezzem ki a South Park sikere előtt. Elismerem: a kíméletlen és cinikus felnőtt humorra, ami dühödt bikaként ront rá a társadalom leg(ál)szentebb, legalapvetőbb értékeire és morális törvényeire (akár őszintén, a dolgozz-fogyassz végtelen ciklusában vergődő, készen kapott értékrendű honpolgárok szemének felnyitása céljából, akár puszta provokációból, "For The Lulz"), nagyon is szükség van, és számos esetben vevő is vagyok rá. Sorozatok közül az utóbbi évtized terméséből kiemelendő az Arrested Development és az It's Always Sunny In Philadelphia, a klasszikusok közül pedig természesen a Monty Python Repülő Cirkusza, de ez a fajta humor jellemző bármelyik menőbb stand-uposra is, George Carlintól Ricky Gervais-en át Louis C. K.-ig.
A South Park-ra azonban képtelen vagyok másképp tekinteni, mint egyetlen, tizenvalahány éve mesélt viccre, ráadásul a legirritálóbban öntelt, pöffeszkedő, álintellektuális fajtából, ami összetéveszti az ellenszenves viselkedést az intelligenciával, a sértő nyerseséget pedig a komoly felnőttséggel, és mivel hinni, bízni semmiben sem tud, kapaszkodót nem kínálva tapossa szét saját giccses homokvárait (a hosszan, választékosan és/vagy naiv hittel felvezetett poént ironikusnak szánt bunkósággal szétverő csattanója jelenti a sorozatban használt gegek 90%-át, kiegészülve az elmaradhatatlan és túlhasznált túl-hosszú-szünettekkel-a-beszélgetésben).
A sorozat egyetlen igazi erénye, hogy ezeket a mai korban is egyre jobban fertőző rákos tüneteket már több mint másfél évtizede bírja, azaz: it was hipster before being hipster was cool. (Borbíró Andris)

southp.jpeg

Supernatural

Még ha az alapötletben semmi, de tényleg semmi eredeti sincs, nagyon felszínes szinten sem, ez még simán lehetett volna egy nedves geekvágyakat kielégítő, marha jó kis sorozat. Okkultista nyomozók-szörnyvadászok a természetfelettivel szemben, hellyeah. X-akták óta, mi több, azon kívül nem volt ilyen. Papíron jól is fest, élesben már kevésbé. Hiába szokás áhítatosan körbetáncolni, megkockáztatnám, hogy a hódolat inkább a koncepciónak és az ínségnek szól, mint a megvalósításnak.
A Supernatural egyszerűen minden mozzanatában ötlettelen és átgondolatlan, ennél fogva pedig már alig néhány epizód után rohadt fárasztó. Mondom, az alapfelállás laposságával még önmagában nem lenne probléma, de ha már monster of the week parádét nézünk, akkor nem lehetett volna e mellé valami minimális gimmicket vagy akár sajátos hangvételt társítani? Oké, idővel belopózott, azaz helyesebben be lett tuszkolva valamiféle high concept, de az egész mindvégig annyira semmilyen, hogy még negatív kritikával illetni is nehéz. Egyszerűen nincs fogás rajta. Drámának nem elég mély, vagy következetes, hogy a néhány erőltetett jófejeskedés miatt humoros lenne, azt hagyjuk, azt meg, hogy a kis horrorhatározó összes kliséjét összefésülték, megrágták, majd emésztetlenül kiköpték, hadd ne tartsam már érdemnek.
Ez a fantáziátlanság, még rosszabb, lélektelenség, a témától és az átfogó történettől eltekintve amúgy a legapróbb mozzanatokban is megnyilvánul. A karakterek (idealista kisöcs és vagány, de aranyszívű nagy testvér – Skywalker és Solo, vagy tucatnyi másik hasonló filmes páros, valaki?), a szituációk (csak az első évad majd minden részében akad egy szemrevaló damsel in distress, akinek eltűnt valami rokona), a párbeszédek („This is a near perfect hunter” és unalomig ismételt társai), a fapofával előadott okkult szakértő blabla, a mindenkori konfliktusok következetlen és idióta megoldásai, eleve az egész kurva, részről részre minimális változtatásokkal megismételt szerkezet valami idegölően receptszerűek és üresek.
Magam az X-Aktáknak sem voltam soha nagy híve, de az a maga idejében tök eredeti volt, sőt, ha az ufós összeesküvés elméletet és az azzal járó nyomasztó hangulatot vesszük, mindmáig rendben van. A Supernatural még egyszer ugyanez, csak éppen nem volt benne soha, semmi jó, kivéve, ha valaki élvezi, hogy hetente egyszer megnézhet háromnegyed órányi standard amerikai b-horrort a hülyébbik, PG-13-as fajtából. (Elmeboy)

supern.jpg

Vámpírnaplók (The Vampire Diaries)

Siralmasan gyenge pilot után nagy jóindulattal közepesnek mondható első évad, hasonló folytatás, majd súlyos lejtmenet (season 3, season 4). Mégis itt van, immáron az 5. évaddal – a The Vampire Diaries túlélése olyan sérelem, ami véres megtorlásért üvölt.
A TVD legnagyobb bűne a totális érdektelenség, a vigasztalan tétnélküliség: jönnek-mennek a szégyentelenül alulírt, minden ambíciót nélkülöző karakterek, a szerzők teljesen random üzemmódban építkeznek. Ha indokolt, akkor azért, ha meg nem, akkor pont azért szól az enervált gimnazista rockzene, mélabús karakterek siránkoznak szüntelenül, tombol a True Bloodot is felülmúlóan idegesítő, vámpíros-vérfarkasos-boszorkányos-misztikus-minden létező közhelyet felsorakoztató műeklektika, az egyfolytában kinyuvasztott, meghalni mégis képtelen főszereplők folyamatos feltámadásáról nem is beszélve. Dögöljön már meg valamelyik, de tényleg, örökre. És akkor néhány keresetlen szót a főszereplőről, a sorozat igazi kulcsfigurájáról: Nina Dobrev valóban szemrevaló fehérnép (pláne a promóciós fotókon - bár az évek során cseppet talán meggyarapodott a valaga), simán el lehet nézegetni 8-10 percig, pompás látvány. Na de öt nyomorult évadon át? Baszki. Ezt a mérhetetlenül idegesítő, 24/7-ben rinyáló, hisztis picsát? No way. Azt pedig, hogy színésznőként mennyire alkalmatlan, tökéletesen példázzák azok az epizódok, amelyekben önmaga gonosz ikertestvérét is eljátssza. A sminktől és a ruhától eltekintve szubatomi különbség nem mutatkozik a két figura között.
Ehhez képest a Twilight maga a kompromisszummentes hardcore. És nézik, tényleg nézik, már az 5. évadot nézik, és nem tudom elhinni, hogy ezt akkor most miért. (Dr. Sick Fuck)

vampirediar.jpg

2013. október 7.

Waxwork II - Lost in Time

waxwork2lit.jpgA csaj sikeresen meglóg a szörnyek serege elől, megmenti a szüzességét, a napot, a seggét, meg úgy mellesleg még a világot is – aztán fáradtan, félholtan, véresen hazavergődik, ahol részeges mostohaapja jól lebassza, hogy mégis mit képzel magáról, hát ilyenkor kell hazajönni? Semmirekellő némber! De hát soha senki nem mondta, hogy a horrorfilmes tinédzserlányoknak könnyű az életük. Az 1992-es Lost in Time másodpercre pontosan ott kezdődik, ahol a négy évvel korábbi Waxwork véget ért. Sarah és Mark elpusztították a viaszmúzeumot, és mindketten hazafelé veszik útjukat, de a lángoló infernóból meglóg egy gonosz, levágott zombikéz is, ami nem sokkal később a mostohafater fejének péppé verésével kompenzálja poszttraumatikus stresszét. A gyilkossággal Sarah-t vádolják, mert a „gonosz, levágott zombikéz tette” védekezési stratégia megdöbbentő módon alig 0%-os hatásfokot produkál. Mark mentőötlete: belevetik magukat az idő örvényébe, és a jelenbe hoznak valami szörnybizonyítékot, amit látva az esküdtszék és a Sarah-t a tárgyalás alatt unottan akasztófa alá firkálgató bíró (bassza meg az ártatlanság vélelme) kénytelenek lesznek átértékelni a „lehetetlen” fogalmát.

A Lost in Time-nak alig van története, és még annak a kevésnek sincs értelme. De felesleges azon szemet forgatni, hogy hőseink most akkor időben utaznak vagy (mint a dramaturgiailag sokkal összeszedettebb első részben) fiktív világok közt, mint ahogy a következetlenségek, a deus ex machinák és a karakterek folyamatos vadbaromságai is legfeljebb pihesúllyal esnek latba, mert a film egy nagy horrorvicc, ami lazán összekapcsolódó, a burleszk határán egyensúlyozó, és azon néha átzuhanó szkeccsek sorozatából áll. Nevetségesen illogikus kvesztjük során, amelynek égető kérdéseit „majd kitaláljuk”-féle vállrándításokkal intézik el („Hogy fogunk hazajutni? Majd kitaláljuk”, elvégre ez csak egy dimenzió- vagy idő- vagy valami ilyesmikapu – igazából nem tudjuk mi, még kevésbé, hogy hogy működik, de majd kitaláljuk), Sarah és Mark megjárják Frankenstein kastélyát, A ház hideg szívét és az Alien űrhajóját (ez utóbbi sajnos a film leggyengébb pontja), hogy végül Artúr király kastélyában küzdjenek meg a gonosszal.

Anthony Hickox rendezői stílusa sokat csiszolódott a Waxwork óta, a színészek mintha egyenesen instruálva lennének, a kamera pedig nemegyszer megmozdul (!) egyes jelenetek alatt. Az eszement bohóság folytán ráadásul a film képes egyenesen profitálni a teljesen nonszensz sztoriból, ami már ezer horrorfilmet ásott hat láb mélyre. Mert faltól falig fun az egész, mozgóképes rémcirkusz egy bohóc vezénylésével, a karakterek és a történetmesélés súlyától szinte teljesen megfosztva. Ennek a burleszkszemléletnek az egyik csúcsa a levágott kéz elleni harc, ami az Evil Dead II hasonló jelentét parodizálja ki (ami hihetetlen pofátlanság, hisz már az is egy paródia volt), a másik pedig az isteni Bruce Campbell frenetikus kínzásjelenete a kísértetházas szkeccsben. Ez, retroaktíve, még a mai torture porn szemetek paródiájaként is tökéletes. Egyébként - Campbellhez hasonlóan ráöntött szerepben – David Carradine is felbukkan. Csak mert.  

A fináléban a Szörnyecskékből szabadult Zach Galligan Alexander Godunovval (a.k.a. Karl, akit még McClane sem tudott megölni, pedig szétverte/felakasztotta) kardozva bukdácsol keresztül egy rakás híres, nem csak tematikailag, hanem stilisztikailag is ügyesen beidézett horrordíszleten, a zombikkal teli plázától Dr. Jekyll laboratóriumán át a Godzilla által széttaposott metropoliszig. Hickox olyan, mint egy kisfiú, aki beszabadul a világ legnagyobb játékboltjába, a film meg olyan, amilyennek a kisfiú a világot elképzeli, amikor teljesen belefeledkezik a játékaiba. Semmi értelme, de baromi szórakoztató.

2013. október 3.

Hopscotch

1980hopscotch01.jpgTudom mire gondolnak, és igazuk van: ki a túrót érdekel egy 1980-ban készült kém-komédia, amit akkor sem és most sem nézett senki? Van benne mondjuk véres kínzásjelenet? Nincs. A legkomolyabb erőszak akkor történik, amikor Walter Matthau betömi Sam Waterston száját a nyakkendőjével és egy szivaccsal. Van benne akkor cici? Nyilván, de látni egyet sem fogunk. Akkor van benne legalább egy nyamvadt robbantás? Igen, de csak a végén, és az is csak akkorka, hogy Michael Bay azonnal elunná magát rajta. Jó, jó, és autós üldözés? Jó érzékkel talán másfél, és az sem tart két percnél tovább. És tele van klasszikus zenével. És a legintenzívebb jelenetben két ember ül egymással szemben egy asztalnál. Joggal merülhet fel a kérdés a Kedves Olvasóban akkor, hogy 1. mégis mit akarok ezzel a filmmel, ami nyilvánvalóan nem egy obskúrus Poliziesco vagy zombihorror - hiszen tele van A listás színészekkel és nem Roger Corman rakatta össze egy viskóban valahol Fresno-Alsón hanem Ronald Neame (Az Odessza ügyirat, az eredeti Poszeidon katasztrófa és a meglehetősen ambivalens emlékű Meteor), 2. főleg a Geekblogon és nem mondjuk a Tíz Film Amit Még Meg Kell Nézned A Nyugdíjasotthonban, Ha Már Minden Mást Láttál pont blog pont hu-n.

images.jpgMegmondom mit akarok: noha szinte minden ellene szól, a Hopscotch (magyar forgalmazási címe: Ipi-apacs) izgalmasabb thriller mint a Bourne hagyaték, viccesebb mint Hollywood teljes idei vígjáték-termése (ez mondjuk nem akkora teljesítmény), és legalább olyan elgondolkodtató mint az Argó akció. Menjünk vissza a hetvenes évekbe és nézzünk jól szét a kémthrillerek között. Mit látunk? Paranoia, mindenki áruló, ráadásul az egész rendszer ellenünk van, teljesen mindegy hogy melyik oldalon állunk - talán a szovjetek egy picit kevésbé vonzóak mint a CIA, úgyhogy marad az a lehetőség, hogy azt tesszük amit igaznak vélünk. Ha valaki olvasta a film regényeredetijét (márpedig ki olvasta volna), akkor nem véletlenül juthatott eszébe A keselyű három napja vagy mondjuk Az elnök emberei - fiatalabbaknak: ez nem Aaron Sorkin fantázia-elnökös, amúgy kiváló sorozata, hanem a szerencsétlen magyar címadási hagyományoknak áldozatul esett All The President's Men. Amikor azonban arra került a sor, hogy a Hopscotch-ból film készüljön, a hetvenes évek már az utolsókat rúgta. A fáradt pasztellszínekbe és általános letargiába pedig éppen Ronald Reagan készül egy utolsót rúgni, mielőtt beköszönnek az Újromantikusok. Úgyhogy az adaptáció inkább más irányba indult: mi van akkor ha a főhős nem reszket az életéért, hanem pont ellenkezőleg: ő szórakozik a legjobban a hajszán.

4537140_l3.jpgMiles Kendig (Walter Matthau), a korosodó CIA ügynök éppen az Octoberfesten kapcsol le egy kisebb KGB sejtet, amikor is összefut szovjet kollégájával, a Casablancát legalább százszor látott Yaskovval (Herbert Lom). Rövid párbeszéd következik - "És mi van, ha elfutok?" "Te futsz, én üldözlek? Olyanok lennénk mint Stan és Pan" "Mint két bohóc" - két egyenrangú ellenfél között, majd Yaskov átadja a mikrofilmet, cserébe Kendig futni hagyja Yaskovot. Az egész valószínűtlenül békés noha a hidegháború éppen forrásponthoz közelít. Megint. Mindenesetre Kendig újonnan kinevezett főnöke, Myerson (Ned Beatty) nem örül, sőt: az egész életét a terepen töltő veterán ügynököt áthelyezi a nyilvántartóba. Kendig ekkor azt teszi, amire Jason Bourne soha nem gondolt eddigi élete során: megsemmisíti a saját aktáját, majd felszáll az első Saltzburgba tartó gépre hogy inkább Isobellel (Glenda Jackson) töltse hátralévő éveit. Azonban nem tud tétlenül ülni, beleöregedni a saját korába, így keringőre hívja a világ titkosszolgálatait: elkezdi megírni az emlékiratait, majd fejezetenként kezdi el postázni az illető szervezeteknek.

he-had-no-sense-of-humor.jpgNem éppen a legfalrengetőbb alapfelállás: a nyugdíjas James Bond utolsó dobása, hogy leleplezze a CIA és a KGB legmocskosabb titkait, amikből mi csak címszavakat kapunk, de már azok is éppen elegek ahhoz, hogy elgondolkodjunk. A hetvenes évek paranoiája itt igazolódik be, a kormány mindenütt a világon embereket öl, fizet le, manipulál gátlástalanul. Ned Beatty ráadásul ennek a "mocskos trükkök ügyosztálynak" volt régen a főnöke, ez a gátlástalan, lefelé taposó-felfelé nyaló, magát kemény republinak mutató pöttöm kis közszolga, akinek a kezébe soha nem lett volna szabad több hatalmat adni, mint mondjuk az iratkapcsok rendezgetése. Mondanom sem kell szállítja is a fantasztikus egysorosokat, főleg amikor az FBI pont az ő hétvégi házát "kibérelő" Kendiget próbálja meg szitává lőni, miközben csak a ház eladási árát csökkentik. Azok a jelenetek, ahol Kendig az őt nem minden ellenkezés nélkül támogató Isobellel beszél telefonon, igencsak megmosolyogtatók - nem egészen húsz évvel ezelőttig még tényleg így kellett telefonálni kontinenseken át. A preinternet adta lehetőség pedig, hogy Matthau mindig legalább egy lépéssel járjon a többiek előtt. Miközben szól Mozart, Rossini, Verdi és még aki előfordul a XVIII-XIX. század környékén. Hány filmet tudnánk mondani, amiben egy helikopteres-repülős üldözés tökéletesen festődik alá a Kerubin áriájával a Figaro házasságából? Vagy amiben Matthau átgördül a svájci határon, miközben a Sevillai borbély áriáját énekli? Tudom, nem hangzik vonzóan, de bízzanak bennem, működik.

Ráadásul van egy csomó apróság amit szeretni lehet. Itt van mindjárt a Matthau család, hiszen hősünk csak úgy vállalta a szerepet - meg a rövid forgatást az akkori NSZK-ban - ha fiát, Davidet Sam Waterston mellé teszik CIA-ügynöknek, a lánya pedig pilótát játszhat. A már említett Sam Waterston talán ma már különösnek hathat fiatalon, de remekül hozza az ide-oda repülgetésben megfáradt ügynököt, Kendig neveltjét, aki legalább annyira humánus mint mentora. Herbert Lom visszafogott játéka nagyszerűen húzza alá Ned Beatty robbanásig feszült, vörös arcát, Glenda Jacksonnál pedig senki sem képes bájosabban mondani azt a szót, hogy 'gettó'. Érdekesség: az összes inkompetens CIA ügynököt kémregény-írókról nevezték el.

500px-HopscotchB.jpgÖsszességében kapunk egy lassúnak tűnő, mai szemmel talán unalmasnak nevezhető kém-thriller-vígjátékot anélkül, hogy önparódiává válna. Minden poén mögött ugyanis ott a fájdalmas igazság, miszerint ilyen és ehhez hasonló kisszerű hivatalnok-egerek döntenek fontos kérdésekben, nem csoda hogy minden el van b… rontva. Ugyanakkor, ha úgy vesszük, igazi jutalomjáték ez egy, az életét a terepen töltő ügynök számára, egy utolsó nagy buli, amiben az egész világ van ellenünk. És a Jackson-Matthau páros ugyancsak jól működik, két egyenrangú fél életük második felében sejtetett, de kalandosnak tűnő előélet után végre összejönnek, hogy kézen fogva andalogjanak el a naplementébe valahová Dél-Franciaország irányába. Tudom, hogy sokan nincsenek oda a klasszikus zenéért, de garantálom hgy az Ipi-apacs megtekintése után csak ráfanyalodnak egy D-moll Rondo-ra.

2013. szeptember 24.

The World's End

The-Worlds-End-Simon-Pegg-Nick-Frost.jpgBeszélgessünk egy kicsit az időről. Nyugalom, nem lesz szükség a speciális vagy az általános relativitáselmélet mélyebb ismeretére, nem a tudományos szempontból "idő"-nek nevezett jelenségről fogunk értekezni. Arról az időről van szó, amit mi mindannyian megélünk. Nem tudom a Kedves Olvasók hogy vannak vele, de ahogy öregszem úgy változik az időhöz való hozzáállásom is: amikor még tinédzser voltam, és mit sem tudtam arról hogy X, Y vagy Z generációhoz tartozom, kétféle idő létezett. Az egyik a "matekórának" is nevezhető jelenség, vagyis hogy az idő nemhogy konstans, de konkrétan áll és nagyokat sóhajtozva nézi a körmeit - a másik pedig az a három másodperc, amíg elmegyünk hat helyre, és nagyon sok mindent iszunk, jól érezzük magunkat, majd pedig arra ébredünk, hogy Adyligetnél jár az éjszakai busz. Borzasztóan igazságtalan klisével élve, jó társaságban repül az idő. Ez azonban csak az első része a gondolatmenetnek.

Shaun of the Dead, 2003. Adott két meglehetősen tehetséges író-komikus figura, Simon Pegg és Nick Frost, akik afféle Underground hírnévre tettek szert egy rövid életű, ám annál sokkal nagyobb hatású sitcom (Spaced) révén. (Zárójel: a sorozatot mindenképpen ajánlom, ha még a Kedves Olvasó nem találkozott vele. Mondhatnám hogy az anti-Jóbarátok, ha ez jelentene bármit egy kevésbé jól sikerült Channel 4 promónál. Kötelező. Elvégre ez a Geekblog). Adott emellé a sorozatot rendező fáradhatatlan, ultratehetséges és másodéves mongol-altajisztika-szakosnak kinéző Edgar Wright, a fent említett páros állandó ivócimborája-kollaborátora. A Shaun of the Dead elkészül, és természetesen azonnal hatalmas siker: a zombilegendáriumot szó szerint a rögvalóságba helyező, mégis könnyed, nagyszerűen szerkesztett és elképesztően vicces film hatalmasat tarol, ha nem is a mozipénztárakban (szőrszálhasogatóknak: igen, igen, nem volt bukás, sőt) de az addigra már háromnapos szagot eresztett hollywoodi gigászok dzsakuzzijaiban is.

the-worlds-end-image06.jpgMi szokott ilyenkor menetrendszerűen történni? - adódik a kérdés. A Hagyományos Iskola azt mondaná, hogy tíz évvel a Shaun of the Dead bemutatása után a Gonosz Sárkány (ti. Hollywood) fogja és szépen elmajszolja hőseinket amúgy tízórai gyanánt - hogy aztán vállalhatatlannál vállalhatatlanabb baromságokat csináljanak, ellenben jó pénzért. Emellé a Comic Conon csak-csak előforduljanak, hiszen ott még emlékeznek rá, mekkora ászok is voltak valójában, dedikálva az ezredik eléjük tett krikettütőt, és feszes mosollyal fogadják a "You've got red on you" jellegű, összekacsintósnak szánt, bár kínosan előadott poénokat hajnalban, valami kocsmában. Növesztenek maguknak sörhasat és egy kisebb, de annál hangosabb "eladtátok a mjűvészeteteket a máninak" jellegű csapatot, akik szomorkás szemmel nézik majd a Shaun of the Deadet DVD-ről, miközben egymást böködik, hogy nézd, mikor még jók voltak. Természetesen a másik út az lehet, hogy látványosan elutasítják az Álomgyár (sic!) expliciten szexuális felajánlkozásait - ezzel kivívva a hardkór rajongótábor még mélyebb szeretetét - csinálnak néhány dolgot, amely pénz vagy egyéb hiányában már nem üt akkorát - csak nevezze meg a Kedves Olvasó Orson Welles második filmjét az Aranypolgár után - ettől persze mindenkinek rossz lesz a közérzete, marad tehát a múltból élés, ameddig kitart. De lehet hogy nem tart ki tíz évet, és mire hőseink negyvenesek lesznek, már tíz éve birtokolják a "has been" címkét.

Véleményem szerint a Hagyományos Iskolának fogalma sincs arról, hogy mi folyik a világban. A Hagyományos Iskola ugyanis nem ismer mást a bukáson kívül. Vagy egzisztenciálisan buksz vagy anyagilag vagy mindkettő - állítja. És elismerem, a Vaskabátok (de ostoba ez a magyar cím is) nem vállalt sokkal többet a Cornetto-trilógia első darabjánál. Nekem még mindig tetszik, jó kis zsánerparódia, megfelelő mennyiségű akcióval, humorral meg drámával. A közvélemény nagyobb része még elég jól fogadta a Mission: Impossible III-on innen készült produkciót. Aztán három hősünk persze különböző mélységig, de elmerült Hollywood rengetegében is - egyébként ide a rozsdás bökőt, hogy az összes művész per függetlenfilmes is odaadná a bal karját egy kis korrumpálódásért. És ezzel nincs semmi baj, csak ne "hazudgáljatok", hogy a klasszikust idézzem. Szóval, Pegg csinált néhány blockbustert színészként, aztán ott volt a Paul is, ami szintén remek, Wright megcsinálta a Scott Pilgrimet - ami ahhoz képest, hogy "stúdiófilm", nem is rossz - hogy aztán tíz évvel a Nagy Belépő után megcsinálják a The World's Endet - a sokak által várva várt Cornetto-záródarabot.

the-worlds-end-image01.jpgÓhatatlanul is felmerül a kérdés, mégis mi szükség volt az előző négy bekezdésre? Nos, a lényeg a kontextus. Olyasmit fogok mondani, amivel tudom, hogy sokan nem értenek egyet - de az a célom hogy a cikk végére bebizonyítsam, hogy nincs igazuk. A feltételezésem a következő: a The World's End méltó lezárása a Wright-Frost-Pegg trilógiának. Mire alapozom ezt? - merülhet fel a kérdés. A történet leginkább a Shaunra rímel: adott Gary King, ez a mára közel negyvenéves tinédzser, aki legjobb iskolai barátait elhívja szülővárosukba, hogy végigvigyék a kocsmatúrát, amit tizenhárom évvel korábban nem sikerült. Miközben idegenként járnak-kelnek otthonukban - hiszen jó ideje nem jártak ott - és kissé feszengenek is egymás, de főleg Gary társaságában - rádöbbennek, hogy bizony űrlények veszik őket körül, és nem a szó átvitt értelmében.

Említettem, hogy a történet leginkább a Shaun of the Deadre rímel, de arról szó sincs, hogy visszatérnénk a gyökerekhez, hacsak nem az egyik főtéma - felnőtté válás versus nem megölni a bennünk élő kisgyereket - tekintetében. Pegg - a Shaun of the Dead vagy a Vaskabátok (brr) főszerepeitől ellentétben - nem az ún. Straight Man, vagyis a Normális Ember megtestesítője, aki a nézőt képviseli a körülötte zajló őrület közepén. Ez a feladat most a kórusé, azon belül is Nick Frosté, aki a munkájának élő komoly felnőtt, felelősségteljes ember dizájnos öltönyben, szemüveggel és ásványvízzel a szokásos pint helyett. A kórus pedig szintén a legjobbakból áll: Martin Freeman ezúttal komoly méretű szerepben, mint ingatlanügynök, Eddie Marsan, az elnyomott srácból lett elnyomott autókereskedő-családapa és Paddy Considine, Pegg karakterének jobbik fele aki Garyvel ellentétben felnőtt. És persze itt van minden ismerős, Mark Heaptől Darren Boydon át Billy Nighyig.

A sztori annyiban hasonlít a Shaun of the Deadre, hogy a nagy sztori - vagyis az élien invázió - emeli globális szintre a karakterek problémáját és konfliktusait. A Shaun of the Dead sokkal inkább klasszikus paródia, ami a zombihorrorok műfaji elemeivel játszik, valódi hús-vér embereket rak bele a zsánerbe, hogy aztán azok valódi emberekként reagáljanak, ez adja a film lényegét. A The World's End azonban nem ilyen: itt a kórus és Gary közti feszültség, a Gary és a világ közti ellentét a vezérfonal, a kékvérű élienek csupán a ráadás. Óvatosan kell az ilyennel bánni, mert könnyen Another Earth válhat a történetből, amiben a sci-fi vonal csupán háttér. Az idegenek motivációja pedig meglehetősen sajátos és - ha az Igen Tisztelt Nyugati Világ hozzáállását tekintjük az általunk "fejletlennek" gondolt országok esetében - sajnálatosan ismerős.

the-worlds-end-stool-boxing.jpgMost pedig jön az indoklás, hogy honnan is veszem a bátorságot ahhoz, hogy méltónak merjem nevezni a filmet a Cornettó-trilógia végére. Itt kanyarodnék vissza a cikk elejére - ha még emlékeznek - az időre: amíg a Shaun of the Dead zombijai a konformizmus, a beszürkülés képviselői, addig itt az idegenek, ha lehet ilyet mondani, sokkal alattomosabban lépnek fel: "civilizálni" akarják az emberiséget. Nincs örök gyerekkor - bár sokan azt kívánják, hogy legyen - ez mégsem jelenti automatikusan azt, hogy mostantól minden nap öltönyben kell bejárnunk irodaházakba dolgozni. Nem a világ vége ha egy kicsit megtanulunk továbblépni. És az sem baj, ha menet közben kicsit módosítunk az álmainkon, mert lehet, hogy annak idején gondoltuk rosszul. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, a gyerekkori-fiatalkori álmok a helyesek, hiszen akkor még ártatlanok voltunk, ergó tiszták - sajnos nem mindig ez a helyzet. Ez egy sokkal érettebb, felnőttebb film - nem beszélve arról, mennyivel több pénzt tudtak belerakni. És ez nem feltétlenül rossz. Ha visszavágyunk a Shaun of the Dead látszólagos egyszerűségébe - pedig már az is komoly film volt - még mindig újra elővehetjük. De érdemes mellé megnézni a The World's Endet, hogy mennyit fejlődtek gyermekeink, és büszkén mondhatom, hogy sokat: Edgar Wright - noha a sűrűn vágott közelik már-már kezdenek klisészámba menni - jobban vezet színészt, jobban komponál jelenetet, Pegg tényleg nagyon jól játszik, de ami a legszívetmelengetőbb, az Nick Frost érettségije: belőle is rendes, drámai színész lett akire bármikor rá lehet bízni bármit. A kedves óriás aki a film lelke és - ha lehet ilyet mondani - morális iránytűje, az ő drámája teljesen egyenrangú Garyével. És ez a fajta kiegyensúlyozottság az, ami az év egyik legjobb filmjévé emeli a The World's End-et.

Utószó: a nosztalgia a vénemberek heroinja. Ha azt várja a Kedves Olvasó hogy Pegg és Frost örökké túlkoros fanboyokként fognak viselkedni, sajnos téved. Az idő ugyanis telik, változtat, formál, akkor is, ha nem akarjuk. Az, hogy hogyan viseljük ezt, az tesz minket egyedivé. Nem lehet azt kérni senkitől, hogy minden olyan legyen, mint amikor fiatalok voltunk, csak önmagunkat áltatjuk ezzel. Nem lesz olyan - pont azért mert egyrészt elmúlt, másrészt ha nem múlt volna el, nem lenne megismételhetetlen, és ezáltal szívünknek kedves. Úgyhogy én örülök a The World's Endnek, és kíváncsi vagyok, mit fognak még csinálni.

2013. szeptember 23.

Itt a vége

This-Is-The-End-Rogen-Franco-Hilcbl.jpgSztárkéjlakok romjaiban térdig gázoló, óriási péniszét himbáló Fenevad, lángoló hollywoodi dombok helyén nyíló feneketlen verem, ami egyenesen a Pokolba okádja a bűnös életük miatt elnyelt élveteg amerikai színészsereglet színe-javát, utcákon garázdálkodó démonok és túlélőkre vadászó kannibálok. Azt gondolná az ember, hogy valami horrorszatírával van dolga, holott ennél valami sokkal jobbal: egy Seth Rogen tágabb baráti körére kiterjesztett többszereplős buddy movie-val, egy gigantikus méretűre hizlalt belsős poénnal, ami történetesen a Jelenések Könyvében megjövendölt Ítélet Napján játszódik. Én ugyan szándékosan nem nézek filmtrailereket,  ezért (vagy éppen ennek ellenére) erősen meglepett, hogy a Biblia apokaliptikus víziójának legfrissebb interpretációját éppen egy stoner komédiákban befutott zsidó srác rendezi. Félreértés ne essék: a világvége utolsó napjait James Franco villájában töltő Ananász Expressz és Superbad színészgárdájának túlélésről alkotott elképzeléseit végigülni pokolian szórakoztató mulatság.

A film alapötlete, miszerint a színészek saját magukat játsszák, amint beköszönt a Végítélet, nagyon ügyesen egyensúlyozik az önirónia és a szándékos túlkarikírozás határán. Seth Rogen ugyanolyan bumfordi, gyerekkori traumákkal súlyosbított nagy mamlasz, mint gyakorlatilag az összes szerepében (talán az egy Take This Waltz kivételével) és erre saját maga is rámutat, amikor James Franco villája előtt egy paparazzi rákiált, hogy „Hé, Seth Rogen, miért nem játszol egyszer már valami más karaktert a filmjeidben?”. A sztori szerint Ray Baruchel (Túl jó nő a csajom), Rogen kevésbé sikeres földije és régi jóbarátja érkezik hozzá látogatóba, hogy elüssenek egy hétvégét füvezéssel és tévézéssel, de annak minden tiltakozása ellenére felkerekednek, hogy benézzenek James Franco villájába, ahol éppen egy nagyobb parti kezd kerekedni. Itt aztán nyüzsögnek a tévésorozatokból és az aktuális hollywoodi vígjátékokból ismert színészek (akinek már régóta a bögyében van Michael Cera, az különös elégedettséggel fogadja majd a cameoját), akik egytől egyig csúnya véget érnek, amikor meghasad a föld és lángok csapnak elő a mélyből.

A megrettent túlélők közül végül öten húzódnak meg a roppant ízléstelenül berendezett villa oltalmában, Jay és Seth, James Franco (Ananász Expressz, 127 óra), Jonah Hill (Pénzcsináló, Superbad) és Craig Robinson (A hivatal amerikai verziója, Zack és Miri pornót forgat). A teljesen tanácstalan és a világ működéséről teljesen vad elképzelésekkel bíró társaság dinamikája éppen kezdene összecsiszolódni, amikor ezt teljesen szétrobbantja a váratlanul előtámolygó, és a bulira meg sem hívott Danny McBride (Király!), aki (mivel átaludta a kinn tomboló apokalipszist) a legnagyobb lelki nyugalommal falja fel a gondosan beosztott készletek maradékát. Ő az, aki újra és újra olyan szituációkba kergeti a társait, hogy a civilizációs máz lefoszlásával újra kell értelmezniük az egymáshoz való viszonyukat. Természetesen az Itt a vége (This is the End) a legkevésbé sem dráma, a játékidőt a füvezéssel, drogozással, a rendkívül értékes kinccsé vált pornómagazinra került spermával és az egyetlen megmaradt Milky Wayjel kapcsolatos, jobbára alpári, de működő poénok töltik ki, azonban szerencsére kapunk pár zseniális pillanatot is, például amikor a 127 órában használt kamerával házilag elkészítik az Ananász Expressz második részét, amolyan Tekerd vissza, haver!-módra megsvédelve. Ugyancsak szenzációs húzás a démoni megszállás alatt álló Jonah Hill ördögűzése az azonos című film alapján, hiszen mindenki tudja, hogy az egy pontosan erre szolgáló audiovizuális gyakorlati útmutató. Legalábbis Jay szerint, aki egyébként is elég lazán értelmezi az Írás sorait, ráadásul még kanadai is.

A film utolsó harmadában újra előkerül az addig kissé háttérbe szorult barátság témája és a véres jelenetekkel sem szemérmeskednek, amint a szereplők kénytelenek szembenézni belső és hús-vér démonaikkal, sőt, magával a Sátánnal is. A finálé felszabadítóan szórakoztató és éppen csak annyira giccses, hogy ne fájjon, mindenesetre minden jó érzésem ellenére nem tudom a filmet jó szívvel ajánlani azoknak, akiknek a Rogen-féle humor (lásd még Ananász Expressz és Zack és Miri pornót forgat) megfekszi a gyomrát. Mindenki másnak pedig: soha ilyen szórakoztató Világvégét! Na jó, a Simon Pegg fémjelezte The World’s End-et azért várjuk meg a végső verdikthez.

2013. szeptember 14.

The Superhero Hangover

A szuperhősök is megérdemlik, hogy néha kirúgjanak a hámból egy kicsit. Vagy nagyon. Vagy kőkemény-várospusztító-brutál módon. Avagy: Másnaposok - The Superhero Edition.

2013. szeptember 9.

2 kaliber

2-GUNS-1.jpgNem jó film a 2 kaliber: végtelen plusz egyedik Halálos fegyver klónként azzal az egyetlen szóval lehet a legtalálóbban jellemezni, hogy erőtlen. Összeszedtek bele egy sor szimpatikus és általában jó színészt, egy kis tökösséget, egy rakás közepesen jó, vagyis nevetésre nem, de mosolyra gond nélkül ingerlő poént, pár lődözést és robbanást, aztán uccu neki. Félkész és kidolgozatlan, ütős forgatókönyv és vagány rendezés híján pedig rosszfiús sármon és jópofaságon akar elevickélni. De pont azért, mert sármos és jópofa, hiába nem jó film, nem lehet rá haragudni. Mint a simlis haverra, aki teljesen megbízhatatlan, de bármikor fizet egy sört, és egy laza vállvonással meg egy széles vigyorral teszi jóvá a hülyeségeit.

Az átverések és dupla átverések sorozata két nem túl nagystílű rosszfiú körül bonyolódik, akik kirámolnak egy kisvárosi bankot, hogy hozzáférjenek a helyi drogbáró (Edward James Olmos) abban tárolt pénzéhez. Csakhogy a két rosszfiú egyike (Washington) egy beépített DEA-ügynök, a másik (Wahlberg) egy beépített haditengerész hírszerző, és ezt ráadásul nem is tudják egymásról – viszont legalább mindkettejük társai, főnökei elárulják őket, a pénz pedig nem a kartellé, hanem a CIA-é, aminek bajszos, texasi nyakkendős, orosz rulett fétises képviselője (Bill Paxton) nagyon makacsul szeretné visszaszerezni a lóvét. Ők meg közben legalább annyit marakodnak egymással (verbálisan és fizikálisan), mint az ellennel.

A 2 kaliber könnyed (utó)nyári buddy-cop limonádé, a „nézed, viszonylag jól elvagy rajta, aztán elfelejted” kategóriából. Egyetlen zavaró tényezője az R-es besorolás (ez idehaza 16-os karikát ért), amivel teljesen feleslegesen rázták meg a fejüket a közönség egy jelentős részének pénztárcanyitó mozdulatára. Azért a pár csepp vérért, egy pár ciciért és egy kézen megszámolható káromkodásért felesleges volt beáldozni a családi akcióvígjáték címkét, illetve ha már elkötelezték magukat egy felnőtteknek szóló film mellett (alapból ennek ugyebár örülünk), akkor lehettek volna ennél jóval merészebbek is, mind akcióban, mind humorban, mind szexualitásban. Főleg, hogy a film még csak nem is a konformista Hollywoodból jön (bár ez nem látszik rajta).

A 2 kaliber egyébként egy azonos című képregényből készült, de ennek nincs sok jelentősége. A forrásmű egy igen érdektelen és lapos, kicsit trehányan rajzolt, és nagyon trehányan írt minisorozat, amire a „gyenge középszer” is megengedő jelző. Szóval a film jobb: ugyanolyan mint a comic, csak azzal ellentétben van benne akció, humor és egy sor karizmatus színész, vagyis a rojtosra használt hollywoodi recept alkalmazása ezúttal még szerencsésnek is mondható. De hogy miért épp erre a képregényre kellett elverni 60 milliót, az ettől függetlenül is rejtély. (Egyébként az egyik gyártó az eredeti képregényt kiadott Boom! Studios új mozis részlege – de biztos találtak volna jobb művet az archívumukban.)

Esetlen és felesleges kis film, de mégis: nem lehet rá haragudni.

2013. augusztus 27.

Waxwork

waxwork02.jpgAz önreflektív, komikus horror Sam Raimi Evil Dead-filmjeivel utat tört magának a ’80-as években, és ennél jobb korszakot nem is találhatott volna magának. A minőségi stúdióhorroroknak már a ’70-es évekkel leáldozott, a klasszikus szörnyek nem voltak divatban, és az évtized második felére a shasher is kivérzett – jöttek a műfajt iróniával, összekacsintással frissítő B-filmesek, és a független horrorvígjátékok. A The Monster Squad, a Fright Night és persze az Evil Dead II nyomdokain Anthony Hickox, aki később többek közt a Hellraiser 3-mal blamálta magát, rongyos másfél millióból forgatta le 1988-ban a Waxworkot, ami a horropanteon minden valamire való rémét csatasorba állította a tehetetlen, több liter felesleges vérkészlettel rendelkező, szexéhes tinédzserek ellen. A film roskadozik a vámpíroktól, zombiktól, farkasemberektől és egyéb szörnyektől, vagyis egyfajta, a Cabin in the Woodst évtizedekkel megelőző horrorgeek-gejzír, amiről kissé méltatlanul feledkezett el az utókor.

Egy kis kertvárosban (check) egy csapat tinédzser (check) meghívást kap egy furcsa, ijesztő idegen (check) újonnan nyílt viaszmúzeumába – a buli pontban éjfélkor kezdődik (check). Neeem, egy kicsit sem gyanús. A szexuális szabadosság és frusztráció különböző fokozatain tengődő tinik (ribanctól a szűzig) vidáman mennek a vágóhídra (líding man: a Szörnyecskék Zack Gilliganje). Persze, honnan is tudhatnák, hogy a horrortémájú viaszmúzeum minden egyes kiállítási eleme életre kelhet, ők pedig szereplőivé, áldozataivá válhatnak a valaha létezett/kitalált legnagyobb rémalakok történeteinek. Ráadásul az emberfelettin erős óriással és az emberfelettin irritáló törpével felszerelkezett tárlatvezető (David Warner) nem csak úgy l’art pour l’art irtja a múzeumába tévedő hülyéket: van egy terve, ami a viaszba zárt szörnyetegek világra szabadításában kulminálódik. A büdös mindenit, hát nem az egész emberi civilizáció függ már megint egy hajszálon?

A sztori pusztán egy jól kitalált ürügy a minél több horrorkarakter és –toposz minél rövidebb idő alatti felsorakoztatására, és a film akkor kel életre, amikor egy-egy szereplő belekeveredik valamelyik garantáltan csúnyán és gore-ban végződő fiktív (?) történetbe, hogy aztán kiterített áldozatként végezze a viaszmúzeumban. A draculás inzert mind közül a legvéresebb és leggonoszabb, míg a fekete-fehér zombis kitérő egyértelmű Romero-homage. És a már említetteken kívül van itt még földönkívüli, mutáns, múmia, voodoo pap, boszorkány, láthatatlan ember, Frankenstein-kreálmány, operaházi fantom és Mr. Hyde (noha némelyikük csak egy-egy pillanatra bukkan fel), és persze maga a keret, a viaszmúzeum is egy klasszikus rémtörténet előtt tiszteleg. A Waxworkben minden a horrorról szól, minden kép, mondat, karakter műfaji ijesztés, poén, díszlet vagy idézet. Végtelenül lelkes, áltimét geekfilm.

waxwork01.jpgCsak egy baj van vele: Hickox nem egy Raimi, nem egy különösebben, vagy egyáltalán, akármennyire tehetséges rendező, így az egyébként remek koncepció vizuális kivitelezése suta és ötlettelen (írónak jobb, a szereplők például diverzifikáltabbak, mint a korszak műfajfilmjeinek tipikus egyentinédzserei). A Cabin in the Woods végének őrült horrorforgatagát megelőlegző fináléban ez különösen kiütközik, és a borzalmas színvonalú trükkök sem segítenek (bár akadnak köztük egészen impresszív megoldások is – ó, a jó öreg latex és művér!). Hickox csak akkor képes direktorként felmutatni valami pluszt, amikor extra célja van egy jelenettel: az említett romerós szekvenciának például még a kameramozgása is pont olyan, mint Az élőhalottak éjszakájában.

A Waxworköt a koncepciója, a könnyedsége, az ’80s fílingje adja el. Most megmondom: az egész világmindenségben nem találsz még egy filmet, amiben egy vén fószer militáns festésű, légterelő szárnyakkal felszerelt tolószékben, duplacsövű puskával, „Tallyho!”-t kiáltva indul csatába egy seregnyi szörny ellen.

Tovább a múltba