Nagy Krisztián összes cikke

A xenofób Föld kalandorai

GeexKomix 115: Egy földönkívüli detektív a Mérhetetlen Vének ellen, a rémálmok és a vezeklés szörnyűséges háza és Joe Hill új, zseniális képregénye.

Kittenberger: Afrikai kalandok Rejtő és Verne nyomában

Kémek és kalandorok a századeleji Kongóban: magyar Indiana Jones magyar Afrika-kutatóval.

Magyar kalandorok Afrikában: Interjú a Kittenberger alkotóival

Kittenberger Kálmán, mechanikus orrszarvú és a századelő vérben úszó Kongói Szabadállama: alternatív történelmi kalandképregény magyar szerzőktől!

És ha elkergettük a földönkívüli megszállókat, utána mi lesz?

GeexKomix 111: Okkult, lovecrafti múlt, sötét, posztdiktatorikus jövő, nemzetközi szuperhős, horrorisztikus vidék: ezeket a képregényeket olvasd a héten.

A devolúciós bomba mindenkit visszaküld a kőkorszakba

GeexKomix 109: a fekete Pókember újra visszatér, az emberiség visszasüllyed a kőkorszakba, Dr. Moreau szigete pedig Art Nouveau köntösben bukkan fel újra. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

The Unwritten: Az írott szó hatalma

Paradigmaváltó képregénysorozat a történetek hatalmáról.

Cafe Postnuclear - Posztapokalipszis a Kárpát-medencében

Skodákkal és Ladákkal vívott harc a túlélésért a nyolcvanas évek atomháború sújtotta Magyarországán.

Ezeket a képregényeket fogod olvasni az év hátralévő részében

GeexKomix hírextral! Ősember-, boszorkány- és testcsere-noir, milliárdos Pókember, új író a The Walking Deadnél, Magneto vezette X-Men.

Magyar szuperhőssel indul vasárnap a 11. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál

A Titánember Budapesten nyomoz.

A Direkt Fanzin bemutatja: Before/After

Csirkéből macskakonzerv, a makedón zúzógépből kutyaeledel: vagány magyar alkotók új kiadványa és kiállítása.

Óraverzum: Tisztítótűz - Gőzléghajók és Bádoglegények

Gőzléghajók és légfellérek a mechanikus univerzumban: az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb regénye gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.

Interjú Tondora Judittal, avagy hogyan legyünk főállású képregényrajzolók a nagyvilágban

Mexican Stand-off #32: egy magyar rajzoló és grafikus kalandjai Amerikában és Ausztráliában, többek közt egy Indiana Jones-szerű Marco Polo-képregénnyel.

Tíz film, amit nem ismersz, pedig kellene

A Geekz teljesen és totálisan szubjektív filmajánlója az ismeretlenség bugyraiból: tíz film, amit nem láttál, pedig kellett volna.

Andy Weir: A marsi - Breaking Bad a Marson

Breaking Bad a Marson, avagy hogyan mentheti meg az életed a fizika, a kémia, a matematika és a botanika, ha a vörös bolygón ragadtál segítség nélkül

James S. A. Corey: Kalibán háborúja - Testhorror az űr mélyén

Az utóbbi évek legjobb testhorrorba oltott űroperája. Öveket becsatolni, indulunk a Ganümédészre!

Danger 5 - A kémsorozat, amire mindig is vágytál

Náci dinoszauruszok és gumijelmezes óriásszörnyek a szuperkémek ellen a hatvanas évek filmgyártásának frenetikus paródiájában.

Mexican Stand-off #31: EpicLine, a magyar képregénymagazin

Az egyetlen magyar készítésű képregénymagazin busókkal, egy 19. századi budapesti álarcos igazságosztóval, beszélő páncéllal és eposzi sámánháborúval.

Mexican Stand-off #30: Szájmenéses varázspáncél és kibernetizált agarak - Interjú a 2014-es Alfabéta-díj nyerteseivel

Díjnyertes magyar képregények a parasztfiúról és a szájmenéses mágikus páncélról, valamint a kibernetizált agárverseny veszélyeiről.

Anthony Ryan: A vér éneke - Jó fantasy régi receptből

Reménységünk Gyilkosának utolsó útja, avagy hogyan írjunk sikerkönyvet fantasy klisékből az Amazon Kindle Direct segítségével. Ráadásként még jó is.

Mexican Stand-off #29: A Hegy - Díjnyertes magyar világvége-képregény

A posztapokaliptikus jövőben az emberiség maradéka a Hegy mélyén próbál életben maradni: mindez magyar képregényszerzők tollából. Interjú!

Tíz sorozat, amit nem ismersz, pedig kellene

Meg fogod köszönni nekünk, hogy bemutattunk titeket egymásnak. Az ellenállás felesleges. Barátsággal jöttünk.

Interjú: Boulet, a webképregény francia fenegyereke

Száguldás a geek tudatalatti kellős közepébe, pilótánk Boulet, a frankofón webképregény nemzetközi nagykövete, aki ezúttal Budapestre látogat.

Támad a 10. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál!

A KIlencedik Művészet utolsó védműállása újra megnyitja a kapuit: The Walking Dead, Killer Kaller, új Batman és francia meghívottak. Neked is ott a helyed!

Le Transperceneige (Snowpiercer)

Az utóbbi évek legjobb filmes képregényadaptációja kétségkívül a Snowpiercer: úgy sikerült felhasználni a fantasztikusan hangulatos alapötletet, hogy megtartva az eredeti francia bande dessinée hajtómotorját, újabb ötleteket és csavarokat zsúfolt bele a végtelenbe tartó vagonokba, és mindeközben még a történetet sem siklatta úgy ki, mint a három kötetes képregény az utolsó oldalain. Rendkívül szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy egy harminc évvel ezelőtt útjára indított, de fagyos álomba szenderült disztópiát éppen Bong Joon-Ho olvasztott ki a feledés fogságából, hiszen teljesen véletlenül bukkant rá a Le Transperceneige koreai kalózkiadására egy szöuli könyvtárban a The Host forgatása alatt, és azonnal beleszeretett a koncepcióba. Az eredményt már tudjuk (legalábbis, aki elolvasta a Snowpiercer kritikánkat), de lássuk, hogy milyen utat kellett bejárnia az ezer és egy szerelvényből álló Hótörőnek, hogy végre befuthasson a végállomására. (Figyelem: bár a filmváltozat és a képregény története több ponton és néhol radikálisan eltér, a cikk potenciális spoilereket tartalmazhat!)

 A hetvenes évek hidegháborús légkörében születő Le Transperceneige már kiadása előtt legendává lett, hiszen a Jacques Lob (Superdupont atyja, az egyetlen francia forgatókönyvíró, akinek odaítélték az angouleme-i képregényfesztivál nagydíját, amit egyébként eredetileg képregényrajzolóknak hoztak létre) által megálmodott történet már 17 oldal után megtorpanásra kényszerült, miután rajzolója, Alexis, a frankofón képregények akkori egyik nagy reménysége harmincegy éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt egy aneurizma következtében. Több évnyi keresésbe telt, míg Lob rátalált új alkotótársára a huszonöt éves, ám vajmi kevés tapasztalattal rendelkező Jean-Marc Rochette személyében, és együtt nekiláttak a Godard Alphaville-jének és Kafka Perének hangulatát felidéző orwelli látomás papírra vetésének. A nyolcvanas évek francia képregényipara elsősorban a folytatásos képregénymagazinokra épült, és a sikeres történetek csak ezután jelentek meg kötet formában, így 1982 októberétől 1983 júniusáig tíz fejezetre bontva került az olvasók elé a Métal Hurlant-hoz hasonlóan úttörő munkát végző (A SUIVRE) magazin oldalain. Az osztatlan siker hatására a képregény 1984-ben végre album formátumot öltött a Casterman kiadó gondozásában, és a francia SF egyik korszakos alappillérévé vált.

A végtelen fehérségen és az örök tél jegén keresztülhasító vonat a semmibe tart és soha nem áll meg: Proloff, a hátsó vagonok nincstelen lakója a vécéhelységen keresztül próbál eljutni a vonat elülső részébe, de hamar a milicisták fogságába esik. A hátul rekedteknek egyenlő esélyeket követelő politikai mozgalom egyik képviselője, Adéline Belleau siet a segítségére, de miután ideiglenes karanténba zárják őket, végül mindkettejüket fogolyként kísérik Dewill elnök és Krimson tábornok elé. A posztapokaliptikus Canossa-járás során megismerjük az új világ és az emberiség maradékának társadalmi hierarchiáját és az együttélés új szabályait. Az egyedüllét luxus, a mosdatlan tömegek a mesterséges kádakban növesztett részleges értelemmel rendelkező, a húsfűrészek elől ösztönösen menekülő és pánikszerűen önmagát újratermelő Mama darabjait eszik, a középosztály csirkét, a felsőosztály nyulat és halat, valamint friss zöldségeket, amit speciálisan felszerelt vagonokban termesztenek. A lét sivársága elől a bordélyfülkék, a Vap’shit nevű tisztítószer kábulata és a Szent Lokomotív vallásos imádata nyújt menedéket. A vonat ablakain túl elsuhanó halott világ is önmagunk jutalma: a két szembenálló szuperhatalom egyike tömegpusztító klímafegyvert lőtt ki egy júliusi napon, ezzel mindenkit halálra ítélve, aki nem jutott fel időben a Hótörő önellátó prototípusára.

Jelenleg azonban az első osztályon utazókat leginkább aggasztó probléma, hogy a hátsó vagonok túlnépesedése miatt a vonat egyre lassul és a Szent Lokomotív perpetuum mobile-jének leállása mindenki vesztét okozná. A Proloffnak előadott terv, miszerint a hátsó vagonok lakóit átszállítanák az elülső részbe, természetesen hazugság, amint a szerencsétlen nincstelenek és a segítségükre siető, egyenlőséget követelő politikai ellenfeleik egy helyre kerülnének a mentőakció keretében, azonnal lekapcsolnák a vagonokat, egy csapásra megszabadulva mindannyijuktól. Mit sem tudnak arról azonban, hogy az ablaktalan, levegőtlen szerelvényekben tombolnak a különféle járványok, halmokban állnak a holttestek, a túlélők pedig degenerált kannibálokká süllyedtek: hősünk zéró páciens, az általa behurcolt betegség halálos ámokfutásnak indul a kivételezettek között. Proloff és Adéline fegyverrel törnek maguknak utat a mozdony felé, de az elővigyázatlanul kilőtt ablakok a lány vesztét okozzák: szerelmét a fagyhaláltól a Szent Lokomotív haldokló őrzője menti meg, de csak azért, hogy átadhassa terhét és a vonat tovább rohanhasson a végtelenbe. Proloff, az utolsó ember a Földön, a kamerákon keresztül nézi végig, hogy az általa elszabadított járvány végez mindenkivel a falak közé zárt új világban.

Kétségtelen, hogy a Le Transperceneige mai szemmel kissé avíttasnak és sivárnak tűnik, de a fekete-fehér, szikár, realisztikus stílus tökéletesen simul a történet tematikájába, ráadásul ami kilógott a nyolcvanas évek mainstream francia képregényei közül, amik a humort, a könnyed fantasyt és az akciót preferálták, az most pont jó időzítéssel érkezett a posztapokaliptikus, társadalomkritikával tűzdelt sztorik térnyerésekor. A folytatásos történetvezetésnek köszönhetően a minden fejezet elején ismétlődő, baljós, már-már költői felvezetés nagyon sokat ad a hangulathoz, a sötétben az ismeretlen felé száguldó fémmonstrum pedig szinte árasztja magából kilátástalanságot. Ugyan a forgatókönyv nem bővelkedik annyi szarkaszmusban és fordulatban, mint filmadaptációja, és a főszereplők is leginkább passzívan szemlélve járják végig a számukra kijelölt utat, ezzel mutatva be a robogó páncélvonat fojtogató légkörét és az elmúlt világnak görbe tükröt tartó társadalmi berendezkedését, de a hidegháború vége felé közeledve mégis meglehetősen merész és új vállalkozás volt ez Lob részéről. Egy olyan elfeledett klasszikusról van tehát szó, amely nem véletlenül szolgált inspirációként harminc év távlatából is, és olyan értéket és üzenetet képvisel, ami jottányit sem kopott meg ezidő alatt. Sikerét mi sem jelzi jobban, hogy már a nyolcvanas évek közepén született két próbálkozás is, hogy filmvászonra vigyék, de mindkettő kútba esett, és 2000-ben egy gyurmafigurás animációs film ötletével játszottak el, ám így visszatekintve mégiscsak szerencsésnek tűnik, hogy egytől-egyig kudarcot vallottak.

A kvázi lezárt és eredetileg egy kötetesre tervezett történet folytatására tizenhét évet kell várnia az olvasóknak: Lob már nincs az élők sorában, Rochette pedig időközben egy tizenhetedik századi kínai művész hatására a kínai festészetre váltott, ez pedig meg is látszik majd az új album stílusán (érdemes megnézni közelebbről a filmben látható szénrajzokat is, a hasonlóság nem véletlen). Az új vonat új vezetőt kíván, 1999-ben a második világháborús páncélozott katonai szerelvényeket Benjamin Legrand (francia krimiszerző és képregényíró) futurisztikus, virtuális valóságot generáló gépezetekkel felszerelt szupervonatra váltja fel, tizenöt évvel későbbre helyezve a továbbra is osztálykülönbségekkel és belső konfliktusokkal terhelt, vajmi kevés reménnyel kecsegtető jövő történéseit.

A TNP Kettes utasait egyazon félelem kovácsolja egybe: valahol odakint száguld az elszabadult, vezető nélküli Hótörő és bármelyik pillanatban frontálisan ütközhetnek vele. A kivételezett Északiak és a dolgozni kényszerülő Déliek életét a folytonos fékezési gyakorlatok szabják meg, és amíg a megállni képes, csúcstechnológiájú Kettes motorja újraindul, addig a Földmérők, a kinti, halálosan fagyos időjárásnak ellenálló speciális védőruhájukban az elmúlt világ titkait kutatják. Puig is közéjük tartozik, amíg egy társa halálát okozó baleset folytán a tepsibörtönbe nem kerül. Val, az egyik tanácsos lánya érkezik a segítségére, aki a népességet féken tartó sorsolásokon nyerhető virtuális utazások egyik tervezője, és többet szeretne tudni a külvilágról. Minden erőfeszítése ellenére Puig büntetése egy öngyilkos küldetés a vonat utolsó, talán még működő felderítő repülőjével, hogy időben ellenőrizhesse, vajon a híd, ami felé adataik szerint robognak, épségben van-e még. Útja több revelációhoz is vezet, és bár el akarják veszejteni, de hősként tér vissza a vonatra, ami, bár csak egy leheletnyivel ugyan, de több reménnyel telve suhan tovább az útján az emberiség maradékával.

Egy évvel később, 2000-ben még megjelenik egy harmadik kötet, ami folytatja Puig és Val kalandjait, amint a TNP Kettes egy puccskísérlet kellős közepén megpróbálja átszelni az óceánt, hogy megtalálja egy zenét sugárzó rádióadás forrását, de mind a sztori, mind a befejezése olyan mérsékelt sikert arat, hogy a tervezett negyedik album már sosem születik meg. A Hótörő vakvágányra kerül és addig ott pihen, míg 2004-ben egy képregényőrült koreai rendező újra fel nem fedezi...

Locke and Key

A tökéletes, eksztatikusan és katartikusan kielégítő befejezés, a minden szálat logikusan és gondosan összefonó lezárás a popkultúra Szent Grálja. Földi és égi boldogság lesz annak része, aki rálel, de mindenkinek más formában jelenik meg, tudományosan nem körülírható, sem meghatározható. Évtizedenként talán egy-két olyan mű kerül elő, amely közel jár hozzá (olyan ritka kincsek ezek, mint a Breaking Bad, a Dr. Horrible’s Sing-along Blog vagy az Y the Last Man), de a próbálkozások túlnyomó része kihuny félúton és visszahullik a porba (lásd még Lost, Indiana Jones és a kristálykoponya királysága, Legenda vagyok), és Parszifál kénytelen nehéz szívvel tovább botorkálni küldetése célja felé. Amennyire ugyanis a szerzők és célközönségük el akarják érni a csodás relikviát, ugyanannyira kívánják is azt, hogy ez sohase történjen meg, és tovább nézhessék-olvashassák kedvenceiket, ez pedig különösen érvényes napjaink brandeket csúcsra járató hollywoodi Gomorájában. Az X-akták például Joe Hill szerint akkor ért véget, amikot Mulder és Scully először megcsókolták egymást, de igazán az tett be neki, amikor a Rolling Stone címlapján egy ágyban ölelkeztek. Neki pedig igazán hihetünk, hiszen éppen 2013 végén, gyanúsan közel Karácsonyhoz, nem csak, hogy megtalálta, hanem egyenesen apró darabokból, a saját két kezével, szívével-lelkével és egy chilei építészmérnökkel vállvetve megalkotta a Grált és képregénybe csomagolva nyújtotta át az emiatt kisebbfajta eksztázist megélő képregénygeekeknek. Ez volt a hat kötetes Locke and Key sorozat és annak befejező füzete.

Mielőtt Joe Hill felfedte volna, hogy az utat mutató horrorpróféta, Stephen King középső fia, tíz évig írt novellákat és forgatókönyveket választott írói álnevén (ami tulajdonképpen valódi neve, a Joseph Hillstrom King rövidítése), és ez épp elég volt ahhoz az önbizalomnak a felépítéséhez, amellyel már magabiztosan szembenézhetett a munkáját minduntalan apjáéhoz hasonlító kritikusokkal és újságírókkal. Ugyan azóta szerkesztett már egy díjakat besöprő antológiát (20th Century Ghosts) és írt két sikeres könyvet (A szív alakú doboz és a Szarvak), de mégis éppen egy képregénnyel és egy hétszáz oldalas, apja munkásságát felvállaló és magába fogadó regénnyel (NOS4A2) sikerült kilépnie a horror királyának árnyékából. Hill önmagát elsősorban képregényíróként definiálja, és amint egy jó barátom meg is jegyezte, még a regényeiből is kitűnik mennyire vizuális típus: A szív alakú doboz elolvasása óta meggyőződésem, hogy a szellemek valóban arról ismerszenek meg, hogy fekete grafitfirka zizeg a szemük előtt.

A képregény fantasztikus látványvilágáért és stilisztikai bravúrjaiért egy építészmérnökként végzett chilei rajzoló, Gabriel Rodriguez felelős, aki az IDW egyik licenszelt CSI feldolgozásával kezdte karrierjét, majd a Land of the Dead és a Beowulf adaptációi után végre kreatívabb megbízást kapott: Clive Barker regényének, a The Great and Secret Show-nak a feldolgozását. Folytatva a már befutott címek felvásárlásának bevált módszerét, az IDW 2007-ben a 20th Century Ghosts történeteinek megképregényesítésével kereste fel Joe Hillt, aki nagy szerencsére előhozakodott egy régóta dédelgetett tervével egy öreg kúriáról és a benne rejtőző varázslatos kulcsokról. Mivel Rodrigueznek már volt tapasztalata a horrorzsánerben, ezért a kiadó őt javasolta a projekthez, ebből pedig hat éven át folyamatosan elképesztő minőségű munka született. Senkit ne riasszon vissza az első füzetek kissé fura vizuális világa: Rodriguez kezdetben egyszerre szándékosan és szándéktalanul egyensúlyozik a realizmus és a karikaturisztikus elemek határán, egyrészt, mert ismervén Joe Hill ambícióit (a Locke gyerekek felnőtté válásának bemutatása) teret akart hagyni magának az idő múlásának érzékeltetésére, másrészt pedig pár év után egyszerűen csak kiforrottabb lett a stílusa.

A Locke and Key távolról féloldalasan pislantva King (számomra) legjobb regényére, az Azra (It) hasonlít leginkább: tizenéves jó barátok csapata kerül szembe egy ősi, idegen gonosszal, és miután szörnyű áron legyőzték, felnőttként az egész már csak valamiféle távoli, rossz álomnak tűnik, egészen addig, amíg a már egyszer lebírt rém újra meg nem jelenik. A regénnyel ellentétben a Locke and Keyben a felnőtteknek esélyük sincs a természetfelettivel szemben, csak az újabb generáció, a nyolcvanas évekbeli társaság gyerekei képesek meglátni és használni a Keyhouse mágikus kulcsait, és felvenni a harcot a szörnnyel. A történet struktúrája nagyon erős, már egészen korai füzetekben olyan utalásokat találunk, amik csak később nyernek értelmet. Nincsen deus ex machina, ami leginkább a lusta írók eszköze: Hill már teljesen és részleteiben átgondolt forgatókönyvvel vágott bele a Nagybetűs Kalandba, méghozzá fantasztikusan kidolgozott karakterekkel. A főgonosz nem csak vérfagyasztóan amorális és kegyetlen, hanem úgy képes sármos csibészként alakoskodni, hogy az olvasó már éppen megkedvelné, amikor újra valami egészen gyomorforgató és visszataszító húzást lép meg az egyébként egészen kézzelfogható és teljesen érthető célja érdekében. Minden és mindenki a játékszere: elsősorban a tragikus sorsú Sam Lesser, akit már a neve is definiál, és akinek olyan üres a lelke, hogy egy rég elfeledett gonosz visszhangja is képes utat találni belé. Lesser életében és holtában is szánalomra méltó lény, de éppen ezért olyan félelmetes ellenfél, és egyúttal a sorozat egyik kulcsszereplője.

Ellenfeleik és a történet főszereplői a három testvér, a Sam Lesser által meggyilkolt Rendell Locke gyerekei, akik anyjukkal a családi tragédia után nagybátyjuk massachusettsi kúriájába, a Keyhouse-ba költöznek (a település neve, Lovecraft, árulkodó, már ami a továbbiak alakulását illeti). Nina, az édesanyjuk, alkoholba fojtja a bánatát, egyedül bódító homályon keresztül tűnik számára elviselhetőnek az élet. Tyler a tipikus báty, akire testvérei védelmének felelőssége nehezedik, és aki nem mutathatja ki a felszín alatt dúló érzelmeit: csak azért nem fordul az öngyilkossághoz, mert neki kell a legerősebbnek lennie, példát mutatni a testvéreinek. Húga, Kinsey, másképp próbálja feldolgozni a történteket: láthatatlanná válva, elrejtőzve a középiskolások között, soha többé nem gondolva arra a bizonyos napra. Egyedül Bode, az öccsük rázza le magáról ezeket a felnőttes érzelmeket, és örökös bajkeverőként természetesen ő talál rá az első kulcsra, és ő szabadítja ki azt a valamit, ami évtizedek óta egy kútba van bezárva.

Hill nem csak a történetmesélés és a karakterábrázolás mestere, folyton képes meglepni elképesztő ötleteivel is. Már maguk a kulcsok és a hozzájuk tartozó ajtók is tele vannak meglepetésekkel: a Szellemkulcs nem csak elszakít a fizikai testedtől, de azonnal annál teremsz, akire vagy amire gondolsz, és akár egy másik gazdátlan testbe is beleköltözhetsz. A Fejkulcs segítségével betéve tudod a fejedbe rakott könyvek tartalmát, de akár kiveheted és elzárhatod a félelmedet és a sírás képességét, ahogy Kinsey tette, csak arra kell vigyáznod nehogy más fejébe másszanak be ezek az ártó gondolatok, mert az igazi katasztrófához vezethet. Gondjaid vannak a jéghokipályán? A Herkules Kulcs a jó választás! Utazni szeretnél? A Bárhol Kulcs segíthet, csak egy kép kell arról az ajtóról, amelyiken át meg akarsz érkezni a világ bármely pontjára. A kulcsok nem csak jópofa dolgok, hanem a sztori szerves elemei, ráadásul csak gyerekeknek hajlandóak megmutatni magukat, mert a felnőttek hajlamosak visszaélni az ilyen mérvű hatalommal. A sorozathoz lazán kapcsolódó különszám, a Guide to the Known Keys részletesen be is mutatja őket a Keyhouse korábbi lakóinak naplóbejegyzésein keresztül.Képregényről lévén szó, Hill természetesen él a helyzet adta előnnyel, előszeretettel játszik mind az egyes füzetek tematikájával, mind a képregényes utalásokkal.

Rufus, Ellie Whedon értelmi fogyatékos kisfia (aki egyébként ugyanolyan kulcsszerepet játszik a jó oldalon, mint Sam Lesser a másikon) a saját kis világában él, két rendszeres játszó- és beszélgetőtársa pedig Jack Nife, a második világháborús akciófigura és Mayhem, a harci kiborg. Az ő fejében a képzelettel keveredő valóságnak egy teljes füzetet szentelnek Squadron Strange címmel, ami a nyolcvanas évek végére eltűnt háborús témájú képregények (Sgt. Rock, Weird War Tales) stílusában készült, később pedig egy Locke and Key / Squadron Strange crossovert is olvashatunk Rufus odüsszeiájáról.

A szuperhősképregények kedvelt nagyobb méretű különszáma (giant issue) is kap egy füzetet, amiben Tyler az Óriás Kulcsot kénytelen bevetni gyönyörű, teljes oldalas paneleken, hogy megvédje testvéreit az árnyéklényektől. Személyes kedvencem a Kázmér és Hubának állított hommage, amiben függőleges, napilapban használt képregénycsíkok jelennek meg az oldalak előterében, és a realisztikus, Rodriguez-féle stílus váltakozik Watterson karikaturisztikus ábrázolásával, mindez úgy, hogy a cselekmény végig teljesen összefüggő és dinamikus marad. A sorozathoz lazán kapcsolódó Guide to the Known Keys a Winsor McCay által halhatatlanná tett Little Nemónak, a Grindhouse pedig a negyvenes évek crime képregényeinek állít emléket.

A Locke and Key nem lenne Joe Hill és az én személyes Szent Grálom, ha ez a fantasztikus utazás nem kapna méltó befejezést. Vérfagyasztó és veszettül izgalmas, mert egyik karakterrel sem bánnak kesztyűs kézzel a fináléban, és igazi veszteségként éljük meg a történet során megkedvelt szereplők halálát, ugyanakkor elégedettséggel keveredő melankólia telepedik ránk, amikor a végső összecsapás után elül a por, és az alkotók minden lényeges szálat elvarrnak. Ahogy a függöny lehull, csak annyit tudunk mondani: Köszönöm Joe! Köszönöm Gabriel! Ez jó mulatság, férfimunka volt!

Smash Up

A geek szubkultúra egy még Atlantisznál is vénebb alapkérdése (legalábbis a nyolcvanas évek óta biztosan), hogy vajon a nindzsák vagy a kalózok a menőbbek, és melyikük győzedelmeskedne a másik felett, ha összeeresztenék őket. Az Alderac Entertainment által kiadott Smash Up nem csak ennek az ősi konfliktusnak a misztériumáról rántja le a leplet, de azt is megtudhatjuk, hogy ha valamiféle briliáns diplomáciai húzásnak köszönhetően a kalózok és a nindzsák összefognának, haza tudnák-e rugdalni az ötvenes évek klasszikus filmjeinek marslakóit, akik a temetők tartalmát zombi golyófogókként küldik harcba. A játék a popkultúra legmarkánsabb archetípusainak svédasztala (egészen pontosan: marslakók, dinoszauruszok, nindzsák, kalózok, robotok, tündérek, mágusok, zombik és ez még csak az alapdoboz), melyből kettőt párosítva máris készen állsz, hogy belevesd magad az évszázad összecsapásába. A Smash-Up tökéletes választás, ha kazuárokkal (köszönjük IDDQD!) van dolgod, hiszen nincsen közel egy órás felkészülési rituálé, mint az Arkham Horror vagy a Descent: Journeys in the Dark esetében, nincsenek bonyolult, a kezdők kedvét szegő alapszabályok (lásd még Trónok harca társasjáték), vagy őrületesen hosszú, minden játékost őszbecsavaró játékmenet (ismét csak ujjal mutogatok rád, Arkham Horror). Mindenki kiválaszt két szimpatikus frakciót, azután hadd szóljon!

A Smash Up célja, hogy a kirakott bázis (Base) lapokat elfoglalva minél hamarabb összegyűjtsük a győzelemhez szükséges győzelmi pontokat (VP, victory points). Ehhez a húzópaklink nagy részét alkotó lényeinket (Minions) és az őket tápoló vagy ellenfeleinket gáncsoló akciólapokat (Actions) fogjuk használni. Mindössze ez a kétféle lap található minden frakcióban, ami jelentősen megkönnyíti, hogy egyrészt ne kapjunk heveny arczsábát a rengeteg laptípustól (mint az Arkham Horror remake-e, az Eldritch Horror esetében, ahol 14 különböző pakliból húzhatunk), másrészt ne bénítson meg minket a ránk zúduló tengernyi választási lehetőség. Az alapszabályok rémesen egyszerűek: miután alaposan összekevertük a két választott frakció 20-20 lapos pakliját, és elhelyeztünk a játékosok számánál eggyel több bázist az asztalon, mindenki húz öt lapot az így most már negyven lapos húzópaklijából. Minden körben két dolgot tehetünk, kijátszhatunk egy egységet és/vagy egy akciólapot, de két ugyanolyan típusú lapot semmiképp (kivéve ha a kijátszott kártya másképp nem mondja). Amint ezt megtettük, húzunk két kártyát, ha tíznél több van belőle a kezünkben, az afölöttit eldobjuk, és ennyi, jöhet is a következő játékos. A célunk az, hogy a bázisok köré kijátszott (nem csak a saját) egységek erejének összege elérje vagy meghaladja a bázisok bal felső sarkában található számot (Breaking Point), ekkor a megtámadott helyszín bedől, és annak meghatározott mennyiségű győzelmi pontjait besöpri az első három legnagyobb támadóerőt felmutató játékos. A meghódított bázison lévő lények és akciók a dobott lapok közé vándorolnak, helyére pedig újabb helyszínlap kerül. Amint valakinek összegyűlik 15 győzelmi pontja, a többieket megszégyenítő győzelmi táncot járhat. Mindenféle válogatott sértésekkel megtűzdelt dalocskát is rögtönözhet hozzá, de ez opcionális.

A fentiek alapján akár egy repetitív, unalmas játék is lehetne a végeredmény, azonban a sokszínű frakciók egyedi taktikái jelentősen feldobják, mi több, felpörgetik az eseményeket. A kibernetizált dinoszauruszok a nyers erőt képviselik, ők büszkélkedhetnek az alapjáték fizikálisan legátütőbb egységével, a 7-es erejű King Rexszel, a harci raptoraik falkában támadva erősítik egymást, a páncélozott sztegoszauruszok pedig szinte elpusztíthatatlanok az ellenfél körében. Ezzel szemben a robotok csupa 1-es és 2-es erejű egységgel rendelkeznek, azonban azokat gyakorlatilag futószalagon gyártják le, és nem ritka, hogy egy körben akár öt egységet is képesek az asztalra helyezni. A mikrobot seregek nehézbombázója a Nukebot, ami megsemmisülésekor hamuvá omlasztja az összes ugyanazon a bázison tartózkodó egységet, legyen barát vagy ellenség. Ez mondjuk legkevésbé sem hatja meg a zombihordákat, amik rendre visszatérnek a dobott lapok közül, legszívósabb példányuk, a Tenacious Z körönként mászik vissza a pástra, ráadásul a körben normálisan kijátszható egy egységen felül. A zombipakli ugyan csak közepesen erős lényekkel rendelkezik, ám azért különösen veszélyes, mert rémisztő gyakorisággal képes visszahozni a vele párba állított frakció legbosszantóbb lapjait... mint például a tündérek (angolul Trickster frakció, gyakorlatilag az északi mitológia leggusztustalanabb férgeinek gyűjteménye) Leprechaunját, ami automatikusan elpusztítja a tartózkodási helyeként szolgáló bázisra lejátszott ellenséges lényeket, amennyiben gyengébbek nála. Tekintve, hogy őkelme 5-ös erejű, ez a képessége jókora fejfájást tud okozni a többi játékosnak. A tündérek rendelkeznek ezen felül a legtöbb szívató akciólappal, véletlenszerűen kártyákat dobatnak, alácsapdázzák a bázisokat, és úgy nagy általánosságban megkeserítik mindenki más életét.

Hasonlóan alattomos játékstílust követnek a nindzsák, akik képesek álcázni magukat (a már lejátszott Ninja Acolyte bármelyik körben kicserélhető a kezedben lévő bármilyen másik lényre), az utolsó pillanatban megjelennek az éppen bedőlő bázison, elorozva a harmadik vagy második helyért járó győzelmi pontot, és a kalózok mellett ők rendelkeznek a legtöbb, közvetlenül az ellenséges lényeket elpusztító lappal (legnépszerűbb metódus a dobócsillag általi halál). A tengerek rémeinek legnagyobb előnye, hogy egyik bázisról a másikra hajózhatnak, ezzel teljesen felborítva a többi játékos által gondosan kikalkulált erőviszonyokat, majd ha ez még nem lenne elég, kartácstűzzel sorozhatják meg, puskaporos hordókkal robbanthatják fel és ripityomra ágyúzhatják az összes szárazföldi patkányt. Ehhez képest a mágusok önmagukban nem annyira erősek, ellenben bármivel nagyszerűen kombóznak, mert szinte állandóan plusz lapokat húzhatnak, körönként csak úgy záporoznak az akcióik, és a húzópakliból kezünkbe idézik a kedvenc lényeinket. Tapasztalat alapján a máguspaklival játszó és ezért pokolra kívánt kolléga tököl a leghosszabb ideig, mire kisakkozza, hogy milyen sorrendben játssza ki a legoptimálisabban az extra lényeit és akcióit. Az alapdoboz utolsó, ámde nem kevésbé irritáló frakciója a marslakók, a klasszikus zöld bőrű, nagy fejű fajtából, akik jobbára azzal ütik el unalmas perceiket, hogy visszavetetik a többi játékos lényeit az asztalról a kezükbe. Felsugárzás, abdukció és dezintegráló sugár még sosem volt ennyire szórakoztató, bár ezzel valószínűleg egyedül leszünk az asztalnál.

A Smash Up alapjáték lapjainak illusztrációi gyönyörűek, stílusosak, ötletesen tematikusak, a játékmenet egyszerű, változatos, meglepően kiegyenlített (több tucatnyi játék után sem futottunk bele olyan esetbe, hogy valaki behozhatatlanul lemaradjon a többiektől pontszámban), mindössze két apróság bökheti a csőrünket. Az első tulajdonképp nem probléma, de mivel a kivételt képező és kombókra lehetőséget adó szabályok teljes egészében a kártyalapokon vannak, az angol nyelvet nem megfelelő szinten bíró barátaink kénytelenek kimaradni a mókából,és más játék után nézni. A második az alapdobozba került frakciók számában keresendő: a nyolc pakli négy főben limitálja a játékosok számát. Ez persze azonnal megoldódik, amint megvásároljuk a Smash-Up bármelyik kiegészítőjét, amelyek mindegyike négy új és egyedi taktikával rendelkező frakcióval gazdagítja a repertoárunkat. Külön bónusz, hogy az alapdoboz eleve úgy van kialakítva, hogy elférnek benne a kiegészítők extra lapjai, még akkor is ha védőtasak oltalmába helyeztük őket (ez sok játék rákfenéje, legutóbb a Pandemic második kiadásánál pattant el néhány ér emiatt az agyamban).

Pár szót azért vesztegessünk az eddig megjelent két kiegészítő dobozra (a harmadik április környékén fog érkezni), mert megérdemlik. Az Awesome Level 9000 négy új csapata a medvelovasság, a steampunkok, a szellemek és a húsevő növények, ráadásul az új bázisok mellett a régiek nagyobb, olvashatóbb betűvel szedett változatát is megkapjuk. A medveháton vágtató kozákok nem csak az illusztrációi miatt váltak azonnal személyes kedvencemmé, hanem mert a speciális képességükkel el tudják ijeszteni (vagyis áthelyezni) egy másik bázisra az ellenfelek lényeit, ráadásul General Ivan a játék egyik legtáposabb lapja (amíg játékban van, a gazdája egyik egységét sem lehet elpusztítani). A steampunkok a pulp irodalom ihlette kütyüjeikkel, vagyis a bázisokra helyezhető, hatásukat folyamatosan kifejtő akcióikkal segítik játékosukat, a húsevő növények pedig időzített, egyik körről a másikra kirügyező lapjaikkal tudnak az ellenfeleik fölé kerekedni. A szellemek a legnehezebben játszható frakció: minél kevesebb lap van a kezedben, annál erősebbek és elpusztíthatatlanabbak (éteriebbek) a lényeid. Összességében nagyon jól használható paklikat kapunk, ráadásul így már akár hatan is beszállhatunk a mókába.

A már a nevében is ironikus The Obligatory Cthulhu Set természetesen lovecrafti tematikájú frakciókat vonultat fel: ringbe lépnek a Miskatonic egyetem professzorai, az elfeledett istenek kultistái, Innsmouth halvérű lakosai és a Mérhetetlen Vének más dimenziókból származó szolgái is tiszteletüket teszik. Megjelenik a játékban egy új mechanika, az Őrület lapok, amelyeket kijátszva vagy visszarakhatjuk őket a különálló Őrület pakliba vagy húzhatunk azonnal két lapot. A trükk ott rejlik, hogy a játék végén minden két Őrület lap után, ami a kezünkben vagy a dobott lapjaink közt van, veszítünk egy győzelmi pontot, ez az apróság pedig könnyen a biztosnak hitt győzelmünkbe kerülhet. Ebben a kiegészítőben jelenik meg az eddigi legerősebb, 10-es értékű, ráadásul elpusztíthatatlan lény, az Elder Thing, aminek kijátszásához azonban fel kell áldoznunk két másik lényünket. Ezenfelül kapunk csinos, klasszikus lovecrafti csápokkal díszített győzelmi pont jelzőket is, ha esetleg az alapdobozban kapott csomagnyi már nem lenne elegendő.

A harmadik, még meg nem jelent kiegészítőről sajnos még nem áll módomban nyilatkozni, azonban a beharangozott új paklik alapján borzasztó kíváncsi vagyok, mire képesek az időutazók, a szuperkémek, a kibergorillák és az alakváltók frakciói. Végszóként még annyit tennék hozzá, hogy már régen láttam ilyen, univerzálisan mindenki ízlését eltaláló (értem én, hogy jó játék a Bonanza, de ki a bánat akar babbal kereskedni, amikor zombi nindzsákkal vagy robot dinoszauruszokkal is játszhat?), könnyen elsajátítható, kis előkészülést (igazából semennyit) igénylő, viszonylag rövid idő alatt befejezhető és mégis változatos társasjátékot.

Mark Lawrence: Tövisek császára

„Mind megöltem, drága asszonyom, a legkisebb gyerektől a legvénebb boszorkáig, és három szekercét csorbítottam ki, mire szétvagdostam a hullájukat. Én Ancrathi Jorg vagyok. Tízezret égettem hamuvá Gellethben, és azt se tartottam túl soknak.”

Jorg király hét királyság uraként sem hajlandó megállapodni, nemhogy megszelídülni, különösen miután pápai bérgyilkos érkezik, hogy vérbe fojtsa éppen csak megszületett kisfiát. Nyughatatlan lelke a Pokol tüze és a Mennyek udvara között táncol, hiszen a császári trónusra lépve lehetőséget kaphat arra, hogy az emberiség maradékának megmentésével megváltást nyerjen. Már ha nem köpne a túlvilági létre és egy fabatkát is adna a bűnök mocskában fetrengő, esendő tömegek hitvány életéért. A kis Jorg hosszú utat tett meg idáig, és céljai látszólag húsz évesen sem változtak meg: puszta kezével kiszorítani az életet végletekig gyűlölt apjából, és felülni a császári trónusra. Az antihős ugyan az évek során sokat tanult, finomra, többdimenziósra csiszolódott, mint egy homályos, hibás gyémánt, de önmagát nem tagadhatta meg. Vajon elvárhatja-e bárki is egy önmagát mindenki más elé helyező szociopatától, hogy bárkit is megmentsen? Az önfeláldozás a bolondok és szentek sajátja, az előbbiekből túl sok van, az utóbbiakból túl kevés, Jorg pedig a legnagyobb jóindulattal sem sorolható egyik kategóriába sem.

A Széthullott birodalom trilógia harmadik kötete a kinyilatkoztatások és a revelációk könyve. Na nem bibliai értelemben, hiszen az Egyház az Ezernyi Napvillanás Napja után éppúgy vakon tapogatózik az univerzum működését illetően, mint a feudális jellegű középkorba süllyedt világ többi része, szemben Jorggal, akinek az események forgatagának középpontjában megadatik, hogy a színfalak mögé pillanthasson. A mágia működésének titka, a valóság manipulálásának nyitja az eredője mindazon eseményeknek, amelyek a Százak Háborúját a Birodalom egyesítésének kerékkötőjévé tették. A múlt szellemei titkos háborút vívnak a történelem folyójának felszíne alatt, hogy befejezhessék, amit egykor elkezdtek, és végre eltöröljék a nem csak önmagukra veszélyes, de a létezés szerkezetét az eresztékei mentén szétfeszegetni próbáló, kártékony embereket a Föld színéről. A tétek megemelkedtek hát, és így már nem csak Jorg, de az egész emberiség álmainak elérése forog kockán.

Lawrence továbbra is nagyon ügyesen, két idősíkot és két nézőpontot váltogatva meséli el egyrészt a bajtársait (na jó, szedett-vedett rablócsürhéjét) hátrahagyó Jorg Délre tett zarándokútját, melynek során teljesen kitárul a világ, ahogy a kötetek elején szereplő térképek is egyre nagyobb léptékűek, átfogóbbak lesznek, akárha csak a Fexler Brews által kapott nézőkarikát használnánk, másrészt az öt évvel későbbi császárválasztás intrikákkal tarkított és gyilkosságokkal szegélyezett utazását. A Holt Király mindeközben nem tétlenkedik, miután elfoglalta a Vízbefúlt-szigeteket, nyílt háborút indít a többi királyság ellen, kinyilvánítva igényét a császári trónra. A négyévente megtartott és mindeddig eredménytelen vyene-i kongresszus szabályai szerint választott követe a korábbról már megismert Chella, a nekromanta, aki már többször is sikertelenül tört Jorg életére és aki most az Arany Őrség oltalma alatt, fekete hintóban tart a császárválasztás helyszínére. Az egykor vad és zabolátlan hercegfiúnak így most minden tapasztalatát, a vándorútjai során felszedett tudását és szövetségeseinek sorát kell csatarendbe állítania, hogy elkerülhesse a merényleteket, a politikai buktatókat és megóvhassa a családját a császári cím felé vezető úton.

Az első kötet kapcsán sokan kritizálták a szerintük kevéssé hiteles, felnőtt fejjel, hidegen és mindenféle erkölcsi gátlás nélkül gondolkodó tizennégy éves főhőst, de a harmadik kötetre világossá válik, hogy ez szerzői szándék volt: az ebből az origóból elinduló jellemfejlődés gyönyörű és részletesen kidolgozott ívet ír le, hogy egy igazán jelentőségteljes, katartikus végkifejletbe vezessen el minket. A választott egyes szám első személyű elbeszélésmód ebből adódóan nagyon is céltudatos volt, hiszen ugyanolyan fontos, hogy mi játszódik le Jorg fejében, mint hogy mi történik azon kívül: nem csak Jorg változtatja meg maga körül a világot, hanem a világ is hatással van reá. Nagyon személyes megváltástörténet ez, mely rendkívül ügyesen adagolja, pontosabban rejti el az érzelmeket, amelyek működőképessé és emlékezetessé teszik Jorg végső döntését, mely egyúttal egy világ történelmén is örökre nyomot hagy.

Nem tagadom, amellett, hogy a Tövisek császára valóban rendkívül kellemes olvasmány, a legnagyobb benyomást a magyar fordítás ritka magas színvonala mellett mégis az tette rám, hogy Lawrence nagyon fegyelmezetten, mi több, acélos elszántsággal törekedett arra, hogy egy lezárt, kerek egészt alkotó művet tegyen le az asztalra. Gerinc kell hozzá, hogy ne csábuljon el az ember a soha be nem fejezett vagy celluloidba fulladó, ámde fenemód jövedelmező ösvények felé, márpedig a sikerből adódóan erre igazán lett volna alkalma. Az erről alkotott, igen markáns véleményét egy utószóban velünk is megosztja és én minden szavával egyetértek. Emelem tehát kalapom mind Lawrence, mind Jorg hősies önfeláldozása előtt és úgy intek búcsút a Széthullott, majd Egyesített Birodalom lakóinak: ez egy szép és tartalmas utazás volt. Köszönöm nektek!

Az előző két kötetről itt (Tövisek hercege) és itt (Tövisek királya) írtunk.

James S. A. Corey: Leviatán ébredése

Mit várhatunk egy olyan űroperától, amely George R. R. Martin ajánlásával érkezik, de már éppen annyi ideje megjelent külföldön, hogy köztudomású, miszerint az írói álnév alatt Martin A tűz és jég dala (sorozatjunkieknak: Trónok harca) sorozaton segédkező asszisztense és az ugyanezt a regényfolyamot képregényre adaptáló fantasy író párosa lapul? Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Térség (The Expanse) univerzum alapötlete eredetileg egy kínai mikrotranzakciós MMORPG-hez készült, majd egy ideig a szerzők házilag készült asztali szerepjátékának világaként funkcionált, komoly kételyek merülhetnek fel az írók rátermettségét és a mű minőségét illetően. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk... ugyan a szerzőpáros első regénye sci-fi klisékből kezd el építkezni, a karakterek és a sztorivezetés mégis olyan roppant könnyedén viszik el a vállukon a vállalkozást, hogy azóta az univerzumuk trilógiává terebélyesedett, e-könyvnyúlványokat növesztett és 2012-ben Hugo- és Locus-díjra jelölték. Ami egyáltalán nem rossz teljesítmény egy regénytől, mely az Alien és a Stars Are My Destination (avagy Tigris! Tigris!, ahogy idehaza ismerik) erényeit próbálta ötvözni meglepően sok sikerrel.

Habár az emberiség a nem is olyan távoli jövőben kolonizálta a Naprendszert, de rövidlátó, rasszista, kapzsi természete jottányit sem változott: csak éppen most nem a rasszok alapján utálják egymást, hanem hogy ki a földi, ki a marsi és ki lakik a kulimunka legalját végző Kisbolygóövezetben. Ugyan az Epstein-hajtómű lehetővé tette a rendszeren belüli viszonylag gyors utazást, az új technológia gyorsulása által kiváltott emberi testre ható nehézségi erő pusztító erejét még nem tudják teljes mértékben kiküszöbölni. Ez az aprónak tűnő, hard sci-fikre jellemző részlet olyannyira jelen van a Térség világának mindennapjaiban (nem utolsósorban az űrharcok lényeges stratégiai tényezője), hogy az űropera besorolás körvonalai kezdenek elmosódni, különösen, amikor a noir és a horror is kezd betüremkedni a történetbe.

Jim Holden tisztességes munkásember, egy, az övbéliek túléléséhez oly szükséges vizet jelentő, jéghegyeket vontató bárka segédtisztje. Az űrben senki nem szól bele kiszámíthatóan monoton életébe, a fizetés tűrhető, és mindig talál valakit az ágyába a folyamatosan rotálódó legénység tagjai közül. Mindez a nyugalom addig tart, amíg vészjelzést nem fognak egy a semmiben sodródó hajó fedélzetéről. Hosszas tépődés után a rosszabbik döntést hozzák: átszállnak az elhagyatottnak tűnő Scopulira. Legnagyobb rémületükre nem csak egy sosemlátott életformára bukkannak, hanem egy álcázott hajó jelenik meg a semmiből és robbantja atomjaira a teherszállítójukat. Legénységének maradékával Holden menekülőre fogja és amikor világgá kürtöli a tényt, miszerint a támadók marsiak voltak, egy olyan ellenségeskedés parazsát szítja fel, ami az egész Naprendszerre kihatással lesz. Mindeközben az Övben, a Szárnyas fejvadász Földjének koszosabb és lehangolóbb pillanatait idéző Ceresen, Miller nyomozó, a helyi szerződéses rendfenntartó erők kiégett és alkoholista díszmadara kap egy kis mellékest hozó munkát: egy gazdag család elkényeztetett fruskáját kell megtalálnia, akit úgy tűnik, szeszélye egy a Külső Bolygók függetlenségéért harcoló politikai szervezethez hajtott. A jelentéktelen ügy természetesen valami olyan, az egész emberiség sorsát fenyegető veszély felfedéséhez vezet, ami összefonódik a Holden hajójával történtekkel, és a szörnyűséges és fertőző dologgal, ami hideg céltudatossággal halad a célja felé.

A két főszereplő, az idealista, még beláthatatlan következmények esetén is az emberek döntéshez való szabadságának elvét hirdető, ugyanakkor megingathatatlan erkölcsi kódexszel bíró Holden és a megfáradt, sokat látott, az emberiségből teljes mértékben kiábrándult és pragmatikus Miller felváltva narrálja az eseményeket, melyeknek ezzel majdnem objektív szemlélőivé leszünk, de rá kell jöjjünk, hogy az emberiség puszta létét fenyegető, feloldhatatlannak tűnő erkölcsi dilemmát csak mindkét nézőpont elfogadásával lehet semlegesíteni. Mindez persze milliárdok életére hat ki, és a szerzők nem bánnak kesztyűs kézzel a szereplőkkel sem: vannak, akiket örök életükre megnyomorít a már emlegetett pusztító nehézkedési erő vagy egy majdnem halálos sugárdózis, de ez igazából semmi a kísérleti malacként szolgáló kisbolygó komplett lakosságának elmondhatatlanul szörnyű végéhez képest. És ez csak a kezdet, hiszen a klasszikus űropera egyik sajátossága, hogy szinte mindig minimum egy trilógiában gondolkodik, vagyis az eddigi magas tétekre várhatóan rádobnak még egy lapáttal a következő kötetben. Ez pedig egyáltalán nem baj: az utóbbi évek legjobb sci-fijét itthon kiadó Fumaxnak továbbra is csak azt tudom tanácsolni, hogy kutassák fel nekünk a friss, ropogós zsánerkönyveket, a klasszikusokat pedig nyugodtan hagyják a többi kiadóra. 

Geexkomix különkiadás: EpicLine magazin

A képregénykiadás igen mostoha helyzetben van Magyarországon, pedig több nagyobb kiadó is felkarolta egy rövid ideig és olyan a képregényes világban nemzetközinek számító sikereket adtak ki, mint a Hellboy, Neil Gaiman Sandman-sorozata, Stephen King Setét tornyának képregényváltozata vagy a tévésorozatként is igen népszerű The Walking Dead. Ezek közül már csak az utóbbi mellett tart ki a kiadója, a többiek lassan kikoptak a címek közül a várttól elmaradt eladási számok miatt. Ezek ráadásul könyvesbolti terjesztésbe kerülő gyűjteményes kötetek, amik száznegyven körüli oldalszámmal és gerinccel rendelkeznek, az újságárusoknál kapható képregények ennél rosszabb helyzetben vannak, mert őket még ennél is kevésbé veszik komolyan a magaskultúra hazai védelmezői. A kilencvenes évek eleji Kandi Lapok ismertettek meg bennünket az amerikai képregényekkel és ők is hagyták a legmaradandóbb nyomot az akkori ifjúság emlékeiben, de ezekből mára már csak két magazin maradt az újságárusoknál utolsó hírmondóként: a Kingpin kiadó Marvel+ füzetei és a Drize kiadó Garfield magazinja. Többek között ezért is vágta hatalmas fába a fejszéjét a 5Panels alkotócsoport, akik az utóbbi három évben is jelen voltak a magyar képregényszcénán, bár jobbára csak a Képregénybörzéken és Képregényfesztiválokon pár százas példányszámban megjelenő képregényeikkel: céljuk ugyanis nem más, mint egy új, rendszeresen az újságosoknál megjelenő, magyar alkotók által készített képregénymagazin.

Az EpicLine első száma rögtön két dologgal hívja fel magára a figyelmet, az egyik az idegennyelvű címadás, ami nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt, különösen egy olyan magazinnál, amelynek egyik legfontosabb aspektusa, hogy kizárólag magyar szerzők eredeti munkáit tartalmazza, a másik az igen jól sikerült borító, ami még a szokásos amerikai képregényformátumnál picit kisebb füzeten is jól mutat. Amint belelapozunk, az előszóban Tálosi András (szerzői nevén Spuri, vele korábban már készítettünk egy interjút a Geekz oldalain) fel is vázolja a magyar szerzőktől magyar olvasóknak koncepciót, valamint a két történet között nagyon helyesen elkezdi röviden bemutatni a vállalkozás mögött álló több, mint tíz fős 5Panels csoport tagjait (róluk is született már egy interjúba oltott ismertető a Geekzen). Ez mindenképpen ügyes húzás egy olyan laptól, ami pontosan az újabb képregényrajzoló és -író generációt, valamint munkájukat szeretné megismertetni a nagyközönséggel.

A magazin lapjain két folytatásos történetet találunk, az egyikben egy sajátos ízű magyar szuperhőssel találkozhatunk az ezernyolcszázas évek végének Budapestjén, mely megfelelően izgalmas és dinamikus, ráadásul egy remekbeszabott kétoldalas panellel adja meg a hangulatot az első késekkel és botokkal vívott akciójelenethez. A második a 5Panels kabaláinak is nevezhető busók kalandjait meséli el, melyben Tűz azt a vizsgafeladatot kapja a Busótanácstól, hogy a képességei használata nélkül kapja el a vendigót a hófödte csúcsokon. A feladat még annál is keményebb dió, mint ahogy gondolja, így hamarosan Zöld, Fagy és Sav is csatlakoznak hozzá, hogy kisegítsék a bajban. Ugyan ez a történet már megjelent a csapat Majd ha fagy! című kiadványában, de abból mindössze pár száz darab készült és ráadásként ezúttal egységesen kiszínezett, átrajzolt, finomított oldalakat kapunk, hiszen ez eredetileg egy érdekes kísérlet volt, melyben pár oldalanként átadták egymásnak a stafétabotot a rajzolók. Mindkét sztori kellemesen szórakoztató, de azért felvetődik a kérdés, hogy pontosan ki a célközönség, hiszen a komolyabb hangvételű, magyar történelembe ágyazott Fekete Holló nem biztos, hogy olyan sikert arat a kisebb gyerekek körében, mint a vicces és aranyos busók botladozásai. Ezenfelül, ha tartják ezt a struktúrát, miszerint két folytatásos sztori kap helyet a lapban, akkor a következő számba beharangozott Szekerce és Szemerce hihetetlen kalandjai arra fogják kényszeríteni az olvasókat, hogy minimum két hónapot várjanak a Fekete Holló folytatására. Feltételezem erre gondoltak az alkotók, így biztosan megvan erre is a megoldásuk.

Az EpicLine nem a 5Panels első kiadványa és ez meg is látszik rajta: profi kivitelezés, tehetséges rajzolók, jól kiválasztott formátum, minden adott hozzá, hogy sikeres legyen, most már csak egy befogadó közönség kell, egy újabb képregényes generáció, amelynek az ízlését talán pont ez a magazin fogja meg- és átformálni. 

Elolvastuk, megkritizáltuk. Most pedig még az EpicLine kiadóját is megfogtuk és ha már ez megtörtént, kissé megsütögettük. Interjú Tálosi Andrással:

Ugyan a te nevedet jó eséllyel ismerik a Geekz olvasói, hiszen a fiatal magyar rajzolókat bemutató sorozatunkban (Mexican Standoff, ha valakinek már nem rémlene) kétszer is adtál nekünk interjút, de azért mégis, az újonnan érkezettek kedvéért, röviden bemutatkoznál nekünk?

Tálosi András vagyok, az EpicLine magazin kiadója, a 5Panels képregényalkotói csoport vezetője, a Magyar Képregényalkotók Kulturális Egyesületének elnöke. De kifejezetten nem szeretem ezeket a címeket használni, mert mindenki azt hiszi, hogy az én érdemem, hogy ott tartok, ahol. Pedig ez egyáltalán nem igaz.

Hogyan jött az EpicLine ötlete és miért pont most rukkoltatok elő vele?

Amikor elkezdtem készülni rá, hogy én leszek a magazin kiadója, önreflexiót tartottam és rá kellett jönnöm, hogy egy ilyen magazin elindítása régóta mélyen eltemetett álmom volt. Soha nem készültem rá tudatosan, hogy egyszer ide juthatok. Mindig csak egy-egy lépést tettem, és valahogy az egész ide csúcsosodott ki. Ez a személyes oldala a történetnek, de ott van a másik oldal, hogy ehhez sok-sok együttható együttállása kellett, amit pedig észre kellett vennem, fel kellett ismernem, majd álmatlan éjszakák után meghozni a döntést, hogy belevágok.

Sokat küzdöttünk vele a 5Panels-en belül, hogy milyen irányba haladjunk tovább, mit kellene tennünk, hogy végre a szerzőis kiadványok köréből kiszakadjunk, vagy legalábbis próbát tegyünk erre. Aztán jött a lehetőség, a mérlegelés és a már említett döntés. Igazságtalan lennék, ha nem említem meg, hogy a Sötét Erők című, rövid életű próbálkozás adta a végső lökést, amin mindannyian felszívtuk magunkat. Tavaly decemberben nekiláttunk a tervezésnek, a szerkesztői döntések folyamatosan születtek, majd végül összeállt a magazin.

A címválasztás elsőre furcsának tűnik, hiszen azt hinnénk, hogy egy magyar szerzőket felvonultató képregénymagazinnak magyar cím dukál. Mi volt ennek a döntésnek a hátterében?

Igen, ezt a szakmabeliektől úton útfélen megkaptuk a bejelentést követően, hogy "hátde miért ez a címe?" "ez a cím egyáltalán nem lesz jó" "én megfontolnám, hogy más címet adok neki" stb. Mindenképp olyan címet akartam adni, ami kifejezi a szerkesztői szándékot: az eddig szokásos egypoénos pároldalas képregények helyett folytatásos, epikus történetek lesznek a kiadványban. A legegyszerűbb, legkifejezőbb választás pedig az EpicLine volt. Nem vagyok az a típus, aki nem fogad meg tanácsokat, de ebben az esetben - épp a negatív visszajelzéseknek köszönhetően - tudtam, hogy jó lesz ez a cím. Mert egyedi, és mert senki nem választaná. Ettől lesz különleges. Amúgy pedig ki ne tudná majd azonnal, amikor meghallja az EpicLine nevet, hogy ez bizony AZ a magazin. Hosszú távon ez számomra sokkal fontosabb, mert az emberek úgyis hamar megszoknak bármit, és ha jó a termék, akkor úgyis az fog dönteni, és nem a név.

Ki a célközönség? A gyerekkönyvkiadás tudomásom szerint jelenleg például nagyon jól megy itthon, de az első szám két története mintha két különböző korosztálynak szólna...

Én alsós koromban már faltam a Pókember, Batman, Superman füzeteket, amik akkor sem voltak már bugyuta (gyerekbarát) sztorik. Mégis élveztem. De ugyanígy szerettem a Mozaikot, Asterixet, Talpraesett Tomot. Mindegyikben megtaláltam azt, amit szerethettem bennük. A Busók és a Fekete Holló látszólag tényleg eltérő komolyságú történet. De ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne gyerekek számára fogyasztható. Igen, magamból indultam ki, amikor úgy döntöttem, hogy nem csak a cuki-kedves-aranyos busók, hanem egy ízig-vérig magyar hős kalandjai is bekerülnek a kínálatba. Természetesen a 10-14 éves korosztályt céloztuk be, de könnyen lehet, hogy ennél idősebbek (vagy akár fiatalabbak is) megtalálhatják benne a szórakozásukat. Az idősebbek talán azért, mert végre újra gyerekek lehetnek.

Mennyire fog a magazin eladási számaitól függni a jövője? Magyarán: hány szám megjelenése után fogjátok eldönteni, hogy elértétek-e a célkitűzéseiteket és érdemes folytatni ezt az egyébként igen bátor vállalkozást?

Azért az természetes, hogy nincs végtelen keret arra, hogy egy veszteséges magazint bármeddig fenntartsunk. Amíg lehet, én szeretném az újságosoknál tartani, és szerencsére a Lapker nagyon rugalmasan kezel bizonyos feltételeket, tehát van esély arra, hogy hosszú távon polcon maradhasson a magazin. Ha veszteséges lesz, akkor sem a magazin elkaszálásával, vagy a minőség romlásával szeretnék válaszolni a piac helyzetére, inkább alternatív megoldások felé fogok kacsintgatni, hogy mindenki jól járjon. Nincsenek tévképzeteim, tudom, hogy akkor már boldog lehetek, ha legalább a nyomdaköltség árát visszatermeli a magazin és akkor sem az alkotók sem én nem veszítünk semmit (az olvasók meg mindenképp csak nyernek vele). Az első nagy rosta majd decemberben lesz, amikor átlátom már az első két szám fogyását és kiderül, hogy szükséges-e bármiféle változtatás, vagy sem.

Tervezitek-e újra kiadni az EpicLine keretein belül az eddig Képregénybörzén és Képregényfesztiválon mindössze pár százas példányszámban kiadott történeteiteket? Mennyi, kifejezetten a magazinhoz készített címet táraztatok be?

Eleinte az volt a terv, hogy azzal próbálunk majd időt nyerni magunknak, hogy a már kiadott képregényeinket (Deveraux, Theo, Charax, Majd ha fagy!, Gor láncai) fogjuk beletenni a magazinba, és majd másodközlésként a szélesebb olvasóközönség elé tárjuk. De aztán születtek olyan sztoriötletek, amikben sokkal több potenciált láttam, és azt gondoltam, hogy induláskor mindenképp szükséges új anyagot is beletenni a felhozatalba. Így aztán a Busók egy kis fésülés után mondható az egyetlen újraközlésnek, a Gor Láncai és a Charax újraírva, újrarajzolva került be a tervekbe, és kifejezetten a magazin számára a Fekete Holló és a Szekerce és Szemerce hihetetlen kalandjai készült.

Tudom, hogy a magazin oldalain tervezed bemutatni apránként a szerzőgárda tagjait, de azért mondanál pár szót a 5Panels születéséről, jelenéről és jövőjéről?

2008-ban több szerzői képregényes is felütötte a fejét, de a szakmai előrejutás az évek alatt elmaradt. Viszont jó cimboraságok kötődtek a háttérben az alkotók közt, így 2010-ben egy összefogásra hívtam őket. Nagyon hamar kiderült, hogy egy ilyen csapat milyen potenciált rejthet magában, így aztán elkezdtünk közösen gondolkodni, közös kiadványokat készíteni, stb. Mondhatnám, identitásformáló három éven vagyunk túl, aminek szerintem jelenlegi csúcsa lett az EpicLine. A jövő pedig folyamatosan alakul, és most tudnám legkevésbé megmondani, hogy merre is haladunk. Egyelőre minden az EpicLine körül forog, de nem hagyjuk el a kis példányszámú kiadványokat sem, mert fontos, hogy a kevésbé gyakorlott tagoknak is legyen publikációs lehetőség, hogy kaphassanak érdemi kritikát is az olvasóktól.

A kezdeti hazai képregényes fellángolás mostanra alábbhagyott, több kiadó más vizekre evezett, mivel a magyarországi elég kezdetleges képregénykultúra nem teszi igazán rentábilissá az ilyetén jellegű beruházásokat. Egyáltalán lehet-e, érdemes-e gazdasági megfontolásból befektetésként kezelni a képregénykiadást vagy csak szerelemből kezd bele ilyesmibe az ember?

Egyértelmű, hogy szerelemből. Félek, hogy az egész műfaj felélesztése megkésett program a kultúrmisszió területén, de a vegetatív állapotban tartás is több, mintha lemondanánk róla. Aztán ki tudja, lehet, hogy egyszer majd sikerül valami kirobbanó eredményre jutni, de ahhoz nagyon hosszú távban kell gondolkodni, és nagyon szerelmesnek kell lenni (és kitartani ebben a szerelemben), hogy bármi változás történhessen. Ez talán elkeserítően hangzott, de ha meg sem próbáljuk, akkor biztosan nem lesz semmi. Ez volt az a gondolat, ami miatt aztán a magazin indítása mellett döntöttem.

A piacon jelen lévő képregénykiadók szerény száma vajon hátráltatja, vagy éppenséggel segíti az EpicLine helyzetét?

Franciaországban vagy Olaszországban akkor kezdett a hazai készítésű képregény virágozni és egyre elfogadottabbá válni, amikor a II. világháború után megszűntek náluk az import kiadványok. A műfajra volt kereslet ráadásul ezt a keresletet ki tudták elégíteni minőségi anyagokkal, aminek következtében ma ott tartanak, ahol. Ha így nézem, mindenképp kedvez az EpicLine-nak, hogy nincs túl sok riválisa az újságosok polcain. Ugyanakkor ez nem verseny (hogyan is tudnánk versenyezni egy Pókemberrel?), arról már régen lekéstünk. Viszont ahhoz, hogy a kiéhezett keménymag nyisson a magyar alkotók munkái felé is, ez a legkedvezőbb piaci állapot. Még akkor is ezt mondom, ha veszteséges lesz a kiadvány…

Elképzelhetőnek tartod, hogy 5Panels-en kívüli alkotókat is bevontok a munkába?

Semmi sem kizárt, de mivel csapat vagyunk, azt hiszem, annak, aki be akar kerülni a magazinba, nem szabad elzárkóznia tőlünk. Nekünk pedig meg kell őt ismerni, így a 5Panels-hez történő kötődés alapvetően meghatározza a magazinban való közreműködést is. Egyszerűbben: a lehetőség a 5Panels tagok számára adott. De ez egyben felszólítás is, hogy aki szeretne benne részt venni, bátran jelentkezzen a csapatba, és ki tudja…

Ha minden az elképzelésednek/elképzeléseiteknek megfelelően alakul, egy ideális világban milyen jövőt látsz az EpicLine számára? Más szóval: mik a legmerészebb terveitek?

Sok-sok évfolyam alatt egy világszintű magazinná fejlődés, és hogy évek múlva visszatekintve azt mondhassák majd, az EpicLine nélkül nem tartana ott a magyar képregény, ahol. Én személy szerint pedig beérem azzal is, ha egyáltalán emlékeznek majd a nevemre. Persze jó emlékkel. 

Itt a vége

Sztárkéjlakok romjaiban térdig gázoló, óriási péniszét himbáló Fenevad, lángoló hollywoodi dombok helyén nyíló feneketlen verem, ami egyenesen a Pokolba okádja a bűnös életük miatt elnyelt élveteg amerikai színészsereglet színe-javát, utcákon garázdálkodó démonok és túlélőkre vadászó kannibálok. Azt gondolná az ember, hogy valami horrorszatírával van dolga, holott ennél valami sokkal jobbal: egy Seth Rogen tágabb baráti körére kiterjesztett többszereplős buddy movie-val, egy gigantikus méretűre hizlalt belsős poénnal, ami történetesen a Jelenések Könyvében megjövendölt Ítélet Napján játszódik. Én ugyan szándékosan nem nézek filmtrailereket,  ezért (vagy éppen ennek ellenére) erősen meglepett, hogy a Biblia apokaliptikus víziójának legfrissebb interpretációját éppen egy stoner komédiákban befutott zsidó srác rendezi. Félreértés ne essék: a világvége utolsó napjait James Franco villájában töltő Ananász Expressz és Superbad színészgárdájának túlélésről alkotott elképzeléseit végigülni pokolian szórakoztató mulatság.

A film alapötlete, miszerint a színészek saját magukat játsszák, amint beköszönt a Végítélet, nagyon ügyesen egyensúlyozik az önirónia és a szándékos túlkarikírozás határán. Seth Rogen ugyanolyan bumfordi, gyerekkori traumákkal súlyosbított nagy mamlasz, mint gyakorlatilag az összes szerepében (talán az egy Take This Waltz kivételével) és erre saját maga is rámutat, amikor James Franco villája előtt egy paparazzi rákiált, hogy „Hé, Seth Rogen, miért nem játszol egyszer már valami más karaktert a filmjeidben?”. A sztori szerint Ray Baruchel (Túl jó nő a csajom), Rogen kevésbé sikeres földije és régi jóbarátja érkezik hozzá látogatóba, hogy elüssenek egy hétvégét füvezéssel és tévézéssel, de annak minden tiltakozása ellenére felkerekednek, hogy benézzenek James Franco villájába, ahol éppen egy nagyobb parti kezd kerekedni. Itt aztán nyüzsögnek a tévésorozatokból és az aktuális hollywoodi vígjátékokból ismert színészek (akinek már régóta a bögyében van Michael Cera, az különös elégedettséggel fogadja majd a cameoját), akik egytől egyig csúnya véget érnek, amikor meghasad a föld és lángok csapnak elő a mélyből.

A megrettent túlélők közül végül öten húzódnak meg a roppant ízléstelenül berendezett villa oltalmában, Jay és Seth, James Franco (Ananász Expressz, 127 óra), Jonah Hill (Pénzcsináló, Superbad) és Craig Robinson (A hivatal amerikai verziója, Zack és Miri pornót forgat). A teljesen tanácstalan és a világ működéséről teljesen vad elképzelésekkel bíró társaság dinamikája éppen kezdene összecsiszolódni, amikor ezt teljesen szétrobbantja a váratlanul előtámolygó, és a bulira meg sem hívott Danny McBride (Király!), aki (mivel átaludta a kinn tomboló apokalipszist) a legnagyobb lelki nyugalommal falja fel a gondosan beosztott készletek maradékát. Ő az, aki újra és újra olyan szituációkba kergeti a társait, hogy a civilizációs máz lefoszlásával újra kell értelmezniük az egymáshoz való viszonyukat. Természetesen az Itt a vége (This is the End) a legkevésbé sem dráma, a játékidőt a füvezéssel, drogozással, a rendkívül értékes kinccsé vált pornómagazinra került spermával és az egyetlen megmaradt Milky Wayjel kapcsolatos, jobbára alpári, de működő poénok töltik ki, azonban szerencsére kapunk pár zseniális pillanatot is, például amikor a 127 órában használt kamerával házilag elkészítik az Ananász Expressz második részét, amolyan Tekerd vissza, haver!-módra megsvédelve. Ugyancsak szenzációs húzás a démoni megszállás alatt álló Jonah Hill ördögűzése az azonos című film alapján, hiszen mindenki tudja, hogy az egy pontosan erre szolgáló audiovizuális gyakorlati útmutató. Legalábbis Jay szerint, aki egyébként is elég lazán értelmezi az Írás sorait, ráadásul még kanadai is.

A film utolsó harmadában újra előkerül az addig kissé háttérbe szorult barátság témája és a véres jelenetekkel sem szemérmeskednek, amint a szereplők kénytelenek szembenézni belső és hús-vér démonaikkal, sőt, magával a Sátánnal is. A finálé felszabadítóan szórakoztató és éppen csak annyira giccses, hogy ne fájjon, mindenesetre minden jó érzésem ellenére nem tudom a filmet jó szívvel ajánlani azoknak, akiknek a Rogen-féle humor (lásd még Ananász Expressz és Zack és Miri pornót forgat) megfekszi a gyomrát. Mindenki másnak pedig: soha ilyen szórakoztató Világvégét! Na jó, a Simon Pegg fémjelezte The World’s End-et azért várjuk meg a végső verdikthez.

Avempartha - Az elfek tornya

Én sosem bántam a kliséket, amíg ötletesen és jól átgondoltan nyúltak hozzájuk, hiszen bárki bármit is mond, nincs új a nap alatt, ez pedig különösen érvényes a fantasy zsánerére. Amint azt a hatkötetes Riyria-krónikák első könyvéről írtam, az egyre nagyobb népszerűségre szert tevő Michael J. Sullivan a kezdeti nem túl meggyőző benyomások ellenére is képes volt meglepni, amikor végtelenül szimpatikus szerencsevadász főhőseit, a meglehetősen következetes erkölcsi kódexet követő,  fattyúkardját félelmetesen forgató Hadriant és a halálosan pragmatikus, macskaléptű Royce-ta a jobbára sztenderd sémát követő fantasy világát átszövő politikai játszmába keverte. Akkor a karakterek vitték el a hátukon a történetet, míg az elég laza ecsetvonásokkal felhordott háttérvilág a fakó pasztellszíneivel segített nekik erős kontrasztot adni. A második kötetben azonban szerencsére ez az arány megváltozik, sőt, mivel a cselekmény egésze tulajdonképpen egy Maribor háta mögötti kis jelentéktelen faluban játszódik, sokkal nagyobb hangsúlyt kap a világ történelme és az új szereplők bemutatása, ráadásul az egyszerű népet fenyegető szörnyeteg megölésére siető hősök kliséjét is nagyon ügyesen a feje tetejére állítja.

Nem kevés idő telt már el azóta, hogy Hadrian és Royce útjai elváltak Alrik hercegétől és testvérétől, Arista hercegnőétől, és éppen Colnora városában vasalnak be egy régi adósságot, amikor egy fiatal lányba botlanak, aki éppenséggel őket keresi: megbízása van a számukra. Szülőfaluját, az aprócska Dahlgrent egy szörnyű bestia tartja rettegésben, amit állítólag csak egy megközelíthetetlen, ősi elfek építette toronyban rejlő karddal lehet megsebezni. A két dzsentlemen tolvaj közül Hadriannek ugyan ennyi is elég lenne, ám társát az győzi meg, hogy a lányt egy Ezrahaddon nevű nyomorék küldte utánuk. A hajdani önmaga árnyékaként is meglehetősen veszélyes mágust ugyanis ők maguk szabadították ki a nefronita egyház titkos börtönéből, és pontosan tudják, hogy jelenléte mindig baljós események hírnöke. Ahogy az lenni szokott, a viszonylag egyszerűnek tűnő rutinmunka (mert hiszen egy kard ellopása nagyon is a profiljukba vág, amint azt az előző kötetből megtudhattuk), nagyon hamar vészesen komplikált üggyé bonyolódik, amikor a kis faluba belovagol a környező királyságok nemeseinek színe-java, akik az egyház által rendezett megmérettetésen, ünnepélyes keretek között vetélkednek a szörnyeteg legyőzésének dicsőségéért. A jutalom nem más, mint, hogy az egyház a győztest elismeri Novron örökösének, ami egyúttal a császári címet is jelenti. Az ismételten egy birodalomszintű politikai játszmába csöppent hőseink megpróbálnak úszni az árral, és lehetőleg ép bőrrel kikerülni a kalandból, ám amikor Ezrahaddon felfedi előttük a mágikus bestia titkát, a tétek még ennél is jobban megemelkednek: itt már egy egész világukat fenyegető veszéllyel kell szembenézniük.

Sullivan értő kézzel építgeti két főhőse karakterét, könyvről-könyvre fedve fel múltjuk titkait, és nem egyszerre zúdítva ránk, azt bizonygatva mennyire mély és érzelemdús jellemek (ügyesen elkerülve a legtöbb tucatfantasy egyik legtipikusabb hibáját), valamint végre többet is megtudhatunk a már sokat emlegetett, de jobbára rejtőzködve élő elfek és az emberek viszonyáról, kapunk némi releváns történelmi hátteret, egy korábbi ellenfélből is sikerül viszonylag zökkenőmentesen ideiglenes szövetségest faragni, ráadásul az író nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőkkel, mert igen magas a járulékos veszteség a könyv végére. A titokzatos Ezrahaddonról még továbbra sem egyértelmű, hogy pontosan kinek az oldalán áll, és hogy vajon tényleg olyan nemesek a céljai, ahogyan azt sejtetni akarja, de az világos, hogy a sorozat kötetein átívelő fő szál vége az ő (sic!) kezében van.

A második kötet talán egy picit jobb, mint az előző, hiszen nem várt módon nem csak témát, de léptéket is vált, ráadásul valóban a sorozattól függetlenül élvezhető, az előzményeket nem ismerve is kerek egészet alkot. Nagy erénye a Riyra-krónikáknak, hogy továbbra is képes kellemesen meglepni, így a soron következő részek elébe az eddigi óvatos optimizmus helyett már inkább megelőlegezett bizalommal tekintek. Külön piros pont a kiadónak a fordító lecseréléséért, mert az új kolléga érezhetően gyakorlottabb, és nagyszerűen birkózik meg a kihívással. Könnyű, nyári olvasmánynak tökéletes választás.

Detention

„Good taste is not a democracy.”

Ami a nyolcvanas éveknek a Nulladik óra (Breakfast Club) volt, az a kétezres éveknek a Detention: bepillantás a korszak tinédzsergenerációjának fejébe, kísérlet arra, hogy felfedje a korábbi tinédzserek előtt az új generáció érthetetlen viselkedését, a korábbi értékekkel szemben való teljes tiszteletlenségét és visszavonhatatlanul kificamodott ízlését. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy egyúttal az általam valaha látott legönzőbb és mindenféle kompromisszumot totálisan elutasító, tudathasadásos mozgókép, amit egy filmkritikus és egy videokliprendező írt, és ami egyszerre próbálja megszólítani a kilencvenes és kétezres évek generációját, és remekbe sikerült kevercse a Donnie Darko, a Vissza a jövőbe és a Scott Pilgrim a világ ellen kultfilmeknek, akkor még csak épp karcolgatom a Detention lényegének felszínét. A popkultúra diadalmenete és a meta-narratíva násza ez, a Youtube-generáció pozitív értelemben vett himnusza.

Mit érdemes tudni a rendezőről, Joseph Kahn-ról? A mi szempontunkból csak annyit, hogy ünnepelt videokliprendező, aki olyan zeneileg változatos sztárokat segített a csúcsra repíteni, mint Britney Spears, Eminem, Lady Gaga, a U2, Katy Perry vagy a Wu-Tang Clan, és aki hiperérzékeny a célcsoportjának trendváltozásaira, sőt, továbbmegyek, részt vesz azok alakításában, valamint ő követte el a kritikusok által (nem tudom jó érzéssel azt állítani, hogy indokolatlanul) sárba-mocsokba taposott Vas (Torque) című, túlságosan over-the-top, a Warner Bros által motoros Halálos irambanként pozícionált ballépést. Utóbbi különösen azért fontos, mert ezért születhetett meg a Detention olyannak, ami: ezután a bukta után Kahn nem kért a nagy stúdiók fókuszcsoportjaiból, a bevétel szempontjából oly fontos átlag mozinézők által beállított legkisebb közös nevező kényszerzubbonyából, és a saját zsebéből vett ki 10 millió dollárt, hogy megfinanszírozza a mai tinédzsereknek mai tinédzserekről szóló és őket definiálni próbáló filmjét. A szűkre szabott büdzsének köszönhetően a filmből buzog a kreativitás, ráadásul így akkoriban (értsd: a film forgatásakor, azaz 2011-ben) még jobbára ismeretlen, valóban megfelelő korú és nem utolsósorban tehetséges, 17-19 éves színészeket sikerült szerződtetni hozzá. Nem csinálok belőle titkot, hogy a csak pár filmszínházba eljutott Detention anyagi csőd volt és Kahn nagy eséllyel soha nem látja viszont a belefektetett pénzt, de azért mégiscsak szívfacsaró belegondolni, hogy mi lett volna, ha az Éhezők viadala után jön ki, amiben az egyik főszereplője, Josh Hutcherson a fiatal mozinézők generációjának szupersztárjává lényegült.

„Sander_FTW has decided that the general public is stupid. If they respected history they’d know the first black President was Morgan Freeman in Deep Impact.”

Mindezek ellenére vagy éppen ezért, a film az utóbbi évtized legüdítőbb és legokosabb mozija. Nem feltétlenül fogja mindenki tetszését megnyeri, ellenkezőleg: korábban említettem, hogy míg a kilencvenes évek generációja nagy örömmel fog vadászni a filmben elejtett popkulturális utalásokra, rendkívül nehezen fogja viselni az Y-generációra szabott nyaktörő sebességet, géppuskasorozatszerűen egymásra reflektáló, szinte reagálásra sem időt hagyó, remek dialógusokat, a reklámokból ismert motion graphics használatát, a textelés, valamint az internet- és hashtag-kultúra nyelvezetét, és viszont. A kettő keresztmetszetében egy olyan negyven év feletti culture freak áll, vagyis Kahn maga, aki gyakorlatilag hozzá van bilincselve az örökké változó, de mégis bizarrul homogén popkultúrához, mert a munkája kapcsán a nagy lemezkiadók neki küldözgetnek minden új, trendmeghatározónak szánt zenét, így mindig egy lépéssel az aktuális célközönség előtt jár, és jobban megérti őket, mint ők saját magukat.

„Stalker (NOUN): Someone who is not hot enough to be seen with you.”

A Detention zsánerfilmnek indul, majd egymásban matrjoska-szerűen megbújó zsánerfilmekké transzformálódik, amik végül szétválaszthatatlanul összefonódnak: Grizzly Lake kisvároskájában egy népszerű horrorfilm főgonoszának, Cinderhellának öltözött sorozatgyilkos szabadul el, célpontjai pedig természetesen a slasher filmekből jól ismert archetipikus szereplők, akikről aztán kiderül, hogy ennél persze azért jóval többek. Az első áldozat a kertvárosi, elviselhetetlen, a helyi középiskola táplálékláncában legfelül álló lányklikk vezetője, aki a negyedik falat áttörő Ferris Bueller-szerű monológgal vezet végig egy átlagos reggelén, míg csak brutálisan meg nem gyilkolja az álarcos ámokfutó. Ez a jelenet gyakorlatilag az 1960-as Psycho dióhéjban, az ADHD-szindrómával (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) tüneteivel megbélyegzett fiatalok eszeveszett iramában tálalva: 5 percet töltenek a bemutatásával, majd mindössze 10 másodpercet áldozva a halálára (az ablakból kizuhanás során egy az egyben a Psycho vonatkozó képkockáit másolják), máris ugrunk a valódi főszereplőre, Rileyra (Shanley Caswell), aki természetesen a suli legnagyobb lúzere (és döbbenten néz a nála is megjelenő Scott Pilgrim-szerű, narratív feliratokra, amikkel a korábbi jelenet áldozata mutatta be az életét). Szerelmes a környék legnépszerűbb srácába, a mindig laza Clapton Davisbe (Josh Hutcherson), aki viszont az ő legjobb barátnőjébe, Ione-ba (Spencer Locke) zúgott bele. Hogy a klasszikus alapfelállás teljes legyen, bemutatkozik nekünk Ione korábbi pasija, a focicsapat izomagya, Billy, aki kihívja riválisát, hogy puszta ököllel rendezzék a tulajdonjog feletti vitás kérdést, valamint a trekkie nerd, aki Rileyt próbálja meghódítani természetszerűleg totális kudarcra ítélt próbálkozásaival.

„Your nipple was exposed for seven whole seconds. Is that why two of my brightest students were killed?”

Ami a fenti archetipikus szereplőket illeti, mindegyikük megkapja a saját film-a-filmben epizódját, amik egyúttal ráadásul egy-egy filmzsánert is képviselnek, mint Billyé (The Lonely Ballad of Billy Nolan), ami A légy (The Fly) második részének bizarr újragondolása vagy Ione-é (The Freaky Flip-Flop of Ione and Sloane’s Identity Crisis), ami a testcserés Bolondos Péntek (Freaky Friday) feldolgozása egy időutazásos csavarral megfejelve. Az eddig nagyjából a slasher medrében zubogó (említettem már a nyaktörő sebességet?) film akkor kapcsol még nagyobb fokozatba, amikor a szalagavató előtti estén rendezett buli előre nem látott véget ér a szerepébe egyre jobban belemelegedő sorozatgyilkosnak köszönhetően, hőseink pedig a szalagavató szombatját a film címét adó büntetésben kénytelenek tölteni a suliban. Innentől elszabadul a pokol, és a film őrült kaleidoszkóppá robban szét: vissza kell térniük 1992-be, hogy megmentsék a világot a teljes pusztulástól, találkozunk Elliottal, aki tizenkilenc éve tölti a könyvtárban a büntetését, de egy pillanatot sem öregszik (mindez egy zseniális zenés montázsszekvenciából derül ki), az egyik szereplő teherbe esik saját magával, megtudjuk, hogyan került egy időutazó medve a Földre (The Disturbing Abduction of the Time-Traveling Bear), és hogy ki nyerné a párharcot Patrick Swayze és Steven Seagal között.

A ház az erdő mélyén-ben már a film kezdetén tisztában voltunk a zsáner játékszabályaival, és előre tudtuk a fordulatokat (mint ahogy ez is volt a készítők célja), a Detentionben ez pont fordítva van: hiába ismerjük fel az adott zsánert, egyszerűen lehetetlen kiszámítani, hogy mi fog történni a következő percben, és ez nagyszerű érzés. A film bevallottan nem való mindenkinek, és a videoklipszerű megvalósítás is szándékolt: akárcsak azokat, a Detentiont is többször kell megnézni, hogy egyre többet és többet mutasson meg magából, hogy felfogjuk az egymásra halmozott, csattanós replikákat és az elejtett utalásokat. Az, hogy a rendezőnek köszönhetően piszok jó zenéket hallgathatunk közben, az már tényleg csak hab a tortán.

Hannu Rajaniemi: Fraktálherceg

Aki úgy gondolta, hogy a Kvantumtolvaj (egyszeri, kétszeri, esetleg háromszori) elolvasása felfegyverzi azzal a tudással, amivel könnyedén megbirkózhat a Fraktálherceggel, akkor hasonló meglepetés fogja érni, mint Jean le Flambeurt, aki kénytelen rádöbbenni, hogy a zoku Schrödinger-doboz, amit olyan kalandos körülmények között szerzett meg az első kötetben, csak az első lépés az úton, ami a felelőtlenül elszabadított és felfoghatatlan léptékű játszma fináléjához vezet.

A rejtély megfejtéséhez a transzhumanizmus bölcsőjébe kell visszatérnie, a Földre, ahol az arab kultúrából újjászülető társadalom pecsétekkel védekezik a mindent ellepő, megfertőző és átformáló káoszkód ellen. A pusztító harag napja után az égből aláhullott Szobornoszt hajók szilánkjaiban menedékre lelt emberek a törékeny békeszerződés megkötését követően a sivatagban kutatnak elveszett lelkek, vagyis testetlen dzsinnek után, hogy a szolgálatukba kényszerítsék vagy pedig eladhassák őket a hszien-kuknak, akik a Nagy Terven dolgoznak: a Föld teljes feltöltésén a virtuális térbe a feltöltésmennyországokból előbányászott tudatmásolatok emlékei alapján. A szemünk előtt kibontakozó Sirr legalább olyan fantáziadús, mint a marsi mozgó városok társadalma, és tömve van sziporkázó ötletekkel.

Az Ezeregyéjszaka meséiből táplálkozó terminológia, mely a korábban már megismert fogalmakat takarja, telitalálat, ráadásul sokkal egységesebbnek hat, mint az előző kötet, ami a finn, héber, francia és orosz kultúrkörből merített. A regény felépítése is a több évszázados mesefolyamét követi: a keretes szerkezet több különböző történetbe ágyazott történetet rejt, kibontva Jean és Mieli múltját, és felfedve az eddig a háttérbe húzódó, a szálakat a távolból mozgató szürke eminenciások kilétét. Az ismerős, ugyanakkor idegen földi társadalom felépítésének különböző aspektusait az új szereplők mutatják be: Kasszár Gomelez, a hatalomért a családját is feláldozni hajlandó politikus, lányai, az egyenesen az Ezeregyéjszaka meséiből érkező Tavaddud és Dunjázád, előbbi a dzsinnek szeretője, aki szimhálón keresztül rég elfeledett és másként elérhetetlen fizikai örömöket nyújt a testetlen tudatmásolatoknak titkos tudásért cserébe, utóbbi pedig mutálib, aki feláldozta magánéletét, hogy a családját és városát (ebben a sorrendben) szolgálhassa, Abu Nuvász, a sármos gogolkereskedő, akinek a múltja súlyos titkot rejt és az Axolotl, a Testorzó, egy ősi dzsinn, aki még az aunoktól tanulta hogyan raboljon magának testet. A Földön minden technológia összefonódik a mesékkel; mágikus szavakkal, Titkos Nevekkel és dzsinnpalackokba zárt lelkekkel üzérkednek, mi pedig a transzhumanizmus újabb, és a marsitól drasztikusan különböző olvasatával kerülünk szembe.

A Fraktálhercegnek nem csak a története bonyolultabb, mint a Kvantumtolvajé, hanem az Ezeregyéjszaka vezérfonalára felfűzött fejezetek-történetek (melyek címadásukkal is mesékre hasonlítanak, mint A tolvaj és a tigris vagy a Mieli és a lélekvonat) elbeszélésmódja is ugrál egyes szám és harmadik személy, múlt és a jelen, valamint a különböző szereplők között. A fordítás minősége előtt ismét csak meg kell emelnem a kalapom, mert Rajaniemi valóban létező tudományos és az abból továbbgondolt világának kreált szavait egyáltalán nem lehetett egyszerű magyarítani. Amennyiben az első kötet nehéz olvasmánynak tűnt, akkor itt még jobban kell figyelni, ha a történet-kirakós egészének szétszórt darabjait össze akarjuk illeszteni a könyv végére, ami ráadásul egy kataklizmikus cliffhangerben kulminálódik. Összességében a Fraktálherceg olyan, mint egy oorti súlytalanság-szauna, amiben az űr vákuumával hűtjük a testünket: a jutalom megéri a kockázatot, még ha többször neki kell is veselkednünk a feladatnak.

Papírmezők harcosa – Igor Kordej és a Titkos Történelem

(Jelen cikk a képanyagot kivéve egy jobbára változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin kilencedik számában jelent meg nyomtatásban 2010-ben - NK)

Az 1957-es születésű, horvát származású Igor Kordej vitathatatlanul a képregényrajzolás Kinizsije: nem csak termetre és bajuszra, hanem bizony a rajzolóasztalon véghezvitt, tintában és papírlapokban bővelkedő mészárszék jogán, hiszen alaposan kivette a részét abból a küzdelemből, aminek köszönhetően a 2007-es évben a Delcourt lett Franciaország legtermékenyebb képregénykiadója.  A kéthavonta elkészülő és tartósan magas színvonalú, 48 (esetenként több) oldalas albumai azonnal meggyőzték a francia kiadókat, akik a megbízható és határidőket szigorúan betartó rajzolóknál már csak a nagy munkabírásúakat szeretik jobban. Márpedig egy olyan képregényiparban, ahol a legtöbb sorozat egyes kötetei átlagban évente jönnek ki, évente hat album hatalmas fegyvertény. De hogyan is vált Kordej a Titkos Történelem nagy alakjai által vívott titkos háború dicsőséges tábornokává?

A két éves képzőművészeti képzés után önállósodott rajzoló lelkesedésével és tehetségével hamar népszerűvé vált saját pátriájában, háromszor nyerte el a legjobb rajzoló/illusztrátor címet és képregénystúdiót is alapított, Incident néven. A nyolcvanas évek végén a Les Humanoïdes Associés le is csapott rá és elkészíthette az ismert román sci-fi szerző, Vladimir Colin könyvének a La Saga de Vam (Vam legendája) című három kötetes adaptációját, majd 1990-ben a Les Cinq saisons: L’Automne (Az öt évszak: Ősz) című one-shotot, melynek forgatókönyvét Nenad Mikalacki-Django jegyezte. A délszláv háború viharának a szele magával ragadta az egyre népszerűbb Kordejt: egy trieszti bevásárlás során erőszakkal besorozták és egyenesen a fronton találta magát. Bár fűtötte a hazafiság, nem akarta egy lövészárokban végezni és az első adandó alkalommal elhagyta az országot. Rövid Dániában eltöltött idő után Kanadában telepedett le és a képregény nemzetközi színterére 1994-ben lépett a Heavy Metal oldalain. A Dark Horse kiadó szerkesztői azonnal felfigyeltek rá és 1995-ben már az ugyancsak zágrábi születésű Darko Macan forgatókönyve alapján készítette el az  Edgar Rice Burroughs' Tarzan: A Tale of Mugambi című füzetét, majd a Predator és a Star Wars univerzumban is kipróbálta magát. Innen már csak egy ugrás volt a DC kiadó és az ő Star Trek franchise-uk, végül pedig követte Macant a Marvel ölelő karjaiba. Ez számára nagyszerű időszaknak ígérkezett: a Marvel többféle újszerű stílussal és témával kísérletezett ezidőtájt, így dolgozhatott az eddig bevett gyakorlattól eltérően politikai kérdéseket feszegető Cable füzeteken (melyet később Soldier X-re kereszteltek át, ezzel is hangsúlyozva a váltást) és a szado-mazo szubkultúrában megmerítkező Black Widow: Pale Little Spider minisorozaton, ami a MAX imprint részét képezte.

Hamarosan azonban új szelek kezdtek el fújni, a Grant Morrison New X-Men-ében tett rövid beugrója a Frank Quitelyhez és Ethan Van Scivenhez szokott olvasók heves ellenállásába ütközött, valamint hasonló nemtetszést aratott a rajongók körében az általa teljesen átdizájnolt X-Treme X-Men csapata. Ez utóbbi sorozat hattyúdalát kényszerítette ki a Bush-kormányzat hatalomra kerülésével erőre kapó cenzúra: az Arena és Intifada sztoriszálak egyes részeinek újrarajzoltatása szoros határidőre alaposan próbára tette Kordej képességeit. Végül a Marvel vezetése által kijelölt egyencsapástól eltérő látásmódú alkotók lassan kirostálódtak, Corben, Risso és Zezelj után Kordej került sorra: a rá bízott Excalibur másfél füzetének elkészítése után rövid úton megszabadultak tőle, eltérő vizuális megközelítésre és a hirtelen drágának talált gázsijára hivatkozva. Az utolsó amerikai piacra készített munkája, a futurisztikus Londonban játszódó Smoke egy kisebb kiadó, az IDW égisze alatt jelent meg 2005-ben, Alex de Campi tollából.

Az erőszak oltárán a fülledtebb jeleneteket és öltözékeket álszent módon feláldozó és kizárólag az eladásokra koncentráló nagy amerikai kiadókban csalódott Kordej tekintetét az európai képregénypiac felé vetette, ahol ügynöke, a vajdasági származású Kopecky Csaba bemutatta Jean-Pierre Pécau-nak, aki éppen egy Frank Giroud Décalogue-jának ötletére épülő sorozathoz keresett rajzolókat, vagyis a tervbe vett első hét rész mindegyikét más művészre bízták volna, hogy az albumok viszonylag rövid időközönként követhessék egymást. Eredetileg a L’Histoire secrète (Titkos történelem) első albumát kapta Kordej, de a Delcourt kiadó legnagyobb megdöbbenésére olyan hamar elkészült vele, hogy rábízták a másodikat, majd mivel olyan meggyőző gyorsasággal produkálta ezt is, a hatodik kötettől állandó rajzolóvá lépett elő. Jelenleg a tizennyolcadiknál tart és csak valami nagyobb szökőár tarthatja vissza attól, hogy teljesen egyedül rajzolja meg a jelenleg harminc részesre tervezett sorozatot (amihez el is érkezett 2013 júniusában, és még legalább két kötetnyi folytatás van előkészületben - NK).

A Titkos történelem tulajdonképpen egy 1998-ban indult sorozat, az Arcanes (Arkánumok) előzménye vagy eredettörténete, melyen, bár szintúgy Jean-Pierre Pécau jegyzi forgatókönyvíróként, messze túlnőtt mind történetszövésben, mind képi világban. A kilencvenes években játszódó Arkánumok főszereplői Walter Duncan, egy kiégett ex-rendőr és segítőtársa, Miss Mood, akik egy (nem túl fantáziadúsan) Stargate névre keresztelt titkos kormányügynökség tagjai. Feladatuk olyan személyek toborzása, akik hozzájuk hasonlatosan képesek befolyásolni a szerencsét és egyúttal a jövőt a tarot kártyák lapjaira emlékeztető Arkánumok segítségével. A hatalmas erőt birtokló ereklyék (vagyis a később a Titkos történelemben felbukkanó csontamulettek) után folytatott hajszájuk során egy testrabló náci szellemmel, az Örök Gyötrelem Nővéreivel, egy bosszúszomjas KGB ügynökkel  és egy fekete mágiához folyamodó drogbáróval kell szembenézniük.

Az ugyancsak Pécau által írt és az Arkánumokkal párhuzamosan futó Arcane majeur (A Nagy Arkánum) sorozat az ötvenes évek végére visz minket vissza, amikor a Stargate elődje, a Vane Alapítvány sikeresen besorozza a történet főszereplőjét, Pandorát. A csinos árvában hatalmas erők szunnyadnak, de használatának megtanítása szoknyabolond mentorára, Chance-ra hárul, mert az irányítás alól kicsúszott retro-szinkronitás felmérhetetlen károkat okozhat az idő folyásában. A sorozat fő szála a Howard Hugues álcáját magára öltő okkult entitást követi, akinek elsődleges célja John Fitzgerald Kennedy és Fidel Castro meggyilkolása.

Ezzel el is érkeztünk a Titkos történelem hajnalára, a neolitikum végére, ahol egy haldokló sámán négy csontlapocskát bíz törzsének utolsó négy túlélőjére: az amulettek hatalmas erővel bírnak, mindössze két szabályt nem szabad megszegni velük kapcsolatban, nem szabad egyszerre használni mind a négyet és nem kerülhet mind egy kézbe. Ennek örömére a négy fiatal (Dyo, Reka, Aker és Erlin) rögtön megszegi az első szabályt és egy pályájáról eltérített meteorittal törlik ki a létezésből a törzsüket rabigába hajtó harcosokat. Az Arkhónok (a későbbiekben már így nevezik magukat) elszörnyednek a pusztítás láttán és szétválnak, hogy a négy ereklye minél messzebb kerüljön egymástól. Természetesen ettől a pillanattól kezdve megkezdődik a véget nem érő harc a hatalom birtoklásáért és az erre tett erőfeszítések átalakítják maguk körül a valóságot. A színfalak mögötti játszmák emlékezetes és világrengető eseményekben csúcsosodnak ki: magyarázatot kapunk arra, hogy mi (vagy ki) okozta az egyiptomi hét csapást, ki alapította a Szent Inkvizíciót és milyen célból, miért szervezett egy Raszputyin nevű szerzetes expedíciót a Tunguzka folyása mentén, ki a titokzatos ötödik Arkhón, akit csak a Nagaszakira és Hirosimára ledobott atombombákkal lehet megállítani, kinek az ügynöke volt II. Ramszesz, John Dee, Isaac Newton és Napoléon Bonaparte? Az alternatív történelem, a misztikus történetek és az összeesküvés-elméletek kedvelői minden bizonnyal megtalálják számításukat ebben a sorozatban, nem véletlenül ostromolja a Titkos történelem eddig eladott példányszáma alulról a félmillió kötetet. 

Mark Lawrence: Tövisek királya

„A hólyagduda, ez a felföldi különlegesség, úgy aránylik a zenéhez, mint a varacskosdisznó a matematikához. Röviden: nincs köztük összefüggés.” – így vélekedik Jorg új királyságának nemzeti hangszeréről, amellyel büszke alattvalói üdvözlik, és pontosan ezt tudom mondani azoknak is, akik még mindig Martin Trónok harca sorozatához hasonlítgatják a Széthullott birodalom-trilógiát. Szögezzük le egyszer és mindenkorra: mindkettő joggal népszerű, és itt véget is ér közöttük a hasonlóság. Ami a trilógia második kötetét illeti, még jobban sikerült az előzőnél, sőt, tovább megyek, pokolian szórakoztató olvasmány.

Sokan kifogásolták a Tövisek hercegében meglehetősen pszichopata vonásokkal felvértezett kölyök főhős ámokfutását egy Jack Vance-i lehetséges jövőben, ahol az Ezernyi Napvillanás Napja nem csak elpusztította a világunkat, de átjárókat is nyitott egy másikba, ahonnan furcsa dolgok szüremlenek át. Az első kötetben megismert Jorg itt is visszaköszön, de a trónhoz vezető út eseményei és saját megkérdőjelezhető tettei nyomot hagynak a személyiségén: ugyanolyan számító és hataloméhes, azonban tettei, amelyeket ő maga elkerülhetetlennek tart, gondolkodásra késztetik és önreflexióját nem habozik megosztani velünk. Lawrence nagyon finoman bánik a karakterábrázolással, a herceg, pontosabban most már király (elnézést, felség), nem hasonlik meg önmagával, és válik saját paródiájává, hanem érettebb lesz, és ez nem egyszer tetten érhető a road movie-nak is beillő vándorlás során, melynek ismét nekivág kedvenc szedett-vedett (vagy inkább válogatott?) martalócai társaságában. Ami kicsit váratlanul ért, de amit annál inkább üdvözöltem, az a Jorg narrációjába belopózó szarkasztikus humor, amit a Gy. Horváth László elképesztően hangulatos és szépirodalmi mélységű fordítása még inkább hangsúlyosabbá tesz.

A cselekmény ezúttal három idősík között ugrálva bontakozik ki az olvasó előtt, mini-cliffhangerekkel bástyázva ki az utat. Az elsőben Jorg király menyegzőjét egy bosszantó apróság árnyékolja be: egy hat nemzet összefogásából született húszezres sereg, melyet egy próféciák megjövendölte és a Birodalom egyesítését megcélzó, békés uralkodásról és új virágkorról álmodozó bajnok vezet. Az immáron tizennyolc éves Jorg pedig, aki szinte mindenben az ellentéte, félreállhatna, és segíthetne véget vetni a Százak Háborújának, ám nem teszi: már csak dacból sem. Az esélyek nem éppen az ő és pár száz fős seregének javára szólnak, így ahogy eddig is, a legnagyobb örömmel rúgja fel a játékszabályokat. A második idősík történései négy évvel korábban játszódnak, amikor is hősünk idejekorán felismeri, hogy szövetségesekre lesz szüksége, ha a Birodalom császára akar lenni (márpedig ő bizony pontosan ezt tervezi), így elindul felkeresni rég nem látott rokonságát, hogy bemutatkozzon nekik. Vele tartanak hírhedetten hatékony és mindenféle erkölcsöket nélkülöző útitestvérei, valamint Góg, az egyre erősebb tűzidéző képességei feletti uralmat lassan elvesztő leucrotta, és hasonszőrű védelmezője, az óriástermetű, iszonyatos erejű Gorgoth.

Az utazás során ismét belefeledkezhetünk az ismerős játékba, melyben megpróbáljuk beazonosítani az érintett országok és városok világégés előtti megfelelőit, feltűnik néhány régi ismerős a világméretű hatalmi játszma mögött álló szürke eminenciások közül, Lawrence pedig továbbra sem bánik kesztyűs kézzel a kompánia tagjaival, jónéhányat elragad a halál, és Jorg sem hezitál, amikor súlyos áldozatot kell fizetni céljai eléréséért. A harmadik idősíkban Katherine Ap Scorron naplójának lapjait olvashatjuk, aki mindvégig ott kísért Jorg nem annyira szűzies gondolataiban, és aki elénk tárja egy nagyobb kirakós olyan elemeit, amelyeknél elsőszámú narrátorunk nem lehet személyesen jelen. Mint ahogy az előző könyvben, itt is megtaláljuk el-elszórva a fejezetek között Jorg kompániájának hangulatos jellemzéseit (ízelítőként: „Nem fogod észrevenni, ha Grumlow testvér meg akar késelni, csak a bánatot látod majd a szemében, amikor összeesel.”) és olykor a lelkiismeretfurdalást lassan megismerő főhősünk is meglepő filozófiai mélységekbe ereszkedik néhány meglátásával.

A második kötet másfélszer olyan vastag, mint az előző és a harmadik könyv címe (Tövisek császára) előrevetíti, hogy nagy valószínűséggel le fogja zárni Jorg mondén és spirituális utazását. Ennek én személy szerint végtelenül örülök: Lawrence nem próbálja tovább nyújtani a történetet, hogy meglovagolja a siker hullámait, amíg csak lehet (ellentétben egy másik, trónusokról szóló sorozattal), de a hírek szerint az ebben a világban játszódó, más szereplőket felvonultató történetek elképzelhetőek. Az eddig látottak alapján én erősen támogatom az ötletet.

GeexKomix különkiadás: Szubjektív beszámoló a 9. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválról

Múlt vasárnap a Magyar Képregényszövetség immáron kilencedik alkalommal rendezte meg a nevében menetközben némileg mutálódó, így ezúttal Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál néven futó rendezvényt kis hazánk nem túl népes, de annál kitartóbb képregénygeekjeinek. Ismét a Millenáris Teátruma adott otthont az eseménynek, ami ugyan méretben töredéke a volt Gödör akváriumának, de a tavalyi tapasztalatok alapján pont elég annak a látogatómennyiségnek, ami most is besereglett. Menetrendszerű, ugyanakkor semmilyen meglepetést nem okozó késéssel érkeztem a Fesztivál első és egyben legizgalmasabb programjára, A hívó rövidfilmadaptációjára, olyan kora verőfényes 10 óra körül. Szerencsére a programok most már hagyománnyá nemesedve ugyancsak stabil csúszással kezdtek, ellenben a verőfényes jelzőt nem a kinti fényviszonyokra értettem, hanem a vetítés helyszínére, mert rutinos lazasággal égve hagyták a szpotlámpákat, így a film első felét azért nem láttam, mert még nem voltam ott, a másikat meg azért, mert a vásznon csak valami kínai népi jellegű árnyjáték látszott (a délutáni vetítésen kompenzáltak, mert akkor meg az ÖSSZES lámpát leoltották, a standoknál vásárlók legnagyobb megrökönyödésére, mert a koromsötétben még a saját kezüket sem látták). Azt mindenesetre megállapíthattam, hogy Odegnál Róbert valójában NEM viccelt (lásd interjúnkat az alkotókkal), amikor azt állította, miszerint szerzőtársával a konditeremben találkozott. A második vetítésen az is kiderült, nemhiába küzdött másfél éven keresztül a neo-noir Budapest látványvilágának életrekeltésével: a remekbe szabott sci-fi egyetlen hiányossága a hossza, mindössze 17 perc (a még ennél is rövidebb teaserét itt nézhetitek meg), ami kézzelfogható sóvárgással tölti el a nézőt a folytatás iránt. Szerencsére készen áll a több mint 100 oldalas forgatókönyv a nagyfilmhez, és nagyon remélem, záros határidőn belül sikerül szponzort találni hozzá.

A vetítést követő előadások közül több kapcsolódott az olasz képregény témájához, elsőként Kertész Sándor mesélte el a szép emlékű Menő Manó és Krampusz képregénymagazinok születését, dicsőségét és bukását. Elképesztő belegondolni, hogy sikerült Manara és Serpieri képregényeket kiadni a nyolcvanas évek végén Magyarországon, és ezt az olasz képregényszcéna nagyjai komoly politikai fegyvertényként értékelték, olyannyira, hogy Hugo Pratt személyesen gratulált ezért a teljesítményért Kertésznek. Az is megdöbbentő adat, hogy abban az időben a Ben Hur háromszázezer példányban kelt el, a Línea kiadó pedig a húszezres példányszámnál húzta le a rolót, mert ott már kezdett a nullszaldó felé tendálni a profit, és a csúcson kell abbahagyni, ugye. Ki gondolta volna akkoriban, hogy 2013-ban Hellboyból nem lehet kétezer kötetet sem eladni (ebből a szempontból a The Walking Dead nagyon szerencsés kivétel)? A meghívott vendégek (Zograf, Dodo Nita és Timof, a lengyel képregényszövetség elnöke) is felidézték az olasz képregények kérészéletét a saját országukban: mindenesetre jó tudni, hogy nálunk a fumettik a Fumax kiadónak köszönhetően több számot éltek meg, mint Romániában (ott egész pontosan egy szám jelent meg mindegyik címből) és hogy Manara erotikus képregényei a világon mindenütt eladhatóak. A lengyel képregényről is megtudhattunk pár érdekességet a forgatókönyvíró Timof és a rajzoló Michal Sledzinski előadásából: náluk sincs átjárás a mangarajongók tábora és az amerikai szuperhősképregények olvasói között, töretlen népszerűségnek örvend a nyolcvanas évektől kezdve a Thorgal fantasy sorozat, amit atyjafiuk, a zseniális Grzegorz Rosinski rajzol Jean Van Hamme (aki a francia-belga bande dessinée Nagy Öregje, lásd XIII, Largo Winch és Sörmesterek) forgatókönyve alapján és amire még bizonyosan visszatérünk itt a Geekz virtuális oldalain. Meglepetésként még Michal legújabb képregényét is megnézhettük, mintegy előpremierként, hiszen csupán ezen a hétvégén debütál a varsói képregényfesztiválon.

Némi büszkeséggel állíthatom, hogy a legnépesebb hallgatósággal nem akárki, hanem a saját, különbejáratú főszerkesztőnk, Rusznyák Csaba bírt, aki a Vasember 50 évéről tartott egy meglehetősen érdekes előadást, némi vetítéssel egybekötve. Megtartották az Alfabéta-díj átadóját is, Kép-regény kategóriában Hegedűs Márton nyert az utóbbi évek egyetlen magyar graphic noveljével, a Slusszkulcs Klánnal (amiről mi is írtunk itt), Kép-novella kategóriában zsinórban harmadszor Csordás Dániel a saját életéből inspirálódó képregényblogjával, a Korcsmáros Pál-díjat pedig Fazekas Attila vehette át megérdemelten (mint azt legutóbbi VHS Paradise cikkünk illusztrálja, sokunk lelkében hagytak kitörölhetetlen lenyomatot a filmadaptációi). Több szívet lelkesítő bejelentést is hallhattunk: a Magyar Képregényszövetség májusban Varsóban, nyáron pedig Párizsban turnézik a magyar képregényszerzők műveivel, a magyarországi olasz képregénykiadás évfordulójára egy olasz-magyar meglepetéskötettel fognak előrukkolni a Línea kiadó mögötti állt szervezők, és a 5Panels hamarosan megtámadja a hazai újságárusokat az EpicLine című képregénymagazinjukkal, melynek bemutatkozását itt olvashatjátok el (és igen kapacitálnék mindenkit a nyúlfarknyi kérdőívük kitöltésére, hogy ezzel is segíthessük ezt az igen dicséretes kezdeményezést).

A Képregényfesztivál lüktető-verő szívét mindazonáltal most is kétségtelenül maguk a képregények jelentették, melyeket a még mindig talpon lévő kiadók standjairól tehettünk magunkévá. A Pesti Könyvnél a legújabb Lucky Luke kalandot (Lucky Luke Pinkerton ellen) és Lénárd László Semmijét vehettük birtokba, ami a nagyszerű BMX-kölyök ’89 óta az első önálló kötete. A Képes Kiadó újdonsága Az előretolt helyőrség újranyomása volt, és ott végre beszerezhettem Felvidéki Miklós Papp Laciról szóló füzetét, amit, mivel legnagyobb szerencsémre belebotlottam, maga a rajzoló dedikált nekem. A Kingpin kiadó egy új Vasember sztorival (Gyilkológép) és a Marvel+ / Peter Parker Pókember új számaival érkezett a rendezvényre, a The Walking Dead sorozat pedig a hatodik gyűjteményes kötettel (Siralomvölgy) debütált itt. Szerencsére a szerzői kiadások sem hiányoztak: a végtelenül szerény Budai Dénes másfél év munka gyümölcsét, a Gépjárómű második részét (melynek közepén kuriózumként egy négyoldalas széthajtható akciójelenet trónol) hozta magával (az első rész itt érhető el ingyen és bérmentve), a valóságos busó-franchise-t felépítő 5Panels rögtön két kiadvánnyal érkezett (Kísért a múlt, A Munka Gyümölcse), először láthattuk a Kalyber Joe-sorozat felújított második kötetét, beszerezhettük a Bestiarium Hungaricum full extrás díszkiadását (az ezzel kapcsolatos interjúnkat itt olvashatjátok) és a Nero Blanco Comixtól Fritz Zoltán animációs veterán első önálló képregényét, a Tiszavirágzást, ami eredetileg az angouleme-i 24 órás képregényrajzoló versenyre készült.

A Fesztiválon ugyan nem volt tolongós tömeg, de semmiképpen nem csak a minden hasonszőrű rendezvényen résztvevő képregényrajongó magot láthattuk, szerelmespárok, apukák-anyukák a gyerekekkel, érdeklődő fiatalok-öregek mind képviseltették magukat és vásároltak is, nem csak nézelődtek. Ugyan időnként feltűntek az 501-es Légió tagjai, de az összkép inkább könyvvásár hangulatot nyújtott: elmaradtak az animés rendezvényekre jellemző jelmezes látogatók és ez így is van rendjén, hiszen arra ott van a MondoCon. A jó öreg, némi amerikai ízzel megbolondított európai képregény jelenleg köszöni jól van, még ha szerényen is, és hát azért mégis csak a miénk. Jövőre tehát találkozunk ugyanitt (nem kell sietni, a programok hagyományőrzésből úgyis csúszni fognak)!

A hívó - interjú a magyar sci-fi rövidfilm alkotóival

Mint azt már egy korábbi posztban kifejtettük, a jó magyar sci-fi ritka, mint a fehér holló, ezért nagyon meg kell becsülni, amikor egy profi alkotás születik a zsánerben, ezúttal pedig egyenesen egy Budapesten játszódó neo-noirt kapunk ajándékba, aminek az előzetesét korábban itt már láthattátok. Úgy gondoltuk, nem csak a mi érdeklődésünket keltette fel ez az unikumnak számító vállalkozás, ezért még a film vasárnapi premierje előtt sort kerítettünk egy rövid interjúra az alkotókkal, amiben a képregényből született kisfilm evolúciójának körülményeiről kérdeztük őket.

Bár képregényes körökben téged sokan ismernek, bemutatnád Horváth Áront és jómagadat a Geekz olvasói kedvéért?

Odegnál Róbert: Grafikusként végeztem a Képzőművészeti Egyetemen, majd forgatókönyvírást és filmrendezést tanultam.  A mostani, A hívó című kisfilmünk alapját adó történetet elég régóta próbáltam már valamilyen filmes formában megvalósítani. A képregény után egy ebben a világban játszódó animációs film ötletével megnyertem a Fade-In treatment pályázatát, illetve bejutottam az I. Magyar Forgatókönyvbörze tizenkettes mezőnyébe is. Horváth Áron, a kisfilm írója és társproducere forgatókönyvíró, a filmiras.hu szakmai oldal egyik szerzője, a Budapest Film tavalyi forgatókönyvíró versenyének harmadik helyezettje, akivel évek óta együtt dolgozunk különböző filmes projekteken.

Horváth Áron: Rólunk a legfontosabb talán mégis az, hogy mindketten tagjai vagyunk a Blue Duck Arts forgatókönyves és filmes műhelynek ( www.blueduck.hu ). Ez egy héttagú, nem csak szakmailag, de barátilag is összetartó csapat, amely immár negyedik éve működik töretlenül, hála Istennek egyre szebb filmes eredményekkel.

Az interjú apropója A hívó című, 2005-ben megjelent képregényedből készült sci-fi rövidfilm. Összefoglalnád röviden a képregény születését és dióhéjban a sztoriját?

O. R.: Mikor a képregényt készítettem, Magyarországon éppen tetszhalott állapotban volt a műfaj.  A magyar.film.hu szerencsére elindított valamit, mikor kiírták a „Vadkelet” képregény pályázatot 2004-ben. Az ottani pályázók egy része hozta létre például a Magyar Képregény Akadémiát. A pályázatra készítettem először digitálisan festett képregényt, és ezt a technikát szerettem volna kipróbálni egy hosszabb lélegzetű, és tematikailag hozzám közelebb álló műben. Nagyon szeretem a film noir és a sci-fi műfajt, persze ki nem?

H. Á.: Én ismerek olyat. De csak egyet, és őt is letagadom.

O. R.: A film noirt és a sci-fit gyúrtam egybe egy olyan karakter főszereplésével, aki képes a látomásait fotópapírba égetni. Ő a címbéli „hívó”.  Már akkor is Magyarországon képzeltem el a történet helyszínét, de mikor néhány kisebb amerikai kiadóval kapcsolatba kerültem, szó volt róla, hogy talán ők kiadnák az elkészült albumot. Itthon ugye ez az esély akkor egyenlő volt a nullával.

Szerencsére megkeresett Tóth H. Józsi, a Vadvirágok Kiadó alapítója, és tett egy visszautasíthatatlan ajánlatot.  Vagyis, hogy adjuk ki itthon, lesz ami lesz.

A hívó a három részes Rév-ciklus első kötete. Mi újság a folytatással? Mennyire befolyásolja ezt a filmadaptáció fogadtatása?

O. R.: Képregényben egyelőre nem tervezem a történet folytatását, csak talán pár rövidebb történet erejéig, ahhoz mindenképpen lenne kedvem. A kisfilm más, annak a története nem azonos a képregényével. Annyiban hasonló, hogy mindkettő egy megbízásról szól, amit egy „hívó” kap, és amit nem életbiztosítás elvállalni. De ez a momentum a film noir műfajának sajátja. A filmnél összesen két forgatási nap állt a rendelkezésünkre, a trükk utómunkát is egymagam csináltam az otthoni számítógépemen, úgyhogy kicsit összébb kellett húzni a nadrágszíjat, már ami a megvalósítást és a látványt illeti. De itt végre már magyar helyszínekben gondolkodhattunk, hiszen van-e szebb és izgalmasabb főváros Budapestnél?

H. Á.: Magyarországon biztos nincs. De komolyra fordítva, amikor a kisfilmet nézem, engem mindig magával ragadnak a valóságból kifordított, jól ismert fővárosi képek. Bár az alkotás műfaja továbbra is neo noir, egy olyan világot tár elénk, amely a hatvanas évek kommunizmusát idézi a maga szigorával és abszurditásával. Ez a kisfilmben nincs kimondva, hiszen egy egész világ bemutatására kevés a játékidő, de külsőségekben (kosztümök, tárgyak, épületek) és a karakterek egymáshoz való viszonyában próbáltunk egy sajátos kelet-európai diktatúrára utalni. A filmvilágban rengetegen próbálkoznak a rendszer és az egyén ellentétének bemutatásával, mi úgy gondoljuk, ha valahol ilyen történet hitelesen megszülethet, akkor az a hely a poszt-szocialista Magyarország.

O. R.: A folytatásról azt mondhatom, hogy nemrég, még a kisfilm elkészültét megelőzően, elkészült a Rév univerzumában játszódó új történetünk közel százoldalas forgatókönyve. Próbálunk előre menekülni.

Mi indított arra, hogy rövidfilmet készíts az eredeti történetből? Hogyan találkoztatok Áronnal, ő hogyan kerül a képbe?

O. R.: A Rév története számomra nem ért véget a képregény megírásával, mindig is úgy gondoltam, ez a történet, ez a látványvilág talán filmen is működne. Kaptam kontaktot pár producerhez, és persze semmi sem lett a dologból. Naiv módon így kezdtem a leveleket: „Bár forgatókönyv még nincs, de van egy 48 oldalas képregény album…” Úgyhogy elvégeztem egy forgatókönyvíró iskolát, aztán egy rendező sulit. Horváth Áron úgy kerül a képbe, hogy ugyanabba a konditerembe járunk. :) Viccet félretéve, bár Áronnal ugyanabban a filmes iskolában tanultuk a forgatókönyvírás alapjait, csak évekkel később ismertük meg egymást, amikor 2009-ben Vékes Csaba megalapította a Blue Duck Arts forgatókönyvíró és filmes műhelyt, ahová mindketten meghívást kaptunk. Viszonylag hamar kiderült, hogy hasonló a filmes ízlésünk és sokban egyezik a filmdramaturgiáról alkotott elképzelésünk.

H. Á.: Talán a legnagyobb különbség, hogy míg Robi a filmrendezést célozta meg, addig én szigorú önmegtartóztatással megmaradtam a monitor mellett, azaz a filmírásnál. Ez a szemléleti különbség a későbbi munka során aztán remek együttműködést tett lehetővé.

O. R.: Így visszagondolva furcsa, hogy csak két évvel a Blue Duck Arts megalakulását követően, 2011-ben merült fel az, hogy közösen gondoljuk újra a Rév képregényt. De ekkor végeztem a rendező suliban, és vizsgafilmet kellett (volna) készítenünk. Lelkesen megírtam egy húsz perces filmet a képregényem alapján, aztán kidobtam az egészet a szemétbe. Nem nagyon tudtam ugyanis eltávolodni az eredeti történettől, és átültetni egyetlen helyszínre, pedig nagyjából ennyire lett volna lehetőségünk. Végül nem lett semmi az egész vizsgafilmezésből, gondolom financiális okok miatt, a lelkesedésem viszont maradt.

H. Á.: Nagyjából ezen a ponton kerültem én a történetbe. Épp akkor fejeztem be egy szentimentális történetet a kötődésről, ami megvalósítás híján azóta is a fiókban hever. Emiatt kissé kedvetlen voltam és üres akkortájt, akárcsak A hívó főhőse. Mondhatni, a lehető legjobb hangulatban talált meg ez a sötét történet. Ismertem Robi eredeti képregényét, ismertem Robi stílusát, és nagyjából a kisfilm pénzügyi lehetőségeivel is képben voltam. Ezekhez képest írtam meg A hívó első változatát, amit kisebb módosításokkal másik három követett még. Az átírások során a saját elképzelésemet, Robi vízióit és a megvalósíthatóság szempontjait próbáltuk kiegyensúlyozni, amolyan háromágú mérlegen, ami nem volt egyszerű. Az írót fejlesztés közben gyakran beszippantja a története, megszereti annak fordulatait, belehabarodik a karaktereibe, és el sem tudja képzelni, hogy bármi is másképp történjen, vagy bárkit is kihagyjon a sztoriból. Épp ezért, mikor Robi és én már-már elvesztünk a Rév világában, külső, objektív szemként Gönye Lászlót kértük meg, hogy segítsen rendet vágni a gondolatainkban. Így ő lett A hívó dramaturgja.

Mennyire tett próbára titeket és az alapanyagot a váltás egyik médiumból a másikba?

H. Á.: Egy korlátozott költségvetésű kisfilm más dramaturgiát kíván, mint egy képregény. Ezért egészen a történet gyökeréig, a fő karakterig nyúltunk vissza. Magyarul, a kisfilmünk egy másik történetet mesél el, mint a képregény, és másképpen. Ez az újragondolás aztán olyan gondolatokat ébresztett bennünk, amik e nélkül sosem kerültek volna felszínre. Sokat tipródtunk például azon, hogyan is alakult ki ez a szürreális világ, ami a képregényben szerepel, vajon mi állhat a hátterében történelmileg. Bár ez az eredettörténet a kisfilmben nem köszön vissza, de nekünk, alkotókként mégis tudnunk kellett, hogy a karakterek és a fordulatok hitelesek legyenek ebben a teremtett valóságban.

O. R.: Próbáltunk arra figyelni már forgatókönyv szinten is, hogy ne szálljunk el a „cool” képregényes megoldások irányába. Egy verekedést vagy lövöldözést nem biztos, hogy meg tudtunk volna hitelesen valósítani filmen, képregényen viszont jól működnének. Illetve erről a kelet-európai miliőről is eléggé leestek volna ezek az elemek.

Rövidfilmetekben ismert színészek is szerepelnek, őket hogyan sikerült bevonni a projektbe? Milyen támogatást kaptatok a forgatáshoz?

O. R.: Mikor már biztos volt, hogy valahogyan leforgatjuk a kisfilmet, teljesen ismeretlenül írtam pár sort Romwalter Juditnak, a Sparks vezetőjének, hogy tudna-e bármilyen technikai segítséget nyújtani. Másnap már be is hívott az irodájába, elolvasta a könyvet, megnézett pár korai látványtervet, illetve megnézte a „Dezertőr” című első kisfilmemet is, és igent mondott. Ez a tempó nagyon tetszett. Az eddigi producerek, akikkel kapcsolatba kerültem, remekül tudtak ígérgetni, de sosem történt semmi.

A technikai segítségen túl felajánlotta a Sparks egész területét a forgatáshoz, beleértve a műtermüket, valamint vállalta a gyártásvezető szerepét, és társproducerként is beszállt Horváth Áron és mellém a produkcióba. Neki köszönhetjük többek között Kamarás Iván és Sághy Timi szereplését. Ivánnal szintén szerencsénk volt, éppen idehaza tartózkodott, mikor Judittal megkerestük, elolvasta a könyvet, kérdezett kettő rövidet Árontól a történetről, aztán rábólintott. Mohai Tamást láttam a Paktum című kisfilmben, és rögtön arra gondoltam, hogy ő megfelelő lenne a „hívó” szerepére. Fél év múlva pedig láttam egy színdarabban, és azt gondoltam, ez a másik srác is pont olyan karakter, mint akit keresek. Ennyit az arcmemóriámról.

H. Á.: Jáger Szabolcs pedig az én ötletem volt, mint negatív figura. Nagy kedvencem ő azóta, hogy szerepelt a Blue Duck műhely első színpadi darabjában, Vékes Csabi rendezésében. Mindig röhögnöm kell, amikor eszembe jut, ahogyan káromkodva beviharzik a színpadra, és az egész nézőtéren megfagy a levegő.

O.R.: Feltétlenül meg kell még említenem Pálos Gergőt, aki a film operatőre volt. A film nagyon szép, azt hiszem ezt bátran kijelenthetem. És ezt most nem az utómunkára értem, hanem a részletgazdagon és értő módon felvett anyagra, amit Gergőnek köszönhetünk.

A 2. Magyar Képregényfesztiválon megkaptad az Alfabéta-díjat, és még ugyanabban az évben a legjobb európai grafikusnak járó kitüntető elismerést a kijevi 28. Euroconon. Azóta hogyan alakult a szakmai karriered?

O. R.: Elkezdtem tanárként dolgozni egy művészeti iskolában. Mellette nagyrészt storyboardokat rajzolok reklámfilmekhez. Szerencsére nem temet maga alá a munka, úgyhogy röpke másfél év alatt el tudtam készíteni a kisfilm trükkjeit.

Mesélnétek arról a majd száz oldalas forgatókönyvről, ami ugyancsak A hívó világában játszódik? Mik a további terveitek?

H. Á.: Tudom, kicsit ködös ez így, de ha többet mondanék, az már erős spoiler lenne.

Amikor a kisfilm készítése kapcsán újragondoltuk a Rév teljes univerzumát, rengeteg olyan ötlet merült fel, amelyek nagyon tetszettek nekünk, de valahogyan mégsem illettek a kisfilmbe, vagy éppen nem fértek már bele. Leginkább az izgatott minket, milyen egyedi karakterek népesítik be ezt az elképzelt diktatúrát, milyen nagyhatalmi játszmák tartják fenn ennek a szürreális világnak az elnyomó rendjét. Ezek mentén aztán számos izgalmas karaktert megalkottunk, akik szinte ordítottak saját történetért. Aztán megkezdődött a kisfilm forgatása, ami Robit rendezőként, engem társproducerként meglehetősen lekötött. Mikor azután enyhült a nyomás, és az utómunkák időigényes fázisába lépett a projekt, egy napon felhívtam Robit, és azt mondtam, kész, eddig bírtam, és még aznap elkezdem megírni a kisfilm történetének folytatását. Ez volt tavaly novemberben. Idén márciusra készült el a történet első olvasata, egy 97 oldalas forgatókönyv, amely a kisfilm folytatásának mondható. Ennek első olvasatát a Blue Duck tagjai körbe-véleményeztek. Igen, ez az egyik hatalmas előnye a műhelyünknek, hogy bármelyik tag munkájához rendkívüli segítséget jelent a másik hat író véleménye. Kivéve, ha hárman ezt mondják, a másik három meg az ellenkezőjét, ami szerencsére igen ritka. Jelenleg a vélemények alapján továbbfejlesztett könyvvel, és a kész kisfilmmel próbálunk meg további támogatókat megnyerni ennek a „fantasztikus” projektnek.

Köszönjük az interjút, ha minden igaz, akkor találkozunk A hívó premierjén.

Amennyiben más is kíváncsi A hívóra teljes terjedelmében (és miért ne lenne?), annak csak el kell néznie a 9. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválra május 12-én a Millenárison, és beülnie a reggel 10.30-as premierre vagy a 17.00 órás második vetítésre, ahol még az alkotókkal is elbeszélgethet (vagy akár velünk is, hiszen mi biztosan ott leszünk).

A Direkt Fanzine bemutatja: Bestiarium Hungaricum

A Direkt Fanzine szerzőgárdája már vendégszerepelt a Geekzen a Zsiráfablak című kiadványukkal, ezúttal pedig egy hasonlóan izgalmas projektet tettek le az asztalra Bestiarium Hungaricum címmel, melyben a magyar kultúra és folklór létező és képzeletbeli teremtményeit mutatják be a saját szemszögükből. Elcsíptük a kiadvány koordinálóját, Haránt Artúrt (akivel már készítettünk interjút a Mexican Stand-off sorozaton belül is), hogy nekiszegezzünk néhány balladai homályt szétoszlató kérdést.

Haránt Artúr vagyok a Direkt egyik szerkesztője. Kösz a többiek nevében megint a lehetőséget a Geekztől! A Direkt eleinte egy teljesen szabad tematikájú, de az utóbbi számokra egyre határozottabb körvonalú illusztrációs koncept fanzine. Egy adott számnak a közös témájához készítenek illusztrációkat a publikálók.


Legutóbbi szenzációs ötletetek a Zsiráfablak volt, amit teljes egészében közzé is tettetek nálunk, szerzői kommentárral megspékelve. M történt azóta, volt-e utóélete, milyenek voltak a reakciók?

Hogyan jött az ötlet, kik vesznek részt a projektben és hogyan sikerült koordinálni a közös munkát?

A hívó - magyar sci-fi rövidfilm trailer

Jön a 9. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál!

Jövő vasárnap, azaz május 12-én újra Képregényfesztivál, ismét a Millenárison, a Teátrumban. The Walking Dead képregénykiállítás, egy magyar sci-fi rövidfilm premierje (ami Odegnál Róbert A hívó című képregényén alapul), Fazekas Attila (az idei Korcsmáros-díj nyertese) és Aleksandar Zograf mesterkurzus, az olasz képregények története Magyarországon (emlékezünk még a Krampusz és Menő Manó magazinokra?), egy Második Világháborút felidéző lengyel projekt, a lassan hagyománnyá váló Comic Battle, az 50 éves Vasember előadás a legtermékenyebb Geekz szerző prezentációjában (igen, jól tippeltetek, Rusznyák kolléga szavait ihatjátok majd), Alfabéta-díjátadás, lengyel, szerb és román vendégelőadók és természetesen sok-sok képregény, amit mind a magatokévá tehettek (a szóhasználat szándékos, hiszen a képregény majdnem olyan jó, mint a szex, ahogy azt mindenki tudja). A részletes programot itt találhatjátok: http://www.kepregeny.net/9-budapesti-nemzetkozi-kepregenyfesztival/, de tájékozódhattok a Magyar Képregényszövetség folyamatosan frissülő blogjáról is: http://kepregeny.blog.hu/. Mindenki tartson önvizsgálatot, idézze fel a számára öt legfontosabb dolgot, majd pedig az elsőt cserélje ki a Képregényfesztivál meglátogatásának gondolatával. Ott találkozunk!

Marvel Atlasz: Magyarország

A fantasztikus, fiktív tájak és országok már az ókortól kezdve megmozgatták az emberiség fantáziáját, Platón Atlantiszát hamarosan korabeli térképeken is feltüntették, a középkorban keresztes hadjáratokat szerveztek János pap mesebeli országába, Swift Gulliverje eljutott Lilliputba és Luggnaggba, Montesquieu a trogloditák királyságáról írt szatirikus művében. Korunk legendagyárosai, a Marvel szuperhőstörténeteinek írói is arra törekedtek a kezdetektől fogva, hogy a valóságba ágyazva hozzanak létre egy másik univerzumot, bár az eleinte óvatos duhajkodás hamarosan átcsapott háborús propagandába, amikor az addig a náci Németország allúziójának használt Prussland és Swastikia eltűnt, és Amerika kapitány egyenesen a címlapon húzott be magának a félelmetes Führernek. Ugyan a politikai korrektség egyre kevésbé játszott szerepet a kiadók erre vonatkozó döntéseiben, a fiktív és a valóságos országok közötti viszonyok olyan sztorikra adtak lehetőséget, amelyeket nem lehetett kihagyni: a szárazföldet leigázni vágyó Namor herceg Atlantisza már a legelső Marvel címben, a Marvel Comics első számában feltűnt, Fátum doki pedig az első szupergonosz, aki saját országának köszönhetően diplomáciai védettségével hergelhette az amerikai hősöket. A hidegháború alatt különösen népszerűek voltak az amerikaiak szemében egzotikusan ismeretlen közép- és kelet-európai országok, mint Latveria és Symkaria. Kis hazánk pedig itt jön a képbe, hiszen a Marvel-univerzum geopolitikai atlaszában mi bizony mindkettővel elég szoros viszonyt ápolunk.

Mint a mellékelt ábrán látható, Magyarország némileg összehúzta magát, hogy helyet adjon a térképen a számos sosem létezett, de a szuperbűnözés melegágyaként szolgáló országocskáknak, amiket most akár szépen sorra is vehetünk. Ukrajna oldalába ágyazva északkeleti szomszédunk Carnelia (melynek nevét itt jótékonyan lehagyták), a Szovjetunió volt szatellitállamaként azért született, hogy Tony Stark és Justin Hammer egy zsíros haditechnikai szerződés utáni versengésének helyszíne lehessen, valamint hogy Zémó báró tudatmódosító hullámai polgárháborúba taszítsák, melyből majd csak a Bosszú Angyalai tudják kihúzni. Nem mellesleg az ország természetesen a drogcsempészet és a pénzmosás Mekkája.

Egy frissebb, 2012-es Secret Avengers számban található térképrészlet szerint (lásd lentebb) a Második Világháború után a Marvel-univerzum egyik legikonikusabb szuperbűnözője által uralt Latvéria nem csak kis hazánkból, de Romániából is jókora darabokat ragadott el, így délkeleti szomszédunkká lépett elő. Ennek oka feltehetőleg az lehet, hogy egyszer Fátum doki távollétében a derék magyar hadfik megpróbálkoztak azzal, ami addig csak a Vörös Koponyának és a Fantasztikus Négyesnek sikerült, ráadásul nekik is csak ideiglenesen: suttyomban annektálni a jó doktor birodalmát. Az eredmény a térképen jól látható, és megmagyarázza azt is, hogy miért a magyar a harmadik legtöbb latvériai lakos által beszélt nyelv. Nem kerülheti el figyelmünket az sem, hogy az újabb amerikai térképésznövendékek már nem külön országként, és földrajzilag is hozzávetőlegesen helyén kezelik Erdélyt, ami Drakula gróf jelenléte révén mindig is kiemelt szerepet játszott a Marvel misztikus témájú történeteiben. Északnyugati fiktív szomszédunk, melynek nevének kiötlésekor a Marvel kreatívjai bizonyára írói válságban szenvedtek, Europa, olyannyira jelentéktelen, hogy mindössze egy élőhalott popsztárocska, Henrietta Hunter, az X-Statix tagjának szülőhelyeként tartják számon.

Két országot érdemes még megemlíteni Magyarország kapcsán, melyek bár nem közvetlenül mellette terülnek el, de hivatalos nyelvük többek között a magyar. Az egyik Symkaria, melynek szabatos megnevezése Symkrija Kiralysog, államformája parlamentáris monarchia. A külvilág felé legismertebb arca Silver Sable, aki még a Semic-féle Csodálatos Pókember sorozatban is feltűnt, legfelkapottabb exportcikke pedig a Sable vezette zsoldoshadsereg, a Wild Pack. A másik magyar anyanyelvűek lakta ország Transia, mely Havasalföld része volt, de önállósodott, amikor az Romániába olvadt. Legmagasabb hegységébe egy Chton nevű ősi démonistenség van bebörtönözve, a Tudomány Citadellájában lakó tudós által állatokból felemelt hibridek lakják (Wundagore Lovagjai), valamint ez Higanyszál és a Skarlát Boszorkány szülőhelye is. Mindez a furcsaság, úgy tűnik, hatással van a helyi hegyivezetők mentális képességeire is, mert eléggé törve beszélik a magyart (vagy inkább a Marvel íróinak egy magyarul beszélő rajongóval kellett volna konzultálniuk, ahelyett, hogy a kézenfekvő, ámde a ragozással hadilábon álló Google fordítót használják).

Most pedig lássuk, mire számíthat a Marvel Univerzumban a mit sem sejtő turista, aki véletlenül Magyarországra téved, ahelyett, hogy a Katar gazdagságával vetélkedő Wakandában süttetné a hasát, vagy a Vadföldön vadászna dinoszauruszokra. Az Atlasz jóindulatúan figyelmeztet minket, hogy kis hazánkban nagyon gyakoriak a vámpír- és vérfarkastámadások, és a helyi farkasemberek higiéniai szokásait jól példázza az a sajátosságuk, hogy őrjöngeni kezdenek, ha víz éri őket. A jelek szerint a kelet-európai országok kedvenc népi hobbija, a drogcsempészet itt is hangsúlyosan jelen van, ráadásul a démonimádásra is fogékonyak vagyunk, mert az Enklávé nevű ördögi szekta is előszeretettel toborozza innen a tagjait. Nevezetességeink a budai vár, a Vajdahunyad vára és a valószínűleg Reed Richards segítségével térkapuval hozzánk csatolt pozsonyi börtön (Bratislava Prison), ami fokozottan veszélyes szuperbűnözőknek ad otthont, amire bizony szükség is van, hiszen olyan diabolikus lángelméket adtunk a világnak, mint a HYDRA nemzetközi terrorszervezet feje, Vipera (aka Madame Hydra), akinek valódi személyazonossága jó Keyser Söze módjára mindenki előtt ismeretlen, és olyan hősökkel akasztott tengelyt és élte túl, mint Amerika kapitány, Pókember, valamint a komplett X-Men és a S.H.I.E.L.D. Ha ez még nem lenne elég, a kommunizmus utolsó éveiben nálunk állomásozott a Népi Véderő (People’s Defense Force) nevű szuperbűnöző csapat, olyan színes egyéniségekkel, mint a Berlini Vademberek (Beasts of Berlin), az emberi intelligenciával rendelkező gorillaterroristák, a Skarlát Bogár, az ízeltlábúakat és embereket mentálisan irányítani képes óriási rovar, Nyina Vlagyimirovna Ciolkovszkij, azaz Madame X, az álcázás nagymestere, a Hang (the Voice), akinek magyar sebészek modulálták újra a hangszálait, hogy képes legyen bárkivel elhitetni, amit mond és El Toro, Santo Rico elűzött diktátora, akinek az összes képessége kimerült abban, hogy egy röhejes szarvas sisakot húzott a fejére. Nem meglepő módon egy ilyen elvetemült, kommunista országtól, magyar származású szuperhősökről nem szól a fáma, talán az egy Dimensional Man-től eltekintve, de az nem számít, mert a szülei az itthoni viszonyokat látva, el nem ítélhető módon az Amerikai Egyesült Államokba emigráltak.

Összességében nem áll valami fényesen a szénánk, már ami a turizmust illeti a Marvel-univerzumban, de szerencsére még van remény a rehabilitációnkra, mert az Uncanny X-Men legfrissebb, második számában (a Marvel relaunch újraszámozta a füzeteket, ugyebár), Fantomex (akit ezúton is javaslok a kulturális nagyköveti székbe) egyenesen odáig merészkedik, miközben a Lánchíd felett kokettál a saját klónjával egy lebegő étteremben, hogy Budapest a világ legszebb városa.

Michael J. Sullivan: Trónbitorlók

Bármennyire is fájlalom, hogy a Fumax kiadó, ami a hazai képregénykiadás úttörőjének számított, jól láthatólag végleg lemondott a Kilencedik Művészetről és inkább a nagyobb sikerekkel kecsegtető könyvkiadásba vágott bele, de öröm az ürömben, hogy eddig ügyes és szerencsés kézzel nyúltak bele a jobbára fantasy és young adult kategóriájú regények tengerébe. A Trónbitorlók, az eredetileg hat részes, e-könyvformátumban, saját kiadásban megjelent sorozat első kötete első fellapozásra kissé megijesztett: sztenderd világtérképpel indít, amin be vannak jelölve a tucatfantasy világok klisés elfbirodalmai, a goblinok szigetei, a Nyugati Pusztaság és a Borostyánfalvi-dűlő. A Trónok harca (magyar viszonylatban: a Halál havában) óta elmaradhatatlan függelékben részletezett szereplők és földrajzi helyek listáján már erősen ráncoltam a homlokom, de szerencsére ennek ellenére adtam egy esélyt a könyvnek, és ez bizony meghálálta magát: ugyan az eredeti és izgalmas világépítés nem Sullivan erőssége, ellenben a szeretnivaló karakterek és a szórakoztató, gördülékeny, humoros dialógusok igen. Ezt a regényt bizony a hunyorítva, távolról Fritz Leiber Fafhrd és Szürke Egerészére hajazó két szerencsevadász, egyúttal dzsentleman tolvaj, azaz Hadrian és Royce, valamint a hozzájuk fokozatosan csapódó mellékszereplők fogják elvinni a hátukon. Méghozzá parádésan.

A mostanában oly népszerű, vérben és szexben térdig gázoló antihősök után felszabadító egy könnyed hangvételű, ugyanakkor komolyabb témájú klasszikus kard és varázslat fantasynél nyerni menedéket: már a felütés is kedvemre való, hiszen a főszereplő párost hegyi banditák próbálják kirabolni, de hőseink első körben kioktatják őket arról, hogyan kell egy tisztességes rajtaütést megtervezni, majd végrehajtani, aztán magabiztosságukkal annyira elbizonytalanítják a haramiákat, hogy inkább útjukra engedik őket. A cselekmény ezután teljes természetességgel fordul át egy klasszikus heist történet első tökéletesen végrehajtott küldetésébe (egy jól őrzött széfbe helyezett kompromittáló levélcsomag kicserélése egy halom értéktelen papírra), ami szépen bemutatja mindenre kapható szélhámosaink képességeit, és előkészíti a következő megbízást, ami természetesen túl jól hangzik, hogy igaz legyen.

Hőseinknek ezúttal egy külhoni nemesember életét kell megmenteniük egy halálosnak ígérkező párbajtól, amihez a királyi rezidenciáról kell kicsempészni a kihívó míves kardját, ami nélkül elmaradhat a baljós összecsapás. Ahogy az várható, a rutinmelónak tűnő akció nem zajlik zökkenőmentesen, belebotlanak a birodalom uralkodójának frissen megorgyilkolt holttestébe, és egy gondosan elhelyezett szemtanú máris rájuk ujjal mutogatva rikoltozik az őrségért. Az események innentől kezdenek igazán érdekes fordulatot venni, ugyanis a tömlöcfalhoz láncolt és igen rövid másnapnak elébe néző biztonságtechnikai szakértőinket a megboldogult király lánya látogatja meg, és megbízza őket az öccsének az elrablásával, mivel ez az egyetlen módszer arra, hogy a királyi család kiirtására irányuló összeesküvés következő áldozata ne a közvetlen trónörökös legyen. A vidám társaság a krumpliszsákot a fején nehezményező Alrik herceggel indul útnak, hogy megkeresse a titokzatos Ezrahaddont, aki segíthet felderíteni a szálakat a háttérből mozgató szürke eminenciás személyazonosságát. Az már tényleg csak elhanyagolható apróság, hogy az illető egy valaha volt nagyhatalmú varázsló, akinek a Nefronita Egyház cirka kilencszáz éve egy személyre szabott, legendák homályába vesző börtönt építtetett...

Mint fentebb említettem, a Trónbitorlók egyértelmű erősségei a karakterek: a kissé idealista, tolvajhoz képest meglepően fejlett igazságérzettel rendelkező Hadrian, a kardvívás mestere; ellenpárja, a két lábbal a földön álló, gyakorlatias, mérlegelő Royce, aki előtt nem maradnak zárt ajtók; a később csatlakozó, világtól elzárt magányban, könyvek között felnevelkedett Myron, a szerzetes, aki a múltról mindent, ámde a valós életről vajmi keveset tud; Alrik, a nehéz természetű és elkapatott, de igazi legkisebb királyfi potenciállal rendelkező herceg és Ezrahaddon, az abszolút nem emberi léptékben gondolkodó, mindkét kézfejét elvesztett varázsló, aki úgy tűnik, egy letűnt világ mágiájának utolsó letéteményese. Nincsenek eposzi magasságok (legalábbis egyelőre, hiszen egy hatkötetes sorozat első részéről beszélünk), a történetszövés néhány kisebb csavartól eltekintve viszonylag egyszerű, a fordítás nagyja és így a stílusa letisztult (vagy ha kritikusabbak akarunk lenni, szimplicista), a sztori gördülékeny, garantálva a könnyű szórakozást, amit egy jó értelemben vett ponyvától elvárhatunk. Utóbbi nem kis szó, a mostani poszt-Trónok harca trendet figyelembe véve.

Igazából egy dolgon akadtam fenn, mégpedig Ezrahaddon nyögvenyelősen archaikus, erőltetetten nehézkes nyelvezetén, amin a mindössze korrekt munkát végzett fordító sem igazán segít, sőt, ha őszinte vagyok, jobbára inkább ront az összképen. Az angol eredetit is sok kritika érte ebből a szempontból és Sullivan javára legyen írva, az újabb kiadásban átjavította/átírta az érintett dialógusokat. Nem tudom a Fumax ezt használta-e fel, de a jó varázsló első megnyilvánulásai mindenesetre eléggé kilógnak a szövegkörnyezetből, ám mivel később a szerző ezt egy huszárvágással megoldja, mi se vesztegessünk rá több szót. Még sok lemaradásunk van a fantasy nagy szerzőivel szemben, mivel azonban a Deltavision ezen az ügyön már dolgozik a Mesterművek sorozatával, azt gondolom, egyáltalán nem kell bánkódnunk, hogy a Fumax a közelmúlt külföldi sikereiből szemezget nekünk.

Brandon Hackett: Az ember könyve

Magyar sci-fi? Élvezhető magyar sci-fi? Már az első szóösszetétel is nehezen értelmezhető, a második azonban már olyan komoly paradoxont idéz, amilyet még a Vissza a jövőbe egyik részében sem pipáltunk. Poszt-Zsoldos Péter talán ha egy maroknyi, a zsánerben értékelhető magyar írót sorolhatunk fel, köztük a regényírást széklábfaragó kisiparos lelkesedésével űző Nemere Isvánt (akinek azért valljuk be, voltak jobb pillanatai), a hazai, jó értelemben vett ponyvahős Leslie L. Lawrence számomra sokkal szimpatikusabb alteregóját, Lőrinc L. Lászlót, valamint a proto-cyberpunk Budapest és a magyar Neurománc megálmodóját, Gáspár Andrást. Érdekes módon a  hazai szerzői próbálkozások tekintetében a science-fiction sokáig mostohán kezelt kistestvére, a fantasy nálunk valamiért mindig is jobban ment, pedig a Szovjetunió ránk vetülő árnyékának köszönhetően olyan nagy nevektől lehetett volna tanulni, mint Asimov, a Sztrugackij-testvérek vagy akár a lengyel Lem. Mindennek ellenére (vagy éppen ezért) a kilencvenes évek magyar fantasy regénybummja a kétezres évekre teljesen elsilányult, a hajdani izgalmas szerzőket felvonultató Cherubion-antológiák és M.A.G.U.S. regények átadták oldalaikat a fantasy nemzetközi remekeit és új csapásait teljesen és totálisan ignoráló, írástudatlan ifjú titánoknak. A magyar sci-finek pedig még ez a röpke dicsőség sem adatott meg.

Most pedig előkerül egy fiatal magyar szerző, akinek írói álnevét annak idején még az akkor már szememben komoly presztízsvesztést szenvedett Cherubion űroperapróbálkozásai során ismertem meg. Nem elsőkönyves, zsenge débutant-ról van tehát szó és bár a több, mint féltucat könyv megírása és két Zsoldos Péter-díj bezsebelése még mindig nem garancia a minőségre, A poszthumán döntésről és az Isten gépeiről eleget hallottam az ismerőseimtől és különböző fórumokon, hogy felkeltse az érdeklődésemet a legutóbbi, Agave kiadónál megjelent regénye. Be kell valljam, hogy bármennyire nem fair, de az illusztris társaság, azaz a science-fiction legjobbjainak (mint mint Ray Bradbury, Philip K. Dick, Dan Simmons vagy Iain M. Banks) együtt abrakoltatása ugyanannál a kiadónál akaratlanul is igen magasra tette a lécet.

A regény felütése nem túl eredeti, de mindenképp figyelemfelkeltő: több ezer ember a Föld minden tájáról hirtelen egy szerves űrhajó fedélzetén találja magát, mely ismeretlen célja felé tart az űr hidegében. Az elrablottak hosszú távú életben maradását az őket körülvevő, alapvető szükségleteikre reagáló szerves környezetük biztosítja, de minden mást saját maguknak kell megteremteniük, az összezártság pedig hamarosan a felszínre hozza a legjobb és legrosszabb tulajdonságaikat. A szedett-vedett, hátrahagyott világuk magukkal hozott maradványaiban meghúzódó közösség mindennapjaiba a Budapestről elragadott tapasztalatlan tinédzser, Attila és az orosz származású dörzsölt üzletember, Jurij szemén keresztül pillanthatunk be, később pedig, amikor megérkeznek végcéljukhoz, egy ismeretlen planétára, a sorsukért felelős idegen lény nézőpontjából követhetjük az eseményeket. Attila és játszópajtása, Jurij kislánya, Auri lesznek a kiválasztottak, akik tolmácsként és diplomataként szolgálnak az emberi faj képviselői és az idegen között, akiknek társadalmát jelenlétük teljesen felbolygatja. Az elrablás miértjének rejtélyéről hamarost lekerül a lepel és a frappáns válasz azonmód számos újabb kérdést vet fel az emberi élet értékével kapcsolatosan: mi teszi az embert emberivé és van-e célja a létezésnek, ha minden külső tényező, ami eddig meghatározott megszűnik létezni.

Abszolút értékelendő, hogy Markovics Botond (azaz a Hackett írói álnév mögött rejtőző szerző) szakít a humanoid idegen életformák sablonjával, mint ahogy azok kommunikációs módszerének újszerűsége is igen frissnek hat, ám ennek ára egyfajta cronenbergi testhorror, ami alaposan próbára teszi az egyszeri, nem geek filmeken edződött olvasó gyomrát, de az én szótáramban az abszolút üdvözlendő ötletek közé tartozik. A gördülékeny dialógusok, a szinte hibátlan grammatika és az információk jó ritmusban adagolása egyértelművé teszik, hogy gyakorlott íróval van dolgunk, és már magukban ezek bőven az átlag fölé emelik a szerzőt. Halkan jelezném azonban, hogy ez nem olyan nehéz, mint gondolnánk, hiszen a magyar sci-fi szcéna eléggé kevés szereplős, akiket nem valami ördöngős feladat túlszárnyalni. Ez tehát egy igen tisztességesen, élvezhetően megírt science-fiction történet, amit ha nem is fogok a közeljövőben újra elővenni, de legalábbis arra bőven elég volt, hogy megerősítsen abban az elhatározásomban, hogy beszerezzem A poszthumán döntést, a transzhumanizmus úgyis sokkal közelebb áll a szívemhez. Hm, lássuk csak, az élvezhető magyar sci-fi kifejezés lassan kezd értelmet nyerni... ezt meg hogy csináltad, Marty?

Rahan, a zord idők fia

(Jelen cikk egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin  nyolcadik számában jelent meg nyomtatásban 2010-ben - NK)

André Chéret neve minden emberi számítás szerint vajmi keveset mond a hazai képregényolvasóknak, azonban Rahan, a nemrégiben negyvenedik születésnapját ünneplő, párductermetű és hiúzügyességű ősünk, aki a kőkorban indult útnak, hogy megkeresse törzsének túlélőit és ezalatt számtalan kalandba keveredve oktassa és szórakoztassa a modern ifjúságot, már jó eséllyel nosztalgikus emlékeket ébreszt sokakban. A Magyarországon uralkodó politikai légkör kedvezett a francia Pif Gadget magazin kvázi testvérlapjának számító Kockás oldalain megjelenő hősnek, aki olyan a nyakában örökké viselt nyakláncon lógó karmok által jelképezett pozitív üzenetek hordozója volt, mint a nagylelkűség, bátorság, kitartás, hűség és bölcsesség. A szó szerint és átvitt értelemben is egyenes gerinccel járó Rahan bár már gyermekkorában elveszíti nevelőapját, szinte azonnal kap helyette egy másikat, aki ugyan pár tízezer évvel később születik (egészen pontosan 1937-ben, Párizsban), de azután egész hátralévő életében elkíséri majd.

De ki is ez a hetvenedik életévén is túl járó, jelenleg is lankadatlan energiával alkotó pótpapa? André Chéret nyomdászként kezdte a pályafutását, majd tizennyolc évesen először egy filmszínház alkalmazásában csillogtathatta meg rajztehetségét : hatalmas, 13 x 17 méteres óriásplakátokat festett olajfestékkel és itt sajátította el a később kézjegyévé váló dinamikus, mozgóképben gyökerező ábrázolásmódját. A németországi Baden-Badenben töltött katonai szolgálata során kötött ismeretségei menthetetlenül kijelölték későbbi életútját, hiszen itt barátkozott össze Pierre Koernig grafikussal és egy bizonyos Jean Giraud-val (későbbi művésznevén Moebius), akik szabadidejükben a Fleurus kiadónak készítettek képregényeket. Első fizetési csekkjét a képregényiparban így a kiadó Coeurs Vaillants című újságjában megjelent Paolo rövid, humoros története után kapta, majd belekezdett első sorozatába a Les exploits de Fao-ba (Fao kalandjai), amit gyakorlatilag Rahan előképének is lehet tekinteni. Következő komolyabb munkája a Bob Mallard, amely egy vadászpilóta népszerű kalandjait követi és ahol a stafétabotot az Yves Roy művésznéven alkotó fotóművész Francisco Hidalgo és az újságíró Jean Sanitas kezéből veszi át. Az eddigre már komoly rutinra szert tévő Chéret több vasat is képes a tűzben tartani: egyszerre dolgozott a Vaillant sorozatán, készítette el a Del Duca kiadó számára a Monica, hôtesse de l’air (Monica, a légikísérő), az első felnőtt (ebben az esetben értsd: erotikus töltetű) BD-k között számon tartott képregényét, vette át Angelo Di Marco teremtményének, a Rock l’invincible-nek (Rock, a legyőzhetetlen) a rajzolását, és készített Sherlock Holmes és Vidocq adaptációt különböző napilapoknak.

A döntő fordulat akkor következett be, amikor elhatározta, hogy saját hőst teremt, de mivel a Bob Mallard mellett már nem fért meg több modern témájú képregény az akkorra nevét Pif-re lecserélő Vaillant-nál, Chéret rendkívüli találékonyságról (sic!) bizonyságot téve egy szőke gallt skiccelt le újabb javaslatként. A főszerkesztő rutinosan a termékeny forgatókönyvíróként ismert Roger Lécureux-höz irányította, aki már évek óta dédelgette egy őskorban játszódó sorozat tervét, de nem talált megfelelő rajzolót hozzá. Chéret tizennyolc évesen ugyan már találkozott egyszer az újság akkori főszerkesztőjeként dolgozó Lécureux-vel, aki azonban csak előhúzta a fiókból a Poïvet által jegyzett Pionniers de l’Espérance (A Reménység Úttörői) pár oldalát és annyit mondott: „Majd ha így tudsz rajzolni, gyere vissza és adok munkát neked”. A második találkozás sikeresebb volt, a Pif oldalain debütáló, természetközeli Rahant rendkívül jól időzítették, egy évre ’68 májusára jelent meg, így 1972-re egy kimutatás szerint már több, mint egymillióan követték figyelemmel a kalandjait. A sikert még ennél is jobban illusztrálja, hogy amikor Lécureux úgy határozott, a következő történet témája a kábítószer lesz és Rahan alulmaradt egy egész törzsét kábítószeres mámorban tartó varázslóval vívott halálos párbajban, a fekete borítójú Pif Gadget példátlan módon először jelent meg hozzácsomagolt játék (gadget) nélkül és a szokásos hatszázezres példányszám helyett másfélmilliót nyomtak belőle. Mind egy szálig elfogyott és mivel erre még a kiadó sem volt felkészülve, egy másik újságjuk, a Télé 7 Jours-nak szánt papírból nyomtak új példányokat.

A Vaillant nyilvánvalóan alaposan meg akarta fejni ezt a népszerűséget: a történetek gyakoriságának és így mennyiségének megnöveléséhez Chéret megkérdezése nélkül felfogadtak egy olasz rajzolót, Guido Zamperonit, de ez csupán feszültségekhez vezetett, mert Rahan atyja nem volt elégedett kollégája munkájával. Végül megállapodás született, hogy Chéret egy alkotóműhelyben három másik rajzoló segítségével tesz le az asztalra megfelelő mennyiségű oldalt. Hamar kiderült azonban, hogy több időbe telik megtanítani segítőinek a saját rajzstílusát és a szükséges technikai fogásokat, mintha saját maga végezné el a munkát.  A kiadó ezúttal a spanyol Romero-t bízta meg azzal, hogy párhuzamosan készítsen Rahan történeteket, ami egy négy évig elhúzódó pereskedésbe torkollott a képregénykarakter jogainak birtoklását illetően. A per Rahan megalkotójának győzelmével zárult, precedensértékű döntést teremtve az ezután következő hasonló esetekben.

Roger Lécureux 1999-ben bekövetkező halála rövid időre tetszhalálba taszította a sorozatot, de végül a fia, Jean-François Lécureux emelte újra a magasba a lángot: megalapította a saját kiadóját, melynek születését és első albumuk kiadását Rahan harmincadik születésnapjával együtt ünnepelték meg, mely jeles napon megházasították az addig agglegény kalandort a Le Mariage de Rahan (Rahan esküvője) című történetben.

Bár Chéret megpróbálta meglovagolni a fél életét kitöltő széria sikerét más történelmi témájú képregényekkel is, mint a hunok fénykorában játszódó Anaël aux yeux d’or (Aranyszemű Anaël), a késő bronzkorban az egyiptomi civilizációt apránként felfedező hősnő, Ly-Noock kalandjai a Félines-ben (Vadmacskák) vagy a Max la menace tévésorozat inspirálta, de a 18. századi Franciaországba helyezett Domino (aminek öt kötetét az akkor még szinte ismeretlen Jean Van Hamme írta), ám ezek rendre megbuktak. Az egyetlen hosszabb életű sorozata az Auzou kiadó kérésére készített több, mint 800 oldalt a L’Encyclopédie en BD (Képregényes enciklopédia) című ifjúsági-ismeretterjesztő albumokhoz, melynek protagonistája, a bármilyen lény vagy tárgy alakját felvenni képes android Protéo a jóval később született Egyszer volt, hol nem volt... az élet sorozathoz hasonló, szórakoztató módon ismertet meg a történelemmel, a biológiával és az informatikával. Legutóbbi, nem Rahanhoz köthető képregénye, a San Fransisco-i francia konzul írta Le dernier des Mohegans (Az utolsó mohikán), alig egy éve, 2009-ben jelent meg.

A Rahan jelenleg (némi kép- és korzavarral) reneszánszát éli, hiszen a Soleil kiadó gondozásában keményfedelű gyűjteményes kötetekben jelenik meg az összes 1969 és 1990 között a Pif-ben leközölt története, a Xilam 26 részes rajzfilmet készített belőle a fiatalabb korosztályt megcélozva, a legutóbbi pletykák szerint pedig a megfilmesítés jogára a Le Pacte des loups-t (Farkasok szövetsége) jegyző Christopher Gans csapott le. Mindeközben az önmagára saját bevallása szerint nem is művészként, mint inkább mesteremberként tekintő (joggal, hiszen egy 60 oldalas Rahan történetet 4 hónap gyárt le fogyasztásra kész állapotba) Chéret rendületlenül dolgozik az újabb és újabb köteteken a Lécureux kiadó égisze alatt.

Jodorowsky és Moebius Incal-univerzuma

(Jelen cikk egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Papírmozi képregényes szakmagazin ötödik számában jelent meg nyomtatásban 2011-ben - NK)

Az Alexandro Jodorowsky és a Moebius nevével fémjelzett Incal sorozat a felnőtt nagyközönségnek szánt képregények születésének egyik úttörője, egy olyan mérföldkő, ami elvitathatatlanul a modern bande dessinée egyik stabil alapkövévé vált. Az űroperát, a metafizikát, a szimbolizmust és a társadalomkritikát vegyítő hét éven keresztül írt első hat rész az osztatlan kritikai siker hatására trilógiává terebélyesedett, majd több különálló mellékszálat is növesztett, melyek ugyanabban a részletgazdagon kidolgozott „Jodoverzumban” játszódnak. Mielőtt azonban nekilátnánk az Incal-univerzum bemutatásának, nézzük meg ki az a két szerzőzseni, akinek ezt a kozmikus science-fiction (vagy ahogy Jodorowsky nevezi: meta-fiction) sagát köszönhetjük.

A chilei születésű Alexandro (avagy Alejandro, ahogy következetesen spanyol nyelvű műveit jegyzi) Jodorowsky excentrikus és sajátosan karakán reneszánsz ember, a bande dessinée Alan Moore-ja, a mozi, a cirkusz, a zene, a pantomim, a költészet, a színház és nem utolsósorban a képregény jelenleg 82 éves veteránja, a kilencedik művészet egyik olyan legendás alakja, aki a nyolcvanas években a talán a legtöbbet tette, és nem csak a Humanoides Associés kiadó keretein belül, hogy a kilencedik művészet túllépjen a nagyközönség szemében a gyermekeknek szánt szórakoztatás skatulyáján. Első képregényélményei a Chilébe is eljutó amerikai újságok vasárnapi mellékletei voltak: Mandrake the Magician, Prince Valiant, Flash Gordon, Popeye, Tarzan, melyeknek hatására indította útjának a hatvanas években az aztán öt éven keresztül saját maga írta és rajzolta Fabulas Panicas című vasárnapi képregénymellékletet az El Heraldo de México egymillió példányszámos napilapjának kultúra rovatában. Még az ötvenes években tagja volt egy párizsi pantomimes társulatnak, majd a hatvanas évek elején indult szürrealista mozgalomra válaszul Roland Topor és Fernando Arrabal társaságában megalakította a Pánik Mozgalmat, mely később a a Fabulas Panicas névadójává is vált. Nem tétlenkedett ezután sem, 1965-ben megvetette a mexikói avant-garde színház alapjait, majd leforgatott két, azóta kultikussá vált filmet, az El Topo című metafizikai westernt és a Szent Hegyet (The Holy Mountain), amit az alpinista filmek és a science-fiction egyfajta amalgámjaként lehetne meghatározni. A következő, ezúttal hihetetlenül grandiózusra tervezett filmjének forgatókönyvébe 1975-ben vágott bele: Frank Herbert legendás Dűnéjét akarta gyöngyvászonra adaptálni olyan nevek segítségével, mint Orson Welles Harkonnen báró, David Carradine Leto herceg és Gloria Swanson a Bene Gesserit főtisztelendő anya szerepében. Salvador Dalí természetesen a mindenható IV. Shaddam császárt alakította volna, a szédítő magasságokat ostromló egójának megfelelően a kor szupergázsijáért, melyet Greta Garbo-t is túlszárnyalva 100.000 dollárban állapított meg óránként. A látványterveket H. R. Giger, Chris Foss és egy bizonyos Moebius készítette, a filmzene megkomponálásához pedig a Pink Floyd-ot kérték fel. Az elképesztő terv végül a producereknek köszönhetően kútba esett, Jodorowsky pedig két évnyi megfeszített munka után ott maradt a szinte teljesen kész storyboard-al és a filmhez készített közel 3000 rajzzal. Mindez a roppant erőfeszítés azonban nem veszett kárba: ez képezte a Moebius-szal megalkotott Incal-univerzum alapját.

Jean Giraud, művésznevén Moebius, a bande dessinée 73 éves pápája (aki nemrégiben, 2012 márciusában hunyt el váratlanul - NK), a Blueberry, az Arzach és a Hermetikus garázs sorozatok papírra álmodója, a Pilote magazin oszlopos tagja és a Métal Hurlant társalapítója azok közé a ritka frankofón művészek közé tartozik, akiknek Miyazakitól George Lucasig, az amerikai comicrajzolóktól a japán mangakákig, western rajongóktól a science-fiction-ön felnőtt gyermekeken át egy egész generáció csodálja a munkásságát. Olyan filmek látványvilágához fűződik a neve, mint a Tron, a Nyolcadik utas a halál, a Willow, a Szárnyas fejvadász, az Abyss és az Ötödik Elem. Első igazán ismert képregénye a Charlier által írt Blueberry hadnagy volt, majd miután saját műveit kezdte publikálni a Hara Kiri magazinban a hatvanas évek elején, már Moebiusként szignálta a történeteit. Saját bevallása szerint Jean Giraud a karteziánus, perfekcionista énje, míg Moebius a totális improvizáció, egy igazi jazzszóló megtestesítője. Különös módon mégis ez utóbbi oldalát sikerült Jodorowskynak megzaboláznia, hiszen az Incal forgatókönyvét teljes egészében ő írta, míg Moebius „csupán” vizuális képzelőerejét adta hozzá.

Az Incal univerzumában a távoli és disztópikus jövőben az emberiség kirajzott az űrbe és számtalan világot népesített be, ám ez szörnyű árral járt. A galaxison az androgün sziámi ikerpár Imperoratriz uralkodik, a társadalom pedig a végletekig hierarchizált: az Indusztriális Szentek Egyháza vagyis a Techno-Techno-k, a technológiát vallási fanatizmussal imádó papok kasztja, az Ekonomat közgazdászok testülete, a Maganát az űrkereskedők céhe, melyek folyamatos harcban állnak egymással a hatalomért. Az emberi faj teljes erkölcsi és szellemi fertőben él a bolygók felszínébe fúrt kútvárosokban, a futurisztikus megfordított Bábel tornyokban, ahol ugyancsak jól elkülönülnek a társadalmi szintek: az arisztokrácia a felső emeleteken, a felszínhez közel lakik, míg a szegények és a város lakosságának söpredéke a kút alján lévő savtó közelében húzza meg magát. A közöny és az élvhajhászás tölti ki az életüket: a bolygó felszínén lebegő palotában a kormányzat élén álló Prez klónozásainak véget nem érő közvetítését nézik a 3D tévéiken vagy a vörös lámpás negyedként működő Vörös Gyűrűben állítanak össze maguknak homeoprostituáltat. A törvényeket érzelmekkel nem rendelkező robotrendőrség tartatja be, aminek a tagjai még így is több személyiséggel rendelkeznek, mint maguk a polgárok, akiket védelmeznek.

Az Incal saga főhőse (érdekes megfogalmazás, erre még visszatérünk) John Difool R osztályú magánnyomozó, aki akárha egy film noirból lépett volna elő: folyamatosan vedel, hallucinogéneket szed, füstöl, mint a gyárkémény és az első adandó alkalommal, amikor pénzhez jut homeoprostikat rendel magának. Nem kell csodálkozni hát, hogy a sorozat első kötetének első oldalán az első panelen éppen négyen ütlegelik, majd rövid úton lehajítják az Öngyilkosok Sétányáról, hogy a halálos savtóba vezető szabadesés közben próbálják megtudni tőle hová rejtett valami általuk igen keresett tárgyat. Difool nagy szerencséjére pitiáner besúgó is, ezért a robotrendőrség Py nevű tisztje úgy dönt, hogy némi tűzharc árán megmenti az irháját. Nyomozónk ezúttal tartja a száját, hiszen nem mindennapi kincs birtokába jutott és természetesen pénzzé akarja tenni, ám előtte hódolnia kell bűnös szenvedélyeinek, mi, Olvasók pedig flashback formájában megismerkedhetünk az előzményekkel. Ahogy a noirok nagykönyvében meg van írva, ez is egy gyönyörű nővel kezdődött, egy ügyféllel, aki mindössze annyit kért tőle, hogy kísérje el a Vörös Gyűrűbe, majd még éjfél előtt juttassa haza. Az egyszerű feladat természetesen szó szerint balul sül el, amikor Difool keresztüllövi az üzekedést befejezni képtelen arisztokrata hölgy partnerének fülét, így kénytelen Kutyafejű Kill, az ember-farkaskutya mutáns elől a csatornába menekülni, ahol aztán végleg belekeveredik az egész univerzum létét meghatározó események sűrűjébe: egy haldokló idegen lény utolsó leheletével rábíz egy szinte végtelen hatalommal rendelkező tárgyat, egy apró fehér piramist, az önálló tudattal rendelkező Fehér Incalt. Innentől némileg felgyorsulnak az események, Difool és hűséges betonsirálya, Deepo nyomában van a galaxis leghalálosabb gyilkosa, a Metabáró (igen, őt ismerhetjük a Deltavision által magyarul kiadott Metabárók kasztjából), az Amok gerillaszervezet, az emberiséggel éppen hadban álló idegen faj, a bergek, a technopapok szervezete, Margarita kútváros diktátor-kormányzójának Púposokból álló magánhadserege, egy a Fekete Incalt imádó technokultusz és a Fehér Incal eredeti őrzője, a pszichikus képességekkel rendelkező Animah.

Miért ez a valószínűtlen hős? Jodorowsky-t a humanitás, az emberi gyarlóság foglalkoztatta, nem pedig a tökéletes és nemes harcos, a Metabáró vagy annak fogadott fia, a szűzies és az elme erejét fegyverként használó Solune által mutatott idealizált emberkép. A kozmikus események a történet kezdetén a jóképűnek jóindulattal sem nevezhető, esetlen és erkölcsileg gyarló, antihős Difoolból egy jobb, önmagát és másokat elfogadó emberi lényt faragnak, ami Moebiusnak köszönhetően vizuálisan is megjelenik a történet végére daliássá váló és nemes vonásokat öltő (most már nyugodtan kimondhatjuk) főhősön. Ne kergessünk persze illúziókat, mert az első sorozat utolsó oldala éppenséggel azt illusztrálja, hogy Jodorowsky szerint a belső utazás, önmagunk keresése sosem ér véget: Difool képtelen a változásra, ugyan megmenti az univerzumot, de önmagát nem képes és ennek következtében akarata ellenére újabb utazásra kényszerül. Érdemes megemlíteni, hogy a a tarot pszichomágikus aspektusában elmélyült Jodorowsky (A tarot útja címmel könyvet is írt erről Marianne Costa közreműködésével) az Incal főbb szereplőit a tarot főbb arkánumainak felelteti meg: Difool például a Bolond arkánumról kapta a nevét.

Az Incal sorozat első oldalai még természetszerűleg a Moebius alapította Métal Hurlant magazinban jelentek meg, majd 1981-ben látott napvilágot önálló albumban az első kötet, a Fekete Incal (L’Incal Noir). Hét évvel később, 1988-ban fejeződött be az első sorozat a hatodik kötettel, de ekkorra Jodorowsky már trilógiában gondolkodott, ám az Incal előtt (Avant l’Incal) című, előzményként szolgáló második ciklust Moebius más elfoglaltsága miatt egy friss tehetségre, Zoran Janjetovra bízta. A választás jónak bizonyult, Janjetov az igen magasra tett léc ellenére sem okozott csalódást és 1995-ben, tizennégy évvel a sorozat indulása után Az Öngyilkosok Sétánya (Suicide Allée) című kötet a Fekete Incal első paneljével ért véget. Mindezzel párhuzamosan Juan Gimenez közreműködésével Jodorowsky 1992-ben útnak indítja az ugyanebben az univerzumban játszódó Metabárók kasztja sorozatot, ami az Incal saga Metabárójának mítoszát hivatott felépíteni. Mindez azonban még nem elég: 1998-ban megszületik a Technopapok (Les Technoperes), 1999-ben a Megalex széria Janjetov és Fred Beltran segítségével, 2000-ben pedig Moebius rajzaival megjelenik a harmadik ciklus első kötete, az Incal után (Apres l’Incal). A chilei polihisztor azonban nem elégedett legendás francia kollégája munkájával, úgy véli, hogy az elfáradt és már nem motiválja a történet, így az albumot kitörli a kánonból, és újrakezdi a hat kötetesre tervezett ciklust Végső Incal (Final Incal) címen a mexikói José Ladrönn közreműködésével.

Az Incal-univerzum tehát tovább tágul, mi pedig reménykedhetünk, hogy a nyolcvanon túli, de egyébként teljes szellemi frissességgel rendelkező Jodorowsky még megéli élete fő művének beteljesedését. Zárszóként pedig álljon itt a mindig karakán kiállású írózseni egy interjújában elejtett tanácsa az ifjú képregényszerzőkhöz, ami egyúttal tökéletesen jellemzi eddigi munkásságát is: „Öljétek meg a szuperhősöket és meséljétek el a saját álmaitokat!”

Hannu Rajaniemi: Kvantumtolvaj

A Kvantumtolvaj olvasásának élményét nagyjából úgy tudnám jellemezni, mint amikor a Ben Hur fogathajtó versenyének nagyjelenetében szédülten próbálod a gyeplővel összefogni az időnként elszabaduló és vágtának induló cselekményt, majd mikor kicsit lelassul, hogy levegőhöz juthass, hirtelen egyszerre kell kvantummechanikai számításokat fejben megoldanod, miközben egzisztenciális és vallásfilozófiai, valamint irodalomtörténeti és szociálpedagógiai esszéket szavalsz fennhangon. Ez a regény nem könnyű olvasmány, ami nem véletlen, hiszen az írója egy húrelméletből doktorált finn fiatalember, aki nem mellesleg a saját maga alapította matematikai innovációs cégének vezetője. Mondhatnám, hogy ő a science-fiction Umberto Eco-ja, de míg előbbi ötven oldalakra elkalandozik a művészettörténet területére a Rózsa nevében a kolostor kápolnabelsőjének ürügyén, addig Rajaniemi elvárja ezt a tudást az olvasótól, sőt, még a cselekmény fontos fordulatait is erre alapozza. Na most, hogy ez előny-e vagy hátrány és hogy amikor fejjel előre bukfencezünk egy kvintesszenciális poszt- és transzhumanista nyúlüregbe, mely zsebuniverzum törvényeinek megértéséhez előbb az azt leíró alapszókincset kell kihámoznunk a szövegkörnyezetből vajon intellektuálisan lenyűgöző avagy elrettentő, azt bizony mindenkinek saját magának kell eldöntenie. A kritikusok többsége inkább úgy döntött, hogy értette és élvezte a szellemi kihívást (vagy legalábbis ezt láttatják) és jobbára én is efelé hajlok, elsősorban mert a Kvantumtolvaj hatására olyan dolgoknak néztem utána, melyekről, amit ugyan kissé restellek, de azt megelőzőleg halványlila segédfogalmam sem volt. Tulajdonképpen ezzel nyert meg magának végleg a koncepció: semmit sem rágnak a szánkba és arra ösztökélnek, hogy ha teljes mértékben meg akarod érteni a világ szabályait és ezáltal az azokat következetesen betartó cselekményt, akkor azért tegyél is. A lomha és rest agynak itt nincs helye.

Maga a történet alapvetően egyszerű, a köré felépített univerzum teszi elsőre nehezen átláthatóvá: Jean le Flambeur, a dzsentleman tolvaj archetípusa, a poszthumán Arsène Lupin éppen számlálhatatlan bűne egyikéért tölti idejét egy űrben lebegő dilemmabörtönben, ahol minden nap fogolydilemmára alapozott játékokból áll, mely a rabok jobb emberré válását célozza, amikor Mieli, egy oorti szárnyas faj tagja és önálló tudattal rendelkező hajója ki nem szabadítja. A szökés nem zajlik zökkenőmentesen és természetesen ára van: a lányt a Szobornoszt egyik ügynöke bízta meg, hogy segítsen megkeresni a mestertolvajnak saját eldugott emlékeit a folyamatosan a Mars felszínét járó mozgó városban, a Labirintusban. Ez pedig még véletlenül sem egyszerű, hiszen itt senki nem az, akinek látszik vagy láttatja magát, a gevulot-rendszeren alapuló adatvédelmi protokollok azonnal kitörölhetik az emlékeidből, hogy valaha is láttad az illetőt, ha ő úgy akarja. A Marson mindenki Időn él (különösen tetszett a jól átgondolt és nem olyan következetlen, hányaveti módon összetákolt koncepció, mint a Lopott idő című sci-fi utánzatban), aki pedig mindet elköltötte, az Hallgataggá válik és tudatát egy specifikus feladatra készített szerves gépbe töltik fel, ami bizonyos ideig közmunkát végez, melynek végén újabb testet kap. A gyakorlatilag ily módon halhatatlanná vált lakosok a közös exomemóriában hozzáférhetnek bármilyen publikus információhoz vagy emlékhez, de tolvajunknak ennél persze sokkal mélyebbre kell ásnia, hogy az emlékeiért rendezett versenyfutásban megelőzze a város egymással valóságos és szószerinti ideológiai harcot vívó frakcióit és a nyomába szegődő Sherlock Holmes-ként önmagát képzett mesterdetektívet.

A regény dúskál az ötletekben, melyeknek ráadásul rendszerint tudományos kutatás vagy elmélet áll a hátterében, de Rajaniemi ügyes és könnyed kézzel merít az orosz, finn, héber kultúrából is. A Szobornoszt a Nyikolaj Fjodorovics Fjodorov orosz filozófus, a transzhumanizmus előfutárának Egyetemes Közösség elméletének megvalósulása, ami a halott ősök tudatmásolatainak széttelepítésével kívánta véghezvinni az űr meghódítását és amit a nyolcvanas években a szovjet űrhajózási program is magáévá tett. Ennek analógiájaként a regényben erőszakkal lopott emlékekből és élő személyek tudatmásolataiból álló, saját öntudatra ébredt gogolok (utalás Gogol Holt lelkek című művére) dolgoznak a Szobornoszt ügynökeiként szerte a galaxisban. A  Labirintus önjelölt, álarcos igazságosztói, a cádikok a J. Storrs Hall által kitalált nanorobotokból álló mikroköddel harcolnak, a befolyásos és technológiailag hiperfejlett zoku kolónia a régi idők MMORPG guild-jeinek hagyományait őrzi, most már azonban egy teljesen kézzelfogható virtuáltérben, a Hallgatagok által hajtott várost pedig az emberek által létrehozott, önreprodukáló biológiai fegyverek hordája üldözi fáradhatatlanul. Mindeközben kimondatlanul és csupán finoman érintve a transzhumanizmus és a futurizmus olyan kérdései vetődnek fel, mint hogy vajon a fizikai testünk elhagyásával valóban elérhetjük-e a halhatatlanságot és ezzel teljesen elveszítjük-e az emberiségünket vagy az elménkről készített, önálló tudattal rendelkező, döntésekre képes másolatok is mi vagyunk-e és vajon veszélyeztetik-e a létezésünket.

Ennek a friss, egyedi, logikus világnak a lefestésére Rajaniemi saját nyelvezetet alkotott (ahogy Gibson tette a cyberpunk esetében), melynek magyar nyelvre ültetése nem lehetett kis feladat, szerencsére azonban az Ad Astra kiadó megfelelő fordítót talált a kihívásra: a kvuptlinkek, a cádikok, a kriptaktőrök, a feltöltőkacsok, mind nagyon szépen belesimulnak a hétköznapibb szövegbe. A Kvantumtolvaj azok közé a könyvek közé tartozik, amiknek jót tesz a többszöri olvasás, nem feltétlenül kényszerből, hanem hogy újabb és újabb olvasatot találjunk benne, miután már megbarátkoztunk az elsőre kissé idegennek tűnő környezettől. Abszolút ajánlott, transzhumanista és hard sci-fi megszállottaknak pedig egyenesen kötelező.

Lanfeust de Troy

(Jelen cikk egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Papírmozi képregényes szakmagazin negyedik számában jelent meg nyomtatásban 2011-ben - NK)

Az aix-en-provence-i Scotch Arleston (valódi nevén Christophe Pelinq) újságíróként kezdett el dolgozni, majd rádiójátékokat írt, mielőtt 1989-ben belekóstolt volna a kilencedik művészet világába a Glénat kiadó Circus című magazinjának oldalain és elkészítette volna első képregényalbumát (Manie Swing) az Alpen Publishers számára. A nyolcvanas évek elején alapított és a már sikerrel befutott címek újrakiadásával (mint a Rahan, Tarzan, a Fantom és Mandrake, a mágus) foglalkozó Soleil kiadó adott neki lehetőséget saját sorozatok írására, így születhetett meg a Térkép mesterei (Les maîtres cartographes, 1992), a Léo Loden (1992), az Askell tüzei (Les feux d’Askell, 1993) és a Thule gyermekeinek sagája (Le saga des fils de Thulé, 1993), mielőtt a sors összehozta volna legnagyobb sikert arató képregényszériája rajzolójával.

 

A touloni születésű Didier Tarquin iparművészeti tanulmányai elvégzése (saját bevallása szerint valójában autodidakta módon, éjt-nappallá tévő gyakorlás) után azonnal a Soleil kiadónál próbált szerencsét, azonban az első két sorozat, amibe belevágott, A Kelet rontásai (Les maléfices d’Orient, 1990) és a Röq (1992) igen hűvös fogadtatásra talált, így a szerkesztője felkínált neki egy utolsó esélyt: az akkori legtermékenyebb írójuk által benyújtott forgatókönyvet, ami még Troy világa (Le monde de Troy) munkacímen futott. Tarquin és Arleston maguk sem bíztak a sikerben, olyannyira, hogy az elkészült storyboard-okat 15 évesekből álló tesztcsoporttal véleményeztették és a legbiztosabb felállást választották: a heroikus fantasy paródiának szánt történetben egy falusi kovácsfiú indul útnak tudós mentorával és annak két lányával, hogy felkutasson egy mágikus erővel bíró kardot. Az első kötet elsöprő sikere teljesen váratlanul érte mind a kiadót, mind a szerzőket, de aztán megfeszített tempójú munkával (az első ciklus négy albumát két év alatt készítették el a bevett egy év – egy album helyett) és az ötödik kötettől egy jelentős vizuális és dramaturgiai színvonaljavulással meghálálták az olvasók beléjük vetett bizalmát.

 

Troy világán szinte mindenki rendelkezik valami apró mágikus adottsággal, aminek a használata azonban a mágikus fluxust megcsapoló eckmüli bölcsek egyikének közelségét igényli. Egy eldugott kis falucska vezetője, Nicolede ilyen tudós, aki tisztsége vállalásával feladta saját született képességét, ellentétben két lányával, a szőke, szemérmes C’iannal, aki amint leszáll az éj, bármilyen sérülést képes meggyógyítani és a fekete hajú, forró vérű és heves természetű Cixivel, aki képes elpárologtatni vagy megfagyasztani a vizet. C’ian jegyese, a jószándékú, ám kissé félszeg Lanfeust puszta tekintete a fémeket olvasztja meg, így kézenfekvő módon egyszerű kovácsként dolgozik, amíg a véletlen úgy nem hozza, hogy a kezébe kerül Or-Azur lovagjának kardja, ami az abszolút, korlátlan mágikus hatalommal ruházza fel. Nicolede rájön, hogy valójában a legendás Magohamoth csontjából készült kardmarkolat felelős a jelenségért, így a kis csapat Eckmülbe indul, hogy erről a fontos  felfedezésről beszámoljanak a Bölcsek Tanácsának. A társasághoz csatlakozik egy vérszomjas, ám bűbájjal tökéletes úriemberré zabolázott troll, Hébus is, aki a folyamatos humorforrást szolgáltatja a kard utáni hajsza során, valamint természetesen előkerül a saga veszedelmes és gátlástalan gonosza, Thanos, a kalózkapitány képében, aki ugyancsak képes felhasználni a kard hatalmát csak éppen merőben más célokra, mint hőseink remélnék. Minden adott hát egy Troy világát átszelő nagy kalandhoz, amit a szerzők maximálisan ki is használnak, az olvasók legnagyobb örömére.

 

Arleston példaképei, a Goscinny-Uderzo páros, Astérix és Obélix szülei, Terry Pratchett, a Korongvilág megteremtője és Jack Vance, az amerikai fantasy nagy öregje (magyarul a Lyonesse trilógiát és Haldokló Föld ciklust olvashattuk tőle) könnyen tettenérhető hatással voltak Troy világára. Minden Lanfeust album az Astérixből már ismert módszerrel, a karakterek egyoldalas bemutatásával kezdődik, a troll Hébus gyakorlatilag Obélix analógiája egyszerű gondolkodásával, hatalmas erejével, a verekedés iránti gyerekes rajongásával és falánkságával („Ça se mange un dieu?” – azaz „Az istenek ehetők?” kérdezi hegymászás közben, amikor audiencát akarnak kérni Darshan isteneitől), a Lanfeust de Troy ciklus vége felé pedig egészen elharapóznak a szójátékok, popkulturális utalások (a halálos csapdákon keresztül jutni kívánók Lärakroft-hoz, a Labirintusok Istennőjéhez fohászkodnak) és az anakronizmusok (papírsárkányok által húzott vonat). A szerzők áthallások, hommage-ok és allúziók minden formáját felvonultatják, olyan híres szereplők cameo-ját láthatjuk, mint Jolly Jumper, Corto Maltèse és Haddock kapitány, jelenetek köszönnek vissza a western műfajából, a King Kongból és a Zorro legendájából, sőt, a szerzők odáig merészkednek, hogy a Lanfeust des Étoiles sorozatban az éppen zajló főesemények hátterébe rejtett kis pergameneken játékokat kezdeményeznek, mint a „Találd meg Bobot!”, azaz Spongyabob Kockanadrág figuráját az adott oldalon (az ilyen típusú rajzos játékok egyébként a francia ifjúsági képregénymagazinok, mint a szép emlékű Pif, a Spirou és mostanában a Tchô! sajátos védjegye).

 

Az Astérix albumokkal ellentétben a  leszámolások ugyan mindig felettébb véresek és lenge ruházatú hölgyek is sűrűn előfordulnak a képregény oldalain (ebben a forróvérű Cixi jeleskedik leginkább), azzal azonban semmiképp nem vádolhatjuk a szerzőket, hogy öncélú erőszakkal vagy meztelenkedéssel akasztanák meg a történet gördülékenységét, sőt: éppen ezek, a minden álszentséget nélkülöző, naturális jelenetek teszik annyira plasztikussá Lanfeust eposzi utazását.  A Lanfeust de Troy történetének szerkezete egyébként rendkívül egyszerű: az első négy kötet Or-Azur kardjának keresésével telik, majd miután megtalálták, a következő négy album a legendás Magohamoth felkutatását részletezi. És épp itt, a saga második részében találnak rá a szerzők a saját stílusukra, Tarquin vonalvezetése és karakterei teljesen kiforrottá válnak, ami eredetileg hősi fantasy paródiának indult, az a negyedik albummal lezárul és az ötödikkel kezdetét veszi egy fordulatokkal teli, valóban izgalmas történet. Hőseink csapatának szerkezete  teljesen felbomlik, Cixi visszatér Eckmülbe, hogy a legyőzhetetlen hadúr, Thanos társa legyen az uralkodásban, Hébusről a bűbáj megtörésével lefoszlik minden civilizációs máz és visszatér a vadonba, Nicolede egy súlyos fejsérüléstől kómába kerül, így Lanfeust C’ian oldalán vág neki Darshan hófödte hegyeinek, hogy találkozhasson a helybéliek hite által táplált istenekkel és megtalálja mesterüket, a Troy-t átható mágia forrását.

 

A Lanfeust de Troy sikere újabb sorozatok születéséhez vezetett, hasonlóan szerteágazó univerzumot alkotva akár csak Joann Sfar Donjon-ciklusának esetében: a Lanfeust des Étoiles újabb nyolc kötetében hősünk Cixi, Hébus és legnagyobb ellenfele, Thanos oldalán elhagyja szülőbolygóját csillagközi utazásra adva a fejét, hogy majd aztán húsz év elteltével az időközben egy pillanatot sem öregedett hős visszatérjen otthonába a Lanfeust Odyssey oldalain. A Trolls de Troy a múltba kalauzol, hogy egy troll törzs tagjai, Teträm, a troll és fogadott ember lánya, Waha kalandjait mesélje el. A párhuzamok egy bizonyos gall falucska lakóival még nyilvánvalóbbak, mint a fősorozat esetében: a trollok imádnak élni, enni-inni, verekedni és csak egy dologtól félnek, méghozzá a tiszta víztől. A Gnomes de Troy nem a fantasy világokon oly gyakori gnómokkal foglalkozik, bár a méretük stimmel: a későbbi mindenható hérosz gyerekkori csínytevéseit meséli el, örökösen az oldalán a minden lében kanál lányokkal, Cixivel és C’iannal a Boule et Bill, a Le petit Spirou vagy Cédric (magyarul Marci néven ismerhettük meg a Passage Kiadó gondozásában) nyomdokain. A fekete hajú amazon saját sorozatot is kapott Olivier Vatine (Aquablue, Star Wars) ecsetjétől kísérve: a Cixi de Troy-ból azt tudhatjuk meg részletesen, hogy mi történt a Lanfeust de Troy ötödik és hatodik kötete között, amikor a forróvérű leányzó faképnél hagyta a társait, majd legközelebb már Thanos ágyasakánt tűnt fel a birodalom fővárosában (a helyes válasz: kalózok, kardpárbajok és egy álarcos igazságosztó születése). Arleston mégis legnagyobb dobása a Légendes de Troy one-shot-okból álló kötetei, amikhez a Donjon Monsters alapkoncepciójával szöges ellentétben (azaz minden albumban mutassuk be a rajzolók új generációjának egy tagját) olyan veterán képregénylegendákat kért fel, mint a leginkább pikáns képregényeiről ismert Dany (valódi nevén Daniel Henrotin) vagy a remélhetőleg külön bemutatásra már nem szoruló Moebius.

 

Mexican Stand-off #28: Fumax kiadó

Spóradikusan jelentkező interjúrovatunk ezúttal újra a Fumax kiadót állította kérdések kereszttüzébe, ezúttal nem képregényekkel, hanem profilváltásuknak köszönhetően könyvekkel kapcsolatosan: megtudhatjuk mi a váltás oka, mik a legnagyobb különbségek a képregény- és a könyvkiadás között, mi köze a Sógun és a Gépnarancs fordítójának a brit fantasyhez és milyen stratégiával manőverezhet egy kis kiadó a nagyok között.

Bár a legtöbb olvasónk tudja, hogy kik vagytok, illetve ismerik a kiadót, de mégis, bemutatkoznátok nekünk?

Koncz Ákos: Igazából szerintem a Marveles képregényeknél meg kellett volna maradni az újságos terjesztésnél és kiadásnál és nem köteteket kiadni.

Első körben a videogames literature-ben próbáltátok ki magatokat. Ebben a zsánerben elég sok silány minőségű mű található, ráadásul a gamerek nem biztos, hogy olvasnak is…

Milyen példányszámokkal dolgoztok, amikor könyvet próbáltok kiadni?

Mi dönt az ilyen licitálás során?

NV: Erre totálisan véletlenül bukkantam rá a neten, most februárban jelent meg egy kis amerikai kiadónál rémes borítóval. Egy lecsúszott wall street-i bankár Magyarországra jön és mindenféle zűrökbe keveredik. Kicsit kémes, politikai töltetű sztori, főleg Budapesten és Baján játszódik. Magyaroknak nagyon érdekes és izgalmas lesz, de Amerikában a kutyát sem érdekli. Egyrészt kissé bicskanyitogatósan néz az országra, másrészt pedig szembesít elég sok dologgal. Szerencsére a sajtót is érdekli, remélem, hogy tudunk nyitni egy új közönség felé. Odakint álnéven jelent meg, itthon a szerző valódi nevét használjuk.

Gondoltatok már arra, hogy magyar grafikust alkalmazzatok a könyvborítóitok készítésére?

A Fumax kiadó oldalára erre a linkre kattintva juthattok el.

Mark Lawrence: Tövisek hercege

„Anglia válasza a Trónok harcára": veszélyes marketinghúzás egy könyvet ilyen robbanásveszélyes borítószöveggel a fantasyrajongók közé katapultálni, bár kétségkívül pusztítóan hatékonynak bizonyult, hiszen a becsapódás atomvillanását (erre később még visszatérünk) követő radioaktív véleményfelhő szépen megtelepedett az internet fórumainak legtávolabbi sarkaiban is. A túlélők két táborra szakadtak, és még csak nem is amiatt, mert a regénynek nem sok köze van a Trónok harcához (ebben mindenki egyetértett), hanem a teljesen amorális, szociopata, mindenen és mindenkin a legkisebb megbánás nélkül, és rémisztően naturalista kegyetlenséggel keresztülgázoló tizenhárom éves főhős kiváltotta kellemes meglepetés vagy hatásvadászatot kiáltó utálkozás okán.

A Burgess Gépnarancsa által ihletett gondolatkísérletet, amely egy funkcionális skizofrénnek adja át a regény narrációját, aki pengeélen táncol az őrület és a zsenialitás között, sakkbábukként kezelve az embereket, nem mindenki gyomra vette be, márpedig egy ilyen embernek a gondolataiba egyszerre hátborzongató és roppant érdekes bepillantani, különösen amikor arra készül, hogy tizenöt évesen király lesz a Százak Háborújának sakktábláján lavírozva. „Tudomány a bosszú, vagy művészet?" – kérdezi mesterét Jorg herceg, mielőtt vérszomjas rablóbandát gyűjtene maga köré, hogy az alkalmat keresve kiharcolja magának a még nála is kegyetlenebb apja elismerését, és revansot vegyen anyja és testvére lemészárlásáért. Társai egytől-egyig veszekedett gazemberek, akiket csak erős kézzel lehet összetartani, de az uralkodásra termett és karizmatikus kisugárzású fiúban minden megvan ahhoz, hogy végbe is vigye őrült tervét.

Amellett, hogy a műfaj legtöbb kliséjét legnagyobb megelégedésünkre a kritikus pillanatban felborogatja (Firefly rajongók most pontosan tudják mire gondolok), az első pillantásra a kendőzetlen és nyers sötét középkorra hajazó világ egyre több meglepetést fed fel, ahogy haladunk előre a cselekményben. Tulajdonképpen már az első fejezetet nyitó térkép is eléggé gyanús a Limoges nevű várossal és a Loár-folyóval (így, fonetikusan), de aztán amikor Jorg féltve őrzött könyveiből és tanulmányaiból előbukkan Arisztotelész, Platón, Popper és Nietzsche, a káromkodásokba belekeveredik Jézus Krisztus és Káli neve is, az Építők sziklába vájt erődjében az irányítópanel mögé bújt szellem hangját és az Ezernyi Napvillanás Napjának említését már a posztapokaliptikus témáknak tartogatott üdvözült mosollyal hallgatjuk. A műfajkeveredés nem okoz zavart, sőt, olyan ügyesen vegyülnek apránként a számunkra ismerős múltra vonatkozó utalások a fantasy olyan kötelező toposzai közé, mint a howard-i jellegű titokzatos mágia vagy a mitikus szörnyek (itt élőholtak és leucrották), hogy elégedetten kell csettintenünk a tudatos világépítés iskolapéldájának láttán.

Lawrence ugyan elsőkönyves író, egyszerű, lényegretörő, brutálisan realista stílusa azonban pár oldal után magával ránt, amiben nem kis szerepe van annak, hogy a Fumax kiadó, ami értő kézzel és viharos gyorsasággal csapott le a regény magyar kiadására, egy szépirodalmi műfordítót, sőt, éppenséggel a Gépnarancs magyar fordítóját, Gy. Horváth Lászlót kérte fel a kötet magyarítására. Utoljára talán az Alatriste kapitány kalandjait forgatva (Bart Dániel tolmácsolásában) találkoztam ilyen élvezetes magyar nyelvű idegen szöveggel, így az már csak hab a tortán, hogy a magyar kiadás keményfedeles, megtartotta az eredeti borítót, és megkíméltek minket a Trónok harcával vont meglehetősen fals párhuzamtól. Ha már mindenáron skatulyázni szeretnénk a Tövisek hercegét, akkor Glen Cook Fekete seregének és Jack Vance Haldokló Föld ciklusának irányában érdemes keresgélni, de mindenképpen egyedi hangú, frissen ható fantasy élményben lesz részünk, ha úgy döntünk, hogy adunk neki egy esélyt (ennyit pedig a mostani könyvfelhozatalban mindenképp megérdemel). Amennyiben  tetszettek a nihilista főhős kalandjai, akkor lehet készülni a trilógia következő két kötetére, amiből a Tövisek királya már meg is jelent angol nyelven.

A Geekz új köntöse

Új köntöst öltött a Geekz, elsősorban a Haránt Artúr által kifejezetten nekünk készitett zseniálisan geek fejlécnek köszönhetően, ami remélhetőleg a ti tetszéseteket is elnyeri. Mi el vagyunk ragadtatva tőle és remélhetőleg a kollégákat is sűrűbb posztolásra készteti.

Aki esetleg nem tudná ki az a Haránt Artúr, aki egyébiránt a 2012-es Alfabéta-dij egyik nyertese, az elolvashatja a vele készült interjúinkat itt és itt, valamint fellapozhatja a grafikustársaival készitett, felnőtteknek szóló Ablak-Zsiráfot, nem fogja megbánni.