A tökéletes anti-Alkonyat lehetett volna, ha jól csinálják. De nem jól csinálták, így csak az év egyik legunalmasabb filmje lett – Megan Fox teste ide vagy oda.
A legfélelmetesebb ebben a filmben az, hogy egy Oscar-díjas író munkája: Diablo Cody a Juno című édes-bájos komédiával lopta be magát az Akadémia és a fél világ szívébe, hogy aztán második egészestés művével a horror birodalmába keveredjen – és jól el is vesszen benne. Pedig olyan ígéretesnek tűnt minden: a tinédzserfiúk álma, a szuperdögös Megan Fox egy (szó szerint) férfifaló szépség szerepében, tömény szexualitással és leszbikus csókjelenettel körítve, egy feminista felhangokkal színesített, okos horrorvígjátékban. De attól eltekintve, hogy sokszor mutatja Megant csábító pózokban (persze érdemi látvány nélkül), a Jennifer’s Body semmi izgalmassal és érdekessel nem tud szolgálni.
A röhejesen gyönyörű Jennifer és kapcsolatukban egyértelműen az alárendelt szerepet játszó barátnője, Needy, egy este épp hogy kikeverednek egy lángokba borult bárból, amiben egy sátánista rockbanda a vendég. Másnapra azonban Jennifer megváltozik, mintha csak valami démon költözött volna belé, és hamarosan lassú, de biztos fogyásnak indulnak a kisvároska ifjú bikái, akik megszállt hősnőnk lába közére pályáznak.
Cody helyenként ugyan sikeresen feldobja a forgatókönyvet pár frappáns, a nőiességet és a szexualitást horrorba oltó dialógussal, de a cselekmény olyan lassan, laposan és ötlettelenül döcög előre a sematikus fordulatok útján, a kiszámítható és unalmas fináléig, hogy a néző még akkor is elaludna, ha Megan Fox az egész filmet meztelenül játszaná végig (persze a „játszik” itt csak szófordulat). Tényleges horrorjelenetből kevés van, ráadásul az a kevés is vértelen és sótlan, a fáradt poénok pedig legjobb esetben is csak halvány félmosolyokban csapódnak le. A komédia és a horror kilövése után már csak az alkotók által oly büszkén és bőszen hangoztatott női öntudatossággal, feminizmussal és tinédzserléttel kapcsolatos metaforák és okosságok maradnak, illetve maradnának, ha legalább tized akkora jelentőségük lenne, mint amekkorára a számtalan öntömjénező interjú után számítani lehetett.
A problémák a karakterekben gyökeredznek: ha Cody és fantáziátlan rendezője, Karyn Kusama (Aeon Flux) nem gore- és gegfestet terveztek, akkor gondoskodniuk kellett volna olyan figurákról, amiken keresztül élvezetesen és hitelesen tudják közvetíteni mondandójukat. Jennifer és Needy (ezt nevezem névválasztásnak: nagyjából olyan intelligens és visszafogott, mintha John Rambo-t Bad Motherfuckernek hívnák) zsarnok-alattvaló kapcsolata azonban éppúgy kihasználatlan marad, mint számtalan másik, egyébként érdekes, de parlagon hagyott ötlet. Így például Jennifer sajátos havibaja (menstruáció helyett férfievési kényszer), a középiskolai, szívtipró bombázó és a démoni szívzabáló (haha) ribanc közti bájos párhuzam, vagy éppen a pubertáskori változások, a felnőtté válás útjának horrorisztikus metaforája.
A férfinézők legalább legeltethetik a szemüket a két főszereplőn – persze a finoman szólva is igen mutatós Amanda Seyfriednek úgysem hiszi el senki, hogy egy szerencsétlen kis nerd, csak mert szemüveget hord, és kócos a haja. És sajnos ugyanez a felszínesség jellemző a film egészére, ami pedig pont azzal csábított, hogy a horror és a komédia mellett sorok közti mondanivalóval is kényeztet majd. Ehhez képest még Megan Fox testét sem láthatjuk…
2003 óta a harcművészeti filmek kisebbfajta forradalmáról beszélhetünk, hála néhány kreatív thaiföldi filmesnek. Tony Jaa jött, látott, ütött, vágott, rúgott, csontokat tört szilánkosra és végül győzött, rendkívül látványos és már szinte aggasztóan reális verekedéseinek köszönhetően pedig az egyszerű thaiföldi parasztgyerek egy (könyökkel fejtetőre mért) csapásra a harcművészeti filmek új sztárja lett. Az utánpótlásra sem kellett sokat várni, Jijaa Yanin személyében ráadásul rögtön egy női trónkövetelő lépett a színre, a (egyébként remek) Chocolate című bemutatkozásában pedig ugyanolyan lenyűgöző, ha nem még látványosabb koreográfiákat láthattunk tőle, mint elődjétől. Mindez persze nem véletlen, hiszen mindkettejük mögött ugyanaz a páros, Prachya Pinkaew rendező és Panna Rittikrai rendező-koreográfus állt. Ezúttal azonban bizonyos Rashane Limtrakul kezébe került a direktori gyeplő és sajnos ennek meg is lett böjtje, Jijaa második filmje ugyanis minden szinten csalódás.
Harcművészeti filmtől általában felesleges épkézláb történetet várni, ha van, az csak bónusz. A Tony Jaa filmekben is csak alibi sztorik voltak a szakadatlan bunyóözön felvezetésére, a Chocolate-nak sem éppen a történet volt az erőssége, a Raging Phoenix esetében viszont már a dialógusokat is megspórolták, ami nem is baj, mert a sztori úgy ahogy van, amúgy is egy eszméletlen nagy baromság, minek azt még szóban is magyarázni.
Deu árva, és mellesleg egy hisztis kis tinédzser, akit éppen kiraktak a zenekarából, amit elég rosszul visel. A felzaklatott lányt egy parkolóban megpróbálják elrabolni, de segítségére siet egy idegen férfi és ahogy az a mesében lenni szokott, megmenti. A Sanim névre hallgató kockás hasú hős megmentő később még az ő saját kis kommandójának is bemutatja Deu-t, akik egytől egyig kivételes harci tudással rendelkező fiatalokból áll. A csapat specialitása a részeges kungfu-hiphop-muay-thai-taekwondo keverék, amit néhány délután meg is tanítanak az ifjú regrutának, és némi alkoholbevitel után már indulnak is leszámolni a nőrabló maffiával, akik egyébként a föld alatt egy olyan gyógyszerlabort üzemeltetnek, ahol az elrabolt nők könnyeit összegyűjtik, és aztán vagyonokért eladják a burzsujoknak.
Izgalmas, mi? Én nem is firtatnám az okokat, szerintem az egész történetet ott helyben találták ki, ez megmagyarázná a párbeszédek csekély számát is, az összecsapott karaktereket és persze a történet összevisszaságát is. Próbáltak humort és egy kis drámát is erőltetni bele, sőt, még némi plátói romantika nyomait is felfedezhetjük, de a dolgok hátterét megmagyarázni már nem nagyon igyekeztek, így pl. a titokzatos főellenség és az ő földalatti mozgalma a film vége után is titokzatos marad.
Jijaa a Chocolate óta a kócos autista kislányból csinos modern tinivé érett (valójában itt már 25 volt, de akár tízet is letagadhatna a korából. Nem véletlenül járnak abba az országba bizonyos európai turisták…), és ezzel a színészi eszköztárából is több mindent vehetett elő, de lássuk be, nem ezért a tehetségéért fogunk rá emlékezni. A részegsége rendkívül erőltetett, valószínűleg a leányzónak nincs túl nagy tapasztalata az ivásban, viszont a hisztizése már annál hitelesebb, ebben valószínűleg annál nagyobb tapasztalata van.
Már a Chocolate-nál is idegesített, hogy a harcművészetet Tony Jaa filmekből és a szomszéd muay-thai iskolába való rendszeres leskelődéssel is meg lehet tanulni (kidobott pénz volt az évekig fizetett karate iskolai tagdíjam), itt meg egy szokásos zenés montázzsal le lett tudva az egész képzés. Ennél már az is jobb, ha az Ufókra vagy a nagy Vishajamnianta isten égből lesújtó jótékony áldására fogják a dolgot. Hiába ezen a téren teljesít a legjobban a film, sajnos ezúttal a harcok is hagytak kívánni valót maguk után. A hitelességet teljesen feláldozták a látvány oltárán, így aztán ez a hip-hopos adok-kapok ugrabugra néhol már nem is vérre menő verekedésre emlékeztetett, sokkal inkább valami hülye mozgásszínházi performanszra, pedig a koreográfia itt is Rittikrai műve. Persze legyünk igazságosak, azért ezek még így is messze a legszebb harci koreográfiák közé tartoznak, szóval ha másért nem is, de ezekért azért mindenképpen érdemes átpörgetni a narratív részeket.
Filmként abszolút megbukott a dolog, a bunyót illetően pedig szintén húzhatjuk a szánkat. Érezhetően valami modern, popos filmet akartak Jijaa alá tenni, talán azzal a nem titkolt szándékkal, hogy instant sztárt faragjanak belőle, de sajnos azt nem így kell. Jijaa tehetséges harcos, ráadásul egészen dekoratív, a neve pedig már most is ismert nyugaton, szóval szerencsésebb lenne hagyni a Megatáncot a francba és visszatérni a hagyományos kőkemény valagbarúgásokhoz. És persze talán nem ártana megpróbálkozni normális történetet és forgatókönyvet is írni hozzájuk. Ha meg nem megy, akkor segítséget kérni valakitől. Én mindenesetre nagyon szurkolok Jijaa-nak, mert nagyon kellene már egy csaj fájter is a mezőnybe. Mondjuk Tony Jaa oldalán vagy akár vele szembe. Talán legközelebb.
Bár a Shaw Brothers csak a nyolcvanas évek derekán hagyott fel a filmgyártással (akkor sem teljesen), már a hetvenes évek közepétől megvoltak a maguk problémái. Kb. ugyanaz volt velük is a helyzet, mint az európai kultuszmozik emblematikus gyártójával, az angol Hammer Filmsszel: a hippikorszak beindultával, a youth culture világhódítása nyomán mintha elveszítették volna azon érzéküket, amellyel a trendeket felismerik. Halálosan komoly filmeket forgattak akkoriban, a közönség azonban már messze nem szerette volna ennyire komolyan venni a mozis meséket.
A konkurens Golden Harvest viszont hallgatott az idők szavára, és a hatalmas sikerű Részeges karatemester után literszám zúdította a melót Jackie Chan nyakába. Ő sosem tisztelte különösebben a tradicionális stílusok filmre vitelének szándékát (ez nem feltétlenül negatívum), - az olyan koreográfus-zseniktől eltérően, mint pl. Lau Kar Leung -, és legfőbb célja a publikum megnevettetése volt. Ebben a filmjében sem a hagyományok tisztelete hajtja.
A sztori fordulatos, de nem különösebben eredeti, főleg azok számára nem, akik már kellő mennyiségű kungfu-filmet láttak: a Csing zsarnokság ellen szövetkező Ming ellenállók klánját elpusztítják a császár katonái, élükön a hatalmas harci jártassággal rendelkező Yin tábornokkal. A klán feje, az öreg Chin túléli a támadást, és bujkálni kénytelen. Unokája, a nehézfejű Lung (Jackie Chan) nem bír a fenekén megmaradni (a sajátján, nem az öregapjáén), és ugyanazt a nevet adja harcművészeti iskolájának, ahogyan a klánt hívták egykor. Ezzel magára vonja a Csing katonák figyelmét, és rajtaütésükkor Yin meggyilkolja Chin-t.
A bűntudattól félőrült Lungot csak a klán másik túlélője, a Nyolclábú Egyszarvúként ismert veterán harcos (sok érdekes névvel találkozhatunk kungfufilmes utazásaink során, de ez még köztük is elviszi a pálmát) tudja lebeszélni arról, hogy meggondolatlan támadást hajtson végre a Csing katonák ellen. Helyette elkezdi kiképezni az „érzelmi kungfura”, egy olyan stílusra, amely Jackie Chan pihent agyából pattant ki (a részeges stílustól eltérően, amely valóban létezik.) A stílus lényege, hogy a különböző érzelmi rohamokkal összeegyeztethető mimikát használja harcra, és ezek váltakoztatásával zavarja össze az ellenfeleket. Persze az egész teljesen komolyanvehetetlen, és pontosan ez is volt Chan célja vele.
A Fearless Hyena Chan legelső rendezése, és mint ilyen, egyáltalán nem sikerült rosszul. Sok olyan motívumot és megoldást itt próbál ki először, amelyeket majd a későbbi filmjeiben tökéletesít. A harci jelenetek látványosan koreografáltak, de néha túl hosszúak, a poénok viszont valamivel jobbak, mint az ebben az az ebben időszakban született kungfu-komédiáktól elvárható. Ez volt Jackie utolsó, a hírhedt Lo Wei producerrel együttműködésben készített filmje. A Fearless Hyena 2 forgatásának felénél Jackie otthagyta a produkciót, ezután Lo Wei vérdíjat tűzött ki a fejére, és Jackie egy időre kénytelen volt Tajvanra költözni a triádok elől.
Aki egy kicsit is ismerős az anime műfajában, annak nem lehet ismeretlen Osamu Tezuka Astro Boy című sorozata, amelyet most Hollywood is felfedezett magának, hogy aztán David Bowers, az Elvitte a víz rendezője elkészítse erősen hollywoodizált változatban. Még most az első bekezdésben leszögezem: anime rajongók messzire kerüljék el, ez egy szimpla gyerekfilm.
Azon kedves Olvasók számára, akik mégis kíváncsiak, de nem ismerik a történetet, íme egy rövid összefoglaló (a többiek addig nyugodtan kalandozzanak el, egy bekezdés, és újra velük leszek): a film elején egy rövid Galaxis Útikalauz Stopposoknakban látható animáció meséli el Metro City történetét, amely város lakói megelégelve a szennyezettséget meg a szemetet felemelkedtek városukkal együtt a levegőbe, így betonozva be a szociális-társadalmi különbségeket. Odafent az élet nagyszerű: mindent robotok csinálnak, az embereknek nincs gondja semmire - szemlátomást vagy mindenki tudós vagy katona, esetleg politikus. Ebben az idillben él Dr. Tenma a tudományos miniszter (eredeti hangja vajon ki lenne, ha nem Nicolas Cage) és fia, a szintén zseniális Toby - aki egy az egyben úgy néz ki, mint Doktor Genya űrhajója az Austin Powersből. Azonban egy rosszul sikerült kísérlet során Toby meghal (illetve eltűnik, csak hogy a gyerekek ne törjenek össze). Dr. Tenma bánatában elhatározza, hogy újraalkotja Tobyt: megépíti tökéletes robot-mását. Hamar kiderül, hogy az új Toby nem pont olyan, mint a régi - hogy pontosan miben más, arról csak homályos sejtései lehetnek a nézőnek - és némi üldözést követően a hatalmas roncstelepre emlékeztető felszínen találja magát. Itt egy aranyos Evil Dead 2 idézet keretében a kidobott robotok elől menekülve beleütközik néhány gyerekbe, aki a felszínen lakik, köztük a női főhőssel, Corával (az eredetiben Kristen Bell hangjával), az otthonról szökött tinilánnyal, és egyben kiderül, hogy a felszínen is van élet. De a dolgok nem ennyire egyszerűek: Stone, a gonosz elnök, aki éppen az újraválasztási kampányával van elfoglalva, mindenáron el akarja kapni Astro Boyt, mert apja beleépítette azt az erőforrást, amire neki nagy nagy szüksége van ahhoz, hogy - ki nem találják - egy nagyon nagy és erős robotot működésbe hozzon.
A Pixar annak idején győzelemre vitte az olyan animációs filmeket, amelyeket bármelyik korosztály megnézhetett, mindenki találhatott bennük neki szóló dolgokat. Az Astro Boy - amellett, hogy nem is Pixar mű - nem ilyen, bár meg kell hagyni, robotos poénok tekintetében messze a Transformers 2 felett helyezkedik el - gondolok itt a Kőszegi Ákos által megszólaltatott hallgatag kőművesrobotra, vagy a szemeteskuka-formájú kutyára, amint szó szerint mindent bevet, hogy a külvilág tudtára adja, hogy Astro Boy robot: egyenesen beleírja a porba. A pozitív jelzők véget is érnek itt: az Astro Boy csupán szimpla történet arról hogy egy különleges gyerek hogyan találja meg a helyét - végigjárva ennek a toposznak minden, ezerszer ismételt stációját a nyomortelep bolondos mellékkaraktereitől egészen a nagy-nagy összecsapásig. A magyar szöveg fiatalos és trendi akar lenni, de nincs rosszabb annál, mint amikor az egyik szereplő Forgács Gábor hangján azt mondja mindenre, hogy "Zsír!". Mint minden modern animációs film, ez is tele van filmes és kulturális kikacsintásokkal, de ezek vagy angolszász gyökerűek (és nagyon hiányoznak a Supermanből), vagy szimplán olyasmik, amiket a Mátrix emelt át a japán kultútából - szomorú, de igaz: ez bizony még Anime Lightnak is nagyon kevés lenne.
A legegyedibb megoldás a Robot Felszabadítási Front nevű kommunista szervezet szerepeltetése - akik jelentéktelenebbek, mint az MSZMP szabolcsi alapszervezete. A Napoleon Duarte mozgalmát idéző szerencsétlen bagázs miatt kap két csillagot ez az... animációs izé. "Ez pont olyan, mint egy videojáték" - mondja Stone elnök a film elején, és igaza is van; a harcjelenetek szépek, látszik hogy rendesen izzadt a szerverpark a renderelés során, és ha a forgatókönyvet nem pont száraz pilótakeksszel és romlott Szobi szörppel kínzott meseírók írják, akkor a percenkénti közhelyszám sem érné el a nyolcvanat. Szerintem tíz perccel hosszabb a kelleténél - a mellettem ülő kollégák szerint kilencvennel - és a legutolsó snitt nem hagy kétséget afelől, hogy hamarosan érkezni fog a folytatás is - ha egy mód van rá, azt nem szeretném látni.
Kár, hogy a kreatív energiák csak néhány apró, háttérbe húzódó dologban merülnek ki. Ilyenkor hiába kérném számon a American McGee's Scrapland ötletességét mind történeti mind produkciós dizájn szinten, vagy hiába emlegetem fel a Wall-Et, ha már robotos animációs filmről van szó. Az Astro Boy mindössze trendi üzenetekre korlátozza magát: legyél környezettudatos, szeresd a másikat, a politikusok (az Obama-karakterű elnökjelölt kivételével) mind szemét militarista állatok - és Nathan Lane (Hamegg) álszent. Beilleszkedési nehézségekkel küzdő negyedikeseknek, harmincas kétgyerekes marketingeseknek kötelező. Minden más normális ember inkább menjen el egy parkba sétálni, amíg még nincs elviselhetetlenül hideg. Sokkal hasznosabb és persze környezetbarát.
Tuti, hogy az „undorító”, „nyálas”, „szar” Twilight-széria második fejezete „szörnyű” és „rettenetes” lesz mindenki szemében. Lássuk be, a frencsájznak 18 éves kor fölött nincs túl jó híre, ráadásul a trailer nem kecsegtetett túl sok jóval.
Pár bekezdés erejéig emelkedjünk felül most a mindenkiben ott lappangó kultúr-sznobérián (vagy a trash-kult sznobérián) és szakmaiságon, helyezkedjünk egy lelkesedő-sikítozó tini lelkébe. Engedményt teszek: nem kell sikítozni, sem lelkesedni, elég, ha félénkebb – azaz némi önreflexióval és aggyal rendelkező – tinik vagyunk; a paraméterek legyenek mondjuk a következők: elégedetlenség önmagunkkal, kevés barát, inkább otthon ülünk és szórakoztatjuk magunkat (olvasunk, filmet nézünk, zenét hallgatunk, interneteziünk, álmodozunk, magányosan kulturálódunk), titokban tök szerelmesek vagyunk a 3 paddal előrébb ülő illetőbe, és meggyőződésünk, hogy soha de soha nem lesz szexuális életünk. Meg úgy en bloc „normális”, „polgári”, esetleg „kispolgári” életünk. Szüleink ezeket a frusztrációkat új keletű szexuális mentalitással oldották fel, ez ma már nem nagy ügy. Dugni szabad, csak éppen nincs kivel, vagy ha van kivel, akkor az nem megy, mert hát nem úgy működik, ahogy azt láttuk a filmekben meg leírták a lányregényekben.
Ergo: nem dugunk, macerás, illúzióromboló, félelmetes, és egyáltalán nem olyan nagy ügy, mint ahogy azt láttuk a filmekben, vagy olvastuk a lányregényekben (ergo: éljen a szüzességi fogadalom!). Ráadásul a test egyáltalán nem egy kívánatos dolog, mert nem olyan, mint ahogy az látható a filmekben vagy egyéb konzumtermékekben. Finomítván az esetleges anatómiai hibákat az a legegyszerűbb, ha felhagyunk a táplálkozással pár évre. Éhesek vagyunk, nem szexelünk, alapvető biológiai vágyaktól frusztráltak vagyunk, és egyébként is szar a világ, az emberek büdösek, tuskók, a lázadozás ma már nem menő, apa ferrariját elkötni sem olyan stílusos, Kurt Cobain halott és a zsíros haj egyébként is gusztustalan, a drogok ölnek, az alkoholtól hányok, cigizni nonkonform dolog, a diszkóban parasztok vannak. Marad a magány, az elszigeteltség és a szimpla vágyakozás, bár nem tudjuk ez mi felé irányul, apátiám végtelen és hangtalan.
Hát így állunk. És akkor jön Stephenie Meyer és Catherine Hardwicke egy horror-tematikát szolid fantasy giccsbe rügyeztető tinirománccal, a fent ecsetelt problémákat egy kézenfekvő, de azért végiggondolt allegóriában dolgozza össze, pitebaszós vagy egyéb (enyhén lekezelő, alapvetően intoleráns) poénbombák, szatirikus felhang, cinizmus és lúzerkedés nélkül. Igaz az önreflektivitás (amivel állítólag túl lehet élni ezt a nyomorult 21. századot) tökéletesen hiányzik, de önreflektíven sajnos nem lehet ábrándozni-szépelegni. Őszintén megvallom, nekem semmi bajom a Twilighttal, sőt, kicsit méltatlankodtam, hogy nem 1992-ben születtem, mert nekem nem szóltak ilyen filmek, nekem tilos volt ábrándozni, nekem nem volt Robert Pattinsonom, nekem volt az Interjú a vámpírral, de azt nem nekem csinálták, kamaszlelkemet pátyolgassam az Amerikai pitével (és titkon még mindig viccesnek tartom, ha valaki belegecizik egy pohár sörbe, vagy bevizel a táncparkett közepén). Ezen felül volt még a Sikoly-széria és annak farvizén úszó darabok, rossz esetben Larry Clark perverz agymenései. Ez van. Fogadjuk el azt a tényt pozitívumként, hogy a Twilight-széria megtalálta a célközönségét, ezt az éhező, divat-goth, vágyakozó, romantikára szomjazó csendesen frusztrált, épp öntudatára ébredő – felnőttek/idősebbek megjelölése szerint „hülye kis emós köcsög”-generációt. Az ég óvja őket a hátukra ragasztott „hülye vagyok, üss!” címkéktől!
Persze, hogy túl direkten tálalt a „vámpír=vágyakozás” metafora, és természetesen a vámpírnak mint horror-antagonistának ez az utolsó karó a szívbe – bár sosem tartozott a zsigeri félelmeket kiváltó szörnyetegek közé. Figyelemreméltó az, hogy a tinifilm versus horror esetében ezúttal a gyengébb zsáner diadalmaskodott, – ez nem értelemszerű ugyanis, a vámpírhorrort általában csak az olyan erős attrakciós elemek képesek legyőzni, mint a szex (ld. Jesus Franco - Vampiros Lesbos, 1971), az akció (Penge, Underworld szériák, Alkonyattól pirkadatig), és bár az Interjú a vámpírral óta ezek a hegyesfogú kárhozott lények 100%-osan azonosulásra csábító melodrámai hősök, jelenlétükben mindig ott virít az a bizonyos 18-as karika.
Az első rész tehát jött, látott és győzött. A második is ezt fogja tenni, habár ezzel már akadnak problémák. A Twilightot még a meglepetés ereje elbírta a hátán, a New Moon kapcsán azonban ez már ugye nem áll fenn, de mit van mit tenni, the show must go on. Iparkodnak az alkotók, első körön úgy döntöttek, hogy az első rész nőnemű direktorát férfire váltják. Logikus lépés, az első részben a romantika rózsaszín madzagát kellett elhúzni a közönség orra előtt, a másodikban azonban egy régi-új karakter is megjelenik, történetesen a vérfarkas – aki, amióta a tizenévesek erőteljesen képviseltetik magukat a vásznon, a pubertáló fiúk horror-allegoriája. Ebből kifolyólag több az akció, erősebb a maszkulin jelleg, a meszes-arcú Pattinson alig-alig van jelen, van helyette viszont egy hibátlanul kidolgozott felsőtesttel rendelkező (mit ad isten örökké félmeztelen) rézbőrű übermensch, az „erősebb kutya”, aki ráadásul Bella és Edward szakítása után elcsavarja a lány fejét. Sajnos azonban az ebben rejlő szexuálpszichológiai vonalakat Chris Weitz direktor szemérmesen elfedi csinos kis akciójelenetekkel és gyalázatosan rossz, semmibe vezető dialógokkal, és bár meg kell hagyni, a direktor becsületes monotonitással pakolja egymás után a jeleneteket, a giccshez egyáltalán nem ért – azaz bőségesen akadnak kínos etapok is (lassított felvételen láthatjuk, ahogy a szerelmespár az erdőben lepkék közt futkározik!).
Nagyvonalúan leegyszerűsítve azonban a problémát: aki eddig nem szerette ezt a kamaszcsürhét az nem most fogja megkedvelni. A második rész színvonala nem ment lejjebb, de nem is emelkedett látványosan – ez viszont (ha feltétlenül bele akarunk kötni) nem túl kecsegtető dolog manapság, hisz mind ismerjük a mamut-franchaise-ok aranyszabályát: a másodiknak jobbnak, meggyőzőbbnek kell lennie. Ezt a New Moon nem teljesítette, egyetlen új rajongót sem fog magához vonzani, a kicsik azonban örülhetnek; nagyjából minden maradt a régiben, sőt semmi meglelpetés nem fogja várni őket – a sztori marad azon a vonalon, amit az első rész első 15 percében sejteni lehetett, a precíz giccs-esztétikán pedig sehol sem esik csorba.
Az Executioners from Shaolin (nemsokára nálunk is kijön dvd-n) a klasszikus Men from the Monastery folytatása, azzal a különbséggel, hogy azt Chang Cheh rendezte, ezt meg Lau Kar Leung. A mandzsu hódítók felégetik a Shaolin templomot, a túlélő szerzetesek és ming ellenállók csapatostul menekülnek belőle, már ha sikerül kicseleznük a csing csapatok támadását. Hung Sze Kvan szerepét tobábbra is Chen Kuan Tai alakítja, oldalán pedig olyan korabeli sztárok játszanak, mint Lo Lieh, Wang Yu és Lily Li, Gordon Lau Kar Fei comeo-járól már nem is beszélve, bár ő még 1977-ban nem akkorra sztár, hogy túlélje az első negyedórát (haláljelenete nagyszerű grand guignol.)
A csing csapatokat az áruló szerzetes, Pai Mei (Lo Lieh) vezeti, Fehér Szemöldök, a mára kungfu archetípussá lett gonosz mester, akinek figuráját Tarantino is átvette a Kill Billbe. Játszi könnyedséggel végez a kolostor apátjával, Chi Sannal, aki tanítványainak kiszabadítására indul. Hung Sze Kvant és társait, köztünk a Gordon Lau által alakított Tongot a csingek csapdába csalják, és majd mindegyiküket lemészárolják. Hung csak hajszál híján menekül meg. A Jangce-folyón le-fel utazó Vörös Hajókon, a vándorartisták között talál menedéket, és itt ismerkedik meg Ying Chunnal (Lily Li), az enyhén szólva vad lánnyal, aki kifejlesztette a saját daru-kungfu stílusát. Hung mintegy előjátékként összeméri vele a saját tigris-stílusát – nemsokára pedig már ott állnak az anyakönyvvezető, vagy legalább is a tizennyolcadik századi, ottani megfelelője előtt…
Pai Mei emberei azonban nyomukra akadnak, és a párnak menekülnie kell. Egy isten háta mögötti tanyán találnak menedéket, ahol Ying Chun megszüli gyermeküket, Wen Dinget (Wong Yu). Az asszony a kisfiút szeretné a daru-stílusra kiképezni, de Hung Sze Kvan ezt megtiltja neki, ugyanis nem tartja sokra a nő által kifejlesztett technikát. Ying ennek ellenére titokban tanítani kezdi Wen Dinget, aki így egyszerre tanulja ki a szülei különböző harci stílusait, és önmagában azokat egyesítve kifejleszt egy saját technikát, amely akkor jön leginkább kapóra, mikor apja sorozatban próbál sikertelenül végezni Pai Meijel. A legyőzhetetlennek tűnő gonosz szerzetes nemcsak fantasztikus kungfu-tudással rendelkezik, de sebezhetetlennek is tűnik; egyetlen gyenge pontja van, a lába között…
Az Executioners from Shaolin nem igazán nevezhető bosszúfilmnek, ugyanis Lau Kar Leung inkább a családtagok közötti kapcsolatokra (illetve apa és fia közt ezen kapcsolatok hiányára) koncentrál. Hung Sze Kvan lényét annyira megszállja a Pui Mei iránt érzett gyűlölete, hogy elhanyagolja a fiát, és a férfi csak a fináléban – már későn – mutatja ki igazi érzelmeit. Szappanopera, kungfu-melodráma és kalandfilm keveredik itt, kitűnő példájaként Lau Kar Leung a műfaj megújítására tett kísérletei egyikének.
A családtagok kapcsolatának e mély kibontása ellenére mégis Pui Mei figurája marad meg leginkább a néző emlékezetében, ugyanis Lo Lieh a testet öltött opportunista gonoszság tökéletes példájaként alakítja a renegát szerzetest. Wong Yu Wen Ding szerepében már korántsem ennyire karizmatikus, neki mindig jobban álltak a wuxiák, mint a kungfu-filmek. Lau Kar Leung rendezése sem annyira biztos kezű, mint remekművei esetében (Eight Diagram Pole Fighter, 36th Chamber of Shaolin): a tempó akadozik, és a forgatókönyv struktúrája sem a legszerencsésebb, ám a film szórakoztató erejét túlságosan ez sem csökkenti.
Mi állhat 48 díj, a reprezentatív szakmabeliek és a közönség ösztönösen szinkronizált bólogatása, elismerő csettintései mögött? Hogy adhat a tematikai hiánygazdaság közepette egy túltermelt toposz, egy mozgóképes megkerülhetetlenség – valami újat? Talán a komponenseknek köszönhetően? Mert van itt vámpirizmus és tini-szerelem, óraközi stikliterrorizmus és idétlen akcentusú külföldi tanár, generation gap és coming out, továbbá kutyák és macskák. Egy gyorskezű kliprendező játékfilmes debütálásakor ez a recept mihez vezetne egy óceánnal balrább… hát, ebbe az is csak bemelegítés után gondoljon bele, akinek acélsodronyból vannak az idegei. Az eleddig televízióban ténykedő Thomas Alfredson (egy pindurit nyugtalan Tarkovszkij vehemenciájával vágott) filmje hólepte brutalitással és szemérmes perverziókkal invitál valahova a misztikus horror és a melodráma közötti farkasordító senkiföldjére – úgy, hogy a rendezőnek a műfajiság legfeljebb annyira áll kézre, mint Bollywoodnak a gorno. Legfeljebb.
Sokan még több módon kategorizálták és kategorizálják, értelmezték és értelmezik a horrort, de ami soha egy, akárcsak éppen hogy makroléptékű áttekintés során sem hiányozhat, az a vámpír. Vissza lehet ásni a hellén mítoszgyökerekig, ijesztően pontos álló-és mozgókép-történeti, médium-elméleti megfeleltetésekre rámutatni (nem reklámozzuk a kvázi-konkurenciát se, de a Nosferatu árnyéka című ujjgyakorlatban pont így tett Kötő Katinka), illetve, á’lá Ernest Jones, a projekció és az elnyomás dinamikáját pszichoanalitikus lelkesedéssel kutatva még ijesztőbb következtetésekig vonszolni az érdeklődőket – miszerint a vámpír a hullabaszás és az inceszt hajlamok legitim (értsd: popkulturális) kielégülésének ágyaz meg... (No-no. This is my serious face.)
És mivel a mozi bő százada alatt mintegy félezer darab foglalkoztatott vérszívókat, az értés illúziója helyett pusztán zsigeribb élményekre szomjas fogyasztó is a bőség zavarával küzd. Bizony, hogy: alkonyattól pirkadatig lehetne sorolni. A Universal magyar koprodukcióban előadott kezdő angol kiejtési kurzusaitól (Dracula, 1931) Willem Dafoe önreflektív ezredvégi playbackjéig (A vámpír árnyéka, 2000), Larraz leszbiánus szoftpornójától (Vámpírok, 1974) a szingli Wesley Snipes mortal-kombat emlékfitneszéig (Pengék), Anne Rice rizsporos parókás interjújának adaptációjától (Interjú a vámpírral, 1994) Stephanie Meyer posztfeminista naplójának tinitrendi fröccsöntéséig (Alkonyat, 2009).
Hogy a tematikailag leginkább az utóbbi kettővel rokonítható Engedj be! hogy kerüli el a mélabús filozofálgatást, a tocsogós szenvelgést, netán a mitikus kellékek unalmas esztétizálását? Hát például úgy, hogy az egy évnyi castolást követően tényleg tizenkét évesek játsszák a (pillanatnyilag és évszázadokig) tizenkét éveseket. Félénken harapdált svéd tőmondatokban kommunikálnak Stockholm külvárosának fagyos panelnihiljében, széthulló családok árnyékában, a pubertáskori marginalitás egyre szorosabb élményei és az aluljáróban vagy épp a közeli nyíresben történt, fatális vérveszteségek másnapi médiadiétája közepette. Minden csak látszólag él, mintha unottan várna, örökké. Az iskolaudvaron száraz szélben perceg a porhó, arrább flakon friss vértől nehézkes, settenkedő léptek morzsolják; a skandináv tél zordan ásítja a szocreál magányt. Itt Isten, a boldogság keresése nemcsak azért dőreség, mert minden teremtmény egyedül hal meg.
Távol az amerikai szuburbán pezsgéstől, távol a dandy dekadenciától; ha valahol szar vámpírnak, halhatatlannak lenni, akkor az ez az a hely.
Alfredson bámulatosan sivár kulisszái között mintha az orosz realizmus elevenedne meg, mintha Gogol köpenyegéből jönnének elő ezek a szánalmasan magukra maradt alakok, s elveszettségüket a tőszomszédságukban megidézett fantasztikum abszurd reflexióként nagyítja fel. A szerényen egzisztencialista Engedj be! gyönyörűen átkötött fahrtjai részleteznek is egyben, elsődleges funkciójuk mégis folytonossá, véglegessé tenni az undor és közöny nyomában vonuló magány, a néhol langyosra hevített, de egyetemleges idegenség alaphangulatát. (Sartre, Camus, valaki?)
A "fiatalkorú" vámpír, Eli helyzetét nem a blackebergi gyilkossági csoport naprakészsége vagy rafináltsága rontja, olyan – intézményes formában – nincs is. A dramaturgiát ugyan ebbéli konfliktusok igazgatják, a feszültség azonban - a vámpír alakját sokszor ölében ringató - queer-fogalomkör moderált háborgatásának köszönhető. Elit a mássága, eltérő szükségletei, kiszolgáltatottsága üldözi. Élete kínzóan mindennapi menekülés, amit csak kizárólagos kapcsolatok maszkja mögül képes túlélni. (A halandók közül van, aki ezt egy macskamenhely permanens dorombolása között próbálja meg, miközben a szociálisan fejlettebbek úgy fogadják a láthatáson egyetlen gyermeküket, hogy „Korán jöttél.”)
A goregazdag forrásművet jegyző John Ajvide Lindquist és Alfredson közösen írták a forgatókönyvet. Nem csak a zaftos megjelenítési lehetőségektől határolták el a filmet (a regény zombijaiból nincs, még egy fél darab se), de a szereplők viszonyát differenciáló, múltba révedő, nem kevésbé explicit vadhajtásokat is elhagyták. A Blackebergbe az idős Hakannal érkező Eli és a szomszéd kiskorú, a kollegiális csínyeket rutinosan szenvedő Oskar románcát látszólag tiszta értékellentétek mentén módosítja a szerzőpáros, ám a sötéthajú, androgün vonású vámpír és az aranyszőke, lányos arcú fiú triviális oppozíciójáról hamar bebizonyosodik: hanyagul kitáblázott, gyenge megvilágítású zsákutca – amiben az alkotók az elegáns sejtetés mellett csak nagy ritkán élnek az éppen-megmutatás gesztusával. Lehet ezt fájlalni, de mivel az egész film a beteljesülhetetlenségről, illetve annak hol melankolikus, hol önmardosó tudomásul vételéről is szól, legalább találva érezhetik magukat a szadisztikus rituálék, a pedofília vagy a homoszexualitás - egyúttal a queer installációk - kontrasztos részletezését áhító nézők.
Teljesen nem kell megrémülni, a maguk természetességével feltűnnek a klasszikus kellékek is: pátosz és színpadiasság nélkül reprezentáltatik a nyolcvanas évek svéd minimalizmusában vegetáló vámpírság. Noha a portyák gyorsak, szangvinikusak és kellőképpen állatiasak (erotikának, kellemnek nyoma sincs), az unalomig ismert élettani és gasztroenterológai sajátságok mindössze mélyítik a film hangulati tónusát. Eli koporsója átázott, sárgult rongyokkal fedett, vízköves kád. Esténként csendesen, szégyenkezve közeledik Oskarhoz, errefelé senki nem hallja meg azt az affektáns hisztit, amivel Neil Jordan Claudiája duzzogta világgá tragédiáját. Vagy csak már évszázadokkal van túl a hisztin.
Ha minden veszni látszik (a mitológia részét képező, címadó motívum szimptomatikus kifejtésekor), tehetetlen dühét vért könnyezve adja nyomasztóan intim világának tudtára. A film legszebb jelenete.
Lina Leandersson (Eli) és Kare Hedebrant (Oskar) alakítása megindító és manírtalan, a CGI decens, míg a hangnemet Alfredson tévés pályafutása alatt megszerzett érzékkel színezi derűsre imitt, meg amott, az Engedj be! legfőbb erénye azonban a magába csavarodó, kerek, látszólagos elhajlásai, felvezetett perspektívái ellenére szimmetrikus narratíva, ami tökéletesen zárt és hervasztóan kilátástalan. Mintha minden szerelem két idegen faj szerelme lenne egymás iránt. Az elvált szülőké, az együtt élőké, a magányos állatbarátoké, valamint – de nem utolsósorban – az egymáshoz őszintén közeledő Elié és Oskaré. És ha nem figyelsz eléggé a részletekre, a katartikus finálé után még azt is találhatod hinni, hogy nem az utóbbi a legelcseszettebb szerelem, amit valaha filmen láttál.
A KIADVÁNY
A DVD dupla (azaz megfordítható) borítóval, és gyönyörű, a film hangulatát tökéletesen megidéző menüvel jelent meg. Technikailag nem találunk benne kivetnivalót: a kép éles és tiszta, az eredeti svéd DTS vagy 5.1 mellett pedig választhatunk 5.1-es magyar szinkront is – mindegyik szépen szól, bár ez nyilván nem az a film, amivel demonstráljuk hangrendszerünk ütőképességét a vendégeink előtt.
AZ EXTRÁK
A bónusz anyagok a mennyiséget tekintve talán szegényesek, de legalább minőségükben nem lehet rájuk panaszunk. Az audiókommentárban a rendező, Tomas Alfredson, illetve a könyv és a film írója, John Ajvide Lindqvist osztják meg velünk gondolataikat. Természetesen szó esik az eredeti regényről is, de többnyire a forgatás részleteibe nyerünk betekintést, történet- és karakteranalízissel kiegészítve – mindenképpen érdekes és informatív. A werkfilm csak 8 perces, de szerencsére bőven több az ilyen hosszúságú átlagos, promóciós bolhafingoknál, amikben a stábtagok körbenyalják egymás seggét. Lényegében ez egy filmjelenetekkel fűszerezett interjú a rendezővel, aki többek közt beszél a ’80-as évekbeli és a mostani Svédország közti különbségekről, a gyerekszínészekkel való munkáról, és arról, hogy a befejezés vajon boldog vagy tragikus (ezen bizony el lehet mélázni) – de beleshetünk az uszodai finálé forgatására is. Van még négy kivágott jelenet (az utolsót leszámítva egyik sem igazán érdekes), meg egy rakás kép, poszter és előzetes.
Kiadó: Corner Film Kép: 2,35:1 (16:9) Hang: svéd (DTS), svéd (5.1), magyar (5.1) Felirat: magyar, angol
Lat den rätte komma in. Svéd. 2008. Rendezte: Tomas Alfredson. Írta: John Ajvide Lindqvist. Fényképezte: Hoyte Van Hoytema. Zene: Johan Söderqvist. Szereplők: Kare Hedebrant, Lina Leandersson, Per Ragnar, Henrik Dahl, Karin Bergquist
Vér, mocsok, kilátástalanság és egy halott ember feje Mexikóban – Sam Peckinpah westernben gyökeredző, nihilista akcióballadája minden idők egyik legvisszataszítóbb mesterműve.
Legendás filmjeiben Sam Peckinpah vérrel írta meg a vadnyugat hattyúdalát, Warren Oates pedig a rendező egyik utolsó mesterművében a róla mintázott karakterrel írta meg Peckinpah-ét. A sajátos, markáns arcvonásokkal felruházott Oates, akinek a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét a negyedik közös mozifilmje volt a Véres Samnek is becézett direktorral, épp olyan lecsúszott, iszákos, szikár és darabos modorú a filmben, mint amilyen a lejtőn akkoriban már lefelé csúszó Peckinpah volt a valóságban (következő művét, a Gyilkosok krémjét félig drogmámorban csinálta végig, túladagolás következtében még kórházba is került). Sőt, az Alfredo Garcia örök vesztes, egy jobb élet után hasztalan ábrándozó, kiégett antihőse által bejárt útra akár a rendező művészi vesszőfutásának parabolájaként is tekinthetünk: Oates a végére ugyanúgy undorodik mindattól, amin keresztülment, ahogy Peckinpah is rendre undorodott a hollywoodi filmkészítéstől, minthogy a producerek folyton kivették a kezei közül nehéz munkájának gyümölcseit, és tetszésük szerint szabták át azokat. Egy kivétel van, az pedig a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét: ez a rendező egyetlen filmje, amit nem vágott meg a stúdió, vagyis az egyetlen, ami 100%-ig az övé. Ezt tartotta legjobb művének, még akkor is, amikor a kritikusok többsége egymást felülmúlva pocskondiázta a vérmocskos bosszúdrámát.
Egy nagyhatalmú mexikói gengszter, El Jefe („a főnök” spanyolul) egymillió dollárt tűz ki Alfredo Garcia fejére, amiért az teherbe ejtette lányát. Benny, a zongorista bártulajdonos már másodkézből értesül az embervadászatról, és csak 10 000 dollárt kínálnak neki a munkáért – de ez is bőven elég egy szebb holnaphoz. Hol komoly, hol alkalmi barátnőjétől, Elitától megtudja, hogy Alfredo Garcia egy hete meghalt autóbalesetben – és hogy közvetlenül azelőtt kettejüknek viszonyuk volt. A pár elindul a temető keresésére, amiben a férfi holtteste nyugszik, hogy új életet kezdjenek a fejére kitűzött pénzből, de az út erkölcsi romlásba és halálba vezet.
A vadregényes tájon elterülő családi farmon felnőtt Peckinpah gyerekkorától kezdve nagy rajongója volt a vadnyugati kultúrának, és ehhez később csatlakozott Mexikó iránti szerelme is. Legtöbb filmjében tetten érhető mindkettő. Az államok déli szomszédja sokszor kapott fontos szerepet a rendezőnél (A szökésben magát a megváltást, a szabadságot jelképezte), aki pedig a western hagyományos eszmeiségének gyilkosaként, és a műfaj újjáélesztőjeként vonult be a filmtörténetbe. Lélekben még azok a művei is westernek, amiknek cselekményét a modern időkbe helyezte: A szökés és a Szalmakutyák minden további nélkül játszódhatna a vadnyugaton, a Vaskereszt is illene polgárháborús kulisszák közé, és a sorból nem lóg ki a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét sem. Már percek teltek el El Jefe mexikói magánbirodalmában, amikor az embervadászatra induló pribékek nem lovakra, hanem autókba szállnak, és ekkor válik csak nyilvánvalóvá, hogy a XX. század második felében vagyunk.
Az úton, amit Benny bejár, megjelennek Peckinpah filmjeinek jellemző westernmotívumai, úgymint a régi emberi értékek elkopása, a modern világ dicstelensége és becstelensége, a melankolikus hangulat, és a totálisan deheroizált vadnyugati környezet, ami menthetetlenül rohad a vérben, bűzben és mocsokban. De míg az életmű derekán készült alkotások antihősei minden romlottságuk ellenére értékes eszmék szerint (barátság, bajtársiasság) éltek, és (törvényszerűen) haltak, itt a vesztes mivoltát indulatosan tagadó Bennyt már leginkább egyszerű, önös érdekek vezérlik. A Sierra Madre kincsét szándékosan idéző megszállott, önpusztító misszióra a pénz és a szebb élet utáni vágy hajtja (annak ellenére, hogy Elita újra és újra lebeszélné, tartva az azzal együtt járó erkölcsi zülléstől, és mondván, hogy elég a boldogsághoz, ha együtt vannak), a nő halála után pedig főleg a személyes bosszú motiválja a vérgőzös finálé irányába. Így a Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét az egy évvel korábban készült Pat Garret és Billy a kölyök teljes lelki és eszmei sivárságát idézi. Ezt csak fokozzák a kies, poros, koszos mexikói táj képei, amelyek éles kontrasztban állnak Benny és Elita zöldellő réten, egy fa tövében csapott piknikével – előbbi jelképezi a valóságot, utóbbi pedig a vágyott, de soha be nem következő jövőt.
Hasonlóképp, ezúttal a főhős halálában sincs semmi felemelő, pedig még a Vad banda elvetemült gyilkosai is megdicsőülve, egy hadsereggel szembeszállva, hősiesen elbukva távoztak a másvilágra. Benny itt ugyanazzal a „minden mindegy”-féle vállrendítéssel megy a vágóhídra, amivel ott éppen Oates karaktere reagál William Holdenére („Let’s go!” „Why not?”): mindegy már, mi történik velük. Csakhogy Bennyt menekülés közben, akár egy veszett kutyát, lövik szitává hátulról, méghozzá nem a bajtársiasság, hanem az erkölcsi romlás következményeként, és a géppuska torkolattüzének záróképként kimerevített szuperközelije egyértelműen deklarálja: ez a jussa. És bár Bennynek az Alfredo Garcia jégben, vérben, legyek közt rothadó fejével kötött bizarr „barátsága”, és feltámadó tisztességérzete („nem érte meg”, illetve a metafora, hogy a főhős Alfredo Garcia sírjában találja meg Elita holttestét, a fejet pedig később ugyanott mossa le, ahol a nő is zuhanyozott) a közönséges bosszúénál egy szinttel feljebb emeli filmvégi ámokfutását, ez nem változtat semmin. Itt senki számára nincs megváltás.
Míg a Vad banda gyerekeken keresztül ábrázolta, hogy a legártatlanabbakat is magával ragadta a fertő (a kölykök, akik skorpiókat és hangyákat kínoznak a film elején, és a fiú, aki agyonlövi Pike-ot a végén), az Alfredo Garciában a nőknek jutott ez a megtiszteltetés. El Jefe lánya maga szólítja fel Bennyt, hogy ölje meg az apját, de még ennél is beszédesebb az anya szerepe, aki csendes elégedettséggel nyugtázza férje halálát. És persze ott van Elita. Abban, hogy Peckinpah művét a kritika csúnyán elmarasztalta bemutatásakor (mellesleg anyagilag is megbukott), nagy szerepe lehetett a Szalmakutyák hírhedt jelenetét idéző majdnem-megerőszakolásnak is. Az utazásuk alatt egy réten megpihenő Bennyt és Elitát két motoros támadja meg, és egyikük (Kris Kristofferson alakításában) azonnal szemet vet a nőre. Konkrét erőszakra ugyan nem kerül sor, ám a jelenet csak annál zavarbaejtőbb: Elita, hogy megvédje szerelmét, önként vállalja a szexuális aktust, de hogy korábban is említett könnyűvérűsége (filmbéli első találkozásukkor Benny gyengéd szavak helyett lekurvázza), vagy prositként szerzett gyakorlata miatt tűnik úgy, mintha élvezné a dolgot, az a közbelépése előtt láthatóan döbbenten álló főhős számára sem világos. Ráadásul Elita gyorsan átveszi a domináns szerepet: alighogy eltűnnek szem elől, a motoros gyámoltalan fiúvá, a nő pedig határozott anyafigurává válik. Termékeny táptalaj azok számára, akik szerették Peckinpah-t sovinizmussal és nőgyűlölettel vádolni.
A filmet a sötét humor, a rendezőre jellemző sajátos vizualitás (virtuóz vágástechnika és lassítások), és Warren Oates briliáns játéka tökéletesíti (már félig rogyott testtartása is lenyűgözően kifejezi a karakter lényegét). Vigasztalan, nihilista, hullákban gázoló bosszúballada ez, aminek már az elején is esélytelen hősét nem várja útja végén senki és semmi – csak egy géppuska csövének feketesége.
A KIADVÁNY
Sam Peckipnah western-díszdoboza már 2006-ban megjelent, de erre a filmre egészen mostanáig kellett várnunk (persze lehetne rosszabb is: Szalmakutyák még mindig nincs). Ehhez képest nem vagyunk elkényeztetve: a kép szemcsés, életlen, akadnak benne kisebb hibák, összességében csupán egy jó minőségű VHS-re emlékeztet. A magyar és angol hang csak sztereó, ráadásul utóbbi baromi halkan szól, a felirat sem mindig áll a helyzet magaslatán, az egyetlen extra pedig egy Peckinpah-filmográfia, ami csak a mozifilmeket tartalmazza, és elfelejt különbséget tenni forgatókönyvírás és rendezés közt. De egyrészt mert a külföldi kiadás sem jobb, másrészt pedig mert ezt a filmet itthon szinte a kutya sem ismeri, még ennek is örülni kell.
Kiadó: Fantasy Film Kép: 1,85:1 (16:9) Hang: angol, magyar (sztereó) Felirat: magyar
Bring me the head of Alfredo Garcia. Amerikai. 1974. Rendezte: Sam Peckinpah. Írta: Sam Peckinpah, Gordon T. Dawson. Fényképezte: Álex Philips Jr. Zene: Jerry Fielding. Szereplők: Warren Oates, Isela Vega, Emilio Fernández, Kris Kristofferson
Roland Emmerich már öt éve nem próbálta elpusztítani a Földet, úgyhogy bőven ideje volt az újabb megalomán katasztrófapornónak. Drámai családi krízis, gyönyörű világvége, magvas mondanivaló az emberi összetartásról, könnyfacsarás és giccscunamik – de pár évig most megint biztonságban leszünk.
A katasztrófafilmek ritkán kínálnak nagy mozgásteret egy kreatív cselekmény kiötléséhez: a főhősnek és fogyatkozó kompániájának jellemzően el kell jutnia A pontból B-be, és ha ez sikerült, megmenekültek. Ezután, ha van pár mosolygó gyerek, egy vakkantgató kutya, a háttérben meg egy naplemente, esetleg egy lobogó amerikai zászló, kész a könnyfacsaró happy end, mindegy, hány milliárd ember hagyta ott a fogát az azt megelőző két órában (á la Holnapután). A 2012-ből ugyan hiányzik a zászló (!), de Emmerich és tettestársa, a (meglehetősen gyatra) komponistából (még gyatrább) forgatókönyvíróvá vedlett Harald Kloser az összes többi klisét megbízhatóan csatarendbe állította.
Mivel a jégkorszak és a meteor/üstököszápor már kipipáltatott, a pusztítás ürügyét most a maja kalendárium szolgáltatta, ami néhány, komoly tudósok által körberöhögött kókler szerint 2012 decemberére teszi a világ megsemmisülését. Az elején gyorsan lezavarják a sztori mögötti „tudományt” (óriási napkitörések következtében vészesen felmelegszik a bolygó belseje, hatalmas földrengéseket, szökőárakat és vulkánkitöréseket okozva), és röpke fél óra elteltével már kezdődik is a pixelorgia. A káosz közepén egy elvált író és limuzinsofőr, Jackson Curtis áll (John Cusack kissé túljátssza szerepét), aki kétségbeesetten igyekszik Kínába menekíteni a családját, ahol a Föld kormányai az emberi faj túlélésének biztosításán fáradoznak, főleg Adrian Helmsley segítségével (Chiwetel Ejiofor viszont élvezetes alakítást nyújt).
A játékidő több mint feléig a 2012 meglepően jól működik: szépen dőlnek össze a toronyházak, látványosan robbannak a hegységek, és bár a Curtis család folyamatos, véletlen megmenekülései fényévekkel vannak túl a röhejesség határán (Bustor Keaton összes karakterének együttvéve nem volt ekkora mázlija), érezni a megőrült anyatermészet roppant, félelmetes, mindent elsöprő erejét, ami a minőségi CGI-nak hála, a film nyilvánvaló gyengeségei ellenére is karfamarkolásra késztet. A humor, önirónia (naná, hogy Hollywood pusztul el elsőként – kár, hogy a híres feliratot nem látjuk eltűnni egy hasadékban) és Woody Harrelson már-már paródiába illő, mégis hatásos kergemarha-figurája mellet hiába vonul fel a sablonok és a fájdalmas karaktersztereotípiák egész sora, a néző azt csinálja, amiért megváltotta a jegyét: szórakozik.
Aztán hasonló történik, mint anno a Holnaputánban: az impozáns, globális rombolásmaratont és a sodró iramot felváltja a kínosan hosszúra nyújtott, nyálban fuldokló menekülés, és a film lendülete menthetetlenül megtörik. Mégis miből gondolták úgy az alkotók, hogy több milliárd ember halála és a világ pusztulása után érdekes látni John Cusackot, ahogy fél óráig pöcsöl a víz alatt valami fogaskerekek közé beszorult plot device kipiszkálásával, hogy be tudjanak zárni egy rohadt ajtót? Ezen a ponton az ötpercenként beszúrt, pármásodperces hosszúságúra csökkentett katasztrófajelenetek már bőven kevesek ahhoz, hogy kihúzzák a forgatókönyvet a szarból. A nemes önfeláldozások, a nagy példabeszédek, az összetartás giccses örömünnepei, a gazdag seggfej bűnhődése, a rokonok könnyes búcsúja, a kutya és a gyerek megmentése, az apját szerető fiú hősködése, a halottnak hitt főszereplő felbukkanása (kétszer!), az elvált szülők szerelmének újjáéledése és az egyéb ostobaságok mind keservesen megbosszulják magukat, és a határozottan jól indult film színvonala gyorsabban zuhan, mint a vásznon az emberiség létszáma. Úgyhogy, ha jót akarsz magadnak, kijössz a moziból, amikor a főszereplők egy teherszállító gépen Kína felé veszik az irányt. Ezzel megajándékozod magad nagyjából másfél órányi felhőtlen szórakozással, és megkíméled magad egy órányi fejfájástól.
Egyszer egy házaspár, akik elhidegültek egymástól/meghalt a gyerekük/májátültetésen estek át, nekivágnak a nagyvilágnak/erdőnek/Nyugat Coloradónak, hogy újra megtalálják egymást/halott gyereküket/májukat. Őszintén, hány ilyen és ehhez hasonló filmet láttunk az elmúlt négy évben? Hogy a Farmhouse mégsem válik egyszerű Vacancy koppintássá, abban nagyrészt az Lake Deaddel méltán az ismeretlenség homályába kerülő forgatókönyvíró Daniel P. Coughlin (továbbiakban Kugli) és rendező (George Bessudo) is benne van - a Farmhouse elképesztően rossz.
Sajnos az én ingerküszöbömet nehezen érte el egyáltalán: de mivel már két hete nálam van a film, és ezalatt számtalan alkalommal próbáltam végignézni, azt hiszem itt az ideje, hogy túlessünk rajta. A történet tényleg annyira sablonos, hogy nem is pazarlom rá a helyet: a férfi és a nő megérkeznek egy különös farmra, ahol Stephen Kingtől lopott mellékszereplőket szántak baljósnak és félelmetesnek. Itt aztán belevágunk a kínzások közepébe - a főkínzómester a Seymour Skinner iskolaigazgatóra feltűnően hasonlító Steven Weber, aki nyílván hatalmas adóhátraléka miatt vállalta el a szerepet. Félelmetesen unalmas és közhelyes - mondjuk nem tudom mit várok el egy olyan színészről, akinek a legemlékezetesebb szerepe a Ragyogás 1997-es tévés újraforgatása.
A szereplők közül egyedül talán Kelly Hu-t emelném ki, gondolom a Péntek 13 sokadik folytatása miatt rakhatták be - de inkább a Nash Bridgesben játszott epizódszerepeire akarnék ezentúl emlékezni, mint erre, ahol csúnyán néz és... nagyjából ennyi. (Jack Donnert - kegyeleti okok miatt - nem említem.) A kísérőzene állandóan jelen van és idegesít - olyan, mint azok a furcsán melodramatikus jelenetek valamely Helyszínelők inkarnációból, amikor megtudjuk a fontos vérfertőző titkokat az áldozatról.
Különösen röhejesek azok a jelenetek, amikor elbúcsúznak és hátrahagyják mindenüket - az ember szinte kívánja, hogy jól megkínozzák a házaspárt játszó William Lee Scottot és Jamie Anne Allmant. Mivel elméletileg kínzás-horrorként harangozták be a filmet, azt gondolhatnánk, hogy ez így is lesz - de ismét csalódnunk kell: a jelenetek ötlettelenebbek, mint a tíz év múlva - nyilván - elkészülő Fűrész 11 leggyengébb darabjai, és maximum azért tűnnek félelmetesnek, hogy valaki ezeket tényleg komolyan gondolta. Ám egy csavar még hátra van: amikor már elkönyveltem magamban, hogy a gore mint műfaj megcsúfolását az alkotók tökélyre vitték, az utolsó tíz perce - teljesen érthetetlenül - átkerülünk egy fantasy filmbe, méghozzá olyanba, amelyet a kilencvenes évek elején is ordítva kapcsoltunk volna el, ha véletlenül belefutunk a Sat1-en.
Nem hiszem, hogy akad olyan forgalmazó, aki behozná ezt hozzánk, ha mégis, akkor maximum az ukrán határ közelében, egy benzinkút olcsó DVD-i között van a helye. Egy dologra talán mégis alkalmas: ha van olyan személy a baráti körben, aki hátbaveregetés közben egy "Ez baromi jó, öcsém, ezt nézd meg!"-el ajánlja nekünk a filmet, tapintatosan köszönjük meg a tippet - majd ne álljunk vele szóba. Soha többet.
Ahhoz a generációhoz tartozom, amely Pirx kalandjaiban előbb látja meg a legendásan nobudget török adaptációs tradíciókat, mint Sinkovits Imrét vagy Zenthe Ferencet, és amely a magyar science-fictiont Eördögh Alexa bimbózó – későbbiekben a Playboy hasábjain kivirágzó – tehetségével társította. „Magyar Science-Fiction” – abszurd műfajelméleti vicc, leírva még inkább; az Űrgammák annyira sci-fi, mint a Magyar Vándor, és az évtizedekből táplálkozó hiátus – ti. a sci-fi űrhideg hűlt helye – fokozatosan feledtette el velünk a zsáner újévezredi birtokbavételének szükségét vagy egyáltalán lehetőségét.
Teljes pompájában, naná, hogy nem pattanhat ki senki ember fiának fejéből, és brutálisan eltökélt s hasonlóképp józan direktor, aki nem is rogyik meg e honfoglalói felelősség terhe alatt – de nem is előzi le magát, mikor lendületesen leereszkedik a Kárpátok lejtőin.
Ambícióknak nem volt híján az elsőfilmes Pater Sparrow: a kiindulópont keresésekor egyenesen Stanislaw Lem munkásságáig merészkedett. Vakmerő legyintéssel letudva, hogy ilyesmibe tört tövig Soderbergh bicskája, a lengyel író és az orosz rendező között elmérgesedő kapcsolat fényében pedig még a Tarkovszkij adaptálta Solarissem tekinthető minden csorbulástól mentesnek. Sparrowt az sem zavarta, hogy Az emberiség egy perce egy történet nélküli pszeudo-izének (egy kimerevített pillanatképnek, az emberiség egy átlagos 60 másodperce statisztikai rögzítésének) történet nélküli ál-elemzése, egy kvantitatív ihletésű, kultúrpesszimista merengés. Sőt, saját bevallása szerint pont ez ütött szöget a fejébe: a cselekmény orientált film nyelvére lefordítani ezt a deklarált megfilmesíthetetlenséget.
A nagy akarásnak egy látványosan zavarba ejtő, és – azért alkotói szándék szerint is – elgondolkodtató nyögés lett a vége.
Egy híres könyvkereskedés teljes állományának egyik percről a másikra, 1 című számbibliába történő átalakulása szimbolikus mirákulum, a Gutenberg galaxis eseményhorizontja. Minden szó, minden irodalom, az individuum minden romantikája, önáltatása a testnedvek, élettani mutatók és halálnemek, a fizikai való szigorú számsorába zuhan; a minőség pislapillanat alatt oldódik fel a mennyiségben, patikamérlegen a végtelen. Hiába a Valóságvédelmi Hivatal szakszerű kivonulása és helyszínelése (a tudományos-fantasztikum érzékletesen szolid díszleteit eleinte krimi-installációk takarják), egy példány átjut a kordonon, hogy a személyes emberi lét elhanyagolhatóságának, sokkírozó számszerűsíthetőségének szemléltetésével fertőzzön. A vaskos kötetek származása, anyaga ismeretlen. Az 1 honnan van? Az eredeti kiadványokkal mi lett? …és hatalmas zűrzavar lesz, hogy hol vannak valójában a dolgok…
Mivel a szitu „nem definitív”, a script önkényesen „szegregálja” a négy legkézenfekvőbb gyanúsítottat, akik a rejtélyes metamorfózis alatt a boltban tartózkodtak (Mácsai Pál alakítja a tulajt, a pult és tudat alatt mindenre kapható pénztárost Kerekes Vica domborítja, Sinkó László spontán előkecmergő kedélyterápiás entitás és akad egy energiatakarékos autista, aki fogpiszkálók számolása helyett inkább megkukul), az őket kihallgató Hivatalt, élükön Pitch ügynökkel (Mucsi Zoltán), majd szép lassan magát is – oksági viszonyoktól és narratív dinamikától.
Persze: ez a célja. A kérdés csupán az, hogy Sparrow direkt vagy vélelmezhető rutintalansága miatt lő túl azon. A kényszeres új, a túltelítettség leginkább audiovizuális stimulánsokkal kitapétázott májába úgy ülteti át Lem ötletét (a boncolgatva bölcselkedést), hogy mindeközben saját intertextualitásába fullad bele. Híradó-inzertekkel, dokumentum-felvételekkel, - merüljön Kerekes Vica kellemetes emlőiben akárhányszor nyakig Mácsai Pál - sajnálatosan terjengős álomszekvenciáival, mi több: a képeken ismételten hangsúlyozott üzenetek explicit kiírásával (értsd: fehér háttér, fekete betű, kitartva) görnyeszti a nézőt. Az eszmeiségnek messzemenően megfeleltetett forma bátor, kockázatos mutatvány, biztos kéz kell hozzá. Az 1 túl szuggesztíven zsonglőrködik a tutival ahhoz, hogy ne váljon - egész egyszerűen - fárasztóvá, idegesítővé.
Sparrow kiforratlan stílusérzékről tesz tanúbizonyságot, elegáns metaforáit feleslegesen nyomatékosítja, a misztikum néhol mintha a szerzői tanácstalanságot leplezné, és vitatható döntés a szentenciózus szövegkönyv is: Mucsi és Sinkó Hamvas Béla aforizmáival (nem, ez nem sarkító hasonlat…) civakodja végig a játékidőt. Jó, történetesen szavalhatnának Kantot is, vagy teszem azt empiriokritikus egysorosokat, de nehogy már a lekvár tegye el a nagymamát.
Vagy legalább ne Mucsi és Sinkó szájába adná ezeket a mélyenszántásokat… Utóbbi kizökkenthetetlen jókedvvel togyog fel s alá, míg Mucsi valamennyi rezdülésében ott csörögnek a Jancsó-múlt láncai, mindig csak egy kötőszónyi bazmeg-re van attól, hogy minden magyarok Kapájaként izomból leosszon valakit. Igazán hiteltelenné pedig pont akkor válik, amikor ezekre a nemzeti beidegződésekre bátorkodik rájátszani. Az ezen felüli, hol bámulatosan modoros (Balázs Zoltán), hol szórakoztatóan dilettáns (a távol-keleti laboráns) alakítások sem a rendező castingolási és/vagy színészvezetési gyakorlottságát demonstrálják.
Kár! Nagyon kár. A technikai kivitel (fényképezés, vágás, világítás, díszlet) ugyanis szívmelengetően profi, amihez költségtakarékosan megidézett disztópia-hangulat és helyenként roppant szellemes beállítások dukálnak. Mi több, minden didaktikussága ellenére az 1 fontolandó és érvényes film. Sparrow a valóságot sokadlagos szövegeken, számtalanszor átszűrt képeken keresztül érzékelő mediatizált kultúra, a milliófelé széttartó és gordiuszin összegombolyodó észleleteket szelektáló parancsuralmi intézményrendszer - a Mi van? és a Mi nincs? definitív szegregálhatóságának - hetykén formalista gúnyiratával szolgál. Egy kurva pamflettel – ahogy Mucsi mondja. És ebben a pamfletben minden gőgje, lekezelően hórihorgas rámutatásai és aránytévesztései ellenére is lapul némi szerénység és önironizáló hajlam, hisz egy Lem nagyregényre való ismeretelméleti lózung elpuffogtatása után végül gyűr egyet magán és lehajol a kutyaszaros földközelbe. Ez is csak egy olvasat, ez is csak egy tegnapi cikk – bomlékony és újrahasznosítható. Nem tűnik el, csak átalakul. Valami hasonlót tanácsolnánk a láthatóan nagy energiákat mozgósító Pater Sparrownak, érést, érlelődést, mert ha van film, amely esetében a kevesebb biztosan több lett volna, akkor az az 1.
Majd jön nemsokára a Sorsvonalak, és amíg abba vetjük bizodalmunk, minden gyermekbetegsége ellenére szeressük a magyar sci-fi újdonsült hírnökét.
A Bloom testvérek mások hiszékenységét váltják nagy pénzre. Először kikémlelik áldozatuk jellembeli hiányosságait, sebezhető pontjait, majd a bizalmába férkőznek és elhihetik vele, hogy segítségükkel álmai valóra válhatnak. A csalás működési mechanizmusa lényegében megegyezik a moziéval. Ahogy a néző a filmvászon előtt, úgy a mit sem sejtő áldozat is egy olyan illuzórikus állapotba kerül, amelyben vágyainak beteljesülése valóságos opciónak tűnik. Ez a reményteli állapot azonban csak ideig-óráig tart. A lámpák előbb-utóbb felgyulladnak. A nézőnek ezért az élményért csak egy mozijegyet kell vásárolnia, a szélhámosok által átvert balek azonban jóval nagyobb árat fizet hiszékenységéért. Addig kell élvezni tehát az utazást, amíg tart. Mutat rá sommásan a megoldásra az idősebbik testvér és egyúttal elegánsan a szőnyeg alá söpri a dolog erkölcsi vetületét. És valóban: hogy elaltassák a frissen kiválasztott áldozatuk egyébként is takaréklángon égő gyanakvását, és hogy a közelébe férkőzzenek a csekkfüzetének, megszervezik számára az élete kalandját. A kérdés már csak az, hogy én, mint átverésre és szemfényvesztésre áhítozó néző, élveztem-e az utazást. A kritikából kiderül.
Rian Johnson, első filmje fogadtatásának köszönhetően, egy meteorit kérlelhetetlenségével robbant be a köztudatba. Rendezői debütálásának (Brick) legfőbb ereje abban rejlett, hogy sikeresen ültette át a film-noir sémáit, egy alapvetően műfajidegen környezetbe, a gimnáziumi folyosók világába. A Brothers Bloom forgatókönyve megalkotásakor pedig a szélhámosfilmek hagyományos cselekményvázát vette alapul. Egy pillanatra se higyjük azonban, hogy csak egyféleképpen lehet a Tökéletes trükk megvalósítását filmre vinni. David Mamet munkája, a Játékos végzet például egy visszafogott lélektani dráma egy magányos nőről, aki az unalom elől menekül a svindlerek karjaiba. Az argentín Kilenc királynő, vagy a Nagy balhé esetében, a hangsúly már egyértelműen a külsőségeken van, azon, hogy az előre nem látott fordulatokkal lenyűgözzék és állandó találgatásra késztessék a nézőt. Emellett a Nagy balhé humort is csempészett a szélhámosok mesterkedéseibe. A Brothers Bloom - hangvételében legalábbis - ez utóbbihoz áll a legközelebb. A film könnyed vígjátékként indul, a bevezetőben visszakanyarodik a testvérpár gyermekkoráig. Stephen és Bloom legalább egy tucatnyi nevelőszülőt használtak el, és eközben, ami a többi gyerek számára természetes volt, jégkrémtől kezdve a zsebpénzen át a barátokig, azt ők csak kifinomult és bonyolult trükkök végrehajtásával szerezhették meg. Pimaszságuk, élénk fantáziájuk és istenadta tehetségük a színjátszáshoz szakmájuk legjobbjai közé emelte őket. Ez a szemtelen, de ugyanakkor súlytalan hangvétel egy ideig még nem változik: csupa olyan excentrikus és különc alak népesíti be Rian Johnson művét, akik egy Wes Anderson filmben (Tenenbaum, a háziátok, Édes vízi élet) sem mozognának idegenül.
Penelopé (Rachel Weisz) a tökéletes áldozat. Övé a keleti part legnagyobb lakóingatlanja, Lamborghinivel jár, viszont megrekedt a szocializációs folyamat elején és unalmában hobbikat gyűjt. Az idősebbik testvér, Stephen (Mark Ruffalo) az ész. Egymást átszelő narratívákban és bonyolult folyamatábrákban gondolkodik. Bloom (Adrien Brody) pedig a szív. Az általa megformált esendő, romantikus karakternek kell elcsábítania a dúsgazdag Penelopét. És ott van még állandó segítőtársuk, Bang Bang (Rinko Kikuchi), akit Stephen, egész frappánsan, az ötödik Beatlestaghoz hasonlít. A terv működésbe lép: a dúsgazdag nő hajóra száll, majd lassanként a Kaland, a Bonyodalom, és a Szerelem vitorlája is feltűnik a horizonton.
Hiába sikerült azonban bravúrosan a szereplők bemutatása, hiába utaznak keresztül Kelet-Közép-Európán, ha a forgatókönyv mindig a legnyilvánvalóbb megoldásokat választja, vagyis a Stephen által kitervelt kaland nélkülöz bármiféle meglepő fordulatot. Egy idő után fárasztóvá válnak a trükkök és az átverések, ha már jó előre ki lehet őket szagolni. Rá kellett jönnöm, hogy Stephen a legjobb trükkjét már gyermekkorában elsütötte. Már rég nem láttam ilyen filmet, amely ilyen sokat igért és ilyen keveset teljesített belőle. Sajnos a poénok is elfogytak a film felére. Ezeknek a karikatúraszerű, különc alakoknak jól állt az igazából tétnélküli bohóckodás, de azt, hogy Mexikóban a történet menete sötétebb irányt vesz, a karakterek már nem bírják el és kidomborodik mesterkéltségük, műviségük. Arról nem is beszélve, hogy Mexikótól kezdve nagyrészt követhetetlenné válik a cselekmény. Az összecsapottság érződik a végjátékon. Minden bizonnyal, Ryan Johnson pont a legrosszabb Wes Anderson filmet, az Utazás Darjeelingbe címűt nézte meg túl sokszor. Abban éreztem ezt, hogy a szereplők túl sekélyesek és irritálóak ahhoz, hogy komolyan izgulni lehessen értük.
Sajnos, az egész filmre rá lehet fogni, hogy egy Wes Anderson epigon munkája. A testvérpár divatérzékenysége, a film végén előbújó szentimentalizmus és a zenehasználat is Anderson filmjeit idézi. Nem az eredeti stílus hiányát kérem számon Johnsonon, hanem azt, hogy ezeket az elemeket nem tudta sikeresen alkalmazni. Az a jelenet, amelyben felcsendül Cat Stevenstől a Miles From Nowhere, olyan, mintha hirtelen egy másik filmben járnánk, és ezt mondom úgy, hogy a Butch Cassidy és a Sundance kölyök biciklis, esőcseppek esnek a fejemre kitérőjét imádom.
A színészek azt hozzák, amit megszoktunk tőlük. Aki látta már Adrien Brodyt a King Kongban, vagy a Darjeeling Limitedben, annak minden gesztusa ismerőse lesz. Sose hittem volna, hogy valaha rosszat fogok mondani Rachel Weiszról, de a játéka néha átmegy ripacskodásba, amikor Prága közepén elkezd ugrándozni, az volt az első pillanat az életemben, amikor sikerült kiszeretnem belőle. Az egyetlen kellemes meglepetés Rinko Kikuchi nevéhez fűződik. Sajnos sokat elmond a filmről, hogy a benne felvonultatott karakterek közül a legemlékezetesebb gyakorlatilag néma. Bang Bang az egyetlen, akit a Nagy balhé két, minden hájjal megkent fősvindlere is biztosan alkalmazott volna a szélhámosbrigádjában.
A film legnagyobb hibájának azt tartom, hogy Stephennek nem sikerült elhihetnie velem, hogy ő tényleg olyan mesteri történetmesélő. Nem szívesen vennék részt az általa kitalált kalandokban, és nemcsak azért, mert hazaérve szívrohamot kapnék a kipostázott bankszámlaegyenleg láttán, hanem azért, mert unalmasnak találnám azokat. Elindult volna vajon Stanley Livingstone nyomában, ha csak unalmas afrikai útibeszámolókat olvasott volna? Ebből is látszik, hogy hatalmas felelősség nehezedik a történetmesélők vállára.
A ’80-as évek vizuális és zenei esszenciája egy road-movie-szerű romantikus horrorwesternben – Kathryn Bigelow filmjében amorális, gyilkos vámpírcsalád ámokfut vér után a vadregényes nyugaton, amíg bele nem törik a foguk a szerelem és a család szentségébe.
Az 1987-es Alkonytájt skizofrén alkotás: egyrészt üvölt róla, hogy egy nő írta, hiszen az egész sztori egy gyengéd szerelmi szálra van felfűzve, másrészt viszont fényévekre van mindenféle nőies finomságtól és kellemtől. És nem csak a vér és az akkoriban igen merésznek számított erőszak miatt: Bigelow (írótársával, Eric Reddel, aki egy évvel korábban egy másik kultklasszikusért, Az országút fantomjáért is felelős volt) az egyik első volt azok közt, akik újraértelmezték a vámpírmítoszt, és sutba vágták toposzait, de a fokhagyma, a feszület és a hasonló kellékek hiányánál sokkal fontosabb maguknak a vérszívóknak az ábrázolása. Ahogy anno Dashiell Hammet lerángatta a krimit az elegáns úri körökből az utca mocskára, úgy váltja le az Alkonytájt a romantikus vonásokkal színezett, arisztokratikus vámpírgrófokat amorális, koszos, fegyverforgató tömeggyilkosokra.
Az apjával és húgával egy poros kisvárosban élő Caleb összeakad egy csinos lánnyal, Mae-vel, aki az első adandó alkalommal nyakába mélyeszti fogait. Caleb fájdalmas átalakuláson megy keresztül, aminek eredményeképpen befogadják őt Mae vámpírtársai – csakhogy az „apa”, Jesse Hooker „családja” gyilkosságokat vár el tőle beavatás gyanánt, így a nappali utazások és az éjszakai öldöklések közepette Calebnek választania kell igazi és fogadott famíliája között.
Bigelow vámpírjainak szeme nem világít vörösen, és nincsenek hosszú szemfogaik, mégis félelmetesebbek filmes fajtársaik többségénél, ez pedig nagyrészt a zsánerben egyedülálló eredetüknek köszönhető: a rendező eleinte egy westernt akart forgatni, de mivel a ’80-as években ez a műfaj halottabb volt, mint most a diszkó, inkább az akkoriban divatosabb horrorba csomagolta az ambícióját. Jesse Hooker így egy nagyon is valószerű, amorális gyilkosokból álló bandát vezet, amelynek tagjai mellesleg természetfeletti erővel (és halhatatlansággal) vannak felvértezve. Soha véget nem érő, mészárlásokkal jelölt (ó, az a bárjelenet…) utazásaik során kívülállókként jelennek meg, akik a western hagyományainak megfelelően fenyegetik a békés, tisztességes népeket. Ez a koncepció minden eleganciájuktól és romantikájuktól azonnal megfosztja az öröklétre kárhoztatott, a vér után drogfüggőként sóvárgó vámpírokat, legyen szó akár a minden rezdülésében rémisztő Jesse-ről (Lance Henricksen félkézzel ellopja az egész show-t), akár a pszichopata Severenről (Bill Paxton a film másik fénypontja), akár a gyermektestbe zárt démonról, Homerről, akár a csapat anyjaként funkcionáló Diamondbackről. (Sajnos, ami a színészeket illeti, pont a főszereplőt alakító Adrian Pasdar a leggyengébb láncszem – de annyi baj legyen.)
Az Aliens fél stábja által életre keltett vérszívók mind markáns, jól elkülöníthető szerepet töltenek be Jesse „családjában”, ami ráadásul minden vérontással együtt működőképesebbnek (és nem utolsósorban, teljesebbnek) tűnik, mint Calebé. A fiú, az apa és a kishúg közt ugyan nincsenek látható konfliktusok, de a felszín alatt érezhető egyfajta nehezen meghatározható, de nyilván az anya hiányából adódó nyugtalanság, ami abban is megnyilvánul, hogy hősünk a városban issza el éjszakáit. És amikor bajba kerülvén hiába telefonál haza, mert senki nem válaszol, az már elég is hozzá, hogy elkötelezze magát új szülei és testvérei mellett. A tipikus amerikai mondanivaló sajátos továbbértelmezése ez a pillanat: az ember kétségbeesetten vágyik egy család után, amelynek tagjai, ha gondoskodnak egymásról, mindegy, mekkora vérözönben gázolnak. Vagy később, hogy mennyire csonkák. Ugyanis, amikor Caleb számára világossá válik, hogy segélykérő hívására azért nem érkezett válasz, mert apja elindult otthonról, hogy megkeresse őt, ismét fordul a kocka. És bár a vér szavának folyton érezhető befolyása mellett a szerelemi szál már csaknem elhalványul, ha akarjuk, Mae szerepe is értelmezhető egyfajta tudatalatti pótanyaként Caleb számára, és ezzel teljes lesz a kép.
A családdal kapcsolatos mondanivaló, amellett, hogy a rendező sokkal visszafogottabban és elegánsabban tálalja, mint szinte bármilyen más amerikai mű alkotója, nagy segítségére van a filmnek abban, hogy még annál is magasabbra másszon a műfaji ranglétrán, amit a vámpírmitológia jól átgondolt újraértelmezése engedélyez neki. És ami tényleg közel hibátlanná teszi Bigelow majdnem-klasszikusát, az Adam Greenberg (Terminator) mindehhez tökéletesen passzoló, hideg színekkel teli sötét képi világa, a Tangarine Dream talán leghatásosabb, szinte hipnotikus erejű zenéje (mindkettő igazi ’80-as évek-esszencia, jó értelemben véve), és a csaknem megszemélyesítve ábrázolt Nap, amit az alkotók valamiféle gonosz és veszélyes, perzselő szörnyként lebegtetnek a szereplők feje fölött. Bár 1987-ben bemutatásra került egy másik (drágább és sikeresebb) vámpírfilm, a Joel Schumacher-féle Az elveszett fiúk is, az idő próbáját az Alkonytájt állta ki jobban. Bigelow mozija kegyetlen, véres, hangulatos, és minden brutalitása ellenére igazi, emberi szív dobog benne.
A KIADVÁNY
Túl azon, hogy a borító és a menü is gusztustalanul nyálas (inkább passzol az Alkonyathoz, aminek a címét pedig nagyon-nagyon nem akartam leírni ebben a cikkben), nem lehet panaszunk a DVD-re. A kép szép, tiszta, éles, ami pedig a hangot illeti, az 5.1-es és DTS angol sávot mellett választhatunk (surround) magyar szinkront is – persze jobb, ha nem tesszük, mert sem hangzásában, sem színészi teljesítményében nem mérhető az eredetihez.
AZ EXTRÁK
A Corner Film szerencsére nem spórolta le a külföldi kiadás extráit: igaz, a képgaléria és az előzetesek mellett csak egy audiókommentár, egy kivágott jelenet, és egy 45 perces werkfilm van, ami nem tűnik soknak – viszont kifejezetten tartalmas és informatív mindegyik. A kommentárban Bigelow mesél az írásról, a rendezésről, a sztoriról és a karakterek motivációiról (kár, hogy nem csatlakozott hozzá egy-két színész), a werkfilmben pedig a producertől az operatőrig megszólal mindenki, aki számít, teljessé téve az Alkonytájt születéséről kialakított képet. A törölt jelenet csak Bigelow kommentárjával választható, és azt hívatott bemutatni, hogyan látja Caleb a világot vámpírként – a rendező csak azt felejti el közölni, hogy végül miért vágták ki (egyébként mindegy is, a lényeg, hogy kivágták: semmi szükség rá). Az audiókommentáron nincs magyar felirat, a többi extrán van.
ÖSSZEGZÉS
A film a ’80-as évek egyik legjobb horrorja, ehhez nincs mit hozzátenni – a kiadvány pedig több mint tisztességes, és még csak nem is kerül sokba. Ehhez sincs mit hozzátenni.
Kiadó: Corner Film Kép: 1,85:1 (16:9) Hang: angol DTS, angol DD 5.1, magyar surround Felirat: magyar
Near Dark. Amerikai. 1987. Rendezte: Kathryn Bigelow. Írta: Kathryn Bigelow, Eric Red. Fényképezte: Adam Greenberg. Zene: Tangerine Dream. Szereplők: Adrian Pasdar, Jenny Wright, Lance Henriksen, Bill Paxton, Joshua John Miller, Jenette Goldstein, Tim Thomerson
Harcművészeti-filmes ámokfutásom folytatódik - kattints a "kungfu kedd" címkére a korábbi epizódok megtekintéséhez! Egyelőre még mindig a Shaw Brothers táján sertepertélek, de idővel Golden Harvesték felé is elzarándokolunk majd, sőt, később szó esik japán, thaiföldi, maláj és egyéb szuperprodukciókról is. Old school is good school!
TALE OF A EUNUCH (1983) ** rendezte: Hua Shan
Aú. Valószinűleg azok, akik nem rajongói Louis Cha (Jin Yong) munkásságának, még két csillagot sem adnának erre a filmre, én azonban olyannyira kedvelem a film alapjául szolgáló regényt, a Duke Of Mount Deert, és a könyv főhősét, Wai Siu Bót, hogy még ezt a renyhe adaptációt sem tudom teljesen leírni.
Az általam látott legkevésbé koherens ázsiai film a Three Swordsmen (1994) című újhullámos wuxia, de a Tale of a Eunuch már-már letaszítja kétes illatú trónjáról. El nem tudom képzelni, hogy olyanok, akik nem olvasták a regényt, követni tudnák a film sztoriját. Hua Shan egész fejezetekkel végez percek alatt. Wai Siu Bo egy éleseszű, bár sunyi opportunista - Wong Yu (nem Wang Yu!) alakításában azonban alig több egy bunkónál. A Duke of Mount Deer Louis Cha legviccesebb regénye, de ez az 1983-as film túlzásba viszi a poénkodást, ráadásul a gyenge poénkodást, néha az az ember érzése, hogy valami harmatgyenge Wong Jing-filmet néz (persze eme érvelésemnek némileg elveszi az élét, hogy a legjobb Duke of Mount Deer-adaptációnak éppen Wong Jing volt a producere - a 2000-es tévésorozatról beszélek, amelyben Dicky Cheung fantasztikus beleérzéssel adta Wai Siu Bót.)
ROVING SWORDSMAN * (1983) rendezte: Chu Yuan
Tíz perc után már gőze nincs az embernek, miről szól ez a Gu Long-adaptáció. Chu Yuan futószalagon gyártotta a bestsellerszerző regényeinek filmváltozatait, és több-kevésbé mind zavaros, de ez a csúcs. Még talán érthetetlenebb, mint az a bizonyos Three Swordsmen.
JUDGEMENT OF AN ASSASSIN (1977) **** rendezte: Sun Chung
Kiváló, követhető(!) történettel rendelkező wuxia. Sun Chung a Shaw Bros legjobb rendezője volt, remek érzékkel a narratív koherencia irányába, ráadásul a filmjeiben a harci jelenetek mindegyike intenzív, tele remek beállításokkal. Chung mindíg többet akart adni a nézőnek egy szimpla kalandsztorinál.
Az össze karakter érdekes - David Chiang először képes hihetően eljátszani azt a fajta wuxia archetípust, amelybe Chang Cheh filmjei korábban belekényszerítették. Ku Feng a Bak Mei-figurát csípőből hozza, bár ez a Bak Mei nem intrikus, sőt egyedül ő látja át a klánok harca mögött húzódó összeesküvést és ő képes fellépni ellene. Néha azt hiszem, elég Ku Fenges filmet láttam egy életre, és akkor előáll egy olyan alakítással, amely után még több Ku Fenget néznék!
THE PROUD YOUTH (1978) **** rendezte: Sun Chung
És akkor még egy kitűnő wuxia! Louis Cha Xiao Ao Jiang Hu című klasszikusát X alkalommal feldolgozták (a leghíresebb a Tsui Hark-féle verzió), ezt Sun Chung rendezte és Wong Yu alakítja Linghu Chongot, méghozzá meggyőzően. A történet kezdetben cseppet zavaros, főleg azoknak akik nem ismerik a regényt, de gyorsan "kitisztul". Chung rendezése szokás szerint első osztályú, az operatőri munka gyönyörű, Tang Chia akciójelenetei pedig fantasztikusak. Egyedül azért nem adok neki öt csillagot, mivel, a regény szerkezetéből adódóan, hiszen először folytatásos formában, újságban jelent meg, a film is kissé epizódikus. Ennek ellenére, a maga sűrített dramaturgiájával remekül visszaadja a gigantikus hosszúságú könyv esszenciáját.
KUNG FU INSTRUCTOR (1979) **** rendezte: Sun Chung
Sun Chung nem tudott rossz filmet csinálni. Dinamikus rendezés, szép kompozíciók, ütős akció, és mindennek tetejébe Ti lung egyik legjobb alakítása emlékezetes filmet eredményez. Egyetlen gyengéje a forgatókönyv, bár Ni Kuang, ez az emberi írógép mint mindíg, most is igyekszik több helyen kicsavarni a formulát.
Ti Lung ekkoriban ért ha nem is a karrierje csúcsára, de hetvenes évek végi szerepeiben adta tehetsége legtöbbjét. Már nem az a pretty boy volt, aki Chang Cheh filmjeiben, itt már férfi, akinek senki nem állhat az útjába, aki képes egyetlen karcolás nélkül átgázolni egy téglából épített szarodán.
Pontosan tíz év telt el a Blair Witch Project bemutatása óta. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy az amatőrfilmes társadalom újra kitermeljen magának, amgából egy minimálköltségvetésű, viszont a hollywoodi blockbusterek sikereit ostromló horrort. Azért a nagy előd para-szintjét sajnos nem sikerült elérni.
A horror az egyik leghálásabb zsáner az elsőfilmesek számára, hiszen kellő kreativitással olcsón lehet valami igazán látványosat és hatásosat alkotni. Ha azonban még arra sincs pénzünk, hogy egy lelkes és kezdő maszkmestert megfizessünk néhány zombimaszk előállításáért, még mindig támaszkodhatunk arra az elméletre, miszerint mindig sokkal félelmetesebb az, amit nem láthatunk. Így tette ezt Oren Peli rendező is, akinek a legenda szerint akkor jutott eszébe a Paranormal Activity ötlete, amikor egy éjjel egy polcon lévő doboz magától leesett a szobájában, pedig nagyon stabilan a falhoz volt tolva. Egy lelkes filmes ilyenkor nem törődik az anyagi korlátokkal, és az őt izgató sztorit akkor is elmeséli, ha csak néhány ezer (11 vagy 15, a netes információk szerint) dollár áll rendelkezésére. A helyszínen sokat spórolt, ugyanis a saját családi házában forgatott, más helyszínre pedig nem is volt szükség.
Peli ügyesen elkerülte a klasszikus kísértetházas filmek csapdáját, miszerint miért mennek a szereplők folyton vissza a házba, ahol minden éjjel egy szellem válogatott borzalmait kell átélniük. Az ő verziójában a kísértet/démon az egyik szereplőhöz kötődik, tehát hiába is mennének bárhová, az mindig követni fogja őket. Mondjuk kíváncsian néznék meg egy kísértettámadást egy tömött diszkó közepén, de ez a fajta tömegbe menekülési mód talán csak számomra tűnik logikus megoldásnak. Az amatőr kézikamerás felvételek itt indokoltak, mivel a szereplők maguk veszik filmre a paranormális történéseket, és még azt az irrealitást is elkerülik, hogy a legnagyobb bajban nem a filmezéssel vannak elfoglalva a Cloverfield vagy a Blair Witch szereplőivel ellentétben. Az ilyenkor állványon lévő kamera miatt persze sok érdekes történésről maradunk le, de a felvételek így maradnak reálisak, sőt nem is baj, hogy időnként ráhagyják a dolgot a fantáziánkra, amivel még a költségeken is spórolnak.
A két ismeretlen főszereplő (Micah Sloat és Katie Featherston) végig hiteles és szimpatikus, viszont Peli talán túl sok időt tölt velük a nappali beszélgetős részeknél. A Paranormal Activity ilyenkor sem válik unalmassá, viszont sokáig nem értjük, miért tartják az USA-ban a filmet minden idők egyik legfélelmetesebbjének, amikor egy-két rejtélyes ajtómozgáson, és pár fura éjszakai zajon kívül az első hetven percben semmi nem történik benne. Peli aztán az utolsó tíz-tizenöt percben tényleg kitesz magáért, és két valóban csontig hatolóan félelmetes szcénával ajándékoz meg minket. Kétségtelen, hogy van tehetsége a műfajhoz, de a készülőfélben lévő Paranormal Activity 2-ben reméljük nem vár az ijesztgetésekkel az utolsó percekig. A végeredményében pozitív összképhez az is hozzátesz, hogy a sztori végén a vászon elsötétül, és stáblista nélkül kell kisétálnunk a moziteremből.
Charles Bronson nem egy kaméleon. Alakítson akár a pépessé géppuskázott dinnyeterméséért bosszút álló farmert (Mr. Majestik), családjáért bosszút álló mérnököt (Bosszúvágy), vagy harmonikán játszó bosszú angyalát (Ezt mindenki tudja), végső soron ugyanazt az ikonná magasztosult akcióhőst látjuk viszont a képernyőn, aki helyettünk is küzd és győz, és akinek intenzív jelenléte csak Clint Eastwoodéhoz, vagy Bruce Williséhez hasonlítható. Azt is tudja mindenki, hogy mit várhat egy olyan filmtől, amelyben Charles Bronson a főszereplő: a szükségesnél egy szóval sem hosszabb párbeszédeket, macsó-romantikát és pergő akciójeleneteket. Az Erőszak városa azonban nem egy szokványos akciófilm, emiatt csak lényeges hangsúlyeltolódásokkal teljesíti az imént vázolt elvárásokat.
Az ok, hogy ez így alakult, a rendező személyében keresendő. Sergio Sollima túl ambiciózus (és interjúi alapján hiú) rendező volt ahhoz, hogy tisztán a szórakoztatásra kihegyezett műfaji filmeket forgasson. Művei majdnem mindegyikét elgondolkoztatónak szánt, üzenetértékű tartalommal töltötte meg. Szemtől szemben című spagettiwesternje például a fasizmus térnyerését bemutató lehengerlő politikai allegória. A Szandokánnal pedig egy egész generációt állított az antikolonializmus ügye mellé. (Na jó, ezt félig-meddig viccnek szántam.) Az Erőszak városával aztán igazán merészet lépett. Készítésekor, követendő példaként olyan zseniális – mély lélegzet – metafizikus thrillerek lebeghettek a szemei előtt, mint a Szamuráj, vagy a Point Blank.
Most további türelmet kérek azoktól, akik arra kíváncsiak, hogy megér-e a film ezer forintot. Úgy érzem, érdemes egy bekezdésnyi kitérőt tenni és kifejteni a fő kapcsolódási pontot e három, rokonlelkű film között. Jeff Heston (Charles Bronson) bérgyilkos és profi. És ahogy ezt kimondja a hegytetőn állva, ballonkabátban, miközben a lenyugvó Nap hideg fénye auraként veszi körül, arcáról pedig érzelmek helyett áthatolhatatlan huncutság tükröződik, teljessé válik az illúzió: Jeff nem emberből van. A film a hatvanas és a hetvenes évek fordulójának egyik közkedvelt témáját járja körül: hogyan képes megőrizni integritását az egyén az őt felőrölni akaró társadalommal szemben. Jeff egyedül dolgozik, nem tagja egyetlen bűnszövetkezetnek sem, nem tartozik engedelmességgel senkinek, hiába próbálja a tagjai közé csábítani egy befolyásos bűnbanda, amelyet áthallásosan csak úgy emlegetnek hogy szervezet vagy család. Jeff Heston alakja tökéletesen rímel Melville filmjéből ismert bérgyilkoséra, Jeff Costelloéra, vagy Walkerére a Point Blankból. Bronson legalább olyan átütő erővel és intenzitással alakítja a magányos antihőst, mint Lee Marvin, John Boorman filmjében. Ennek a három karakternek egyaránt a függetlenségük a legnagyobb kincsük. Hideg profizmusuk, szakmájukban való jártasságuk és érzelemmentességük tartja életben és adja meg a lehetőséget, hogy egyedüliként alakítsák sorsukat. Lelombozó a kicsengésük ezeknek a filmeknek: a hatalmas gépezetként működő társadalmi szerveződések csak azokat a személyeket nem tudják az irányításuk alá vonni, akik maguk is egy gép üzembiztosságával és precizitásával működnek. Ennek az állapotnak az éléréséért és fenntartásáért nagy árat kell hogy fizessenek: totális magány lesz a sorsuk.
Jeff Hestonnal azonban rémisztő katasztrófa történik: szerelmes lesz. A főcím alatt betekintést kapunk Jeff és barátnőjének idilli nyaralásába egy Karib-tenger-i szigeten, közben szól Morricone lüktető zenéje, amelynek adrenalinnövelő hatását ajánlom figyelmébe az extrémsportok művelőinek. Aztán alighogy vége a főcímnek, még arra sincs időnk, hogy bekössük magunkat és egy autósüldözés kellős közepébe csöppenünk. Technikailag bravúros felvételek sorjáznak egymás után, zene itt már nincs, csak a motor berreg, a kasztni horpad és a kerekek csikorognak a kisváros keskeny utcáin. Tempóban és látványban felveszi a versenyt a Bullitban, vagy a Francia kapcsolatban látott autósüldözésekkel, a helyszín egzotikusságában pedig le is körözi őket. Az első párbeszédre több, mint tíz percet kell várni, Heston csak akkor beszél, ha nyomos oka van rá. Inkább leüli büntetését a börtönben, minthogy barátnőjét (Jill Ireland) belerángassa az ügybe. A cellában álomszerű, töredezett flashbackekben tér vissza a múlt, csak lassanként rajzolódik ki elárulásának története, amelyben Vanessa, a barátnője is tevékeny részt vállalt. Heston, szabadulása után rögtön a bosszúja beteljesítésén kezd el munkálkodni. El is jön az alkalom, de nem képes megtenni, inkább újból összejön Vanessával és ketten a maffiavezér (Telly Savalas) ellen fordulnak. Heston azt veszti el, ami hivatása legjobbjai közé emelte, az érzelemmentességét. Hiába tehát a szakmai profizmus, ha a férfi nem képes létezni a nő nélkül. Döntése akármilyen buta is, teljességgel érthető, Jill Irelandért én is bármikor feladnám az elveimet, és még az se számítana, hogy hányszor árult el a múltban.
A film nagy előnye, hogy a külső jeleneteket látványos amerikai helyszíneken vették fel. Sergio Sollima is igazából akkor kezdett el komolyan érdeklődni a film rendezése iránt, miután kiderült, hogy az Egyesült Államokban forgathat. A történet ismeretében először Chicagot választotta helyszínül, aztán végül New Orleansra mellett döntött, mondván, hogy Chicago túlzottan is nyilvánvaló választás lett volna egy maffiával és merényletekkel terhelt film leforgatására. Sollima és stábja, egy Amerikáért rajongó turista lelkesedével választotta ki a helyszíneket, New Orleans francia negyedét és a kikötői dokkokat, a Mississippi-folyó deltavidékét, a Louisianára jellemző gótikus kúriát, vagy a film klimaxának helyet adó toronyházat. Sajnos ezek az egyébként izgalmas helyszínek – a hatalom megkaparintásának fallikus szimbólumává váló toronyházon kívül – megmaradtak díszletnek és nem váltak a film szerves részeivé, Többször is az volt az érzésem, hogy a kamera, különösebb indok nélkül, belefeledkezett a tájba, amikor a folyóban rekedt rozsdásodó gőzhajókat mutatták, ezt nem bántam különösebben, de a majd' negyedórányi játékidőt kitevő, autóversenypályán és környékén játszódó rész komolyan megsínylette ezt a dokumentarista stílust. Ha elnéző akarok lenni a film ezen részével, azt mondom, hogy a valós idő múlását próbálták rekonstruálni és ezzel érzékeltetni a bérgyilkos-munka gépiességét és monotonitását, csak hát emiatt drámai mértékben veszít tempójából a film.
A film folyását filozofálgatások is megakasztják a gyilkosok pszichéjéről, vagy a hatalom természetéről. Ezek az eszmefuttatások triviális szinten rekednek meg és egyébként is feleslegesek, elég lett volna jobban bízni a képek kifejező erejében, annál is inkább, mert a fényképezés tetszetős és intuítiv. Látva a filmben elszórt akciójelenetek kiemelkedő minőségét, fájdalmas belegondolni, hogy továbbiak elől vette el a helyet a mondanivaló verbális közlésének kényszere. Az Erőszak városa túl didaktikus és felszínes és a stílusa sem elég kiforrott ahhoz, hogy a Szamurájjal, vagy a Point Blankkel lehessen egy napon emlegetni. Egy átlagos akcióthrillerhez képest pedig túlságosan is sokszor ül le a cselekmény. Sajnos, Sergio Sollima ambíciója ezúttal nem volt egyensúlyban a tehetségével, a bankrobbantás elmaradt és egy egyenetlen színvonalú és tempójú, csupán részleteiben lenyűgöző film lett az Erőszak városa. Még szerencse, hogy szerepel a filmben Charles Bronson. Ez a tény önmagában is csattanós választ ad arra a kérdésre, hogy érdemes-e kitúrni a filmet a halmokban álló, ezer forintos dvd-k közül.
A jobban értesültek tudják, hogy a továbbiakban szó sem lesz Luke Greenfield 2004-es vígjátékáról – noha Ketchum műve (ti. a film alapjául szolgáló, azonos című könyv) a szó legszorosabb, legfájdalmasabb értelmeiben szüntet szüzet. A megtörtént eseményeket átdolgozó nyomtatott anyadarab egy hamvas, reményekkel, egészséges vágyakkal teli leányzót taszít bele a pszichés és fizikai megaláztatások fokozatosan hevített, feneketlen katlanjába. Sokakat megtévesztő álnéven egy kolleginánk a korábbiakban már próbálkozott egy kellően hatásvadász ajánlóval. Nem sikerült neki.
Szögezzük le a legelején: a filmet dirigáló Gregory Wilson jóval szerényebb mértékben tudta Ketchum – amúgy pofátlanul egyszerű receptek alapján érlelt – energiáit visszaadni.
Mindenesetre 2007-ben, nagymértékű forráshűséget fogadva, szerény módosításokkal nekiveselkedett, hogy Sylvia Likens életének utolsó nyarát Ketchum – torzító, ám roppant érzékeny és „találó” – szűrőjén keresztül láttassa. Mily véletlen, ugyanebben az évben jött ki Tommy O’Haver An American Crime-ja, mely hasonló lojalitással fordult – magához a valósághoz, mivel a script az 1966-os bírósági tárgyalás jegyzőkönyvére épül, konkrét sorokat hasznosítva abból. O’Haver filmje lényegében az Államokban oly népszerű tárgyalótermi drámák sorát bővíti, a megszokottnál kisebb teret engedve a tanúk padján elhangzó rekonstrukciónak és az ehelyütt vaskosan aláhúzandó tanulságoknak.
A kényszerűségből új ismerősök gondoskodására bízott nővérek története brutálisan puritán, letaglózóan hétköznapi. Féltékenység és hazugság, szépség és ártatlanság, kicsinyesség és hatalom kölcsönös tengelyei mentén indul be a downward spiral. A Golden Globe-ra jelölt An American Crime tényszáraz, rideg, menthetetlenül szalonképes darab, ami egy narratív geggel pont ott enged levegőhöz, ahol Ketchum még újabb gombócokkal terheli a torkot. Mert lendületben van.
Az már más kérdés, hogy pont ez a lendület lett a veszte is. Ketchum ugyanis dühből írta könyvét, és ez a düh közegidegen, esetlenül feloldozó zárlatig hajszolta… Könyvében a Likens eset gerjesztette érzelmi-erkölcsi megrázkódtatását szándékozta átadni, szelektált, sarkított, átírt, míg végül a gender-tematika Russ-Meyer-i csavartságú, émelyítően okos torzóját kapta. Hogy hol sajátította ki majdnem teljesen Sylvia kálváriáját, azt a személyes és kollektív bűnökért lélekben és testben megtöretett Meg Loughlin (Blythe Auffarth) parabolisztikus szenvedéstörténetével hol haladta végleg túl? Erre a pontra talán ő sem tudna rámutatni.
Kellett a tökéletes elbeszélői szemszög. A tiltott gyümölcsök iránt fogékony és eleinte gyermekien amorális, ugyanakkor Meggel szimpatizáló David (Daniel Manche) fiktív alakja töretlen ívet biztosít a kíváncsiság, a meghasonlás és a tehetetlen zsigeri ellenkezés befogadói attitűdjei, a passzív érdeklődés és hősies kudarc között; mindemellett Davidben már a regény címétől kezdve ott feszül az eseményektől való minimális, legalább kerítésnyi távolság, ami a vele való azonosulás további biztosítéka. Kellettek az olyan, már-már népmesébe illő fogások, mint a lányok (autóbaleset általi) árvává tétele, vagy a mostoha (hűvösen patológiás) démonizálása. A Ketchumi esszencia azonban az ivararány változásában rejlik: nála Gertrude Baniszewski (a valóságban az ő felügyelete alatt amortizálódott reszketeg húscsonkká Sylvia) féltékenykedő, intrikus lányainak helyét pubertás küszöbén botladozó, a nemiség fogalmával kulcslyukon keresztül ismerkedő ördögfiókák veszik át. A srácok a hátsó udvarból, akik békésebb pillanataikban gilisztát dobnak a vöröshangyák közé.
A Baniszewski ihlette Ruth Chandler (Blanche Baker) karaktere pedig e fiúgyermekeivel játssza A játékot. Lenn, a dohos, eredendően atombunkernek szánt pincehelyiségben (Sylvia koholt vádú, végzetesen elnyúló szobafogságának, élve eltemetésének színhelye), ahonnan a hidegháborús fenyegetettség áporodott levegőjét teljesen kiszorítja a morbid, otromba szexuális túlfűtöttség.
Egy utólag észrevett válást követően adóságokkal és éhenkórász lurkókkal magára maradt Ruth a férfitársadalom kizsigerelt, szánalmas áldozata, akiben (munka, azaz szociális elfogadás, hasznosság híján) terméketlenül tátongó órái, napjai, évei alatt csontosodott logikává a gyűlölet - „a gonoszság… (mely önmagát radikálisan ésszerű önérvényesítési stratégiának tekinti, szerényebb perceiben. Mámorosabb óráiban viszont a realitásérzék zsenialitásának.”) A nőiség nem természetes sajátság, hanem sebezhetőség, az elbukás garanciája: eredendő hiba, megtorlandó bűn. Lehet-e egy ilyen megtorlásnak gyönyörűbb tárgya, mint egy reá bízott, szűzi teremtés? Lehet-e egy ilyen megtorlást a példamutatás, az okítás hosszasan kitartott, legitim mozdulataként celebrálni? És végül: demonstrálhat-e ő tökéletesebb revansot, lehet-e ő nagyobb annál, ha mindezt saját fiainak kezei és egyéb testrészei felett gyakorolt hatalommal viszi véghez? Hisz ezek a fiúk Ruth cinikusan macsó nevelése alatt olyan korcsokká váltak, akikben csak a megfelelő impulzusra vár az a flegma szadizmus, amivel anyjuk azonosítja a férfit…
A projekció megkerülhetetlenül precíz, a kör bezárult, A játék elkezdődött. A pincéből nincs menekvés.
Ne próbáld elképzelni, mire képes pár tizenéveske fiú egy tizenéveske lánnyal, ha – anyai noszogatásra – bármit megtehet. Ketchum pőre, sallangmentesen ponyva leírásában úgyis messzebb megy (Orwell 101-es szobájában retteghetett így az olvasó), még amikor nem ír semmit, akkor is. Azok az elhallgatások mellesleg a maguk traumatikus black-out jellegükkel az emlékezés keretébe ágyazott regény pszichológiai hitelességét is erősítik.
Gregory Wilson üzembiztosan kifeszített vásznán azonban ezekből nem sok marad meg. A szűkös játékidő, az erkölcsi lekerekítések és a szemérmesebb láttatás során elvesznek Ruth hol vérfagyasztóan nyájas, hol liturgikusan eltökélt külső, David egyre zavarodottabb belső monológjai valamint a könyv hanyag időbelisége – amiktől olyan ijesztően hihető volt a perspektíva. A lírai betétek, a matiné-lassítások, az irodalmi forrás kétszeresen elírt végkifejletének sietős egybeklopfolása és például a rendőr pufók karaktere teszik a filmet majdnem makulátlanul instanttá és gyomorkímélővé – és ezt igazából meg is köszönhetnénk a kedves rendezőnek.
Az év legjobb szar filmje a Crank 2 mellett: tömény audiovizuális őrület, szempróbáló akcióorgia, bizarr videóklipes hullámvasút, guilty pleasure a javából. Menekülő ember a konzolgenerációnak.
Mark Neveldine és Brian Taylor író-rendezők láthatóan csak egyvalamihez értenek, de ahhoz legalább nagyon. A Crank-filmekkel megmutatták, milyen tökéletesen passzol a modern klipek kavargó, villogó, agyonvágott, szétszűrőzött, tarka látványvilága egy magát lazán félvállról vevő, ironikus akciómozihoz, és ugyanezen az úton járnak a Gamerrel is. A kevesebb mint másfél órás, de hiperintenzív antiesztétikájának hála jóval hosszabbnak tűnő adrenalinbombának nincs se agya, se szíve, humora és töke viszont annál inkább van, és többre nincs is szüksége.
A jövőben a számítógépes játékok szerelmesei már nem pixeleket irányítanak, hanem hús-vér embereket, akik egy milliók által nézett valóságshow-ban (Slayers) bábokként rángatva ölnek és halnak. Halálra ítélt bűnözők ők, akik így kapnak egy utolsó esélyt az életben maradásra: aki túlél 30 csatát, az szabad. Persze ez még senkinek nem sikerült, és most is csupán a hatalmasok disznóságai miatt ártatlanul elítélt Kable áll közel hozzá, aki mellesleg csak haza akar jutni a feleségéhez és a kislányához, tökmindegy, hány hulla szegélyezi az utat.
Neveldine és Taylor nem tökölnek sallangokkal, pontosan tudják, hogy mit akarnak, és azt meg is valósítják. Nem kellenek kidolgozott karakterek, sziporkázó dialógusok és rafinált történet, sem érzelgősség és tanulság, csak egy még épphogy elviselhető, tébolyultan hektikus képi világ, amiben szünet nélkül süvítenek a golyók, és robbannak a gránátok. A Gamer első fele tökéletesen működik, a csaták szemfájdító forgataga és esztelen tempója egy pillanatnyi nyugalmat nem enged a nézőnek. Amikor Kable később kikerül a játékból, a cselekményen már eluralkodnak a szálelvarrási kényszerből adódó toposzok: családot kell menteni, és főgonosz ellen kell szervezkedni. Ez az a pont, ahol az íróknak muszáj a sztorival foglalkozniuk a mészárszék helyett, és a lendület érezhetően megtörik.
Így is van azonban épp elég elborult ötlet (nameg kivillanó cici), ami fenntartja a figyelmet. A szédítő akciókat ugyanis a tönk szélén álló társadalom végletekig fokozott, gonosz, cinikus, gúnyos szatírája ragasztja össze: bizarr valóságshow-k, zseniálisan pojáca celeb-főgonosz (a castingos észnél volt: Michael C. Hall telitalálat a szerepre, finálé előtti abszurd tánca pedig frenetikus), vaskos trágárságokkal előadott hírek, cirkusszal etetett nép, négy fal közt begubózott emberek, virtuálissá alacsonyodott kommunikáció és kontroll nélküli tudomány. Ellentétben a Crankkel, az alkotóknak itt mondandójuk is van, de ebből nem csinálnak nagy ügyet – a társadalomkritika szépen meghúzza magát két zúzás közt, és inkább csak annak briliánsan őrült ürügyeként van jelen.
A mellékszerepekben egy rakás ismerős arc kényeztet minket (Kyra Sedgwicktől Alison Lohmanen át John Leguizamóig), a főszerepben pedig a kellően tökös és kőkemény Gerard Butler domborít meggyőzően. Igaz, karaktere, Kable feleolyan cool sincs, mint az emberi úthenger, Chev Celios, de van elég szufla és ötlet a filmben, ami kárpótol érte. A Gamer nem a nagyapák mozija, viszont célközönsége számára az év első számú bűnös élvezete lehet.
Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, így itt az ideje, hogy mi a Geekz-nél is teljes sebességbe kapcsoljunk. Folytatjuk például a nem létező keleti-klasszikusok-kevesebb-mint-egy-rongyért nevű dvd-ajánló sorozatunkat, most éppen egy kevéssé ismert koreai remekkel, Lee Myung-se, a minden általa megvizsgált műfajt millió szilánkra robbantó és újra összerakó vizuális megszállott Nincs menekvés-ével.
„A történet kitalált városban játszódik, szereplői és helyszínei mind a képzelet szülöttei. Mindössze a rendőri gyakorlat leírása követi híven a valós nyomozási módszereket"
Az idézet az állott kávétól és poros aktáktól szagló rendőrhétköznapok legelkötelezettebb dalnokától, a végeláthatatlan talpalásokkal megoldott rutinügyek poétájától, a halhatatlan Ed McBaintől származik. Hogy Myung-se olvasott-e tőle valamit (éppenséggel olvashatott, mert regényei megjelentek Koreában is), azt nem tudom, de a Nincs menekvés olyan mintha Ed McBain szíve dobogna benne!
Az alapszitut akár egy „87-es körzet"-regény hátoldalán olvashatnánk: történetünk „hősei" detektívek, teljesen hétköznapi figurák, magánéleti gondokkal, szakadt autókkal, emberi gyarlósággal és álmosítóan átlagos ügyekkel. Most azonban minden tudásukra és szerencséjükre szükségük lesz, mert egy náluk sokkal intelligensebb ellenféllel kell felvenniük a harcot. Az őutána folyó, sokszor kilátástalannak tűnő 60 napos hajsza áll a film középpontjában. (Az alaphelyzet egyébként gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a„Süket"-könyvekkel, amelyekben Carelláék visszatérő ősellenségüket, a nagyothalló szuperbűnözőt üldözik.)
Mindazonáltal túlzás lenne azt állítani, hogy a Nincs menekvés-ben egy fotóhűségű portét látnánk a 87-es körzetről, sokkal inkább olyan, mintha egy hógömbön keresztül tekintenénk le rá.
A névtelen metropolisz helyett egy varázslatos zegzugokkal teli város a hajsza helyszíne, a nyomozók pedig a hétköznapi munka során sokkal gyakrabban használják az öklüket és egyéb szúró- és vágófegyvereiket, mint törvényes eszközeiket. A legfőbb különbség azonban, hogy egy koreai filmnek megfelelően az érzelmi váltások sokkal meghökkentőbbek, mint ahogy azt a kisrealista Ed Mcbainnél megszokhattuk: a megrázóan erőszakos részek teljes természetességgel fordulnak át költői szépségű képekbe, elidegenítően elhúzódó gyalogüldözés vált át harsány slapstickbe, aprólékos police procedural ad randevút játékos filmnyelvi bravúroknak.
Nem egy szokványos bűnügyi mozival van tehát dolgunk, de szerintem a detektívfilmek rajongóinak kihagyhatatlan. Tegye fel a kezét, aki nem szeretné látni milyen lenne az, ha Ringo Lam, Jean-Pierre Jeunet és Chuck Jones közösen újraforgatná aMr. Süket trükkjei-t?
A KIADVÁNY
Most lehetne álmodozni a koreai extra kiadásról, ami a film nemzetközi verziója mellett a 15 perccel hosszabb változatot is tartalmazza, de őszintén, egy idehaza mindössze a 2000-es Titanicon vetített, 10 éves rétegfilm megjelenése már önmagában is csodának számít. A képarány rendben (nem úgy mint a hongkongi vagy az amerikai piacra szánt kiadásnál), és a borítón feltüntetettel ellentétben választhatjuk az eredeti hang-magyar felirat kombót, úgyhogy azt mondom, egy kurva szavunk sem lehet!
AZ EXTRÁK
Mondhatnánk nagyképűen, hogy a nemzetközi forgalmazás összes extráját megkaptuk, de ez esetben ez mindössze egy előzetest jelent. Szép lett volna a Besttől ha készít esetleg egy rajongói kommentárt, de félek, azt egyedül kellett volna végigpofáznom.
ÖSSZEGZÉS
Lee Myung-se filmjével kapcsolatban a végletekig elfogult vagyok, kedvenc szubzsánerem egyik legizgalmasabb és legeredetibb interpretációja, amelyet vastagon áthat fiatalságom rajongott írójának szelleme. A lemezzel senki nem fogja feszegetni legújabb házimozijának határait, de megjelent, és csak ez számít!
Kiadó: Best Hollywood Kép: 1,85:1 (16:9) Hang: koreai DD 2.0, magyar DD 5.1 Felirat: magyar
Nowhere to Hide/Injeong sajeong bol geot eobtda. Dél-Korea. 1999. Rendezte és írta: Lee Myung-se. Fényképezte: Jeong Kwang-Seok és Song Haeng-Ki. Zene: Cho Sung-woo. Szereplők: Park Joong-Hoon, Ahn Sung-Kee, Jang Dong-Kun és Choi Ji-Woo.
Dél-afrikai Köztársaság, ötvenes évek, apartheid. Egy fehér családnak takaros fekete kislánya születik: nem ébenfekete, mint az őslakosok, de azért mégsem fehér. Szülei – főképp az apartheidet, ha nem is túl lelkesen, de támogató apuka – foggal-körömmel próbálják fehérnek nyilvánítani, aztán mire sikerül, a kiscsaj összejön egy feketével. Családból kitagadás, sírás-rívás, úgyse jó, ha fehér, úgyse, ha fekete, és mire a kilencvenes évek első felében végre – papíron – eltörlik az egész beteg rendszert, Sandra Laing élete romokban, szüleitől, testvéreitől, volt férjétől elszakadva, egyedül neveli (fekete) gyermekeit, miközben egy gyárban húzza az igát.
Az, hogy Sandra Laing története igaz történet, az ilyenkor szokásos „hümm”-nél többet nem igazán képes kiváltani a nézőből. Elbaszott egy életút, annyi biztos, szépen rávilágít az apartheid abszurditására, de ebben a sótlan midcult-tálalásban, amit a Skin képvisel, minden élét és erejét elveszíti. Valós alap ide vagy oda, a Skin maga a megtestesült didaxis, melynek minden sematikus szereplője, a jól ismert sablonok mentén viszonyul a szerencsétlen kislányhoz és bőrszínéhez: édesanyja szereti, bármi is legyen, a Sam Neill által – amúgy kiválóan – alakított apuka bosszúsabb pillanataiban egy headshottal tenne pontot az ügy végére, fekete férjéről meg nyilván kiderül, hogy ugyanolyan rasszista, mint a fehérek. A rendszer képviselői – tanárok, irodisták, biológusok, ügyészek – pedig beszűkült barmok, elég is róluk ennyi.
Ezt a történetet hagyományos életrajzi formában feldolgozni a lehető legszerényebb vállalás, amit Anthony Fabian rendező-forgatókönyvíró (és másik három forgatókönyvíró-társa) maradéktalanul teljesít. Ez elegendő is volt ahhoz, hogy bezsebeljenek pár díjat néhány kisebb fesztiválon, de ahhoz kevés, hogy filmjük maradandó tiszteletadás legyen Sandra Laing élete és szenvedései előtt, vagy éppen mementóként szolgáljon a rasszista rendszerek ellen. Középszerűségéből fakadóan a legizgalmasabb kérdéseket a Skin óvatosan ki is kerüli: például arra, hogy valójában maga a film is ugyanúgy különlegességként mutogatja hősét, mint Sandra apja tette, nem kapunk semmilyen reflexiót – pedig valljuk be, a puszta tény csavarint egyet a rendezői koncepción. A történetben rejlő szatíra-potenciál szintén kiaknázatlan marad: szereplői nem elég elrajzoltak ahhoz, hogy a film ebbe az irányba mozduljon, ahhoz viszont túlzottan egyszerűek és sematikusak, hogy többek legyenek egy tanmese illusztrációinál. (Jellemző, hogy a Skin egyik legmegrázóbbnak szánt jelenete is csak halkan pukkan: a kicsi Sandra a mosdóban összekutyult tisztítószerekkel próbálja magáról lemosni a bőrszínét – lehetne gyomorrúgás-szinten kegyetlen pillanat, de ehelyett simán szájbarágós és határozottan kínos.)
Mindennek köszönhetően az az izgalmas helyzet állt elő, hogy a szintén a Dél-afrikai Köztársaságba helyezett District 9 ufótücskeivel és videójáték-esztétikájával sokkal hatásosabban és emlékezetesebben beszélt akár a másságról, akár az apartheidről – miközben a cselekmény egy pontján, mintegy erősítve a párhuzamot, Sandra is elkeveredik Johannesburgba. Blomkamp filmjében elérte, hogy a néző, ha nem is undorodjon, de minimum némi távolságot tartson a ciripelő alienektől – eltekintve a megszállott ízeltlábú-rajongóktól –, hogy aztán a főhőssel együtt kezdje elfogadni a másik kultúrát. Fabian filmje ezzel szemben nem több történelemórára való szemléltetőeszköznél, ami után a hatvanéves tanárnő álmatagon megkérdezheti, hogy miért is volt ez szomorú, gyerekek?
Mindenkit megnyugtathatok, nem történt trónfosztás, minden idők legjobb zombis vígjátéka továbbra is a Shaun Of The Dead maradt. Várjunk csak! Ez igazából pont, hogy nem egy megnyugtató hír. Na, akkor még egyszer. Mindenkit el kell, hogy keserítsek, nem történt trónfosztás, minden idők legjobb zombis vígjátéka továbbra is a Shaun Of The Dead. A Zombieland pedig megmaradt egy nagyon ügyes próbálkozásnak.
Az összehasonlítás elkerülhetetlen, hiszen már az első kritikák is a méltán sikeres brit etalonhoz mérték a filmet, de saját bevallása szerint magát a direktor urat is inspirálta a regnáló klasszikus. De szerencsére ennyiben ki is merült a dolog, mert itt szó sincs replikáról, még hasonlóságot, kölcsönzött elemeket sem nagyon lehet felfedezni benne, a Zombieland pedig kábé úgy különbözik a Shaun of the dead-től, mint az angol humor az amerikaitól.
Shaunék jó angol szokás szerint a kocsmában kerestek menedéket, a Zombieland szereplői viszont nem nagyon maradnak egy helyben, vagyis egy road-movieval van dolgunk. Főhőse a Jesse Eisenberg alakította Columbus (a filmben mindenki az úti céljának megfelelő városról van elnevezve), a zombik által alaposan leélt világban magára maradt kollégista diák, aki éppen a szüleihez tart hazafelé. A film gerince tulajdonképpen az ő alkalmi narrációja, és a zombi támadások túlélését megkönnyítő, a képernyőn 3D-ben is megjelenő szabályai, melyek visszatérő elemei a sztorinak és valóban ötletesre sikerültek. (Csak példaképpen, hogy értsük: Ilyen például az első szabály, a megfelelő erőnlét („Elsőként a kövérek haltak meg”), vagy a 2. számú szabály, miszerint mindig kétszer lőjjünk/üssünk a zombikra, biztos, ami biztos.) Ezeket és még néhányat a filmben nem szereplők közül már egyébként a film promóciójaként is megnézhettünk a neten. Columbust útközben egy Tallahassee (Harrelson) nevű különös déli fickóval hozza össze a sors. A kígyóbőr kabátot viselő cowboy kalapos suttyó tulajdonképpen az utolsó amerikai akcióhős, egy tehetséges zombikiller, aki imádja a fegyvereket, és akinek egyetlen igazi célja, hogy találjon egy Twinky nevű hülye amerikai édességet még valahol. Woody Harrelson parádés a szerepben, ami nem is csoda, hiszen a karakter kialakításában jelentős részt vállalt.
Ha már találkoztak, akkor úgy döntenek, hogy ketten együtt haladnak tovább, át Zombiföldén a céljaik felé, de a sors az útjukba sodor még két leányzót, egészen pontosan egy ravasz testvérpárt. A szexi kamasz Wichita (Emma Stone) és a 12 éves, de belevaló Little Rock (Abigail Breslin) eleinte jól átverik őket, kétszer is lenyúlják az autójukat és fegyvereiket, de aztán természetesen úgy alakul, hogy végül ők is úti- és sorstársai lesznek a két férfinak. A társaság útközben hol zombi-attakokat ver vissza, hol élvezi a kiürült világban maradt apró örömöket, majd a kezdeti bizalmatlanságok ellenére a kényszer szépen lassan csapattá kovácsolja őket, és hát ahol egy leányzó meg egy srác is van a leosztásban, ott ugye még bármi is megtörténhet.
Eltalált és szerethető karaktereket sikerült írni a filmhez, a történetet pedig gyakran a dráma irányába sodorták, így aztán a poénok sem egyenletesen hullanak, és általában nem is szólnak mindig akkorát, a viccek célkeresztjében pedig ezúttal nem is annyira a zombik, hanem maguk az élők állnak. Woody Harrelson és Jesse Eisenberg párosa nagyon működik, ennek megfelelően főleg Columbus cinikus, és Tallahassee macsó beszólásai, plusz néhány kikacsintós poén gondoskodik a komikumról, bár olyan igazi térdcsapkodós, a jövőben sokat idézendő gegek nem nagyon akadnak, a drámai vonal ugyanis kicsit elüti az élét mindegyiknek, mintha a készítők tudatosan próbáltak volna politikailag korrektek maradni, és inkább egy családi mozit csinálni belőle. Bill Murray cameója viszont mindenképpen a film egyik csúcspontja.
A zombik, akik mellesleg itt is a sprintelős fajtába tartoznak, néhol túlságosan is a háttérbe szorulnak, és ráadásul az egyébként remek smink ellenére sem lettek túl ijesztőek, a gore-t pedig alaposan ki is spórolták a filmből, bár egy vígjáték esetében ez talán még el is fogadható. Az akciójeleneteknek is megpróbáltak némi stílust adni, és ez a zúzós metál zenére komponált belassított zombiaratás elég tetszetős is lett, a slow-motion technika azonban a főcímnél sikerült a legötletesebbre, amikor is a Metallica „For Whom the Bell Tolls”-ára a zombivírus kitörése utáni napokból kapunk vicces, montázsszerű összeállítást. A nagy mellű zombi sztriptíztáncosnő elől sörrel a kezében menekülő öltönyös emberek, vagy a lángoló zombi által kergetett tűzoltó lassított látványa valami elképesztően és morbid módon vicces lett.
A film a mozikban nagyon erősen nyitott, a kritikák szinte kivétel nélkül méltatják, és már egy esetleges folytatásról is rebesgetnek valamit. Mindezek teljesen indokoltak, mert a Zombieland egy nagyon szórakoztató slágerfilm, olyan, ami a zombi-fanatikusokat ugyanúgy kielégíti, mint az átlagos nevetésre vágyó moziba járó közönséget. A Shaun-t azonban nem sikerült megingatnia pozíciójában, hiába is áll az Imdb-n jelenleg előkelőbb helyen. Edgar Wright-ék komédiája egyenletesebb, harsányabb, nagyobb szíve van, persze lehet, hogy csak azért tűnik így, mert európaiként valahogy mintha közelebb állna hozzánk. Ruben Fleischer filmje viszont macsósabb, tökösebb, amerikaiasabb, és ezért kicsit felszínesebb is. De igazából a DVD-ket illik majd egymás mellett tartani a polcon.
A hetvenes évek zavaros viszonyai több olyan különleges eurokult alműfajt is életre hívtak Olaszországban, melyek máig kicsiny, de masszív rajongótáborral bírnak, fénykoruk azonban már a 80-as évek előtt véget ért. Próbálkozások persze akadnak néha, de még giallo-fronton sem éppen számosak (legutóbb még a nagy Dario Argento-nak sem igazán sikerült megidézni önmagát), poliziesco-k helyett pedig manapság az öregedő francia színészekkel kell beérni a hamisíthatatlanul keserű ízű európai bűnfilm rajongóinak.
A Calibro70 lehetetlent vállalt és ahhoz képest egész szépen teljesít: minimálpénzből igyekeztek összehozni egy klasszikus olasz rendőrfilmet, pontosabban annak élet- és kis híján mérethű utánzatát. (A témával ismerkedőknek ajánlom Wostry Feri cikkjét: 1. rész, 2. rész). Lelkes és elszánt múltidézés ez, pattogós muzsikákkal (ehhez pedig itt található a kötelező hanganyag), lepukkant rejtekhelyekkel, hosszú hajú és különös beceneveken nyomuló gengszterekkel, vödör vízbe fojtogatással, bankrablással - és egyetlen, megkerülhetetlen bökkenővel.
A "rajongóktól rajongóknak" címkével ellátható filmanyag Achilles-ina az az egyszerű tény, hogy ma nem akkor van, és minden, ami negyven éve helyt állt és ösztönből, vad hévvel reagált a valóságra, ma már történelemkönyv lapjaira kívánkozó illusztráció egy letűnt korszakhoz. Mint a lovagi játékok: minden hasonlít az eredetire, de mégsincs tétje a küzdelemnek.
No persze a szűk utcákon, fekete macskaköveken suhanó Alfa Romeo látványa így is szívmelengető, a feszes muzsika varázslatosan ismerős hangulatú és azok a frizurák, garbók és napszemüvegek is remekül hozzák a korabeli hangulatot. Mégis, az összhatás túlságosan mímelt, és a film csak akkor kezdi igazán otthon érezni magát a bőrdzsekijében, amikor könyökkel kitöri a virtuális vitrin üvegét, kirohan a képzeletbeli Filmtörténeti Múzeum "Bűnfilm" terméből az utcára, és ott féktelen dühöngésbe kezd - viszlát, drága '70-es évek!...
Így válik fél óra után egy ügyetlen pastiche elegáns kalapemeléssé és egyben posztmodern fricskává. Hogy ennek ki mennyire örül, személyes ízlésének függvénye, de a hosszan kitartott záró kép egészen biztosan mosolyt - mit mosolyt! őrült nagy vigyort - varázsol mindenki arcára, aki vágja a témát. És őnekik ajánlom, ha eddig nem hozta össze volna vele őket a jósors, a Franco Nero főszereplésével készült, youtube-on is fellelhető ötperces neo-noir-spagettiwestern-szösszenetet is. Mert vagyunk, akik a múltban inkább otthon érezzük magunkat, mint a jelenben, legalábbis ha filmekről van szó...
Nem emlékszem, hogy idén bármelyik filmen jobban szórakoztam volna, mint miközben az Orphant néztem - efféle grand guignol, groteszkbe hajló, véres-rosszindulatú, mégis sötéten humoros horrorfilmet mostanában már csak nagyon ritkán készítenek az amerikaiak.
Eredetiség az mondjuk nem sok van benne. Kate (Vera Farmiga) a harmadik gyerekével terhes, de ezt elveszíti. Anyai érzéseinek mintegy tokot keresve - mert annyi van neki, hogy a két korábbi kölöknek túl sok! - férjével (Peter Sarsgaard) örökbe fogadnak egy korához képest rendkívül érettnek mondható árvát, Esthert (Isabelle Fuhrman). Okos, művelt kislány, akinek kedvenc hobbija a festés. Egyetlen különcsége, hogy a csuklóira és a nyakára kötött lányos szalagokat nem hajlandó sosem levenni. Istenem, van ilyen... én sem megyek soha fürödni, hacsak legalább hárman nem néznek közben.
Idővel persze halmozódni látszanak a huncutságok arrafelé, amerre Esther jár: osztálytársa lezuhan a mászókáról, az apácának, aki tanúja volt örökbefogadásának, valaki péppé kalapálja a fejét, illetve mostohatestvéreit is egyre több "véletlen" baleset éri... Lehet, hogy az ártatlan külső mögött határtalan sötétség tátong? Létezik, hogy a kedves házaspár valami nagyon-nagyon-nagyon furcsát fogadott örökbe? És előfordulhat, hogy áldás az abortusz?
A "hirtelen-lett-egy-gyerekem-de-hibás-és-most-visszaváltanám" horrorista alműfajnak számos példánya létezik, kezdve a klasszikus Bad Seeddel (1956), általhajtva az Ómenen (1976), és beleütközve Joseph Ruben Good Sonjába (1993), amelyben Frodó és Hómalón gyepálta egymást. De mondom, ezek csak kiragadott példák, van ilyesmiből egy rakás. A rohadt kiskölkök ijesztőek, mindig is mondtam. Ám nem tagadhatom, az összes közül az Orphant élveztem a legjobban (na jó, az Ómennel együtt lohol, fej fej mellett.) Hideg konzekvenciájában egyébként leginkább Dennis Dimster 1992-es Mikey-jára hasonlít, amelyben szintén egy pöttöm pszichopata szedte áldozatait.
Az Orphanban megvan az a fekete, kegyetlen lendület, ami kiveszett a mainstream horrorfilmből: néha nagyon is tabuszélen sétafikál (át nem lépi őket, annyira azért nem bátor), a vérontást meg jókedvvel műveli. Nem cinikus, száraz és komputeren kiszámított, mint a trágya Fűrész-filmek vagy a mostanában ránk zúdított istentelen, futószalagon gyártott horror-remake-ek. Kedvvel fetreng ugyan a műfaji klisékben, de jópárat kifordít, sőt túlhúz: a film csavarja az egészet átlódítja grand guignolba, néhány másodpercig szóhoz sem fogsz jutni, "ne neeeeem, ennyire nem eshetnek túlzásba, ezt a faszságot...", de aztán magadhoz térsz, és rájössz, hogy nagyon is passzol a film vágtató agyamentségéhez.
A rendező, Jaume Collet-Serra 2005-ös Viasztestek című munkája sem volt rossz, az Orphan meg már egyenesen kiváló. Remélem a csávó megmarad horroristának. És továbbra is játszatja a Vera Farmigát. A csaj arcát órákig tudnám bámulni - nem egy kimondott szépség, de egy ilyen arc ezerszer izgalmasabb, mint a szőke tucatszilikon-picsák bármelyikéé.
Egy lány meztelen holttestére bukkannak egy észak-olasz kisváros melletti tó partján. A film nemzetisége és a kiinduló helyzet miatt adja magát a jellegzetesen olasz krimik, a giallok felemlegetése. Aldo Lado gialloiból (Who Saw Her Die, Malastrana) ismerős melankolikus, tragédiát sejtető atmoszféra hajnali ködként telepszik rá erre a filmre is. Másrészről nem árt észben tartani, hogy manapság Dario Argenton kívül már senki nem próbálkozik a műfaj életben tartásával - A giallo mesterének kései filmjein kívül az Eyes of Crystal a kivétel, ami erősíti a szabályt – és igazából neki is fel kellene hagynia vele, mert a sorozatos önismétléseivel csak a saját legendáját rombolja.
Visszatérve a Tó leányára, ott kísért benne az elődök szelleme, de ha a zsáner bombasztikus stílusjegyeire várunk, hogy feltűnjenek, akkor csalódnunk kell. Andrea Molaioli rendezői debütálása visszafogott, minimalista munka, mindig csak sejtet, és alig mutat meg valamit. Nélkülöz mindenfajta vizuális extravaganciát, burjánzó szexualitásnak híre-hamva sincs, hiányoznak a gondosan megkoreografált gyilkosságok, valamint a pezsgő nagyváros helyett rurális környezetben bonyolódik a cselekmény. A helyszín miatt még eszünkbe juthat Lucio Fulci Don't Torture a Duckling című alkotása, mivel a vidéki táj hasonló dramaturgiai szerepet tölt be mindkét filmben. Mindkettő a perifériára száműzi szereplőit. A Tó leánya az Alpok vonulatai között megbúvó kisvárosban és környékén játszódik, Olaszország északkeleti csücskében, Udinese tartományban, Fulci pedig Szicília kopár, napégette táját választotta helyszínül filmjének. Hiába azonban a viszonylagos periférikus helyzet, Olaszország gazdasági-társadalmi kettéosztottsága ragyogóan szembetűnik a két helyszínt látva. A Don't Torture a Ducklingban a vallási hiedelmek, babonák még társadalomalkotó szerepkörrel bírnak, az alpesi kisváros közösségéből azonban már csak a gyerekeket és a „falu bolondját” hozza lázba a tóról szóló legenda. Már csak ők hisznek abban, hogy valóban él egy kígyó a vízben, és aki a hüllőnek a szemébe néz, az örökre elalszik. A gazdaságilag prosperáló, jóléti Észak-Olaszországban nincsen helye már az ilyen ósdi babonáknak, a tartományi székhelyről kirendelt nyomozó is a gyilkosság racionális magyarázatát kezdi kutatni.
Hiába a címbeli hasonlóság Raymond Chandler, Lady in the Lake című detektívregényével, Sanzio felügyelő szöges ellentéte Chandler nagypofájú, bicskanyitogató modorú privát kopójának, Philip Marlowe-nak. Annál nagyobb a hasonlóság viszont a Morgan Freeman által alakított, bölcs nyomozóval a Hetedikből, vagy, hogy friss és hazai példát hozzak, a Bűnös Budapest nyugdíjból visszahívott rendőrfelügyelője is ebbe a mindenki által ismert archetípushoz tartozik. Ők azok, akik már mindent láttak, amit a szakmában lehetett. Sanzio felügyelő (Toni Servillo, a 2007-es Velencei Filmfesztiválon a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat nyerte el alakításáért) is közéjük tartozik tehát, azonban a bűnüldözéssel eltöltött évek nem múltak el nyomtalanul, kiültek viharvert arcára. Szomorúan néz maga elé, és csak akkor érzi magát elemében, ha kérdéseket tehet fel. Egy nem részletezett fiaskó következtében, megrekedt a ranglétrán, ezért is kaphatta ő ezt a jelentéktelen bűnesetet. Emberiessége azonban nem sorvadt el, a „vén rókákra” jellemző rezzenéstelen elszántsággal veti bele magát a nyomok felgöngyölítésébe. Ő a film megfáradt, de még mindig érző lelkiismerete, ahogy Gittes a Kínai negyedben, úgy Sanzio felügyelő is szinte mindegyik képkockán jelen van.
Egymás után hallgatja ki a fiatalon elhunyt lány rokonait, szerelmét, ismerőseit. A krimi hagyományaihoz híven, mindenki gyanús, az apa, az irigy nővér, a „falu bolondja”, a hokiedző, a házaspár akinél baby-sitterkedett, és hiába süti el egyikük azt az ordas közhelyet, hogy az ilyen kisvárosban nem maradhat semmi titokban, mégis érződik, hogy mindenki rejteget vagy elhallgat valamit. A film egyik nagy erénye, hogy a gyanúsítottak egyike sem red herring, egyikük sem azért van odavetve, hogy még pár percnyi játékidővel el lehessen odázni a gyilkos lebuktatását. Minden egyes gyanúsított kihallgatása közelebb viszi a nézőt és a nyomozót annak a bonyolult viszonyrendszernek a megértéséhez, ami a helyi közösség tagjait összeköti és amelynek központjában a lány állt. Mindenki kizárólag szuperlatívuszokban beszél az elhunytról. De akkor miért kellett meghalnia? Azért mert mindenkinél jobb volt? A válasz a kérdésre csak lassanként dereng fel, mivel a film mesterien él a késleltetés eszközével. Erre kiváló példa, amikor a felügyelő egy home-videot néz. A meggyilkolt lányt követi mindenhova a kamera, a felvétel kezd egyre kényelmetlenebbé válni. A felügyelő arcizmai megfeszülnek, a lány fokozatosanelveszti a türelmét, végül nevén nevezve a kamera másik végén álló voyeurt, felszólítja, hogy hagyja ezt abba. Minden apró előrelépés a nyomozásban felér egy homlokon csapással. És minden új nyomért meg kell szenvednie Sanzionak, mivel a kisvárosban élő emberek átlényegültek az őket körülvevő hegyvidéki tájjá, kövekkel feltöltött folyómederré, sötétzölden hullámzó hegyekké. Nyoma sincs bennük a heves mediterrán vérmérsékletnek. (Ez persze azért is van, mert a film alapjául szolgáló krimi (Don't Look Back) Norvégiában játszódik.) Érzelmeiket magukban rejtegetik, mint a hegyek, a gyomrukban futó búvópatakokat. És titkaik csak a felügyelő gondos vallatómunkájával kerülnek a felszínre. Ez a kínkeserves folyamat tükröződik a film gépi zörejeket, vonósokkal keverő zenéjében (Modern Institute) és a film tempójában is, amely az Alpok völgyeit kivájó gleccserek sebességéhez hasonlatos.
Lehet szimpla whodunnitként nézni a Tó leányát és azt találgatni ki lehetett a gyilkos és miért tette, de emellett van egy másik rétege is a filmnek. A filmbeli konfliktusok majdnem mindegyike a generációk közti szakadékra vezethető vissza. Sanzio felügyelő jegyzi meg rosszallóan, látva egyik kolléganőjénak öltözékét, hogy manapság rejtegetik növekő hasukat a várandós nők. És ez a távolságtartás később sem változik. Szülők értetlenkedve figyelik, hogy mit csinálnak a gyermekeik, nincs kulcsuk hozzájuk, nem tudnak a közelükbe férkőzni. Sanzio felügyelő sem kivétel, képtelen kommunikálni a tinédzserkorú lányával, úgy vallatja vacsora közben, mintha egy gyanúsított lenne. Nyomozása a tóparton talált lány gyilkosa után, egyben kutatás egy rég elvesztett kapocs után, ami összekötötte a saját gyermekével. Azonban hiába sikerül megoldania a bűntényt, megnyugvást – ahogy a „falu bolondja” is – csak a misztikumban talál. Életében talán először nem racionálisan értelmez egy jelet, nem a legvalószínűbb eshetőségre következtet belőle, hanem arra, ami a lányának a legkedvezőbb. És ez az oly' emberi tulajdonság néha elég a családi békéhez.
A nő (Kim Hye-ja), aki a rét közepén táncol egymagában, meghatározhatatlan korú: valahol a középkor és az öregkor határán lehet, a mozdulataiban még ott a ruganyosság, de a testét már elkezdte lerombolni az idő. A magánya szabadság is egyben, senki sem látja, senki sem ítéli el, senki sem neveti ki; a tánca ezt ünnepli és azt a fiatal nőt gyászolja, aki ő valaha volt.
Mert amikor visszatér az emberek közé, túl sok oka nincs az örvendezésre. Szűkös körülmények között egyedül neveli szellemi fogyatékos felnőtt fiát, Do-joont (Won Bin), aki azért van annyira önálló és önfejű, hogy állandóan bajba keveredjen. Őt is, meg a semmirekellő haverját, Jin-taét is jól ismeri a helyi rendőrség, nem veszik őket komolyan. Mikor a két semmirekellő egy privát golfpályán botrányt csinál, figyelmeztetésnél többet nem kapnak büntetésül.
Egy reggel azonban a rendőrség mégis letartóztatja Do-joont. Egy elhagyott ház emeleti korlátjának döntve járókelők egy iskoláslány hullájára találtak, a halott közelében pedig az egyik, a klubból megcsappantott golflabdát. Minden jel arra mutat, hogy Do-joon verte be valamilyen nehéz tárggyal a lány fejét, és hagyta közszemlén, valamilyen megmagyarázhatatlan okból, mert hiszen ki tudná miféle gondolatok vezérelnek egy ilyen elmeháborodottat? Az anyja természetesen nem hisz a fiú bűnösségében, és magánnyomozásba kezd, és mindenkit meglepő módon több olyan ténynek is nyomára jut a végzetes éjszakával kapcsolatban, amelyek a srác ártatlanságát látszanak bizonyítani...
Bong Joon-ho (Memories of Murder, Host) valószinűleg a koreai újhullám legtehetségesebb rendezője, egy egészen egyszerű okból: mert a puszta, elemi történetmeséléshez neki van a legtöbb érzéke. A filmjei rendkívüli ügyességgel képesek a koreai mozi hátulütőjét, az egy filmen belül a több műfaji elemmel való zsonglőrködést narratív szempontból homogén, mégis sokoldalú filmmé kovácsolni, olyan filmmé, amely a hirtelen zsánerváltások révén nem tűnik valamiféle skizofrén futószalag-terméknek. Természetesen megy ez másoknak is több-kevesebb sikerrel, de annyira biztos kézzel, mint Bong Joon-ho, nem csinálja senki. Ráadásul, bár a koreai filmrendezők élvonalába tartozik, így általában nagyobb költségvetésekkel dolgozik, súlycsoportbéli kollégáitól eltérően a filmjei nincsenek túldíszletezve, túlkosztümözve, "túlproducerálva". A sztori számára a legfontosabb.
És erre a képességére szüksége is van, hiszen a Mother sem az, aminek látszik. Társadalmi szatírának indul, aztán átmegy tiszta Hitchcockba, és végül olyasmivé válik, amelyre senki sem számít, mert műfajidegen módon, zsáneren általlépve állásfoglalást kényszerít ki a nézőből, a legalapvetőbb emberi ösztön, az anyaság végzetességével, végletességével kapcsolatos állásfoglalást. Meddig lehet elmennie egy anyának, és ha elmegy a végletekig, utána hogyan számol el önmagával, a világgal, a lelkével.
Bong Joon-ho a zsánermotívumokat egybefolyatja, de trükkjére nem tereli rá a figyelmet, mert elsődleges a történet, rendezése sosem válik öncélúvá, elegáns és visszafogott. A forgatókönyv fantasztikusan ügyes, lassú de töretlenül megy előre, minden egyes jelenet az előzőre épít, így a film egy pillanatra sem lesz unalmas.
És mindezen jóság ellenére ez mégiscsak Kim Hye-ja filmje. Most, szeptember utolsó napján ki merem jelenteni, hogy nem fogok látni idén az övénél lehengerlőbb alakítást. Ennek az idős nőnek a fantasztikusan kifejező, alapvetően kedves arca maga a film, az összes rebbenésével, szenvedésével, örömével. A film közepe táján, ez az egészen addig vagy lábtörlőként, vagy odaadó, szelíd anyaként viselkedő ember, összeszedve minden lelkierejét, beállít a meggyilkolt lány temetésére, és közvetlenül belenéz az áldozat rokonainak arcába, úgy jelenti ki, a fia ártatlan. A szó, az egy dolog, de ami a tekintetében robban, a változás, ami a szemei mögött egy pillanat alatt végbemegy, az leírhatatlan.
A Surrogates feje tetejére állított világában az emberiség nagy része kizárólag tökéletes és attraktív robot-dublőrökön keresztül kommunikál a külvilággal, sőt, még Bruce Willis fényes búrája is teli hajjal. Totál fantasztikus. Utóbbi egy nyomozó, Tom Greer szerepében feszít, aki nemcsak félrefésült szőke frizurájával, hanem makulátlan, ráncmentes és ragyogó bőrével is borzolja a néző kedélyét, nyilvánvalóvá téve ezzel, hogy valójában csak hasonmása kedvenc kopaszunknak, aki közben az otthon kényelméből irányítja a vezeték nélküli robotbábot.
Ezeknek az androidoknak a globális mértékű használata - ahogy azt a jellegtelen főcímből megtudjuk - a bűnözés, betegség és a diszkrimináció kiirtásához vezetett világszerte. Ám a modernség jegyében született „tökéletes rendszer” is csak addig az, amíg egy hasonmást meg nem „gyilkolnak”, és ebbe eredetije is bele nem hal. Az áldozat rokonságban áll azzal, aki feltalálta a hasonmásokat - felmerül a gyanú, hogy valaki vagy valami a társadalom eredeti állását akarja visszaállítani. Természetesen Greer lesz emberünk az ügy felgöngyölítésére. Társával, az agyonvaxolt, sosem pisologó Peters ügynökkel (Radha Mitchell) ered a gyilkos nyomába, otthon pedig felesége, Rosamund Pike „várja”, akinek melegsége vetekszik a stepfordi csajokéval.
Egy elcseszett akció után Greer hasonmása, aki természetesen a melót végzi az eredeti helyett, jobblétre szenderül - a bénázás folyományaként Greertől elveszik a jelvényét, fegyverét, sőt még táppénzre is elküldik, így kénytelen kibányászni valagát a fotel mélységéből, és a maga hús-vér valójában befejezni a nyomozást.
A Surrogates az azonos című képregény (by Robert Venditti és Brett Weldele) által ihlettett alapszituja remek ötlet ugyan, de a csekély 85 perces játékidő nem bizonyul elegendőnek az elmélyítésére, a benne rejlő kétség kívül érdekfeszítő lehetőségek kiaknázására. Sajnos a forgatókönyv ambíciói dinamikus, de egyéniségtől teljesen mentes akciójelenetekbe fulladnak, pedig a film rendezője Jonathan Mostow (Breakdown) mindent megpróbál, hogy fájdalommentesen adja be a kúpot: sebesen igyekszik a lapos párbeszédeken, felszínes morális dilemmákon és megkérdőjelezhető cselekménypontokon át botladozva célba érni.
Mindez bosszantó, főleg annak tudatában, hogy annyi érdekes téma körül keringenek. Például a szexualitás kérdése. Mi történik, ha egymásra talál két egymásnak vonzó egyén? Marad a hasonmásukkal való cybersex, vagy netán kénytelenek felfedni egymásnak valódi külsejüket? Ha belegondolunk, ezek a kérdések már a chatszobák megjelenése óta léteznek, nem is beszélve a mai Second Life és társai által felvetett problematikáról. Ám ezek a témák a filmben éppen hogy csak érintve vannak - nagy úr a korhatár, nagy úr a multiplexes nézőközönség mentális befogadókészségvel szemben állított alacsony elvárási korlát.
A technokrata lehetőségek kielemzése már érdekesebb, a film a téma a modern harcászatban rejló potenciálját már jobban taglalja: nem kell feláldozni emberek életét egy isten háta mögötti sivatagban; elég egy joystick és kényelmes fotel, és mehet a dolog. Az öregedés-problematika sem kerülhető meg, így az örökifjú hasonmások a plasztikai műtétek banális, ám találó metaforájaként is szolgálnak. Szerencsére a történet hangsúlya nem azon van, hogy a technológia iránt érzett rettegésünket használja ki hatásvadász módon, hanem azon, hogy miképp tudunk mégiscsak emberek maradni egy olyan világban, amely napról napra egyre technokratább lesz.
Összességében a ’Surrogates’ időnként szellemes, szolid szórakoztatást biztosít. Semmiképpen sem unalmas, viszont kár, hogy a túlságosan ismerős panelek kényelmébe helyezi a cselekményt. Ráadásul nagy hiba, hogy néhány beállítással később ér véget, mint kellene, elszúrva ezzel egy potenciálisan tökös, emlékezetes befejezést.
A jócskán kizsigerelt csajos-misztikus horror témában nehéz újat mutatni. Felcsillan a remény, hogy ha a dogma-teremtő, független és örök lázadó Lars Von Trier nyúl a témához, nem lesz szokványos az eredmény. A feltételezés igaznak is bizonyul, de azért az eredmény hagy maga után némi hiányérzetet.
Az Antichrist címe utalás a középkor rémképére, az emberi lélek tisztátalan, sötét oldalára, amit akkor, és azóta is, a nőiséggel azonosítottak kedves férfinemű felebarátaink. Hold, természet, éjszaka, halál, szemben a Nap, kontroll, fény és vitalitás fogalmaival. Utóbbi az érthető, másik az ismeretlen, az ember pedig attól fél leginkább, amit nem ismer. Az igazán jó darabok ezzel a mélyen rejlő nemtudással játszanak. Jelen film szintén általszteppel a tűréshatáron, ilyen esetben legjobb feljebb tolni az ingerküszöböt és átengedni magunkat kibontakozó neurózisunknak.
Ha helyén van a trancsír, nincs vele baj (lásd: Inside.) Az Idióták, Dogville után különben is felháborító lenne Von Trier részéről a szemforgató prűdség. Eszembe se jutott volna, hogy ami a durva jelenetek mögött lehet, talán nem más olcsó artisztikusságnál vagy a cannes-i zsűri felé tett gesztusnál a dekadencia védelmében. Imádom Trier filmjeit, mert olyan irányt mutatnak, amire szüksége van a korral haladó filmnek. Kemény, érzékeny és mélyen humánus. Aki az előzmények helyett inkább a filmről olvasna, ugorjon a következő bekezdésre, ami vegytisztán az Antichristról szól.
Trier nevét az általa szervezett mozgalom, a Dogma95 tette világszerte híressé. Nem ő az egyetlen, de ő a legnevesebb alkotója a csoportnak, habár egyetlen, a mozgalom szabályainak megfelelő filmje az Idióták című munkája. A rendező maga is elismeri, hogy az általuk felállított rendszer „tartalmaz pár lehetetlen, paradox szabályt, de ugyanez a helyzet a vallási dogmákkal is...” A Dogma szándéka egy új filmes hozzáállás legitimizálása, nem önmaga korlátainak betartása. Sem a szélsőségesség, sem a sajtó-megnyilvánulások és a merész műfajok közti váltások nem állnak távol a rendezőtől. Thriller, musical, szerelmesfilm, mind új értelmezést kap, ha belekezd. Az életmű és az interjúk alapján világos, hogy Trierben saját PR-főnöke veszett el. Új filmjét is hatalmas érdeklődés közepette mutatták be Cannes-ban, hogy legyen miről kivonulnia a közönség kvázi-erkölcsösebb részének. Mivel én nem rohantam ki a gangra a film nézése közben, kíváncsi vagyok, ki mit tart a legbotrányosabb képnek, értelmezzük akárhogy ezt a szót. Bár teljesen értelmetlen egy alkotó egymást követő mozijait összehasonlítgatni, érezhető, hogy a rendező átmenetileg ismét búcsút intett a dogmának.
A film alapjául szolgáló könyv állítólag két év depresszió és komoly alkotó munka eredménye. Adva van egy dánosan tökéletes házaspár (bár amerikaiak), kellően rideg környezetben. Őket ugyan nem morózus, északi színészek formálják, de ettől még arcukra van írva a beteg, pszichotikus magány, Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourgh kiváló választás. Egy szem gyermekük egészséges fiúcska. Az ő halálának érzékeny bemutatásával kezdődik a film, egyben a pár tudatalatti mélyfúrásának kálváriája is. Elfojtás, bűntudat pedig van bőven, a gyerek balesete közben a szülők ugyanis dugták egymást vadul. A helyzetet súlyosbítja, hogy amint az anya az első sokkból felépülni látszik, a pszichoterapeuta férj rögtön magához veszi a trauma feltárásának ásónyelét (elég sok a szövegben a bányász-metafora... -- W. F.). A kezelés sikerét a félelmek megfogalmazása, majd legyőzése hozná el, a férfi azonban túl mélyre ássa magát a titkok szövevényében, ráadásul mindehhez helyszínnek a világtól elzárt Édent választják. A sűrű, figyelmes élettől és haláltól hemzsegő természetet. A sötét-sötét erdőt.
Az Antichrist akár tökéletes is lehetne. Minden megvan benne, ami maradandóságot ígér, a film mégsem lesz időtálló. Tekintettel arra, hogy a blogírás személyes és szubjektív műfaj, - ahogy minden vita ellenére a kritikaírás is - saját interpretációm következik hiányérzetem kimagyarázására. A film másfél órája alatt a legkiábrándítóbb lélektani folyamat következményeként nem sikerül megszeretnem a főszereplőket. Sőt, az a gyanúm, Trier sem szerette őket, ami pedig nem éppen szokványos részéről.
A film témája a halandóság után a legnagyobb emberi kérdés: a nemiség, a nemi szerepek betöltésének, követelményeinek határainak feszegetése. Mit jelent nőnek lenni? Mit jelent férfinak maradni? Miért harcol a nő és a férfi? Mi a szeretkezés szerepe a kapcsolatban? Néhány kérdés abból a csokorból, amibe az Antichrist belekap. A film ott válik hiteltelenné, amikor kiderül, a látszat ellenére nem a nő történetét figyelem, hanem végig a férfi szemszögét látom, aki, mintegy flegmán, kis erdei séta alkalmával próbálja felfedezni a női természet rejtekét. Ez idáig stimmel, ez világos alkotói szándék. A férfi terapeutát játszik, érzi, hogy valami nincs rendben, a nő féktelen vággyal palástolja szörnyű titkát. A legmélyebb traumát: a gyerek elvesztését azonban nem lehet rábeszéléssel, erőszakos kérdésekkel megoldani.
Kiderül, a féltést csak félig a jó szándék, nagyrészt a szakmai önigazolás kényszere hajtja. Nem csoda, hogy ő, a valószerűtlenül naiv férj válik áldozattá. Egy percig sem sikerül sajnálni vagy együttérezni vele, bár annyira azért sikerül maga mellé állítania, amikor a „Káosz uralkodik” fejezetben tényleg a káosz lesz úrrá világukon és a férfi kibírhatatlannak tűnő testi megpróbáltatásokkal fizet a mélylélektani baklövésekért. Itt jön a képbe az előző bekezdés utolsó mondata. Trier nem szereti ezeket az embereket, és én sem szeretem őket.
Mindenkinek lehet kedvenc sorozatgyilkosa. Attól, hogy valaki gyilkol, öl, kínoz, még együtt érezhetek vele, ha akarok. Ahogy az Inside keserű gyerekakarása sem volt taszító és az elszántság, ami az őrültet hajtja valahol mélyen megbecsülésre késztet. Legtöbbször a bűn önvédelem, valamilyen kisszerű, de szerethető emberi komplexust takar. Elvileg itt is szó van ilyesmiről, mégsem hat meg. A férfi túl mélyre ásta magát, nincs menekvés, hiszen egy erdőben vannak, amiről már első pillanatra látszik, hogy önálló tudattal rendelkezik.
Nem szabad ugyan lelőnöm a film végét, de a férfi-nő küzdelem valós harccá válik, ez nem nagy meglepetés. A női erő elhatalmasodik, a férfierőnek azonban nyoma sincs. Kicsit ironikus is a vége kép. Hogyan képes mégis túlélni a természet által gerjesztett őrült és érthetetlen támadást a hős, aki csupán egy a millióból, mindenféle extra érzékenység nélkül. Triertől idegen ez a hozzáállás. Miért a happy end és miért kell nekem ezt végignéznem? Igen, igen, sok nő meghalt. A szellemük bosszúért kiált, a patriarchális világ nyugaton már felbomlóban van. A nőkben is van huncutság, egyre homogénebb társadalmunkban mindenki választhat magának egy nemi attitűdöt. A természet pedig nem gonosz, hanem igazságos. Kérdés, mi az igazság és, hogy az itt boncolgatott kérdésekhez mennyire járul hozzá az én fantáziám és mit ad hozzá a szép képek sora.
Olvastam egy kritikát, amiben az operatőri munkát dicsérték az Antichristtal kapcsolatban. A film tényleg ötletes képi megoldásokkal dolgozik, érett és átgondolt, ez nem kérdés és minimum, ha már. Amit hiányolok, az csupán a felelősség vagy az érzékenység vagy nevezzük ahogy akarjuk. Folyhat a vér és fröcskölhet a véres sperma, ha mögötte az értelem vagy az érzelem bújik meg, sőt még a rókák is pofázni kezdhetnek, ha erre szottyan kedvük. Trier Tarkovszkijnak ajánlotta a filmet, őt szeretjük. Meg is nézem a Stalkert, hogy eloszlassa a csalódás halvány árnyékát.
Eve, a dögös bérgyilkosnő rossz formában van: hallucinál, zúg a feje, a célpontok helyett a főnökeit öli, és valahogy feltámadt addig sosem látott lelkiismerete. De ne hibáztasd, te se viselnéd jobban, ha egy kést döftek volna az agyadba.
Az Angel of Death eredetileg egy tízrészes, egyenként nagyjából 8 perces websorozat volt, amit a Crackle nevű nettévé sugárzott napi bontásban, idén márciusban. Ezt aztán kiegészítették pár rövid plusz jelenettel, és nemrég kiadták DVD-n is – mindannyiunk legnagyobb örömére. Mert a népszerű, díjnyertes képregényíró, Ed Brubaker (Criminal, Incognito, Daredevil, Captain America) forgatókönyvéből készült film ugyan abszolút semmi újdonsággal nem szolgál, viszont a jól ismert sablonokat meglepően ügyesen építi egymásra. Az eredmény egy modern, öntudatos exploitation lesz, ami mellesleg a Tarantino által kaszkadőrből színésszé előléptetett Zoe Bell dögös, egyszemélyes show-ja is egyben.
A jéghideg bérgyilkosnő, Eve fejébe egy rosszul elsült akció során kést állítanak, és bár valami csoda folytán élve megússza a sérülést, onnantól kezdve egy általa (véletlenül) megölt 14 éves kislány „szelleme” kezdi kísérteni. Mi mást is tehetne hősnőnk, minthogy szisztematikusan hozzálát azok levadászáshoz, akik megbízták a lány halálához vezetett gyilkossággal? A lelkiismeretet növesztett hitmanek története ezeréves sablon, amihez nincs mit hozzátenni – a tény, hogy Eve pálfordulása akaratlan, morális dilemmától mentes, és szimplán csak egy elvileg halálos sebnek köszönhető, valamelyest mégis új szempontot jelenthetne, ha az alkotók ezt nem csak egy egyszerű (bár meg kell hagyni, frappáns és kellemesen gore-os) gimmicknek használnák. Persze akkor az egy másik film lenne, hisz az Angel of Death exploitationös dramaturgiájában nincs hely a bérgyilkoselvek és a klinikai kényszerűség konfliktusának kibontására.
Brubaker a lendületes, régivágású akciófilmet ponyvás és noiros elemekkel fűszerezi (kicsit több karakterrajzzal és kevesebb bunyóval akár egy kiváló Criminal-sztori is lehetett volna az alapanyagból), és nyilván a comicos képi világ (panelekre bontott képernyő, osztott képmezők stb) sem Paul Etheredge rendező fejéből pattant ki. A láthatóan igen alacsony költségvetésből, de ötletesen készített, trendi hülyeségektől mentes akciók dinamikusak, realisztikusak és látványosak (bár pont a fináléba – mészárlás egy sztriptízbárban rendezett temetésen, micsoda felállás! – belefért volna egy kicsit több kakaó), a kőkemény, véres összecsapások feszültségét jópofa fekete humor hívatott fokozni, a végső, egyetlen felesleges másodpercet sem engedélyező vágáson pedig szerencsére meg sem látszik, hogy az egész 10, nyilván cliffhangerrel végződött epizódból lett összeollózva.
Zoe Bell magabiztosan uralja a vásznat: nem sok nőies vonással bír, és szépnek is csak nagy túlzással nevezhető, mégis van benne valami, aminek köszönhetően határozottan illik rá a „dögös” jelző, emellett simán elhisszük neki, hogy szarrá rúg és lő egy rakás keményfiút (jobban, mint bármilyen hasonló szerepben tetszelgő hollywoodi A-listás sztárnak), ráadásul többnyire színészként is képes helytállni. És ha ő nem lenne elég, ott van még a félbolond leszbikus szomszéd, Lucy Lawless, a drogfüggő orvos, Doug Jones sőt, Ted Raimi fejét is láthatjuk szétrobbanni.
Egyetlen panaszom az, hogy mindenből, ami egyébként nagyszerű a filmben, egy picit több kellett volna. Egy picit több fekete humor, egy kicsit több gore, némi cicivillantás, egy árnyalatnyival stílusosabb operatőri munka, egy hangyányit tökösebb zene, és akár még a maximális pontszámot is kiérdemelhette volna. Az viszont így is elmondható, hogy sokkal szimpatikusabb és szórakoztatóbb, mint a legtöbb CGI-jal felturbózott, stílustalan, ennek a költségvetésnek a sokszorosából vászonra hányt hollwoodi megaakció. Remélhetőleg lesz még folytatás. Lehet, hogy perverz vagyok, de még nagyon sok embert szeretnék látni, ahogy brutális halált hal Zoe Bell kezei által.
A 701-es számú női elítélt Nami Matsushima, más néven Sasori (Skorpió) visszatért!
A 70-es években készült Female Prisoner filmek nemcsak a Women In Prison szubzsáner, de a bosszúfilmek és úgy általában a japán exploitation legnagyobb klasszikusainak számítanak. (Rohadt unalmas állandóan ezzel jönni, de megkerülhetetlen, hogy megemlítsük, hogy a Kill Bill egyik fő ihletőiről van szó.) Ezekben a kultikus rangra emelkedett filmekben (egészen pontosan az első négyben) az igéző szemekkel megáldott, gyönyörű Meiko Kaji alakította a végzet asszonyát, aminek köszönhetően a szerep örökre összeforrt a nevével, és ezt még a számtalan silány minőségű V-cinema kategóriás folytatás sem tudja elfeledtetni.
Az eredetileg Tooru Shinohara mangájának főhősnőjeként megfogant karakter tavaly egy japán/hongkongi koprodukció és Jo Ma rendező által reinkarnálódott, egyenest egy vizuálisan impozáns, furcsa, hipnotikus hangulatú akciófilmbe.
A Sasori nagyobb részben hongkongi, mint japán (Mizuno mellett Ryo Ishibashi és Nana Natsume érkezett még Japánból, illetve produceri szinten van még japán jelenlét) gyártmány, és sajnos azt kell, hogy mondjam, szerencsénkre. Japánban mostanság a spórolás és az elborultság jellemzi a zsánerfilmgyártást, odahaza ebből valószínűleg egy újabb olcsó videófilm lett volna hatásvadász gore effektekkel és rengeteg művérrel, így viszont egy rettentő erős hangulattal megspékelt, melankolikus-romantikus „badass” akciófilm született, kung-fu és wuxia elemekkel, ami így leírva persze kissé ijesztő, de a valóságban tényleg ilyen sokféle ízű a dolog, de ez szerencsére a javára vált.
A sztori szerkezete itt is a régi Sasori filmek menetét követi, vagyis a női börtönös első fél végül a véres leszámolásokra épülő epikus bosszúdrámába torkollik.
Nami éppen vacsorát főz, miközben várja haza rendőr vőlegényét Hei Tai-t (Dylan Kuo), jövendőbeli apósát és sógornőjét, amikor is egy bizarr bérgyilkosokból álló trió jelenik meg hívatlanul. A gyilkosok végeznek az apósjelölttel, és rákényszerítik Nami-t, hogy ölje meg Hei Tai nővérét, vagy különben ők ölik meg a szeretett férfit. Nami kénytelen meghozni a nehéz döntést és Hei Tai szeme láttára leszúrja a lányt. Ezután természetesen börtönbe kerül, méghozzá egy rendkívül veszélyes női börtönbe. Ott, ahogy az lenni szokott a rabtársak állandóan vegzálják, az igazgató pedig perverz vágyait szeretné kiélni rajta. Nami-t mindez kevésbé bántja, mint a boldogságának elvesztése, és az a tudat, hogy Hei Tai gyűlöli őt. A sitten a túlélés érdekében Nami kénytelen megtanulni harcolni, majd miután kinyírja a zaklatóit, meglehetősen fura módon kijut a börtönből. Egy titokzatos kung-fu mester (Simon Yam) talál rá, aki aztán egy gyorstalpaló harci tanfolyam segítségével befejezi Nami képzését. A lány készen áll a bosszúra…
Ha lett volna beleszólásom a film előkészületeibe, tervezésébe, én magam is Miki Mizuno-t (Slit-mouthed Woman) ajánlottam volna a címszerepbe. Több okból is. Tudtommal jelenleg nincs túl sok erős női karakter a japán filmiparban, másrészt pedig Miki Mizuno több, mint ideális jelölt. A személyes kedvencemnek is számító 35 éves hölgyemény ugyanis a szerep által megkövetelt összes kritériumnak tökéletesen megfelel. Egykori modell karrierje a nőiességét támasztja alá, a Yasuaki Kurata Action Club-béli tagsága pedig a harcművészeti tudását. Mizuno asszonyság ráadásul színészként sem kezdő, a 90-es évek elejétől kezdve folyamatosan forgat, persze főleg akciófilmeket. A Sasori-ban tökéletesen helyt is áll, színészi feladatok ugyanúgy vártak rá, mint akciókoreográfiák, bár a megtört, egykedvű nő és a bosszúra éhes megvadult némber a két véglet, de hát ez a karakter lényege is. Mindenesetre Mizuno szemében is van valami abból a fájdalommal vegyült dühből, ami Kaji kisasszonyt is ikonikussá tette.
A hongkongi filmekre jellemző kissé elrugaszkodott harcjelenetek engem némileg zavartak (főleg a többméteres, egyenes vonalú repkedések), bár ez ízlés kérdése, de összességében látványos, kőkemény harcjeleneteket kapunk, bár kicsit több vért szerintem elbírt volna még a dolog, de nem kizárt, hogy van a filmből egy szaftosabb verzió is, mivel a pikánsabb jelenetek sem igazán tobzódnak, pedig egy női börtönös film cicik nélkül ugye nem az igazi.
A film ereje elsősorban azonban a megvalósításában, egészen pontosan a hangulati elemekben rejlik, a kiváló operatőri bravúrokban, a színes, neonfényes látványvilágban, a melankóliával teli belassított álomszerű jelenetekben és főként a nagyon eltalált zenében. Mindez valójában nem is számít annyira újdonságnak, az eredeti filmek némelyikére is hasonló atmoszféra volt jellemző. Aki hozzám hasonlóan érzékeny az ilyesmire, és sokat ad a hangulatra, az könnyebben szemet hunyhat a film hibái felett is. A Sasori esetében a szűk keresztmetszet talán maga a történet, amiben akadnak kicsit zavaros szegmensek, és a gyilkosok indítékának magyarázata is kissé porban hagyott lett, de egy bosszúfilm esetében ez utóbbiak sokszor amúgy is csak másodlagosak.
A Sasori név újra szép lett, méltó régi nagy híréhez, bár kicsit fáj a szívem, amiért ezt nem teljesen a japán filmgyártás számlájára írhatjuk. Ha remake-nek tekintjük, tulajdonképpen akkor is elégedettek lehetünk, persze azt nem mondom, hogy remélem, hogy egy új sorozat kezdete lesz ez a film, de mindenesetre nem bánnám, ha Miki Mizuno-t többet látnám ilyen összeszedettebb alkotásokban is, nem mintha a Hard Revenge Milli: Bloody Battle karate trancsírparádéját nem úgy várnám, mint a messiást.
Sasori (2008)
Rendezte: Joe Ma Szereplők: Miki Mizuno, Dylan Kou, Nana Natsume, Ryo Ishibashi, Simon Yam, Suet Lam, Emme Wong Fényképezte: Kwong-hung Chan Zene: Lincoln Lo
Csak hiánypótlásképpen, íme a Filmvilágban hónapokkal ezelőtt megjelent kritikám a filmről.
Bollywood, mint általában a betokosodott nyomorral nap mint nap megküzdeni kénytelen társadalmak filmgyárai, szereti kihasználni a szegényeit. Van bennük téma. Persze a kizsákmányolás során a mozi álmokat ajándékoz a szerencsétleneknek, vagy legalább is megpróbálja elfeledtetni velük mindennapjaik borzalmát. Danny Boyle melodráma-remekműve, a Slumdog Millionaire a rendezőmester keze által a bollywoodi habos meséknél multiplex-kompatibilisebben adagolja a dickensi megváltás-történeteknek ezt a legújabb változatát.
Ahol a legnagyobb a mocsok, ott a legelnyűhetetlenebb a kitartás is, az ember már csak ilyen. Jamal a legmélyebb mumbai szegénységben nőtt fel, most mégis a Legyen Ön is milliomos! főnyereményére pályázik. Villámgyorsan halad előre, az összes válasza helyes – magabiztossága felkelti a műsorvezető Prem Kumar gyanúját (az indiai filmsztár, Anil Kapoor játssza, kár, hogy nem jelölték a legjobb mellékszereplő Oscarjára, ilyen bajuszpörgető villain-t utoljára a harmincas években látott a mozi.) Az első adásnap végén rendőrkézre adja a fiút: kínozzák csak meg, szedjék ki belőle, hogyan jutott a helyes válaszokhoz.
A vallatás során Jamal ártatlannak mondja magát, a rendőrök elé tárja fordulatos élete megpróbáltatásait, a rengeteg szörnyűséget és a sok gyönyörűséget, és lassan kihallgatói is hinni kezdenek abban, hogy a fiú az igazat mondja…
Boyle a világ egyik legtehetségesebb jelenlegi rendezője, és a történetből olyan optimizmussal, életkedvvel és kikacsintásokkal teli, mégis oldschool nagyfilmet csinál, hogy az ember vadalmaként vigyorogva jön ki a moziból. Ha képes vagy megbocsátani a Gettómilliomos melodráma voltát, méghozzá gátlástalan melodráma voltát – és tapasztalataim szerint a nézőkbe és ítészekbe mára mélyen beépült cinizmus áll csak ennek útjába –, nos akkor az utóbbi évek legzsigeribb filmélményéhez lehet szerencséd.
Balls to the wall: minden extrém. Az erőszak, a gyász, az öröm, a remény, a barátság, a szerelem. Évtizedeken átívelő, halhatatlan, kikezdhetetlen. A kisember győz, és mindent visz. Mint az életben soha. De kit érdekel itt a valóság? Ez Bollywood, amelyet ezúttal egy ánglius filmzseni igyekszik betörni, vagy legalábbis, amennyire lehet, a maga modern ízlésére formálni. Csak a legvégén van tradicionális össztánc, de akkor robban.
A film tempója elképesztő. Két óra soha nem tűnt ennyire rövidnek. Boyle és operatőre, a fantasztikus Anthony Dod Mantle az egyetlen csapat a mainstreamben, akik képesek olyan egységes, a videoklip-kulturából eredeztethető, de azt réges-rég maga mögött hagyó képzuhatagra, amely valóban modernnek nevezhető. A történet gerince a vetélkedő, és Boyle, valamint Simon Beaufoy, a forgatókönyvíró alig leplezett utálattal vannak iránta. A hős viszont másképp éli meg a játékot, azért lehet belőle gettómilliomos, mert minden kvízkérdésre élete egy-egy epizódjából ismeri a választ. A kihallgatáson, illetve a vetélkedőműsorban elhangzó kérdések adnak keretet Jamal visszaemlékezéseinek, egy élet fájdalommal és örömmel megszerzett tudása összegzésének, egy olyan fiatal férfi számvetésének, akinek nincs is mása, csak ez a vérrel-verejtékkel összekuporgatott emlékkupac.
A színészek számunkra ugyan még ismeretlenek, de mind nagyon jók. A főszerepet Dev Patel játssza, aki a brit Skins című tévésorozatból lehet ismerős. Természetesen, szimpatikusan adja a jólelkű, az élet által realistára edzett Jamalt. Partnernője a gyönyörű modell, Freida Pinto, aki ebben a filmben debütál. Anil Kapoort fentebb már emlegettem, 2008-ban az ő alakítása volt a kedvencem. Egy brutális gengszterszerepben feltűnik az író-rendező Mahesh Manjrekar is, és ijesztő-meggyőzően alakít.
A Gettómilliomos talán túlságosan is tradicionális, túlzottan „vissza a gyökerekhez” típusú film egyeseknek. Egy olyan filmes univerzumban, amelyet a posztmodern szarkazmus mozgat, egy ennyire leplezetlenül régi vágású, bár formailag szupermodern munka, zavarba ejtően ciki lehet olyanok számára, akik túl komolyan veszik a mesét. Pedig ennél nagyobb hibát elkövetni nem is lehet. Danny Boyle filmje giccs, de annak egész egyszerűen zseniális.
Kilenc évvel ezelőtt a filmesek kitalálták a tökéletes sorozatgyilkost. A Nagy Kaszás végtelen számú folytatásban szerepeltethető, nem kell minden rész végén kinyírni, és minden következő elején feltámasztani, és bármilyen bizarr, hihetetlen, túlspilázott módon lecsaphat az áldozatokra. Nem csoda, hogy már negyedszer nyomják le a torkunkon ugyanazt, és az sem, hogy mi meg csak unottan öklendezzük fel a kéretlen repetát.
A horrorfolytatások sosem az eredetiségükről voltak híresek (ahogy a Sikoly 2-ben elhangzik: a műfajt a sequelek nyírták ki), de egy idő után az alkotók mégis rendre megpróbáltak kitörni az adott széria keretei közül, vagy legalábbis kicsit módosítani a rozsdás formulákon. Wes Craven kegyetlen gyerekgyilkosából, Freddyből, gonosz humorú komédiás vált, láthattunk Péntek 13folytatást Jason nélkül, a cenobiták pedig már teljesen mást jelentenek ma, mint bő két évtizede, a Hellraiser első részében. A Végső állomás esetében azonban soha senkinek nem kellett tartania efféle „mítoszrombolásoktól”: az összes sequel gépiesen, pontról-pontra lekövette az első rész dramaturgiáját, és ez alól a most mozikba kerülő negyedik sem kivétel. Egy fiatal srác előre megérez egy katasztrófát (ezúttal egy autóversenyen), és egy maréknyi emberrel távozik a helyszínről, mielőtt az bekövetkezne. A halál persze berág, amiért néhányan elhajoltak a kaszája elől, és később egyenként hozza be a lemaradást. A szereplők nagy részének elhullása után a túlélők egy ponton meggyőződnek róla, hogy kicselezték a halált, és biztonságban vannak, de egy gyors stáblista előtti jelenetben persze kiderül, hogy tévedtek.
Ezek után nem csoda, hogy a stúdió már oda se merte írni a cím után a sorszámot (Final Destination 4 helyett így kaptunk The Final Destinationt, ami egyébként akár remake-ként is értékelhető), sőt, még a korábbi részekre is csak egy sebtében odavetett félmondattal utalnak. Ez persze nem meglepő, mert a filmben egyébként is csak sebtében odavetett félmondatok vannak. A karakterek jó esetben pofátlanul egydimenziósak, rossz esetben a röhejes drámai hatás érdekében szomorú múlttal terheltek – de minek, mikor ezeknek amúgy sincs jelentőségük, hisz a szereplők és a köztük lévő dialógusok, konfliktusok úgyis csak szükséges ragasztóanyagként szolgálnak a furmányos haláljelenetek közt (ezért fárasztó és felesleges a sztori erőltetett csavargatása is), és végülis ez utóbbiak miatt ülnek be az emberek a moziba. Ám míg az első részben ezek a jelenetek valóban ötletesek és ügyesen kivitelezettek voltak, a többségük mostanra fárasztóan abszurddá, eltúlzottá vált, és szerencsétlenül, akaratlanul egyensúlyoz a komédia határán. Jól gondolták az alkotók, hogy ez az elkoptatott gimmick önmagában már nem elég, és kell valami más nézőcsalogató fogás is: ez lett az egyre elterjedtebb 3D, amit itt jól ki is használtak. A másfél óra tobzódik a három dimenzió előnyeit demonstráló beállításokban, a néző arcába csapódó belsőségekben, alkatrészekben és egyéb halált okozó eszközökben, így aztán a gorefest, még ha nem is vehető komolyan, kielégítheti a rajongók igényeit.
Persze a 3D „csodáját” hamar megszokja az ember, azután meg csak egy slendrián fércmű marad, ami negyedszer meséli el tökugyanazt, és hol nincs benne semmi fantázia, hol meg túl sokat is akarnak beleerőszakolni. És ezzel még nincs vége: a film elég szépen gyűjtögeti a zöldhasúakat, úgyhogy abban a szerencsés helyzetben lehet részünk, hogy ha négyszer még nem volt elég, hamarosan ötödször is megnézhetjük „ugyanazt” a filmet – aztán meg még ki tudja, hányszor…
Érdekes, hogy a 2006-os téli japán tv-szezonban két klasszikus film sorozatváltozatát is bemutatták. Bár ez így némileg talán túlzás – sőt, biztosan az, mivel - a Sailor fuku to kikanju (Matrózblúz és géppisztoly) eredetileg manga formában létezett, és a széria nem az 1981-es film újrafeldolgozása, hanem a képregény-eredeti adaptációja. A Suna no utsuwa (Homokvár) tévéváltozata sem az alább tárgyalandó, Tamba Tetsuro főszereplésével készült klasszikust majmolja, hanem visszanyúl a forrásig, Matsumoto Seicho bestselleréig, és az irodalmi eredeti perspektívájának felcserélésével (a könyvben (és a filmben is) a történetet Imanishi detektív szemszögéből követhetjük nyomon, a sorozatban azonban már Waga Eiryo a kulcsszemély) adja a tragédia kissé túlságosan is szappanopera-szerű interpretációját.
Az 1974-ben készült film kőkemény police procedural-ként indul, és meg is marad annak jó másfél órán keresztül. Csak az utolsó harmadában vált műfajt, de akkor valami eszméletlenül durván. És mégis… a zsánerkéziféknek ez a fájdalmas erejű berántása nemhogy rontaná az összhatást, hanem egyértelművé teszi, hogy a rendező, Nomura Yoshitaro micsoda lenyűgöző tehetséggel készítette elő a katartikus erejű, több mint harminc percig tartó finálét.
Amikor „kőkemény”-ként jellemzem a film első részét, akkor ne valami Fukasaku Kinji-féle erőszakorgiára gondoljatok, hanem a nyomozati procedúra olyan részletes kitárgyalására, amilyennel filmen még talán nem is találkoztam. Az irodalomban is csak egyszer, James Ellroy My Dark Places című obszcesszív true crime könyve volt ilyen (nem, a Hidegvérrel a közelébe sem jön). A megszállottság itt is bejátszik: az ügy felderítésével megbízott két nyomozó, a veterán Imanishi és a zöldfülű Yoshimura valami saját maguk számára is megmagyarázhatatlan okból rettenetes túlórákat, távoli nyomozótúrákat és elsőre értelmetlennek tűnő, sziszifuszi feladatokat vállalnak magukra az ügy megoldásának érdekében. Hajtja őket a homályos érzet, hogy ebben az ügyben több rejtőzik a mindennapok banális borzalmánál.
A gyilkos kiléte már a film első harmadában nyilvánvalóvá válik, legalább is a nézők számára: Waga Eiryo, a fiatal, ünnepelt zeneszerző tette el láb alól az isten háta mögötti településről származó nyugdíjas rendőrt, aki nemhogy életében nem ártott senkinek, de szó szerint imádta a környezete. Mi vezethette Wagát a barbár tettre – Imanishi és Yoshimura nyomozása erre derít fényt. Mikor a nyomozók feletteseik elé tárják az okokat, vizsgálódásuk eredményét, a film megrázza magát, és mind narratív, mind formai szempontból szakít addigi önmagával: a Waga karrierjének csúcspontját jelentő hangverseny zenéjével aláfestve egy olyan epikus, minden felesleges szöveget mellőző montázs veszi kezdetét, amely megrázó erővel mesél gyermekkori szenvedésről, határtalan szülői szeretetről és a legmélyebb emberi árulásról.
A metodikus krimit bátor szívvel váltja a melodráma, az a műfaj, amelyet nehéz biztos kézzel művelni. A Suna no utsuwa a legnagyobb bűn mozgatórugóinak felfedésére használja, létjogosultságot teremt neki, a történet pedig, amelyről ez a lezáró rész szól, mélyen megrázó, és egyértelművé teszi, hogy meneküljünk bármilyen messzíre vagy tegyünk ellenében akármit is, a múltunk ránk talál. Apákra, fiúkra, bűnösökre.
Suna no utsuwa. Japán, 1974. Rendezte: Yoshitaro Nomura. Producer: Shinobu Hashimoto, Yoshihara Mishima, Masayuki Sato. Seicho Matsumoto regénye alapján a forgatókönyvet Shinobu Hashimoto, Yoshitaro Nomura és Yoji Yamada írta. Zene: Mitsuaki Kanno és Kosuge Sugano. Fényképezte: Takashi Kawamata. Szereplők: Tetsuro Tamba, Go Katu, Kensaku Morita, Ken Ogata és mások.
A politikai erkölcs hazájaként Olaszországot felhozni annyira helyénvaló, mint randihelyszínként a disznópestises vágóhidat. De mi vezetett idáig? Milyen politikai machinációk? Lehet ennek a vizsgálatnak tökéletesebb alanya, mint a kilencven éves Giulio Andreotti, aki hatvan éve jelen van az olasz politikában, hétszeres miniszterelnök és 32 kormányt látott megbukni? A kereszténydemokrata politikus kötéltáncot járt ott, két irányból rángatta a maffia és a Vörös Brigádok, néha pedig kötél sem volt. Ehhez képest Berlusconi „harca” az EU-val egy pozőr reklámblöffje.
Ha maffiairányból közelítünk a klasszikus Damiani–művek ugranak be: Mint a bagoly nappal (’68), Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek (’71), vagy a Polip-sorozat. Az életrajzi irányból felsejlik Oliver Stone W-je a maga koncepciótlanságával és kritikátlanságával, Nanni Moretti A kajmán-ja a vércinikus Berlusconival és neurotikus értelmiségi vitáival. Ezekkel a filmekkel az a baj, hogy a különböző okokból sértett rendezőik adott nézőpontra helyezkednek, általában a tárgyiasított alannyal szemben. Itt viszont maguk az események érdekesek, nem a személyről kialakított vélemény. A film nem foglal állást se pro, se kontra, nem ítélkezik, csak bemutat (a véleménynyilvánítás szofisztikáltságára a filmzenénél még visszatérek). Nem történelemóra, nem egy vélemény sulykolása, csak egy film.
Ezért már az elején belecsap a lecsóba a gyilkosságokkal, amik később nyerik el helyüket az események sodrásában. A történetben egy esemény kap központi helyet: Andreotti gyűlölt párttársának, Aldo Morónak a kivégzése és a lelkiismeretfurdalás, hogy talán megmenthette volna (ez a felállás ismerős lehet pl. a Kádár-Nagy Imre viszonyból.) Nem a hagyományos életrajzi filmek kronologikus sorrendje szerint mesél, hanem egy királydrámából villant fel részleteket, ami összességében tragikus lenne, ha nem lenne sajátja az ironikus, sötét humor és a szinte musical-szerű megvalósítás.
Ilyennek kellett volna lennie a Keresztapa 3-nak. Mindent elkövet a rendező, hogy ne unatkozzunk: a stílusos feliratozástól a Tarantino/ Ritchie-féle gyors kocsizásokon át, a szokatlan kameraszögekig rengeteg vizuális trükköt bevet. A magánéleti részeknél befékez és ráérősen, érzelmesen mesél.
A színészi játék kivételes. Andreottinál, mint karakternél kevés passzívabb, kifejezéstelenebb, színtelenebb van a mozitörténetben. Toni Servillo játéka láttán mégis érezni lehet, hogy ez a cinikus, pókerarcú alak a központi figura. Kifejezéstelen arcában benne van Kinski Nosferatuja, Lugosi Drakulája - persze a sármot nélkülözi.
A soundtrack bravúros. Hibátlanul húz alá jeleneteket vagy ellenpontoz. Faurétól a Gossipon át a Cassiusig minden a helyén van. Érdekes, hogy ha rendelkezik is a rendező véleménnyel hőséről, azt maximum a dalok szövegein keresztül közli („Your Mangled Heart”, „Am I on the right train headed in the wrong direction?”). Meglehetősen szofisztikált módja ez a filmzene használatának, túlmutat Scorsese epikusságán és Tarantino stílusdömpingjén. És külön köszönet, hogy ki meri játszani az adut a végefőcímnél.
Az idei év egyik legjobb filmje. A Gomorra is biztató volt - talán az olasz filmmel is megtörténik a német csoda: a ’80-as évek gagyitévéitől két évtizedes kihagyás után visszajutnak a jó mozihoz. (Hogy hogy tette tönkre a jelenlegi miniszterelnök alá tartozó Mediaset az olasz filmgyártást a nyolcvanas évek végétől, külön monográfia tárgyát képezhetné.)
A cannes-i zsűri díja is jelzi, hogy egy aktuális tartalmú, jól kivitelezett politikai filmre igény van, amit a bevételek is bizonyítanak. (A költségvetés négy millió euró volt. A Dolinának is kábé ennyi (az egy magyar film - W. F.) - a két alkotás közti minőségi különbséget zongorázhatnám, ha Rahmanyinov lennék.)
Magánjellegű közlemény: négy csillagot akartam rá adni, de egyrészt az idei mezőny rém harmatos, másrészt azon kaptam magam, hogy még másnap is agyaltam, hogy hogyan tud ez a púpos, elálló fülű, alacsony ember egy egész országot manipulálni évtizedeken keresztül és hogyan lehet ennyire eszköztelenül eljátszani. Szóval a film az ember bőre alá fúrja magát, megérdemli a maximumot.
Il Divo. Olaszország. 2008. Írta és rendezte: Paolo Sorrentino. Producer: Nicola Giuliano, Francesca Cima, Andrea Occhipinti. Fényképezte: Luca Bigazzi. Zene: Teho Teardo Szereplők: Toni Servillo, Anna Bonaiuto, Piera Degli Esposti, Giulio Bosetti, Flavio Bucci, és még sokan mások.
Amikor néhány hónapja megjelent a Hajsza a föld alatt előzetese, rossz érzés fogott el: már megint egy feldolgozás, ami nyilvánvalóan rosszabb, mint az eredeti. Emiatt pedig boldogtalan leszek, és azon fogok keseregni, ez vajon miért kellett? Biztos forrásból tudom, hogy rengeteg, megfilmesítésre váró eredeti forgatókönyv van a stúdiók birtokában, amelyeket egy hatalmas raktárban őríznek több száz ládába zárva. El tudom képzelni, hogy még most is ott lapul az egyikben a Szövetség Ládája. Aztán megláttam a videó végén, hogy Tony Scott rendezi. Hűha. Sajátos hollywoodi ökölszabály, hogy Tony Scott páros számú filmjei nagyon jók, a páratlan számúak pedig nagyon rosszak. A Hajsza a föld alatt pedig páratlanra jött ki.
A történet ugyanúgy kezdődik, mint az 1974-es eredeti: egy reggel New Yorkban maroknyi elszánt bűnöző Robert Shaw (akarom mondani, John Travolta) vezetésével hatalmába kerít egy metrószerelvényt, és váltságdíjat követel. Az egyetlen ember, aki segíthet a diszpécser, aki éppen szolgálatban van: innentől pedig a szokásos mederben folynak a dolgok, a hatóságoknak egy órájuk van arra, hogy kifizessék a 10 millió dolláros váltságdíjat, vagy a túszoknak annyi. Az alaphelyzet már annak idején sem váltotta meg a világot, de nem is ez volt a lényeg - ez a mostani filmre is hatványozottan igaz. A Hajsza a föld alatt egy harsogó 5,7 literes V8-assal hajtott, lángolva driftelő AC/DC koncert - ami a klímaváltozás és a kredit kráncs tükrében nem tűnik annyira menőnek manapság, - bárhogyan is próbálja a forgatókönyv azzá tenni - viszont mindenképpen jól néz ki.
Kezdetnek kapunk egy tízperces stáblistát ahogy azt megszoktuk Tony Scott-tól - nem tudom elképzelni, hogy Chris Lebenzon erőltette volna ezt a fajta indítást - majd elképesztő tempóban folytatódnak a dolgok. A kor kihívásainak eleget téve telerakták divatos elektronika eszközökkel, enyhe hazafiassággal és fontos szerephez jut a hitelválság is - de ezt még fogom emlegetni. Nem spóroltak semmin: több tucat rendőrautó, motorosrendőrök, kommandósok, helikopterek, apróra vágott panorámaképek, hülye belassítások és vizuális effektek - csak hogy az ember érezze a törődést.
Az iménti impozáns listából a teljesen értelmetlenül jelen lévő John Turturro és James Gandolfini lóg ki - Nem mondom, van jelenlétük - ami nagyon fontos bármilyen színész esetében - viszont elfelejtettek nekik épkézláb karaktereket írni, vagy legalább egy-egy normális mondatot, hogy ne állandóan Turturro közhelyei legyenek a végszavak. John Travoltáról annyit mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy megint üvöltözik - ami esetében inkább kislányos sikongatásnak felel meg. Ezen kívül kövér is - itt véget is ér a színészi eszköztára. Denzel Washington ellenben jól csinálja amit csinál, de amikor a film utolsó tíz percére akcióhőssé változik az egyszeri - egyébként korrupcióval gyanúsított - köztisztviselő, az a film legnagyobb tragédiája.
A fentiekből az derülhetett ki, hogy a Hajsza föld alatt rossz film - ennél azért bonyolultabb a dolog. Ez a film olyan, mint egy Corvette ZR1. Nem csavaros vagy ötletes, több botox van benne, mint John Travolta arcában, és ha beleülünk, mindenhol undorító műanyag meg faimitáció vesz körül. De veszettül pörög, ordít és lenyűgözően erős. Félreértés ne essék, nagyon szeretem az akciófilmeket, de a legjobban az bánt, hogy az eredeti sokkal jobb volt akkor is és ma is - Tony Scott nem tett mást, mint belepasszírozott néhány tucat akciószekvenciát. És éppen ez a lényeg: aki egyszerűen látni akar egy akciófilmet, amiben autók törnek össze, visítanak a szirénák, és emberek eltökélt arccal fognak különböző fegyvereket egymásra, nem fog csalódni. Mindent egybevetve jól lehet rajta szórakozni, ha félre tudjuk tenni a film időnként ordítóan buta párbeszédeit, ostoba és rossz helyen lévő benyögéseit és negyedgázon üzemelő sztárjait.
Ann Hui az un. hongkongi new wave legnevesebb rendezői közé tartozik. A hongkongi filmnek ez az újhulláma az ítészi konszenzus szerint 79-től 84-ig hömpölygött, az akkori stúdiórendszer (Shaw Brothers, Golden Harvest, Cathay) megkötöttségei közül szabadulni akaró, formai és tartalmi újításokat bevezető fiatal filmesek forradalmát jelentette. Igazság szerint a new wave a teljes nyolcvanas éveket a magáénak mondhatja. Ezek a rendezők szociálisan érzékenyebb, Hongkong-központú mozit szerettek volna - és ezt meg is valósították.
A The Secret (Fung gip, 1979), Hui első és máig legjobb filmje. Pontos, mindenféle hamis romantizálást nélkülöző látlelet Hongkong átlagpolgárairól - akik jelen esetben, meglehet, egy kísértethistória közepébe csöppennek. És többek között ez is szimpatikus jellemvonása a hongkongi újhullámnak: művelői ügyesen elbalanszíroztak realizmus és kommersz között. A helyszín, a miliő olyannyira valós, hogy szaglik, na de ki a szart érdekel az, ha a nagymutter kocsmázni megy? Olyan sztori kell, amelyre bemennek az emberek.
A lakótelep melletti erdőben holtan találják Yuen Yuen-t (Angie Chiu) és vőlegényét, a fiatal orvost (Alex Man). A férfit agyonszúrták, a nőt megfojtották és levetkőztették, de nem erőszakolták meg. Yuen Yuen nagyanyjával élt, egy vak öregasszonnyal, akire ezentúl a szomszéd lány, Lin (Sylvia Chang, Mad Mission) visel majd gondot.
A gyilkosnak a rendőrök képtelenek a nyomára bukkanni, végül az agyalágyult Ah Shaw-t (Norman Chu, Bastard Swordsman) tartóztatják le, pedig nincs ellene semmi bizonyítékuk. Közben Lin többször is látni véli Yuen Yuen-t a lepukkant bérházban, ahol a nagyanyó lakik, ám mikor utánaindulna a jelenésnek, az mindig kereket old. Lin egy idő után már nem bírja a feszkót, és maga áll neki kinyomozni, hogyan is halt meg valójában barátnője és a fiúja...
Bár későbbi karrierje során Hui teljesen ráállt a szocreálra és ez meg is hozta neki a nemzetközi sikert (pl. Boat People, 1983), sosem volt képes annyira hatásos atmoszférát teremteni, mint a The Secretben. A hátborzongató, fenyegető atmoszféra, a kísértet felbukkanásai, illetve azok a pillanatok, amikor várjuk megjelenését, ezek felveszik a versenyt a leghangulatosabb horrorfilmek hasonló jeleneteivel is. Ez a sötétség filmje: még nappal is mintha éjszaka lenne, a sarkokban sötét, a szivekben szomorúság. Hui a francia novelle vague-ból átvett vágástechnikája végképp elbizonytalanítja a nézőt, asszociációs munkára kényszeríti: idősíkokat mos egybe, hektikásan, váratlanul lódítja előre a cselekményt - illik egy olyan sztorihoz, amelyet a húsba vágó fém indított útjára.
A finálé, amelynek poénját természetesen nem fogom lelőni, a vérontós, intenzív, mindenki mindenki ellenes hongkongi fajta - a legjobb fajta. Olyan, amely valóban a lezárás érzetét kelti. Embereknek, szellemeknek egyaránt.
Már az előzetesekből sejtettük, hogy az idei filmszezon legkúlabb mecha-harcát nem a jegypénztáraknál kiemelkedően jól, a kritikusoknál viszont harmatgyengén muzsikáló Transformers folytatás szállítja majd. A District 9 minden szempontból jobb, stílusosabb, kifinomultabb sci-fi, valódi tartalommal és mondanivalóval. Neill Blomkamp elsőfilmes rendező Dél-Afrikában rekedt földönkívüli bevándorlói lehetnének akár embertelen körülmények közé kényszerített afrikai lakosok is.
A johannesburgi direktor saját anyagból dolgozott, amikor lefektette a District 9 alapjait. Filmes összeköttetései révén néhány évvel ezelőtt felvette a kapcsolatot Peter Jacksonnal, hogy elkészítsék a Halo filmváltozatát. Mikor a tárgyalások kudarcba fulladtak, Jackson fogta magát és már állt volna odébb, ám úgy érezte, támogatnia kell a fiatal filmest és ígéretet tett neki leendő prodzsektjének finanszírozására. Blomkamp úgy döntött, elkészíti saját 2005-ös rövidfilmjének (Alive in Joburg) egész estés változatát, nagyobb költségvetéssel, intenzívebb cselekménnyel és látványosabb trükkökkel.
2008-at írunk, a helyszín Johannesburg, Dél-Afrika. A film dokumentarista stílusban mutatja be a város mindennapjait, hivatali személyek és az utca egyszerű polgárai nyilatkoznak a 28 évvel ezelőtt történtekről, a kapcsolatfelvétel napjáról, amely megváltoztatta az emberiség sorsát, és a térség nem kívánatos földönkívüli lakóiról (kinézetük miatt "prawn"-nak, azaz rákoknak nevezik őket). Az otthonukból száműzött idegen lények a lehető legrosszabb helyre kerültek: az apartheid rezsim elkülönített térségbe szeparálja az idegeneket, melyek a zsúfoltság valamint életterük militarizálódása okán hamar nyomornegyedekké válnak. Tovább súlyosbítja a helyzetet az afrikai bűnbandák feltűnése, akik fegyvereikért cserébe ételt (macskaeledelt) osztanak az idegeneknek.
A történet központi figurája Wikus Van De Merve, a kormány katonai szervezetének, az MNU-nak az ügynöke, aki kulcsszerepet kapott az idegenek a városból való elszállítására irányuló eljárásban. Szimpatikus, kissé esetlen figura, a totális átlagember. A dél-afrikai vezetés Jöburgtól 250km-re szándékozza áttelepíteni az addigra közel 2 milliósra duzzadt idegen lakosságot, a törvényesnek hazudott eljárást Van De Merve vezeti. A razziák során a nyomornegyedben Wikus egy ismeretlen rendeltetésű tartályra bukkan, amelynek tartalmát véletlenül magára fújja, majd egyre súlyosbodó rosszulléte miatt kórházba szállítják. Ott legsötétebb rémálma válik valóra, egyben a történet csalós, szociodrámás megközelítéssel altató első negyede is lezárul. Ugyanis.
A reklámkampány ügyesen vezette félre a nézőket, az előzetesek egy dokumentarista stílusban leforgatott sci-fi helyzetjelentést sejtettek, ám a film nem az idegenek hétköznapjairól szól, szerencsére. Wikus egyszemélyes kálváriája, rendszerbe vetett hitének megtörése, számkivetettségének és bosszújának tárgyalása kerül előtérbe, valamint a rendszer kritikája, amely a kisebbség után az egyént is cserben hagyja.
A történet alapjául a rendező saját gyerekkora szolgált (a film címe az 50-es években végrehajtott, a lakosság színes bőrű tagjait érintő erőszakos áttelepítés helyére utal), az idegenek külsejét is egy Dél-Afrikai tücsökfaj ihlette. A földönkívülieket számítógép keltette életre, az eredmény magáért beszél: hiteles, hihető idegen faj kellőképpen egzotikus, elidegenítő külsővel (szó nincs Avataros mesefigurákról), de szándékoltan emberi gesztusokkal felruházva.
A rovarszerű külső tökéletesen passzol a film nyers vizualitásához, hol biztonsági kamerák, hol remegő kézi kamerák szemszögéből követhetjük az eseményeket. A(z ál)dokumentarista stílust Blomkamp csak a film utolsó harmadában adja fel, amikor a cselekmény átvált kőkemény akcióba: látványos tűzharcokat és kendőzetlen brutalitást tartogat a film végjátéka. A humán katonai erők hagyományos fegyverekkel szállnak szembe az idegen technológiával, ezt is sikerült látványosan, ám túlzásoktól mentesen filmre vinni (Wikus az idegen masinéria irányítását átvéve sem válik sebezhetetlenné). Bár a trükkök nem hivalkodóak, egyáltalán nem látszik meg rajtuk az amerikai viszonylatban szűkös, 30 milliós költségvetés.
A cselekmény több váratlan fordulattal is szolgál, a film tempója sem egyenletes, lendületéből hol visszavesz, hol rákapcsol, ám ez a keverék tökéletesen működik. A drámai hangsúlyt, a főszereplő kétségbeesését, majd elszánt küzdelmét realisztikus képek és remek színészi játék érzékelteti.
Egyetlen fájó pont, hogy az idegenek hátteréről szinte semmit sem tudunk meg, homályba burkolózik a kultúrájuk, származásuk, számkivetettségük oka, a Földre jutásuk körülményei. Ezektől eltekintve a film a figyelmet így is képes fenntartani elejétől végéig, hisz a mondanivaló egyértelmű és megszívlelendő.
Mese az elnyomásról, elmélkedés a kirekesztettség és az identitáskeresés fájdalmas küzdelméről, mindez egy feszes, jól megírt, hiteles színészi játékkal előadott sci-fibe csomagolva. Bár a nagy hűhóval érkező Avatar az év végén debütál csak, a District 9 komolyabb hangvételének és átgondoltságának köszönhetően könnyen az idei év legjobb fantasztikus filmje lehet.
A Hitler elleni merénylet témakörét mostanában a Valkűr tette kevésbé vonzóvá, de szerencsére Quentin Tarantino volt annyira okos rendező, hogy ne erre az egyetlen mozzanatra hegyezze ki filmjét. A Becstelen brigantyk az átverések mozija. Semmi sem az, aminek látszik, még maga a film sem.
Az első, ami eszünkbe jut a két és fél órás játékidő elteltével, hogy direktorunk végre egy saját lábán is megálló opuszt rendezett, ahol nem kell percenként találgatnunk, vajon éppen melyik kedvencétől idéz éppen (bár sok rajongója épp ezért szereti). A mozi szeretete ezúttal is átitatja a vásznat, de most nem idézetek formájában, hanem úgy, hogy a fő helyszín is egy mozi és az oda szervezett díszbemutató, ráadásul a szereplők gyakran vitatkoznak korabeli német és hollywoodi filmekről.
Eddigi gyakorlatával ellentétben a Becstelen brigantyk forgatókönyvén közel tíz éven keresztül dolgozott, és az átgondoltság tükröződik is a vásznon. Tarantino híres a zseniális dialógusairól, de a Kill Billben és a Halálbiztosban ezek gyakran már öncélúvá váltak. Az volt az érzésünk, mintha minden figura szájából maga a rendező beszélne, és nem a karaktereihez formálta volna a párbeszédeket. Ennek a hibának most nyoma veszett, és a kiváló dialógusok már teljes mértékben a figurákat szolgálják. A franciaországi tejfarmon játszódó nyitójelenetben a Christoph Waltz alakította náci tiszt nemcsak a fantasztikus színészi alakításnak, hanem a papírra vetett mondatoknak is köszönheti egyediségét és félelmetes kisugárzását, és a többi figura is messzi van az egydimenziósságtól.
A Becstelen brigantyk nem az, aminek látszik. A trailer alapján még simán gondolhattuk, hogy egy II. Világháborús környezetbe helyezett, akciódús Kill Billel lesz dolgunk, ahol majd megkapjuk A piszkos tizenkettő és a Vaskereszt idézeteket, ám a filmben a legtöbb konfliktust egy asztal körül ülve, párbeszéd formájában oldják meg, és alig-alig látunk akciót. Továbbá ha valaki főszereplőként könyveli el Brad Pittet, jókorát téved, ugyanis a sztár szerepe inkább csak fontosabb mellékszerep, ráadásul Aldo Raineként leginkább csak passzívan szemléli az eseményeket, és nincs alkalma átvenni felettük az irányítást, a francia és német ajkú szereplőgárdával ellentétben.
A film tempójában a Jackie Brownt idézi, ahol szintén ráérősen hosszú jelenetekben, a párbeszédek közben bontották ki a figurákat és konfliktusaikat. Az események ezúttal kronológiai sorrendben bontakoznak ki előttünk, maximum egy-egy rövidebb visszaemlékezés szakítja meg a cselekménysort, és a rendező abban is hű maradt önmagához, hogy figurái a lehető legváratlanabbul pusztulnak el, tehát egy Tarantino moziban senki sincs biztonságban. Az elhíresült mexican standoffra (szereplők valamilyen fegyverrel/fegyverekkel kölcsönösen sakkban tartják egymást) is mutat be új és fantáziadús példát, tehát rendezőnk úgy tudott önmagához képest újítani, hogy közben számos stílusjegyét megőrizte.
A film befejezése különösen merész és izgalmas, ráadásul a visszafogott stílus miatt Tarantino ezúttal talán azokat is meggyőzheti, akiknek máskor egyszerűen túl sok szokott lenni. Az egyetlen, amit sajnálhatunk, hogy nem az eredetileg főszereplőknek szánt Michael Madsent és Tim Rothot láthatjuk a vásznon, mivel velük a brigantyk csapata valószínűleg sokkal harapósabbra sikerülhetett volna.
Alison Lohman sírban turkál, gennyet nyel, vért spriccel, és egy öregasszonyt rugdos. Mi pedig, amikor már azt hittük, hogy Hollywood feláldozta Sam Raimit a nyálas szuperhősfilmek oltárán, egyszercsak visszakapjuk a rendezőt olyannak, amilyennek sok-sok évvvel ezelőtt ismertük, és szerettük meg: egy lelkes mozimágusnak, aki egyszerre hozzá ránk a frászt, és dolgozza meg rekeszizmainkat.
Pedig idestova több mint 10 éve, hogy az egykor nagy becsben tartott Raimi értékelhető filmet készített (A szimpla ügy), értékelhető horrorért pedig még mélyebbre kell ásnunk a filmográfiájában. Szerencsére azért nem felejtette el, mitől is döglik a légy ebben a műfajban, és ellentétben a Pókember adaptációkkal, a bő egy évtizede tervbe vett Pokolba taszítva leforgatásával nem köpte szembe saját magát sem. A film a zombis, vámpíros, sorozatgyilkosos, szellemes, szörnyes vérontásoknál jóval kevésbé felkapott átkok témáját tette magáévá, főhőse pedig egy fiatal hitelügyintéző lány, Christine Brown, aki magára haragít egy vénasszonyt, amikor a karrierlétra mielőbbi megmászása érdekében visszautasítja kérését, hogy késleltesse házából való kilakoltatását. A nő megátkozza Christine-t, aki lassan ráébred, hogy a Lamia nevű démon három napig fogja kínozni, mielőtt végleg magával ragadja, és lerántja a pokolba.
A Pokolba taszítva jól bevált séma szerint épül fel: egy bevezetőben előrejelzik nekünk a főhősre váró borzalmakat, és szegénykénk fejére a karakterek felvázolása után nem sokkal már hullik is az átok – aztán jön a hatástalanítására tett kísérletek sora, természetesen egy okkult szakértő segítségével, a kudarcok és a teljes reménytelenség (meg egy macska elföldelése) után az édes bosszú, majd pedig a kellemesen szemét csavar a végén. A cselekményt tehát rutin szülte, de ez sosem jelentett problémát Raiminél, hisz humora és ötletei segítségével már az Evil Dead filmekben is frenetikusan el tudta adni a legbanálisabb szituációkat is. Nincs ez másként most sem: bravúrosan egyensúlyozik az ijesztő, undorító jelenetekben bőven megmártózó horror és a játékosan túlzó, eszement komédia között, burleszkszerű haláltánccá fokozva Christine vesszőfutását. Mindezt szépen megtámogatják a többnyire szándékosan sarkított mellékkarakterek, a karót nyelt anyósjelölttől a szkeptikus vőlegényen át a kétszínű, aljas munkatársig, akiknek fő funkciója az, hogy a rémisztő jeleneteket helyzetkomikumokkal párosítsák (ld. a férjjelölt szüleinél elköltött megismerkedős vacsorát, amibe Lamia természetesen belerondít).
A rajongók persze hőbörögtek, amikor kiderült, hogy Raimi a PG-13-as besoroláshoz igazítja a filmet, de bármennyire is szeretnek manapság belekben turkálni a gagyibbnál gagyibb Fűrész-folytatások és lelki társaik, egyrészt a horror színvonala még mindig nem áll egyenes arányosságban a kiöntött vér mennyiségével, másrészt pedig a Pokolba taszítva a fenti korhatár keretein belül is kellően ijesztő és gusztustalan. A vér ugyan csak egyszer spriccel, és akkor is komikus elemként, de a játékidő során mindenféle testnedvek folynak mindenféle nyílásokba, ahová nem kellene nekik, és ez általában semmivel sem kevésbé sokkoló, mint egy premier plános szívkitépés… sőt! A Pokolba taszítva talán egyetlen nagy hátránya a menthetetlenül viszonyítási alapot jelentő Evil Dead filmekkel szemben a főszereplő személye: Alison Lohman sem karakteréből, sem színészi játékából adódóan nem emelkedik a szürke átlaghősök felé, az őrülten cool Bruce Campbellhez meg hasonlítani sem érdemes. Persze láncfűrészkezű hősünkkel egyrészt nem működött volna a történet morális tanulsága (mondjuk az elvicceléseknek köszönhetően itt is csak alig), másrészt meg neki amúgyse hitte volna el senki, hogy nem rugdossa vissza Lamiát egészen a Sátán küszöbéig, miután felnégyelte az átokszóró vén ribanc hulláját.
(Köszönjetek szépen szerkesztőségünk legújabb szerzeményének, Klág Dávidnak. Mer' ez az ő cikke. -- W. F.)
Everything I've ever done Everything I ever do Every place I've ever been Everywhere I'm going to - it's a sin (Pet Shop Boys: It's A Sin)
Charles Bronson, született Michael Gordon Peterson, lassan 35 éve ül börtönben. Nicholas Winding Refn filmje szerint egy percet sem bánt meg belőle. Amikor először a zárkájába vezetik, zokog, de utána már csak arra tud gondolni, hogyan tudna hírnevet szerezni magának. Magánzárka? Az neki csak tréningszoba. Bolondok háza? Nem rossz, csak tele van kettyósokkal. A szigorúan őrzött börtön? Csak egy hotel. Ahonnan semmi szándéka sincs kikerülni.
Bronson életéről rengeteg vicces részletet lehetne felemlegetni, de az internet jóistene erre teremtette a wikipédiát. Amíg meg nem néztem Refn filmjét, elképzelésem sem volt, hogy ki "Anglia legerőszakosabb rabja". Amikor a filmnek vége lett, tényekből nem tudtam meg sokkal többet, de azt igen, milyen ezzel a vadálattal összezárva. Don Logant nem szabad visszautasítani, Mr. Eddie-vel vigyázni kell az autóutakon, de Charles Bronsont messze, messze el kell kerülni, mert sosem tudjuk, meddig égett le a képzeletbeli gyújtózsinórja. A film elején csuromvéresen várja, hogy a smasszerek kinyissák a ketrecét, de nála fel sem merül, hogy békésen engedelmeskedjen. Az első belépésre üt. Ilyen figuráknak csak mások képzeletében kellene léteznie.
És mégis létezik, ott ül a wakefieldi börtönben, és már létezik filmen is, Tom Hardy elképesztő alakításában. A legközelebbi színészi munka, amihez egyáltalán hasonlítani lehetne, az Eric Bana a Chopperben, de míg Bana ausztrál banditája egy alapvetően extrovertált figura volt, addig Hardy addig ketyeg egymagában, amíg egyszer csak fel nem robban – nem is nagyon lehet más lehetősége, hiszen az utóbbi harmincöt évből alig került ki a zárkából. Más barátja nincsen, csak a saját teste. Fizikuma tökéletes, az utolsó felvonásra már abszurd módon az: az emberfeletti izomember a Bronson szerint a börtönökben születik, és ha mindegy így megy tovább, ott is hal meg, megszédülve a javulás/összeomlás körkörös örvényében.
Mert a Bronson esetében nehéz sztoriról, vagy narratíváról beszélni. Minden csak körbe-körbe halad, nincsenek konfliktusok, nincsenek csavarok, nincsenek mellékszálak, fontosabb mellékszereplők, csak egy ember, aki egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a saját pszichéjébe, aki finoman szólva is leszarja a társadalmi normákat (Charlie-t két hónapra kiengedik, de akkor is inkább vidéki sufnikba jár verekedni, mint zöldségeshez). De be kell vallani, a faszi meglepően jó brandet gyúrt magából, még mindig többen követelik a szabadonbocsájtását, azzal az indokkal, hogy soha nem ölt meg senkit.
Meglepő módon Refn egyáltalán nem glorifikálja Bronsont, de mindent megtesz, hogy ikonikussá tegye. A film egyetlen támadható felülete a stílus, illetve bocsánat, a STÍLUS. Mert Refn – az általam imádott Pusher-trilógia dokumentarista kisrealizmusával ellentétben – egészen Kubrickhoz nyúl vissza: ugyanaz a rideg, ontológikus megfigyelés, ugyanaz a ”gyönyörűvé tett” erőszak, mint a Mechanikus narancsban (a hasonlóságra még a korai trélerek is rájátszottak), de átszűrve a dán rendező nagyon erős stilizálásán. Minden kép kékben, pirosban és sárgában pompázik, minden zene bombasztikus és fülsiketítő (Pet Shop Boys még sosem volt ennyire zsigeri). Néha ez a ridegség nem áll jól a Bronsonnak, néha viszont annyira tökéletesen passzol, hogy a hideg kiráz.
A G.I. Joe kifejezés a második világháborúban született: ez volt az "ágyútöltelék" eggyel finomabb megnevezése (a G.I. a Government Issue - Állami Tulajdon - rövidítése). Ennek ellenére a hatvanas években, miközben dühöngött a vietnámi háborúnak nevezett katonai és politikai katasztrófa, a Hasbro elhatározta, hogy ezen a néven dob piacra akciófigurákat. Az volt a cél, hogy a Barbie-babák által nem lefedett piaci szegmenst - értsd: a fiúkat - is meghódítsák. Annyira bejött a cégnek a dolog, hogy rövid úton képregények, majd rajzfilmek következtek - míg végül eljutottunk idáig: Lorenzo di Bonaventura, aki vastagon beírta magát a képregényfilmek történetébe, ezt is eladta, ezúttal a Paramountnak. Azonban ami - módjával - működött a Transformers esetében, az itt nem: nem átallom kijelenteni, hogy az év legostobább, legélvezhetetlenebb és mindenekelőtt legrosszabb filmje a G.I. Joe.
Szaladjunk végig a történeten, amelyet a forgatókönyvírók (a 300-zal debütált Michael Gordon, a Négy tesót jegyző Paul Lovett és a karrierjét a Joey-val kezdő Stuart Beattie) elfelejtettek megírni: McCullen (az első újkori Doktor, Christopher Eccleston), a nagyon nagyhatalmú skót fegyvergyáros piacra dobja a nanorobotos robbanófejet, amelyik bármit megeszik. Ezt szállítják a - ki tudja miért odahelyezett - Kirgizisztáni fegyvergyárból az amerikai hadsereg nagyon jófej és kőkemény katonái, Duke (a VilosCohaagen kolléga által nemrég megkritizált Bunyó főszereplője Channing Tatum - csak én érzem úgy, hogy nagyon hülye neve van?) és Kioldó (Marlon Wayans), aki szintén jó fej, de legalább nem annyira idegesítő, mint akik majd ezután jönnek. A kis konvojra azonban lecsap egy titokzatos, a létező legmodernebb technikát használó csapat, akik aztán - vajon miért - csak hőseinket hagyják életben.
A semmiből a segítségükre siető nagyon titkos, nagyon komoly alakulat, amelyben ott van az összes hülye nevű egyén: Kőkemény (Adewale Akinnuoye-Agbaje), a néma nindzsa Kígyószem (Ray Park) és a nagyon okos wookie íjász Shana "Scarlett" O'Hara (az egyébként nagyon csinos Rachel Nichols). Mint látható, simán röhögőgörcsöt kapna a Hezbollah legradikálisabb harcosa is a csipet-csapattól. Azonnal kiderül persze, hogy valakik nagyon nagy dologra készülnek, és a címbéli nagyon titkos és nagyon profi szervezet fogja ezt megakadályozni. Ha ez még nem lenne elég, akkor a bérgyilkosok vezetője nem más, mint Duke excsaja, a Bárónő.
Hogy átérezze a kedves olvasó, miért is ez a legszörnyűbb film az idén, lássuk sorban: a történet végletekig egyszerű, és az is sokat ront rajta, hogy megírása közben nyilván az eredeti Csillagok Háborúja trilógiát nézték az írók: a fináléban lezavart félórás ütközet koreográfiája például egy az egyben a Jedi visszatérből van - de a hologrammos kommunikátort vagy Darth Vadert - pardon, Rexet, a gonosz Doktort is említhetném. Azonban Lucas filmjeihez képest sokkal ostobább és értetlenebb az egész, tele olyan logikai vagy pusztán karaterbeli mellényúlásokkal, amelyeket két árva, viccesnek szánt félmondat próbál enyhíteni. Nem tudom, vajon szándékosan ilyen a film, vagy valami végleg elromlott Stephen Sommers agyában a Múmia sokadik része óta.
Ha a forgatókönyv és a figurák tragikusak, akkor legalább a színészek lehetnének jók. De nem azok - nem meglepő módon egyedül két angol vendégjátékos, Christopher Eccleston és Jonathan Price kísérli meg egyáltalán a színészi játékot. Számomra a film meglepetése Arnold Vosloo visszatérése, aki helyére teszi a filmet: ez itt kérem igazi rossz értelemben vett szenny - szegény Vosloo nem erre a munkájára lesz a legbüszkébb. Adewale Akinnuoye-Agbajéra is szívesebben emlékszem Mr. Ekoként, ahol legalábbb játszott, nem úgy, mint itt. Dennis Quaid pedig inkább emlékeztetett a súlyosan alkoholista, de amfetamin-tablettákkal mozgóképessé varázsolt Boris Jelcinre mint a világ legtökösebb katonai alakulatának parancsnokára. A két jelenetben feltűnő Brendan Fraser jelenléte pedig teljesen érthetetlen - jó, jó, láttam a Múmiát, de ennyire nem kell jófejnek lenni. Sienna Miller viszont gyönyörű, és elképesztően jól néz ki - maradjunk ennyiben.
Szóval a forgatókönyv értékelhetetlen, a színészek rosszak vagy rosszul játszanak, marad tehát a Michael Bay-féle menedék: a látvány. Nos, látvány az van. A tervezők elővettek néhány, két évvel ezelőtti Doctor Who díszlettervet, a Kobra bázisát benépesítették Anubis kull harcosaival és a Star Trek: Deep Space Nine beáldozható egyenruhásaival, a többit pedig a pirotechnikusokra és a kaszkadőrökre bízták. A speciális effektekről ugyanaz jutott eszembe, mint amikor a 2012 előzetesét láttam: röhejesen sok. Az akciójelenetek önmaguk paródiáivá válnak, ezen az érzésen mélyít, amikor Marlon Wayans bohóckodik egy sort - azt is olyan színvonalon, mint Sas József a pusztaszabolcsi hakni második órájában Lorán Lenkével. Ennél azonban jóval kínosabb, hogy beállításról beállításra megismételték a Halálcsillag mindkét elpusztítását - az Isten szerelmére, még Halálsugár is van! - csak éppen az űr helyett a jégsapka alatt.
Két okból adok egy csillagot: egyrészt kevesebbet nem lehet, másrészt Sienna Miller - mint korábban is megállapítottam, gyönyörű. (Apropó, ha keresne, név és cím a szerkesztőségben.) Rövid úton belátható, hogy a G.I. Joe egyenértékű a Street Fighterrel - bár az utóbbin valahogy mégis jobban szórakoztam. Ellentétben Steven E. de Souza borzalmával, sajnos ennek lesz folytatása. Egyetlen kérdésem maradt csupán: ezt mégis hogy gondolták?
A horrorvígjáték és a horrorparódia csak papíron hálás műfaj: bár az utóbbi a zsánerhez tartozó alkotások száma megsokszorozódott – pedig Mel Brooks a Drakula halott és élvezi óta rendezőként lényegében nyugdíjazta magát – néhány instant klasszikus kivételével legtöbbjük a középszerűség dögletes bűzébe burkolózott. Minden Hullajóra és Haláli hullák hajnalára egy egész Horroraakadva-sorozat jut, s a kortárs horror legnépszerűbb műfaja mellett (zombifilm) a másik leggyakoribb célpontot a magában is gyakran a komikummal kacérkodó slasher jelenti. A szubjektív kamerán keresztül szuszogó maszkos gyilkosok fénykorukban is hamar gúnyolódás céltáblájává váltak (Student Bodies), s rémtetteiket már a kezdetektől idézőjelek és éjfekete humor kísérték (lásd a Rémálom az Elm utcában vagy a Silent Night, Deadly Night-sorozatok példáját, de tegye fel a kezét, aki még soha nem röhögte el magát valamelyik autentikus, Jason Voorhees-féle "kreatív kill"-en).
Majd’ egy évtizeddel a trend kifulladása után Wes Craven a Sikoly-szériával éppen a fokozott önreflexió és a humor beemelésével támasztotta fel a műfajt – s a tinihorror, mint olyan, azonnal bele is döglött, mikor e kettőt elhagyva elkezdte magát komolyan venni –, de még olyan jobb sorsra érdemes komikusok, mint a Super Troopers-szel azért bizonyított Broken Lizard Comedy Group is képesek a mai napig úgy gondolni, hogy egy slasherparódia még mindig vicces lehet (nem jött be). Ám a Club Dread és a Haláli hullák évében egy igazi öreg róka is megnyilatkozott, hozzáfűzve saját lábjegyzetét a horrorvígjáték kérdésköréhez, s bizonyítva, hogy a humor és a borzalom elsősorban csupán az elméletírok szerint üti egymást.
Jeff Lieberman már korábban is csinált furákat: amellett, hogy a Just Before Dawnt sokan a nyolcvanas évek egyik legjobb slasherjének tartják, rendezőnk már a hetvenes években belemászott a divatműfajokba, rendesen szét is barmolva őket – attól függetlenül, hogy nem minden esetben paródiáról volt szó. A Squirm, minden freudista nedves álmaként, a gyilkoskukacos horrorfilmek és a szerelmi-háromszög történetek metszéspontjára próbálta pozícionálni magát, valójában nem sok sikerrel, viszont annál több harapós homokféreggel és egy kellemes fináléval. A legendás gilisztáshorrorral egy évben készült, még annál is legendásabb Blue Sunshine pedig a jó öreg őrület-drog toposzával játszott el, a mai napig élvezhető módon. Mindez nem homályosítja el azt a tényt, hogy Jeff Lieberman karrierjének legbetegebb projektje kétségkívül a Végtelen Történet 3 forgatókönyve volt, ami után rendezőnk lényegében egy évtizednyi hallgatásba burkolódzott (mondjuk, meg tudom érteni). A visszatérést jelentő Satan’s Little Helper ránézésre nem sok jóval kecsegtetett: HD-kamerával forgatott agymenés aprópénzből, ráadásul slasherkomédia, lerágott csont, meg úgy egyáltalán, minek? Egy dolog miatt máris megérte: Lieberman, mainstream kollégáival ellentétben, mert olyan igazán vérgeci lenni.
A kis Dougie hamisítatlan protogeek: egész nap a kis kvarcjátékán (ennek neve a Satan’s Little Helper) lógó kis görcs, saját anyja és nővére kivételével mindenki rühelli, és a film körüli beszélgetések egyik kardinális kérdése, hogy akkor ő most retardált vagy csak kicsit. A játék lényege: segédkezni a Sátánnak a legkülönfélébb gonosztettek véghezvitelében, úgymint terhes nő elütése bevásárlókocsival (50 pont), vak emberrel ugyanez (100 pont), ésígytovább. A minden ízében idegesítő kiskölyköt csak az választja le a kisképernyőről, hogy itt a Halloween és a jelmezes lejmolás ideje. (Némiképp megnyugtató, hogy ahogy nálunk felváltotta a húsvéti tojást a papírpénz, úgy a tengerentúlon is megfigyelhető ugyanez a tendencia: Dougie anyukája már egydollárosokkal várja látogatóit.) Beöltözik a Sátán Kicsiny Segítőjének, nekivág a kisváros utcáinak és egyszercsak összefut munkáltatójával. Mármint valakivel, aki Sátánnak öltözött, vagy talán az is, de egy biztos: embert ölni azt szeret és cseppet sem bánja, ha egy kvázi-retardált kisfiú mellészegődik, hogy sok-sok móka és kacagás közepette néhány cizellált gyilkosság mellett a kvarcjáték gegjeit is valóra váltsák.
A Satan’s Little Helper fő erőssége, hogy Lieberman paródia helyett mert vérbeli komédiát forgatni. Filméjének fő humorforrását nem a kívülről fújt műfaji sémák és filmidézetek kiforgatása jelenti (lásd például a Friedberg/Seltzer-páros végtermékeit), hanem elsősorban a „félreértések vígjátéka”, megfűszerezve néhány olyan valóban emlékezetes kreatív killel, mint a festőecsetként használt házimacska (aminek látványára vélhetően millió Postal 2-rajongó kapott a szívéhez). Lieberman le sem tagadhatná exploitation-gyökereit: az olyan, szinte örök tabukat, mint a (retardált) gyerekekkel és terhes nőkkel nem baszakszunk, a lehető legkéjesebb vigyorral szegi meg, mintegy visszarepítve nézőjét olyan csodás filmek aranykorába, mint a Grizzly vagy a Night of the Lepus. Bár lassan indul be, a Satan’s Little Helper attól a pillanattól a székhez szegezi nézőjét, hogy feltűnik a vásznon Joshua Annex és az ő feledhetetlen jelmeze. Mert valljuk be, ennek a Sátán-rucinak még Varg Vikernes is csudájára járna.
Kicsit azért elszomorító, hogy egy ütős tengerentúli horrorkomédiához egy immár több mint hatvan éves direktorra volt szükség. Pár apróságtól eltekintve, mint a pocsék színészi játék (ide mondjuk megfelel), a Satan’s Little Helper üdítő darab, abszurd és kegyetlen, mint a legjobb South Park-epizódok, és csont nélkül maga mögé utasítja a manapság a műfajban készült alkotások legjavát. A Satan's Little Helper kicsinyes gonoszsága csupán az Iglesia-féle Day of The Beastben látotthoz mérhető, de ha mindez túlzás volna, a legszebb geek-érvek egyike még mindig Lieberman mellett áll: olyan rossz, hogy már jó.
Tegye mindenki a szívére a kezét: lehet nem szeretni egy olyan filmet, amiben Fred Williamson szivarral és vidám grimasszal a szájában, félkézzel, lazán tartott géppuskával kaszálja az egyetlen rövid sorozat után is tucatjával hulló náci tetveket, miközben csak a levegő nem robban körülötte? Az 1978-as Inglorious Bastards egyike azon csapnivaló exploitationöknek, amik minden sutaságuk ellenére, illetve részben pont azok miatt, rohadtul szórakoztatók – nem csoda, hogy Quentin Tarantino számára is inspirációt jelentett.
1944-ben járunk Franciaországban. Az amerikai katonai rendőrség egy rakás foglyot (gyilkost, tolvajt, dezertőrt stb) szállít a hadbíróságra, amikor a konvojt megkóstolja egy német vadászgép. Az őrök és a rabok többsége odalesz, de utóbbiak közül öten elmenekülnek, és úgy döntenek, hogy a semleges Svájc felé veszik az irányt. Útközben maguk mellé vesznek egy saját hadserege elől szintén szökésben lévő német katonát (naná, hogy Adolfnak hívják), de végül akarva-akaratlanul is belecsöppennek egy veszélyes küldetésbe, mely az ellenség egy rakétarendszere, és az azt szállító vonat ellen irányul.
Enzo G. Castellari beszédes című spagettiwesternekkel (Go Kill Everybody and Come Back Alone) szerzett hírnevet magának a ’60-as években, és mindig elég vastag volt a képén a bőr ahhoz, hogy neves elődök munkáit másolja műveiben, akár a történetet, akár a stílust illetően (1980-as Great White című horrorját kitiltották az észak amerikai mozikból, mert a Universal pert indított ellene Spielberg Cápájának plagizálásáért – és nyert). Az Inglorious Bastardshoz (olasz címének nagyjábóli fordítása: az a rohadt páncélvonat) lényegében összemosta a Piszkos tizenkettőt a Kelly hőseivel, megfűszerezte némi Sam Peckinpah-stílussal, aztán jól roskadásig rakta soha véget nem érő akciókkal, egy rakás B-színész által alakított, foghegyről beszélő karakterrel, egy kis rasszista felhanggal, tökpucéran fürdőző és szintén tökpucéran harcoló német katonalányokkal, és egyéb bájos exploitaton elemekkel.
A késztermék egy szinte nonstop lődözéssel és robbantgatással teli, üresjáratok nélkül száguldó háborús akció, amiben nem telik el 10 perc úgy, hogy legalább egy tucatnyi náci köcsög ne harapna fűbe, de, csak hogy a keménykedés sose lankadjon, ha véletlenül épp nincsenek a közelben lekaszálandó krautsok, címbeli hőseink jobb híján egymás közt harcolnak. Az akciójelenetek persze sokszor megmosolyogtatóan gagyik (és nem csak az ugyanazokról a robbanásokról újra és újra bevágott képek miatt), de van egy nagyon fontos kivétel: a frenetikus finálé semmiben nem marad el a korszak vérprofi háborús stúdiófilmjeitől sem. A vonat elleni támadás ötletes, látványos, vagány, piszkosul jól fényképezett és vágott, és azt látva maximálisan érthető, miért utalnak sok helyütt úgy a rendezőre, mint az európai Sam Peckinpah-ra (vagy a szegény ember Peckinpah-jára, hogy egy alighanem még találóbb aforizmát idézzek).
Persze így sem lehet ezt komolyan venni, de Castellari mindannyiunk nagy örömére nem is várja el, hiszen a hullahegyek állandó poénkodások közepette emelkednek, a szereplők pedig már szinte arcátlanul lazák. Bo Svenson, a szedett-vedett csapat, részben „leszarom” habitusú, részben viszont nagyon is patrióta vezetőjének szerepében annyira cool, hogy kezdetben le se veszi a napszemüvegét, Fred Williamsonnak meg napszemüveg se kell, hogy cool legyen. Neki elég egy soha el nem fogyó szivar, miközben minden fedezék nélkül, félkézzel szórja az ólmot az ellenre, és zavartalanul hányja a halálfelesleges kommandós bukfenceket a robbanó bombák közepette. Látszik a vigyorán, hogy imád nácikat lyuggatni. Mi pedig imádjuk nézni őt közben. Az egykori maffiatag, mellesleg arrogáns, kötözködő és cinkos vigyorú szemétláda, Tony (Peter Hooten játssza, egészen kiválóan), a harsány, enyves kezű Nick, és a beszari műszerész, Berle, nagyszerűen egészítik ki a nyilvánvalóan kicsit sem eredeti, viszont pokolian szórakoztató csapatot (sőt, még maga Castellari mester is feltűnik egy náci tiszt szerepében). Az sem mellékes, hogy ezek a karakterek, ha arra kerül a sor, úgy képesek meghalni a jó ügy érdekében, hogy semmit sem veszítenek rohadék image-ükből, és nem rángatják le a filmet egy nyálban fürdő amerikai megváltástörténet megalázó szintjére. Az Inglorious Bastards még megkérdőjelezhető pillanataiban is a ’70-es évek egyik legtökösebb exploitation filmje. Szórakoztató, akár egy haldokló náci.
Kb. tizenöt évvel ezelőtt láttam utoljára, így engem is meglepett, hogy a Péntek 13-nak ez a Steve Miner által rendezett első folytatása (1981) jobb film, mint az előzmény, Sean Cunningham legendás slasherje (1980). Nem ilyesmire emlékeztem, pedig ez a helyzet: könnyedebb, viccesebb, gyorsabb - szórakoztatóbb.
Ám sajnos nem véresebb. A Paramount az első rész kapcsán nyomást gyakorolt a cenzúrabizottságra, az MPAA kénytelen volt vágatlanul mozikba engedni a Péntek 13-at, ám nem felejtettek: a második (és majd a harmadik) részt szarrá vágták, a mai napig csak csonkított formában lehet ezekhez a filmekhez hozzájutni, még a múlt hónapban Amerikában kiadott Deluxe Edition-ök is a kevésbé véres verziókat tartalmazzák. Bár az is igaz, hogy a vágások nem igazán feltünőek, maradt még épp elég vér a filmben (általában az első részre mondják, hogy Mario Bava Reazione a catena (1971) című műfajteremtő munkájának a koppintása, csakhogy ez a második rész többmindent vesz át (szeretkező pár átszúrása lándzsával, hentesbárd az arcba, stb.))
A Péntek 13 ettől a filmtől kezdve franchise, és a szó terminus technicusi értelmében éppen emiatt nem is igazán folytatás, hanem remake, apróbb változtatásokkal. A legfontosabb ilyen "apróbb" változtatás, hogy amíg Cunningham filmjében Voorhees néni csonkolta a csacska tinédzsereket, addig ebben a második epizódban már színre lép a kisfia, a huszadik század filmek mitológiájának talán leghírhedtebb gonosza, Jason (hokimaszk helyett egyelőre krumpliszsákot hord a fején, a maszk majd a harmadik epizódban jön.)
A sztori alap-slasher-klisé: egy csapat tini (akik egyaránt a harminchoz vannak inkább közel) vakációzni érkezik a Kristály-tóhoz. Figyelmeztetik őket, hogy eszükbe ne jusson átruccanni az elhagyatott nyári táborba, ami szintén a tó közelében van. Mindenféle legendák veszik körül, vízbe fúlt, aztán az életbe visszakalimpáló kölkökről, a bosszúszomjas anyjukról és hasonló kellemességekről. Ők persze magasról tojnak a figyelmeztetésekre, jól rá is basznak. Jön Jason, kezében a macsetével, és határozottságának hatására többen elhagyják a végtagjaikat.
Az, hogy a film működik, főleg Steve Minernek köszönhető. Rendezése tempójának köszönhetően a Friday the 13th Part 2 egy pillanatra sem válik unalmassá. Nincs benne semmi eredeti, az hótziher, sehol egy váratlan fordulat vagy a műfajtól szokatlan megoldás, de ilyesmit behozni nincs is szándékában. Ez a második Péntek 13 csak egy gördülékeny, élvezhető slasher, és annak teljesen jó.
A final girl-t ezúttal Amy Steel játssza, talán az egész széria legjobb final girl-je. Szexi, okos, mindenképpen szimpatikusabb, mint Adrienne King az első részben (King szerepe ebbe a filmbe is átnyúlik, ő lesz Jason első áldozata.) Jasont ezúttal Warrington Gillette alakítja, aki, a későbbi természetfeletti monstrumokkal ellentétben nagydarab, ám emberi méretekkel rendelkező agyamentként hozza mindenki kedvenc sorozatgyilkosát. A krumpliszsák meg lekerül, nemsoká.
A nyári mamutköltségvetésű blockbusterek tömegében jólesik némi valósághűség. A Felon tavaly kellemes meglepetést okozott, de a Bunyó idén nem fog.
Egy kisvárosi srác, Shawn MacArthur sztorija ez, aki üres zsebbel érkezik New York-ba és a sors összehozza egy helyi szélhámossal, Harvey Boardennel, aki felfedezi tehetségét a bunyózáshoz. Menedzserévé lép elő, és nagy pénzt helyez kilátásba - feltéve ha hajlandó néhány street fight meccsen részt venni.
A filmet nézve felidéződnek a hetvenes évek klasszikus bunyósfilmjei: John Houston Bunyósokjának mester-tanítvány kapcsolata, Walter Hill A nagy bunyósának hétköznapi hősiessége, és persze Rocky elismerésért való küzdelme a közönyös világban.
Az „Őrangyallal, védtelenül” Sundance-nyertes rendezőjén látszik, hogy már-már scorsese-i elkötelezettséggel foglalkozik New York kisstílű utcai életével, a stricik, kurvák és zsebtolvajok New York-jával, de a megvalósítás sajnos már nem mérhető a mesterhez. Nem kelt feszültséget, csak vezeti Shawnt egyik bunyótól a másikig, a karakterek eléggé egysíkúak, a dialógusok nyögvenyelősek. A történet logikusan építkezik, de vannak hihetetlen jelenetek, amik zárójelbe teszi az egész sztorit. (Csak egy bár van egész Brooklynban, ahol véletlenül mindenki jelen van? Egyik napról a másikra lesz a vidéki srácból profi utcai harcos? A metrós edzés pedig már csak egy erőtlen félmosolyra fakaszt.) A film kétharmadánál átvált svindler-filmbe, de ezt is lehető legsablonosabban és feszültségmentesen teszi. Látszik, hogy a mű az Éjféli cowboy drámaiságát szeretné elérni, de csak az Oroszlánszív közhelyességéig jut.
Czapsky kamerája fakó színekkel dolgozik a fent említett valósághűséget erősítendő, míg az akciójeleneteknél Jason Bourne-ösen közel megy a harcoló felekhez (néha már olyan közel, hogy szédülés fog el a rángatózó kamera miatt). Az akciójelenetek egyébként realisztikusak - a harcoló kaszkadőröknek és színészeknek eltörhetett pár porca. A film zenéjében a hetvenes évek blaxploitation muzsikái keverednek mai hip-hoppal: az összhatás egész kellemes.
Van egy szociális olvasata is a filmnek, nevezetesen, hogy a multikulturalizmus elnyomja a fehér férfit. A főhős – feltehetőleg - déli származású ír katolikus, aki a bűn hierarchiájának legalján áll. Felette állnak a kisebbségek, akiknek származása nem egyértelmű, pl. mozdonyszőke latinók, Martinez nevű kínai. A naív, vidéki hős egyedül áll az öntudatos feketék és sunyi mexikóiak erdejében, de a végén fölébük kerekedik.
A privátim is alabamai Channing Tatum (Step Up 1-2, Közellenségek) szimpatikusan játssza a nagyvárosba került vidékit és passzol az egyedülálló anyát játszó Zuley Henaóhoz, aki a Dukai Regina Hasonmásverseny kolumbiai győztese. Kettősük a konyhai jelenetnél vicces és érzékeny egyszerre. Luis Guzmán nem erőltette meg magát a simlis latino szerepében, de így is ő a cast legjobbja. Csak Terrence Howardot (Ray, Vasember) tudnám feledni! Az egyébként remek karakterszínész itt csak lassítja a jeleneteket, a mester-tanítvány kapcsolat alig érezhető, az összreakciói kimerülnek egy-egy bamba nézésben.
Összességében egy nézhető B-film, ami röpköd, mint a pillangó, de nem szúr úgy, mint a méh.
Fighting. USA. 2009. Rendezte: Dito Montiel. Írta: Dito Montiel és Robert Munic. Producer: Kevin Misher, Andrew Rona, Kim Surowitz. Fényképezte: Stefan Czapsky. Zene: Jonathan Elias és David Wittman. Szereplők: Channing Tatum, Terrence Howard, Zuley Henao, Luis Guzmán és még sokan mások.
Láttál már olyan filmet, ami közben az jutott eszedbe, hogy a következő egy hétben vagy konstans merevedésed lesz, vagy egyáltalán nem fog felállni? (A hölgyek nekik megfelelően variálják át a kérdést.) Clive Barker Hellraiserének mocskos, visszataszító, mégis, betegesen izgalmas szexualitása cafatokra tépett emberi testekkel és erőteljes szadomazochista felhanggal borzolja az idegeinket – olyan kombináció ez, amit senki nem felejt el egyhamar. És a szélsőségek közti határokat elmosó, szélsőséges érzelmeket kiváltó horror két folytatásával együtt, végre-valahára egy tisztességes kiadvány formájában érhető el itthon. Nagy örömünkben nyúzzunk meg együtt valakit!
HELLRAISER
„We’ll tear your soul apart.” Egyetlen mondat, és kész, beszartál. Ami kínos, mert ez a játékidő vége felé hangzik el, és akkor már nem sok minden fér a gatyádba. A horrorfilm a történetének egyik legsótlanabb korszakát élte éppen, amikor Clive Barker úgy döntött, hogy vizuális formában önti a gyanútlan nézők nyakába az 1986-os The Hellbound Heart című művének rettenetes rémálmait. És hogy miért is voltak azok a nézők gyanútlanok? Mert az említett kisregény témája és stílusa sehogyan sem passzolt az akkori mozis trendekhez. A’80-as évek második a roppant felkapott slasher lassan kezdett megfulladni saját, paródia felé hajló folytatásainak vérében, a horror jobbára egyenlő volt az idétlen maszkjuk alatt légzésproblémákkal küszködő, kinyírhatatlan/túl sokszor kinyírható sorozatgyilkosokkal, és a lengén vagy sehogy nem öltözött agyhalott, majd pedig ténylegesen halott tinilányokkal – és nem nagyon jutott eszébe senkinek, hogy ezen változtatni kéne. Freddy, Jason és Michael Myers két ámokfutása között azonban mozikba került a humort és iróniát nem ismerő Hellraiser, ami kényelmetlen hatékonysággal juttatta eszébe a közönségnek, hogy milyen az igazi, borzalmakkal és rettegéssel teli, zsigerekig hatoló horror.
Julie és Larry nem kifejezetten boldog házasságban élnek. A nő titokban viszonyt folytatott férje testvérével, Frankkel, akit egy rejtélyes, minden határon túli kínt és gyönyört ígérő kocka kinyitása után nehezen összeszámolható darabokra szakít szét néhány pokolbéli teremtmény – épp abban a házban, ahová a házaspár újonnan beköltözik. Egy kis baleset eredményeképp Frank vére utat talál Larry padló alatti maradványaihoz, amik így életre kelnek – vagy legalábbis afféle féléletre. Franknak Julie segítségére és rengeteg vérre van szüksége ahhoz, hogy ismét teljes emberré váljon, még mielőtt a kocka hatalmához kötődő kenobiták rájönnek, hogy megszökött poklukból. Az egész gorefest középpontjában pedig ott áll Larry mit sem sejtő tinilánya, Kirsty.
A Hellraiserben ugyan van egy sikoltozó fiatal szépség, de semmi másban nem hasonlít a kor jellegzetes zsánerfilmjeihez. Barker első egészestés rendezését leginkább úgy lehet jellemezni, mint egy horrorba oltott szadomazochista szerelmi történetet, egy szexuális kielégületlenség és frusztráció fűtötte családi tragédiával a középpontban. Itt még nem a híres kenobiták az igazi ellenségek, sőt, nem is igazán gonoszok ők, csupán teszik a dolgukat – azt viszont megállíthatatlanul, ripacskodás és üvöltözés nélkül, jéghideg precizitással. Ezek ellen nem tehetsz szart sem, hiába fogsz kést, baseballütőt, akármit, még csak a közelükbe sem jutsz, ha megjelennek, legfeljebb menekülhetsz, de azzal sem mész sokra. Nyilvánvalóan idegborzoló megjelenésük mellett ezért is olyan átkozottul félelmetesek, na meg azért, mert szinte semmit nem tudunk róluk, így az ismeretlentől való rettegést jelképezik. De az igazi gonosz persze már megint az ember: a vágy, a szex és a gyilkosság minden idők egyik legfelkavaróbb és legbizarrabb szerelmi háromszögét rajzolja ki, amelynek résztvevői tökéletesen alkalmasak rá, hogy a gyönyör utáni hajszában segítség nélkül is elpusztítsák önmagukat – a kenobiták csak ennek a nélkülük is gusztustalan viszonyrendszernek a rothadt gyümölcseit aratják.
Barker életművének egyik legjellemzőbb motívuma, a totális ellentétek közti határok következetes eltörlése, a Hellraiserben is megjelenik. A kín és a gyönyör kettőse elválaszthatatlanul vonul végig a filmen, minthogy így vagy úgy, de mindenki előbbit keresi, és utóbbinál köt ki, és ami még fontosabb, hogy akár közvetlenül, akár közvetetten, de minden szexuális aktus (mely soha, még csak véletlenül sem a szerelem gyönyörű kiteljesedése, sőt) félelemmel, szenvedéssel és halállal párosul. Ez a csodálatosan visszataszító, vérmocskos, nem egyszer nekrofíliába hajló erotika pedig éppoly felzaklató, mint a brutális haláljelenetek sora. Ahogy kampó hasít lassan az emberi húsban, és egy egész test szakad darabokra (fontos, hogy realisztikusan kivitelezve, túlzás, sőt, megkockáztatom, hatásvadászat nélkül), a film csendben túllép azon a ponton, ahol a néző szimplán csak szörnyülködik, és megérkezik oda, ahol e szörnyülködés ellenére még többet és még többet akar. Így ülteti át Barker a Hellraiser kín-gyönyör ellentétjét egyenesen a néző elméjébe – és a „mindfuck” kifejezés akkor még bőven nem is létezett…
Ezt az egyedülállóan ambivalens hatást erősíti Christopher Young score-ja is, ami megérdemli, hogy tiszteletére új bekezdésbe kezdjek. Barker maga nyilatkozta, hogy a stáb tagjai közül Young tett hozzá a legtöbbet a filmhez, és munkáját elhallgatva, ezt nehéz is kétségbe vonni. Ahogy az író-rendező, úgy ő is szembement a kor elvárásaival, melyek kevés kivételtől eltekintve (úgymint A légy Howard Shore-tól vagy az Életerő Henry Mancinitől) egyszerű szintetizátoros klimpírozásokat szültek a műfajban. Young inkább fogott egy szép nagy zenekart, és olyan sötéten gyönyörű, gótikus, egyszerre nyomasztó és furcsán felemelő táncra perdítette a hangszereket, ami igazi, epikus szintre emelte a vérrel locsolt családi perpatvart. Pedig eleinte még a Coil nevű, az industrial zenei műfajban meghatározó banda dolgozott a filmen, szóval nem sokon múlt.
Minden eddig részletezett erénye ellenére a Hellraiser bőven nem ért volna ennyit székbe szögező vizualitása és még mai szemmel is életszerű, hatásos effektjei nélkül. A sötét, árnyékokkal teli, kékes képi világ nyomasztó atmoszféráját ellenállhatatlanul fokozzák a lassú, ínycsiklandozó gore-ral bőségesen feltöltött, azelőtt ritkán látott aprólékossággal és merészséggel kidolgozott kínhalál-jelenetek, és nem utolsósorban a bőr nélküli, s így igen ijesztő kinézetű, rémisztően amorális pszichopata, Frank állandó jelenléte, akinek percekig tartó „újjászületése” a film egyik csúcspontja. A legendás maszkmesternek és effektesnek, Bob Keennek bőven volt alkalma kitombolnia magát, érdemeit pedig csak növeli, hogy röhejes egymilliós költségvetés állt a filmesek rendelkezésére. De a ’80-as évek egyik legjobb horrorja (ami még jobb már csupán egy kevésbé hullámzó színvonalú színészi játékkal lehetett volna) sok mai társával ellentétben nem pénzből született, hanem puszta lelkesedésből, akaraterőből és kreativitásból. És ez általában ki is fizetődik: a mozis bevételek az említett összeget megtizenötszörözték, a Doug Bradley által hátborzongatóan alakított fő kenobitából Pinhead néven a műfaj egyik felejthetetlen, ikonikus alakja vált, a Hellraiser pedig bebetonozott helyet szerzett magának a nagy horrorok panteonjában. This film is our pleasure.
HELLBOUND: HELLRAISER II
Nincs is annál rosszabb, mint amikor egy nagyszerű filmet a folytatásban saját alkotója erőszakol meg, majd pedig szed darabokra, és rak össze belőle valami (majdnem) egészen mást. Clive Barker pedig pontosan ezt tette. A Hellraiser második részének ugyan már csak producere és társírója volt, a rendezői székében pedig Tony Randel (Def-Con 4) ült helyette, így nem ő az egyetlen, aki megérdemelné, hogy néhány kampó beakadjon a bordái közé – de még így is furcsa látni, hogy hagyta, hogy az általa teremtett mítosz ennyire más irányt vegyen, és így felcserélődjenek benne a súlypontok. Mert bár a Hellbound alig pár órával játszódik csak az első felvonás után (és mindössze hetekkel annak premierjét követően kezdték forgatni), mégis annyira különbözik tőle, amennyire az csak a cselekmény ilyen közvetlen folytatásánál lehetséges.
Kirsty a kenobiták és saját családtagjai által elszabadított pokolnak köszönhetően elmegyógyintézetben tér magához (egyébként miért van az, hogy a természetfeletti borzalmakat átélt áldozatok mindig nagyokat csodálkoznak, hogy senki nem hiszi el a sztorijukat?), ami még nem lenne olyan nagy baj, az viszont, hogy pszichiátere, Dr. Channard, történetesen megszállottja a puzzle kockáknak, amik a kenobitákat meghívják a világunkba, már kicsit ciki. Ahogy az is, hogy Julie, a lány gyilkos mostohaanyja feltámad, akárcsak Frank az első részben, és innen az út egyenesen a pokolba vezet. És ezt nem jelképesen kell érteni.
Az elsőfilmes Peter Atkins és Barker nem sokat pöcsöltek a forgatókönyvvel. Egy kis vérontás, egy kis menekülés, és nesztek, kész a film, ami láthatóan a folytatások klasszikus „legyen még nagyobb” (vagy esetünkben: még brutálisabb) szabálya szerint készült - de mint oly sokszor, a fokozás itt is csak a gore-ra vonatkozik (na és a fantasztikus zenére, ami a síron túli kórussal kiegészülve még epikusabb és gótikusabb). Igaz, arra legalább nem lehet panasz: van itt mitől undorodni bőven, folyik a vér, szakad a hús, és amikor egy elmebeteg borotvával igyekszik lekaszálni csupasz testéről a képzelt bogarak és férgek seregét, akkor még a legedzettebb horrorgeek is kísértésbe esik, hogy elfordítsa a fejét. De persze nem fogja, és ez benne a szép. Kár, hogy a gusztusos effektek és az ínyenc csonkítások mögül kifelejtették a filmet, és főleg, azt, ami az első részt naggyá tette.
A kín és a gyönyör kettőssége, a felkavaró, bizarr szexualitás ugyan itt is jelen van, de csak ismétlés szintjén, és úgy is csak félgőzzel. Ez, azonkívül, hogy a gore mellett nincs idő kevésbé direkt, de hosszútávon hatásosabb és elegánsabb horrorelemek alkalmazására, annak is köszönhető, hogy a szereplők sokkal haloványabbak és érdektelenebbek. Hiába látjuk Juliát bőr nélkül, még így, és pokolbéli kulisszák közt sem olyan fenyegető, mint kalapáccsal a kezében, egy homályos padlásszobában, a néma Tiffany teljesen felesleges adalék, Frank rövid jelenetében pedig bőven nincs elég spiritusz. Úgyhogy egyedül az eleinte még csendes, visszafogottságában rémisztő Dr. Channard tartja a frontot (színészileg Kenneth Cranham zsebrevágja a filmet), de amikor kenobitává alakul, sajnos rajta is úrrá lesz a ripacskodási kényszer. És ezzel elérkeztünk a film legnagyobb problémájához.
Az első rész hátborzongató, titokzatos rémálom alakjairól, akik már akkor is félelmetesek voltak, ha csak álltak, és néztek maguk elé, lehámlik a titokzatosság rétege, és egy eredettörténetet kerül a helyére. Öreg hiba ez olyan karaktereknél, amiknek beszaratásfaktora nem kis részt az őket körüllengő misztikus ködnek köszönhető: általában igaz, hogy minél inkább tisztítod ezt a ködöt, annál triviálisabb lesz, amit mögötte találsz. Tessék: jön az új kenobita, ami fél perc alatt elintézi a régieket, ezeket az ijesztően amorális, érinthetetlen, legyőzhetetlen pokolfajzatokat, akik ráadásul haláluk előtt eljátsszák a Darth Vader szindrómát. Az első filmben ilyesminek még csak a gondolata is abszurd lett volna, és hiába van mindennek nagyjából logikus magyarázata, az a végeredményen nem változtat. (Egyébéként – és ez Frankre is vonatkozik – hogy a fenébe hal meg valaki, aki már halott, és a pokolban van?) Magának a pokolnak az ábrázolása viszont egy ideig baromi hatásos, de a sok rohangálás a tökugyanolyan sötét folyosókon és csarnokokon egy idő után már masszívan unalmassá és önismétlővé válik – ahogy a kenobiták esetében, a kevesebb itt is több lett volna. Az ellenben bravúros ötlet, hogy az elmegyógyintézet alagsora is egyfajta pokolként jelenik meg – talán még szörnyűbbként, mint az igazi.
Szóval itt kezdődik el a kenobiták klasszikus gonoszokká degradálásának folyamata, itt húzzák le a wc-n az emberi gonoszság és szexualitás gyomorforgató táncát, és itt esik bele a Hellrasier az elcsépelt folytatások csapdájába, annak ellenére, hogy korábban pont azok ellenpontjaként indult. De ez még csak a folyamat kezdete, úgyhogy a Hellbound, vérző sebei ellenére egy nagy adag jóindulattal nézhetőnek titulálható.
HELLRAISER III: POKOL A FÖLDÖN
Clive Barker vérére mondom, ezt már nem kellett volna. Ha a második résszel abbahagyják a sorozatot, már akkor is eggyel több film van a kelleténél, de a Pokol a Földön tényleg kiborította a bilit (hát még a további folytatások). Ezt Barker is érezhette, mert Anthony Hickox (Waxwork) e kenobita kínzóeszköznek való harmadik felvonása után inkább fogta magát, és kiszállt az egész hóbelevancból (már ennek is csak executive producere volt, szóval a sztorihoz nem sok köze lehetett, és egyébként sem nagyon rejti véka alá, hogy nem elégedett a sequelekkel). A Hellraiser III. elköveti a legnagyobb hibát, amit elkövethet, és Pinheadet egy egyszerű tucatgonosz szintjére alacsonyítja, aki csak abban különbözik az átlagos szörnyektől/démonoktól, hogy némileg jobban néz ki náluk, és van néhány ütős egysorosa.
A történet még banálisabb, mint a Hellboundban. Pinhead egy bizarr külsejű oszlopba zárva várja, hogy új életre keljen, és amikor az oszlop egy éjszakai bár fiatal, seggfej tulajdonosának, J.P-nek a birtokába kerül, ez be is következik (annak megmagyarázásával, hogy hogyan és miért, nem pöcsölnek az alkotók). Az emberi személyiségétől különvált Pinhead (akinek eredetéről sajnos még többet tudunk meg) el akarja pusztítani a kockát, hogy ne maradjon semmi, amivel vissza lehet őt küldeni a pokolba (arról szelíden kussolnak az írók, hogy több kocka is létezik), és ebben csak egy ambíciózus riporternő, Joey akadályozhatja meg. Miért? Hát, csak mert. A feleslegesen hosszan elnyújtott, dögunalmas expozíció után (több mint félideig kell várni, hogy Pinhead elszabaduljon, és itt nincs bizarr családi dráma, ami addig lekötné a nézőt), nevetségesen sótlan főhősnőnk azzal tölti a hátralévő játékidőt, hogy a szögarcú kenobita elől menekül, kezében a kockával. A gyönyör és a kín rettenetes, bizarr tánca odavan, a helyére pedig egy szupereredeti „állítsuk meg a gonoszt, mielőtt káoszt szabadít a világra”-féle cselekmény kerül. Az alkotók nyilván szeretnék, ha egyszerűen elfelejtenénk, hogy az illető korábban se gonosz, se káoszhozó nem volt. Ebben a részben teljesedik tehát be a Hellboundban megkezdett folyamat: az egész sorozatnak elveszik a lényege, és az egykor eredeti, sajátos koncepció hiányában bekerül a sok ostoba, felesleges és ötlettelen folytatáshorror lélekvesztőjébe.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a félelmetes Pinheadből egy rohanó nőt fenyegető sétatempóban üldöző, közepes slasherbe való természetfeletti tömeggyilkos válik, aki válogatás, ok és értelem nélkül öl mindenkit, aki elé kerül, csak azt nem, akit igazán kéne neki – mert ugyan hatalmában áll felrobbantani a fél utcát a menekülő Terri körül, benne mégsem tud egy karcolásnál nagyobb kárt tenni. Ráadásul az áldozataiból általa teremtett kenobiták annyira cikik, hogy benzines palackokat hajigálnak. Még jó, hogy kalasnyikovot tárazni nem látjuk őket. Ellenben egyiküknek legalább van egy kamera a fejében, és olyan filmes bukéjú beköpései vannak, hogy „Ready for your close-up?” – merthogy halála előtt operatőr volt, nagy poén, mi? De már az ígéretesen induló diszkós mészárlásnál világos, hogy az egész filmet ki lehet vágni a kukába: a vérfagyasztóan nyugodt Pinhead helyére egy hisztérikusan röhögő, ripacskodó Freddy-klón kerül, és a hangsúly a nyomasztó brutalitás és atmoszféra helyett azon van, hogy minél több pihentagyú, rajzfilmszerű halálnemmel (repülő CD-k, tőrbe formált jégkockák) keltsék a nézőben a kreativitás illúzióját. Úgyhogy még a gore sem ér sokat.
Összességében az egyetlen, ami dicséretet érdemel a Pokol a Földönben, az Pinhead remek templomi jelenete, és az egész mű humora – de sokat segítene, ha ez a humor legalább szándékos lenne.
A KIADVÁNY
Doboz
Kézenfekvő ötlet volt, hogy a három első filmet tartalmazó doboz a kenobitákat előhívó puzzle kockát formázza – jól is néz ki, bár kivitelezése egyszerű (az angol verzió azért jóval pofásabb és elegánsabb, és egy kis füzet is tartozik hozzá), és némileg kiábrándító, hogy a mágnessel rögzített, „kétdimenzióssá” lenyíló oldalak kockaformáját összecsukott állapotukban egy sima, üreges, vékony kartondoboz tartja meg. Kicsit nehézkes a lemezek be- és kivétele is, de összességében kétségkívül baromi jól mutat a polcon, és egy rajongónak mindenképpen nagy öröm kézbe venni.
Kép és hang
A Hellraiser filmek ugyebár már korábban is kaphatók voltak itthon, de a Vertex legendásan szar kiadásait inkább nem lőném be viszonyítási alapnak. Szerencsére a Navigátor Film DVD-inek egyáltalán nincs is szükségük rá, hogy a mélyponthoz viszonyítsuk őket. Felújított, és nem mellesleg cenzúrázatlan, szélesvásznú képet és hangot kapunk: főleg az első két film fest szépen, és noha a harmadik színvilága még lehetett volna kicsit teltebb, összességében az is teljesen rendben van. Az angol DTS és 5.1 ugyan közel nem dolgozik olyan intenzitással, mint egy mai film esetében, de Christopher Young zenéje összehasonlíthatatlanul jobban szól ezekben, mint a surround magyar szinkronokban, amik általában egyébként sem túl meggyőzőek.
Extrák
Hellraiser Az első film lemezén rögtön három audiókommentáron is végigrághatjuk magunkat. Az elsőben Clive Barker egyedül, a másodikban Ashley Laurence-szel, Pete Atkins moderátori felügyelete alatt beszél és sztorizgat, főleg a forgatás körülményeire, kulisszatitokra és érdekességre koncentrálva – bár sok az átfedés a kettő között, a rajongóknak mindenképpen érdemes meghallgatniuk őket. A harmadik egy magyar szakértői kommentár Lunczer Gáborral (Fangoria), Hámori Dániellel (kritikus és maszkmester) és szeretett főszerkesztőnkkel, Wostry „valamicskét értek a horrorfilmekhez” Ferenccel, ebben főleg a film hatásmechanizmusát és Barker életművét boncolgatják, alaposan kitérve többe közt a folytatásokra is (kár a bosszantó alapzajért a háttérben).
A Clive Barker interjú valójában nem Clive Barker interjú, hanem egy korabeli ötperces forgatási kisfilm, amiben a stábtagok főleg a sztoriról beszélnek, és arról, hogy milyen frankó mozit csináltak. Ellenben a Doug Bradley interjú már tényleg az, aminek írják, és Pinhead megszemélyesítője bő 10 percen keresztül beszél a szerepről, a maszkról, a Barkerrel való megismerkedéséről, és megemlít egy egészen érdekesnek hangzó elveszett jelenetet is. A leghosszabb werkben (Hellraiser: Feltámadás) a stáb tagjainak, a szereplőktől kezdve a zeneszerzőn, a maszkmesteren és a jelmeztervezőn át a rendezőig, 20 perc jut, hogy saját szempontjukból röviden elmondják a lényeget a film születéséről, készítéséről és utóhatásairól. Ha nincs időd és türelmed végigülni a három audiókommentárt, akkor ez kiváló summázása a Hellraiserrel kapcsolatos fő tudnivalóknak. Az extrák kimerítő sorát négy mozis és egy tévés előzetes zárja. Példás felhozatal.
Hellbound: Hellraiser II Itt már csak két audiókommentárunk van, egy az íróval és a rendezővel, egy pedig szintén velük (ellentétben a lemezen és a csomagoláson feltüntetett információval, ami csak a rendezőt említi), plusz Ashley Laurence-szel. Szokásos sztorizgatás, kulisszatitkok mögé pillantás, és egymás dicsérete folyik, mérsékelten érdekes, kissé száraz módon, de legalább van. Kapunk még néhány rövid, főleg a sztorira és a karakterekre koncentráló korabeli interjút, egy jóval érdekesebb, negyedórás visszatekintést a fontosabb stábtagokkal, egy újabb interjút Doug Bradleyvel, és egy sor előzetest. Tisztességes mennyiség és minőség. Hellraiser: Pokol a Földön A filmek színvonalával együtt csökken a kommentárok száma is: ide már csak egy jutott, Anthony Hickox rendezővel, és Doug Bradleyvel, az viszont elég szórakoztató, mert a szokásos anekdotázások mellett igen jó hangulatban végig is poénkodják a filmet. Közben azért szeretnének meggyőzni minket, hogy jó filmet csináltak, de ebbe inkább nem megyek bele. Ami a többi extrát illeti, a szokásos Bradley interjú mellett, amiben a színész a film elkészültének bajos körülményeire is kitér, van egy hasonló a vidáman sztorizgató Hickoxszal, és kapunk még egy előzetest meg egy korabeli, elég semmitmondó, ötperces werket is. Nem valami sok, de színvonalas, és így is több, mint amit a Pokol a Földön érdemel.
Extra lemez A legfontosabb ezzel a lemezzel kapcsolatban az, hogy rákerült Barker két korai rövidfilmje, a Salomé és A tiltott (sajátos vizualitású, elborult Oscar Wilde és Faust átdolgozás), amelyeket a többi készítővel együtt fel is vezet, azaz mesél céljukról és születéseiknek körülményeiről. A maradék extra négy, több mint 10 perces interjú Ashley Laurence-szel, Andrew Robinsonnal, Tony Randellel és Kenneth Cranhammal. Mindannyian arról beszélnek, hogyan kerültek kapcsolatba a sorozattal, hogy alakult a karrierjük előtte és utána, és mit gondolnak most a Hellraiser film(ek)ről. Laurence-ről emellett kiderül, hogy igazi mókamester (frenetikusan utánozza az átlag ostoba tinipicsát), Andrew-ról pedig, hogy nem kenyere a süketelés: elmondja, hogy rögtön tudta, a második rész pocsék lesz, de ettől függetlenül elvállalta volna a neki felkínált szerepet, ha hajlandók lettek volna kifizetni neki ugyanazt a gázsit, amit az első részért kapott. (Véleményét egyébként Laurence sem nagyon rejti véka alá, csak ő finomabban, nőiesebben fogalmaz.)
ÖSSZEGZÉS Ami a filmeket illeti, van itt egy remekmű, egy gyenge közepes, és egy fekáliatömb. A kivitelezés viszont egyöntetűen szép, a doboz, a kép- és a hangminőség rendben van, és az extrák iránti éhséget is gond nélkül csillapítja a kiadvány. Akinek mindhárom film tetszik (már ha létezik ilyen), annak nyilván kihagyhatatlan, akinek az első kettő, annak is kötelező, akinek meg csak az első… nos, abban az esetben, ha megszállott rajongó és gyűjtő, akkor alighanem neki is megéri (de azért nem árt megjegyezni, hogy a három film immár külön-külön is kapható).
A Potter sorozat Birodalom visszavágja: sötétség, halál, gyilkosság, titkok, feltámadó hullák és gonosz minden sarkon, de azért van idő becsípett Hermionéra, bimbódzó tiniszerelmekre, féltékenységi rohamokra és egy frenetikusan bolondos Jim Broadbentre is.
A Harry Potter sorozat nagy utat járt be azóta, hogy az émelyítően családbarát Chris Colombus rátette kezét az első két könyvre, és kisgyerekeknek szóló lagymatag felolvasóestet tartott belőlük. Utódjai, Alfonso Cuarón (máig az övé a széria legjobb darabja), Mike Newell és David Yates, már szerencsére tudták, hogy a Potter regények, bármit mondjanak is az antifanok, nem csak kölyköknek szólnak, hanem minden korosztálynak. És legkésőbb azóta, hogy a negyedik részben J. K. Rowling meglépte az addig elképzelhetetlent, és megölt egy roxforti diákot, tudtuk, hogy jönnek itt még sötét idők. Hát most itt vannak: a színészek komolyan vehető szintre cseperedtek (Emma Watson szépen ki is domborodott, vajsörös becsípését meg tovább is elnéztem volna), a napsütéses ovis környezetből jellegzetesen borongós, ködös-esős angliai vidék lett, a mellékszereplők hullani kezdtek, a kedves kis mese meg lassan inkább egy pszichothrillerre emlékeztet.
A Félvér Hercegben immár szinte minden a Sötét Nagyúr, Voldemort múltja és lehetséges jövője körül forog – méghozzá anélkül, hogy egy villanásnyi flashbacket leszámítva az őt alakító Ralph Fiennes egyáltalán felbukkanna benne. Dumbledore Harry segítségét kéri annak kifundálásában, hogy hogyan állhatják útját a hatalomra törő gonosz mágusnak, és ez persze veszélyes kalandok egész sorához vezet. Voldemort csatlósainak ugyanis megvan a maguk küldetése uruk győzelmének bebiztosításához, amiben nagy szerep jut a Harry örök ellenlábasának számító Dracónak is.
Az eddigi adaptációk közül a Félvér Herceg tér el leginkább az alapjául szolgáló könyvtől: az alkotók innen elvettek, oda hozzátettek, amott kicseréltek valamit, sok apróságot meg elhagytak. Ezek miatt a hardcore rajongók ugyan hőböröghetnek, hogy szentségtörés (borítékolható, hogy fognak is), de a kirohanások után is ott tartunk, hogy a lényeg, vagyis a cselekmény váza, és ami talán még fontosabb, az egész mű hangulati világa, stílusa érintetlen maradt, és korántsem biztos, hogy ez minden apróság belezsúfolásával is elmondható lett volna. Egyetlen, valóban megbocsáthatatlan módosítás történt: a nagy roxforti csata szőrén-szálán repült a történet végéről, így a mű egyébként roppant hatásos emocionális csúcspontja az azt körülölelő epikus összecsapás nélkül óhatatlanul veszít erejéből (az alkotók a csonkítást azzal indokolták, hogy a hetedik könyv végén hasonló csata folyik az iskolában, és nem akarták ismételni magukat – dacára annak, hogy Rowlingnál működött). Kicsit olyan ez, mintha A király visszatérben Aragorn, Gandalf és a többiek Minas Tirith fehér kőfalai mögött vakargatták volna az állukat, miközben Frodóék a Végzet Hegyén küszködtek.
Akadnak még kisebb-nagyobb aránytalanságok és sutaságok, részben mert akárcsak a könyvben, Harry barátai most először itt sem aktív részesei a cselekménynek, részben pedig mert az alkotók egy zsáknyi műfajjal bűvészkednek (a fantasy kap még egy kis drámai, tiniszerelmes, komikumi, sőt, horririsztikus mellékízt is), és az átmenet köztük nem mindig szerencsés, még ha önmagukban mind meg is állják a helyüket. Általában azért sikerül fenntartani az egyensúlyt, főleg mert annak legkényesebb eleme a romantikázás, abban pedig a Félvér Herceg csaknem hibátlan: a főszereplők amolyan kamaszosan kusza, túlkomplikált és felfújt nőügyei megmosolyogtató bájjal és finom humorral oldják feszültséget. Így a film a kevés akció ellenére is lendületes, a két és fél óra hamar elszáll, egyébként pedig a néző pontosan azt kapja, amit egy jó Harry Potter adaptációtól elvár: szokásosan színvonalas trükköket, elegánsan borongós, gyönyörű képi világot, varázslatos zenét (nemcsak Yates, de komponistája, Nicholas Hooper is összekapta magát az előző, igencsak semmilyenre sikerült felvonás óta), és remek brit színészek egész sorát.
A show-t, mint mindig, most is Alan Rickman lopja el, még oly kevés jelenetével is, a kedvére, ízléssel bolondozó Jim Broadbent (az új bájitaltanár, Horace Slughorn szerepében) pedig újabb kiváló adalék az illusztris gárdához. A fiatalok is egyre jobbak, Emma Watson és Rupert Grint már egész meggyőző, és bár Daniel Radcliff még mindig a leggyengébb láncszem, rajta is határozottan látszik a fejlődés. Érdemes viszont megemlíteni a kisgyerek (Hero Fiennes-Tiffin) és tizenéves Voldemortot alakító színészeket is, akik egészen hátborzongatóan játszanak, és a Sötét Nagyúrnak az egész filmet meghatározó, fenyegető jelenléte nem kis részben az ő érdemük (meg persze a kriptahangulatú flashbackeké, amikben szerepelnek). Harry Potter szekere 1997 óta robog, és bár könyves pályafutása után hamarosan a mozis is befejeződik, mágikus ereje még mindig töretlen. A hatodik rész nem egyszerűen csak jó szórakozás, de röhögve maga mögé utasítja a nyár többi blockbusterét. Az meg, hogy ez inkább a Félvér Herceget dicséri, vagy amazokat minősíti, már más kérdés.
Bár John Sturges legnépszerűbb filmje a Hét mesterlövész (amelyet soha a büdös életben nem sikerült megkedvelnem, már gyerekként sem szerettem), munkásságának fennmaradó része szinte csak jobb filmekből áll (A nagy szökés, Újra szól a hatlövetű, Bad Day in Black Rock és sok másik.) Ez az 1959-es western a legizgalmasabb munkái közé tartozik, egyfajta High Noon-parafrázis, csak éppen Zinnemann filmjénél kevesebb benne a prédikálás és nagyobb a bodycount.
A legelső jelenet a kegyetlenségével teremt hangulatot: két sehonnai üldözni kezd egy indián nőt és a kisfiát. Leszorítják a lovaskocsit az útról, a nőt megerőszakolják és megölik. A fiúnak sikerül megszöknie, és belovagolnia a közeli kisvárosba, ahol az apja, Matt Morgan (Kirk Douglas) a seriff. A gyilkosok nem sejtik, hogy az indián nő Morgan felesége és a fiú anyja volt. Bár sikerül még az előtt meglépniük, hogy Morgan a tetthelyre érne, menekültükben hátrahagynak egy egyedi összeállítású nyerget, amelybe egy monogrammot szőttek. "CB", azaz Craig Belden (Anthony Quinn) - Morgan egykori jóbarátja. Vajon ő lenne az egyik gyilkos, ha pedig nem, mi köze hozzájuk? Morgan vállára kapja a nyerget, és vonatra száll Gun Hill irányába, ott van ugyanis Beldennek hatalmas birtoka.
Morgan nem teketóriázik, visszafojtott dühe szinte a fülén párolog kifelé: tudja-e Belden, kik lehetnek a gyilkosok? Az egyiknek friss vágás éktelenkedik az arcán, ahol Morgan felesége az ostorral megvágta. Belden, Quinn fantasztikus alakításában, egyetlen pillanat alatt válik magabiztos, nagyhangú sármőrből sunyi bűnrészessé, aki biztosítja egykori vértestvérét, hogy fogalma sincs, melyik embere lehet a bűnös - annak ellenére, hogy a fia, az a gerinctelen féreg, meg a hasonlóan jókiállású haverja épp előző nap értek haza valami kiruccanásból, ló és nyereg nélkül. Ráadásul a fia arcán friss ostorvágás nyoma díszeleg...
Morgan villámgyorsan átlát a szitán, több évtizedes gyakorlata van a gazemberek kiismerésében. Ott rögtön leteszi Belden előtt a nagyesküt: az esti kilenc órás vonattal elmegy a városból, és Belden fiát meg a haverját is viszi magával.
Ettől fogva a film egy, az idő és fenyegetés satujába zárt, pisztolyt markoló kéz. Morgan viszonylag könnyen foglyul ejti a Belden fiút, de a városból kijutni nincs lehetősége. Egy emeleti motelszobában barikádozza el magát, a gyilkost az ágyhoz bilincseli, és kénytelen egyedül visszaverni Belden több tucat emberének ostromát, mert a város polgáraitól, akit Belden már réges-rég kilóra megvett, nem várhat segítséget.
Egyedül Belden nője, Linda, az egykori kurva segít neki (Carolyn Jones, a későbbi Mortitia Adams alakítja) bár annál többet, hogy szerez neki egy lefűrészelt csövű vadászpuskát, ő sem tehet. Az éjszaka leszálltával, a kilenc óra közeledtével Morgan elkeseredett játékba kezd, amire a túsza és ő maga is rámehet.
Szinésziskola, ami ebben a filmben folyik. Kirk Douglas valami emberfeletti módon karizmatikus, szinte szétveti a gyűlölet és a bosszúvágy, de egy pillanatig sem játssza túl. Quinn ugyanilyen káprázatos a kapitalista macsóként, akinek semmiféle morális gátja nincs, és a külvilág felé mutatott értékrendje csak álca, céljai érdekében a legalantasabb mocsokságtól sem riad vissza. Carolyn Jones gyönyörű és határozott, pragmatikus és sebezhető. Belden elleni lázadása a saját függetlensége elnyerése érdekében tett öngyilkos cselekedet, mégis meglépi, mert nincs már lehetősége.
Sturges rendezése hibátlan, a filmben egyetlen elvesztegetett másodperc sincs. Az izgalmakat mesteri módon srófolja felfelé, a fináléra az ember szinte bábszinházban érzi magát: fennhangon győzködi a hőst és fújolja a gonoszokat. A leszámolás végzetszerű és elkerülhetetlen, mert egy ilyen úton végig kell menni. A man's gotta do what a mans gotta do.
Van egy csomó szépirodalmi író, akiknek a szövegei egyenesen a filmvászonra kívánkoznak. Ott vannak Rejtő regényei, zseniális karaktereivel és párbeszédekben elsütött nyelvi leleményeivel (csak neki megvolt az a balszerencséje, hogy rossz helyre és rossz időben született), vagy mondjuk Raymond Chandler, forgatókönyvbarát valós idejű cselekményvezetésével, tökös beszólások tömkelegével és cinikusan maszkulin férfifiguráival (remek noirjait tisztességgel filmre is vitték persze). Mások, nem kevésbé nagy hatású írók, gyakorlatilag adaptálhatatlanok: Lovecraft finom szövésű horrorja például rendre szétszakadt vagy felismerhetetlenné mutálódott vérszomjas és kézzelfogható – azaz megmutatható – rettenetre áhítozó, mohó rendezők kezei között. William Gibson is az utóbbiak közé tartozik, bár a későbbiekben a cyberpunk műfaj, melynek születésében múlhatatlan érdemei vannak, jópár popkulturális remekművet életre hívott.
CYBERPUNK SOROZAT, 2. RÉSZ: William Gibson VS Hollywood, avagy Vissza a 80-as évek jövőjébe!
A Johnny Mnemonic (Mnemonik János – ügyes névválasztás!) egy Gibson korai korszakából származó rövid novella, mely későbbi műveivel ellentétben könnyen követhető és akciódús, így könnyű falatnak ígérkezett egy sci-fi-akciófilmhez. Főhőse egy adatcsempész, aki fejébe rejtett chip segítségével titkos és igen értékes információkat továbbít, melyekhez ő maga sem fér hozzá. Johnny-nak istenigaziból a töke kivan veszélyes és megterhelő munkájával, így keresetét a beültetett implant eltávolítását szolgáló műtétre gyűjti. Ám balszerencséjére "Ez Lesz Az Utolsó Melóm" közben hektoliteres szarhömpöly szakad a nyakába, így nemsokára a komplett jakuzával a nyomában kell menekülnie, hogy (1) megszabaduljon a veszélyes adatoktól, (2) kiműtse a fejéből a chipet és (3) még csak meg se dögöljön közben. Na és most jöhet a VHS kazetták hátsó borítós ismertetőjét záró három pont: …
Két nagy probléma van a filmmel: a túlzsúfoltság és az értelmetlenül csapongó cselekmény. Épkézláb forgatókönyv híján – melynek írója nehezen ítélhető el Gibson novellájának meggyalázásáért, lévén mindkettőt ő írta – a Johnny Mnemonic inkább a külsőségekben tobzódik: átveszi a legbárgyúbb csavarokat és műfaji sablonokat a 80-as évek akciófilmjeitől és sci-fijeitől (Dolph Lundgren szerepeltetése sokat elárul), telipumpálva a sztorit felesleges lövöldözésekkel (jellemző módon az eredetileg még „very technical boy”-ként jellemzett Johnny itt többször menti meg telidrótozott testőrnőjét, mint fordítva). Az ezekre rálicitálni kívánó nagyszabású film végi összecsapás pedig felváltja a novella legjobb pillanatát, a lehengerlően zseniális ötletre épülő („…Kulturális sokkal ölte meg őt.”) záró küzdelmet.
Gibson valószínűleg zavarba jött a lehetőségtől, hogy egyenesen a nagyvászonra ír, szájkosaruktól megfosztott producerek figyelő szemével a tarkóján, és Hollywood elvárásainak még azon az áron is meg akart felelni, hogy túlterheli, agyonnyomja saját művét. Mert pontosan ez történt, és csak a néző jóindulatán múlik, hogy felfigyel-e az értékes pillanatokra, értékeli-e a kivételesen megfelelő helyre került és szerényebb hozzáadott ötleteket, mint például a film eleji lövöldözés közben bevillanó anime jelenetek a háttérben futó tévé képernyőjéről, vagy a hálózat meglepően pofásan, mégis szöveghűen (egy másik mű, a Neurománc szövegére gondolok) sikerült vizuális megjelenítése, melyből kiderül, hogy az internet mégsem pusztán Csövek Sorozata…
És így hiába az agyi chip okos metaforája (információs túlterheltség, azaz az információ begyűjtése helyett a szelekció felértékelődése – Gibson talán mindenkinél előbb észrevette ezt), hiába a internacionális nagyvállalatok működésének továbbgondolása (tessék utánanézni, hogy a japán rendőrségnek hogy fő a feje, amiért a fehérgalléros jakuzák nagyvállalatait olyan nehéz megkülönböztetni a tisztessége, azaz csupán az üzleti mélyvíz nagyhalainak szokványos gengszterkedéseit meglépő mamutcégektől), a film leginkább csak a cyberpunk-rajongó konzolzsokéknak fog bejönni. Ők értékelni fogják a VR-cuccokat (a kesztyűt és a szemüveget, mint a billentyűzetnél felhasználóbarátabb ember-gép interface hardvert). A kevésbé technológia-mániás geekeket viszont csak azok az ajándék percek fogják szórakoztatni, amikben kisebb szerepekben igazi kult színészek (Udo Kier, Takeshi Kitano) tűnnek fel.
Egy barátomnak pár másodperccel, miután ajánlásomra megtekintette az Eden Lake-et, hogy-hogy nem, sikerült egyidejűleg lenyomnia a Shift és Delete billentyűket. Igen, pont ott volt a kijelölés. Nem, nem a fájlcsere etikussága felett érzett kétely, ad absurdum: bűnbánat munkált benne. Inkább indulat, düh – ám nem telt el újabb pár másodperc, és megbánta. Hölgyeim és uraim, íme a (tavalyi) év horrorfilmje.
Az öreg kontinens kortárs horrorja nagy kedvvel szurkapiszkálja a legérzékenyebb kriminológiai darázsfészkeket, hogy aztán a stilizáció, a pastiche vagy még magasztosabb ambíciók mentén nyerjen egérutat az agresszív, s egyben konstruktív politikai inkorrektség árnyai (lehetőségei) elől. Lassan nincs gall főcím a helyi zavargások megidézése nélkül – de utoljára Kassovitz volt, aki ugyan kitüremkedő publicisztikai törekvésekkel, ám direkten ábrázolta azt az égető problémát, ami manapság olcsó hivatkozási ponttá devalválódott… pont az imént említett igénybevételei miatt. A markánsan műfaji angol horror-újhullám rendezői (Bassett, Marshall) közül társadalmi érzékenységével, hívatlan beszédmódjával tűnik ki James Watkins. Lehet, hogy egyszerűen csak hülye a kódoláshoz, mindenesetre a médiából fröcskölő szar (ami ugye: van) neki nem fel-felsejlő kontextus, kvázi táptalaj, hanem maga a lételem, mint halnak a víz. Csak egy kicsit sűrűbb, és ugye, van egy emlékezetes bukéja is.
Az Nagy Testvér intézménye mögé groteszk pillantási szöget szolgáltató Én pici szemem forgatókönyvébe is eltökélten firkált Watkins, ezúttal meg – először melegítve direktori széket – nagyon jó érzékkel tett transzparensé egy morózus zsánert, mely zsáner őstípusának emlékei minden jóravaló filmbarát szívében ott berregnek, ott kell, hogy berregjenek. A rural gothic térbeli pozicionálása miatt amúgy is alkalmas mindenféle metaforák szerinti olvasásra, az értékrendbeli áthidalhatatlanságok és társadalmi feszültségek bősége az Eden Lakeben provokatív, már-már hatásvadász és okító, mindemellett – ami a legfontosabb – ignorálhatatlan közvetlenséggel ölt testet, testeket.
És ezek a testek (mondhatnók: Ők) krónikus fekélyként hemzsegnek mindenütt, a belvárosokban, a külvárosokban, a békés vidéken és a nyomor sújtotta területeken, a brixtoni gettónegyedtől Lyon kültérségein keresztül Kiskunlacházáig. Pimasz és virulens nyavalya ez, melyet a különböző országokban különböző büntethetőségi korhatárral próbálnak kordában tartani. A jogalkotók még az évi statisztikák újabb kerek rekordjai után is csak vitázgatnak, egy mélynövésű román blahai bökdösődésétől pár héttel később már legfeljebb csak a lesántult blogja hangos, Gordon Brown angol miniszterelnök pedig a videojátékok cenzúrázásában pillantja meg a gyógyító fényt. Hát, hunyoríthatott volna kicsit tovább.
Azoknak a jégkorszakiaknak, akiket most olvasztottak ki (és legutóbb Ace of Baset hallgattak és mindig lefagyott a netjük): az Eden Lake a kiskorú bűnözés trendi tematikájának kikeltése. Talán a leghúsbavágóbb, legarcátlanabb – a filmfamília enfant terrible-je.
A korspecifikus általánosítások kategorikusságát elkerülendő azért jegyezzük meg, hogy a gyermeki lélek sötét oldala mindig ihlető erővel kísértett, William Golding morbid karikatúrájától (A legyek ura), vagy Bunuel lassan szintén hatodik ikszbe lépő, szociografikus mehíkói kiruccanásától (Elhagyottak) – és visszább – bőven sorjáznak a gonoszság infantilis toposzai. Mégis, ezekben a süvölvényekben eleddig meg volt az összetartó, közösségi jelleg; akár az ínség ölén nevelkedtek, akár bandákba szerveződve lázadtak egymás ellen, akár célirányosan és rituálisan hancúroztak felnőttek belsőségeiben. Ez az eszménykép lassan opálosodni látszik, a kertek alatt ma már az absztrakt Michael Myers rögrealista jogutódjai közül is nem egy cangázik.
Talán Haneke ábrázolta a (jólétben…) magára szakadt, értékrend és világkép híján, unalomból szadista generáció torzóját a legfélelmetesebben. A Benny’s Videoban és a Funny Gamesben is szerepeltetett Arno Frisch alakja-alakjai (a két film közötti 5 évben természetszerűleg nőtt karaktereivel „együtt” a színész) azt a tenyérbemászóan előzékeny l’art pour l’art gyilkost hozták kellemetlen közelségbe, aki ugyanazzal az ártatlan ábrázattal és ugyanannyira tét nélkül kérdezi meg az időt, mint árulja el tulajdon szüleit, vagy mint ahogy a hullámsírba lök egy nyári szomszédot.
Az Eden Lake fő férge, Brett (Jack O'Connell) a frisch-i cinizmust alpári akcentussal és kegyetlen lobbanékonysággal cizelláló, par excellence vérgeci, már a nézésével majdnem annyit ront az ontológiai státuszodon, mint a farzsebében szomjúhozó tapétavágóval. Az a fajta, akivel vagy szembeszegülsz, vagy borzongva követed legzordabb utasításait is – tolerálni, elfordulni tőle nem lehet. Ő is jómódú, ugyan munkás „család” „tagja”. A gyermekszoba fogalmát legfeljebb építészeti terminusként ismerő szülei ingerülten és félrészegen másznak ki a jakuzziból, amikor annak tisztaságát már de facto feszélyezi a fiuk által kavart slamasztika, hogy… hogy kezet emeljenek. (Kinek a vétkeiért?)
De az Eden Lake egyetlen azonosulási felületet biztosító, középosztálybeli házaspárjának addigra már: mindegy. Ja, igen, a sztori szerint ők ruccannak le vidékre, az édeni tóhoz sátrazni, meg csobbanni egyet. Brették csőrét azonban bassza a munka utáni, megérdemelt pihi puszta látványa. Először csak kicsit, aztán – a miheztartás végett – nagyon. Úgy sincs jobb dolguk.
Watkins a műfaji hagyományoknak kéjes örömmel engedelmeskedik (kérges konfliktuskezelés, visszakanyarodások, a bestiális átlényegülés mozzanatai, stb.), és e narratív keretek között engedi szabadjára életrevaló kollektív érzék, bárminemű tisztelet és – metaforikus értelemben – gyökér nélküli csellengőit. Az alfahím Brett köré gyűlt bagázs erkölcsileg gyenge nemet mondani, amikor még lehetne, és mentálisan erőtlen ahhoz, hogy bevégezze, amit elkezdett. Talán éppen hogy stilizált figurák, de egy késhegynyit sem horgadnának ki azokból a galerikből, amik a Youtube-on és a MySpace-en vezetik fel territoriális torzsalkodásaikat – hetykén téve a hintalovat a Scotland Yard és a különféle médiumok ártalmasságát hirdetők tompora alá.
A hasonlóan lényegretörő, noha sokkal halkabb szavú RED mindenünnen kinézett mostohabátyjaként az Eden Lake az impulzív és tabudöngető erőszak-kitörések kakofóniájával páratlan feszültséget teremt, melyből csak nem akar kifogyni, ráadásul – a maga gyönyörűen duhaj lelkületével – bátorkodik berongyolni az etnikai kérdések konnotációs csalitosába is. Az angol mezben naplopó, arab taknyoska – a vendégmunkások asszimilációs erőfeszítéseinek bizarr leképezéseként – csalja lépre az értelmiségi párt. Brett köszönet gyanánt felgyújtja őt... Az ilyen játszi gyengéd áthallások bársonyos puhasággal süppednek a film léleksimogató idilljébe. Ha nem hiszed, nézd meg. Aztán, ha jobban érzed magad tőle, „nyugodtan” töröld le.
Ennél közelebbről ezt az élményt nyolc napon belül gyógyuló sérülésekkel úgy sem lehet megúszni.
Ja, és kétéves a Geekz. Boldog születésnapot evribádi!
Gondolva a harcművészeti filmek után epekedőkre, az alábbi kritikzuhatag az ő étvágyukat igyekszik kielégíteni. Némi infó és minimális benyomás a tárgyalt filmekről, mindenféle minőségi igény nélkül - még régebben írtam őket egy amerikai fórumra. Lesz folytatása.
Bastard Swordsman (1984, Tony Liu) *****
Wuxia-fantasy tökéletesség. Nyaktörő iram, fantasztikus koreográfia, rengeteg fordulatot tartalmazó sztori és lenyűgöző finálé. Inkább érzéki benyomás, mint film. Utána csak döbbenten ülsz.
Bat Without Wings (1980, Chu Yuan) **
Horrorelemekkel operáló wuxia, és mint általában Chu Yuan Gu Long-adaptációi, követhetetlenül zavaros. Ha valaha filmnek szüksége volt dramaturgra, akkor ezeknek a feldolgozásoknak bizony szüksége lett volna. A vizuális kivitelezés szokás szerint látványos, de ahogy a történet filmre van víve, az egy katasztrófa. Egész egyszerűen ezeket a nagyon hosszú, epizodikus könyveket nem így kell feldolgozni. És ezen még a Kiss-fejűre pingált Ku Feng sem segít. Ha épp nem regényt adaptál, Chu Yuan csodákra képes, lásd Intimate Confessions of a Chinese Concubine.
Battle Wizard (1977, Pao Hsue-li) ***
Louis Cha Tian Long Ba Bu című, kétezer oldalas wuxia eposzának szuperalacsony költségvetésű trash adaptációja, a fiatal Danny Lee-vel a főszerepben. A film tempója meglehetősen kiegyensúlyozatlan, de a finálé szenzációsan őrült. El lehet persze képzelni, hogy a mammutregényt mennyire hűen dolgozták fel - én például nem emlékszem, hogy lett volna benne kungfu gorilla, a filmváltozatban viszont van!
Bells of Death (1968, Yueh Feng) ****
Áccerű wuxia alapvetés, Outlaw Josey Wales-szerű: főhős családját legyakják, utánamegy a gyilkosoknak. Lendületes, véres. A csúcspont a kopasz, baltás pszichó Ku Fenggel megharcolt párbaj a bambuszerdőben. Rendkívül atmoszférikus jelenet, mint ahogy a film legeleje is, az mikor felkoncolják a családot - extrém vájolensz rögtön kezdésnek, így kell ezt!
Boxer Rebellion ** (1976, Chang Cheh)
Ambiciózus, és a forgatókönyv sem rossz, de Cheh rendezése pongyola, sőt, kimondottan gyatra. A koreográfia szintén gyenge, ráadásul Fu Sheng játssza a főszerepet, aki engem halálra idegesít. Hogyan hozzunk össze nagy költségvetésből olyan filmet, ami kétfilléres tajvani kungfu produkciókra hajaz? Hát így.
Deadly Breaking Sword **** (1979, Sun Chung)
Nagyszerű wuxia a Shaw Bros egyik legjobb rendezőjétől, Sun Chungtól (lásd még tőle a nálunk is megjelent Bosszúálló sasok-at (The Avenging Eagle)). Ez a film is, az Avenging Eagle-hez hasonlóan, a múlt bűneiről, illetve az ezen bűnök által deformált személyiségekről szól. További hasonlóság, hogy ennek szintén Ti Lung, Fu Sheng és Ku Feng a főszereplői. Egyedül Sun Chung filmjeiben viselem el Fu Shenget.) Tang Chia koreográfiája káprázatos.
Dragon Swamp (1968, Lo Wei) ****
Meglepően kompetens módon megrendezett fantasy wuxia (meglepő, mivel a rendező Lo Wei). Bár a történet néha butuska, ám akciódús, kalandos, a koreográfia pedig látványos, csakúgy, mint a díszletek. A főszereplő nem más, mint a Shaw Bros-rajongók szíve csücske, Cheng Pei Pei.
The Flying Guillotine 2 *****
Míg az első rész egy komoly mondanivalóval (a hatalom hogyan korrumpál) rendelkező kungfudráma volt, addig ez a második egy akcióinfernó. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne története, sőt! A fordulatos forgatókönyv a Han ellenállók és a szokásos Csin zsarnok (ezúttal Ku Feng magát a császárt játsza, az első Repülő guillotine-filmben a hányatott sorsú mandarint adta, Chen Kuan Tai szerepét pedig maga Ti Lung viszi tovább) összecsapásáról szól.
Szó szerint nincs egyetlen elvesztegetett perc sem a filmben, még a párbeszédes jeleneteket is állandóan mozgó kamerával vették fel, amely kamera mintha szünet nélkül támadná a szinészeket. Michael Bay film a hetvenes évekből! A párbajok, bunyók és repülő guillotine-os mészárlások következtében kipurcannak párszázan történetünk során - lefejezések, csonkítások napestig -, a vér meg, mint egy folyó zubog. Nagyon-nagyon intenzív, tomboló film, fantasztikus fináléval. Hua Shan munkáiban a tempó mindig brutális, itt nemkülönben. Sun Chung mellett ő a kedvenc Shaw rendezőm.
HEROES OF THE EAST (1979, Lau Kar Leung) ****
A koreográfia gyönyörű (nem csoda: a rendező maga Lau Kar Leung), de én jobban szeretem, ha ennél azért több a sztori. Bár kétségtelen, hogy maga az alapvetés nagyszerű-játékos: Gordon Liu japán csajt vesz feleségül, és a házasságuk azon fut zátonyra, hogy melyikük hazájának harcművészeti stílusai hatásosabbak. A különböző küzdősportok egész sor japán mestere ruccan át Kínába szétrúgni szegény Gordon seggét, persze a nagyarcúaknak fogalmuk sincs, kibe kötnek bele... Az asszony japán csábítóját, Gordon vetélytársát Yasuaki Kurata alakítja, róla Chavez kolléga minden bizonnyal szól majd a kommentekben néhány keresetlent.
.jpg)
.png)
Egymás után hallgatja ki a fiatalon elhunyt lány rokonait, szerelmét, ismerőseit. A krimi hagyományaihoz híven, mindenki gyanús, az apa, az irigy nővér, a „falu bolondja”, a hokiedző, a házaspár akinél baby-sitterkedett, és hiába süti el egyikük azt az ordas közhelyet, hogy az ilyen kisvárosban nem maradhat semmi titokban, mégis érződik, hogy mindenki rejteget vagy elhallgat valamit. A film egyik nagy erénye, hogy a gyanúsítottak egyike sem red herring, egyikük sem azért van odavetve, hogy még pár percnyi játékidővel el lehessen odázni a gyilkos lebuktatását. Minden egyes gyanúsított kihallgatása közelebb viszi a nézőt és a nyomozót annak a bonyolult viszonyrendszernek a megértéséhez, ami a helyi közösség tagjait összeköti és amelynek központjában a lány állt. Mindenki kizárólag szuperlatívuszokban beszél az elhunytról. De akkor miért kellett meghalnia? Azért mert mindenkinél jobb volt? A válasz a kérdésre csak lassanként dereng fel, mivel a film mesterien él a késleltetés eszközével. Erre kiváló példa, amikor a felügyelő egy home-videot néz. A meggyilkolt lányt követi mindenhova a kamera, a felvétel kezd egyre kényelmetlenebbé válni. A felügyelő arcizmai megfeszülnek, a lány fokozatosanelveszti a türelmét, végül nevén nevezve a kamera másik végén álló voyeurt, felszólítja, hogy hagyja ezt abba. Minden apró előrelépés a nyomozásban felér egy homlokon csapással. És minden új nyomért meg kell szenvednie Sanzionak, mivel a kisvárosban élő emberek átlényegültek az őket körülvevő hegyvidéki tájjá, kövekkel feltöltött folyómederré, sötétzölden hullámzó hegyekké. Nyoma sincs bennük a heves mediterrán vérmérsékletnek. (Ez persze azért is van, mert a film alapjául szolgáló krimi (Don't Look Back) Norvégiában játszódik.) Érzelmeiket magukban rejtegetik, mint a hegyek, a gyomrukban futó búvópatakokat. És titkaik csak a felügyelő gondos vallatómunkájával kerülnek a felszínre. Ez a kínkeserves folyamat tükröződik a film gépi zörejeket, vonósokkal keverő zenéjében (Modern Institute) és a film tempójában is, amely az Alpok völgyeit kivájó gleccserek sebességéhez hasonlatos.
Mindenkinek lehet kedvenc sorozatgyilkosa. Attól, hogy valaki gyilkol, öl, kínoz, még együtt érezhetek vele, ha akarok. Ahogy az Inside keserű gyerekakarása sem volt taszító és az elszántság, ami az őrültet hajtja valahol mélyen megbecsülésre késztet. Legtöbbször a bűn önvédelem, valamilyen kisszerű, de szerethető emberi komplexust takar. Elvileg itt is szó van ilyesmiről, mégsem hat meg. A férfi túl mélyre ásta magát, nincs menekvés, hiszen egy erdőben vannak, amiről már első pillanatra látszik, hogy önálló tudattal rendelkezik.
Eve, a dögös bérgyilkosnő rossz formában van: hallucinál, zúg a feje, a célpontok helyett a főnökeit öli, és valahogy feltámadt addig sosem látott lelkiismerete. De ne hibáztasd, te se viselnéd jobban, ha egy kést döftek volna az agyadba.
Brubaker a lendületes, régivágású akciófilmet ponyvás és noiros elemekkel fűszerezi (kicsit több karakterrajzzal és kevesebb bunyóval akár egy kiváló Criminal-sztori is lehetett volna az alapanyagból), és nyilván a comicos képi világ (panelekre bontott képernyő, osztott képmezők stb) sem Paul Etheredge rendező fejéből pattant ki. A láthatóan igen alacsony költségvetésből, de ötletesen készített, trendi hülyeségektől mentes akciók dinamikusak, realisztikusak és látványosak (bár pont a fináléba – mészárlás egy sztriptízbárban rendezett temetésen, micsoda felállás! – belefért volna egy kicsit több kakaó), a kőkemény, véres összecsapások feszültségét jópofa fekete humor hívatott fokozni, a végső, egyetlen felesleges másodpercet sem engedélyező vágáson pedig szerencsére meg sem látszik, hogy az egész 10, nyilván cliffhangerrel végződött epizódból lett összeollózva. 
A Sasori nagyobb részben hongkongi, mint japán (Mizuno mellett Ryo Ishibashi és Nana Natsume érkezett még Japánból, illetve produceri szinten van még japán jelenlét) gyártmány, és sajnos azt kell, hogy mondjam, szerencsénkre. Japánban mostanság a spórolás és az elborultság jellemzi a zsánerfilmgyártást, odahaza ebből valószínűleg egy újabb olcsó videófilm lett volna hatásvadász gore effektekkel és rengeteg művérrel, így viszont egy rettentő erős hangulattal megspékelt, melankolikus-romantikus „badass” akciófilm született, kung-fu és wuxia elemekkel, ami így leírva persze kissé ijesztő, de a valóságban tényleg ilyen sokféle ízű a dolog, de ez szerencsére a javára vált.
Nami éppen vacsorát főz, miközben várja haza rendőr vőlegényét Hei Tai-t (Dylan Kuo), jövendőbeli apósát és sógornőjét, amikor is egy bizarr bérgyilkosokból álló trió jelenik meg hívatlanul. A gyilkosok végeznek az apósjelölttel, és rákényszerítik Nami-t, hogy ölje meg Hei Tai nővérét, vagy különben ők ölik meg a szeretett férfit. Nami kénytelen meghozni a nehéz döntést és Hei Tai szeme láttára leszúrja a lányt. Ezután természetesen börtönbe kerül, méghozzá egy rendkívül veszélyes női börtönbe. Ott, ahogy az lenni szokott a rabtársak állandóan vegzálják, az igazgató pedig perverz vágyait szeretné kiélni rajta. Nami-t mindez kevésbé bántja, mint a boldogságának elvesztése, és az a tudat, hogy Hei Tai gyűlöli őt. A sitten a túlélés érdekében Nami kénytelen megtanulni harcolni, majd miután kinyírja a zaklatóit, meglehetősen fura módon kijut a börtönből. Egy titokzatos kung-fu mester (Simon Yam) talál rá, aki aztán egy gyorstalpaló harci tanfolyam segítségével befejezi Nami képzését. A lány készen áll a bosszúra…
Ha lett volna beleszólásom a film előkészületeibe, tervezésébe, én magam is Miki Mizuno-t (
A film ereje elsősorban azonban a megvalósításában, egészen pontosan a hangulati elemekben rejlik, a kiváló operatőri bravúrokban, a színes, neonfényes látványvilágban, a melankóliával teli belassított álomszerű jelenetekben és főként a nagyon eltalált zenében. Mindez valójában nem is számít annyira újdonságnak, az eredeti filmek némelyikére is hasonló atmoszféra volt jellemző. Aki hozzám hasonlóan érzékeny az ilyesmire, és sokat ad a hangulatra, az könnyebben szemet hunyhat a film hibái felett is. A Sasori esetében a szűk keresztmetszet talán maga a történet, amiben akadnak kicsit zavaros szegmensek, és a gyilkosok indítékának magyarázata is kissé porban hagyott lett, de egy bosszúfilm esetében ez utóbbiak sokszor amúgy is csak másodlagosak.
Kilenc évvel ezelőtt a filmesek kitalálták a tökéletes sorozatgyilkost. A Nagy Kaszás végtelen számú folytatásban szerepeltethető, nem kell minden rész végén kinyírni, és minden következő elején feltámasztani, és bármilyen bizarr, hihetetlen, túlspilázott módon lecsaphat az áldozatokra. Nem csoda, hogy már negyedszer nyomják le a torkunkon ugyanazt, és az sem, hogy mi meg csak unottan öklendezzük fel a kéretlen repetát. 
Ezek után nem csoda, hogy a stúdió már oda se merte írni a cím után a sorszámot (Final Destination 4 helyett így kaptunk The Final Destinationt, ami egyébként akár remake-ként is értékelhető), sőt, még a korábbi részekre is csak egy sebtében odavetett félmondattal utalnak. Ez persze nem meglepő, mert a filmben egyébként is csak sebtében odavetett félmondatok vannak. A karakterek jó esetben pofátlanul egydimenziósak, rossz esetben a röhejes drámai hatás érdekében szomorú múlttal terheltek – de minek, mikor ezeknek amúgy sincs jelentőségük, hisz a szereplők és a köztük lévő dialógusok, konfliktusok úgyis csak szükséges ragasztóanyagként szolgálnak a furmányos haláljelenetek közt (ezért fárasztó és felesleges a sztori erőltetett csavargatása is), és végülis ez utóbbiak miatt ülnek be az emberek a moziba. Ám míg az első részben ezek a jelenetek valóban ötletesek és ügyesen kivitelezettek voltak, a többségük mostanra fárasztóan abszurddá, eltúlzottá vált, és szerencsétlenül, akaratlanul egyensúlyoz a komédia határán. Jól gondolták az alkotók, hogy ez az elkoptatott gimmick önmagában már nem elég, és kell valami más nézőcsalogató fogás is: ez lett az egyre elterjedtebb 3D, amit itt jól ki is használtak. A másfél óra tobzódik a három dimenzió előnyeit demonstráló beállításokban, a néző arcába csapódó belsőségekben, alkatrészekben és egyéb halált okozó eszközökben, így aztán a gorefest, még ha nem is vehető komolyan, kielégítheti a rajongók igényeit. 
Amikor néhány hónapja megjelent a Hajsza a föld alatt előzetese, rossz érzés fogott el: már megint egy feldolgozás, ami nyilvánvalóan rosszabb, mint az eredeti. Emiatt pedig boldogtalan leszek, és azon fogok keseregni, ez vajon miért kellett? Biztos forrásból tudom, hogy rengeteg, megfilmesítésre váró eredeti forgatókönyv van a stúdiók birtokában, amelyeket egy hatalmas raktárban őríznek több száz ládába zárva. El tudom képzelni, hogy még most is ott lapul az egyikben a Szövetség Ládája. Aztán megláttam a videó végén, hogy Tony Scott rendezi. Hűha. Sajátos hollywoodi ökölszabály, hogy Tony Scott páros számú filmjei nagyon jók, a páratlan számúak pedig nagyon rosszak. A Hajsza a föld alatt pedig páratlanra jött ki.
Az iménti impozáns listából a teljesen értelmetlenül jelen lévő John Turturro és James Gandolfini lóg ki - Nem mondom, van jelenlétük - ami nagyon fontos bármilyen színész esetében - viszont elfelejtettek nekik épkézláb karaktereket írni, vagy legalább egy-egy normális mondatot, hogy ne állandóan Turturro közhelyei legyenek a végszavak. John Travoltáról annyit mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy megint üvöltözik - ami esetében inkább kislányos sikongatásnak felel meg. Ezen kívül kövér is - itt véget is ér a színészi eszköztára. Denzel Washington ellenben jól csinálja amit csinál, de amikor a film utolsó tíz percére akcióhőssé változik az egyszeri - egyébként korrupcióval gyanúsított - köztisztviselő, az a film legnagyobb tragédiája. 
A gyilkosnak a rendőrök képtelenek a nyomára bukkanni, végül az agyalágyult Ah Shaw-t (Norman Chu, Bastard Swordsman) tartóztatják le, pedig nincs ellene semmi bizonyítékuk. Közben Lin többször is látni véli Yuen Yuen-t a lepukkant bérházban, ahol a nagyanyó lakik, ám mikor utánaindulna a jelenésnek, az mindig kereket old. Lin egy idő után már nem bírja a feszkót, és maga áll neki kinyomozni, hogyan is halt meg valójában barátnője és a fiúja...
Már az előzetesekből sejtettük, hogy az idei filmszezon legkúlabb mecha-harcát nem a jegypénztáraknál kiemelkedően jól, a kritikusoknál viszont harmatgyengén muzsikáló 
A rovarszerű külső tökéletesen passzol a film nyers vizualitásához, hol biztonsági kamerák, hol remegő kézi kamerák szemszögéből követhetjük az eseményeket. A(z ál)dokumentarista stílust Blomkamp csak a film utolsó harmadában adja fel, amikor a cselekmény átvált kőkemény akcióba: látványos tűzharcokat és kendőzetlen brutalitást tartogat a film végjátéka. A humán katonai erők hagyományos fegyverekkel szállnak szembe az idegen technológiával, ezt is sikerült látványosan, ám túlzásoktól mentesen filmre vinni (Wikus az idegen masinéria irányítását átvéve sem válik sebezhetetlenné). Bár a trükkök nem hivalkodóak, egyáltalán nem látszik meg rajtuk az amerikai viszonylatban szűkös, 30 milliós költségvetés.
Alison Lohman sírban turkál, gennyet nyel, vért spriccel, és egy öregasszonyt rugdos. Mi pedig, amikor már azt hittük, hogy Hollywood feláldozta Sam Raimit a nyálas szuperhősfilmek oltárán, egyszercsak visszakapjuk a rendezőt olyannak, amilyennek sok-sok évvvel ezelőtt ismertük, és szerettük meg: egy lelkes mozimágusnak, aki egyszerre hozzá ránk a frászt, és dolgozza meg rekeszizmainkat. 
A Pokolba taszítva jól bevált séma szerint épül fel: egy bevezetőben előrejelzik nekünk a főhősre váró borzalmakat, és szegénykénk fejére a karakterek felvázolása után nem sokkal már hullik is az átok – aztán jön a hatástalanítására tett kísérletek sora, természetesen egy okkult szakértő segítségével, a kudarcok és a teljes reménytelenség (meg egy macska elföldelése) után az édes bosszú, majd pedig a kellemesen szemét csavar a végén. A cselekményt tehát rutin szülte, de ez sosem jelentett problémát Raiminél, hisz humora és ötletei segítségével már az Evil Dead filmekben is frenetikusan el tudta adni a legbanálisabb szituációkat is. Nincs ez másként most sem: bravúrosan egyensúlyozik az ijesztő, undorító jelenetekben bőven megmártózó horror és a játékosan túlzó, eszement komédia között, burleszkszerű haláltánccá fokozva Christine vesszőfutását. Mindezt szépen megtámogatják a többnyire szándékosan sarkított mellékkarakterek, a karót nyelt anyósjelölttől a szkeptikus vőlegényen át a kétszínű, aljas munkatársig, akiknek fő funkciója az, hogy a rémisztő jeleneteket helyzetkomikumokkal párosítsák (ld. a férjjelölt szüleinél elköltött megismerkedős vacsorát, amibe Lamia természetesen belerondít). 
A rajongók persze hőbörögtek, amikor kiderült, hogy Raimi a PG-13-as besoroláshoz igazítja a filmet, de bármennyire is szeretnek manapság belekben turkálni a gagyibbnál gagyibb Fűrész-folytatások és lelki társaik, egyrészt a horror színvonala még mindig nem áll egyenes arányosságban a kiöntött vér mennyiségével, másrészt pedig a Pokolba taszítva a fenti korhatár keretein belül is kellően ijesztő és gusztustalan. A vér ugyan csak egyszer spriccel, és akkor is komikus elemként, de a játékidő során mindenféle testnedvek folynak mindenféle nyílásokba, ahová nem kellene nekik, és ez általában semmivel sem kevésbé sokkoló, mint egy premier plános szívkitépés… sőt! A Pokolba taszítva talán egyetlen nagy hátránya a menthetetlenül viszonyítási alapot jelentő Evil Dead filmekkel szemben a főszereplő személye: Alison Lohman sem karakteréből, sem színészi játékából adódóan nem emelkedik a szürke átlaghősök felé, az őrülten cool Bruce Campbellhez meg hasonlítani sem érdemes. Persze láncfűrészkezű hősünkkel egyrészt nem működött volna a történet morális tanulsága (mondjuk az elvicceléseknek köszönhetően itt is csak alig), másrészt meg neki amúgyse hitte volna el senki, hogy nem rugdossa vissza Lamiát egészen a Sátán küszöbéig, miután felnégyelte az átokszóró vén ribanc hulláját. 
A G.I. Joe kifejezés a második világháborúban született: ez volt az "ágyútöltelék" eggyel finomabb megnevezése (a G.I. a Government Issue - Állami Tulajdon - rövidítése). Ennek ellenére a hatvanas években, miközben dühöngött a vietnámi háborúnak nevezett katonai és politikai katasztrófa, a Hasbro elhatározta, hogy ezen a néven dob piacra akciófigurákat. Az volt a cél, hogy a Barbie-babák által nem lefedett piaci szegmenst - értsd: a fiúkat - is meghódítsák. Annyira bejött a cégnek a dolog, hogy rövid úton képregények, majd rajzfilmek következtek - míg végül eljutottunk idáig: Lorenzo di Bonaventura, aki vastagon beírta magát a képregényfilmek történetébe, ezt is eladta, ezúttal a Paramountnak. Azonban ami - módjával - működött a Transformers esetében, az itt nem: nem átallom kijelenteni, hogy az év legostobább, legélvezhetetlenebb és mindenekelőtt legrosszabb filmje a G.I. Joe.
A semmiből a segítségükre siető nagyon titkos, nagyon komoly alakulat, amelyben ott van az összes hülye nevű egyén: Kőkemény (Adewale Akinnuoye-Agbaje), a néma nindzsa Kígyószem (Ray Park) és a nagyon okos wookie íjász Shana "Scarlett" O'Hara (az egyébként nagyon csinos Rachel Nichols). Mint látható, simán röhögőgörcsöt kapna a Hezbollah legradikálisabb harcosa is a csipet-csapattól. Azonnal kiderül persze, hogy valakik nagyon nagy dologra készülnek, és a címbéli nagyon titkos és nagyon profi szervezet fogja ezt megakadályozni. Ha ez még nem lenne elég, akkor a bérgyilkosok vezetője nem más, mint Duke excsaja, a Bárónő.
Ha a forgatókönyv és a figurák tragikusak, akkor legalább a színészek lehetnének jók. De nem azok - nem meglepő módon egyedül két angol vendégjátékos, Christopher Eccleston és Jonathan Price kísérli meg egyáltalán a színészi játékot. Számomra a film meglepetése Arnold Vosloo visszatérése, aki helyére teszi a filmet: ez itt kérem igazi rossz értelemben vett szenny - szegény Vosloo nem erre a munkájára lesz a legbüszkébb. Adewale Akinnuoye-Agbajéra is szívesebben emlékszem Mr. Ekoként, ahol legalábbb játszott, nem úgy, mint itt. Dennis Quaid pedig inkább emlékeztetett a súlyosan alkoholista, de amfetamin-tablettákkal mozgóképessé varázsolt Boris Jelcinre mint a világ legtökösebb katonai alakulatának parancsnokára. A két jelenetben feltűnő Brendan Fraser jelenléte pedig teljesen érthetetlen - jó, jó, láttam a Múmiát, de ennyire nem kell jófejnek lenni. Sienna Miller viszont gyönyörű, és elképesztően jól néz ki - maradjunk ennyiben. 
Szóval a forgatókönyv értékelhetetlen, a színészek rosszak vagy rosszul játszanak, marad tehát a Michael Bay-féle menedék: a látvány. Nos, látvány az van. A tervezők elővettek néhány, két évvel ezelőtti Doctor Who díszlettervet, a Kobra bázisát benépesítették Anubis kull harcosaival és a Star Trek: Deep Space Nine beáldozható egyenruhásaival, a többit pedig a pirotechnikusokra és a kaszkadőrökre bízták. A speciális effektekről ugyanaz jutott eszembe, mint amikor a 2012 előzetesét láttam: röhejesen sok. Az akciójelenetek önmaguk paródiáivá válnak, ezen az érzésen mélyít, amikor Marlon Wayans bohóckodik egy sort - azt is olyan színvonalon, mint Sas József a pusztaszabolcsi hakni második órájában Lorán Lenkével. Ennél azonban jóval kínosabb, hogy beállításról beállításra megismételték a Halálcsillag mindkét elpusztítását - az Isten szerelmére, még Halálsugár is van! - csak éppen az űr helyett a jégsapka alatt. 
Jeff Lieberman már korábban is csinált furákat: amellett, hogy a Just Before Dawnt sokan a nyolcvanas évek egyik legjobb slasherjének tartják, rendezőnk már a hetvenes években belemászott a divatműfajokba, rendesen szét is barmolva őket – attól függetlenül, hogy nem minden esetben paródiáról volt szó. A Squirm, minden freudista nedves álmaként, a gyilkoskukacos horrorfilmek és a szerelmi-háromszög történetek metszéspontjára próbálta pozícionálni magát, valójában nem sok sikerrel, viszont annál több harapós homokféreggel és egy kellemes fináléval. A legendás gilisztáshorrorral egy évben készült, még annál is legendásabb Blue Sunshine pedig a jó öreg őrület-drog toposzával játszott el, a mai napig élvezhető módon. Mindez nem homályosítja el azt a tényt, hogy Jeff Lieberman karrierjének legbetegebb projektje kétségkívül a Végtelen Történet 3 forgatókönyve volt, ami után rendezőnk lényegében egy évtizednyi hallgatásba burkolódzott (mondjuk, meg tudom érteni). A visszatérést jelentő Satan’s Little Helper ránézésre nem sok jóval kecsegtetett: HD-kamerával forgatott agymenés aprópénzből, ráadásul slasherkomédia, lerágott csont, meg úgy egyáltalán, minek? Egy dolog miatt máris megérte: Lieberman, mainstream kollégáival ellentétben, mert olyan igazán vérgeci lenni.
A kis Dougie hamisítatlan protogeek: egész nap a kis kvarcjátékán (ennek neve a Satan’s Little Helper) lógó kis görcs, saját anyja és nővére kivételével mindenki rühelli, és a film körüli beszélgetések egyik kardinális kérdése, hogy akkor ő most retardált vagy csak kicsit. A játék lényege: segédkezni a Sátánnak a legkülönfélébb gonosztettek véghezvitelében, úgymint terhes nő elütése bevásárlókocsival (50 pont), vak emberrel ugyanez (100 pont), ésígytovább. A minden ízében idegesítő kiskölyköt csak az választja le a kisképernyőről, hogy itt a Halloween és a jelmezes lejmolás ideje. (Némiképp megnyugtató, hogy ahogy nálunk felváltotta a húsvéti tojást a papírpénz, úgy a tengerentúlon is megfigyelhető ugyanez a tendencia: Dougie anyukája már egydollárosokkal várja látogatóit.) Beöltözik a Sátán Kicsiny Segítőjének, nekivág a kisváros utcáinak és egyszercsak összefut munkáltatójával. Mármint valakivel, aki Sátánnak öltözött, vagy talán az is, de egy biztos: embert ölni azt szeret és cseppet sem bánja, ha egy kvázi-retardált kisfiú mellészegődik, hogy sok-sok móka és kacagás közepette néhány cizellált gyilkosság mellett a kvarcjáték gegjeit is valóra váltsák.
A Satan’s Little Helper fő erőssége, hogy Lieberman paródia helyett mert vérbeli komédiát forgatni. Filméjének fő humorforrását nem a kívülről fújt műfaji sémák és filmidézetek kiforgatása jelenti (lásd például a Friedberg/Seltzer-páros végtermékeit), hanem elsősorban a „félreértések vígjátéka”, megfűszerezve néhány olyan valóban emlékezetes kreatív killel, mint a festőecsetként használt házimacska (aminek látványára vélhetően millió Postal 2-rajongó kapott a szívéhez). Lieberman le sem tagadhatná exploitation-gyökereit: az olyan, szinte örök tabukat, mint a (retardált) gyerekekkel és terhes nőkkel nem baszakszunk, a lehető legkéjesebb vigyorral szegi meg, mintegy visszarepítve nézőjét olyan csodás filmek aranykorába, mint a Grizzly vagy a Night of the Lepus. Bár lassan indul be, a Satan’s Little Helper attól a pillanattól a székhez szegezi nézőjét, hogy feltűnik a vásznon Joshua Annex és az ő feledhetetlen jelmeze. Mert valljuk be, ennek a Sátán-rucinak még Varg Vikernes is csudájára járna.
Tegye mindenki a szívére a kezét: lehet nem szeretni egy olyan filmet, amiben Fred Williamson szivarral és vidám grimasszal a szájában, félkézzel, lazán tartott géppuskával kaszálja az egyetlen rövid sorozat után is tucatjával hulló náci tetveket, miközben csak a levegő nem robban körülötte? Az 1978-as Inglorious Bastards egyike azon csapnivaló exploitationöknek, amik minden sutaságuk ellenére, illetve részben pont azok miatt, rohadtul szórakoztatók – nem csoda, hogy Quentin Tarantino számára is inspirációt jelentett. 
Enzo G. Castellari beszédes című spagettiwesternekkel (Go Kill Everybody and Come Back Alone) szerzett hírnevet magának a ’60-as években, és mindig elég vastag volt a képén a bőr ahhoz, hogy neves elődök munkáit másolja műveiben, akár a történetet, akár a stílust illetően (1980-as Great White című horrorját kitiltották az észak amerikai mozikból, mert a Universal pert indított ellene Spielberg Cápájának plagizálásáért – és nyert). Az Inglorious Bastardshoz (olasz címének nagyjábóli fordítása: az a rohadt páncélvonat) lényegében összemosta a Piszkos tizenkettőt a Kelly hőseivel, megfűszerezte némi Sam Peckinpah-stílussal, aztán jól roskadásig rakta soha véget nem érő akciókkal, egy rakás B-színész által alakított, foghegyről beszélő karakterrel, egy kis rasszista felhanggal, tökpucéran fürdőző és szintén tökpucéran harcoló német katonalányokkal, és egyéb bájos exploitaton elemekkel. 
Persze így sem lehet ezt komolyan venni, de Castellari mindannyiunk nagy örömére nem is várja el, hiszen a hullahegyek állandó poénkodások közepette emelkednek, a szereplők pedig már szinte arcátlanul lazák. Bo Svenson, a szedett-vedett csapat, részben „leszarom” habitusú, részben viszont nagyon is patrióta vezetőjének szerepében annyira cool, hogy kezdetben le se veszi a napszemüvegét, Fred Williamsonnak meg napszemüveg se kell, hogy cool legyen. Neki elég egy soha el nem fogyó szivar, miközben minden fedezék nélkül, félkézzel szórja az ólmot az ellenre, és zavartalanul hányja a halálfelesleges kommandós bukfenceket a robbanó bombák közepette. Látszik a vigyorán, hogy imád nácikat lyuggatni. Mi pedig imádjuk nézni őt közben. Az egykori maffiatag, mellesleg arrogáns, kötözködő és cinkos vigyorú szemétláda, Tony (Peter Hooten játssza, egészen kiválóan), a harsány, enyves kezű Nick, és a beszari műszerész, Berle, nagyszerűen egészítik ki a nyilvánvalóan kicsit sem eredeti, viszont pokolian szórakoztató csapatot (sőt, még maga Castellari mester is feltűnik egy náci tiszt szerepében). Az sem mellékes, hogy ezek a karakterek, ha arra kerül a sor, úgy képesek meghalni a jó ügy érdekében, hogy semmit sem veszítenek rohadék image-ükből, és nem rángatják le a filmet egy nyálban fürdő amerikai megváltástörténet megalázó szintjére. Az Inglorious Bastards még megkérdőjelezhető pillanataiban is a ’70-es évek egyik legtökösebb exploitation filmje. Szórakoztató, akár egy haldokló náci. 
Az új, 2009-es Péntek 13 filmről itt olvashattok.
A Péntek 13 ettől a filmtől kezdve franchise, és a szó terminus technicusi értelmében éppen emiatt nem is igazán folytatás, hanem remake, apróbb változtatásokkal. A legfontosabb ilyen "apróbb" változtatás, hogy amíg Cunningham filmjében Voorhees néni csonkolta a csacska tinédzsereket, addig ebben a második epizódban már színre lép a kisfia, a huszadik század filmek mitológiájának talán leghírhedtebb gonosza, Jason (hokimaszk helyett egyelőre krumpliszsákot hord a fején, a maszk majd a harmadik epizódban jön.)
Az, hogy a film működik, főleg Steve Minernek köszönhető. Rendezése tempójának köszönhetően a Friday the 13th Part 2 egy pillanatra sem válik unalmassá. Nincs benne semmi eredeti, az hótziher, sehol egy váratlan fordulat vagy a műfajtól szokatlan megoldás, de ilyesmit behozni nincs is szándékában. Ez a második Péntek 13 csak egy gördülékeny, élvezhető slasher, és annak teljesen jó.
Láttál már olyan filmet, ami közben az jutott eszedbe, hogy a következő egy hétben vagy konstans merevedésed lesz, vagy egyáltalán nem fog felállni? (A hölgyek nekik megfelelően variálják át a kérdést.) Clive Barker Hellraiserének mocskos, visszataszító, mégis, betegesen izgalmas szexualitása cafatokra tépett emberi testekkel és erőteljes szadomazochista felhanggal borzolja az idegeinket – olyan kombináció ez, amit senki nem felejt el egyhamar. És a szélsőségek közti határokat elmosó, szélsőséges érzelmeket kiváltó horror két folytatásával együtt, végre-valahára egy tisztességes kiadvány formájában érhető el itthon. Nagy örömünkben nyúzzunk meg együtt valakit! 
„We’ll tear your soul apart.” Egyetlen mondat, és kész, beszartál. Ami kínos, mert ez a játékidő vége felé hangzik el, és akkor már nem sok minden fér a gatyádba. A horrorfilm a történetének egyik legsótlanabb korszakát élte éppen, amikor Clive Barker úgy döntött, hogy vizuális formában önti a gyanútlan nézők nyakába az 1986-os The Hellbound Heart című művének rettenetes rémálmait. És hogy miért is voltak azok a nézők gyanútlanok? Mert az említett kisregény témája és stílusa sehogyan sem passzolt az akkori mozis trendekhez. A’80-as évek második a roppant felkapott slasher lassan kezdett megfulladni saját, paródia felé hajló folytatásainak vérében, a horror jobbára egyenlő volt az idétlen maszkjuk alatt légzésproblémákkal küszködő, kinyírhatatlan/túl sokszor kinyírható sorozatgyilkosokkal, és a lengén vagy sehogy nem öltözött agyhalott, majd pedig ténylegesen halott tinilányokkal – és nem nagyon jutott eszébe senkinek, hogy ezen változtatni kéne. Freddy, Jason és Michael Myers két ámokfutása között azonban mozikba került a humort és iróniát nem ismerő Hellraiser, ami kényelmetlen hatékonysággal juttatta eszébe a közönségnek, hogy milyen az igazi, borzalmakkal és rettegéssel teli, zsigerekig hatoló horror.
A Hellraiserben ugyan van egy sikoltozó fiatal szépség, de semmi másban nem hasonlít a kor jellegzetes zsánerfilmjeihez. Barker első egészestés rendezését leginkább úgy lehet jellemezni, mint egy horrorba oltott szadomazochista szerelmi történetet, egy szexuális kielégületlenség és frusztráció fűtötte családi tragédiával a középpontban. Itt még nem a híres kenobiták az igazi ellenségek, sőt, nem is igazán gonoszok ők, csupán teszik a dolgukat – azt viszont megállíthatatlanul, ripacskodás és üvöltözés nélkül, jéghideg precizitással. Ezek ellen nem tehetsz szart sem, hiába fogsz kést, baseballütőt, akármit, még csak a közelükbe sem jutsz, ha megjelennek, legfeljebb menekülhetsz, de azzal sem mész sokra. Nyilvánvalóan idegborzoló megjelenésük mellett ezért is olyan átkozottul félelmetesek, na meg azért, mert szinte semmit nem tudunk róluk, így az ismeretlentől való rettegést jelképezik. De az igazi gonosz persze már megint az ember: a vágy, a szex és a gyilkosság minden idők egyik legfelkavaróbb és legbizarrabb szerelmi háromszögét rajzolja ki, amelynek résztvevői tökéletesen alkalmasak rá, hogy a gyönyör utáni hajszában segítség nélkül is elpusztítsák önmagukat – a kenobiták csak ennek a nélkülük is gusztustalan viszonyrendszernek a rothadt gyümölcseit aratják. 
Nincs is annál rosszabb, mint amikor egy nagyszerű filmet a folytatásban saját alkotója erőszakol meg, majd pedig szed darabokra, és rak össze belőle valami (majdnem) egészen mást. Clive Barker pedig pontosan ezt tette. A Hellraiser második részének ugyan már csak producere és társírója volt, a rendezői székében pedig Tony Randel (Def-Con 4) ült helyette, így nem ő az egyetlen, aki megérdemelné, hogy néhány kampó beakadjon a bordái közé – de még így is furcsa látni, hogy hagyta, hogy az általa teremtett mítosz ennyire más irányt vegyen, és így felcserélődjenek benne a súlypontok. Mert bár a Hellbound alig pár órával játszódik csak az első felvonás után (és mindössze hetekkel annak premierjét követően kezdték forgatni), mégis annyira különbözik tőle, amennyire az csak a cselekmény ilyen közvetlen folytatásánál lehetséges. 
Clive Barker vérére mondom, ezt már nem kellett volna. Ha a második résszel abbahagyják a sorozatot, már akkor is eggyel több film van a kelleténél, de a Pokol a Földön tényleg kiborította a bilit (hát még a további folytatások). Ezt Barker is érezhette, mert Anthony Hickox (Waxwork) e kenobita kínzóeszköznek való harmadik felvonása után inkább fogta magát, és kiszállt az egész hóbelevancból (már ennek is csak executive producere volt, szóval a sztorihoz nem sok köze lehetett, és egyébként sem nagyon rejti véka alá, hogy nem elégedett a sequelekkel). A Hellraiser III. elköveti a legnagyobb hibát, amit elkövethet, és Pinheadet egy egyszerű tucatgonosz szintjére alacsonyítja, aki csak abban különbözik az átlagos szörnyektől/démonoktól, hogy némileg jobban néz ki náluk, és van néhány ütős egysorosa.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a félelmetes Pinheadből egy rohanó nőt fenyegető sétatempóban üldöző, közepes slasherbe való természetfeletti tömeggyilkos válik, aki válogatás, ok és értelem nélkül öl mindenkit, aki elé kerül, csak azt nem, akit igazán kéne neki – mert ugyan hatalmában áll felrobbantani a fél utcát a menekülő Terri körül, benne mégsem tud egy karcolásnál nagyobb kárt tenni. Ráadásul az áldozataiból általa teremtett kenobiták annyira cikik, hogy benzines palackokat hajigálnak. Még jó, hogy kalasnyikovot tárazni nem látjuk őket. Ellenben egyiküknek legalább van egy kamera a fejében, és olyan filmes bukéjú beköpései vannak, hogy „Ready for your close-up?” – merthogy halála előtt operatőr volt, nagy poén, mi? De már az ígéretesen induló diszkós mészárlásnál világos, hogy az egész filmet ki lehet vágni a kukába: a vérfagyasztóan nyugodt Pinhead helyére egy hisztérikusan röhögő, ripacskodó Freddy-klón kerül, és a hangsúly a nyomasztó brutalitás és atmoszféra helyett azon van, hogy minél több pihentagyú, rajzfilmszerű halálnemmel (repülő CD-k, tőrbe formált jégkockák) keltsék a nézőben a kreativitás illúzióját. Úgyhogy még a gore sem ér sokat.
Kézenfekvő ötlet volt, hogy a három első filmet tartalmazó doboz a kenobitákat előhívó puzzle kockát formázza – jól is néz ki, bár kivitelezése egyszerű (az angol verzió azért jóval pofásabb és elegánsabb, és egy kis füzet is tartozik hozzá), és némileg kiábrándító, hogy a mágnessel rögzített, „kétdimenzióssá” lenyíló oldalak kockaformáját összecsukott állapotukban egy sima, üreges, vékony kartondoboz tartja meg. Kicsit nehézkes a lemezek be- és kivétele is, de összességében kétségkívül baromi jól mutat a polcon, és egy rajongónak mindenképpen nagy öröm kézbe venni. 
Az első film lemezén rögtön három audiókommentáron is végigrághatjuk magunkat. Az elsőben Clive Barker egyedül, a másodikban Ashley Laurence-szel, Pete Atkins moderátori felügyelete alatt beszél és sztorizgat, főleg a forgatás körülményeire, kulisszatitokra és érdekességre koncentrálva – bár sok az átfedés a kettő között, a rajongóknak mindenképpen érdemes meghallgatniuk őket. A harmadik egy magyar szakértői kommentár Lunczer Gáborral (Fangoria), Hámori Dániellel (kritikus és maszkmester) és szeretett főszerkesztőnkkel, Wostry „valamicskét értek a horrorfilmekhez” Ferenccel, ebben főleg a film hatásmechanizmusát és Barker életművét boncolgatják, alaposan kitérve többe közt a folytatásokra is (kár a bosszantó alapzajért a háttérben). 
A Potter sorozat Birodalom visszavágja: sötétség, halál, gyilkosság, titkok, feltámadó hullák és gonosz minden sarkon, de azért van idő becsípett Hermionéra, bimbódzó tiniszerelmekre, féltékenységi rohamokra és egy frenetikusan bolondos Jim Broadbentre is.
A Félvér Hercegben immár szinte minden a Sötét Nagyúr, Voldemort múltja és lehetséges jövője körül forog – méghozzá anélkül, hogy egy villanásnyi flashbacket leszámítva az őt alakító Ralph Fiennes egyáltalán felbukkanna benne. Dumbledore Harry segítségét kéri annak kifundálásában, hogy hogyan állhatják útját a hatalomra törő gonosz mágusnak, és ez persze veszélyes kalandok egész sorához vezet. Voldemort csatlósainak ugyanis megvan a maguk küldetése uruk győzelmének bebiztosításához, amiben nagy szerep jut a Harry örök ellenlábasának számító Dracónak is. 
Akadnak még kisebb-nagyobb aránytalanságok és sutaságok, részben mert akárcsak a könyvben, Harry barátai most először itt sem aktív részesei a cselekménynek, részben pedig mert az alkotók egy zsáknyi műfajjal bűvészkednek (a fantasy kap még egy kis drámai, tiniszerelmes, komikumi, sőt, horririsztikus mellékízt is), és az átmenet köztük nem mindig szerencsés, még ha önmagukban mind meg is állják a helyüket. Általában azért sikerül fenntartani az egyensúlyt, főleg mert annak legkényesebb eleme a romantikázás, abban pedig a Félvér Herceg csaknem hibátlan: a főszereplők amolyan kamaszosan kusza, túlkomplikált és felfújt nőügyei megmosolyogtató bájjal és finom humorral oldják feszültséget. Így a film a kevés akció ellenére is lendületes, a két és fél óra hamar elszáll, egyébként pedig a néző pontosan azt kapja, amit egy jó Harry Potter adaptációtól elvár: szokásosan színvonalas trükköket, elegánsan borongós, gyönyörű képi világot, varázslatos zenét (nemcsak Yates, de komponistája, Nicholas Hooper is összekapta magát az előző, igencsak semmilyenre sikerült felvonás óta), és remek brit színészek egész sorát. 
A show-t, mint mindig, most is Alan Rickman lopja el, még oly kevés jelenetével is, a kedvére, ízléssel bolondozó Jim Broadbent (az új bájitaltanár, Horace Slughorn szerepében) pedig újabb kiváló adalék az illusztris gárdához. A fiatalok is egyre jobbak, Emma Watson és Rupert Grint már egész meggyőző, és bár Daniel Radcliff még mindig a leggyengébb láncszem, rajta is határozottan látszik a fejlődés. Érdemes viszont megemlíteni a kisgyerek (Hero Fiennes-Tiffin) és tizenéves Voldemortot alakító színészeket is, akik egészen hátborzongatóan játszanak, és a Sötét Nagyúrnak az egész filmet meghatározó, fenyegető jelenléte nem kis részben az ő érdemük (meg persze a kriptahangulatú flashbackeké, amikben szerepelnek). Harry Potter szekere 1997 óta robog, és bár könyves pályafutása után hamarosan a mozis is befejeződik, mágikus ereje még mindig töretlen. A hatodik rész nem egyszerűen csak jó szórakozás, de röhögve maga mögé utasítja a nyár többi blockbusterét. Az meg, hogy ez inkább a Félvér Herceget dicséri, vagy amazokat minősíti, már más kérdés. 
Bár John Sturges legnépszerűbb filmje a Hét mesterlövész (amelyet soha a büdös életben nem sikerült megkedvelnem, már gyerekként sem szerettem), munkásságának fennmaradó része szinte csak jobb filmekből áll (A nagy szökés, Újra szól a hatlövetű, Bad Day in Black Rock és sok másik.) Ez az 1959-es western a legizgalmasabb munkái közé tartozik, egyfajta High Noon-parafrázis, csak éppen Zinnemann filmjénél kevesebb benne a prédikálás és nagyobb a bodycount.
Van egy csomó szépirodalmi író, akiknek a szövegei egyenesen a filmvászonra kívánkoznak. Ott vannak Rejtő regényei, zseniális karaktereivel és párbeszédekben elsütött nyelvi leleményeivel (csak neki megvolt az a balszerencséje, hogy rossz helyre és rossz időben született), vagy mondjuk Raymond Chandler, forgatókönyvbarát valós idejű cselekményvezetésével, tökös beszólások tömkelegével és cinikusan maszkulin férfifiguráival (remek noirjait tisztességgel filmre is vitték persze). Mások, nem kevésbé nagy hatású írók, gyakorlatilag adaptálhatatlanok: Lovecraft finom szövésű horrorja például rendre szétszakadt vagy felismerhetetlenné mutálódott vérszomjas és kézzelfogható – azaz megmutatható – rettenetre áhítozó, mohó rendezők kezei között. William Gibson is az utóbbiak közé tartozik, bár a későbbiekben a cyberpunk műfaj, melynek születésében múlhatatlan érdemei vannak, jópár popkulturális remekművet életre hívott.
Két nagy probléma van a filmmel: a túlzsúfoltság és az értelmetlenül csapongó cselekmény. Épkézláb forgatókönyv híján – melynek írója nehezen ítélhető el Gibson novellájának meggyalázásáért, lévén mindkettőt ő írta – a Johnny Mnemonic inkább a külsőségekben tobzódik: átveszi a legbárgyúbb csavarokat és műfaji sablonokat a 80-as évek akciófilmjeitől és sci-fijeitől (Dolph Lundgren szerepeltetése sokat elárul), telipumpálva a sztorit felesleges lövöldözésekkel (jellemző módon az eredetileg még „very technical boy”-ként jellemzett Johnny itt többször menti meg telidrótozott testőrnőjét, mint fordítva). Az ezekre rálicitálni kívánó nagyszabású film végi összecsapás pedig felváltja a novella legjobb pillanatát, a lehengerlően zseniális ötletre épülő („…Kulturális sokkal ölte meg őt.”) záró küzdelmet.
És így hiába az agyi chip okos metaforája (információs túlterheltség, azaz az információ begyűjtése helyett a szelekció felértékelődése – Gibson talán mindenkinél előbb észrevette ezt), hiába a internacionális nagyvállalatok működésének továbbgondolása (tessék utánanézni, hogy a japán rendőrségnek hogy fő a feje, amiért a fehérgalléros jakuzák nagyvállalatait olyan nehéz megkülönböztetni a tisztessége, azaz csupán az üzleti mélyvíz nagyhalainak szokványos gengszterkedéseit meglépő mamutcégektől), a film leginkább csak a cyberpunk-rajongó konzolzsokéknak fog bejönni. Ők értékelni fogják a VR-cuccokat (a kesztyűt és a szemüveget, mint a billentyűzetnél felhasználóbarátabb ember-gép interface hardvert). A kevésbé technológia-mániás geekeket viszont csak azok az ajándék percek fogják szórakoztatni, amikben kisebb szerepekben igazi kult színészek (Udo Kier, Takeshi Kitano) tűnnek fel.
Egy barátomnak pár másodperccel, miután ajánlásomra megtekintette az Eden Lake-et, hogy-hogy nem, sikerült egyidejűleg lenyomnia a Shift és Delete billentyűket. Igen, pont ott volt a kijelölés. Nem, nem a fájlcsere etikussága felett érzett kétely, ad absurdum: bűnbánat munkált benne. Inkább indulat, düh – ám nem telt el újabb pár másodperc, és megbánta. Hölgyeim és uraim, íme a (tavalyi) év horrorfilmje. 
És ezek a testek (mondhatnók: Ők) krónikus fekélyként hemzsegnek mindenütt, a belvárosokban, a külvárosokban, a békés vidéken és a nyomor sújtotta területeken, a brixtoni gettónegyedtől Lyon kültérségein keresztül Kiskunlacházáig. Pimasz és virulens nyavalya ez, melyet a különböző országokban különböző büntethetőségi korhatárral próbálnak kordában tartani. A jogalkotók még az évi statisztikák újabb kerek rekordjai után is csak vitázgatnak, egy mélynövésű román blahai bökdösődésétől pár héttel később már legfeljebb csak a lesántult blogja hangos, Gordon Brown angol miniszterelnök pedig a videojátékok cenzúrázásában pillantja meg a gyógyító fényt. Hát, hunyoríthatott volna kicsit tovább.
Az Eden Lake fő férge, Brett (Jack O'Connell) a frisch-i cinizmust alpári akcentussal és kegyetlen lobbanékonysággal cizelláló, par excellence vérgeci, már a nézésével majdnem annyit ront az ontológiai státuszodon, mint a farzsebében szomjúhozó tapétavágóval. Az a fajta, akivel vagy szembeszegülsz, vagy borzongva követed legzordabb utasításait is – tolerálni, elfordulni tőle nem lehet. Ő is jómódú, ugyan munkás „család” „tagja”. A gyermekszoba fogalmát legfeljebb építészeti terminusként ismerő szülei ingerülten és félrészegen másznak ki a jakuzziból, amikor annak tisztaságát már de facto feszélyezi a fiuk által kavart slamasztika, hogy… hogy kezet emeljenek. (Kinek a vétkeiért?)
Bastard Swordsman (1984, Tony Liu) *****
Wuxia-fantasy tökéletesség. Nyaktörő iram, fantasztikus koreográfia, rengeteg fordulatot tartalmazó sztori és lenyűgöző finálé. Inkább érzéki benyomás, mint film. Utána csak döbbenten ülsz.
Bat Without Wings (1980, Chu Yuan) **
Horrorelemekkel operáló wuxia, és mint általában Chu Yuan Gu Long-adaptációi, követhetetlenül zavaros. Ha valaha filmnek szüksége volt dramaturgra, akkor ezeknek a feldolgozásoknak bizony szüksége lett volna. A vizuális kivitelezés szokás szerint látványos, de ahogy a történet filmre van víve, az egy katasztrófa. Egész egyszerűen ezeket a nagyon hosszú, epizodikus könyveket nem így kell feldolgozni. És ezen még a Kiss-fejűre pingált Ku Feng sem segít. Ha épp nem regényt adaptál, Chu Yuan csodákra képes, lásd Intimate Confessions of a Chinese Concubine.
Battle Wizard (1977, Pao Hsue-li) ***
Louis Cha Tian Long Ba Bu című, kétezer oldalas wuxia eposzának szuperalacsony költségvetésű trash adaptációja, a fiatal Danny Lee-vel a főszerepben. A film tempója meglehetősen kiegyensúlyozatlan, de a finálé szenzációsan őrült. El lehet persze képzelni, hogy a mammutregényt mennyire hűen dolgozták fel - én például nem emlékszem, hogy lett volna benne kungfu gorilla, a filmváltozatban viszont van!
Bells of Death (1968, Yueh Feng) ****
Áccerű wuxia alapvetés, Outlaw Josey Wales-szerű: főhős családját legyakják, utánamegy a gyilkosoknak. Lendületes, véres. A csúcspont a kopasz, baltás pszichó Ku Fenggel megharcolt párbaj a bambuszerdőben. Rendkívül atmoszférikus jelenet, mint ahogy a film legeleje is, az mikor felkoncolják a családot - extrém vájolensz rögtön kezdésnek, így kell ezt!
Boxer Rebellion ** (1976, Chang Cheh)
Ambiciózus, és a forgatókönyv sem rossz, de Cheh rendezése pongyola, sőt, kimondottan gyatra. A koreográfia szintén gyenge, ráadásul Fu Sheng játssza a főszerepet, aki engem halálra idegesít. Hogyan hozzunk össze nagy költségvetésből olyan filmet, ami kétfilléres tajvani kungfu produkciókra hajaz? Hát így.
Deadly Breaking Sword **** (1979, Sun Chung)
Nagyszerű wuxia a Shaw Bros egyik legjobb rendezőjétől, Sun Chungtól (lásd még tőle a nálunk is megjelent Bosszúálló sasok-at (The Avenging Eagle)). Ez a film is, az Avenging Eagle-hez hasonlóan, a múlt bűneiről, illetve az ezen bűnök által deformált személyiségekről szól. További hasonlóság, hogy ennek szintén Ti Lung, Fu Sheng és Ku Feng a főszereplői. Egyedül Sun Chung filmjeiben viselem el Fu Shenget.) Tang Chia koreográfiája káprázatos.
Dragon Swamp (1968, Lo Wei) ****
Meglepően kompetens módon megrendezett fantasy wuxia (meglepő, mivel a rendező Lo Wei). Bár a történet néha butuska, ám akciódús, kalandos, a koreográfia pedig látványos, csakúgy, mint a díszletek. A főszereplő nem más, mint a Shaw Bros-rajongók szíve csücske, Cheng Pei Pei.
The Flying Guillotine 2 *****
Míg az első rész egy komoly mondanivalóval (a hatalom hogyan korrumpál) rendelkező kungfudráma volt, addig ez a második egy akcióinfernó. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne története, sőt! A fordulatos forgatókönyv a Han ellenállók és a szokásos Csin zsarnok (ezúttal Ku Feng magát a császárt játsza, az első Repülő guillotine-filmben a hányatott sorsú mandarint adta, Chen Kuan Tai szerepét pedig maga Ti Lung viszi tovább) összecsapásáról szól.
HEROES OF THE EAST (1979, Lau Kar Leung) ****
A koreográfia gyönyörű (nem csoda: a rendező maga Lau Kar Leung), de én jobban szeretem, ha ennél azért több a sztori. Bár kétségtelen, hogy maga az alapvetés nagyszerű-játékos: Gordon Liu japán csajt vesz feleségül, és a házasságuk azon fut zátonyra, hogy melyikük hazájának harcművészeti stílusai hatásosabbak. A különböző küzdősportok egész sor japán mestere ruccan át Kínába szétrúgni szegény Gordon seggét, persze a nagyarcúaknak fogalmuk sincs, kibe kötnek bele... Az asszony japán csábítóját, Gordon vetélytársát Yasuaki Kurata alakítja, róla Chavez kolléga minden bizonnyal szól majd a kommentekben néhány keresetlent.