Geekz összes cikke

A filmtörténet legjobb praktikus effektjei

A 10 legjobb, hagyományos eszközökkel készült átváltozás, űrcsata, tengerszétválasztás és csontvázsereg.

Egy rész van hátra a Trónok harca negyedik évadából - Előzetes

És az egy olyan kemény, mozgalmas finálé lesz, amilyen eddig még nem volt.

VHS Paradise: 30 éves a Szörnyecskék

Emlékezzünk együtt Gizmóra, és a sok kis gonosz, nyálkás rohadékra, akik olyan gusztusosan robbannak szét a mikróban.

Newsflash - 23. hét

Trónok harca vs. Maffiózók. X-Men vs. X-Force. Brienne vs. Jedik. Wachowskiék vs. határidő. Heti geekhíradó, képekkel, előzetesekkel.

GeexKomix 76.

Bérgyilkosok Roxfortja, szuperhősök 9mm-es és álomküzdős magánélete és a földönkívüli óriásfák esete az emberiséggel. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

E.T. öldöklő szülei

Spielberg soha el nem készült sci-fi/horrorában gyilkos földönkívüliek terrorizáltak volna egy amerikai családot - és ez inspirálta az E.T.-t.

Newsflash - 22. hét

Remake remake hátán, Wright és Tarantino meggondolta magát, Eva Greennek meg LÁTSZIK A MELLE!!!4!! Heti hírösszefoglaló.

A Walk Among the Tombstones trailer - Ez lehet az év krimije

Liam Neeson brutális gyilkosok nyomába ered, az egyik legjobb krimikarakter bőrében.

Sínen van Tarantino új westernje

Feltámadt a januárban lelőtt The Hateful Eight.

Newsflash - 21. hét

Lesz Godzilla 2., előzményfilmet kap a Ragyogás, a Coen-tesók pedig Spielberggel kollaborálnak. Heti hír- és trailerösszefoglaló.

GeexKomix 75.

Egy iskola egy másik bolygóra kerül, az amerikai vámpírok visszatérnek, a szuperhősök háborúba mennek. Ezeket a képregényeket olvasd a héten!

Ilyen lett volna A jedi visszatér, ha David Lynch rendezi

Az Erő végtelen, rémisztő misztériuma, az emberségét kétségbeesetten bizonygató Darth Vader és a még bizarrabbul beszélő Yoda.

Kingsman: The Secret Service trailer - Világot menteni csak úriember módjára

Colin Firth kiképzi a következő generáció James Bondját.

A galaxis őrzői trailer – Kész, teljesen kiakadt a coolságmérő

Nagyot fogok csalódni, ha nem ez lesz az év legvagányabb filmje.

Newsflash - 20. hét

Megvan, hogy ki rendezi a Star Trek 3-at, készülődik Ridley Scott új filmje, Michael Bay meg szakállas Transformerrel sokkol. A hét popkult izéi.

Interstellar trailer - Matthew McConaughey elhagyja a Földet, hogy megmentse a világot

Ez lesz a mostani generáció Nagy, Meghatározó Sci-Fije?

Fehér Isten trailer – Kutyaapokalipszis Budapesten

A Cannes-i Filmfesztivál programjába is bekerült magyar thrillerben a kutyák nem a barátaink többé.

V/H/S: Viral trailer – Ronda halálok gyűjteménye

Gyilkosok, őrültek, halálszekták és vér. Nagyon sok vér. Jövőre jön a horrorantológia harmadik része.

Ki lett volna jobb Rozsomák Hugh Jackmannél? Mel Gibson vagy Bob Hoskins?

Korai koncepciós rajz Mel Gibsonról, mint Rozsomák. És Jean-Claude Van Damme-nak is felajánlották a szerepet anno - spárgázó Logan?

Élőszereplős rajongói trailer az Akirához

Másfél évig dolgoztak a nemlétező film előzetesén a világ leghíresebb mangája alapján.

Newsflash - Heti popkulturális hírösszefoglaló + előzetesek, poszterek és képek, csak úgy

Képregény-sorozatok, Star Wars bőrlenyúzások, Mániákus zsaru remake, és egyéb érdekességek heti hírösszefoglalónkban.

GeexKomix 74.

Pókember visszatér, Garth Ennis alternatív Alien-sztorit ír, az amerikai dél tele van tahó vadbarmokkal. Ezeket az képregényeket érdemes olvasni a héten.

A majmok bolygója: Forradalom előzetes - A majmok háborúba mennek

Az első hosszú előzetes A majmok bolygója második részéhez - emberiség a kihalás szélén.

Itt a trailer az új Call of Duty-hoz, amiben Kevin Spacey lesz a főgenya

...úgyhogy a világ nagy szarban van.

Lázasan keresik a Battlestar Galactica utódját

A SyFy kábelcsatorna egy rakás izgalmas sci-fi sorozatot jelentett be.

Star Wars Episode VII: Dramatis Personae

Egy már nem is olyan nagyon távoli Galaxisban őket fogjuk imádni, vagy bennük fogunk óriásit csalódni.

Superman/Batman, Justice League és kilenc további DC-adaptáció

A Warner/DC évek óta keresi a tökeit, amik birtokában versenyre kelhetne a Marvel óriási mozifilmes sikersorozatával - talán végre nem is hiába.

Van az a pénz

A geekz.blog.hu 7 hosszú év után átköltözött a 444.hu alá. Jól megfizettek minket ezért, el is mondjuk, hogy mire költöttük az obszcén mennyiségű pénzt.

Batman Beyond

Bruce Timm Strange Days-e után megérkezett a Batman 75. születésnapját ünneplő második animációs rövidfilm. Míg Timm a sötét lovag múltjába utazott, addig a másik zseni, Darwyn Cooke a jövőjébe tekint, a Batman Beyond koncepcióját felhasználva. Nekem a Strange Days már pusztán a témája, ábrázolt korszaka, és noir/horror esztétékiája miatt is jobban tetszett, de Cooke filmje is ötletes, frappáns és stílusos, a vége pedig különösen jópofa - nézzétek csak.

Batman: Strange Days

Batman nemrég lett 75 éves, és a jubileum alkalmából a DC mindenféle újdonságokkal és jóságokkal készül (mint az Eternal). De ennél coolabb úgysem lesz egyik sem, akkor se, ha beleszakadnak: Bruce Timm, a legendás '90-es évek eleji Batman: The Animated Series alkotója visszatért a karakterhez egy háromperces rövidfilmmel. A Strange Days demonstrálja az ő definitív Batman-vízióját: fekete-fehér, 1939-ben játszódó, Bob Kane és Bill Finger eredeti designját alapul vevő, atmoszférikus, horrorisztikus történet. Egyszerűen brutálisan jó. Rohadtul elnéznék egy ilyen sorozatot. Fun fact: Batman az egész rövidfilm alatt csak két szót mond - de azokat Kevin Conroy hangján.

(PS: Jövő héten a nagyszerű Darwyn Cooke-tól is kapunk egy hasonló animációs filmet, Batman Beyond címen.)

GeexKomix 73.

Batman: Eternal #1

Történet: Scott Snyder, James Tynion IV
Rajz: Jason Fabok
DC Comics

A DC-nek már hónapok óta az Eternal miatt nedves a bugyija. Nagyjából az eddigi évi marketingtevékenységüknek úgy a 80%-a erre az új Batman-címre ment el, amit részben a denevér jelenlegi atyaúristene, Scott Snyder jegyez. Végül is érthető, hogy ha amúgy szinte minden más részlegük régóta egy nagy batár szerencsétlenség, akkor legalább a sötét lovag rókájáról lenyúznak annyi bőrt, amennyit csak tudnak. Főleg, hogy idén van a karakter születésének 75. évfordulója. Az Eternal egy heti sorozat, amin több író és rajzoló fog dolgozni egy teljes éven át – a projektet vezető Snyder szerint 60 számra kell számítani, a történet pedig be-be fog kapcsolódni a fő Batman-szériába. Az óriási hype és Snyder személye miatt az Eternal menthetetlenül hatalmas sikerre van ítélve, legalábbis pénzügyi szempontból – hogy mennyire jó a képregény, az már más kérdés. Nos, nem rossz, bár már az expozíció kiváltott belőlem némi rosszalló homlokráncolást: egész Gotham lángokban áll, Batman félmeztelenül, mellkasába vágott denevérjellel, maszk nélkül, véresen lóg a denevérreflektoron, mint valami kereszten, és tehetetlenül hallgatja egy képen kívül gonosztevő győzelmi monologizálását. Lehet, hogy 20 éve még összepisáltam volna magam egy ilyen in medias res-től, sőt, lehet, hogy 10 éve is. De ma ennél egy kicsit érettebb, intelligensebb prológust várnék valakitől, akit Scott Snydernek hívnak. A folytatás ellenben ígéretes: az új karakter, Jason Bard nyomozó (aki valójában egy archívumból előkotort régi karakter) éppen befut Gothambe (ez kicsit Gordon Első évbeli megérkezésére emlékeztet), miközben Gordon és Batman egy lendületes akciójelenetben csap össze az ezúttal is remekül írt Professor Pyggel. Aztán ugyanúgy kisiklik az egész sztori, mint ahogy a hajsza végén az a metrószerelvény is: Synder és Tynion túl erőltetetten, túl gyorsan lökdösik előre a cselekményt, bűzlik az egész az „érjünk már oda ahhoz a plot pointhoz” kínlódástól. Az is látszik rajta (dialógusokon és jelenetstruktúrákon), hogy Snyder csak felvázolta a sztorit, de ténylegesen Tynion írta meg. Szóval nem az igazi, és Jason Fabok rajzai is vegyesek. A pyges akciójelenet (a Court of Owlsból kölcsönzött Bat-páncél tagadhatatlanul cool felbukkanásával) remek, de a csúcspontot, az említett metrókisiklást ábrázoló kétoldalas spread kifejezetten statikus, unalmas – ügyetlen. Na, de, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Egy közepes nyitány után még semmiképpen nem írok le egy snyderes Batman-szériát. (Rusznyák Csaba)

Aama Vol. 1 – The Smell of Warm Dust

Történet és rajz: Frederik Peeters
Self Made Hero

Ritka alkalom, hogy egy amerikai kiadó jóvoltából egy évvel azután már olvashatunk angolul egy frankofón bande dessinée-t, hogy megnyerte az angouleme-i képregényes nagydíjat. A svájci származású Peeters persze megérdemli ezt a különleges bánásmódot, hiszen az önálló Pachyderme és a négy kötetes Lupus sorozatával már szinte rendszeres és elmaradhatatlan vendége a neves francia képregényes díjátadónak. Ezúttal egy science-fiction magnum opusba vágott bele, ami szöges ellentéte a mainstream sci-fi címeknek (például az ugyancsak ebben a GeexKomixban közelebbről szemügyre vett Star Slammers-nek is), hiszen nincsenek benne látványos űrcsaták, macsó hősök és szupergonosz, világokat rabigába hajtó birodalmak, ellenben van szupertechnológia fojtogatásában vergődő, hanyatló jövő, egy elveszett ember belső utazása, komplex és mély karakterek, tudományos expedíció egy még az emberi civilizáció által érintetlen bolygóra és egy grandiózus biológiai kísérlet, mely valami teljesen újnak és ismeretlennek adhat életet. A narratíva is meglehetősen nagyszabású, hiszen a történetet a két végéről kezdi, miközben a jelenben is zajlanak az események: Verloc Nim egy kráter mélyén tér magához amnéziásan, majd egy Churchill nevű, majomszabású android, valamint a saját, kézzel írt naplója segítségével próbálja összerakni az eseményeket, amik ide vezettek. A feledést adó kábítószerekbe menekülő Verlocot testvére, Conrad karolja fel, amikor magával viszi egy távoli bolygóra, ahol egy gazdasági válság miatt magára hagyott tudományos kísérlet résztvevőit akarják felkutatni. A kísérletet szponzoráló cég információkat akar, és az Aama nevű titokzatos anyagot, amely egyfajta őslevesként képes új életet teremteni és újraírhatja a biotechnológia tudományát. Peeters valami egészen fantasztikusan képes atmoszférát teremteni, mind a távoli jövő városainak felvillantásával, mind az idegen és kihaltnak tűnő planéta természeti képződményeivel, ráadásul a karakterábrázolás is az erőssége: a meglelt expedíció tudósai és az újonnan érkezettek között szövődő viszonyok rengeteg lehetséges fordulatnak ágyaznak meg. Mert ez bizony még csak a kezdet, egy 88 oldalas remekbe szabott expozíció, egy olyan sorozat nyitókötete, ami rengeteg meglepetést rejteget. (Nagy Krisztián)

Star Slammers #1

Történet és rajz: Walter Simonson
IDW Publishing

Sosem sikerült megszeretnem a Marvel-univerzum kozmikus részlegét pedig istenuccse megpróbáltam (Csaba a tanúm rá, ő mindent megtett a szent cél érdekében), éppen ezért is félelemmel vegyes tisztelettel várom a The Guardians of the Galaxy bedokkolását a magyar mozikba (a beharangozó képregényeknek is adtam egy esélyt, de szörnyű haloványak voltak). Még nem teljesen sikerült rájönnöm az averzióm okára, de gondoltam ez abban keresendő, hogy sokkal jobban bejönnek a földhözragadtabb, street level hősök. Egészen addig, amíg bele nem olvastam a Star Slammers első számába: mintha visszautaztam volna az időben egészen a nyolcvanas évekig, a brit Starblazer (még véletlenül sem a Starblazers manga/anime sorozatról van szó) diadalmas korszakába. A rajzstílus, a faék egyszerűségű, de azonnal tökönragadó történet, a mindenféle felesleges blikkfang nélküli, szórakoztató narratíva: pont amire szükségem volt. Mindez persze nem véletlen, hiszen Simonson egy 1983-ban pont a Marvel által kiadott saját graphic noveljét és az azt a kilencvenes években követő minisorozatot fazonírozza újra (ahogy erre az alcím is utal: Remastered!) az IDW égisze alatt, ezúttal nyolc füzetbe szétosztva a cselekményt és megspékelve néhány kifejezetten ehhez a kiadáshoz készített jelenettel. A felütés rém egyszerű, de nagyon hatásos: egy névtelen és marginális planéta fővárosa éppen idegen ostrom alatt áll, az egyik katona monológjából pedig megtudjuk, hogy az utolsó esélyüket a sokszoros túlerő ellen a sebtiben felbérelt űrzsoldosok jelentik, akik éppen útban vannak a bolygó felé. És akik a komplett támadó sereget pusztító infernóban elemésztő, látványos tűzijáték kíséretében meg is érkeznek: mind a hárman. Véget vetnek az épphogy kitört háborúnak, lelepleznek egy árulót, keresztülhúzzák a tisztviselők ármány terveit, felmarkolják az összes hadizsákmányt és már ott sincsenek. Mindezt a képregény első tíz oldalán. A kézzel beírt szövegdobozok, a hangulat, a színek a klasszikus európai  sci-fi képregényeket (Metabárók, Incal, a Métal Hurlant történetei) idézik meg: ehhez képest a Marvel legtöbb űrtörténete mintha mesterkélt, szögmérővel és rajongói igényeknek megfelelni vágyó patikamérleggel összeszerkesztett sztori lenne. Persze nyilván ez az én egyéni szociális problémám, de azt gondolom, hogy a planétányi űrmartalóc kalandjai, akik egy próféciákban megjövendölt invázió ellen halmoznak fel egész fajokat felszerelni képes mennyiségű fegyvert, talán bizony még mást is érdekelhet. (Nagy Krisztián)

The Superior Spider-Man #30

Történet: Dan Slott, Christos Gage
Rajz: Giuseppe Camuncoli
Marvel Comics

Már hónapok óta nem titok, hogy Peter Parker visszatér halottaiból, és újra átveszi Pókember szerepét Doctor Octopustól (aki semmit nem ért ebből a mondatból, az hol volt az utóbbi bő egy évben, és ott miért nem olvasott Pókembert – vagy legalább GeexKomixot?), és azt is előre tudtuk, hogy mindez a nagy „manó sztoriban”, a Goblin Nationben fog bekövetkezni. Úgyhogy a meglepetés erejének nem igazán sikerült kilódítania a székemből, viszont annak, ahogyan Dan Slott (és társírója, Christos Gage) megoldotta ezt a comebacket, annál inkább. Komolyan. A csávó egyszerűen nem tud hibázni. Annyi szállal játszott az utóbbi hónapokban, annyi potenciális lebukási, felsülési lehetőséget lebegtetett be Octopus karaktere számára, hogy már vártuk, mikor dől össze a kártyavár, ami egy évvel ezelőtt még masszív betonépítménynek tűnt. Aztán nem egyszerűen összedől, hanem a jó/rossz doktor maga rombolja le, méghozzá azért, hogy alkosson. A 30. számban a goblinhadsereg féktelen randalírozásba kezd New Yorkban, az utcák égnek, a hangulat szinte apokaliptikus, a Bosszú Angyalai pedig megragadtak a tünetkezelés szintjén – a káosznak csak Pókember tud véget vetni, ez az ő személyes küzdelme. Csakhogy… melyik Pókember? Otto/Peter elméjében a két férfi a puszta egzisztenciáért vív harcot egymással, amíg az egykori szupergonosz döntő lépésre nem szánja el magát. Slott mesteri kézzel fonja össze a jó (igen, jó) doktor közelmúltbeli életének minden szálát és jellemzőjét, kifuttatva az egészet arra a pontra, ahol már nem is a világ egyik (?) legnépszerűbb, ikonikus szuperhősének visszatérése az igazán fontos, hanem egyik nemezisének a megváltástörténete, ami olyan erőteljes, olyan szép, olyan lenyűgöző, hogy szemed-szád eláll tőle. A Goblin Nationből egy rész még hátra van, de ha a fináléban Slott erre a számra még rá akar licitálni, akkor nagyon sok gatyát kell felkötnie magának. Sőt, ami azt illeti, a megszűnés előtt álló The Superior Spider-Mannek (nemsokára újraindul helyette az Amazing) EZ a füzet az igazi fináléja. (Rusznyák Csaba)

Ultimate Spider-Man #200

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Dave Marquez és mások
Marvel Comics

Az Ultimate világbeli Pókember már három éve halott, és az „igazival” ellentétben nem tér vissza (aztán lehet, hogy még vissza kell majd nyelnem ezeket a szavakat - ld. az utolsó sort). A széria jubileumi, 200. számát viszont az író, Brian Michael Bendis egy megemlékezésre használta – ez egy csendes, kedves, szomorú, nosztalgikus képregény, amiben May néni a házába invitálja Peter egykori barátait, és persze az ő nyomdokaiba lépett új Pókembert, Miles Moralest, Peter halálának évfordulója alkalmából. Nincs kivel harcolni, nincs kit megmenti, Miles, Mary Jane, Gwen, Jégember, Fáklya és a többiek csak leülnek, esznek, beszélgetnek és emlékeznek – és elképzelik, hogy milyen lenne az életük, ha Peter még mindig köztük lenne, elképzelik, milyen emberré, milyen férfivé, milyen hőssé válhatott volna, ha megadatik neki, hogy felnőjön. Vékony jég az ilyesmi, könnyen átszakad az író alatt, de Bendis szerencsére sosem volt az a történetmesélő, aki negédességgel, giccsel, túlzott érzelgősséggel támadta le az olvasót (nem mintha nem tudna hibázni, dehogynem tud, bizonyította már elégszer – de a giccs, na, az pont nem jellemző rá). Így aztán ez a Peter Parker-megemlékezés is szépre sikerült. Van benne egy kis humor, egy kis romantika, egy kis dráma, és a francba is, tényleg úgy érezzük a végére, hogy hiányzik nekünk ez a karakter (annak ellenére, hogy Miles olyannyira bevált utódnak, mint azt három éve valószínűleg még a legoptimistábbak sem gondolták volna). A társaság összegyűlésétől a meg nem jelenő, de kárpótlásként marha sok kaját küldő Vasemberen, a ház előtt megálló, majd bátortalanul továbbhajtó J. J. Jamesonon és a kétoldalas „mi lett volna ha” spreadeken át a néma utolsó panelekig minden a helyén van. Na, jó… majdnem minden. Az az utolsó cliffhanger igazából botrányosan felesleges és zavaró – azt meg csak remélni tudom, hogy nem azt jelenti, amire gondolok… (Rusznyák Csaba)

VHS Paradise: Emmanuelle

Ma már csak pár kattintásra van a legvadabb pornó is, de nem volt ez mindig így. A mi gyerekkorunkban (hogy ez milyen szánalmasan öregesnek hangzik...) az általunk befogadott (avagy: suttyomban meglesett), így vagy úgy a szexualitás témáját és látványát pénzre váltó filmek még inkább szóltak az erotikáról, mint az explicitásról. Mondhatjuk persze, hogy a szóban forgó Emmanuelle is meglehetősen explicitnek számított a maga idejében, de hát már akkor is voltak annál jóval magamutogatóbb művek – csak messze nem jutottak el annyi emberhez. Ez még az egyéb európai sexploitatinokra is igaz, amik pedig már a ’60-as évektől kezdve elég erősen feszegették annak határait, hogy mit szabad megmutatni a vásznon, a következő évtized elejétől pedig még merészebbek lettek – elég, ha csak annyit mondok, Christina Lindberg. De az Emmanuelle más lapra tartozott: a sexploitationök jellemzően vagy komédiák voltak (mint a Schulmädchen-Report-sorozat, még ha eredetileg nem is komédiának indult), vagy kéjes erőszakkal és perverzióval keverték a szexualitást (mint az Emmanuelle-lel egyidős Thriller), Sylvia Kristel kalandjai viszont esszenciálisan és kizárólag erotikusak voltak. Ráadásul baromi nagy sikert arattak, és nem csak a férfi, hanem a női közönség köreiben is. Megkockáztatom, azért többnyire mégis a férfiakra (fiúkra) gyakoroltak igazán nagy hatást…

Borbíró Andris: Különös, hogy mennyire intim és alapvető pillére személyiségünknek a szexualitásunk, mégis mennyire esetlegesen formálódik, mennyire véletlenszerű, hogy milyen gyermek- és kamaszkori ingerek vésődnek belénk a legerősebben, és milyen tapasztalások maradnak a véletlen folytán későbbre (én úgy tapasztaltam, átlagosan 24-25 éves korukra érik be egymást az emberek, addigra kicsit szerényebbek, őszintébbek lesznek, akik nagy lendülettel kezdték, és dörzsöltebbek, akik félénken és visszahúzódóan). A szexlapok mellett alighanem mindenkinek kijutott egy emlékezetes filmes élmény is: emlékszem, egy barátom általánosban elmesélte, hogy anyjával nézte meg a Showgirlst és egész végig rejtegetnie kellett, khmm, feszült izgalmát... egész nap ezen röhögtünk. Akkor még minden cicivillantás, minden akciófilmes stilizált-idealizált dugás hormonok által mágikussá erősített élmény volt. Régi szép idők!...

De az igazi szemfelnyitó film, a mozgóképes mélyvíz számomra az Emmanuelle volt, amire titokban találtam rá (hírből már ismertem) - nagyszüleim VHS-kollekciójában. Nem rejtegették, és utólag egyetértek, én sem fogom, ha eljön az ideje... Az álomszép Sylvia Kristel tanított meg arra, hogy mennyivel szebbek és esztétikusabbak a természetes keblek a plasztikai sebészek műremekeinél, hogy a fiús hajnak egy karcsú nőn milyen szexepilje lehet, és akkor a nyilvánvalóbb, a film narratívája szerint elhangzó tanításokat még nem is említettem. Bele is zúgtam rögtön a főszereplőn kívül a 70-es évek női szépségideájába és divatjába - és nem ereszt azóta sem!

Az erotikához való, a maitól élesen eltérő közeledés (szelíd nyitottság a fantáziátlan, bunkó aggresszióval szemben) mellett felhívnám a figyelmet még két jellemző különbségre: a vágás lassúságára és a kamerának a témájától való távolságtartására. Ezeket - mint egyszerűen túlpörgethető és ösztönösen ható, azaz a jelenetet kérhetetlenül erősebbnek mutató - eszközöket ki lehet facsarni utolsó csöppig, csak éppen minek? Stanislaw Lem Az emberiség egy perce című novellájában jegyzi meg: a szexuális aktus emberléptékű távolságból izgató, de annál sem egy(pár) léptékkel közelebbről (ahol csak pórusok, fehérjemolekulák meg ivarsejtek maradnak a képből), sem távolabbról (egy bolygónyi emberre egy perc aktusainak összesített ondóhozamát gejzírhez vagy szökőkúthoz mérő hasonlat) nem érint meg, nem befogadható.

Az Emmanuelle remek példa arra, hogy milyen ritmusban és szemszögből élvezhető a szex - és ez nem "női pornó" meg "régebbi, prűdebb kor" kérdése, hanem biológiai jellegzetességünk. És egy szerencsétlen, elbaszott ízlésű "mai fiatal" ilyeneket is megtanulhat, miközben az azóta elhunyt Sylvia Kristel melleinek 40 évvel ezelőtti állapotát tükröző mozgóképre maszturbál. (Aki ezen röhögött, annak a legfőképpen orvossal íratnám fel eme tevékenységet!) Ecce homo!

Nemes András: Már pusztán a név tele volt titokkal, ígérettel, misztikummal, mikor áhítattal suttogtuk az iskolaudvaron, pedig fogalmunk sem lehetett, mit ígér pontosan. "Emmanuelle"- mondtuk, és rejtélyes izgalom (nem, nem csak olyan) lett úrrá rajtunk, tudtuk, hogy ez valami nagyon jó, és biztosítottuk magunkat, hogy egyszer részünk lesz benne. Emlékeim szerint először nem is a filmmel, hanem Emmanuelle Arsan regényével sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm, pontosabban annak borítójával, melyen Sylvia Kristel pózolt fedetlen keblekkel, egy gyöngysorral a nyakában: szinte vallásos révületbe estem látványától, a puha fedél tapintása kis híján extázisba kergetett (ily módon lehetséges, hogy nem csak a nők, de a könyvek iránti vonzalmam is részben  az Emmanuelle érdeme). Beletelt némi időbe, míg agyamnak sikerült kapcsolatot teremtenie vágyaim elérhetetlen tárgya, és az iskolaudvaron vihorászó csajok között: lehetséges lenne, hogy ruha nélkül ők is így néznek ki? Mikor aztán a filmet is sikerült megtekintenem, sorsom eldőlt, és nyilvánvalóvá vált, hogy minél hamarabb a tapasztalás útjára kell lépnem.

Ma, mikor bármilyen explicit tartalom egyetlen kattintással bárki számára elérhető, lehetetlen a szexualitást azzal az áhítattal szemlélni, ami nekünk megadatott, amit megérdemel. Olyan tiltott gyümölcs volt, amiért tennünk kellett, megdolgozni érte, hogy hozzájuthassunk, a bonyolult elérhetőség pedig csak tovább növelte értékeit. Komoly cikket érdemlő téma lehetne, mennyivel egészségesebb képet kaphat a férfi-nő kapcsolat dinamikájáról, alapvető viszonyairól a kiskamasz, aki számára az Emmanuelle jelenti a szexfilmet, mint az a kisiskolás, aki szerint a szex az, mikor egy ijesztően kisminkelt, felfújt szájú-mellű csaj ül tűsarkúban valami kanapén egy túlvilágított szobában, aztán bejön három rommá gyúrt, álló farkú  agresszor, és szó nélkül nekiesnek. Nem kívánnék az erkölcscsősz szerepében tetszelegni, én lettem volna az első, aki felkeresi az összes létező pornósite-ot, ha lehetőségem nyílt volna rá, de a magam részéről szerencsésnek érzem, hogy először láthattam a nőiség titokzatos, izgalmas, felfedezésre váró oldalát, mint a pőre, minden rejtélytől megfosztott lényeget. A film esztétikai minősége ma is kifogástalan, az igényes fényképezés, a zenehasználat, de főleg Sylvia Kristel kisugárzása, minden pillanatban túlfűtött jelenléte többé avatják "közönséges" szexfilmnél, minden kockáján érezhető, hogy alkotói nem kizárólag a tékák elsötétített, "Csak felnőtteknek" feliratú helyiségeibe szánták. A szituációk (szex a repülőn, maszturbálás egy másik nő előtt) ötletesek és változatosak, de soha nem ízléstelenek, a szexualitás játékos jellege, az intimitás izgalma kerül előtérbe. Bár témája eleve botrányfilmmé teszi, alkotói képesek a mértéktartásra, a jelenetek nem provokatívak, cseppet sem hatnak direktnek.

Története persze megmosolyogtatóan egyszerű, de tökéletesen kiszolgálja témáját, és ez pont az a helyzet, mikor többre nincs is szükség. A korabeli közönség imádta, Kristel a női emancipáció szimbóluma lett, a film komoly kasszasikernek bizonyult. Jöhet a kötelező "régen minden jobb volt" kesergés: történhetne ma ilyen egy erotikus filmmel? A bevétel persze magával hozta a folytatásokat is (oké, talán mégsem volt minden jobb), amik olyan furcsaságokat eredményeztek, mint a Black Emmanuelle, vagy az Emmanuelle in Space(!) tévéfilmsorozat. Ezek szándékaikat tekintve persze már csak nagyon távoli kapcsolatban állnak az eredeti filmmel, gyönyörű nők azonban láthatók bennük, figyelmünkre tehát mindenképp érdemesek. Az Emmanuelle legnagyobb érdeme, hogy megmutatta, ez az egész erotika, testiség, meg szex dolog alapvetően az örömszerzésről, a kölcsönös odaadásról, egymás iránti bizalomról szól, és ami a legfontosabb: a lányok is akarják. De még mennyire. Hála az égnek.

Rusznyák Csaba: Elég pontos emlékeim vannak az első olyan alkalomról, amikor a tévét nézve észrevettem egy meztelen női testet. És az „észrevettem” alatt nem azt értem, hogy „láttam”. Nyilván korábban is találkoztam már efféle képekkel (ezt pusztán valószínűségi alapon mondom), csak akkoriban még nem regisztrálódott bennem a jelentőségük. A szépségük. A kellemességük. A jóságuk. Mert még nem érdekelt. De azután, hogy túljutottam a „Lány? Fúj!” fázison, nagyon az elevenembe mart az említett első pucérkodós jelenet. És nem, nem az Emmanulle-ről van szó. Hanem Az Osterman hétvégéről. Valahogy kétlem, hogy Sam Peckinpah amúgy elég zavaros és meh thrillere sokakra afféle (vagy, ami azt illeti, bármilyen) hatást gyakorolt volna, mint rám, de aki még emlékszik rá, hogy a film egy szexuális aktussal kezdődik, aztán pedig a még mindig félmeztelen nő brutális, metodikus meggyilkolásával folytatódik, az már sejtheti, merre kapargálok ezzel. Kicsit, izé, furcsa volt, hogy az első filmes erotikus élményem efféle nyers erőszakkal keveredett (lehet, hogy megmagyaráz pár dolgot velem kapcsolatban…). Furcsa… és izgalmas, új, zavarba ejtő, jó, rossz, kényelmetlen. Mindez egyszerre.

Azért kezdtem ezzel, hogy kellőképpen demonstráljam, a jóval ezután látott Emmanuelle már szinte visszafogott volt a számomra, elvégre Slyvia Kirstelt senki nem fogta le egy kiadós szeretkezés után, hogy mérget fecskendezzen az orrába.  Ami azt illeti, akkor még nem is láttam az egész filmet, csak egy részét, de abban pont benne a volt az a bizonyos repülőgépes jelenet. És bumm. Onnantól kezdve elég sokáig úgy képzeltem, hogy az a vágy, a szenvedély, az erotika, a szex, a világegyetem, meg úgy általában, a minden abszolút netovábbja, őrületesen izgató, egyszerre vad és gyöngéd, és abszolút csodálatos dolog. Bakancslista-matéria. Kétségkívül van az Emmanuelle atmoszférájában valami könnyedség, légiesség, valami fennkölt erotika, amit viszont, mielőtt teljesen elszállna a rózsaszín lányfantazmagóriák világába, rendre egy valóságosabb, átélhetőbb közegbe transzportál a zsigeribb, nyersebb szexualitás, az explicitás. Úgyhogy az a repülős dugás még nagyon sokáig a meghatározó filmes emlékeim közt volt, még ha kicsit hiányoltam is, hogy a főhősnőt nem fojtotta meg utána az alkalmi szeretője (persze, csak viccelek, köhh – de tényleg… frankón).

A magyar Hellboyok!

UPDATE!!! Három új képpel bővült a repertoár.

Hellboy idén már 20 éve veri és lövi az emberiségre fogait fenő náci gorillákat, fanatikus szektás őrülteket, halhatatlan rémeket és nyálkás-csápos szörnyetegeket. Az évforduló alkalmából sajnos baromira nem készült el Guillermo Del Toro harmadik Hellboy-mozifilmje, viszont a Dark Horse és a Multiversity Comics meghirdetett egy amatőr rajzversenyt, amelyen bárki részt vehetett, aki március 31-ig elküldött  nekik egy Hellboy-témájú, saját maga által készített, teljesen eredeti rajzot (vagy festményt). A kihívásra a magyar képregényes körön belül is többen felfigyeltek, és beneveztek a saját szájízüknek, stílusuknak és értelmezésüknek megfelelő képekkel. Ezeket szedtük össze a tovább után, avagy: tessék, a magyar Hellboyok! Ti melyikre szavaznátok?

Erhardt Domonkos nagyjából magának Mignolának a nyomdokain jár.

Fehér Zoltán egy régi (és kútba esett) galaktikás pályázatra készült rajzzal nevezett be, amin Hellboy diadalmasan markolja a vélhetően halott nácik kezéből kitépett horogkeresztes zászlót.

Csendélet csata után cigivel, sörrel és óriásfej-puffal, Felvidéki Miklós hihetetlenül cool képén.

Halter András cicával kíván boldog születésnapot Hellboynak. És a cicás képek mindig menők.

Haránt Ervin Hellboyának überbrutáls végzetjobbkeze van.

Hellboy és a végzet (náci) nyalókája Koska Zoltán nem kifejezetten a pályázatra készült, de attól még beküldött és igen jópofa rajzán.

Lakatos István két képet is rajzolt. Ennek az elsőnek a náci-karszalagos polipja telitalálat.

Lakatos István másodszor: Hellboy szereti a cicákat - meg a palacsintát (ellentétben a náci-karszalagos polipokkal, mint azt láthattuk).

László Márk is két képpel készült: "Crap" - mondja Hellboy, és lendíti az öklét.

László Márk másodszor: Hellboy barátok (köhh) társaságában. (A hétfejű jószág viszont sehol. Aggódom érte).

Németh Gyula Hellboya egyszerűen csak mocskosul vagány.

Kétségkívül Pintér Márké a legdinamikusabb rajz. Plusz cool a színkompozíció.

Süli Andrea: a kis Hellboy találkozása egy habpolipleánnyal. Szép.

Szécsi Zoltán is macskával színesíti a képet, bár ez nincs dorombolós kedvében.

Ma 75 éves Batman!

1939. március 30-án bukkant fel az újságosoknál a Detective Comics 27. (a borítón májusi dátumozású) száma, aminek The Case of the Chemical Syndicate című sztorijában Batman először kente el néhány gazember száját.
A sötét lovag a DC Comics egy évvel korábban debütált Supermanjének óriási sikere nyomán született, Bob Kane és Bill Finger tollából, egy egyszerűbb, szupererők nélküli, sötétebb hősként, aki pörgős akció-kalandok helyett árnyékokkal teli bűnügyi történetekben szerepelt. A Detective Comics című antológiamagazin 27. számában még csak hat oldal jutott neki: egy brutális gyilkosságot felderített benne, és ellenségét, egy mohó iparmágnást az utolsó képkockákon kíméletlenül beleöklözte egy savtartályba, kínhalálát pedig azzal kommentálta, hogy „A fitting end for his kind” (ekkor még nyoma sem volt a majdani „Batman nem ölhet” szabálynak). A sztoriban a későbbi, állandó mellékszereplők közöl egyedül James Gordon bukkant fel, a végén pedig fordulatként rántották le benne a leplet arról, hogy az alvilág új ostora nem más, mint a milliomos Bruce Wayne. (Ezt egyébként az első Zorro-történetből kölcsönözték, ami sok egyéb mellett – mint az Árnyék, a Doc Savage vagy a Sherlock Holmes-sztorik – inspirációként szolgált Batman figurájához). Hogy ez a pároldalas semmiség aztán mivé nőtte ki magát, azt mindannyian tudjuk.

Batman első felbukkanása. (Detective Comics #27, Bob Kane, 1939)

Detective Comics #374 (Gil Kane & Sid Greene, 1968)

Batman és Ra's Al Ghul (Batman #244, Neal Adams, 1972)

Batman és Kétarc (Batman #258, Irv Novick & Dick Giordano, 1974)

Batman: Az első év (Batman #405, David Mazzuchelli, 1987)

Detective Comics #586 (Norm Breyfogle, 1988)

Batman: The Long Halloween #3 (Tim Sale, 1996)

Batman: Hush (Jim Lee, 2002)

Batman: Earth One (Gary Frank, 2012)

Batman: Zero Year (Batman #29, Greg Capullo, 2014)

VHS Paradise: Nagy zűr kis Kínában

Gondolom, annak már akkoriban is egyértelműnek kellett (volna) lennie, hogy a '80-as évek+John Carpenter+Kurt Russell kombinációból valami bazijó sül majd ki, mégis voltak sokan, akik A dolog és a Menekülés New Yorkból ellenére sem szavaztak bizalmat neki. A Nagy zűr kis Kínában istentelenül nagyot bukott a mozikban (Carpenter meg hagyta is a picsába Hollywoodot, és ment vissza független filmeket csinálni). De ez a mozi akkora blődli, akkora baromság, akkora korszakesszencia és idézetgyűjtemény, hogy csak idő kérdése volt, hogy bepofátlankodja magát a popkultúra nagyjai közé - videón már kaszált is szépen. Hölgyeim és Uraim: íme, a VHS mennyország egyik tőről metszett darabkája!

Borbíró Andris: Vicces ahogyan kialakulnak a gyenge pontjaink egy-egy olyan színésszel (vagy színésznővel) kapcsolatban, akikről tudjuk, hogy istenigaziból nem a szakmájuk csúcsát jelentő mesteremberek, nem is zsenik - csak éppen remekül elszórakoztattak minket épp elégszer ahhoz, hogy már a rusnya pofájuk (avagy csinos hátsójuk) látványától is jókedvünk legyen. Kurt Russell pontosan ilyen B-színész, Carpenter meg hasonló kategóriába eső rendező (na jó, ő azért a cheesy megoldások meg a kőkemény szintitémák mellett telitalálat, azóta alapvető horrorfilmes fogásokat is használt bőven), így hát természetes, hogy közös munkájuk ezúttal is remek szórakozás, igazi 80-as évekbe röpítő kvintesszencia (még ha számomra nem is végez a Carpenter-filmek élmezőnyében).

Nemes András: Ha pisztolyt fognak a fejemhez, sem tudtam volna gyerekként megmondani, apám hogyan képes végigröhögni a Nagy zűr kis Kínában-t: mikor az elárasztott liftből való megmenekülés után hőseink foszladozó, rothadó hullákkal találják szembe magukat a víz alatt, számomra az egyik legfélelmetesebb horrorjelenet volt, amit valaha láttam. Azóta persze értem, apám miért röhögött, sőt, a film egyes jelenetein már akkor is vigyorogtam, a humor számomra inkább mégis a feszültség oldására szolgált, kurvára nem esett le, mekkora poén az egész  (holott már a cím is gyanús lehetett volna). Azóta nyilván más szemmel nézek e becses alkotásra, rajongásom iránta azonban cseppet sem csökkent, legfeljebb másfajta rajongássá változott. John Carpenter és Kurt Russel alkotói együttműködésének két korábbi, klasszikussá érett végtermékéhez (remélem, a kedves Geekz-publikum nem igényli bemutatásukat) képest a Nagy zűr... egy fergetegesen őrült, elszabadult, betépett cirkusz benyomását kelti, ahol az attrakciókat nem zavarják meg felesleges üresjáratok, konferanszok, a fellépők pedig mindent megengednek maguknak, egyetlen dolgot véve halálosan komolyan: a szórakoztatásunkat. Látványos tömegbunyóktól, repkedés közben abszolvált kardpárbajoktól kezdve a fekete mágiáin keresztül egészen Csubakka eltitkolt, szellemileg visszamaradott unokatestvéréig terjed a skála, amit lenyűgözésünkre bevetnek, miközben Kurt Russel úgy töketlenkedi végig a játékidő nagy részét, hogy legfeljebb véletlenségből képes kárt tenni az ellenségben, mégis elképesztően cool marad. A film egy pillanatra sem ül le, a szereplők pofátlan lazasággal veszik tudomásul a legnagyobb képtelenségeket is, ebben a világban minden természetes, amit egyébként elképzelhetetlennek gondolnál. És milyen jól is van ez így.

Dr. Sick Fuck: John Carpenter és Kurt Russel nem elhanyagolható mértékben felelősek azért, hogy a ’80-as években beköszöntött a zsánerfilmek aranykora; ebbéli érdemüket nem lehetséges elégszer hangoztatni. A Nagy zűr Kis Kínában egy elképesztően remek sorozat fontos tétele (reményeim szerint a Geekz olvasóinak nem kell felsorolni, mely címek tartoznak ide), kollaborációjuk fontos állomása, bár a narratívát alapjaiban meghatározó komikum korántsem számít megszokottnak Carpenter alkotói szemléletében.
Jack Burton totálisan all american figura, a le-se-szarom életfilozófia világbajnoka. Freightlinert vezet, sweatshirtöt, bluejeanst és west coast csizmát visel, melynek szárában baszomnagy Bowie-kést tárol; szörnyen hetykén lépdel és általában véve roppantmód elégedett magával, mivelhogy önnön balfaszságáról egyetlen pillanatra sem hajlandó tudomást tenni. Simán nevezhető rendezői bravúrnak, hogy Carpenter a narratíva kulcsfigurájának egy önelégült bunkót tett meg, aki végigbalfaszkodja a józan módon kimért játékidőt (akkoriban éppen nem volt divatos minden szirszart két és fél órásra vágni; jó volna, ha ismét divatba jönne ez a szemlélet), rúzsos szájjal monologizál a végjátékban, lazán tolja a zseniális egysorosokat („Everybody relax, I’m here.”), hogy csakis a kritikus pillanatban tegyen döntő hozzájárulást a cselekményhez. A forgatókönyvet teleszórta nagyvonalúan kezelt kulturális referenciákkal, amelyek ténybéli alapjait minden valószínűség szerint a helyi Story magazin kisszínes rovatában olvasott egyhasábos szolgáltatta, ám a végeredmény annyira vagány és vicces, hogy még a tessék-lássék díszletezés és a legkevésbé sem különleges effektek sem képesek elrontani a néző örömét.
Mit is mondana ilyenkor Jack Burton? Öreg Jack azt mondaná, hogy a nem is annyira távoli múltban még készültek ennyire menő és laza filmek, amelyek csak és kizárólag szórakoztatni akartak, és nem feszültek rá látványosan a nagyotmondás kurválkodási kényszerére, ami sajnálatos módon meghatározza a mai akciófilmeket.

Nagy Krisztián: Annak ellenére, hogy még általános iskolás fejjel is észrevettem, hogy a Nagy zűr Kis Kínában forgatókönyve több sebből vérzik, mivel ez volt egyszerre az első találkozásom a kínai mitológiával és az amerikanizált wuxiával (mint ahogy mindennel, ami a távol-keletről jött, amerikai adaptációban futottam össze először), a mai napig megmaradtak bennem a Pork Chop Express hányaveti, aranyszívű, de átlagamerikai, kedvesen lúzer főhősének kalandjai. Volt benne minden, ami a nyolcvanas évek kvintesszenciája, ráadásul teljesen sokkolt, hogy egyik személyes héroszom, Snake Plissken önmagából kifordult paródiája szerencsétlenkedi végig a vetítési időt, és a sidekickje lopja el a show nagy részét. Ezt majdhogynem személyes sértésnek könyveltem el, de aztán Lo Pen három misztikus harcosának, a szőrös szörnyetegnek, ami később autóstoppol egyet a végefőcímben, és legfőképpen a Dungeons & Dragons szerepjátékból vendégszereplő beholdernek (tudjátok, az a lebegő, sokszemű gömb) végül sikerült megbékítenie. Akkoriban nem értékeltem annyira Kim Cattral vízipólós attrakcióját, mint középiskolában, amikor újranéztem a filmet, már nem annyira karcos szalagon és normális szinkronnal. Nálam a Nagy zűr a nyolcvanas évek legjobb filmjeinek az abszolút listája felső harmadában trónol, mindenesetre a mai napig meggyőződésem, hogy Carpenter ide vagy oda, de Jack Burton karaktere és Kurt Russell felhőtlen lubickolása nélkül a szerepben ez a film elmerült volna a középszerűség mocsarában. 

GeexKomix 72.

Beasts of Burden: Hunters & Gatherers

Történet: Evan Dorkin
Rajz: Jill Thompson
Dark Horse Comics

Nem tudom, Evan Dorkin mivel tölti mostanság ideje legnagyobb részét, de kurva jó lenne, ha azt a tevékenységet lecserélné Beasts of Burden képregények írására. Az az egy-egy sztori, amit nagyjából fél-, egyévente kapunk az utóbbi idők egyik legjobban és legszebben kivitelezett képregényes koncepciójához, messze nem elég. Aki még nem tudná: a Beasts of Burden egy Burden Hill nevű kisvárosban játszódó fantasy-horror, amiben a környéket bátor, hősies kutyák egy csoportja védelmezi a mindenféle sötét, természetfeletti erőkkel szemben. A Hunters & Gatherersben valami nagy, gyors és láthatatlan szörnyeteg tizedeli Burden Hill állatvilágát, ezért a kutyák (akik közt igazából van egy macska is) úgy döntenek, hogy csapdát állítanak a dögnek az erdőben. Az persze még veszélyesebb, mint hitték, és a „kapcsolatfelvételt” egy őrült hajsza követi, törő-dőlő fákkal, vérrel és halállal. Dorkinnak van érzéke hozzá, hogy már kezdettől fogva megteremtse a fenyegetettség érzetét, pusztán a dramaturgiai eszközök, a karakterek, a dialógusok remek használatával. Ez azért is fontos, mert Thompson cserébe nem az ilyenkor elvárt sötét, borongós képekkel dolgozik, ellenkezőleg: nagyon is gazdag, buja, zöldes, élettel és világossággal teli erdőkörnyezetet teremt, ettől is hat olyan természetesnek az egész. És persze attól, hogy az állatok tényleg állatok, hiába beszélnek, és rendelkeznek nagyjából emberi intelligenciával, attól még nem holmi disneys sztereotípiák, külsejük nem antropomorfizált. Dorkin és Thompson történeteiben valószerűtlen, de annál kielégítőbb házasságra lép egymással a realisztikus horror és az állatos fantasy. A záróképek pedig, amik egy még nagyobb fenyegetés érkezését jelzik előre, megint megnehezítik, hogy türelemmel várjuk a ki tudja mikor érkező folytatást. (Rusznyák Csaba)

Moon Knight #1

Történet: Warren Ellis
Rajz: Declan Shalvey
Marvel Comics

Moon Knight a hetvenes években népszerű Werewolf by Night képregénysorozat címszereplőjének egy eldobható, kétdimenziós ellenségeként kezdte, majd lassan huszadrangú (vendégszerepek a Spectacular Spider-Man és Defenders füzetekben), tucathős (reflektorfény a The Amazing Spider-Manben) és C-listás (West Coast Avengers tagság, saját limitált széria) kategóriából a kétezres évekre felküzdötte magát a cserepados hősök közé (saját ongoing sorozat és Secret Avengers belépő). Mindennek fikarcnyi jelentősége sem lenne számomra, ha 2011-ben nem jött volna Brian Michael Bendis és Alex Maleev, akik egy csapásra olyan karaktert varázsoltak belőle, hogy a kedvenc alulértékelt Marvel hőseim egyikévé vált (a trió másik két tagja Jamie Madrox és Danny Rand). Képzeljük el, hogy Bruce Wayne-t is lelövik a szüleivel együtt, majd egy titokzatos erő (fogjuk rá, hogy Khonshu, az egyiptomi holdisten) feltámasztja őt, és új életét a bűnüldözésnek szenteli. Kis bökkenő, hogy ez az egész újraélesztés mizéria kissé megviseli az elméjét és egy jóféle disszociatív identitás-zavart (gyermeknevén többszörös személyiségzavar) fejleszt ki, ami összemossa a fejében elképzelt dolgokat a valósággal (mondom, hogy óvatosan ezzel a holdisten teóriával). Az éjszaka elrejtő fekete köpeny helyett fehéret ölt, mert ő egyenesen azt akarja, hogy a bűnözők LÁSSÁK, amikor eljön értük. Moon Knight annyira problémás, hogy egy jóérzésű szuperhős sem mer vele mutatkozni nyilvánosan, és a Bosszúállóknak is csak titokban tagja, ha egyáltalán, mert DID, ugye. A Los Angeles-i milliomos filmproducer, aki a saját titkos eredettörténetéből forgat tévésorozatot (ami természetesen oltári bukás lesz) és saját renegát S.H.I.E.L.D. ügynöke van, személyesen vezeti fel az Age of Ultron Marvel-eseményt, amikor komoly veszteségek árán, de street-level, B-listás hősként legyőzi Nefaria grófot. Bendis itt sajnos leteszi a lantot és Marc Spector elhagyja Hollywoodot. Enter Warren Ellis. Moon Knight áthelyezi operatív főhadiszállását New Yorkba, és segít a rendőrségnek leszámolni egy sorozatgyilkossá vált ex- S.H.I.E.L.D. ügynökkel. Az ember várja, hogy mikor gurul el szokásos módon Ellis gyógyszere, de úgy tűnik, ő is és Marc Spector is egész jól megbirkózik sajátos elmezavarával. Azután belebotlunk a jelenetbe, amiben Moon Knight a (talán nem is létező) pszichiáterével kezd el beszélgetni arról, hogy valójában nem is személyiségzavara van, és nem egy ókori isten sugallatait hallja, és akkor rádöbbenünk, hogy hősünk nem pusztán őrült, hanem totálisan és menthetetlenül megzakkant. Ráadásul ezt nem csak mi, de ő is tudja, és ekkor terül el igazán a széles mosoly az arcunkon: minket most totálisan és menthetetlenül megvettek kilóra. (Nagy Krisztián)

Starlight #1

Történet: Mark Millar
Rajz: Goran Parlov
Image Comics

Ha van képregényíró, akinek a megnyilvánulásait és óriásira fúvódott egóját nem bírom elviselni, az Mark Millar (van még kérem Jodorowsky is, de ő Dalíhoz hasonlóan már annyira veszélyesen szédeleg a zseni és az egomániás őrület határán, hogy neki megbocsátom), de azt meg kell adni, hogy időnként tényleg beletalál nem csak az én, de úgy en bloc a képregényrajongók ízlésébe. Legutóbbi húzása, ami az egyik kedvenc alzsáneremet, a planetáris románcot tálalja új köntösben, első ránézésre akár európai szerzők munkája is lehetne. Ez elsősorban annak a horvát származású Goran Parlovnak köszönhető, aki egy ideig az olasz fumettiket kiadó Bonellinek dolgozott a Dirty Harry-szerű Nick Raider sorozaton, ami meg is látszik a Starlight képi világán: kicsit mintha Moebius és Jodorowsky gyermekére, a soha meg nem született Dűne film storyboardjainak hamvaiból főnixként előemelkedett Incal sorozatra hajazna. Edgar Rice Burroughs John Carteréhez hasonlóan Duke McQueen is átkerül egy távoli planétára, ahol igazi hőshöz méltóan legyőzi a zsarnok uralkodót, és felszabadítja a bolygó népét. A Földön maradt szerelme azonban hazahívja, így maga mögött hagyja a dicsőséget egy unalmas, kispolgári, ám boldog életért cserébe. Odahaza persze a csodás visszatérést követő ünneplés után az újságok elkezdik feszegetni a fantasztikus utazás részleteit, és a hős tesztpilóta hamarosan hiteltelen, de ártalmatlan bolonddá válik. Mindezt Millar nagyszerű érzékkel adagolja, ide-oda ugrálva az időben érkezünk meg a megöregedett, lelki társát elvesztett, magányossá vált tragikus hőshöz. Profin kivitelezett prológus, hiszen a java még csak most következik, legalábbis ezt ígéri nekünk a füzet utolsó oldalán integető cliffhanger. Jobb, ha bekötjük a rakétahajó biztonsági öveit, mert ez igen élvezetes utazásnak ígérkezik. (Nagy Krisztián)

Swamp Thing #28

Történet: Charles Soule
Rajz: Javier Pina
DC Comics

Lassan egy éve lesz, hogy Charles Soule átvette a Swamp Thing írását Scott Snydertől, akinek a Jeff Lemire Animal Manjével közös sztorija az egész Új 52 egyik (?) legnagyobb ékköve volt. Ami azt illeti, Snyder még jobb munkát végzett, mint a sokkal erősebben hype-olt Batmannél, ami egyébként persze, hogy sokkal erősebben hype-olt, hiszen Batman (és ráadásul még tényleg baromi jó is). Innentől kezdve Soule-nak veszettül nehéz dolga volt, hogy felnőjön elődjéhez (főleg, miközben a fél DC kreatív romokban hever körülötte), de lassan komolyan el kell gondolkodnom rajta, hogy nem csak fel, hanem lassan már túl is nő rajta. A franchise-jellegű sorozatok esetében az író iszonyatos mennyiségű sztorira és karakterre építhet, de ez általában inkább jelent hátrányt, mint előnyt, hiszen folyamatosan gúzsba köti a kontinuitás és az ismétlés veszélye. Soule viszont az eddigi 10 rész alapján azon kevesek közé tartozik, akik képesek ebből előnyt kovácsolni maguknak: mesterien használja ki Swamp Thing képességeit, a „Zöld” koncepcióját, folyamatosan izgalmas egyensúlyban tartja a főhős személyes drámáját és útkeresését a változatos formákban tálalt globális témákkal, és tele van jobbnál jobb ötletekkel. A konfliktus Seedrrel, a párbaj, a „halál”, az elmerülés a Zöldben, és az onnan való menekülés a „Parlament” kiiktatásával mind szépen végigvitt, izgalmas és fordulatos sztorik voltak, amik elegánsan egyensúlyoztak a mítoszteremtő fantasy és a horror határmezsgyéjén, és – ami fontos az efféle sorozatoknál – nem félték újra és újra felrúgni a status quo-t. Soule behozott magának egy sor új karaktert (kezdve Capucine-nal, akinek eredetét ebben a számban ismerjük meg, és akinek van egy nyúlfarknyi, de annál intenzívebb összetűzése a főszereplővel), és szépen építgeti a saját Swamp Thing „univerzumát”, kinőve közben az elődei árnyékából. Jelenleg ez egyértelműen a DC egyik legjobb sorozata, Soule-ra pedig jobb lesz odafigyelni, mert igen izgalmas dolgokat csinál (ld. még: She-Hulk, amit a legutóbbi GeexKomixban Nagy kolléga méltatott). (Apropó: nyilván sosem fog megvalósulni, de tökre elolvasnék egy Soule-Dorkin kollaborációban születő Beasts of Burden/Swamp Thing crossovert. Több értelme lenne, mint a legtöbb létező crossovernek.) (Rusznyák Csaba)

Terminator Salvation – The Final Battle #4

Történet: J. Michael Straczynski
Rajz: Pete Woods
Dark Horse Comics

Sosem voltam a befutott filmes, sorozatos és videojátékos franchise-ok képregényadaptációjának híve (a nyolcvanas évekbeli Fazekas-féle, fekete-fehér füzetek természetes, egyértelmű és vállaltan szubjektív kivételt képeznek), így a Dark Horse Star Wars, Buffy, Mass Effect, Serenity és Terminator sorozatai is teljesen hidegen hagytak. Eddig. Most ugyanis nem kisebb név, mint maga Straczynski vágta abba a borzasztóan szívós, göcsörtös és hatalmas fába a fejszéjét, amit a Terminator-univerzumnak hívnak, és amit az alapfilmek, a sajnálatos módon trehányul összehányt tévésorozat, a képregények, a könyvek és maga az időutazás gimmickje olyan ingoványos, életveszélyes mocsárba helyezett, hogy Swamp Thing legyen a talpán, aki fogást talál rajta. Ezt a gordiuszi csomót egy huszárvágással megoldották, ugyanis Straczynski pont ott veszi fel a történet fonalát, ahol a negyedik, sokak által köpködött (én nem vagyok köztük, de mennyire nem ám!) film befejeződött és egyrészt elkezdi kitölteni az üresen maradt foltokat, másrészt összekötni a negyediket az első filmmel (Kyle Reese visszatérése a kilencvenes évekbe, hogy találkozzon Sarah Connorral, és megfoganhasson a jövőben fölötte mentorkodó John Connor), harmadrészt pedig előkészíti az emberiség végső rohamát a Skynet ellen, hogy megszerezhessék az időgépet, és semmissé tegyék a gépek uralmát. Az egész időutazás-mizéria természetesen meglehetősen kétségessé teszi ennek sikerét, de jelenleg még „In Straczynski we trust!” pólót viselve olvasom a történetet, hiszen egyelőre csak a harmadánál tart (a négyes számnál a tizenkettőből). A sztori két idősíkon zajlik: 2003-ban három felturbózott T800-as és a jövőbeli ellenállás egy katonája fut versenyt egymással, hogy elkapjanak egy szökött sorozatgyilkost, 2029-ben pedig a Skynet által életben tartott dr. Kogan készíti elő a Marcus Wright-féle prototípus fejlettebb verzióját, amihez a múltban üldözött szökevény elméjére van szüksége. Amennyiben a kísérlet sikerül, a Skynet legnagyobb hiányosságát (azaz, hogy képtelen az emberek fejével gondolkodni)  tudják kiküszöbölni, ez pedig semmi jót nem jelent az éppen a Skynet wyomingi központja ellen rohamot indító emberek szedett-vedett serege számára. Pete Woods jó, de nem remek választás volt a címhez, ennél szikárabb és realisztikusabb stílust is el tudott volna viselni a kevés reménnyel kecsegtető, zord jövő. Ahogy a dolgok állnak, a Terminátor-saga lezárása (haha, egy időutazásos sztoriban?) még akár jól is elsülhet. (Nagy Krisztián)

GeexKomix 71.

Dredd: Underbelly

Történet: Arthur Wyatt
Rajz: Henry Flint
2000AD

Miközben Karl Urban néhány hónaponként menetrendszerűen elböffenti magát (erre legutóbb a napokban került sor), hogy a tavalyelőtti Dredd mozifilm folytatása a pénzügyi bukta ellenére– köszönhetően a csinos DVD-eladásoknak – egyáltalán nem reménytelen, „folynak tárgyalások” a stúdióval, és a lassan (és megérdemelten) kultstátuszba emelkedő film rajongói ilyenkor rendre kiugranak a gatyájukból örömükben, a 2000AD nem lógatja a pöcsét, hanem inkább tető alá hozza a saját sequeljét. Persze képregény formájában, hogy máshogy? Arthur Wyatt, aki cirka 10 éve igazolt le a kiadóhoz, a film stílusát hűen követve írta meg az Underbellyt, és ennek megvannak a jó és a rossz oldalai is. A jó nyilván az, hogy a végeredmény egy ugyanolyan szikár, tökös, kemény akciófaszaság, mint Pete Travis mozgóképes adrenalinlökete volt, a rossz pedig nyilván az, hogy ahhoz hasonlóan mellőzi a Judge Dredd hagyományos szatirikus élét, gonosz humorát és cinizmusát. Egy filmadaptáció könnyebben megússza az ilyesmit, de a karakter eredeti médiumában azért kicsit fura ez a „szimpla akcióthriller” megközelítés. Viszont ha ezen túltesszük magunkat, akkor az Underbelly működik. A sztori szerint Mega City One-t ugyan megtisztították a Slo-Mótól, de most egy új drog, a Psych tombol az utcákon, aminek előállítására a Cursed Earth-ből becsempészett mutáns rabszolgákat használják. Mint fogyóeszközöket. Dredd persze Anderson segítségével tudomást szerez az előállítás helyéről, és a bírák megrohanják a kisebb hadsereggel őrzött droggyárat. Ez a jelenet egy iszonyú vagány, brutális finálé lehetne mozgóképen, minimum tíz percben, itt, a helyhiány miatt (az egész comic 34 oldal) csak egy kétoldalas spread jut rá (Flint rajzai azért illően nyersek) – mondjuk a képregény egészére igaz, hogy simán elolvasgattam volna még akár kétszer ilyen hosszan is, vékonyka történet ide vagy oda. Így ez csak egy jópofa demonstrációja annak, hogy ebben a Dreddben is van még kraft. (Rusznyák Csaba)

The Bunker #1

Történet: Joshua Hale Fialkov
Rajz: Joe Infurnari
Oni Press

A két zsáner, amire mindig vevő vagyok, az emberiség utolsó napjaival és az időutazással foglalkozik, ám ha egy képregény épp ezt a kettőt vegyíti, akkor teljesen biztos, hogy fennakadok a horgon. Fialkov, aki már letett egy-két dolgot az asztalra (I, Vampire, Echoes, Alpha: Big Time), eredetileg digitális képregényben gondolkozott, de úgy tűnik, az Oni Press ajánlata elég meggyőző volt, hogy művét kiadhassák papírformátumban, beleszuszakolva az első öt fejezetet a 43 oldalas nyitószámba. A sztori felütése zseniális: öt jó barát elindul az erdőbe, hogy elássanak egy időkapszulát, ám a földben egy bunker csapóajtajára bukkannak, amire valaki az ő neveiket festette. Odalent egy könyvtárnyi dokumentáció és anyag vár rájuk, valamint levelek, amiket a jelek szerint az ő jövőbeli alteregóik írtak, hogy figyelmeztessék őket: a Földet egy minden képzeletet felülmúlóan pusztító erejű járvány taszítja a kihalás szélére, és ők nemhogy szerepet játszanak majd ebben, hanem egyenesen ők fogják okozni. A kétkedést és hitetlenkedést elmossák a levelekbe csempészett személyes részletek és titkok, azonnal próbára téve a köztük lévő barátságot. Vajon tényleg igaz mindez, és ha igen, mit kezdenek ezzel a tudással? Infurnari kissé szándékosan elmosott és néhol vázlatszerű stílusa szerencsére nem a korlátozott rajztudást akarja elfedni, hanem inkább álomszerű, fojtogató atmoszférát kölcsönöz a történetnek. A digitális verzióhoz képest itt már színeket is kapunk, a jelenben játszódó események kékes, a posztapokaliptikus jövő történései barnás színezetet kapnak: ez a filmekben is használt effekt jelenősen megdobja a hangulatot. A füzet végére csempészett cliffhanger már csak az utolsó szög a koporsómba: ezt a sorozatot bizony érdemes lesz szemmel tartani. (Nagy Krisztián)

Fantastic Four #1

Történet: James Robinson
Rajz: Leonard Kirk
Marvel Comics

A Marvel legrégibb sorozatát többen próbálták már kirángatni az eladási és minőségi átlagból az utóbbi években, de sem Jonathan Hickman, sem Matt Fraction nem jártak különösebben nagy sikerrel, pedig mindkettejüknek voltak jó ötleteik. És nagyon úgy néz ki, hogy nem James Robinson fogja elhozni a megváltást a leghíresebb szuperhőscsalád történetében. Az All-New Marvel NOW! keretei közt MEGINT újraindított széria először is minden ok és értelem, na meg minden magyarázat nélkül vörösre változtatta a család klasszikusan kék jelmezét. Alapból nincs ezzel nagy baj, trendek, irányzatok változnak, új dolgokat mindig ki kell próbálni, de ez így csak egy üres marketingfogás: hű, nézd, a Fantasztikus Négyes vörös-fekete szerelésben feszít, mennyire COOL már! Öh, nem, igazából nem az, de whatever. A sztori címe egyébként az, hogy The Fall of the Fantastic Four, és Robinson az első oldalakat rögtön azzal tölti, hogy beleverje az olvasó fejébe, hogy nagyon sötét, nagyon csúnya, nagyon drámai, sőt, tragikus események következnek, és a család szétesik, és már semmi nem lesz olyan, mint rég. Oké, majd szóljon valaki, ha már abbahagyhatom az ásítozást. Aztán: a csapat Fin Fang Foommal bunyózik a város közepén egy trehányul megírt akciójelenetben, amiben a karakterek folyamatosan kommentálják a hülye olvasó kedvéért, hogy mit és miért csinálnak, úgy, ahogy az legutóbb kb. 30 évvel ezelőtt volt divat. És folytatódik a vészjóslás, a balsejtés, a jaaaaaj, de rossz lesz, a jaaaaj, de nagy bajok jönnek tiráda, mindez Leonard Kirk középszerű rajzaival. Érdektelen és fáradt az egész – ha választani kell, akkor inkább a Fraction-féle kalandozós vonalat kellett volna továbbvinni. Nade, talán egyszer jön még valaki ehhez a címhez, aki művel vele olyasmi csodát, mint mondjuk Byrne a ’80-as években. Reménykedni szabad. (Rusznyák Csaba)

Ms. Marvel #1

Történet: G. Willow Wilson
Rajz: Adrien Alphona
Marvel Comics

Manapság, mikor egyre többet éri olyan vád a szuperhősképregényeket, hogy minden történet ugyanolyan, és a karakterek egy sora egymással felcserélhető, nagy öröm belefutni egy olyan új sorozatba, mint ez. A Marvel pár éve azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az Ultimate univerzumában fekete Pókembert mutatott be Peter Parker halála után (az a sorozat a mai napig nagyszerű), most pedig a mainstream világába vezetett be egy muszlim tinédzserlányt, aki pakisztáni bevándorlók Amerikában élő gyermeke. A nemi, etnikai, vallási diverzifikáció szép dolog, ráadásul olyasmi, amire marha nagy szüksége van a mai amerikai képregényiparnak, de csak az, hogy a kiadó mer előhúzni a kalapból egy muszlim szuperhőst (még ha úgy is, hogy saját sorozatot kap, mint ebben az esetben), történetmesélési szempontból még nem teljesítmény. G. Willow Wilson és Adrien Alphona viszont bőven többé teszik ezt a képregényt holmi politikai korrektséget hirdető marketingfogásnál. A főhős, Kamala egy szigorú vallási értékek által uralt család lázadója, és ez persze nem kifejezetten eredeti, sőt, konkrétan sablonosnak is mondható (még abban sem vagyok biztos, hogy a szülők karakterei alkalomadtán nem erősítik a muszlimokkal kapcsolatos sztereotípiákat). De az író olyan szépen, érzékenyen, finoman, humorosan és emberien ábrázolja a két világ közt rekedt tinédzser lány út- és önkeresésének drámáját, hogy egészen belefeledkezem a kissé Persepolis-ízű sztoriba, és szinte rossz néven veszem, amikor a végén belopakodnak a képregénybe a szuperhőstoposzok, és emlékeztetnek rá, hogy egy eredettörténettel van dolgom. A főszereplő karaktere, a családi dinamika, az iskolai közösségek ábrázolása mind tökéletesen eltalált – Wilson briliánsan ágyazza bele a (kissé Peter Parkeresen) nerdös lányt mind a való világ problémáiba, mind a Marvel szuperhősuniverzumának kontextusába. Alphona pedig gyönyörűen, stílusosan (egy leheletnyit karikatúraszerűen) rajzol, és ami a legfontosabb: Kamala tényleg egy átlagos tinédzsernek tűnik a képeken, nem egy nagymellű, kiglancolt szupermodellnek, aki spontán dögös pózokban kommunikál. Eddig ez messze az év legjobb képregényes debütálása. (Rusznyák Csaba)

She-Hulk #1

Történet: Charles Soule
Rajz: Javier Pulido
Marvel Comics

A Marvel-univerzumban történő nem konvencionális történetmesélés mindig is a szívem csücske volt, erre nagyszerű példa az Alias Bendistől, az új Hawkeye Fractiontől vagy éppen, hogy témánál legyünk, She-Hulk saját sorozata Dan Slottól. Utóbbi elsősorban a zöld amazon ügyvédi tevékenységére helyezte a hangsúlyt, ahogy interdimenzionális felek közti eseteket próbált megoldani a Goodman, Lieber, Kurtzberg & Holliway iroda Szuperhumán Ügyek osztályán. She-Hulk már John Byrne óta hajlamos volt áttörni a Negyedik Falat, interakcióba lépni a panelekkel, kiszólni az olvasóhoz, Dan Slott szériájában például az iroda alagsorában egy komoly szuperhősképregénygyűjtemény szolgált precedensekkel a jogi ügyekhez. Ugyan az újraindított sorozat (legalábbis az első számban) nem tartalmaz efféle utalásokat, azonban látszik, hogy az író, Soule, gyakorló ügyvéd: Jennifer Walters elsőszámú ellenfele ebben az epizódban Legal, Tony Stark céges jogásza, ütközetük színtere pedig a tárgyalóterem, a vita tárgya pedig egy elhunyt szupergonosz repulzorszabadalma. Dr. Jonas Harrow bűnöző-feltaláló özvegye csak She-Hulkban reménykedhet, hiszen senki más nem mer és nem akar perre menni a Bosszúállók oszlopos tagjával, Földünk sokadszori megmentőjével. A sztori, bár nem túl bonyolult, de hatásos, jó alapötlettel felrázva, de ami igazán egyedi ízt ad neki, az Javier Pulido rajzai. Elegáns stílus, ötletes panelezés, már vizualitásában is élesen eltér a mainstreamben megszokott szuperhősképregényektől, ráadásul nagyszerű színezőt kapott maga mellé: Muntsa Vicente-et, aki legutoljára a Brian K. Vaughan és Marcos Martin által jegyzett Private Eye kapcsán került elő. A sorozatban fel fog tűnni állandó szereplőként Hellcat, de Daredevil és Doctor Doom is tiszteletét teszi a tervek szerint, szóval úgy néz ki, hogy rendszeres olvasó leszek. (Nagy Krisztián)

Winter Soldier: The Bitter March #1

Történet: Rick Remender
Rajz: Roldan Boschi
Marvel Comics

Nyakunkon az új Amerika Kapitány film, ami az Ed Brubaker által (Buckyból) kreált Winter Soldier karakterét hasznosítja, szóval evidens, hogy az ő képregényét is le kell porolni, ha már a Marvel úgyis megint a sorozatújraindításos játékot játssza (ld. Fantasztikus Négyes). Brubaker szériáját egy idő után sajnos kénytelen voltam feladni anno, egyszerűen ellaposodott. Viszont most Rick Remenderrel új életre kel: az író visszaröpíti a cselekményt a hidegháborúba (nem flashbackek formájában, az egész sztori 1966-ban játszódik), és Nick Furyt teszi meg főszereplőnek. (Az IGAZI Nick Furyt, nem azt az Ultimate/mozis verzióról mintázott Nick Fury Jr. közröhejt, amit látva folyton sírnom kell a kiadó teljesen értelmetlen vadbaromsága miatt.) Szóval, igen, a cím ellenére Fury (és társa, Ran) a főszereplő – retcon nélkül nehéz is lenne máshogy megoldani, hisz Brubaker háttértörténete szerint a Winter Soldier ekkoriban a szovjetek agymosott, önálló akarat nélküli szuperkéme volt, aki a The Bitter March első részének végén így értelemszerűen antagonistaként bukkan fel, ahogy a főhősök egy Hydra bázisról menekülnek. Remender kémkalandja egy hófödte hegycsúcsok közt rejtőző kastélyba vezet, amelynek lakói természetesen világuralmi terveket szövögetnek. A hősök harc közben vagány, férfias szövegeket nyomatnak, túllicitálnak egymáson a rosszfiúk lekapcsolásában, üldöznek és menekülnek sítalpon és szárnyakon, ölnek pisztollyal, késsel és lángszóróval… – ja, és van a képregényben egy dögös Hydra csaj is, aki csókolózás közben gyilkos férgek százait okádja partnere szájába. Nyamm. Boschi rajzai mindeközben dinamikusak és oldschoolak, amilyennek lenniük kell. Olyan remek kis ponyva ez, hogy a fal adja a másikat. (Rusznyák Csaba)

Guardians of the Galaxy trailer

Mosómedve géppuskával. Annyit írhatnék még, de könyörgöm, minek? Most komolyan: MOSÓMEDVE GÉPPUSKÁVAL, basszátok meg! Nem elég? Bring it on!

Newsflash! - 7. hét

• A briliáns atmoszférájú brit összeesküvés-thrillernek, az UTOPIA-nak hatrészes amerikai remake-e készül az HBO-nál, David Fincher és Gillian Flynn közreműködésével (akik most utóbbi könyve, a Gone Girl adaptációján dolgoznak). A mindenféle pozitívumok (csatorna és alkotók) ellenére is ez tipikus "miért kell?" remake-nek tűnik - viszont az eredeti sorozatnak már forog a második évada Angliában.
• Kevin Feige azt mondta, dolgoznak rajta, hogy valamikor tető alá hozzanak egy önálló Black Widow-filmet. Addig is a karakternek elvileg nagy szerepe lesz az új CAPTAIN AMERICA-filmben, ami Feige szerint drasztikus változtatásokat hoz a Marvel mozis univerzumába (és nagy hatással lesz a BOSSZÚÁLLÓK 2-re is).
• A True Detective rendezője, Cary Fukunaga fogja írni és rendezni Stephen King AZ című regényének filmadaptációját (de előtte még egy afrikai gyerekkatonáról szóló háborús drámát csinál).
• Már forog a BOSSZÚÁLLÓK 2 Johannesburgban, ahol a film nyitójelenete játszódik majd.
• A STAR WARS EPVII idén májustól forog, előreláthatólag decemberig. A szereplőválogatás már nagyrészt befejeződött, de Abramsék egyelőre mindent titokban tartanak.
• Kurt Sutter azt mondta, számítógépes (akció/kaland) játék készül a SONS OF ANARCHYból. 
• Ez a kép a GRACEPOINTból, a zseniális BROADCHURCH amerikai remake-éből van, amiben David Tennant nem csak eljátssza ugyanazt a karaktert másodszor, de tökugyanúgy is néz ki, mintha közvetlenül az eredeti forgatásáról ruccant volna át az államokbelibe. (Mint látható, társa a gyerekgyilkossági nyomozásban itt a breaking bades Anna Gunn lesz - amúgy a sorozatnak elvileg kicsit más sztorija és befejezése lesz, mint a brit eredetinek.)
• MŰVÉSZET - A Mondo posztere a HANNIBALhoz. Fél óra alatt eladták mind. /// Két poszterszépség a TRUE DETECTIVE-hez. A baloldali a Mondótól, a jobboldali Francesco Francavillától. Francesco Francavilla unatkozott, úgyhogy csinált egy rajzot a GLADIATORhoz.
• TRAILER - Március 7-én (Netflixen) végre jön a STAR WARS: THE CLONE WARS utolsó, 13 részes évada. Itt egy Yoda-promó hozzá. /// BRICK MANSIONS (a B13 - A bűnös negyed amcsi remake) trailer sok ugrabugrálással, Paul Walkerrel és RZA-vel. /// Új trailer a TRANSCENDENCE-hez: Johnny Depp az új SkyNet, é ott lesz mindenhol. 
• BÓNUSZ -  Gary Oldman Robert De Nirót játssza! (A harmadik perctől érdekes.) /// Meg lehet nézni a legutóbbi TRUE DETECTIVE epizód lélegzetelállító, vágás nélküli fináléját. 

Penny Dreadful trailer

Sam Mendes és John Logan májusban, a Showtime-nál startoló sorozata, a Penny Dreadful, afféle horroros League of Extraordinary Gentlemen-ként nagy irodalmi rémalakokat/rémtörténeteket fésül össze a századforduló ködös Londonjában. Dracula, Frankenstein (és teremtménye), Dorian Gray, médiumok és kalandorok, vér, szex és borzalom - a koncepció és a trailer alapján van az esély rá, hogy  egy nagyszerű horrorszériát kapunk (ránk férne).

Newsflash! - 6. hét

• A SNOWPIERCER végül megmenekült a vágóollóktól Amerikában (a forgalmazó Weinsteinék ugye ki akartak nyiszálni belőle 20 percet), viszont cserébe csak limitált bemutatót kap.
• A PREACHER tévésorozatos adaptációja sok év tökölés után végre révbe ért! Az AMC-nél fog megvalósulni, a Breaking Bad producere, Sam Catlin showrunneri felügyelete alatt, a producerek és az írók pedig Seth Rogen és Evan Goldberg lesznek. Nem rossz, én azt mondom, egyáltalán nem rossz (mindenképpen jobb, mint egy-két korábbi terv, pl. a kétórás mozifilm).

• Az AMERIKAI ISTENEK tévésorozat-adaptációja újra a láthatáron, miután tavaly ősszel (sajnos) bedőlt az HBO hat évados terve. Ezúttal a FreemantleMedia (Tomorrow People) szedte össze magának a jogokat - meglátjuk, mi lesz belőle, elvileg maga Gaiman is része a projektnek executive produceri minőségben.
• Még egy Neil Gaiman-hír: a BBC az ANANSI FIÚK-ból (ami az Amerikai istenek egyfajta spin-offja) csinál minisorozatot.
• Az őszi hírekkel ellentétben Will Smith mégsem lesz benne a FÜGGETLENSÉG NAPJA folytatásaiban. A film elkészülését ez nem fogja befolyásolni, mert Emmerich és Dean Devlin előrelátók voltak: két forgatókönyv-változatot írtak, egyet arra az esetre, ha Smith elvállalja a szerepet, egyet arra az esetre, ha nem.
• Paul Bettany fogja alakítani az android(szerű) Víziót az AVENGERS: AGE OF ULTRON-ban. A színész az első részben és a Vasember-filmekben Stark J.A.R.V.I.S. nevű mesterséges intelligenciájának hangja volt, szóval Vízió nyilván abból fejlődik majd tovább - ha hűek maradnak a képregényhez, akkor Ultronnak köszönhetően.
• John Scalzi REDSHIRTS című regényéből (szatirikus sci-fi, ami akár egyfajta Star Trek-paródiaként is értelmezhető) minisorozatot csinál az FX. Érdekes lesz.
• Ben McKenzie (Southland) játssza majd a fiatal James Gordont a GOTHAM tévésorozatban. (Fun fact: ő volt Batman hangja az Első év animációs adaptációjában.)
• A SyFy tévésorozatot csinál Brian Wood és Riccardo Burchielli képregényéből a DMZ-ből, amiben egy riporter a közeljövőben a demilitarizált zónává vált Manhattanben ragad egy második polgárháború idején.
• A Marvel belőtte 2016-ra a GUARDIANS OF THE GALAXY 2-t. Persze, ha az első rész bukik, akkor jó eséllyel ez terv is, viszont nyilván meg kell mutatniuk, hogy bíznak a filmjükben.
• A Fox és Josh Trank rendező egy nagy nevet akarnak az új FANTASZTIKUS NÉGYES mozi Doctor Doomjának a szerepére, és keresésüket nem korlátozzák a férfinemre. Szóval, lehet, hogy Victor von Doomból Victoria von Doom lesz. (A feketebőrűvé változtatott Johnny Storm ugye már megvan - Michael B. Jordan - Reed Richardra Miles Teller tűnik befutónak, Sue Storm pedig vagy Emmy Rossum vagy Kate Mara lesz.)
• Úgy tűnik, Seth Gordon (Förtelmes főnökök, Személyiségtolvaj) fogja rendezni az UNCHARTED mozifilmet David Guggenheim (Védhetetlen, Elárulva) forgatókönyvéből.
• TRAILER - Schwarzenegger durvul: red band trailer a SABOTAGE-hoz.
• MŰVÉSZET - A Mondo újabb gyönyörű VISSZA A JÖVŐBE II posztere. /// Francesco Francavilla: Batman, 1935 és tisztelgés George A. Romero előtt. /// Egy kurvajó poszter az A FIELD IN ENGLAND-hez

GeexKomix 70.

Forever Evil #5

Történet: Geoff Johns
Rajz: David Finch
DC Comics

Magam is meg vagyok lepve, de egyre élvezetesebbnek találom a DC aktuális nagy crossoverét (az első az Új 52 óta, ami egy egész rakás sorozatra kiterjed), a Forever Evilt. Pedig mindaz, amiből kinőtt (jelesül a Trinity War), egyenesen katasztrofális volt, és nem sokon múlt, hogy ebbe az eventbe már bele sem kezdtem, aztán pedig az nem múlt sokon, hogy félbe nem hagytam, ugyanis az első néhány rész nem bizonyult valami acélosnak. Szóval: a Földet megszállja a Crime Syndicate, ami a Justice Leage egy alternatív világbeli, gonosz verziója, a maga aljas Batmanével, Supermanével, Wonder Womanjével és így tovább. Az első támadásuk olyannyira sikeres, hogy lényegében szűk órák alatt eltakarítják az útból a hősöket, és átveszik az irányítást a világ fölött. A DC Univerzum saját gonosztevőinek nagy része felsorakozik mögöttük, kivéve néhányat, akiknek nem fűlik a foguk az idegen uralomhoz – az élükön természetesen Luthor áll. Csapata az ellenálló Batmannal és Macskanővel szövetkezve igyekszik visszavenni a Földet a Crime Syndicate-től, ám nem tudják, hogy annak tagjai nem puszta hatalomvágyból jöttek erre a világra: a sajátjukat elpusztította valami sötét, óriási erő, ami ide is követte őket. A Trinity War mindenféle erőltetett, karót nyelt ősmisztikus baromsága után Johns visszatér az oldschool egyszerűséghez – és visz bele egy ügyes csavart. A világot nagyrészt gonosztevőknek kell megmenteniük más gonosztevőktől, és az író baromi jól bánik ezekkel a karakterekkel. Mind a Crime Syndicate, mint a Luthor vezette ellenállás tagjai jól meghatározottak, mindegyiküknek megvannak a remek pillanatai, néha pedig (mint Luthor és Bizarro groteszkül kedves viszonyánál, vagy Batman realizációjánál, hogy ezeknek a rosszfiúknak most nem fog parancsolni, még akkor sem, ha egy oldalon állnak) Johns kifejezetten kitesz magáért. A jelenleg többnyire silány DC-s felhozatalhoz képest meglepően jól megírt és jól megrajzolt sorozat, ami érezhetően még mindig tartogat meglepetéseket. (Rusznyák Csaba)

Adventure Time 2014 Winter Special #1

Történet és rajz: Luke Pearson, Jeremy Sorese, T. Zysk és mások
KaBOOM! Studios

Utoljára talán a Cartoon Network kísérletezős kedvű, vérfrissítésre kész időszakában éreztem úgy, hogy itt valami egészen más, több rétegben is élvezhető rajzfilmekbe botlottam: ekkor indult útjának a zseniális Genndy Tartakovsky számos, azóta is időtálló kreálmánya, a Dexter’s Laboratory, a Samurai Jack és a Powerpuff Girls. Sikerült olyan animációs gyöngyszemeket teremteni, melyek gyerek- és felnőttfejjel egyaránt élvezetesek és humorosak voltak: úgy szórakoztatta a kisebbeket, hogy közben folytonosan popkulturális utalásokkal kacsintott ki a szüleikre, és egészen komoly témákkal is foglalkozott. Pendleton Ward valami nagyon hasonlót művelt 2010-ben, amikor sikerült meggyőznie a Cartoon Networkot, hogy adjon esélyt a sorozatának, amelyben a világ utolsó kisfiúja és utolsó kutyája kalandozik egy színes, mesés, fura lakókkal teli világban. Ebből valami olyan sült ki, amire talán senki nem számított, legkevésbé maga Ward: egy posztapokaliptikus, horrorisztikus cukorvilág, ami tele van felderítetlen romokkal, és amiben az utolsó embergyerek hű kutyájával Dungeons & Dragons szerepjátékba illő kalandokra indul. Mind a karakterek, mind a vizuális világ, mind a témák, mind a szinkron telitalálat: Finn ősnemezisét maga Ron Perlman szinkronizálja, az egyik epizód a Holtak hajnalának feldolgozása (szó szerinti dialógusokkal az eredeti, 1978-as filmből), a szexualitás, a halál, a barátság témája minduntalan felmerül nagyon finom, intelligens megközelítésben: mindez egy gyerekműsorban. Ez csak a jéghegy csúcsa, a sorozat mélységeinek feltárása megér egy külön cikket. Ami jelen pillanatban lényeges az az, hogy az Adventure Time! képregényváltozata mindenben hű marad az éppen ötödik évadánál tartó nagyobb testvéréhez: a nagy kiadóktól teljesen független írók és grafikusok a legjobb formájukat hozzák, és szinte lubickolnak rájuk bízott rövidebb-hosszabb történetekben. Gyerekmatiné sosem volt ilyen szórakoztató felnőttfejjel. (Nagy Krisztián)

Rover Red Charlie #3

Történet: Garth Ennis
Rajz: Michael Dipascale
Avatar Press

Már megint valami globális zombijárvány – vagy olyasmi. Az emberek a 28 nappal később, vagy – ha már Avatar és Garth Ennis – még inkább a Crossed sztorijához hasonlóan dühöngő, gyilkos, agyatlan vadbarmokká válnak, a világ pedig annak rendje és módja szerint, szépen csordogál lefelé a vécén. Csakhogy ezúttal Ennis belevisz a történetbe egy jópofa gimmicket: a főszereplő három kutya, Rover, Red és Charlie, akik döbbenten és tanácstalanul nézik, ahogy az „etetők” irtják egymást, és mindent lerombolnak maguk körül. Bár az első két részben is volt vér és gonoszság, az író meglepően visszafogta magát saját munkáihoz, és főleg, saját avataros munkáihoz képest – de a harmadikban csak előbújik a szög zsákból. A főszereplők kiszabadultak a pokollá vált Manhattanből, és az idillinek tűnő vidéken szembetalálják magukat egy bazinagy kutyával, ami hagyján, hogy egy embert tart láncon, de ráadásul, a seggét nyalatja ki vele – és ez nem költői túlzás. Szóval a világ enyhén szólva kifordult magából, és Ennis ezt a maga sajátosan szofisztikált, cizellált, visszafogott módján adja tudtunkra. Egyébként persze rohadtul vicces és beteg az egész, de ennél azért többről van szó: a „kutyával mindent el lehet adni” szabály még a gore-ral zsúfolt apokalipszisre is vonatkozik, így a Rover Red Charlie a szerző tapintható gonoszsága mellett őszintén megható és melegszívű is. A kutyák nagyszerűen kitalált, nemcsak fajtájuk és külsőségeik, de jellemvonásaik mentén is jól megkülönböztethető karakterek, nyelvezetük ügyesen kitalált (ember = etető, víz = splash, hűtő = hideg doboz; bár a következetesség itt-ott csorbul, mert ahhoz képest, hogy pl. a „sziget” szót nem ismerik, a „bitch” használatával igen jól boldogulnak), a kutyaszemmel bemutatott világ pedig részről részbe szépen tágul és gazdagodik. Az meg természetes, hogy a felvetett témák (bátorság, másoktól való függés, a tudatlanság átka és áldása) nyilván jól leképezhetők lennének emberi figurákra is. Michael Dipascal rajzai korrektek, a kutyák realisztikus, egyben kifejező ábrázolása egész jól megy neki, viszont szerencsés, hogy a sztori mostanra kikerült a nagyvárosból, mert annak kaotikusságát csak igen szerényen tudta megjeleníteni. Ez így első (harmadik) blikkre kifejezetten érdekes, szórakoztató és ötletes, mindenképpen jobb, mint Ennis Crossed-ja, ami azóta önálló franchise-zá nőtte ki magát. (Rusznyák Csaba)

The Adventures of Apocalypse Al #1

Történet: J. M. Straczynski
Rajz: Sid Kotian
Joe’s Comics

Straczynski 2013-ban indította újra be a saját imprintjét az Image kiadó szárnyai alatt, mely egy nagyszerű (Ten Grand), egy vérszegény (Protectors Inc.) és egy egyenesen pocsék (Sidekick) sorozatot eredményezett. A 2014-es évet nyitó Apocalypse Al könnyed noir komédia, melynek főszereplője a megtévesztő cím és borító ellenére egy tökös magánnyomozónő, Allison Carter, akinek specialitása az elveszett és szabadon kóborló apokalipszisok megtalálása és hatástalanítása. Megbízói jobbára a titokzatos Bizottság tagjai, akik kemény és megbízható aranyérmékben fizetnek, azonban meglehetősen szűkszavúak a munkák veszélyfaktorának részleteit illetően. Allison legjobb barátai zombik, leghatékonyabb informátora pedig Max, a próféta, aki egy pasadenai híd alatt él, és folyamatosan pergő Youtube-csatornája van a jövő eseményeire. Ennek egyetlen hátulütője, hogy így elég kevéssé beszámítható és összeszedett, amikor a segítségét kéri, hogy megtalálja a Kulcsok Könyvével kísérletező mániákust, aki kaput akar nyitni a Pokolba. A sztori kissé olyan, mintha Straczynski görbe tükröt tartana a saját éppen futó másik sorozatának, a Ten Grandnek, de az ügyesen elhelyezett poénok jobbára ülnek, és a hasonló zsánerű The Real Ghostbusters rajzfilmszéria írásán edződött polihisztor úgy tűnik, még képes a megfelelő mederben tartani a hangulatot, a humor egyelőre se nem erőltetett, se nem sótlan. Az első szám alapján, mely jól láthatólag csak egy expozíció a történet velejéhez, nehéz messzemenő következtetéseket levonni, de az új jövevény, Sid Kotian éppen csak átlag feletti rajzstílusa ellenére is egyelőre bizalmat szavazok a meglehetősen nőies külső és férfias belső jegyekkel rendelkező Allisonnak. (Nagy Krisztián)

The Twilight Zone #2

Történet: J. M. Straczynski
Rajz: Guiu Vilanova
Dynamite Entertainment

A The Twilight Zone az egyik legjobb dolog, ami valaha történt a televíziózásban, J. M. Straczynski pedig az egyik legjobb író, akinek valaha köze volt az amerikai képregények világához – úgyhogy a kettő összeházasításának elvileg valami kivételes nagyszerűséghez kell vezetnie. Még nem kizárt, hogy így lesz, bár két rész után inkább vannak kétségeim, mint reményeim. A TTZ-nek jópár képregényes inkarnációja volt már, a legkorábbi még 1961-re nyúlik vissza, vagyis alig két évvel az eredeti tévésorozat debütálása utánra. Most a Dynamite Entertainment látott fantáziát benne, hogy újraélessze a franchise comic-változatát, és ehhez rögtön megnyertek két igen jól csengő nevet, egyrészt magát Straczynskit, másrészt a borítókért felelős Francesco Francavillát. (Guiu Vilanova, a sorozat rajzolója kevésbé impresszív fogás, de egész korrektül ellátja a feladatát – ellenben a színezés zavaróan stílustalan). A sztori szerint egy Trevor nevű, dollármilliókat sikkasztó vállalati nagykutya tudja, hogy simlisségei előbb-utóbb napvilágra kerülnek, és hogy elkerülje a végeláthatatlan börtönéveket, felkeres egy olyan titkos céget, ami teljesen új identitást ad neki – nem csak a nevét változtatják meg, de vérét, külsejét, ujjlenyomatait is. Mire végeznek vele, nem hogy az anyja, ő maga sem ismer magára. Csakhogy a vállalat, ami minderre képes, ezután valaki másnak adja az ő „eltörölt” identitását: Trevor hirtelen saját arcát látja a tévében, ahogy nem létező gerincességével felelősséget vállal tetteiért a törvény színe előtt. Csoda, ha ezután kissé összezavarodik? Straczynski kiválóan építette fel az első részt, de a másodikkal megbicsaklik a lendület. Trevor túl erőltetett, mesterkélt, sőt, egyenesen ostoba és hiteltelen körülmények közt válik üldözötté, és ez a fordulat az egész képregényre rányomja a bélyegét. Mindaz a lelki dráma pedig, amiről a sztori a thriller váza alatt szólni akar, és ami igen érdekesnek, izgalmasnak ígérkezik – hogy ti. mi történik, ha azt látod, hogy másvalaki sokkal jobban tudja élni a te saját életedet – egyelőre meglehetősen elnagyolt. Van ebben potenciál, de Straczynskinak bele kell húznia, hogy tényleg legyen belőle valami. (Rusznyák Csaba)

Super Bowl spotok

Míg a fél világ az éjszakai Super Bowl eredményén röhög, mi összeszedjük a szünetekben leadott geekfilmes spotokat: Amerika Kapitánytól Jack Baueren át Pókemberig mindenki kemény ass-kicking módban van. Megjegyzés: egy fél perces reklámidő idén (mint tavaly) 4 millió dollárba fájt a hirdetőknek.

Halálos iramban 8 Need for Speed
Még mindig nem látom sok értelmét ennek a filmnek, annak meg főleg nem, hogy Aaron Paul erre pazarolja magát, de meg kell hagyni, ezt a fél percet faszán összevágták.

A csodálatos Pókember 2
Az új Pókemberhez nem csak két spot érkezett (az első még pár napja), de a Super Bowl alatt felnyomtak a netre egy négy perces sizzle reelt is. Elnézve a trailereket, azt hiszem, Gwen szarban van. A film meg kezd egyszerűen csak "túl soknak" tűnni.

Amerika Kapitány: A tél katonája
Ez ellenben még mindig mocskosul jól néz ki. A félperces spot mellé jött egy teljes hosszúságú, második trailer is, annyi akcióval, ami csak a csövön kifér.

Transformers: A kihalás kora
Őszintén? már meg sem próbálom követni, mi történik. Mindenféle színes fémdarabok röpködnek mindenfelé. Yay! Vagy mi.

24: Live Another Day
London elég szarul fest, de sebaj: Jack Bauer is back (meglettem volna a teátrális üvöltés nélkül a végén).

Monuments Men
George Clooney új filmje nagyon coolnak tűnik, de a tengerentúli kritikusok már szétcincálták. Oh, well...

Csak a rend kedvéért: Pompeii, 3 Days to Kill és Noah Super Bowl trailerek, amiket már pár nappal ezelőtt is meg lehetett nézni.

Newsflash! - 3. hét

• Jön a DJANGO LIVES, az eredeti Django folytatása, magával Franco Neróval a főszerepben. A sztori szerint az idős címszereplő 1915-ben, Hollywoodban dolgozik szakértőként westernfilmek forgatásán, amíg gengszterek újra harcra nem kényszerítik. A rendező Joe D'Augustine, aki vágóként több Tarantino-projektben is részt vett.
• Kész Quentin Tarantino új forgatókönyve, a THE HATEFUL EIGHT című western, amiben szerepet szán Christoph Waltnak és Bruce Dernnek. A hírt időközben Dern is megerősítette.

• Az AMC és Vince Gilligan nem sokat pöcsöltek. Breaking Bad spin-offjuk, a BETTER CALL SAUL elstartol idén novemberben.
• Az ABC még nem rendelt belőle pilotot, de az AGENT CARTER sorozat jövője ettől függetlenül egyre biztosabbnak látszik: már kapott showrunnereket, és Hayley Atwell is a fedélzeten van. Ha megvalósul, a széria az első Amerika Kapitány film után egy évvel játszódik majd.
• Az NBC berendelte a CONSTANTINE sorozat pilotját. Az író PERSZE David S. Goyer…
• A még mindig cím nélküli SUPERMAN/BATMAN filmet majdnem egy évvel eltolta a Warner. 2015. július 17. helyett 2016. május 6-án mutatják be. Hogy "az alkotóknak legyen idejük teljesen megvalósítani a víziójukat" és hasonló dumák. A DC ezzel kesztyűt vágott a Marvel pofájába - nekik ugyanis már van egy filmjük bejelentve ugyanarra a hétvégére (amiről viszont még nem tudni, hogy mi).
• A Fox eddig nagyon ígéretes GOTHAM c. sorozata, ami az első hírek szerint Gordonról és a bűnös városról, nameg a kisfiú Bruce Wayne-ről szólt volna, éppen sok-sok fokot zuhant az "alig várom" skálán: a széria addig követi majd Wayne sorsát, amíg magára ölti a denevérjelmezt (a sorozatfináléban), és olyan gonosztevők eredettörténetét is elmeséli, mint a Pingvin, a Makcsanő és a Riddler. Szóval, egy pre-batmanes, gordonos noir helyett kapunk egy batmanes Smallville-t. Szar csere.
• Az ANT-MAN a jelek szerint kétgenerációs lesz, ugyanis a főszereplő, Paul Rudd Scott Langet alakítja majd, míg az EREDETI Ant-Mant, Hank Pymet (dobpergés) a nagy Michael Dougles!
• Jack Bauer május 5-én tér vissza terroristákat irtani a 24: LIVE ANOTHER DAY-ben, a sorozat új, 12 részes évadában, rögtön egy duplaepizóddal. A stábhoz egyébként időközben csatlakozott Yvonne Strahovski egy londoni CIA-ügynök szerepében.
• Bennfentes információk szerint Michael Arndt forgatókönyvíró azért távozott a STAR WARS EPISODE VII-ből, mert az ő sztorija Luke, Han és Leia gyerekeiről szólt volna, a szülőkkel pusztán mellékszerepben, Abrams viszont fordítva akarja: Luke-ék főszerepben, a kölykök háttérben, és majd csak a VIII., IX. részben lépnek elő fontosabb karakterekké.
• Az AVENGERS: AGE OF ULTRON kapott egy új gazembert James Spader címbeli főgonosza mellé: Thomas Kretschmann Wolfgang von Strucker bárót, a náci tisztből lett HYDRA vezetőt alakítja majd. A színész többfilmes szerződést írt alá, úgyhogy a Marvelnek hosszútávú tervei vannak a karakterrel.
• Nyilván rohadtul meglepő, de James Cameron leigazolta Sam Worthingtont és Zoe Saldanát az AVATAR mindHÁROM folytatásához. A filmeket egyben kezdik forgatni idén, premierek 2016, 2017 és 2018 decemberében.
• A Disney/Marvel Johnny Deppet akarja megnyerni a készülő DOCTOR STRANGE film fő- és címszerepére - a tárgyalások folyamatban vannak.
• TRAILER - Első előzetes az ALKONYATTÓL PIRKADATIG sorozatból. Az a helyzet, hogy ez a "You be cool" nagyon szarul hangzik nem Clooney szájából. /// A börtön után: február 9-én visszatér a THE WALKING DEAD. /// Trailer Sam Mendes és John Logan PENNY DREADFUL című, klasszikus rémtörténeteket újraértelmező horrorsorozatához, ami májusban startol a Showtime-on. Akár jó is lehet. /// A teljes trailer a TRÓNOK HARCA negyedik évadához. Biztos van, aki még nem látta. (LOL)
• BÓNUSZ - A STAR WARS/TRÓNOK HARCA crossover!

VHS paradise: Amerikai nindzsa

Mindenkinek, aki a nyolcvanas években volt gyerek, mély és kitörölhetetlen nyomokat hagyott a tudatalattijában a hozzánk akkor még csak csordogáló, az Óperencián túl azonban már saját zsánert kikövetelő nindzsafilm áradat, különös tekintettel azok amerikanizált válfajára. Adózzunk hát tisztelettel a babaarcú Dudikoff és a Narancssárga Nindzsák emlékének ebben a nosztalgikus felhangokat egyáltalán nem nélkülöző posztban.

Desrix: Mit tudhatott az Amerikai nindzsa, hogy egy miskolci lakótelep összes panelkölyke, faterostól, nagyfaterostól hónapokon keresztül fel-felemlegette - illetve, hogy héroszi ikonra kiéhezetten a tizenéves kisfiúk eljátszották a mai, felnőttebb szemmel a Tom és Jerry óriási szemkikerekedés-effektjét előidéző jeleneteit? Mert annyi bizonyos, Bud Spencer és Terence Hill filmjein kívül mást nem néztünk ennyire gyűrötté (kivétel talán a Pornósztár volt őnagysága, de ezt ugye csak egy haverom unokatesójának a kutyája mesélte), mint ezt a kultikus gyöngyszemet. Később persze sajnálkozással vegyes mérgelődéssel tudatosult bennem, hogy az évekig piedesztálon tartott Amerikai nindzsa hosszútávon nagyobb károkat okozott: kezdve az igazi nindzsák szóba kerülésekor a lelkesedésből automatikusan feltörő "szaktudás" fitogtatását követő orbitális beégéssel, a begyakorolt és emígyen rögzült harcművészeti technikák legalkalmatlanabb helyzetekben való prezentálásán át a hálivúdi filmgyártás erősssen relatív minőségének szorgos szajkózásáig.
Holott annyiról van szó, hogy az éppen legfogékonyabb korosztály őszintén és teljes beleéléssel volt képes arra, amire a sokat látott és megélt idősebb énjeik már egyre kevésbé: piszokjól szórakozott, és tette ezt anékül a vérkritikusi véna nélkül, ami természetesen a kopás miatt majdnem mindegyikünkben kiépül az évek során, akár hajlandóak vagyunk beismerni, akár nem. Amúgy meg, kit akarok itt becsapni, szerintem minden videófilmet látott gyerek-felnőtt életében volt egy Amerikai nindzsa, még ha éppenséggel nem is ez volt a címe.

Dr. Sick Fuck: Az Amerikai nindzsa az 1980-as évek tömegfilm-kultúrájának ércnél is maradandóbb kinyilatkoztatása, gránitból emelt referencia, minden mást felülíró nindzsa-alapvetés, a VHS-generáció számára: kollektív agylövés. Sam Firstenberg, a nindzsamozik ihletett géniusza 1985-re, a gyártás évére alaposan kiművelte magát a tematikában, számos nindzsafilm tapasztalatával felvértezve készítette el élete főművét, amelyet mániákus lelkesedéssel fogadott a vigasztalanul nindzsátlan világban élő kelet-európai filmrajongó.
Holott csodálatos műve egy intellektuális zsákutca, maga a mozgóképes paradoxon. Van benne egy jó csaj, aki nem is jó csaj; egy nindzsa, aki nem is nindzsa; japán kardok, amelyeknek semmi közük nincs a japán kardokhoz; rengeteg nindzsucu, csak hát ez a nindzsucu semennyire sem emlékeztet semmilyen létező harcművészetre. Ugyanakkor a nagyon jó nindzsamester piros betyárgatyát hord, mert az ilyetén ruhadarab nyilvánvalóan megkönnyíti a rejtőzködést, támogatja a low visibility alapelvét (alacsony láthatóságú nadrág, wtf?); a címszereplő katonatársa (aki néger, ennélfogva természetesen Jacksonnak hívják) először ronccsá akarja verni az emberünket, majd az életszerű dramaturgiának tett érthetetlenül nagyvonalú engedményként elválaszthatatlanul örök barátja lesz, mintegy harminc másodperc leforgása alatt. A grand finale azonban mindenért kárpótol, mert Douglas MacArthur ötcsillagos tábornok intenzív partraszálló műveletét leszámítva senki sem tolta még olyan keményen a Fülöp-szigeteken a leszámolási üzletágat, mint Michael Dudikoff (milyen név már ez is?) és az ő igazszívű fegyvertársai.
Az Amerikai nindzsa egyetlen felróható hibája a betegesen önkorlátozó rendezői hozzáállás, ami valószínűleg a lengyel származás, a feldolgozhatatlan történelmi traumák által generált kisebbrendűségi komplexus karriergyilkos megnyilvánulása; ugyanis még ennél is sokkal, de tényleg sokkal szarabb is lehetett volna ez a mozi, ha a direktor úr veszi hozzá a bátorságot – sajnos a döntő pillanatban becsicskult Mr. Firstenberg, pinába szállt a bátorsága, így egy sosemvolt Monty Python akciófilm helyett csak egy kibaszott hulladékot kaptunk.
Sebaj: legalább két életre megtanultuk mindahányan, hogy a fehérnindzsa az jó, a japánnindzsa pedig gecire gonosz. Ez egy olyan paradigma, amit egyetlen pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagyni, mert megkönnyíti az ember életét, segít eligazodni a modern világ erkölcsi útvesztőszerű morális labirintusában, szükség esetén még Napot is varázsol az éjszakai égboltra.

Nagy Krisztián: A nyolcvanas évek hazai VHS-érájának hangalámondós kungfufilmjei közé véres csapást hasított a nindzsafilmek üstököse, ezen belül is a mostanra már csak bájosan együgyűnek tűnő amerikai gyártású verziói, amik akkoriban számomra két világ legjobb kevercsét adták: az egzotikus távol-keleti és az amerikai akciófilmek jin és jangját, vagyis a nindzsákat az amerikai hadsereg ellen, klasszikus Golan-Globus módra. Gyönyörű koncepció, fantasztikusan kivitelezve: mit számított, ha a napfényes aszfalton legkevésbé is rejtőszínként funkcionáló fekete nindzsaruhába öltöztek a gonoszak, ha a kvintesszenciálisan amerikai főhős a stáblistán tüntetően csak Joe-ként szerepelt (a filmben is látványosan elmismásolják a családnevét, hiszen héj, bárki lehet belőled az amerikai álomban, még nindzsa is), ha az egyetlen jók oldalán álló ázsiai karaktert a kor futószalagon gyártott alkotásaiban agyonhasznált John Fujioka játszotta (mint ahogy a kötelező egzotikus ázsiai jónőt szinte minden esetben Joan Chen), vagy ha itt találkoztam először a forgatókönyvírói fejekben a japán kultúrát fedő teljes homály szülte Narancssárga és Citromsárga Nindzsákkal, hiszen nyilván gondolni kellett a narancsligetben és a búzamezőn rejtőzködésre is. Minden hibája ellenére ezt az új trendet indító (nem az első volt persze, de elsőként láttam az ezt megelőző és követő dömpingből), máig emlékezetes műalkotást számomra már csak Franco Nero (Geekz-kritika itt) és az alapszíneket már sokkal bátrabban keverő nindzsák tudták überelni.

Forgács W. András: Mit adott nekünk 1985? Gorbi-Reagan örökrangadót, Live Aid-et, Taróczy Balázs wimbledoni győzelmét férfi párosban, a Guns 'N Roses megalakulását- csak szemelvények egy eseménydús évből. Ellenben mindezt elhomályosítja Michael Dudikoff színre lépése, hiszen Chuck Norris óta híján voltunk egy igazán tökös kamingautnak (már ha megbocsájtják ezt az eredendően nem erre a szövegkörnyezetre kitalált kifejezést). A még a Schwarzenegger-iskolához képest is kevesebb arcizommunkával dolgozó, a Legénybúcsú vasalóegyszerűségű bamba szőkéjéből lett akciósztár magabiztosan tölti ki a számára leosztott helyet a Zsé listán - fogjuk mi őt még látni a ki-tudja-hanyadik Expendablesben mondjuk a kikerekedett arcú Sasha Mitchell és a deszkává fogyott Kevin Sorbo mellett. Jut eszembe, valaki egyszer igazán összeírhatná, kik lehetnének az európai Feláldozhatóak. A nindzsa színre lép után persze borítékolható volt hogy valakik Odaát majd megcsinálják nagyobban-jobban, bár számomra a salapálós (sic! by Bori bácsi, Isten nyugosztalja) filmek háttérbe szorultak a Kommandó-Ragadozó-Terminátor szentháromsághoz képest - ez meg vajon miféle péniszméret-kompenzálásra utalhat? Node, a legmegdöbbentőbb, hogy Los Angeles porosnak semmiképpen nem nevezhető világosszürke aszfaltját járva John Fujioka és társai úgy járnak-kelnek most is, mintha még mindig 1.50 lenne a benzin meg hathúsz a jen.

Nemes András: Ma is emlékszem mérhetetlen felháborodásomra, mikor egy, a nindzsákról sajátomnál lényegesen komolyabb háttértudással rendelkező barátom kíméletlenül leszarozta ezt a filmet, mondván: ezek a nindzsák nem is igazi nindzsák, hiába repkednek meg ugrabugrálnak szünet nélkül, milyen már az, hogy állandóan nappal támadnak, ráadásul Michael Dudikoff sem valódi, hiteles karatemester, sőt, barátom kőműves faterja is simán lenyomná két kevert pálinka, meg egy üveg Kőbányai után. Nem hittem neki. Nem hihettem: ha megteszem, összeomlik gyermeki hitrendszerem. Mert ugye nem kell mondani, hogy a '80-as években, Újpesten, szürke, ormótlan betontömbök árnyékában már maga a cím is heveny nyálcsorgatásra adott okot, az "amerikai" szükségszerűen szupernek számított, az, hogy a tetejébe ráadásul "nindzsa" is, már-már felfoghatatlan izgalmakat generált, egyszerűen nem hagyhattam, hogy barátom realista cinizmusa porig rombolja álomvilágomat. Jobban tettem volna, ha a cikk megírása előtt nem nézem újra a becses alkotást, így legalább amúgy is megtépázott, de kényszeresen fenntartani kívánt naivitásom sem szenvedett volna maradandó károsodásokat a nevetségesen koreografált verekedések, indokolatlan tigrisbukfencek és feszültségmentes tűzharcok láttán. Annyi baj legyen, meggyőződésem, hogy legalább két Amerikai nindzsa című film létezik: az egyik hiperlátványos, torokszorítóan izgalmas és minden ízében zseniális, ráadásul alapjaiban határozta meg a játszótéren gyerekként levezényelt közelharcok fantáziavilágát, a másik pedig az a rakás szar, amit "felnőtt" (vagy valami olyasmi) fejjel egyszerűen lehetetlen komolyan venni. Engedjétek meg nekem, hogy csak az előbbire emlékezzem, úgy talán továbbra is egy szebb valóságban élhetek.   

2013 legjobb képregényei

Mielőtt még mindenki ijedten kapkodna a telefonhoz, hogy a 911-et hívja (hazai olvasók több szám közül is válogathatnak, de ez ne zavarja össze őket, a 112 jó lesz, ha nem tudják bekategorizálni a vészhelyzet természetét), gyorsan megnyugtatnám őket, hogy összeállítottuk a szokásos éves képregény toplistánkat, ezzel is elősegítve szellemi, kulturális, valamint spirituális fejlődésüket, gondosan előre kiválogatva a búzát az ocsú közül. Ezúttal három kategóriába csoportosítottuk az ajánlott olvasnivalót, a már futó sorozatok, az egykötetes vagy minisorozatok, illetve 2013 újoncai alá került iktatásra 10-10, azaz összesen 30 cím, valamint azokat is megemlítjük, amik így vagy úgy, de felkeltették figyelmünket, de már nem jutottak be az élbolyba. Végül pedig a teljesen szubjektív leglistánk sikerén felbuzdulva, hasonló címszavakba szedtük az elmúlt évet képregényes szempontból. Kellemes szemezgetést!

ONGOING SOROZATOK

B.P.R.D. (Dark Horse)

Amióta az anno a Hellboy spinoffjának indult sorozat Hell on Earth alcím alatt fut, Arcudi és Mignola mindent megtesznek azért, hogy ezt az alcímet illő tartalommal töltsék fel. Az iroda félig romokban, Hellboy a pokolban, Liz felszívódott, Abe szintúgy (ld. lent), a Földet lovecrafti óriásszörnyek járják; rémseregek, apokalipszis, vallási fanatikusok, félelmes hangulat, közel a vég. Mintapéldája annak, hová lehet upgrade-elni egy egyébként is remek sorozatot tehetséggel és vízióval. (rcs)

Deadpool (Marvel Comics)

Mikor már kezdtem azt hinni, hogy manapság csak mellékszereplőként tudják jól írni Deadpool karakterét, jött a Marvel NOW!, és a Gerry Duggan/Brian Posehn duó. Végre: a sorozat veszettül vicces, harsányan illetlen és őrületesen pörgő, de ha nagyon muszáj, még drámai is tud lenni az elszállt komédiázás szüneteiben. Ha egyszer elkészül az a Ryan Reynolds-féle Deadpool-adaptáció, remélem, ilyen lesz (biztos nem). (rcs)

Fatale (Image Comics)

Apropó, vízió: Ed Brubaker és Sean Phillips párosát már többször is volt alkalmunk dicsérni a Geekzen, de nagyon úgy tűnik, hogy Fatale című, két éve futó horror-noirukkal a Criminal és a Sleeper sikerét is megfejelik. A halhatatlan, a férfiakat a puszta létével bűvkörébe vonó végzet asszonya véres, mocskos, szexi és szövevényes, évtizedeken átívelő történetfolyama az első betűtől az utolsó ceruzavonásig lenyűgöző. (rcs)

Hawkeye (Marvel Comics)

Hawkeye az én szememben a szuperhősmitológia egyik legtúlértékeltebb figurája volt, amíg bele nem kezdtem Matt Fraction sorozatába, ami rövid úton atomjaira robbantotta minden ellenérzésemet Clint Bartonnal szemben. A csökönyös, veszélyesen túlfejlett igazságérzettel rendelkező, nagyon emberi Clint Bartonnal, nem Hawkeye-jal, hiszen hősünk egy történetben sem húz maszkot, és többször végződik a kalandja a kórházban, mint a Bosszúállók főhadiszállásán. Hab a tortán David Aja vizuális virtuozitása, mely a 11. számban tetőzik: főhőse Pizza Dog, Barton teljesen átlagos kutyája, akinek ezúttal a szemein és az orrán(!) keresztül láthatjuk a korábbi füzetek fontosabb eseményeit. (nk)

Locke & Key (IDW Publishing)

Minden kétely nélkül az utóbbi évek LEGJOBB sorozata, ami a Transmetropolitan, a League of Extraordinary Gentlemen, a Watchmen és a Sandman mellé fog kerül a polcomra, gyönyörű keményfedeles kiadásban. (nk)

Nowhere Men (Image Comics)

Science is the Rock n’ Roll! Négy ragyogó koponya, a World Corp alapítói alapjaiban változtatják meg a hatvanas éveket, létrehozva egy alternatív történelmet, amit a képregényben könyvrészletek, reklámok, televíziós showműsorok és magazinborítók dokumentálnak elképesztő részletességgel. A cég egy űrbéli kutatóbázisán egy titokzatos baleset az ott dolgozó csapat több tagját is végzetesen átalakítja, és egy másik világon (vagy időben?) szenvednek hajótörést. Ezalatt az egyik alapító hosszú kómából arra ébred, hogy társai nem egészen arra használták közös művüket, amire ő elképzelte. Eric Stephenson múltba, jövőbe és világok között ugrálva egyszerre tizennégy-tizenöt karakter szálát vezeti, amiből lassan és fokozatosan kezd kialakulni a teljes történet. Az év leginnovatívabb, legokosabb képregénye. (nk)

Saga (Image Comics)

Brian K. Vaughan valami olyasmit vitt véghez, ami nagyon-NAGYON ritka manapság: mindenféle divatos geektémákat gyúrt össze elképesztő természetességgel, csodálatos érzékű történetmeséléssel, hús-vér karakterekkel, humorral, drámával, szerelemmel, akcióval és szenzációs ötletekkel. (rcs)

Superior Spider-Man (Marvel Comics)

Nagyon mély és szinte vallásos meggyőződéssel kellett hinnie Dan Slottban annak, aki a Superior Spider-Man sorozat indulásakor azt merte volna állítani, hogy a hálószövő egy újabb dicsőséges korszaka következik. A Peter Parker fizikai testébe költözött Doktor Oktopusz, a mindenki által rettegett, kényszeresen tökéletességre, elismertségre törekvő  volt szupergonosz azonban olyan irányokba terelte Pókember életét, hogy csak a fejünket kapkodtuk. Az egész alapkoncepció zseniális húzás, minden következményének parádés levezetésével, és nagy szerencsénkre egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy Slott nem tervez a közeljövőben véget vetni ennek a rendkívül élvezetes hullámvasútnak. (nk)

The Walking Dead (Image Comics)

Túl a 100 részen, túl a 10 éven, és még mindig dübörög, még mindig megállíthatatlan, még mindig megunhatatlan. Szinte már várom, mikor fogy ki a szufla Robert Kirkmanből, mert olyan egyszerűen nincs, hogy egy sorozatot ilyen színvonalon ilyen sokáig lehessen vinni. (PS: ez a szuflafogyás az aktuális sztoriszál, az All Out War eddigi számai alapján nem a következő pár hónapban fog bekövetkezni.) (rcs)

Ultimate Comics Spider-Man (Marvel Comics)

Miles Morales, aki a kezdetekkor egy rendkívül ügyes és átlátszó marketingfogásnak tűnt politikailag korrekt származásával, jelenleg a Marvel legizgalmasabb és legjobban kidolgozott tinédzserhőse, aki mellé Bendis meglepő összetételű, távolról sem mesterkélt (ellentétben a Marvel Now! újabb csapatalapú füzeteivel), ám nagyszerűen működő csapatot verbuvált. A sorozat eddig is nagyon gondosan épített a karakterei közötti viszonyokra, és a jelenleg zajló Cataclysm univerzumrengető eseményei alatt sem veszíti el a fókuszt az emberi léptékről, ahogy éppen egy kozmikus hatalmú lény, Galactus pusztítja el lassan, de biztosan a Földet. (nk)

MINISOROZAT/GRAPHIC NOVEL/ONE-SHOT

American Vampire Anthology (DC/Vertigo)

Az év sajnálatos távolmaradója Scott Snyder és Rafael Albaquerque American Vampire-e volt, ami bő egyéves szünet után (ami alatt Snyder dolgozhatott a The Wake-en) idén márciusban tér majd vissza. 2013-ban is kijött azért két különszám. Akár a The Long Road to Hell is megérdemelné a helyezést a listán, de különlegessége, és alkotóorgiája (Aaron, Ba & Moon, Lemire, Francavilla, Rucka stb.) mégis az ősszel megjelent Antológiának kell itt állnia, még ha – antológiától szokásosan – nem is minden sztorija mozog ugyanazon a magas színvonalon. (rcs)

Baltimore: The Infernal Train (Dark Horse)
A háromrészes miniben (aminek előzménye egyébként a The Inquisitor című one-shot, és fogalmam sincs, miért nem egyszerűen egy négyrészes minit csináltak belőle) a címszereplő Budapesten harcol a vámpírok hordája ellen, miközben meg kell küzdenie egy nyomában járó, fanatikus inkvizítorral is. Vad és iszonyú lendületes képregény, Mignola Baltimore-univerzuma pedig egyre tágul és izmosodik. (rcs)

Battling Boy (First Second)

Haggard West, Arcopolis védelmezője halott. Lánya és a családi hősüzlet örököse egyedül kell, hogy szembenézzen a várost rettegésben tartó szörnyek seregével. Szerencsére ekkor pottyan szó szerint az égből a Földre Battling Boy, a tizenhárom éves félisten, akinek be kell bizonyítania egy másik dimenzió ünnepelt bajnokának - történetesen az apja - hogy képes a nyomdokaiba lépni. A két gyerek összefog, és ebből az év egyik legbizarrabb és -abszurdabb battle royalja alakul ki, ami egyben a hetvenes évek Kirby-érájának állított fantasztikus hommage. Paul Pope még mindig egy zseni! (nk)

Fairest: In All the Land (DC/Vertigo)

A képregény, ami visszaadta a hitemet a Fables sorozatban. Ugyan vizuálisan is gyönyörű (31 fejezetét 23 tehetséges illusztrátor rajzolta), de ez végre újra az az ötletsziporkákkal tömött Willingham-remek, amit már olyan régen hiányoltam. Miután a Fables a 150. részével véget ér (addig még azért hátra van több, mint egy év), az ígéretek szerint minden szál gondos lezárásával, lesz végre okom bepótolnom a lemaradásomat. (nk)

Happy! (Image Comics)

Karácsony szenteste a rendőrnyomozóból bérgyilkossá lecsúszott, mocskosszájú, mindent és mindenkit gyűlölő Nick Sax találkozik legvadabb rémálmával, ami egy, csak az ő számára látható kis szárnyas, kék színű egyszarvúban testesül meg. Happy a képzeletbeli barátja egy Hailey nevű kislánynak, akit csak Nick menthet meg, mert egy eszement sorozatgyilkos fogságában már csak ötvenkét órája van hátra. Cinikus és briliáns karácsonyi mese Grant Morrisontól, katartikus fináléval. (nk)

Hellboy: Midnight Circus (Dark Horse)

Egyszerűen az év legszebb képregénye. Duncan Fegredo és Dave Stewart abszolút csodát műveltek, képi világuk fantasztikus, izgalmas, magával ragadó, az pedig külön nagyszerű, ahogy a „valóság” és a cirkuszbeli események vizuálisan elkülönülnek. Mignola meséje ártatlanságról, megkísértésről és a sors és a jövő fenyegetéséről nem különben megkapó. (rcs)

Hit (Boom! Studios)

A filmes összegzés kapcsán azon keseregtem, hogy úgy látszik, senki nem tud már manapság jó, korabeli környezetben játszódó noirt csinálni (Gengszterosztag, Mob City) – de legalább a képregényesek még nem felejtették el, mitől döglik a légy az ’50-es évek Los Angelesében. A Hitről üvölt, hogy James Ellroy nyomdokain akar járni, és ugyan annyira bőven nem jó (hát persze, hogy nem, jesszus, hogy is lehetne?), de izgalmas, csavaros és dögös – teli hullákkal, korrupcióval, szexszel és bűnnel, ahogy kell. (rcs)

Infinity (Marvel Comics)

Szinte euforikus élmény, hogy az egyik nagy kiadó éves mega-crossoverét betehetem az év legjobbjai közé – ez nem gyakran esik meg, ráadásul pont Jonathan Hickmantől nem vártam, hogy na, majd miatta, tekintve, hogy – egyéb sikerei ide vagy oda – nem valami ügyesen kezdte a pályafutását az Avengers címeknél. Mégis, azok szálait remekül fonta össze egy hatalmas, sodró lendületű, eposzi űroperává. Ugyan a műfajban még mindig az Annihilation a csúcs, de szép próbálkozás volt a trónfosztásra. (rcs)

Nemo: Heart of Ice (Top Shelf Productions)

Alan Moore visszatért haló poraiból és végre letett az asztalra egy kvázi-folytatást a legendás League of Extraordinary Gentlemen című remekművéhez. A közvetlen folytatások minősége a The Black Dossier-tól a Century: 2009-ig rohamosan és meredeken romlott a teljes érdektelenségbe fulladva, de Nemo lányának utolsó kalandjával sikerül némileg kiköszörülni a csorbát. Minden megtalálható itt, amiért az eredeti művet szerettük, a Lovecraft-rajongók pedig vélhetőleg házi oltárt fognak állítani neki, ha már Del Torónak le kellett mondania az Őrület hegyeinek megfilmesítéséről. (nk)

The Unwritten: Tommy Taylor and the Ship That Sank Twice (DC Comics)

A fikció és az írott szó hatalma: erről szól Mike Carey sorozata, és ennek eredettörténete ez a graphic novel, ami nem csak hogy önmagában is tökéletesen élvezhető, de teljesen belesimul a The Unwritten mitológiájába, kitöltve az eddig üresen hagyott részeket is. Nagyszerű ugródeszka, hogy valaki nekilásson a jelenleg 54. füzeténél tartó képregénynek. (nk)

ÚJ SOROZATOK

Abe Sapien (Dark Horse)

Míg a B.P.R.D. a világ romjainak nyomasztó panoptikumát nyújtja, az Abe Sapiennel Mignola egy személyesebb, drámaibb kontextusba helyezi az apokalipszist. Ahogy anno Hellboy, most egykori társa és barátja járja saját útját, értelmet keresve az életében, felette saját múltjának és bizonytalan jövőjének árnyékával. Már csak egy Liz Sherman sorozat kéne. (rcs)

Black Science (Image Comics)

Az első résztől mindenki összefosta magát, a második ehhez képest pici visszalépés volt, de ez természetes: egyszer a tényleges történetmesélést és karakterbemutatást is el kell kezdeni, nem lehet minden egy iszonyúan látványos és pörgős akciójelenet. Az év legdurvább debütálása után építkezés, karakter-, háttér- és konfliktusfelvázolás. Helyes. Remender és Scalera tudják, mit csinálnak. (rcs)

Jupiter's Legacy (Image Comics)

Ez a meglehetősen sporadikus megjelenésű sorozat az utóbbi idők legjobb munkája Mark Millartól, és ebben nem kis része van annak, hogy a rendkívül egyedi stílussal rendelkező Frank Quitelyt kérte fel rajzolónak. Két generáció és világnézet feszül egymásnak, amikor a világ első szuperhőseinek példaképe, a beszédes nevű The Utopian szembekerül családjával és gyermekeikkel, mert igazi amerikai hazafiként és a régi értékek védelmezőjeként nem hagyja, hogy a saját kezükbe vegyék a világ irányítását. Az idő azonban eljárt felette, a harmincas évek ideáljai értelmüket vesztették a kétezres évek válságspirálba jutott Amerikájában, és saját, mindenben csalódást okozó fia fordul ellene a többi „hős” támogatásával a háta mögött. Nagyon ígéretes felvezetés, amiből, ha továbbra is ilyen ügyesen alakul, az egyik legjobb nem Marvel és DC szuperhőstörténet kerekedhet. (nk)

Manifest Destiny (Image Comics)

Kicsit az az érzésem, hogy a Black Science rakétastartja elterelte a figyelmet Chris Dingess és Matthew Roberts történelmi fantasyjéről, ami kár, mert az első két rész alapján (amiben egy amerikai expedíció fut különös és rémisztő lényekbe a XIX. században) még az is lehet, hogy ez bizonyul jobbnak közülük. Kiforrott, érett, átgondolt, jól megírt, szépen rajzolt sztori, tele izgalmas lehetőségekkel. (rcs)

Rat Queens (Image Comics)

Ez csak úgy a semmiből bukkant fel, különösebb hírverés és ajnározások nélkül, pedig a Deadpool mellett az év legviccesebb, legpofátlanabb képregénye. Egy kváziközépkori zsoldoscsaj-banda (köztük törpével, varázslóval) frenetikus körülmények közt harcol összeesküvésekkel, trollokkal, feketeruhás gyilkosokkal és mindenféle jómodorral. Nagyszerű karakterek (jól megformált, nem feleslegesen túlszexualizált női hősök – Joss Whedonnak kihívója akadt), remek poénok, csupa kreativitás, frissesség és sziporka. (rcs)

Pretty Deadly (Image Comics)

Mágikus vadnyugati chambara, Csontnyúl és Pillangó előadásában, olyan kard- és pisztolypárbajokkal, amit a Kill Bill is megirigyelhetne, saját, ám mégis ismerős motívumokkal dolgozó mitológiába ágyazva. Johnny Prérifarkas mesterkedésének köszönhetően a Halál Lányát megkötő bilincsek lehullanak, és egy ártatlan lélek megidézi egy már feledésbe merült mondókával: most Rókának és fogadott lányának menekülnie kell a múltja és egy véres bosszú rájuk vetülő árnyéka elől. Költői, mesés, gyönyörű történet egy női szerző tollából, Emma Rios fantasztikusan hangulatos rajzaival. (nk)

Rocket Girl (Image Comics)

Dayoung a jövőből utazik vissza a nyolcvanas évek New Yorkjába, hogy megakadályozza egy olyan technológia feltalálását, ami az ő idejében példátlan befolyással és hatalommal ruházza fel a rendőrállamot létrehozó Quintum Mechanics óriáskonszernt. Az egyetlen probléma, hogy Dayoung a New York-i Tinédzser Rendőrosztag tagja, és senki nem vesz komolyan egy tizenöt éves lányt, ha a világot akarja megmenteni, még akkor sem, ha történetesen egy high-tech jetpackkel van felszerelve. Ha kíváncsi vagy, mi történne, ha kereszteznék a Terminator és a Vissza a jövőbe filmeket, akkor ez a te sorozatod! (nk)

The Private Eye (Panel Syndicate)

Képzelj el egy olyan világot, amiben a globális információs lufi kipukkadt, és válogatás nélkül ömlött a világba minden eltitkolt adat, családokat, cégeket, országokat, globális piacokat összeomlasztva, és életek millióit tönkretéve. Most nincs többé internet, és a legszentebb kinccsé az emberek privátszférája vált, mindenki álarcok és maszkok mögé rejti a személyazonosságát. A paparazzik és magánnyomozók e világ bűnözői és terroristái: Patrick Immelmann pedig éppenséggel ezzel keresi a kenyerét, be is állít hozzá egy 22. századi femme fatale egy megbízással, hogy aztán annak rendje-módja szerint röviddel ezután el is intézze valaki. Brian K. Vaughan és Marcos Martin nagyszerű páros, ráadásul ezt a csak digitálisan létező képregényt fizess-amennyit-akarsz módszerrel itt azonnal el is olvashatod. (nk)

Velvet (Image Comics)

Úgy néz ki, az utóbbi idők egyik legjobb képregényes döntése az volt, hogy Brubaker otthagyta a Marvelt. Nem mintha náluk rosszakat írt volna, és hanyagolta volna egyéb, független munkáit, de már akkor is megérte a váltás, ha csak a Velvet lett a gyümölcse (amit Steve Eptinggel, korábbi marveles rajzolójával közösen csinál). ’70-es évekbeli kémthriller egy ronda ügybe csöppenő főszereplővel (középkorú nő, exügynök): jéghideg, stílusos, vagány, a korhangulat fantasztikus. (rcs)

Wraith: Welcome to Christmasland (IDW Publishing)

Joe Hill, Stephen King középső fia a Locke and Keyjel örökre elfoglalta a helyét a saját, személyes képregénypanteonomban, és örömteli, hogy nem pihen a babérjain: legutóbbi könyve, a NOS4A2 univerzumában játszódó sorozatot indított, ami szerencsére ismét hozza a saját maga által felállított minőséget (korábbi minije, a Thumbprint, ugyanis egyenesen pocsék volt). Fejezeteit és szereplőit egy Rolls-Royce Wraith köti össze, ami a megfelelő sofőrrel és elegendő mennyiségű elkeseredéssel és vágyakozással táplálva képes áthatolni a valóságot és a személyes ábrándképekből szőtt másik világot elválasztó hártyán. Az alapötlet nagyszerű, és eddig a kivitelezés is parádés, borzasztóan kíváncsi vagyok, hová fog kifutni a történet.

Amit még szívesen olvastunk 2013-ban: Prophet, The Manhattan Projects, Lazarus, Brain Boy, Numbercruncher, Daredevil, Clone, Harvest, Revival, The Wake, Thor: God of Thunder, Batman, 47 ronin, Animal Man, Swamp Thing, Hellboy in Hell, Invincible, Uber, Uncanny Avengers, The Black Beetle

BÓNUSZ LEGEK

Az év

…kiadója: Image. Mert szinte nagyiparban gyártják a minőséget, ami önellentmondásnak tűnik, de náluk nem az.
…trendje: Egyre nagyobb figyelmet és hype-ot élveznek a szerzői képregények, egyre több fogy el már előrendelésben, egyre több jel mutat arra, hogy a jövőben még hangsúlyosabb lesz a jelenlétük.
…ostoba marketinghúzása: Villain’s Month. Tényleg, DC, komolyan? Apropó…
…legbénább kiadója: DC. Miközben a képregényeik színvonala egyre kevesebb kivételtől eltekintve meredeken megy lefelé, segghülye marketingfogásokkal és botrányokkal égetik magukat, ráadásul több alkotó beszámolója szerint példátlan gusztustalansággal szipolyozzák ki (nem szupersztár) íróikat és rajzolóikat.
…szörnye: A nagy G. Két remek sorozattal is képviseltette magát: Godzilla és Godzilla: Half Century War.
…szuperhőse: Doctor Octopus. Na, bazmeg!
…visszatérése: Ki kell mondani: Alan Moore már rég csak árnyéka egykori önmagának. De a Nemo: Heart of Ice, az igen, az nem az árnyék, hanem az egykori Alan Moore.
...feltámadása: Úgy tűnt, hogy a régóta gyengélkedő Vertigónak a Hellblazer kaszája az utolsó szög a koporsójában, de a kiadó most végre kezd új erőre kapni (Trillium, The Wake stb.)
…legszerencsétlenebb rajzolóváltása: Ten Grand: Straczynski és Templesmith isteni páros voltak, nagyon nagy kár, hogy utóbbinak mennie kellett.
…átlagosodása: Kick-Ass. Jó ez még mindig, de egykori arcátlanságából, frissességéből, tökösségéből már nem sok maradt.
…megkönnyebbülése: Oké, Scott Snyder mégiscsak ember. Tud ő szart is írni (Superman: Unchained).
…horrora: The Wake. És még csak most jön a java.
…nosztalgiája: Star Wars. Kevesen tudták Brian Wood  előtt így megidézni a klasszikus trilógia hangulatát.
…béna karakterrel is lehet jó sztorikat írni díja: Holtversenyben Geoff Johns (Aquaman) és Rick Remender (Captain America).
...cliffhangere: "After that, things got action-packed."  Thank you, Brian! Fuck you, Brian! (Saga)
(rcs)

...képregénybloggere: Boulet (szemléletes példa ITT és ITT)
...legbetegebb ingyenes webhorrorsorozata: Crossed: Wish You Were Here, Vol. 3
...leghosszabb harci jelenete: Shaolin Cowboy #2 (33 oldalnyi megállás nélküli zombikaszabolás)
...Hellblazere: Ten Grand
...legkellemesebb meglepetése: Epicline magazin
(nk)

2013 legnagyobb és leglazább legjei!

Hogy kicsit feldobjuk a szokásos, urambocsá', unalmas listaformátumot a mindenféle toptenekkel meg besztofokkal, és a szintén rég bejáratott évértékelős szózuhatagot, csináltunk nektek egy teljesen szabálytalan, laza és esetleges szempontok szerint összehegesztett "leg"-cikket. Kiderül belőle pl.,  hogy ki volt a legkurvapecérebb nagypapa, mi volt a legfeleslegesebb film, a legnagyobb mindfuck, vagy a legkínosabb marketing. És persze, hogy melyik volt az év legjobb Riddick-filmje!

A 2013-as év...

Borbíró Andris

…legjobb B-filmje: több kollégához hasonlóan én is bizalmatlan vagyok a found footage stílussal kapcsolatban, a gore-pornó filmeket meg kifejezetten utálom. A Frankeinstein's Army, habár a két említett vonulat eszközeit használja, mégis működik egyszerűsége, őszintesége és a szívmelengető, szakadék kelet-európai hangulata és humora miatt.

…legijesztőbb sick fuck karaktere: Paul Dano az amúgy felejthető Fogságban című filmben, illetve az a kép, amin csakis kimeredt szeme látszik a nagy sötétben. És mindez még úgy is ijesztő, hogy igaziból maga a karakter végig milyen töketlenül viselkedik... Én már a Vérző olajban is hátborzongást kaptam ettől a csávótól, de most rátett egy lapáttal. Kéne neki egy Hannibal Lecter jellegű szerep!

…legnagyobb régifilm-pótlása: Megáll az idő. Ugyan nem épp Geekz-profilba vágó mű, de muszáj megemlítenem, mert egyrészt a szocializmus átkos örökségét jelentő magyar szenvedős lelki mocsár filmektől való irtózásom ellenére állatira tetszett, másrészt ilyen varázslatos, művészfotókat és álmokat idéző képi világot eddig egyedül Christopher Doyle-tól láttam (a világ legszebben lőtt filmje a Vadító szép napok). Örök hála a cimborának, aki némi érzelmi zsarolás árán leültetett elé!

…legnagyobb kihagyott ziccerjei egy filmben: Gravitáció. Unom, hogy mennyire lazán elfogadja mindenki mentségként egy film mellett, hogy "de hát jól néz ki". Nem érdekel! Se csecses színésznőben, se legújabb gasztroőrületben, se söröscímkében, se semmi másban nem elég, hogy "jól néz ki", kell mögé a tartalom, különben pillanatok alatt megcsömörlik tőle az ember, megunja, eldobja! Ez a film sok gondolatot ígért, időt merengésre, filozófiai kérdéseket, lassú és bevonó hangulatot, ehelyett rángatott kamerát kaptunk, over-the-top akciót, kidolgozott ívű forgatókönyv helyett pedig sablonos vázat (rendszeres időközönként beígért és teljesülő akciójelenetek! fejkapkodás és hűha-élmény!), néhány, pontosan felmért piaci elvárások és anyagi megfontolások mentén megtervezett könnyfacsaró jelenettel. A másik kihagyott ziccer pedig Sandra Bullock lapos mellei: ha már mainstream, ha már látványorgia és wáó-háromdé, miért nem találtak egy olyan színésznőt, akivel el lehetett volna játszani, hogy a melleinek eleje másik 3D-síkba kerül, mint hátulja? (P.S.: Mindenkinek javaslom e film helyett a Planetes című anime sorozat bármely három epizódját - értelmesebben eltöltött másfél óra lesz.)

…legjobb Riddick-filmje: Riddick (2013)!

…szopása: Lakásfelújítás. (Tudom, szoros értelemben semmi köze a bloghoz, de egyrészt mások is tettek ilyet a listájukba, másrészt ez az oka, hogy idei filmekből gyakorlatilag alig láttam párat...) Utálom Tom Hankset, és a Pénznyelő mint film is ócska, mégis végigröhögtem, mert annyira igaz: egy idős (100+ év, 10+ éve lakatlan) budapesti belvárosi lakás felújítása közben elképesztő mennyiségű csontváz bukkan elő a szekrényből (képletes értelemben is, haha), minden rosszul sül el, ami el tud, minden tisztelt mester úr legalább egy korábban nagy nehezen befejezett munkafázist tönkretesz, és mindenki lop, csal és hazudik. Ja igen, és miért is várná el az ember, hogy felvegyék a telefonjukat vagy olvassák a leveleiket?

Dr. Sick Fuck

…jósága: érzéki örömöket okozott, hogy ebben a blockbuster szempontból mérhetetlenül köcsög évben a Gravity simán Box Office Top 10 lett. Egy intelligens high concept movie, ami 652 millió dollárt termelt világszerte. Mintát, modellt, utat mutatott, kereskedelmi és kreatív szempontból egyaránt. Tessék komolyan venni ezt a jelenséget.

…blockbustere: Tűzgyűrű

…drámája: Mud, Fruitvale Station

…krimije: Fogságban. Alakul ez a kanadai vonal, szépen alakul.

…legalulértékeltebb filmje: Byzantium. Rettentően kikapott a kritikától, kutya nem nézte meg, pedig dermesztően szép. Nem ezt érdemelte.

…legszeretetreméltóbb filmje: Mielőtt éjfélt üt az óra. Ezeregy módon okozhatott volna csalódást, és mégsem. Ez már önmagában is listára kívánkozó teljesítmény volna.

…sci-fije: Europa Report. Talán mégis van értelme ennek a found footage formátumnak, bár ebben még nem vagyok biztos.

…mindfuckja: Upstream Color. Nulla pénzből ekkorát forgatni, őrület, őrület.

…horrorja: mérhetetlenül fájdalmas leírni, de olyan most nem volt. Vagy nem figyeltem eléggé. Kommentben kérek ajánlatokat az olvasóktól.

…legkínosabb jelensége: a Neuromancer film még mindig áll. Szedjék már össze magukat!

…adaptációja: CBGB. Végre filmre vitték a zseniális Please kill me-t, még ha nem is lett olyan átütő, mint amilyennek lennie kellett volna.

…legmenőbb popfilmje: Rurouni Kenshin, The Thieves. Dél-Korea továbbra is a színvonalas közönségfilmek királya.

…sorozata: Sons of Anarchy

…iparági jelensége: a kereskedelmi adatok szerint visszaszorulóban van a 3D mánia. Örömteli fejlemény.

…legérthetetlenebb jelensége: A hobbit és az Éhezők viadala faszomtudja hányadik részének sikere minden vitát kizáróan bizonyítja, hogy a nyugati civilizáció megérett a pusztulásra. Eszményi volna, ha a kijáratnál megjelenő jegyvásárlókat egyenesen egy észak-koreai munkatáborokba transzportálnák. Vagy már a pénztáraknál megtörténne az őrizetbe vétel, ki tudja.
 
…vesztesége: Lou Reed halála. New York királya eltávozott, hogy örökre itt maradjon. Bezzeg Steven Spielberg él és látványosan virul – ennyire mocskosul nagy kurva tud lenni az élet.

...várakozása: bukjon már meg egy Marvel-film, mert különben sohasem lesz vége ennek az egésznek.

…gusztustalansága: Coming out. Válságban volna a magyar film? A mocskos kritikusok gyilkolnák a hihetetlenül jelentőségteljes és nagy hagyományokkal bíró és szépreményű hazai filmipart? Dacára a lesújtó recenzióknak, valami 50 ezren nézték meg ezt a kidumálhatatlan audiovizuális félreértést. Hagyjuk már, de tényleg, a sok szöveget: a magyar film továbbra is sokkal, de tényleg sokkal nagyobb támogatottságot élvez, mint amit valóban megérdemelne.

…embere: Sandra Bullock. Sohasem hittem volna, hogy ezt így leírom. Aki green screenben ilyet játszik, azt nem lehet nem szeretni.

…magyarja: Rácz Miklós Tamás, és neki tényleg semmi köze nincs a filmekhez. Ő ugyanis borász; erről jut eszembe, ha a magyar filmgyártás az elmúlt tíz évben csak ötödannyit fejlődött volna, mint a borászatunk, akkor most konkrétan beszarás listát lehetne összerakni csupán hazai filmekből. Szakértelem, fegyelem, szenvedély, áldozatvállalás, kreativitás – olyan kvalitások, amiket jelenleg is nélkülöz ez a „szakma”, bármilyen forrásokat is bocsássanak a rendelkezésére.

Nagy Krisztián

...legkarakteresebb főgonosza: A Banshee első hangzásra egy újabb, kevesebb (a megtévesztő cím ellenére hamar kiderült, hogy zéró) mitológiával felhabart True Bloodnak tűnt Alan Balltól, ehhez képest egy tesztoszterontól és ösztrogéntől habzó, inverz hard boiled sztorit kaptunk az arcunkba egy magát kisvárosi seriffnek álcázó elítéltről. A legkiemelkedőbb az egyébként is véresen-zsigerien szórakoztató sorozatban viszont az amish közösségéből száműzött Kai Proctor (a dán Ulrich Thomsen nagyszerű alakításában), Banshee rezzenéstelen arcú, kegyetlen kiskirálya, aki a közeli indián rezervátum kaszinójára akarja rátenni kapzsi, ám elegánsra manikűrözött kezét. A városka többi lakójához és amish rokonaihoz fűződő viszonya és sajátos erkölcsi kódexe az év legjobb főgonoszává tette (egy hajszálnyival Arby előtt, aki azonban sajnos nem indulhatott az end boss kategóriában, de éppen ezért az Utopiára még vesztegetek pár keresetlen szót lentebb).

...legkurvapecérebb nagypapája: Természetesen a Jon Voight által játszott Mickey Donovan, aki húsz év börtön után tér vissza, miután a fia, Ray (Liv Schreiber) feldobja a hatóságoknak bosszúból és önvédelemből (pontosabban a családja védelmében). A korábban zsarnoki, számító és érzéketlen apa megjelenése természetesen újra felkavarja a teljesen szociálisan diszfunkcionálissá nevelt-vert Rayt, valamint Bunchyt, a lelkileg, és Eddie-t, a fizikailag rokkant testvéreit. Mickey mindent bevet, hogy újra közelebb férkőzzön nem csak a saját, de középső fia családjához is, már amennyire egy mocskos szájú, minden illúziójától és fiatalságától (de legalábbis két évtizedétől) megfosztott old-school csirkefogó képes rá. Voight jutalomjátéka a Ray Donovanben, 12 felvonásban.

...legelborultabb mindfuckja: A brit minisorozatok (bár nekik a hat rész per évad teljesen normális) mindig is a szívem csücskei voltak, elég ha a nem annyira frissek közül csak olyan címeket említek, mint a No Heroics, a The Fades, a Vexed, a Fresh Meat vagy a Misfits. Az Utopiára azonban még így sem voltam felkészülve. Ez a minden jelenetével paranoiát, kiszámíthatatlanságot és bizarr atmoszférát árasztó műremek olyan összeesküvés közepébe pottyantja a teljesen átlagember szereplőit, és olyan valószerűtlenül embertelen üldözők erednek a nyomukba, hogy elsőre köpni-nyelni nem tudunk. Rendkívül ügyesen egyensúlyozik a paródia és a kőkemény összeesküvéselmélet határán, éppen ezért a fekete humor sem áll távol tőle, ráadásul Arby, a Mazsolafiú képében sikerül felmutatnia az év legveszedelmesebb és kiszámíthatatlanabb gyilkosát is. Abszolút telitalálat a maga nemében (és egyelőre úgy tűnik, hogy egynemű a biológiai besorolását tekintve).

...legnagyobb meglepetése: Teljesen kizártnak tartottam, hogy a Z világháború emészthető alkotás lesz, nemhogy méltó a forrásműre, ami könyves fronton az utóbbi idők legjobban megírt zombiregénye volt: egy különböző dokumentumokból összerakott mozaik, az élőholtak ellen vívott globális és a témához képest realisztikus harc krónikája. A húzónévnek bedobott Brad Pitt, a többször újraírt forgatókönyv, az ide-oda tologatott premier és a CGI zombihegyek mind-mind egy irtózatos zakó előszelének tűntek. Ehhez képest, bár ugyan a könyvhöz vajmi kevés ponton kapcsolódott, sikerült egy épkézláb forgatókönyvet összehozni, de legfőképp némi eredeti ötletet csempészni a zombi zsánerbe: a zombik átalakulása és viselkedése (nem használják a kezüket, nem táplálkoznak, vírusként csak a szaporodásra koncentrálnak), az apró, de okos húzások (kézre ragasztószalagozott telefonkönyv, kerékpár használata) és a talán kissé kiszámítható, de frissnek ható megoldás az élőholtak ellen az év legnagyobb meglepetésévé avatták a szememben.

...legnagyobb csalódása: A hobbit házi pénzverdévé alakítása. A mesekönyv, mely a saját helyén kezelve a mai napig igazi klasszikus, nem csak az óceánon túl, hanem idehaza is, semmiképpen nem az a hőseposz, amivé koronázni akarják, a Gyűrűk ura után szabadon. Nagyon szabadon, körömszakadva: ami a könyvben három sor arról, hogy az égzengés a szóbeszéd szerint óriások küzdelme a hegyekben, az a trilógia első részében negyedórányi akciójelenet, amint hőseink egyik szédítő mélységbe zuhanó sziklától a másikig menekülnek és valódi viharóriások csatáznak felettük. Ez rendkívül jól példázza a filmeket átitató megalomániát, és bár megértem Jacksont, hogy ha már újra megkapta játékszernek Középföldét, akkor alaposan kiélvezi a helyzetet, ez számomra elég sovány vigasz. A legnagyobb csalódás címért sikeresen versenyzett az Elysium is szörnyen buta, faék egyszerűségű sztorijával, de erre A hobbit gond nélkül rátriplázott (bár még csak a duplázásnál tart) szimbolikus főgonoszával és sztárjával, a kapzsi sárkánnyal.

Nemes András

...legdöbbenetesebb színész-feltámadása: Mr. Hasizom, a "Minden idők legirritálóbb hollywoodi bájgúnárjai" listák örökös, szörfdeszkán parádézó napbarnított éllovasa, az ember, akinek puszta feltűnése egy film plakátján évekig garantálta, hogy jó ízlésű néző messzire kerülje az alkotást (feltéve, ha hímnemű: csajok, nektek érteni vélem, és elnézem esetleges szimpátiátokat), polgári nevén Matthew David McConaughey valamikor 2011-ben rádöbbenthetett, hogy tulajdonképpen egész tehetséges figura ő, ideje volna, hogy színészi kvalitásairól végre a nagyközönség is értesülhessen. Azóta látványosan, és rendkívül sikeres módon dolgozik karrierje újraértelmezésén, a nyálban tocsogó romantikus szépfiúszerepeket teljes mértékben hanyagolja, olyan filmekben tűnik fel és alakít egymástól gyökeresen különböző karaktereket, hogyaszongya': Gyilkos Joe, Dallas Buyers Club, A Wall Street farkasa, plusz jön még a True Detective Woody Harrelson oldalán, és Christopher Nolan Interstellarja. Ezek alapján nagyon úgy tűnik, hogy a csávó végleg letette voksát a minőségi filmek mellett, ráadásul könnyedén helytáll, kiemelkedően teljesít a közegben: nem tudom, mit szed, de remélem, többé nem áll le vele.

...legfeleslegesebb filmje: The Last days on Mars. Ez a film minek van? Nagy a kísértés, hogy csak ennyit írjak róla, de egye fene, megindokolom: teljesen érthetetlen, mi járhatott a készítők fejében, amikor nekiláttak a munkálatoknak, érthetetlen, miként nem jöttek rá forgatás közben, hogy amit csinálnak, tökéletesen céltalan, indokolatlan és ostoba, felfoghatatlan, kinek jutott eszébe egy harmatgyenge zombifilm helyszínéül pont a Marsot választani. A vörös bolygó egész egyszerűen funkció nélküli, ezt a "történetet" (elnézést kérek minden valódi történettől) változtatások nélkül el lehetne mesélni Hódmezővásárhelyen is, ugyanolyan céltalan, indokolatlan és ostoba maradna, leszámítva, hogy a szkafanderek és űrjárművek látványával nem ringatná nézőjét abba a hamis illúzióba, hogy amit lát, az sci-fi. A szereplők folyamatos, programszerűen illogikus döntései a legtürelmesebb nézőt is kihozhatják a sodrából, az akciók dinamikátlanok, a minimális cselekmény is vontatott, a rejtélyesnek beállított sztorielemek (Liev Schreiber karakterének pofátlanul semmitmondó látomásai) nevetségesek, az érthetetlenség csúcsa pedig, hogy ezt a rakás fost a forgalmazók hamarosan nálunk is nagy vászonra fröcskölik. A Riddick ehhez képest maga a grandiózus, monumentális űropera, pedig azt gondolnád, annál nehéz lejjebb menni.

...legbénább főgonosza: Jim Caviezel a Szupercellában. A film eleve több, igen súlyos sebből vérzik, kegyelemdöfését mégis hiteltelen, cseppet sem fenyegető, röhejes főgonoszának személye adja meg: bár Caviezel egyáltalán nem rossz színész, a forgatókönyv esetlensége, karakterének motiválatlansága lehetetlenné teszik számára, hogy bármit megvillantson képességeiből. Ráadásul ott töketlenkedik a filmben rajta kívül Sam Neill és Vinnie Jones is, az Arnie-Sly páros mellé minden épeszű castingos közülük választott volna rossz fiút. Caviezel sem igazán érti, miért alakult így a dolog, de azért becsülettel felmondja szövegét, összeszűkült szemekkel néz, dühöng, idegeskedik, csak éppen nem hisszük el neki egyetlen megmozdulását sem.

...legmeglepőbb moziélménye: Metallica: Through the Never. Mint kritikámból is kitűnhetett, távolról sem vagyok rajongója a metál legendáknak, koncertfilmet soha nem néztem még végig megszakítás nélkül, egyedül Antal Nimród személye vonzott a filmhez, ami kétségkívül hatásosra sikeredett trailere ellenére a hollywoodi fejesek által hazánk fia elé vetett csontnak tűnhetett: nem valódi nagy film, de "hadd rendezzen már valamit ez a lelkes magyar gyerek". Én döbbentem meg a legjobban, mikor a hozzám hasonló, az együttes munkásságát csak felületesen ismerő "kívülállók" számára is élvezhetően, gondosan összeválogatott, hibátlanul elővezetett slágerek úthengerként gyalulták le az agyamat, csákányozták a dobhártyámat, miközben magasról leszartam, hogy a kerettörténet bámulatosan bárgyú, az egész show pedig körülbelül annyira spontán, mint a random celebek megdöbbenése a Kész Átverésben. Gyermeki örömmel vetettem magam a porondra, kikerekedett szemekkel bámultam a lángoló, szikrázó forgatagot, és mérhetetlenül büszke voltam Nimród munkájára, mivel felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, hogy jelen pillanatban nincs még egy ember az Álomgyárban, aki ezt a projektet ilyen hitelesen, tökösen, dögösen és vérkomolyan képes lett volna végigvinni.

...legnosztalgikusabb pillanata: Robert Downey Jr. és Don Cheadle a Vasember 3 fináléjában kuporognak a fedezékük mögött. Downey Jr. felugrik, kikémlel, visszaguggol. "- Mit láttál?" "- Gyors voltam. Semmit." Bár maga a film maximum korrektként értékelhető, ebben a pár másodpercben ott van minden, amiért Shane Black klasszikus munkáit olyan végtelenül lehet szeretni. Nem véletlen, hogy a rajongók egy része párosukat látva azonnal Halálos fegyver remake-et követelt a főszereplésükkel. A pillanat egyrészt felemelő, amiért eszünkbe juttatja Black nagy pillanatait, másrészt elszomorító, mikor rájövünk, ennek a filmnek valójában milyennek is kéne lennie. 

Rusznyák Csaba

…WTF-ja: az Orci-Kurtzman páros mit keres még mindig a filmiparban? És David S. Goyer, ha már itt tartunk? Ezek mindenkit szopnak arrafelé?

…csalódása: Mob City, Gengszterosztag – már tényleg nem tudja senki odaát, milyen egy fasza noir? Ráadásul ezeknek az elkészítése csak arra volt jó, hogy a bukásuk miatt egy ideig senki ne akarjon pénzt adni hasonlóra.

…faszomkivanja: Elég volt az ilyen csinos, kimért trendhorrorkból, mint a Démonok között. Nem azért, mert annyira rosszak, hanem mert csak hideg profizmus van bennük, semmi zsigeri élmény, a horror lényege hiányzik belőlük.

…(és minden idők) sorozata: Breaking Bad. Nem mintha indokolni kéne.

…kínos marketingje: Benedict Cumberbatch karaktere nem Kahn. De tényleg nem.  Komolyan, viccen kívül, abszolút nem. Ígérjük. Esküszünk. Hányszor mondjuk még el??? Cumberbatch. Nem. Khan.

…képregényfilmje: Batman: A sötét lovag visszatér, 2. rész – a képregény meglepően merész és kompromisszummentes adaptációja, simán ráver Nolan Felemelkedésére.

…kellemes meglepetése: Frankenstein’s Army: Mert unom már az ilyen erőltetetten posztmodernes geekbaromságokat, de ez kivételesen jó lett.

…leg(legleglegdemesszeleg)szarabb jelenete: Costnert viszi a tornádó.

…akciófilmje: Erőnek erejével. Először éreztem, hogy Arnold talán nem teljesen feleslegesen tért vissza.

…csatája: kaijuk és jaegerek Hong Kongban.

…nyissátok már ki a szemeteket, és vegyétek észre, hogy ez kurvajó-ja: A jogász (szoros második: Csak Isten bocsáthat meg).

…máris három órával hosszabb a kelleténél-je: A hobbit: Smaug pusztasága

…facepalmja: a realizáció, hogy még három óra hátravan.

…sci-fije: Europa Report (sci-fi éve a lófütyit)

…leggyorsabban kiosztott „ez egy rakás szar” ítélete: Az elnök végveszélyben (cirka 3 perc után)

…legviccesebb jelenete: a drogoktól szanaszét csúszott DiCaprio heroikus küzdelme, hogy beszálljon a Lamborghinijébe (klasszikus lesz)

...legnagyobb bulija: a geekz karácsonyi sörözése. Nem voltatok? Így jártatok!

Nyulat hozott a Jézuska!

Pauley mindenkinek boldog, békés karácsonyt akart kívánni, de az utóbbi hetekben túl sokszor hallotta a Last Christmast, ezért kicsit bárdolatlanra sikerült a köszöntése. Nézzétek el neki!

Azért az ünnepi szellem megőrzése érdekében énekeljük el együtt a Jingle Bellst, drága olvasók!

Newsflash! - 51. hét

• A Fox International magyar csatornát indít itthon február 1-től. Hozzák magukkal a THE WALKING DEADet, és többek közt az Amerikában májusban startoló új 24 évad, a LIVE ANOTHER DAY is náluk fut majd.
• Az ugye megvan, hogy a stúdiók úgy ügyeskednek a szerződéseikkel, és úgy kozmetikázzák a bevételeiket, hogy papíron csomó hatalmas sikerű filmjük/sorozatuk veszteséges, így ugyanis nem kell nyereség utáni részesedéseket fizetniük (a Harry Potter 5 híres példája ennek). Na, ezt most Frank Darabont megunta, és az ügynökségével együtt beperelte az AMC-t, amiért cégen belüli machinációkkal „eltüntetik” a THE WALKING DEAD profitját, és emiatt szerinte már több 10 millió dollárral tartoznak neki.
• A Warner mozifilmet forgat Neil Gaiman SANDMANjéből. David S. Goyer és Joseph Gordon-Levitt lesznek a producerek, és jelenlegi állás szerint előbbi írja forgatókönyvet, utóbbi pedig talán RENDEZ és FŐSZEREPEL is. (Egyelőre csak az biztos, hogy JGL producer lesz). Valószínűleg az ősszel elstartolt előzményt, az OVERTURE-t filmesítik meg.

• A Marvel megerősítette, hogy Vin Diesel lesz Groot hangja a THE GUARDIANS OF THE GALAXYban.
• Most már abszolút, totál, 100%-osan hivatalos, hogy Paul Rudd lesz ANT-MAN.
• A Warner meg akarja nyerni Joaquin Phoenixet a SUPERMAN/BATMAN egyik szerepére. Állítólag a rosszfiút játszaná el, aki ugye állítólag Luthor lenne. Közben David S. Goyer forgatókönyvét átírja az Oscar-díjas Chris Terrio (Argo).
• TRAILER - Johnny Depp, a szellem a gépben. Ígéretes trailer a TRANSCENDENCE-hez. /// Milyen baromságokat tennél meg egy kis - vagy sok - pénzért? Red band trailer a CHEAP THRILLS című fekete komédiához/thrillerhez, ami fesztiválos vetítéséken már igen szép sikereket ért el. /// Előzetes Elijah Wood új thrilleréhez, a GRAND PIANOhoz, ami úgy saccperkábé A fülke nemhivatalos remake-ének tűnik. /// Trailer a Chronicle-utánérzésű found footage időutazásos thrillerhez, a WELCOME TO YESTERDAYhez. Viszonylag érdekesnek tűnt, amíg fel nem bukkant a "from producer Michael Bay" felirat. /// Egy sorozatgyilkos és egy önbíráskodó pszichotikus gyilokharca a Coldfish és a The Raid producereitől. KILLERS trailer. /// Az első trailer a DAWN OF THE PLANET OF THE APEShez. Az embereknek nem áll túl jól a szénájuk. /// Teaser trailer az EXPENDABLES 3-hoz!
• POSZTER - A SABOTAGE új poszterén Arnold morcos és fegyvere van. Nem lesz jó vége. /// A CHEAP TRHILLShez poszter is érkezett. /// Sztenderd poszter a NEED FOR SPEEDhez. /// Új poszter A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-höz, jó sok villámmal.
• BÓNUSZ - Tökéletes DIE HARD poszter a Mondótól. Ho-ho-ho. /// Van még kraft a Van Damme-féle spárgavideó utórengéseiben (ráadásul magyaroktól). Chuck boldog karácsonyt kíván.

Newsflash! - 50. hét

• John Connor még csak majdnem biztos (Jason Clarke), Sarah Connor viszont már teljesen: Emilia Clarke fogja játszani a karaktert a TERMINATOR rebootban.
• A Disney elnöke azt mondta, hogy - az új STAR WARS forgatókönyve elvileg kész lesz januárra - dolgoznak egy új INDIANA JONES film elkészítésén is, de még nincs sztori, minimum két-három évet várni kell rá - a cég nem nagyon szól bele abba, hogyan csinálja a filmjeit a Marvel. Konkrétan: "Kiérdemelték maguknak a jogot, hogy kövessék a saját kreatív víziójukat."
• A Paramount rebootolja a CSUPASZ PISZTOLYt, főszerepben Ed Helms-szel.

• Az egyik leghíresebb olasz horrorképregény, a DYLAN DOG jövőre megjelenik Magyarországon. Kezdetben egy 200 oldalas kiadvány lát napvilágot 400 példányban (cirka 3000 Ft-ba kerül majd), és nyilván mindenféle esetleges folytatás az első kötet sikerének függvénye. A kötet mögött a Fumax kiadó áll, és ki tudja, ha elkapkodják (elkapkodjuk) azt a 400-at, talán nem csak folytatás lesz, hanem az anno abbamaradt másik olasz horrorképregény, a DAMPYR is új életre kel.
• Hugh Jackman után most Andrew Garfield borzolgatja a rajongói kedélyeket, mondván, hogy három PÓKEMBER-filmre írt alá, és onnantól nem érdekli a dolog. Marc Webb is trilógiáról beszél, szóval a negyedik részhez lehet, hogy majd kereshet a Sony új színészt és rendezőt. Vagy sok nullát írnak a csekkfüzetbe. Vagy rebootolják az egészet megint.
• Az első BOSSZÚÁLLÓKból kimaradt War Machine, de a másodikban már zúzni fog: Don Cheadle szerepet kapott az AGE OF ULTRONban.
• Az NBC nem csak Draculát és a Farkasembert viszi képernyőre, a ROSEMARY GYERMEKÉRE is rátette a kezét. A könyvből Párizsban játszódó, négyrészes minisorozatot csinálnak. Írja Scott Abbott (utolsó filmje a 2002-es A kárhozottak királynője volt) és James Wong (Végső állomás, X-Akták, American Horror Story), rendezi Agnieszka Holland.
• A Sony leszerződtette David Guggenheimet (Védhetetlen, Elárulva), hogy írja meg az ezer éve halogatott BAD BOYS 3-at. Egyelőre viszont sem Smith, sem Lawrence, sem Bay visszatéréséről nincs szó.
• Juan Antonio Bayona (Az árvaház, A lehetetlen) rendezheti a Z VILÁGHÁBORÚ folytatását. Pitt visszatér producernek és zombimenünek.
• A Sony tényleg nem kispályázik. A héten jelentették be, hogy külön filmet kap a Pókember-univerzumukban VENOM és a SINISTER SIX. A mítosztágítást egy ötfős íróagytröszt felügyeli: Alex Kurtzman, Roberto Orci, Jeff Pinkner, Drew Goddard (aki ugye a marveles Netflix-projektnek is része) és Ed Solomon. A Venomot Kurtzman írja és rendezi, a Sinister Sixet Goddard írja (és talán rendezi is majd).
• A második TINTIN film továbbra is sínen van, Peter Jackson hozzálát, amint végzett A hobbit utómunkálataival.
• Samuel L. Jackson szerepet kaphat a Warner új TARZAN adaptációjában, Alexander Skarsgard és Christoph Waltz mellett.
• TRAILER - Az első előzetes Christopher Nolan INTERSTELLARjához. Keveset látunk a filmből, és az sem mond sokat, mégis fantasztikus hangulatú. /// "And the butchery begins." Durván jó trailer a HOUSE OF CARDS februárban startoló második évadához. /// Ha nem tudnánk, hogy Hollywoodban sokkal jobban csinálnak előzeteseket, mint filmeket, akkor ez most előlépett volna 2014 egyik leginkább várt filmjévé: EDGE OF TOMORROW trailer. /// GODZILLA trailer! (A nyitány briliáns, ami utána jön, totál átlag.) /// A semmiből bukkant elő ez a kissé '80-as évekre hajazó, kissé E.T.-s, kissé Super 8-as sci-fi kaland, ez alapján akár még jó, sőt, varázslatos is lehet. EARTH TO ECHO trailer.
• POSZTER - A legutóbbi SIN CITY poszteren az állt alcímként, hogy A Dame to Die For, de a mostanin már korrigálták a... hülyeséget? Átverést? Mindegy. Szóval, A DAME TO KILL FOR. És ki tudja, még az is lehet, hogy augusztus 22-én ezúttal tényleg bemutatják a filmet. /// Caesarnak nem tetszik a pofád. Poszter a DAWN OF THE PLANET OF THE APES-hez. /// Van új poszter  a GODZILLÁhoz.
• MŰVÉSZET - Francesco Francavilla borítója a márciusban startoló SILVER SURFER sorozathoz. /// Koncepciós rajz Sunspothoz, még az X-MEN: AZ ELSŐK idejéről, amiben eredetileg szerepelt volna a karakter. (Az ELJÖVENDŐ MÚLT NAPJAIBAN ugye már tényleg benne lesz, Adan Canto játssza majd.)
• BÓNUSZ - Megépített, szépen repesztő és doromboló Batmobile a klasszikus BATMAN: THE ANIMATED SERIES alapján. Videó is van hozzá. /// Ennél jobban nem töltheted a következő fél órát: egy videóba vágva Arnold karrierjének összes hullatermelése. (A Kommandónál picit megugrik a counter.)