Rusznyák Csaba összes cikke

Vissza a jövőbe
2014. szeptember 4.
2014. szeptember 2.
2014. augusztus 31.
2014. augusztus 28.
2014. augusztus 24.
2014. augusztus 17.
2014. augusztus 14.
2014. augusztus 10.
2014. augusztus 5.
2014. július 28.
2014. július 27.
2014. július 23.
2014. július 19.
2014. július 13.
2014. július 10.
2014. július 8.
2014. július 1.
2014. június 26.
2014. június 24.
2014. június 22.
2014. június 18.
2014. június 16.
2014. június 12.
2014. június 7.
2014. május 30.
2014. május 29.
2014. május 26.
2014. május 20.
2014. május 17.
2014. május 11.
2014. május 7.
2014. május 6.
2014. május 4.
2014. május 2.
2014. április 30.
2014. április 16.

Transzcendens

transc01.jpgNéha abszolút meg tudom érteni Hollywoodot. De tényleg: mindenkinek sír a szája (és ez alól mi sem vagyunk kivételek), hogy leszarják az eredeti ötleteket, hogy csak a brandekkel foglalkoznak, hogy nem mernek kockáztatni, hogy szinte már minden csak a szuperhősökről, az óriásrobotokról meg az egyéb cool, vagy legalábbis annak gondolt koncepciókról szól, és különben is, rég nem művészetben utaznak, hanem fröccsentett árucikkek tömegtermelésében. Erre megcsinálnak egy Transzcendenst, mondván, hogy tessék, ilyet is tudunk (ez mondjuk épp csak félig hollywoodi, de pszt, ne rontsd el a fasza bevezetőmet). Azaz: egy újonc forgatókönyvíró eredeti sci-fi ötlete (nem képregényen, nem YA-könyvön és nem is kibaszott Hasbro-játékon alapul) és egy Oscar-nyertes operatőr rendezői debütálása a stúdiófőnökök két lábon járó erogén zónája, Christopher Nolan produceri felügyelete alatt, Johnny Deppel, Morgan Freemannel, Cillian Murphyvel (meg úgy mindenkivel, akinek a száma benne volt a castingos mobiljában), és 100 millió dollárral (bár ez manapság már nem sok). És rossz lesz. De nem ám csak úgy simán nemjó, hanem annyira rossz, hogy a fal meg a Sucker Punch adja a másikat. Transformers 5? Pókember 24? Bring it on, máderfákersz!

Ismered az érzést, amikor elkezdesz nézni egy filmet, és még le se ment az első jelenet, még ki se írták a címet, de máris sejted, hogy kegyetlenül hosszú két órának nézel elébe? Igen? És azt az érzést ismered, amikor ez a balsejtelem eloszlik, és átadja a helyét egy remekmű élvezetének? Hát, én sem. Amikor a Transzcendens (kezdjük ezzel: röhejesen felesleges) keretes szerkezetéből megtudjuk, hogy az internet az egész világon megdöglött (a legtöbb helyen áram sincs), és ezt azzal illusztrálják, hogy egy lerobbant ház lakója egy immár használhatatlan laptoppal támasztja ki az ajtaját, elkezdődik az utazásunk a dilettantizmus és a didaktikusság egy olyan sötét bugyrába, amiben még Zack Snyder is kétségbeesne. Szerencsére ennyi kifinomult vizuális utalást elégnek ítéltek a bevezetőre az alkotók, ezért nem kell végignéznünk, hogy egérpadokat poháralátétnek, meghajtókat papírnehezéknek, videókártyákat meg könyvtámasznak használnak. Úgyis lesz még részünk épp elég marhaságban.

A sztori szerint egyébként Depp egy mesterséges intelligencia kialakításán dolgozó tudós, akit technológiaellenes terroristák ölnek meg – de mielőtt beadná a kulcsot, felesége, Rebecca Hall egy forradalmi módszerrel feltölti a tudatát egy számítógépre, és miután onnan kiszabadul az internetre, már megállíthatatlan. Pro-humán Skynetként kezd dolgozni az emberi civilizáció (szerinte) szép új világán, csak hát ezt ugye nem mindenki nézi jó szemmel. Egy idő után már saját felesége sem. A történet egy csomó lehetőséget rejt magában, és látszik a végeredményen, hogy ezt tudták az alkotók is – csak kezdeni nem tudtak vele semmit.

transc02.jpgFelmerülnek érdekes kérdések (tényleg maga Depp karaktere váltott analógról digitálisra, vagy csak egy program használja a feltöltött emlékeit?), és a nyilvánvaló sci-fi aspektusok mellett az egésznek egy szerelmi dráma hivatott emocionális súlyt adni, csakhogy sokkolóan nyögvenyelős, száraz és élettelen minden. A karakterek annyira sincsenek kidolgozva, mint egy Bay-látványpornóban, a cselekmény döbbenetes logikai bukfencek, értelmetlenségek és vadbaromságok mentén botladozik előre, a technológia vs. ember témája pedig gyalázatos naivitással jelenik meg. Pl. egy mesterséges intelligencián dolgozó tudós két év után talán ne döbbenjen meg rajta, hogy az egész világon jelenlévő, mindent látó és halló, bármilyen anyagot nanorobotokkal pillanatok alatt fel- és újjáépítő szuperszámítógép-férje képes figyelemmel kísérni a szívverését, a hormonjait és az érzelmi állapotát. Ezen a forgatókönyvírói készségszinten csak kézamputálással lehet javítani.

Wally Pfister gyalázatos rendező. Jelenetei elkapkodottak, stílustalanok, és kész botrány, hogy Oscar-díjas operatőr létére olyan ötlettelen, dögunalmas képi világot böfög ki, amit egy első évben kibukott filmszakos hallgató is szégyellne. Deppről összesen annyi pozitívum mondható el, hogy legalább nem Jack Sparrow manírjait hozza (ellenben már akkor is halottnak tűnik, amikor még él), Freeman és Murphy tanácstalanul téblábolnak nettó tökfelesleges szerepükben, és mindent, de tényleg mindent, az ötletektől kezdve a kivitelezésig elborít a totális ostobaság. Az összehasonlítás a korábban példaként hozott Sucker Punch-csal csak elsőre tűnik túlzónak: mert igaz, hogy a Transzcendens nem egy röhejesen exploitív, nedves férfigeekálom lengén öltözött, óriásszamurájokat aprító tinilányokkal – viszont az intelligenciaszintje és a kifinomultsága alapján mégis totál ugyanaz a szánalomkategória.

2014. április 7.

Amerika Kapitány: A tél katonája

capwinter01.jpg(spoilermentes) Úgy látszik, a Marvel filmes univerzuma felnövőben van. Elődeihez képest az Amerika Kapitány folytatása mer kicsit durvább, tökösebb és sötétebb lenni, és ahhoz hasonló realisztikusságot vinni a szuperhős-zsánerbe, mint annak idején Nolan Sötét lovag-trilógiája (ezúttal tényleg: nem egy marketingfogásról van szó, ami a film első pár jelenete után elfüstöl, á la Vasember 3.). A többnyire hótegyszerű ellenségképekkel (idegen invázió, radikális náci sereg) dolgozó alomjához képest a Marvel legújabb etapja realisztikusabb és kényelmetlenebb gazembereket sorakoztat fel, akiket a habzó szájú, megalomán, hatalom- és pusztításfetisiszta félőrültekkel ellentétben nagyon is érhető motiváció hajt: a politika és a rendfenntartás radikális eszközeit használják ugyan, de csak jobbá akarják tenni a világot (elsősorban persze nyilván saját maguknak). Ja, hogy az pár millió ember életébe kerül? Hát, istenkém: a szabadság árát ugyebár meg kell fizetni, ezt még maga a csillagokat és sávokat viselő megahős is elmondja.

A tél katonája Ed Brubaker The Winter Soldier című, 2005-ös sztoriját dolgozza fel (ezzel pedig az első adaptáció, ami egy konkrét képregényből táplálkozik, és nem csak egy legendás karakter kánonjából úgy általában), és noha nyilván jelentősen eltér az alapanyagtól (sőt, a cselekményét illetően alig van köze hozzá), mégsem csak a cím- és alcímszereplője miatt lehet ráismerni. Hanem azért is, mert a film megtartotta eredetijének fő koncepcióját. Míg a 2011-es Amerikai Kapitány bájos, oldschool háborús kalandként pozícionálta magát (többet köszönhet az Indiana Jonesnak, mint a tényleges szuperhősmítosznak), addig a mostani felteszi a nehéz kérdéseket arról, hogy ez a tiszta, nemes, és idealisztikus Amerikai-kép, amit a főszereplő képvisel, mennyire illik bele a mai Amerikába, ami már réges-rég elveszítette minden tisztaságát, nemességét és idealizmusát.

Marvel-filmben még nem ropogtak fegyverek ilyen keményen, a halálnak még nem volt ekkora súlya, az akciók tétjét még nem lehetett ennyire érezni, a suspense még nem volt ennyire hatásos. A finálé ugyan már „csak” a szokásosan grandiózus, esetenként pofátlan túlzásokkal operáló – de azért persze baromi látványos és hatásos – , egy kisebb ország éves költségvetését felélő szuperhősfesztivál, ám a korábbi akciójelenetek nyersessége és intenzitása, még ha csak ideiglenesen is, elementáris erővel szakítja ki A tél katonáját a zsánerre jellemző pózolásokból és bombasztikusságból. A képbe tökéletesen illik az eddigieknél sokkal hűvösebb és kiismerhetetlenebb Fekete Özvegy is - Scarlett Johanssonnak végre tényleg erős, hangsúlyos szerep jut.

capwinter02.jpgNick Fury autós menekülése Washington utcáin, vagy a Kapitány szökése a S.H.I.E.L.D. központjából nem csak az akció  keménységével és realisztikusságával rángatja földközelbe a Marvel filmes univerzumát, hanem a belső ellenség és a teljes bizalmatlanság és bizonytalanság kontextusával már-már a ’70-es évek politikai thrillereinek atmoszféráját idézi. Gyönyörű, középső ujjat mutató gesztus, hogy ebben a szürkévé, mocskossá, korrupttá és komplikálttá vált világban, amiben nyájas(nak tűnő) politikusok áskálódnak a köznép szolgálatának maszkjában (Robert Redford a puszta megjelenésével növeli a film IQ-ját), a Kapitány csak  azért is a régi, második világháborús szerelésében indul a végső csatába. Mert a szürkeség, a mocskosság és a korrupció megbaszhatja magát, az idealizmus és a naivitás pedig igenis badass, ha akkorát képes rúgni az ellenbe, hogy az félholtan száll az utca másik végéig.

Most őszintén: már nagyon kellett ez a film. A Bosszúállók után érezhetően megtört a Marvel lendülete, ahogy a Vasember 3. és a Thor 2. is elsüllyedt a tematikai, és a vizuális ötlettelenségben (ha hozzávesszük a DC Acélemberének kudarcát is, akkor pedig tényleg elég szar évet zártak a szuperhősök tavaly), mire A tél katonája végre mert kicsit változtatni a bevett recepten (ráadásul úgy, hogy az itt történteknek bőven lesznek komoly következményei). Ha A galaxis őrzői sem csak egy jópofa marketingfogás, hanem valóban egy ironikus űropera lesz, ami ehhez képest pont az ellenkező irányba (komédia) mozdul el, akkor a Marvel még a végén tényleg összehoz magának egy színes, változatos, és nem csak a szereplők által megkülönböztethető univerzumot. Addig is az Amerika Kapitány 2. a legjobb filmjük a Bosszúállók után.

2014. április 4.

Trónok harca 4x01

got41.jpg(spoilermentes) A harmadik évad egy gyomrossal (vörös nász) és egy katarzissal (mhysa) búcsúzott, úgyhogy a negyediknek van hol felvennie a fonalat. Az első részhez (amit egy exkluzív, premier előtti vetítésen láthattunk) többé-kevésbé leírhatnám ugyanazt, amit tavaly ilyenkor, és eredetileg nem is terveztem klaviatúrát koptatni miatta. De ez a kurva Trónok harca már csak ilyen: szűk egy óra, és el is kapta az embert, aki aztán hónapokig főcímzenét dúdol, a karakteren gondolkodik, a történet finomságait ízlelgeti, ha pedig már nagyon nem fér a bőrébe, akkor a könyvek és a sorozat közti – szükséges és jól átgondolt – különbségeken vergődik. Végül is két dolog miatt érdemes mégis írni erről az egyetlen szál epizódról: az egyik a következő kilenc rész cselekményének érett és mesteri felvezetése, a másik pedig, csak így szimplán, Arya.

Ha nem csíped a Trónok harcát, engedd meg, hogy megspóroljam neked a következő pár percet: rohadtul felesleges továbbolvasnod, ugyanis csupa nagy szavak és dicséretek jönnek. Meg hát, ha eddig közepesnek/túlértékeltnek/szarnak/akárminek tartottad a szériát, ezután sem fogod megszeretni, mert ugyanolyan, mint amilyen eddig volt, a geekz szerkesztőségének általános pro és kontra érvei pedig már bőven elhangzottak tavaly. Szóval, ha ez egy kicsit elfogult írás lesz, hát tudod, mit? Leszarom. Óriási érzés, hogy lassan 33 évesen, irgalmatlanul sok filmmel és sorozattal a hátam mögött még mindig vannak művek, amik tátott szájjal bámuló rajongót csinálnak belőlem.

Szűk egy éve az volt az egyetlen kifogásom a harmadik évaddal kapcsolatban, hogy a szálak sokasodásával óhatatlanul kezdett elaprózódni a sorozat. Na, ez az, amit egyáltalán nem éreztem a negyedik nyitányán, sőt. Most először merült fel bennem, hogy David Benioff és D. B. Weiss showrunnerek George R. R. Martinon is túltehetnek: nyilván korai ezt elkiabálni egytized évad után, de ennyi alapján a tévés adaptációnak komolyan megvan rá az esélye, hogy dramaturgiailag összeszedettebb, koncentráltabb és letisztultabb legyen, mint az eredeti regényfolyam – főleg, hogy jövőre képernyőre kerül a negyedik és ötödik könyv is (összesen három évadba szövik őket), amikkel pedig már vannak problémák bőven. Az lesz az igazi teljesítmény, ha még azok széthulló cselekményét is ilyen szépen össze tudják majd fogni.

gots4arya.jpgA mostani első részben nincsenek világrengető események (leszámítva a végét, amire még visszatérünk), még az ígért nagyobb látványra, extra grandiózusságra is várni kell. Ez a rész „csak” (és itt az idézőjel a legfontosabb) tökéletes tematikai és stilisztikai harmóniában hoz vissza vagy kéttucatnyi karaktert (és vezet be egy újat, Oberyn Martellt), vagyis majdnem az egész gárdát (megismerjük az új Daario Naharist is – a korábbi piperkőc, tehetségtelen díszfasz színészt szerencsére lecserélték). A sztori már rég szanaszét futott egész Westeroson (és azon túl), az írók mégis tökéletesen illesztik össze a fogaskerekeket, és minden eddiginél jobban érződik rajta, hogy ez az egész egyetlen, ezer szálból szőtt, máris hatalmas, de még mindig növekvő eposz. Az epizód súlypontjai, a nyitány (hatalmi metafora kardokkal), Oberyn bemutatása (az új szál) és a zárlat ritka profizmussal megírt és eljátszott jelenetek.

Apropó, zárlat. Arya. Aki emlékszik még az előző évad negyedik részének astapori fináléjára (lehet nem emlékezni rá?), annak mondom, hogy ilyesmi bravúr vár rá: az a jelenet a filmnyelv lehengerlő diadala volt a próza fölött, nem utolsósorban Emilia Clarke eszméletlenül nagy alakítása miatt. Az írók ezúttal Arya karakterét viszik hasonló fordulóponthoz, és Maisie Williams hátborzongatóan jó, ahogy hidegen, mosolyogva, és valamiféle egyszerre katartikus és felkavaró természetességgel átlép egy határt, amin túlról már nincs visszaút. Az ilyenekért éri meg igazán követni a Trónok harcát – az emberi természet masszív szürkezónájának merész feltárásáért.

2014. április 1.

The Walking Dead: 4. évad

twd41.jpgA kormányzónak igaza volt. Nincs béke, nincs együttélés, nincs megnyugvás, nincs happy end. Nincs, és nem is lehet, mert ez a világ nem arról szól. Sőt, maga az ember sem arról szól. Egy fegyveres, a rothadó zombikkal teli posztapokalipszist járó, ölő-erőszakoló redneckekből álló banda vezetője nem is szégyelli a dolgot: nem katasztrófaként éli meg a civilizáció összeomlását, hanem lehetőségként, életmódja kiteljesedéseként. Végre levetheti magáról a társadalom képmutató béklyóit, és az lehet, aki mindig is lenni akart: a maga ura, aki elveszi, amit akar. Ember embernek farkasa, most még jobban, mint sok száz vagy ezer éve bármikor. Ez a The Walking Dead realitása, és ezért suhintotta meg a Kormányzó azt a katanát a kritikus pillanatban, ahelyett, hogy elfogadta volna a puskacsövek kereszttüzében nyújtott békejobbot. Hogy őrült, gyilkos és pszichopata volt? Igen. De nem hülye.

A The Walking Deadnek bő két év kellett, hogy összeszedje magát, és tényleg arról szóljon, amiről szólnia kell: az ember elembertelenedéséről és a hagyományos értékek hosszú távú fenntarthatatlanságáról az apokalipszis után. A harmadik évad már végleg túllépett a zombihentelés rutinján, és a túlélő közösségek természetét vizsgálva feltette a kérdést, hogy milyen (poszt)társadalmi rendszer keretein belül lehet fenntartani a civilizáció elcsökevényesedett maradékát. A negyedik évad egyetlen szóval válaszol, de azzal kurvára hangosan: semmilyennel. Mindenki baszhatja.

Az évad a cselekmény szempontjából két markáns részből állt (amiket a téli szünet is látványosan elkülönített), közben azonban az elejétől a végéig kitartott jól átgondolt, fő témája mellett. A börtön falai közt elszabadult járvány a balga módon otthonnak hitt ideiglenes menedék nyújtotta biztonságérzetét erodálta, és gejzírként hozta felszínre azt, hogy még a közösség hangadó tagjai is mennyire összeegyeztethetetlenül más pontján állnak a moralitás/pragmatizmus skálájának. Az ellenség kívülről támad, a barát pedig belülről bomlaszt, még akkor is, ha jó szándék vezérli, mert a régi törvények már nem relevánsak, az újak pedig még túlságosan képlékenyek, túlságosan szubjektíven értelmezhetők, és valószínűleg már mindig azok is maradnak. Hogy miért? Mert nincs esélyük megszilárdulni, mert nincs többé olyan, hogy állandóság.

twd42.jpgA járvány után jött a Kormányzó, és a börtön odalett. A túlélők szétszóródtak, és az évad egész második fele azzal volt elfoglalva, hogy megerősítse mindazt, amit az első fele vírussal, katanával és tankkal „sugallt”: nincs menedék, megmenekülés pedig még kevésbé. Minden, ami annak tűnik, átverés, csapda és hazugság. A börtön éppúgy, mint a kis redneck közösség, amihez Daryl kényszerűen csatlakozik, vagy a kis erdőbeli vityilló, amiben Carol és Tyreese a kislányokkal meghúzzák magukat – Terminusról pedig ne is beszéljünk. És aki azt hiszi, hogy a tudós Eugene, aki a katona Abraham védelme mellett utazik Washingtonba, majd tényleg megmenti a világot, húzza ki a kezét a biliből, mert csak büdös és ázott lesz.

Olyan káosz uralkodott el, amiben már nem lehetséges a civilizáció újjáépítése, mert egyre inkább csak azok képesek életben maradni, akik annak szabályait, törvényeit elvetve érvényesítik akaratukat. Kíméletlenül ölnek, hogy élhessenek – az egyik legősibb ösztön. Vagy meghalsz, vagy megváltozol, és bár a negyedik évad második, egyben csendesebb és lassabb fele csalfán elmerült egy sor szívmelengetően humánus jelenetben (mint a Michonne és a Carl közt kialakuló kötelék, vagy az, ahogy Glenn, meglátva Maggie üzenetét, azonnal, szó nélkül, vigyorogva rohanni kezd, a többiek meg csak néznek bután), ezeknek aztán nyilván kibaszottul meglett a böjtjük.

A negyedik évad 14. része a normális élet utolsó illúzióit is összezúzta, méghozzá egy olyan húzással, ami kegyetlenségében és merészségében valószínűleg egyedülálló a tévétörténelemben – még Robert Kirkman se nagyon lép meg ehhez hasonlót a képregényben, pedig ő aztán híresen nem zavartatja magát az olvasók esetleges érzékenysége meg a tabuk miatt. A The Grove című epizód a jövőnek, az emberiségnek a mindenféle komfortzónán messze kívül eső, nyomasztó elhantolása, hisz ha már a gyerekekre is keresztet kell vetnünk, akkor hová jutunk, miben bízhatunk? A sorozatnak (ahogy az eredetinek is) kezdettől fogva markáns aspektusa volt az, hogy hogyan reagálnak a kicsik a pokollá vált világra, ami számukra lassan természetessé válik, hiszen  már ebben nőnek fel. Ezt a szempontot leginkább a főhős fia, Carl képviseli, viszont ebben a részben a Carollal és Tyreese-zel menekülő Lizzie és Karen demonstrálják a számára és a kortársai számára lehetséges, mindössze két végeredményt: őrület vagy halál.

twd43.jpgAztán az évad fináléjában Carl jéghidegen nézi, ahogy apja vérgőzös tébolyában cafatokká vagdos valakit - érik a pszichopata. A börtönös flashbackek hazug majdnem-idillje direkt kontrasztban áll az erőszak elszabadulásával: az azóta halott Herhsel földművelésre tanítja a fegyvert letevő Ricket, hogy segítsen neki békére lelni, és a fiának példát mutatni. De ahogy az évad véget ér (egy kissé túlzó, sőt, nevetségesen tökös végszóval), világos hogy Hershel tévedett, és hogy ezt mind Rick, mind Carl felismerték, és végre elfogadták ennek a ronda, új világnak a realitását. Vagyis azt, hogy nem az élet határozza meg többé, hanem a halál, és nem az, ami van, hanem az, ami hiányzik, és már mindig is hiányozni fog belőle. És ezt a problémát nem lehet fejbe lőni. Földművelés? Menedék? Otthon? Béke? Civilizáció? Az élőhalottak beszarnának a röhögéstől, ha lenne humorérzékük és anyagcseréjük. A kormányzónak igaza volt.

2014. március 28.

Kocsmapult: Szuperhősválság, 2. rész

superiorsh21.jpg(A cikk első része itt található.) Bár a múltkori „siránkozással” ellentétben a mostani írásnak az a célja, hogy rámutasson az érem másik oldalára, azaz a szuperhősök jelenlegi helyzetével kapcsolatos lehetőségekre és reményére, azért ahhoz, hogy eljussunk odáig, kénytelen vagyok egy kis további siránkozással indítani. A Marvel és a DC képregényei iránti tisztelet általában véve egyre csökken, és csökken – és nem nehéz megérteni, hogy miért. A kiadók majd’ beledöglenek, hogy menő sorozatokkal álljanak elő, minden a vagány koncepciókról és a monumentalitásról szól (ld. még: Hollywood), csakhogy közben szem elől tévesztik azt a célt, amit a ’80-as évek paradigmaváltó művei után tűztek ki maguk elé. Jelesül, hogy a képregényeiket, illetve a szuperhősöket úgy általában, komolyan vegye a nagyközönség, hogy legitim művészi formát faragjanak belőlük.

Futószalagon való termelés folyik, nagyüzem van, és így nehéz értéket előállítani: a Watchmen, a The Dark Knight Returns vagy a Born Again (Daredevil) olyan szofisztikált, érett, komplex alkotások voltak, amik kihasználták, sőt, hirdették, világgá kürtölték ennek a médiumnak a nagyszerű lehetőségeit. Jelenleg azonban a kiadók furcsa irányelvek szerint működnek: a felnőtt olvasóközönségük igényeinek kielégítésére törekednek, de ezt a képregény határait feszegető, jól átgondolt művek helyett többnyire olyan fröccsentett történetekkel és stílussal teszik, ami inkább a szellemi gyorskajához szokott fiatalokhoz látszik szólni, akiket viszont sehogy sem tudnak megnyerni maguknak.

Persze, az előző részben éppen nem annyira a szofisztikált és érett sztorikat hiányoltam, mint inkább a színtiszta szórakoztatást. De, egyrészt, ki mondta, hogy ennek a kettőnek ki kell zárnia egymást, másrészt, tényleg ideje lenne már, hogy a két nagy kiadó felüsse az értelmező kéziszótárt a „diverzifikáció” szónál (vagy guglizzanak rá). Ez a massza, amit a sorozataik most alkotnak (nyilván tisztelet a kivételnek), a nagy, reklámszövegeik szerint „óriási változásokat hozó” crossoverekkel együtt, nyilvánvaló kreatív zsákutca. Remélem, a Marvel/DC vezetői veszik maguknak a fáradságot, hogy kikukkantsanak a kisebb konkurenciák felé is – úgymint Image és társai.

trinitysinsh22.jpgAz Image pl. döbbenetesen minőségi és sokszínű képregénykiadást művel az utóbbi két évben. Azelőtt sem voltak rosszak, de jelenleg egyenesen a zászlóvivői annak a tendenciának, ami a független alkotók és sorozatok felemelkedését jelzi. Ezek egyre nagyobb szeletet követelnek maguknak a piacon, egyre nagyobb hype és elismertség övezi őket. Egy brooklyni képregénybolt (Bergen Street Comics) februárban közölte a vevőivel, hogy a következő pár hónapban fokozatosan leveszi a Marvel és a DC sorozatait a polcairól – előrendelni, megvásárolni továbbra is lehet őket, de a polchelyet inkább fenntartják az önálló, alkotóik által birtokolt címeknek, a szerkesztők által igazgatott, írókat és rajzolókat váltogató, más sorozatokba és crossoverekbe átláthatatlanul bekapcsolódó, önellentmondásokba futó, zavaros szériák helyett. Ez csak egyetlen kis amerikai bolt a sok közül, és aligha csinál nyarat, de ezen a példán is jól látszik, hogy a helyzet változóban van.

A nagyoknak érdemes lenne meggondolniuk, hogy igazodjanak ezekhez a trendekhez. Kevesebb, de átgondoltabban szerkesztett sorozatot kellene futtatniuk, nagyobb szabadságot adva a gondosan kiválasztott alkotógárdáknak. Igazi tehetségeket kell leszerződtetni, és nem azért, hogy aztán gúzsba kössék őket, hanem azért, hogy hadd éljék ki kreativitásukat, hadd kísérletezzenek. Nem kell hat Batman-sorozat, öt Justice Leage-csapat és nem kell Rozsomák meg Pókember mindenhova, még mellékszereplőnek sem. Nem kell sorozatgyártás, minőség kell mennyiség helyett, és picsába az 52 címmel. Semmi értelme görcsösen ragaszkodni egy számhoz ostoba presztízsokok miatt. Mindez persze szép elgondolás, de könnyű visszavágni a kérdéssel: hogyan is engedhetné meg magának a kísérletezést egy profitorientált vállalkozás a régi sikerreceptek alkalmazása helyett? Kivéve, hogy azok a receptek már nem olyan sikeresek, mint egykor. És itt jön (jöhetne) elő a pozitív oldala a filmadaptációk előretörésének. Ha egyszer a kiadóknak már úgyis a megafilmek jelentik az igazán nagy bevételi forrást, nem lenne kifizetődő az azokhoz képest szinte elhanyagolható pénzt termelő képregényekkel új utakat keresni? És mintha látnám is annak jeleit, hogy tényleg vannak ilyen próbálkozások.

batmansh23.jpgPersze, nem a DC-nél, ami az olvasók és a kritikusok szemében is folyamatosan csúszik lefelé a lejtőn, egyre érdektelenebb szériákkal, egyre átlagosabb, műanyag látványvilágokkal, egyre kétségbeesettebb gimmickekkel, mind a marketingben, mind a karakterekben és a világújítási szándékban. A kiadót egyébként is alkotók egész sora (pl. Mark Waid) ostorozta az utóbbi hónapokban, nem csak a kreatív szabadság lehető legdurvább korlátozása, de az írók és a rajzolók pofátlan kiszipolyozása miatt is (ettől persze még vannak remek sorozatok a DC-nél is, a Batmantől a Swamp Thingen át a Wonder Womanig). Közben a Marvelnél szép csendben fújdogálnak a változás szelei, és láthatóan sokkal nagyobb teret hagynak az alkotóiknak, mint a DC, vagy mint akár pár évvel ezelőtt ők maguk. Ahelyett, hogy a hozzájuk szerződött tehetségeket beolvasztanák, hagyják, hadd hallassák saját, egyéni hangjukat.

Rick Remender ugyanolyan szimpatikusan őrült és lendületes ponyva sci-fis történettel kezdte pályafutását az Captain Americánál, mint amilyen korábbi Image-szériája a Fear Agent volt. Dan Slott megölhette Peter Parkert (még ha csak ideiglenesen is), és testébe helyezhette egyik legnagyobb ellensége, Doctor Octopus elméjét (Superior Spider-Man). Matt Fraction ritkamód egyedi és emberi, visszafogott történetekkel operáló, stilisztikai bravúrként valósíthatta meg Hawkeye-sorozatát. Jason Aaron a Thor: God of Thunderben a Marvel univerzum egészétől függetlenül írhatott (és írhat máig is) a kilenc világban szerteszét játszódó, óriási fantasy eposzokat. Mark Waid végre eltávolíthatta a Daredevilt abból a „grim & gritty” stílusból, ami Brian Michael Bendis és Ed Brubaker idején még fantasztikusan működött, de ami az utóbbi években már borzalmasan erőltetetté vált. Jonathan Hickman Avengers-sorozatainak erősen tudományos/evolúciós/morális problémaköre és hangvétele is csak rá jellemző. Brian Posehn és Gerry Duggan Deadpoolja az utóbbi évek egyik legviccesebb, független képregényhez méltón vad sorozata. (Néhány hasonló pozitívum nyilván akad a DC-nél is, de ott ezek inkább érződnek kivételeknek, mint tendenciának.)

hawkeyesh24.jpgÉs egyre kevésbé tűnik úgy, hogy az aktuális nagy crossoverekbe beleerőszakolnák ezeket az egyéb címeket, holott – ha már Thor – J. M. Straczynski éppen emiatt a gyakorlat miatt távozott a Marveltől 2009-ben  (bár ez a DC-nél is megfigyelhető szerencsére, pl. a jelenlegi nagy „eventjük”, a Forever Evil is csak néhány szériába ágazik el – csak ott ezt egyéb baromságokkal kompenzálják, mint pl. a Villain’s Month). Ezek a szokásostól elütő, kisebb-nagyobb mértékig merész húzások mind szépen ki is fizetődtek – illetve, ha megnézzük eltérő stílusaikat, műfajaikat, akkor bizony ez kezd nagyjából az a fajta diverzifikáció lenni, ami felé haladniuk kellene a kiadóknak. Könnyen lehet, hogy a DC (ami a diverzifikáció ellenkezőjét csinálja, ld. a Wildstorm és a Hellblazer beolvasztását) azért nem tesz efféle lépéseket, azért toporog a saját szarában, mert még nem nevelte fel magának azt a masszív mozifilmes fejős tehenet, amit a Marvel már vagy 5 évvel ezelőtt megtett, és aminek pénzügyi hátterével merészelhetne elszakadni a régi módszerektől.

Egyébként nyilván nem tudni, hogy a mostani szuperhősfilmes őrület meddig tart ki Hollywoodban, hiszen trendek mindig jönnek és mennek, de a Marvelnek pl. 5-6 évre előre megvannak a tervei. Ami azt is jelenti, hogy a mainstream szuperhősképregények előtt jelenleg két út áll: vagy megragadnak a jelenlegi állapotukban, sőt, egyenesen arra a szintre redukálódnak, amin már csak felhasználható nyersanyagai lesznek a filmiparnak, és a művészi igényesség többé fel sem merül velük kapcsolatban, vagy megújulnak, és utánanyúlnak olyan olvasóknak is, akik már leszoktak az olvasásukról, vagy akik akár sosem olvasták őket korábban. Jól behatárolt, egyértelmű koncepciók mentén meghatározott sorozatok kellenek: olyanok, amik gyerekeknek szólnak, olyanok, amik nőknek, olyanok, amik a gyereklelkű harmincasoknak (a mostaniak általában ilyenek – ezekből is kell, de nem CSAK ezekből kell), olyanok, amik a médium határait feszegetik, olyanok, amik fontos, érdekes és vitatott témákat érintenek – az eposzi akcióktól a vad vígjátékokon át az elgondolkodtató drámákig. A sötét, komor művektől a kellemes, önfeledten szórakoztató darabokig. Olyan sorozatok kellenek, amikre felfigyel a nagyvilág is, nem csak a rajongók, és amikről hírt ad a New York Times (nem, nem gimmickre, nem „Superman halálára” gondolok). És egyikből sem kell húsz, de még tíz, vagy akár öt sem.

Ezen kívül le kell vetni a kontinuitás béklyóit, nem kell mindennek mindennel összefüggésben lennie, nem kell minden sztorinak rögtön három másik sztoriba vezetnie, hagyni kell, hadd menjenek a szériák a maguk útjain, elég, ha külön event képregényekben érnek néha össze. Nem kellenek sorozatok csak azért, hogy ennek meg annak a karakternek is legyen egy sajátja, nem kell szálakat és szereplőket bevezetni sehova, csak azért, mert a filmadaptációkban népszerűek voltak (sőt, ezt a visszahatást jobb lenne teljesen kigyomlálni). Főleg nem kellenek sorozatok csak azért, hogy teljesítsenek velük valami szaros kvótát.

capamsh25.jpgA konklúzió? Én bízom benne, hogy mindez, vagy legalábbis valami hasonló pozitív változás előbb-utóbb bekövetkezik. Szuperhősképregények mindig is lesznek, nem egy hullámvölgyön túljutott már a zsáner, túl fog majd jutni ezen is. A kérdés csak az, hogy mikor, és főleg, hogy addigra mennyire sínyli meg ezeket az állapotokat. Jelenleg az igazán izgalmas és érdekes dolgok jellemzően a Marvel és a DC világain kívül történnek Amerikában, és ha ez sokáig így marad, akkor egyre többen és többen hagyják majd ott a mainstream jelmezes igazságosztók piacát (főleg, hogy a független képregényes szcéna is tele van jelmezes igazságosztókkal, szóval nem mintha nem lenne mindenféle alternatíva). Még ez sem tragédia, mert ha a szuperhősök egyszer kimásznak ebből a gödörből, annak híre megy, és az elpártolt olvasók is visszatérnek majd. De azért jó lenne, ha nem érnénk el egy ronda mélypontot ahhoz, hogy tényleg javulni kezdjenek a dolgok. Talán nem fogunk – megkockáztatom, hogy legalább a Marvel jó úton halad. Márpedig elég az egyiknek jó úton haladnia, hogy a másik előbb-utóbb kénytelen legyen követni.

2014. március 26.

Noé

noah01.jpgAz iszlám országokban kapásból betiltották, a keresztények meg jó eséllyel a hatkarú kőóriás-angyalokat látva fognak kiesni a székükből, amik Sauronhoz méltó vehemenciával aprítják a Noé bárkáját ostromló hadsereget. Darren Aronofsky eddigi legmainstreamebb filmje egy új állatfajtája a bibliai adaptációknak. Nem valami háromórás, ömlengő felolvasóest („ááh, hú, de jót aludtam… hé, ez még mindig megy?”), nem is a rendező brutalitásfetisizmusát kielégítő korbácsolás- és megfeszítésmaraton („jó, értem, sokat szenvedett, felfogtam, tényleg”), és nem is az alapanyagot merészen, provokatívan és ügyesen újragondoló dráma (Krisztus, az ember). Hanem egy fantasybe (mármint, érted: még többe) oltott hollywoodi látványfilm, amire bőven elvertek annyi lóvét, hogy a végeredményt rá kelljen szabni a mai, blockbusterekkel kényeztetett (vert?) fiatalság igényeire. Csata! Könnyek! Szerelem! Dráma!

A történet szerint Noé… na, jó, most komolyan, hagyjuk. Bár, mivel Aronofsky elég jelentős változtatásokat eszközölt a forrásműhöz képest, nem lenne teljesen hülyeség egy tartalomismertetés – de azért a lényeg mégiscsak ugyanaz, és mindenki tudja, miről van szó. Ha meg nem tudná, akkor épp elégszer bele lesz verve a fejébe a bő kétórás játékidő alatt, semmi szüksége rá, hogy még én is ezzel traktáljam. Mert készülj fel rá, hogy vagy háromszor elmesélik az egész teremtést (egyszer vizuálisan is, de Az élet fája ominózus jelenete után az itteni csak egy lelkes, közepesen tehetséges főiskolás vizsgafilmjének tűnik), és vagy tízszer elmondják, hogy Noé és családja Ádám leszármazottai, nehogy elfelejtsd (hogy egyébként elvileg mindenki Ádám leszármazottja, abba most jóindulatúan ne menjünk bele). Rettenetesen didaktikus az egész, és végig szinte érezni a stúdióelvárásokat: ide kell egy csata; ide egy látványos flashback; itt valaki sírhatna.

A film paradox módon az özönvíz után kezd el működni, szóval bő egy órát kell várni rá, hogy jó legyen (és akkor is csak ideiglenesen lesz az, bár akkor legalább nagyon).  Addigra a látványbuzik már megkapták a betevőjüket („milyen fasza volt már, amikor a kőóriások szanaszéjjelfelé csapták a rosszarcokat!”), Aronofsky megdolgozott a cirka 130 milliós költségvetésért, és végre TÉNYLEG történhet valami. Az ekkor felvezetett konfliktusnak persze nyoma sincs a Bibliában, de igazából kit érdekel: Noé őrlődése Isten akarata (minden embernek pusztulnia kell, a főszereplőket is beleértve) és saját érzései (családja iránti szeretete) közt már-már az említett Krisztus utolsó megkísértését idézi merészségében és emocionális komplexitásában.

noah02.jpgRussell Crowe pedig bizony rég alakított akkorát, mint itt, ahogy ide-oda rángatja karakterét a szigorú, de szerető családapa és a már-már pszichopata vallási fanatikus között, mindvégig megtartva az egyre viharvertebb alakját nyomasztó szörnyű bűn- és küldetéstudatot, aminek súlya alatt más ember fizikailag, lelkileg és morálisan is összeroppanna. A filmnek ezen a pontján Noéból kvázi negatív karaktert faragnak, ami egyrészt a (kissé megváltoztatott) sztori kontextusában nagyon jól működik, másrészt kellettek hozzá tökök rendesen.

Aztán (spoiler!) a bárka kiköt, és kezdetét veszi a dögfelesleges utolsó negyed óra, amibe Aronofsky úgy okádja a szirupot, mintha Spielberget akarná lekörözni. De legalább az emberek jóságáról meg a hatalmas szeretetről előadott giccslózungok elég kínosak ahhoz, hogy egy darabig elfeledtessék velünk a gagyi CGI-állatokat, amik nagy, véres, leszakított lólábbal lógnak ki az egyéb területeken (mint maga az áradás) amúgy meglehetősen impresszív látványvilágból. Szóval, a Noé minden téren nagyon, sőt, megbocsáthatatlanul egyenetlen film. Abban, hogy a bibliai történetet (Clint Mansell óriási zenéjének segítségével) trendi fantasyként, a címszereplőt meg kis túlzással akcióhősként adja el a mai fiataloknak, valószínűleg sikerrel jár, mármint ha a célközönség egyik fele nem bassza fel magát a bőkezűen mért „művészi szabadságon”, a másik meg a repetitív hittérítésen.

Hellboy: Conqueror Worm

hellboywormlead.jpgRitka, hogy egy író fejlődését olyan pontosan nyomon lehessen követni egyetlen címen, mint Mike Mignola esetében. A legtöbben több minin és sorozaton, több karakteren, sőt, akár több stíluson esnek át, mire elérnek karrierjük csúcspontjára, de ő kivétel. Nem mintha a Hellboy-képregényeken kívül nem lett volna más említésre érdemes munkája (elég csak az Eisner-díjas Amazing Screw-On Headre vagy a Baltimore-ra gondolni), de tény, hogy bármivel is áll elő, élete főműve mindig a vörös pokolfajzat marad, akinek mitológiáját most már éppen 20 éve építgeti. Eleinte (Seed of Destruction) még John Byrne-ra bízta az írói teendőket, aztán első saját próbálkozásában (The Wolves of Saint August) nehezen találta az arányt a dialógusok és az akció között, és amikor belejött a történetmesélés fortélyaiba, még mindig más sztorikra (folklórra, legendákra) támaszkodott. Majd jött a The Right Hand of Doom, amiben gyönyörű visszafogottsággal mélyítette el Hellboy karakterét, és a Conqueror Worm, ami írói potenciáljának kiteljesedését, és a széria máig egyik legnagyobb fordulópontját hozta.

A történet a második világháborúban kezdődik, amikor a nácik némi okkult hókuszpókusz után egy kapszulát lőnek ki az űrbe, annak ellenére, hogy a rejtélyes Lobster Johnson (azóta maga is saját sorozatban hasít) megkísérli útjukat állni. 61 évvel később a B.P.R.D.-nál feltűnik pár embernek, hogy az akkor fellőtt kapszula épp visszatérni készül a Földre, méghozzá pont annak a kastélynak a tetejére, amiből kilőtték. Jól el is küldik a helyszínre Hellboyt, és a csapathoz időközben csatlakozott Rogert (a homunculus a Wake the Devilből, aminek ez a kötet így a folytatásaként is felfogható), hogy ugyan nézzenek már körül, mielőtt a kapszula megérkezik, és esetleg valami nyálas, ocsmány és rosszkedvű mászik ki belőle.

hellboywormintro.jpg
A Conqueror Worm már nem a folklórból merít, hanem egy saját, eredeti sztorival áll elő – ami persze nem jelenti azt, hogy nem hemzseg az utalásoktól és a főhajtásoktól. Mignola már a címet is Edgar Allen Poe egyik verséből vette, amelynek lényege, hogy az élet felfoghatatlan sötétséggel van tele, és az ember pusztán nagyobb hatalmak bábjaként botorkál benne, mielőtt eléri az elkerülhetetlen vég. Ugye milyen szépen belesimul ez H. P. Lovecraft későbbi Cthulhu-mítoszába (nem csoda, Lovecraftre komoly hatást gyakoroltak Poe művei), és ebből következően Mignola abból merítő világába? Vegyük még hozzá ehhez a szokásos, természetfelettivel machináló náci rohadékokat, a ponyvahőst, aki mintha csak a ’30-40-es évekből (mondjuk egy The Shadow képregényből vagy rádiójátékból) lépett volna elő, egy mágiával és ősi tudománnyal teremtett, mesterséges lényt, és persze magukat a lovecrafti rémeket – és már meg is kaptuk a Conqueror Wormot, Mignola addigi legérettebb Hellboy-képregényét.

hbconquernazis.jpg
Nagyjából ez az első olyan sztori a sorozatban, amit bajos megérteni az előzmények ismerete nélkül. Egy rakás, a Hellboy mitológiában már ismert karakter bukkan fel, Rogertől Herman Von Klempten át az árnyékokban ólálkodó Raszputyinig, és mindnyájuk múltjának jelentősége van. És persze ott van maga Hellboyt, aki a The Right Hand of Doom óta enyhén szomorkás, „ez van, baszki” sztoicizmussal cipeli vállán az egész világ súlyát. Hiszen egy ördög ő, aki a Gonosz ellen harcol, ám közben ennek a Gonosznak köszönheti létezését, és ez a Gonosz bizony kurvára el is várná a hálát – így lesz a karakter szimpatikusabb, mint valaha.

hellboywormboom.jpg
Persze, démonkülseje ellenére Hellboy eleve a legemberibb karakter a történetben. A Conqueror Worm a korábbiaknál is nagyobb kontrasztba állítja a főhőst, és azokat, akik körülveszik: szinte mindenki vagy a másik oldalt szolgálja, vagy megbízhatatlan, kétszínű és bizalmatlan – az utolsó csepp a pohárban az, hogy a B.P.R.D. főnöke egy bombát helyez Rogerbe, mondván, jófej, meg minden, de hát azért biztos, ami biztos, hisz mégsem ember a kis szarházi. És természetesen pont az aranyszívű Roger az, akiben Hellboy képes valamiféle rokonlelket látni. A Conqueror Wormból így egyfajta drámai karaktertanulmánnyá válik, amin keresztül Mignola elvezeti hősét a sorozat említett fordulópontjához.

hellboywormbig.jpg
Van persze bunyó is, de érezhetően háttérbe szorul a korábbi történetekhez képest – Hellboynak például itt mindössze két (egyébként marha vicces és dinamikus) panelba kerül elkenni Von Klempt gorillaszörnyének (!), a Kriegsaffénak a száját (egy ilyen csörte bármelyik korábbi miniben oldalakba került), és a fináléban is emberséggel és ésszel győzedelmeskedik az ököl helyett. És ha már finálé: a „győztes féreg” érkezése és elszabadulása briliáns jelenet. Mignola kőkemény apokalipszis-hangulatot teremt (kis sneak peak a B.P.R.D.-sorozat későbbi, őrületes grandiózusságához), és hiába tudjuk jól, hogy a nyálkás ocsmányság darabjai végül úgyis a sziklákon kenődnek majd szét, a főszereplők (illetve egy panelen egy egész város) fölé emelkedő óriásszörny látványától így is a hideg futkos az ember hátán.

hellboywormquit.jpeg
És ebben nem kis szerepük van a rajzoknak. Itt ugyebár egy rettenetes, lovecrafti ősrémről van szó, amivel kapcsolatban evidens, hogy annál félelmetesebb, minél kevesebbet értünk, látunk belőle és olvasunk róla. Ezt persze prózában könnyebb összehozni, mint képregényben, Mignolának mégis sikerül, ami óriási művészi bravúr. Úgy mutatja meg totálban a férget, hogy közben mégsem látszik igazán – és még csak nem is azért, mert egyszerű, sablonos árnyékokkal takargatja, nem, a fényekkel és a szokásosan lenyűgöző munkát végző Dave Stewartnak köszönhetően, a színekkel játszik: sárgás fényáradatban „rejti el” a szörnyet. Megkockáztatom, hogy Mignola történetmesélő ereje a Conqueror Wormra érett be igazán. Beletelt egy kis időbe, de azóta se sokan értek a nyomába.

2014. március 22.

Snowpiercer

snowpiercer02.jpgJó tudni, hogy ez a lenyűgöző civilizáció, amit több ezer év alatt felépítettünk magunknak, még egy globális katasztrófát is túlél majd. Lehet, hogy az egész Föld lakhatatlanná válik, lehet, hogy alig néhány száz túlélő marad, lehet, hogy maga az emberiség, mint faj kerül a teljes kihalás szélére, de maga a civilizáció az utolsó értelmes kétlábú legutolsó lélegzetvételig fennmarad. Jó tudni, hogy még ilyen extrém körülmények közt is mindenkinek meglesz a maga helye és szerepe, hogy a társadalmi berendezkedések és viselkedési formulák változatlanok maradnak, hogy ragaszkodunk kényelmünkhöz, az osztálykülönbségek fenntartásához, és ahhoz, hogy marjuk, tépjük, öljük és irtsuk egymást. Mert, na és akkor, ha itt az apokalipszis, attól még nem kell lemondanunk a vérontás jogáról! Anélkül nem vagyunk semmik.

2031-ben, 17 évvel azután, hogy egy, a globális felmelegedést visszafordító kísérlet túl jól sült el, és az egész Földet ellepte a hó, a jég és a gyilkos hideg, az emberiség maradéka egy hajdani luxusvonat fedélzetén utazik körbe-körbe a világon. A vonatot egy komplex osztályrendszer alkotja: a hátsó részében élnek a szegények, nyomorban, félelemben, kiéheztetve és kizsigerelve, elöl pedig a gazdagok, az uralkodók, kényelemben és eleganciában, beleszokva vitathatatlannak vélt felsőbbrendűségükbe. Curtis (Chris Evans), a szegények egyik hangadója megunja a nélkülözést, és úgy dönt, fellázad a rendszer ellen: barátaival (Jamie Bell, John Hurt) és társaival megindul előre, a vonat orrában lévő vezető, Wilford, és az ottaniak által szentnek tartott motor felé.

A Snowpiercer Jacques Lob és Jean-Marc Rochette 1984-es francia képregényéből (Le Transperceneige) készült, és bár annak alapját, a szereplők által bejárt „felfedezőutat” (a vonat végéből az elejébe), és az osztályrendszer keserű kritikáját Bong Joon-ho író-rendező megtartotta, a cselekményt sokkal mozgalmasabbá tette (az eredetiben a két főszereplőt fogolyként kísérik végig a vagonokon a vezetők színe elé), és jóval ravaszabb, sötétebb revelációkkal tűzdelte meg.

snowpiercer04.jpgEvans meglepően érett alakítást nyújt, pedig eleinte már-már mesterkéltnek tűnik a tipikusan tékozló, marcona hős szerepében; de amikor a finálé előtt, kezében az emberiség utolsó cigarettájával elmondja a történetét, és feltárul előttünk a karakter, a gyarló, a megbánással, tragédiával és szégyennel teli EMBER, retrospektíve minden korábbi rezdülése fájdalmasan hiteles lesz. Bong semmi és senki mást sem rak készen elénk, mindenre menet közben derül fény: a vonat természete, rendszere, a szereplők mozgatórúgói folyamatosan tárulnak fel, ahogy a lázadók az ellenségeik és a társaik hulláján egyaránt átgázolva, vagonról vagonra fogyatkozva haladnak előre.

A száguldó vonat és a masírozó forradalmárok stabil, sosem csillapodó lendületet adnak a filmnek, az állandóan fenntartott feszültség nyomasztóan brutális akciókban csapódik le. Bong minden ilyen véres csúcspontot precízen, mesterien rendez meg, az újévi ünnepléssel és totális sötétséggel megkavart tömeges késes-baltás összecsapás intenzitása már szinte elviselhetetlen. A harcjelentek azonban, a legtöbb mai sci-finek hazudott akciófilmmel ellentétben (ld. a hasonló témájú Elysiumot) nem öncélú csörték, hanem a történet mozgatórúgói, a köztük lévő szünetekben pedig olyan erővel tör fel az emberi civilizáció mocska, hogy csak a film tempója miatt nem temeti maga alá a nézőt a depresszió.

Ahogy Curtisék haladnak előre a más-más kihívást, sőt, más-más világot rejtő vagonokban (a design önmagában lenyűgöző, még ha cserébe a külső CGI-képek nem is mindig állnak a helyzet magaslatán), a körülöttük lévő nyomort lassan a dekadencia egyre nagyobb és gusztustalanabb panoptikuma váltja fel. Tilda Swinton fasiszta és szadista parancsnokát a tébolyult mosolyú, fanatikus Alison Pill bizarr tanterme váltja, a végén pedig a mindenható Ed Harris vár, aki alapjaiban rengeti meg Curtis hitét abban a nemes ügyben, aminek élére állt (a vagonok és az ellenségek váltakozása olyan, mint egy videojátékban a pályáké, de ezt ezúttal a lehető legjobb értelemben mondom). A finálé fordulataival ugyan Bong kicsit többet markol, mit amennyit fogni tud, de a film pusztító lavinaként zúduló üzenete és befejezésének ereje felülírja ezeket az aránytalanságokat.

snowpiercer03.jpgA pökhendi, a világvége után is fényűzésben élő arisztokraták leplezetlen viszolygással szemlélik a koszos, véres, büdös szegényeket, ahogy azok elhaladnak köztük. Egy luxusfürdő és egy közepesen átsült steak közt nyilván az jár a fejükben, hogy ezek a tetves aljanépek miért nem maradnak hátul, a helyükön, még csak nem is szart, hanem pusztán a második legrosszabb dolgot zabálva, szép csendben szenvedve, és úgy meghalva, hogy azzal közben nem zavarják az elitet. Lám, ez a vonatba zárt, fagyhalállal körülvett világ semmiben nem különbözik a mostanitól. Illően az eredeti mű letaglózóan pesszimista hangvételéhez, az adaptáció nem sok jót mond az emberi fajról: még a pusztulás torkában is a kiváltságokkal, a hatalommal van elfoglalva, és az elnyomó gazdagok nem is biztos, hogy sokkal rosszabbak az így vagy úgy, de kezük alá játszó szegényeknél, a marakodó, kisbabaevő „hordánál”.

Mindezt az embertelenséget, fanatizmust, személyes kultuszt, őrületet és ignoranciát látva jogosan merül fel a kérdés, hogy egyáltalán érdemes-e az emberiség a megmenekülésre. És ez a Snowpiercer lényege, Bong ugyanúgy megcsavarta a sci-fi akció műfaját, mint A gazdatesttel a szörnyfilmét vagy A halál jelével a krimiét: cinikus, sötét, provokatív vádiratot írt az emberi természethez és társadalomhoz, sőt, egyben kimondta az ítéletet is.  És bizony kurvára lefelé mutat az a hüvelykujj.

2014. március 21.

Kocsmapult: Szuperhősválság, 1. rész

shwolverine0.jpgAz utolsó nagy, mainstream szuperhős, akit felszívott magába a popkultúra globális szivacsa, 1974-ben született – igen, Rozsomákról van szó. Az azóta eltelt negyven évben nem jött egyetlen új jelmezes igazságosztó sem, aki akkora hatással lett volna a világra, aki akkora ikonná vált volna, mint ő. Rozsomák még bekerült Superman, Batman, Pókember és a hozzá hasonlók társaságába, azóta pedig csak a nagy halál van (talán az 1991-ben debütált Deadpool az egyetlen, aki közel járt hozzá, hogy ilyen jelentős figura legyen, de ő még mindig csak a szűkebb értelemben vett geekek kiskedvence). Kell ennél jobb és egyszerűbb érv arra, hogy a mainstream szuperhősképregények mennyire képtelenek megújulni? Hosszú évtizedek óta ugyanazokkal a karakterekkel zsonglőrködnek, akik mostanra saját, szappanoperaszerűen hömpölygő kontinuitásuk rabjai – nem lehet őket megváltoztatni, megölni, jelentősen megújítani, nem öregedhetnek, nem házasodhatnak (ha mégis, azt előbb utóbb eltörlik, mintha soha meg sem történt volna), csak az marad, hogy újra és újra elmeséljék velük nagyrészt ugyanazokat a történeteket. Elég szarul hangzik, nem?

Gyorstalpaló: A ’30-as évek végén megszületett Superman és Batman karaktere, majd a siker mintájára jöttek a többiek, beindult a futószalag: Wonder Woman, Flash, Captain Marvel, Captain America stb. A második világháború sok sorozatot a propaganda irányába vitt, utána pedig az egyre agresszívebben terjedő sci-fi és krimi képregények kárára csökkent a szuperhősök népszerűsége. Az ’50-es évek végére valamennyit visszanyertek belőle, a ’60-as évek első felében pedig Stan Lee forradalmat robbantott a Marvel égisze alatt. Az ő hősei Supermanhez és társaihoz képest meglepően emberiek voltak: ha egyikükről lekerült a maszk, alatta esetleg egy tinédzser fiú rejtőzött, aki ugyanolyan problémákkal küszködött, mint megannyi igazi tinédzser fiú a világon. A jelmezes igazságosztó többé nem feltétlenül megfoghatatlan bálvány volt, lehetett akár a szomszéd srác is – vagy az olvasó maga.

shtdkr.jpgA ’70-es években vége szakadt a szuperhősök ártatlanságának, antihősök, illetve komolyabb, sötétebb tónusú történetek születtek, amik alkalomadtán társadalmi problémákat sem féltek érinteni (ld. a drogfüggőségről szóló Pókember és Green Lantern/Green Arrow sztorikat). A ’80-as években a jelmezes igazságosztók felnőttkorba léptek a Watchmennel és a The Dark Knight Returnsszel, amik amellett, hogy elősegítették a műfaj komplexebbé, kifinomultabbá válását, és tökön rúgták a "képregény gyerekeknek való" ige ostoba hirdetőit, utat nyitottak a később majd gombamód szaporodó ironikus, szatirikus, posztmodern/meta személetnek is. A ’90-es évek főleg az amerikai képregénypiac majdnem-összeomlásáról híres, egyébként a karakterek sebezhetősége (Superman „halála”, Batman „gerinctörése”), és az ezzel kapcsolatos agyament szenzációhajhászás uralta az időszakot, a kreativitás pedig elkezdett oldalágakba szivárogni (Dark Horse –Hellboy, Image – Spawn). A 2000-es éveket már nehéz trendek által meghatározni, bár a Marvel Ultimate univerzumának és a Warren Ellis/Bryan Hitch duó Authorityjának hatása érezhetően máig gyűrűzik („hardcore” szuperhősök, „szélesvásznú” történetmesélés). De mi jellemzi az utóbbi éveket, innen hova tovább?

Hol van manapság a változtatási szándék, a fejlődés, a merészség, a tökösség? Kicsit úgy tűnik, mintha a DC és a Marvel lefutotta volna az összes kört, amit a témában le lehet futni. A ’70-es évek második felének újszerű antihősei már a ’90-es évekre standarddá váltak, a ’80-as évek komorsága és érettsége szintén betagozódott a fősodorba, a ’90-es évek „sebezhető/halandó” hőseinek koncepciója mára nevetség tárgya (halál-feltámadás körforgása), és már nem csak a független sorozatokban lehet Dunát rekeszteni az alternatív, a klasszikus felfogást megcsavaró szuperhőstörténetekkel, de ezek beszivárognak a mainstreambe is (Hawkeye). Egyikben sincs már semmi különös (és ez független az adott sorozatok mindenkori színvonalától), viszont minden karakterrel megtörtént már minden, csurig van a történetük ezer kalanddal, szerelemmel, drámával, halállal, feltámadással, eposszal és tragédiával, minden szarral, amit el lehet képzelni, és sok mindennel, amit nem. És hol van egy olyan sztori, aminek van bátorsága tabukhoz, vitatott témákhoz nyúlni, mint anno a ’70-es években? Ott volt pl. az Ultimate Spider-Man 2008-as éves különszáma, ami körül már előzetesen hatalmas hírverés alakult ki, merthogy a tinédzserek közti szexről volt szó benne (a 16 évesPeterrel és Mary Jane-nel) – de a témát a konformista – és álságos – „várjunk még ezzel” konklúzióval sumákolták el.

shultisp.jpgEgyrészt a Marvel és a DC szorult helyzetben vannak, mert az olvasóik egyre nagyobb része van 30 év felett – vagyis a felvevőpiac öregszik, hiányzik az utánpótlás, egyre kevesebb gyereket érdekelnek a képregények. Másrészt viszont ezt a helyzetet legalább részben saját maguknak köszönhetik. A Watchmennel és a The Dark Knight Returnsszel annak idején behúztak sok kétkedőt és felnőttet, azóta pedig ennek a rétegnek a kielégítésére törekednek, csak közben elhanyagolták a fiatalabbakat - és bár ennek nem kellene vagy/vagy szituációnak lennie, ezek a cégek egy dologban egész biztosan nem voltak jók soha, az pedig a termékpalettájuk diverzifikációja. Csak nézzük meg, mennyire ritka manapság az igazán felhőtlen szórakoztatás (FUN!) ezekben a sorozatokban: a szuperhősök elvileg példaképek, de melyik kölyök akar olyan hős lenni, akit már kétszer megöltek és feltámasztottak, klónoztak, akinek az élete tele van bűntudattal, tragédiával, kétségekkel, barátai/barátnői, családtagjai jelentős részét pedig kinyírták az utóbbi években, és folyton gyötrődik valami miatt? Persze, kell a dráma is, csak nem ilyen mértékben, nem ilyen erőltetetten, és főleg nem úgy, hogy egyébként is csak az aktuális sztoriig/eventig tart a hatása.

Nyilván az sem segített a fiatal vevők elmaradásában, hogy az utóbbi másfél évtizedben vészesen elterjedtek az olyan alternatív szórakozási formák, amikkel szemben a képregény nehezen állja a sarat a körükben (a Facebooktól kezdve a DVD/BD-ken át a konzolokig és okostelefonokig), de naivitás lenne azt gondolni, hogy ha a kiadók időben felismerték volna a problémát, nem tehettek volna valamit kiadványaik népszerűbbé, versenyképesebbé tételéért. Ez csak üzlet: igényfelmérések, pozicionálás, marketing. A Marvel és a DC azonban, noha egyfolytában szajkózzák a szöveget a megújulásról, láthatóan évtizedek óta képtelenek letérni a járt és elkoptatott útról, és szépen bedobozolták magukat abba a pozícióba, ahol a fent említett, öregedő olvasótábor igényeinek felelnek meg. Ez pedig hosszútávon bukta.

shnew52.jpgA DC 2011-ben azért indította nulláról az egész univerzumát az Új 52-vel (a ’85-os Crisis on Infinite Earths után másodszor), hogy új olvasókat húzzon be – elbaszta. A sorozatok ugyanolyanok voltak, ugyanazoknak szóltak, és egyébként is, az is lehet, hogy már késő egy ilyen „egyszerű” trükkel (értsd: a hatalmas, átláthatatlan és ellentmondásos kontinuitás eltörlésével, tiszta lappal) megfogni a potenciális érdeklődőket. Hosszú évek maradtak ugyanis ki, azaz lassan felnő az a generáció, ami a ’80-as, ’90-es évekbelivel ellentétben már szinte egyáltalán nem olvas képregényt, és innentől kezdve jó eséllyel nem fognak az ő gyerekeik sem.

A kiadók a nagy, sok évtizedes ikonjaiknak köszönhetően tudnak még ilyen helyzetben is szakítani: az alapvetően felnőtt olvasótábor ellenére a rajongók többsége sorozatokat, karaktereket követ, nem írókat, rajzolókat, ami egy franchise-rendszeren belül (számukra) elvileg nem feltétlenül szerencsés, hiszen a minőség ki van téve a mindenkori szerkesztői és marketingszempontok, illetve az azok által meghatározott alkotógárda változásainak. De a szappanopera behúzta az embereket Pókember, Batman és a többiek életébe, így sokan akkor is veszik, illetve gyűjtik ezeket a füzeteket, amikor az aktuális sztorik éppen nem tetszenek nekik, részben, hogy „ne maradjanak le”, részben az „előbb-utóbb úgyis jobb lesz” gondolatmenetet követve. (Ami még csak nem is önáltatás, mert ezeknek a szériáknak a színvonala folyamatosan, éveken, évtizedeken át hullámzik, hol fent, hol lent). Ezért van egyszerre féltucatnyi Batman-képregény, és ezért kell Rozsomák és Pókember szinte minden létező szuperhőscsapatba. Ez viszont egy rohadtul felelőtlen, meggondolatlan belekényelmesedés a fenti helyzetbe, ráadásul olyan kuszaságot eredményez, ami az esetleges új olvasót kapásból elrettenti. („– Láttam az új X-Ment, tök jó volt, gondoltam, kipróbálom a képregényt. Van? – Persze, melyiket kéred? – Miért, több van?  - Naná, vagy 10. – 10 X-Men? Oké, melyik a fősorozat? – Attól függ, honnan nézzük. – Fogom érteni bármelyiket előismeretek nélkül? – Hát…” Stb.)

shavengers.jpgKözben ezek az ikonok fénykorukat élik a mozivásznon, és kezdem úgy érezni, hogy ennek hatásai magára a képregényiparra inkább negatívak, mint pozitívak. A Marvelnek nyilvánvalóan aprópénz a képregényekből származó bevétel amellett, amit egy Bosszúállók hoz a konyhára, ami nem baj, viszont egyértelmű, hogy ezek az audiovizuális orgiák nem késztetik a nézőiket arra, hogy a karakterekkel az eredeti médiumukban is ismerkedjenek. Míg a szerzői sorozatok eladásait egy mozis vagy tévés adaptáció az egekbe katapultálhatja (ld. Watchmen, The Walking Dead), addig a franchise-rendszerben működő szuperhősöknél még akkor sem jelent szinte semmit a filmes boost, ha a kiadó direkt igyekszik a képregényeket minél hasonlóbbá tenni az adaptációkhoz (ld. a Bosszúállók közönségét megcélzott, a filméhez hasonló csapatfelállással startolt Avengers Assemble-t, vagy a Samuel L. Jackson-féle Nick Fury borzalmasan kínos beleerőltetését a kontinuitásba). Jelenleg a filmek ilyen szempontból csak arra jók, hogy még egy látványosabb, színesebb, izgalmasabb, nagyobb közösségi élménnyel járó alternatívát kínáljanak a comicokhoz képest, tovább erősítve a fiatalok „minek olvassam, ha játszhatom/nézhetem is?” szemléletét.

Az egyik lépés a jó irányba valószínűleg az lenne, ha a kiadók nem ugyanazt próbálnák újrateremteni a képregények lapjain, amit a nézők a moziban látnak, elvégre azzal eleve nehéz versenyezni, hanem inkább új utakat keresnének, és mernének változtatni, kísérletezni. Mert ebből így az lesz, hogy a képregények lassan a mozifilmek merchandise-termékeivé válnak (ha ugyan nem váltak máris), ahogy a filmek pedig paradox módon már inkább az egyéb cikkek (pólók, figurák, játékok stb.) merchandise-termékei, és nem fordítva. (A klasszikus példa: a Disney anno 5 milliárdot kaszált a Verdákhoz kapcsolódó cuccokon, míg maga a film tizedannyit sem hozott – kell kérdezni, hogy akkor vajon a film több-e egy drága reklámnál, amivel ezer más dolgot lehet eladni?)

Akárhonnan indulunk, folyton ide lyukadunk ki: a szuperhősképregényeket ismét vagánnyá, szórakoztatóvá, relevánssá kell tenni, és nyilván nem csak az eleve meglévő, öregedő olvasóközönség számára. És a helyzet azért szerencsére messze nem reménytelen, lehetőségek, pozitív tendenciák nagyon is vannak (meg hát szuperhősképregények régóta léteznek, és mindig is fognak, és ahogy a korábbi hullámvölgyeken, nyilván ezen is túljutnak majd), úgyhogy ezt a pesszimistára sikeredett merengést a cikk második részében kissé kompenzáljuk. Stay tuned!

2014. március 12.

Cheap Thrills

cheapthrills1.jpg„Egymillió forintért megdugnád anyádat?” – kérdezte tőlem valami vadbarom a tízes éveim derekán, gondolván, hogy ez jó vicc. Fogalmam sincs, milyen válaszra számított (aligha arra, hogy „nem, de a tiédet igen”, legalábbis ha jól olvastam az arcáról), talán ő se tudta, de nem is lényeges, hiszen mind az egymillió forint, mint a szülő akármilyen körülmények közt, akármiért való megdugása totálisan kívül esett a realitáson. Viszont ez az inkább sértegetés felé hajló provokáció is jól példázza, hogy az efféle „mire lennél képes, és mennyiért” kérdések, a „fogadjunk, hogy nem mered…” jellegű kihívások mennyire természetes részét képezik az ember életének, főleg (de nem csak) gyerekkorban.

És akkor még nem is említettük a reality show-k válogatott ocsmányságait vagy a Jackass banda „hányj a serpenyőbe, főzd meg, és zabáld meg”-féle sokktúráit, amik mind ebből a mentalitásból táplálkoznak. Aztán meg a filmvilág is vagdos szeletet magának a tortából, ott van pl. a 2012-es Would You Rather vagy akár Ole Bornedal Éjféli játszmája, hogy a műfaji példáknál maradjunk.  Az elsőfilmes E. L. Katz pedig tavaly egy olyannyira szénfekete humorú és kurvára gonosz thrillert épített a koncepcióra, hogy az élmény még órákkal a megtekintése után is egyszerre fáj és mulattat.

A súlyos anyagi problémákkal küszködő, nyárspolgár családapa, Craig (Pat Healy) és egykori osztálytársa, a piti alvilági behajtó, Vince (Ethan Embry) egy gazdag seggfej, Colin (David Koechner) és unatkozó felesége, Violet (Sara Paxton) társaságába kerülnek. Colin azzal szórakozik, hogy párszáz dollárért mindenféle hülyeségekre veszi rá a két régi havert. Bosszantsanak fel egy pultnál üldögélő bártündért, húzzanak be egy felpaprikázott kidobónak és ehhez hasonlók. De miután a kis csapat kiköt Colin házában, a tétek megnőnek. Egyre nagyobb pénzek forognak kockán, és egyre gusztustalanabb, veszélyesebb, immorálisabb dolgokat kell megtenni értük. Végül előkerülnek húsvágó bárdok, döglött kutyák, kések és pisztolyok is.

cheapthrills3.jpgKatz bőven szolgál azokkal a röhejes, hatásvadász és mind véresebb szituációkkal, amikre a téma és a cím alapján számítunk, de azért a film jóval több ennél. Az exploitív elemek bátor felvállalásai mentén ellavíroz a thriller, a fekete komédia, a horror, a krimi és a szocio-dráma határai között, hol jackasses gusztustalansággal, hol gonosz helyzetkomikummal, hol székbe szögező suspense-zel dolgozva, és sosem adva meg magát egyetlen zsáner jól behatárolható szabályszerűségeinek sem. Közben pedig morális dilemmákat vet fel, és kényelmetlen témákat boncolgat, csak éppen nem szikével, hanem láncfűrésszel: a gazdagok és a szegények közti, táguló szakadék olyan rohadék szatíráját nyújtja, amilyenhez foghatót még nem láttál.

A „mire vagy képes egy kis pénzért?” felvetést pedig az egyetemes „mi az ember?” kérdéssé formálja. Mert lám, milyen könnyen lemállanak rólunk a helyest és a helytelent meghatározó társadalmi normák, milyen gyorsan magunk mögött hagyjuk a civilizációt egy kis plusz létbiztonságért cserébe. Vagy ez, mármint a civilizáció, eleve csak illúzió? A kérdés nagyon is jogos, ha belegondolunk pusztán abba a banális ténybe, hogy egyszerű, dolgozó emberek milliói szolgálnak nap, mint nap lábtörlőkként faszfej főnökeik számára, és csak azért nem kapnak fel egy klaviatúrát, hogy széttörjék rajtuk, mert a fizetés nélkül nem tudják eltartani a családjukat.

Craig a kezdeti hitetlenkedés, fejcsóválás és „hazaakarokmenni” után ugyanezért ugrik úgy Colin szavára, mint egy jól betanított kiskutya, ami azért él és hal, hogy visszahozza azt a rohadt faágat. Vince kicsit más tészta: a kurvákra és drogra váltandó pénz mellett az agresszív irigység, az egészségtelen versenyszellem is hajtja (mert egy-egy kihívás teljesítéséért csak egyikük kap pénz), de persze feljön az egyéni és osztálykülönbségekből adódó mindenféle salak is. Katz bizarr, vicces és kegyetlen szituációkkal demonstrálja, hogy megfelelő motiválással egyetlen este alatt lebontható egy emberről mindaz, aminek addig hitte magát. Hörög, fröcsög, állatiasodik, megalázza, megcsonkítja magát, nem számít. Talán még öl is.

cheapthrills2.jpgA zárókép az utóbbi évek egyik legzseniálisabbja. Ott áll a FÉRFI (így, kibaszott nagy betűkkel) a maga királyságában, sőt, Birodalmában, és a szituáció realitásának borzalma, helyességének eufóriája, humorának aljassága letaglózó, sokkoló, térdcsapkodós és őrületesen kielégítő. Katz bravúrja az, hogy bármilyen vadul rángatja a filmet a műfaji és érzelmi skálákon, végig elkerüli a koncepció csapdahelyzeteit, és sem tematikailag, sem stilisztikailag nem veti el a sulykot, ellenben van bőr a pofáján, hogy a felmerült kérdéseket saját maga válaszolja meg egyetlen képben – és még ezt is hihetetlenül jól csinálja. A Cheap Thrills az év egyik legjobb filmje, egyszerre igényes és bűnös élvezet, bár miután kiélvezted, csak marad benned némi kényelmetlen érzés.

Mert tudod, hogy biztos van, aki az anyját is megdugná egymillió forintért. Meg biztos van, aki ingyen is.

2014. március 11.

The Battery

battery01.jpgA világnak úgy van szüksége még egy zombifilmre, mint zombinak a salátára. Rég tele a tököm a vagányság és furfangosság bullshit-maszkjában ágáló filmesek utóbbi évekbeli kínos erőlködéseivel, hogy Romero örökségét hollywoodi módra rövid, hangzatos szlogenekkel leírható geekünnepséggé degradálják. Már túl vagyunk a nyugdíjas zombikon, a nácizombikon, a házizombikon, a romantikus zombikon, és még jönnek majd a focista zombik meg a hódzombik (szóval, ha belegondolok, már csak idő kérdése, hogy a vegetáriánus zombik is eszébe jussanak valakinek).

Nem arról van szó, hogy ezek mind szarok lennének, hanem szimplán arról, hogy az egész élőhalott-téma elkorcsosult, felhígult, és közönségessé, metás-posztmodernes-kikacsintgatós magamutogatássá és vásári mutatvánnyá vált, elveszítette a jelentését, elveszítette a lényegét. (Bármennyire kényelmes is lenne az álomgyárra húzni a vizes lepedőt – ld. Z világháború, azaz blockbuster zombik, azaz fuck you very much –, ez bizony most főleg a független filmesek sara.) Aztán jött a The Battery (2012).
Ben (az író/rendező Jeremy Gardner) és Mickey (Adam Cronheim) egykor baseballjátékosok voltak (a cím a dobó és a fogó kettősére utal), ám a globális zombijárvány kitörése, azaz hosszú hónapok (évek?) óta együtt járják New England erdőségeit, élelemre, használható eszközökre vadászva, és próbálva elkerülni az élőhalottakat. Ez eddig elég standard. Gardner azonban nem loccsanó zombiagyvelőre és kitépett belekre építi a cselekményt (ami egyébként is alig van), hanem a két főszereplő viszonyára, azzal pedig messze túlmegy a zsáner konvencióin.

battery03.jpgBen és Mickey nem régi barátok, csak egykori csapattársak, akik kényszerűen ragadtak egymás társaságában, amikor a világ lehúzta magát a vécén. Vándorlásaik a mindenkori életben maradást leszámítva céltalanok. Nincs fallal körülvett, géppuskatornyokkal védett menedék, amit el kell érni, nincs a járvány megfékezését/visszafordítását célzó küldetés, amit teljesíteni kell. A The Battery átlagemberek apokalipszis utáni átlagéletét mutatja be, lassan és aprólékosan, sok hosszan kitartott képpel, sok ismétlődéssel, minimális akcióval. A zombihentelés-adagodat nem ettől a filmtől fogod megkapni.

Mert a világvége valójában kurvára unalmas. Nem kell mindig egy egész hordányi élőhalott elől menekülni, vagy a börtönmenedéket tankkal lerohanó őrültek ellen harcolni - marad a csendes gyűjtögetés, a napról-napra élés, a ritkán felbukkanó egy-egy zombi rutinszerű kinyírása, a horgászás, a zenehallgatás, és a döglődés a szabad ég alatt. Gardner kamaradrámaszerűen mesél a posztapokalipszisről; reálisan, szívvel, drámával, humánummal és horrorral – illetve merész és elevenbe találó, kínosan emberi banalitással is, avagy hogyan  reagál a férfi egy dögös zombicsajra hónapokkal azután, hogy utoljára élő nőt látott.

battery02.jpgBen a szituációt realistaként, önáltatás és merengés-nosztalgiázás nélkül tudomásul vevő, domináns természetű túlélő, Mickey pedig egy romantikus gondolatokat kergető, a szarrá ment világ elől a fülhallgatójából szóló zenébe menekülő, naiv álmodozó, aki még zombiölésre is képtelen. Gardner mind szemléletmódjuk, mind tetteik mentén folyamatos konfliktusokba kényszeríti őket – a legbravúrosabb az az egyszerre drámai, feszült és vicces jelenet, amiben Ben egy zárt szoba és baseballütő segítségével kényszeríti rá pragmatikus gondolkodását barátjára. Az élőhalottak csak katalizátorai a szükség szülte kapcsolat izgalmas feltárásának és fejlődésének.

Az egymáshoz eleinte csak baseballon keresztül kötődő karakterek mindennapjait a düh, a frusztráció, a humor, a hétköznapi örömök, a (mostanra) hétköznapi félelmek és a bajtársiasság folyton változó aránya határozzák meg. Veszekedések a „hogyan tovább”-ról, sértésekig fajuló ugratások, haverkodós dumálások, kő-papír-olló, piálás és kiélezett ellentétek, amikből lassan kialakul valami több a világvégével való közös szembenézés kényszerénél.  A The Battery kicsit olyan, mintha Cormac McCarthy Az út című rémlátomását egy buddy movie-val kereszteznénk.

Egyéb túlélők felbukkanása aztán lassan azt a kevés, finom humort is kiöli a sztoriból, ami addig volt benne, bár Gardner ekkor sem a zsáner bevett toposzait alkalmazza: a kapcsolatfelvétel nem jár sem barátsággal és erőforrás egyesítéssel, sem a vérfürdőbe vezető „vagy te, vagy én” elv eluralkodásával. Mint a zombikat, Gardner a mellékalakokat is a főszereplők kapcsolatának alakítására, a köztük lévő különbségek kihangsúlyozására használja, és bár a velük való rövid konfliktusuk vezet a megdöbbentő erejű fináléba, a The Battery inkább a borzalmas körülmények ellenére is megmaradt emberségről mesél, mint az azok hatására terjedő elembertelenedésről. De attól még ugyanúgy nincsenek illúziói – csak várd ki az utolsó pisztolylövést, és meglátod.

battery04.jpgA fél órásra nyúló finis egy csipetnyi Hitchcockkal fűszerezett, mesteri szituációs és stílusbravúr, a két főszereplő kapcsolatának és a posztapokaliptikus kontextusnak a tragikusan következetes végigvitele, csodálatos írói, rendezői és színészi csúcsteljesítmény, nyomasztóan reális, fájdalmasan banális és letaglózóan-felemelően emberi egyszerre. Csak hogy tiszta legyen: a családtagokkal, haverokkal, rongyos 6000 dollárból forgatott The Battery hosszú évek óta a legjobb, legeredetibb és legfontosabb zombifilm. Visszavezette a zsáner szívébe az öncélú geekeskedés bullshit-sűrűjében elveszett lényeget: az embert.

2014. február 27.

The Big Steal

thebigsteal00.jpgA The Big Steal valószínűleg a „legvilágosabb” noir, amit valaha láttam – sőt, szinte nem is noir. A kategóriába inkább csak néhány cselekményelem, egy-két jelenet és fordulat, nameg a korszak, a közeg miatt illeszthető be – értsd: 1949-et írtunk, és a műfaj teljes erővel robogott, visszatekintve pedig nagyjából minden filmet noirnak neveznek, ami fekete-fehér volt, és a bűnről szólt (arról persze, hogy ez így mennyire indokolt, lehetne vitatkozni). Plusz a The Big Stealnek van a főszerepben egy Robert Mitchumja, aki szokás szerint nagyszerű, a rendezői székben meg egy Don Siegelje, aki már a Piszkos Harry előtt bő 20 évvel is tudta, mitől döglik a légy.

A magát századosnak kiadó Duke Halliday egy táskányi pénz birtokában lévő, Fiske nevű férfit üldöz fél Mexikón keresztül. A menekülőnek a nemrég még majdani, de most már nyilván sosekori felesége, Joan (Jane Greer) is a nyomába ered, ugyanis Fiske tőle is megfújt 2000 dollárt. Duke az amerikai hadsereg hadnagya, a pénz, amit most kerget, az ő gondjaira volt bízva – de nem ez az egyetlen problémája. Az igazi százados, Vincent Blake őt, az üldözőt üldözi, ugyanis meg van győződve róla, hogy Duke magának nyúlta le a hadsereg zöldhasúit.

A The Big Steal kis túlzással egyetlen nagy üldözési jelenet. Duke és Joan a porzó mexikói utakon száguldanak Fiske nyomában, az ő sarkukban pedig Blake lohol hasonló állhatatossággal. Siegel ért a tempóhoz, a film alig 70 perce megállás, pöcsölés, üresjárat nélkül zakatol előre, és amikor éppen nem autógumik csikorognak, és nem fegyverek dörögnek, akkor dialógusok csattognak. A lendületes akciófilm tipikus vonalvezetésű, de a tipikusnál jóval frappánsabb, energikusabb, kedvesebb/szemtelenebb szerelmi szállal/nemek harcával egészül ki (a férfias és kemény, de kedélyes Mitchum és a bájos, de határozott és csípős Greer remek páros), a komikumhoz pedig még egy mexikói rendőrkapitány ötletesen, finoman felvázolt karaktere is hozzátesz. A szereplőgárdából csak Blake-et kihagyó szállodai jelenet (rövid pihenő a hajsza közepette) egy fél filmre való helyzetkomikummal zsonglőrködik.

A The Big Steal a fentieknek megfelelően egy kellemes, ártalmatlan kis film, és csak nyomokban lelhető fel benne a noir súlyos, mindent elborító sötétsége, nyomosztó álomszerűsége, morális ambivalenciája és fatalizmusa. Ez inkább „csak” egy szórakoztató, lendületes akcióvígjáték-limonádé, olyasmi, amit a ’80-as években Mel Gibsonnal csináltak volna meg. De azért a fináléján otthagyta a kézjegyét a tény, hogy a noir aranykorában készült: amikor a kép a mexikói hegyek és sivatagok vadromantikus tájairól beszűkül egy kis, sötét szobába, amiben annak rendje és módja szerint előkerülnek a fegyverek, az árulások, az ökölharcok és a hullák, a The Big Steal majdnem katapultálja magát a nagyok közé. Majdnem. Más kérdés, hogy így is messze emlékezetesebb azok többségénél, amiket Hollywood manapság akar eladni akár az „akció”, akár a „vígjáték” címkével.

2014. február 19.

Milano Calibro 9

milcal1.jpgFernando Di Leo poliziesco trilógiájának első része úgy indul, mint egy rakéta. Alvilági tranzakció zajlik, drog és 300 000 dollár cserél gazdát a nyílt utcán, több küldöncön keresztül. Mire a folyamatot felügyelő két rosszarcú, szeme-sem-áll-jól, ha-nem-tetszik-ahogy-nézel-elvágom-a-torkod alakhoz eljut a pénzzel teli csomag, már nincs benne pénz, csak holtsúlyként szolgáló papírfecnik. Mivel a fiúk nem hisznek a dollár spontán papírrá mutálódásában, gyorsan megszületik a következtetés, hogy valaki most nagyon boldog az ő kárukra, és mivel se nem túl megértőek, se nem túl türelmesek, megveszett tornádóként indulnak visszafelé a küldöncláncon. Ütnek, fojtanak, vágnak, nincs pardon, nincs kegyelem, nincs alku, és mikor nem tudnak meg semmi hasznosat, összekötözött áldozataikat egy barlangban hagyják ott egy marék égő kanócú dinamit társaságában. Nincs is ennél természetesebb módja a leszámolás, a nyomeltüntetés és a példát statuálás kombinációjának. De kár a gőzért: a pénznek semmi nyoma.

Három évvel később: Ugo frissen szabadul a börtönből, Rocco, az előbb említett rosszarcúak rosszabbik arcúja már vár rá. Annak idején minden más nyomot felgöngyölítettek (értsd: kinyírtak mindenkit, akinek köze volt a dologhoz), csak Ugo maradt, akit a renderőség órákkal a tranzakció után kapcsolt le egy rablási kísérletben. Ki más nyúlhatta le a pénzt? A kisstílű, faék egyszerűségű és jéghideg Ugo hiába bizonygatja, hogy ártatlan, senki nem hisz neki, még saját barátnője sem. A bandavezér, az Americano visszaveszi alkalmazásába, hogy rajta tarthassa a szemét: úgy okoskodik, hogy Ugo előbb-utóbb előkaparja rejtekhelyéről a dohányt, hogy lelépjen vele, és akkor elkapja.

milcal2.jpgAzt az őrült tempót és brutális intenzitást, amivel a Milano Calibro 9 indít, képtelenség fenntartani. A rakétastart után le KELL lassulnia, de ettől még nem lesz kevésbé érdekes. Gastone Moschin fantasztikus, visszafogott erőtől szétrobbanni akaró alakításában Ugo ugyan egy piti senkiházi, ám szinte félelmetes higgadtságával képes szimplicitását valamiféle, már-már misztikus bölcsességgé és erénnyé formálni. Bármilyen súlyos, alárendelt szituációban van is, bárhogy veri rajta a port újra és újra a harsányan üvöltöző és gesztikuláló Rocco (Mario Adorf folyamatosan pumpálja kifelé mindazt az energiát, amit Moschin elfojt), folyton az az érzésünk, hogy Ugónál van minden kártya, csak még nem jött el az ideje, hogy kijátssza azokat. Lélegzetvisszafojtva várod, hogy gyűjtögetett, tartalékolt dühe, ereje és agressziója elszabaduljon. El fog.

A mellékkarakterek az egykori nagyágyútól, Don Vincenzótól a mostani guruig, az Americanóig, jönnek-mennek, és az alvilág szabályairól, kódjairól beszélnek, bár ők is tudják, hogy azok az idők, amikben ezeknek még volt jelentőségük, rég elmúltak – ha voltak egyáltalán olyan idők, és nem csak valamiféle mesterségesen kreált nosztalgia fantazmagóriái. A poliziescók, természetükből fakadóan eleve kérlelhetetlenül zsigerelték ki az amerikai maffiafilmek romantikus ábrándjait a lojalitásról és a családról, a Milano Calibro 9 pedig különösen nyersen leplezi le a betyárbecsület hazugságát, az álértékek mögötti mocsok, árulás, kapzsiság és kisstílűség orgiáját.

milcal3.jpgA rendőrfelügyelő szépen berendezkedett ebben a világban. Nem strapálja magát túlságosan, hagyja, hadd takarítsák fel egymást a város szemetei, liberális helyettesének a gazdagokat védelmező, a szegényeket kizsigerelő, bűnbe hajszoló társadalmi rendszer elleni felszólalásait pedig maró gúnnyal söpri le a válláról. A bűnözési hullámmal kapcsolatos korabeli szempontok kissé sarkítva, de beszédesen jelennek meg a két zsaru karakterében (és ennek a szálnak csak a közeg tágabb ábrázolása szempontjából van értelme, a cselekmény meglenne nélküle), és bár érezzük, hogy a leugatott helyettes nem beszél hülyeséget, a poliziesco cinizmusából/realizmusából (a kívánt szó világnézetnek megfelelően aláhúzandó) egyesen következik, hogy a felügyelőnek lesz igaza. Vagy, hogy még ha a másiknak van is igaza, akkor sem számít. „Nagy a felfordulás, de a főnök örül” – mondja egy zsaru egy gengszterek hulláival teli mészárszékre utalva.

A folyton ide-oda taszigált, vert, megalázott, leszart, és mindezt sztoikus nyugalommal viselő Ugo a tipikus, bármikor beáldozható underdog, nem lehet nem szorítani érte, és egy idő után már nem is azt reméled, hogy bebizonyítja az ártatlanságát, hanem azt, hogy tényleg ő a tolvaj, és átbaszik mindenkit, és viszi a pénzt, és bemutat ennek az egész fertelmes, álságos közegnek. Amikor a fináléban a megdöbbentő pálfordulást produkáló Rocco, Ugo iszonyúan dögös csaja (Barbara Bouchet klubos táncjelenete termeli a nyálat rendesen) és még valaki közt végleg eldől minden, a katarzis megdöbbentő erejű lesz, és egyrészt keserű, másrészt – utólag visszagondolva – teljesen evidens. Mert mégis, mi másra számíthattunk?

Tovább a múltba