A SNOWPIERCER végül megmenekült a vágóollóktól Amerikában (a forgalmazó Weinsteinék ugye ki akartak nyiszálni belőle 20 percet), viszont cserébe csak limitált bemutatót kap.
A PREACHER tévésorozatos adaptációja sok év tökölés után végre révbe ért! Az AMC-nél fog megvalósulni, a Breaking Bad producere, Sam Catlin showrunneri felügyelete alatt, a producerek és az írók pedig Seth Rogen és Evan Goldberg lesznek. Nem rossz, én azt mondom, egyáltalán nem rossz (mindenképpen jobb, mint egy-két korábbi terv, pl. a kétórás mozifilm).
Az AMERIKAI ISTENEK tévésorozat-adaptációja újra a láthatáron, miután tavaly ősszel (sajnos) bedőlt az HBO hat évados terve. Ezúttal a FreemantleMedia (Tomorrow People) szedte össze magának a jogokat - meglátjuk, mi lesz belőle, elvileg maga Gaiman is része a projektnek executive produceri minőségben.
Még egy Neil Gaiman-hír: a BBC az ANANSI FIÚK-ból (ami az Amerikai istenek egyfajta spin-offja) csinál minisorozatot.
Az őszi hírekkel ellentétben Will Smith mégsem lesz benne a FÜGGETLENSÉG NAPJA folytatásaiban. A film elkészülését ez nem fogja befolyásolni, mert Emmerich és Dean Devlin előrelátók voltak: két forgatókönyv-változatot írtak, egyet arra az esetre, ha Smith elvállalja a szerepet, egyet arra az esetre, ha nem.
Paul Bettany fogja alakítani az android(szerű) Víziót az AVENGERS: AGE OF ULTRON-ban. A színész az első részben és a Vasember-filmekben Stark J.A.R.V.I.S. nevű mesterséges intelligenciájának hangja volt, szóval Vízió nyilván abból fejlődik majd tovább - ha hűek maradnak a képregényhez, akkor Ultronnak köszönhetően.
John Scalzi REDSHIRTS című regényéből (szatirikus sci-fi, ami akár egyfajta Star Trek-paródiaként is értelmezhető) minisorozatot csinál az FX. Érdekes lesz.
Ben McKenzie (Southland) játssza majd a fiatal James Gordont a GOTHAM tévésorozatban. (Fun fact: ő volt Batman hangja az Első év animációs adaptációjában.)
A SyFy tévésorozatot csinál Brian Wood és Riccardo Burchielli képregényéből a DMZ-ből, amiben egy riporter a közeljövőben a demilitarizált zónává vált Manhattanben ragad egy második polgárháború idején.
A Marvel belőtte 2016-ra a GUARDIANS OF THE GALAXY 2-t. Persze, ha az első rész bukik, akkor jó eséllyel ez terv is, viszont nyilván meg kell mutatniuk, hogy bíznak a filmjükben.
A Fox és Josh Trank rendező egy nagy nevet akarnak az új FANTASZTIKUS NÉGYES mozi Doctor Doomjának a szerepére, és keresésüket nem korlátozzák a férfinemre. Szóval, lehet, hogy Victor von Doomból Victoria von Doom lesz. (A feketebőrűvé változtatott Johnny Storm ugye már megvan - Michael B. Jordan - Reed Richardra Miles Teller tűnik befutónak, Sue Storm pedig vagy Emmy Rossum vagy Kate Mara lesz.)
Úgy tűnik, Seth Gordon (Förtelmes főnökök, Személyiségtolvaj) fogja rendezni az UNCHARTED mozifilmet David Guggenheim (Védhetetlen, Elárulva) forgatókönyvéből.
TRAILER - Schwarzenegger durvul: red band trailer a SABOTAGE-hoz.
Magam is meg vagyok lepve, de egyre élvezetesebbnek találom a DC aktuális nagy crossoverét (az első az Új 52 óta, ami egy egész rakás sorozatra kiterjed), a Forever Evilt. Pedig mindaz, amiből kinőtt (jelesül a Trinity War), egyenesen katasztrofális volt, és nem sokon múlt, hogy ebbe az eventbe már bele sem kezdtem, aztán pedig az nem múlt sokon, hogy félbe nem hagytam, ugyanis az első néhány rész nem bizonyult valami acélosnak. Szóval: a Földet megszállja a Crime Syndicate, ami a Justice Leage egy alternatív világbeli, gonosz verziója, a maga aljas Batmanével, Supermanével, Wonder Womanjével és így tovább. Az első támadásuk olyannyira sikeres, hogy lényegében szűk órák alatt eltakarítják az útból a hősöket, és átveszik az irányítást a világ fölött. A DC Univerzum saját gonosztevőinek nagy része felsorakozik mögöttük, kivéve néhányat, akiknek nem fűlik a foguk az idegen uralomhoz – az élükön természetesen Luthor áll. Csapata az ellenálló Batmannal és Macskanővel szövetkezve igyekszik visszavenni a Földet a Crime Syndicate-től, ám nem tudják, hogy annak tagjai nem puszta hatalomvágyból jöttek erre a világra: a sajátjukat elpusztította valami sötét, óriási erő, ami ide is követte őket. A Trinity War mindenféle erőltetett, karót nyelt ősmisztikus baromsága után Johns visszatér az oldschool egyszerűséghez – és visz bele egy ügyes csavart. A világot nagyrészt gonosztevőknek kell megmenteniük más gonosztevőktől, és az író baromi jól bánik ezekkel a karakterekkel. Mind a Crime Syndicate, mint a Luthor vezette ellenállás tagjai jól meghatározottak, mindegyiküknek megvannak a remek pillanatai, néha pedig (mint Luthor és Bizarro groteszkül kedves viszonyánál, vagy Batman realizációjánál, hogy ezeknek a rosszfiúknak most nem fog parancsolni, még akkor sem, ha egy oldalon állnak) Johns kifejezetten kitesz magáért. A jelenleg többnyire silány DC-s felhozatalhoz képest meglepően jól megírt és jól megrajzolt sorozat, ami érezhetően még mindig tartogat meglepetéseket. (Rusznyák Csaba)
Adventure Time 2014 Winter Special #1
Történet és rajz: Luke Pearson, Jeremy Sorese, T. Zysk és mások KaBOOM! Studios
Utoljára talán a Cartoon Network kísérletezős kedvű, vérfrissítésre kész időszakában éreztem úgy, hogy itt valami egészen más, több rétegben is élvezhető rajzfilmekbe botlottam: ekkor indult útjának a zseniális Genndy Tartakovsky számos, azóta is időtálló kreálmánya, a Dexter’s Laboratory, a Samurai Jack és a Powerpuff Girls. Sikerült olyan animációs gyöngyszemeket teremteni, melyek gyerek- és felnőttfejjel egyaránt élvezetesek és humorosak voltak: úgy szórakoztatta a kisebbeket, hogy közben folytonosan popkulturális utalásokkal kacsintott ki a szüleikre, és egészen komoly témákkal is foglalkozott. Pendleton Ward valami nagyon hasonlót művelt 2010-ben, amikor sikerült meggyőznie a Cartoon Networkot, hogy adjon esélyt a sorozatának, amelyben a világ utolsó kisfiúja és utolsó kutyája kalandozik egy színes, mesés, fura lakókkal teli világban. Ebből valami olyan sült ki, amire talán senki nem számított, legkevésbé maga Ward: egy posztapokaliptikus, horrorisztikus cukorvilág, ami tele van felderítetlen romokkal, és amiben az utolsó embergyerek hű kutyájával Dungeons & Dragons szerepjátékba illő kalandokra indul. Mind a karakterek, mind a vizuális világ, mind a témák, mind a szinkron telitalálat: Finn ősnemezisét maga Ron Perlman szinkronizálja, az egyik epizód a Holtak hajnalának feldolgozása (szó szerinti dialógusokkal az eredeti, 1978-as filmből), a szexualitás, a halál, a barátság témája minduntalan felmerül nagyon finom, intelligens megközelítésben: mindez egy gyerekműsorban. Ez csak a jéghegy csúcsa, a sorozat mélységeinek feltárása megér egy külön cikket. Ami jelen pillanatban lényeges az az, hogy az Adventure Time! képregényváltozata mindenben hű marad az éppen ötödik évadánál tartó nagyobb testvéréhez: a nagy kiadóktól teljesen független írók és grafikusok a legjobb formájukat hozzák, és szinte lubickolnak rájuk bízott rövidebb-hosszabb történetekben. Gyerekmatiné sosem volt ilyen szórakoztató felnőttfejjel. (Nagy Krisztián)
Rover Red Charlie #3
Történet: Garth Ennis Rajz: Michael Dipascale Avatar Press
Már megint valami globális zombijárvány – vagy olyasmi. Az emberek a 28 nappal később, vagy – ha már Avatar és Garth Ennis – még inkább a Crossed sztorijához hasonlóan dühöngő, gyilkos, agyatlan vadbarmokká válnak, a világ pedig annak rendje és módja szerint, szépen csordogál lefelé a vécén. Csakhogy ezúttal Ennis belevisz a történetbe egy jópofa gimmicket: a főszereplő három kutya, Rover, Red és Charlie, akik döbbenten és tanácstalanul nézik, ahogy az „etetők” irtják egymást, és mindent lerombolnak maguk körül. Bár az első két részben is volt vér és gonoszság, az író meglepően visszafogta magát saját munkáihoz, és főleg, saját avataros munkáihoz képest – de a harmadikban csak előbújik a szög zsákból. A főszereplők kiszabadultak a pokollá vált Manhattanből, és az idillinek tűnő vidéken szembetalálják magukat egy bazinagy kutyával, ami hagyján, hogy egy embert tart láncon, de ráadásul, a seggét nyalatja ki vele – és ez nem költői túlzás. Szóval a világ enyhén szólva kifordult magából, és Ennis ezt a maga sajátosan szofisztikált, cizellált, visszafogott módján adja tudtunkra. Egyébként persze rohadtul vicces és beteg az egész, de ennél azért többről van szó: a „kutyával mindent el lehet adni” szabály még a gore-ral zsúfolt apokalipszisre is vonatkozik, így a Rover Red Charlie a szerző tapintható gonoszsága mellett őszintén megható és melegszívű is. A kutyák nagyszerűen kitalált, nemcsak fajtájuk és külsőségeik, de jellemvonásaik mentén is jól megkülönböztethető karakterek, nyelvezetük ügyesen kitalált (ember = etető, víz = splash, hűtő = hideg doboz; bár a következetesség itt-ott csorbul, mert ahhoz képest, hogy pl. a „sziget” szót nem ismerik, a „bitch” használatával igen jól boldogulnak), a kutyaszemmel bemutatott világ pedig részről részbe szépen tágul és gazdagodik. Az meg természetes, hogy a felvetett témák (bátorság, másoktól való függés, a tudatlanság átka és áldása) nyilván jól leképezhetők lennének emberi figurákra is. Michael Dipascal rajzai korrektek, a kutyák realisztikus, egyben kifejező ábrázolása egész jól megy neki, viszont szerencsés, hogy a sztori mostanra kikerült a nagyvárosból, mert annak kaotikusságát csak igen szerényen tudta megjeleníteni. Ez így első (harmadik) blikkre kifejezetten érdekes, szórakoztató és ötletes, mindenképpen jobb, mint Ennis Crossed-ja, ami azóta önálló franchise-zá nőtte ki magát. (Rusznyák Csaba)
The Adventures of Apocalypse Al #1
Történet: J. M. Straczynski Rajz: Sid Kotian Joe’s Comics
Straczynski 2013-ban indította újra be a saját imprintjét az Image kiadó szárnyai alatt, mely egy nagyszerű (Ten Grand), egy vérszegény (Protectors Inc.) és egy egyenesen pocsék (Sidekick) sorozatot eredményezett. A 2014-es évet nyitó Apocalypse Al könnyed noir komédia, melynek főszereplője a megtévesztő cím és borító ellenére egy tökös magánnyomozónő, Allison Carter, akinek specialitása az elveszett és szabadon kóborló apokalipszisok megtalálása és hatástalanítása. Megbízói jobbára a titokzatos Bizottság tagjai, akik kemény és megbízható aranyérmékben fizetnek, azonban meglehetősen szűkszavúak a munkák veszélyfaktorának részleteit illetően. Allison legjobb barátai zombik, leghatékonyabb informátora pedig Max, a próféta, aki egy pasadenai híd alatt él, és folyamatosan pergő Youtube-csatornája van a jövő eseményeire. Ennek egyetlen hátulütője, hogy így elég kevéssé beszámítható és összeszedett, amikor a segítségét kéri, hogy megtalálja a Kulcsok Könyvével kísérletező mániákust, aki kaput akar nyitni a Pokolba. A sztori kissé olyan, mintha Straczynski görbe tükröt tartana a saját éppen futó másik sorozatának, a Ten Grandnek, de az ügyesen elhelyezett poénok jobbára ülnek, és a hasonló zsánerű The Real Ghostbusters rajzfilmszéria írásán edződött polihisztor úgy tűnik, még képes a megfelelő mederben tartani a hangulatot, a humor egyelőre se nem erőltetett, se nem sótlan. Az első szám alapján, mely jól láthatólag csak egy expozíció a történet velejéhez, nehéz messzemenő következtetéseket levonni, de az új jövevény, Sid Kotian éppen csak átlag feletti rajzstílusa ellenére is egyelőre bizalmat szavazok a meglehetősen nőies külső és férfias belső jegyekkel rendelkező Allisonnak. (Nagy Krisztián)
The Twilight Zone #2
Történet: J. M. Straczynski Rajz: Guiu Vilanova Dynamite Entertainment
A The Twilight Zone az egyik legjobb dolog, ami valaha történt a televíziózásban, J. M. Straczynski pedig az egyik legjobb író, akinek valaha köze volt az amerikai képregények világához – úgyhogy a kettő összeházasításának elvileg valami kivételes nagyszerűséghez kell vezetnie. Még nem kizárt, hogy így lesz, bár két rész után inkább vannak kétségeim, mint reményeim. A TTZ-nek jópár képregényes inkarnációja volt már, a legkorábbi még 1961-re nyúlik vissza, vagyis alig két évvel az eredeti tévésorozat debütálása utánra. Most a Dynamite Entertainment látott fantáziát benne, hogy újraélessze a franchise comic-változatát, és ehhez rögtön megnyertek két igen jól csengő nevet, egyrészt magát Straczynskit, másrészt a borítókért felelős Francesco Francavillát. (Guiu Vilanova, a sorozat rajzolója kevésbé impresszív fogás, de egész korrektül ellátja a feladatát – ellenben a színezés zavaróan stílustalan). A sztori szerint egy Trevor nevű, dollármilliókat sikkasztó vállalati nagykutya tudja, hogy simlisségei előbb-utóbb napvilágra kerülnek, és hogy elkerülje a végeláthatatlan börtönéveket, felkeres egy olyan titkos céget, ami teljesen új identitást ad neki – nem csak a nevét változtatják meg, de vérét, külsejét, ujjlenyomatait is. Mire végeznek vele, nem hogy az anyja, ő maga sem ismer magára. Csakhogy a vállalat, ami minderre képes, ezután valaki másnak adja az ő „eltörölt” identitását: Trevor hirtelen saját arcát látja a tévében, ahogy nem létező gerincességével felelősséget vállal tetteiért a törvény színe előtt. Csoda, ha ezután kissé összezavarodik? Straczynski kiválóan építette fel az első részt, de a másodikkal megbicsaklik a lendület. Trevor túl erőltetett, mesterkélt, sőt, egyenesen ostoba és hiteltelen körülmények közt válik üldözötté, és ez a fordulat az egész képregényre rányomja a bélyegét. Mindaz a lelki dráma pedig, amiről a sztori a thriller váza alatt szólni akar, és ami igen érdekesnek, izgalmasnak ígérkezik – hogy ti. mi történik, ha azt látod, hogy másvalaki sokkal jobban tudja élni a te saját életedet – egyelőre meglehetősen elnagyolt. Van ebben potenciál, de Straczynskinak bele kell húznia, hogy tényleg legyen belőle valami. (Rusznyák Csaba)
A kérdés eleve nem az volt, hogy a Robotzsaru-remake egyáltalán bekötheti-e majd az eredeti cipőfűzőjét, mert nyilván nem. Erre senki esélyt sem látott, és jó okkal, ez az ok pedig több az általában amúgyis igaz, „minden remake szar” tételnél. Verhoeven filmje csak ott és akkor tudott úgy működni, ahogy, azaz gondolj bele: a sötét cinizmusából, a velejéig gonosz média- és társadalomszatírájából, a műfajban máig megfejeletlen ultrabrutalitásából mi menthető át reálisan a mai álomgyárba, ami sokkal polkorrektebb, konformistább és gyávább, mint a ’80-as években volt? Én aztán igazán utálom a „régen minden jobb volt” mantrát szajkózni, meg Hollywood is mindig Hollywood volt, 10, 20 és 60 éve is, de attól még a tények makacs dolgok. Szóval a kérdés inkább az volt, hogy ez a remake – ha már egyszer el „kellett” készülnie – legalább önmagában megállja-e a helyét. És bizony meg, még ha elődjével ellentétben nem is fog nyomot hagyni.
Az író és José Padilha, a kiváló Elite Squad 1-2 (ezekről hamarosan bővebben) Brazíliából importált rendezője a fenti stúdióviszonyoknak és a mostani zeitgeistnak megfelelően értelmezték újra az eredeti film történetét és témáit. Könnyű lenne leírni a remake-et azzal, hogy a ’87-esben minden jobban működött (és valóban, kezdve a száraz és tragikus Peter Wellerrel , aki az itteni fináléban cameózik – Joel Kinneman határozottan gyenge utánzat), de Padilha a sztorit, a súlypontokat, a hangvételt és a stílust illetően is eléggé eltávolítja a saját verzióját Verhoevenétől ahhoz, hogy kénytelenek legyünk önálló alkotásként tekinteni rá.
A kaotikus detroiti állapotokat az amerikai külpolitika divatos, de jól előadott, és a cselekmény egészébe intelligensen beleszőtt ostorozása helyettesíti (egy ED-209-es már a nyitójelenetben szitává lő egy iráni gyereket – persze explicitást ne várjon senki), Murphy személyes bosszúja pedig másodlagossá válik az egész országot az orránál fogva vezető, a médiát gátlástalanul felhasználó vállalat mocskosságainak leleplezése mellett. Samuel L. Jackson médiaguruja az eredeti film szatirikus élének ugyan csak az árnyéka, de így is hatásos – Padilhának láthatóan kevésbé van kedve vaskosan kiröhögni a világ működését, mint anno Verhoevennek volt, ő jóval komolyabbra veszi a figurát (persze lehet, hogy külső behatásra - ötletei java részét saját bevallása szerint megvétózták).
A fokozatosan emberi öntudatára ébredő gép motívuma helyett a remake emocionális gócpontjában a címszereplő családjához való, kevésbé katartikus, de szépen végigvezetett viszonya áll – Murphy itt nem hal meg, nem törlik az emlékeit, viszont érzelmeit, emberségét az őt „megmentő”, vagy inkább őt létrehozó OmniCorp vállalat aktuális érdekeinek megfelelően manipulálják. Létezését eleve csak az indokolja, hogy az amerikai nép tart a világ minden pontján (agresszív, szitává lövős) békefenntartást végző harci robotok határokon belüli használatától – csak egy érző, „szerethető”, vagyis emberi terméket tudnának elfogadni. A cég így Murphy segítségével kényszerül eltörölni a gépek rendőri alkalmazását tiltó törvényt, ami potenciális milliárdoktól fosztja meg a részvényeseket.
A főhős tehát még csak nem is az OmniCorp egy „őszinte” tudományos áttörése és forradalmi terméke, hanem pusztán egy marketingfogás, egy eszköz az elzárt pénzcsap megnyitásához. Ennek a vállalati seggfejességnek az origójában Michael Keaton nagyszerűen hozza az elvtelen, de a reagani elődjénél a kornak megfelelően simulékonyabb, szemétláda vezérigazgatót (bár kicsit még így is sajnálom, hogy a korai tervekkel ellentétben nem Hugh Laurie kapta ezt a szerepet). Akcióból nincs túl sok - az agyatlan CGI-parádé vádját nyugodtan lehet ejteni - viszont ami van, az a PG-13-as besorolás ellenére is nyers és vad, Padilha rendezése pedig lendületes és iszonyúan energikus – Hollywood nyert magának egy második filmest Paul Greengrass mellé, aki tudja, hogy kell jól kezelni a kézikamerát. A film legjobb jelenete azonban se nem akciódús, se nem szatirikus. Padilha megmutatja, hogy mi maradt Murphy testéből, és ez a látvány olyan szívbemarkolóan, idegtépően, gyomorforgatóan kegyetlen és horrorisztikus, hogy egyenesen David Cronenberg húsrémálmai sejlenek fel. Azt hiszem, ez nem rossz egy mai blockbustertől.
„Mind megöltem, drága asszonyom, a legkisebb gyerektől a legvénebb boszorkáig, és három szekercét csorbítottam ki, mire szétvagdostam a hullájukat. Én Ancrathi Jorg vagyok. Tízezret égettem hamuvá Gellethben, és azt se tartottam túl soknak.”
Jorg király hét királyság uraként sem hajlandó megállapodni, nemhogy megszelídülni, különösen miután pápai bérgyilkos érkezik, hogy vérbe fojtsa éppen csak megszületett kisfiát. Nyughatatlan lelke a Pokol tüze és a Mennyek udvara között táncol, hiszen a császári trónusra lépve lehetőséget kaphat arra, hogy az emberiség maradékának megmentésével megváltást nyerjen. Már ha nem köpne a túlvilági létre és egy fabatkát is adna a bűnök mocskában fetrengő, esendő tömegek hitvány életéért. A kis Jorg hosszú utat tett meg idáig, és céljai látszólag húsz évesen sem változtak meg: puszta kezével kiszorítani az életet végletekig gyűlölt apjából, és felülni a császári trónusra. Az antihős ugyan az évek során sokat tanult, finomra, többdimenziósra csiszolódott, mint egy homályos, hibás gyémánt, de önmagát nem tagadhatta meg. Vajon elvárhatja-e bárki is egy önmagát mindenki más elé helyező szociopatától, hogy bárkit is megmentsen? Az önfeláldozás a bolondok és szentek sajátja, az előbbiekből túl sok van, az utóbbiakból túl kevés, Jorg pedig a legnagyobb jóindulattal sem sorolható egyik kategóriába sem.
A Széthullott birodalom trilógia harmadik kötete a kinyilatkoztatások és a revelációk könyve. Na nem bibliai értelemben, hiszen az Egyház az Ezernyi Napvillanás Napja után éppúgy vakon tapogatózik az univerzum működését illetően, mint a feudális jellegű középkorba süllyedt világ többi része, szemben Jorggal, akinek az események forgatagának középpontjában megadatik, hogy a színfalak mögé pillanthasson. A mágia működésének titka, a valóság manipulálásának nyitja az eredője mindazon eseményeknek, amelyek a Százak Háborúját a Birodalom egyesítésének kerékkötőjévé tették. A múlt szellemei titkos háborút vívnak a történelem folyójának felszíne alatt, hogy befejezhessék, amit egykor elkezdtek, és végre eltöröljék a nem csak önmagukra veszélyes, de a létezés szerkezetét az eresztékei mentén szétfeszegetni próbáló, kártékony embereket a Föld színéről. A tétek megemelkedtek hát, és így már nem csak Jorg, de az egész emberiség álmainak elérése forog kockán.
Lawrence továbbra is nagyon ügyesen, két idősíkot és két nézőpontot váltogatva meséli el egyrészt a bajtársait (na jó, szedett-vedett rablócsürhéjét) hátrahagyó Jorg Délre tett zarándokútját, melynek során teljesen kitárul a világ, ahogy a kötetek elején szereplő térképek is egyre nagyobb léptékűek, átfogóbbak lesznek, akárha csak a Fexler Brews által kapott nézőkarikát használnánk, másrészt az öt évvel későbbi császárválasztás intrikákkal tarkított és gyilkosságokkal szegélyezett utazását. A Holt Király mindeközben nem tétlenkedik, miután elfoglalta a Vízbefúlt-szigeteket, nyílt háborút indít a többi királyság ellen, kinyilvánítva igényét a császári trónra. A négyévente megtartott és mindeddig eredménytelen vyene-i kongresszus szabályai szerint választott követe a korábbról már megismert Chella, a nekromanta, aki már többször is sikertelenül tört Jorg életére és aki most az Arany Őrség oltalma alatt, fekete hintóban tart a császárválasztás helyszínére. Az egykor vad és zabolátlan hercegfiúnak így most minden tapasztalatát, a vándorútjai során felszedett tudását és szövetségeseinek sorát kell csatarendbe állítania, hogy elkerülhesse a merényleteket, a politikai buktatókat és megóvhassa a családját a császári cím felé vezető úton.
Az első kötet kapcsán sokan kritizálták a szerintük kevéssé hiteles, felnőtt fejjel, hidegen és mindenféle erkölcsi gátlás nélkül gondolkodó tizennégy éves főhőst, de a harmadik kötetre világossá válik, hogy ez szerzői szándék volt: az ebből az origóból elinduló jellemfejlődés gyönyörű és részletesen kidolgozott ívet ír le, hogy egy igazán jelentőségteljes, katartikus végkifejletbe vezessen el minket. A választott egyes szám első személyű elbeszélésmód ebből adódóan nagyon is céltudatos volt, hiszen ugyanolyan fontos, hogy mi játszódik le Jorg fejében, mint hogy mi történik azon kívül: nem csak Jorg változtatja meg maga körül a világot, hanem a világ is hatással van reá. Nagyon személyes megváltástörténet ez, mely rendkívül ügyesen adagolja, pontosabban rejti el az érzelmeket, amelyek működőképessé és emlékezetessé teszik Jorg végső döntését, mely egyúttal egy világ történelmén is örökre nyomot hagy.
Nem tagadom, amellett, hogy a Tövisek császára valóban rendkívül kellemes olvasmány, a legnagyobb benyomást a magyar fordítás ritka magas színvonala mellett mégis az tette rám, hogy Lawrence nagyon fegyelmezetten, mi több, acélos elszántsággal törekedett arra, hogy egy lezárt, kerek egészt alkotó művet tegyen le az asztalra. Gerinc kell hozzá, hogy ne csábuljon el az ember a soha be nem fejezett vagy celluloidba fulladó, ámde fenemód jövedelmező ösvények felé, márpedig a sikerből adódóan erre igazán lett volna alkalma. Az erről alkotott, igen markáns véleményét egy utószóban velünk is megosztja és én minden szavával egyetértek. Emelem tehát kalapom mind Lawrence, mind Jorg hősies önfeláldozása előtt és úgy intek búcsút a Széthullott, majd Egyesített Birodalom lakóinak: ez egy szép és tartalmas utazás volt. Köszönöm nektek!
- Justice is my province, Marshall. My and mine alone.
Oklahoma állam, 1889. A polgárháború közel két és fél évtizede véget ért, a pionírhangulatú vadnyugat napjai már rég leáldoztak, lassan rend és jog lesz úrrá a vad peremvidéken. Béke van, kormány, és egységes törvény, ideje felszámolni a régi világ maradványait – már ha azok hagyják magukat, és ha ugyan az egykori, kaotikus, és az új, szabályozott berendezkedés csakugyan élesen, egyértelműen elválaszthatók egymástól. Hiszen az egykori, férfias értékeket nem lehet csak úgy kinyírni holmi dekrétumokkal, a fele részt indián lakta, törvényen kívüliektől hemzsegő vidék pedig, politika ide vagy oda, mit sem változott. Sok a köcsög, kevés a biztonság, rossz emberek pedig mindig vannak. Hol is ér véget az intézményes igazságszolgáltatás, és hol kezdődik az önbíráskodás? Egyáltalán mi is különbözteti meg a kettőt egymástól egy olyan környezetben, ahol az igazságot az erőviszonyok szabják meg? Mi az istent tehet az egyszeri, erkölcsileg érzékeny egyén, ha bekerül ebbe a darálóba?
Márpedig Jebediah Cooper, a marhapásztorrá avanzsált egyszeri seriff (azaz a Dollár-trilógia után frissen sztárstátuszba emelkedett Clint Eastwood) bekerül, merthogy a jóhiszeműen vásárolt gulyájáról kiderül, lopott volt, a tényt feltáró úriemberek pedig minimális teketóriával meg is lincselik szegényt, ahogy illik. Az akasztás közben a csőcselék érzékenyebb tagjai részéről ugyan felmerül néhány kétely eljárásuk megalapozottságát illetően, de ha már úrrá lett rajtuk a hangulat, pillanatok kérdése félresöpörni ezeket. Szegény Cooper lóg, míg az utolsó pillanatban le nem akasztja a fáról egy pont időben arra bóklászó marshall. Ne ítélkezzünk elhamarkodottan, a mentőakció se nem önzetlen, se nem a western-romantika által diktált önkényes dramaturgiai elem. Szimplán arról van szó, hogy Oklahoma főbírája, az Akasztóbíróként is emlegetett, az egyébként valós történelmi személyről (Isaac Parker, tessék utánanézni) mintázott Judge Fenton imádja a bitótáncot, csak azt nem szenvedheti, ha nem ő veri hozzá a taktust. Cooper ártatlansága hamar tisztázódik, Fenton bíró pedig hevenyészetten siet kielégíteni bosszúvágyát: seriffcsillagot biggyeszt ingére, azzal a kikötéssel, hogy az őt meglincselő férfiakat lehetőleg élve szállítsa be, különben hitele még csorbát szenvedne, és netán ismét a kötél rosszabbik végén találná magát.
A western műfajánál ideálisabb közeget keresve sem találni Amerika egyébként alig létező teremtésmítoszának elmesélésére, ez viszont óhatatlanul ahhoz vezetett, hogy a korai, '40-es, '50-es évekbeli, a témát érintő mozik leginkább a német Heimatilfmekhez hasonlóan agyonidealizált, negédes, álságosan nosztalgikus hangot ütöttek meg, valóságközeliségük és relevanciájuk nagyjából a kínai piacon árult villogó szentképek és a tényleges vallási meggyőződés viszonyára emlékeztetett. Azt kijelenteni, hogy a 60-as évek végén, főként Leone munkásságnak köszönhetően az amerikai western végre magára talált, egész biztosan merész, de talán nem teljesen alaptalan, merem is reszkírozni.
Hollywood ötlettelensége és görcsös másolási kényszere ugyanis a legkevésbé sem új keletű probléma – hogy is lehetne, mikor az Álomgyár üzleti modellekben és profitban gondolkozik, ahogy tette mindig is. Így történhetett, hogy miután Olaszország nem csak, hogy kölcsönvette a westernt, de még a Diadalív alatt is áthajtott vele, Hollywood észbe kapott, és visszaragadta a receptet, amit ugyan maga talált ki, de más tökéletesítette. Jellemző megnyilvánulása ennek, hogy Eastwood a Dollár-trilógia előtt csak egy sidekicket alakító, feltörekvő színész volt egy TV-sorozatban (az egyébként egész pazar Rawhide-ban), utána viszont saját produkciós cégével, a főszerepet elvállalva forgathatta le a Hang 'em high-t, később meg számtalan másikat – igaz, az már nem fért bele, hogy a Névtelen Férfihoz hasonló amorális antihőst alakítson, helyette ledobta mosatlan poncsóját, hogy a velejéig erkölcstelen környezet egyetlen erkölcsös jófiújának frissen vasalt ingébe bújjon.
A Hang 'em high érdekes tartalmi és formai tótágast produkál: láthatóan hibátlanul mondja fel az Italóktól lemásolt házifeladatot, amennyiben a vadnyugati világ komplex és ambivalens, ugyanakkor az egészet felülírja az a bagatell hozzáállás, miszerint a főszereplőnek jónak kell lennie (meg még szerelmesnek is, ahogy azt a film utolsó negyede tök fölöslegesen az arcunkba dörgöli). Egyszerre spagetti és americana, kritikus és idealizált, mély és sekély. Nagyjából pont azt adja, ami várható azután, hogy Hollywood lemásol egy formulát, amit eleve róla másoltak, csak ezúttal éppen egy bátor forgatókönyvből kiindulva, és egy ügyes rendező közreműködésével.
A sztori végkifejlete aztán ennek megfelelően furcsa, lezáratlan, de ezt már simán erényként értékelném: happy end ugyan van, de csak viszonylagosan, merthogy főhősünk valahogy úgy jár, mint maga a film is. Két világ között őrlődik, és bár végső megoldást nem lel, nem is lelhet, de legalább egy talpalatnyi teret kiharcol magának, ahol csöndben, magányosan, de övé a győzelem.
Hogy - stílszerűen - ítéletet hozzak: jó, sőt nagyon jó film lehetne ez, ha eldöntené, mit is akar pontosan. Drámaként pont azért nem működik, mert a kritikus pontokon mindig visszarohan az idealizmus anyai szoknyája mellé, feelgood-westernként meg azért nem, mert a legizgalmasabb, legszórakoztatóbb pillanatokban is roppant kényelmetlen kérdéseket vet fel. Műfajilag és tartalmilag egyaránt hibrid a javából, így aztán rajtunk, nézőkön múlik, hibáira, vagy erényeire koncentrálunk-e inkább.
Kétféle ember van. Aki olvasott már Parker-könyvet, és aki nem. Előbbiek: keblemre cimborák! Utóbbiak: nem tudom, hogy vagytok képesek így élni. Donald E. Westlake (álnéven: Richard Stark) 1963-tól 2008-ig (haláláig) 24 regényt írt Parkerrel, a metodikus, jéghideg, karrierista bűnözővel, minden idők egyik legnagyobb antihősével a főszerepben. A karaktert többször is próbálták filmvásznon visszaadni olyan színészekkel, mint Lee Marvin, Robert Duvall, Peter Coyote, Mel Gibson és legutóbb Jason Statham, de persze egyik sem ér az eredeti nyomába. És a legjobb Parker-adaptációk úgysem vászonra készülnek: Darwyn Cooke, akinél jobban kevesek értenek a képregény nyelvén a mai Amerikában, 2009-ben dobta piacra első graphic noveljét Stark halhatatlan figurájával. Ezt (The Hunter) eddig még három követte (a legutóbbi, a Slayground, nemrég jelent meg), és ha minden igaz, Cooke még többet is tervez. A Panelprogram rovat felélesztéséhez bármelyik eddigi kötetből választhattam volna tucatnyi képet, de…
…valahogy mindig ehhez tértem vissza. A harmadik graphic novel (az ötödik regény alapján, amiben a főhős és társai egy egész kisvárost rabolnak ki), a The Score elején található ez az egészoldalas panel, amin Parker úgy dönt, feltesz néhány kérdést a fickónak, aki azóta követi őt az utcán, mióta kilépett a hotelből. Namost, Parker baszomnagy ember, jókora kezekkel és masszív erővel, úgyhogy a kés előrántása az utolsó dolog, amit nyomoronc ellensége csinál ebben az életben (ennyit a kérdésekről), de a lényeg nem is ez. Hanem a kompozíció. A színek. A szöveg és a kép harmóniája – ha valaki valaha kételkedett volna abban, hogy Stark és Cooke kreatív házassága a mennyekben köttetett, csak nézzen rá erre a gyönyörűségre. A dinamizmus a lehulló kalappal, az, ahogy a késes férfi fehérrel való „kiemelése” jelentéktelenné teszi a fenyegetést, amit képvisel, a főhős arcát takaró árnyék és a homlok súlyos barázdái (I’m coming for you, mothefrucker), és persze azok a kezek, kiegészítve Stark szavaival… Félelmetes stilisztikai bravúr.
Míg a fél világ az éjszakai Super Bowl eredményén röhög, mi összeszedjük a szünetekben leadott geekfilmes spotokat: Amerika Kapitánytól Jack Baueren át Pókemberig mindenki kemény ass-kicking módban van. Megjegyzés: egy fél perces reklámidő idén (mint tavaly) 4 millió dollárba fájt a hirdetőknek.
Halálos iramban 8Need for Speed Még mindig nem látom sok értelmét ennek a filmnek, annak meg főleg nem, hogy Aaron Paul erre pazarolja magát, de meg kell hagyni, ezt a fél percet faszán összevágták.
A csodálatos Pókember 2 Az új Pókemberhez nem csak két spot érkezett (az első még pár napja), de a Super Bowl alatt felnyomtak a netre egy négy perces sizzle reelt is. Elnézve a trailereket, azt hiszem, Gwen szarban van. A film meg kezd egyszerűen csak "túl soknak" tűnni.
Amerika Kapitány: A tél katonája Ez ellenben még mindig mocskosul jól néz ki. A félperces spot mellé jött egy teljes hosszúságú, második trailer is, annyi akcióval, ami csak a csövön kifér.
Transformers: A kihalás kora Őszintén? már meg sem próbálom követni, mi történik. Mindenféle színes fémdarabok röpködnek mindenfelé. Yay! Vagy mi.
24: Live Another Day London elég szarul fest, de sebaj: Jack Bauer is back (meglettem volna a teátrális üvöltés nélkül a végén).
Monuments Men George Clooney új filmje nagyon coolnak tűnik, de a tengerentúli kritikusok már szétcincálták. Oh, well...
Csak a rend kedvéért: Pompeii, 3 Days to Kill és Noah Super Bowl trailerek, amiket már pár nappal ezelőtt is meg lehetett nézni.
Életre szóló sebhelyek, egy volt kurva és Arizona. Ez jár, ha az igazság érdekében átgázolsz mocskon, korrupción, halálon és rothadáson – és akkor még simán elmondhatod, hogy te jártál a legjobban. Mert más mondjuk csak egy golyót kap a szívébe – és ezzel még ő is könnyen ússza meg. James Ellroy Los Angeles-e valószínűleg a legnyomorultabb hely, amit egy író egy magát civilizáltnak tartó, valódi város alapján valaha megfestett. Persze, volt miből merítenie hozzá, nem is kellett a saját életénél továbbmennie: anyja meggyilkolása (tettes örökre ismeretlen), alkoholizmus, bűnözés, drogok. Teljesen érhető, hogy mindazt a nyomasztó, sötét dühöt, világfájdalmat, elkeseredést és illúziómentességét, amit beledolgoz a könyveibe, semmilyen film nem tudja maradéktalanul visszaadni. Ahhoz túl személyes, túl sok, túl elsöprő, túlságosan zsigerből jön. Hogy a Szigorúan bizalmas adaptációjából mégis filmtörténeti remekmű lett, ráadásul Hollywoodban, az akkora csoda, amihez hasonlóban Ellroynak és "hőseinek" soha nem volt részük.
A film három karakter, három zsaru pokolba merülésének története az 1950-es években. Ed Exley (Guy Pierce) a szabályok szerint játszó, törtető karrierista, aki egy előléptetés érdekében egyetlen vállrendítés nélkül dobja fel vétkes kollégáit a feljebbvalóinak. Bud White (Russell Crowe) a nőverő férfiakat megszállottan üldöző, nyílegyenes mentalitású, egy kurvába (Kim Basinger) beleszerető kemény fiú, akit kapitánya, Dudley Smith (James Cromwell) arra használ, hogy félholtra veresse vele azokat a gengsztereket, akik Mickey Cohen lesittelése után töltenék ki az angyalok városának alvilágában támadt űrt. Jack Vincennes (Kevin Spacey) elvtelen kirakatzsaru, másodállásban egy rendőrshow tanácsadója, aki 50 dolcsiért kapcsol le kurvákat és paráználkodókat, hogy kétes hírű "barátja", Sid Hudgens (Danny DeVito) szaftos botránysztorit írhasson róluk a Hush-Hush magazinba. A három nyomozó egy kávézóbeli tömeggyilkosság szétfutó szálain elindulva tárja fel a narancsfák, a sztárok és a csillogás mögötti valóságot.
A Szigorúan bizalmas az egyik legkiválóbb regényadaptáció, ami valaha készült. Ellroy súlyos, szövevényes, gonosz könyvmonstruma teljes egészében nyilván filmre vihetetlen, és Brian Helgeland nem is próbált görcsösen ragaszkodni az alapanyaghoz. Bátran, tucatjával szabadult meg a szálaktól, a karakterektől, és alaposan megvékonyította a főszereplők háttérét is – Exley apja és annak Walt Disney-ről mintázott, rajzfilmmogul barátja a legnagyobb áldozata a kurtításnak. Utóbbiak szála ugyan jócskán sűrítette a szart, amiben a karaktereknek a könyvben gázolniuk kellett, de egyébként bámulatos, hogy Helgeland milyen mesteri érzékkel őrzött meg mindent Ellroy szövegéből, ami annak az abszolút, gyönyörűen visszataszító esszenciája volt. A filmben óriási erővel lüktet a pénz, az etnikum és a hatalom mentén kurvanagy, áthághatatlan szakadékokkal megosztott város monumentális portréja – a házak alatt hullák bűzlenek, a rendőrkapitány saját alvilágot épít magának, a szenny akkora, hogy már rég az azzal való együttélésre rendezkedett be mindenki a takarítás helyett. A harcot megnyerte a bűn, a legalsóbb és a legfelsőbb szinteken is, és nincs mit tenni – talán nem is kell: ez része az amerikai álomnak. Nem annak, amit a tévében adnak el – az igazinak.
Annak a dühös megtisztító hadjáratnak a kilátástalanságát, amire a szereplők vállalkoznak, a könyvben feltáruló eposzi mocsok sokkal hatásosabban ábrázolja, mint a film ahhoz képest jóval befogadhatóbb közege. De Helgeland és Curtis Hanson rendező a komplexitás és a morális fertő elviselhetetlenségének enyhítéséért egy dinamikusabb, fókuszáltabb, mesterien levezetett cselekménnyel kompenzálnak: a film száguld, és csodálatos pillanatokkal készíti elő a lehengerlő katarzist. Ahogy a femme fatala fekete, csuklyás ruhában besétál az italboltba, ahogy Kevin Spacey arcára kiül a felismerés, amikor megérti, amikor Russell Crowe kezei alatt eltörik a szék támlája egy megerőszakoló vallatása közben, vagy amikor Rollo Tomasi neve (a film kreálmánya) hallatára Guy Pierce arcizmai olyan finoman rándulnak meg, hogy alig veszed észre. Ebben a filmben minden kép, minden motívum és minden színészi momentum abszolút csúcsra van járatva.
A regény az LA Quartet legkevésbé személyes, legtárgyilagosabb darabja – sokkal inkább foglalkozik Los Angeles részletekben gazdag és gusztustalan portréjának megfestésével, mint karakterei drámájával. Helgeland ezen változtat, és mindhárom főszereplőjét rálépteti a megváltás útjára. Kikényszerülnek megszokott szerepükből (együtt élni a szennyel), és kergetni kezdik az igazságot, ami már senki mást nem érdekel, ami talán már nem is létezik. Mert bizonyos dolgok felett még a mocskos és ignoráns zsaruk sem hunyhatnak szemet, ha másnap reggel még mindig terveznek felkelni és a tükörbe nézni. Ez akár még naiv hozzáállásnak is tűnhet Ellroyéhoz viszonyítva, kivéve, hogy Helgeland az egészet a visszájára fordítja Exley karakterével: a pedáns karrierista a fináléban egy puskagolyó sebességével szabadítja meg magát a szabálykönyv merevségétől, és keblére öleli a szennyet. Ez olyan kibaszott cinikus és gonosz, miközben pedig zsigerien kielégítő mivoltában tetszeleg, hogy talán még Ellroy maga is megtapsolhatta.
A tűpontosra írt sztorit, a mesteri alakításokat és azt a csodálatosan elegáns rendezést, amire manapság már nem képes az álomgyár (és Hanson maga sem), olyan nevek egészítik ki, mint Dante Spinotti és Jerry Goldsmith – a képek, a zene, az atomszféra, mind megismételhetetlen bravúr. A Szigorúan bizalmas az utolsó igazi, klasszikus stílusú hollywoodi mestermű.
Vincenzo Natali csak nem tud kimászni abból a kreatív árnyékszékből, amibe a Kocka és a Cypher után ejtette bele magát. A 2013-as Haunter ráadásul ugyanaz a kategória, mint előző próbálkozása, a Hibrid: érdekes, sokat ígérő koncepcióból, elegánsan indít, hogy aztán témáit és lehetőségeit mind beáldozza a tucathorror oltárán. Felfoghatatlan, hogy ha valaki (és itt most nyilván szúrós szemmel nézek az írókra is – egyikük már bizonyított korábban az említett Cypherrel) előáll egy ötlettel, azt utána miért faragja, illetve hát, mit faragja, darabolja, hasogatja addig, amíg csak a toposz magja marad belőle, amit eredetileg egy új szárba szöktetett volna.
Jó, nem mintha az az ötlet olyan forradalmi volna, hogy az elkúrása a modern kultúra tömeges jajgatásokat fialó tragédiájaként marad majd meg az utókor számára, de azért lehetett volna kezdeni vele emezt-amazt. Csak pont nem ezt.
A 15 éves Lisa szüleivel és öccsével él egy házban a ’80-as években, egyfajta bizarr időhurokban, amiről csak a lánynak van tudomása. Idétlen időkig-módon ismétlődik újra ugyanaz az átlagos hétvégi nap, pont Lisa 16. születésnapa előtt: kint sűrű köd, bent családi ebéd, családi tévénézés, szülői fejmosás, szennyes mosás, apróbb összezördülések, újra és újra – szürke hétköznap a végtelenségig? Még egy kurva mormota sincs benne. A rejtélyről hamar lehull a lepel: Lisa és családja halottak, a házat már réges-rég mások lakják, és rájuk most ugyanaz a veszély leselkedik, ami annak idején az ő vesztüket is okozta. Évtizedek óta egy sorozatgyilkos szellem öldösi a házban élő famíliákat (ennek az ingatlannak az értéke mostanra negatív lehet).
A film The Amityville Horror és The Others egyfajta hibridje, és ebből – legyintve egyet a „nyúlás” esetleges vádjára – átkozottul jó dolgokat ki lehetett volna hozni. Kezdve az ismétlődő napi rutin miatti horroros megtébolyodástól a halál, mint állapot feldolgozásán át a „fordított” kísértetházas koncepció megannyi kreatív lehetőségeinek kiaknázásáig. Helyette mindaz, amiből a Haunter indítja a sztoriját, csak egy hanyagul odakent gimmick marad.
Amint kiderül, hogy honnan fúj a szél, kik a jók, kik a rosszak és mik a szándékaik, az egész film belekényelmesedik a házas horrorok legszűkebb kereteibe, és elsüllyed a sablonosságban (pedig az első fél óra atmoszférája példás, és még az első csavar kivitelezése is meglepően elegáns). Jön a múlt levadászása (újságkivágások régi gyilkosságokról), a szabályok mechanikus lefektetése (a majdani felhasználásuk kiszámíthatóságának MINDIG bebizonyosodó gyanújával), a ház titkainak tipikus feltárása (rejtett ajtó, hullaégető kemence), a gyilkossal való fogócska, aztán a finálé, amiben – ki a franc hitte volna – a halottak visszavágnak a gyilkosuknak.
A felvetett témák és ötletek olyannyira elfüstölnek félúton, hogy a sztori kis túlzással csaknem ugyanígy lejátszódhatna, ha a főszereplői élők, és nem halottak lennének. És mivel a Haunter szigorúan atmoszférikus horror akar lenni (a gore-nak még csak a gondolata se merül fel), ez végképp kinyírja az élvezhetőséget.
Ami pedig Natalit és az árnyékszéket illeti: a rendező legközelebb az ABCs of Death 2-be forgat. Remélem, hozzászoktál a szaghoz, Vincenzo.
Harlan DeGroat (Woody Harrelson) aktuális csajával piálgat egy autósmoziban, a vásznon a Clive Barker novellája alapján készült Éjféli etetés pereg. Egy ponton Harlan úgy érzi, a nő tiszteletlen vele. Illedelmesen elkéri tőle a kajáját ("Give me that fuckin' hot dog") majd a mélytorkoztatásnak egy cseppet sem szexi formájában részesíti gyerekkar vastagságú szivarja segítségével. Mikor a szomszéd kocsiban ülő pár férfitagja nehezményezi ténykedését, kiszáll, szarrá veri a szerencsétlent, és ugyanezt helyezi kilátásba a mozi teljes közönségének. Főcím. Ilyen nyitány után okkal számíthatnánk hasonlóan brutális, vérmocskos, szemét folytatásra, az Out of the Furnace azonban behúzza a féket, szokatlan lassúsággal, megfontoltan építkezik, de szerencsére párszor még kivillantja a foga fehérjét.
Fekete füstöt okádó gyárkémények. Gépolajtól bűzlő műhelyek. Fény csak a hegesztőpisztolyod csövén szikrázik. Túlóra, dupla műszak, a jobb élet reménye helyett pusztán azért, hogy felszínen maradj. Kapaszkodsz, küszködsz, és senki nem mutat kiutat. A rabszolgameló után állott sör a kocsmában, körülötted ugyanazok a vesztesek, akik tegnap is itt voltak, itt lesznek holnap is, egészen addig, míg valamelyikőtök bele nem döglik a monoton robotba. A gyár hamarosan bezár, nem tudod, mi lesz utána, csinálod hát, amíg lehet, amíg engedik. Nem akarsz bajba keveredni. Tűröd a megpróbáltatásokat, összeszorított fogakkal mosolyogsz akkor is, mikor mindenki más már üvöltene. Egyetlen vagyonod az emberséged. Ragaszkodnod kell hozzá, minden körülmények között. Akkor is, ha a törvény azt mondja: csak tűrj tovább.
Russel Baze (Christian Bale) eleinte így tesz. Krisztusi alázattal hajt fejet sorsa előtt, bejár a gyárba, gürcöl inaszakadtáig. Tudja, hogy nincs más esélye. Igyekszik az élet örömeire fókuszálni: a gyönyörű Lena (Zoe Saldana) várja haza, és Russel szerencsésnek érzi magát, amiért a nő mellett lehet. Másra nincs is szüksége. A gyerekvállalást tervezik, minden esélyük megvan rá, hogy életük végéig együtt maradjanak. Russel követi a mintát, amit apjától látott, feláldozza magát családjáért, szeretteiért, mások érdekeit gondolkodás nélkül sajátjai fölé helyezi, attól boldog, ha a körülötte élők elégedettek. Öccse, Rodney (Casey Affleck) egészen másképp gondolja. Az iraki háború poklát többszörösen megjárt fiú számára az önfeladás nem opció. A halál torkából tért vissza, nem dobhatja oda magát aprópénzért, nem fogadhatja el, hogy az életet a tét nélküli tengődés jelenti. Ő többet akar. Minden áron. Egyvalamihez ért: kárt tenni a másikban. Erre képezték ki. Forrongó dühétől tüzelve megállíthatatlan a ringben. Illegális bunyók bajnoka lehetne, könyörög az alvilág legmélyebb bugyraiban is járatos John Petty-nek (Willem Dafoe), hogy vigye magával a keményebb helyekre. Oda, ahol a nagy pénz mozog. Ahol emelkednek a tétek. Petty sokáig ellenáll, félti a srácot, de végül úgy dönt, tesz vele egy próbát. És itt jön a képbe a film elején látott Harlan DeGroat, az immorális, gátlástalan, mizantróp anyabaszó.
Az Out of the Furnace egy hagyományos bosszúfilmhez képest kifejezetten messziről indít, a lényegi konfliktus kibomlásáig egészen a játékidő feléig kell várnunk. Scott Cooper rendező (Őrült szív) számára a főszereplőkben zajló lelki folyamatok fontosabbak, mint a bosszúállás vérgőzös bemutatása. Mindenre hagy időt, nem rohan ész nélkül az események sűrűjébe, tisztázza a motivációkat, gondosan vázolja a szereplők közti viszonyokat. A szándékolt megfontoltság értékelése befogadófüggő, az viszont kétségtelen, hogy agyonvagdosott, papírmasé karaktereket mozgató akciófilm helyett öröm látni egy ténylegesen kibontott, csendesen elmesélt történetet tökös, egyszerű elveket valló, de azokhoz a végletekig ragaszkodni képes Férfiakról (így, nagybetűvel), akik csupa olyan idejétmúlt eszmét képviselnek (büszkeség, bajtársiasság, tisztelet), melyeket mindennapjaink során bizony hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. Westernhősök egy olyan világban, ami kíméletlenül kiveti magából, ellehetetleníti a hősöket. Vannak döntések, melyeket nem kerülhetsz meg, ha tiszta tekintettel akarsz tükörbe nézni: ők megteszik, és nem törődnek a következményekkel. A törvény csak sallang, az igazság a fejedben dől el. Ha folyamatosan megúszásra játszol, egy nap arra ébredsz majd, hogy eltűnt a gerinced.
Cooper az atmoszférateremtésben is jeleskedik, kellemetlenül realista a kisvárosi élet bemutatása, a gyár mocska levakarhatatlan, a drogbarlangként működő lakás bűze orrfacsaró, az illegális bokszmeccsen verejtékkel kevert vér szaga terjeng, az Out of the Furnace mégis elsősorban színészfilm, méghozzá a minőségi fajtából. Bale, Dafoe, a jóindulatú, de a törvények betartásának kényszere miatt tehetetlen rendőr szerepében feltűnő Forest Whitaker mondhatni szokás szerint remekelnek, meglepetést viszont Affleck és Harrelson okoznak: előbbi látható elhivatottsággal, korábbi szerepeiben jellemző visszafogottságát sikeresen levetkőzve alakítja a zabolázhatatlan, forrófejű, örökösen sértett utcagyereket, utóbbi pedig több remek pszichopata-alakítás után azzal döbbent meg, hogy még mindig képes árnyalni karakterét, és tartalommal tölt meg egy olyan figurát, akit akár a kisujjából is kirázhatna. A rendező és szerzőtársa, Brad Ingelsby által jegyzett forgatókönyv a dialógusokkal, jellemrajzokkal biztos kézzel bánik, időnként azonban becsúsznak zavaróan szájbarágós, a szereplők nyilvánvaló tulajdonságait feleslegesen egyértelműsítő megoldások, illetve a fordulatok néhol meglepően légből kapottak, érthetetlen módon esetlenek (DeGroat búvóhelyének véletlenszerű megtalálása).
Az Out of the Furnace egy számtalanszor, számtalan módon feldolgozott témát boncolgat időnként meg-meg remegő kézzel, de figuráinak finom jellemrajza, az amerikai álom alulnézetből történő bemutatása, és a pazar színészgárda okán mindenképpen érdemes a figyelemre. Üzenete nem túl harsány, a legkevésbé sem újszerű, de örök igazság: ha úgy érzed, nem tűrhetsz tovább, ne törődj semmivel, csak csapj oda. Jó látni, ahogy valaki végre odacsap.
Raylan Givensszel a főszerepben bármennyi könyvet el tudnék olvasni. Az is csak félig érdekel, hogy a történet mennyire csavaros, kemény és izgalmas – amíg ehhez a karakterhez Elmore Leonard szállít dialógusokat, nagy baj nem lehet. A sajnos igen rövidke Raylan-sorozat első darabja az 1993-as Pronto volt (magyarul még ’97-ben jelent meg), amiben a főhős Amerikában és Olaszországban igyekezett kihúzni a szarból egy bukmékert, Harry Arnót, akire az alvilág és a szövetségiek játszmája a szerencsétlen áldozati bárány szerepét osztotta. A második könyv, a Váltságdíj fejében (Riding the Gap, 1995) csak tavaly év végén látott napvilágot itthon, valami furcsa szeszélynek köszönhetően bő egy évvel a harmadik kiadása után. Ez, vagyis a Raylan, Leonard utolsó könyve 2013-as halála előtt, már A törvény embere (Justified) című sorozat sikerének hátszelén érkezett – mely sorozat persze Raylan karakterén, konkrétan az őt szerepeltető novellán, a Fire in the Hole-on alapult.
A könnyed, komikus hangvételű, de méregfogait meg-megvillantó Váltságdíj fejében részben ugyanazokat a szereplőket mozgatja, mint a Pronto: Raylan Harry volt barátnőjével, Joyce-szal nyomul, maga Harry pedig emberrablás áldozatává válik. Három priuszos bűnöző tartja fogva egyikük házában, remélve, hogy ki tudják húzni belőle azt a pármillió dollárt, amit egy bahamai bankszámlán rejteget. Raylan persze, amint megneszeli, hogy valami nem stimmel, szaglászni kezd a trió és egy mutatós látnoknő körül, aki gyanúja szerint segédkezett Harry elrablásában.
Leonard szokásához híven nem sokat pöcsöl leírásokkal, jellemzésekkel, sallangokkal, nála minden cselekményből és dialógusból áll. A Váltságdíj fejében csak néhány helyszínen játszódik, és teljes mértékben hiányzik belőle a Pronto egzotikuma, illetve annak már-már egészen pofátlan, fültől-fülig vigyorú lazaságát sem sikerül maradéktalanul megidéznie, viszont hasonlóan pörgős és élvezetes. Leonard dialógusai nem csak frappánsak, elevenek és viccesek, de mint rendesen, azokon keresztül bontakoznak ki az egyébként csak egy-két mondatos leírásokkal igen nagyvonalúan felvázolt figurák, azoktól lesznek izgalmasak, érdekesek, igaziak.
A három emberrabló is fantasztikusan jól megrajzolt, viselkedésük, etnikumuk, természetük, szokásaik és beszédstílusuk mentén markánsan megkülönböztetett, emlékezetes alakok, de a show-t persze Raylan viszi (Harry és Joyce most kispadra szorulnak): a régi korok mementója, a vadnyugati Amerika anakronisztikus hőse, kívülről igazi cowboy, belülről igazi úriember, aki munkáját úgy végzi totális lazasággal, hogy közben kurvára komolyan veszi azt. Raylan egy igazi badass, de nem az a trendi fajta: nem szűkszavú, a világot csak résnyire nyílt szemekkel fürkésző tough guy, nem is fegyverét lóbáló, vagány egysorosokkal kommunikáló motherfucker, nincs benne semmi mesterkéltség és showmanség, és nincs nagy, tragikus múltja sem. Egyszerűen badassnek született. Ő kér elnézést.
Hogy Leonard mennyire szerette a westernt, az ezen a karakteren látszik a legjobban – és ezen a sorozaton. A Váltságdíj fejében floridai helyszíne ugyan kissé kizökkenti a főhőst a közegéből (még a Prontóhoz képest is, ami nagyrészt Olaszországban játszódott, hisz abban megvolt a tipikus „idegen érkezik a városba” vadnyugati toposz), de Leonard két, egyrészt klasszikus, másrészt viszont nagyon is meg- és kicsavart westernes párbajjal adózik kedvenc zsánere előtt. A Váltságdíj fejében nem egy mestermű, nem egy letaglózó élmény. De baromi jól esik.
Talán nem szabadna megírnom ezt a cikket. Bár a gépelt szöveg elviekben biztonságos, a valóságot sosem lehet tudni. Fennáll a lehetősége, hogy fertőzött szavakat használok. Igyekszem nem hangosan gondolkodni. Mikor olvassátok, ti is csak magatokban tegyétek. Biztos, ami biztos. Ha mégis hangosan olvassátok, ne értelmezzétek. Amit leírok, az nem vélemény. Ezek csak szavak. Nem jelentenek semmit. Rengeteg mindent jelentenek. Pontypool nem jelent semmit. Csak egy szó. Pontypool mindent jelent. Mindenhol ott van. Nincs sehol. Pontypool Kanadában van. Pontypool csak egy film. Film a szavakról. Szavakkal írok véleményt a szavakról szóló filmről. Elolvasod a szavakat a szavakról szóló filmről beszélő szövegben. Beszélek hozzád a szavakról szóló filmről írt szöveggel. Nem vagyok benne biztos, van-e értelme. Látnod kell a szemeddel a szájjal mondott, füllel hallott, aggyal felfogott szavakról szóló filmet, hogy megértsd, mit írok le a kezemmel. És ez a bajoknak csak a kezdete.
Grant Mazzy (Stephen McHattie) veterán rádióbemondó (ha úgy tetszik: szpíker) egy hideg, barátságtalan reggelen bemegy a munkahelyére, hogy egyéni hangvételű műsorával ismét megkísérelje felrázni a címben szereplő álmos, jelentéktelen kisváros lakóit. Odakint a baljós, nehezen értelmezhető jelek után hamarosan elszabadul a nem kevésbé nehezen értelmezhető Pokol, az emberek halandzsázva esnek egymásnak az utcákon, épületeket rohamoznak, egyre több az áldozat, a fertőzés terjed, senki nem tudja, honnan indult, mi váltotta ki, és úgy egyáltalán: mi a franc ez az egész. Mazzy, és az épületben rekedt munkatársai velünk együtt csupán a túlélők elmondásai alapján értesülnek a történtekről, nincsenek támpontjaik, mit kellene tenniük, semmi sem biztos, mindenki csak beszél, de senki sem tudja megmagyarázni, tulajdonképpen miről is pontosan.
Zombiinvázió esetén már a kezdetektől tudható, hogy társadalmi mondanivaló rejlik a történések mélyén, a Pontypool pedig egyenesen odáig merészkedik, hogy az eseményeket teljes egészében alárendeli választott témájának. A film szinte kategorikusan elutasítja a mozgókép adta lehetőségek kihasználását (egy kis légterű stúdiószínházban a teljes cselekmény tökéletesen reprodukálható lehetne), rájátszik a minimális információadagolás feszültségteremtő erejére, helyesen ismerve fel, hogy gyakran sokkal félelmetesebb az, amit csak sejthetünk, annál, amit hiánytalanul megmutatnak nekünk. Vér csak a legindokoltabb esetben szennyezi a díszleteket, tényleges fizikai atrocitásra pedig egyetlen esetben kerül sor, a lényeg akkor is kamerán kívül zajlik. A támadók leginkább önmagukra jelentenek veszélyt, mégis sokkoló, ahogy Georgina Reilly karaktere saját testét pusztítja el módszeres következetességgel. A stúdió falain kívül zajló apokalipszis súlya ránk telepszik, a nyomasztó atmoszféra, a kilátástalanság érzete tapintható, szerencsésen elkerüljük azonban az üresjáratokat, a történések sodró lendületűek és izgalmasak, annak ellenére, hogy a világon semmit nem látunk belőlük. Mikor végighallgatod, ahogy egy fertőzött férfi gyerekhangon sír az anyja után, a hideg futkos a hátadon, keményebben, mintha látnád, ahogy lógó belekkel, vicsorogva botorkál feléd. Mikor a betegek elözönlik a stúdiót, szinte csak dörömbölő kezek maradnak belőlük egy maszatos plexifalon, tehetetlenek, de a legrosszabb nem az, hogy szét akarnak tépni: sokkal félelmetesebb, hogy egy leszel közülük.
Tony Burgess forgatókönyvének érdeme, hogy választott témáját úgy képes maradéktalanul kivesézni, hogy semmit nem rág a szánkba, nem sulykol, nem okoskodik, csak teremt egy közeget, ami önmagában is képes megjeleníteni közlendőjének lényegét. Mazzy maga is szavainak jelentőségéről elmélkedik (gondoljunk bele: az a munkája, hogy belebeszél a semmibe, láthatatlan beszélgetőpartnerekre vadászik egy üres stúdióból), producere, a Lisa Houle által alakított Sydney Briar pedig nem győzi hangsúlyozni, milyen kiemelt fontossággal bír minden szavuk, amit az éterbe küldenek (később rájön, hogy a helyzet nem ennyire tiszta). Az információk megszerzésének egyetlen eszközei a szavak maradnak, de fokozatosan terítékre kerülnek az értelmezési problémák, annak lehetetlensége, hogy valamit ténylegesen közölni tudjunk pusztán annyival, hogy beszélünk róla. Nyilván akaratlanul, de a magyar címadás hibátlanul demonstrálja a jelenséget: "A zombik városa" - ha kimondod, tuti, hogy egy teljesen más filmet vizionálsz.Valaki személyiségét nem vázolhatjuk nevének ismételgetésével, betűk egymásutániságává redukáljuk, mégis ez az egyetlen lehetőségünk, ha valahogy utalni próbálunk rá. Jellemző a film gonosz humorára, hogy felveti: mi van, ha az ember valójában tényleg csak ennyi? Egy név a halálozási listán: ez a legtöbb, amit tudni érdemes.
A túlélés egyetlen eszköze, ha mindenki kussban marad, ami csak első hallásra tűnik könnyű áldozathozatalnak. Beszélnünk kell, ez ugyanolyan természetes és szükségszerű, mint a lélegzetvétel, ez tesz minket emberré, kimondott szavaink által próbáljuk meghatározni önmagunkat. Könnyen lehet, hogy törekvéseink eleve kudarcra ítéltettek, és teljesen jelentéktelenek a megfoghatatlan, nagybetűs LÉNYEG mellet. Mindegy is. Mert végül megírtam a cikket. Te elolvastad. Valaki meghalt odakint. Másvalaki megszületett.
Időnként mindannyiunkkal történnek felháborító dolgok. Valami olyasmi, amire nem értjük, mivel szolgáltunk rá. A buszon megtapossák vadiúj bőrcipőnket, a pénztárnál tonnányi apróval adnak vissza, rugdossák a székünket mozizás közben, a kiszemelt csajt az orrunk előtt szólítják le a bárpultnál. Vérmérséklettől, lelki alkattól függ, hogyan reagáljuk le ezeket: van, aki magából kikelve üvölteni kezd, akad, aki üt, a legtöbben azonban szó nélkül tűrjük súlyosnak vélt megrázkódtatásainkat, és képesek vagyunk feldolgozni a traumát, helyesen felismerve: kurvára nem nagy dolog. Mégis, amíg idáig jutunk, bizony megfordulnak a fejünkben a probléma megoldásának olyan változatai is, melyek a büntető törvénykönyv, és az alapvető jó modor szabályi szerint is elítélendőnek minősülnek. Napjainkban nagy divatja van az önmegvalósításnak, állandóan azt harsogják a fülünkbe, mennyire fontos kiteljesednünk abban, amiben a legjobbnak érezzük magunkat. Ez természetesen rendben is lenne, kivéve, ha történetesen a sorozatgyilkolászásban bírunk tökéletesen kiteljesedni.
Kegyetlen, mocskos, bűnös hely a nagyvilág. Mindenfelé erkölcstelenség. Felelőtlenség, meggondolatlanság és rosszindulat. Fertő. Bármerre mész, faszfejek vesznek körül. Idióták. Emberi hulladékok. Nem tisztelnek semmit és senkit. Téged különösen nem. Förtelmesen gonoszak, érzéketlenek és durvák. Hiába próbálsz jó lenni, lépten-nyomon az utadba állnak. Keresztbe tesznek terveidnek. Te azonban más vagy. Különleges. Szerelembe estél. Megtaláltad a másik feled. A Múzsád. Tudod, hogy őt rendelték neked, hiszen annyira jó vele a szex. Felemelő, tiszta érzelmek ezek: a kúráson alapszanak. Testnedveitek vakolatával borítjátok szerelmetek templomát. Vele önmagad lehetsz. Olyannak szeret, amilyen vagy. Felnéz rád. Tudja, hogy képes vagy végigvinni mindazt, amit elképzeltél. Mert nagy dolgokra vagy hivatott. Írni fogsz egy könyvet. Még nem tudod, miről, de az ilyesmi nem megy egyik napról a másikra. Ez jelentőségteljes dolog. Küldetés. Ehhez tapasztalás kell. Akkor is meg fogod írni, ha az a jöttment seggfej már írt könyvet, ráadásul hármat is. Nem hátrálhatsz meg. Eltünteted az útból. Rákényszerít. Mind ezt csinálják. Erőszakra kényszerítenek. Nem fordíthatod el a fejed, miközben azt kell látnod, hogy világodat beszennyezik, élettered meggyalázzák. Tenned kell ellene. Te csak őszinte próbálsz lenni, minden körülmények között kitartani elveid mellett. Az elvek fontosak. Azok tesznek emberré. Önmagaddá. És önmagadnál nincs fontosabb dolog a világon.
Ilyen gondolatok járhatnak Chris (Steve Oram) fejében, mikor újdonsült barátnője, Tina (Alice Lowe) társaságában lakókocsitúrára indul. Hősünk meglehetősen határozott férfiú, a végletekig kitart alapjaiban elcseszett értékrendje mellett, ami meglehetősen veszélyes ügy egy olyan figura esetében, aki szerint például többszörösen elkövetett szemetelésért balesetnek álcázott halálra gázolás dukál. Chris jót akar, de leginkább csak magának. Célja van, de pusztán annyi, hogy a valóság végre a fejében felépített rendszerhez igazodjon. Tina vakon, boldogan követi mindenhová, megváltóját látja benne, a férfit, aki minden lehetséges értelemben kitölti a benne tátongó űrt. Alternatív univerzumukban sokáig minden csodálatosan alakul (vagyis: mindenkit kinyírnak, akinek nem tetszik a pofája), a bajok akkor kezdődnek, mikor Tina rádöbben: tulajdonképpen ő maga is egyéniség, neki is vannak igényei, vágyai, és nem biztos, hogy Chris a legmegfelelőbb ember, aki mellett kiélheti azokat.
Gombostűhegynyire szűkült világképükből, az empátia teljes hiányából fakadó tetteik következményeit párosuknak esélyük sincs felfogni. Nem tudják, mit cselekszenek. Meggyőződésük, hogy gondolkodásmódjuk helyes, a pillanatokat, mikor meginogni látszanak, hamar fölülírja a megnyugtató önigazolás: ők nem hibásak, a világ van totálisan elcseszve körülöttük. Hülyeségük esetükben nyilván a szervezet védekező mechanizmusa, ha belátnák, hová jutottak, valószínűleg nem élnék túl. Végtelenül primitív felfogóképességük csak odáig terjed, hogy azt lássák, mások mennyire nem tesznek semmit az ő boldogságuk ügyében, innen pedig már csak egyetlen lépés, hogy a körülöttük élők puszta létezését is személyük elleni támadásnak véljék.
A Született gyilkosok álompárja, Mallory és Mickey Knox akár szimpatikusnak is mondhatók a Vérturisták szereplőihez képest. Tina és Chris ellenszenves személyisége fel sem veti az azonosulás esélyét, ráadásul Oliver Stone filmjének videoklipszerű, túlpörgetett vizualitásával szemben Ben Wheatley rendezése kifejezetten visszafogott, elszálltabb pillanataiban is inkább álomszerűen szürrealisztikus. A két főszereplő játéka félelmetesen hibátlan, kissé aggasztó belegondolni, hogy ők maguk (és Amy Jump, a rendező állandó tettestársa) jegyzik a forgatókönyvet is. A Vérturisták kétségkívül Wheatley legkönnyebben befogadható, akár közönségbarátnak is nevezhető filmje, ez azonban a KillList és az AField in England alkotójának esetében véletlenül sem felhőtlen, tét nélküli kikapcsolódást jelent. Minden felmerülő szituációra jut egy remekül eltalált poén, a film elsődlegesen mégsem szórakoztató, sokkal inkább dühítő. Dühítő, mennyire igaz. Ez a két ember bármikor szembejöhet veled az utcán, bármikor a közeledbe férkőzhetnek, és nem fogod tudni meggyőzni őket arról, hogy amit tesznek, milyen mélységesen helytelen. Nem tudsz segíteni rajtuk. Ők ilyenek.
Borítékolható, hogy a film megtekintése után megveted majd magad, ha valami hétköznapi szituáció pár pillanatra dühödt indulatokat vált ki belőled. De garantáltan ki fogja váltani. Mert ilyenek vagyunk. Nincs mit tenni.
Mit tehet az egyszeri brit arisztokrata, ha elég pár röpke hónapra magára hagynia fogadott fiát, és az rögtön nyugtalanító ábrákkal rója teli obszervatóriumát, stikában szemmel láthatólag áldozatnak szánt tyúkokat tart, gyanús vendégeket fogad, szám szerint tizenkettőt, röviden: a Sátánnal kezd el cimborálni? Nos, amennyiben csöppet sem angolosan Duc de Richleau-nek hívják, és Christopher Lee alakítja, két dolgot: az első öt percben felméri, hogy egy Hammer-film főszereplője, majd elegánsan átlépve a tényen, hogy az ilyen szerepek többnyire Peter Cushingnak vannak fenntartva, ő maga meg inkább a másik oldalon szokott riogatni, azonnali hatállyal nekilát rendet rakni. Ha kell, vaskos pofonokkal, ha meg az nem segít, készségszinten elsajátított okkult tudásával.
De Richleau neve manapság nem sokaknak mondhat bármit is, pedig az előző század derekán alkotó, hallatlanul sikeres brit ponyvaíró, Dennis Wheatley egyik legnépszerűbb, közel tucatnyi regényt megért figurája. Kicsit D'Artagnan, kicsit Van Helsing, kicsit Sherlock Holmes, és mindig, minden körülmények között nagyon talpraesett hős volt ő, aki zsánerről zsánerre ugrálva hol világi bűnügyekkel, hol okkult veszedelmekkel dacolt. Talán pont jól felismerhető konstruáltsága okán tűnt el a süllyesztőben, hiszen előképeivel ellentétben nem túl eredeti karakter, a filmesek sem kapták fel – annál érdekesebb ezek után, hogy Ian Fleming számára egy másik, szintén Wheatley által alkotott karakter szolgált később James Bond ihletforrásául.
A The Devil Rides Out tehát már két szempontból is némileg kilóg az egyébként is csak felszínesen nézve homogénnek tűnő Hammer-repertoárból. Egyrészt enyhén unkonvencionális, de azért az összképbe így is szépen besimuló főszereplője, másrészt témaválasztása miatt. A stúdió ugyanis hiába kokettált számtalan filmjében a sátánizmussal, kevés kivételtől eltekintve az mindvégig csak kiegészítő gimmick maradt a fő attrakció (azaz többnyire a vámpírok) mellett. Itt azonban megkapja a maga reflektorfényét, hiszen a De Richleau és ellenlábasa, az átható tekintetű Mocata (Charles Grey, akit leginkább – hopp, még egy Bond-párhuzam – Blofeldként ismerhet a nagyérdemű) a fogadott fiú, valamint egy titokzatos lány lelki üdvéért folytatott macska-egér harca során utóbbi nem sokat tököl, és az Ördög Bibliájának valamennyi piszkos trükkjét beveti. Van itt minden: kecskevérivás, megtévesztés, hipnózis, kántáló kultisták, ön- és közveszélyessé bűvölt áldozatok, pokolból előhívott szellemek, egy ízben még maga a Vén Bakkecske is tiszteletét teszi – igaz, De Richleau nem lenne önmaga, ha nem zavarná haza gyorsan egy oldtimer, egy ima, és egy feszület segítségével.
A bökkenő csak az, hogy mindez nagyon sok. A script az általában íróként és forgatókönyvíróként egyaránt sokat dicsért Richard Matheson érdeme, ám itt nem igazán sikerült remekelnie. Mivel az eredeti regényt nem olvastam, nem tudhatom, a dramaturgiai csapda nem eleve abban rejlik-e, de egy idő után kezd nagyon érdektelenné válni, ahogy a cselekmény középpontjaként és fő mozgatórugójaként szolgáló két fiatalt a viaskodó felek ide-oda rángatják egymás között, újabb és újabb légből kapott okkult trükköket bevetve. Fél óra után elég nyilvánvaló, hogy minden kiszabadításra jut majd egy álnok visszacsábítás, és ez a séma sajnos kitartóan megismétlődik egészen a végső percekig. Ráadásul minden újabb fordulatnál kapunk egy rakat olyan mozzanatot, ami korábban a legkevésbé sem volt előkészítve, a rengeteg Hammer-filmre jellemző, illúzióromboló, last-minute happy end így nem is valósulhat meg másként, mint egy borzasztó olcsó és az összhatást még inkább lerontó deus ex machina révén.
Ezen a csapongó mivolta ellenére is monoton katyvaszon Terence Fisher sem tudott segíteni, pedig látni, hogy megpróbálta. Személyében nem csak a Hammer egyik ikonikus és sokat foglalkoztatott rendezőjét tisztelhetjük, de egyébként sem túlzás a 60-as évek leginnovatívabb horrorrendezői közé sorolni. Azután, hogy 1957-ben (52 évesen!) elvállalta a klasszikus, '31-es Frankenstein remake-ét, ami mind a stúdió, mind önmaga és Christopher Lee számára a nagy áttörést jelentette, bő másfél évtizeden át sorban szállította a szórakoztató rémhistóriák mércéjével mérve jobbnál jobb filmeket, hála az akkortájt újszerűnek ható megközelítésének, miszerint a folyamatos sokkolás helyett lehetne akár karakterközi viszonyokra és pszichológiai aspektusokra is koncentrálni. Szegény egyik legnagyobb érdeme, jelesen a Frankenstein és a Drakula franchise-ok megteremtése egyben a legnagyobb átkának is bizonyult, hiszen hiába rendezett legalább annyi önálló filmet, mint a két brandben összesen, hiába fűződnek a nevéhez e sorozatok jobban sikerült darabjai, a dömping maga alá temette a hírét. A The Devil Rides Out nem a legjobb munkája, de szerencsére még így is magán viseli a kézjegyét, a párbeszédek, és egyes jelenetek kivitelezése ugyanis gyönyörű. Különösen remek a közel negyed órás szekvencia, mely során protagonistáink egy védelmező, mágikus kör közepette próbálják átvészelni az éjszakát és az ellenük küldött démoni veszedelmeket (köztük a trükkök elavultsága ellenére emlékezetesre sikerült, denevérszárnyas ló hátán feszítő Halál Angyalát – fuck yes). Nagy kár, hogy erre a természetes és maximálisan kielégítő fináléra aztán még tök fölöslegesen rádupláznak egy jóval laposabb befejezéssel.
Oké kis film ez, de pont annyival unalmasabb a szokásos múmiás-vámpíros-farkasemberes Hammereknél, amennyivel más vagy több szeretett volna lenni. Messze nem ez volt Fisher egyetlen kiugrási kísérlete tematikailag, ugyanakkor szomorú módon az utolsó: ez után még összedobott két Frankenstein-filmet (igaz, ezek közül a Frankenstein Must Be Destroyed meglepően erősre sikerült), majd lehúzta a rolót. Aztán lehet, hogy nem kéne fanyalognom: egy ingatag, de újító alkotói pályának láttuk már csúfabb alkonyát is.
Ja, még valami: a filmben gyönyörű oldtimerek vannak, olyanok, amiket szerintem már 1968-ban sem lehetett könnyű felhajtani vagy üzemképessé tenni, és a kamera nem csak, hogy gyanúsan nagylelkűen elidőz felettük, de még egy egész vagány, sátáni trükkökkel megspékelt, meglehet totálisan öncélú üldözési jelenetet is kapunk. The Devil RIDES OUT, aha, így már értem.
Cinikus, Hollywood szakadatlan klisédömpingjétől megcsömörlött, a kiégés, a közöny rémétől rettegő filmrajongóként általában örömmel fogadom, ha egy mű képes totálisan félrevezetni, megcáfolja előítéleteimet, szembemegy elvárásaimmal. Mivel ezt általában öntudatos alkotói magatartásként értékelem, hálás vagyok, ha végre megdöbbentenek. Nincs annál rosszabb, mikor egy film minden kockájáról csak az sugárzik, mennyire meg kíván felelni célcsoportjának, rühellem, ha azt kell látnom, hogy minden áron ki akarják szolgálni feltételezett ízlésemet. A döbbenet, a varázslat vágya hajt az újabb és újabb élményekhez, a tudat, hogy igenis van új a Nap alatt. Mindig lesz, kell, hogy legyen, különben semmi értelme nem lenne a filmkészítésnek, meg ennek az Életnek nevezett cirkusznak úgy általában. Más a helyzet, mikor az elvárásokat maguk az alkotók kényszerítik rám egy hatásos, pszichológiai horrort ígérő trailerrel, filmjük megtekintése közben pedig fokozatosan fedik fel kártyáikat, hogy a stáblista legördülésekor csalódottan konstatáljam: bizony csúnyán által lettem baszarintva. Nem vitatom, hogy az érdeklődés felcsigázása egy film kampányának elengedhetetlen része, mondhatni ez a trailer egyetlen funkciója, gyanítom azonban, hogy a Magic Magic esetében ez a szándék önmaga ellen fordult: a hamis ígéret nagyban megnehezíti a film kétségtelen értékeinek helyes megítélését.
Alicia (Juno Temple) az unokatestvérével, és annak baráti társaságával mulatni indul egy faházba, ahol aztán a lány számára idegen környezet, a barátok között megszokottnak számító ugratások félreértelmezése, valamint Alicia fel nem dolgozott lelki problémái mindenki számára váratlan tragédiához vezetnek.
Mint írtam, a filmnek vitán felül vannak erényei, ezek közül pedig külön kiemelkedik a főszereplő, és az enyhén kattant, túlzott közvetlenséggel kommunikáló, bizarr humorú Brinket alakító Michael Cera alakítása. Mindketten a maximumot hozzák ki szerepükből, akkor is, ha kétségkívül Cera járt jobban karakterével: minden irritáló gesztusát örömmel játssza túl (akik eleve agyérgörcsöt kapnak a fejétől, ezt a filmet jobb, ha messzire kerülik), de a féktelen magánszám közben jut ideje megvillantani figurájának drámai mélységeit is, Juno Temple pedig sikerrel éri el, hogy Alicia iránt érzett szánalmunk egy pillanatra se forduljon megvetésbe, vagy lenéző sajnálatba, játékával fenntartja érdeklődésünket az események vontatottá válásakor is. A lány nyilvánvalóan súlyos beteg, csak nagyon felületes szemlélő számára tűnhet úgy, hogy jó célpontnak számít a sikamlós, vagy egyenesen durva viccekhez, a film alatt pedig fokozatosan kiderül, hogy ezen társaság tagjai bizony extrém módon felületesek. Egy pillanatra sem akarnak rosszat, csupán annyi a bűnük, hogy képtelenek észrevenni, milyen lelki folyamatokat generál a lányban viselkedésük, nem fogják fel, mennyire súlyos károkat okoznak. Mire észbe kapnának, már késő: a leépülés megindult, és visszafordíthatatlan.
Az események felkavaró volta ellenére a film sajnos nem képes maradandó élményt nyújtani. Sebastián Silva rendező nem ás elég mélyre a tudatunkban, nem markol a szívünkbe, nem hatol témája velejéig, mintha maga sem tudná biztosan, mit akar mondani a történettel azon túl, hogy elmeséli. A látványvilág Alicia hallucinációinak megjelenítésekor sem emelkedik felül a hétköznapiságon, a végkifejlet nyilvánvaló tragikuma nem hoz katarzist, csak lezajlik. A történések egyszerűségéhez képest a film néhol kifejezetten túlbonyolított, felesleges jelenetek, céltalan párbeszédek nehezítik az azonosulást. Bár a lelki folyamatok hosszasan elemzésre kerülnek, a teljes egész mégis hiányérzetet hagy maga után, nincs varázslat, a mágia nem működik. Az emberek közti sikertelen kommunikáció fájdalmas következményeiről nem sikerül újat mondani, a beteg pszichébe tett látomásos utazás helyett pedig csak egy szomorú, de cseppet sem mély tanmesét kapunk arról, milyen fontos lenne jobban odafigyelnünk egymásra. Közhely? Szerintem is. A film néha ugyan elindul egy izgalmas irányba, de alapfelvetésének tényleges kibontása előtt minduntalan megtorpan, és seggre esik.
Több bátorsággal, tisztább alkotói szándékkal a Magic Magic kőkemény, letaglózó alkotás is lehetne, következetlenségei okán azonban bekategorizálhatatlansága az egyetlen, ami különlegessé teszi. Az is valami, de sajnos csak egy vállrándításra elegendő.
281. oldal, belefutok az „erkölcsi feddhetetlenség” kifejezésbe. A Los Angeles-i rendőrségről hangzik el, a főnyomozó szájából. Napilap idézi, tényszerű, informatív, hír. KIBASZOTT RÖHÖGŐGÖRCS. Erkölcs? Feddhetetlenség? 281 oldal: mocsok, gyilkosság, korrupció, perverzió. A rendőrség? Melegágy, bűntárs, tettes. És akkor még a java hátravan. Edmund Exley: fejes, zseni, gazdag, a Szigorúan bizalmas karrieristája. Dudley Smith: számító, aljas, rettegett, kelés az emberi civilizáción, A nagy sehol és a Szigorúan bizalmas gonosz szálakat rángató mocskos zsaruja. Dave Klein: detektív, jogász, bérgyilkos – öt lepedőért bárkit – Mickey Cohen cimborája, gesztenyekaparó, szardarab a szélviharban.
Hétköznapi élet: elmebetegek, gyilkosok, gengszterek, drogok, feketék, melegek, füst és jazz, pénz, hatalom, hazugságok, politika, kurvák, törtetők, összeesküvések, államügyészek, mindenki sáros. MINDENKI. 1600%-kal megnőtt gyilkossági ráta, párna alá dugott hangtompítós Luger és szaros műfasz, patkányméregbe áztatott sörétek, mert biztos, ami kurvabiztos. LA, 1958. Pokol. Isten hozott – Ördög visz el.
Az LA Quartet. A nagy sehol, Szigorúan bizalmas, sok szereplő, sok szál, több szemszögből. Fehér jazz (VÉGRE MAGYARUL!), sorozatzárlat, sok szereplő, sok szál, egyetlen szemszög – Dave Klein – vissza az első rész, a Fekete dália módszeréhez. (Majdnem). James Ellroy: 10 éves, mikor anyját meggyilkolják, tettes ismeretlen. Gyerekbűnöző, alkoholista, krimirajongó – krimiíró. Sztorik elbaszott emberekről egy elbaszott világban.
Nincs optimizmus. Sötétség, depresszió, halál, a bűn és a zsoldja; nincs kiút. Nincs szófosás. Rövid leírások, csattogó dialógusok, eszköztelenség, korabeli szleng és politikai „korrektség” („…a homoszexuális rabok számára fenntartott gyűjtőcellában, más néven a buzimedencében fogjuk tartani önöket, ahol azok a nigger bálkirálynők verték a farkukat az imént.”). Gazdag=ember. Rendőr=senki. Nigger, buzi, mex=senkinél is kevesebb. Fehér jazz=mestermű, könyörtelen, nyomasztó, az addigi stilisztikai csúcspont. Klein fejében vagyunk, a próza: cikázó gondolatok, kósza emlékek, trágárságok, hirtelen közbeszúrások, tőmondatok, felsorolások, semmi sallang, semmi bullshit, csak esszencia, ahogy kell. Nyers, ronda, kemény, zsigeri. Követni, érteni, hámozni, összekötni a pontokat. Férfimunka. Férfikönyv.
Klein nyomoz, utána is nyomoznak. Követik, bemártják, fenyegetik. Ellensége: a maffia, a felettesei, a szövetségiek – az egész kibaszott világ. Kívánja a húgát, keféli a melóját – Howard Hughes: kövesd a ribancot – húzza a ravaszt, fizet érte, hogy más húzza, merül a mocsokban. Mindenki hazudik, mindenki helyezkedik, pénz, hatalom és karrier, a jelvény csak eszköz, a törvény kikerülhető, becsapható, a törvény: kit érdekel? Gyilkos/őrült/vérfertőző/drogterjesztő család évtizedek óta üzleti kapcsolatban a rendőrséggel. Perverz kukkolót perverz gyilkos kukkolja. Az Éjjeli Bagoly árnyéka, mély, hosszú, súlyos. Bud White megúszta, de elment, csak Exley tehet igazságot – kerül, amibe kerül, törvény? – röhögőgörcs – kit érdekel?
Klein nem tud semmit, talán azt sem, miért nyomoz. Mindenki holtan vagy rács mögött akarja. Okkal, sok, nyomós okkal. Cél: biztonságban tudni a húgát és a szerelmét, felgöngyölíteni az ügyet. Az ügy – miért érdekli? Megszállottság, „csakazértisbazmeg”, és rohadjon meg a világ. Exley, a bábjátékos, Smith, az Ördög, rohadjanak meg ők is. Az olvasó már tudja, később összeérnek a szálak Kleinben is. Kapálózás, botladozás, hörgés, fejet víz felett tartani. Nem tenni NEKIK szívességet, nem meghalni, nem elbukni, nem hagyni, hogy a város – mindig olyan KURVA ÉHES – felzabáljon. Hosszú pokoljárás után fény az alagút végén: halál vagy reménysugár?
Az első számú hely, ahol biztos nem élnék: Ellroy Los Angeles-e.
Jön a DJANGO LIVES, az eredeti Django folytatása, magával Franco Neróval a főszerepben. A sztori szerint az idős címszereplő 1915-ben, Hollywoodban dolgozik szakértőként westernfilmek forgatásán, amíg gengszterek újra harcra nem kényszerítik. A rendező Joe D'Augustine, aki vágóként több Tarantino-projektben is részt vett.
Kész Quentin Tarantino új forgatókönyve, a THE HATEFUL EIGHT című western, amiben szerepet szán Christoph Waltnak és Bruce Dernnek. A hírt időközben Dern is megerősítette.
Az AMC és Vince Gilligan nem sokat pöcsöltek. Breaking Bad spin-offjuk, a BETTER CALL SAUL elstartol idén novemberben.
Az ABC még nem rendelt belőle pilotot, de az AGENT CARTER sorozat jövője ettől függetlenül egyre biztosabbnak látszik: már kapott showrunnereket, és Hayley Atwell is a fedélzeten van. Ha megvalósul, a széria az első Amerika Kapitány film után egy évvel játszódik majd.
Az NBC berendelte a CONSTANTINE sorozat pilotját. Az író PERSZE David S. Goyer…
A még mindig cím nélküli SUPERMAN/BATMAN filmet majdnem egy évvel eltolta a Warner. 2015. július 17. helyett 2016. május 6-án mutatják be. Hogy "az alkotóknak legyen idejük teljesen megvalósítani a víziójukat" és hasonló dumák. A DC ezzel kesztyűt vágott a Marvel pofájába - nekik ugyanis már van egy filmjük bejelentve ugyanarra a hétvégére (amiről viszont még nem tudni, hogy mi).
A Fox eddig nagyon ígéretes GOTHAM c. sorozata, ami az első hírek szerint Gordonról és a bűnös városról, nameg a kisfiú Bruce Wayne-ről szólt volna, éppen sok-sok fokot zuhant az "alig várom" skálán: a széria addig követi majd Wayne sorsát, amíg magára ölti a denevérjelmezt (a sorozatfináléban), és olyan gonosztevők eredettörténetét is elmeséli, mint a Pingvin, a Makcsanő és a Riddler. Szóval, egy pre-batmanes, gordonos noir helyett kapunk egy batmanes Smallville-t. Szar csere.
Az ANT-MAN a jelek szerint kétgenerációs lesz, ugyanis a főszereplő, Paul Rudd Scott Langet alakítja majd, míg az EREDETI Ant-Mant, Hank Pymet (dobpergés) a nagy Michael Dougles!
Jack Bauer május 5-én tér vissza terroristákat irtani a 24: LIVE ANOTHER DAY-ben, a sorozat új, 12 részes évadában, rögtön egy duplaepizóddal. A stábhoz egyébként időközben csatlakozott Yvonne Strahovski egy londoni CIA-ügynök szerepében.
Bennfentes információk szerint Michael Arndt forgatókönyvíró azért távozott a STAR WARS EPISODE VII-ből, mert az ő sztorija Luke, Han és Leia gyerekeiről szólt volna, a szülőkkel pusztán mellékszerepben, Abrams viszont fordítva akarja: Luke-ék főszerepben, a kölykök háttérben, és majd csak a VIII., IX. részben lépnek elő fontosabb karakterekké.
Az AVENGERS: AGE OF ULTRON kapott egy új gazembert James Spader címbeli főgonosza mellé: Thomas Kretschmann Wolfgang von Strucker bárót, a náci tisztből lett HYDRA vezetőt alakítja majd. A színész többfilmes szerződést írt alá, úgyhogy a Marvelnek hosszútávú tervei vannak a karakterrel.
Nyilván rohadtul meglepő, de James Cameron leigazolta Sam Worthingtont és Zoe Saldanát az AVATAR mindHÁROM folytatásához. A filmeket egyben kezdik forgatni idén, premierek 2016, 2017 és 2018 decemberében.
A Disney/Marvel Johnny Deppet akarja megnyerni a készülő DOCTOR STRANGE film fő- és címszerepére - a tárgyalások folyamatban vannak.
TRAILER - Első előzetes az ALKONYATTÓL PIRKADATIG sorozatból. Az a helyzet, hogy ez a "You be cool" nagyon szarul hangzik nem Clooney szájából. /// A börtön után: február 9-én visszatér a THE WALKING DEAD. /// Trailer Sam Mendes és John Logan PENNY DREADFUL című, klasszikus rémtörténeteket újraértelmező horrorsorozatához, ami májusban startol a Showtime-on. Akár jó is lehet. /// A teljes trailer a TRÓNOK HARCA negyedik évadához. Biztos van, aki még nem látta. (LOL)
Mondják, a művészek gyakran szenvedésből, fájdalomból, félelemből, azaz főként negatív emberi érzelmekből merítenek szikrát nagy marékkal, ha ihletre van szükségük. Biztosan van olyan író, aki nem elsősorban eme módszert érezné magáénak, de James Ellroynál valószínűleg kevesebb elcseszett élettörténetű író élt: az elvált szülők ma talán már gyakori gyerekélmények, a hajléktalan életmód, a bűnözés és a börtön kevesebbeknek jut ki, édesanyjának brutális kivégzése azonban valószínűleg élethosszig hátrahagyhatatlan trauma lesz az író számára.
Az L. A. Quartet első két kötete talán még közelebb esik a hagyományos detektívregényekhez, habár a hősökről már itt is foszlik a szimpatikusan rosszfiús, tökös modorosságokat köpködő, morálisan mégis biztos alapokon álló cselekvő férfi macsó máza, és a nyomozás lefolyása is élesen eltér a megszokottól (hosszú üresjáratok, zsákutcák, több hónapos vagy éves ugrások).
A Szigorúan bizalmas (L. A. Confidential) azonban már félúton található a lefordíthatatlan című White Jazz felévezető úton (jó, jó, Fehér jazz néven hozták ki itthon...). Monoton, eltompító szakzsargon-litániák váltakoznak szűkszavúan, de testközelinek érezhető, valós időben leírt* erőszak-jelenetekkel, pergő párbeszédekkel, és persze a belső monológokkal, amelyek nélkül a rengeteg, összekuszálódó, több száz oldalon kibomló történetszál gyakorlatilag fogyaszthatatlan volna. A nyelvi dekonstrukció azonban itt még nem válik határozottan dominánssá, mint a Fehér jazz-ben, inkább csak a cselekményhez illő stíluselem. (Az Underworld USA trilógia egyébként még tovább - számomra már végképp túlzásba - viszi ezt, gyakorlatilag már nem is prózában vannak megírva: egyenesen regényvázlattá redukálják a történetet, ezeken tán még az edzett Cormac McCarthy-rajongók is fásulttá válhatnak.)
A Fekete Dália és A nagy sehol önmagukban is értelmezhető művek, folytatásaik azonban néhány pár szavas emlékeztetőn kívül nem sok segítséget kínálnak a karakterek múltjának megismerésében, márpedig a hasonszőrű, nagyívű történettel rendelkező tévés sorozatokhoz hasonlóan (The Wire, The Shield, Breaking Bad, Sons of Anarchy etc) itt is a karakterek lassú, feltartóztathatatlan süppedése adja a regények lélekrohasztó hangulatának nagyobbik (és maradandóbb) részét. Vannak, aki morálisan kopnak annyira vékonyra, hogy képtelenek értelmesen tovább funkcionálni, mások függőségüket nem tudják hátrahagyni (Ellroy ezt is első kézből tapasztalta meg), a sorsukat irányítani képtelen gyenge vagy balszerencsés karakterek pedig egyszerűen a körülményeknek áldozatul eső statiszták - csakúgy, mint a pixelhalmok, akiket gyerekkorodban GTA-val úgy kentél az aszfaltra, hogy talán észre sem vetted.
A regényből 1997-ben film is készült igazi sztárparádéval (Guy Pierce mint Exley, Kevin Spacey mint Vincennes és Russel Crowe mint White mind kiváló választás). Noha a kvartett alatt megismert karaktereket kétségkívül szívmelengető érzés a vásznon viszontlátni, az alkotásnak sem a szükségszerű rövidítés, sem a Hollywoodra oly jellemző kontrasztosítás (ővele együtt illik érezni, mert alapvetően azért jó fej, na ő viszont a rossz bácsi, pfuj!), sem a politikailag korrektté kozmetikázás (kőkemény fajgyűlölet jelzésszintűvé gyengítése), sem pedig a korhatár-besorolás miatt elkövetett szemérmes beállítások nem tettek jót a filmnek. A szálak elvarrása, a film utolsó harmada pedig kurva nagy pofára esés, mert természetesen muszáj ellenfényes happy enddel zárni.
Ellroy varázsát viszont pontosan fatalista világszemlélete adja: igenis mindenki saras, a múlt jóvátétele utolérhetetlen délibáb, a hibák kitörölhetetlenek, és csakis azért nem mondhatni, hogy mindenki a velejéig gonosz, mert az ösztöneit, büszkeségét, gőgjét és mohóságát követve a szereplők néha-néha elkövetnek olyasmit is, amivel - alkalmilag - azonosulni tudunk. Hollywood a fekete-fehér sakktáblát szereti, ám a tömegfilm fröccsöntött cinizmusa soha nem lesz annyira valódi, mint a leghétköznapibb apró megalkuvás magunkban vagy egy sunyi oldalvágás másnak. Gotham/Sin/etc City csak azért koszol össze, hogy aztán megfürdethessen és feloldozhasson (számomra még a Nolan-féle Batman-trilógia is A holló goth-romantikától átfűtött hangulatát idézi), Ellroy Los Angeles-ét a lehető legemberibb gőg és gyarlóság formázta ilyenné, így a fenti fantasztikus tájaknál jóval közelebbi rokona mondjuk egy éjjeli fél kettes Blaha Lujza térnek vagy egy csúcsszezonos hajnali siófoki stripnek, tekintve az elveszett emberek tömegét, akik semmivel sem épebbek, nemesebbek vagy gátlásosabbak, mint Ellroy bármelyik bűnöse, és húszból egyből kinézem, hogy ha megúszhatná, lopna, verne és ölne is annyit, mint ők.
De ők is ugyanúgy szoktak szerelmesek lenni, ugyanúgy küszködnek és ugyanúgy szenvednek, mint bárki más, és nehéz éles határvonalat húzni közéjük és magunk közé. Na, és igaziból ez a kurva ijesztő.
*: Krimiregények virtuális sebességének témájában lásd Umberto Ecotól a zseniális Hat séta a fikció erdejében című kötetet.
Ha rendezőként történetesen zseninek születtünk, egyszerű a képlet: csak csináljuk, amit természetünk szerint helyesnek érzünk, a végeredmény nagy valószínűséggel egyedi és megismételhetetlen, semmi máshoz nem hasonlítható műremek lesz. Amennyiben csupán középszerű talentummal vagyunk megáldva, még nem kell kétségbe esnünk: fogunk egy zsánert (esetünkben a horrort), megvizsgáljuk alkotóelemeit, kikutatjuk, mitől működőképesek, az innen-onnan összeszedegetett darabkákat ízlés szerint elrendezzük, majd agyalni kezdünk, miféle plusztartalmakkal tölthetnénk meg őket, hogy végeredményként ne egy tucatfilmet kapjunk. Választhatjuk az extremitásig fokozott erőszakot, a filozofikus megközelítést, ha viszont biztos közönségsikerre vágyunk, legkézenfekvőbb, ha a humorra voksolunk. Ehhez persze nem árt, ha rendelkezünk is némi humorral, valamint munkál bennünk az igény közönségünk szórakoztatására. Ha mindezek mellé sikerül épkézláb, csavarokat sem teljesen nélkülöző forgatókönyvet kreálnunk, és a világot sem akarjuk mindenáron megváltani, garantálható, hogy a kiéheztetett horrorrajongók lelkesen vetik rá magukat alkotásunkra.
Adam Wingard rendezőről sok minden állítható, csak az nem, hogy zseninek született volna. Félreértés ne essék, ez véletlenül sem sértés, csupán a kíméletlen tények higgadt tudomásul vétele. Van az a helyzet, mikor a lelkesedés, a jó ízlés, és az egyéni hang megtalálására utaló törekvés is elegendőnek bizonyulnak ahhoz, hogy nézőként jól szórakozzunk. Egy darabig. A You're Next legnagyobb érdeme, hogy ügyesen elaltatja a figyelmünket, először úgy csinál, mintha vérkomoly lenne, majd, mikor már éppen ásítozni kezdenénk, elkezd tapogatózni a járatlan ösvény irányába, és néhol (tényleg nem túl gyakran, de) szerencsésen rá is talál. Örömünk mégsem lehet teljes, mivel megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy csak addig képes nyújtani valamit, amíg játékideje tart, később rá kell döbbennünk, hogy valójában kurva keveset adott.
Egy kedves, jómódú, enyhén diszfunkcionális család tagjai (papa, mama, gyerekek, és azok aktuális partnerei), a szülők házassági évfordulójának alkalmából összegyűlnek, hogy pár napot együtt töltsenek szeretetben, békességben. A terv természetesen borul, az évek óta gyülemlő sérelmek hamar felszínre törnek, a testvéri rivalizálásnál pedig csak az kellemetlenebb, mikor állatmaszkos idegenek nekilátnak a család módszeres kiirtásának. Az elegáns villa percek alatt mészárszékké változik, a házból nincs kiút, a mobiltelefonok nem működnek, a helyzet egyre kilátástalanabb, arra viszont senki nem számított, hogy a családnak éppen csak bemutatott Erin (Sharni Vinson) John McClane és Ellen Ripley szerelemgyerekeként szálljon szembe a betolakodókkal.
Ha nagydarab emberek kifejezéstelen maszkok mögé bújva baltákat és bozótvágó késeket lóbálnak, az rendkívül ijesztő tud lenni, feltéve, hogy az utóbbi években egyáltalán nem néztél horrorfilmeket. Ha esetleg mégis, kezdetben erős ellenérzéseid támadhatnak a filmmel kapcsolatban, de Wingard lazasága szerencsére képes kiemelni művét az átlagból, ha nem is túl magasra, és nem is nagyon sokáig. A karakterek motivációi egyszerűek, de logikusak és érthetőek, a túlzások megbocsáthatók, a feszültség folyamatos, a tigrismaszk alatt megbújó Simon Barrett tisztességes munkát végzett a forgatókönyvvel. Üresjáratok nincsenek, a cselekmény szépen építkezik, a csavarok megfelelően időzítettek és mérsékelten bár, de ötletesek. Brutalitás tekintetében azért vállalhattak volna többet az alkotók, a fesztiválsikereket pedig némiképp (na jó: nagyon) indokolatlannak érzem.
Az underground-filmesként rövid, de emlékezetes szerepben feltűnő Ti West által rendezett The House of The Devil úgy volt képes valóban maradandó élményt nyújtani, hogy szinte kizárólag panelekből építkezett (más kérdés, hogy ez A fogadósok esetében már Westnek sem jött össze), a You're Next pedig csupán annyit variál a paneleken, hogy az építmény távolról újszerűnek hasson, stabilan megálljon a lábán, annak ellenére, hogy belül tök üres.
James Ellroy nem áll meg ott, ahol a maguk idejében (nyilván a maguk idejének gondolkodása és ingerküszöbei okán) híres elődei, Raymond Chandler és Dashiell Hammett megálltak. Mindaz, amire ők legfeljebb utalni tudtak/mertek akkoriban, Ellroynál totális excessként jelenik meg, és a hardboiled krimi legendás nagyjainak művei majdhogynem naivaknak tetszenek ahhoz a rettenetes emberhorror-tablóhoz képest, amit ő fest a második világháború utáni Los Angelesről. És itt nem is annyira a brutalitásról, a perverziókról van szó, ezek a gyomorforgató elemek pusztán logikus következményei annak a zeitgeist-mocsárnak, amiben Ellroy karakterei napról napra élnek és ölnek. Mennyire mások ők, mint a gáncstalan lovag, Philip Marlowe, vagy mint akár az elvtelen, de mindig győzedelmeskedő Continental Op; az ő figurái sérültek és mocskosak, nem a bajnokai sem a moralitásnak, sem a törvénynek, de még csak a saját nyomorult létezésüknek sem. Hogy is lehetnének? Egyenesen a Nagy Amerikai Rémálomba születtek bele. Ellroy egy zseni, a valós karakterekkel és eseményekkel, nyomasztó történelmi kontextussal fűszerezett A nagy sehol (az L.A. Quartet második része) pedig egy olvasóját darabokra tépő, szénfekete mestermű.
Los Angeles hullákkal, bűnökkel és bizarr balesetekkel üdvözli az 1950-es évet annak első éjszakáján, és Danny Upshaw seriffhelyettes már ott és akkor levonja a következtetést, hogy kurvaszar évtizednek néznek elébe. Az élet sietve helyesel: még nem is hajnalodik, amikor a nyomozó kiér egy gyilkosság helyszínére, és szemrevételezi a különös kegyetlenséggel szétvagdalt, megcsonkított, és posztmortem molesztált jazzmuzsikus holttestet, amit hamarosan több is követ majd. Míg Upshaw a megszállott gyilkos nyomában járva alámerül a város lokáljaiban és homoszexuális bugyraiban, Mal Considine hadnagyot beveszik egy kommunistaellenes nyomozásba, ami pár évvel a hollywoodi boszorkányüldözés után ismét körmére nézne az Amerikát belülről bomlasztó vörös veszélynek. Az ügybe a stúdiók oldaláról belekeveredik a Howard Hughesnak és Mickey Cohennek egyszerre dolgozó – és utóbbi nőjét kúró – exzsaru, Buzz Meeks is, a homoszexuális gyilkos és a kommunisták elleni nyomozások pedig a létező legundorítóbb szálak mentén kezdenek összekapcsolódni, mindhárom főhőst a „sötétség mélyére” taszítva.
Idevág a részben Ellroy által írt 2002-es Dark Blue-ból Kurt Russell zárómonológjának egy megjegyzése: ezt a várost golyókkal építették. Ellroynak nincsenek illúziói Amerikáról, arról, hogy kik az igazi alapítói ennek a birodalomnak, ami szabadnak, csodálatosnak, felvilágosultnak és lehetőségektől burjánzónak hazudja magát - saját magának is. A jelszavak, a nemzeti büszkeség, a mosolyok, a „we can do it” és az idealizmus mögött gyilkosok, rabszolgatartók, kurvák, gengszterek, opportunisták, korrupt politikusok, népirtók rakják a téglákat, pénzzel, vérrel, gecivel, hazugsággal, és nem egy közös, hanem csakis a saját ügyük érdekében – ezért olyan ingatag az egész építmény, hiába mázolják át a legmutatósabb festékkel. Amerika, a piramisjáték: gyere, élj, dolgozz, itt van pénz, csillogás, hatalom, szabadság, boldogság. És tényleg van. Csak nem neked, hanem azoknak, akik hívnak, és aztán téged felhasználva, rajtad taposva emelkednek oda, ahonnan tovább zsigerelhetnek. Isten hozott az ígéret földjén, te szaros ágyútöltelék!
Itt minden nemes ügy, minden címszavakkal felfuttatott kereszteshadjárat mögött valakinek a személyes, piszkos érdekei állnak. A nagy vörösellenes nyomozás egy vicc, ami csak azért van, hogy az impotens, egymást bemószeroló, nemlétező hatalmukat titkos gyűléseken túráztató komcsik bekasztnizása szalagcímeket és előléptetéseket szüljön, és kigolyózza őket a stúdiókból, hogy azok olcsóbb munkaerőhöz jussanak az alvilági csókosaik segítségével. Considine-t csak az érdekli, hogy megszerezze a felügyeleti jogot a mostohafia fölött, és az Ördöggel is alkuszik érte, ha kell. Upshaw azért hajkurássza fáradhatatlanul a gyilkost, aki senki mást nem érdekel (mert nem gyönyörű színésznőket mészárol, hanem melegeket, azok meg hadd hulljanak, annál jobb), mert maga is látens homeszexualitásával küszködik. Meekset meg csak a lóvé és a pina érdekli. Az elv nem luxus; egyszerűen nem létezik.
Az egyetlen, aki nem megfontolt hátsó szándékok szerint cselekszik, az a gyilkos: hajtja a megszállottsága, őrületében, dühében, bosszújában, szégyenében, vérgőzös perverziójában őszintébb, mint a város összes szartúrója együttvéve. Csak a legaljább, legelemibb szükségletek tudják lehámozni az emberről az álcivilizáció számító rétegeit – mint amikor végül Meeks meghasonlik önmagával, és a könyv legegyszerűbb, legvisszásabb „hőséből” lesz a legszimpatikusabb, és végre leszarja a pénzt és az egész játszmát, és nyomában zsarukkal, gengszterekkel robog gőzmozdonyként az igazság felé, picsába a következményekkel. Akkor persze már késő, akkor már megtörtént a tragédia, a város, amiben a rendőrség, az alvilág, a filmipar, a szexuális deviancia, a politika és a téboly egyetlen hatalmas, homogén masszát alkot, megcsócsált, lenyelt és kiokádott egy embert (a sokadikat), akinek egyetlen bűne az volt, hogy a túlélés érdekében megpróbált nem önmaga lenni.
A nagy sehol a totális nihil, nyoma sincs benne reménységnek és élhetőségnek. Ellroy a korabeli szlengeket, nyelvezetet használva mesél, niggerezik, buzizik, lehengerlően olvasmányos és szépirodalmi igényű szövegébe életszerű profanitással ránt be, nincs szépítés, eufemizmus, óvatoskodás, és már az első oldalakon kinyomott szemek üregébe tolt merev fasz és ejakuláció a téma, úgyhogy akinek a kicsi szíve nem szenvedheti az ilyesmit, annak szevasz, mert innen csak rosszabb lesz. Undorodás jön, megbotránkozás – és szívszakadás. Ahogy Upshaw a szájába veszi a pisztolyát, a gondolat, ami átfut a fején, amiért nem húzza meg a ravaszt. Ahogy Buzz ül az ágya szélén, nézi, ahogy álmai nője alszik, a jövőjükben csak halál és a nagy semmi, és döntést hoz. Ahogy Mal morális felsőbbrendűsége széthullik, miután cseh felesége elmondja neki az igazat a náci tisztről, aki a háború alatt dugta őt a zsidóégető kemencék árnyékában.
És az utolsó száz oldal, ami olyan iszonyatos tempót diktál, hogy az idő megszűnik, miközben olvasod. És a mocsok, ami akkor kezd csak ömleni igazán. Hullámokban árad, hogy amikor azt hiszed, túl vagy a legrosszabbon, megint elborít, és megint, és megint, és még mindig nincs vége, és sarjad a vallási- és gyilok- és szexőrület, és rendőrök és gengszterek és mexikóiak és komcsik és melegek járják perverz macabre-táncukat, és nincsen holnap. És bár ne csak hullákat mosna ki az eső a földből, hanem az egész várost süllyesztené bele a kibaszott óceánba.
Már a film eleji kiírás is megmosolyogtató: „Részben valóban megtörtént” (Some of this actually happenned). Nem csak arról van itt szó, hogy David O. Russell a ’70-es, ’80-as évek FBI-os ABSCAM akcióira alapozza a sztorit, amit aztán teljes szabadsággal gyúr a saját és a színészei, pontosabban a sztárjai képére, hanem arról, hogy ez máris egy kis fricska a mindenféle „igaz történet” címkével ellátott moziknak, amiknek persze szintén csak egy részük történt meg valóban. Ahogy egyáltalán az Amerikai botrány, a frizuráival, az improvizációival, a mindenével együtt egy baromi frappáns, ugyanakkor persze némi tisztelgéssel színesített, vicces és szexi fricska a korszak jellegzetes, az akkori zeitgeistra drámaian reagáló filmjeinek – sőt, a korszaknak magának.
Irving (Christian Bale) és Sydney (Amy Adams) dörzsölt szélhámos-álompár a viharos ’70-es években. Kefélnek, svindliznek és élvezik az életet, amíg egyik kuncsaftjuk, Richie (Bradley Cooper) meg nem lóbál előttük egy FBI-jelvényt. Szar a ventillátorban – hacsak nem segítenek a szövetségieknek lebuktatni néhány magukfajta átverőt. Csakhogy Richie egyrészt egyre magasabb ambíciókat dédelget, és végül már korrupt képviselőket és szenátorokat akar fejre állítani (köztük New Jersey népi hősét, Carmine Politót – Jeremy Renner), másrészt lassan kezdenek összemelegedni Sydneyvel. Mikor már a maffia is bekerül a képbe, Irving kicsit megbuherálja az eleve buhera hamis-arab-sejk-átverését, és keresztbe-kasul szopatni kezd mindenkit.
Az Amerikai botrány tökig színészfilm, ami nem csoda, mert Russell is megmondta, hogy sokkal jobban érdeklik a karakterek, mint a történet. Úgyhogy utóbbi fronton kár is nagy dolgokat várni, onnan nézve ez csak egy átlag átverős mozi, amiben megvannak az elvárható szövevények és fordulatok, de egyiknek sincs igazán jelentős súlya. Viszont a karakterek, na, azok simán az utóbbi év legjobbjai közt vannak, a pocakos-parókás életművész Irvingtől a pofátlanul ambiciózus Richie-n át előbbi félbolond, kurvás természeti csapás-feleségéig (Jennifer Lawrence kevés híján ellopja az egész show-t), aki majdnem leégeti a házat, amíg hites (és csak olyan) ura dolgozik, aztán meg csípőre tett kézzel várja, hogy az megköszönje neki.
Az, hogy ezek a színészek, vagyis sztárok, ezekben a szerepekben szanaszétjátsszák a vásznat, nem csoda. Russell azt mondta, a sorok nagyjából egyharmadát improvizálták, és ez olyan természetességet, intenzitást fröcsköl a képekre, amit, az azokat elborító hajakkal, parókákkal, jelmezekkel, kakaskodásokkal és korhangulattal együtt végtelen óráig elnézne az ember. Ezért is rossz szó Bale-ekre ebben a kontextusban az, hogy színészek – ők itt kurvanagy sztárok, és akkor is azok lennének, ha mindnyájuknak ez lenne az első filmjük.
És ami tovább mentegeti az Amerikai botrányt a patentosan összerakott, katartikus történet hiányának vádja alól (még ha teljesen felmenteni soha nem is tudja), az a szimpatikus arcátlansága, amivel a korszakhoz viszonyul. Russel megidézi a ’70-es évek általánosan forrongó, illúziótlan és bizalmatlan légkörét, poszt-Vietnám, poszt-Watergate, gazdaság nyakig a szarban, fuck the politics és társai, de bő három évtized távlatából csak egy „ezt is túléltük” vállrándítással hülyéskedi el az egészet. A Sidney Lumet vagy mondjuk Gene Hackman-féle intelligens és szikár egzisztencialista sötétséget eloszlatja az amorális és excentrikus karakterek hetyke pancsolása a korrupciós tengerben. Ja, és a legőszintébb karakter éppen egy politikus (szegény Lumet agyvérzést kapott volna) – aki ráadásul kénytelen törvénytelen eszközökhöz folyamodni, hogy hűen szolgálja a népet, ami megválasztotta őt. És ez nem irónia. Nem, ez egy bazinagy fricska.
De miután a film azzal kezdődik, hogy Irvin gondosan ragasztgatja kopaszodó koponyájára az álhajat, nincs min csodálkozni: ha ez nem elég konkrét utalás rá, hogy csupa hamisság és átverés jön, akkor semmi. Még az is lehet, hogy minket, nézőket is átvertek ezzel a mélység nélküli élménnyel, ezzel a lazán összerakott, lazán mesélő, lazán ’70-es évekbeli krimi-komédia lazasággal.
Azért nagyritkán van úgy, hogy piszokjó érzés, ha átverik az embert.
(A Fehér jazz hazai megjelenésének örömére ezennel nyakig merülünk abban a bűnben és mocsokban, ami James Ellroy Los Angeles-e. Csúnya lesz.)
"Hollywood megbasz akkor is, ha már senki más nem akar."
Mikor egy szerző saját magát kora legjelentősebb krimiírójaként aposztrofálja, erős lehet a gyanúnk, hogy kijelentését puszta figyelemfelkeltésnek, kötetei eladott példányszámainak növekedését szolgáló, agresszív reklámfogásnak szánja. Egyetlen eset van, mikor egy ilyen kijelentés pusztán helyes önértékelésre vall, ily módon megbocsátható: ha a szerzőt James Ellroynak hívják.
A valóság Ellroy számára gyönyörűen kifestett, de messziről bűzlő hulla egy jéghideg boncasztalon, amit feldühödött sebészorvosként, tűéles szikéjével rohamoz, szabdal és hasogat, míg a foszló hús alól végül felmutathatja a sikamlós, bíborvörös, rettenetes lényeget. Kompromisszumokat hírből sem ismer, a kikövetkeztethető megoldásokat ösztönszerűen utasítja el. Regényei a megszámlálhatatlanul sok karakter, a rengeteg szerteágazó, majd a legváratlanabb helyeken és módokon összekapcsolódó történetszál ellenére sodró lendületűek, irgalmatlan tempót diktálnak, olvasóként pedig nem tehetsz mást: hagyod, hogy a fekete örvény iszapos, mocskos mélyére rántsanak. Odalent pedig nem vár más, csak mindaz, amit Életnek neveztél: eltemetve. A valós események hiánytalan prezentálása szürreális látomásokhoz vezet, a szörnyűséges tények elválaszthatatlanul olvadnak össze a horrorisztikus fikcióval. Bár szerzőjüket könnyű lenne túlzásokkal vádolni, biztos lehetsz benne, hogy pont a könyvek legborzasztóbb elemei színigazak.
1947. január 15-én minden lehetséges módon meggyalázott, iszonyatosan összeszabdalt nő holtestére bukkannak a hatóságok Los Angelesben. Bár kezdetben igyekeznek a nyilvánosság elől eltitkolni a bűntény részleteit, a sajtó hamar felkapja az ügyet, a nőt a nemrég bemutatott, Veronica Lake főszereplésével készült Kék Dália című film hatására, kedvelt öltözködési szokásai szerint elnevezik Fekete Dáliának. Az ismeretlen lány gyilkosának kézre kerítéséből így nemzeti érdek, a rendőrség renoméját szépen növelő marketinghúzás válik, a bokszolói múltjuk miatt egyébként is reflektorfényben sütkérező zsarupáros, Bucky Bleichert és Lee Blanchard pedig nekilátnak, hogy felderítsék az ügyet. Ennyi a történet kiindulópontja, amiből aztán súlyos öncsalások, képmutatás, hazugságok, személyes tragédiák és egyre növekvő hullahegyek mentén keserűen drámai, minden érzelgősségtől mentes, szomorú, de őszintén felemelő megváltástörténet kerekedik.
A Fekete Dália az L.A. Quartet nyitódarabja, egyben tökéletes beléptetődrog a szerző univerzumába. Ellroy itt még hagy némi (legyen az bármennyire is csekély) reményt szereplői számára, mélyre taszít, de esélyt ad a felemelkedésre. Bár a legpozitívabb szereplők múltjában is éktelenkednek sötét, szégyenteljes foltok, kétségtelen szándék munkál bennük a helyes cselekvésre, akkor is, ha környezetük a legelemibb feltételeket sem biztosítja ehhez. Ez a környezet pedig a pornófilmek eldobált díszleteiből végkimerülésig dolgoztatott statiszták által épített, a kizsigerelt és eltaposott ártatlanok tetemein terpeszkedő, mindent az uralma alá hajtó erkölcstelen fenevad: Hollywood.
Az Álomgyár csábító vonzásának ellenállni képtelen Elizabeth Short gyilkosának valódi személye szinte lényegtelen az ügyben szerepet vállalók egyéb bűnei mellett, a lány tragédiája a romlottság és gerinctelenség pöcegödrének csupán egyetlen szeglete. A pont, ahol a szüntelen gyalázat kulminál, a bűn rothadó testet ölt. A nyomozás leszbikus kéjbarlangokon, előkelő, generációk óta elmebeteg családok kúriáin keresztül mexikói szamárbaszó klubokig vezet, a narrátorszerepet magára vállaló Bleichert pedig egyre kevésbé tudja (és akarja) megítélni, ilyen körülmények között mi helyes, és mi helytelen. A rendőrségi munkamódszerek ábrázolása kőkeményen realisztikus, ennek megfelelően már-már abszurdba hajlik: az erőszakkal kikényszerített vallomások bevett gyakorlatnak számítanak, a rendőrőrs a nyomozás végkimenetelét latolgató fogadóirodaként működik, a testület egyes megbecsült tagjai gyakorlatilag írástudatlanok. A Dália-ügy mielőbbi felgöngyölítése kizárólag a rendőri fizetések magasabbra tornázására, homályos politikai érdekek előremozdítására szolgál. Lee Blanchard az egyetlen, aki megszállott igyekezettel próbál a gyilkos nyomára bukkanni, de őt is az eltűnt (és valószínűleg meggyilkolt) húga tragédiája miatt érzett bűntudat, nem pedig az igazság felderítésének önzetlen vágya hajtja (itt kötelességem megjegyezni: Ellroy tíz éves korában veszítette el édesanyját, máig tisztázatlan körülmények között, magánnyomozókat is felfogadott, az eset azonban felderítetlen maradt). Bleichert kezdetben viszolyog az ügytől, igyekszik távol tartani magát tőle, Elizabeth Short azonban mélyen befészkeli magát az agyába, rátelepszik az életére, lassan szeretője ágyában is helyet követel magának. Nincs menekvés, a mocsok nem ereszt.
A két főszereplő (ahogy a sajtó hívja őket: Mr. Tűz és Mr. Jég) barátsága folyamatos, fizikai és szellemi vetélkedésen alapul, a helyzetet pedig egy szerelmi háromszög is bonyolítja, ami tökéletesen biztosítja az események dinamikáját, a szüntelen drámaiságot, és emberi érzéseket csempész a gyomorforgató díszletek közé. Távolról sem makulátlan héroszok ők, esendőségük az, amivel elnyerik szimpátiánkat egy olyan világban, ahol az őszinteség nem csak hátránynak, de egyenesen életveszélyes viselkedésformának minősül. Az igazság keresése puszta szükséglet, nem erkölcsi döntés eredménye, ráadásul nem biztos, hogy hasznodat szolgálja, ha végre rátalálsz.
A könyv komplexitásának, és tematikájának tükrében nincs mit csodálkozni azon, hogy Brian De Palma filmadaptációja nyomokban sem képes átadni az élményt, amit a regény olvasása okoz, az mégis megdöbbentő, milyen ízig-vérig hollywoodi sztorit eszkábáltak a mű alapján. Ha előtte nem olvastad a könyvet, akár élvezheted is (Zsigmond Vilmos képei lenyűgözőek), ha pedig túl vagy az írott változaton, a film garantáltan okoz majd néhány önfeledt kacagással (vagy ízes káromkodással) töltött percet.
James Ellroy munkája magasan kiemelkedik minden lehetséges kategóriából, noir-mércével is brutális, felkavaró, letaglózó műremek. Berugdal a Pokol kapuján, de egyelőre nem zárja rád az ajtót.
Az csak ezután következik.
(A cikk elején szereplő idézet Temesvári Marietta fordításából származik.)
Scott Turow: Ártatlanságra ítélve A krimiirodalom egyik legemlékezetesebb femme fatale-ját Turow írta meg ehhez az 1987-es könyvhöz – pedig a nő még azelőtt meghal, hogy a sztori elkezdődne. Az ügyész főhősnek a törtető perszónával való félrelépése súlyos és végeláthatatlan lelki, erkölcsi, pszichológiai és jogi következményekben gyűrűzik – a szerelmi tragédia, a bírósági thriller és a korrupciós dráma tele van komplikált karakterekkel és morális ambiguitással, ami pont az ellentéte John Grisham egyértelmű, fekete-fehér világának. (Agave)
James Ellroy: Fehér jazz Durván és nyersen szubjektív szempontból, lehengerlő erővel és eszköztelenséggel előadott noir-pokoljárás az ’50-es évek Los Angeles-ében. Bár az LA Quartet legjobb darabja marad a lélekpusztítóan gonosz és mocskos A nagy sehol, a Fehér jazz stilisztikai bravúrja szoros második – ideje volt, hogy itthon is megjelenjen. (Kritika hamarosan.) (Jaffa)
China Miéville: Konzulváros A népszerű sci-fi toposzok szerint, ha valaha földönkívüliekkel futunk össze, akkor vagy azonnal egymás karjaiba borulunk, vagy szintén azonnal irtani kezdjük egymást (általában utóbbi, mert az izgalmasabb). Miéville nem lenne önmaga, ha nem látná sokkal komplexebben a helyzetet: a Konzulváros kérdése nem az, hogy ellenségek leszünk vagy barátok, hanem hogy egyáltalán képesek leszünk-e felfogni egymás szándékát, és el tudjuk-e kerülni, hogy egy civilizáció akaratlanul, a puszta létezésével és természetével elpusztítson egy másikat. Intelligens, gondolatébresztő és katartikus könyv. (Agave)
James S. A. Corey: Leviatán ébredése Az év egyik meglepetése volt az álnév mögé bújó Daniel Abraham és Ty Franck Térség-sorozatának első kötete. A Leviatán ébredése egy tökös, grandiózus, noirba és horrorba is belekapó űropera, két jól megírt, egymással jól felépített morális konfliktusba kerülő főhőssel, észveszejtően jó fináléval. Külön bravúr, ahogy az űroperát a cselekmény terének korlátozásával (Naprendszer) „kicsivé” (és ezzel realisztikusabbá) teszi, ugyanakkor megtartja a zsánerre jellemző monumentalitást. (Fumax)
Richard Stark: Mindent vagy mindent Bár nem ez a legjobb regény, ami a metodikus, kérges lelkű antihős, Parker félresikerült balhéit meséli el (eleve, a csaknem fél évszázadig futott, briliáns sorozat második, alapvetően kevésbé erőteljes etapjából származik), mégis muszáj szerepelnie a listán. Már csak azért is, mert a kiadó azóta két újabb részt is piacra dobott (és jól tudjuk, hogy egyetlen ország krimikultúrája sem lehet egészséges a Parker-könyvek nélkül). Ha ehhez az kellett, hogy ebből a sztoriból egy középszar adaptáció készüljön Jason Stathammel, legyen, együtt tudok élni vele. (Sorozat Könyvek)
Neil Gaiman: Óceán az út végén Gaiman legjobbja (igen, jobb, mint az Amerikai istenek), és az év könyve. Csak így, lazán. (Agave)
John Scalzi: Szellemhadtest A Vének háborúja folytatása, ha nem is olyan jó, mint elődje (bár paradox módon tömörebb, kiegyensúlyozottabb szerkezetű), mesterien zsonglőrködik az abban felvetett témákkal, és mélyíti el az annak utolsó harmadában feltett kérdéseket. Faji arrogancia, kozmikus háborúk végtelen sora, égető morális dilemmák és súlyos identitászavarok: akinek a teste mesterséges, a tudata pedig egy halott árulóé, az mennyire lehet önmaga? Scalzi sorozata azóta még két (hasonlóan remek) résszel gazdagodott itthon (Az utolsó gyarmat, Zoe története). (Agave)
Lawrence Block: Tánc a mészárszéken Akik azért ölnek, mert az szórakoztatja őket, és mert megtehetik: Scudder, New York magányos, sötét lelkű, kérlelhetetlen magándetektíve/bosszúálló angyala ezúttal a város snuff-filmes alvilágának undorító mocskában merül el. Mert megint csak ő hajlandó tenni a fertő ellen, az ugyanis mindenki más számára rég része a Nagy Alma természetes közegének, és már és észre sem veszik – vagy ha igen, elfordítják a fejüket. Scudder nyomoz, öl, aztán inna, hogy könnyebb legyen; de persze, nem lenne az. Mesteri, esszenciális noir, akárcsak a korábbi részek. (Agave)
Christopher Moore: Te szent kék! Vicces, őrült, pokolian szórakoztató történelmi fantasy-komédiás háttér Vincent Van Gogh 1890-es öngyilkosságához. A Te szent kék! nagyjából úgy viszonyul a XIX. század végi Franciaország festő- és művészparadicsomához, ahogy a Biff evangéliuma viszonyult Jézus Krisztus életéhez. Hol pofátlan és profán, hol kifinomult és intelligens humorral, izgalmas és ötletes természetfeletti szálakkal, szenzációs főgonosszal, ritka érzékletesen megrajzolt femme fatale-lal, illetve a korszak és a hely iránti hatalmas odaadással. (Agave)
Mark Lawrence: Tövisek császára Már az első könyv, a Tövisek hercege is egészen pofás, szokatlanul véres és kemény fantasy volt, de a második (Tövisek királya) és a harmadik résszel a trilógia látványosan szintet lépett, és a kezdetben öncélúnak tűnt erőszakorgiát kifuttatta egy történetszövésileg, műfajilag és morálisan is komplex, izgalmas és zavarba ejtő karaktertanulmánnyá. Vérzuhatagból megváltástörténet, fantasyből sci-fi. Szép. (Fumax)
Plusz, az év… …magyar regénye: Egyszervolt, mert vicces, frappáns, ötletes urban fantasy, és mert a lehető legjobb értelemben magyaros. …visszatérése: Finoman szólva nem vagyok oda azért, amit Stephen King az utóbbi huszonegynéhány évben írt (nem, a Doctor Sleepért sem), de a Minden sötét, csillag sehol végre tényleg egy remek sztorigyűjtemény: gonosz, félelmetes, sorsszerű és főleg: érett és bölcs. …hiánypótlása: A Pusztító színre lép. A XX. század második felének egyik leghíresebb amerikai ponyvasorozata még csak alig 43 éve startolt el, úgyhogy nem is értem, hová sietnek vele annyira, de azért jó, hogy van. …csalódása: A másik szárnysegéd. Jó, a Budapest-sorozat sem volt hibátlan, mégis, a Szent Korona második világháború alatti hányattatásait az alapján is illett volna jól megírnia Kondornak. Sajnos a stílus (lassú, nyögvenyelős, mesterkélt) tönkrevágta a választott műfajt (kalandregény). Nagy kár érte. …újrakiadása: Sok-sok igényes újrakiadás volt idén, a háromkötetes, keményfedeles, Alan Lee illusztrációival ellátott Gyűrűk Urának mégsincs vetélytársa.
Mindenkinek, aki a nyolcvanas években volt gyerek, mély és kitörölhetetlen nyomokat hagyott a tudatalattijában a hozzánk akkor még csak csordogáló, az Óperencián túl azonban már saját zsánert kikövetelő nindzsafilm áradat, különös tekintettel azok amerikanizált válfajára. Adózzunk hát tisztelettel a babaarcú Dudikoff és a Narancssárga Nindzsák emlékének ebben a nosztalgikus felhangokat egyáltalán nem nélkülöző posztban.
Desrix: Mit tudhatott az Amerikai nindzsa, hogy egy miskolci lakótelep összes panelkölyke, faterostól, nagyfaterostól hónapokon keresztül fel-felemlegette - illetve, hogy héroszi ikonra kiéhezetten a tizenéves kisfiúk eljátszották a mai, felnőttebb szemmel a Tom és Jerry óriási szemkikerekedés-effektjét előidéző jeleneteit? Mert annyi bizonyos, Bud Spencer és Terence Hill filmjein kívül mást nem néztünk ennyire gyűrötté (kivétel talán a Pornósztár volt őnagysága, de ezt ugye csak egy haverom unokatesójának a kutyája mesélte), mint ezt a kultikus gyöngyszemet. Később persze sajnálkozással vegyes mérgelődéssel tudatosult bennem, hogy az évekig piedesztálon tartott Amerikai nindzsa hosszútávon nagyobb károkat okozott: kezdve az igazi nindzsák szóba kerülésekor a lelkesedésből automatikusan feltörő "szaktudás" fitogtatását követő orbitális beégéssel, a begyakorolt és emígyen rögzült harcművészeti technikák legalkalmatlanabb helyzetekben való prezentálásán át a hálivúdi filmgyártás erősssen relatív minőségének szorgos szajkózásáig. Holott annyiról van szó, hogy az éppen legfogékonyabb korosztály őszintén és teljes beleéléssel volt képes arra, amire a sokat látott és megélt idősebb énjeik már egyre kevésbé: piszokjól szórakozott, és tette ezt anékül a vérkritikusi véna nélkül, ami természetesen a kopás miatt majdnem mindegyikünkben kiépül az évek során, akár hajlandóak vagyunk beismerni, akár nem. Amúgy meg, kit akarok itt becsapni, szerintem minden videófilmet látott gyerek-felnőtt életében volt egy Amerikai nindzsa, még ha éppenséggel nem is ez volt a címe.
Dr. Sick Fuck: Az Amerikai nindzsa az 1980-as évek tömegfilm-kultúrájának ércnél is maradandóbb kinyilatkoztatása, gránitból emelt referencia, minden mást felülíró nindzsa-alapvetés, a VHS-generáció számára: kollektív agylövés. Sam Firstenberg, a nindzsamozik ihletett géniusza 1985-re, a gyártás évére alaposan kiművelte magát a tematikában, számos nindzsafilm tapasztalatával felvértezve készítette el élete főművét, amelyet mániákus lelkesedéssel fogadott a vigasztalanul nindzsátlan világban élő kelet-európai filmrajongó. Holott csodálatos műve egy intellektuális zsákutca, maga a mozgóképes paradoxon. Van benne egy jó csaj, aki nem is jó csaj; egy nindzsa, aki nem is nindzsa; japán kardok, amelyeknek semmi közük nincs a japán kardokhoz; rengeteg nindzsucu, csak hát ez a nindzsucu semennyire sem emlékeztet semmilyen létező harcművészetre. Ugyanakkor a nagyon jó nindzsamester piros betyárgatyát hord, mert az ilyetén ruhadarab nyilvánvalóan megkönnyíti a rejtőzködést, támogatja a low visibility alapelvét (alacsony láthatóságú nadrág, wtf?); a címszereplő katonatársa (aki néger, ennélfogva természetesen Jacksonnak hívják) először ronccsá akarja verni az emberünket, majd az életszerű dramaturgiának tett érthetetlenül nagyvonalú engedményként elválaszthatatlanul örök barátja lesz, mintegy harminc másodperc leforgása alatt. A grand finale azonban mindenért kárpótol, mert Douglas MacArthur ötcsillagos tábornok intenzív partraszálló műveletét leszámítva senki sem tolta még olyan keményen a Fülöp-szigeteken a leszámolási üzletágat, mint Michael Dudikoff (milyen név már ez is?) és az ő igazszívű fegyvertársai. Az Amerikai nindzsa egyetlen felróható hibája a betegesen önkorlátozó rendezői hozzáállás, ami valószínűleg a lengyel származás, a feldolgozhatatlan történelmi traumák által generált kisebbrendűségi komplexus karriergyilkos megnyilvánulása; ugyanis még ennél is sokkal, de tényleg sokkal szarabb is lehetett volna ez a mozi, ha a direktor úr veszi hozzá a bátorságot – sajnos a döntő pillanatban becsicskult Mr. Firstenberg, pinába szállt a bátorsága, így egy sosemvolt Monty Python akciófilm helyett csak egy kibaszott hulladékot kaptunk. Sebaj: legalább két életre megtanultuk mindahányan, hogy a fehérnindzsa az jó, a japánnindzsa pedig gecire gonosz. Ez egy olyan paradigma, amit egyetlen pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagyni, mert megkönnyíti az ember életét, segít eligazodni a modern világ erkölcsi útvesztőszerű morális labirintusában, szükség esetén még Napot is varázsol az éjszakai égboltra.
Nagy Krisztián: A nyolcvanas évek hazai VHS-érájának hangalámondós kungfufilmjei közé véres csapást hasított a nindzsafilmek üstököse, ezen belül is a mostanra már csak bájosan együgyűnek tűnő amerikai gyártású verziói, amik akkoriban számomra két világ legjobb kevercsét adták: az egzotikus távol-keleti és az amerikai akciófilmek jin és jangját, vagyis a nindzsákat az amerikai hadsereg ellen, klasszikus Golan-Globus módra. Gyönyörű koncepció, fantasztikusan kivitelezve: mit számított, ha a napfényes aszfalton legkevésbé is rejtőszínként funkcionáló fekete nindzsaruhába öltöztek a gonoszak, ha a kvintesszenciálisan amerikai főhős a stáblistán tüntetően csak Joe-ként szerepelt (a filmben is látványosan elmismásolják a családnevét, hiszen héj, bárki lehet belőled az amerikai álomban, még nindzsa is), ha az egyetlen jók oldalán álló ázsiai karaktert a kor futószalagon gyártott alkotásaiban agyonhasznált John Fujioka játszotta (mint ahogy a kötelező egzotikus ázsiai jónőt szinte minden esetben Joan Chen), vagy ha itt találkoztam először a forgatókönyvírói fejekben a japán kultúrát fedő teljes homály szülte Narancssárga és Citromsárga Nindzsákkal, hiszen nyilván gondolni kellett a narancsligetben és a búzamezőn rejtőzködésre is. Minden hibája ellenére ezt az új trendet indító (nem az első volt persze, de elsőként láttam az ezt megelőző és követő dömpingből), máig emlékezetes műalkotást számomra már csak Franco Nero (Geekz-kritika itt) és az alapszíneket már sokkal bátrabban keverő nindzsák tudták überelni.
Forgács W. András: Mit adott nekünk 1985? Gorbi-Reagan örökrangadót, Live Aid-et, Taróczy Balázs wimbledoni győzelmét férfi párosban, a Guns 'N Roses megalakulását- csak szemelvények egy eseménydús évből. Ellenben mindezt elhomályosítja Michael Dudikoff színre lépése, hiszen Chuck Norris óta híján voltunk egy igazán tökös kamingautnak (már ha megbocsájtják ezt az eredendően nem erre a szövegkörnyezetre kitalált kifejezést). A még a Schwarzenegger-iskolához képest is kevesebb arcizommunkával dolgozó, a Legénybúcsú vasalóegyszerűségű bamba szőkéjéből lett akciósztár magabiztosan tölti ki a számára leosztott helyet a Zsé listán - fogjuk mi őt még látni a ki-tudja-hanyadik Expendablesben mondjuk a kikerekedett arcú Sasha Mitchell és a deszkává fogyott Kevin Sorbo mellett. Jut eszembe, valaki egyszer igazán összeírhatná, kik lehetnének az európai Feláldozhatóak. A nindzsa színre lép után persze borítékolható volt hogy valakik Odaát majd megcsinálják nagyobban-jobban, bár számomra a salapálós (sic! by Bori bácsi, Isten nyugosztalja) filmek háttérbe szorultak a Kommandó-Ragadozó-Terminátor szentháromsághoz képest - ez meg vajon miféle péniszméret-kompenzálásra utalhat? Node, a legmegdöbbentőbb, hogy Los Angeles porosnak semmiképpen nem nevezhető világosszürke aszfaltját járva John Fujioka és társai úgy járnak-kelnek most is, mintha még mindig 1.50 lenne a benzin meg hathúsz a jen.
Nemes András: Ma is emlékszem mérhetetlen felháborodásomra, mikor egy, a nindzsákról sajátomnál lényegesen komolyabb háttértudással rendelkező barátom kíméletlenül leszarozta ezt a filmet, mondván: ezek a nindzsák nem is igazi nindzsák, hiába repkednek meg ugrabugrálnak szünet nélkül, milyen már az, hogy állandóan nappal támadnak, ráadásul Michael Dudikoff sem valódi, hiteles karatemester, sőt, barátom kőműves faterja is simán lenyomná két kevert pálinka, meg egy üveg Kőbányai után. Nem hittem neki. Nem hihettem: ha megteszem, összeomlik gyermeki hitrendszerem. Mert ugye nem kell mondani, hogy a '80-as években, Újpesten, szürke, ormótlan betontömbök árnyékában már maga a cím is heveny nyálcsorgatásra adott okot, az "amerikai" szükségszerűen szupernek számított, az, hogy a tetejébe ráadásul "nindzsa" is, már-már felfoghatatlan izgalmakat generált, egyszerűen nem hagyhattam, hogy barátom realista cinizmusa porig rombolja álomvilágomat. Jobban tettem volna, ha a cikk megírása előtt nem nézem újra a becses alkotást, így legalább amúgy is megtépázott, de kényszeresen fenntartani kívánt naivitásom sem szenvedett volna maradandó károsodásokat a nevetségesen koreografált verekedések, indokolatlan tigrisbukfencek és feszültségmentes tűzharcok láttán. Annyi baj legyen, meggyőződésem, hogy legalább két Amerikai nindzsa című film létezik: az egyik hiperlátványos, torokszorítóan izgalmas és minden ízében zseniális, ráadásul alapjaiban határozta meg a játszótéren gyerekként levezényelt közelharcok fantáziavilágát, a másik pedig az a rakás szar, amit "felnőtt" (vagy valami olyasmi) fejjel egyszerűen lehetetlen komolyan venni. Engedjétek meg nekem, hogy csak az előbbire emlékezzem, úgy talán továbbra is egy szebb valóságban élhetek.
Mielőtt még mindenki ijedten kapkodna a telefonhoz, hogy a 911-et hívja (hazai olvasók több szám közül is válogathatnak, de ez ne zavarja össze őket, a 112 jó lesz, ha nem tudják bekategorizálni a vészhelyzet természetét), gyorsan megnyugtatnám őket, hogy összeállítottuk a szokásos éves képregény toplistánkat, ezzel is elősegítve szellemi, kulturális, valamint spirituális fejlődésüket, gondosan előre kiválogatva a búzát az ocsú közül. Ezúttal három kategóriába csoportosítottuk az ajánlott olvasnivalót, a már futó sorozatok, az egykötetes vagy minisorozatok, illetve 2013 újoncai alá került iktatásra 10-10, azaz összesen 30 cím, valamint azokat is megemlítjük, amik így vagy úgy, de felkeltették figyelmünket, de már nem jutottak be az élbolyba. Végül pedig a teljesen szubjektív leglistánk sikerén felbuzdulva, hasonló címszavakba szedtük az elmúlt évet képregényes szempontból. Kellemes szemezgetést!
ONGOING SOROZATOK
B.P.R.D. (Dark Horse)
Amióta az anno a Hellboy spinoffjának indult sorozat Hell on Earth alcím alatt fut, Arcudi és Mignola mindent megtesznek azért, hogy ezt az alcímet illő tartalommal töltsék fel. Az iroda félig romokban, Hellboy a pokolban, Liz felszívódott, Abe szintúgy (ld. lent), a Földet lovecrafti óriásszörnyek járják; rémseregek, apokalipszis, vallási fanatikusok, félelmes hangulat, közel a vég. Mintapéldája annak, hová lehet upgrade-elni egy egyébként is remek sorozatot tehetséggel és vízióval. (rcs)
Deadpool (Marvel Comics)
Mikor már kezdtem azt hinni, hogy manapság csak mellékszereplőként tudják jól írni Deadpool karakterét, jött a Marvel NOW!, és a Gerry Duggan/Brian Posehn duó. Végre: a sorozat veszettül vicces, harsányan illetlen és őrületesen pörgő, de ha nagyon muszáj, még drámai is tud lenni az elszállt komédiázás szüneteiben. Ha egyszer elkészül az a Ryan Reynolds-féle Deadpool-adaptáció, remélem, ilyen lesz (biztos nem). (rcs)
Fatale (Image Comics)
Apropó, vízió: Ed Brubaker és Sean Phillips párosát már többször is volt alkalmunk dicsérni a Geekzen, de nagyon úgy tűnik, hogy Fatale című, két éve futó horror-noirukkal a Criminal és a Sleeper sikerét is megfejelik. A halhatatlan, a férfiakat a puszta létével bűvkörébe vonó végzet asszonya véres, mocskos, szexi és szövevényes, évtizedeken átívelő történetfolyama az első betűtől az utolsó ceruzavonásig lenyűgöző. (rcs)
Hawkeye (Marvel Comics)
Hawkeye az én szememben a szuperhősmitológia egyik legtúlértékeltebb figurája volt, amíg bele nem kezdtem Matt Fraction sorozatába, ami rövid úton atomjaira robbantotta minden ellenérzésemet Clint Bartonnal szemben. A csökönyös, veszélyesen túlfejlett igazságérzettel rendelkező, nagyon emberi Clint Bartonnal, nem Hawkeye-jal, hiszen hősünk egy történetben sem húz maszkot, és többször végződik a kalandja a kórházban, mint a Bosszúállók főhadiszállásán. Hab a tortán David Aja vizuális virtuozitása, mely a 11. számban tetőzik: főhőse Pizza Dog, Barton teljesen átlagos kutyája, akinek ezúttal a szemein és az orrán(!) keresztül láthatjuk a korábbi füzetek fontosabb eseményeit. (nk)
Locke & Key (IDW Publishing)
Minden kétely nélkül az utóbbi évek LEGJOBB sorozata, ami a Transmetropolitan, a League of Extraordinary Gentlemen, a Watchmen és a Sandman mellé fog kerül a polcomra, gyönyörű keményfedeles kiadásban. (nk)
Nowhere Men (Image Comics)
Science is the Rock n’ Roll! Négy ragyogó koponya, a World Corp alapítói alapjaiban változtatják meg a hatvanas éveket, létrehozva egy alternatív történelmet, amit a képregényben könyvrészletek, reklámok, televíziós showműsorok és magazinborítók dokumentálnak elképesztő részletességgel. A cég egy űrbéli kutatóbázisán egy titokzatos baleset az ott dolgozó csapat több tagját is végzetesen átalakítja, és egy másik világon (vagy időben?) szenvednek hajótörést. Ezalatt az egyik alapító hosszú kómából arra ébred, hogy társai nem egészen arra használták közös művüket, amire ő elképzelte. Eric Stephenson múltba, jövőbe és világok között ugrálva egyszerre tizennégy-tizenöt karakter szálát vezeti, amiből lassan és fokozatosan kezd kialakulni a teljes történet. Az év leginnovatívabb, legokosabb képregénye. (nk)
Saga (Image Comics)
Brian K. Vaughan valami olyasmit vitt véghez, ami nagyon-NAGYON ritka manapság: mindenféle divatos geektémákat gyúrt össze elképesztő természetességgel, csodálatos érzékű történetmeséléssel, hús-vér karakterekkel, humorral, drámával, szerelemmel, akcióval és szenzációs ötletekkel. (rcs)
Superior Spider-Man (Marvel Comics)
Nagyon mély és szinte vallásos meggyőződéssel kellett hinnie Dan Slottban annak, aki a Superior Spider-Man sorozat indulásakor azt merte volna állítani, hogy a hálószövő egy újabb dicsőséges korszaka következik. A Peter Parker fizikai testébe költözött Doktor Oktopusz, a mindenki által rettegett, kényszeresen tökéletességre, elismertségre törekvő volt szupergonosz azonban olyan irányokba terelte Pókember életét, hogy csak a fejünket kapkodtuk. Az egész alapkoncepció zseniális húzás, minden következményének parádés levezetésével, és nagy szerencsénkre egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy Slott nem tervez a közeljövőben véget vetni ennek a rendkívül élvezetes hullámvasútnak. (nk)
The Walking Dead (Image Comics)
Túl a 100 részen, túl a 10 éven, és még mindig dübörög, még mindig megállíthatatlan, még mindig megunhatatlan. Szinte már várom, mikor fogy ki a szufla Robert Kirkmanből, mert olyan egyszerűen nincs, hogy egy sorozatot ilyen színvonalon ilyen sokáig lehessen vinni. (PS: ez a szuflafogyás az aktuális sztoriszál, az All Out War eddigi számai alapján nem a következő pár hónapban fog bekövetkezni.) (rcs)
Ultimate Comics Spider-Man (Marvel Comics)
Miles Morales, aki a kezdetekkor egy rendkívül ügyes és átlátszó marketingfogásnak tűnt politikailag korrekt származásával, jelenleg a Marvel legizgalmasabb és legjobban kidolgozott tinédzserhőse, aki mellé Bendis meglepő összetételű, távolról sem mesterkélt (ellentétben a Marvel Now! újabb csapatalapú füzeteivel), ám nagyszerűen működő csapatot verbuvált. A sorozat eddig is nagyon gondosan épített a karakterei közötti viszonyokra, és a jelenleg zajló Cataclysm univerzumrengető eseményei alatt sem veszíti el a fókuszt az emberi léptékről, ahogy éppen egy kozmikus hatalmú lény, Galactus pusztítja el lassan, de biztosan a Földet. (nk)
MINISOROZAT/GRAPHIC NOVEL/ONE-SHOT
American Vampire Anthology (DC/Vertigo)
Az év sajnálatos távolmaradója Scott Snyder és Rafael Albaquerque American Vampire-e volt, ami bő egyéves szünet után (ami alatt Snyder dolgozhatott a The Wake-en) idén márciusban tér majd vissza. 2013-ban is kijött azért két különszám. Akár a The Long Road to Hell is megérdemelné a helyezést a listán, de különlegessége, és alkotóorgiája (Aaron, Ba & Moon, Lemire, Francavilla, Rucka stb.) mégis az ősszel megjelent Antológiának kell itt állnia, még ha – antológiától szokásosan – nem is minden sztorija mozog ugyanazon a magas színvonalon. (rcs)
Baltimore: The Infernal Train (Dark Horse) A háromrészes miniben (aminek előzménye egyébként a The Inquisitor című one-shot, és fogalmam sincs, miért nem egyszerűen egy négyrészes minit csináltak belőle) a címszereplő Budapesten harcol a vámpírok hordája ellen, miközben meg kell küzdenie egy nyomában járó, fanatikus inkvizítorral is. Vad és iszonyú lendületes képregény, Mignola Baltimore-univerzuma pedig egyre tágul és izmosodik. (rcs)
Battling Boy (First Second)
Haggard West, Arcopolis védelmezője halott. Lánya és a családi hősüzlet örököse egyedül kell, hogy szembenézzen a várost rettegésben tartó szörnyek seregével. Szerencsére ekkor pottyan szó szerint az égből a Földre Battling Boy, a tizenhárom éves félisten, akinek be kell bizonyítania egy másik dimenzió ünnepelt bajnokának - történetesen az apja - hogy képes a nyomdokaiba lépni. A két gyerek összefog, és ebből az év egyik legbizarrabb és -abszurdabb battle royalja alakul ki, ami egyben a hetvenes évek Kirby-érájának állított fantasztikus hommage. Paul Pope még mindig egy zseni! (nk)
Fairest: In All the Land (DC/Vertigo)
A képregény, ami visszaadta a hitemet a Fables sorozatban. Ugyan vizuálisan is gyönyörű (31 fejezetét 23 tehetséges illusztrátor rajzolta), de ez végre újra az az ötletsziporkákkal tömött Willingham-remek, amit már olyan régen hiányoltam. Miután a Fables a 150. részével véget ér (addig még azért hátra van több, mint egy év), az ígéretek szerint minden szál gondos lezárásával, lesz végre okom bepótolnom a lemaradásomat. (nk)
Happy! (Image Comics)
Karácsony szenteste a rendőrnyomozóból bérgyilkossá lecsúszott, mocskosszájú, mindent és mindenkit gyűlölő Nick Sax találkozik legvadabb rémálmával, ami egy, csak az ő számára látható kis szárnyas, kék színű egyszarvúban testesül meg. Happy a képzeletbeli barátja egy Hailey nevű kislánynak, akit csak Nick menthet meg, mert egy eszement sorozatgyilkos fogságában már csak ötvenkét órája van hátra. Cinikus és briliáns karácsonyi mese Grant Morrisontól, katartikus fináléval. (nk)
Hellboy: Midnight Circus (Dark Horse)
Egyszerűen az év legszebb képregénye. Duncan Fegredo és Dave Stewart abszolút csodát műveltek, képi világuk fantasztikus, izgalmas, magával ragadó, az pedig külön nagyszerű, ahogy a „valóság” és a cirkuszbeli események vizuálisan elkülönülnek. Mignola meséje ártatlanságról, megkísértésről és a sors és a jövő fenyegetéséről nem különben megkapó. (rcs)
Hit (Boom! Studios)
A filmes összegzés kapcsán azon keseregtem, hogy úgy látszik, senki nem tud már manapság jó, korabeli környezetben játszódó noirt csinálni (Gengszterosztag, Mob City) – de legalább a képregényesek még nem felejtették el, mitől döglik a légy az ’50-es évek Los Angelesében. A Hitről üvölt, hogy James Ellroy nyomdokain akar járni, és ugyan annyira bőven nem jó (hát persze, hogy nem, jesszus, hogy is lehetne?), de izgalmas, csavaros és dögös – teli hullákkal, korrupcióval, szexszel és bűnnel, ahogy kell. (rcs)
Infinity (Marvel Comics)
Szinte euforikus élmény, hogy az egyik nagy kiadó éves mega-crossoverét betehetem az év legjobbjai közé – ez nem gyakran esik meg, ráadásul pont Jonathan Hickmantől nem vártam, hogy na, majd miatta, tekintve, hogy – egyéb sikerei ide vagy oda – nem valami ügyesen kezdte a pályafutását az Avengers címeknél. Mégis, azok szálait remekül fonta össze egy hatalmas, sodró lendületű, eposzi űroperává. Ugyan a műfajban még mindig az Annihilation a csúcs, de szép próbálkozás volt a trónfosztásra. (rcs)
Nemo: Heart of Ice (Top Shelf Productions)
Alan Moore visszatért haló poraiból és végre letett az asztalra egy kvázi-folytatást a legendás League of Extraordinary Gentlemen című remekművéhez. A közvetlen folytatások minősége a The Black Dossier-tól a Century: 2009-ig rohamosan és meredeken romlott a teljes érdektelenségbe fulladva, de Nemo lányának utolsó kalandjával sikerül némileg kiköszörülni a csorbát. Minden megtalálható itt, amiért az eredeti művet szerettük, a Lovecraft-rajongók pedig vélhetőleg házi oltárt fognak állítani neki, ha már Del Torónak le kellett mondania az Őrület hegyeinek megfilmesítéséről. (nk)
The Unwritten: Tommy Taylor and the Ship That Sank Twice (DC Comics)
A fikció és az írott szó hatalma: erről szól Mike Carey sorozata, és ennek eredettörténete ez a graphic novel, ami nem csak hogy önmagában is tökéletesen élvezhető, de teljesen belesimul a The Unwritten mitológiájába, kitöltve az eddig üresen hagyott részeket is. Nagyszerű ugródeszka, hogy valaki nekilásson a jelenleg 54. füzeténél tartó képregénynek. (nk)
ÚJ SOROZATOK
Abe Sapien (Dark Horse)
Míg a B.P.R.D. a világ romjainak nyomasztó panoptikumát nyújtja, az Abe Sapiennel Mignola egy személyesebb, drámaibb kontextusba helyezi az apokalipszist. Ahogy anno Hellboy, most egykori társa és barátja járja saját útját, értelmet keresve az életében, felette saját múltjának és bizonytalan jövőjének árnyékával. Már csak egy Liz Sherman sorozat kéne. (rcs)
Black Science (Image Comics)
Az első résztől mindenki összefosta magát, a második ehhez képest pici visszalépés volt, de ez természetes: egyszer a tényleges történetmesélést és karakterbemutatást is el kell kezdeni, nem lehet minden egy iszonyúan látványos és pörgős akciójelenet. Az év legdurvább debütálása után építkezés, karakter-, háttér- és konfliktusfelvázolás. Helyes. Remender és Scalera tudják, mit csinálnak. (rcs)
Jupiter's Legacy (Image Comics)
Ez a meglehetősen sporadikus megjelenésű sorozat az utóbbi idők legjobb munkája Mark Millartól, és ebben nem kis része van annak, hogy a rendkívül egyedi stílussal rendelkező Frank Quitelyt kérte fel rajzolónak. Két generáció és világnézet feszül egymásnak, amikor a világ első szuperhőseinek példaképe, a beszédes nevű The Utopian szembekerül családjával és gyermekeikkel, mert igazi amerikai hazafiként és a régi értékek védelmezőjeként nem hagyja, hogy a saját kezükbe vegyék a világ irányítását. Az idő azonban eljárt felette, a harmincas évek ideáljai értelmüket vesztették a kétezres évek válságspirálba jutott Amerikájában, és saját, mindenben csalódást okozó fia fordul ellene a többi „hős” támogatásával a háta mögött. Nagyon ígéretes felvezetés, amiből, ha továbbra is ilyen ügyesen alakul, az egyik legjobb nem Marvel és DC szuperhőstörténet kerekedhet. (nk)
Manifest Destiny (Image Comics)
Kicsit az az érzésem, hogy a Black Science rakétastartja elterelte a figyelmet Chris Dingess és Matthew Roberts történelmi fantasyjéről, ami kár, mert az első két rész alapján (amiben egy amerikai expedíció fut különös és rémisztő lényekbe a XIX. században) még az is lehet, hogy ez bizonyul jobbnak közülük. Kiforrott, érett, átgondolt, jól megírt, szépen rajzolt sztori, tele izgalmas lehetőségekkel. (rcs)
Rat Queens (Image Comics)
Ez csak úgy a semmiből bukkant fel, különösebb hírverés és ajnározások nélkül, pedig a Deadpool mellett az év legviccesebb, legpofátlanabb képregénye. Egy kváziközépkori zsoldoscsaj-banda (köztük törpével, varázslóval) frenetikus körülmények közt harcol összeesküvésekkel, trollokkal, feketeruhás gyilkosokkal és mindenféle jómodorral. Nagyszerű karakterek (jól megformált, nem feleslegesen túlszexualizált női hősök – Joss Whedonnak kihívója akadt), remek poénok, csupa kreativitás, frissesség és sziporka. (rcs)
Pretty Deadly (Image Comics)
Mágikus vadnyugati chambara, Csontnyúl és Pillangó előadásában, olyan kard- és pisztolypárbajokkal, amit a Kill Bill is megirigyelhetne, saját, ám mégis ismerős motívumokkal dolgozó mitológiába ágyazva. Johnny Prérifarkas mesterkedésének köszönhetően a Halál Lányát megkötő bilincsek lehullanak, és egy ártatlan lélek megidézi egy már feledésbe merült mondókával: most Rókának és fogadott lányának menekülnie kell a múltja és egy véres bosszú rájuk vetülő árnyéka elől. Költői, mesés, gyönyörű történet egy női szerző tollából, Emma Rios fantasztikusan hangulatos rajzaival. (nk)
Rocket Girl (Image Comics)
Dayoung a jövőből utazik vissza a nyolcvanas évek New Yorkjába, hogy megakadályozza egy olyan technológia feltalálását, ami az ő idejében példátlan befolyással és hatalommal ruházza fel a rendőrállamot létrehozó Quintum Mechanics óriáskonszernt. Az egyetlen probléma, hogy Dayoung a New York-i Tinédzser Rendőrosztag tagja, és senki nem vesz komolyan egy tizenöt éves lányt, ha a világot akarja megmenteni, még akkor sem, ha történetesen egy high-tech jetpackkel van felszerelve. Ha kíváncsi vagy, mi történne, ha kereszteznék a Terminator és a Vissza a jövőbe filmeket, akkor ez a te sorozatod! (nk)
The Private Eye (Panel Syndicate)
Képzelj el egy olyan világot, amiben a globális információs lufi kipukkadt, és válogatás nélkül ömlött a világba minden eltitkolt adat, családokat, cégeket, országokat, globális piacokat összeomlasztva, és életek millióit tönkretéve. Most nincs többé internet, és a legszentebb kinccsé az emberek privátszférája vált, mindenki álarcok és maszkok mögé rejti a személyazonosságát. A paparazzik és magánnyomozók e világ bűnözői és terroristái: Patrick Immelmann pedig éppenséggel ezzel keresi a kenyerét, be is állít hozzá egy 22. századi femme fatale egy megbízással, hogy aztán annak rendje-módja szerint röviddel ezután el is intézze valaki. Brian K. Vaughan és Marcos Martin nagyszerű páros, ráadásul ezt a csak digitálisan létező képregényt fizess-amennyit-akarsz módszerrel itt azonnal el is olvashatod. (nk)
Velvet (Image Comics)
Úgy néz ki, az utóbbi idők egyik legjobb képregényes döntése az volt, hogy Brubaker otthagyta a Marvelt. Nem mintha náluk rosszakat írt volna, és hanyagolta volna egyéb, független munkáit, de már akkor is megérte a váltás, ha csak a Velvet lett a gyümölcse (amit Steve Eptinggel, korábbi marveles rajzolójával közösen csinál). ’70-es évekbeli kémthriller egy ronda ügybe csöppenő főszereplővel (középkorú nő, exügynök): jéghideg, stílusos, vagány, a korhangulat fantasztikus. (rcs)
Wraith: Welcome to Christmasland (IDW Publishing)
Joe Hill, Stephen King középső fia a Locke and Keyjel örökre elfoglalta a helyét a saját, személyes képregénypanteonomban, és örömteli, hogy nem pihen a babérjain: legutóbbi könyve, a NOS4A2 univerzumában játszódó sorozatot indított, ami szerencsére ismét hozza a saját maga által felállított minőséget (korábbi minije, a Thumbprint, ugyanis egyenesen pocsék volt). Fejezeteit és szereplőit egy Rolls-Royce Wraith köti össze, ami a megfelelő sofőrrel és elegendő mennyiségű elkeseredéssel és vágyakozással táplálva képes áthatolni a valóságot és a személyes ábrándképekből szőtt másik világot elválasztó hártyán. Az alapötlet nagyszerű, és eddig a kivitelezés is parádés, borzasztóan kíváncsi vagyok, hová fog kifutni a történet.
Amit még szívesen olvastunk 2013-ban:Prophet, The Manhattan Projects, Lazarus, Brain Boy, Numbercruncher, Daredevil, Clone, Harvest, Revival, The Wake, Thor: God of Thunder, Batman, 47 ronin, Animal Man, Swamp Thing, Hellboy in Hell, Invincible, Uber, Uncanny Avengers, The Black Beetle
BÓNUSZ LEGEK
Az év
…kiadója: Image. Mert szinte nagyiparban gyártják a minőséget, ami önellentmondásnak tűnik, de náluk nem az. …trendje: Egyre nagyobb figyelmet és hype-ot élveznek a szerzői képregények, egyre több fogy el már előrendelésben, egyre több jel mutat arra, hogy a jövőben még hangsúlyosabb lesz a jelenlétük. …ostoba marketinghúzása: Villain’s Month. Tényleg, DC, komolyan? Apropó… …legbénább kiadója: DC. Miközben a képregényeik színvonala egyre kevesebb kivételtől eltekintve meredeken megy lefelé, segghülye marketingfogásokkal és botrányokkal égetik magukat, ráadásul több alkotó beszámolója szerint példátlan gusztustalansággal szipolyozzák ki (nem szupersztár) íróikat és rajzolóikat. …szörnye: A nagy G. Két remek sorozattal is képviseltette magát: Godzilla és Godzilla: Half Century War. …szuperhőse: Doctor Octopus. Na, bazmeg! …visszatérése: Ki kell mondani: Alan Moore már rég csak árnyéka egykori önmagának. De a Nemo: Heart of Ice, az igen, az nem az árnyék, hanem az egykori Alan Moore. ...feltámadása: Úgy tűnt, hogy a régóta gyengélkedő Vertigónak a Hellblazer kaszája az utolsó szög a koporsójában, de a kiadó most végre kezd új erőre kapni (Trillium, The Wake stb.) …legszerencsétlenebb rajzolóváltása: Ten Grand: Straczynski és Templesmith isteni páros voltak, nagyon nagy kár, hogy utóbbinak mennie kellett. …átlagosodása: Kick-Ass. Jó ez még mindig, de egykori arcátlanságából, frissességéből, tökösségéből már nem sok maradt. …megkönnyebbülése: Oké, Scott Snyder mégiscsak ember. Tud ő szart is írni (Superman: Unchained). …horrora: The Wake. És még csak most jön a java. …nosztalgiája: Star Wars. Kevesen tudták Brian Wood előtt így megidézni a klasszikus trilógia hangulatát. …béna karakterrel is lehet jó sztorikat írni díja: Holtversenyben Geoff Johns (Aquaman) és Rick Remender (Captain America). ...cliffhangere: "After that, things got action-packed." Thank you, Brian! Fuck you, Brian! (Saga) (rcs)
...képregénybloggere: Boulet (szemléletes példa ITT és ITT) ...legbetegebb ingyenes webhorrorsorozata:Crossed: Wish You Were Here, Vol. 3 ...leghosszabb harci jelenete:Shaolin Cowboy #2 (33 oldalnyi megállás nélküli zombikaszabolás) ...Hellblazere:Ten Grand ...legkellemesebb meglepetése:Epicline magazin (nk)
Előrebocsátom, hogy erről a filmről SÚLYOS SPOILEREK nélkül konkrétan lehetetlen írni, ha valakinek esetleg szívügye lenne a Contracted megtekintése, és valamennyire szeretne meglepődni, fel kell szólítanom, hogy hagyja el a helyiséget, fogja be a fülét, vagy csak simán fejezze be az olvasást.
Él az alkotó emberben egy legyűrhetetlen vágy a Nagy Mű létrehozására. A festő miniatűr akvarellek után monumentális olajképeket vizionál, az író már első novellái papírra vetésekor vaskos regényfolyamról képzeleg, a rendező nem érheti be rövidfilmmel, ha lehetősége van egész estés mozit forgatni. Jobban mutat a biográfiában, megnöveli a tekintélyt, duzzasztja a tököket. Értem és tiszteletben tartom Eric England (Madison County, kommentben lehet jelezni, ha valaki látta) törekvéseit, mégis azt kell mondanom, jobban jártunk volna (sőt, ő maga is), ha beéri kevesebbel. Az sokkal több lett volna.
Emberünknek az a remek ötlete támadt ugyanis, hogy bemutatja egy zombijárvány kezdetét, egészen a kialakulástól, a zéró pácienstől, a fertőzés megtörténtétől a fokozatos leépülésig, majd az ámokfutás elszabadulásáig. Eddig valóban nem láthattuk, hogy valaki úgy váljon lépésről lépésre élőhalottá, hogy közben fogalma sincs róla, mi történhet vele. Ez az alapötlet hibátlanul kivitelezhető lenne egy cirka negyed órás rövidfilm keretein belül, lassú felvezetéssel, majd egy ütős, vérgőzös, apokalipszist sejtető lezárással. Kurvára megnézném, komolyan. A drága Eric azonban úgy döntött, nagy dobást hajt végre, és komoly horrorfesztiválokra nevezhető játékfilmmé duzzasztja csekélyke alapanyagát. Nem kellett volna. Nagyon nem.
Samantha (Najarra Townsend), a fiatal, leszbikussággal kísérletező lány egy házibuliban részegen lefekszik egy vadidegen férfival, gumi nélkül, ahogy azt kell. Reggel igen rosszul érzi magát, de kezdetben természetesen ő és környezetének tagjai is különösen durva másnaposságra gyanakszanak. A tünetek egyre aggasztóbbá válnak, a lány leépülése feltartóztathatatlan, míg végül a fizikai amortizálódás mellé agresszivitása is megnövekszik, és mészárlásba kezd.
A leépülés stációi három napig tartanak. Három. Hosszú. Napig. Mint említettem, a film elején semmi nem utal rá, milyen folyamat zajlik a szemünk előtt, nézőként tehát a következőt látjuk: egy helyes, kedves arcú, de nem túl érdekes, majd egyre irritálóbban, hisztérikusabban és vérlázítóan illogikusan viselkedő fiatal lányt, aki szarul érzi magát. Egyre szarabbul. Nagyon szarul. Mikor már minden lehetséges testnyílásából dől a vér, végre hajlandó elmenni orvoshoz. A derék doktor semmiféle épkézláb magyarázattal nem bír előállni állapotát illetően, csak annyit lát, hogy nagy a baj, és vélhetően szexuális jellegű. A lány erre felmegy a barátnőjéhez, élete szerelméhez, békülő szexre. Miközben az imént tudtuk meg, hogy csúnyán kiütéses, meg váladékos a kis nunija. De ő megy. Kezdenek kihullani a fogai. A haja. De ő megy. Mindenféle segítségnyújtást kategorikusan elutasít. Mindent jobban tud. A csávót, akivel lefeküdt a buliban, nagy erőkkel keresi a rendőrség. De ő csak megy. Nem érti, mit csinál rosszul. Lerohadnak a körmei. Hullafoltos a bőre. Az anyja meggyanúsítja, hogy állapota kiújult drogfüggőségének köszönhető. Ezen úgy felháborodik, hogy gyorsan betép-beiszik. Hályogos a szeme. Látomási vannak. Alig él. De még mindig megy.
Higgyétek el, ezt nézni pont olyan idegőrlő, mint olvasni (vagy írni). Egyszerűen semmi nincs a történésekben, ami okkal számíthatna érdeklődésünkre. A párbeszédek kínos amatőrséggel megírtak és előadottak, a képek minden koncepció nélkül lettek felvéve, a zenére nem is emlékszem, de gyanítom, hogy valami jellegtelen minimál-indusztriál zúzda lehetett. Semmi bajom az amatőr filmekkel, sőt, a szűkös költségvetés megfelelő tehetséggel és elhivatottsággal párosulva kiváló eredményeket szülhet, itt azonban minden erőfeszítés kizárólag arra irányult, hogy csakazértis "valódi" nagy film készüljön, aminek nagysága abban áll, hogy relatíve sokáig tart (így is csak 78 percre futotta).
Ami némiképp menthetné, kevesek által ismert, de megbecsült gyöngyszemmé avathatná a Contractedet, ha legalább a brutalitást tökösen, kompromisszummentesen bevállalná, ám egy pillanatra sem teszi: a szimptómák kimerülnek némi művérben és zombisminkben, az utolsó percek gyilkosságai pedig meglepően unalmasak, feszültségmentesek és szemérmesek. Ma, amikor nagy stúdiók által finanszírozott közönségfilmek is mernek mutatni premier plánban pöcsöket, érthetetlen, mire föl ez az óvatoskodás (a nőgyógyászati vizsgálat közben például a lány nem veszi le a nadrágját). Félreértés ne essék, nem fétisem a beteg nemi szervek látványa, semmi nem vonz kevésbé, mint a torture-porn, de könyörgöm, ha már ezt választották témaként, illett volna kissé bátrabbnak lenni. Ha legalább látványosan törekednének megbotránkoztatásomra, érezném, hogy valamire látványosan törekednek. Így viszont nincs horror, csak egy... ööö... egészségügyi dráma, ami pont annyira hervasztó, amilyennek a meghatározása hangzik.
Bimbózó szexualitásukat fékevesztett orgiákban kiélő kamaszoknak mindenesetre ajánlható: lányok, húzzatok gumit az idegenekre, mert különben másnapra illogikusan viselkedő, irritáló hisztérika válik belőletek.
Hogy kicsit feldobjuk a szokásos, urambocsá', unalmas listaformátumot a mindenféle toptenekkel meg besztofokkal, és a szintén rég bejáratott évértékelős szózuhatagot, csináltunk nektek egy teljesen szabálytalan, laza és esetleges szempontok szerint összehegesztett "leg"-cikket. Kiderül belőle pl., hogy ki volt a legkurvapecérebb nagypapa, mi volt a legfeleslegesebb film, a legnagyobb mindfuck, vagy a legkínosabb marketing. És persze, hogy melyik volt az év legjobb Riddick-filmje!
A 2013-as év...
Borbíró Andris
…legjobb B-filmje: több kollégához hasonlóan én is bizalmatlan vagyok a found footage stílussal kapcsolatban, a gore-pornó filmeket meg kifejezetten utálom. A Frankeinstein's Army, habár a két említett vonulat eszközeit használja, mégis működik egyszerűsége, őszintesége és a szívmelengető, szakadék kelet-európai hangulata és humora miatt.
…legijesztőbb sick fuck karaktere: Paul Dano az amúgy felejthető Fogságban című filmben, illetve az a kép, amin csakis kimeredt szeme látszik a nagy sötétben. És mindez még úgy is ijesztő, hogy igaziból maga a karakter végig milyen töketlenül viselkedik... Én már a Vérző olajban is hátborzongást kaptam ettől a csávótól, de most rátett egy lapáttal. Kéne neki egy Hannibal Lecter jellegű szerep!
…legnagyobb régifilm-pótlása: Megáll az idő. Ugyan nem épp Geekz-profilba vágó mű, de muszáj megemlítenem, mert egyrészt a szocializmus átkos örökségét jelentő magyar szenvedős lelki mocsár filmektől való irtózásom ellenére állatira tetszett, másrészt ilyen varázslatos, művészfotókat és álmokat idéző képi világot eddig egyedül Christopher Doyle-tól láttam (a világ legszebben lőtt filmje a Vadító szép napok). Örök hála a cimborának, aki némi érzelmi zsarolás árán leültetett elé!
…legnagyobb kihagyott ziccerjei egy filmben: Gravitáció. Unom, hogy mennyire lazán elfogadja mindenki mentségként egy film mellett, hogy "de hát jól néz ki". Nem érdekel! Se csecses színésznőben, se legújabb gasztroőrületben, se söröscímkében, se semmi másban nem elég, hogy "jól néz ki", kell mögé a tartalom, különben pillanatok alatt megcsömörlik tőle az ember, megunja, eldobja! Ez a film sok gondolatot ígért, időt merengésre, filozófiai kérdéseket, lassú és bevonó hangulatot, ehelyett rángatott kamerát kaptunk, over-the-top akciót, kidolgozott ívű forgatókönyv helyett pedig sablonos vázat (rendszeres időközönként beígért és teljesülő akciójelenetek! fejkapkodás és hűha-élmény!), néhány, pontosan felmért piaci elvárások és anyagi megfontolások mentén megtervezett könnyfacsaró jelenettel. A másik kihagyott ziccer pedig Sandra Bullock lapos mellei: ha már mainstream, ha már látványorgia és wáó-háromdé, miért nem találtak egy olyan színésznőt, akivel el lehetett volna játszani, hogy a melleinek eleje másik 3D-síkba kerül, mint hátulja? (P.S.: Mindenkinek javaslom e film helyett a Planetes című anime sorozat bármely három epizódját - értelmesebben eltöltött másfél óra lesz.)
…szopása: Lakásfelújítás. (Tudom, szoros értelemben semmi köze a bloghoz, de egyrészt mások is tettek ilyet a listájukba, másrészt ez az oka, hogy idei filmekből gyakorlatilag alig láttam párat...) Utálom Tom Hankset, és a Pénznyelő mint film is ócska, mégis végigröhögtem, mert annyira igaz: egy idős (100+ év, 10+ éve lakatlan) budapesti belvárosi lakás felújítása közben elképesztő mennyiségű csontváz bukkan elő a szekrényből (képletes értelemben is, haha), minden rosszul sül el, ami el tud, minden tisztelt mester úr legalább egy korábban nagy nehezen befejezett munkafázist tönkretesz, és mindenki lop, csal és hazudik. Ja igen, és miért is várná el az ember, hogy felvegyék a telefonjukat vagy olvassák a leveleiket?
Dr. Sick Fuck
…jósága: érzéki örömöket okozott, hogy ebben a blockbuster szempontból mérhetetlenül köcsög évben a Gravity simán Box Office Top 10 lett. Egy intelligens high concept movie, ami 652 millió dollárt termelt világszerte. Mintát, modellt, utat mutatott, kereskedelmi és kreatív szempontból egyaránt. Tessék komolyan venni ezt a jelenséget.
…krimije: Fogságban. Alakul ez a kanadai vonal, szépen alakul.
…legalulértékeltebb filmje: Byzantium. Rettentően kikapott a kritikától, kutya nem nézte meg, pedig dermesztően szép. Nem ezt érdemelte.
…legszeretetreméltóbb filmje: Mielőtt éjfélt üt az óra. Ezeregy módon okozhatott volna csalódást, és mégsem. Ez már önmagában is listára kívánkozó teljesítmény volna.
…sci-fije: Europa Report. Talán mégis van értelme ennek a found footage formátumnak, bár ebben még nem vagyok biztos.
…mindfuckja: Upstream Color. Nulla pénzből ekkorát forgatni, őrület, őrület.
…horrorja: mérhetetlenül fájdalmas leírni, de olyan most nem volt. Vagy nem figyeltem eléggé. Kommentben kérek ajánlatokat az olvasóktól.
…legkínosabb jelensége: a Neuromancer film még mindig áll. Szedjék már össze magukat!
…adaptációja: CBGB. Végre filmre vitték a zseniális Please kill me-t, még ha nem is lett olyan átütő, mint amilyennek lennie kellett volna.
…legmenőbb popfilmje: Rurouni Kenshin, The Thieves. Dél-Korea továbbra is a színvonalas közönségfilmek királya.
…iparági jelensége: a kereskedelmi adatok szerint visszaszorulóban van a 3D mánia. Örömteli fejlemény.
…legérthetetlenebb jelensége: A hobbit és az Éhezők viadala faszomtudja hányadik részének sikere minden vitát kizáróan bizonyítja, hogy a nyugati civilizáció megérett a pusztulásra. Eszményi volna, ha a kijáratnál megjelenő jegyvásárlókat egyenesen egy észak-koreai munkatáborokba transzportálnák. Vagy már a pénztáraknál megtörténne az őrizetbe vétel, ki tudja.
…vesztesége: Lou Reed halála. New York királya eltávozott, hogy örökre itt maradjon. Bezzeg Steven Spielberg él és látványosan virul – ennyire mocskosul nagy kurva tud lenni az élet.
...várakozása: bukjon már meg egy Marvel-film, mert különben sohasem lesz vége ennek az egésznek.
…gusztustalansága: Coming out. Válságban volna a magyar film? A mocskos kritikusok gyilkolnák a hihetetlenül jelentőségteljes és nagy hagyományokkal bíró és szépreményű hazai filmipart? Dacára a lesújtó recenzióknak, valami 50 ezren nézték meg ezt a kidumálhatatlan audiovizuális félreértést. Hagyjuk már, de tényleg, a sok szöveget: a magyar film továbbra is sokkal, de tényleg sokkal nagyobb támogatottságot élvez, mint amit valóban megérdemelne.
…embere: Sandra Bullock. Sohasem hittem volna, hogy ezt így leírom. Aki green screenben ilyet játszik, azt nem lehet nem szeretni.
…magyarja: Rácz Miklós Tamás, és neki tényleg semmi köze nincs a filmekhez. Ő ugyanis borász; erről jut eszembe, ha a magyar filmgyártás az elmúlt tíz évben csak ötödannyit fejlődött volna, mint a borászatunk, akkor most konkrétan beszarás listát lehetne összerakni csupán hazai filmekből. Szakértelem, fegyelem, szenvedély, áldozatvállalás, kreativitás – olyan kvalitások, amiket jelenleg is nélkülöz ez a „szakma”, bármilyen forrásokat is bocsássanak a rendelkezésére.
Nagy Krisztián
...legkarakteresebb főgonosza: A Banshee első hangzásra egy újabb, kevesebb (a megtévesztő cím ellenére hamar kiderült, hogy zéró) mitológiával felhabart True Bloodnak tűnt Alan Balltól, ehhez képest egy tesztoszterontól és ösztrogéntől habzó, inverz hard boiled sztorit kaptunk az arcunkba egy magát kisvárosi seriffnek álcázó elítéltről. A legkiemelkedőbb az egyébként is véresen-zsigerien szórakoztató sorozatban viszont az amish közösségéből száműzött Kai Proctor (a dán Ulrich Thomsen nagyszerű alakításában), Banshee rezzenéstelen arcú, kegyetlen kiskirálya, aki a közeli indián rezervátum kaszinójára akarja rátenni kapzsi, ám elegánsra manikűrözött kezét. A városka többi lakójához és amish rokonaihoz fűződő viszonya és sajátos erkölcsi kódexe az év legjobb főgonoszává tette (egy hajszálnyival Arby előtt, aki azonban sajnos nem indulhatott az end boss kategóriában, de éppen ezért az Utopiára még vesztegetek pár keresetlen szót lentebb).
...legkurvapecérebb nagypapája: Természetesen a Jon Voight által játszott Mickey Donovan, aki húsz év börtön után tér vissza, miután a fia, Ray (Liv Schreiber) feldobja a hatóságoknak bosszúból és önvédelemből (pontosabban a családja védelmében). A korábban zsarnoki, számító és érzéketlen apa megjelenése természetesen újra felkavarja a teljesen szociálisan diszfunkcionálissá nevelt-vert Rayt, valamint Bunchyt, a lelkileg, és Eddie-t, a fizikailag rokkant testvéreit. Mickey mindent bevet, hogy újra közelebb férkőzzön nem csak a saját, de középső fia családjához is, már amennyire egy mocskos szájú, minden illúziójától és fiatalságától (de legalábbis két évtizedétől) megfosztott old-school csirkefogó képes rá. Voight jutalomjátéka a Ray Donovanben, 12 felvonásban.
...legelborultabb mindfuckja: A brit minisorozatok (bár nekik a hat rész per évad teljesen normális) mindig is a szívem csücskei voltak, elég ha a nem annyira frissek közül csak olyan címeket említek, mint a No Heroics, a The Fades, a Vexed, a Fresh Meat vagy a Misfits. Az Utopiára azonban még így sem voltam felkészülve. Ez a minden jelenetével paranoiát, kiszámíthatatlanságot és bizarr atmoszférát árasztó műremek olyan összeesküvés közepébe pottyantja a teljesen átlagember szereplőit, és olyan valószerűtlenül embertelen üldözők erednek a nyomukba, hogy elsőre köpni-nyelni nem tudunk. Rendkívül ügyesen egyensúlyozik a paródia és a kőkemény összeesküvéselmélet határán, éppen ezért a fekete humor sem áll távol tőle, ráadásul Arby, a Mazsolafiú képében sikerül felmutatnia az év legveszedelmesebb és kiszámíthatatlanabb gyilkosát is. Abszolút telitalálat a maga nemében (és egyelőre úgy tűnik, hogy egynemű a biológiai besorolását tekintve).
...legnagyobb meglepetése: Teljesen kizártnak tartottam, hogy a Z világháború emészthető alkotás lesz, nemhogy méltó a forrásműre, ami könyves fronton az utóbbi idők legjobban megírt zombiregénye volt: egy különböző dokumentumokból összerakott mozaik, az élőholtak ellen vívott globális és a témához képest realisztikus harc krónikája. A húzónévnek bedobott Brad Pitt, a többször újraírt forgatókönyv, az ide-oda tologatott premier és a CGI zombihegyek mind-mind egy irtózatos zakó előszelének tűntek. Ehhez képest, bár ugyan a könyvhöz vajmi kevés ponton kapcsolódott, sikerült egy épkézláb forgatókönyvet összehozni, de legfőképp némi eredeti ötletet csempészni a zombi zsánerbe: a zombik átalakulása és viselkedése (nem használják a kezüket, nem táplálkoznak, vírusként csak a szaporodásra koncentrálnak), az apró, de okos húzások (kézre ragasztószalagozott telefonkönyv, kerékpár használata) és a talán kissé kiszámítható, de frissnek ható megoldás az élőholtak ellen az év legnagyobb meglepetésévé avatták a szememben.
...legnagyobb csalódása:A hobbit házi pénzverdévé alakítása. A mesekönyv, mely a saját helyén kezelve a mai napig igazi klasszikus, nem csak az óceánon túl, hanem idehaza is, semmiképpen nem az a hőseposz, amivé koronázni akarják, a Gyűrűk ura után szabadon. Nagyon szabadon, körömszakadva: ami a könyvben három sor arról, hogy az égzengés a szóbeszéd szerint óriások küzdelme a hegyekben, az a trilógia első részében negyedórányi akciójelenet, amint hőseink egyik szédítő mélységbe zuhanó sziklától a másikig menekülnek és valódi viharóriások csatáznak felettük. Ez rendkívül jól példázza a filmeket átitató megalomániát, és bár megértem Jacksont, hogy ha már újra megkapta játékszernek Középföldét, akkor alaposan kiélvezi a helyzetet, ez számomra elég sovány vigasz. A legnagyobb csalódás címért sikeresen versenyzett az Elysiumis szörnyen buta, faék egyszerűségű sztorijával, de erre A hobbit gond nélkül rátriplázott (bár még csak a duplázásnál tart) szimbolikus főgonoszával és sztárjával, a kapzsi sárkánnyal.
Nemes András
...legdöbbenetesebb színész-feltámadása: Mr. Hasizom, a "Minden idők legirritálóbb hollywoodi bájgúnárjai" listák örökös, szörfdeszkán parádézó napbarnított éllovasa, az ember, akinek puszta feltűnése egy film plakátján évekig garantálta, hogy jó ízlésű néző messzire kerülje az alkotást (feltéve, ha hímnemű: csajok, nektek érteni vélem, és elnézem esetleges szimpátiátokat), polgári nevén Matthew David McConaughey valamikor 2011-ben rádöbbenthetett, hogy tulajdonképpen egész tehetséges figura ő, ideje volna, hogy színészi kvalitásairól végre a nagyközönség is értesülhessen. Azóta látványosan, és rendkívül sikeres módon dolgozik karrierje újraértelmezésén, a nyálban tocsogó romantikus szépfiúszerepeket teljes mértékben hanyagolja, olyan filmekben tűnik fel és alakít egymástól gyökeresen különböző karaktereket, hogyaszongya': Gyilkos Joe, Dallas Buyers Club, A Wall Street farkasa, plusz jön még a True Detective Woody Harrelson oldalán, és Christopher Nolan Interstellarja. Ezek alapján nagyon úgy tűnik, hogy a csávó végleg letette voksát a minőségi filmek mellett, ráadásul könnyedén helytáll, kiemelkedően teljesít a közegben: nem tudom, mit szed, de remélem, többé nem áll le vele.
...legfeleslegesebb filmje:The Last days on Mars. Ez a film minek van? Nagy a kísértés, hogy csak ennyit írjak róla, de egye fene, megindokolom: teljesen érthetetlen, mi járhatott a készítők fejében, amikor nekiláttak a munkálatoknak, érthetetlen, miként nem jöttek rá forgatás közben, hogy amit csinálnak, tökéletesen céltalan, indokolatlan és ostoba, felfoghatatlan, kinek jutott eszébe egy harmatgyenge zombifilm helyszínéül pont a Marsot választani. A vörös bolygó egész egyszerűen funkció nélküli, ezt a "történetet" (elnézést kérek minden valódi történettől) változtatások nélkül el lehetne mesélni Hódmezővásárhelyen is, ugyanolyan céltalan, indokolatlan és ostoba maradna, leszámítva, hogy a szkafanderek és űrjárművek látványával nem ringatná nézőjét abba a hamis illúzióba, hogy amit lát, az sci-fi. A szereplők folyamatos, programszerűen illogikus döntései a legtürelmesebb nézőt is kihozhatják a sodrából, az akciók dinamikátlanok, a minimális cselekmény is vontatott, a rejtélyesnek beállított sztorielemek (Liev Schreiber karakterének pofátlanul semmitmondó látomásai) nevetségesek, az érthetetlenség csúcsa pedig, hogy ezt a rakás fost a forgalmazók hamarosan nálunk is nagy vászonra fröcskölik. A Riddick ehhez képest maga a grandiózus, monumentális űropera, pedig azt gondolnád, annál nehéz lejjebb menni.
...legbénább főgonosza: Jim Caviezel a Szupercellában. A film eleve több, igen súlyos sebből vérzik, kegyelemdöfését mégis hiteltelen, cseppet sem fenyegető, röhejes főgonoszának személye adja meg: bár Caviezel egyáltalán nem rossz színész, a forgatókönyv esetlensége, karakterének motiválatlansága lehetetlenné teszik számára, hogy bármit megvillantson képességeiből. Ráadásul ott töketlenkedik a filmben rajta kívül Sam Neill és Vinnie Jones is, az Arnie-Sly páros mellé minden épeszű castingos közülük választott volna rossz fiút. Caviezel sem igazán érti, miért alakult így a dolog, de azért becsülettel felmondja szövegét, összeszűkült szemekkel néz, dühöng, idegeskedik, csak éppen nem hisszük el neki egyetlen megmozdulását sem.
...legmeglepőbb moziélménye: Metallica: Through the Never. Mint kritikámból is kitűnhetett, távolról sem vagyok rajongója a metál legendáknak, koncertfilmet soha nem néztem még végig megszakítás nélkül, egyedül Antal Nimród személye vonzott a filmhez, ami kétségkívül hatásosra sikeredett trailere ellenére a hollywoodi fejesek által hazánk fia elé vetett csontnak tűnhetett: nem valódi nagy film, de "hadd rendezzen már valamit ez a lelkes magyar gyerek". Én döbbentem meg a legjobban, mikor a hozzám hasonló, az együttes munkásságát csak felületesen ismerő "kívülállók" számára is élvezhetően, gondosan összeválogatott, hibátlanul elővezetett slágerek úthengerként gyalulták le az agyamat, csákányozták a dobhártyámat, miközben magasról leszartam, hogy a kerettörténet bámulatosan bárgyú, az egész show pedig körülbelül annyira spontán, mint a random celebek megdöbbenése a Kész Átverésben. Gyermeki örömmel vetettem magam a porondra, kikerekedett szemekkel bámultam a lángoló, szikrázó forgatagot, és mérhetetlenül büszke voltam Nimród munkájára, mivel felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, hogy jelen pillanatban nincs még egy ember az Álomgyárban, aki ezt a projektet ilyen hitelesen, tökösen, dögösen és vérkomolyan képes lett volna végigvinni.
...legnosztalgikusabb pillanata: Robert Downey Jr. és Don Cheadle a Vasember 3 fináléjában kuporognak a fedezékük mögött. Downey Jr. felugrik, kikémlel, visszaguggol. "- Mit láttál?" "- Gyors voltam. Semmit." Bár maga a film maximum korrektként értékelhető, ebben a pár másodpercben ott van minden, amiért Shane Black klasszikus munkáit olyan végtelenül lehet szeretni. Nem véletlen, hogy a rajongók egy része párosukat látva azonnal Halálos fegyver remake-et követelt a főszereplésükkel. A pillanat egyrészt felemelő, amiért eszünkbe juttatja Black nagy pillanatait, másrészt elszomorító, mikor rájövünk, ennek a filmnek valójában milyennek is kéne lennie.
Rusznyák Csaba
…WTF-ja: az Orci-Kurtzman páros mit keres még mindig a filmiparban? És David S. Goyer, ha már itt tartunk? Ezek mindenkit szopnak arrafelé?
…csalódása: Mob City, Gengszterosztag – már tényleg nem tudja senki odaát, milyen egy fasza noir? Ráadásul ezeknek az elkészítése csak arra volt jó, hogy a bukásuk miatt egy ideig senki ne akarjon pénzt adni hasonlóra. …faszomkivanja: Elég volt az ilyen csinos, kimért trendhorrorkból, mint a Démonok között. Nem azért, mert annyira rosszak, hanem mert csak hideg profizmus van bennük, semmi zsigeri élmény, a horror lényege hiányzik belőlük.
…(és minden idők) sorozata: Breaking Bad. Nem mintha indokolni kéne.
…kínos marketingje: Benedict Cumberbatch karaktere nem Kahn. De tényleg nem. Komolyan, viccen kívül, abszolút nem. Ígérjük. Esküszünk. Hányszor mondjuk még el??? Cumberbatch. Nem. Khan.
…képregényfilmje: Batman: A sötét lovag visszatér, 2. rész – a képregény meglepően merész és kompromisszummentes adaptációja, simán ráver Nolan Felemelkedésére.
…kellemes meglepetése: Frankenstein’s Army: Mert unom már az ilyen erőltetetten posztmodernes geekbaromságokat, de ez kivételesen jó lett.
…leg(legleglegdemesszeleg)szarabb jelenete: Costnert viszi a tornádó.
…akciófilmje: Erőnek erejével. Először éreztem, hogy Arnold talán nem teljesen feleslegesen tért vissza.
Ember legyen a talpán, aki képes közhelymentes bevezetőt írni egy év végi listához. Mint hamarosan meglátjátok, nekem például nem jött össze. Legtöbb ismerősömtől meglepődve hallom, milyen siralmas év volt ez a filmrajongóknak. Én inkább azt mondanám, semmi különös, általában kellemesen szórakoztam. Kaptunk korrekt sci-fiket (Elysium, Oblivion), vállalható szuperhősmozikat (Vasember 3, Thor: Sötét világ), a látványfilm fogalma konkrétan új értelmet nyert (Gravitáció). Az örök kedvencek közé csupán egy alkotás nyert felvételt (bár ritkaságuk ugye sajátosságuk az örök kedvenceknek), de az atombiztosan bebetonozta magát, a fájdalmasan rossz filmek pedig szerencsésen elkerültek. A tűrhető, de nem kiemelkedő alkotások voltak többségben idén, ami nagyjából minden év filmtermésére jellemző, ezzel pedig el is érkeztünk a közhelyekig, úgyhogy inkább be is fogom. Talán csak annyi még, hogy az alább következő filmek nem feltétlenül az év legjobbjai, mivel súlyos (és szégyenteljes) elmaradásaim vannak, így ide azokat a mozikat igyekeztem összegyűjteni, amik számomra ilyen-olyan okból emlékezetesek maradtak. Ez tehát véletlenül sem egy toplista, csupán privát élménybeszámoló, amivel természetesen lehet vitatkozni, csak nem biztos, hogy van bármi értelme.
Django elszabadul Nem tartozom Tarantino feltétlen csodálói közé, általában ugyan bírom a filmjeit, de soha nem tudtam rajongani értük. A Django azonban simán az egyik kedvencemmé vált az idei felhozatalból, leginkább QT parádésan megírt, sziporkázó dialógusai, és az azokat prezentáló, kiváló színészgárda jóvoltából. Kettétagolódása kétségtelenül felróható neki, de nem fogok panaszkodni, amiért két ennyire fasza filmet kaptam egy jegy áráért. Bár Christoph Waltz szokás szerint zseniális, furcsa, hogy Oscar bácsi hozzá vándorolt mellékszereplői teljesítményéért, lévén több szöveges jelenete van, mint a címszereplőnek, Samuel L. Jackson és DiCaprio pedig bizony nála is jóval többet nyújtanak. Nem tud zavarni az sem, hogy a filmnek körülbelül húsz perccel a stáblista előtt véget kellene érnie, hálát adok, amiért végre westernt nézhettem mozivásznon.
Gyilkos Joe Idén nem volt gonoszabb film a moziban (igen, alapból 2011-es, de a magyar bemutató miatt itt a helye). Velejükig romlott, vagy egyszerűen csak fájdalmasan ostoba figurák otthonukba invitálják a Matthew McConaughey képében megjelenő Sátánt, hogy azt tegye velük, amit megérdemelnek. Sötét, nyomasztó, kiút nélküli rémálom, ha maradt még benned remény az emberiséget illetően, örökre búcsút mondhatsz neki. Annyit mondanék: akadt néző, aki végigröhögte a csirkecomb-szopatós jelenetet. Remélem, hogy csak kínjában.
Itt a vége - Világvége A világvége soha nem volt olyan vicces, mint idén, ráadásul mindkét, a témát boncolgató alkotás emlékezetesre sikeredett. Seth Rogen, James Franco, és egy rakás hollywoodi elmebeteg csinálják, amihez a legjobban értenek: lemennek kutyába, kezelhetetlenül, szégyentelenül viselkednek, a felnőtté válásnak még az esélyétől is elzárkóznak (nagyon helyesen). Edgar Wright, Simon Pegg és Nick Frost ellenben úgy tűnik, hajlamosak megkomolyodni, amiért szintén hálásak lehetünk, trilógiájuk záródarabja kifejezetten érett, okos, az előzményeknél azonban egy cseppet sem kevésbé szórakoztató film, testrabló-invázió köré írt életbölcselet. Nem tudok választani közülük, ti se tegyétek: mindkét apokalipszis rettenetesen röhejes.
Pain & Gain Bocsánatot kérek, nagyon sajnálom, tényleg, de ez bizony bekerült. Az egyetlen film, ami történetével, figuráival, világával tökéletesen indokolttá teszi Michael Bay máshol tolerálhatatlan, kártékony, irritáló tevékenységét. Ez a sztori egyenesen könyörög Bay ízléstelen lassításai, túlesztétizált beállításai, idióta testkultusza iránt: konkrétan ezekről szól. Azért ha három órás lenne, valószínűleg nem örülnék ennyire. Ambivalens érzéseim vannak: egyrészről sírva röhögtem Wahlberg Calvin Klein alsógatyáján, bamba arroganciáján, a The Rock bekokózott, vicsorgó-izzadó, mindent leszaró menekülésjelenetén, az amerikai álom cinikus paródiáján, ugyanakkor nem tudtam elfojtani magamban a kellemetlen érzést, miszerint az alkotók nem velem nevetnek, sokkal inkább rajtam. Sértettségem még inkább indokolttá válna, ha rajongója lennék Bay filmjeinek, mivel pont azt az életformát gúnyolja végtelen élvezettel, amit minden egyes korábbi munkájában büszkén propagált. Cinikus köcsög, de most elszórakoztatott.
Transz Danny Boyle munkásságának nagy rajongója vagyok, ez a film valamiért mégsem keltette fel egyből az érdeklődésemet, viszonylag sokáig távol tartottam magam tőle. Mikor végül sort kerítettem rá, kénytelen voltam durván megfedni magam óvatoskodásomért. Másodpercek alatt beszippantott, elvarázsolt, magával rángatott egy labirintusba, amiből úgy igazán azóta sem keveredtem ki. A sztori nem csak túlbonyolított, hanem egyenesen agyzsibbasztóan szétfacsart, ennek ellenére egy percig sem fárasztó vagy unalmas: olyan elme-hullámvasút, amiből nem akarsz kiszállni akkor sem, mikor már darabjaidra szedett. A vizuális megoldások Boyle munkásságához képest is pazarul komponáltak, a színészi játék pedig egyenesen hibátlan: Vincent Cassel ugyan csak a papírformát hozza, de ez tőle bőségesen elegendő, James McAvoy figurája viszont sajnálatra méltó, kiszolgáltatott, és veszélyesen őrült egyszerre, simán az év egyik legnagyobb alakítása. Szerettem az Eredetet, de ezt annál is sokkal jobban.
Tajtékos napok Remélem, nem kockáztatom Geekz-tagságomat ezzel a filmmel, de muszáj szerepelnie: Gondry messzire gurította gyógyszereit, hogy Boris Vian szürrealisztikus, komikus, félelmetes fantáziavilágát egy az egyben vászonra ültesse, és hiába tűnik teljesíthetetlennek a vállalása, a gátlástalan francia bizony sikerrel járt. Lehetett sejteni, hogy ha filmadaptáció készül a Tajtékos napokból, azt Gondrynak kell rendeznie, a végeredmény azonban még így is megdöbbentően hitelesre sikeredett. A regény majd' minden apró részlete megelevenedik, a szédületes ötletekkel telezsúfolt filmet nézve csak az jelenthet problémát, hogy első megtekintésre egyszerűen befogadhatatlan. Gondry egy pillanatra sem kíméli a nézőt, a látványbombák folyamatosan robbannak, lélegzetet venni sincs idő két fergeteges, már-már betegesen eredeti vizuális geg között. Ha nem tudod, mire számíts, már a kezdő képsorok földre visznek, ha azonban kíváncsi vagy, milyen filmet rendezne Boris Vian napjainkban, nem hagyhatod ki.
A Field in England Bár az összegzés eddigi tagjait nem rangsorolnám, ezt vegyétek egy toronymagasan kiemelkedő első helynek. Ha minden, eddig látott meghatározó filmélményemet kellene összegyűjtenem egy listára, egész biztosan azon is szerepelne, ráadásul első kritikámat erről a remekműről volt szerencsém írni a Geekzre, szóval nem magyaráznám túl: a legtöbbet ettől a filmtől kaptam idén.
ÉS KÉT NAGY CSALÓDÁS:
Farkas Látszólag minden adott: egy népszerű karakter rejtélyes múlttal, feldolgozatlan traumákkal, menő képességekkel, Hugh Jackman személyében korunk talán legjobban sikerült szuperhős-castingjával. Mégsem képes működni. A viszonylag sűrűn előforduló, és egész korrekten levezényelt akciójelenetek ellenére a mozi feszültséget nyomokban sem tartalmaz, története feleslegesen nyújtott, túlbonyolított, fordulatai nevetségesen kiszámíthatóak, aki szerint pedig a mutáns képesség kiszívható, tegye ugyanezt egy bivalycsorda mosdatlan hímtagjaival.
Z világháború Az év csalódása. A személyes érintettség leginkább ezen film megítélésére nyomta rá bélyegét. Ha akarnám, sem tudnám pártatlanul nézni, ráadásul eszem ágában sincs: volt szerencsém részt venni az egy hónapos magyarországi forgatáson statisztaként, és az ottani tapasztalatok alapján ez bizony egy kurva jó mozinak ígérkezett. A filmből teljes egészében kimaradt oroszországi szál a zombiapokalipszis utáni, leginkább a Mad Maxre hajazó világban játszódott, a túlnyomórészt magyar sminkes-és jelmezes csapat pedig kiváló munkát végzett. A lepukkantságuk ellenére hipercool bőrcuccok, a kreatív megoldásokkal hétköznapi használati tárgyakból átalakított fegyverek (százas szögekkel kivert golfütő, felkarra erősíthető autógumi-pajzs), és a zombik napi három órai sminkes munkát igénylő, félelmetesen gusztustalan maszkjai mind okot adtak a bizakodásra. Igen, eredetileg úgy tűnt, a zombiknak látható arcuk lesz, nem csak elmosódott CGI-masszaként hömpölyögnek majd, megszemélyesítőik profi táncművészek voltak, hihetetlen mozgáskultúrával és lényegesen hatásosabb megjelenéssel, mint a kész film néhány, beazonosítható élőhalottja. Ehhez képest megkaptuk a történelem első vértelen zombifilmjét, epilepsziás kameramunkával, buta dramaturgiai megoldásokkal, és egy, a film körüli hercehurcába látványosan belefásult Brad Pittel. Szomorú. Mindenesetre az élményt, hogy egy kedvesen mosolygó, rothadó arcú, agyvelejének nagy részét a koponyáján kívül hordó élőhalottal cigizhettem, kávézhattam a forgatási szünetekben, senki nem fogja elvenni tőlem.
Köszi, hogy itt lehetek, és köszi mindenkinek, aki olvas minket.
Jövőre, veletek, ugyanitt (mondtam már, milyen nehéz elkerülni a közhelyeket?).
Idén kicsit lusta (más nézőpontból: elfoglalt) voltam, nem sikerült eljutni a 200 megnézett filmig, ráadásul ezek java része is még a 2012-es felhozatal idén elérhetővé vált termését takarta, ezek pedig nem képezik részét a mostani írásnak. Azért mintegy 50 filmet így is sikerült letudni, amiből már egy relatíve információdús cikket össze lehet állítani, ám ahogy a korábbi évek összefoglalóiban is leírtam, rengeteg izgalmasnak ígérkező cím csak később lesz hozzáférhető. Általánosságban a tavalyi postban leírtak most is megállják a helyüket, néznivaló van bőven, ám a legtöbb távol-keleti produkció nem képes átlépni az európai néző ingerküszöbét, megmaradnak a filmfesztiválok egzotikus érdekességeinek, leszámítva persze az utóbbi időben kissé érthetetlen módon hihetetlen népszerűségre szert tett koreai tévésorozatokat.
Hong Kong
Kezdjük az értékelőt az örök szerelemnek számító hongkongi filmekkel, amik ugyan egyre inkább súlytalanná válnak még a kínai nyelvterületen belül is (a nagy pénzt a mandarin nyelvű, cenzorok által lebutított blockbusterek hozzák), ám továbbra is megvan bennük egyfajta sajátos, sehol máshol nem érezhető hangulat. A hongkongi mozira gondolva mindenkinek egyből az akciófilmek jutnak eszébe, nem véletlenül. Tudják ezt a helyi filmesek is, ahogy azt is, hogy a 90-es évek legendás akcióinak ötleteire még mindig lehet építeni.
A jó 20 évvel ezelőtti hangulatot igyekezett megidézni Donnie Yen a Special ID-ben, egy kő egyszerű, mama kedvence beépített zsarut alakítva, akit az új idők szeleként egy mandarin dialektusban hadováló szépség segít. Van benne minden, ami kell, leginkább persze a nagy Donnie által koreografált csetepaték és a mindig vicces product placement, aminek köszönhetően mindenki Volvo-val közlekedik. A Ip Man: The Final Fight révén teljesen más vonalról lovagolta meg a nosztalgiafaktort Herman Yau, aki Wong Kar-Wai-jal ellentétben nem csak egy újabb bőrt húzott le Yip Manről, hanem a japán Always filmekhez hasonlóan egy nosztalgikus, idealizált múltat festett meg a nagy mester életútját követve. Anthony Wongot mindig élmény nézni, Yip Manként is nagyszerű! Nem maradhat el év úgy, hogy ne jönne ki egy újabb Dante Lam mozi, az Unbeatable ráadásul ezúttal ténylegesen az év egyik legjobbja. A rendkívül eredeti sztoriban egy egykori, mára lecsúszott bokszbajnok (Nick Cheung) egy fiatal fickó (Eddie Peng) trénere lesz, aki mindenképpen MMA meccseken akar bizonyítani. Aztán persze az edző is beszáll. A látványos bunyók és a jópofa poénok mellett az ügyesen tálalt drámai rész miatt szíve is van a filmnek. Sajnos a többi akciót a nosztalgiafaktor sem menti meg a középszertől, mind Wong Jing Young and Dangerous Reloadedje, mind a Jet Li nevével fémjelzett Badges of Fury hatalmas csalódás, Oxide Pang Conspiratorsa csak Nick Cheung és Aaron Kwok párosa miatt érdemes a figyelemre (több járna nekik ennél), Wong Kar-wai The Grandmastere pedig szépnek szép volt, de semmi több.
A korábbi évekkel ellentétben nem sok CGI-ban tobzódó fantasy blockbuster került ki a stúdiók kezei közül, illetve többségüknél már nem vették igénybe a kínaiak a hongkongi mesterek segítségét. Így aztán mindössze Stephen Chow Journey to the Westje és Tsui Hark Young Detective Dee: Rise of the Sea Dragonja érdemes a figyelemre, mind a kettő jó kis szövevényes sztori a maga módján, ám könnyen lehet, hogy a nem bennfentes néző számára nem minden lesz érthető bennük. A harmadik nagy csodát, a Switch-et viszont mindenki kerülje el messzire, elképesztően illúzióromboló benne a gyatra számítógépes trükkök használata (rajzolt Dubaiban törnek a rajzolt Audi Q7-esek). Persze ez talán a legkisebb probléma a teljesen széteső, önmaga paródiájává silányult filmmel, ami nyugodt szívvel nevezhető az év legrosszabbjának.
Ezeken kívül még talán a Pang bratyók kirándulása a katasztrófafilmek világába, azaz a Pokoli torony Guangzhou-beli változata, az Out of Inferno lehet említésre érdemes. Lau Ching-Wan és Louis Koo nem csak Johnnie To mozijaiban nagyon menő! A többi film elsősorban a helyi nézők számára lehetett érdekes, Jonnie To Blind Detectiveje, Aaron Kwok nyomozósdija a Christmas Rose-ban, vagy éppen Simon Yam Gangnam Style-ozása a Tales from the Darkban nem valószínű, hogy felkelti az itteni nézők figyelmét, ahogyan az olyan pornográf vígjátékok sem, mint a Hardcore Comedy, a Sex Duties Unit, vagy a The Midas Touch.
Minden valószínűség szerint lesz még pár nagyobb durranás, ami helyet követel majd magának a legjobbak között. A leginkább hype-olt darab természetesen Jackie Chan Police Story 2013-ja, de Dennis Law The Constable-ja, Ho Hong Doomsday Partyja, Benny Chan The White Stormja is "várós".
Japán
Az ázsiai mozi talán legnehezebben emészthető, számomra mégis legkedvesebb darabjai mindig a szigetországból érkeznek. Nincs ez másképp most sem, ráadásul náluk vannak talán leginkább elcsúszva a DVD/BR megjelenések a mozis bemutatókhoz képest, így egyelőre nagyon kevés idei filmjük hozzáférhető. Ami biztos, hogy mostanában nagyon rákaptak a misztikus thrillerekre, köszönhetően a szorgos detektívregény-íróknak. Higashino Keigo, Kiuchi Kazuhiro, Shudo Urio, Abiko Takemaru, Arikawa Hiro neve errefelé teljesen ismeretlen, arrafelé viszont versengenek a regényeik és mangáik megfilmesítési jogaiért. Ennek a vonulatnak az eredménye a Kankin Tantei, amiben egy szexi lányka és egy gátlásos fickó egyenlőtlen(?), de nagyon szórakoztató párbaja zajlik nyomozás közben, a Platinum Data, amiben a genetikát igyekeznek a bűnüldözés szolgálatába állítani, a The Brain Man, ami a pszichiáterek munkáját illeti kőkemény kritikával, a Library Wars, amiben a központi cenzúra ellen felfegyverzett könyvtárak harcolnak, illetve Miike Takashi Shield of Straw-ja, amiben a rendőrség legjobbjai kapnak kegyetlen leckét, miközben egy gyilkost szállítanak át Fukuokából Tokióba. Ezeken kívül évről-évre kitermelődnek a komolyabb hangvételű, vagy éppen keserédes drámák is, az idei felhozatalból a jobbak közé tartozik az A Story of Yonosuke, a Minasan, sayonara!, a The Great Passage és a The Last Chance: Diary of the Comedians.
Nem lehet elfeledkezni persze a jellegzetes japán B-filmekről sem, Hentai Kamen messze a legpoénosabb szuperhős volt idén, az ötletes humorral ábrázolt Bushido Man viszont sajnos a saját korlátainak esett áldozatául, sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle.
Itt van talán a legtöbb nagyon várt alkotás, kezdve az Aragure-től a Tsuya no yoru-n, a Why Don't You Play in Hell-en, a Tantei wa bar ni iru 2-n keresztül egészen a The Eternal Zero-ig, de a lista meglehetősen hosszú.
Kína
A legtöbb potenciállal rendelkező és leggyorsabban fejlődő filmipar egyértelműen Kínában van. Fura módon a fejlődés gátja a többi országgal szemben nem a pénzhiány, hanem a cenzúra és a korhatár besorolás hiánya, ami miatt néhány műfaj (pl. horror) kis túlzással nem létezik arrafelé. Vannak viszont "népnevelőnek" szánt sztorik szép számmal, meg többségében sekélyes romantikus történetek. Ezek közül nekem azok tetszenek, amik az ottani vadkapitalizmust állítják pellengérre, már-már szájbarágósan a néző képébe tolva, hogy a pénz nem mindig boldogít. Ezt mutatja be, az amerikai középosztály életterét pokolként láttatva a Finding Mr. Right, aminek nem véletlenül színhelye Seattle, illetőleg az A Young Girl's Destiny, amiben egy tévésnek készülő lány kerül válaszút elé két világ között. Mindezeknek tökéletes ellenpéldája Zhang Ziyi igencsak "amerikaiasra" sikeredett bohóckodása a My Lucky Starban, ami a James Bond jellegű mozik paródiája.
Idén is rengeteg kosztümös-háborús csoda készült, de a tájékozott néző már csak legyint rájuk, mert szinte kivétel nélkül bűn rosszak szoktak lenni. A hongkongiakkal közösen forgatott Saving General Yang emelkedik ki talán egy kicsit közülük, köszönhetően annak, hogy a még mindig lehengerlő Ekin Cheng játszik benne, illetőleg az Angel Warriors, ami annyira rossz, hogy az már jó. A többi általam látott filmjük pedig abszolút középszer, legyen akár horrornak álcázott pszichothriller (Lift to Hell, Nightmare, The Chrysalis, The Incredible Truth), akár vígjáték (Fake Fiction, Angry Kid, Scandals, stb.).
Dél-Korea
Az egykoron vezető ázsiai filmhatalom mára teljesen beleszürkült a "koreai hullámnak" nevezett tömegtermelésbe. Irdatlan mennyiségű, főként női rajongót szereztek mind a "tökegyforma" popzenéikkel, mind a főként romantikus tévésorozataikkal. Ezek mellett viszont a filmjeik teljesen háttérbe szorultak, bár ez annak is köszönhető, hogy a többségüket érthetetlen okokból angol felirat nélkül adták ki. Őszintén szólva szinte egyáltalán nem követem már őket, a legtöbb filmjük a poszternél elbukik, ránézésre is teljesen érdektelennek tűnnek. Összesen négy 2013-as produkciót láttam tőlük, egyik sem igazán említésre méltó. A maga műfajában amúgy nem rossz Very Ordinary Couple-ra a női főszereplő (Kim Min-hie) miatt került sor, a Secretly Greatly állítólag az egyik legsikeresebb mozi volt idén arrafelé annak ellenére, hogy borzasztó unalmas. Hasonló okokból lett a legnagyobb csalódás a The Berlin File, egyedül az egyébként nem túl eredeti Killer Toon horrorba oltott pszichothriller percei voltak csak szórakoztatóak. Valaki látott jó idei koreai filmet?
Az előző évekkel ellentétben könnyű volt egy hagyományos toplistát felállítani: nem volt olyan kevés jó film, hogy ne tudjak tízet összeszedni, és nem volt olyan sok, hogy különösebben vérezzen a szívem bárminek a kihagyása miatt. Geekkörökben persze 2013-ból sokaknak az marad majd meg leginkább, hogy Hollywood még saját magához képest is drasztikus töketlenkedéseket produkált, és itt nem csak a gigászi bukásokról van szó, amikről már első látásra üvöltött, hogy csak két kokócsík felszívása közben kaphattak zöld utat az illetékes barmoktól (R.I.P.D.-től a 47 roninig), hanem a ténylegesen ígéretesnek tűnt projektek elcseszéséről is. Még az álomgyár, khm-khm, auteurjai is felsültek (Shane Black, Neill Blomkamp), a szuperhősöknek pedig még sose volt ilyen szar évük. A tipikus blockbusterek közül csak a Tűzgyűrű és a Halálos iramban volt fasza, de egy best of listától azok is messze vannak. Viszont idén legalább két olyan rendező is óriásit alkotott, akikről, legendás múlt ide vagy oda, már kezdtem letenni – és szerencsére vannak azok, akik most sem okoztak csalódást. Összességében: not bad. (A lista abc-sorrendben van.)
Csak Isten bocsáthat meg Horrorisztikus, szürreális, rémálomszerű és teljesen elborult neo-noir, csodálatos és rettenetes, hipnotikus és félelmetes. Sokkal jobb és kiforrottabb, mint az oda-vissza ajnározott Drive.
Django elszabadul Tarantino talán legambiciózusabb filmje, nem csak a spagettiwestern és a blaxploitation rá jellemzően tökös összekombinálása miatt, hanem azért is, amilyen merészen és drámaian viszonyul a rabszolgatartás intézményéhez a véres neo-exploitation felszíne alatt.
Drug War Gonosz, cinikus és jéghideg, kimértnek tűnő, de a végére iszonyatos, vérgőzös, ultrakegyetlen öldöklésorgiába (olyanba, amihez foghatót nyugaton egyszerűn nem tudnak) torkolló police procedure thriller. Johnnie To abszolút csúcsformában.
Gravitáció Az év legizgalmasabb és leglátványosabb filmje. Őrületes adrenalinexpressz. Sandra Bullock óriási. Baszki, ebben még a 3D-nek is van értelme.
A jogász Cormac McCarthynak sose voltak illúziói, és öregkorára sem lett szentimentális. A jogász büdös, mocskos, kegyetlen neo-noir lázálom, abszolút reménytelenséggel, totális nihillel, bravúros színészgárdával, Cameron Diaz puncijának és egy autó szélvédőjének meghitt találkozásával. A legtöbb kritika szétszedte a filmet, de leszarom. Welcome back, Ridley!
Mielőtt éjfélt üt az óra Linklater Before-trilógiája tökéletes, katartikus, gyönyörűen és keserűen életszagú. A harmadik rész a korábbiakban valóra vált álom szertefoszlása, olyan lehengerlően igazi és megkapó, hogy a legtökösebb macsóból is reménytelen romantikust farag.
A nagy Gatsby A kritikusok gyomra nem vette be a szépirodalmi klasszikus audiovizuális orgiába oltását, pedig Fitzgerald Nagy Amerikai Regénye másról sem szól, csak a kurvanagy excessről és a mögötte lévő ürességről, az pedig rimánkodik Luhrmann stílusáért. Az év legnagyobb bravúrja? A rendező multiplex-látványosságot tudott csinálni A nagy Gatsbyből úgy, hogy közben megtartotta az értékeit és a komplexitását.
A vadászat Thomas Vinterberg kőkemény drámája ostobaságról, csordaszellemről, hisztérikus gyerekféltésről és elhanyagolásról (és még sok másról) azért olyan mocskosul felkavaró és kényelmetlen, mert nincs mumusa, nem lehet benne ujjal mutogatni a rossz emberre, aki saját érdekében és/vagy rosszindulatból keveri a szart.
A Wall Street farkasa Az év összes többi vígjátékán nem röhögtem annyit, mint ezen a teljesen őrült, két órának tűnő három órán, ami alatt DiCaprio csak akkor nem pufogtat briliáns szövegeket, amikor kokózik. Tele a film olyan karakterekkel , akiket tucatnyi okból kéne zsigerből gyűlölni – és nem megy. Welcome back, Marty!
Zero Dark Thirty Az év legtökösebb filmjét már megint Kathryn Bigelow rendezte. Szenvtelen, minimalista és iszonyúan feszült dráma arról, hogy milyen elbaszott egy világban élünk, és hogy ezt milyen ijesztően könnyen el tudjuk fogadni.
+1: az idei sekélyes és szánalmas horrorfronton a V/H/S 2 Safe Haven című szekciója az egyetlen, ami méltó a kiemelésre. Gareth Evans szektás agyréme brutális, apokaliptikus, vicces, kegyetlen iramú és teljesen őrült.
Állok a Vista mozi előtt és nézem a hatalmas neontáblát. Éjfél után három perccel le is kapcsolják: az utcán néhány csendben didergő ember rugdossa idegesen nevetgélve a cigicsikkeket a tizenkét fokos melegben. Vérzik a szívem és próbálom valahogy összerakni az elmúlt három órát, valami értelmet vagy magyarázatot találni az egészre.
Martin Scorsese életművét hadd ne én mutassam be: ismeretségi körömben kapásból három embert ismerek, aki felkészültebb és lelkesebb ha a hetvenegy éves “fenegyerek” kerül szóba. Két címet mondok gyorsan, ha mindenáron kontextualizálásra akarnak a Kedves Olvasók kényszeríteni így hajnali fél kettőkor a hideg verandán: Nagymenők és Casino. Egy-egy eposzi darab, filmművészeti klasszikus. Tegye fel a mancsát, aki szerint ezek nem értek volna legalább három-három Oscar díjat. Hogy miért is fontos ez a két film? Megmondom miért: A Wall Street farkasa ugyanerre a sorsra fog jutni.
Mielőtt beültem volna megnézni a filmet, prekoncepcióim voltak. Igyekszem ezeket elkerülni-elfelejteni, mondjuk úgy, hogy befogom az orrom és beleugrom a nézőtérbe, hogy ne legyen időm gondolkodni. Azóta, amióta az első trailer kijött a filmhez végig az járt a fejemben, na ebből hogy lesz film? Mert valljuk be őszintén, a maffiáról szívesen néz az ember filmet, pláne az amerikai maffiáról, merthogy az messze van, nincs ránk hatással és különben is: ezek az emberek legalább abból nem csinálnak titkot, hogy bűnöznek, hiszen ezt osztotta rájuk a származás, a körülmények, de leginkább a természetük. A Casino egyetlen kockája sem hiteget minket azzal, hogy valójában érzékeny lelkű norvég klasszikafilológus-professzorokról fog szólni. Don Ricklest meglátva nem merül fel bennünk hogy Troppauer Hümért látjuk. Ezek a játékszabályok: rossz embereket látunk, akik rossz dolgokat csinálnak rossz emberekkel, az ártatlanok szenvedni fognak, az igazi gazemberek viszont nem hogy megússzák, de fel sem bukkannak, vagy csupán egy villanásra. És mindez tőlünk kényelmes távolságra van ahhoz, hogy borzongva vágyjunk dekadens világukra.
A Wall Street farkasában azonban eredendően tőzsdeügynökök vannak. Kereskedők. És az elmúlt lassan hat év fényében ez az egykor valamennyire tisztelt, de mindenképpen irigyelt szakma más megvilágításba került. Hogyan - tettem fel magamnak a kérdést - hogyan fogok tudni nem hogy drukkolni, de egyáltalán együtt érezni olyanokkal, akik konkrétan összeomlasztották a világ pénzügyi rendszereit? Akiknek a mohósága, cinikus viselkedése vezetett ahhoz hogy egy kisebb európai országnyi ember szó szerint az utcára került - és itt most tegyük jótékony zárójelbe a “személyes felelősség” kérdését. A válasz egyszerű: Terence Winter - akinek kilencvenes évekbeli Xena, a harcos hercegnőben elkövetett tetteit most már végleg zárójelbe tehetjük - és maga Martin Scorsese ugyanazzal a stílussal, eleganciával, a “hiteltelen narrátor” hitelességével, bántóan őszinte és irigylésre méltóan barokkos történetfűzésével A Wall Street farkasa egy lendületesebb hullám gyengédségével bevon Jordan Belfort világába, amely Matthew McConaughey-val kezdődik és Kyle Chandlerrel végződik. És mintha egy perc sem múlt volna el 1996 óta.
Állok és nézem a hideg, de száraz járdát. Eszembe jut a pöcsét fogó, teljesen szétcsúszott Jonah Hill, a lejárt kábítószertől lebénult, a fehér Lamborghinibe magát tehetetlenül-dühösen begyűrő, és (mint mindig) élete alakítását nyújtó Leonardo DiCaprio, a telefont furcsa brit akcentussal felvevő Rob Reiner… a sort bekezdéseken át lehetne folytatni. Ahogy a Casino vagy a Nagymenők, vagy akár a Taxisofőr mára már klisévé koptatott nagyszerű jeleneteit és alakításait is. Remegek, fázom, dühös vagyok és szomorú. Miért, miért nem 1998-ban jön ki? (a könyvmoly-trolloknak: tudom, a sztori nem olyan régi, csak nemrég jött ki a könyv. Befejeznétek? Unom.) Nem jó, akkor összeroppantja a Titanic. Akkor 1999-ben - ja, hogy akkor meg Amerikai szépség… Nem jó ez így sehogy sem. De akkor is: ha a Casino után jön ki nem sokkal, akkor gyönyörű megkoronázása lehetett volna egy Mephisto-Redlezredes-Hanussen kaliberű sornak. És talán, talán egy halvány esély lett volna arra, hogy ne a Téglával vágjanak Scorsese-hez egy Oscart. Így viszont az egész olyan furcsán anakronisztikus, hiszen a nyolcvanas évek vége-kilencvenes évek feléledése mellett ott van a rengeteg pazar CGI jelenet, ami ugyan emeli az eposzt de valahogy mégis inkább egy blokbaszterbe illene. Ne értsen félre a Kedves Olvasó, minden nagyon szép. Fájdalmasan gyönyörű. Szívfacsaróan, lélekszaggatóan hedonista.
Késő van, a város zaja távol és egyedül vagyok, tudván mindazt, amit szerintem mindenki tud: eljő 2014 és A Wall Street farkasa szart sem fog nyerni. És nézem és elképzelem ahogy Joe Pesci játssza Belfort. Vagy Ray Liotta. Vagy DeNiro. És ugyanúgy szép, DiCaprio egyenrangú Ace Rothsteinnel. Jó könyv, jó színészek jó rendezés. Az év filmje “hands down” és leszarom a toplistákat. A Wall Street farkasa talán lehet, hogy ugyanúgy kultfilm lesz, mint ahogy alapfilm nekünk a Casino meg a Nagymenők - hogy fiatalon megpróbáljuk utánozni, majd idősebb korunkban rájöjjünk hogy mennyire kis buták is voltunk amikor nem vettük észre a vagy ötezer különböző helyről előbugyogó, lézerpontos leírását nemcsak a beszívás gyönyöreinek, de a józanság kínjainak, és ennek az egésznek, amit ostoba kifejezéssel függésnek nevezünk. És persze ott van a mindenen átgyalogoló gazemberség, ahol az első gyenge, barátunkat-harcostársunkat megmenteni akaró gesztust azonnal lerombolja a gyarlóság, az emberi gyengeség és a saját seggünk védelme. Olyan gyönyörű hogy az már gyűlöletes.
A vakító napsütésben gyönyörűen ragyogó, makulátlanul tisztán tartott, a legprecízebb feng-shui alapján berendezkedett utópisztikus városok láttán valahogy úgy van vele az ember, mint Józsi bácsi, miután megnézte a Csillagok háborúját: nem hiszi el. Szép, szép, de zsigeri szinten bujkál bennünk egy megfoghatatlan érzés, ami nem enged a minden földi jóval kecsegtető csábításnak. Biztos találkozott már mindenki azzal a bizonyos sci-fi alapvetésnek számító felütéssel, amikor a főhős idilli élete és az ezt biztosító paradicsomi körülmények egyszeriben felborulnak, mert kiderül, hogy valami mégis bűzlik, még sincs minden akkora rendben, és elindulunk egy legtöbbször izgalmas felfedezőútra, hogy rájöjjünk, már megint a hataloméhes, korrupt ember kavarja a lecsót a felszín alatt. A 2011-es év egyik különleges animéje, a No.6 szintén ennek a toposznak terít meg, ám a sötét jövőképes, mátrixos, összesküvéses, titok-a-titokban menüsort nem átall megbolondítani némi homoszexualitással, moralizálással, példabeszéddel és ingujjból előhúzott Gaia-messiással.
A No.6 világa alternatív jövőképet vázol fel: Földünket majdnem tönkre vágtuk a globális háborúkkal, így amikor már csupán hat talpalatnyi, az életben maradásra alkalmas hely marad a bolygón, csak sikerül megkötni a békét és betiltani a hadviselést. A sorozat a helyszínéül szolgáló Hatos Zónáról kapta a címét, ami egy óriási fallal körülvett, ideális társadalmat létrehozó közösséget takar. A Zónát tudósok tervezték meg, mindenkinek van munkája, kap lakást, besorolásától függően. Az elit természetesen a tudományok terén jeleskedő réteget takarja, ők hatalmas, szemkápráztató birtokon élnek, robotok szolgálják ki őket és a többi szokásos huncutság. Főszereplőnk, Shion, már 12 évesen nagy reménységnek számít, minden esélye megvan rá, hogy bekerüljön a Különösen Tehetségesek közé. A város megtervezésében résztvevő anyjával él egy pofátlanul nagy és szép birtokon, ám valahol szíve mélyén elégedetlen.
Egy viharos estén aztán örökre felborul eddigi élete, mert menedéket biztosít egy szökött fegyenc fiúnak, Nezuminek (a neve azt jelenti: Patkány). Nezumi karján lőtt seb, szemében vadság csillog, Shion mégis baráti jobbot nyújt neki – aminek egyenes következménye, hogy a mindent látó Nagy Testvér másnap már lakoltatja is ki a kis családot. Shiont kizárják az iskolából, parkőrként kap állást, anyja pékséget nyit a zsúfolt, teljesen átlagos Elveszett Városnak csúfolt körzetben. Négy év telik el így, aztán egy napon Shion és kollégája egy feketére aszott hullát találnak a parkban, majd a kolléga rövid időn belül csatlakozik a fonnyadtak klubjához, Shion szeme láttára aszalódva feketére, a procedúra végén pedig egy büdös nagy darázs fúrja ki magát a szerencsétlen nyakából. Shiont gyilkosság vádjával a helyi Men in Black a javítóintézetbe szállítaná, ahonnan még senki nem került elő élve, csakhogy az odavezető úton a daliássá serdült Nezumi megmenti, és a falak külső tövében deszkákból és hullámpalákból ácsolt söpredékvárosba viszi, ahol szabadon élheti áram- és központi fűtésmentes életét. Anyja azonban továbbra is a sötét végzet ígéretét hordozó város „foglya”, Nezumi pedig titokzatos múltjából kifolyólag letett esküjének él, miszerint a földdel teszi egyenlővé a Hatos Zónát.
Az első két epizód korrekt tempóban és hangulattal alapozza meg a No.6 történetét, amit ugyan jogosan érhet a „láttuk már” vádja, azonban ezt rögvest elhárítja a későbbi részek szétszórt fókuszálatlansága, a cselekmény- és a szereplőközpontúság Morze-jelekként való váltakozása. Hogy ez szántszándékos húzásnak, vagy szerencsésen elsült ügyetlenkedésnek köszönhető, nem derül ki. A kutya valahol az adaptálás környékén lehet elásva, mert a No. 6 egy bizonyos Atsuko Asano nevű hölgy regénysorozatának előbb mangára, majd animére átültetett változata. A regény első része még 2003 őszén jelent meg, azt követte évente egy újabb kötet, míg a sorozat kilenc részre nem hízott. A rajzfilmesítésben a Bones látott fantáziát, így készült el Kenji Nagasaki rendezésében a 11 részes animeverzió.
A kötetek közti egy év nem kevés idő, pláne ennyi rész esetén, így valószínűnek tartom, hogy a regények különálló részei más és más hangulatot, mondandót tükröznek, ennek eredményeképp a viszonylag rövid futamidejű anime egyes epizódjai már éles kontúrok mentén különülnek el. A 11 rész – sok más animével ellentétben, pl.: Angel Beatz! – pont elég a két, egymás felé talán-talán gyengéd érzelmekkel viseltető számkivetett srác sztorijának elmesélésére, sőt, meg merem kockáztatni, tízbe is belefért volna. Alapvetően jó a cselekményt a karakterfejlődéssel és a szappanoperás világbemutatással felváltva előtérbe helyező felépítés, bár a darazsas mystery plotot a tél beköszöntére hivatkozva parkolópályára tenni, még ha szükséges is, nagyon átlátható trükk. A sorozat közepén felesleges jelenetek követik egymást, amikben röhejes erőfitogtatáson és a Nezumi karakterét körbevevő titokzatosság unalmas és érdektelen sulykolásán kívül érdemi dolog alig történik. Az utolsó két rész deus ex machina-szerű feloldása, a világot megrengető események kvázi hirtelenszerűsége, illetve eme kettőnek a nem kellőképpen, sőt, pongyola módon történt megágyazása hagyott bennem némi elégedetlenséget.
Mindezek ellenére az összkép mégis pozitív. A fal tövében zajló élet bemutatása hangulatos és magával ragadó, még úgy is, hogy a halott pusztaságban élők gazdasági és társadalmi rendszeréről alig tudunk meg valamit. Az egységes képet minduntalan összemaszatolják az új információk és szereplők, ám ezt képes feledtetni a kellemesen felnőttes hangnem, gondolok itt az ex-újságíróra, Rikigára, aki a falon kívül pornóújságot szerkeszt és prostikat csempész be a városba, a felsőbb rétegek beteges ízlését kielégítendő. Az idétlen vígjátékok átkát sajnos nem sikerül teljes mértékben elkerülni, a komikum a Kutyatartó (aki egy lepukkant hotelt üzemeltet, amiben az alvó emberekhez odabújó kutyák szolgáltatják a fűtést éjjelre) és Rikiga személyében időnként a felszínre tör. Szerencsére mind minőségét, mind mennyiségét tekintve a tolerancia-küszöböm alatt maradt, de a kezdetben megütött komoly tónust egyetlen másodperc alatt képes volt szilánkosra zúzni. A humornak nem vagyok ellene, az öncélú idétlenkedésnek annál inkább. Sajnos a japánokra jellemző, hogy egy kicsit nem figyelnek, és máris hajlamosak elmenni a majomkodás irányába (lásd Darker than Black magánnyomozója…).
A No.6 nem csupán ezzel tett próbára. Mivel nem szeretem idő előtt ellőni a poént, ezért bármit nézek meg, a lehető legkevesebbet olvasok el róla előtte. A sorozat kellemes sci-fi alapjába sok minden belefér, és habár nem tiltakozom a shounen ai-k ellen (boy’s love – férfiak közötti romantikus kapcsolat bemutatása; félreértések elkerülése végett: nem pornó, nem öncélú, épp ellenkezőleg, romantikus és érthető módon felépített vonzalmak állnak a középpontban, a fiatal nők zabálják Japánban), azért meglepetésként ért, amikor Shion és Nezumi olyan pillantásokat váltott, vagy épp egymás haját simogatták. Hozzátenném, túlzásba ezt sem vitték, szépen belesimul a történetbe, sőt, Nezumi részéről motivációként szolgál, így aztán a sztorit is előrelendíti.
Miként jellemezhetném egy mondatban a No.6-t? Kellemes gyöngyszem, ami ugyan sem az animáció, sem a történet terén nem magaslik ki, de rövidsége és szerteágazó témái miatt egyszer mindenképpen bevizsgálandó annak, aki szereti a lélekkel és szívvel készült animéket. Soha rosszabbat!
Pauley mindenkinek boldog, békés karácsonyt akart kívánni, de az utóbbi hetekben túl sokszor hallotta a Last Christmast, ezért kicsit bárdolatlanra sikerült a köszöntése. Nézzétek el neki!
Azért az ünnepi szellem megőrzése érdekében énekeljük el együtt a Jingle Bellst, drága olvasók!
A Fox International magyar csatornát indít itthon február 1-től. Hozzák magukkal a THE WALKING DEADet, és többek közt az Amerikában májusban startoló új 24 évad, a LIVE ANOTHER DAY is náluk fut majd.
Az ugye megvan, hogy a stúdiók úgy ügyeskednek a szerződéseikkel, és úgy kozmetikázzák a bevételeiket, hogy papíron csomó hatalmas sikerű filmjük/sorozatuk veszteséges, így ugyanis nem kell nyereség utáni részesedéseket fizetniük (a Harry Potter 5 híres példája ennek). Na, ezt most Frank Darabont megunta, és az ügynökségével együtt beperelte az AMC-t, amiért cégen belüli machinációkkal „eltüntetik” a THE WALKING DEAD profitját, és emiatt szerinte már több 10 millió dollárral tartoznak neki.
A Warner mozifilmet forgat Neil Gaiman SANDMANjéből. David S. Goyer és Joseph Gordon-Levitt lesznek a producerek, és jelenlegi állás szerint előbbi írja forgatókönyvet, utóbbi pedig talán RENDEZ és FŐSZEREPEL is. (Egyelőre csak az biztos, hogy JGL producer lesz). Valószínűleg az ősszel elstartolt előzményt, az OVERTURE-t filmesítik meg.
A Marvel megerősítette, hogy Vin Diesel lesz Groot hangja a THE GUARDIANS OF THE GALAXYban.
Most már abszolút, totál, 100%-osan hivatalos, hogy Paul Rudd lesz ANT-MAN.
A Warner meg akarja nyerni Joaquin Phoenixet a SUPERMAN/BATMAN egyik szerepére. Állítólag a rosszfiút játszaná el, aki ugye állítólag Luthor lenne. Közben David S. Goyer forgatókönyvét átírja az Oscar-díjas Chris Terrio (Argo).
TRAILER - Johnny Depp, a szellem a gépben. Ígéretes trailer a TRANSCENDENCE-hez. /// Milyen baromságokat tennél meg egy kis - vagy sok - pénzért? Red band trailer a CHEAP THRILLS című fekete komédiához/thrillerhez, ami fesztiválos vetítéséken már igen szép sikereket ért el. /// Előzetes Elijah Wood új thrilleréhez, a GRAND PIANOhoz, ami úgy saccperkábé A fülke nemhivatalos remake-ének tűnik. /// Trailer a Chronicle-utánérzésű found footage időutazásos thrillerhez, a WELCOME TO YESTERDAYhez. Viszonylag érdekesnek tűnt, amíg fel nem bukkant a "from producer Michael Bay" felirat. /// Egy sorozatgyilkos és egy önbíráskodó pszichotikus gyilokharca a Coldfish és a The Raid producereitől. KILLERS trailer. /// Az első trailer a DAWN OF THE PLANET OF THE APEShez. Az embereknek nem áll túl jól a szénájuk. /// Teaser trailer az EXPENDABLES 3-hoz!
POSZTER - A SABOTAGE új poszterén Arnold morcos és fegyvere van. Nem lesz jó vége. /// A CHEAP TRHILLShez poszter is érkezett. /// Sztenderd poszter a NEED FOR SPEEDhez. /// Új poszter A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-höz, jó sok villámmal.
BÓNUSZ - Tökéletes DIE HARD poszter a Mondótól. Ho-ho-ho. /// Van még kraft a Van Damme-féle spárgavideó utórengéseiben (ráadásul magyaroktól). Chuck boldog karácsonyt kíván.
Los Angeles, ’40-es évek, zsaruk, gengszterek, veszélyes nők és hullák. Ennél több nekem nem is kell felütésnek, hogy azonnal akarjam. Konkrétabban: felnőtteknek szóló, az idézett zeitgeist mocskába könyékig túró drámasorozat egy kábelcsatornánál, Frank Darabonttól? Olyasvalakinek, mint én (fő ismertetőjele: sucker for noir) ez egy olyannyira nedves álom, hogy szinte bele lehet fulladni a gyönyörbe. A hasonló témájú (és hasonló, sőt, adott esetben azonos karakterekkel teli) Gengszterosztag alkotói mindenestül eltöketlenkedték a dolgot, de semmi gond, itt a Mob City, és első évadjának hat része egy csodálatos neo-noir virágzás kezdete. Kellett volna, hogy legyen.
A szomorú helyzet azonban az, hogy már az első duplarész is igen alacsony nézőszámokat produkált, amik a második hétre tovább zuhantak, és valószínűleg ott helyben felkoncolták és tengerbe dobták a sorozat potenciális további évadait. Még szomorúbb, hogy a noir-rajongó még csak ki sem fakadhat jogos dühében a sok idióta nézőre, amiért azok nem tudják, hogy mi a jó. Mert a Mob City bizony csalódás. Darabontnak nincs szerencséje a sorozatokkal, vagy kirúgják őt (The Walking Dead, ami ráadásul jobb lett a távozása után), vagy megbukik saját erőből.
Joe Teage, nemrég még katona a második világháború frontjain, jelenleg detektív a Los Angeles-i rendőrségnél (nem olyan pozitív fejlemény, mint amilyennek hangzik), elvállal egy kis mellékest. Egy Hecky Nesh nevű, aljaéletű senkiházi kéri fel ideiglenes testőrének egy tranzakcióhoz, mert fél, hogy „partnerei” esetleg átverik. Persze, mert nem porszívót akar eladni egy fáradt háziasszonynak, hanem fényképeket a helyi gengszteristennek, Bugsy Siegelnek, akit egy szövetségi tanú kifektetése közben sikerült lencsevégre kapni. Hecky nem véletlenül ideges, és csak Teage-nek köszönheti, hogy a tranzakció során pénzt kap, és nem ólomzuhanyt. Hogy Teage a gengszterek távozása után aztán agyonlövi Heckyt, az már más kérdés: megvan rá a maga oka, és még csak nem is a pénz az. Joe-nak eztán Siegel emberei, köztük Mickey Cohen és Sid Rothman, és saját, a Las Vegast építő gengsztervezérre keresztes hadjáratot hirdető kollégai közt kell lavíroznia, hogy megmentsen egy nőt, akit szeret.
Darabont valós történelmi alakok és események köré építi fel fiktív sztoriját és karaktereit, és pont az általa kitalált főhős, Teage a legkevésbé érdekes figurája. Ezért csak részben okolható a The Walking Deadből importált Jon Bernthal, akinek ugyan kétségkívül megvan a szerep kívánta „szűkszavú, maszkulin hős” kiállása, de híján van a karizmának és az átütő színészi erőnek. Nagyobb baj, hogy szinte mindenki sokkal izgalmasabb körülötte.
A kis patkány, Hecky (Simon Pegg), aki egyszerre fogta meg az Isten és az Ördög lábát, és legalább annyira zsarolja az alvilág nagyjait azért, hogy lássa, milyen pofát vágnak hozzá, mint amennyire a pénzért – monológja a város feletti olajmezőn arról, hogy miért gyűlöli Siegelt és sleppjét, mese a hatalomról, a vesztesekről és a győztesekről, igazi noir-esszencia. Ned Stax, Mickey Cohen ügyvédje és problémamegoldója, Teage barátja és egykori bajtársa, a józanság szócsöve, aki folyton egymás torkát szorongató, öltönybe bújtatott vademberek közt próbálja fenntartani a békét. Sid Rothman, Cohen és Siegel társa, az elegancia és a veszély félelmetes kombinációja (Robert Knepper viszi az egész show-t).
Ezeknek a remek karaktereknek csak egy-két villanás jut, egyébként potenciáljuk kihasználatlan marad, mert a cselekmény inkább a fafejű Teage-et követi, ahogy a szintén csak mérsékelten meggyőző femme fatale-t, egykori feleségét (Alexa Davalos) próbálja kívül tartani a tűzvonalból. A sztori a kelleténél jóval ráérősebben építkezik, és csak a végén válik világossá, hogy a sok-sok mellékszál azért lóg a levegőben, mert ez a hat rész egy prológus egy hosszabb sorozathoz, ami már valószínűleg sosem fog elkészülni. Valahol kár, mert a négy és fél óra elteltével kialakul egy komplex szituáció, amiben burjánzanak a lehetőségek, másrészt viszont a baj messze nem csak az érdektelen főhőssel és a felvezetés-jelleggel van.
Ez az a tipikus sorozat, ami leírva baromi jól hangzik, csurig van töltve a noir összes lényeges, gyönyörű kellékével; de a részek sosem tudnak összeállni egy izgalmas műfaji egésszé. Darabont pipálgatja a zsáner kliséit, mechanikusan dobálja a cselekménybe az elvárt karakter- és szituációtípusokat, de semmi többet, semmi meglepőt. Itt egy kis politikai helyezkedés, ott egy kis korrupció, amott egy barátság a törvény két oldalán, emitt egy kis vérfürdő, hol nagyon rosszul (harmadik rész), hol korrektül megvalósítva (ötödik rész) – elszórt morzsák, amik egy nagyszerű, fülledt zsarueposz helyett egy lomha, langyos átlagkrimihez vezetnek. Az atmoszférateremtéshez sem elég a szép képi világ, a sok fedora és a korabeli(szerű) zene: a Mob Cityből nagyon hiányzik az a szédítő sötétség és kegyetlen energia, ami pl. a több szempontból is hasonló Szigorúan bizalmas gonosz, vériszamos szálait összekötötte. Vagyis az, amit nem lehet mérlegen kimérni, amihez egyszerűen kurvára tudni kell.
A Mob City ilyen kis noir light, az „aranyos, hogy megpróbálták” kategória, mint a stréber könyvmoly, aki beáll a focicsapatba, miután elolvasott a játékról egy könyvet, aztán elesik a labdában, és kap cserébe egy „ezt bízd ránk” buksisimogatást.
Aki kicsit jobban belegondol a hidegháború fegyverkezési agyrémébe, Amerika és a Szovjetunió többszörös világpusztításra elegendő nukleáris arzenállal való faszméricskélésébe, az előbb-utóbb eljut arra a pontra, ahol csodálkozik, hogy életben van, vagy, hogy megszületett, illetve, hogy egyáltalán még mindig létezik az emberi civilizáció. Csak egy dolog: a ’60-as évek elejétől a Fal leomlásáig az amerikai légierő tömegpusztító fegyverekkel felszerelt bombázóinak egy része folyamatosan a levegőben volt, fix pontok közt repkedve oda-vissza, hogy minél előbb le tudják radírozni a térképről a ruszkikat, ha a helyzet úgy kívánja. Utána persze visszatérniük se lett volna hova, de az másodlagos volt.
Az ’50-es és ’60-as évek jogos atomparanoiájával átitatott légkörében egymás után íródtak a könyvek és készültek a filmek, amik ezt az állapotot türközték, amik elrettentettek és figyelmeztettek – a sci-fi műfaját is jórészt ezt a téma uralta akkoriban. Eugene Burdick és Harvey Wheeler 1962-as Fail-Safe című regényéből a legendás Sidney Lumet forgatott briliáns thrillert 1964-ben. Rosszabbul nem is időzíthetett volna.
A Bombabiztost októberben mutatták be, durván nyolc hónappal a Dr. Strangelove után, és azon bukott el, hogy súlyos drámával, nyomasztó suspense-zel, halálosan komolyan vette szinte ugyanazt a sztorit, amin év elején mindenki betegre röhögte magát Kubricknak köszönhetően. (Az ő filmje az 1958-as Red Alerten alapult, aminek szerzője be is perelte a hasonlóságok miatt a Fail-Safe íróit – a jogi hercehurca bíróságon kívüli megegyezéssel zárult.) Olyan ez, mintha valaki forgatott volna egy akciókrimit egy Frank nevű ősz hadnaggyal, aki egy átlagemberekből hipnózissal bérgyilkosokat faragó összeesküvésre bukkan, pár hónappal a Csupasz pisztoly után. Vagy mintha valaki mesélne neked egy komoly történetet, de közben a hülye haverja a háta mögött pofavágásokkal és vad bohócgesztusokkal kommentálná. Hiába kapott a Bombabiztos fantasztikus kritikákat, a kutyát nem érdekelte.
Pedig nagyszerű már a hidegháború paranoid hétköznapjait megfestő felütés is. Egy Pentagonban dolgozó tábornokot rémálmok gyötörnek munkája miatt, egy professzor egy előkelő partin egy esetleges nukleáris háború utáni lehetséges állapotokról és túlélési esélyekről beszél – mindent a bombától való félelem határoz meg.
Aztán jön a hidegzuhany: egy ostoba műszaki hiba miatt egy bombázóraj téves parancsot kapott Moszkva megtámadására. A rádiókapcsolat nem él, a gépeket ezért nem lehet visszahívni. Vadászrepülőket küldenek utánuk, hogy lelőjék őket, de hiába, már túl messze járnak. Az elnök felhívja Moszkvát, és az amerikaiak a szovjetekkel karöltve próbálják megakadályozni a katasztrófát - ám egyre inkább úgy tűnik, hogy ez csak egy végzetes döntés meghozatalával lehetséges.
A Bombabiztos tárgyilagos, szikár és dokumentarista, többségében egy Fehér Ház alatti bunkerben és egy bombázó pilótafülkéjében játszódik, zenei aláfestés nélkül. Szűk tereivel és közelképeivel Lumet szinte elviselhetetlenül klausztrofób atmoszférát teremt, és a kamaradráma szűkös lehetőségeit döbbenetesen jól használva, zseniális megvilágításokkal és kamerabeállításokkal pumpálja fel a feszültséget: egy szuperközeli az elnök szeméről, ahogy információt próbál kihúzni a szovjet államfőből, hirtelen vágtázó sebességbe váltó kamera, ahogy a katasztrófa megelőzésén fáradozó katonákkal teli szobában érezteti az idő kíméletlen múlását. Az egyébként teljesen statikus helyszínekben minden pillanat vibrál, a forgatókönyv pontos, precíz dialógusokat robbant egymás után újra és újra, anélkül, hogy akár egyetlen felesleges szó is elhangzana.
A karakterek mind különbözőképpen reagálnak a pattanásig feszült helyzetre: van, aki hidegvérét megőrizve, vérbeli katonaként teszi a dolgát, van, aki fröcsögő szájjal, fanatikusan üvölti, hogy ez a baleset egy soha vissza nem térő alkalom az ellenség teljes elpusztítására, van, akit az elviselhetetlen nyomás maga alá gyűr. A színészek, élükön az elnököt tartással, tekintéllyel, nagyszerűen alakító Henry Fondától, az intelligens tolmácsot megformáló, szinte felismerhetetlenül fiatal Larry Hagmanen át az elvakult professzor szerepében tündöklő (még elismert komikusi korszaka előtt álló) Walter Matthauig egytől egyik remekelnek.
A Bombabiztos egyébként nem közvetlenül az emberi magatartásban vagy a fegyverkezési versenyben látja az igazi veszélyeket (feltételezve, hogy a roppant – és kölcsönösen – pusztító erő alkalmazását minden épeszű vezető visszautasítja), hanem az ebből következő elgépiesedésben. A film elején a pilóták arról beszélnek, hogy a világ mennyire megváltozott, mert például a szabályok szerint mindig más legénységgel kénytelenek repülni, hogy így zárják ki az érzelmi alapú döntéseket. Később, amikor a szinte robotként engedelmeskedő rajvezető már közel jár Moszkvához, és a rádiókapcsolat helyreállt, nem hajlandó reagálni sem az elnök parancsára, sem a Pentagonba behívott felesége könyörgésére, mert a kiképzésen keményen a fejébe verték, hogy egy bizonyos pont után (fail-safe) semmilyen hangbéli utasításra, üzenetre nem hallgathat.
A háborúnak már kutyái sincsenek, csak gépei, amik hidegen, ridegen, szenvtelenül kattognak, teszik, amire programozták őket, és nem gondolkodnak, nem mérlegelnek. Az emberi tényezőt, mindazt, ami képes lenne morális szempontból tekinteni a helyzetre, ami a gomb lenyomása előtt eljuthatna a „várjunk, hiszen ez őrültség” következtetésre, kihúzták az egyenletből. A történelem legképtelenebb abszurduma: a világot a béke és az életben maradás nevében embertelenítik el, majd csodálkoznak, hogy emóciók és humán kontroll nélkül az egész bolygó gyorspályán száguld a pokolba. Veszettül vicces lenne, ha nem volna olyan átkozottul félelmetes – és ha nem vonatkozna a mai világra is, évtizedekkel a hidegháború vége után.
Amikor a zárójelenetben 10 életkép kimerevedik létezésének utolsó pillanatában, mindörökre kíméletlen erővel égve bele az emlékezetbe, Lumet vérfagyasztó víziója nem hagy kétséget afelől, hogy mi a legkisebb (!) ára az emberi tényező kizárásának. Elsöprő erejű, katartikus tragédiája a Bombabiztost a legnagyobb háborúellenes filmek sorába emeli.
Mi történik, ha a nem éppen túláradó emberszeretetéről híres Stanley Kubrick vígjáték (pontosabban: szatíra) rendezésére adja a fejét? Apokalipszis, természetesen. A rendező leginkább egész stábját próbára tevő maximalizmusával, végletes perfekcionizmusával jellemezhető, véletlenül sem a humor jut eszünkbe róla. Félreértés ne essék: a Dr. Strangelove... sem a néző (gomba)felhőtlen szórakoztatását tűzi célul maga elé, témája az orosz-amerikai atomfegyverkezési verseny, ami ugye körülbelül annyira vicces, mint egy perforált vakbél. Hála az égnek, hogy a film nem napjainkban játszódik, megnyugodhatunk, hogy az emberi butaság, önzés és rosszindulat ma már semmiféleképpen nem vezethet olyan eredményre, amit itt láthatunk. Ja nem, bocs, persze, hogy a film aktuálisabb, mint valaha.
Az amerikai légierő tiszteletreméltó tábornoka, Jack D. Ripper (beszédes név) ismeretlen helyről olyan információk birtokába jut, melyek szerint egyelőre nem tisztázott jellegű támadás fenyegeti szeretett hazáját. Semmit sem tudni pontosan, annyi bizonyos, hogy az oroszok benne vannak. A tábornok egyetlen telefonhívás segítségével elindítja a vészhelyzet-protokollt, melynek értelmében több száz megatonnányi atom indul útjára a kijelölt célpontok felé. Mindez tulajdonképpen rendben is lenne, ha nem számítjuk a tényt, miszerint a tábornok őrültebb, mint Bőrpofa, Joker és Hajdú Péter együttvéve, a támadás híre kizárólag a fejében létezik, ráadásul ő az egyetlen, aki leállíthatja a pusztítás mozgásba lendült gépezetét. Az atomtámadás pedig ugyebár olyasvalami, ami kellemetlen következményeket vonhat maga után. A pokol percek alatt elszabadul, a támaszponton az amerikai katonák egy "Peace is our profession" feliratú tábla fedezékéből lövik halomra egymást, a stratégiai tanácsteremben pedig az elnök, valamint népes válságstábja igyekszik megoldást találni a problémára. Talán nem lövöm le a poént, ha elárulom: kevés sikerrel.
A film tulajdonképpeni üzenete leírható annyival, hogy az emberiség a legrosszabb dolog, ami bolygónkkal történhetett. Az atomháború elindításának lehetősége a gyakorló elmebeteg Ripper (Sterling Hayden) kezében van, az amerikai vezérkar tagjai komplett idióták ( a George C. Scott által alakított Buck Turgidson), az elnök pedig jó szándékú, de az általa aláírt protokoll szabályzata miatt vészhelyzetben tehetetlen, töketlen balfék. Jellemző a válságstáb hatékonyságára, hogy bár a hatalmas tanácsteremben minden szék foglalt, a történésekhez a társaság tagjainak túlnyomó többsége semmilyen módon nem szól hozzá. Persze ne gondoljuk, hogy Oroszországban jobb a helyzet: a telefonon bejelentkező elnök holtrészeg, nagykövetüket (Peter Bull) pedig leginkább az foglalkoztatja, hogyan készíthetne minél több kémfotót a hipertitkos tanácsteremben. Mikor a világpusztulás lehetősége beteljesülni látszik, a jeles férfiak egyetlen gondolata, ők hogyan élhetnék túl a katasztrófát, a megoldás pedig kézenfekvő, és mindannyiuk számára elfogadható: a föld alá kell menekülni, ahol lemondva a férfiak monogámiájáról, a szexuális adottságaik alapján kiválasztott nőnemű egyedekkel minél hamarabb bele kell fogni a bolygó újranépesítésébe. Naná, én is pont ilyen világvégét vizionálok.
A Peter George Red Alert című regényén alapuló film csak első látásra lóg ki Kubrick rendezői életművéből. Bár sem előtte, sem pedig a Dr. Strangelove után nem volt jellemző rá az egyértelmű, idézőjelektől mentes humorizálás, alkotói világától korántsem idegen a közeg. A Mechanikus Narancs felgyorsított szexjelenete, brutalitásában is abszurd erőszak-ábrázolása, vagy az Acéllövedék Hartman őrmesterének monológjai egyaránt tartalmaznak komikus elemeket. Nála az egész emberi létezés egy rossz vicc, kellemetlen geg, nem mókás, inkább kínosan nevetséges. A nézőt gyakran feszélyezi éleslátása, a kíméletlenség, ahogy saját gyarlóságainkkal szembesít minket. Kubrick sohasem okít, nincsenek nevelői szándékai, egyszerűen a végletekig facsar létező, félelmetesen valódi, taszítóan emberi tulajdonságokat. Tökéletesen bevilágítja a borzalmak helyszíneit, precíz képkivágásokba rendezi a káoszt, amit gyakran szemére is vetnek kritikusai, mondván: elidegeníti közönségét, távolságot tart a befogadóktól, filmjeit inkább tisztelni lehet, szeretni nem. Az elidegenítés valóban eszköztárának szerves részét képezi, de nem nehezíti, inkább segíti a befogadást: a teátrális beállítások, a hétköznapi értelemben vett életszerűségtől elrugaszkodó, felfokozott színészi játék egy pillanatra sem feledtetik, hogy filmet nézünk, így műalkotásként tekinthetünk tablóira, fikcióként kezelhetjük legrettenetesebb látomásait is. A valóság soha nem lesz olyan esztétikus, szépen komponált és kidolgozott, mint egy Kubrick-film. És ezt vegyétek dicséretnek.
Pontosan ez az egyéni látásmód különbözteti meg a Dr. Stangelove-ot az olyan (egyébként kiváló) háborús szatíráktól, mint a Kelly hősei, vagy a 22-es csapdája. Itt nem a kiszolgáltatott kisember helyzetéből szemléljük az eseményeket, nem a magányos hős harcát látjuk a rendszer ellen, magát a rendszert figyelhetjük, ahogy minden más fölé tornyosul kérlelhetetlen, tohonya önteltségével. Kubrick nem engedi, hogy azonosuljunk valamelyik szereplőjével, nincs főhős, nincs kinek szorítani. Peter Sellers egyszerre három szerepben tündököl: a logikusan gondolkodó brit Mandrake ezredest, a kedves, de teljes mértékben inkompetens amerikai elnököt, valamint a sátáni, fizikailag és lelkileg egyaránt megnyomorított Strangelove-ot is ő alakítja, ami lehetetlenné teszi, hogy elválasszuk egymástól a karaktereket. Talán nem túlzás belelátni a szereptriplázásba egy egyszerű, de kétségtelenül helytálló mondanivalót: nem létezik tisztán jóindulatú, szimplán őrült, vagy velejéig romlott ember, az bennünk a legrosszabb, hogy kiismerhetetlenek vagyunk, mindegyikünk személyiségének legalább két, de inkább három (vagy több) oldala van. Embertársaink, akik az életünkre törnek, nem akarnak rosszat, csak fogalmuk sincs, miként kell jól cselekedni. Maguk a történések is nélkülözik a drámaiságot, a tragédia esélye fel sem merül, mivel elszenvedői olyannyira pitiáner és szánni való figurák, akiket gyűlölnünk, vagy sajnálnunk sem érdemes. Hogy Kubrick szerint ilyenek lennénk? Nem örülök neki, de nem is veszem sértésnek.
A szereplőgárda Sellers parádéján felül is tartogat meglepetéseket: az általában méltóságteljes, higgadt férfiakat alakító George C. Scott itt grimaszoló, szünet nélkül rágózó, vadul gesztikuláló eszement, túlpörgetett játékával (amire Kubrick állítólag komoly viták árán vette rá) csaknem ellopja a show-t. Sterling Hayden teljes komolysággal előadott eszmefuttatásai az emberi testnedvek fontosságáról (melyre a komcsiknak, mint nem-embereknek nincs szükségük) hátborzongatóan viccesek, de a mellékszerepekben is emlékezetes alakításokkal találkozhatunk, különösen a Guano(!) ezredest alakító Keenan Wynn, és az emblematikus cowboymutatványt prezentáló Slim Pickens kiemelkedőek. A belsőknél a dialógusokat nem szakítják meg gyors vágások, így néha olyan érzésünk lehet, mintha egy nagyon professzionális színházi közvetítést néznénk, ami, tekintetbe véve a kiváló színészi munkát, kifejezetten élvezetes.
Ha már abba a kínos helyzetbe kerültünk, hogy az életben maradásunk esélyeit meghatározó súlyos döntéseket arra nem feltétlenül alkalmas személyek hozzák meg, dőljünk nyugodtan hátra, nyissunk ki egy sört, és röhögjünk egy jót tragédiánkon. Egyre azonban feltétlenül ügyeljünk: a sör mindenképpen dobozos legyen, mert az a detonáció után kiváló herevédő-fedővé alakítható, és megóvja értékes testnedveinket a sugárfertőzéstől.
Eddig sem volt kétséges számomra, hogy a jobb híján "Sors"-ként emlegethető, kifürkészhetetlen felsőbb hatalom gyakran úgy viselkedik, mint egy rosszindulatú, kegyetlen szarházi, az utóbbi évek talán legsokkolóbb színészhalála, Paul Walker végzetes balesete azonban még így is fejlövésszerű élményként hatott. Hogy miért történt, fejtegetni felesleges, csak kurva nagyokat káromkodni lehet, választ találni nem. Kétségtelen, hogy az akciófilmek között nehezen találni minőségibb szórakozást a Halálos iramban sorozat epizódjainál, melyek sikerében a színész karakterének kiemelkedő érdemei vannak, Walker pedig manírok nélküli, erőteljes jelenlétével képes volt működőképessé varázsolni alacsonyabb költségvetésű, kevésbé sikerült munkákat is. Fizikai adottságai alapján a fantáziátlan hollywoodi szereposztók kizárólag szépfiúszerepekre kárhoztatták, amit láthatóan nem nagyon bánt: kevés nála szerényebb, a sikert a megfelelő helyi értéken kezelni képes sztár dolgozott manapság az álomgyárban. Az Hours megítélésénél nyilván kivonhatatlan a képletből a tragédia ténye, de ez a film bizony minden gyász, szomorúságérzet hiányában is könnyedén megállná a helyét bármilyen értékelésnél.
Nolan (Walker), és párja, Abigail (Genesis Rodriguez) közös gyermekük születésére készülnek, meglehetősen aggasztó körülmények között: a baba az ideálisnál jóval korábban érkezik, a Katrina hurrikán pusztító fenyegetése pedig feltartóztathatatlanul süvít a kórház felé. Már a film első perceiben bekövetkezik a tragédia: Abigail belehal a szülési traumákba, a hurrikán lesújt, a kórház teljes személyzetét evakuálják. Nolan magára marad a kiürült épületben az inkubátorban fekvő újszülöttel, és egy kijátszhatatlan, lekenyerezhetetlen ellenséggel: az idővel.
Az Hours egyszerű, visszafogott, csendesen építkező film, annak ellenére, hogy a legrosszabb dolog (Abigail halála) már a bevezetésben lezajlik. Nolan úgy tesz meg minden tőle telhetőt a csecsemő életben maradásáért, hogy az asszony teste felett zokogva kénytelen bevallani: így, ilyen következményekkel nem akarja a gyereket, a nőt akarja, akit szeretett. Telitalálat a jelenet, mikor a férfi a kislány világra jöttére várva ül a folyosón, a hurrikán ostrom alá veszi az épületet, bezúzza az ablakokat, mindenki fejvesztve menekül, Nolan pedig rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul ül tovább a helyén: neki azt mondták, itt várjon, senki és semmi más nem tudja érdekelni. Ezután is hasonlóképpen cselekszik: nem esik kétségbe, nem zuhan magába, kislánya életének megóvása marad egyetlen értelme létezésének.
A feszültséget gondosan konstruáló forgatókönyv (a rendező, Eric Heisserer munkája) szerencsére nem is nagyon ad neki időt az önsajnálatra: az inkubátor akkumulátora nagyjából kétpercenként töltésre szorul, Nolannek ezen időintervallumon belül kell élelmet szereznie, segítséget hívnia, és szembeszállnia a hamarosan felbukkanó fosztogatókkal. A kíméletlen monotonitással ismétlődő események nem fulladnak érdektelenségbe, az, hogy hősünknek állandóan muszáj visszatérnie a kórterembe, folyamatosan fenntartja a kiút nélküli kétségbeesettség érzetét. Segítség nem jön, csak várakozni lehet, a megmenekülés esélye percről percre messzebb kerül. Mikor végre emberi hangok hallatszanak a folyosóról, hamar kiderül, hogy csak potenciális veszélyforrást jelentenek. Annak ellenére, hogy a cselekményt néhol megszakító (de nem zavaró, vagy giccses) visszaemlékezéseket leszámítva a teljes játékidő a falakon belül zajlik, egy pillanatig sem kell unatkoznunk, a fordulatok pedig logikusan következnek a szituációból, nem erőltetettek, vagy hatásvadászok, sőt, a nyugvópontokon is élvezet nézni a történéseket.
Ez pedig Walker pontosan, precízen megoldott szerepformálásának, szimpatikus személyiségének köszönhető. Minden erőfeszítés nélkül tartja fogva figyelmünket, a teátrális gesztusokat ügyesen elkerülve játszik még az olyan, erősen rizikós jelenetekben is, mint a feleség halálhírének tudomásul vétele, vagy a kisdedhez intézett monológok elővezetése. A film témájából adódóan alakítása könnyen sziruposságba fordulhatna, a színész jó ízlésének köszönhetjük, hogy ez végül nem következik be. Mikor pedig könnyes szemmel felteszi magának a "Miért kellett megtörténnie" kérdést, garantálom, hogy magatokban ti is megkérdezitek. Kétségkívül szép, elegáns munka, olyasmi, amit a színész emléke megérdemel.
Ha egy ’60-as évekbeli spanyol horror egy bentlakásos lányiskolában játszódik, akkor mindenki lelki szemei előtt meztelen nők, leszbikus aktusok, S&M kínzásjelenetek és hasonló nyalánkságok villannak fel. Ugyan ezek az elemek valóban jelen vannak a ’69-es The Boarding Schoolban (La Residencia, illetve ismert The House that Screamed címen is), az ilyen szempontból mégis a tipikus nevelőotthonos, börtönös, apácazárdás grindhouse-filmek antitézise. Excesstől megfosztott, művészi igényességgel megmunkált, gyönyörűen kivitelezett és hatásosan visszafogott drámai horror, a korszak egyik legjobbja, olyan filmek eszmei elődje, mint a Del Toro-féle Ördöggerinc – és méltatlanul elfeledett, ahogy író-rendezője, Narciso Ibánez Serrador is. Mindössze két mozifilmet dirigált, ezt és a Who Can Kill a Childot; mindkettő zseniális, és mindkettő a mai napig vár egy tisztességes DVD/BD-kiadásra.
A bizonytalan szülői hátterű Teresa újonnan érkezik a problémás lányoknak fenntartott iskolába, amit Madame Fourneau vasszigorral igazgat (Lilli Palmer fantasztikusan jéghideg). A serdülő fiát férjetlenül nevelő, és a lányoktól távolt tartó nő a piszkos munkát, így pl. a lázadozók megkorbácsolását néhány, a bentlakók közül választott segítőjével végezteti – fő protezsáltja, Irene az efféle büntetéseket látható örömmel hajtja végre. Nem csoda, hogy az iskolából az utóbbi időben többen is megszöktek, ami a Madame-ot természetesen csak még nagyobb szigorra ösztönzi. A besúgók éberen figyelnek, az ajtók és ablakok zárva. Pedig a lányok valójában nem megszöktek – megölték őket, ott, a falakon belül. És most még inkább össze vannak zárva a rejtélyes gyilkossal.
Aki cicikre és vérre szomjazik, az hamar csalódni fog – mindkettőből csak épphogy van, az exploitation helyett a The Boarding School inkább a Hammer-horrorok gótikus hangulatát és a giallók stílusos sorozatgyilkos-tematikáját vegyíti össze egy méltóságteljes lassúsággal építkező, fojtogató atmoszférájú rémtörténetté, ami az érzelmi és szexuális elfojtások éjsötét, feneketlen kútjából mászik elő. Az ordítóan kísértetház-jellegű iskola roppant, komor csarnokait, sötét, súlyos árnyékokkal teli helyiségeit, szűk szellőzőjáratait, csupasz zuhanyzóit és nyugtalanító folyosóit megannyi szőrös férfimellkas és ágaskodó hímvessző után sóvárgó tinédzser járja. A természetes vágyak beteljesülését tűzzel-vassal megtagadó közeg azonban nem csak a diákokat nyomasztja, hanem az utánuk sóvárgó fiút, és anyját, a hely úrnőjét is – kettejük bizarr kapcsolata az emocionális terrort fizikai horrorral kivirágoztató tettek félelmetesen gazdag táptalaja.
A fantasztikus képi világban már kezdettől fogva ott bujkál a sötétség, de majd csak a növényházbeli első gyilkosság rémálomszerű kvalitása szolgál látványos vízválasztóul a balsejtelmek és a tényleges rettegés közt. A kés lassítva sújt le, a virágokra vér hullik, a gyereköléssel durva kontrasztban álló idillikus zene (ami jól meggondolva, egészen briliáns módon vetíti előre a tettesnek csak a film végén tisztázódó motivációit) eltorzul. A második gyilkosság még sokkal megdöbbentőbb (nem viccelek, be fogsz szarni), és Serrador ezúttal a végső mozdulat előtt kimerevíti a képet. A film ennek a tettnek a váratlanságával és kegyetlen, a megmenekülést kizáró hangulatával, a teljes mozdulatlansággal és az utolsó pillanatig egyre hangosabban háborgó, kísérteties zenét brutálisan megszakító némasággal jut el vérfagyasztó csúcspontjára.
Serrador stilisztikai bravúrjainak fényét az sem tompítja, hogy a gyilkos személye nem nagy meglepetés, ugyanis eleve csak két szereplő merül fel komolyabban a szerepre. Red herringekkel, karakterekkel való sakkozással (gyönyörű, ahogy a szadista zsarnokként felvezetett Irene a fináléra egész más megvilágításba kerül) és mesterien pozícionált fordulatokkal a film így is ügyesen megvezet, még az utolsó percekben is, a „ki”-nél pedig eleve sokkal fontosabb és sokkolóbb a „miért”.
A The Boarding School, amellett, hogy szenzációs horror, sötét, gyönyörű és hátborzongató, egyben a korszak elnyomó spanyol karhatalmának allegóriája is. ’69-ben az ország még bőven Franco uralma alatt sínylődött (a direkt nemzetközi forgalmazásra szánt film cselekményét talán nem véletlenül helyezték korban és helyszínben is messzire, valahogy meg kellett kerülni a cenzúrát), és ennek jegyei nem csak a Madame vasmarkú „uralkodásán” és a nyom és magyarázat nélkül „eltűnő” bentlakókon érhető tetten, hanem az egész horroron, ami egyértelműen az emberre rátelepedő erőszakos, öncélú autoritásból ered. Az említett második gyilkosság még az áldozat reakcióját is mintha hátborzongató módon alárendelné a „rendszernek”.
Az élet nem sikollyal, hanem tragikusan halk nyögéssel távozik – ez az elfojtások, elnyomások háza, itt nincs hangoskodás. Csendben, szépen halj meg, ahogy illik.
John Connor még csak majdnem biztos (Jason Clarke), Sarah Connor viszont már teljesen: Emilia Clarke fogja játszani a karaktert a TERMINATOR rebootban.
A Disney elnöke azt mondta, hogy - az új STAR WARS forgatókönyve elvileg kész lesz januárra - dolgoznak egy új INDIANA JONES film elkészítésén is, de még nincs sztori, minimum két-három évet várni kell rá - a cég nem nagyon szól bele abba, hogyan csinálja a filmjeit a Marvel. Konkrétan: "Kiérdemelték maguknak a jogot, hogy kövessék a saját kreatív víziójukat."
A Paramount rebootolja a CSUPASZ PISZTOLYt, főszerepben Ed Helms-szel.
Az egyik leghíresebb olasz horrorképregény, a DYLAN DOG jövőre megjelenik Magyarországon. Kezdetben egy 200 oldalas kiadvány lát napvilágot 400 példányban (cirka 3000 Ft-ba kerül majd), és nyilván mindenféle esetleges folytatás az első kötet sikerének függvénye. A kötet mögött a Fumax kiadó áll, és ki tudja, ha elkapkodják (elkapkodjuk) azt a 400-at, talán nem csak folytatás lesz, hanem az anno abbamaradt másik olasz horrorképregény, a DAMPYR is új életre kel.
Hugh Jackman után most Andrew Garfield borzolgatja a rajongói kedélyeket, mondván, hogy három PÓKEMBER-filmre írt alá, és onnantól nem érdekli a dolog. Marc Webb is trilógiáról beszél, szóval a negyedik részhez lehet, hogy majd kereshet a Sony új színészt és rendezőt. Vagy sok nullát írnak a csekkfüzetbe. Vagy rebootolják az egészet megint.
Az első BOSSZÚÁLLÓKból kimaradt War Machine, de a másodikban már zúzni fog: Don Cheadle szerepet kapott az AGE OF ULTRONban.
Az NBC nem csak Draculát és a Farkasembert viszi képernyőre, a ROSEMARY GYERMEKÉRE is rátette a kezét. A könyvből Párizsban játszódó, négyrészes minisorozatot csinálnak. Írja Scott Abbott (utolsó filmje a 2002-es A kárhozottak királynője volt) és James Wong (Végső állomás, X-Akták, American Horror Story), rendezi Agnieszka Holland.
A Sony leszerződtette David Guggenheimet (Védhetetlen, Elárulva), hogy írja meg az ezer éve halogatott BAD BOYS 3-at. Egyelőre viszont sem Smith, sem Lawrence, sem Bay visszatéréséről nincs szó.
Juan Antonio Bayona (Az árvaház, A lehetetlen) rendezheti a Z VILÁGHÁBORÚ folytatását. Pitt visszatér producernek és zombimenünek.
A Sony tényleg nem kispályázik. A héten jelentették be, hogy külön filmet kap a Pókember-univerzumukban VENOM és a SINISTER SIX. A mítosztágítást egy ötfős íróagytröszt felügyeli: Alex Kurtzman, Roberto Orci, Jeff Pinkner, Drew Goddard (aki ugye a marveles Netflix-projektnek is része) és Ed Solomon. A Venomot Kurtzman írja és rendezi, a Sinister Sixet Goddard írja (és talán rendezi is majd).
A második TINTIN film továbbra is sínen van, Peter Jackson hozzálát, amint végzett A hobbit utómunkálataival.
Samuel L. Jackson szerepet kaphat a Warner új TARZAN adaptációjában, Alexander Skarsgard és Christoph Waltz mellett.
TRAILER - Az első előzetes Christopher Nolan INTERSTELLARjához. Keveset látunk a filmből, és az sem mond sokat, mégis fantasztikus hangulatú. /// "And the butchery begins." Durván jó trailer a HOUSE OF CARDS februárban startoló második évadához. /// Ha nem tudnánk, hogy Hollywoodban sokkal jobban csinálnak előzeteseket, mint filmeket, akkor ez most előlépett volna 2014 egyik leginkább várt filmjévé: EDGE OF TOMORROW trailer. /// GODZILLA trailer! (A nyitány briliáns, ami utána jön, totál átlag.) /// A semmiből bukkant elő ez a kissé '80-as évekre hajazó, kissé E.T.-s, kissé Super 8-as sci-fi kaland, ez alapján akár még jó, sőt, varázslatos is lehet. EARTH TO ECHO trailer.
POSZTER - A legutóbbi SIN CITY poszteren az állt alcímként, hogy A Dame to Die For, de a mostanin már korrigálták a... hülyeséget? Átverést? Mindegy. Szóval, A DAME TO KILL FOR. És ki tudja, még az is lehet, hogy augusztus 22-én ezúttal tényleg bemutatják a filmet. /// Caesarnak nem tetszik a pofád. Poszter a DAWN OF THE PLANET OF THE APES-hez. /// Van új poszter a GODZILLÁhoz.
MŰVÉSZET - Francesco Francavilla borítója a márciusban startoló SILVER SURFER sorozathoz. /// Koncepciós rajz Sunspothoz, még az X-MEN: AZ ELSŐK idejéről, amiben eredetileg szerepelt volna a karakter. (Az ELJÖVENDŐ MÚLT NAPJAIBAN ugye már tényleg benne lesz, Adan Canto játssza majd.)
BÓNUSZ - Megépített, szépen repesztő és doromboló Batmobile a klasszikus BATMAN: THE ANIMATED SERIES alapján. Videó is van hozzá. /// Ennél jobban nem töltheted a következő fél órát: egy videóba vágva Arnold karrierjének összes hullatermelése. (A Kommandónál picit megugrik a counter.)
„I will never get out of this world alive” (Hank Williams)
Hat év kellett hozzá, hogy a dolgok a maguk könyörtelen, csupasz természetükben mutatkozzanak meg, és ezen áldatlan folyamat részeként a SAMCRO motorosai a törvényeket meglehetős szabadossággal értelmező, szőröstökű faszacsávókból visszataszító, legalja bűnözőkké zülljenek. Kurt Sutter urbánus western-eposzának utolsó előtti évadja dramaturgiailag korántsem volt kifogástalan, zenei szerkesztés terén pedig érthetetlen módon gyengélkedett (az 5. évad letaglózó erejű zenés montázsait mindhiába keressük), de lélektanilag marhára működött, köszönhetően a kiválóan felépített karaktereknek, a karakterek közti intenzív dinamikának és a biztos kezű cselekményvezetésnek.
Az erősödő kritikák szerint mennél inkább fejlődik a történet, annál inkább elidegeníti magától a nézőket, mert a forgatókönyv a legkevésbé sem törekszik rá, hogy az azonosulás lehetőségét felkínáló karaktereket adjon a nézők számára. Ezek a bolondos igények azonban a dramaturgiai kontextus teljes meg nem értéséből fakadnak: hellóhelló, a Sons of Anarchy a kezdetektől fogva egy motorizált white trash söpredék ámokfutását vitte képernyőre, a polgári életvitelre való áttérés, a nagy társadalmi rendbe való hézagmentes betagozódás lehetősége sosem volt létező opció. Ebben a világban ismeretlen az isteni gondviselés intézménye, Fortuna jóindulatára mindhiába számítanak a szereplők: ha egy karakter egyenes vonalú egyenletes mozgással halad a Nagy Szar felé, akkor félúton garantáltan beüt a Rettenetesen Nagy Szar. A bűn zsoldja pedig minden esetben halál.
„You think shit like that just gets buried? Goes away? It don’t, mano. It comes back.” – figyelmezteti Nero Padilla a SAMCRO elnökét a záró epizód egyik jelenetében. What goes around, comes around; veszteségből és halálból bőven jutott a hatodik évadra, a body count ismét számottevő. Clay Morrow, ez a becstelen, elvtelenül helyezkedő mocsok learathatta undorító praktikáinak fertelmes gyümölcsét, de hasznos halált halt, tökéletes időzítéssel írták ki a történetből. Mégis szívszorító volt látni, miként is helyezték végső nyugalomra: sem nevelt fia, sem ex-klubtársai, sem volt nője nem méltatta még annyira sem, hogy beleköpjön a sírba, amelyben az eredeti kilencek utolsó képviselője, a klub egykori elnöke süllyedt alá. Otto, ez az értelmezhetetlen mértékű brutalitással megvert, elfajzott bunkó nemkülönben érdemei szerint végezte. Ideje volt, hiszen aligha akadhat az ezeregy rejtekű pokolnak olyan bugyra, amelyet ne járt volna be totálisan elbaszott élete során. De a végső felvonásban megkapta a gyomorforgatóan véres ámokfutás lehetőségét, ő pedig reputációjának megfelelve élt az alkalommal: jellemét meg nem hazudtolva, csendes beletörődés helyett üvöltve, térdig vérben gázolva lépett át a túlvilágra. És Tara Knowles, ez a szerencsétlen, naiv hülye, akinek súlyos évekbe tellett levonni az általa választott életmód keserű tanulságait, a maguk kiábrándító valóságában feltérképezni jövőbeni kilátásait. Elkövette a klasszikus női hibát: azt hitte, hogy meg tud változtatni egy felnőtt férfit. A polgári családból származó, egyetemet végzett lyányka beleszeretett a motoros törvényen kívülibe, cinkosként asszisztált a klub üzelmeihez, próbálta felvenni a gengsztertempót, parolázott az ördöggel, mígnem rettentő haraggal sújtott le rá a végzet.
Jax Teller kálváriája a 6x13 epizóddal véget ért: a szépreményű szőke herceg rútul elbukott, a karakter lélektani dezintegrációja teljessé vált - a regnáló elnök fenékig ürítette a bürökkel teli poharat. Hanyatlásával párhuzamosan emelkedett ki a sorozat főintrikusa: a szupermacsó külsőségeket meghazudtolóan, zárt matriarchátusként működő MC nagyasszonya, Gemma előrelépett. Femme fatale nem volt még ekkora ordas nagy kurva a sorozatok történelmében, mint ez a végletekig opportunista, monomániás, visszataszítóan önző ribanc, aki a világot is könnyű szívvel felégetné, csak hogy megtarthassa azt a keveset, amit még meghagyott neki az élet. A SAMCRO számára kijelölt végjáték azonban korántsem mondható lejátszott meccsnek. A klub a megsemmisülés peremére sodródott, alig félmaréknyi, hajdani szövetségeseik által elhagyatott, halálos ellenségekkel körülvett motoros maradt csupán az évad végére. Morális hajótöröttek ők mindahányan, akik iránytű és evező nélkül hánykolódnak egy mentőcsónakban, és egy olyan embertől várják az útmutatást, aki immáron maga sem tudja, merre is van az arccal előre. Helyzetük kilátástalan, de van még mit pusztítani, rendezetlen számla pedig bőven akad. Menni fognak, mert menniük kell, de egy biztos: ha a helyzet úgy hozza, akkor bárminek és bárkinek nekirontanak, és páratlanul ronda balhét fognak csapni. Gonosz dolgok közelednek, a grand finale a sosem látott borzalmak lehetőségét hordozza magában: a sorozatot lezáró 7. évad már a végső kifutás, a gázkar tökig húzása, az utolsó, dacosan, felszegett fejjel levezényelt, komor sprint a szakadék felé.
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: David Marquez Marvel Comics
Ha valaki lemaradt volna: az Age of Ultron nem kifejezetten áldásos következményeként Galactus hipp-hopp áttranszportálódott az Ultimate univerzumba (Emmett doki is megmondta, hogy ha sokat szarakodnak a tér-idő kontinuummal, az előbb-utóbb eltörik, aztán mindenki baszhatja), ahol most éppen a Földet készül felzabálni, ott építve fel világpusztító gépét, ahol egykor New Jersey volt. Amerika Kapitány, Thor és társai, plusz a S.H.I.E.L.D. már megsorozták mindennel, ami létezik a világon és kisebb egy atombombánál, és semmire nem mentek vele. Pókember (azaz Miles Morales, de gondolom, ezt már senkinek nem kell itt magyarázni) és azok a fiatal szuperhősök, akikkel az utóbbi fél évben egyfajta csapatot alkottak, teljesen váratlanul találják szembe magukat a világvégével, és fogalmuk sincs, mit tehetnének. Ez a minisorozat az eddigi két rész alapján a legjobb, ami egy nagy crossover tie-injével történhet: az ilyenkor szokásos mesterkélt konfliktusok és marketinges gimmickek helyett Bendis a kataklizma árnyékában is főhőse személyes történetére koncentrál, vagyis sikerül neki az, ami pl. az említett Age of Ultronban nem: megtalálja az embert a monumentalitásban. Pókember társai, Bombshelltől Cloakig és Daggerig mind megkapják a maguk pillanatát, de természetesen Miles áll az események középpontjában – és hogy ez a mini tényleg nem csak egy tipikus event tie-in a sok közül, az abból is látszik, hogy Bendis olyasvalamit lép meg az aktuális szám végén, ami minden túlzás nélkül az eddigi legnagyobb mérföldkő az Ultimate Spider-Man sorozat történetében. A reveláció mélységesen emberi és drámai, ugyanakkor a hatalmas káosz közepette teljesen magától értetődő – egy régóta érő konfliktus forráspontjához érkeztünk, méghozzá elegánsan, természetesen. Alig várom, hogy megtudjam, mit kezd Bendis ezzel a szituációval, és még csak meg sem vagyok lepve. Az egész Ultimate világot már évek óta csak a Pókember széria miatt érdemes olvasni. (Rusznyák Csaba)
Bikini Cowboy
Történet és rajz: Fresherluke (L. Frank Weber) Comixology
Nagyon érdemes szétnézni a független képregényszerzők soraiban, mert számos gyöngyszemre lelhetünk, különösen ha az egyébként rajzfilmeket sztoribórdozó (mint a Generator Rex vagy Ben 10) animátor szabadidejében kedvtelésből és szerelemből képregényt készít. Ez még kis hazánkban is megtörténhet, de minálunk ritkán teszik közzé a Comixology Submit szekciójában a művüket (pedig igazán megtehetnék). A szinte csak digitális terjesztésben létező (a szerzőtől személyesen megrendelhető a limitált számú papírváltozat) graphic novel mintha Doug TenNapel és a Pixar animációs filmek szerelemgyereke lenne: 377 oldalnyi, fekete-fehér, kihúzás nélküli, de nem szétmosódott ceruzarajz, rajzfilmszerű karakterekkel, de nagyszerű dialógusokkal, finom humorral és érzelmeket ébreszteni képes sztorival. A főszereplő, Jill McKay, akárha a Toy Story Jessie-jének felnőtt, öntudatos és szexi változata lenne, aki bikiniben és szörfdeszkával járja az 1800-as évek amerikai határvidékét. Itt találkozik Roddal, egy kisfiúval, aki természetesen segítségre szorul, mert egy próféciának köszönhetően rendkívül rosszarcú gazemberek üldözik. Jill nyilvánvalóan a szárnyai alá veszi a srácot, szembeszáll az üldözőkkel és megkapunk mindent, amit egy tisztességes westerntől elvárunk: kocsmai verekedés, halálos hajsza, pisztolypárbaj. Az egész történet végtelenül dinamikus és friss hatást kelt, ami nem véletlen, mert mégiscsak egy storyboard artist műve: az oldalak sok panelt használnak, az arcok kifejezőek, a szereplők szinte élő időben mozognak. A kötet nagyszerűen szórakoztat izzadt erőlködés nélkül, könnyedén és még csak a világot sem kell megmenteni hozzá, csupán egy kisfiút. Úgy kell ez a valódi iparágként nagyüzemben szállító amerikai képregénypiac miliőjében, mint egy falat kenyér. (Nagy Krisztián)
Deadpool #20
Történet: Brian Posehn, Gerry Duggan Rajz: Scott Koblish Marvel Comics
Hosszú évek teltek el úgy, hogy Deadpool karakterével a Marvel képtelen volt piacra dobni egy jó, de még csak nem is, hogy jó, hanem egyáltalán viszonylag korrekt, sőt, konkrétan nemszar sorozatot. Volt nem egy író, aki más címekben, remekül írta őt vendégszerepekben (csak egy példa: Rick Remender az X-Force-ban), de a 2000-es évekbeli saját szériái borzalmasak voltak. A tavaly elstartolt Marvel NOW! végre gyógyírt jelentett erre (is). A komikus Brian Posehn és Gerry Duggan szériájánál fergetegesebb kevés van jelenleg az amerikai képregénypiacon (ha van egyáltalán). Posehnék már anno a halott elnökös agylövésükkel minden visszafogottságot agyonvertek, felnégyeltek és kilőttek a világűrbe a Nap felé, és a történeteik azóta is bődületesen vicces (és véres és politikailag maximálisan inkorrekt és tisztességtelen és illetlen), teljesen elszállt, fék nélküli gyorsvonatként robogó őrületek. A legutóbbi sztori, Rozsomák és Amerika Kapitány mellékszereplésével kivételesen éppen komolyabb volt, sőt egészen tragikus húrokat pengetett. Szegény Deadpool most annyira kivan, hogy nem is hajlandó elmesélni legújabb történetét, úgyhogy egy régi, de „nyomtatásba anno nem került” 1968-as wakandai kalanddal szúrja ki a szemünket. Posehn és Duggan ebben az egyrészes sztoriban, amiben nemhogy kontinuitással, de még csak a karakter saját szálának továbbvivésével sem kell foglalkozniuk, a szokottnál is jobban elengedik magukat: totális agyrém az egész szám, időutazással, dinoszauruszokkal, sárkánnyal, Asgarddal, a Figyelővel, a Negatív Zónával, a Lénnyel… még tudnám folytatni, de szerintem kapizsgálod. Röviden, az írók belehajigáltak a 20. számba minden vad ötletet, ami egy végigszívott/ivott hétvégén eszükbe jutott, és nem is ez a csoda, hanem az, hogy tudják konzisztensen tálalni, már amennyire a konzisztenciát egy ilyen tébolyodott szuperhős-paródia (mert ez az) egyáltalán megköveteli (nem akarok semmit lelőni, de azon, ahogy Deadpool élcelődik Odin Kirby-féle ábrázolásán, jó egy percig röhögtem). A rajzok nagyszerűek, természetesen a ’60-as évek végi stílust mímelik, igen szórakoztatóan. (Rusznyák Csaba)
Fairest In All the Land
Történet: Bill Willingham Rajz: Mark Buckingham és sokan mások DC Comics
Bevallom töredelmesen, hogy a Fables lelkes olvasói közül valahol a 115. számnál koptam ki, ahogy Willingham narratívája egyre csapongóbbá és töredezetté vált és bár így is voltak benne jó momentumok, az első 75 füzet céltudatos és több meglepetést okozó történetvezetését nem tudták újra elérni. Számtalanszor felemlegettük és maga Fabletown atyja is többször elismerte, hogy a Birodalom széthullásáig tervezte eredetileg a cselekményt, melyre Gepetto a Fabletown-i Egyezmény aláírásával tett pontot. Ami ezután történt, jobb, ha jótékony homály fedi, mint a Literals/Jack of Fables/Fables crossovert. Időnként rá-ránéztem a mi szürke és veszélyes világunkba szakadt mesehősök kalandjaira, de sem Cinderella James Bond utánérzésű kémtörténetei (Cinderella: From Fabletown with Love, Cinderella: Fables Are Forever), sem a hercegnőket középpontba helyező spin-off sorozata (Fairest) nem fogott meg. Amikor azonban felröppentek az első hírek arról, hogy a Fables befejeződik a 150. részével, szép takarosan lezárva az éppen folyó sztoriszálakat, már sejtettem, hogy Willingham valami nagy dobásra készül. Azóta megjelent egy Fables enciklopédia alaposan megtömve a szerzők személyes kommentárjaival, valamint a sorban a harmadik graphic novel (ha a Peter & Max című, valóban illusztrált regényt nem számítjuk – mind tudjuk a különbséget, ugye), a Fairest In All the Land. Ez utóbbi, karöltve az enciklopédia rendkívül erős nosztalgiahullámokat vető tartalmával visszaadta a korábbi lelkesedést, így jó eséllyel ott leszek, amikor a Fables univerzum főszereplői végleg révbe érnek. Mert mit is kapunk a kizárólag keménykötésben megjelenő Fairest In All the Land-től? Először is egy kerek, önmagában is élvezhető történetet, egy a gyökerekhez visszatérő murder mystery-t, melyben szinte az összes lényeges szereplő megfordul. Ezúttal is keretes a szerkezet (szó szerint, hiszen egy mágikus tükör interpretálásában halljuk), mint a 1001 Nights of Snowfall-ban, és 31 fejezetben és 10 napban meséli el a titokzatos sorozatgyilkos utáni hajszát, aki a hetedhét határ legszebb (azaz: fairest in all the land) királylányait szenderíti jobblétre változatos módszerekkel. Hab a tortán, hogy a kötetet 23 tehetséges rajzoló illusztrálta, akik egymást váltva jegyzik a fejezeteket, ám ez egyáltalán nem válik a képregény kárára, sőt: a kaleidoszkópszerű hatás egységes egésszé áll össze. Vélhetőleg elfogult vagyok, de nekem egyébként is gyengém az antológia jellegű megjelenítés. Egy szó, mint száz, valószínűleg nem csak bennem fog lobot vetni a lelkesedés kötet hatására és akkor még nem is beszéltünk a Telltale-féle videojátékfeldolgozásról, ami csak olaj a tűzre. Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy a Fables univerzum emelt fővel, méltósággal fog levonulni a színpadról, remélhetőleg tapsvihartól és tűzijátéktól övezve. Nagy remények, kívánom, hogy Willingham éljen is velük. (Nagy Krisztián)
Ahogy azt manapság szokás: egyik eventből azonnal ugrunk a következőbe. Épphogy véget ért Jonathan Hickman Infinityje, annak következményeivel már veszi is fel a fonalat Matt Fraction. Élből azt akartam írni, hogy sajnos Fraction nem egy Hickman, de aztán eszembe jutott, hogy ő írja a Hawkeye-t, úgyhogy inkább máshogy fogalmazok: nem könnyű összeegyeztetni, hogy ezt az új crossovert is az említett utóbbi, hihetetlenül vagány és szórakoztató sorozat írója jegyzi. A 30 oldalas Inhumanity lassú, nehézkes, hosszú, erőltetett és érdektelen – főleg, ha az Infinityhez hasonlítjuk, ami remek ötletekkel, szédületes tempóban adta elő monumentális űroperáját. Thanos Föld elleni rohamának egyik legfontosabb következménye, hogy Black Bolt, az inhumanok királya felrobbantott egy globális hatású terrigen bombát, ami az emberiség soraiban tudtuk nélkül lappangó honfitársait juttatja el az evolúció következő szintjére. Ennek sajnálatos mellékhatása a New York fölött lebegő Attilan romhalmazzá robbanása volt. Az Inhumanityben az ezek hatására picit megtébolyodott és nagyon zabos Karnakot lekapcsolják a Bosszú Angyalai, akiknek aztán elmeséli az inhumanok történetét, és hogy valami nagyon csúnya, rossz és nagy dolog fog nemsokára bekövetkezni. Aztán kinyírja magát. Szóval, az egész füzet egy hosszú, elnyújtott, nyögvenyelős, hatásvadász és üres felvezetése egy szörnyű konfliktusnak, amiről csak annyit tudunk meg, hogy szörnyű. Hűha, mi lesz most, rezzennénk össze, ha nem jönnének-mennének ilyen fenyegetések havonta tízszer a Marvel univerzumában. Azt még csak-csak megértem, hogy az inhumán történelemórát valahogy be kellett iktatni a sztoriba, mert még a rendszeres Marvel-olvasók sem feltétlenül vannak tisztában ezeknek a karaktereknek a hátterével, de legalább a füzet többi részében történhetett volna valami. Coipel rajzai szépek mint mindig (Yu és Weawer a flashback-jeleneteket rajzolták), de ez még kevés. Mindegy, gondolom, túl nagy kérés lett volna, hogy egy év alatt rögtön két remek crossover startoljon el a Marvelnél. (Rusznyák Csaba)
A kizárólag irodalmi adaptációkat rendező Jack Clayton 1983-ban, utolsó előtti filmjével másodjára nyúlt a fantasztikumhoz, ha pedig megengedőek vagyunk, és Az Ártatlanok után a témát csak futtában érintő The Pumpkin Eatert is ideszámítjuk, harmadjára a gyerek- és felnőttkor viszonyát boncolgató anyaghoz. Mint pályafutása során általában, ezúttal is biztos kézzel választott, már ami a forrásmű minőségét illeti. A feldolgozhatóság és értelmezhetőség azonban teljesen más kérdés, hiszen némely alkotás az eredeti közegén kívül egyszerűen vagy nem adja könnyen magát, vagy egyenesen képtelen működni. Így lehet, hogy az ősklasszikus Ray Bradbury egyik leghíresebb és legfontosabb regényének a Disney égisze alatti vászonra vitele minden jó szándékú igyekezet ellenére felemásra sikerült, ha meg gonosz (lélek) akarok lenni, egyenesen gatyába ment.
Green Town nyugis, lusta amerikai kisváros, ahogy az a modern fantasy nagykönyvében írva vagyon. Polgárai többsége áldott békében kajtat megszokott napi rutinja után, alapvetően mindenki elvan, még ha néha fel is sóhajt: nem ezt akartam. Mindenkinek megvan a maga heppje, elszalasztott lehetősége, külön bejáratú vágyálma. A pocakos borbély utoljára három évtizede látott közelről nőt, az is az anyukája volt, a régiségbolt üzemeltetője a meggazdagodás hiú reményében komolynak nevezhető sorsjegy-függőségben szenved, a néhai város szépe, ám vénségére megcsúfult tanárnő fiatalságát sírja vissza, a végtagjait vesztett, egykori focijátékos pedig éjjelente álmai sötét stadionjain sprintel át újra és újra a dicsőséges touchdown reményében. Még a gyerekek sem kivételek: főszereplőink, a megfontolt, koravén Will Halloway és elmaradhatatlan barátja, a vadóc, apa nélkül felnőtt Jim Nightshade közül az utóbbi nem is annyira titkos vágyakat dédelget, jelesen szeretne minél hamarabb felnőni. Egy október végi éjszakán aztán fagyos szelek kezdenek fújni, a láthatáron viharfelhők gyülekeznek, majd egy első blikkre üresnek tűnő vonaton vészjóslóan bezakatol a városba a finoman levágós nevű Mr. Dark (Jonathan Pryce az általa alakított sátáni mutatványoshoz méltóan megjelenése első pillanatától fogva ellopja a show-t) és groteszk, túlvilági truppja. A városiak özönlenek az attrakcióra, pláne, hogy a tarka sátrak sűrűjében mindenki azt kapja, amire mindig is vágyott - nyilván következményekkel.
Bradbury története felületesen vett befogadhatósága ellenére nem könnyű anyag. Metaforái és megfeleltetései, prózába oltott költőisége miatt annyira gazdag és összetett, hogy filmre adaptálva borítékolható a jelentésvesztés, ami ugyanakkor nem azt jelenti, hogy – okosan közelítve – egyáltalán ne volna érdemes próbálkozni vele. Sajnos Clayton megfejtésében leginkább csak a próbálkozást lehet értékelni, pedig a startlövéskor minden adott volt. A gonosz lélek... eredetileg eleve forgatókönyvnek íródott, azzal a szándékkal, hogy az Ének az esőben Gene Kellyje majd megfilmesíti, Bradbury pedig csak azután dolgozta át teljes értékű regénnyé (azon belül is a saját gyerekkorára reflektáló Green Town-trilógia központi darabjává), hogy a kezdeti ötlet anyagi támogatás híján bedőlt. A könyv aztán nem hogy szép sikereket aratott, de olyan versenyzők egyik fő ihletforrásává vált, mint Neil Gaiman vagy Stephen King. Utóbbi még egy forgatókönyvet is leszállított, aminek visszautasítása után csöppet sem szívbajosan, az alaptémát egy óvatlan pillanatban zsebre vágta, majd Hasznos holmik címen újraírta (plusz még a Borzalmak városába is engedett néhány elemet átszivárogni, de ott legalább még elegánsan tette). A végleges scriptet aztán hosszas tökölést követően maga Bradbury vetette papírra, okkal gondolhatnánk hát, hogy bezárult a kör, és a filmnek született regény a vásznon nyerte el végső, méltó formáját, tetejébe az eredeti szerző bábáskodása mellett.
Nos, nem így történt.
A Gonosz lélek... csodásan indul: ahogy James Horner drámai zenéje mellett az eleinte ördögfejnek tűnő, amorf ábra átalakul a főcímmé, majd az éjszakából kizötyögő, démoni vonat megállíthatatlanul közeledni kezd felénk, jogos elvárással dörzsölhetjük tenyerünket, hogy itt valami grandiózus, rejtélyes színjátéknak leszünk nemsokára szemtanúi. A biztató jelek egyre csak szaporodnak, a hétköznapi valóságában is leendő csodákat sejtető kisváros az eredeti regényből átmentett aláfestő szöveggel dúsított bemutatása és személyközi viszonyainak feltérképezése lenyűgöző. Alig várjuk, hogy a mikrovilág aprólékosan felvázolt térképén végre kibontakozzon a konfliktus. Aztán beindul a voltaképpeni cselekmény, mi meg amúgy istenesen pofára esünk.
És nem a komponensekkel van baj. A film az akkori Disney-produkciókban rejlő elrettentő lehetőségekhez képest meglepően komor és bevállalós, mondjuk úgy, hogy komolyan veszi a "szórakozás az egész családnak" szlogent. Tele van marha jó ötletekkel és jelenetekkel, csak ezek éppen tökre elvesznek a szöveghűséggel összetévesztett kaotikus túlzsúfoltságban. A két főszereplő fiú viszonya egymáshoz és a felnövéshez, Will kapcsolata jó szándékúan bűnbánó apjával, a város felnőttjeinek kicsinyes vágyai, vagy éppen Mr. Dark hitvallása („Your torments call us like dogs in the night. And we do feed, and feed well.”) önmagukban mind-mind kurva erősek, de nem állnak össze koherens egésszé. A legfőbb gond az, hogy a Gonosz lélek... tankönyvek "Hogyan ne..." kezdetű fejezeteibe illő precizitással juszt azokon a pontokon ragaszkodik görcsösen a szöveghűséghez, ahol ez elengedhető lenne, ugyanakkor ott kavarja meg az alapanyagot, ahol egyáltalán nem kéne. A narráció és a párbeszédek nagyja gyönyörű, minden mondatban érezni a szépirodalmi hátteret, de többségük egyszerűen túl sok, és célját tévesztve lóg a levegőben. Emellett a film dramaturgiailag egyáltalán nem működik: a remekbe szabott expozíció után a játékidő második felében összefüggéstelennek és kidolgozatlannak ható, hovatovább egyenesen unalmas és érdektelen események laza láncolata követi egymást, míg mikor már pont előkerül egy értékelhető jelenet (Mr. Dark és Will apjának intellektus-párbaja a könyvtárban csaknem megmenti a teljes filmet), egyszer csak vége szakad az egésznek, nézőként meg csak pislogunk, hogy oké, és?
A Gonosz lélek... nem kifejezetten rossz, de határozottan túl sokat markol. Míg a legtöbb regény megfilmesítésénél általában az a gond, hogy bántóan leegyszerűsíti az eredetit, itt pont a fordítottja történt: Bradbury és Clayton megpróbáltak mindent belepakolni, amiről azt gondolták, hogy a történet velejét adja, ám ez sziszifuszi vállalkozásnak bizonyult. Talán célravezetőbb lett volna megnyesegetni az alapokat, és egy közvetlenebb, sűrűbb, felőlem akár butább értelmezéssel előállni, mert bár úgy a történetnek több értékes darabja maradt volna a vágóasztalon, de a végeredmény kompaktabb és élvezhetőbb lenne. Egyszerűen hiányzik az a bizonyos központi, vörös szál, így a Gonosz lélek közeleg nem több egy célkitűzéseiben rokonszenves, ám megvalósításában fölöslegesen túlrajzolt illusztrációnál.
Piperkőc, de brutális módszerekkel dolgozó káosznácik. Fegyvertenyésztők, akik a kilőtt lövedékeket tojásként használva nevelgetik automata gépfegyvereiket. A várost, mint létező szerves lényt szolgáló és időnként kihasználó londomanták. A mozgás nélküli mozgás hitét valló krakenhívők. Szektagyűjtők, akik tudják, hogy az igazság odaát van, és mint bélyeget, rendezgetik albumaikba annak mozaikjait. Mnemophylaxok, az emlékezet angyalai, amik maguk a megtestesült múlt. Életre kelő számítógépes rendszer, ami az internetről tanul meg varázsolni. Narancssárga lepelbe öltözött Jézusbuddhisták, iPodban lakozó és zenével táplálkozó védőszellem, embereket papírlapként összehajtogató origamiművész, szemétből mitológiai lényeket formázó szörnykondások, sztrájkoló famulusok, és a mágiát fortélylásnak nevező, a világvégét váró megannyi eretnek szekta. Ezek a furcsaságok csak töredékei a China Miéville 2010-ben megjelent regényében előforduló varázslatos világnak, amiben jóféle urbánus fantasy módjára bontakozik ki képzeletbeli szemünk előtt az átlagember számára rejtve maradó mágikus London. Miéville-től megszokhattuk már, hogy irtózik a hagyományostól, elég csak beleolvasni a Perdido utca, végállomás című regénykolosszusába, ami tulajdonképpen egy fantasztikus útikönyv. A Kraken esetén nincs szó világteremtésről, a szó megszokott értelmében legalábbis, mivel szinte minden oldalára jut egy elképesztő ötlet (átlagolva persze), ami kiforgatja, újrafűszerezi, átszínezi, vagy éppen újraértelmezi mindazt, amit mi csupán rutinos vállvonással hétköznapinak nevezünk. A Kraken az első betűjétől kezdve az utolsóig egy bámulatos ötletlavina. Mit lavina, cunami!
A történet kezdetén megismerjük Billyt, aki a londoni Darwin Intézetben dolgozik preparátorként, és éppen egyik főművét, egy óriási tartályban lebegő krakent (óriáskalmárt, krákot, kinek hogy tetszik) mutatná be a látogatóknak, ha nem akadna egy apró bökkenő: a terem ékességeként szolgáló monstrum szőrén-szálán eltűnt. Megindul a nyomozás, hiszen egy ekkora valamit nem lehet csak úgy észrevétlenül eltüntetni, ráadásul kinek kellene egy döglött lábasfejű? Billy számára hamar nyilvánvalóvá válik, hogy olyan dolgokba keveredett, amik gyökeresen formálják át eddigi világnézetét. A London al-al-alvilágában ezerszámra tobzódó gyülekezetek, vallások, szekták, jósok, látnokok, bűbájosok, mágusok, eszement gyilkosok és bűnözők társadalmi hálójában olyan esemény készülődik, ami a világvégék Eretnekopoliszában igazi nagy durranás lesz – ennek középpontjában pedig ott a rejtélyes körülmények közt eltűnt kraken.
Miéville letaglózó frissességgel és nyüzsgő élettel tölti meg a Neil Gaiman által már többször újrafestett mágikus realista Londont. Ötletei szervesen illeszkednek az általa átformált város struktúrájába: a misztikus szervezetek és karakterek nem csak úgy ad hoc bedobálva bukkannak fel, itt mindennek és mindenkinek megvan a maga helye a hierarchiában, a mágikus csípéssorrendben. Tulajdonképpen ez a színes kaleidoszkóp az, ami végig maradásra ösztökél, ami bennünk is megindít olvasás közben egy bizsergető érzést. A különböző érdekszövetségek és csoportosulások nekem a White Wolf kiadó Storyteller-rendszerében megjelentetett World of Darkness szerepjátékokat juttatta eszembe, azok közül is a modern varázslókat bemutató Mage-et. Ehhez adjunk hozzá egy kis Guy Ritchie-s londoni alvilágot és kész is a Kraken színpada. A számos, különböző hitvilággal és célokkal rendelkező máguscsoportok, akár a való világ országai, szervezetei, eltérő és folyton változó viszonyban vannak egymással. Az erről mit sem sejtő Billy ebbe a közegbe kerül be, mi pedig vele együtt csodálkozunk rá az újabb és újabb szeletekre, amik látleletét adják Miéville lenyűgöző fantáziájának.
A káprázatos mágikus utazásba azonban - sajnos - pár szépségfolt belerondít. A történetvezetés egyenetlen, időnként teljes gőzzel zakatol előre, máskor meg látszólag céltalanul kergeti a saját farkát (a teherautó akna körül – na, ki tudja, ez miből van?). Az ötletek zöme csupán odaköszön az olvasónak, kibontásra már nem kerül, a magyarázatok módja pedig – idegesítően és az olvasásból kizökkentően – számos esetben a párbeszédek közti átvezetőkre szorítkozik. Ez nagyon is jó húzás lenne az író részéről, amennyiben az egész regény közvetlen narrációban íródott volna, ám mivel nem ez a helyzet, furán veszi ki magát, hogy mi, mint olvasók, megtudunk minden részletet, teszem azt a tengerhívőkről, ám a szereplő, akinek éppen magyaráznak, csak a bevezető mondatokat kapja. Emellett a kanyargós sztori bőven ad helyet mindenféle karakternek, akikből többet közelebbről is megismerünk – csakhogy néhányuk lógva marad a levegőben, mintha az író már nem tudott volna mit kezdeni velük. Ezt egyébként Gaimannél is többször éreztem, elragadja az érzés, ám nem képes kifuttatni a sztori befejezését kellőképpen, a suta klimax során rések maradnak a történetben – ilyen volt az Anansi fiúk. És egy kicsit ilyen a Kraken is.
Mindent összevetve azonban jó a regény, a barokkos féltégla, ami a Perdidót jellemezte, nyomokban sem található a Krakenben, olvasmányos és lebilincselő. Nagyon jókat mulattam a kikacsintásokon, természetesen a téma miatt a Cthulhu-párhuzam szinte már kötelező, de a star trekes megoldás is pofás. Mindenképpen megemlítem Juhász Viktor nevét, aki brillírozott a valószínűleg nem könnyű eredeti nyelvezet magyarra átültetésével, nagyon jó munkát végzett. Hangulatban, ötletekben, eredetiségben nálam egyelőre a Kraken viszi a pálmát az urban fantasyk kategóriájában.
A Gyűrűk Ura (könyv és film) rajongójaként pocsék érzés volt ülni tavaly az első Hobbit-filmen, és rohadtul unatkozni. Mindenki ismeri az érzést, amikor akarja, nagyon-nagyon akarja, hogy valami jó legyen, és egy ideig még sikeresen be is beszéli magának, hogy tényleg az. Ebből a „jó ez, jó ez” bárgyúságból nagyjából akkor zökkentem ki először, amikor az órámra néztem (eleve rossz jel), és eszembe jutott, hogy a sokkal hosszabb, szerteágazóbb és nagyobb Gyűrűk Ura (LOTR) adaptációjában Frodóék ilyenkor már rég a gyűrűlidércek elől menekültek, ezek a törpök itt meg még mindig csak két pofára zabálnak. Úgyhogy amikor muszájból (az egy dolog, hogy írni kell róla, de mégiscsak szeretem Tolkient, a fenébe is) elmentem a második rész, a Smaug pusztasága vetítésére, komolyan fontolgattam, hogy viszek magammal kispárnát. Ennek a kísértésnek végül heroikusan ellenálltam.
Nagyon nem bántam meg, a trilógia középső darabja sokkal tempósabb, fókuszáltabb, összeszedettebb, mint az első volt, és nagyritkán még az eredetihez hozzáadott sztorielemek is szépen a helyükön vannak benne (a hordós menekülés orktámadással való kiegészítéséből pl. a film legszórakoztatóbb jelenete születik). De csak nagyritkán. Hogy mást ne mondjak, akárkinek az ötlete volt is a tünde-törp szerelmi szál, azt illene megverni, a sárkányos finálé videójátékszerű boss-dramaturgiája (most idemegyünk, ezt kinyitjuk, a szörnyet odacsaljuk, azt a kart meghúzzuk, aztán odamegyünk, majd…) pedig már olyan kínosan elnyújtott, hogy egy idő után inkább megint azt néztem volna, ahogy a törpök vacsoráznak. És ez már talán csak apróság, de mindegyik korábbi Középfölde-filmben sokkal elegánsabban, természetesebben vágták el a sztorit, itt szinte a közepén szakítanak meg több akciójelenetet is.
Hiába gördülékenyebb, élvezetesebb a második rész, mint az első volt, az egészet már a koncepciónál megette a fene. Igaz, Tolkien könyvének vannak harapósabb részei, és az Öt Sereg Csatájával egészen eposzi magasságokba emelkedik, de alapvetően mégis egy kedves, bájos kis gyerekmese, ami hangvételében, stílusában mérföldekre van a LOTR-tól. Mindig megvédem Peter Jacksont, amikor utóbbi adaptációja kapcsán megalomániával vádolják, mert ez hülyeség, a LOTR csak hű és méltó a saját témájához. A Jó és a Gonosz mitikus erejű összecsapásáról szól, ezt nem lehet, nem is szabad visszafogottan elmesélni. Ellenben A hobbit filmváltozata, amiben tizenhárom törp és egy hobbit mennek megölni egy hegynyi kincsen trónoló sárkányt, na, az bizony igencsak megalomán.
A Smaug pusztaságának minden beállítása, minden zenei hangja, minden pillanata attól az erőlködéstől izzad, hogy hozzáigazítsák az amúgy jóval egyszerűbb, naivabb sztorit a LOTR grandiózusságához. Jackson kesztyű nélkül veri és veri és veri bele a néző fejébe a mocskosul nagy monumentalitást, amihez Tolkien meséje még a dol gulduri szállal együtt sem tud (és nem is akar) felnőni. Ha legalább maga a sztori nem lenne kínosan széthúzva, elnyújtva, felkoncolva ennek a megalomániának az oltárán, vagyis végig, és nem csak eleinte vinné a lendület, és maximálisan működne a fantasy varázsa, akkor talán el lehetne feledkezni arról a mesterkéltségről, ami az egészet belengi. De olyan ember még nem született, aki meg tudna győzni róla, hogy egy 250 oldalas regényt – akárhány mellékszálat és karaktert adnak is hozzá – kilenc kibaszott órában kell elmesélni.
Ez már nem az a lehengerlő, izzó kreativitás, ami a LOTR-filmeket naggyá tette. Ez a totális pénzéhség, a „sajtoljunk ki belőle minél többet” mentalitás, ami kreativitás helyett csak motorikusan mímeli elődje sikerét („mindenki szerette, ahogy Arwen ragyogott, amikor megmentette Frodót, tegyünk bele egy ilyet most is – de most nincs tündelányunk – akkor írjunk egyet”), hiába látja amúgy a vak is, hogy nem kéne.
A horrorfilmek remake-folytatás-prequel sújtotta univerzumában nem vagyunk elkényeztetve friss ötletekkel, így általában megelégszünk annyival, ha az elénk kerülő mű legalább saját szabályaihoz ragaszkodik, választott rendszerén belül működőképes, nem mond ellent önnön logikájának. Érthetőbben fogalmazva: ha egy slasherben nagymellű tinilányokat mészárolnak, felesleges siránkozni, hányszor láttunk már hasonlót, mikor egy szellemházas történetben hirtelen kialszanak a fények, kötözködés felróni, hogy számítottunk rá, egy valamirevaló zombifilm elmaradhatatlan kelléke a társadalomkritika, a misztikus thrillerekben pedig már-már alapkövetelmény, hogy a főhős valójában végig halott. Számtalanszor temették a műfajt, hogy aztán újra és újra kihantolhassa magát, esetleg figyelmeztetés nélkül törje ránk a kriptaajtót. Mindig lesznek alkotók, akik onnan közelítenek témájuk felé, ahol más még nem járt, és olyan ecsettel kenik vászonra a rettenetet, amit senki nem használt előttük. Filmnézés közben annak is megvan a varázsa, ha előre kitalálhatjuk, mikor és mi fog történni, aztán gratulálhatunk magunknak az éles eszünkért, de azért valljuk be: kurva jó érzés, ha végre bevisznek, berugdalnak, beráncigálnak az erdőbe, hogy aztán bezúzott aggyal, összetört csontokkal, kifilézve könyörögjünk kegyelemért.
Egy gödörben térsz magadhoz. Sötétségben. Éjszaka van. Körülötted holttestek. Rengeteg. Fogalmad sincs, ki vagy, hol vagy, miért vagy. Fájdalmak gyötörnek. Sérülések borítanak. Valaki a segítségedre siet. Nem tudod, kicsoda. Emberekre bukkansz. Nem tudják, ki vagy. Félnek tőled. Gyanakodnak rád. Félsz tőlük. Gyanakszol rájuk. Magukról sem tudják, kicsodák. Csak jelek vannak. Kulcsok, megfejthetetlen üzenetek. A vadon mélyén vagytok. Nem tudjátok, hová mehetnétek. A kérdések megválaszolatlanok, az időleges válaszok újabb kérdésekhez vezetnek. A végső válasz valami olyasmi, amit nem akarsz tudni. Ha cselekszel, talán önmagad ellen teszed. Nem marad választásod: kérdezel. Újra és újra. Nem zárhatod ki, hogy csak hazugságokat kapsz feleletként. Valami baj történt. Nagyon úgy fest, hogy te okoztad. Nem tudod elhinni magadról. Nem vagy rossz ember. Legalábbis így tudod. Az alapfelállás azonban az, hogy mindent rosszul tudsz.
Gonzalo López-Gallego (Apollo 18) filmjének kétségtelen érdeme, hogy nem hagyja magát beskatulyázni, nem hajt fejet a nézői elvárások előtt, kivéve, ha hozzám hasonlóan nektek is a bevezetőben emlegetett agresszív ráncigálás, rugdalás az elvárásotok. A cselekmény csúcssebességgel pörög, a szereplőkkel együtt bolyongunk a forgatókönyv rengetegében, hogy aztán újra és újra ott találjuk magunkat, ahonnan elindultunk: a gödörben, a reménytelenségben. Komoly bravúr a karakterábrázolás olyan körülmények között, melyek lényege, hogy minél kevesebbet tudjunk meg szereplőinkről, itt mégis összejön: pont annyi információhoz jutunk, ami segít alámerülni, elveszni a történésekben.
Sharlto Copley tökéletes választás: nem mindennapi arcberendezése alkalmassá teszi a kétségbeesett áldozat, és a számító gonosztevő karakterére egyaránt, valamint ismert, de nem túlhasznált színész, így személyisége sem telepszik rá a filmre, teret enged kiválóan teljesítő kollégáinak is. A történet során kapunk ugyan kapaszkodókat, utalásokat, néha azt hihetjük, rájöttünk a megoldásra, de a tanácstalanság az utolsó percekig kitart, egészen a lesújtó pörölyként földbe döngölő befejezésig. A legszebb a sztoriban, hogy ennek az egésznek van is értelme. A kiutat csak mi nem látjuk, az írók (Chris Borey és Eddie Borey, hallunk még felőlük) szerencsére igen, az eseményekre van logikus magyarázat, a titokzatoskodás nem puszta ürügy a film hibáinak elfedésére. A kegyetlenkedések sem öncélúak, de kellően naturalisztikusak, mészárlásból viszonylag keveset kapunk, ami viszont megtörténik, az húsba vág, mint a szögesdrót.
Hogy egy mélyen depresszív, önmagukat és egymást folyamatos gyanakvással figyelő, súlyos amnéziában szenvedő, a kiút nélküliség illúziójában rekedt, szerencsétlen sorsú, kiszolgáltatott emberekről szóló horrorfilm forgatási helyszínéül az alkotók vajon miért éppen hazánkat választották? Rejtély. Talán éreztek valamit a levegőben. Mindenesetre hálásak lehetünk, hogy elkészítették filmjüket: a sokat szenvedett műfaj köszöni, jól van, és továbbra is tartogat meglepetéseket.
A Universal bejelentette, hogy Paul Walker halála miatt ideiglenesen leállítják a HALÁLOS IRAMBAN 7 forgatását. Hogy pontosan meddig, azt nem tudni, de a jövő júliusi premiernek valószínűleg lőttek. Az is lehet, hogy újrakezdik az egész forgatást egy teljesen átírt forgatókönyvvel, annak ellenére, hogy a filmnek nagyjából a fele már dobozban van. (A Universal pénzt nem bukna vele, mert a stúdióknak biztosításaik vannak ilyen esetekre.)
A Warner megtalálta Wonder Womant: a Halálos iramban sorozatból ismert Gal Gadot játssza majd a leghíresebb szuperhősnőt a SUPERMAN/BATMAN filmben.
A Fox GOTHAM című sorozata ugyan elsősorban Gordonról szól majd, de a csatorna éppen egy 10 éves színészt keres a fiatal Bruce Wayne állandó mellékszerepének eljátszásához. Szóval a széria a Wayne-szülők gyilkossága utáni időkben játszódik majd, és azt is tudni lehet, hogy az ügyön Gordon fog dolgozni. (És ha Bruce, akkor nyilván Alfred is lesz.)
A Dracula sorozata mellé az NBC akar FARKASEMBERt is. Dan Knauf, előbbi író-producere lesz a showrunner, és a széria elvileg a 2010-es filmet veszi alapul.
Simon Kinberg író-producert a Fox leszerződtette Mark Millar mellé, hogy segítsen nekik egy marveles filmes univerzum kialakításában az X-Mennel és a Fantasztikus Négyessel. Crossover time!
STAR TREK 3: Alex Kurtzman kiszállt a projektből, hála az égnek. Sajnos bűntársa, Bob Orci maradt, de hát minden nem sikerülhet. (Két újonc író csatlakozott a filmhez, Patrick McKay és John D. Payne, akikről semmit nem tudni.)
A History Channel új nagy projektet dédelget a nagyszerűen sikerült VIKINGS mellé. Halle Berry lesz a producere, Jeffrey Caine (Goldeneye, Az elszánt diplomata) pedig az írója a HANNIBAL című minisorozatuknak, ami a legendás hadvezér életét meséli majd el.
Most már az INDIANA JONES filmek forgalmazási jogai is a Disney-nél vannak. Eddig, Lucasfilm felvásárlása ide vagy oda, ezek a jogok maradtak a Paramountnál, és az eddigi négy film esetében továbbra is maradnak náluk, de az egércégnek most már teljes kontrollja van minden jövőbeli Indy-film fölött. Szóval, várhatjuk az ötödik rész bejelentését.
A Warner tervez egy új DZSUNGEL KÖNYVE adaptációt, ami önmagában nem lenne egy hajdenagy hír (főleg, hogy a Disney-nél is készül egy, Jon Favreau dirigálásában), viszont úgy néz ki, hogy Alejandro Gonzalez Inarritu fogja rendezni, ami nagyon is az.
Jerry Bruckheimer leigazolt a Paramounthoz (mivel a Disney A magányos lovas buktája után szélnek eresztette), és pár éven belül szállítja nekik a TOP GUN 2-t és a BEVERLY HILLS-I ZSARU rebootját.
Új TERMINATOR tévésorozat készül: a széria a 2015-ös filmes reboothoz kapcsolódik majd (vagyis elvileg nem foglalkozik az eddigi Terminatorokkal), a pilotot a Thor és az X-Men: Az elsők írói jegyzik.
TRAILER - Új trailer a 300: RISE OF AN EMPIRE-hez. Sok víz, kaszabolás és üvöltözés. /// Új divat kezdete? Íme A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2 előzetese a rendező és a színészek kommentárjaival. /// A POMPEIIhez is kijött egy új trailer. Ezt a filmet biztos nem Emmerich rendezte? Az eddigiek alapján pont olyan látványos, és pont olyan ostoba.
MŰVÉSZET - A Mondo és Ben Affleck filmjei. /// Batmobil, 1972 style, by Francesco Francavilla /// Gyönyörű Night of the Hunter poszter
Rex türelmesen vár az autója mellett egy benzinkútnál. Barátnője, Saskia, akivel franciaországi nyaralását tölti, csak a szemben lévő boltba ugrott be üdítőért. Két perc. Legfeljebb öt. Fényes nappal van, jó idő, meleg és kisebb tömeg, emberek jönnek-mennek, többen a parkoló melletti pázsiton ejtőznek. Rex vár. Csinál egy fotót, járkál fel-alá, fecseg egy-két nyaralóval – és vár. Saskia nem jön. Rex utánamegy a boltba, majd megkérdez néhány embert a környéken. Páran látták, ahogy a lány elment egy másik férfival. Rex mindent megtesz, hogy a nyomára bukkanjon, de hiába.
Saskiát soha senki nem látja újra.
George Sluizer 1988-as thrillere (Spoorloos) veszettül félelmetes film. Nem annak ellenére, hogy nincs benne egyetlen on-screen gyilkosság, egyetlen menekülés, fizikai összetűzés vagy sötét helyiségben tapogatózás és gyanús zaj hallása után „ki van ott?” felkiáltás, hanem pont azért. A Nyomtalanul-ban minden borzalmasan természetes és hétköznapi.
Saskia nem egy sötét sikátorból vagy egy éjszakai külvárosból tűnik el, hanem egy verőfényes benzinkútból, ahol 50 ember nyüzsög, és végzi apró-cseprő dolgait. Elrablója, Raymond, nem egy lerobbant, bűzös erdőszéli viskóban, és nem is egy bérház pincéjében csorgatja a nyálát, tervezve következő gaztettét, hanem feleségével és gyerekeivel él csendes, nyugodt, bénítóan nyárspolgári életet. Áldozatai autójába csalogatásában nem gyakorlott, dörzsölt vadász, hanem komikusan esetlen, ideges és bénázó, mint egy tinédzser, aki először hív valakit randira. Olyan életszerűen banális az egész.
Három év után Rexnek új barátnője van, de Saskia emlékétől képtelen szabadulni. Biztos benne, hogy a lány halott, de nem érdekli a bosszú, sem az igazságszolgáltatás, csak tudni akarja, mi történt szerelmével. Ki tette, hogyan és miért?
A bizonytalanság, a kegyetlen nemtudás teljesen felőrli, olyannyira, hogy megszállottjává válik az igazság kiderítésének, és kétségbeesésében immár nem a rendőrséghez fordul, hanem a média segítségével magához a gyilkoshoz. Raymondot megfogja valami Rex vakbuzgó kutatásában, ezért úgy dönt, kielégíti kíváncsiságát, és felkeresi őt.
Raymond, saját bevallása szerint, szociopata. Rexet barátnőjének eltűnése rántja ki a társadalmi normákból, Raymondot csak egy gondolat: mi lenne, ha valami olyasmit tenne, amit nem szokás? Gyerekként leugrik egy erkélyről, csak hogy bizonyítsa magának, képes rá, és nincs olyan, hogy eleve elrendeltség. Később, már felnőttként, egy hídról veti le magát, hogy megmentsen egy folyóban fuldokló gyereket – onnantól hős a lánya szemében.
Raymond, aki szó szerint belevetette magát istenszerepébe (kétszer is), gondolkodni kezd. Tényleg hős lenne? És ha igen, mi lehet annak az ellentéte? Mi lenne, ha valami olyasmit tenne, amit egy hős nem szokott? Képes rá. Nincs olyan, hogy eleve elrendeltség.
Sluizer ezeket a revelációkat a legnagyobb természetességgel, mesterien kifinomult, visszafogott rendezéssel adja elő, és a kíméletlenül pontos, valóságszagú karakterhorror filozófiájában az a legrémisztőbb, ahogy játszi könnyedséggel, szépen, minden erőlködés nélkül passzol bele a nagy képbe, amit a világ és az ember együtt alkot. A borzalom nem a szekrényben van, nem az ágy alatt, hanem bennünk: ott lappang a bájos utcaképekben és a mosolygós családi fotókon.
A Nyomtalanul-t, amihez Sluizer ’93-ban késztett egy töketlen amerikai remake-et, sokat hasonlították Hitchcock filmjeihez, különösen A kötélhez, aminek gyilkosai hasonlóak Raymondhoz (egyszerű, környezetük által tisztelt polgárok, akik ölnek – csak úgy, mert miért ne?), de nagy különbség, hogy Sluizer nem a suspense-re megy rá, hanem az elmére. Hitchcocknál tetőfokára hág a feszültség, lehull a lepel, és a tettesek számára véget ér a játék. Sluizernél csendben elszivárog minden biztonságérzetünk, lehull a lepel, és csak ekkor kezdődik a játék igazán.
Minél beljebb hatolunk Raymond fejébe, annál rosszabbul érezzük magunkat, és ez még semmi ahhoz képest, ami a fináléban vár. Nincs nagy fordulat, nincs küzdelem, nem derül ki, hogy mégis a kertész tette, csak Rex végre megtudja, mi történt Saskiával.
Henry James amerikai születésű, brit író 1898-as, The turn of the screw (A csavar fordul egyet) című kisregénye a kísértettörténetek egyik legismertebb és legtöbbet adaptált képviselője: számos megfilmesítés mellett készült belőle képregény, opera, előzményfilm, rádióműsor, meg amit még el lehet képzelni – Alejandró Amenábar 2001-es, egészen kitűnő The Otherse (Másvilág) is rengeteget merített a műből, még ha szó szerinti feldolgozásról ebben az esetben nem is beszélhetünk. A leggyakrabban hivatkozott változat azonban a sorban második, 1961-es The Innocents, ami a horrorfilmes klasszikusok listáján legalább olyan rangos helyet tudhat magáénak, mint a kisregény az irodalmi megfelelők között.
Miss Giddens, a kezdő nevelőnő szakmai tapasztalatlansága ellenére is megkapja álmai munkáját. Az elárvult, kiskorú kuzinjait nyílt közönnyel kezelő, dúsgazdag nagybácsi vidéki udvarházában kell felügyelnie azok szellemi-lelki gyarapodását, egyetlen kikötéssel: teljesen magára van hagyva, ha bármilyen probléma adódna, oldja meg, segítségre ne számítson. Papíron remek kis meló, hiszen ki ne akarna egy festői környezetben elterülő, több ódon épületből álló háztartásban dolgozni, ahol az egyetlen dolga két jól nevelt, bűbájos kisiskoláskorú gyerek felügyelete?
Mondjuk az, aki előbb sejteni kezdi, hogy az általa ismert személyzeten kívül mintha még minimum ketten lennének a házban, akikről elfelejtettek szólni neki, majd kisvártatva kideríti, hogy az előző nevelőnő az erőszakos, zsarnoki hajlamú ember hírében álló, majd furcsa halált halt inassal folytatott viszonya után öngyilkos lett. Ilyen körülmények között az se tesz jót az ember lelki békéjének, ha a gondjaira bízott gyerekek apránként életkoruktól és jellemüktől idegen viselkedést kezdenek tanúsítani.
Régi, a maguk nemében mérföldkőnek számító horrorfilmekről érdemben nyilatkozni nem túl hálás, hiszen a műfaj mára javarészt olyan mértékben megkövült toposzokból építkezik, olyannyira képtelen elrugaszkodni saját alapvetéseitől, hogy a kútfőként szolgáló eredeti alkotások innovációinak méltatása szinte egyenértékű az azóta létrejött dömping főbenjáró kliséinek felemlegetésével. Az „akkoriban még ez új volt” érv hiába jogos, egy mai nézőt nem feltétlenül hat meg. James írása megjelenésekor márpedig tényleg újszerű volt, lehetséges értelmezéseiről egészen komoly polémiák dúltak kritikai körökben, Az ártatlanok pedig (melynek forgatókönyvét egyébként részben Truman Capote jegyzi) szinte hibátlanul fordítja le filmes nyelvre a forrásanyag ambivalenciáját. Ha tehát a fordulatokon meglepődni ma már aligha fog bárki, aki látott akár csak egy csavarosnak mondott, pszichológiai thrillert is, abban még bőven lehet gyönyörködni, mennyire elegánsan oldja meg Jack Clayton rendező a feladatot.
Ha innen nézem, akkor Az ártatlanok egy ősi udvarházba zárt, szellemek által megszállt gyerekekkel viaskodó dadus sztorija, és mint olyan, hatásos. Csak éppen sunyi módon bőséges támpontot nyújt ahhoz, hogy amonnan is nézhessem, így viszont egy saját elfojtásaival küszködő, az elszigetelt környezetben apránként megőrülő nő katasztrófával végződő pokoljárása, ami sokkal kényelmetlenebb, mintha szimplán a kísértethistória mellett döntöttem volna.
A történetben a kisregény címe által sugalltakkal ellentétben csavar nincs, kétértelműség annál inkább, ami azonban erősebben odacsap, mint bármilyen, a történet utolsó pár percére tartogatott, meghökkentő fordulat. Egy hangsúlyos csattanó utólag ír felül mindent, egy kezdettől fogva lebegtetett kétértelműség viszont minden egyes jelenetnél, minden beállításnál és párbeszédnél agyalásra készteti a nézőt, és akkor már óhatatlanul be is vonja a történésekbe. Ez a motívum az első percektől fogva következetesen végigvonul filmen, és bár maga a főszereplő szerencsére soha nem kérdőjelezi meg saját szemszögének tarthatóságát (hiszen ez pont a jótékony balladai homályt oszlatná el), nézőként mindvégig azt érezzük, hogy itt valami többszörösen nincs rendben, és akkor nem is feltétlenül a távolban megjelenő, ijesztő alakokra és a kísértetfilmek többi, kikerülhetetlen kellékére gondolok: a környezet kicsit túl idilli, a házvezetőnő egy kicsit túl joviális, bár kínosabb kérdések feszegetésekor a megszokottnál szűkszavúbbá válik, Miss Giddens a paranoiává fajuló aggodalma mellett mindvégig kicsit túl naiv és elfogadó, a gyerekek meg olyan aranyosak, hogy az egyre sűrűbben adagolt, koravén megnyilvánulásaik annál nyugtalanítóbbak.
Clayton finom, mértéktartó rendezése meghökkentően időtálló, amit a kiemelkedő operatőri munka és vágás is támogat. Az elzárt, vidéki környezethez tökéletesen passzoló, lassan csordogáló, egymásba álmatagon áttűnő jelenetek követik egymást, amikből a lassan gyülekező, nyugtalanító jelek eleinte alig tűnnek ki, és később, a klimax felé közeledve sem válnak tolakodóvá vagy hatásvadásszá. Amikor valami természetfölötti - vagy annak vélt - esemény történik, nem kezdenek el idegtépően cincogni a hegedűk, nem közelít rá villámgyorsan a kamera a rémület tárgyára. A dadus felnéz a toronyra, és ott áll egy férfi a tetején - ennyi, de nem is kell több. Ha valahol hibát kéne keresnem, akkor Deborah Kerrt jelölném meg, aki, bár szemre nem kellemetlen, de ahhoz képest, hogy kamaradarab főszereplőjeként ő lenne hivatott a cselekmény és a nézői figyelem központjaként szolgálni, bociszemű pihegésen és bárgyún eltúlzott érzelmi hullámvölgyeken túl nem sokat produkál. Akkor már inkább a védencei - nem sok olyan filmet láttam, ahol a gyerekszínészek hitelesebb játékot nyújtanak, mint a felnőttek, de Az ártatlanok ilyen.
No igen, a gyerekek. Végső soron róluk szól a film, elég, ha a címet vesszük. Teljesen mindegy, melyik értelmezési lehetőség mellett döntünk, vagy egyáltalán döntünk-e bármelyik mellett, a névadás találó: a felnőttek útmutatására ráutalt, ám pőre nemtörődömségből magukra hagyott gyerekeknek mi más választásuk is lehetne, mint hogy a látott minták alapján megpróbáljanak minél gyorsabban saját identitást kialakítani? Márpedig ez nem egy egészséges folyamat, a végeredményen pedig egy jó szándékú, de végletesen nebántsvirág lelkületű és túl későn megjelenő anyafigura sem tud már változtatni, akkor inkább már csak rontani. Teljesen érdektelen, hogy a gyerekeket tényleg halott lelkek szállták-e meg, vagy csak referenciapontok híján szűrték magukba a legrosszabbat a környezetükből, nem számít, a dadusuk képzelődik-e, vagy csakugyan visszajárnak a lelkek a túlvilágról, a konklúzió tragédia és az ártatlanság elvesztése.
A SNOWPIERCER végül megmenekült a vágóollóktól Amerikában (a forgalmazó Weinsteinék ugye ki akartak nyiszálni belőle 20 percet), viszont cserébe csak limitált bemutatót kap.
A SNOWPIERCER végül megmenekült a vágóollóktól Amerikában (a forgalmazó Weinsteinék ugye ki akartak nyiszálni belőle 20 percet), viszont cserébe csak limitált bemutatót kap.
Az őszi hírekkel ellentétben Will Smith mégsem lesz benne a FÜGGETLENSÉG NAPJA folytatásaiban. A film elkészülését ez nem fogja befolyásolni, mert Emmerich és Dean Devlin előrelátók voltak: két forgatókönyv-változatot írtak, egyet arra az esetre, ha Smith elvállalja a szerepet, egyet arra az esetre, ha nem.
Az őszi hírekkel ellentétben Will Smith mégsem lesz benne a FÜGGETLENSÉG NAPJA folytatásaiban. A film elkészülését ez nem fogja befolyásolni, mert Emmerich és Dean Devlin előrelátók voltak: két forgatókönyv-változatot írtak, egyet arra az esetre, ha Smith elvállalja a szerepet, egyet arra az esetre, ha nem.
Forever Evil #5
Utoljára talán a Cartoon Network kísérletezős kedvű, vérfrissítésre kész időszakában éreztem úgy, hogy itt valami egészen más, több rétegben is élvezhető rajzfilmekbe botlottam: ekkor indult útjának a zseniális Genndy Tartakovsky számos, azóta is időtálló kreálmánya, a Dexter’s Laboratory, a Samurai Jack és a Powerpuff Girls. Sikerült olyan animációs gyöngyszemeket teremteni, melyek gyerek- és felnőttfejjel egyaránt élvezetesek és humorosak voltak: úgy szórakoztatta a kisebbeket, hogy közben folytonosan popkulturális utalásokkal kacsintott ki a szüleikre, és egészen komoly témákkal is foglalkozott. Pendleton Ward valami nagyon hasonlót művelt 2010-ben, amikor sikerült meggyőznie a Cartoon Networkot, hogy adjon esélyt a sorozatának, amelyben a világ utolsó kisfiúja és utolsó kutyája kalandozik egy színes, mesés, fura lakókkal teli világban. Ebből valami olyan sült ki, amire talán senki nem számított, legkevésbé maga Ward: egy posztapokaliptikus, horrorisztikus cukorvilág, ami tele van felderítetlen romokkal, és amiben az utolsó embergyerek hű kutyájával Dungeons & Dragons szerepjátékba illő kalandokra indul. Mind a karakterek, mind a vizuális világ, mind a témák, mind a szinkron telitalálat: Finn ősnemezisét maga Ron Perlman szinkronizálja, az egyik epizód a Holtak hajnalának feldolgozása (szó szerinti dialógusokkal az eredeti, 1978-as filmből), a szexualitás, a halál, a barátság témája minduntalan felmerül nagyon finom, intelligens megközelítésben: mindez egy gyerekműsorban. Ez csak a jéghegy csúcsa, a sorozat mélységeinek feltárása megér egy külön cikket. Ami jelen pillanatban lényeges az az, hogy az Adventure Time! képregényváltozata mindenben hű marad az éppen ötödik évadánál tartó nagyobb testvéréhez: a nagy kiadóktól teljesen független írók és grafikusok a legjobb formájukat hozzák, és szinte lubickolnak rájuk bízott rövidebb-hosszabb történetekben. Gyerekmatiné sosem volt ilyen szórakoztató felnőttfejjel. (Nagy Krisztián)
Már megint valami globális zombijárvány – vagy olyasmi. Az emberek a 28 nappal később, vagy – ha már Avatar és Garth Ennis – még inkább a Crossed sztorijához hasonlóan dühöngő, gyilkos, agyatlan vadbarmokká válnak, a világ pedig annak rendje és módja szerint, szépen csordogál lefelé a vécén. Csakhogy ezúttal Ennis belevisz a történetbe egy jópofa gimmicket: a főszereplő három kutya, Rover, Red és Charlie, akik döbbenten és tanácstalanul nézik, ahogy az „etetők” irtják egymást, és mindent lerombolnak maguk körül. Bár az első két részben is volt vér és gonoszság, az író meglepően visszafogta magát saját munkáihoz, és főleg, saját avataros munkáihoz képest – de a harmadikban csak előbújik a szög zsákból. A főszereplők kiszabadultak a pokollá vált Manhattanből, és az idillinek tűnő vidéken szembetalálják magukat egy bazinagy kutyával, ami hagyján, hogy egy embert tart láncon, de ráadásul, a seggét nyalatja ki vele – és ez nem költői túlzás. Szóval a világ enyhén szólva kifordult magából, és Ennis ezt a maga sajátosan szofisztikált, cizellált, visszafogott módján adja tudtunkra. Egyébként persze rohadtul vicces és beteg az egész, de ennél azért többről van szó: a „kutyával mindent el lehet adni” szabály még a gore-ral zsúfolt apokalipszisre is vonatkozik, így a Rover Red Charlie a szerző tapintható gonoszsága mellett őszintén megható és melegszívű is. A kutyák nagyszerűen kitalált, nemcsak fajtájuk és külsőségeik, de jellemvonásaik mentén is jól megkülönböztethető karakterek, nyelvezetük ügyesen kitalált (ember = etető, víz = splash, hűtő = hideg doboz; bár a következetesség itt-ott csorbul, mert ahhoz képest, hogy pl. a „sziget” szót nem ismerik, a „bitch” használatával igen jól boldogulnak), a kutyaszemmel bemutatott világ pedig részről részbe szépen tágul és gazdagodik. Az meg természetes, hogy a felvetett témák (bátorság, másoktól való függés, a tudatlanság átka és áldása) nyilván jól leképezhetők lennének emberi figurákra is. Michael Dipascal rajzai korrektek, a kutyák realisztikus, egyben kifejező ábrázolása egész jól megy neki, viszont szerencsés, hogy a sztori mostanra kikerült a nagyvárosból, mert annak kaotikusságát csak igen szerényen tudta megjeleníteni. Ez így első (harmadik) blikkre kifejezetten érdekes, szórakoztató és ötletes, mindenképpen jobb, mint Ennis Crossed-ja, ami azóta önálló franchise-zá nőtte ki magát. (Rusznyák Csaba)
Straczynski 2013-ban indította újra be a saját imprintjét az Image kiadó szárnyai alatt, mely egy nagyszerű (Ten Grand), egy vérszegény (Protectors Inc.) és egy egyenesen pocsék (Sidekick) sorozatot eredményezett. A 2014-es évet nyitó Apocalypse Al könnyed noir komédia, melynek főszereplője a megtévesztő cím és borító ellenére egy tökös magánnyomozónő, Allison Carter, akinek specialitása az elveszett és szabadon kóborló apokalipszisok megtalálása és hatástalanítása. Megbízói jobbára a titokzatos Bizottság tagjai, akik kemény és megbízható aranyérmékben fizetnek, azonban meglehetősen szűkszavúak a munkák veszélyfaktorának részleteit illetően. Allison legjobb barátai zombik, leghatékonyabb informátora pedig Max, a próféta, aki egy pasadenai híd alatt él, és folyamatosan pergő Youtube-csatornája van a jövő eseményeire. Ennek egyetlen hátulütője, hogy így elég kevéssé beszámítható és összeszedett, amikor a segítségét kéri, hogy megtalálja a Kulcsok Könyvével kísérletező mániákust, aki kaput akar nyitni a Pokolba. A sztori kissé olyan, mintha Straczynski görbe tükröt tartana a saját éppen futó másik sorozatának, a Ten Grandnek, de az ügyesen elhelyezett poénok jobbára ülnek, és a hasonló zsánerű The Real Ghostbusters rajzfilmszéria írásán edződött polihisztor úgy tűnik, még képes a megfelelő mederben tartani a hangulatot, a humor egyelőre se nem erőltetett, se nem sótlan. Az első szám alapján, mely jól láthatólag csak egy expozíció a történet velejéhez, nehéz messzemenő következtetéseket levonni, de az új jövevény, Sid Kotian éppen csak átlag feletti rajzstílusa ellenére is egyelőre bizalmat szavazok a meglehetősen nőies külső és férfias belső jegyekkel rendelkező Allisonnak. (Nagy Krisztián)
A The Twilight Zone az egyik legjobb dolog, ami valaha történt a televíziózásban, J. M. Straczynski pedig az egyik legjobb író, akinek valaha köze volt az amerikai képregények világához – úgyhogy a kettő összeházasításának elvileg valami kivételes nagyszerűséghez kell vezetnie. Még nem kizárt, hogy így lesz, bár két rész után inkább vannak kétségeim, mint reményeim. A TTZ-nek jópár képregényes inkarnációja volt már, a legkorábbi még 1961-re nyúlik vissza, vagyis alig két évvel az eredeti tévésorozat debütálása utánra. Most a Dynamite Entertainment látott fantáziát benne, hogy újraélessze a franchise comic-változatát, és ehhez rögtön megnyertek két igen jól csengő nevet, egyrészt magát Straczynskit, másrészt a borítókért felelős Francesco Francavillát. (Guiu Vilanova, a sorozat rajzolója kevésbé impresszív fogás, de egész korrektül ellátja a feladatát – ellenben a színezés zavaróan stílustalan). A sztori szerint egy Trevor nevű, dollármilliókat sikkasztó vállalati nagykutya tudja, hogy simlisségei előbb-utóbb napvilágra kerülnek, és hogy elkerülje a végeláthatatlan börtönéveket, felkeres egy olyan titkos céget, ami teljesen új identitást ad neki – nem csak a nevét változtatják meg, de vérét, külsejét, ujjlenyomatait is. Mire végeznek vele, nem hogy az anyja, ő maga sem ismer magára. Csakhogy a vállalat, ami minderre képes, ezután valaki másnak adja az ő „eltörölt” identitását: Trevor hirtelen saját arcát látja a tévében, ahogy nem létező gerincességével felelősséget vállal tetteiért a törvény színe előtt. Csoda, ha ezután kissé összezavarodik? Straczynski kiválóan építette fel az első részt, de a másodikkal megbicsaklik a lendület. Trevor túl erőltetett, mesterkélt, sőt, egyenesen ostoba és hiteltelen körülmények közt válik üldözötté, és ez a fordulat az egész képregényre rányomja a bélyegét. Mindaz a lelki dráma pedig, amiről a sztori a thriller váza alatt szólni akar, és ami igen érdekesnek, izgalmasnak ígérkezik – hogy ti. mi történik, ha azt látod, hogy másvalaki sokkal jobban tudja élni a te saját életedet – egyelőre meglehetősen elnagyolt. Van ebben potenciál, de Straczynskinak bele kell húznia, hogy tényleg legyen belőle valami. (Rusznyák Csaba)
A kérdés eleve nem az volt, hogy a Robotzsaru-remake egyáltalán bekötheti-e majd az eredeti cipőfűzőjét, mert nyilván nem. Erre senki esélyt sem látott, és jó okkal, ez az ok pedig több az általában amúgyis igaz, „minden remake szar” tételnél. Verhoeven filmje csak ott és akkor tudott úgy működni, ahogy, azaz gondolj bele: a sötét cinizmusából, a velejéig gonosz média- és társadalomszatírájából, a műfajban máig megfejeletlen ultrabrutalitásából mi menthető át reálisan a mai álomgyárba, ami sokkal polkorrektebb, konformistább és gyávább, mint a ’80-as években volt? Én aztán igazán utálom a „régen minden jobb volt” mantrát szajkózni, meg Hollywood is mindig Hollywood volt, 10, 20 és 60 éve is, de attól még a tények makacs dolgok. Szóval a kérdés inkább az volt, hogy ez a remake – ha már egyszer el „kellett” készülnie – legalább önmagában megállja-e a helyét. És bizony meg, még ha elődjével ellentétben nem is fog nyomot hagyni.
A fokozatosan emberi öntudatára ébredő gép motívuma helyett a remake emocionális gócpontjában a címszereplő családjához való, kevésbé katartikus, de szépen végigvezetett viszonya áll – Murphy itt nem hal meg, nem törlik az emlékeit, viszont érzelmeit, emberségét az őt „megmentő”, vagy inkább őt létrehozó OmniCorp vállalat aktuális érdekeinek megfelelően manipulálják. Létezését eleve csak az indokolja, hogy az amerikai nép tart a világ minden pontján (agresszív, szitává lövős) békefenntartást végző harci robotok határokon belüli használatától – csak egy érző, „szerethető”, vagyis emberi terméket tudnának elfogadni. A cég így Murphy segítségével kényszerül eltörölni a gépek rendőri alkalmazását tiltó törvényt, ami potenciális milliárdoktól fosztja meg a részvényeseket. 
„Mind megöltem, drága asszonyom, a legkisebb gyerektől a legvénebb boszorkáig, és három szekercét csorbítottam ki, mire szétvagdostam a hullájukat. Én Ancrathi Jorg vagyok. Tízezret égettem hamuvá Gellethben, és azt se tartottam túl soknak.”
Oklahoma állam, 1889. A polgárháború közel két és fél évtizede véget ért, a pionírhangulatú vadnyugat napjai már rég leáldoztak, lassan rend és jog lesz úrrá a vad peremvidéken. Béke van, kormány, és egységes törvény, ideje felszámolni a régi világ maradványait – már ha azok hagyják magukat, és ha ugyan az egykori, kaotikus, és az új, szabályozott berendezkedés csakugyan élesen, egyértelműen elválaszthatók egymástól. Hiszen az egykori, férfias értékeket nem lehet csak úgy kinyírni holmi dekrétumokkal, a fele részt indián lakta, törvényen kívüliektől hemzsegő vidék pedig, politika ide vagy oda, mit sem változott. Sok a köcsög, kevés a biztonság, rossz emberek pedig mindig vannak. Hol is ér véget az intézményes igazságszolgáltatás, és hol kezdődik az önbíráskodás? Egyáltalán mi is különbözteti meg a kettőt egymástól egy olyan környezetben, ahol az igazságot az erőviszonyok szabják meg? Mi az istent tehet az egyszeri, erkölcsileg érzékeny egyén, ha bekerül ebbe a darálóba?
A western műfajánál ideálisabb közeget keresve sem találni Amerika egyébként alig létező teremtésmítoszának elmesélésére, ez viszont óhatatlanul ahhoz vezetett, hogy a korai, '40-es, '50-es évekbeli, a témát érintő mozik leginkább a német Heimatilfmekhez hasonlóan agyonidealizált, negédes, álságosan nosztalgikus hangot ütöttek meg, valóságközeliségük és relevanciájuk nagyjából a kínai piacon árult villogó szentképek és a tényleges vallási meggyőződés viszonyára emlékeztetett. Azt kijelenteni, hogy a 60-as évek végén, főként Leone munkásságnak köszönhetően az amerikai western végre magára talált, egész biztosan merész, de talán nem teljesen alaptalan, merem is reszkírozni.
A sztori végkifejlete aztán ennek megfelelően furcsa, lezáratlan, de ezt már simán erényként értékelném: happy end ugyan van, de csak viszonylagosan, merthogy főhősünk valahogy úgy jár, mint maga a film is. Két világ között őrlődik, és bár végső megoldást nem lel, nem is lelhet, de legalább egy talpalatnyi teret kiharcol magának, ahol csöndben, magányosan, de övé a győzelem.
Kétféle ember van. Aki olvasott már Parker-könyvet, és aki nem. Előbbiek: keblemre cimborák! Utóbbiak: nem tudom, hogy vagytok képesek így élni. Donald E. Westlake (álnéven: Richard Stark) 1963-tól 2008-ig (haláláig) 24 regényt írt Parkerrel, a metodikus, jéghideg, karrierista bűnözővel, minden idők egyik legnagyobb antihősével a főszerepben. A karaktert többször is próbálták filmvásznon visszaadni olyan színészekkel, mint Lee Marvin, Robert Duvall, Peter Coyote, Mel Gibson és legutóbb Jason Statham, de persze egyik sem ér az eredeti nyomába. És a legjobb Parker-adaptációk úgysem vászonra készülnek: Darwyn Cooke, akinél jobban kevesek értenek a képregény nyelvén a mai Amerikában, 2009-ben dobta piacra első graphic noveljét Stark halhatatlan figurájával. Ezt (The Hunter) eddig még három követte (a legutóbbi, a Slayground, nemrég jelent meg), és ha minden igaz, Cooke még többet is tervez. A Panelprogram rovat felélesztéséhez bármelyik eddigi kötetből választhattam volna tucatnyi képet, de…
Életre szóló sebhelyek, egy volt kurva és Arizona. Ez jár, ha az igazság érdekében átgázolsz mocskon, korrupción, halálon és rothadáson – és akkor még simán elmondhatod, hogy te jártál a legjobban. Mert más mondjuk csak egy golyót kap a szívébe – és ezzel még ő is könnyen ússza meg. James Ellroy Los Angeles-e valószínűleg a legnyomorultabb hely, amit egy író egy magát civilizáltnak tartó, valódi város alapján valaha megfestett. Persze, volt miből merítenie hozzá, nem is kellett a saját életénél továbbmennie: anyja meggyilkolása (tettes örökre ismeretlen), alkoholizmus, bűnözés, drogok. Teljesen érhető, hogy mindazt a nyomasztó, sötét dühöt, világfájdalmat, elkeseredést és illúziómentességét, amit beledolgoz a könyveibe, semmilyen film nem tudja maradéktalanul visszaadni. Ahhoz túl személyes, túl sok, túl elsöprő, túlságosan zsigerből jön. Hogy a 
A Szigorúan bizalmas az egyik legkiválóbb regényadaptáció, ami valaha készült. Ellroy súlyos, szövevényes, gonosz könyvmonstruma teljes egészében nyilván filmre vihetetlen, és Brian Helgeland nem is próbált görcsösen ragaszkodni az alapanyaghoz. Bátran, tucatjával szabadult meg a szálaktól, a karakterektől, és alaposan megvékonyította a főszereplők háttérét is – Exley apja és annak Walt Disney-ről mintázott, rajzfilmmogul barátja a legnagyobb áldozata a kurtításnak. Utóbbiak szála ugyan jócskán sűrítette a szart, amiben a karaktereknek a könyvben gázolniuk kellett, de egyébként bámulatos, hogy Helgeland milyen mesteri érzékkel őrzött meg mindent Ellroy szövegéből, ami annak az abszolút, gyönyörűen visszataszító esszenciája volt. A filmben óriási erővel lüktet a pénz, az etnikum és a hatalom mentén kurvanagy, áthághatatlan szakadékokkal megosztott város monumentális portréja – a házak alatt hullák bűzlenek, a rendőrkapitány saját alvilágot épít magának, a szenny akkora, hogy már rég az azzal való együttélésre rendezkedett be mindenki a takarítás helyett. A harcot megnyerte a bűn, a legalsóbb és a legfelsőbb szinteken is, és nincs mit tenni – talán nem is kell: ez része az amerikai álomnak. Nem annak, amit a tévében adnak el – az igazinak. 
A regény az LA Quartet legkevésbé személyes, legtárgyilagosabb darabja – sokkal inkább foglalkozik Los Angeles részletekben gazdag és gusztustalan portréjának megfestésével, mint karakterei drámájával. Helgeland ezen változtat, és mindhárom főszereplőjét rálépteti a megváltás útjára. Kikényszerülnek megszokott szerepükből (együtt élni a szennyel), és kergetni kezdik az igazságot, ami már senki mást nem érdekel, ami talán már nem is létezik. Mert bizonyos dolgok felett még a mocskos és ignoráns zsaruk sem hunyhatnak szemet, ha másnap reggel még mindig terveznek felkelni és a tükörbe nézni. Ez akár még naiv hozzáállásnak is tűnhet Ellroyéhoz viszonyítva, kivéve, hogy Helgeland az egészet a visszájára fordítja Exley karakterével: a pedáns karrierista a fináléban egy puskagolyó sebességével szabadítja meg magát a szabálykönyv merevségétől, és keblére öleli a szennyet. Ez olyan kibaszott cinikus és gonosz, miközben pedig zsigerien kielégítő mivoltában tetszeleg, hogy talán még Ellroy maga is megtapsolhatta. 
Vincenzo Natali csak nem tud kimászni abból a kreatív árnyékszékből, amibe a Kocka és a 
Harlan DeGroat (Woody Harrelson) aktuális csajával piálgat egy autósmoziban, a vásznon a Clive Barker novellája alapján készült Éjféli etetés pereg. Egy ponton Harlan úgy érzi, a nő tiszteletlen vele. Illedelmesen elkéri tőle a kajáját ("Give me that fuckin' hot dog") majd a mélytorkoztatásnak egy cseppet sem szexi formájában részesíti gyerekkar vastagságú szivarja segítségével. Mikor a szomszéd kocsiban ülő pár férfitagja nehezményezi ténykedését, kiszáll, szarrá veri a szerencsétlent, és ugyanezt helyezi kilátásba a mozi teljes közönségének. Főcím. Ilyen nyitány után okkal számíthatnánk hasonlóan brutális, vérmocskos, szemét folytatásra, az Out of the Furnace azonban behúzza a féket, szokatlan lassúsággal, megfontoltan építkezik, de szerencsére párszor még kivillantja a foga fehérjét.
Russel Baze (Christian Bale) eleinte így tesz. Krisztusi alázattal hajt fejet sorsa előtt, bejár a gyárba, gürcöl inaszakadtáig. Tudja, hogy nincs más esélye. Igyekszik az élet örömeire fókuszálni: a gyönyörű Lena (Zoe Saldana) várja haza, és Russel szerencsésnek érzi magát, amiért a nő mellett lehet. Másra nincs is szüksége. A gyerekvállalást tervezik, minden esélyük megvan rá, hogy életük végéig együtt maradjanak. Russel követi a mintát, amit apjától látott, feláldozza magát családjáért, szeretteiért, mások érdekeit gondolkodás nélkül sajátjai fölé helyezi, attól boldog, ha a körülötte élők elégedettek. Öccse, Rodney (Casey Affleck) egészen másképp gondolja. Az iraki háború poklát többszörösen megjárt fiú számára az önfeladás nem opció. A halál torkából tért vissza, nem dobhatja oda magát aprópénzért, nem fogadhatja el, hogy az életet a tét nélküli tengődés jelenti. Ő többet akar. Minden áron. Egyvalamihez ért: kárt tenni a másikban. Erre képezték ki. Forrongó dühétől tüzelve megállíthatatlan a ringben. Illegális bunyók bajnoka lehetne, könyörög az alvilág legmélyebb bugyraiban is járatos John Petty-nek (Willem Dafoe), hogy vigye magával a keményebb helyekre. Oda, ahol a nagy pénz mozog. Ahol emelkednek a tétek. Petty sokáig ellenáll, félti a srácot, de végül úgy dönt, tesz vele egy próbát. És itt jön a képbe a film elején látott Harlan DeGroat, az immorális, gátlástalan, mizantróp anyabaszó.
Cooper az atmoszférateremtésben is jeleskedik, kellemetlenül realista a kisvárosi élet bemutatása, a gyár mocska levakarhatatlan, a drogbarlangként működő lakás bűze orrfacsaró, az illegális bokszmeccsen verejtékkel kevert vér szaga terjeng, az Out of the Furnace mégis elsősorban színészfilm, méghozzá a minőségi fajtából. Bale, Dafoe, a jóindulatú, de a törvények betartásának kényszere miatt tehetetlen rendőr szerepében feltűnő Forest Whitaker mondhatni szokás szerint remekelnek, meglepetést viszont Affleck és Harrelson okoznak: előbbi látható elhivatottsággal, korábbi szerepeiben jellemző visszafogottságát sikeresen levetkőzve alakítja a zabolázhatatlan, forrófejű, örökösen sértett utcagyereket, utóbbi pedig több remek pszichopata-alakítás után azzal döbbent meg, hogy még mindig képes árnyalni karakterét, és tartalommal tölt meg egy olyan figurát, akit akár a kisujjából is kirázhatna. A rendező és szerzőtársa, Brad Ingelsby által jegyzett forgatókönyv a dialógusokkal, jellemrajzokkal biztos kézzel bánik, időnként azonban becsúsznak zavaróan szájbarágós, a szereplők nyilvánvaló tulajdonságait feleslegesen egyértelműsítő megoldások, illetve a fordulatok néhol meglepően légből kapottak, érthetetlen módon esetlenek (DeGroat búvóhelyének véletlenszerű megtalálása).
Raylan Givensszel a főszerepben bármennyi könyvet el tudnék olvasni. Az is csak félig érdekel, hogy a történet mennyire csavaros, kemény és izgalmas – amíg ehhez a karakterhez Elmore Leonard szállít dialógusokat, nagy baj nem lehet. A sajnos igen rövidke Raylan-sorozat első darabja az 1993-as Pronto volt (magyarul még ’97-ben jelent meg), amiben a főhős Amerikában és Olaszországban igyekezett kihúzni a szarból egy bukmékert, Harry Arnót, akire az alvilág és a szövetségiek játszmája a szerencsétlen áldozati bárány szerepét osztotta. A második könyv, a Váltságdíj fejében (Riding the Gap, 1995) csak tavaly év végén látott napvilágot itthon, valami furcsa szeszélynek köszönhetően bő egy évvel a harmadik kiadása után. Ez, vagyis a Raylan, Leonard utolsó könyve 2013-as halála előtt, már A törvény embere (Justified) című sorozat sikerének hátszelén érkezett – mely sorozat persze Raylan karakterén, konkrétan az őt szerepeltető novellán, a Fire in the Hole-on alapult. 
Talán nem szabadna megírnom ezt a cikket. Bár a gépelt szöveg elviekben biztonságos, a valóságot sosem lehet tudni. Fennáll a lehetősége, hogy fertőzött szavakat használok. Igyekszem nem hangosan gondolkodni. Mikor olvassátok, ti is csak magatokban tegyétek. Biztos, ami biztos. Ha mégis hangosan olvassátok, ne értelmezzétek. Amit leírok, az nem vélemény. Ezek csak szavak. Nem jelentenek semmit. Rengeteg mindent jelentenek. Pontypool nem jelent semmit. Csak egy szó. Pontypool mindent jelent. Mindenhol ott van. Nincs sehol. Pontypool Kanadában van. Pontypool csak egy film. Film a szavakról. Szavakkal írok véleményt a szavakról szóló filmről. Elolvasod a szavakat a szavakról szóló filmről beszélő szövegben. Beszélek hozzád a szavakról szóló filmről írt szöveggel. Nem vagyok benne biztos, van-e értelme. Látnod kell a szemeddel a szájjal mondott, füllel hallott, aggyal felfogott szavakról szóló filmet, hogy megértsd, mit írok le a kezemmel. És ez a bajoknak csak a kezdete.
Zombiinvázió esetén már a kezdetektől tudható, hogy társadalmi mondanivaló rejlik a történések mélyén, a Pontypool pedig egyenesen odáig merészkedik, hogy az eseményeket teljes egészében alárendeli választott témájának. A film szinte kategorikusan elutasítja a mozgókép adta lehetőségek kihasználását (egy kis légterű stúdiószínházban a teljes cselekmény tökéletesen reprodukálható lehetne), rájátszik a minimális információadagolás feszültségteremtő erejére, helyesen ismerve fel, hogy gyakran sokkal félelmetesebb az, amit csak sejthetünk, annál, amit hiánytalanul megmutatnak nekünk. Vér csak a legindokoltabb esetben szennyezi a díszleteket, tényleges fizikai atrocitásra pedig egyetlen esetben kerül sor, a lényeg akkor is kamerán kívül zajlik. A támadók leginkább önmagukra jelentenek veszélyt, mégis sokkoló, ahogy Georgina Reilly karaktere saját testét pusztítja el módszeres következetességgel. A stúdió falain kívül zajló apokalipszis súlya ránk telepszik, a nyomasztó atmoszféra, a kilátástalanság érzete tapintható, szerencsésen elkerüljük azonban az üresjáratokat, a történések sodró lendületűek és izgalmasak, annak ellenére, hogy a világon semmit nem látunk belőlük. Mikor végighallgatod, ahogy egy fertőzött férfi gyerekhangon sír az anyja után, a hideg futkos a hátadon, keményebben, mintha látnád, ahogy lógó belekkel, vicsorogva botorkál feléd. Mikor a betegek elözönlik a stúdiót, szinte csak dörömbölő kezek maradnak belőlük egy maszatos plexifalon, tehetetlenek, de a legrosszabb nem az, hogy szét akarnak tépni: sokkal félelmetesebb, hogy egy leszel közülük.
Tony Burgess forgatókönyvének érdeme, hogy választott témáját úgy képes maradéktalanul kivesézni, hogy semmit nem rág a szánkba, nem sulykol, nem okoskodik, csak teremt egy közeget, ami önmagában is képes megjeleníteni közlendőjének lényegét. Mazzy maga is szavainak jelentőségéről elmélkedik (gondoljunk bele: az a munkája, hogy belebeszél a semmibe, láthatatlan beszélgetőpartnerekre vadászik egy üres stúdióból), producere, a Lisa Houle által alakított Sydney Briar pedig nem győzi hangsúlyozni, milyen kiemelt fontossággal bír minden szavuk, amit az éterbe küldenek (később rájön, hogy a helyzet nem ennyire tiszta). Az információk megszerzésének egyetlen eszközei a szavak maradnak, de fokozatosan terítékre kerülnek az értelmezési problémák, annak lehetetlensége, hogy valamit ténylegesen közölni tudjunk pusztán annyival, hogy beszélünk róla. Nyilván akaratlanul, de a magyar címadás hibátlanul demonstrálja a jelenséget: "A zombik városa" - ha kimondod, tuti, hogy egy teljesen más filmet vizionálsz. Valaki személyiségét nem vázolhatjuk nevének ismételgetésével, betűk egymásutániságává redukáljuk, mégis ez az egyetlen lehetőségünk, ha valahogy utalni próbálunk rá. Jellemző a film gonosz humorára, hogy felveti: mi van, ha az ember valójában tényleg csak ennyi? Egy név a halálozási listán: ez a legtöbb, amit tudni érdemes.
Időnként mindannyiunkkal történnek felháborító dolgok. Valami olyasmi, amire nem értjük, mivel szolgáltunk rá. A buszon megtapossák vadiúj bőrcipőnket, a pénztárnál tonnányi apróval adnak vissza, rugdossák a székünket mozizás közben, a kiszemelt csajt az orrunk előtt szólítják le a bárpultnál. Vérmérséklettől, lelki alkattól függ, hogyan reagáljuk le ezeket: van, aki magából kikelve üvölteni kezd, akad, aki üt, a legtöbben azonban szó nélkül tűrjük súlyosnak vélt megrázkódtatásainkat, és képesek vagyunk feldolgozni a traumát, helyesen felismerve: kurvára nem nagy dolog. Mégis, amíg idáig jutunk, bizony megfordulnak a fejünkben a probléma megoldásának olyan változatai is, melyek a büntető törvénykönyv, és az alapvető jó modor szabályi szerint is elítélendőnek minősülnek. Napjainkban nagy divatja van az önmegvalósításnak, állandóan azt harsogják a fülünkbe, mennyire fontos kiteljesednünk abban, amiben a legjobbnak érezzük magunkat. Ez természetesen rendben is lenne, kivéve, ha történetesen a sorozatgyilkolászásban bírunk tökéletesen kiteljesedni.
Gombostűhegynyire szűkült világképükből, az empátia teljes hiányából fakadó tetteik következményeit párosuknak esélyük sincs felfogni. Nem tudják, mit cselekszenek. Meggyőződésük, hogy gondolkodásmódjuk helyes, a pillanatokat, mikor meginogni látszanak, hamar fölülírja a megnyugtató önigazolás: ők nem hibásak, a világ van totálisan elcseszve körülöttük. Hülyeségük esetükben nyilván a szervezet védekező mechanizmusa, ha belátnák, hová jutottak, valószínűleg nem élnék túl. Végtelenül primitív felfogóképességük csak odáig terjed, hogy azt lássák, mások mennyire nem tesznek semmit az ő boldogságuk ügyében, innen pedig már csak egyetlen lépés, hogy a körülöttük élők puszta létezését is személyük elleni támadásnak véljék. 
Mit tehet az egyszeri brit arisztokrata, ha elég pár röpke hónapra magára hagynia fogadott fiát, és az rögtön nyugtalanító ábrákkal rója teli obszervatóriumát, stikában szemmel láthatólag áldozatnak szánt tyúkokat tart, gyanús vendégeket fogad, szám szerint tizenkettőt, röviden: a Sátánnal kezd el cimborálni? Nos, amennyiben csöppet sem angolosan Duc de Richleau-nek hívják, és Christopher Lee alakítja, két dolgot: az első öt percben felméri, hogy egy Hammer-film főszereplője, majd elegánsan átlépve a tényen, hogy az ilyen szerepek többnyire Peter Cushingnak vannak fenntartva, ő maga meg inkább a másik oldalon szokott riogatni, azonnali hatállyal nekilát rendet rakni. Ha kell, vaskos pofonokkal, ha meg az nem segít, készségszinten elsajátított okkult tudásával.
A The Devil Rides Out tehát már két szempontból is némileg kilóg az egyébként is csak felszínesen nézve homogénnek tűnő Hammer-repertoárból. Egyrészt enyhén unkonvencionális, de azért az összképbe így is szépen besimuló főszereplője, másrészt témaválasztása miatt. A stúdió ugyanis hiába kokettált számtalan filmjében a sátánizmussal, kevés kivételtől eltekintve az mindvégig csak kiegészítő gimmick maradt a fő attrakció (azaz többnyire a vámpírok) mellett. Itt azonban megkapja a maga reflektorfényét, hiszen a De Richleau és ellenlábasa, az átható tekintetű Mocata (Charles Grey, akit leginkább – hopp, még egy Bond-párhuzam – Blofeldként ismerhet a nagyérdemű) a fogadott fiú, valamint egy titokzatos lány lelki üdvéért folytatott macska-egér harca során utóbbi nem sokat tököl, és az Ördög Bibliájának valamennyi piszkos trükkjét beveti. Van itt minden: kecskevérivás, megtévesztés, hipnózis, kántáló kultisták, ön- és közveszélyessé bűvölt áldozatok, pokolból előhívott szellemek, egy ízben még maga a Vén Bakkecske is tiszteletét teszi – igaz, De Richleau nem lenne önmaga, ha nem zavarná haza gyorsan egy oldtimer, egy ima, és egy feszület segítségével.
Ezen a csapongó mivolta ellenére is monoton katyvaszon Terence Fisher sem tudott segíteni, pedig látni, hogy megpróbálta. Személyében nem csak a Hammer egyik ikonikus és sokat foglalkoztatott rendezőjét tisztelhetjük, de egyébként sem túlzás a 60-as évek leginnovatívabb horrorrendezői közé sorolni. Azután, hogy 1957-ben (52 évesen!) elvállalta a klasszikus, '31-es Frankenstein remake-ét, ami mind a stúdió, mind önmaga és Christopher Lee számára a nagy áttörést jelentette, bő másfél évtizeden át sorban szállította a szórakoztató rémhistóriák mércéjével mérve jobbnál jobb filmeket, hála az akkortájt újszerűnek ható megközelítésének, miszerint a folyamatos sokkolás helyett lehetne akár karakterközi viszonyokra és pszichológiai aspektusokra is koncentrálni. Szegény egyik legnagyobb érdeme, jelesen a Frankenstein és a Drakula franchise-ok megteremtése egyben a legnagyobb átkának is bizonyult, hiszen hiába rendezett legalább annyi önálló filmet, mint a két brandben összesen, hiába fűződnek a nevéhez e sorozatok jobban sikerült darabjai, a dömping maga alá temette a hírét. A The Devil Rides Out nem a legjobb munkája, de szerencsére még így is magán viseli a kézjegyét, a párbeszédek, és egyes jelenetek kivitelezése ugyanis gyönyörű. Különösen remek a közel negyed órás szekvencia, mely során protagonistáink egy védelmező, mágikus kör közepette próbálják átvészelni az éjszakát és az ellenük küldött démoni veszedelmeket (köztük a trükkök elavultsága ellenére emlékezetesre sikerült, denevérszárnyas ló hátán feszítő Halál Angyalát – fuck yes). Nagy kár, hogy erre a természetes és maximálisan kielégítő fináléra aztán még tök fölöslegesen rádupláznak egy jóval laposabb befejezéssel.
Cinikus, Hollywood szakadatlan klisédömpingjétől megcsömörlött, a kiégés, a közöny rémétől rettegő filmrajongóként általában örömmel fogadom, ha egy mű képes totálisan félrevezetni, megcáfolja előítéleteimet, szembemegy elvárásaimmal. Mivel ezt általában öntudatos alkotói magatartásként értékelem, hálás vagyok, ha végre megdöbbentenek. Nincs annál rosszabb, mikor egy film minden kockájáról csak az sugárzik, mennyire meg kíván felelni célcsoportjának, rühellem, ha azt kell látnom, hogy minden áron ki akarják szolgálni feltételezett ízlésemet. A döbbenet, a varázslat vágya hajt az újabb és újabb élményekhez, a tudat, hogy igenis van új a Nap alatt. Mindig lesz, kell, hogy legyen, különben semmi értelme nem lenne a filmkészítésnek, meg ennek az Életnek nevezett cirkusznak úgy általában. Más a helyzet, mikor az elvárásokat maguk az alkotók kényszerítik rám egy hatásos, pszichológiai horrort ígérő trailerrel, filmjük megtekintése közben pedig fokozatosan fedik fel kártyáikat, hogy a stáblista legördülésekor csalódottan konstatáljam: bizony csúnyán által lettem baszarintva. Nem vitatom, hogy az érdeklődés felcsigázása egy film kampányának elengedhetetlen része, mondhatni ez a trailer egyetlen funkciója, gyanítom azonban, hogy a Magic Magic esetében ez a szándék önmaga ellen fordult: a hamis ígéret nagyban megnehezíti a film kétségtelen értékeinek helyes megítélését.
Az események felkavaró volta ellenére a film sajnos nem képes maradandó élményt nyújtani. Sebastián Silva rendező nem ás elég mélyre a tudatunkban, nem markol a szívünkbe, nem hatol témája velejéig, mintha maga sem tudná biztosan, mit akar mondani a történettel azon túl, hogy elmeséli. A látványvilág Alicia hallucinációinak megjelenítésekor sem emelkedik felül a hétköznapiságon, a végkifejlet nyilvánvaló tragikuma nem hoz katarzist, csak lezajlik. A történések egyszerűségéhez képest a film néhol kifejezetten túlbonyolított, felesleges jelenetek, céltalan párbeszédek nehezítik az azonosulást. Bár a lelki folyamatok hosszasan elemzésre kerülnek, a teljes egész mégis hiányérzetet hagy maga után, nincs varázslat, a mágia nem működik. Az emberek közti sikertelen kommunikáció fájdalmas következményeiről nem sikerül újat mondani, a beteg pszichébe tett látomásos utazás helyett pedig csak egy szomorú, de cseppet sem mély tanmesét kapunk arról, milyen fontos lenne jobban odafigyelnünk egymásra. Közhely? Szerintem is. A film néha ugyan elindul egy izgalmas irányba, de alapfelvetésének tényleges kibontása előtt minduntalan megtorpan, és seggre esik.
281. oldal, belefutok az „erkölcsi feddhetetlenség” kifejezésbe. A Los Angeles-i rendőrségről hangzik el, a főnyomozó szájából. Napilap idézi, tényszerű, informatív, hír. KIBASZOTT RÖHÖGŐGÖRCS. Erkölcs? Feddhetetlenség? 281 oldal: mocsok, gyilkosság, korrupció, perverzió. A rendőrség? Melegágy, bűntárs, tettes. És akkor még a java hátravan. Edmund Exley: fejes, zseni, gazdag, a 
A Fox eddig nagyon ígéretes GOTHAM c. sorozata, ami az első hírek szerint Gordonról és a bűnös városról, nameg a kisfiú Bruce Wayne-ről szólt volna, éppen sok-sok fokot zuhant az "alig várom" skálán: a széria addig követi majd Wayne sorsát, amíg magára ölti a denevérjelmezt (a sorozatfináléban), és olyan gonosztevők eredettörténetét is elmeséli, mint a Pingvin, a Makcsanő és a Riddler. Szóval, egy pre-batmanes, gordonos noir helyett kapunk egy batmanes Smallville-t. Szar csere.
Mondják, a művészek gyakran szenvedésből, fájdalomból, félelemből, azaz főként negatív emberi érzelmekből merítenek szikrát nagy marékkal, ha ihletre van szükségük. Biztosan van olyan író, aki nem elsősorban eme módszert érezné magáénak, de James Ellroynál valószínűleg kevesebb elcseszett élettörténetű író élt: az elvált szülők ma talán már gyakori gyerekélmények, a hajléktalan életmód, a bűnözés és a börtön kevesebbeknek jut ki, édesanyjának brutális kivégzése azonban valószínűleg élethosszig hátrahagyhatatlan trauma lesz az író számára.
Ha rendezőként történetesen zseninek születtünk, egyszerű a képlet: csak csináljuk, amit természetünk szerint helyesnek érzünk, a végeredmény nagy valószínűséggel egyedi és megismételhetetlen, semmi máshoz nem hasonlítható műremek lesz. Amennyiben csupán középszerű talentummal vagyunk megáldva, még nem kell kétségbe esnünk: fogunk egy zsánert (esetünkben a horrort), megvizsgáljuk alkotóelemeit, kikutatjuk, mitől működőképesek, az innen-onnan összeszedegetett darabkákat ízlés szerint elrendezzük, majd agyalni kezdünk, miféle plusztartalmakkal tölthetnénk meg őket, hogy végeredményként ne egy tucatfilmet kapjunk. Választhatjuk az extremitásig fokozott erőszakot, a filozofikus megközelítést, ha viszont biztos közönségsikerre vágyunk, legkézenfekvőbb, ha a humorra voksolunk. Ehhez persze nem árt, ha rendelkezünk is némi humorral, valamint munkál bennünk az igény közönségünk szórakoztatására. Ha mindezek mellé sikerül épkézláb, csavarokat sem teljesen nélkülöző forgatókönyvet kreálnunk, és a világot sem akarjuk mindenáron megváltani, garantálható, hogy a kiéheztetett horrorrajongók lelkesen vetik rá magukat alkotásunkra.
Egy kedves, jómódú, enyhén diszfunkcionális család tagjai (papa, mama, gyerekek, és azok aktuális partnerei), a szülők házassági évfordulójának alkalmából összegyűlnek, hogy pár napot együtt töltsenek szeretetben, békességben. A terv természetesen borul, az évek óta gyülemlő sérelmek hamar felszínre törnek, a testvéri rivalizálásnál pedig csak az kellemetlenebb, mikor állatmaszkos idegenek nekilátnak a család módszeres kiirtásának. Az elegáns villa percek alatt mészárszékké változik, a házból nincs kiút, a mobiltelefonok nem működnek, a helyzet egyre kilátástalanabb, arra viszont senki nem számított, hogy a családnak éppen csak bemutatott Erin (Sharni Vinson) John McClane és Ellen Ripley szerelemgyerekeként szálljon szembe a betolakodókkal.
James Ellroy nem áll meg ott, ahol a maguk idejében (nyilván a maguk idejének gondolkodása és ingerküszöbei okán) híres elődei, Raymond Chandler és Dashiell Hammett megálltak. Mindaz, amire ők legfeljebb utalni tudtak/mertek akkoriban, Ellroynál totális excessként jelenik meg, és a hardboiled krimi legendás nagyjainak művei majdhogynem naivaknak tetszenek ahhoz a rettenetes emberhorror-tablóhoz képest, amit ő fest a második világháború utáni Los Angelesről. És itt nem is annyira a brutalitásról, a perverziókról van szó, ezek a gyomorforgató elemek pusztán logikus következményei annak a zeitgeist-mocsárnak, amiben Ellroy karakterei napról napra élnek és ölnek. Mennyire mások ők, mint a gáncstalan lovag, Philip Marlowe, vagy mint akár az elvtelen, de mindig győzedelmeskedő Continental Op; az ő figurái sérültek és mocskosak, nem a bajnokai sem a moralitásnak, sem a törvénynek, de még csak a saját nyomorult létezésüknek sem. Hogy is lehetnének? Egyenesen a Nagy Amerikai Rémálomba születtek bele. Ellroy egy zseni, a valós karakterekkel és eseményekkel, nyomasztó történelmi kontextussal fűszerezett A nagy sehol (az L.A. Quartet második része) pedig egy olvasóját darabokra tépő, szénfekete mestermű.
Már a film eleji kiírás is megmosolyogtató: „Részben valóban megtörtént” (Some of this actually happenned). Nem csak arról van itt szó, hogy David O. Russell a ’70-es, ’80-as évek FBI-os ABSCAM akcióira alapozza a sztorit, amit aztán teljes szabadsággal gyúr a saját és a színészei, pontosabban a sztárjai képére, hanem arról, hogy ez máris egy kis fricska a mindenféle „igaz történet” címkével ellátott moziknak, amiknek persze szintén csak egy részük történt meg valóban. Ahogy egyáltalán az Amerikai botrány, a frizuráival, az improvizációival, a mindenével együtt egy baromi frappáns, ugyanakkor persze némi tisztelgéssel színesített, vicces és szexi fricska a korszak jellegzetes, az akkori zeitgeistra drámaian reagáló filmjeinek – sőt, a korszaknak magának.
És ami tovább mentegeti az Amerikai botrányt a patentosan összerakott, katartikus történet hiányának vádja alól (még ha teljesen felmenteni soha nem is tudja), az a szimpatikus arcátlansága, amivel a korszakhoz viszonyul. Russel megidézi a ’70-es évek általánosan forrongó, illúziótlan és bizalmatlan légkörét, poszt-Vietnám, poszt-Watergate, gazdaság nyakig a szarban, fuck the politics és társai, de bő három évtized távlatából csak egy „ezt is túléltük” vállrándítással hülyéskedi el az egészet. A Sidney Lumet vagy mondjuk Gene Hackman-féle intelligens és szikár egzisztencialista sötétséget eloszlatja az amorális és excentrikus karakterek hetyke pancsolása a korrupciós tengerben. Ja, és a legőszintébb karakter éppen egy politikus (szegény Lumet agyvérzést kapott volna) – aki ráadásul kénytelen törvénytelen eszközökhöz folyamodni, hogy hűen szolgálja a népet, ami megválasztotta őt. És ez nem irónia. Nem, ez egy bazinagy fricska. 
(A Fehér jazz hazai megjelenésének örömére ezennel nyakig merülünk abban a bűnben és mocsokban, ami James Ellroy Los Angeles-e. Csúnya lesz.)
Mindenkinek, aki a nyolcvanas években volt gyerek, mély és kitörölhetetlen nyomokat hagyott a tudatalattijában a hozzánk akkor még csak csordogáló, az Óperencián túl azonban már saját zsánert kikövetelő nindzsafilm áradat, különös tekintettel azok amerikanizált válfajára. Adózzunk hát tisztelettel a babaarcú Dudikoff és a Narancssárga Nindzsák emlékének ebben a nosztalgikus felhangokat egyáltalán nem nélkülöző posztban.
Mielőtt még mindenki ijedten kapkodna a telefonhoz, hogy a 911-et hívja (hazai olvasók több szám közül is válogathatnak, de ez ne zavarja össze őket, a 112 jó lesz, ha nem tudják bekategorizálni a vészhelyzet természetét), gyorsan megnyugtatnám őket, hogy összeállítottuk a szokásos éves képregény toplistánkat, ezzel is elősegítve szellemi, kulturális, valamint spirituális fejlődésüket, gondosan előre kiválogatva a búzát az ocsú közül. Ezúttal három kategóriába csoportosítottuk az ajánlott olvasnivalót, a már futó sorozatok, az egykötetes vagy minisorozatok, illetve 2013 újoncai alá került iktatásra 10-10, azaz összesen 30 cím, valamint azokat is megemlítjük, amik így vagy úgy, de felkeltették figyelmünket, de már nem jutottak be az élbolyba. Végül pedig a teljesen szubjektív leglistánk sikerén felbuzdulva, hasonló címszavakba szedtük az elmúlt évet képregényes szempontból. Kellemes szemezgetést!
%20(2013)%20(Digital)%20(Darkness-Empire)%20001-horz.jpg)
%20(digital-Empire)%20001-horz.jpg)
-(Digital)-(Fawkes-Empire)-001-horz.jpg)
-(Digital)-(Fawkes-Empire)-01-horz.jpg)
%20(Digital)%20(Darkness-Empire)%20001-horz.jpg)
Előrebocsátom, hogy erről a filmről SÚLYOS SPOILEREK nélkül konkrétan lehetetlen írni, ha valakinek esetleg szívügye lenne a Contracted megtekintése, és valamennyire szeretne meglepődni, fel kell szólítanom, hogy hagyja el a helyiséget, fogja be a fülét, vagy csak simán fejezze be az olvasást.
Higgyétek el, ezt nézni pont olyan idegőrlő, mint olvasni (vagy írni). Egyszerűen semmi nincs a történésekben, ami okkal számíthatna érdeklődésünkre. A párbeszédek kínos amatőrséggel megírtak és előadottak, a képek minden koncepció nélkül lettek felvéve, a zenére nem is emlékszem, de gyanítom, hogy valami jellegtelen minimál-indusztriál zúzda lehetett. Semmi bajom az amatőr filmekkel, sőt, a szűkös költségvetés megfelelő tehetséggel és elhivatottsággal párosulva kiváló eredményeket szülhet, itt azonban minden erőfeszítés kizárólag arra irányult, hogy csakazértis "valódi" nagy film készüljön, aminek nagysága abban áll, hogy relatíve sokáig tart (így is csak 78 percre futotta).
Idén kicsit lusta (más nézőpontból: elfoglalt) voltam, nem sikerült eljutni a 200 megnézett filmig, ráadásul ezek java része is még a 2012-es felhozatal idén elérhetővé vált termését takarta, ezek pedig nem képezik részét a mostani írásnak. Azért mintegy 50 filmet így is sikerült letudni, amiből már egy relatíve információdús cikket össze lehet állítani, ám ahogy a korábbi évek összefoglalóiban is leírtam, rengeteg izgalmasnak ígérkező cím csak később lesz hozzáférhető. Általánosságban a 
A jó 20 évvel ezelőtti hangulatot igyekezett megidézni Donnie Yen a Special ID-ben, egy kő egyszerű, mama kedvence beépített zsarut alakítva, akit az új idők szeleként egy mandarin dialektusban hadováló szépség segít. Van benne minden, ami kell, leginkább persze a nagy Donnie által koreografált csetepaték és a mindig vicces product placement, aminek köszönhetően mindenki Volvo-val közlekedik. A Ip Man: The Final Fight révén teljesen más vonalról lovagolta meg a nosztalgiafaktort Herman Yau, aki Wong Kar-Wai-jal ellentétben nem csak egy újabb bőrt húzott le Yip Manről, hanem a japán Always filmekhez hasonlóan egy nosztalgikus, idealizált múltat festett meg a nagy mester életútját követve. Anthony Wongot mindig élmény nézni, Yip Manként is nagyszerű! Nem maradhat el év úgy, hogy ne jönne ki egy újabb Dante Lam mozi, az Unbeatable ráadásul ezúttal ténylegesen az év egyik legjobbja. A rendkívül eredeti sztoriban egy egykori, mára lecsúszott bokszbajnok (Nick Cheung) egy fiatal fickó (Eddie Peng) trénere lesz, aki mindenképpen MMA meccseken akar bizonyítani. Aztán persze az edző is beszáll. A látványos bunyók és a jópofa poénok mellett az ügyesen tálalt drámai rész miatt szíve is van a filmnek. Sajnos a többi akciót a nosztalgiafaktor sem menti meg a középszertől, mind Wong Jing Young and Dangerous Reloadedje, mind a Jet Li nevével fémjelzett Badges of Fury hatalmas csalódás, Oxide Pang Conspiratorsa csak Nick Cheung és Aaron Kwok párosa miatt érdemes a figyelemre (több járna nekik ennél), Wong Kar-wai The Grandmastere pedig szépnek szép volt, de semmi több.
Ezeken kívül még talán a Pang bratyók kirándulása a katasztrófafilmek világába, azaz a Pokoli torony Guangzhou-beli változata, az Out of Inferno lehet említésre érdemes. Lau Ching-Wan és Louis Koo nem csak Johnnie To mozijaiban nagyon menő! A többi film elsősorban a helyi nézők számára lehetett érdekes, Jonnie To Blind Detectiveje, Aaron Kwok nyomozósdija a Christmas Rose-ban, vagy éppen Simon Yam Gangnam Style-ozása a Tales from the Darkban nem valószínű, hogy felkelti az itteni nézők figyelmét, ahogyan az olyan pornográf vígjátékok sem, mint a Hardcore Comedy, a Sex Duties Unit, vagy a The Midas Touch.
Az ázsiai mozi talán legnehezebben emészthető, számomra mégis legkedvesebb darabjai mindig a szigetországból érkeznek. Nincs ez másképp most sem, ráadásul náluk vannak talán leginkább elcsúszva a DVD/BR megjelenések a mozis bemutatókhoz képest, így egyelőre nagyon kevés idei filmjük hozzáférhető. Ami biztos, hogy mostanában nagyon rákaptak a misztikus thrillerekre, köszönhetően a szorgos detektívregény-íróknak. Higashino Keigo, Kiuchi Kazuhiro, Shudo Urio, Abiko Takemaru, Arikawa Hiro neve errefelé teljesen ismeretlen, arrafelé viszont versengenek a regényeik és mangáik megfilmesítési jogaiért. Ennek a vonulatnak az eredménye a Kankin Tantei, amiben egy szexi lányka és egy gátlásos fickó egyenlőtlen(?), de nagyon szórakoztató párbaja zajlik nyomozás közben, a Platinum Data, amiben a genetikát igyekeznek a bűnüldözés szolgálatába állítani, a The Brain Man, ami a pszichiáterek munkáját illeti kőkemény kritikával, a Library Wars, amiben a központi cenzúra ellen felfegyverzett könyvtárak harcolnak, illetve Miike Takashi Shield of Straw-ja, amiben a rendőrség legjobbjai kapnak kegyetlen leckét, miközben egy gyilkost szállítanak át Fukuokából Tokióba. Ezeken kívül évről-évre kitermelődnek a komolyabb hangvételű, vagy éppen keserédes drámák is, az idei felhozatalból a jobbak közé tartozik az A Story of Yonosuke, a Minasan, sayonara!, a The Great Passage és a The Last Chance: Diary of the Comedians.
A legtöbb potenciállal rendelkező és leggyorsabban fejlődő filmipar egyértelműen Kínában van. Fura módon a fejlődés gátja a többi országgal szemben nem a pénzhiány, hanem a cenzúra és a korhatár besorolás hiánya, ami miatt néhány műfaj (pl. horror) kis túlzással nem létezik arrafelé. Vannak viszont "népnevelőnek" szánt sztorik szép számmal, meg többségében sekélyes romantikus történetek. Ezek közül nekem azok tetszenek, amik az ottani vadkapitalizmust állítják pellengérre, már-már szájbarágósan a néző képébe tolva, hogy a pénz nem mindig boldogít. Ezt mutatja be, az amerikai középosztály életterét pokolként láttatva a Finding Mr. Right, aminek nem véletlenül színhelye Seattle, illetőleg az A Young Girl's Destiny, amiben egy tévésnek készülő lány kerül válaszút elé két világ között. Mindezeknek tökéletes ellenpéldája Zhang Ziyi igencsak "amerikaiasra" sikeredett bohóckodása a My Lucky Starban, ami a James Bond jellegű mozik paródiája.
Az egykoron vezető ázsiai filmhatalom mára teljesen beleszürkült a "koreai hullámnak" nevezett tömegtermelésbe. Irdatlan mennyiségű, főként női rajongót szereztek mind a "tökegyforma" popzenéikkel, mind a főként romantikus tévésorozataikkal. Ezek mellett viszont a filmjeik teljesen háttérbe szorultak, bár ez annak is köszönhető, hogy a többségüket érthetetlen okokból angol felirat nélkül adták ki. Őszintén szólva szinte egyáltalán nem követem már őket, a legtöbb filmjük a poszternél elbukik, ránézésre is teljesen érdektelennek tűnnek. Összesen négy 2013-as produkciót láttam tőlük, egyik sem igazán említésre méltó. A maga műfajában amúgy nem rossz Very Ordinary Couple-ra a női főszereplő (Kim Min-hie) miatt került sor, a Secretly Greatly állítólag az egyik legsikeresebb mozi volt idén arrafelé annak ellenére, hogy borzasztó unalmas. Hasonló okokból lett a legnagyobb csalódás a The Berlin File, egyedül az egyébként nem túl eredeti Killer Toon horrorba oltott pszichothriller percei voltak csak szórakoztatóak. Valaki látott jó idei koreai filmet?
Állok a Vista mozi előtt és nézem a hatalmas neontáblát. Éjfél után három perccel le is kapcsolják: az utcán néhány csendben didergő ember rugdossa idegesen nevetgélve a cigicsikkeket a tizenkét fokos melegben. Vérzik a szívem és próbálom valahogy összerakni az elmúlt három órát, valami értelmet vagy magyarázatot találni az egészre.
A Wall Street farkasában azonban eredendően tőzsdeügynökök vannak. Kereskedők. És az elmúlt lassan hat év fényében ez az egykor valamennyire tisztelt, de mindenképpen irigyelt szakma más megvilágításba került. Hogyan - tettem fel magamnak a kérdést - hogyan fogok tudni nem hogy drukkolni, de egyáltalán együtt érezni olyanokkal, akik konkrétan összeomlasztották a világ pénzügyi rendszereit? Akiknek a mohósága, cinikus viselkedése vezetett ahhoz hogy egy kisebb európai országnyi ember szó szerint az utcára került - és itt most tegyük jótékony zárójelbe a “személyes felelősség” kérdését. A válasz egyszerű: Terence Winter - akinek kilencvenes évekbeli Xena, a harcos hercegnőben elkövetett tetteit most már végleg zárójelbe tehetjük - és maga Martin Scorsese ugyanazzal a stílussal, eleganciával, a “hiteltelen narrátor” hitelességével, bántóan őszinte és irigylésre méltóan barokkos történetfűzésével A Wall Street farkasa egy lendületesebb hullám gyengédségével bevon Jordan Belfort világába, amely Matthew McConaughey-val kezdődik és Kyle Chandlerrel végződik. És mintha egy perc sem múlt volna el 1996 óta.
Késő van, a város zaja távol és egyedül vagyok, tudván mindazt, amit szerintem mindenki tud: eljő 2014 és A Wall Street farkasa szart sem fog nyerni. És nézem és elképzelem ahogy Joe Pesci játssza Belfort. Vagy Ray Liotta. Vagy DeNiro. És ugyanúgy szép, DiCaprio egyenrangú Ace Rothsteinnel. Jó könyv, jó színészek jó rendezés. Az év filmje “hands down” és leszarom a toplistákat. A Wall Street farkasa talán lehet, hogy ugyanúgy kultfilm lesz, mint ahogy alapfilm nekünk a Casino meg a Nagymenők - hogy fiatalon megpróbáljuk utánozni, majd idősebb korunkban rájöjjünk hogy mennyire kis buták is voltunk amikor nem vettük észre a vagy ötezer különböző helyről előbugyogó, lézerpontos leírását nemcsak a beszívás gyönyöreinek, de a józanság kínjainak, és ennek az egésznek, amit ostoba kifejezéssel függésnek nevezünk. És persze ott van a mindenen átgyalogoló gazemberség, ahol az első gyenge, barátunkat-harcostársunkat megmenteni akaró gesztust azonnal lerombolja a gyarlóság, az emberi gyengeség és a saját seggünk védelme. Olyan gyönyörű hogy az már gyűlöletes.
A vakító napsütésben gyönyörűen ragyogó, makulátlanul tisztán tartott, a legprecízebb feng-shui alapján berendezkedett utópisztikus városok láttán valahogy úgy van vele az ember, mint Józsi bácsi, miután megnézte a Csillagok háborúját: nem hiszi el. Szép, szép, de zsigeri szinten bujkál bennünk egy megfoghatatlan érzés, ami nem enged a minden földi jóval kecsegtető csábításnak. Biztos találkozott már mindenki azzal a bizonyos sci-fi alapvetésnek számító felütéssel, amikor a főhős idilli élete és az ezt biztosító paradicsomi körülmények egyszeriben felborulnak, mert kiderül, hogy valami mégis bűzlik, még sincs minden akkora rendben, és elindulunk egy legtöbbször izgalmas felfedezőútra, hogy rájöjjünk, már megint a hataloméhes, korrupt ember kavarja a lecsót a felszín alatt. A 2011-es év egyik különleges animéje, a No.6 szintén ennek a toposznak terít meg, ám a sötét jövőképes, mátrixos, összesküvéses, titok-a-titokban menüsort nem átall megbolondítani némi homoszexualitással, moralizálással, példabeszéddel és ingujjból előhúzott Gaia-messiással.
Egy viharos estén aztán örökre felborul eddigi élete, mert menedéket biztosít egy szökött fegyenc fiúnak, Nezuminek (a neve azt jelenti: Patkány). Nezumi karján lőtt seb, szemében vadság csillog, Shion mégis baráti jobbot nyújt neki – aminek egyenes következménye, hogy a mindent látó Nagy Testvér másnap már lakoltatja is ki a kis családot. Shiont kizárják az iskolából, parkőrként kap állást, anyja pékséget nyit a zsúfolt, teljesen átlagos Elveszett Városnak csúfolt körzetben. Négy év telik el így, aztán egy napon Shion és kollégája egy feketére aszott hullát találnak a parkban, majd a kolléga rövid időn belül csatlakozik a fonnyadtak klubjához, Shion szeme láttára aszalódva feketére, a procedúra végén pedig egy büdös nagy darázs fúrja ki magát a szerencsétlen nyakából. Shiont gyilkosság vádjával a helyi Men in Black a javítóintézetbe szállítaná, ahonnan még senki nem került elő élve, csakhogy az odavezető úton a daliássá serdült Nezumi megmenti, és a falak külső tövében deszkákból és hullámpalákból ácsolt söpredékvárosba viszi, ahol szabadon élheti áram- és központi fűtésmentes életét. Anyja azonban továbbra is a sötét végzet ígéretét hordozó város „foglya”, Nezumi pedig titokzatos múltjából kifolyólag letett esküjének él, miszerint a földdel teszi egyenlővé a Hatos Zónát.
A kötetek közti egy év nem kevés idő, pláne ennyi rész esetén, így valószínűnek tartom, hogy a regények különálló részei más és más hangulatot, mondandót tükröznek, ennek eredményeképp a viszonylag rövid futamidejű anime egyes epizódjai már éles kontúrok mentén különülnek el. A 11 rész – sok más animével ellentétben, pl.: Angel Beatz! – pont elég a két, egymás felé talán-talán gyengéd érzelmekkel viseltető számkivetett srác sztorijának elmesélésére, sőt, meg merem kockáztatni, tízbe is belefért volna. Alapvetően jó a cselekményt a karakterfejlődéssel és a szappanoperás világbemutatással felváltva előtérbe helyező felépítés, bár a darazsas mystery plotot a tél beköszöntére hivatkozva parkolópályára tenni, még ha szükséges is, nagyon átlátható trükk. A sorozat közepén felesleges jelenetek követik egymást, amikben röhejes erőfitogtatáson és a Nezumi karakterét körbevevő titokzatosság unalmas és érdektelen sulykolásán kívül érdemi dolog alig történik. Az utolsó két rész deus ex machina-szerű feloldása, a világot megrengető események kvázi hirtelenszerűsége, illetve eme kettőnek a nem kellőképpen, sőt, pongyola módon történt megágyazása hagyott bennem némi elégedetlenséget.
A No.6 nem csupán ezzel tett próbára. Mivel nem szeretem idő előtt ellőni a poént, ezért bármit nézek meg, a lehető legkevesebbet olvasok el róla előtte. A sorozat kellemes sci-fi alapjába sok minden belefér, és habár nem tiltakozom a shounen ai-k ellen (boy’s love – férfiak közötti romantikus kapcsolat bemutatása; félreértések elkerülése végett: nem pornó, nem öncélú, épp ellenkezőleg, romantikus és érthető módon felépített vonzalmak állnak a középpontban, a fiatal nők zabálják Japánban), azért meglepetésként ért, amikor Shion és Nezumi olyan pillantásokat váltott, vagy épp egymás haját simogatták. Hozzátenném, túlzásba ezt sem vitték, szépen belesimul a történetbe, sőt, Nezumi részéről motivációként szolgál, így aztán a sztorit is előrelendíti.
Los Angeles, ’40-es évek, zsaruk, gengszterek, veszélyes nők és hullák. Ennél több nekem nem is kell felütésnek, hogy azonnal akarjam. Konkrétabban: felnőtteknek szóló, az idézett zeitgeist mocskába könyékig túró drámasorozat egy kábelcsatornánál, Frank Darabonttól? Olyasvalakinek, mint én (fő ismertetőjele: sucker for noir) ez egy olyannyira nedves álom, hogy szinte bele lehet fulladni a gyönyörbe. A hasonló témájú (és hasonló, sőt, adott esetben azonos karakterekkel teli) Gengszterosztag alkotói mindenestül eltöketlenkedték a dolgot, de semmi gond, itt a Mob City, és első évadjának hat része egy csodálatos neo-noir virágzás kezdete. Kellett volna, hogy legyen.
Ezeknek a remek karaktereknek csak egy-két villanás jut, egyébként potenciáljuk kihasználatlan marad, mert a cselekmény inkább a fafejű Teage-et követi, ahogy a szintén csak mérsékelten meggyőző femme fatale-t, egykori feleségét (Alexa Davalos) próbálja kívül tartani a tűzvonalból. A sztori a kelleténél jóval ráérősebben építkezik, és csak a végén válik világossá, hogy a sok-sok mellékszál azért lóg a levegőben, mert ez a hat rész egy prológus egy hosszabb sorozathoz, ami már valószínűleg sosem fog elkészülni. Valahol kár, mert a négy és fél óra elteltével kialakul egy komplex szituáció, amiben burjánzanak a lehetőségek, másrészt viszont a baj messze nem csak az érdektelen főhőssel és a felvezetés-jelleggel van. 
Aki kicsit jobban belegondol a hidegháború fegyverkezési agyrémébe, Amerika és a Szovjetunió többszörös világpusztításra elegendő nukleáris arzenállal való faszméricskélésébe, az előbb-utóbb eljut arra a pontra, ahol csodálkozik, hogy életben van, vagy, hogy megszületett, illetve, hogy egyáltalán még mindig létezik az emberi civilizáció. Csak egy dolog: a ’60-as évek elejétől a Fal leomlásáig az amerikai légierő tömegpusztító fegyverekkel felszerelt bombázóinak egy része folyamatosan a levegőben volt, fix pontok közt repkedve oda-vissza, hogy minél előbb le tudják radírozni a térképről a ruszkikat, ha a helyzet úgy kívánja. Utána persze visszatérniük se lett volna hova, de az másodlagos volt.
Aztán jön a hidegzuhany: egy ostoba műszaki hiba miatt egy bombázóraj téves parancsot kapott Moszkva megtámadására. A rádiókapcsolat nem él, a gépeket ezért nem lehet visszahívni. Vadászrepülőket küldenek utánuk, hogy lelőjék őket, de hiába, már túl messze járnak. Az elnök felhívja Moszkvát, és az amerikaiak a szovjetekkel karöltve próbálják megakadályozni a katasztrófát - ám egyre inkább úgy tűnik, hogy ez csak egy végzetes döntés meghozatalával lehetséges.
A háborúnak már kutyái sincsenek, csak gépei, amik hidegen, ridegen, szenvtelenül kattognak, teszik, amire programozták őket, és nem gondolkodnak, nem mérlegelnek. Az emberi tényezőt, mindazt, ami képes lenne morális szempontból tekinteni a helyzetre, ami a gomb lenyomása előtt eljuthatna a „várjunk, hiszen ez őrültség” következtetésre, kihúzták az egyenletből. A történelem legképtelenebb abszurduma: a világot a béke és az életben maradás nevében embertelenítik el, majd csodálkoznak, hogy emóciók és humán kontroll nélkül az egész bolygó gyorspályán száguld a pokolba. Veszettül vicces lenne, ha nem volna olyan átkozottul félelmetes – és ha nem vonatkozna a mai világra is, évtizedekkel a hidegháború vége után. 
Mi történik, ha a nem éppen túláradó emberszeretetéről híres Stanley Kubrick vígjáték (pontosabban: szatíra) rendezésére adja a fejét? Apokalipszis, természetesen. A rendező leginkább egész stábját próbára tevő maximalizmusával, végletes perfekcionizmusával jellemezhető, véletlenül sem a humor jut eszünkbe róla. Félreértés ne essék: a Dr. Strangelove... sem a néző (gomba)felhőtlen szórakoztatását tűzi célul maga elé, témája az orosz-amerikai atomfegyverkezési verseny, ami ugye körülbelül annyira vicces, mint egy perforált vakbél. Hála az égnek, hogy a film nem napjainkban játszódik, megnyugodhatunk, hogy az emberi butaság, önzés és rosszindulat ma már semmiféleképpen nem vezethet olyan eredményre, amit itt láthatunk. Ja nem, bocs, persze, hogy a film aktuálisabb, mint valaha.
A Peter George Red Alert című regényén alapuló film csak első látásra lóg ki Kubrick rendezői életművéből. Bár sem előtte, sem pedig a Dr. Strangelove után nem volt jellemző rá az egyértelmű, idézőjelektől mentes humorizálás, alkotói világától korántsem idegen a közeg. A Mechanikus Narancs felgyorsított szexjelenete, brutalitásában is abszurd erőszak-ábrázolása, vagy az Acéllövedék Hartman őrmesterének monológjai egyaránt tartalmaznak komikus elemeket. Nála az egész emberi létezés egy rossz vicc, kellemetlen geg, nem mókás, inkább kínosan nevetséges. A nézőt gyakran feszélyezi éleslátása, a kíméletlenség, ahogy saját gyarlóságainkkal szembesít minket. Kubrick sohasem okít, nincsenek nevelői szándékai, egyszerűen a végletekig facsar létező, félelmetesen valódi, taszítóan emberi tulajdonságokat. Tökéletesen bevilágítja a borzalmak helyszíneit, precíz képkivágásokba rendezi a káoszt, amit gyakran szemére is vetnek kritikusai, mondván: elidegeníti közönségét, távolságot tart a befogadóktól, filmjeit inkább tisztelni lehet, szeretni nem. Az elidegenítés valóban eszköztárának szerves részét képezi, de nem nehezíti, inkább segíti a befogadást: a teátrális beállítások, a hétköznapi értelemben vett életszerűségtől elrugaszkodó, felfokozott színészi játék egy pillanatra sem feledtetik, hogy filmet nézünk, így műalkotásként tekinthetünk tablóira, fikcióként kezelhetjük legrettenetesebb látomásait is. A valóság soha nem lesz olyan esztétikus, szépen komponált és kidolgozott, mint egy Kubrick-film. És ezt vegyétek dicséretnek.
A szereplőgárda Sellers parádéján felül is tartogat meglepetéseket: az általában méltóságteljes, higgadt férfiakat alakító George C. Scott itt grimaszoló, szünet nélkül rágózó, vadul gesztikuláló eszement, túlpörgetett játékával (amire Kubrick állítólag komoly viták árán vette rá) csaknem ellopja a show-t. Sterling Hayden teljes komolysággal előadott eszmefuttatásai az emberi testnedvek fontosságáról (melyre a komcsiknak, mint nem-embereknek nincs szükségük) hátborzongatóan viccesek, de a mellékszerepekben is emlékezetes alakításokkal találkozhatunk, különösen a Guano(!) ezredest alakító Keenan Wynn, és az emblematikus cowboymutatványt prezentáló Slim Pickens kiemelkedőek. A belsőknél a dialógusokat nem szakítják meg gyors vágások, így néha olyan érzésünk lehet, mintha egy nagyon professzionális színházi közvetítést néznénk, ami, tekintetbe véve a kiváló színészi munkát, kifejezetten élvezetes.
Eddig sem volt kétséges számomra, hogy a jobb híján "Sors"-ként emlegethető, kifürkészhetetlen felsőbb hatalom gyakran úgy viselkedik, mint egy rosszindulatú, kegyetlen szarházi, az utóbbi évek talán legsokkolóbb színészhalála, Paul Walker végzetes balesete azonban még így is fejlövésszerű élményként hatott. Hogy miért történt, fejtegetni felesleges, csak kurva nagyokat káromkodni lehet, választ találni nem. Kétségtelen, hogy az akciófilmek között nehezen találni minőségibb szórakozást a Halálos iramban sorozat epizódjainál, melyek sikerében a színész karakterének kiemelkedő érdemei vannak, Walker pedig manírok nélküli, erőteljes jelenlétével képes volt működőképessé varázsolni alacsonyabb költségvetésű, kevésbé sikerült munkákat is. Fizikai adottságai alapján a fantáziátlan hollywoodi szereposztók kizárólag szépfiúszerepekre kárhoztatták, amit láthatóan nem nagyon bánt: kevés nála szerényebb, a sikert a megfelelő helyi értéken kezelni képes sztár dolgozott manapság az álomgyárban. Az Hours megítélésénél nyilván kivonhatatlan a képletből a tragédia ténye, de ez a film bizony minden gyász, szomorúságérzet hiányában is könnyedén megállná a helyét bármilyen értékelésnél.
Ez pedig Walker pontosan, precízen megoldott szerepformálásának, szimpatikus személyiségének köszönhető. Minden erőfeszítés nélkül tartja fogva figyelmünket, a teátrális gesztusokat ügyesen elkerülve játszik még az olyan, erősen rizikós jelenetekben is, mint a feleség halálhírének tudomásul vétele, vagy a kisdedhez intézett monológok elővezetése. A film témájából adódóan alakítása könnyen sziruposságba fordulhatna, a színész jó ízlésének köszönhetjük, hogy ez végül nem következik be. Mikor pedig könnyes szemmel felteszi magának a "Miért kellett megtörténnie" kérdést, garantálom, hogy magatokban ti is megkérdezitek. Kétségkívül szép, elegáns munka, olyasmi, amit a színész emléke megérdemel.
Hugh Jackman után most Andrew Garfield borzolgatja a rajongói kedélyeket, mondván, hogy három PÓKEMBER-filmre írt alá, és onnantól nem érdekli a dolog. Marc Webb is trilógiáról beszél, szóval a negyedik részhez lehet, hogy majd kereshet a Sony új színészt és rendezőt. Vagy sok nullát írnak a csekkfüzetbe. Vagy rebootolják az egészet megint.
Samuel L. Jackson szerepet kaphat a Warner új TARZAN adaptációjában, Alexander Skarsgard és Christoph Waltz mellett.
Cataclysm: Ultimate Comics Spider-Man #2
Nagyon érdemes szétnézni a független képregényszerzők soraiban, mert számos gyöngyszemre lelhetünk, különösen ha az egyébként rajzfilmeket sztoribórdozó (mint a Generator Rex vagy Ben 10) animátor szabadidejében kedvtelésből és szerelemből képregényt készít. Ez még kis hazánkban is megtörténhet, de minálunk ritkán teszik közzé a Comixology Submit szekciójában a művüket (pedig igazán megtehetnék). A szinte csak digitális terjesztésben létező (a szerzőtől személyesen megrendelhető a limitált számú papírváltozat) graphic novel mintha Doug TenNapel és a Pixar animációs filmek szerelemgyereke lenne: 377 oldalnyi, fekete-fehér, kihúzás nélküli, de nem szétmosódott ceruzarajz, rajzfilmszerű karakterekkel, de nagyszerű dialógusokkal, finom humorral és érzelmeket ébreszteni képes sztorival. A főszereplő, Jill McKay, akárha a Toy Story Jessie-jének felnőtt, öntudatos és szexi változata lenne, aki bikiniben és szörfdeszkával járja az 1800-as évek amerikai határvidékét. Itt találkozik Roddal, egy kisfiúval, aki természetesen segítségre szorul, mert egy próféciának köszönhetően rendkívül rosszarcú gazemberek üldözik. Jill nyilvánvalóan a szárnyai alá veszi a srácot, szembeszáll az üldözőkkel és megkapunk mindent, amit egy tisztességes westerntől elvárunk: kocsmai verekedés, halálos hajsza, pisztolypárbaj. Az egész történet végtelenül dinamikus és friss hatást kelt, ami nem véletlen, mert mégiscsak egy storyboard artist műve: az oldalak sok panelt használnak, az arcok kifejezőek, a szereplők szinte élő időben mozognak. A kötet nagyszerűen szórakoztat izzadt erőlködés nélkül, könnyedén és még csak a világot sem kell megmenteni hozzá, csupán egy kisfiút. Úgy kell ez a valódi iparágként nagyüzemben szállító amerikai képregénypiac miliőjében, mint egy falat kenyér. (Nagy Krisztián)
Hosszú évek teltek el úgy, hogy Deadpool karakterével a Marvel képtelen volt piacra dobni egy jó, de még csak nem is, hogy jó, hanem egyáltalán viszonylag korrekt, sőt, konkrétan nemszar sorozatot. Volt nem egy író, aki más címekben, remekül írta őt vendégszerepekben (csak egy példa: Rick Remender az X-Force-ban), de a 2000-es évekbeli saját szériái borzalmasak voltak. A tavaly elstartolt Marvel NOW! végre gyógyírt jelentett erre (is). A komikus Brian Posehn és Gerry Duggan szériájánál fergetegesebb kevés van jelenleg az amerikai képregénypiacon (ha van egyáltalán). Posehnék már anno a halott elnökös agylövésükkel minden visszafogottságot agyonvertek, felnégyeltek és kilőttek a világűrbe a Nap felé, és a történeteik azóta is bődületesen vicces (és véres és politikailag maximálisan inkorrekt és tisztességtelen és illetlen), teljesen elszállt, fék nélküli gyorsvonatként robogó őrületek. A legutóbbi sztori, Rozsomák és Amerika Kapitány mellékszereplésével kivételesen éppen komolyabb volt, sőt egészen tragikus húrokat pengetett. Szegény Deadpool most annyira kivan, hogy nem is hajlandó elmesélni legújabb történetét, úgyhogy egy régi, de „nyomtatásba anno nem került” 1968-as wakandai kalanddal szúrja ki a szemünket. Posehn és Duggan ebben az egyrészes sztoriban, amiben nemhogy kontinuitással, de még csak a karakter saját szálának továbbvivésével sem kell foglalkozniuk, a szokottnál is jobban elengedik magukat: totális agyrém az egész szám, időutazással, dinoszauruszokkal, sárkánnyal, Asgarddal, a Figyelővel, a Negatív Zónával, a Lénnyel… még tudnám folytatni, de szerintem kapizsgálod. Röviden, az írók belehajigáltak a 20. számba minden vad ötletet, ami egy végigszívott/ivott hétvégén eszükbe jutott, és nem is ez a csoda, hanem az, hogy tudják konzisztensen tálalni, már amennyire a konzisztenciát egy ilyen tébolyodott szuperhős-paródia (mert ez az) egyáltalán megköveteli (nem akarok semmit lelőni, de azon, ahogy Deadpool élcelődik Odin Kirby-féle ábrázolásán, jó egy percig röhögtem). A rajzok nagyszerűek, természetesen a ’60-as évek végi stílust mímelik, igen szórakoztatóan. (Rusznyák Csaba)
Bevallom töredelmesen, hogy a Fables lelkes olvasói közül valahol a 115. számnál koptam ki, ahogy Willingham narratívája egyre csapongóbbá és töredezetté vált és bár így is voltak benne jó momentumok, az első 75 füzet céltudatos és több meglepetést okozó történetvezetését nem tudták újra elérni. Számtalanszor felemlegettük és maga Fabletown atyja is többször elismerte, hogy a Birodalom széthullásáig tervezte eredetileg a cselekményt, melyre Gepetto a Fabletown-i Egyezmény aláírásával tett pontot. Ami ezután történt, jobb, ha jótékony homály fedi, mint a Literals/Jack of Fables/Fables crossovert. Időnként rá-ránéztem a mi szürke és veszélyes világunkba szakadt mesehősök kalandjaira, de sem Cinderella James Bond utánérzésű kémtörténetei (Cinderella: From Fabletown with Love, Cinderella: Fables Are Forever), sem a hercegnőket középpontba helyező spin-off sorozata (Fairest) nem fogott meg. Amikor azonban felröppentek az első hírek arról, hogy a Fables befejeződik a 150. részével, szép takarosan lezárva az éppen folyó sztoriszálakat, már sejtettem, hogy Willingham valami nagy dobásra készül. Azóta megjelent egy Fables enciklopédia alaposan megtömve a szerzők személyes kommentárjaival, valamint a sorban a harmadik graphic novel (ha a Peter & Max című, valóban illusztrált regényt nem számítjuk – mind tudjuk a különbséget, ugye), a Fairest In All the Land. Ez utóbbi, karöltve az enciklopédia rendkívül erős nosztalgiahullámokat vető tartalmával visszaadta a korábbi lelkesedést, így jó eséllyel ott leszek, amikor a Fables univerzum főszereplői végleg révbe érnek. Mert mit is kapunk a kizárólag keménykötésben megjelenő Fairest In All the Land-től? Először is egy kerek, önmagában is élvezhető történetet, egy a gyökerekhez visszatérő murder mystery-t, melyben szinte az összes lényeges szereplő megfordul. Ezúttal is keretes a szerkezet (szó szerint, hiszen egy mágikus tükör interpretálásában halljuk), mint a 1001 Nights of Snowfall-ban, és 31 fejezetben és 10 napban meséli el a titokzatos sorozatgyilkos utáni hajszát, aki a hetedhét határ legszebb (azaz: fairest in all the land) királylányait szenderíti jobblétre változatos módszerekkel. Hab a tortán, hogy a kötetet 23 tehetséges rajzoló illusztrálta, akik egymást váltva jegyzik a fejezeteket, ám ez egyáltalán nem válik a képregény kárára, sőt: a kaleidoszkópszerű hatás egységes egésszé áll össze. Vélhetőleg elfogult vagyok, de nekem egyébként is gyengém az antológia jellegű megjelenítés. Egy szó, mint száz, valószínűleg nem csak bennem fog lobot vetni a lelkesedés kötet hatására és akkor még nem is beszéltünk a Telltale-féle videojátékfeldolgozásról, ami csak olaj a tűzre. Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy a Fables univerzum emelt fővel, méltósággal fog levonulni a színpadról, remélhetőleg tapsvihartól és tűzijátéktól övezve. Nagy remények, kívánom, hogy Willingham éljen is velük. (Nagy Krisztián)
Ahogy azt manapság szokás: egyik eventből azonnal ugrunk a következőbe. Épphogy véget ért Jonathan Hickman Infinityje, annak következményeivel már veszi is fel a fonalat Matt Fraction. Élből azt akartam írni, hogy sajnos Fraction nem egy Hickman, de aztán eszembe jutott, hogy ő írja a Hawkeye-t, úgyhogy inkább máshogy fogalmazok: nem könnyű összeegyeztetni, hogy ezt az új crossovert is az említett utóbbi, hihetetlenül vagány és szórakoztató sorozat írója jegyzi. A 30 oldalas Inhumanity lassú, nehézkes, hosszú, erőltetett és érdektelen – főleg, ha az Infinityhez hasonlítjuk, ami remek ötletekkel, szédületes tempóban adta elő monumentális űroperáját. Thanos Föld elleni rohamának egyik legfontosabb következménye, hogy Black Bolt, az inhumanok királya felrobbantott egy globális hatású terrigen bombát, ami az emberiség soraiban tudtuk nélkül lappangó honfitársait juttatja el az evolúció következő szintjére. Ennek sajnálatos mellékhatása a New York fölött lebegő Attilan romhalmazzá robbanása volt. Az Inhumanityben az ezek hatására picit megtébolyodott és nagyon zabos Karnakot lekapcsolják a Bosszú Angyalai, akiknek aztán elmeséli az inhumanok történetét, és hogy valami nagyon csúnya, rossz és nagy dolog fog nemsokára bekövetkezni. Aztán kinyírja magát. Szóval, az egész füzet egy hosszú, elnyújtott, nyögvenyelős, hatásvadász és üres felvezetése egy szörnyű konfliktusnak, amiről csak annyit tudunk meg, hogy szörnyű. Hűha, mi lesz most, rezzennénk össze, ha nem jönnének-mennének ilyen fenyegetések havonta tízszer a Marvel univerzumában. Azt még csak-csak megértem, hogy az inhumán történelemórát valahogy be kellett iktatni a sztoriba, mert még a rendszeres Marvel-olvasók sem feltétlenül vannak tisztában ezeknek a karaktereknek a hátterével, de legalább a füzet többi részében történhetett volna valami. Coipel rajzai szépek mint mindig (Yu és Weawer a flashback-jeleneteket rajzolták), de ez még kevés. Mindegy, gondolom, túl nagy kérés lett volna, hogy egy év alatt rögtön két remek crossover startoljon el a Marvelnél. (Rusznyák Csaba)-(Digital)-(Nahga-Empire)-11.jpg)
A kizárólag irodalmi adaptációkat rendező Jack Clayton 1983-ban, utolsó előtti filmjével másodjára nyúlt a fantasztikumhoz, ha pedig megengedőek vagyunk, és 
A Gonosz lélek... csodásan indul: ahogy James Horner drámai zenéje mellett az eleinte ördögfejnek tűnő, amorf ábra átalakul a főcímmé, majd az éjszakából kizötyögő, démoni vonat megállíthatatlanul közeledni kezd felénk, jogos elvárással dörzsölhetjük tenyerünket, hogy itt valami grandiózus, rejtélyes színjátéknak leszünk nemsokára szemtanúi. A biztató jelek egyre csak szaporodnak, a hétköznapi valóságában is leendő csodákat sejtető kisváros az eredeti regényből átmentett aláfestő szöveggel dúsított bemutatása és személyközi viszonyainak feltérképezése lenyűgöző. Alig várjuk, hogy a mikrovilág aprólékosan felvázolt térképén végre kibontakozzon a konfliktus. Aztán beindul a voltaképpeni cselekmény, mi meg amúgy istenesen pofára esünk.
A Gonosz lélek... nem kifejezetten rossz, de határozottan túl sokat markol. Míg a legtöbb regény megfilmesítésénél általában az a gond, hogy bántóan leegyszerűsíti az eredetit, itt pont a fordítottja történt: Bradbury és Clayton megpróbáltak mindent belepakolni, amiről azt gondolták, hogy a történet velejét adja, ám ez sziszifuszi vállalkozásnak bizonyult. Talán célravezetőbb lett volna megnyesegetni az alapokat, és egy közvetlenebb, sűrűbb, felőlem akár butább értelmezéssel előállni, mert bár úgy a történetnek több értékes darabja maradt volna a vágóasztalon, de a végeredmény kompaktabb és élvezhetőbb lenne. Egyszerűen hiányzik az a bizonyos központi, vörös szál, így a Gonosz lélek közeleg nem több egy célkitűzéseiben rokonszenves, ám megvalósításában fölöslegesen túlrajzolt illusztrációnál.
Piperkőc, de brutális módszerekkel dolgozó káosznácik. Fegyvertenyésztők, akik a kilőtt lövedékeket tojásként használva nevelgetik automata gépfegyvereiket. A várost, mint létező szerves lényt szolgáló és időnként kihasználó londomanták. A mozgás nélküli mozgás hitét valló krakenhívők. Szektagyűjtők, akik tudják, hogy az igazság odaát van, és mint bélyeget, rendezgetik albumaikba annak mozaikjait. Mnemophylaxok, az emlékezet angyalai, amik maguk a megtestesült múlt. Életre kelő számítógépes rendszer, ami az internetről tanul meg varázsolni. Narancssárga lepelbe öltözött Jézusbuddhisták, iPodban lakozó és zenével táplálkozó védőszellem, embereket papírlapként összehajtogató origamiművész, szemétből mitológiai lényeket formázó szörnykondások, sztrájkoló famulusok, és a mágiát fortélylásnak nevező, a világvégét váró megannyi eretnek szekta. Ezek a furcsaságok csak töredékei a China Miéville 2010-ben megjelent regényében előforduló varázslatos világnak, amiben jóféle urbánus fantasy módjára bontakozik ki képzeletbeli szemünk előtt az átlagember számára rejtve maradó mágikus London. Miéville-től megszokhattuk már, hogy irtózik a hagyományostól, elég csak beleolvasni a Perdido utca, végállomás című regénykolosszusába, ami tulajdonképpen egy fantasztikus útikönyv. A Kraken esetén nincs szó világteremtésről, a szó megszokott értelmében legalábbis, mivel szinte minden oldalára jut egy elképesztő ötlet (átlagolva persze), ami kiforgatja, újrafűszerezi, átszínezi, vagy éppen újraértelmezi mindazt, amit mi csupán rutinos vállvonással hétköznapinak nevezünk. A Kraken az első betűjétől kezdve az utolsóig egy bámulatos ötletlavina. Mit lavina, cunami!
A Gyűrűk Ura (könyv és film) rajongójaként pocsék érzés volt ülni tavaly az első Hobbit-filmen, és rohadtul unatkozni. Mindenki ismeri az érzést, amikor akarja, nagyon-nagyon akarja, hogy valami jó legyen, és egy ideig még sikeresen be is beszéli magának, hogy tényleg az. Ebből a „jó ez, jó ez” bárgyúságból nagyjából akkor zökkentem ki először, amikor az órámra néztem (eleve rossz jel), és eszembe jutott, hogy a sokkal hosszabb, szerteágazóbb és nagyobb Gyűrűk Ura (LOTR) adaptációjában Frodóék ilyenkor már rég a gyűrűlidércek elől menekültek, ezek a törpök itt meg még mindig csak két pofára zabálnak. Úgyhogy amikor muszájból (az egy dolog, hogy írni kell róla, de mégiscsak szeretem Tolkient, a fenébe is) elmentem a második rész, a Smaug pusztasága vetítésére, komolyan fontolgattam, hogy viszek magammal kispárnát. Ennek a kísértésnek végül heroikusan ellenálltam.
A Smaug pusztaságának minden beállítása, minden zenei hangja, minden pillanata attól az erőlködéstől izzad, hogy hozzáigazítsák az amúgy jóval egyszerűbb, naivabb sztorit a LOTR grandiózusságához. Jackson kesztyű nélkül veri és veri és veri bele a néző fejébe a mocskosul nagy monumentalitást, amihez Tolkien meséje még a dol gulduri szállal együtt sem tud (és nem is akar) felnőni. Ha legalább maga a sztori nem lenne kínosan széthúzva, elnyújtva, felkoncolva ennek a megalomániának az oltárán, vagyis végig, és nem csak eleinte vinné a lendület, és maximálisan működne a fantasy varázsa, akkor talán el lehetne feledkezni arról a mesterkéltségről, ami az egészet belengi. De olyan ember még nem született, aki meg tudna győzni róla, hogy egy 250 oldalas regényt – akárhány mellékszálat és karaktert adnak is hozzá – kilenc kibaszott órában kell elmesélni. 
A horrorfilmek remake-folytatás-prequel sújtotta univerzumában nem vagyunk elkényeztetve friss ötletekkel, így általában megelégszünk annyival, ha az elénk kerülő mű legalább saját szabályaihoz ragaszkodik, választott rendszerén belül működőképes, nem mond ellent önnön logikájának. Érthetőbben fogalmazva: ha egy slasherben nagymellű tinilányokat mészárolnak, felesleges siránkozni, hányszor láttunk már hasonlót, mikor egy szellemházas történetben hirtelen kialszanak a fények, kötözködés felróni, hogy számítottunk rá, egy valamirevaló zombifilm elmaradhatatlan kelléke a társadalomkritika, a misztikus thrillerekben pedig már-már alapkövetelmény, hogy a főhős valójában végig halott. Számtalanszor temették a műfajt, hogy aztán újra és újra kihantolhassa magát, esetleg figyelmeztetés nélkül törje ránk a kriptaajtót. Mindig lesznek alkotók, akik onnan közelítenek témájuk felé, ahol más még nem járt, és olyan ecsettel kenik vászonra a rettenetet, amit senki nem használt előttük. Filmnézés közben annak is megvan a varázsa, ha előre kitalálhatjuk, mikor és mi fog történni, aztán gratulálhatunk magunknak az éles eszünkért, de azért valljuk be: kurva jó érzés, ha végre bevisznek, berugdalnak, beráncigálnak az erdőbe, hogy aztán bezúzott aggyal, összetört csontokkal, kifilézve könyörögjünk kegyelemért.
Sharlto Copley tökéletes választás: nem mindennapi arcberendezése alkalmassá teszi a kétségbeesett áldozat, és a számító gonosztevő karakterére egyaránt, valamint ismert, de nem túlhasznált színész, így személyisége sem telepszik rá a filmre, teret enged kiválóan teljesítő kollégáinak is. A történet során kapunk ugyan kapaszkodókat, utalásokat, néha azt hihetjük, rájöttünk a megoldásra, de a tanácstalanság az utolsó percekig kitart, egészen a lesújtó pörölyként földbe döngölő befejezésig. A legszebb a sztoriban, hogy ennek az egésznek van is értelme. A kiutat csak mi nem látjuk, az írók (Chris Borey és Eddie Borey, hallunk még felőlük) szerencsére igen, az eseményekre van logikus magyarázat, a titokzatoskodás nem puszta ürügy a film hibáinak elfedésére. A kegyetlenkedések sem öncélúak, de kellően naturalisztikusak, mészárlásból viszonylag keveset kapunk, ami viszont megtörténik, az húsba vág, mint a szögesdrót.
Rex türelmesen vár az autója mellett egy benzinkútnál. Barátnője, Saskia, akivel franciaországi nyaralását tölti, csak a szemben lévő boltba ugrott be üdítőért. Két perc. Legfeljebb öt. Fényes nappal van, jó idő, meleg és kisebb tömeg, emberek jönnek-mennek, többen a parkoló melletti pázsiton ejtőznek. Rex vár. Csinál egy fotót, járkál fel-alá, fecseg egy-két nyaralóval – és vár. Saskia nem jön. Rex utánamegy a boltba, majd megkérdez néhány embert a környéken. Páran látták, ahogy a lány elment egy másik férfival. Rex mindent megtesz, hogy a nyomára bukkanjon, de hiába. 
Sluizer ezeket a revelációkat a legnagyobb természetességgel, mesterien kifinomult, visszafogott rendezéssel adja elő, és a kíméletlenül pontos, valóságszagú karakterhorror filozófiájában az a legrémisztőbb, ahogy játszi könnyedséggel, szépen, minden erőlködés nélkül passzol bele a nagy képbe, amit a világ és az ember együtt alkot. A borzalom nem a szekrényben van, nem az ágy alatt, hanem bennünk: ott lappang a bájos utcaképekben és a mosolygós családi fotókon. 
Henry James amerikai születésű, brit író 1898-as, The turn of the screw (A csavar fordul egyet) című kisregénye a kísértettörténetek egyik legismertebb és legtöbbet adaptált képviselője: számos megfilmesítés mellett készült belőle képregény, opera, előzményfilm, rádióműsor, meg amit még el lehet képzelni – Alejandró Amenábar 2001-es, egészen kitűnő The Otherse (Másvilág) is rengeteget merített a műből, még ha szó szerinti feldolgozásról ebben az esetben nem is beszélhetünk. A leggyakrabban hivatkozott változat azonban a sorban második, 1961-es The Innocents, ami a horrorfilmes klasszikusok listáján legalább olyan rangos helyet tudhat magáénak, mint a kisregény az irodalmi megfelelők között.
Régi, a maguk nemében mérföldkőnek számító horrorfilmekről érdemben nyilatkozni nem túl hálás, hiszen a műfaj mára javarészt olyan mértékben megkövült toposzokból építkezik, olyannyira képtelen elrugaszkodni saját alapvetéseitől, hogy a kútfőként szolgáló eredeti alkotások innovációinak méltatása szinte egyenértékű az azóta létrejött dömping főbenjáró kliséinek felemlegetésével. Az „akkoriban még ez új volt” érv hiába jogos, egy mai nézőt nem feltétlenül hat meg. James írása megjelenésekor márpedig tényleg újszerű volt, lehetséges értelmezéseiről egészen komoly polémiák dúltak kritikai körökben, Az ártatlanok pedig (melynek forgatókönyvét egyébként részben Truman Capote jegyzi) szinte hibátlanul fordítja le filmes nyelvre a forrásanyag ambivalenciáját. Ha tehát a fordulatokon meglepődni ma már aligha fog bárki, aki látott akár csak egy csavarosnak mondott, pszichológiai thrillert is, abban még bőven lehet gyönyörködni, mennyire elegánsan oldja meg Jack Clayton rendező a feladatot.
Clayton finom, mértéktartó rendezése meghökkentően időtálló, amit a kiemelkedő operatőri munka és vágás is támogat. Az elzárt, vidéki környezethez tökéletesen passzoló, lassan csordogáló, egymásba álmatagon áttűnő jelenetek követik egymást, amikből a lassan gyülekező, nyugtalanító jelek eleinte alig tűnnek ki, és később, a klimax felé közeledve sem válnak tolakodóvá vagy hatásvadásszá. Amikor valami természetfölötti - vagy annak vélt - esemény történik, nem kezdenek el idegtépően cincogni a hegedűk, nem közelít rá villámgyorsan a kamera a rémület tárgyára. A dadus felnéz a toronyra, és ott áll egy férfi a tetején - ennyi, de nem is kell több. Ha valahol hibát kéne keresnem, akkor Deborah Kerrt jelölném meg, aki, bár szemre nem kellemetlen, de ahhoz képest, hogy kamaradarab főszereplőjeként ő lenne hivatott a cselekmény és a nézői figyelem központjaként szolgálni, bociszemű pihegésen és bárgyún eltúlzott érzelmi hullámvölgyeken túl nem sokat produkál. Akkor már inkább a védencei - nem sok olyan filmet láttam, ahol a gyerekszínészek hitelesebb játékot nyújtanak, mint a felnőttek, de Az ártatlanok ilyen.