thriller

Vissza a jövőbe
2014. október 27.
2014. október 18.
2014. október 14.
2014. október 11.
2014. október 10.
2014. október 4.
2014. szeptember 27.
2014. szeptember 21.
2014. szeptember 20.
2014. szeptember 18.
2014. szeptember 16.
2014. szeptember 10.
2014. szeptember 9.
2014. augusztus 28.
2014. augusztus 26.
2014. augusztus 24.
2014. augusztus 12.
2014. augusztus 3.
2014. augusztus 2.
2014. július 31.
2014. július 30.
2014. július 28.
2014. július 21.
2014. július 15.
2014. július 13.
2014. július 9.
2014. július 7.
2014. július 4.
2014. július 1.
2014. június 26.
2014. június 24.
2014. június 12.
2014. június 7.
2014. június 6.

GeexKomix 76.

Bérgyilkosok Roxfortja, szuperhősök 9mm-es és álomküzdős magánélete és a földönkívüli óriásfák esete az emberiséggel. Ezeket a képregényeket olvasd a héten.

2014. május 30.
2014. május 29.
2014. május 28.
2014. május 24.
2014. május 17.
2014. május 16.
2014. május 15.
2014. május 9.

GeexKomix 74.

Pókember visszatér, Garth Ennis alternatív Alien-sztorit ír, az amerikai dél tele van tahó vadbarmokkal. Ezeket az képregényeket érdemes olvasni a héten.

2014. május 7.
2014. május 6.
2014. május 2.
2014. április 24.

Párbaj

A betonkígyó tovább tekereg a végtelenbe, a napfény vakít, a szél az arcodba vág, nincs határ, nincsenek szabályok és nincs segítség: a Geektrip folytatódik.

Steven Spielberg neve a blockbuster szinonimája, számtalan kiváló alkotása (ugye, szükségtelen felsorolnom) gigantikus költségvetését rendre ahhoz igazodó bevételekkel hálálta meg. Mára megalomániás aránytévesztései és a szirupos negédeskedésre való hajlama végleg eluralkodni látszanak művészetén, ám sokáig a kreativitás és az elhivatottság kéz a kézben jártak a horribilis összegek nyújtotta előnyökkel, a lenyűgözően látványos technikai  truvájok mellé ész és szív is jutott filmjeibe. Ott a helye a legnagyobbak között, nélküle sokunk gyerekkora, sőt, felnőttként kialakult ízlése is másként festene: sokkal szomorúbban, szürkébben, kevesebb álmodozással és önfeledtséggel. Fejet hajtok okkal legendává lett munkássága előtt, imádom klasszikus meséit, az pedig tehetségének legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy 25(!) éves korában, gyakorlatilag aprópénznek számító 450 000 dollárra rúgó költségvetésből, nagyvászon helyett a televízió képernyőjére szánva leforgatta az egyik legjobb, legfeszültebb, legtökösebb országúti paranoia-thrillert, ami valaha készült.

duel2.jpg

David Mann (Dennis Weaver) egy fontos tárgyalásra igyekszik autójával a sivatagon keresztül. Mikor egy pofátlanul lassan haladó tartálykocsit komoly nehézségek árán sikerül megelőznie, még nem sejtheti, hogy tettével magára haragítja a monstrum sofőrjét, a kellemetlen kakaskodásnak induló vetélkedés pedig hamarosan brutális élethalálharccá, kíméletlen, ősi ösztönöket felszínre hívó küzdelemmé fajul.

A film tudatos egyszerűségében rejlik a legnagyobb ereje: alig másfél órás, feszült, idegőrlő, eszeveszett hajsza, felesleges sallangok és mellékszálak nélkül, céltudatosan, szikár eszközökkel elmesélve. A forgatókönyvet saját novellájából megíró zseniális Richard Matheson (Legenda vagyok) története bajosan lehetne csupaszabb, azt a keveset azonban, amit közölni kíván, precíz eleganciával, mérnöki pontossággal konstruált epizódokkal építi fel. Minden apró momentumnak hibátlanul eltalált helye van a sztoriban, kezdve a rádióból feszengve végighallgatott töketlen nímand vallomásától a feleséggel folytatott telefonbeszélgetésen át (melyből megtudjuk, hogy Mann képtelen megvédeni nejét zaklatójától) az iskolabusz teljes kudarccal és impotens megalázottsággal végződő megtolásának kísérletéig, főszereplőnk karakterének jellegzetességei fokozatosan bomlanak ki a szemünk előtt. A belső monológok esetlen alkalmazása, felesleges erőltetése némileg belerondít az összképbe, de megbocsátható, lévén ez az egyetlen hiba, ami felróható a műnek.

Az üldözés kulisszái mögött felemelő megváltástörténet rejlik, a tartálykocsi nem pusztán fizikai fenyegetés, sokkal inkább előre elrendeltetett sorscsapás. Mann a küzdelem során érik férfivá, csak a szüntelenül ismétlődő, és egyre kegyetlenebb atrocitások képesek kirángatni tespedtségéből. A teljes összeroppanás határán egyensúlyozó férfi a harc fájdalmaiban, a félelem szorításában kezd élni igazán, ekkor jut el odáig, hogy végre kiálljon magáért, és körülményeivel szembeszállva, domináns falkavezérként védelmezze érdekeit. Először menekülne, kétségbeesve próbál segítséget kérni, a gépszörny azonban minden kísérletét vad támadásokkal torolja meg, csak akkor vonul vissza, mikor a kiszolgáltatott férfi gyalog, de határozott indulattal megindul felé. Mann és Brody rendőrfőnök karaktere között nyilvánvalóak a párhuzamok, Spielberg a Cápa sztorijában bevallottan a Párbaj alapkonfliktusát látta meg, de a kocsiját elhagyó, a fenyegetéssel farkasszemet néző sofőr alakja a T-Rexet fényfáklyával csalogató Alan Grantet is eszünkbe juttathatja.

duel_1.jpgA forgatásra hosszas castingolás után "felkért" tartálykocsi tökéletes választás: szemből már-már emberi ábrázattal rendelkezik, örökké vicsorgó pofája, szélvédőjének sötét szemüregei feneketlen rosszindulatot, kérlelhetetlen gyűlöletet sugallnak. Spielberg a szörny minden megjelenését gondosan készíti elő, és, bár a fehér cápával ellentétben rögtön a film elején megpillanthatjuk teljes, rettenetes valójában, a rendező képes a történet során egyre nagyobbá, egyre félelmetesebbé, és egyre fenyegetőbbé varázsolni. Az egyszerű trükk, hogy sofőrének arcát soha nem láthatjuk, földöntúli borzalommá formálja: nem lehet meggyőzni, felesleges kérlelni, magyarázat és könyörület nélkül tör az életünkre.

A kameramunka bámulatosan ötletes megoldásai, a vágás lendületes ritmusa, a zene hatásos alkalmazása okán a Párbaj ma is élvezetes, tökéletesen megállja a helyét thrillerként és akciómoziként egyaránt. A finálé grandiózus, apokaliptikus, festői képei pedig olyan elementáris erővel tepernek le, ami végleg feledteti, hogy tulajdonképpen tévéfilmet nézünk.

A film a rendezőzseni első önálló munkájaként alapból érdemes a figyelemre, ráadásul a később legendássá lett alkotásoktól legfeljebb költségvetése marad el, ambíció, lelkesedés, a filmkészítés iránti látható odaadás tekintetében abszolút helye van mellettük. Talán a Mester is újranézhetné, hátha kap egy kiadós gázfröccsöt a kreativitása.

2014. április 16.

Transzcendens

transc01.jpgNéha abszolút meg tudom érteni Hollywoodot. De tényleg: mindenkinek sír a szája (és ez alól mi sem vagyunk kivételek), hogy leszarják az eredeti ötleteket, hogy csak a brandekkel foglalkoznak, hogy nem mernek kockáztatni, hogy szinte már minden csak a szuperhősökről, az óriásrobotokról meg az egyéb cool, vagy legalábbis annak gondolt koncepciókról szól, és különben is, rég nem művészetben utaznak, hanem fröccsentett árucikkek tömegtermelésében. Erre megcsinálnak egy Transzcendenst, mondván, hogy tessék, ilyet is tudunk (ez mondjuk épp csak félig hollywoodi, de pszt, ne rontsd el a fasza bevezetőmet). Azaz: egy újonc forgatókönyvíró eredeti sci-fi ötlete (nem képregényen, nem YA-könyvön és nem is kibaszott Hasbro-játékon alapul) és egy Oscar-nyertes operatőr rendezői debütálása a stúdiófőnökök két lábon járó erogén zónája, Christopher Nolan produceri felügyelete alatt, Johnny Deppel, Morgan Freemannel, Cillian Murphyvel (meg úgy mindenkivel, akinek a száma benne volt a castingos mobiljában), és 100 millió dollárral (bár ez manapság már nem sok). És rossz lesz. De nem ám csak úgy simán nemjó, hanem annyira rossz, hogy a fal meg a Sucker Punch adja a másikat. Transformers 5? Pókember 24? Bring it on, máderfákersz!

Ismered az érzést, amikor elkezdesz nézni egy filmet, és még le se ment az első jelenet, még ki se írták a címet, de máris sejted, hogy kegyetlenül hosszú két órának nézel elébe? Igen? És azt az érzést ismered, amikor ez a balsejtelem eloszlik, és átadja a helyét egy remekmű élvezetének? Hát, én sem. Amikor a Transzcendens (kezdjük ezzel: röhejesen felesleges) keretes szerkezetéből megtudjuk, hogy az internet az egész világon megdöglött (a legtöbb helyen áram sincs), és ezt azzal illusztrálják, hogy egy lerobbant ház lakója egy immár használhatatlan laptoppal támasztja ki az ajtaját, elkezdődik az utazásunk a dilettantizmus és a didaktikusság egy olyan sötét bugyrába, amiben még Zack Snyder is kétségbeesne. Szerencsére ennyi kifinomult vizuális utalást elégnek ítéltek a bevezetőre az alkotók, ezért nem kell végignéznünk, hogy egérpadokat poháralátétnek, meghajtókat papírnehezéknek, videókártyákat meg könyvtámasznak használnak. Úgyis lesz még részünk épp elég marhaságban.

A sztori szerint egyébként Depp egy mesterséges intelligencia kialakításán dolgozó tudós, akit technológiaellenes terroristák ölnek meg – de mielőtt beadná a kulcsot, felesége, Rebecca Hall egy forradalmi módszerrel feltölti a tudatát egy számítógépre, és miután onnan kiszabadul az internetre, már megállíthatatlan. Pro-humán Skynetként kezd dolgozni az emberi civilizáció (szerinte) szép új világán, csak hát ezt ugye nem mindenki nézi jó szemmel. Egy idő után már saját felesége sem. A történet egy csomó lehetőséget rejt magában, és látszik a végeredményen, hogy ezt tudták az alkotók is – csak kezdeni nem tudtak vele semmit.

transc02.jpgFelmerülnek érdekes kérdések (tényleg maga Depp karaktere váltott analógról digitálisra, vagy csak egy program használja a feltöltött emlékeit?), és a nyilvánvaló sci-fi aspektusok mellett az egésznek egy szerelmi dráma hivatott emocionális súlyt adni, csakhogy sokkolóan nyögvenyelős, száraz és élettelen minden. A karakterek annyira sincsenek kidolgozva, mint egy Bay-látványpornóban, a cselekmény döbbenetes logikai bukfencek, értelmetlenségek és vadbaromságok mentén botladozik előre, a technológia vs. ember témája pedig gyalázatos naivitással jelenik meg. Pl. egy mesterséges intelligencián dolgozó tudós két év után talán ne döbbenjen meg rajta, hogy az egész világon jelenlévő, mindent látó és halló, bármilyen anyagot nanorobotokkal pillanatok alatt fel- és újjáépítő szuperszámítógép-férje képes figyelemmel kísérni a szívverését, a hormonjait és az érzelmi állapotát. Ezen a forgatókönyvírói készségszinten csak kézamputálással lehet javítani.

Wally Pfister gyalázatos rendező. Jelenetei elkapkodottak, stílustalanok, és kész botrány, hogy Oscar-díjas operatőr létére olyan ötlettelen, dögunalmas képi világot böfög ki, amit egy első évben kibukott filmszakos hallgató is szégyellne. Deppről összesen annyi pozitívum mondható el, hogy legalább nem Jack Sparrow manírjait hozza (ellenben már akkor is halottnak tűnik, amikor még él), Freeman és Murphy tanácstalanul téblábolnak nettó tökfelesleges szerepükben, és mindent, de tényleg mindent, az ötletektől kezdve a kivitelezésig elborít a totális ostobaság. Az összehasonlítás a korábban példaként hozott Sucker Punch-csal csak elsőre tűnik túlzónak: mert igaz, hogy a Transzcendens nem egy röhejesen exploitív, nedves férfigeekálom lengén öltözött, óriásszamurájokat aprító tinilányokkal – viszont az intelligenciaszintje és a kifinomultsága alapján mégis totál ugyanaz a szánalomkategória.

2014. április 7.

Amerika Kapitány: A tél katonája

capwinter01.jpg(spoilermentes) Úgy látszik, a Marvel filmes univerzuma felnövőben van. Elődeihez képest az Amerika Kapitány folytatása mer kicsit durvább, tökösebb és sötétebb lenni, és ahhoz hasonló realisztikusságot vinni a szuperhős-zsánerbe, mint annak idején Nolan Sötét lovag-trilógiája (ezúttal tényleg: nem egy marketingfogásról van szó, ami a film első pár jelenete után elfüstöl, á la Vasember 3.). A többnyire hótegyszerű ellenségképekkel (idegen invázió, radikális náci sereg) dolgozó alomjához képest a Marvel legújabb etapja realisztikusabb és kényelmetlenebb gazembereket sorakoztat fel, akiket a habzó szájú, megalomán, hatalom- és pusztításfetisiszta félőrültekkel ellentétben nagyon is érhető motiváció hajt: a politika és a rendfenntartás radikális eszközeit használják ugyan, de csak jobbá akarják tenni a világot (elsősorban persze nyilván saját maguknak). Ja, hogy az pár millió ember életébe kerül? Hát, istenkém: a szabadság árát ugyebár meg kell fizetni, ezt még maga a csillagokat és sávokat viselő megahős is elmondja.

A tél katonája Ed Brubaker The Winter Soldier című, 2005-ös sztoriját dolgozza fel (ezzel pedig az első adaptáció, ami egy konkrét képregényből táplálkozik, és nem csak egy legendás karakter kánonjából úgy általában), és noha nyilván jelentősen eltér az alapanyagtól (sőt, a cselekményét illetően alig van köze hozzá), mégsem csak a cím- és alcímszereplője miatt lehet ráismerni. Hanem azért is, mert a film megtartotta eredetijének fő koncepcióját. Míg a 2011-es Amerikai Kapitány bájos, oldschool háborús kalandként pozícionálta magát (többet köszönhet az Indiana Jonesnak, mint a tényleges szuperhősmítosznak), addig a mostani felteszi a nehéz kérdéseket arról, hogy ez a tiszta, nemes, és idealisztikus Amerikai-kép, amit a főszereplő képvisel, mennyire illik bele a mai Amerikába, ami már réges-rég elveszítette minden tisztaságát, nemességét és idealizmusát.

Marvel-filmben még nem ropogtak fegyverek ilyen keményen, a halálnak még nem volt ekkora súlya, az akciók tétjét még nem lehetett ennyire érezni, a suspense még nem volt ennyire hatásos. A finálé ugyan már „csak” a szokásosan grandiózus, esetenként pofátlan túlzásokkal operáló – de azért persze baromi látványos és hatásos – , egy kisebb ország éves költségvetését felélő szuperhősfesztivál, ám a korábbi akciójelenetek nyersessége és intenzitása, még ha csak ideiglenesen is, elementáris erővel szakítja ki A tél katonáját a zsánerre jellemző pózolásokból és bombasztikusságból. A képbe tökéletesen illik az eddigieknél sokkal hűvösebb és kiismerhetetlenebb Fekete Özvegy is - Scarlett Johanssonnak végre tényleg erős, hangsúlyos szerep jut.

capwinter02.jpgNick Fury autós menekülése Washington utcáin, vagy a Kapitány szökése a S.H.I.E.L.D. központjából nem csak az akció  keménységével és realisztikusságával rángatja földközelbe a Marvel filmes univerzumát, hanem a belső ellenség és a teljes bizalmatlanság és bizonytalanság kontextusával már-már a ’70-es évek politikai thrillereinek atmoszféráját idézi. Gyönyörű, középső ujjat mutató gesztus, hogy ebben a szürkévé, mocskossá, korrupttá és komplikálttá vált világban, amiben nyájas(nak tűnő) politikusok áskálódnak a köznép szolgálatának maszkjában (Robert Redford a puszta megjelenésével növeli a film IQ-ját), a Kapitány csak  azért is a régi, második világháborús szerelésében indul a végső csatába. Mert a szürkeség, a mocskosság és a korrupció megbaszhatja magát, az idealizmus és a naivitás pedig igenis badass, ha akkorát képes rúgni az ellenbe, hogy az félholtan száll az utca másik végéig.

Most őszintén: már nagyon kellett ez a film. A Bosszúállók után érezhetően megtört a Marvel lendülete, ahogy a Vasember 3. és a Thor 2. is elsüllyedt a tematikai, és a vizuális ötlettelenségben (ha hozzávesszük a DC Acélemberének kudarcát is, akkor pedig tényleg elég szar évet zártak a szuperhősök tavaly), mire A tél katonája végre mert kicsit változtatni a bevett recepten (ráadásul úgy, hogy az itt történteknek bőven lesznek komoly következményei). Ha A galaxis őrzői sem csak egy jópofa marketingfogás, hanem valóban egy ironikus űropera lesz, ami ehhez képest pont az ellenkező irányba (komédia) mozdul el, akkor a Marvel még a végén tényleg összehoz magának egy színes, változatos, és nem csak a szereplők által megkülönböztethető univerzumot. Addig is az Amerika Kapitány 2. a legjobb filmjük a Bosszúállók után.

2014. április 3.

Nightmare

nm1.jpgJóval ismertebb és népszerűbb szörnyes sorozatai mellett a Hammer stúdió a '60-as években és a '70-esek elején legyártott egy sor pszichológiai thrillert, melyek meglehetősen hasonló ismertetőjegyekkel rendelkeztek, nem túl nagy rossz szándékkal mondhatjuk azt is: egy kaptafára készültek. Legfőbb ihletforrásukat, vagyis inkább kisebb-nagyobb módosításokkal folyvást újrahasznosított öntőformájukat H.G. Clouzot Ördöngösök című, méltán híres műve nyújtotta, amelyről érdemes tudni, hogy rendezője Hitchcock elől csaklizta el a sztorit, aki aztán bánatában leforgatta helyette a Psychót – a Hammer -féle utánzatokat szokás egyébként mini-Hitchcockokként is emlegetni. Közös vonásuk még az alacsony költségvetés, és az azt történetvezetéssel, váratlan fordulatokkal kompenzálni igyekvő, legtöbbjüket jegyző Jimmy Sangster forgatókönyvíró személye. Az 1964-es Nightmare e sorozatnak nem éppen a legismertebb, végképp nem a legjobb darabja, ám arra kiváló példa, hogy micsoda potenciál tud csak úgy elfüstölni, ha egyébként istenadta tehetségek dafke receptből dolgoznak.

A recept ebben az esetben a következő: csavarnak lennie köll, ha a fene fenét eszik, akkor is. Ha már belelendültünk, lehetőleg rögtön többnek is. Lám, a Shyamalant elemésztő kórság már fél évszázada is szedte áldozatait. Pedig gyönyörűen indul a film: fiatal, hálóinges lány bolyong egy sivár elmegyógyintézet folyosóin, a mindenhol jelenlévő, testetlen fenyegetést már jóval azelőtt érezzük, hogy a semmiből megszólal az őt csalogató, sok jót nem ígérő hang. Amit ő persze elbűvölten követ, hiszen a rémálmok logikája már csak ilyen, míg el nem jut egy sötét cellába, ahol naná, hogy ott várja a kimondhatatlan iszonyat. Sikoly, verejtékes ébredés, pánikroham. Mesteri feszültség- és atmoszférateremtés, minimalista eszközökkel – komoly összegben mernék fogadni, hogy Wes Craven párszor megnézte ezt a nyitányt az első Elm Street forgatása előtt.

nm2.jpegA fenti rémálom és az ahhoz hasonlóak főszereplőnket (vagyis hát, izé… na mindegy, lent majd világosabb lesz), Janetet gyötrik éjszakáról éjszakára, mióta tizenegyedik születésnapján a kedves mama egy tortaszelő kés nem rendeltetésszerű használatával lepte meg. Mivel rohamai idővel egyre gyakoribbá és súlyosabbá fajulnak, bentlakásos iskolája aggódó, felelősségteljes tanereje saját, és szobatársai lelki békéjét megóvandó úgy jár el, ahogy minden józan gondolkodású thriller-statiszta tenné: tanév közepén hazaküldi ódon, félreeső kúriájába, nem mellesleg az ominózus malőr helyszínére, hát persze, hogy pár héttel a vészterhes dátum évfordulója előtt, majd ott nyilván megnyugszik. Ez a terv aztán nagyjából pont olyan olajozottan működik, mint elsőre gondolnánk, ugyanis hiába várják otthon a lányt a szerető szolgálók, féltő gyámja, valamint az általa felfogadott társalkodónő (valójában ápolónővér inkognitóban), a rémálmok csak nem szűnnek meg, sőt, Janet immáron aktív alvajáró-fogócskákba bonyolódik egy látomásaiban újra és újra felbukkanó, titokzatos, sebhelyes arcú fehérnéppel.

Ennyi eredetiségért, azaz annak korántsem bántó, ám pregnáns hiányáért persze még nem jár szivar, de a film első fele egy nagyon elegánsan levezényelt, kompakt, érzékeny horror némi gótikus behatással, amit ráadásul elég hamar új megvilágításba helyez, mikor megtudjuk, hogy Janetet nem annyira a múlt, mint inkább a jövő kísérti. Gyötrelmét csak részben okozzák traumatikus emlékei, sokkal fontosabb és intimitása, ergo elkerülhetetlensége miatt ijesztőbb azon jogosnak tetsző félelme, hogy anyjához hasonlóan neki is hiányzik egy pötty a bögréjéről, és csak idő kérdése, hogy újabb katasztrófa következzen be. A lidércnyomás egyre elviselhetetlenebb, a valóság és a rémlátomás határa képlékenyebb, a születésnap pedig baljósan közeleg...

… majd valahol a felezővonalnál elérkezik, és ekkor a film hirtelen nézőpontot, főszereplőt és igen, műfajt vált. Bármi többet írni a továbbiakról irdatlan spoiler lenne (bár rutinosabb versenyzők azért szerintem már az első 20 perc után gyanakodni fognak), legyen részemről elég annyi, hogy némi idegenkedés és az új status quo megszokása után úgy voltam vele, hogy na, nem is rossz, nem is rossz. Egészen, amíg az új ív gellert nem kap, neki nem lát újrahasznosítani az addigi megoldásokat, és el nem kezd meredeken alászállni a kiszámíthatóság és az unalom szféráiba, hogy aztán a film végén bekövetkező, teljességgel értelmetlen és megalapozatlan második csattanóval fejjel előre, derékig fúródjon az öncélú hatásvadászat trutymákos szemétdombjába.

nm3.pngAz a döbbenetes, hogy a Nightmare még így is nagyon élvezhető. Ha a hülye, l'art pour l'art fordulatokat kivesszük a képletből, akkor ha nem is egy jó filmet, de két nagyon ígéretes, és a kurtaságukban rejlő lehetőségekhez képest mesterien kivitelezett filmcsonkot kapunk. Mindkettő simán megérdemelte volna az önálló kifejtést, és minden képkockáról üvölt, hogy az alkotóknak (ne menjünk el szó nélkül a később David Lynch egyik kedvenc operatőrévé avanzsált, de a kamera mögött már az Ártatlanokban is nagyot alkotó Freddie Francis rendező kitűnő teljesítménye mellett sem) ment is volna a dolog, ha maradnak egy témánál, és nem gondolják azt, hogy a film átütő erejét majd az egyszer használatos, eldobható meghökkentés adja. Miket beszélek, a legjobb az lett volna, ha meghagyják a kettéosztottságot, viszont a nesze semmi jellegű, Scooby Doot idéző lezárás helyett a fináléban magukat megerőltetve, ténylegesen megpróbálják szerves tematikai-dramaturgiai egésszé összegyúrni a két szálat. Minden ízében rendhagyó, a Hammer filmek kultuszán is túlnövő, istenverte klasszikus lehetett volna ebből, így meg maradt másfél órányi, igazán kellemes szórakozás, amit sajnos az utána felböfögött, kellemetlen szájíz kísér.

2014. március 25.

Farkaséhség

Ravenous-1999-e1350519617552.jpgNapjainkban zombifilmet is fröccsenő vér és szakadó hús nélkül tálalnak nekünk, a vásznon ábrázolt brutalitás általában csak úgy megengedhető, ha a végtelenségig stilizálva, a valóságtól elemelve kerül bemutatásra. Kivételek csak ritkán akadnak (helló, Snowpiercer), a bevett gyakorlat szerint egymás húsát csak vérfarkasok, vámpírok, vagy mutánsok téphetik. Hátborzongatóan bizsergető érzés visszanézni 1999-re (nem is volt az annyira régen, ugye?), amikor egy mozifilm nem átallott a kannibalizmust választani témájaként, ráadásul idézőjelek nélkül, a maga iszonyatos pőreségében, tabumentes realitással ábrázolta azt. Általában a korhatáros ijesztgetés, vagy a függetlenek gyakran öncélú gore-maratonjai között választhatunk, a Farkaséhség (Ravenous) azonban a klasszikus kalandfilmek erényeit bátor kísérletező kedvvel kombinálja, olyan sötét, tűpontos képet adva az ember-állat valódi természetéről, melynek befogadása a legedzettebb nézőt is próbára teszi. Nincs posztmodern játékosság, nincs mellébeszélés, a horror itt minden értelemben egyenesen a gyomorra hat.

1847-et írunk, dúl a Mexikói-Amerikai háború. John Boyd (Guy Pearce) egy ütközet során összeomlik: félelmében halottnak tetteti magát, önkívületbe kerül, majd társai oszladozó hullái alól félőrülten előkecmeregve egymaga elfoglalja az ellenség táborát. Felettesei tettét szívük szerint főbe lövéssel honorálnák (Boyd nyilván maga is erre az opcióra szavaz), ám a hadsereg jó hírének megőrzése érdekében inkább előléptetik, és, hogy ne legyen túlságosan szem előtt, az isten háta mögötti Fort Spencer erődbe vezénylik. A helyszín tökéletes terepnek tűnik a tétlen vegetálásra, a nyugalmat azonban hamarosan az átfagyott, a halál torkából menekülő Colquoun (Robert Carlyle) érkezése zavarja meg. Az idegen elmondása szerint egy barlangban rekedt, megtébolyodott, a kannibalizmus bűnébe esett társait hagyta hátra a túlélés reményében. Az erőd személyzete felkerekedik, hogy az esetleges túlélők nyomára bukkanjanak, a barlangban azonban olyan borzalmakkal kell szembesülniük, melyekre egyikük sem számíthatott.

A kannibalizmus a civilizáltság legvégső határa, olyan krízispont, melynek átlépése visszavonhatatlan következményeket von maga után. Nem kimagyarázható, nincs rá mentség, ha egyszer megtetted, lemoshatatlan nyomokat hagy humanitásod köntösén. Mi történik, ha túlélésed érdekében nem marad más választásod? Mit árul el rólad, ha a holnap reményében ráfanyalodsz? És mi van akkor, ha kiderül, hogy kurvára élvezed?

A Farkaséhség elsősorban feszült, impresszív akciófilm, a sodró lendületű cselekmény kibontása közben azonban a fentiekhez hasonló súlyos, húsba vágó filozófiai és morális kérdések felvetésére, majd nem éppen hízelgő, illúziómentes megválaszolásukra is marad ideje. A szituáció alapvetően gyilkos erejét kiváló dramaturgiai csavarokkal teszi teljessé, ellenállhatatlan dinamikával dolgozik nézője folyamatos meghökkentésén. Hőstípusokat látványosan nem szerepeltet (az erőd személyzetében állandóan részeg szeszkazánt, erőszakfüggő agresszort, bolond istenhívőt és indián gyógyfüvekkel kísérletező kábszeres közlegényt egyaránt találunk), ebben a világban a legtöbb, ami elvárható, hogy ember maradsz. A végletekig ragaszkodhatsz erkölcsödhöz és elveidhez, a pokoli valóság téged is beszennyez, a határ átlépése számodra sem elkerülhető. Annyiban különbözöl az emberi szörnyetegektől, hogy kizárólag a létfenntartás érdekében vétkezel, nem hagyod, hogy a hús csábítása eluralkodjon feletted. A legfélelmetesebb, legtaszítóbb vetülete a kannibalizmusnak, hogy nem vírus, nem fertőzés útján terjed: ott lappang mindannyiunkban, csak körülményeinknek köszönhető, ha nem tör felszínre.

Ravenous234234234344534.jpgA film a teljes elembertelenedés stációit a témát megillető vérmennyiség alkalmazásával jeleníti meg, Antonia Bird rendezőnő kompromisszummentessége mind a fizikai, mind a pszichológiai terror brutalitásában megnyilvánul. A helyszínek sivár, istentől elhagyott hangulatot árasztanak, a díszletek, a színészi munka és a fényképezés egyaránt csúcsminőséget képviselnek, mégis a zenehasználat az, ami a Farkaséhséget semmi mással össze nem téveszthető, felejthetetlen gyöngyszemmé teszi. A Michael Nyman (Gattaca) és a Blur, illetve a Gorillaz zenei agyaként működő Damon Albarn által közösen komponált muzsika élettel teli, lüktető, szerves részévé válik a történéseknek, melankolikusságával és szomorú iróniájával új jelentéseket kölcsönöz a letaglózó erejű képeknek.

A tiltott gyümölcs utáni iszonyú vágy ott bujkál, ahová a lelkünket képzeljük: bennünk. Ha egyszer megízleltük, többé nem mondhatunk le róla.

Jó étvágyat.

Tovább a múltba