toplista

Ezek voltak a legjobb könyvek 2014-ben Magyarországon

Egyedül lenni a Marson, tojást keresni az ostromlott Leningrádban, meghalni egy vidámparkban: az év könyvei (köztük három magyar is) geekszemmel.

2014 legjobb képregényei

Horror Poe és a Grimm fivérek nyomdokain! Bérgyilkosiskola! Szuperhősök és a sokadik világvége! Ördögűzés, párhuzamos világok és persze a sétáló élőholtak!

2014 legjobb társasjátékai

Celeb kaijuk, vadnyugati hajsza, dobókocka-pornó a Bosszúállókkal, és egy kis otthoni The Walking Dead-hangulat. Társasjátékos toplista.

2014 legemlékezetesebb filmjei - Nemes András szerint

2014-ben baromi jó volt filmrajongónak lenni: brutális akció, drámai horror, költői sci-fi, gyönyörű western - nem győztük kapkodni a fejünket a remeklések között.

2014 legjobb androidos játékai

Az androidos játékok nem kis minőségi ugrást hajtottak végre 2014-ben. Bizonyságul íme a tíz legjobb, a hódító vikingektől a 47-es ügynökig.

2014 legjobb filmjei (Rusznyák Csaba évértékelője)

A világvégétől a galaxis túlsó feléig, a felnőtté válástól a széthulló életig, a korrupt hatalmi játszmáktól a bosszúig és az ördögi alkuig - az elmúlt év legjobbjai.

Tíz film, amit nem ismersz, pedig kellene

A Geekz teljesen és totálisan szubjektív filmajánlója az ismeretlenség bugyraiból: tíz film, amit nem láttál, pedig kellett volna.

Az év legjobb filmjei eddig

Amiket mindenképpen látnod kell idén: gyors, első féléves geekkalauz.

A filmtörténet legjobb praktikus effektjei

A 10 legjobb, hagyományos eszközökkel készült átváltozás, űrcsata, tengerszétválasztás és csontvázsereg.

Tíz sorozat, amit nem ismersz, pedig kellene

Meg fogod köszönni nekünk, hogy bemutattunk titeket egymásnak. Az ellenállás felesleges. Barátsággal jöttünk.

2013 top 10 társasjátéka

Társasjátékok szempontjából ragyogó évet hagytunk magunk mögött. Bebizonyosodott, hogy nem túloznak a szárnyaló aranykorszakot kikiáltó megállapítások, hiszen soha az életben ilyen magaslatokban nem volt még a társasjáték-ipar, és hasonlóképp mi, Homo Ludensek sem voltunk még így elkényeztetve. Természetesen nem eszik forrón a kását, ha picit bekukkantunk az ominózus „szakma” szoknyája alá, ott már fedezhetünk fel réseket a pajzson – de hát ez mindennel így van, nincs is mit csodálkozni rajta. Rengeteg új játék jelent meg, a Print and Play játékok, köszönhetően az otthon is rendelkezésre álló mini-nyomdának (képszerkesztő progi plusz színes nyomtató), a berkeken belül külön elismerésnek örvendenek, a BoardGameGeeken például rendszeres versenyek keretében mérkőznek meg a kreatív elmék, ráadásul nem kevesen, és látványos eredményekkel. A nagytestvérek háza táján sem kell félteni senkit, köszönik, megvannak, habár egyre kevesebb az egyedi, eddig sosem látott ötlet, vagy mechanizmus, ezeket lassan nagyítóval kell keresni. A játékok nagy része újrahasznosított, vagy „kölcsönvett” ötletekből nőtt ki, amit gyorsan leszögeznék, nem kell rossz néven venni – mindig van hova fejlődni. Ez a fejlődés egyértelműen látható, elég egy pillantást vetni a jelenleg is futó, vagy sikerrel zárult Kickstarter projektekre: tucatszámra készülnek a miniatúrás játékok, a határ pedig lassan a csillagos ég, pillantsunk csak a Cthulhu Wars kétszázötven dolláros árára (persze ennyi pénzért nem kevés cucc jár). Az idei év bejelentései eme tendencia töretlen menetelését jelzik előre, kérdés, vajon meddig tart ki a lendület? De ne legyünk borúlátóak, használjuk ki, és lubickoljunk a földi örömöket nyújtó kínálatban, amiből jócskán nehéz volt 10 játékra rábökni, hogy „toptízes”. A szabályok a tavalyiak, vagyis a lista próbál átfogó lenni, széles képet nyújtani, persze elkerülhetetlenül szubjektívan. Íme.

CARNIVAL ZOMBIE

Első áldozatunk egy kooperatív gyöngyszem. A stílus népszerűsége mit sem csökkent, így aztán a tervezőknek bőven van lehetőségük zsonglőrködni az újításokkal. Erre remek példa a Carnival Zombie, aminek a háttérsztorija is elég egyedi: a velencei karneválból kell kis csapatunknak menekülnie, ugyanis az évszázadok óta szunnyadó Leviatán, aminek a hátára Velence felépült, ébredezni kezd, egyszersmind élőhalottak légióját zúdítva a városra. A karakterek éjjel szedett-vedett búvóhelyeken húzzák meg magukat, nappal pedig óvatos előrehaladással igyekeznek kiutat találni az őrületből. Többféle útvonal és különböző finálék teszik még változatosabbá a játékot, amit egy picinyke ügyességi rész is feldob: a leölt zombik bábuit egy apró platformra kell leejtenünk, és amelyik lepotyog onnét, az rögvest fel is támad. Piszkosul jól eltalált grafikája hab a tortán, kóstolása ajánlott.

RELIC

A Fantasy Flight Games már jó ideje csücsül a Warhammer 40.000 jogokon, ám az ultra-nehézsúlyú és kétszemélyes Horus Heresyn, no meg egy könyvtárra elegendő szerepjáték-könyvön kívül nem izgatták magukat, hogy bármi érdemlegessel előrukkoljanak. Tavaly aztán megtört a jég: a népszerű és egyszerű Talisman rendszerét felturbózva kiadták a Relicet, ami ugyan alapjait tekintve egy roll&move (kábé Ki nevet a végén?), ám sikerült annyi plusz mechanizmust és egyéb szórakoztató jelleget belepakolni, hogy egy rendkívül jópofa játék szülessen belőle. Az Istencsászár Birodalmának egyik közismert „katonáját” irányítva igyekszünk legyűrni az aktuális főküldetést, ám ahhoz előbb számtalan kalandot és harcot kell megvívni, szerepjátékszerűen fejlődni karakterünkkel, jobbnál jobb cuccokat zsákmányolni, hogy a többiek előtt érjünk be a Káosz szemébe, és így egyedüliként váljunk bajnokká. Mindezt a W40k überhangulatos világában. Könnyed kikapcsolódás, változatos küldetések, helyzetek, és a megszokott FFG-minőség. És nem győzöm hangsúlyozni, Warhammer 40.000!

LEGACY: THE TESTAMENT OF DUKE DE CRECY

Egy holland-kanadai úriember első játéka, ami végre kiadót talált magának (2009-ben Nobles of Paris néven már díjat nyert). Különlegessége okán került a topba: a tematika mérnöki pontossággal és játszi könnyedséggel simul a mechanizmusra, szinte elválaszthatatlan egységet alkotva, az ilyen összhang pedig becsülendő a játékoknál. A forradalom előtti Franciahonban alakítunk arisztokratákat, akik minél nagyobb vagyont harácsolnának össze, azt pedig minél biztosabb örökösök kezében szeretnék látni. A három generáción átívelő családfaépítés, presztízs-szerzés és szociális kapcsolatok ápolása munkás-lehelyezős és kézből gazdálkodós szisztéma keretében valósul meg, egy roppant élvezetes és előretervezős játékot eredményezve.

 
QUANTUM

A Quantum gyönyörű iskolapéldája az egyszerű alapötlet remek megvalósításának. Eric Zimmerman sakkszerű űrjátéka az állhatatos tesztelés két-három éve alatt kiforrott, egyedi stratégiává nőtte ki magát, mindezt úgy, hogy absztrakt magját képes volt megtartani. A Quantumban hagyományos dobókockák jelképezik az űrhajóinkat, az egyes oldalú pici, de gyors felderítő, míg a hatos már nagy böhöm pusztító. Célunk a háromszor hármas táblán lévő bolygókon elnyerni az irányítást, amit a dobókockáink, na meg a quantum-kockáink minél rafináltabb felhasználásával érhetünk el. A kidolgozásra sem lehet panasz, a szabályok nem bonyolultak, meg úgy összességében a maga merészségével üde színfolt.

SPYRIUM

William Attia neve minden boardgame geek számára ismerősen cseng, ám az úriember nem éppen a legsikeresebb tervezők táborát erősíti, sőt, sokáig úgy tűnt, a Caylus szerzőjét az egyslágeres előadók közt tartjuk majd számon. A Spyriummal, ha nem is oly zajosan, de sikerült végre kitűnnie. A játék a letisztult, minden sallangtól mentes eurogame kategóriája, azon belül pedig a még jelenleg mindig slágernek számító munkás-lehelyezős szisztéma egyik élharcosa. Steampunk tematikája ugyan bő gatyaként lötyög rajta, ám ezt nem rójuk fel hibaként, mivel a dizájn remekül adja vissza a hangulatot. Mechanizmusát tekintve a T’zolkin újító hullámait lovagolja meg, ám attól sokkal elegánsabban, logikusabban, noha zavarba ejtően steril módon. A Spyrium megosztó játék, vagy nagyon bejön majd, vagy többet látni se akarod. 

AMERIGO

Stefan Feld, aki eurogémer körökben félig atyaúristennek számít (nem véletlenül), a tavalyi évben négy olyan játékkal is villantott, amik mellett nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni. Közülük - Bora Bora, Rialto, Brügge, Amerigo - az utóbbit emeltem ki, mivel jellegzetes játékmenete erősen megkülönbözteti más euróktól. A játékban Amerigo Vespucci segedelmére leszünk, a moduláris terepen szigetek közt hajókázva fedezzük fel az ismeretlent, győzelmi pontokra hajtva. A Wallensteinből megismert kockatorony kavarja fel az állóvizet: abba dobáljuk a különböző akciókat jelképező kockákat, amik nem mind érkeznek le, de persze a bennragadtak későbbi körökben a rájuk eső társaik miatt lepotyognak majd. Emiatt a tervezésbe aprócska kiszámíthatatlanság is vegyül, amitől még izgalmasabb lesz a játék.

NATIONS

A svédek is beindulni látszanak, ezt igazolja a Nations sikere. Habár a civilizáció-építő típus az egyik legismertebb, a relatív nehézsúly és összetettség miatt elvétve pottyan csak közénk egy-egy darab. A Nations egyesek szerint az Agricola és az Eclipse házasságának tűnik: komplex játékmenet absztraktabb megközelítése ameritrash-jellegű tematikával nyakon öntve, résztvevőnként 40 perces játékidővel (a készítők szerint, ám ez már az Eclipsenél is sántított). A Nations-ben öt ókori kultúra felemelkedését vihetjük végbe az antik kortól egészen az iparosodásig, és az csak rajtunk múlik, hogy milyen irányba terelgetjük népünket, ám ha időközben meggondolnánk magunkat, viszonylag hamar profilt tudunk váltani, nem erőltet ránk semmit a játék. A Through the Ages képzeletbeli trónját valószínűleg nem veszélyezteti, bár az biztos, hogy felkészült kihívóként érkezett a civ-játékok ringjébe.

A STUDY IN EMERALD

Neil Gaiman, Martin Wallace, Sherlock Holmes, a Nagy Cthulhu és a Kickstarter. A Study in Emerald az ugyanezen a címen futó Gaiman-novellából nőtte ki magát, nem is akárhogy, a Kickstarteren szép sikert aratott ez az alternatív, a Mérhetetlen Vének uralta vernei világban játszódó euro-ameri hibrid. Sokan Wallace legnagyobb alkotásának tartják, amiben lehet valami, hiszen nem könnyű magáról a játékról csupán pár szóban írni. A játékosok két, ellentétes csapatot alkotnak, ám senki nem tudja, ki-kivel van valójában, lévén az identitásunkat titokban kell tartani. Akár a Cthulhuék örökös kormányzását fenntartó Lojalistákkal, akár a régi rendet visszaállítani akaró Megőrzőkkel legyünk, célunk a világ nagyvárosaiban való ténykedés általi pontszerzés, illetve pakliépítés. A játék végén az a csapat veszít, ahová a legkevesebb pontot gyűjtő játékos tartozik. A tematika őrületesen jól eltalált (szó szerint), a megvalósítás maga a nagybetűs hangulat – csak rá kell érezni az ízére.

PATHFINDER ADVENTURE CARD GAME

A Dungeons & Dragons-gyilkosként aposztrofált Pathfinder üstökösként tűnt fel az asztali szerepjátékok egén pár évvel ezelőtt, és habár nem minden tekintetben felelt meg az elvárásoknak, azóta is töretlen a sikere és a játékosbázisa. Látva az MMORPG-k miatt visszaesett hagyományos RPG-k piacát, illetve a társasjátékok térhódítását, több kísérlet irányult már arra, hogy hidat képezzenek a leginkább játékra fogékony gémerek és a szerepjátékok között. A Pathfinder Adventure Card Game kártyák formájában igyekszik végigmesélni egy fantasy kalandot, a Paizo kiadványaiból már megismert karakterek bőrébe bújva. Itt nincs szükség az Odalent moduláris terepére, annál inkább a fantáziára, hiszen mindent kártyák jelképeznek. A játék nagyon könnyen bővíthető, és szemmel láthatóan kedvező fogadtatásra talált. Aki egy kis RPG-lightra vágyik, próbálja ki.

 
ELDRITCH HORROR

Az Eldritch Horrort nevezhetnénk akár az Arkham Horror látens második kiadásának, mivel voltaképpen ugyanaz a nóta, mint a nagy előd esetében: Cthulhuék megint mozgolódnak, persze szigorúan egyesével, őket megállítani pedig néhány 1920-as évekbeli szerencsétlen hivatott. Még a játékmenet is nagyban hasonlít a faterra, ám annál jóval fiatalosabb, lendületesebb, csinosabb és nem utolsósorban kevésbé körülményes. Ezúttal azonban Arkham városát elhagyva kilépünk a nagyvilág színterére, ahol nyomok után kutatunk, expedíciókat vezetünk, földöntúli szörnyekkel csatázunk és persze szívunk, mint a torkosborz, mert ez a Kutulu már csak ilyen. Az Eldritch Horror remekül sikerült, minden téren hozza a formáját, a játék komponensei baromi jól néznek ki, a játékmenet változatos, egyszóval a Fantasy Flight Games má’ megin’ megcsinálta.

És mivel mindig van egy +1, következzék a ráadás:

RAMPAGE

A végére egy unortodox játék! Gyerekes grafikai stílusa mögött egy nagyon is szórakoztató társas lapul meg: kaijukkal kell lerombolnuk egy várost és minél több polgárt felfalni. Mini-Godzillánk véletlenszerűen húzott céllal, képességgel és egyszer használatos szuperképességgel rendelkezik, ami egyrészt a taktikusságot, másrészt az újrajátszhatóságot szavatolja, már ha pusztán a móka-faktor nem elég, hogy új menetet kérjünk. És mitől is olyan marha jó buli a Rampage? Attól, hogy féltenyérnyi méretű szörnyetegünket nemes egyszerűséggel ráejtjük a szintekből álló épületekre, pöckölgetjük a korongját, amin áll, a fejére rakott autókat elpöccintve becélozhatunk bármit, sőt, állunkat a fejére tapasztva elfújhatjuk ellenfeleinket. Leírva lehetséges, hogy bénán hangzik egyeseknek, de a gyakorlatban remekül működik, korrekt szabályok gondoskodnak a zavartalan és taktikus játékmenetről, mindamellett strapabíró és szép kivitelezésű.

2013 legjobb magyar könyvmegjelenései

TOP 10 (sorrend nélkül)

Scott Turow: Ártatlanságra ítélve
A krimiirodalom egyik legemlékezetesebb femme fatale-ját Turow írta meg ehhez az 1987-es könyvhöz – pedig a nő még azelőtt meghal, hogy a sztori elkezdődne. Az ügyész főhősnek a törtető perszónával való félrelépése súlyos és végeláthatatlan lelki, erkölcsi, pszichológiai és jogi következményekben gyűrűzik – a szerelmi tragédia, a bírósági thriller és a korrupciós dráma tele van komplikált karakterekkel és morális ambiguitással, ami pont az ellentéte John Grisham egyértelmű, fekete-fehér világának. (Agave)

James Ellroy: Fehér jazz
Durván és nyersen szubjektív szempontból, lehengerlő erővel és eszköztelenséggel előadott noir-pokoljárás az ’50-es évek Los Angeles-ében. Bár az LA Quartet legjobb darabja marad a lélekpusztítóan gonosz és mocskos A nagy sehol, a Fehér jazz stilisztikai bravúrja szoros második – ideje volt, hogy itthon is megjelenjen. (Kritika hamarosan.) (Jaffa)

China Miéville: Konzulváros
A népszerű sci-fi toposzok szerint, ha valaha földönkívüliekkel futunk össze, akkor vagy azonnal egymás karjaiba borulunk, vagy szintén azonnal irtani kezdjük egymást (általában utóbbi, mert az izgalmasabb). Miéville nem lenne önmaga, ha nem látná sokkal komplexebben a helyzetet: a Konzulváros kérdése nem az, hogy ellenségek leszünk vagy barátok, hanem hogy egyáltalán képesek leszünk-e felfogni egymás szándékát, és el tudjuk-e kerülni, hogy egy civilizáció akaratlanul, a puszta létezésével és természetével elpusztítson egy másikat. Intelligens, gondolatébresztő és katartikus könyv. (Agave)

James S. A. Corey: Leviatán ébredése
Az év egyik meglepetése volt az álnév mögé bújó Daniel Abraham és Ty Franck Térség-sorozatának első kötete. A Leviatán ébredése egy tökös, grandiózus, noirba és horrorba is belekapó űropera, két jól megírt, egymással jól felépített morális konfliktusba kerülő főhőssel, észveszejtően jó fináléval. Külön bravúr, ahogy az űroperát a cselekmény terének korlátozásával (Naprendszer) „kicsivé” (és ezzel realisztikusabbá) teszi, ugyanakkor megtartja a zsánerre jellemző monumentalitást. (Fumax)

Richard Stark: Mindent vagy mindent
Bár nem ez a legjobb regény, ami a metodikus, kérges lelkű antihős, Parker félresikerült balhéit meséli el (eleve, a csaknem fél évszázadig futott, briliáns sorozat második, alapvetően kevésbé erőteljes etapjából származik), mégis muszáj szerepelnie a listán. Már csak azért is, mert a kiadó azóta két újabb részt is piacra dobott (és jól tudjuk, hogy egyetlen ország krimikultúrája sem lehet egészséges a Parker-könyvek nélkül). Ha ehhez az kellett, hogy ebből a sztoriból egy középszar adaptáció készüljön Jason Stathammel, legyen, együtt tudok élni vele. (Sorozat Könyvek)

Neil Gaiman: Óceán az út végén
Gaiman legjobbja (igen, jobb, mint az Amerikai istenek), és az év könyve. Csak így, lazán. (Agave)

John Scalzi: Szellemhadtest
A Vének háborúja folytatása, ha nem is olyan jó, mint elődje (bár paradox módon tömörebb, kiegyensúlyozottabb szerkezetű), mesterien zsonglőrködik az abban felvetett témákkal, és mélyíti el az annak utolsó harmadában feltett kérdéseket. Faji arrogancia, kozmikus háborúk végtelen sora, égető morális dilemmák és súlyos identitászavarok: akinek a teste mesterséges, a tudata pedig egy halott árulóé, az mennyire lehet önmaga? Scalzi sorozata azóta még két (hasonlóan remek) résszel gazdagodott itthon (Az utolsó gyarmat, Zoe  története). (Agave)

Lawrence Block: Tánc a mészárszéken
Akik azért ölnek, mert az szórakoztatja őket, és mert megtehetik: Scudder, New York magányos, sötét lelkű, kérlelhetetlen magándetektíve/bosszúálló angyala ezúttal a város snuff-filmes alvilágának undorító mocskában merül el. Mert megint csak ő hajlandó tenni a fertő ellen, az ugyanis mindenki más számára rég része a Nagy Alma természetes közegének, és már és észre sem veszik – vagy ha igen, elfordítják a fejüket. Scudder nyomoz, öl, aztán inna, hogy könnyebb legyen; de persze, nem lenne az. Mesteri, esszenciális noir, akárcsak a korábbi részek. (Agave)

Christopher Moore: Te szent kék!
Vicces, őrült, pokolian szórakoztató történelmi fantasy-komédiás háttér Vincent Van Gogh 1890-es öngyilkosságához. A Te szent kék! nagyjából úgy viszonyul a XIX. század végi Franciaország festő- és művészparadicsomához, ahogy a Biff evangéliuma viszonyult Jézus Krisztus életéhez. Hol pofátlan és profán, hol kifinomult és intelligens humorral, izgalmas és ötletes természetfeletti szálakkal, szenzációs főgonosszal, ritka érzékletesen megrajzolt femme fatale-lal, illetve a korszak és a hely iránti hatalmas odaadással. (Agave)

Mark Lawrence: Tövisek császára
Már az első könyv, a Tövisek hercege is egészen pofás, szokatlanul véres és kemény fantasy volt, de a második (Tövisek királya) és a harmadik résszel a trilógia látványosan szintet lépett, és a kezdetben öncélúnak tűnt erőszakorgiát kifuttatta egy történetszövésileg, műfajilag és morálisan is komplex, izgalmas és zavarba ejtő karaktertanulmánnyá. Vérzuhatagból megváltástörténet, fantasyből sci-fi. Szép. (Fumax)

Plusz, az év…
…magyar regénye: Egyszervolt, mert vicces, frappáns, ötletes urban fantasy, és mert a lehető legjobb értelemben magyaros.
…visszatérése: Finoman szólva nem vagyok oda azért, amit Stephen King az utóbbi huszonegynéhány évben írt (nem, a Doctor Sleepért sem), de a Minden sötét, csillag sehol végre tényleg egy remek sztorigyűjtemény: gonosz, félelmetes, sorsszerű és főleg: érett és bölcs.
…hiánypótlása: A Pusztító színre lép. A XX. század második felének egyik leghíresebb amerikai ponyvasorozata még csak alig 43 éve startolt el, úgyhogy nem is értem, hová sietnek vele annyira, de azért jó, hogy van.
…csalódása: A másik szárnysegéd. Jó, a Budapest-sorozat sem volt hibátlan, mégis, a Szent Korona második világháború alatti hányattatásait az alapján is illett volna jól megírnia Kondornak. Sajnos a stílus (lassú, nyögvenyelős, mesterkélt) tönkrevágta a választott műfajt (kalandregény). Nagy kár érte.
…újrakiadása: Sok-sok igényes újrakiadás volt idén, a háromkötetes, keményfedeles, Alan Lee illusztrációival ellátott Gyűrűk Urának mégsincs vetélytársa.

2013 legjobb képregényei

Mielőtt még mindenki ijedten kapkodna a telefonhoz, hogy a 911-et hívja (hazai olvasók több szám közül is válogathatnak, de ez ne zavarja össze őket, a 112 jó lesz, ha nem tudják bekategorizálni a vészhelyzet természetét), gyorsan megnyugtatnám őket, hogy összeállítottuk a szokásos éves képregény toplistánkat, ezzel is elősegítve szellemi, kulturális, valamint spirituális fejlődésüket, gondosan előre kiválogatva a búzát az ocsú közül. Ezúttal három kategóriába csoportosítottuk az ajánlott olvasnivalót, a már futó sorozatok, az egykötetes vagy minisorozatok, illetve 2013 újoncai alá került iktatásra 10-10, azaz összesen 30 cím, valamint azokat is megemlítjük, amik így vagy úgy, de felkeltették figyelmünket, de már nem jutottak be az élbolyba. Végül pedig a teljesen szubjektív leglistánk sikerén felbuzdulva, hasonló címszavakba szedtük az elmúlt évet képregényes szempontból. Kellemes szemezgetést!

ONGOING SOROZATOK

B.P.R.D. (Dark Horse)

Amióta az anno a Hellboy spinoffjának indult sorozat Hell on Earth alcím alatt fut, Arcudi és Mignola mindent megtesznek azért, hogy ezt az alcímet illő tartalommal töltsék fel. Az iroda félig romokban, Hellboy a pokolban, Liz felszívódott, Abe szintúgy (ld. lent), a Földet lovecrafti óriásszörnyek járják; rémseregek, apokalipszis, vallási fanatikusok, félelmes hangulat, közel a vég. Mintapéldája annak, hová lehet upgrade-elni egy egyébként is remek sorozatot tehetséggel és vízióval. (rcs)

Deadpool (Marvel Comics)

Mikor már kezdtem azt hinni, hogy manapság csak mellékszereplőként tudják jól írni Deadpool karakterét, jött a Marvel NOW!, és a Gerry Duggan/Brian Posehn duó. Végre: a sorozat veszettül vicces, harsányan illetlen és őrületesen pörgő, de ha nagyon muszáj, még drámai is tud lenni az elszállt komédiázás szüneteiben. Ha egyszer elkészül az a Ryan Reynolds-féle Deadpool-adaptáció, remélem, ilyen lesz (biztos nem). (rcs)

Fatale (Image Comics)

Apropó, vízió: Ed Brubaker és Sean Phillips párosát már többször is volt alkalmunk dicsérni a Geekzen, de nagyon úgy tűnik, hogy Fatale című, két éve futó horror-noirukkal a Criminal és a Sleeper sikerét is megfejelik. A halhatatlan, a férfiakat a puszta létével bűvkörébe vonó végzet asszonya véres, mocskos, szexi és szövevényes, évtizedeken átívelő történetfolyama az első betűtől az utolsó ceruzavonásig lenyűgöző. (rcs)

Hawkeye (Marvel Comics)

Hawkeye az én szememben a szuperhősmitológia egyik legtúlértékeltebb figurája volt, amíg bele nem kezdtem Matt Fraction sorozatába, ami rövid úton atomjaira robbantotta minden ellenérzésemet Clint Bartonnal szemben. A csökönyös, veszélyesen túlfejlett igazságérzettel rendelkező, nagyon emberi Clint Bartonnal, nem Hawkeye-jal, hiszen hősünk egy történetben sem húz maszkot, és többször végződik a kalandja a kórházban, mint a Bosszúállók főhadiszállásán. Hab a tortán David Aja vizuális virtuozitása, mely a 11. számban tetőzik: főhőse Pizza Dog, Barton teljesen átlagos kutyája, akinek ezúttal a szemein és az orrán(!) keresztül láthatjuk a korábbi füzetek fontosabb eseményeit. (nk)

Locke & Key (IDW Publishing)

Minden kétely nélkül az utóbbi évek LEGJOBB sorozata, ami a Transmetropolitan, a League of Extraordinary Gentlemen, a Watchmen és a Sandman mellé fog kerül a polcomra, gyönyörű keményfedeles kiadásban. (nk)

Nowhere Men (Image Comics)

Science is the Rock n’ Roll! Négy ragyogó koponya, a World Corp alapítói alapjaiban változtatják meg a hatvanas éveket, létrehozva egy alternatív történelmet, amit a képregényben könyvrészletek, reklámok, televíziós showműsorok és magazinborítók dokumentálnak elképesztő részletességgel. A cég egy űrbéli kutatóbázisán egy titokzatos baleset az ott dolgozó csapat több tagját is végzetesen átalakítja, és egy másik világon (vagy időben?) szenvednek hajótörést. Ezalatt az egyik alapító hosszú kómából arra ébred, hogy társai nem egészen arra használták közös művüket, amire ő elképzelte. Eric Stephenson múltba, jövőbe és világok között ugrálva egyszerre tizennégy-tizenöt karakter szálát vezeti, amiből lassan és fokozatosan kezd kialakulni a teljes történet. Az év leginnovatívabb, legokosabb képregénye. (nk)

Saga (Image Comics)

Brian K. Vaughan valami olyasmit vitt véghez, ami nagyon-NAGYON ritka manapság: mindenféle divatos geektémákat gyúrt össze elképesztő természetességgel, csodálatos érzékű történetmeséléssel, hús-vér karakterekkel, humorral, drámával, szerelemmel, akcióval és szenzációs ötletekkel. (rcs)

Superior Spider-Man (Marvel Comics)

Nagyon mély és szinte vallásos meggyőződéssel kellett hinnie Dan Slottban annak, aki a Superior Spider-Man sorozat indulásakor azt merte volna állítani, hogy a hálószövő egy újabb dicsőséges korszaka következik. A Peter Parker fizikai testébe költözött Doktor Oktopusz, a mindenki által rettegett, kényszeresen tökéletességre, elismertségre törekvő  volt szupergonosz azonban olyan irányokba terelte Pókember életét, hogy csak a fejünket kapkodtuk. Az egész alapkoncepció zseniális húzás, minden következményének parádés levezetésével, és nagy szerencsénkre egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy Slott nem tervez a közeljövőben véget vetni ennek a rendkívül élvezetes hullámvasútnak. (nk)

The Walking Dead (Image Comics)

Túl a 100 részen, túl a 10 éven, és még mindig dübörög, még mindig megállíthatatlan, még mindig megunhatatlan. Szinte már várom, mikor fogy ki a szufla Robert Kirkmanből, mert olyan egyszerűen nincs, hogy egy sorozatot ilyen színvonalon ilyen sokáig lehessen vinni. (PS: ez a szuflafogyás az aktuális sztoriszál, az All Out War eddigi számai alapján nem a következő pár hónapban fog bekövetkezni.) (rcs)

Ultimate Comics Spider-Man (Marvel Comics)

Miles Morales, aki a kezdetekkor egy rendkívül ügyes és átlátszó marketingfogásnak tűnt politikailag korrekt származásával, jelenleg a Marvel legizgalmasabb és legjobban kidolgozott tinédzserhőse, aki mellé Bendis meglepő összetételű, távolról sem mesterkélt (ellentétben a Marvel Now! újabb csapatalapú füzeteivel), ám nagyszerűen működő csapatot verbuvált. A sorozat eddig is nagyon gondosan épített a karakterei közötti viszonyokra, és a jelenleg zajló Cataclysm univerzumrengető eseményei alatt sem veszíti el a fókuszt az emberi léptékről, ahogy éppen egy kozmikus hatalmú lény, Galactus pusztítja el lassan, de biztosan a Földet. (nk)

MINISOROZAT/GRAPHIC NOVEL/ONE-SHOT

American Vampire Anthology (DC/Vertigo)

Az év sajnálatos távolmaradója Scott Snyder és Rafael Albaquerque American Vampire-e volt, ami bő egyéves szünet után (ami alatt Snyder dolgozhatott a The Wake-en) idén márciusban tér majd vissza. 2013-ban is kijött azért két különszám. Akár a The Long Road to Hell is megérdemelné a helyezést a listán, de különlegessége, és alkotóorgiája (Aaron, Ba & Moon, Lemire, Francavilla, Rucka stb.) mégis az ősszel megjelent Antológiának kell itt állnia, még ha – antológiától szokásosan – nem is minden sztorija mozog ugyanazon a magas színvonalon. (rcs)

Baltimore: The Infernal Train (Dark Horse)
A háromrészes miniben (aminek előzménye egyébként a The Inquisitor című one-shot, és fogalmam sincs, miért nem egyszerűen egy négyrészes minit csináltak belőle) a címszereplő Budapesten harcol a vámpírok hordája ellen, miközben meg kell küzdenie egy nyomában járó, fanatikus inkvizítorral is. Vad és iszonyú lendületes képregény, Mignola Baltimore-univerzuma pedig egyre tágul és izmosodik. (rcs)

Battling Boy (First Second)

Haggard West, Arcopolis védelmezője halott. Lánya és a családi hősüzlet örököse egyedül kell, hogy szembenézzen a várost rettegésben tartó szörnyek seregével. Szerencsére ekkor pottyan szó szerint az égből a Földre Battling Boy, a tizenhárom éves félisten, akinek be kell bizonyítania egy másik dimenzió ünnepelt bajnokának - történetesen az apja - hogy képes a nyomdokaiba lépni. A két gyerek összefog, és ebből az év egyik legbizarrabb és -abszurdabb battle royalja alakul ki, ami egyben a hetvenes évek Kirby-érájának állított fantasztikus hommage. Paul Pope még mindig egy zseni! (nk)

Fairest: In All the Land (DC/Vertigo)

A képregény, ami visszaadta a hitemet a Fables sorozatban. Ugyan vizuálisan is gyönyörű (31 fejezetét 23 tehetséges illusztrátor rajzolta), de ez végre újra az az ötletsziporkákkal tömött Willingham-remek, amit már olyan régen hiányoltam. Miután a Fables a 150. részével véget ér (addig még azért hátra van több, mint egy év), az ígéretek szerint minden szál gondos lezárásával, lesz végre okom bepótolnom a lemaradásomat. (nk)

Happy! (Image Comics)

Karácsony szenteste a rendőrnyomozóból bérgyilkossá lecsúszott, mocskosszájú, mindent és mindenkit gyűlölő Nick Sax találkozik legvadabb rémálmával, ami egy, csak az ő számára látható kis szárnyas, kék színű egyszarvúban testesül meg. Happy a képzeletbeli barátja egy Hailey nevű kislánynak, akit csak Nick menthet meg, mert egy eszement sorozatgyilkos fogságában már csak ötvenkét órája van hátra. Cinikus és briliáns karácsonyi mese Grant Morrisontól, katartikus fináléval. (nk)

Hellboy: Midnight Circus (Dark Horse)

Egyszerűen az év legszebb képregénye. Duncan Fegredo és Dave Stewart abszolút csodát műveltek, képi világuk fantasztikus, izgalmas, magával ragadó, az pedig külön nagyszerű, ahogy a „valóság” és a cirkuszbeli események vizuálisan elkülönülnek. Mignola meséje ártatlanságról, megkísértésről és a sors és a jövő fenyegetéséről nem különben megkapó. (rcs)

Hit (Boom! Studios)

A filmes összegzés kapcsán azon keseregtem, hogy úgy látszik, senki nem tud már manapság jó, korabeli környezetben játszódó noirt csinálni (Gengszterosztag, Mob City) – de legalább a képregényesek még nem felejtették el, mitől döglik a légy az ’50-es évek Los Angelesében. A Hitről üvölt, hogy James Ellroy nyomdokain akar járni, és ugyan annyira bőven nem jó (hát persze, hogy nem, jesszus, hogy is lehetne?), de izgalmas, csavaros és dögös – teli hullákkal, korrupcióval, szexszel és bűnnel, ahogy kell. (rcs)

Infinity (Marvel Comics)

Szinte euforikus élmény, hogy az egyik nagy kiadó éves mega-crossoverét betehetem az év legjobbjai közé – ez nem gyakran esik meg, ráadásul pont Jonathan Hickmantől nem vártam, hogy na, majd miatta, tekintve, hogy – egyéb sikerei ide vagy oda – nem valami ügyesen kezdte a pályafutását az Avengers címeknél. Mégis, azok szálait remekül fonta össze egy hatalmas, sodró lendületű, eposzi űroperává. Ugyan a műfajban még mindig az Annihilation a csúcs, de szép próbálkozás volt a trónfosztásra. (rcs)

Nemo: Heart of Ice (Top Shelf Productions)

Alan Moore visszatért haló poraiból és végre letett az asztalra egy kvázi-folytatást a legendás League of Extraordinary Gentlemen című remekművéhez. A közvetlen folytatások minősége a The Black Dossier-tól a Century: 2009-ig rohamosan és meredeken romlott a teljes érdektelenségbe fulladva, de Nemo lányának utolsó kalandjával sikerül némileg kiköszörülni a csorbát. Minden megtalálható itt, amiért az eredeti művet szerettük, a Lovecraft-rajongók pedig vélhetőleg házi oltárt fognak állítani neki, ha már Del Torónak le kellett mondania az Őrület hegyeinek megfilmesítéséről. (nk)

The Unwritten: Tommy Taylor and the Ship That Sank Twice (DC Comics)

A fikció és az írott szó hatalma: erről szól Mike Carey sorozata, és ennek eredettörténete ez a graphic novel, ami nem csak hogy önmagában is tökéletesen élvezhető, de teljesen belesimul a The Unwritten mitológiájába, kitöltve az eddig üresen hagyott részeket is. Nagyszerű ugródeszka, hogy valaki nekilásson a jelenleg 54. füzeténél tartó képregénynek. (nk)

ÚJ SOROZATOK

Abe Sapien (Dark Horse)

Míg a B.P.R.D. a világ romjainak nyomasztó panoptikumát nyújtja, az Abe Sapiennel Mignola egy személyesebb, drámaibb kontextusba helyezi az apokalipszist. Ahogy anno Hellboy, most egykori társa és barátja járja saját útját, értelmet keresve az életében, felette saját múltjának és bizonytalan jövőjének árnyékával. Már csak egy Liz Sherman sorozat kéne. (rcs)

Black Science (Image Comics)

Az első résztől mindenki összefosta magát, a második ehhez képest pici visszalépés volt, de ez természetes: egyszer a tényleges történetmesélést és karakterbemutatást is el kell kezdeni, nem lehet minden egy iszonyúan látványos és pörgős akciójelenet. Az év legdurvább debütálása után építkezés, karakter-, háttér- és konfliktusfelvázolás. Helyes. Remender és Scalera tudják, mit csinálnak. (rcs)

Jupiter's Legacy (Image Comics)

Ez a meglehetősen sporadikus megjelenésű sorozat az utóbbi idők legjobb munkája Mark Millartól, és ebben nem kis része van annak, hogy a rendkívül egyedi stílussal rendelkező Frank Quitelyt kérte fel rajzolónak. Két generáció és világnézet feszül egymásnak, amikor a világ első szuperhőseinek példaképe, a beszédes nevű The Utopian szembekerül családjával és gyermekeikkel, mert igazi amerikai hazafiként és a régi értékek védelmezőjeként nem hagyja, hogy a saját kezükbe vegyék a világ irányítását. Az idő azonban eljárt felette, a harmincas évek ideáljai értelmüket vesztették a kétezres évek válságspirálba jutott Amerikájában, és saját, mindenben csalódást okozó fia fordul ellene a többi „hős” támogatásával a háta mögött. Nagyon ígéretes felvezetés, amiből, ha továbbra is ilyen ügyesen alakul, az egyik legjobb nem Marvel és DC szuperhőstörténet kerekedhet. (nk)

Manifest Destiny (Image Comics)

Kicsit az az érzésem, hogy a Black Science rakétastartja elterelte a figyelmet Chris Dingess és Matthew Roberts történelmi fantasyjéről, ami kár, mert az első két rész alapján (amiben egy amerikai expedíció fut különös és rémisztő lényekbe a XIX. században) még az is lehet, hogy ez bizonyul jobbnak közülük. Kiforrott, érett, átgondolt, jól megírt, szépen rajzolt sztori, tele izgalmas lehetőségekkel. (rcs)

Rat Queens (Image Comics)

Ez csak úgy a semmiből bukkant fel, különösebb hírverés és ajnározások nélkül, pedig a Deadpool mellett az év legviccesebb, legpofátlanabb képregénye. Egy kváziközépkori zsoldoscsaj-banda (köztük törpével, varázslóval) frenetikus körülmények közt harcol összeesküvésekkel, trollokkal, feketeruhás gyilkosokkal és mindenféle jómodorral. Nagyszerű karakterek (jól megformált, nem feleslegesen túlszexualizált női hősök – Joss Whedonnak kihívója akadt), remek poénok, csupa kreativitás, frissesség és sziporka. (rcs)

Pretty Deadly (Image Comics)

Mágikus vadnyugati chambara, Csontnyúl és Pillangó előadásában, olyan kard- és pisztolypárbajokkal, amit a Kill Bill is megirigyelhetne, saját, ám mégis ismerős motívumokkal dolgozó mitológiába ágyazva. Johnny Prérifarkas mesterkedésének köszönhetően a Halál Lányát megkötő bilincsek lehullanak, és egy ártatlan lélek megidézi egy már feledésbe merült mondókával: most Rókának és fogadott lányának menekülnie kell a múltja és egy véres bosszú rájuk vetülő árnyéka elől. Költői, mesés, gyönyörű történet egy női szerző tollából, Emma Rios fantasztikusan hangulatos rajzaival. (nk)

Rocket Girl (Image Comics)

Dayoung a jövőből utazik vissza a nyolcvanas évek New Yorkjába, hogy megakadályozza egy olyan technológia feltalálását, ami az ő idejében példátlan befolyással és hatalommal ruházza fel a rendőrállamot létrehozó Quintum Mechanics óriáskonszernt. Az egyetlen probléma, hogy Dayoung a New York-i Tinédzser Rendőrosztag tagja, és senki nem vesz komolyan egy tizenöt éves lányt, ha a világot akarja megmenteni, még akkor sem, ha történetesen egy high-tech jetpackkel van felszerelve. Ha kíváncsi vagy, mi történne, ha kereszteznék a Terminator és a Vissza a jövőbe filmeket, akkor ez a te sorozatod! (nk)

The Private Eye (Panel Syndicate)

Képzelj el egy olyan világot, amiben a globális információs lufi kipukkadt, és válogatás nélkül ömlött a világba minden eltitkolt adat, családokat, cégeket, országokat, globális piacokat összeomlasztva, és életek millióit tönkretéve. Most nincs többé internet, és a legszentebb kinccsé az emberek privátszférája vált, mindenki álarcok és maszkok mögé rejti a személyazonosságát. A paparazzik és magánnyomozók e világ bűnözői és terroristái: Patrick Immelmann pedig éppenséggel ezzel keresi a kenyerét, be is állít hozzá egy 22. századi femme fatale egy megbízással, hogy aztán annak rendje-módja szerint röviddel ezután el is intézze valaki. Brian K. Vaughan és Marcos Martin nagyszerű páros, ráadásul ezt a csak digitálisan létező képregényt fizess-amennyit-akarsz módszerrel itt azonnal el is olvashatod. (nk)

Velvet (Image Comics)

Úgy néz ki, az utóbbi idők egyik legjobb képregényes döntése az volt, hogy Brubaker otthagyta a Marvelt. Nem mintha náluk rosszakat írt volna, és hanyagolta volna egyéb, független munkáit, de már akkor is megérte a váltás, ha csak a Velvet lett a gyümölcse (amit Steve Eptinggel, korábbi marveles rajzolójával közösen csinál). ’70-es évekbeli kémthriller egy ronda ügybe csöppenő főszereplővel (középkorú nő, exügynök): jéghideg, stílusos, vagány, a korhangulat fantasztikus. (rcs)

Wraith: Welcome to Christmasland (IDW Publishing)

Joe Hill, Stephen King középső fia a Locke and Keyjel örökre elfoglalta a helyét a saját, személyes képregénypanteonomban, és örömteli, hogy nem pihen a babérjain: legutóbbi könyve, a NOS4A2 univerzumában játszódó sorozatot indított, ami szerencsére ismét hozza a saját maga által felállított minőséget (korábbi minije, a Thumbprint, ugyanis egyenesen pocsék volt). Fejezeteit és szereplőit egy Rolls-Royce Wraith köti össze, ami a megfelelő sofőrrel és elegendő mennyiségű elkeseredéssel és vágyakozással táplálva képes áthatolni a valóságot és a személyes ábrándképekből szőtt másik világot elválasztó hártyán. Az alapötlet nagyszerű, és eddig a kivitelezés is parádés, borzasztóan kíváncsi vagyok, hová fog kifutni a történet.

Amit még szívesen olvastunk 2013-ban: Prophet, The Manhattan Projects, Lazarus, Brain Boy, Numbercruncher, Daredevil, Clone, Harvest, Revival, The Wake, Thor: God of Thunder, Batman, 47 ronin, Animal Man, Swamp Thing, Hellboy in Hell, Invincible, Uber, Uncanny Avengers, The Black Beetle

BÓNUSZ LEGEK

Az év

…kiadója: Image. Mert szinte nagyiparban gyártják a minőséget, ami önellentmondásnak tűnik, de náluk nem az.
…trendje: Egyre nagyobb figyelmet és hype-ot élveznek a szerzői képregények, egyre több fogy el már előrendelésben, egyre több jel mutat arra, hogy a jövőben még hangsúlyosabb lesz a jelenlétük.
…ostoba marketinghúzása: Villain’s Month. Tényleg, DC, komolyan? Apropó…
…legbénább kiadója: DC. Miközben a képregényeik színvonala egyre kevesebb kivételtől eltekintve meredeken megy lefelé, segghülye marketingfogásokkal és botrányokkal égetik magukat, ráadásul több alkotó beszámolója szerint példátlan gusztustalansággal szipolyozzák ki (nem szupersztár) íróikat és rajzolóikat.
…szörnye: A nagy G. Két remek sorozattal is képviseltette magát: Godzilla és Godzilla: Half Century War.
…szuperhőse: Doctor Octopus. Na, bazmeg!
…visszatérése: Ki kell mondani: Alan Moore már rég csak árnyéka egykori önmagának. De a Nemo: Heart of Ice, az igen, az nem az árnyék, hanem az egykori Alan Moore.
...feltámadása: Úgy tűnt, hogy a régóta gyengélkedő Vertigónak a Hellblazer kaszája az utolsó szög a koporsójában, de a kiadó most végre kezd új erőre kapni (Trillium, The Wake stb.)
…legszerencsétlenebb rajzolóváltása: Ten Grand: Straczynski és Templesmith isteni páros voltak, nagyon nagy kár, hogy utóbbinak mennie kellett.
…átlagosodása: Kick-Ass. Jó ez még mindig, de egykori arcátlanságából, frissességéből, tökösségéből már nem sok maradt.
…megkönnyebbülése: Oké, Scott Snyder mégiscsak ember. Tud ő szart is írni (Superman: Unchained).
…horrora: The Wake. És még csak most jön a java.
…nosztalgiája: Star Wars. Kevesen tudták Brian Wood  előtt így megidézni a klasszikus trilógia hangulatát.
…béna karakterrel is lehet jó sztorikat írni díja: Holtversenyben Geoff Johns (Aquaman) és Rick Remender (Captain America).
...cliffhangere: "After that, things got action-packed."  Thank you, Brian! Fuck you, Brian! (Saga)
(rcs)

...képregénybloggere: Boulet (szemléletes példa ITT és ITT)
...legbetegebb ingyenes webhorrorsorozata: Crossed: Wish You Were Here, Vol. 3
...leghosszabb harci jelenete: Shaolin Cowboy #2 (33 oldalnyi megállás nélküli zombikaszabolás)
...Hellblazere: Ten Grand
...legkellemesebb meglepetése: Epicline magazin
(nk)

Heti zombulás, avagy túlértékelt sorozatok

A tévés szórakoztatás világában elvileg baromi nehéz komoly sikert elérni, mert szemben egy mozifilmmel, nem csak egyszer kell leültetni a nézőt, hanem minden héten, éveken át. Az ember azt hinné, itt nincsen pardon, nincs marketinges gimmick, ehhez tényleg baszott jónak kell lenni. De hányan voltunk már úgy, hogy néztünk, és néztünk egy sorozatot, hétről-hétre, puszta megszokásból? Mert egykor jó volt, és megkedveltük a szereplőket? Mert reménykedtünk, hogy hátha csak egy kis hullámvölgyben van, és majd megint jó lesz (ez igen ritkán fordul elő, de sebaj)? Hányszor volt, hogy éreztük, egy széria csak azért nem ért még véget, mert az, hogy „a csúcson kell abbahagyni” ugyan szép művészi hitvallás, de a csatornák fejesei inkább az „üsd a vasat, akkor is, ha már csak épphogy langyos” elvét vallják? Nem is beszélve az őszinte „ezen meg mit eszik annyi ember” értetlenkedésről. Alább összeszedtünk pár sorozatot, amik kapcsán ezek a kérdések megfogalmazódtak bennünk. Félreértés ne essék: nem szubjektív véleményről van szó, amit olvasni fogtok, az objektív, abszolút alapigazságok megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatása. Szólottunk. Szívesen.

Agymenők (The Big Bang Theory)

A zárt rendszerben zajló sitcomok természetükből adódóan korlátozott élettartam-kilátással bírnak. Az egydimenziós, könnyen értelmezhető, kiszámítható karakterek alkalmazása eleinte tutira nyerő megoldás, a néző gyorsan otthon érzi magát a figurák társaságában, belakja a dramaturgiai teret, de százvalahány rész után keményen visszaüt ez a koncepció, mert kiderül, hogy a szereplők egyszerűen fejleszthetetlenek, ahogy a csoportdinamikában rejlő potenciál is roppantmód véges, és a helyszínek is unalmassá válnak. Lehet nyomatni kifulladásig, pláne, hogy a nézettség évről évre emelkedik (jelenleg 20,44 millión áll), és az is nyilvánvaló, hogy ez egy rohadtul nehéz fegyvernem (pláne írástechnikai szempontból), de a 7. évad nyitóepizódja például már hervasztóan csenevész volt, talán két poénra, ha futotta az íróktól. Szép emlékek bőven akadnak, voltak remek évadok, de a sorozat csúnyán elkopott, felélte a tartalékokat, és a stábnak minimum egy hosszabb kreatív szünetre volna szüksége. (Dr. Sick Fuck)

Family Guy

Seth MacFarlane kétségkívül tud valamit. No, azért nem túl sokat, de azt láthatóan érti, hogyan kell innen-onnan összelopkodott elemek, gyermeteg gusztustalanságok és irritáló karakterek minden kohéziót nélkülöző, kaotikus elegyét eredeti ötletnek hazudva leerőltetni az arra érdemes tömegek torkán. Az ugye nyilvánvaló, hogy az alapszituáció egy az egyben másolja a The Simpsonst, különösen a tohonya, csökkent értelmű családfő, Peter Griffin karaktere szembeötlő Homer-imitáció, de az irreális mértékben megértő, férje mellett minden körülmények között kitartó, nála nyilvánvalóan jobbat érdemlő Lois figurája is Marge alakjának sajátosságait viseli, megtoldva némi perverz libidóval, valamint találunk itt szülei adottságaihoz mérten érthetetlen módon zseniális gyereket is (Stewie egy agresszív, gonosz kis Lisa), a család további tagjai (Meg és Chris) pedig egyszerűen érdektelenek, folytonos megalázásukon kívül más szerephez nem is nagyon jutnak az epizódok során. Beszélő, intelligens, fehér bundájú kutya? Dögöljek meg, ha MacFarlane nem látta a Mézga Családot.
A készítőket korántsem menti fel bűneik alól, hogy tolvajtermészetüket önmagukon ironizálva lépten-nyomon az orrunk alá dörgölik, szándékolt utalásrendszerként, posztmodern gesztusként beállítva azt, rengeteg alkalommal kinyilvánítják: "Igen, mi ilyen lopósak vagyunk, ez egy ilyen modern dolog, itt mindent szabad". Szabad, persze, csak nézni ne legyen muszáj. Értem én, hogy a túlpörgetett alpáriság és gyomorforgatás az amerikai prüdéria, álszent televíziós cenzúra felé hangsúlyosan meglengetett lófasz kíván lenni, de folyamatosan sugárban hányó emberek látványa egy bizonyos életkor felett egyáltalán nem vicces, idegesítő dalt megállás nélkül ismételgetni pár másodperc után cseppet sem mókás, a pedofília, a nemi betegségek, valamint a különböző testi fogyatékosságok pedig soha, semmilyen körülmények között nem számítottak értékelhető humorforrásnak. Nem azzal van itt a baj, hogy a készítők kendőzetlenül bemutatnak bizonyos, egyesek számára talán taszító, ám valóban létező jelenségeket, a probléma ott kezdődik, hogy ezt minden látható szándék nélkül teszik, illetve kizárólag azért, hogy a lehető legszélesebb tömegeket, a faék egyszerűségű nézőket is megszólítsák.
Ilyen módon az epizódok pontosan azokat az állatias, ösztönszerű emberi igényeket elégítik ki maradéktalanul, amiket elviekben bírálni lennének hivatottak. Időnként azért óhatatlanul be-be csúszik egy valóban eredeti, eltalált poén (különösen a - szintén a Simpsonsból átemelt - szürreális visszaemlékezéseknek köszönhetően), de ezek elvesznek a polgárpukkasztónak, felháborítónak szánt, de csak unott fásultságot generáló gusztustalanságok tengerében, valamint hadd ne essek már hanyatt attól, hogy egy humorosnak szánt animációs sorozat néha tényleg vicces is. A filmes utalások szórakoztatóak ugyan, de már nem is mondom, honnan lettek finoman átemelve, ráadásul ritkán érződik rajtuk az adott alkotás iránti tisztelet, sokkal inkább az azt célzó gúny szándéka vehető ki, az pedig, hogy a Star Warst parodizáló részek lényegesen visszafogottabbak, mint az egyéb epizódok, olyan részlehajlás, ami pontosan a "mindent lehet" vállalásnak mond tökéletesen ellent. A sorozat szakadatlan sikerének köszönhetően MacFarlane kisebb birodalom kiépítésére (American Dad, The Cleveland-Show), valamint egy egész estés mozifilm (Ted) elkészítésére is lehetőséget kapott, sőt, vezethetett Oscar-gálát is. Mondom én, hogy a csávó tud valamit. (Nemes András)  

Így jártam anyátokkal (How I Met Your Mother)

Oké, tudom, megértek mindent, én is kedvelem Neil Patrick Harris munkásságát, de... maradjunk annyiban hogy a HIMYM semmivel sem több egy elég jól sikerült Jóbarátok-másolatnál. És most jöhetnek az érvek-ellenérvek, miért jobb egyik a másiknál... egy egyszerű, mezei háromkamerás - szitkom szitkom, vagyon-e szép lányod - ról van szó, amely korunk televíziózásának legkötöttebb műfaja. Őszintén, adott a totál-félközeli-ansnitt szentháromsága, amelyből vizuálisan nem lehet kitörni, ergo nagyrészt úgyis valami lakás vagy iroda belsejét fogod látni. Táncos-zenés betétek? Ott volt az egész helyes, de annál sikertelenebb Working (amely a magyar televíziózás kifürkészhetetlen logikája során a Talpig pácban címet kapta), ahol a végtelenül cinikus betéteket mjúzikelekkel szakították meg a fiktív Upton/Webber nevű, ki tudja mivel foglalkozó multinacionális cég munkatársai. Fiatal pályakezdők párzási szokásai vannak a fókuszban (cicit-bicepszet a népnek)? Ezt már 1993-ban felismerték, hogy ne pont a Jóbarátokat mondjam példának, legyen mondjuk a Caroline in the City (Caroline New Yorkban, a boldogult Humor 1-en volt egy darabig). Akkor van benne ultrajófej arc - ha már NPH? Irány az eredeti The Office, ahol legalább láthatjuk ennek a valószerűtlenül magabiztos figurának a másik oldalát is, hogy tudniillik mi van akkor ha a nagyonjófejnagyonlaza kolléga, bocsánat, főnök, valójában inkább egy érzéketlen, bunkó seggfej? Legalábbis a valóság gyakrabban ilyen. A jócsaj-faktoron persze vitatkozhatunk, az ízlés kérdése. De ebben is, mint minden rendes szitkomban volt születésnapos-kórházas-hálaadásos/karácsonyos-híresvendégszereplős-esküvős rész. Enélkül nem is kap működési engedélyt egyik sorozat sem az Önkormányzattól. (Forgács W. András)

Lost  - Eltűntek (Lost)

Ironikus vagy szomorú – attól függ, honnan nézzük – hogy a 2000-es évek nagy amerikai tévésorozatos forradalma részben pont a formátum történetének egyik legnagyobb blöffjével kezdődött. De én leszek az első, aki elismeri, hogy a blöfföt briliánsan játszották meg. Az első évad kivételes volt: újszerű, izgalmas, rejtélyes, fordulatos, csak úgy roskadozott a remek karakterektől, a lenyűgöző szituációktól, a hatalmas potenciáltól. A második évben kezdtek lassan félresiklani a dolgok, nyúlásnak indult a rétestészta, feltámadt és erősödött az „ezt úgyse fogják megmagyarázni soha a büdös életben” érzete, kezdett az egésznek bullshit szaga lenni. De kitartottam a pozitívumok miatt, és mert a szezon – megint – úgy ért véget, hogy aztakurva. És ezután még bő két éven át csócsált engem a Lost. Folyton abba akartam hagyni, mert egyre kínosabb, egyre erőltetettebb lett, és egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az írókat nem a történetmesélés érdekli, hanem a nézők agresszív hozzábilincselése a sorozathoz egymást érő WTF-okkal és gimmickekkel.
Igen, ezek közül némelyik engem is behülyített – utoljára a „We have to go back” tudott meglepni, de az annyira, hogy még bő egy évig maradtam, pedig akkorra már tényleg tele volt a tököm az egésszel. Végül valamikor az ötödik évad első felében szálltam ki, amikor az egyik epizód kellős közepén egyszer csak leesett, hogy már pusztán a heti rutin miatt követem ezt az egész nézőhülyítő dramaturgiai bullshitet, és annyi érzelmi kontaktusom sem maradt a flashbackekkel-flashforwardokkal és képtelen szituációkkal szarrá írt karakterekhez, mint a légyhez, amit agyonütök a konyhában. Igazából hálával tartozom az alkotóknak, mert anno megtanítottak valamire, aminek azóta jó hasznát veszem, hogy ti. ne kínlódjak összességében pocsék szériákkal néhány faszán elsütött cliffhanger miatt. Máig nem tudom, hogy ért véget a Lost. Fogalmam sincs, mi az a sziget, miért van, hol van, mikor van, hogyan van, és nekem ez így teljesen jó. Az se érdekelhetne kevésbé, hogy éppen ki dugja Paris Hiltont. (Rusznyák Csaba)

South Park

Nem nehéz a választás, ha (geek körökben) túlértékelt sorozatokról van szó: remek alkalom ez, hogy értetlenségemet fejezzem ki a South Park sikere előtt. Elismerem: a kíméletlen és cinikus felnőtt humorra, ami dühödt bikaként ront rá a társadalom leg(ál)szentebb, legalapvetőbb értékeire és morális törvényeire (akár őszintén, a dolgozz-fogyassz végtelen ciklusában vergődő, készen kapott értékrendű honpolgárok szemének felnyitása céljából, akár puszta provokációból, "For The Lulz"), nagyon is szükség van, és számos esetben vevő is vagyok rá. Sorozatok közül az utóbbi évtized terméséből kiemelendő az Arrested Development és az It's Always Sunny In Philadelphia, a klasszikusok közül pedig természesen a Monty Python Repülő Cirkusza, de ez a fajta humor jellemző bármelyik menőbb stand-uposra is, George Carlintól Ricky Gervais-en át Louis C. K.-ig.
A South Park-ra azonban képtelen vagyok másképp tekinteni, mint egyetlen, tizenvalahány éve mesélt viccre, ráadásul a legirritálóbban öntelt, pöffeszkedő, álintellektuális fajtából, ami összetéveszti az ellenszenves viselkedést az intelligenciával, a sértő nyerseséget pedig a komoly felnőttséggel, és mivel hinni, bízni semmiben sem tud, kapaszkodót nem kínálva tapossa szét saját giccses homokvárait (a hosszan, választékosan és/vagy naiv hittel felvezetett poént ironikusnak szánt bunkósággal szétverő csattanója jelenti a sorozatban használt gegek 90%-át, kiegészülve az elmaradhatatlan és túlhasznált túl-hosszú-szünettekkel-a-beszélgetésben).
A sorozat egyetlen igazi erénye, hogy ezeket a mai korban is egyre jobban fertőző rákos tüneteket már több mint másfél évtizede bírja, azaz: it was hipster before being hipster was cool. (Borbíró Andris)

Supernatural

Még ha az alapötletben semmi, de tényleg semmi eredeti sincs, nagyon felszínes szinten sem, ez még simán lehetett volna egy nedves geekvágyakat kielégítő, marha jó kis sorozat. Okkultista nyomozók-szörnyvadászok a természetfelettivel szemben, hellyeah. X-akták óta, mi több, azon kívül nem volt ilyen. Papíron jól is fest, élesben már kevésbé. Hiába szokás áhítatosan körbetáncolni, megkockáztatnám, hogy a hódolat inkább a koncepciónak és az ínségnek szól, mint a megvalósításnak.
A Supernatural egyszerűen minden mozzanatában ötlettelen és átgondolatlan, ennél fogva pedig már alig néhány epizód után rohadt fárasztó. Mondom, az alapfelállás laposságával még önmagában nem lenne probléma, de ha már monster of the week parádét nézünk, akkor nem lehetett volna e mellé valami minimális gimmicket vagy akár sajátos hangvételt társítani? Oké, idővel belopózott, azaz helyesebben be lett tuszkolva valamiféle high concept, de az egész mindvégig annyira semmilyen, hogy még negatív kritikával illetni is nehéz. Egyszerűen nincs fogás rajta. Drámának nem elég mély, vagy következetes, hogy a néhány erőltetett jófejeskedés miatt humoros lenne, azt hagyjuk, azt meg, hogy a kis horrorhatározó összes kliséjét összefésülték, megrágták, majd emésztetlenül kiköpték, hadd ne tartsam már érdemnek.
Ez a fantáziátlanság, még rosszabb, lélektelenség, a témától és az átfogó történettől eltekintve amúgy a legapróbb mozzanatokban is megnyilvánul. A karakterek (idealista kisöcs és vagány, de aranyszívű nagy testvér – Skywalker és Solo, vagy tucatnyi másik hasonló filmes páros, valaki?), a szituációk (csak az első évad majd minden részében akad egy szemrevaló damsel in distress, akinek eltűnt valami rokona), a párbeszédek („This is a near perfect hunter” és unalomig ismételt társai), a fapofával előadott okkult szakértő blabla, a mindenkori konfliktusok következetlen és idióta megoldásai, eleve az egész kurva, részről részre minimális változtatásokkal megismételt szerkezet valami idegölően receptszerűek és üresek.
Magam az X-Aktáknak sem voltam soha nagy híve, de az a maga idejében tök eredeti volt, sőt, ha az ufós összeesküvés elméletet és az azzal járó nyomasztó hangulatot vesszük, mindmáig rendben van. A Supernatural még egyszer ugyanez, csak éppen nem volt benne soha, semmi jó, kivéve, ha valaki élvezi, hogy hetente egyszer megnézhet háromnegyed órányi standard amerikai b-horrort a hülyébbik, PG-13-as fajtából. (Elmeboy)

Vámpírnaplók (The Vampire Diaries)

Siralmasan gyenge pilot után nagy jóindulattal közepesnek mondható első évad, hasonló folytatás, majd súlyos lejtmenet (season 3, season 4). Mégis itt van, immáron az 5. évaddal – a The Vampire Diaries túlélése olyan sérelem, ami véres megtorlásért üvölt.
A TVD legnagyobb bűne a totális érdektelenség, a vigasztalan tétnélküliség: jönnek-mennek a szégyentelenül alulírt, minden ambíciót nélkülöző karakterek, a szerzők teljesen random üzemmódban építkeznek. Ha indokolt, akkor azért, ha meg nem, akkor pont azért szól az enervált gimnazista rockzene, mélabús karakterek siránkoznak szüntelenül, tombol a True Bloodot is felülmúlóan idegesítő, vámpíros-vérfarkasos-boszorkányos-misztikus-minden létező közhelyet felsorakoztató műeklektika, az egyfolytában kinyuvasztott, meghalni mégis képtelen főszereplők folyamatos feltámadásáról nem is beszélve. Dögöljön már meg valamelyik, de tényleg, örökre. És akkor néhány keresetlen szót a főszereplőről, a sorozat igazi kulcsfigurájáról: Nina Dobrev valóban szemrevaló fehérnép (pláne a promóciós fotókon - bár az évek során cseppet talán meggyarapodott a valaga), simán el lehet nézegetni 8-10 percig, pompás látvány. Na de öt nyomorult évadon át? Baszki. Ezt a mérhetetlenül idegesítő, 24/7-ben rinyáló, hisztis picsát? No way. Azt pedig, hogy színésznőként mennyire alkalmatlan, tökéletesen példázzák azok az epizódok, amelyekben önmaga gonosz ikertestvérét is eljátssza. A sminktől és a ruhától eltekintve szubatomi különbség nem mutatkozik a két figura között.
Ehhez képest a Twilight maga a kompromisszummentes hardcore. És nézik, tényleg nézik, már az 5. évadot nézik, és nem tudom elhinni, hogy ezt akkor most miért. (Dr. Sick Fuck)

A 2000-es évek 5+1 legnagyobb sorozat-cliffhangere

A cikk vendégboggerünk, Ingorion munkája.

A cliffhangernek, vagyis függővégnek, wtf-nak, az olyan történésnek, amely után órákig, jobb(?) esetben napokig, hetekig céltalanul kóválygunk az emberek között, minden médiumban – filmekben, sorozatokban, regényekben és képregényekben – fontos szerepük van. Van, hogy kultstátuszba emeli az adott művet, vagy szállóigévé tesz idézeteket – Luke, I’m your father -, van, hogy felülír egy már éppen csak vegetáló könyvsorozatról alkotott képet – lásd Stephen King Setét Torony ciklusának koponyafal-szaggató befejezését – de éppen néplázadást is elindíthat, mint a tavaly decemberi Amazing Spiderman 700. számának konklúziója. És lassan eljutunk a sorozatokig, ahol létfontosságúak a jó csavarok. Egyrészt, mert megakadályozzák, hogy a szériák belefulladjanak a saját maguk által felállított korlátok mocsarába, de minimum lehetőséget adnak, hogy a készítők, ha csak néhány rész erejéig is – vagy akár végleg -, új irányba tereljék nagy műgonddal elkészített alkotásukat. Másrészt, egy jól irányzott, évadvégi izmos kis wtf-kal akár új nézőket nyerhetnek/régieket is visszacsábíthatnak.   

Jó cliffhangert írni azonban nehéz. Helyesbítek: olyat írni, ami tényleg üt, embertelen feladat. Ugyanis az elmúlt évek robbanásszerű médiajelenségeinek köszönhetően megnőtt a fogyasztók ingerküszöbe, egyre kevesebb dolgon tudunk megbotránkozni, szájat tátatni. Elfeledett testvérek, a semmiből behozott rokoni szálak, apák, anyák, nagynénik előkerülése szóba sem jöhet, hisz ezek a fent említett probléma mellett gagyik is, szappanoperába illőek. Ott van egy másik opció: egy fontosabb karakter kiírása. Talán ez képes a legnagyobb sokk-hatást kiváltani, de – a kötelező körökön belül (karakterhű, megindító, de ne giccses legyen a távozás) -, ez sem hordoz magában semmilyen innovatívot, bár a hosszú távú hatásai kétségkívül ennek a legjelentősebbek. Persze öngólt adok magamnak, hisz a fent említett jegyek némelyike fellelhető lesz a (szubjektív!) listámon, de büszkén állíthatom, hogy nem mindegyik egy kaptafa, sőt!

Különdíjas: The Shield 1x01, Pilot

Minden idők legtökösebb pilotja? Ha nem csal az emlékezetem, igen. Kézikamerás, zaklatott képi világ, antihősök, durvaság, megkérdőjelezhető morális döntések. Ez jellemezte a pilotot, azzal együtt az egész sorozatot is. Hogy mégis miért “csak” különdíjra futotta az első rész utolsó, meglehetősen felkavaró jelenetének? Egyszerű: pont az nincs meg benne, amiért a sorozat-cliffhangerek sokkal nagyobbat ütnek, mint a filmbéliek. Ugyanis egy széria részről részre, évadról évadra épít fel történéseket és jellemeket, van, hogy egész etapokat áldoznak be egy wtf oltárán, hogy még nagyobbat üssön. Ezekkel a tényezőkkel egy film (kétszázmilliós költségvetés ide vagy oda) nem versenyezhet. És mivel a Shield pilotjáról, beszélünk ezek az összetevők itt nincsenek jelen. De az a bizonyos utolsó jelenet, amiben Mackey-éket először látjuk úgy istenigazából belelendülni, így is a töködnél fog meg és ránt be, már ha az azt megelőző negyven perc nem tette volna meg. Az a természetesség, előregondoltság, ahogy Vic lepuffantja a besúgót, csak később – van, akinek részek, van akiknek évadok múlva – nyer értelmet, és kristályosodik ki. Ám ott és akkor üt, méghozzá mocskosul nagyot, és mindemellett megágyaz az egész sorozatnak, lefekteti annak szabályait. Nevezetesen azt, hogy előbb utóbb mindenki megkapja azt, amit érdemel.

5. Battlestar Galactica 4x10, Revelations

Itt nehéz helyzetbe kerültem, hisz a BSG-nél kb. mindegyik évad illetve félévadzáró szerepelhetne a listán. A választásom mégis a negyedik évad első felének felkavaró záróképsoraira esett, hiszen ha valami, akkor ez vitt be egy olyan jobb horgot a szereplőknek, és rajtuk keresztül nekünk, nézőknek, hogy utána percekig az arcunkat kényszerültünk masszírozni. Legyünk őszinték: a készítők, Ronald D. Moore és David Eick felültették az újragondolt űropera hőseit egy szopórollerre a sorozat pilotjában, aztán a rollert utasaival együtt belelökték egy feneketlen mélységbe, ahonnan csak a sorozat fináléjában tudtak kikecmeregni. A feneketlen mélység legaljára pedig itt, ebben a részben értek el Adamáék, amikor a Földre érkezvén egy nukleáris pusztaságot találtak, és ráébredtek, hogy hosszú évek óta csak egy álmot kergettek, méghozzá hasztalanul. Ahogy a kamera végigpásztázza a döbbent arcokat, a geiger számláló és a fagyos szél meg fülbántón duruzsol a háttérben… Nem túlzás kijelenteni, hogy egy amúgy sem rózsaszín ködbe burkolózó széria egyik legdepresszívebb pillanata ez, ami az azt megelőző magasztos, pátoszos képsorok tükrében még lehangolóbb.

4. Dexter 4x12, The Getaway

A Dexter egy idő után elvesztette azt a bizarr, morbid, semmi máshoz nem hasonlítható atmoszféráját, ami az első évadokat jellemezte, ám ezt a negyedikben rengeteg izgalommal, csavarral és a John Lithgow által bravúrosan alakított Arthur Michell karakterével sikerült elfeledtetni. A két sorozatgyilkos intenzív, az egész évadon átgyűrűző kapcsolatának panteonba emelése egészen az utolsó 10-15 percig nem tűnt megfelelő finálénak. A csavart a sorozat történetének legőszintébb párbeszéde vezette fel, amiben Dexter és Trinity először néztek szembe egymással mindenféle manír és hazugság nélkül. Érdekes, hogy a jelenetet mennyivel más kontextusba helyezik a záróképsorok, így a kettős értelmezhetőség még az újranézési faktort is növeli. És akkor maga a cliffhanger: Dexter hazaér sötét lakásába, és átértékeli az egész addigi életét. Ha valamikor, hát ott és akkor felhagyhatott volna a sorozatgyilkolással, a Sötét Utazó is nyugdíjba vonulhatott volna, de nem így történt. Beszélgetésük során Trinity nem fedte fel neki utolsó tettét, Rita meggyilkolását. Julie Benz brutális kiírása, a vérben ülő Harrison, a jelenet, mint Dexter múltjának metaforája, valamint a sorozat mitológiájának gyökeréig való visszavezetése egy hidegrázós, szájtátós befejezést eredményezett, amihez sajnos a következő évad – a túl magas labda vagy a showrunner váltás miatt – nem tudott felérni.

3. The Sopranos 6x21, Made in America

A Sopranos sosem volt a megszokott, nézők által várt megoldások híve. Gondoljunk csak bele: Ralp Cifaretto kivételével sosem kaptuk meg a Nagy Leszámolást Tony éppen aktuális ellenlábasával (és a fenti kivétel esetében sem a várt módon), illetve a gyászt, a temetéseket sem úgy mutattak be, ahogy az átlagdrámában. A sorozatfinálé sem lógott ki. A szinte őrületig fokozott ellenségeskedés New York és Jersey között váratlanul, de meglehetősen simán ért véget Phil Leotardo halálával. A sorozat utolsó perceiben már nem is maradt feszültség, a Juniortól való búcsú után – ami elsöprő, de amolyan maffiózós-emocionális töltetet hordozott magában – szerintem mindenki egy békés, boldog összeborulásra számított, de David Chase, a sorozat atyaúristene erre szerencsére(?) rácáfolt. Mesteri módon bábmesterkedett, mutatta meg nekünk az étteremben lévő/abba belépő alakokat, miközben Tony minden ajtónyitásra felkapja a fejét. A végén ott az egész család, leszámítva a parkolással küszködő Meadow-t, a feszültség pedig a tetőfokára hág, egy bérgyilkos kinézetű alak bemegy a mosdóba – nyílt tisztelgés a Keresztapa előtt -, Meadow szalad az étterem felé, nyílik az ajtó, csengőszó, és... megszakad a kép, a zene elhal, mi meg csak nézünk magunk elé, hogy mi is történt. Vagy éppen tudat alatt folytatjuk a jelenetet, amiben a Soprano lány leül családjához és elköltenek egy vacsorát. Vagy elképzeljük, ahogy Tony fején átrepül egy golyó és... a lehetőségek tárháza korlátlan. Azóta rengeteg teória és cáfolat született, hogy mi is történt, illetve, hogy mi nem történt. Szerintem ezen felesleges rágódni, ne tegyünk Chase kedvére. Fogadjuk el, hogy hű maradt a sorozat szellemiségéhez, és úgy zárta le – vagyis hagyta a levegőben lógni – Tony Sopranos történetét, ahogy

2. Lost 3x22, Through the Looking Glass

Tíz listából kilencen ez szerepelne az első helyen. Nálam nem, de ez nem vesz el semmit a cliffhanger értékéből, ugyanis szerintem nincs olyan Lost-fan a világon aki ne kapná fel a fejét, ha elkiáltanám magam, hogy: “We have to go back.” Emlékszem az emberek kesergésére az epizód adásba kerülése előtt, amiért Jack-központú finálé volt kilátásban, hiszen a doki amúgy is az átlagosnál nagyobb figyelmet kapott az ominózus 3. évadban. Aztán meg az egyöntetű véleményre, hogy minden idők legjobb évadzáróját tette le az asztalra a Lindelof-Cuse páros. És igazuk van, mert zseniálisan keverték a lapokat, ahogy váltogattak a sokkoló, érzelmes, elgondolkodtató, vicces, és izgalmas jelenetek között. Ezeket kissé szétziláltak Jack flashbackjei, amiket nem egészen tudtunk hová tenni, és elhelyezni a doktor életének bármely időszakába. De a Szigeten játszódó események szerencsésen elaltatták a figyelmünket, hogy aztán a befejezés feltörölje velünk a padlót. Maga a tény, hogy Jack jövőjét látjuk, felrúgta a harmadik évadra kicsit célját vesztett, ugyanakkor meglepetésekkel még mindig szolgálni képes visszatekintéses szerkezetet, és egy újabb szintre emelte a kultikus sorozatot.

1. Sons of Anarchy 3x13, NS

Vannak olyan jelenetek, amelyeket nézve az jut az ember eszébe: na ezért találták fel a mozgóképet. Ezek azok a ritka pillanatok, amikor a zene, a színészi alakítások és a történések olyan finom, egymásba simuló összhangot adnak, amelyek végterméke kérlelhetetlenül az agyunkba ég. A SoA 3. évadjának zárása pontosan ilyen. Rengeteg szál, felhalmozódott kérdés várt lezárásra valamint megválaszolásra, amelyeken sok sorozat egy fél évad alatt sem tudna túljutni. Nos, Kurt Sutternek sikerült mindössze tizenöt perc alatt. És mindezt egymással nem koherens elemek egybeillesztésével érte el, kezdve a zenével, mely stílusában teljesen elüt a kendőzetlen brutalitástól, amit aláfest, mégis, szövegét tekintve jobbat keresve sem lehetett volna találni. A klub bosszúja után játszódó képsorok, amelyeken Jaxék felnevetnek a rabszállítóban, azonban még nem lennének elegek: ugyanis miközben az állunkat keresgéljük, megszólal John Teller, a sorozatban talán utoljára, Sutter pedig (az én értelmezésemben) rajta keresztül lefekteti a SoA végjátékának alapjait (ami mellesleg sokak szerint a Hamletba van kódolva) - "I only pray that Jackson finds a different path. He already reminds me so much of myself".

Lords of the Boards – a 2012-es év 12+1 legígéretesebb társasjátéka (második rész)

A korábban megkezdett 2012-es társasjátékos „toplista” itt és most folytatódik. Ha esetleg lemaradtál volna róla, itt bepótolhatod [első felvonás], mi fán termett az első hat játék. Csak ismétlésképpen: a listám nem állít fel sorrendet a játékok között, az azonban mindegyikről egyértelműen kijelenthető, hogy 2012 legkiemelkedőbb alkotásai közt tartják számon, így a legtöbb „buzz”-t generáló és leginkább keresett, legtöbb érdeklődést kiváltó címekről van szó. Következzék hát a maradék 6+1 társasjáték.

MAGE WARS
Arcane Wonders
Bryan Pope, Benjamin Pope

A semmiből üstökösként robbant be a köztudatba a Mage Wars, és már az előzetes hírek is bíztatóak voltak. Aki figyelemmel követte a játék fejlesztését, az előtt el lett húzva a mézesmadzag, de ki bánja, mikor a tavalyi év egyik legjobb társasa született meg. A Mage Wars egy taktikai harci játék, ami erősen merít a Magic-ből, ám mielőtt csalódottan odébb állnánk, le kell szögezni: a tervezők bevallottan egy olyan játékot akartak készíteni, amiben nem kell attól tartani, hogy nem húzzuk fel a megfelelő lapot, vagy bukjuk a partit a láma keverés miatt. A pofás doboz négy teljesen eltérő képességű varázslót, számtalan varázslatot jelképező kártyát, egy profin kidolgozott játékteret (arénát) és megannyi jelölőt rejt. Ebben a kétszemélyes mágikus csihipuhiban az egyik mágust irányíthatjuk, aki az aréna kövére lépve igyekszik bevetni minden fortélyát, trükkjét, mágikus arzenálját, hogy legyőzze a rivális kollégát. Varázslatainkat saját szájunk íze szerint állíthatjuk össze, és nem pakliból húzzuk véletlenszerűen, hanem egy nagyon baró „varázskönyvbe” pakolva őket, akármikor akármelyikkel borsot törhetünk ellenfelünk orra alá. Aki kiábrándult a Magic-ből, adjon egy esélyt a Mage Wars-nak.

1989: DAWN OF FREEDOM
GMT Games
Jason Matthews & Ted Torgeson

A hihetetlen népszerűségnek örvendő Twilight Struggle alkotóinak legújabb ékköve. Hasonlóan a nagy tesóhoz, két politikai erő küzd egymással, hogy bebizonyítsa idológiája fennsőbbrendűségét, ám míg a Twilight Struggle-ben az egymással hidegháborúba bonyolódott USA és Szovjetunió méricskélte össze képzeletbeli hímtagját, az 1989-ben nekünk, magyaroknak is hazai pályát jelentő Vasfüggöny mögötti országok feletti uralomért megy majd a harc. Az egyik játékos a Demokráciát, a másik a Kommunizmust testesíti meg arra a két-három órára, amíg a részletesen kidolgozott politikai térképen egy zseniális kártya-vezérelt mechanizmus segítségével vagy sikerül megismételni az 1989-es év rendszerváltásait, vagy a szocialista blokk példátlan módon egyben marad az egypártrendszer irányítása alatt. Nem egyszerű játék az 1989, alapos elmélyülést igényel, a legnehezebb játékok közt tartják nyilván a szériát, de stratégia terén elképesztő mozgásteret ad a játékosok kezébe, történelmileg pedig nem csak hogy a legutolsó szóig hiteles, de még tananyagként is használható (már ha kenjük az angol nyelvet). A kártyákon szereplő események remekül illeszkednek a játék rendszerének működésébe, és teszik ezt oly módon, hogy tökéletesen passzolnak a megidézett történelmi korszakba, mind a megjelenésüket, mind a tartalmukat tekintve. Nem mellesleg hatalmas feeling személyesen felszabadítani Miskolcot és Debrecent.

 
MICE AND MYSTICS
Plaid Hat Games
Jerry Hawthorne

Komoly témák után valami könnyedebb: a kooperatív társasok palettáját színesíti a meseszerű kalandokat ígérő Mice and Mystics. A játékosok egy középkori vár néhány lakóját személyesíthetik meg, akiknek feltett szándékuk, hogy megmentik a királyt a rá leselkedő veszedelemtől. Igen ám, de van egy nagy bökkenő: mind egerekké változtak. A csodásan megrajzolt moduláris terepelemekből meséről mesére rajzolódik ki egy több részből összeálló, játéküléseken átívelő történet, ami során cincogó hőseink (a herceg, egy kovács, javasasszony, stb.) patkányokkal, pókokkal, csótányokkal, és egy macskával kénytelenek szembenézni, míg végre számtalan akadály legyűrése után elérik céljukat. Szerepjáték-szerű mechanizmusok (lásd még Descent 2.0) és a beleélést garantáló, szó szerint meseszép tartozékok nyújthatnak maximum négy főnek önfeledt pár órát, ám szabályai lehetőséget adnak a szóló játékmódra is, amennyiben kalandosabb passziánszra szottyanna kedvünk. A mesekönyveket idéző külcsín ne tévesszen meg senkit, a Mice and Mystics nem egy gagyi játék, összetevőinek köszönhetően egyaránt élvezhetik gémerek és családok is.

 
STAR WARS: X-WING MINIATURES GAME
Fantasy Flight Games
Jason Little

Egy korábbi cikkemben említettem, hogy az FFG rácuppant a Star Wars frencsájzra, és úgy megfeji, mint annak a rendje és módja – nem mintha ez baj lenne, a fejőstehenekkel így szokás, az SW univerzum pedig születése óta annak minősül. A kiadó a szépemlékű X-Wing PC-s játéksorozat farvizein haladva jelentette meg a figurás taktikai játékok táborát erősítő gyűjtögetős őrületét, ami a Netrunner-höz hasonlóan hamar tömegek kedvencévé avanzsált. Nem véletlenül: a Star Wars eredeti trilógiájából vett űrjárgányok eszméletlenül jó modelljei gondoskodnak a vizuális csábításról, a remek és könnyen kezelhető szabályrendszer (amit az első világháborús Wings of War nevű játékból emeltek át) pedig maradásra késztet, sőt, rajongóvá tesz. Innen már csak egy lépés, hogy pénztárcánkat kiürítve gazdagítsuk űrflottánkat az időközönként megjelenő újabb és újabb miniatúrákkal, mint amilyen például a minden geek álmaként is aposztrofálható Millenium Falcon. Az alapdoboz megvétele arra pont megfelelő, hogy beleugorjunk és kipróbáljuk, azonban a valóban élvezetes és taktikus űrcsatákhoz érdemes begyűjteni a választott oldalunk (Lázadók vs. Birodalom) eltérő tulajdonságokkal rendelkező hajóit. A játék sikerét és a kiadott figurák mennyiségét elnézve jó év volt ez az FFG-nek.

 
REX: FINAL DAYS OF AN EMPIRE
Fantasy Flight Games
Corey Konieczka, Christian T. Petersen, és mások

Maradjunk még kicsit a science-fiction világában. Az FFG éveken át próbálta a remek Dűne társasjáték jogait megszerezni, hogy korhű köntösben újra kiadhassa. Sikertelenségük eredménye a Rex: mivel játékmechanizmusokat nem lehet levédetni, fogták az eredeti Dűnét, alárittyentették a Twilight Imperium népszerű univerzumát, áramvonalasították és felturbózták a szabályait, majd egy alapos ráncfelvarrást követően piacra dobták a fenti néven. Háttérsztori tekintetében a Twilight Imperium előzményeit játszhatjuk le: a galaktikus béke végnapjai és széthullása a központi téma. A Rex a stratégiai játékok kedvelői között, ha nem is zajos, de egyértelmű sikert aratott. Hat, mind lehetőségeiben, mind győzelmi feltételeiben különböző játszható faj, hathatós, a játék során valóban jelentkező diplomácia, árulás és átverés funkcionálnak hozzávalóként, a hab tetején pedig az elképesztő megvalósítás és jól ismert FFG színvonal a cseresznye. A galaktikus birodalom fővárosát jelképező, szektorokra felosztott játéktáblán zajlik majd a csatározás, aminek célja a létfontosságú objektumok ellenőrzés alatt tartása. A játék pikantériája, hogy az agresszor, a bilit a levesbe borító fél az emberi faj, aki gyakorlatilag bombázás alatt tartja a várost, az egyik játékos lesz - a többiek állásfoglalása már nem ilyen egyértelmű, az oroszlánfejű Hacan-ok akkor nyernek, ha senki sem nyer, a teknősféle, kimondhatatlan nevű Xxcha-k pedig "megjósolnak" valakit a játék elején győztesként; ha bejön a tippjük, ők nyertek! Stratégia-rajongóknak mindenképp kipróbálandó darab.

SEASONS
Asmodee
Régis Bonnessée

Egyedi színvilágával rögtön kitűnik a többi játék közül a Seasons. Ahogyan mechanizmusait, úgy besorolását tekintve is a bizalmatlanságot kiváltó, ám kipróbálás után elismerést begyűjtő elegyek jegyeit hordozza: a dobókocka menedzsmentet vegyíti a kártya-draftolással, a könnyedebb családi játékok ismérveit pedig a komplexebb, tematikus megoldásokkal. Emellett ízig-vérig francia játék a Seasons, a dizájn központi szerepet tölt be benne (mind a grafikák kimagasló művészi kivitelezésére, mind a tartozékok színes-szagos mivoltára értve). Szerencsére a játékmenet is remekül sikerült, 50 egyedi hatású kártyából kell az elején kilencet kiválogatnunk, vagyis inkább a 7 Csodához hasonlóan a körbeadogatós módszerrel kidraftolnunk (választunk egyet a kezünkben lévő lapokból, félretesszük magunknak, a többit átadjuk egy másik játékosnak, aki a sajátjaival szintén így tesz, vagyis ezúttal abból választunk egyet, és így tovább). A későbbiekben ezekkel igyekszünk minél több kristályt gyűjteni, ám ehhez a négy évszak váltakozásának megfelelő dobókockákkal dobott akciókat muszáj használnunk. Elsőre kuszának hangzik, menet közben azonban szépen összeáll, bár időbe telik, mire rájövünk, melyik kártya mire jó, ezért aztán a Seasons-el is érdemes jópárat játszani, hogy eldöntsük, nekünk való-e. 

Ezzel végére is értem a 2012 legígéretesebb játékait felvonultató szubjektív módon összeállított listámnak. Tizenkét darab játékot lőttem be magamnak cél gyanánt, ám időközben felmerült bennem, hogy idekívánkozna még egy, ahogy a totóba a +1. Tehát befejezésül álljon itt a tavalyi évben nagy összegeket megmozgató Kickstarter egyik sikercíme.

 THE MANHATTAN PROJECT
Minion Games
Brandon Tibbetts

A Minion Games eredményesen kalapozott össze annyi pénzt, amennyiből fel tudták venni a versenyt a nagyobb kiadók minőségi termékeivel. A hidegháborús Manhattan-terv témáját feldolgozó játékuk minden porcikájában tetszetős darab, az atomháborús fegyverkezési verseny időszaka mind hangulatában, dizájnjában, mind a játszhatóság szempontjából remekül el lett találva. Egy munkás lehelyezős eurogame-ről van szó, de olyan sok helyen bővítették ki apróságokkal, hogy egy rendkívül mély és számos lehetőséggel teli tervezgetős játékot kap, aki beruház rá.  A cél: minél több és jobb atombombát építeni, ám ahhoz mérnökök, tudósok, dúsítóüzemek és rengeteg urán szükségeltetik, hogy az ipari kémkedésről ne is beszéljünk. A játék során munkásainkat egy szemkápráztató részletességgel megrajzolt központi táblára küldhetjük el melózni - így tudunk újabb épületekhez jutni, amiket a saját táblánkon gyűjtünk, és amik újabb lehetőségekkel toldják meg repertoárunkat. A működőképes bombákig azonban hosszú és gyötrelmes az út: egyetemeken kell mérnökeinket és tudósainkat kiokosítani, uránt és plutóniumot kell szereznünk, üzemet, ami feldolgozza azt, tervrajzokat a bombákhoz, mindeközben meg is kell védenünk tulajdonunkat a kémektől és az ellenséges bombázóktól. Szóval van mit ügyködni ebben a játékban! A készítők a humort sem spórolták ki, mindegyik bombának egyedi elnevezés jutott, amiken jókat lehet derülni. Magyar vonatkozása is van ám a játéknak: a Kártyagyár és a Minion Games megállapodása értelmében, kiváló minőségben és magyar nyelven is elérhető bárki számára A Manhattan Projekt. 

Lords of the Boards – a 2012-es év 12+1 legígéretesebb társasjátéka (első rész)

Habár lassan kifutunk a szokásos év eleji toplistázás időintervallumából, még nem késő kirukkolni egy újabbal, pláne, ha az olyan területet érint, ami egyfelől sokáig kiaknázatlannak számított a blog szempontjából, másfelől visszatekintve az elmúlt évekre, hiánypótló szerepet tud betölteni. Ahogy a címből is kiderült, a társasjátékok kerülnek most terítékre, méghozzá a 2012-ben megjelent sok-sok címből válogattam ki Nektek párat. Természetesen nem ad hoc alapon, csak úgy rábökve néhányra, hanem fórumokon, blogokon és ismertetőkön átrágva magam állítottam össze az alábbi listát, ami terjedelmi okokból két részben kerül közlésre.

A filmekkel és a könyvekkel ellentétben társasokról írni másfajta megközelítést kíván: egy filmet megnézni kábé két órába telik, véleményünk a minket ért benyomások alapján rögtön van. Hasonló a helyzet a könyvekkel is, bár ott a befogadásra szánt idő kitolódhat ugye amiatt, hogy milyen hosszú a szóban forgó olvasmány. Egy társasjátékkal azonban ismerkedni kell, kényes fajta, nem lehet rögtön az első randi után ágyba vinni. Újra meg újra meg kell látogatni, ízlelgetni, próbálgatni, míg fel nem tárja belső értékeit, és alaposabb pillantást enged magába. Persze nem ez a – egyébként élvezetet nyújtó – mizéria az egyedüli tényező, ami megnehezíti a verdikt születését, ott van a hozzáférhetőség problematikája is. Eme fenti két „kifogásnak látszó” tényező miatt fordulhatott elő (csakis), hogy az alant következő játékok egy részét legnagyobb bánatomra (még) nem tudtam kipróbálni.

Azonban, hogy ne érje szó a ház elejét holmi félinformációk és kétes tartalmak ügyében, egyrészt a leghozzáértőbb helyeket kerestem fel (BoardGameGeek.com, LFG.hu, Dice Tower, Board to Death, Watch it Played!), másrészt nem is igazi toplista akar ez lenni kéremszépen, hanem, ahogy a címből is kiderül, a tavalyi év legígéretesebb alkotásai, amik jómagam és a geek többség szerint eszméletlenül jól sültek el. Tehát következzék szigorúan rangsorolás nélkül a 2012-ben megjelent 12+1 legjobb társasjáték!

DESCENT 2.0
Fantasy Flight Games
Daniel Clark, Corey Konieczka, Adam Sadler, Kevin Wilson

A Delta Vision által korábban koporsó méretű dobozban magyarul is kiadott Odalent – Kalandok a mélyben nevű dándzsön-mászka modernizált, átgondolt, sallangoktól megmetszett második kiadása. A jó öreg Dungeons&Dragons által lefektetett oldschool fantasy játékstílus - mit stílus, külön oldalhajtás! – FFG általi újraálmodása, vagyis: végy egy csapat kincsekre és vérre szomjazó kalandozót, zavard be őket egy szörnyektől hemzsegő barlangrendszerbe vagy labirintusba és menjen a féktelen felfedezés, szörnygyilok meg gyűjtögetés. A játék elődjéhez képest egyszerűbb, de játszhatóbb, immár nem félezer apró mütyür van hozzá, hanem csak kábé kétszáz, az elmúlt évek tapasztalatai pedig kiforrottabb és változatosabb, hosszabb távra szóló, nem mellesleg rövidebb játékmenetet szültek. Minden más maradt a régi: a társaságból egy ember lesz a főgonosz, aki a szörnyeket irányítja, a többiek pedig a dicsőségre szomjazó kalandozók. A külcsínre sem lehet panasz, rengeteg frankó műanyag figurát, csodálatosan kidolgozott, moduláris játéktáblát rejt az immár elfogadható méretű doboz.

ROBINSON CRUSOE: ADVENTURE ON THE CURSED ISLAND
Portal Publishing, Z-Man Games
Ignacy Trzewiczek

A 2012-es esseni játékvásár (a társasjátékosok Mekkája) egyik nagy vihart kavart címe. A nehézsúly tuti befutója, a kooperatív és tematikus játékok újabb megkerülhetetlen sarokköve. A 51st State-et elkövető lengyel úriember nagyszabású projektje, amiben hajótörött Bear Grylls-ként gyakorolhatjuk a túlélés törvényeit egy játékülésenként változó veszélyekkel telizsúfolt szigeten (kitörni készülő vulkán, kannibál törzs, mérgező köd, stb.). Komplex, a döntéseinkre kvázi reagáló mechanizmusokat, logikus, jól átgondolt rendszert kap, aki a kalandfilmekből ismerős élethelyzet konyhaasztal és radiátor melletti átélésére adja a fejét.  Váratlan, következményektől sem mentes események és embert próbáló időjárás nehezítik az egyébként halálos döntéseket igénylő játékmenetet. 1-4 főig játszható, tehát akár szólóban is neki lehet gyürkőzni.

DUNGEON COMMAND
Wizards of the Coast
Chris Dupuis, Peter Lee, Kevin Tatroe, Rodney Thompson

A Magic-ről elhíresült Wizards of the Coast újabban nekifeküdt kiaknázni a társasok piacát és milyen jól tette. A D&D brand más címei mellett üdítő újdonsággal jelentkeztek, ami a figurás asztali harci játékok és a gyűjtögetős kártyák ötvözeteként jellemezhető. Akár a Warhammer és társai esetében, külön dobozokban kapható eltérő képességekkel és lehetőségekkel operáló csapatokat kommandírozhatunk egy négyzetrácsokra felosztott terepen, ami a változatosságot biztosítandó, minden csapatnak eltérő. A dobókockákat felváltják a kártyák, amik segítségével tudjuk bevetni a különleges parancsainkat, így taktikusabbá és tervezhetőbbé téve a harcokat. Legnagyobb előnye mégis az instant leveseket megszégyenítő tulajdonsága: a nekünk tetsző csoportosulás (sárkánylovagok, sötét elfek, goblinok, élőhalottak, stb.) dobozát kinyitva azonnal játszható, minden szükséges kelléket mellékeltek ugyanis, úgymint előre festett figurák (!), moduláris terep, kártyák és tokenek. Nem kell figurák ragasztgatásával, festésével bíbelődni, nem okoz gondot a terepasztal hiánya - 10 percnyi előkészület után már mehet is az összecsapás, ami ráadásul nem igényel félnapokat, másfél óra alatt lazán lepörög.

ANDROID: NETRUNNER
Fantasy Flight Games
Richard Garfield & Litzsinger

Az FFG orbitális sikere a Magic szülőatyja által a 90-es években már megtervezett, valamint befutott, ám akkoriban méltatlanul elfeledett kártyajáték. Most modern köntösben, továbbgondolt szabályrendszerrel reinkarnálták a hihetetlen sebességgel az élbolyba katapultáló kétszemélyes Living Card Game-et (a különbség a gyűjtögetős kártyákhoz képest, hogy minden csomagban ugyanazok a lapok vannak). A GenCon nyitónapján a Netrunner-ből 7 perc alatt fogyott el egy akkora rakás, mint amekkorát a Sötét Lovagban gyújt Joker a hong-kongi faszi alá. A játék vonzerejét tervezőjének személyében, cyberpunk témájában, aszimmetrikus játékmenetében (hekkerek a megavállalatok ellen) és fantasztikusan cool dizájnjában érdemes keresni. De mit is jelent az aszimmetrikus játékmenet? Az egyik játékos a hekker személyében végig azon lesz, hogy betörjön a másik játékos (a megavállalat) szervereire, és onnan minél több infot szerezzen, amivel befeketíti majd a céget. A céges játékos igyekszik biztonsági programokkal, nyomkövető kódokkal, falakkal és jegekkel ellátni a szervereit, amiken az adatait tárolja, hogy megnehezítse a betörni készülő hekker dolgát. Mindketten időt és pénzt áldoznak a fejlettebb hardverekre, progikra, így sosem lehetnek biztosak benne, ki mivel fog előrukkolni. Emellett a hekker sosem tudhatja, vajon nem csak szemétkupac rejlik a kiszemelt szerveren, vagy egy halálos csapda, ami kisüti az agyát. A Netrunner-t ajánlom azoknak, akik unják a Magic-et és hasonszőrű társait, valami eredetire és újszerűre vágynak, vagy egy igazán jó kártyajátékba szeretnének belevágni, de még nem sikerült letenni a voksukat egyik mellett sem. Ja, és az sem mellékes, hogy az alapdoboz tartalma teljes értékű játékélményt nyújt.

TZOLK’IN: THE MAYAN CALENDAR
Czech Games Edition
Simone Luciani & Daniele Tascani

A másik élénk érdeklődést és hangos visszhangot kiváltó esseni játék. Témában a maja naptár körüli őrületet lovagolta meg, de nagyon szimpatikus módon nem a világvége felőli oldaláról. Kőkemény eurogame-ről van szó, ami a worker placement, vagyis a munkás lehelyezős mechanizmusba lehelt új életet, amikor egy ügyes húzással dinamikussá tette az egészet, úgy ahogy van. Szorgos dolgozóinkat ugyanis több fogaskerékre ültetjük fel a játék során, amik egy nagy, központi kerékhez csatlakoznak, így amikor azon körönként forgatunk egyet, a kicsik is vele mozdulnak. A sava-borsát az adja meg, hogy mikor döntünk úgy, leszállítjuk embereinket a körhintáról – minél tovább utaznak, annál nagyobb a jutalom, ám addig munkaerejüket nélkülözni vagyunk kénytelenek. Ráadásul amikor ránk kerül a sor, nem lehetünk tétlenek, vagy be kell küldenünk egyik melósunkat a mókuskerékbe, vagy ki kell szednünk egyet onnan - így aztán előfordulhat az a kellemetlen szituáció, amikor az összes jómunkásemberünk az óriáskeréken falja a kukoricát (ami nem vicc, a kukorica az egyik fizetőeszköz a Tzolk'inban), lassan zötyögve a kinézett cél felé, mi meg kénytelenek vagyunk leszállítani valamelyiket. Győzelmet többféleképpen arathatunk, kristálykoponyák barlangok mélyére dugdosásával, ami széles mosolyra fakasztja az isteneket, vagy minél több templom építésével, de a sor itt még nem ér véget (ahogyan a világ sem tavaly). A Tzolk'in a gondolkodós-kiszámítós-előretervezős játékok üde színfoltja.

LORDS OF WATERDEEP
Wizards of the Coast
Peter Lee, Rodney Thompson

A Wizards D&D tematikájú ameri-euro hibridje meghódította a játékosok szívét. A magyar nyelven is olvasható Elfeledett Birodalmak világán játszódó fantasy-regényekből ismerős (Drizzt Do’Urden és társai, ha így esetleg megvan) Vízmélyvára a helyszín. Az intrikáktól és cselszövésektől nyüzsgő város térképe lesz a tulajdonképpeni játéktábla, amin különböző épületek kínálnak cselekvési lehetőséget annak a minimum 2, maximum 5 játékosnak, akik Vízmélyvára új urai szándékoznak lenni. Az öt frakcióból és számos Nagyúrból való választás után megkezdődik a győzelmi pont utáni hajsza: a rendelkezésre álló ügynökök közül lehet mindig egyet elküldeni a város különböző részeibe (varázslótorony, kikötő, fogadó, stb.), hogy az ott elérhető lehetőségeket kihasználva minél több kalandozót nyerjenek meg ügyüknek, akik majd elvégzik helyettük a piszkos melót. Győzelmi pontot küldetések végrehajtásával lehet a legkönnyebben szerezni, de nem csupán ennyiből áll egy leendő uralkodó feladta: lehet építkezni, amivel kibővíthetjük a várost, és így a felhasználható akciókat, vagy kitolhatunk a konkurenciával Intrikalapok képében, illetve kötelező küldetéseket varrhatunk a nyakukba, amikor épp letolt gatyával szusszannának egyet. Egyszóval összetett, ám egyszerű játékmenetének köszönhetően nagyszerűen szórakozhatunk ezzel az igényes, remekül megtervezett játékkal. A Lords of Waterdeep az ameritrash és az eurogame típus összefonódásának elképesztő gyöngyszeme.

Nos tehát, 2012 bő terméséből megismerhettünk hatot. Már pusztán ezekkel jó időre el lennénk látva, ha be kéne érni velük. A rövidesen jelentkező második részben azonban jön a folytatás, a maradék 6+1 játék képében. Addig is jó játékot mindenkinek!

GeexKomix különkiadás: 2012 legjobb képregényei

Sok minden történt 2012-ben az amerikai képregény háza táján. Például kerek egésszé vált a Scalped, és elkezdődött a Saga, és ezért a kettőért már önmagában megérte comicot olvasni tavaly. Aztán még meghalt Pókember, újjászületet Jézus, sidekicket kapott a Megtorló, kiderült, mire volt jó a DC 2011-es Új 52-je (nem túl sokra), feldübörgött a Marvel NOW!, a The Walking Dead pedig letarolt mindent. Tanult kollégáimmal hármasban, (Nagy Krisztián, Rusznyák Csaba, TheBerzerker), áttekintettük 2012-t. Először közösen megbeszéltük (a fogorvosi számláinkat majd megkapja a főszerkesztő), mi volt az év 10 legjobb képregénye, majd pedig mindegyikünk összeszedte a másik kettő ignoranciája és ízlésficama miatt a TOP10-ből égbekiáltó igazságtalansággal kiszűrt gyöngyszemeket (illetve néhány, valami okból említésre érdemes eseményt).  Lo & behold!

2012 10 LEGJOBB KÉPREGÉNYE

American Vampire

Noha Stephen King utóbbi 20 éves munkássága enyhén szólva megkérdőjelezhető, az American Vampire-hez sikerült egy nagyon jó, nyers, véres, kegyetlen és gonosz háttérsztorit felrajzolnia – az pedig már Scott Snydert dicséri, hogy a bő három éve futó sorozat azóta csak még jobb lett (nem hiába jelentette számára ez a belépőt a sztárírók sorába). A képregény – ami a 34. szám után épp most ment több hónapos szabadságra, úgyhogy ez egy remek időszak a felzárkózásra – mesterien fonja bele a vámpírok fiktív természetét, eredetét és történetét a XX. század valós amerikai történelmének szövetébe, így festve egy vérbő, eposzi hátteret a karakterek saját, fordulatos és megkapó drámái mögé. Mindez Rafael Albuquerque nyers, energiától duzzadó képeivel. A vámpírkoncepciót az utóbbi évek Alkonyat és ellen-Alkonyat hulláma egyaránt szárazra szívta, úgy kell keresni a dömpingben, hogy valami igazán figyelemre érdemest találjunk. Az American Vampire az – sőt, megkockáztatom, a leginkább figyelemre érdemes.

Batman

A 2011 őszén startolt DC reboot/relaunch vagy mi a búbánat egyik legígéretesebb darabja volt a Capullo/Snyder páros által fémjelzett Batman sorozat. A lassan, és bár kissé sablonosan induló cím első hosszabb storyline-jában kedvenc bőregerünk egy Court of Owls elnevezésű szervezet célkeresztjébe került. A titokzatos szervezet célja, hogy eltegye láb alól Bruce Wayne-t. Mily meglepő. Snyder egész alapszituációja annyira egyszerű és tipikus volt, hogy szinte ordított. Ennek ellenére mérhetetlen zsenialitásának hála az egész képregény mégis baromi intenzív és legfőképpen kellően sötét, szürreális, már-már horrorisztikus hangulatú lett. Snyder elképesztően jól kezeli a bőregér karakterét, és bár sok esetben iszonyatosan idegesítő tud lenni a belső narráció, itt valahogy kifejezetten illett a képregény sötét, noiros hangulatához. Erre a folytatás, a jelenleg is futó Death of the Family című sztori tesz rá még egy lapáttal. Ki merem jelenteni, hogy Batman több évtizedes történelmében Joker még sosem volt ennyire aberrált és beteg karakter, mint most. Még Alan Moore Killing Joke-jában sem! Letépett arc, kíméletlen tekintet, kiszámíthatatlanság és gyilkos elegancia. Mindezt mesterien szemlélteik Capullo vonásai. Már a Spawn alatt is tudtam, hogy a fickó egy zseni, de amit itt művelt, az bizony nagybetűs képregény! Az összes karakter elképesztően stílusos, részletgazdag, mind a mimikák, mind a környezet tekintetében. A két alkotó együttes zsenialitásának hála a relaunch legjobb, és a 2012-es év magasan az egyik legjobb sorozata volt az ongoing Batman.

Hawkeye

Töredelmesen bevallom, hogy az amerikai szuperhősképregények glóbuszunkat védő szupercsapatai, dimenziók között ugráló hősei és kozmikus részlege jobbára hidegen hagynak és sokkal jobban szeretem az emberközelibb, sebezhetőbb, földhözragadtabb karaktereket szerepeltető, úgynevezett street level történeteket. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) eddig Hawkeye karaktere meglehetősen kívül esett az érdeklődési körömön, pedig eléggé kilógott a Bosszúállók közül, és a Marvel írói sem nagyon sokat tudtak vele kezdeni az utóbbi években: kétszer is kitörölték a létezésből, önkereső vándorútra küldték, új maszkot és identitást húzott magára, úgy általánosságban mellékszereplői státuszba silányult. Ez 2012-ben megváltozott, amikor Matt Fraction és a spanyol David Aja kettőse újra összehozta, ami egyszer már Iron Fist karakterével is sikerült: emberközelivé, érdekessé és szerethetővé tettek egy egyébiránt B-listás szuperhőst. Elénk tárulnak Clint Barton „hétköznapi” kalandjai, rövid történetek, amik két Bosszúállókkal töltött bevetése között zajlanak. Utcai ruhában, szuperhősgúnya nélkül, egyszerű emberek nem túl egyszerű problémáival szembenézve Kate Bishoppal az oldalán, aki már egyszer átvette a helyét a maszk mögött. Friss, vicces, szórakoztató, DC 52 ide, Marvel NOW! oda, a 2012-es év legkellemesebb meglepetése.

Locke & Key

Az utóbbi évek leginvenciózusabb horrorsorozata öt kötetnyi lendületgyűjtés után feltartóztathatatlanul robog a végkifejlete felé, de szerencsére még öt füzetnyi időnk van, hogy kiélvezzük az eseményeket az utolsó panelig. A Locke família kálváriája, melynek során a csak gyerekek által látható, nem evilági fémből készült és varázslatos képességeket biztosító kulcsokkal veszik fel a harcot egy igazán lovecrafti entitással, ugyanolyan lebilincselően izgalmas, mint az indulásakor, ráadásul 2012-ben Joe Hill és Gabriel Rodriguez még egy one-shottal (Locke and Key: Grindhouse) is megleptek minket, ami a klasszikus negyvenes évekbeli Crime Does Not Pay sorozat  remekbe szabott hommage-a. Ha még nem kezdtél bele a Locke & Key-be, akkor pont itt van rá a nagyszerű alkalom... ne mondd, hogy mi nem figyelmeztettünk!

Richard Stark's Parker: The Score

Egyértelműen 2012 legjobb graphic novel-je, melyben Richard Stark (azaz Donald E. Westlake) zsenialitása találkozik Darwyn Cooke elképesztő tehetségével. A hard-boiled krimihős, a hidegfejű, érzelemmentes, vérprofi Parker ezúttal egy komplett kisvárost rabol ki társaival, ám hiába tervezik meg a bulit az utolsó szögig, az emberi tényező persze teljesen felborítja a gondosan felépített tervet. Cooke kissé rajzfilmszerű és minimalista stílusa éppenséggel nem kellene működjön egy hatvanas években játszódó, sokszereplős krimi esetében, de pontosan a történetmesélési képességeit emeli ki, hogy a végeredmény a forma és a funkció tökéletes ötvözését adja. Az eddigi három kötet talán legjobbja és rendkívül nagy nyugalommal tölt el, hogy készülőben van a negyedik adaptáció.

Prophet

A kilencvenes években futó, a középszerűbbnél is középszerűbb, Rob Liefeld által alkotott Prophet főnixként támadt fel az Image kiadó égisze alatt és Brandon Graham kezei között, aki a King City című, Eisner-díjra jelölt sorozatával vált ismertté 2007-ben. A karaktert magát megtartó, de teljesen újragondolt sorozat ugyan folytatja az eredeti számozást és a 21-es számmal indít, de szerencsére ennyiben ki is merül minden hasonlóság: John Prophet mélyálomból tér magához egy alaposan megváltozott Földön, ahol az emberi faj teljesen eltűnt és átadta helyét a számára teljesen idegen flórának és faunának. Odüsszeiája során, mely ismeretlen úticélja felé vezet, minden leleményességét be kell vetnie, hogy túlélje küldetését és újabb esélyt adjon az emberiségnek. A Prophet egy-egy oldalán több ötletsziporkát bevet, mint más sorozatok egy egész füzetben, a négy egymást következetesen váltó, a főhős minden inkarnációját követő rajzoló pedig szavatolja azt a képzeletgazdag, izgalmas világot, ami minden magára valamit adó sci-fi alapkövetelménye.

The Punisher

Miután Jason Aaron a MAX világában hidegre tette a Megtorlót, a DC Relaunch-ra való reflexszerű válaszként érkezett a Greg Rucka nevével fémjelzett 12 részes Punisher sorozat. Rucka sokat nem változtatott a karakteren, megmaradt ugyanaz a hideg, a bűnre rezzenéstelen arccal ólmot szóró bosszúálló. Megjelenését tekintve viszont kapott egy vagány hobószakállat, ami be kell valljam, kifejezetten jól állt neki, és mellé szegődött egy női sorozatgyilkos sidekick is. Az egész egy végig kellően dinamikus, egyszerűen, ám stílusosan megírt sorozat lett, amelyben kellően kidomborodott Castle emberi, sebezhető mivolta (a Vulture elleni harcban majdnem ott is hagyja a fogát). Lelki tipródás és moralizálás tehát kiirtva, maradt a koponyás póló és a fegyverarzenál. A 12 rész befejeztével a képregényben történt események jelenleg is folytatódnak a The Punisher: War Zone című miniben, amelyben Pókember próbálja felhívni az Avengers figyelmét arra, hogy valamit kezdeni kéne Castle-vel. Nyugodtan vádolhat mindenki elfogultsággal, de Rucka sorozata minden egyszerűségével és linearitásával együtt nálam ott volt a 2012-es év legjobb képregényei között. Erősen ajánlott azok számára, akik egy kicsit is szeretik a karaktert.

Scalped

Erről már nagyon sok szó esett a GeexKomix hasábjain, és őszintén szólva, ezek után, aki nem olvasta ezt a szériát, és nem is tudja, hogy mi az, és eszik, vagy isszák, azt meg kell kérdeznem, hogy mit keres itt egyáltalán? Jason Aaron és R.M. Guéra Scalpedja legalábbis az egyik, de talán a legjobb amerikai képregénye az utóbbi évtizednek. Mocskos, véres, brutális és amorális indián noir, háttérben egy leigázott nép fojtott történelmi dühével, keserűségével és letargiájával, gyarló, megmenthetetlen, mégis megérthető emberkorcsokkal, akik lassan, fokozatosan pusztulnak el, fizikailag éppúgy, mint lelkileg.

Ultimate Spider-Man

Tegye mindenki a szívére a kezét: senki nem gondolta, mikor Peter Parker meghalt az Ultimate Spider-Man lapjain bő másfél évvel ezelőtt, hogy a szerepét betöltő új karakter, a fekete-hispán tinédzser, Miles Morales által felállított status quo tartós lesz. De úgy néz ki, hogy az lesz, és ezért köszönetet mondhatunk, mert az új Pókember sorozata talán még jobb, mint az előzőé volt. Miles, bár hasonló utat jár be, mint annak idején Peter (mínusz – egyelőre – szerelmi szál), Brian Michael Bendis, aki a címet 2000 óta írja egyhuzamban, nagyon szépen disztingvál a két karakter és környezetük között, csuklóból elkerülve a plágium (önplágium) vádját. Sara Pichelli rajzai pedig a legjobbak azóta, hogy Stuart Immonen lelépett a szériától – és ráadásul még az Ultimate és a mainstream Pókember találkozása is nagyszerűen sült el (Spider-Men).

The Walking Dead

Ha minden jól megy, 2012-re úgy fogunk emlékezni, mint egy újabb jelentős fordulópontra a The Walking Dead történetében. Rick és társai, (olvasói szempontból évekkel a Woodburyvel vívott háború után, ismét egy náluk nagyobb és jobban felszerelt közösséggel kerülnek szembe, aminek azonban ezúttal kénytelenek – legalább ideiglenesen – behódolni. A „The Saviors” vezetője Negan, aki eleinte igen egysíkú gazembernek tűnik, de Kirkman később olyan súlyos jelenetekkel faragott rettenetes ellenséget belőle (ld. a beszélgetését Carllal), amibe még a rutinos olvasók is beleremegtek. 2012 pedig egyébként is a The Walking Dead éve volt. A 100. szám bizonyult a legnagyobb példányszámban eladott füzetnek Észak-Amerikában (ez az első alkalom 1999 óta, hogy az éves lista élén nem egy szuperhőscomic áll), a gyűjteményes kötetek/graphic novelek közt pedig hét (!) TWD volt a legjobb 10 között (köztük kettő az első két helyen, listavezető a legelső, eredetileg 2004-ben kiadott kötet, ami azt jelenti, hogy a széria még ma is rengeteg új rajongót szerez magának).

KÜLÖNDÍJAK (Rusznyák Csaba)

Az év legjobb új képregénye

Saga: De olyannyira, hogy semmi más szóba sem jöhet. Olyannyira, hogy az eddigiek alapján a legjobb sorozat lesz, amit Brian K. Vaughan valaha írt. Olyannyira, hogy minden egyéb sci-finek, fantasynek nagyon szorosan fel kell kötnie, és magához kell ragasztania a gatyáját, ha helyet akar kiverekedni magának mellette.

Az év legjobb szuperhősképregénye

Amazing Spider-Man: A cím decemberben a főszereplőjével együtt kiszenvedett (mindkét esetben: ideiglenesen), de hattyúdala legalább olyan hatásos és emlékezetes volt, mint az egész sorozat azóta, hogy Dan Slott visszahozta a karaktert a sokéves kreatív gödör legmélyéről. Az író folyamatosan emelte a történetek tétjét, majd az apokaliptikus csúcspontról (Ends of the Earth) visszarántotta egy fájdalmasan személyes szintre, és mindkettőre sokáig fogunk még emlékezni.

Az év legjobb „szuperhősképregénye”

Thor: God of Thunder: Míg Jason Aaron frenetikusan indult Wolverine & the X-Menje kifulladóban van, addig új Thor sorozata jó úton van afelé, hogy a Marvel legjobb címévé váljon. Az évezredeket felölelő, múltban, jelenben és jövőben párhuzamosan játszódó sztorira csak a karakter okán lehet ráragasztani a „szuperhős” jelzőt, egyébként viszont egy gyönyörű képi világú (Esad Ribic), eposzi, hatalmas erejű dark fantasy.

Az év meglepetése

Punk Rock Jesus: Azok a rajzolók, akik egy idő után az írással is megpróbálkoznak, ritkán aratnak le nagy babérokat, de Sean Murphytől tavaly a fél képregényipar lement hídba, és nem teljesen alaptalanul. A vallási és felnőtté válási témába roppant érzékenyen és intelligensen (és gonoszan) süllyesztett Truman Show variációban egy tévémogul állítólag magát Jézus Krisztust klónozza, hogy aztán valóságshow formájában kaszálja be vele a milliárdokat. Sajnos pont az utolsó szám okoz egy leheletnyi csalódást a korábbiakhoz képest, de a Punk Rock Jesus így is 2012 egyik csiszolatlan gyémántja.

+ Az év magyar képregénye

Slusszkulcs Klán: Olajszagos, kipufogófüstös, rockdalos férfiéletérzés, részben Mad Max-féle, autófétises posztapokalipszisszerű thriller, részben több szálon futó, sorsösszefonódós dráma, részben fülledt neo-noir. Teljes egészében nagyszerűen megírt és megrajzolt, eredeti magyar graphic novel. Kéne még pártucat ilyen a hazai piacra. Évente. Akkor tudnánk érdemben "magyar képregény"-ről beszélni.

TAVALY TÖRTÉNT... (TheBerzerker)

Az év legfontosabb eseménye

Avengers VS X-Men: Na nem azért ez a legfontosabb, mert olyan baromi jó lett a két válogatott szuperhőscsapat fallosz-összeméregetése, hanem azért mert végre meg merte lépni a Marvel azt, ami már talán régóta érett. SPOILER KÖVETKEZIK...megölték Charles Xaviert.

Az év magányos háborúja

Ki másnak a nevéhez fűződhetne ez, mint a képregényipar Ed Woodjához, azaz Rob Liefeldhez. Miután emberünk eljött 2012-ben a DC-től, twitteren valóságos háborút indított Tom Brevoort és Scott Snyder ellen. Utóbbi különösen mókás volt, mert Snyder is volt olyan hülye, hogy felvette a kesztyűt. A végeredmény pedig egy elképesztően vicces flame hadjárat lett, ami széles mosolyt csalt augusztusban a képregényes társadalom arcára. Hiába na...Rob tudja, hogy mivel kell felhívnia magára a figyelmet, ha már a tehetségével nem megy. Tudom, köcsög vagyok.

Az év bejelentése

A San Diego-i Comic-Con általában a képregényes vérkeringés legizgalmasabb helyszíne, hiszen a kiadók a következő évek nagy dobásait általában itt teszik közzé. Nem volt ez másképp idén sem, amikor a DC hivatalosan is bejelentette, hogy Neil Gaiman visszatér a Sandman világába egy minisorozat erejéig. A hír azt hiszem, nem is követel egyéb kommentárt.

Az év "whatthefuck-ja"

Nem elég, hogy az egész DC relaunch összekuszálta az addig ismert kontinuitást (a sorozat szerint 5 éve megjelent Batmannek megmaradt a 8 Éves Damien nevű fia, akit anno Batmanként nemzett?), Scott Lobdell csavart egyet az amúgy is kusza szálakon. San Diegóban ugyanis bejelentette, hogy az általa írt ongoing Teen Titans szerint Tim Drake sosem volt Robin. Ami azért volt vérciki, mert az általa írt Teen Titans első számában a következő mondatot olvasható Tim Drake narrációjában: "My name is Tim Drake. I used to be well-known as Robin The Boy Wonder." Ülj le Scott. EGYES!

Az év legfeleslegesebb képregénye

Ide csak annyit szeretnék írni, hogy Before Watchmen. Azt hiszem, ennél többet nem is kell mondanom.

ÉS MÉG NÉHÁNY KÜLÖNDÍJ (Nagy Krisztián)

Az év legjobb időutazós sztorija

A fájdalmasan középszerű Secret Avengers egyetlen fénypontja az a hat füzetet felölelő időszak, amikor Warren Ellis vette át az írói stafétabotot és ebből is a 20-as szám az, ami maradandó nyomot hagyott az emlékezetemben: nem elég, hogy egy csavaros időutazós sztorit kapunk, melynek egy korábbi számban ágyaz meg gyönyörűen, Alex Maleev is tudása legjavát adja, és külön pacsi neki a hatvanas évekbeli Modesty Blaise hommage-ért.

Az év legviccesebb világvégéje a maják után szabadon

Az Adventure Time mese felnőtteknek az azonos című, háromszoros Emmy-jelölt Cartoon Network-ös animációs sorozat alapján a barátságról és más fontos dolgokról egy posztapokaliptikus jövőben,  Finn, az utolsó embergyerek és Jake, egy mágikus, méretét változtatni képes kutya között. Témája ellenére mind a rajzfilm, mind a képregény abszolút élvezhető harminc felett is, hiszen olyan epizódokkal van teletömve, mint a Night of the Living Dead remake-je, egyenesen a film forgatókönyvéből kiemelt szöveggel, zombifikálódott süteménylényekkel, arról nem is beszélve, hogy Finn ősnemezisének, a Lichnek a szinkronhangja Ron Perlman. A képregényváltozat szerencsére nem csupán a tévés sorozat sikerét lovagolja meg, hanem nagyszerűen megáll a saját lábán is.

Az év legörömtelibb visszatérése

J. Michael Straczynski-t szerintem ezen az oldalon nem kell bemutatni senkinek, de a 2007-ben indult sorozatát, a The Twelve-t talán mégis: tizenkét Golden Age hős kerül sztázisba a Második Világháború végén, hogy napjainkban találják meg őket újra. A jobbára tragikus sorsú hősök azonban hasztalan harcot folytatnak a beilleszkedéssel, a huszonegyedik század változásai, erkölcsei feldolgozhatatlanok számukra, ráadásul egyikük a többiek életére tör. A tizenkét részesre tervezett sorozat megrekedt a nyolcadik számnál 2009-ben, amikor Straczynski átigazolt a Marveltől a DC-hez, hogy végre Supermant írhasson. Úgy tűnt a The Twelve örökre torzóban marad, de mindenki legnagyobb meglepetésére a 2012-es év minderre rácáfolt és végre elolvashattuk a történet befejezését.

Beast of 2012 - The Berzerker szerint

Először is szeretném előre bocsájtani, hogy a listám évszámok tekintetében nem teljesen koherens, mert található benne néhány olyan film, amely bár tavalyi, mégis vagy idén került bemutatásra nálunk, vagy idén jelent meg hordozható formátumban. Most pedig jöhetnek a közhelyek. Volt idén minden. Blockbuster, sportfilm, mozis varázslat, szar-szemét szórakoztató szar, és természetesen csalódások. Sok-sok csalódás. És bár bevallom őszintén, idén nem tudtam olyan elánnal belemélyülni a celluloid poklába, mint korábban, azért így is sikerült elcsípnem pár olyan filmet, ami elégedett mosolyt csalt az arcomra, és pár olyat is, ami sikeresen kiidegelt.

Amik után csettintettem:

Avengers:

Ha képregényőrült vagy, és neked is tetszett Joss Whedon filmje, akkor tudod miért írtam ide. Ha képregényőrült vagy, és nem tetszett, akkor komoly gondok vannak veled. Ha nem szereted a képregényeket, de tetszett a film, akkor vihargyorsan szokjál rá, ha pedig nem szereted a képregényeket, és nem tetszett a film, akkor mit keresel itt?

Warrior:

Bár a film erősen 2011-es, nálunk mégis idén került bemutatásra. A forgatókönyv alapján egyszerű, mint a faék, milliószor felbüfögött szituációkból építkezik (családi viszályra épített bunyósfilm), de hála a színészeknek, mégis képes olyan elementáris erővel magával ragadni az embert, hogy az valami elképesztő. És mielőtt mindenki a meglehetősen túlértékelt Dark Knight Rises kapcsán kezdi el emlegetni Tom Hardy színészi képességeit, javaslom, hogy  tessék megnézni a Warriort. Mert amit ebben a filmben művel, az konkrétan zseniális!

Snowtown:

Az idei év talán legnyomasztóbb hangvételű filmje volt. A kisvárosi közösségben és látszólag rendezett környezetben élő család mindennapjaira rátelepülő, a felszín alatt rejlő borzalom fokozatos kicsúcsosodásának lehetünk szemtanúi, melynek végeredménye Ausztrália egyik legbrutálisabb sorozatgyilkosságába torkollik. Bár a film sokkal inkább dráma, mint horror, a játékidő alatt mérnöki precizitással fokozódó nyomasztó atmoszféra szépen lassan képes hatalmába keríteni a nézőt.

Chillerama:

Vannak, akik szerint igazi fejhajtás az '50-es és a '90-es évek közötti korszak trashfilmjei előtt, és vannak, akik szerint értékelhetetlen, unalmas szemét.  Mivel az én listámra felkerült, talán egyértelmű, hogy jómagam az előbbi táborba tartozom. Indokolatlan gusztustalanság, primitív humor és totális öncélúság násztánca a filmművészet talán legdeviánsabb korszakának oltárán.

Looper:

Bruce Willis öregszik. Gondolom, lassan elindul majd a kivénhedt nagypapákat alakító vígjátékok irányába (imádom a fickót, de a dráma azért nem az erőssége), de előtte azért még szétrúg pár segget, és szétloccsant pár fejet. Műfajok közötti gátfutás, melynek a vége egy igazi drámába torkollik, némi gyilkosság után persze. Összességében a végeredmény egy igazi tökös akció sci-fi volt, olyan, amilyenhez már nagyon régen nem volt szerencsénk.

Hugo:

Martin Scorsese talán a legszarabb filmjéért kapta meg anno az Oscar-díjat, aminek a miértjeibe most nem akarok belemenni. Viszont a Hugo elé teljesen tudatlanul ültem le anno, értsd úgy, hogy semmit sem tudtam róla. De valahogy már az első pillanatban magával ragadott. Az egészből árad a mozizás szeretete, és annak ellenére, hogy megpróbálja gyerekfilmnek beállítani magát, nagyon nem az. Aki egy kicsit is szereti a mozit, és ezután a film után nem érez valami furcsa, belső, pozitív melegséget, azzal komoly gond van. Aki pedig szereti Melies filmjeit, annak egyenesen kötelező!

Cabin in the Woods:

A film első megtekintése közben egészen a feléig azon gondolkodtam, hogy mi a szart akarnak ebből kihozni. Csak a végén jöttem rá, hogy teljesen feleslegesen gondolkodtam ezen, mert rohadtul lényegtelen! A végén művelt gore parádé pedig egyenesen szenzációs volt! Újabb ékes bizonyíték arra, hogy a horror még ma sem halt meg. Csak hasznosabb, ha nem veszi mindig olyan komolyan magát.

Amik után anyáztam:

The Expendables 2:

Imádtam anno az Expendablest. Aki egy kicsit és átélte a '80-as, '90-es évek akciófilmjeit, az tudja miért. Olyan nagy elvárásokkal ültem neki a folytatásnak, és olyan mértékben estem pofára, hogy az elképesztő. A folytatás ugyanis önmaga és a fent emlegetett akciófilm nagy korszakának sas kabarét megszégyenítő primitív paródiája lett. Pedig a film első fele még rendben volt. Igen, addig, amíg az egykoron szebb időket megélő (mára a szar poénok fő céltáblájává váló) Chuck Norris meg nem jelent. Ott valami nagyon elkúródott.

The Man with the Iron Fist:

Szép dolog a hommage. De attól, hogy valaki nagyon szeret és tisztel valamit, és szeretné ennek celluloid kinyilatkoztatását vászonra vinni, attól még nem ártana azt a „képet” keretbe tenni. Pedig isten az atyám, valami perverz okból kifolyólag passzolna a kung fu-hoz a sok „muthafuck” meg „niggah”.

Ghost Rider 2:

Nem kívánok sok karaktert fecsérelni erre a filmre. Legyen elég annyi, hogy nálam az év szarhegyén ez volt a cseresznye.

Futottak még:

The Amazing Spider-Man:

Jó volt látni, hogy hálivúd képes volt új életet lehelni egy már kiherélt karakterbe. Raimi filmjei ugyanis valami olyan irányba vitték el kedvenc pókunkat, amit nagyon nem szerettünk. Marc Webb filmje azonban sötétebb, emberközelibb és sokkal realisztikusabb lett elődjeinél. Ráadásul, visszatérve a klasszikus univerzumba, Parker végre megint patronból lövi a hálót!

Dredd:

Bőven volt csorba, amit az új Dredd-filmnek ki kellett köszörülnie. És bár a film összességében tökéletesen hozza a képregények hangulatát, és az a rohadt sisak is végig Dredd fején marad, a film látványvilága nálam erősen hagyott kívánnivalót maga után. A CGI-vér, a sok lassítás, a túlzottan „digitális” képi világ által felállított akadályok között sajnos sok helyen megbukik a sebes történet. Mondjuk ez legyen a legnagyobb bajunk. Pláne ha melléállítjuk Stallone 95-ös filmnek hívott valamijét.

Chronicle:

Két dologban voltam biztos a film után. Ha véletlenül szuperképességekre tennék szert, tuti én is arra használnám, hogy kandi kamera üzemmódban szívassam a jónépet. A másik pedig az, hogy képesek még manapság a „found footage”-t jól használni. Pedig komolyan azt hittem, hogy nem lehet.

Prometheus:

Ha van, aminek fokozatosan csökken az élvezeti értéke minden megtekintés alkalmával, akkor az a Prometheus. Ahogy hagy magának időt az ember arra, hogy belemélyüljön a filmbe, úgy csorbul a beleerőltetett eposziság és dráma, egészen eddig, amíg csak a film horrormotívumai lesznek képesek rá, hogy túllendítsék a nézőt a cselekményen. Lehet, hogy több szünetet kell tartani két megtekintés között? De ezt majd az idő eldönti.

Dark Knight Rises:

A film, amiben az eddig két lábbal a földön álló Batman elrugaszkodik kissé a karakterének realitást adó táptalajról. Tudatosságához és hosszához azonban nem férhet kétség. És bár nem merném kijelenteni egyértelműen, hogy nem lett jó film, az a bizonyos hiányérzet mindig bennem lesz, akárhányszor nézem meg.

Hiába na…ez az év sem különbözött sokban az előzőektől. Jó is volt, és rossz is. De talán majd az idei! Na persze… Tudom, mindig olyan negatív vagyok.

Geekzaj: 2012 legjobb filmzenéi

Ez egy enyhén szólva is langyos filmzenei év volt – már megint. Attól tartok, még mindig érvényes mindaz, amit annak idején a Tetovált lánnyal kapcsolatosan írtam. A Hollywoodot emésztő általános ötlettelenség hatványozottan látszik állni a filmzeneiparra, és sajnos nem csak az álomgyár vonatkozásában. Ahhoz már nagyjából hozzászoktam, hogy a blockbusterek zenéinek a 80%-a mindenféle markáns stílusjegyet nélkülöz, és egyik a másikkal felcserélhető, de már a függetlenek is erre tendálnak, és pl. az ázsiai filmgyártás jellemző muzikális jegyei is túlságosan jellemzőkké váltak. Persze, kivételek azért mindig akadnak, és ezekből most is sikerült összeizzadni egy nem túl terjedelmes best of listát. (Lábjegyzet egy friss élményről: John Williams Lincolnjánál irritálóbb zenét nem hallottam az utóbbi évben.)

Hans Zimmer: The Dark Knight Rises
Míg maga a film kissé csalódást okozott, és csak félig-meddig tudta megkoronázni Nolan Batman-trilógiáját, Zimmer munkája tökéletes összegzése, egyszersmind magasabb szintre emelése a korábbi epizódok zenéinek; Bruce Wayne „útjának” lenyűgöző energikus-emocionális muzikális leképezése, a film, talán ha feleennyit ért volna enélkül. Az Imagine the Fire című opus kis túlzással önmagában jobb, mint az egész 2012-es hollywoodi score-termés összességében.

Dan Romer, Benh Zeitlin: Beasts of the Southern Wild
Romer és Zeitlin (utóbbi maga a rendező) score-ja a főszereplő, a kis Hushpuppy szemszögéből íródott, így az egész egy ártatlansággal, kalanddal, életerővel teli varázslatos „ünnep”, egyszerre eposzi és lírai. A hagyományos kis zenekart trombita, cselló, harmonika, gitár, zongora, szaxofon, bendzsó és egy sor népi hangszer egészíti ki, és ezzel a kombinációval, ezzel a koncepcióval a Beasts of the Southern Wild az utóbbi évek egyik legegyedibb, legmágikusabb score-ja. Minden benne van, amit a legtöbb mai filmzenéből hiányolok.

…és ha nagyon vaskalapos lennék, akkor itt most azt mondanám, hogy csókolom, ennyi volt. Persze ez durva túlzás volna, de valahogy jelezni kell, hogy van ez a kettő, és aztán egy nagy űr, és csak utána jönnek a többiek. Amik közt ugyan kétségkívül sok az élvezetes, sőt, emlékezetes zene, de többségük csak részleteiben tud igazán nagyszerű lenni. Úgyhogy emeljük ki a legnagyszerűbb részleteket.

James Horner: The Amazing Spider-Man: Ben’s Death
Az év egyik meglepetése volt Hornernek a Pókemberhez írt zenéje, ami többnyire levetkőzi a szokásos, némileg már unalmas hornerizmusokat, és amellett, hogy egy szépen visszafogott hősi témát variál ügyesen, remekül festi alá a film csendesebb és akciódúsabb momentumait is. A Ben’s Death végének sötéten lüktető energiája az év egyik zenei csúcspontja.

Alexandre Desplat: Argo: Scent of Death
Desplat néhány rá jellemzően egyedi megoldással lép túl a közel-keleti zenék – egyébként általa is alapul vett – sematikusságain. A vokál mellett sóhajtozással, suttogással és egyéb furcsa, orális hangképzési módszerekkel dob az atmoszférán. Ügyes.

Ludovic Bource: The Artist: My Suicide
 Ahogy a film, úgy a zene is egy stílusbravúr, klasszikus-aranykoros hangvételű, de ahogy a film, úgy a zene is el-eljátszik a ténnyel, hogy valójában a XXI. század gyermeke. A leginkább kiemelkedő szám a fináléhoz íródott My Suicide, ami ironikus módon nem hangzik el a filmben, mert a rendező lecserélte azt Herrman Szédülésének egy egyértelműbb „átiratára”.

Tom Tykwer/Johnny Klimek/Reinhold Heil: Cloud Atlas: All Boundaries Are Conventions
Függetlenül attól, hogy a filmet magát a hátam közepére sem kívánom, a zene mindenképpen az év legjobbjai közt van. Gyönyörű, eposzi, varázslatos, a maga módján megvalósítja mindazt, amiben a film elbukott – az már más kérdés, hogy a komponista trió 2006-os remekművéhez, a Perfume-hez képest hagy kívánnivalót maga után.

Marc Streitenfeld: The Grey: Into the Frey
Csendben, nyugodtan, szemet lehunyva, szitáló hóesésben szembenézni a halállal. A Fehér pokol zenéje összességében messze nem kiemelkedő, és még a témához képest is indokolatlanul háttérbe húzódik, de a finálé a maga baljós meghittségével felejthetetlen.

James Newton Howard: The Hunger Games: Horn of Plenty
Az Éhezők viadala score-ja a vártnál sajnos többször süllyed középszerűségbe, de vannak nagyszerű fénypontjai. A Horn of Plenty pompázatos fanfárjai és kórusai például tökéletes zenei leképezései a páváskodó Főváros szemfényvesztésének.

Michael Giacchino: John Carter: Thark Side of Barsoom
Giacchino remek kis zenét írt a Disney elbaltázott Burroughs-adaptációjához (a számcímek hajhullasztó szóvicceiért kár): legjobb pillanatai azok, amelyekben az idegenséget, az egzotikumot hangsúlyozza ki, mint a Thark Side of Barsoom második felében – a jellegzetes giacchinóizmusok teret engednek a kreatív kaland-fantasynek.

Mychael Danna: Life of Pi: Pi’s Lullaby
Ahogy annak lennie kell, Danna score-ja egészen éteri, finom, érzékeny, már-már másvilági. Ringat, varázsol, simogat, de akár grandiózus is tud lenni, ha arra van szükség (ld. még: God Storm).

Alexandre Desplat: Moonrise Kingdom: The Heroic Weather-Conditions of the Universe
A Holdfény királyság soundtrackjét Wes Anderson egy rakás különböző zenész művéből ollózta össze kiváló érzékkel, de Desplat is írt hozzá eredeti score-t – összességében alig húsz percet, és ráadásul az is mind ugyanazt az egyetlen, minimális alapokon nyugvó témát variálja. De hogy! Szinte minden általánosan, és egy csomó ritkán használt hangszert rétegről-rétegre rávezet az említett alapokra, nem is beszélve a vokálokról és kórusokról. Mesteri teljesítmény, pont olyan egyedi és imádnivaló, mint a film maga.

Marc Streitenfeld: Prometheus: A Planet
A zene ugyanabban a betegségben szenved, amiben a film is: sokat ígér, aztán jól beleszarik az egészbe. Az összes közül ennek van a legkevésbé létjogosultsága ezen a listán, de arról a lenyűgöző, csendes, mégis grandiózus méltóságteljességről, amivel az A Planet szolgál, muszáj volt megemlékezni.

James Newton Howard: Snow White and the Huntsman: Snow White
Imádom, amikor Newton Howard úgy istenesen nekiveselkedik egy szép nagy szimfonikus zenekarnak. A Theron-Stewart-Hemsworth tiró nevével fémjelzett kínos Hófehérke átirat score-ja ugyan üresjáratoktól nyög, de vannak remek pillanatai, kellemesen lágyak éppúgy, mint lendületes csörték.

Toplista helyett - 2012 és az ázsiai film

Nem tudom, ki hogy van vele, de érzésem szerint az ázsiai filmek népszerűsége az utóbbi időben jelentősen visszaesett. Ennek oka viszont egyáltalán nem a minőség romlása, hanem egyrészt sokkal inkább az újdonság varázsának eltűnése, hiszen amíg néhány évvel ezelőtt még igazi kuriózumnak számított hozzájutni egy-egy, általában az addigi legjobbak közül való darabhoz, addig mostanra kis túlzással bármit meg lehet szerezni, nincs már meg a különlegesség érzete. Másrészt eltűnt (illetve jellegtelen önismétlésbe torkollott) a korábban a Távol-Keletre olyannyira jellemző extremitás, ami leginkább vonzotta a nyugati nézőket. Az ázsiai mozi azonban köszöni, jól van és továbbra is ontja magából az érdekesebbnél érdekesebb filmeket, a fő kérdés csak az, hogy ezek közül melyik képes felkelteni errefelé is a figyelmet. Ez az éves összefoglaló ebben próbál egy kis segítséget nyújtani, így nem törekedtem konkrét toplista összeállítására, inkább egyfajta betekintőt igyekeztem összeállítani nemzetekre lebontva, hogy az adott országban éppen merrefelé is tart a filmipar. Alapvetően a 2012-es megjelenések vannak a középpontban (amiknek a java egyébként még hátravan), de a csak tavaly hozzáférhetővé vált 2011-es említésre méltó darabok is megemlítésre kerülnek.

Hong Kong / Kína

Kezdjük a kínai nyelvterülettel, ahol meglehetősen furán alakult a felhozatal. Néhány éve még egyértelműen felívelő pályán haladt a kínai anyaország filmipara, hullámzó színvonalú, de egyre szebb, egyre nagyobb, egyre drágább munkákkal előállva. Mára ez a lendület érezhetően megtört, dögunalmas történelmi adaptációk (pl. White Vengeance, Assassins), gyengécske, vagy jó esetben közepes akcióvígjátékok (Wu Dang, Double Trouble, The Four) és a nem túlságosan izgalmas szerelmi történetek (pl. Dangerous Liaisons) teszik ki a filmek többségét. Kiemelésre leginkább a jól eltalált hangulatú, de meglehetősen lassú wuxia, a Painted Skin - The Resurrection érdemes, valamint a Daniel Wu és Stephen Fung által indított filmes vállalkozás első, igencsak képregényes beütésű és jópár geekvonzó effekttel feltuningolt Tai Chi Zero / Tai Chi Hero kétrészese, amik agyat ugyan egyáltalán nem igényelnek, viszont a maguk módján felettébb szórakoztatóak.
Sajnos mára a hongkongi mozi jócskán háttérbe szorult az anyaország mögött, pedig a jól képzett iparosaik és a kevéske új arc a rendezők között egész jó kis darabokkal képes előállni (a többiek pedig a Fiona Sit-Chapman To párossal igyekeznek eladni a filmjeiket). A kortárs hongkongi film egyik legjobbja, Pang Ho-Cheung két nagyszerű, súlyos humorral teletűzdelt sztoriban mutatja be az arrafelé is egyre terjedő trágár és obszcén beszédstílust, a Love in the Buff-ban (aminek a plakátján félig-meddig Butt-nak látszott az angol cím) a párkapcsolatokra, a Vulgaria-ban pedig az ismét fellendült category III erotikus filmek forgatására koncentrálva a producer nézőpontjából (igen, Chapman To és Fiona Sit párosa is van benne!). A Milkyway művek szakijai a szórakoztató, de könnyen felejthető Motorway-t és a jól eltalált Life without Principle-t tették le az asztalra, utóbbi nem utolsó sorban Lau Ching-wan remek játéka miatt emlékezetes. A korábban csak közepes horrorokkal jelentkező Lai Miu-suet is dobott egy nagyot, a The Second Woman ugyanis tökéletesen mutatja meg azt az irányt, amit a Pang tesók a Szem óta hiába keresnek, míg az év legjobb filmje egyértelműen a fura, de nagyon hatásos reklámkampányt ("a film, amit senki se látott") kapott A Simple Life, amiben Ann Hui megtörtént eseményeket dolgoz fel tökéletes természetességgel. Megérte rá várni!

Japán

Könnyen lehet, hogy elfogult vagyok, de évek óta egyértelműen Japánban készítik a legjobb filmeket. Nem volt ez másképp 2012-ben sem, a virágzó irodalmi életnek is köszönhetően (ide sorolva a manga/anime ipart és a modern színdarabokat is) tonnaszám érkeztek a jobbnál jobb darabok mindenféle stílusban, ám a klasszikus japán mozit kereső (illetve az az után vágyakozó) rajongóknak újfent csalódniuk kellett. Hagyományos, akciódús szamurájfilm nem készült, ahogyan a jakuzák és a pörgős krimik, thrillerek is réges-régen kikoptak a kínálatból, az extrém, véres történeteket pedig kisajátították a ZS filmesek. A könnyed, szórakoztató műfajban viszont olyan ütős darabok készültek, mint a Moteki, ami gyakorlatilag kultúrsokkot okozva mutatja be a mai japán 30-as korosztály életét, a Robo-G, amiben Yaguchi Shinobu szemlélteti, milyen a legemberibb robot (Michael Curtis zseniális a szerepben!), vagy éppen a Thermae Romae, amire mindenki a japánul beszélő rómaiak miatt kíváncsi. A Moteki-hez hasonló sokkhatással ér fel Miike Takashi Ai to Makoto-ja, amit úgy jó megnézni, ha az ember nem tud róla semmit, míg Morita Yoshimitsu (nyugodjék békében) legutolsó rendezésében, a Train Brain Express-ben Eita és Matsuyama Kenichi szemlélteti a már-már társadalmi problémát jelentő vasútfanatikus, nőkkel mit kezdeni nem tudó férfiak életét.
A kicsit komolyabb hangvételű filmek között feltűnően gyakran kerül elő főszereplőként a zseniális Yakusho Kouji, aki a Woodsman and the Rain-ben egy egyszerű favágót játszik, aki fura mentora lesz egy zöldfülű horrorfilmrendezőnek, az Admiral Yamamoto Isoroku-ban pedig a II. világháború legendás tábornokát személyesíti meg. A film sztorija lenyűgöző, főleg az, ahogyan a hadseregen belül uralkodó viszonyokat mutatják be. Sajnos a csaták viszont 100%-ban számítógépes grafikából állnak, így kevéssé teszik átélhetővé például a Pearl Harbor elleni támadást.
Mint említettem feljebb, vérbeli akciódús szamurájfilm nem készült, de aki képes megbarátkozni a modern jidaigeki-vel, annak azért nem kell nélkülöznie. A híres manga/anime, a Rurouni Kenshin élőszereplős feldolgozása teljességgel vállalható, ráadásul hiánypótló is, hiszen már a Meiji érában játszódik, ahol nem egy másik harcos a főellenség, hanem az ópiumkereskedő. A csaták koreográfiája kifejezetten látványosra sikerült, ami Tanigaki Kenji érdeme, aki végre egy nagy költségvetésű darabban is kipróbálhatta koreográfusi és akciórendező képességeit. Mivel egy manga adaptációról van szó, így a főszereplő eléggé androgünre sikeredett, de annak idején az Azumi-t sem a hitelességéért szerettük. A Yamada Youji által bevezetett modern, alapvetően drámaira hangolt szamurájfilmek stílusát követi Shinohara Tetsuo nagyszerű rendezése, az At the River's Edge, ami nagyszerűen építi fel, hogy miért is kerül sor a végén a csupa nagy betűs harcra, míg a reklámfilmekre és a videoklipekre emlékeztetően tömény Milocrorze egyik szála egy korokon keresztül a szerelmét kereső nagy harcost mutat be, bár a sztori csúcspontját jelentő hosszú csatajelenet sajnos beleveszik önmaga stílusába.

Dél-Korea

A jó tíz évvel ezelőtt még mára nagy klasszikussá vált filmek egész sorát ontó Dél-Korea mára teljesen elszürkült, tömegtermelésre és néhány sablonos műfajra fókuszál mindössze. Csöpögős romantikus drámák és közepes vígjátékok, vértől tocsogó, de az Oldboy-hoz képest semmi újat nem nyújtó thrillerek, valamint egy-két közepes kosztümös királydráma jellemzi a felhozatalt. A legelborultabb, nekem leginkább tetsző alkotásuk a Doomsday Book volt, ami három rövid sci-fi/horror történetet mutat be, de a visszajelzések alapján többeknél kiverte a biztosítékot. A klasszikus film noir-ok hangulatát hozza a gyönyörű Kim Min-hee által fémjelzett Helpless, aminek főhőse egyre furább dolgokra bukkan, miközben nyomoz eltűnt felesége után. A koreai háborús filmek általában jók szoktak lenni és az eléggé epikusra sikerült My Way is öregbíti a hírnevüket, bemutatván koreai szemszögből a II. Világháború különböző frontszakaszait. Kedvenc témám az Észak-Dél szembenállás és rivalizálás, amit mostanában az igaz történetet feldolgozó As One mutatott be legjobban. A két Korea a '90-es évek elején közös csapattal nevezett egy asztalitenisz bajnokságra, aminek az összeállítása nem ment könnyen.

A többiek

A három nagy mellett a többiek tulajdonképpen szóra sem érdemesek. Tajvan nem jelentkezett említésre méltó produkcióval, Thaiföld évek óta azzal küzd, hogy az akciófilmjeihez relatíve értelmes forgatókönyvet tudjon összeállítani (ez a Fighting Fish-ben sem sikerült, az meg külön poén, hogy a szereplők vicces nyelvtani hibákat vétenek, amikor angolul próbálnak beszélni). Ugyanez mondható el a világszerte felkapott indonéz The Raid-ről is, amiben ráadásul a sztori és a verekedések arányát sem sikerült igazán eltalálni, egy idő után már fárasztó volt, hogy csak csépelik egymást.

2012 legjobb filmjei Rusznyák Csaba szerint

Hamar letettem arról, hogy TOP10-et állítsak össze. Ez már tavaly és tavalyelőtt sem jött össze, és tudtam, hogy most sem fog, bár ezúttal – szerencsére – más okokból. A 2011-es és a 2010-es év olyan gyér volt, hogy nem tudtam tiszta lelkiismerettel összegereblyézni tíz listára érdemes filmet. Idén fordított a helyzet: akárhogy vakarom a fejem, képtelenség tízre leszorítani a legjobbak sorát. Úgyhogy meg sem próbálom, sőt, inkább eleve hagyom az egész listaformátumot.

A KICSIK

Lehet, hogy egyre szentimentálisabb vagyok, ahogy öregszem, és ezért jelentették számomra az év talán legnagyobb csúcspontjait a lenti „feelgood” mozik, de a lényeg, hogy a 2012-es felhozatalból emocinálisan semmi nem tudott ezeknél nagyobb, vagy akár ezekhez közeli hatást gyakorolni rám. A Holdfény királyság (Moonrise Kingdom) úgy cakkpakk, ahogy van, a színészeivel, a humorával, a karaktereivel, az első szerelem ábrázolásával, a szeleburdiságával, az örök és kifogyhatatlan életörömével, az imádnivaló abszurditásával az év filmje, kész, vita nincs. A Perks of Being a Wallflower 2012 másik csodálatos története a felnőtté válásról, teljes gázzal, drámával, komédiával, románccal közvetíti az iskolás-szerelmes-tinédzseres életérzés legjavát – hasonló témában utoljára a Moszkva tér ütött ekkorát. Ezekhez bizonyos szempontból hasonló, enyhe fantasyszálakkal átszőtt mozgóképes mágia A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild), ami egy tipikusan giccses alaphelyzetből mond egy olyan szép, mindenféle giccset mellőző modern mesét,  hogy szemed-szád eláll tőle, és a végeztével legszívesebben megölelnéd az alkotókat. A némafilmes (The Artist) egy ezerszer látott sztorit csomagol rég látott köntösbe, stilisztikai bravúrként adva el az év legszimpatikusabb szerelmespárját, a Safety Not Guaranteed pedig, amellett, hogy utánozhatatlanul bájos, fékezhetetlenül pozitív és finoman vicces (nem mellesleg pedig van neki egy zabálnivaló Aubrey Plazája), az év egyik legkatartikusabb, ujjongva-levegőbe-bokszolós befejezését hozza. Na és a Pi élete (Life of Pi): gyönyörű, egyszerre eposzi és lírai kaland, ami több történetet mesél el egyszerre, vagy éppen egy történetet mesél el többször – de mindenképpen többféleképpen mesél: azzal, amit megmutat, és azzal, amit éreztet. És egy egész más atmoszférával, Az utolsó műszak (End of Watch): brutális, kegyetlen és megkapóan őszinte rendőrségi thriller/dráma, aminek legfőbb erénye nem is a bravúrosan megvalósított „found footage” aspektus, hanem az a meglepően hatásos vulgáris/közönséges módszer, amivel a főszereplők emberségét kidomborítja, és amivel a tragédiájukat maximálisan átélhetővé teszi. Ha össze kellene állítanom egy TOP3-at, nem lenne könnyű, de ez biztos ott lenne a Holdfény királyság mellett.

A VÉRESEK

Az utóbbi évekhez képest 2012 kifejezetten erős volt, ami a horrorokat illeti, ami már abból is látszik, hogy egyáltalán be tudott kerülni horror a legjobbak közé, és nem is csak egy vagy kettő (Hollywoodból viszont egy sem, ahogy a korábbi években sem: a stúdióknak egyre kevésbé van róla fingjuk, mitől működik egy horrofilm). Mindjárt emlékezzünk is meg a nagy örömünkre megbocsáthatatlanul ízléstelen és gusztustalan Chilleramáról, ami persze inkább egy paródia, egy bohózat, mint horror, de ki mondta, hogy az baj? A film olyan vértől, spermától és (oppardon) szartól csöpögő emlékművet állít a trash-nek, amilyenhez hasonlót a Tarantino/Rodriguez páros annak idején csak szeretett volna az exploitatiönnek. Maradva a vérkomolyság innenső oldalán, az év egyik csúcspontja a Ház az erdő mélyén (Cabin int he Woods) volt, ami gore-ban és gegekben gazdag módon csavart egy jó nagyot és látványosat a „tinédzserek piálni és dugni mennek az erdőbe” örökbecsűn, hogy az utolsó fél órában egy nedves geekálomban kulminálódjon. Ami A betolakodó alkotóinak új munkáját, a Livide-ét illeti, hazudnék, ha azt mondanám, hogy sikerült összeraknom magamban a sztoriját, de tény, hogy valami félelmetes hatékonysággal játszik az idegekkel, hogy fantasztikusan idézi meg a klasszikus giallók (és egy rakás egyéb stílusú horror) hangulatát, képi világát, és hogy jó pár emlékezetesen beszaratós jelenettel szolgál. A Snowtown, bár szigorú értelemben véve legfeljebb marginálisan horror, és inkább egy nyomasztó dráma, mégis, az emberi psziché és közösség borzalmainak kompromisszummentesen nyers felszínre hozásával kiharcolja az itteni pozícióját. Végül meg kell említeni a V/H/S-t, a found footage motívummal megbolondított idei horrorantológiát, ami, bár szerkezetéből adódóan hullámzó színvonalú (és a fentiekkel csak félig-meddig említhető együtt), összességében meglepően ügyes, félelmetes, hatásos – első szegmense (Amateur Night) pedig tényleg az év egyik legjobb frásztörője.

A NAGYOK

Az álomgyárról már nagyon régóta elmondható, hogy menetrendszerűen szállítja a legnagyobb csalódásokat– már azoknak, akik még bíznak benne. Évről-évről nagyobb és drágább hype generálásával tornázzák fel a figyelmet, és mintha évről-évre kevesebbet tennének azért, hogy ezt a figyelmet ténylegesen ki is érdemeljék. Pedig egyébként én pont utálom ezt a tipikus „Hollywood szar” mantrát, de mit lehet tenni, ha egyszer egy teljes évre való visszatekintéskor csak egy-két kiemelkedő filmet látok a csupa silányság között? DE! Idén azért az álomgyár is kicsit jobban megerőltette magát: a Bosszúállók (The Avengers) nem csak a geekek megvalósult álma, hanem maga a tökéletes popcornmozi, a szuperhősképregények valóságnál nagyobb kalandesszenciájának pergő humorral és izgalmas csapatdinamikával (na meg egy minden eddiginél emberibb Hulkkal) átitatott szélesvásznú inkarnációja. A zsáner másik, komolyabb, komorabb, érettebb aspektusát A sötét lovag: Felemelkedés (The Dark Knight Rises) képviseli, ami, bár nem ér fel elődeihez, és legyünk őszinték, szinte vég nélkül lehetne sorolni a hibáit, érzelmileg és hangulatilag gyönyörűen és következetesen végzi be a XXI. század Batman-trilógiáját. A Skyfall kiköszörüli a legutóbbi Bond-film okozta csorbát, és egy stílusos, a régit és az újat szimbolikusan is szépen összeolvasztó, elegáns kémtrhillerként emeli az év fényét. Nem lehet elmenni szó nélkül a sziporkázóan ötletes és vicces Rontó Ralph (Wreck-it-Ralph), az év családi filmje mellett sem, ami több évtizedes kreatív gödörből húzta ki a Disney-t.

Továbbá: Az Argo-akció (Argo) metafilmes mosollyal vezette fel az év talán legfeszültebb fél óráját, a Suszter, szabó, baka, kém (Tinker, Tailor, Soldier, Spy) maga volt a megtestesült stílus és elegancia, a Fehér pokol (The Grey) mesteri befejezéssel zárta 2012 legférfiasabb sztoriját, a Berberian Sound Studio nehezen megfogható és nehezen felejthető pszichológiai horrorral nyomasztott, a Play – Gyerekjáték pedig a faji- és osztálykülönbségek realitásával. Az Eega az év legviccesebb WTF-ja Indiából, a Looper tökös-ötletes sci-fibe ágyazott akció-dráma, a Fejvadászok (Hodejegerne) kemény adrenalinlöket, a Some Guy Who Kills People roppant szórakoztató, horrorral fűszerezett karakter-dramady, az Amíg alszol (Mientras duermes)kényelmetlenül (karakter)realista thriller, a Take Shelter a természetfeletti suspense hibátlan drámába ágyazása, Az erő krónikája (Chronicle) pedig egy szuper fináléra kifutó realista-dokumentarista szuperhőssztori.

+ Különdíjat kap a Final Cut - Hölgyeim és Uraim, mert bravúros, szellemes, univerzális.

Ezek után még kérdés? Igen, összességében elégedett vagyok 2012-vel. Persze volt egy csomó hulladék is, mint mindig, de azokra miért vesztegetnénk szót ilyenkor?

43. Magyar Filmszemle - 4. nap

Főnév! Felkiáltójel! Az Utolsó Filmszemlés Videó!

2011 legjobb ázsiai filmjei –YEZy- szerint

Ahogy a tavalyi összegző postban is volt róla szó, az új évet indító toplista sosem lehet teljes, mert egész egyszerűen lehetetlen a filmek egy jókora részéhez hozzájutni. Végignézve a tavalyi listát, korrekt produkciók lettek benne felsorolva, de egész más lett volna az összkép, ha a többi várt filmet is időben meg lehetett volna tekinteni. Máshonnan közelítve a dolgot, jelentkezzen, aki már 2010-ben látta a 13 Assassins-t, a Bruce Lee My Brother-t, a Caterpillar-t, a Space Battleship Yamato-t, a Yellow Sea-t, a Let the Bullets Fly-t, a Cold Fish-t, a The Unjust-ot, a Sawako Decides-t, a Kimi ni todoke-t, a Confessions-t, stb. stb. Idén is ez a helyzet, ráadásul a legjobb filmeket prezentáló Japánban a március 11-i események miatt rengeteg bemutató csúszott, akár hónapokat is. Konkrét filmeket tekintve a mostani lista könnyedén változhat még, de az aktuális trendek és folyamatok már most is látszanak.

Kezdjük is néhány mondatban ezekkel. Ami leginkább szembeötlő, az a kínai anyaországbeli filmek fejlődése. Egyre több könnyen emészthető, szórakoztató darabot hoznak össze és ezek között egyre több olyan is van, amiben nem működnek közre a hongkongi mesterek. A „China needs heroes” jelmondat jegyében pedig immáron nem a korábban ezerszer feldolgozott kungfumesterek és kardforgatók történeteivel foglalkoznak, hanem a Qing dinasztia bukása idején híressé vált emberekkel. A kínai iránnyal pont ellentétes a hongkongi, ami meredek zuhanásban van. Bűnrossz remake-k (Sex & Zen 3D, Chinese Fairy Tale, The Sorcerer and the White Snake), ócska kungfu-s vígjátékok (I Love Wing Chun, Choileefat, Choy Lee Fut) mellett további kritika, hogy 2011 leginkább a bikini éve volt a helyi filmesek körében, szinte minden második produkciót lenge öltözetű lányokkal próbálták eladni (Beach Spike, Lan Kwai Fong, Men Suddenly in Love, MicroSex Office, Summer Love, stb.).

Dél-Korea egész sok színvonalas alkotással jelentkezett, érzésem szerint jobb mozikkal rukkoltak elő, mint az elmúlt pár évben, igaz, túlságosan egyik sem emelkedett ki most közülük (legalábbis a hozzáférhetőek közül). A végére maradt a mindig megbízható és magas színvonalú mozikkal jelentkező Japán, ám a nyugati néző számára talán kissé nehezen emészthető alkotásaik kevéssé ismertek és nem is lesznek igazán népszerűek errefelé. Kétségtelen elfogultságomat azonban gátlástalanul tükrözi, hogy ezekből szerepel legtöbb a listában. És akkor a topten, sorrend nélkül:

Gantz
Az elvetemült sci-fi ötletekben sosem volt hiány Japánban, így a tavalyi Space Battleship Yamato után a Gantz következett, mindjárt két mozifilmet is megtöltve. Látványos, véres akciójelenetek, agyament fantáziáról tanúskodó szörnyek, meglepően pörgős tempó, eleinte azt sem tudja a néző (és a szereplők sem), hogy mi is folyik valójában. A mai japán mainstream mozi kritériumai között mindent kihoztak belőle, amit csak lehetett, az anime rajongók ettől függetlenül elégedetlenek voltak vele, mert nem lett elég véres és nem lett elég pornográf. Aki viszont ismeri a japán filmeket, az tudja, hogy ha ilyen lenne, akkor mellé még borzasztó gagyi is lenne, mert Iguchi Noboru rendezné...

The Woman Knight of Mirror Lake
China needs heroes! Herman Yau rutinos hongkongi színészekkel felvértezve (Anthony Wong, Lam Suet) átrobogott Kínába és leforgatta Qiu Jin, a Qing-dinasztia ellenes felkelések legendás, mártírrá vált női alakjának történetét. Ami talán a legerősebb része, hogy Yau, az öreg róka nagyon ügyesen keverte össze a hongkongi akciófilmek jellegzetességeit a mostani kínai történelmi eposzok hangulatával és történetvezetésével. Jackie Chan és az 1911 messze elbújhat mögötte.

Arrow – The Ultimate Weapon
Gyors tempójú, látványos, erőteljes jelenetekkel operáló, de túl sok agyat nem igénylő koreai akciófilm, sok-sok íjásszal. Sokat nem lehet róla írni, inkább látni kell.

Shaolin
Ez a történet is a Qing dinasztia bukása után nem sokkal játszódik és tulajdonképpen 2011 legjobb kungfu mozija. Bővebben itt.

Kiseki
A kortárs japán filmművészet legerősebb zsánere egyértelműen a dráma, egyik legjobbja a műfajnak pedig Koreeda Hirokazu, aki ezúttal is tökéletes munkát végzett. Két kis hőse, akik elvált szüleik révén szétesett családjukat szeretnék újraegyesíteni, abszolút szerethető figura, a címbeli csoda bekövetkeztéért tett próbálkozások pedig felettébb szórakoztatóak. Együtt örül és együtt sír a néző a szereplőkkel, Japanese cinema at its best! A két kis főhős nagyon népszerű lett Japánban, ennek kis bizonyítéka ez a hihetetlenül aranyos prank videó.

Scabbard Samurai
Matsumoto Hitoshi villámkarriert futott be, mióta filmezésre adta a fejét. Első két rendezésével (Big Man Japan, Symbol) ellentétben most egy kevésbé elvetemült sztorit álmodott vászonra, persze azért bőven megmaradtak benne a rá jellemző agymenések. Igazi antihős szamurájunkra és a kislányára lehetetlen feladatot oszt ki büntetésül a bíróság, de megpróbálják teljesíteni. A néző pedig együtt nevet és együtt sír az első pillanattól kezdve szerethető szereplőkkel, Japanese cinema at its best!

Swordsmen
Nincs toplista Donnie Yen nélkül, bár meg kell jegyezni, hogy a 2011-es produkciói nem voltak túlságosan kiemelkedőek, sőt! Ahogy a The Lost Bladesman-ban Jiang Wen, úgy a Swordsmen-ben Kaneshiro Takeshi lopta el a show-t tőle, igazából inkább miatta volt érdemes végignézni az egészet. Sajnos a rendezés és a sztori sem volt az igazi, az egész HK felhozatal kritikája, hogy még így is az év egyik legjobbja eddig.

Shojotachi no Rashinban
Ahogy nincs lista Donnie Yen nélkül, úgy nincs lista Narumi Riko nélkül sem. A japán filmművészet egyik, hagyományosan legerősebb zsánere a tinédzserfilm, a legtehetségesebb japán tini színésznő pedig ezúttal egy tiszavirág életű színjátszó csoport robbanékony természetű vezetőjét alakítja, míg a másik, nyomozós szálon kiderül, hogy mi lett a csoport vége.  Japanese cinema at its best!
 
The Front Line
Egy újabb háborús film Dél-Koreából, ami ezúttal a Koreai Háború lezárásának idején játszódik, kő keményen bemutatva a sok értelmetlenséget, ami akkoriban ott zajlott. Kár, hogy szokás szerint túl van húzva és jó fél órával hosszabb, mint kellene, de még így is nagyon ütős darab. Igaz, a JSA szintjétől azért messze van.

Sector 7
A végére pedig kerüljön egy igazi guilty pleasure mozi, egy vállaltan és nyíltan B film, ami, ha szigorúan a sztorit vizsgáljuk realitás szempontjából, akkor borzasztó rossz. De mindez kit érdekel, ha az egész elképesztően menő, van benne keménykötésű leányzó, girls with guns jelenetek, motorozás egy olajfúrótornyon, rejtélyek és persze egy jó randa szörny is! Véres, vicces, szórakoztató, reméljük Iguchi Noboru és Nishimura Yoshihiro is látta, hogy hogyan is kellene ebben a zsánerben élvezhető filmet készíteni.

+1 Beginning of the Great Revival
China needs heroes és gyárt is magának, főleg, ha a megrendelő a Kínai Kommunista Párt! Ilyen jóképű Mao elvtársat még nem látott a világ (Liu Ye megdicsőülhetett) és szabad akaratból megnézve, az erőltetett propagandán virulva határozottan szórakoztató. Bővebb kritika itt.

Akiket a fentieken kívül is érdekelnek az ázsiai filmek (figyelem, tipikus PR szöveg következik), olvasgassák szorgalmasan a Geekz blog (és az ország) egyetlen, folyamatosan frissülő ázsiafilmes naplóját!

2011 legjobb filmjei Rusznyák Csaba szerint

Már megint azzal kell kezdenem, amivel tavaly: volt sok jó film 2011-ben, de kevés kiemelkedő. Hollywood blockbusterszezonja – egy-két rohadt almától eltekintve, mint a Zöld lámpás – meglepően erősre sikeredett, persze önmagához képest. Az igazán jó filmek most is a kis, „periférikus” alkotások voltak, kiegészülve egy iráni és egy brazil remekművel. Ami külön öröm, hogy az utóbbi évek unalmas, töketlen horror felhozatala után tavaly született két emlékezetes darab is, amelyeknek készítői még emlékeznek rá, hogy mit kell nyújtania ennek a zsánernek. Azért 2012 legyen egy kicsit jobb, ha szabad kérnem…

Az élet fája (The Tree of Life)
Megbabonázó, transzcendens élmény, ami gyönyörű képekkel és bámulatos egyszerűséggel, közérthetőséggel elmélkedik egyébként nehezen megfogható témákról. Megérint, provokál, elgondolkodtad, kérdez – de nem válaszol. Terrence Malick a létezés egy magasabb szintjén áll, mint mi, többiek – de legalább amíg a filmjét nézzük, egy kicsit mi is odaemelkedhetünk mellé.

Fifti-fifti (50/50)
„I have cancer.” „What do you mean you have cancer?” A félig meddig a forgatókönyvíró (Will Reiser) életén alapuló dramady egy 27 éves férfi küzdelmét mutatja be a rákkal. Fantasztikus szereplőgárdával, szépen, giccsmentesen, hitelesen és leginkább: viccesen. Az év legnagyobb filmes pozitív életérzésadagját a Fifti-fiftitől kapod, és ráadásul még a végét sem szúrták el.

Nader és Simin - Egy elválás története (Jodaeiye Nader az Simin)
Simin el akar költözni Iránból, férje azonban nem hajlandó hátrahagyni beteg apját – a nő válni akar, lányuk pedig kettejük között őrlődik. De ez még csak a kiindulási pontja az év legjobb drámájának, amiben hazugság, önfejűség, gőg, vallás, társadalom és moralitás hizlal egyre nagyobbá egy hétköznapi incidenst. Egyszerű, gyönyörű, kisrealista – iráni, de készülhetett volna Európában, vagy akár Magyarországon is. Potom pénzből.

Red, White & Blue
Egy önbecsülés nélküli kurva, egy szadista háborús veterán, egy nyomorult, wannabe rockzenész. A három emberi kommunikációra képtelen véglény véletlenszerű találkozása csakis vérmocskos tragédiába torkollhat, és erről kizárólag ők tehetnek. Nincs, ami megmentené őket egymástól és saját maguktól. Simon Rumley szocio-horrorja az emberi természet sötét oldalára visz – brutális és rohadtul kényelmetlen. (Kritika)

Tropa de Elite 2 – O Inimigo Agore É Outro
Az első részt az Isten városához mérték, és nem is ok nélkül – a második pedig nem kis meglepetésre még jobb lett. Nascimento kapitányt egy balul elsült akció után felfelé buktatják, így végre olyan pozícióba kerül, ahonnan a bűn gyökereire tud lecsapni a tünetek helyett. Gyorsan rájön azonban, hogy sokkal könnyebb az utcákon gengszterekre lődözni, mint a felsőbb körökben a korrupciót kigyomlálni. Ugyanolyan nyers, brutális és intelligens, mint az elődje, viszont komplexebb annál.

The Woman
A legjobb horror mindig az, ami belülről jön (ld. még: Red, White & Blue). Jack Ketchum és Lucky McKee filmje elsősorban nem a torture porn felé kacsintgató (szerencsére CSAK kacsintgató), kegyetlenül véres jelenetek miatt hatásos, hanem mert ennek felszíne alatt érezzük elrohadni az egész emberi civilizációt. És ez kurvára nem esik jól. (Kritika)

Warrior
Tom Hardy maga a két lábon járó, engesztelhetetlen, kérlelhetetlen düh, tekintetétől még Eastwood is összeszarná magát. Az általában kevésbé méltatott Nick Nolte és Joel Edgerton szintén nagyszerűek, csak az ő szerepük kevésbé látványos. Ez a fantasztikus trió viszi a vállán az utóbbi évek messze legjobb sportfilmjét, ami a csúcsra vezető diadalmenet helyett a belül forrongó indulatokra, feszültségekre és az eltakaríthatatlan családi mocsokra koncentrál.

Mindenképpen említést érdemelnek még: Barney és a nők, Biutiful, A bőr, amelyben élek, Éjfélkor Párizsban, X-Men: Az elsők, The Last Circus, A vizsga, plusz az év legtökösebb filmje: Fast Five

GeexKomix különkiadás - 2010 legjobb angol és magyar nyelvű képregényei

2010-es TOP10: jelenleg futó (ongoing) sorozatok

Avengers (Marvel Comics, 2010-)
Írta: Brian Michael Bendis (Powers, Ultimate Spider-Man, Jinx, New Avengers)
Rajzolta: John Romita Jr. (Uncanny X-Men, Amazing Spider-Man)

Ha az Invincible az ultimate szuperhősképregény, akkor Brian Michael Bendis új Bosszú Angyalai sorozata az ultimate mainstream (értsd: DC-s vagy marveles) szuperhősképregény. Benne van minden, amiért egy felnőtt ember még a harmadik x-hez közeledve is fenntartások és szégyenérzet nélkül falja ezeket az elsősorban fiatalabbaknak írt kalandokat. A hősök, a gonoszok, az akciók, a történet, minden hatalmas, az emberi léptéket bőven meghaladó. Az író ezzel hosszú évek után végre feléleszti a klasszikus Avengers stílusát.

Fables (Vertigo, 2002-)
Írta: Bill Willingham (Elementals, Patheon, Thessaly, Witch for Hire)
Rajzolta: Mark Buckingham (Marvelman)

Az évtizedes toplistánkon is szereplő Fables energikus aggastyánkorba lépett, hiszen elérte a századik számát, amiben végre szemtanúi lehettünk a régóta várt eposzi (és nem epikus: tanulunk az olvasói hozzászólásokból!) összecsapásnak: a mesevilágok eddigi legveszélyesebb entitása, Mr. Dark és az enigmatikus Frau Totenkinder mágikus párbajban mérik össze erejüket, melynek kimenetelén ezúttal nem csak a fabulák, de az emberek világának sorsa is múlik. A százoldalas jubileumi számban több szálat elvarrnak és még többet fejtenek fel, Bill Willingham pedig minden kétséget eloszlat az olvasókban, hogy még rengeteg ötlet lapul a tarsolyában az elkövetkező évekre.

Invincible (Image Comics, 2003-)
Írta: Robert Kirkman (The Walking Dead, Marvel Zombies, Battle Pope)
Rajzolta: Corey Walker (The Irredeemable Ant-Man, Marvel Team-Up)

Ez a szuperhősképregény nem ejt foglyokat. Robert Kirkman sorozata végletekig viszi az egyébként unalomig ismert koncepciót (tinédzser fiú szuperképességekre tesz szert), és egy olyan sokrétű, intelligens, grandiózus, fordulatos és alkalmanként elképesztően brutális sci-fi kalandot kerekít belőle, amilyenhez hasonló nincs még egy a piacon. Az éppen folyó sztori (The Viltrumite War) pedig egyike az egész sorozat eddigi legjobbjainak.

Orc Stain (Image Comics, 2010-)
Írta és rajzolta: James Stokoe (Wonton Soup)

Az élvezhető fantasy képregény az utóbbi években ritka, akár a fehér holló, a Dark Horse stabilan futó Conan-jét leszámítva, de úgy tűnik végre megtört a jég: Stokoe bizarr és a mangák eszköztárából sokat kölcsönző látványvilága azonnal magába szippant, amint egy félszemű ork mackós (értsd: organikus medveszéfeket, valamint ősi sírokat tör fel) ámokfutását követhetjük, aki után a legnagyobb hadúr indít hajtóvadászatot, hogy “önkéntes” segítségével juthasson hozzá egy rég halott isten testén keresztül elképzelhetetlen hatalomhoz. A képlet egyszerű, a megvalósítás viszont parádés, ennyi vizuális geget utoljára a Scott Pilgrim sorozatba zsúfoltak, már csak ezért érdemes beszerezni a nemrég megjelent gyűjteményes kötetet.

PunisherMax (Marvel Comics, 2010-)
Írta: Jason Aaron (Scalped, Wolverine, The Other Side)
Rajzolta: Steve Dillon (Preacher, Judge Dredd, Wolverine: Origins)

Beteg, cinikus, vicces, kegyetlen és brutális. Nagyjából ezekkel a jelzőkkel írták körül anno Garth Ennis szépemlékű Punisher Max sorozatát, és ugyanezekkel lehet körülírni Jason Aaron új szériáját – ami legalább (mondom, legalább!) olyan jó, mint elődjéé. És ezt sem lehet egyszerű guilty pleasure-ként elkönyvelni, mert Aaron is azon kevesek közé tartozik, akik képesek rá, hogy megmutassák a főszereplő karakterének drámai oldalát. Steve Dillon meg esküszöm, arra született, hogy Megtorlót rajzoljon.

RASL (Cartoon Books, 2008-)
Írta és rajzolta: Jeff Smith (Bone)

A tíz Eisner-díjat nyert Jeff Smith legnagyobb dobása a Bone óta ez a fekete-fehér, több-kevesebb rendszerességgel megjelenő ongoing sorozat, melynek főszereplője egy párhuzamos valóságok között ugráló műtárgytolvaj, akinek korábbi megbízóinak ügynökével kell szembenéznie: amíg nem szerzi vissza Nikola Tesla elveszett jegyzeteit, addig újra és újra, minden dimenzióban meggyilkolják Annie-t, a prostituáltat, akihez egyre gyengédebb szálak fűzik. Az év legintelligensebben megírt sci-fije, a független képregény egyik legnagyobb történetmesélőjétől.

Scalped (Vertigo Comics, 2007-)
Írta: Jason Aaron (Wolverine, The Other Side, PunisherMAX)
Rajzolta: R.M. Guéra

Vannak címek, amik évről-évre szerepelnek a listán, mert még évek elmúltával is ugyanolyan mocskosul jók, ha nem jobbak, mint eleinte voltak. A Scalped ilyen. Nem is fűzök ehhez hozzá semmit. Aki még mindig nem ismeri, az magára vessen.

The Sword (Image Comics, 2007-2010)
Írta és rajzolta: Jonathan és Joshua Luna (Ultra, Girls, Spider-Woman: Origin)

Ki másra számíthatnánk, ha nem a Luna-testvérekre, hogy egy tipikus szuperhősös koncepciót (egy fiatal lány egy olyan kardhoz jut hozzá, ami különleges képességeket biztosít neki) mélyen emberi oldalról közelítsenek meg? A The Sword története egyszerű, akár egy pont, de drámája erőteljes, karakterei pedig elevenek és utolsó rezdüléseikig hitelesek. A sorozat az év első felében véget ért a 24. résszel, és a klasszikus tragédiákat idéző lezárásával végképp bebiztosította helyét a nagyok között.

The Walking Dead (Image Comics, 2003-)
Írta: Robert Kirkman (Invincible, Marvel Zombies, Battle Pope)
Rajzolta: Tony Moore (Fear Agent, The Exterminators), Charlie Adlard (Savage, The Establishment)

Mi már egyszer beválasztottuk az évtized legjobb képregényei közé, mostanra pedig a belőle készült tévésorozat sikerének köszönhetően legalább 5 millió újabb potenciális olvasót ránthat be a 2003 óta még mindig fekete-fehér, minden az oldalak közé beszúrt reklámot nélkülöző, továbbra is öt oldalas old school levelezési rovattal rendelkező posztapokaliptikus zombisorozat. Rick és társai 2010-ben újabb menedéket találtak, de ahogy azt sejteni lehetett, Michonne katanája nem marad sokáig szögre akasztva: bár a The Walking Dead szíve a karakterábrázolás és a gördülékeny, hihető dialógusok, minden bizonnyal bővelkedni fogunk majd a kiontott, rothadó belsőségekben a 2011-es év során is, tavasszal pedig minden előjel szerint a kezünkben tarthatjuk majd az első gyűjteményes kötetének magyar kiadását.

The Unwritten (Vertigo, 2009-)
Írta: Mike Carey (Lucifer, Crossing Midnight, Hellblazer)
Rajzolta: Peter Gross (The Books of Magic, Lucifer)

A brit Mike Carey már a Sandman spin-off Luciferrel és a Hellblazer legendájához hozzáadott munkásságával megalapozta a hírnevét a képregények világában, de a Harry Potter-jelenséget továbbgondoló irodalmi-misztikus sorozata mostanra már saját jogán vált a Fables és a The Walking Dead egyenrangú társává. Főszereplője egy csak irodalmi művek helyszíneit feltüntető mágikus térképet követve próbálja kideríteni homályos múltját, de egyre csak újabb rejtélyekbe botlik, amint egy ideológiai világuralomra törő titkos társaság próbálja útját állni minden eszközzel. Az olvasót füzetről-füzetre zseniális ötletekkel bombázzák: egy tolvaj kétségbeesetten próbál meg kijutni egy szirupos mesekönyv történetéből, melybe beszélő nyúl alakjában börtönözték, egy kómába esett lány hasadt személyiségének történetét lapozgatós könyv formában rakhatjuk össze, a főhősnek újra férfivá kell válnia a Moby Dick egyik fiktív(?) szereplőjének bőrében. A hab a tortán Yuko Shimizu káprázatos borítói, amelyek ugyanolyan védjegyévé váltak a sorozatnak, mint James Jean munkái a nagyszerű Fables széria esetében. Ha csak egy új címbe kezdesz bele az idén, az ez legyen.

Futottak még: American Vampire, Batman Inc, Chew, Conan the Cimmerian, Echo, King City, Knight & Squire, Morning Glories, S.H.I.E.L.D, Sweet Tooth, The Sixth Gun, The Ultimate Spider-Man

2010-es TOP10: minisorozatok/gyűjteményes kötetek

Blacksad (Dark Horse, 2010)
Írta: Juan Diaz Canales
Rajzolta: Juanjo Guarnido

2010 egyik legfontosabb angol nyelvű kiadása a keményöklű magándetektív, John Blacksad mindhárom kalandját (Somewhere Within the Shadows , Arctic Nation, Red Soul) összegyűjtő keményfedeles, 184 oldalt számláló album. A fiktív és létező személyeket antropomorf formában szerepeltető (főhősünk veszedelmes feketepárduc, Oppenheimer bagoly, McCarthy szenátor pedig bivaly), az ötvenes évek Amerikájának milieu-jét tökéletesen visszaadó fim noir vizuális világa a spanyol Juanjo Guarnido tehetségét dícséri, aki már a kilencvenes évek elejétől dolgozik rajzolóként és animátorként a Disney stúdióiban. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy az elsőre kissé negédesnek tűnő, rajzfilmszerű ábrázolással lehet-e megfelelően kezelni a nácizmus, a rasszizmus, a bosszú és az erőszak témáját, de aki belelapoz a kötetbe, efelől minden kétsége el fog oszlani.

Criminal: The Sinners (Icon Comics, 2009-2010)
Írta: Ed Brubaker (Gotham Central, Sleeper, Daredevil, Captain America)
Rajzolta: Sean Phillips (Hellblazer, Sleeper, Incognito)

Ed Brubaker és Sean Philips olyan mélyre merészkedtek a noir erkölcsi fertőjébe, mint előtte még soha – pedig a Criminal korábbi etapjai sem kóristafiúknak íródtak. Gyerekek ölnek gyerekeket (is), a főszereplőt a múlt és a jelen egyaránt sanyargatja, az erőszak és a halál mindenkinek úgy tartozik hozzá a hétköznapjaihoz, mint a levegővétel, és eleve, azzal a világgal, amiben egy gyilkosnak kell rendet tennie, valami rohadtul nem stimmel. Plusz ebben láthattuk a tavalyi év legmegrázóbb haláljelenetét is.

Daytripper (Vertigo Comics, 2010)
Írta és rajzolta: Gábriel Bá (The Umbrella Academy, Casanova) és Fábio Moon (Casanova)

Fábio Moon és Gabriel Bá képregénye valami más, valami ritkaság. Valami, ami úgy szól felnőtteknek, hogy sem erőszak, sem szex nincs benne. És úgy, hogy szem nem marad szárazon, pedig egy percig nem érezni rajta, hogy direkt a könnycsatornákat célozná meg. Olyasvalami, amiből jó, ha tízévente van egy. Gyönyörű, katartikus meditálás életen, halálon, családon, otthonon, apaságon, és úgy általában, az emberen – csodálatosan megrajzolva. Azt hiszed, ezek nagy szavak? Helyes. Járj csak utána.

Detective Comics: Impostors (DC Comics, 2010)
Írta: David Hine (Spider-Man Noir, District X, Son of M)
Rajzolta: Scott McDaniel (Batman, Nightwing)

Ál-Batmanek és Ál-Jokerek egész hadseregeinek háborúja rázza meg Gotham Cityt. Az Imposors a mintapéldája annak, hogy hogyan kell felépíteni, és egyre grandiózusabbá növeszteni egy sztorit, hogy hogyan kell bemutatni, és félelmetessé, hatásossá tenni egy új gonosztevőt… És egyáltalán, hogy a mai sok batmanes baromság közt hogyan kell visszakanyarodni a klasszikus stílushoz, és elmesélni egy mindenféle posztmodern bullshit és ezüstkoros pöcsverés nélküli, piszkosul hatásos és intenzív történetet. Köszönjük, David Hine.

Hellboy: The Storm (Dark Horse Comics, 2010)
Írta: Mike Mignola (B.P.R.D., The Amazing Screw-On Head)
Rajzolta: Duncan Fegredo (Judge Dredd, Enigma, Spider-Man: Tangled Web)

A tavalyi listán szerepelt a The Wild Hunt, és nehezen tudtam elképzelni, hogy Mignola azt felül tudja majd múlni. De felül tudta. A The Storm súlyos sorsszerűséggel menetel egy hatalmas háború, egy epikus finálé felé, és az olvasó szinte összerogyik a képregény őszinte, nyers és vegytiszta érzelmi ereje alatt. Hellboy búcsúja Alice-től 2010 egyik legemlékezetesebb pillanata volt a comicok világában. Az idekívánkozó, immár ironikus kérdés: hogy fogja Mignola ezt felülmúlni?

It was the War of the Trenches (Fantagraphics, 2010)
Írta és rajzolta: Jacques Tardi (Les Aventures extraordinaires d'Adèle Blanc-Sec, Nestor Burma, Le Cri du peuple)

Felejtsétek el Adele Blanc-Sec-et és az ő csodálatos kalandjait, mint Tardi munkásságának leggyengébb szeletét és vessétek inkább vigyázó szemetek az amerikai Fantagraphics kiadó felé, ami 2010-ben adta ki angolul a francia BD nagy öregjének egyik legfontosabb művét, a Franciaország kollektív tudatán eltörölhetetlen nyomot hagyó és az őt magát is rendkívül foglalkoztató I. világháborút feldolgozó 126 oldalas kötetet. A témához nagyon is illően fekete-fehér album egyenesen és céltudatosan ragadja torkon a lövészárkok háborújának rettenetét: itt nincsen főszereplő, Tardi érett és egyedi stílusában anekdoták sorát fűzi egymásba, melyek egyetlen kapcsolódási pontja maga a háború természete. Ha eleged van a szuperhőstörténetekből, akkor érdemes felütnöd a kilencedik művészet válaszát a Nyugaton a helyzet változatlanra.

Mesmo Delivery (Dark Horse, 2010)
Írta és rajzolta: Rafael Grampá (Gunned Down, Strange Tales II)

Akárha egy Alkonyzóna epizódot látnánk: egy ex-bokszolónak és egy Elvis-imitátornak titokzatos küldeményt kell leszállítania kamionnal, amikor megállnak egy dinernél, ahol természetesen azonnal beléjük kötnek, innentől pedig mintha egy hurrikán szabadulna el, Grampá energikus stílusával, tökéletesen eltalált beállításaival és megkomponált jeleneteivel úgy ránt magával minket egy szuszra 58 oldalon keresztül, hogy már csak a csattanó után tudjuk visszarakni a helyére leesett állunkat. Az év meglepetése, annak ellenére, hogy a marveles Strange Tales II is szinte kizárólag miatta került volna bele a válogatásunkba.

Northlanders: The Plague Widow (Vertigo Comics, 2010)
Írta: Brian Wood (DMZ, Demo)
Rajzolta: Leandro Fernández (Queen and Country, The Incredible Hulk, Wolverine)

A legutóbbi Metal című sztorival Brian Wood éppen csúnyán belerondított eddig makulátlan sorozatába, de ez még nem változtat a tényen, hogy a Northlanders azelőtti története, a The Plague Widow az egész széria eddigi legjobbja volt. Egy özvegy nő és kislánya próbálnak kétségbeesetten túlélni egy halálos járványt, ami egy külvilágtól elzárt, belviszályoktól tépázott viking falucskát sújt 1020 telén. Kegyetlenség, reménytelenség és néma, sivár fehérség. Az a fajta brutálisan realisztikus képregény, ami görcsöt növeszt a gyomrodba.

Scott Pilgrim's Finest Hour (Oni Press, 2010)
Írta és rajzolta: Bryan Lee O’Malley (Lost at Sea, Hopeless Savages: Ground Zero)

A Scott Pilgrim sorozat utolsó kötete, mint a legtöbb olyan szériánál, ami már a legelején magasra tette a lécet, nem ér fel az első két részhez, de még így is az év egyik legeredetibb, legmeggyőzőbb és leghumorosabb képregénye. O’Malley tökélyre fejlesztette a manga eszközeiből összeállított narratív vizuális stílusát és korrekt befejezést kerekített a videojátékgeneráció sagájának, amit szerencsénkre a Nyitott Könyvnek köszönhetően hamarosan elolvashatunk magyar kiadásban is.

The Last Days of American Crime (Radical Publishing, 2009-2010)
Írta: Rick Remender (Fear Agent, The End League, Uncanny X-Force)
Rajzolta: Greg Tocchini (Thor: Son of Asgard, 1602: New World)

A nem is olyan távoli jövőben a gondolatrendőrség intézménye megvalósulni látszik az USA-ban, hamarosan elkezdik sugározni az API (American Peace initiative) szignált, ami jámbor, törvényfélő embereket formál minden polgárból, ráadásul ugyanezen a napon történik meg a teljes áttérés a papírpénz intézményéről a kormányügynökségek által lekövethető elektronikus tranzakciókra is. A bűnözés régi módszereinek befellegzett, így Graham-nek, az öregedő szélhámosnak egészen pontosan két hete van arra, hogy végrehajtsa az utolsó nagy dobását. Rick Remender, akit leginkább az általunk is nagyra tartott pulp-sci-fi sorozata, a Fear Agent tett ismertté, mindent bevet, hogy egy igazán izgalmas, hard boiled heist sztorit kapjunk: a femme fatale gyönyörű, a leszámolások mocskosak és véresek, semmi és senki nem az, aminek látszik, az élményt pedig Tocchini gyönyörű illusztrációi teszik teljessé.

Versenyen kívül:

Planetary Vol.4 - Spacetime Archeology (WildStorm, 2010)
Írta: Warren Ellis (Transmetropolitan, Hellblazer, Fell, Freakangels)
Rajzolta: John Cassaday (Astonishing X-Men, I Am Legion)

A brit képregénydemiurgosz, Warren Ellis stílusgyakorlatnak indult kultképregénye a sorozatot lezáró gyűjteményes kötet jogán kerülhetett be a 2010-es listába, hiszen a rajongóknak (köztük nekem is) majd három fájdalmas évet kellett várni a huszonhét részes történet lezáró részéig, az utolsó trade paperbackre pedig még egy újabbat . A türelem meghozta a gyümölcsét: a popkultúrális utalásokkal teletűzdelt, szuperhősképregénynek álcázott mélymerülés a zsánerek és szubzsánerek Marianna-árkába (hong-kongi akciófilmek, kaiju- és ötvenes évekbeli B-múvik megidézése, James Bond hommage, kikacsintások a pulp-éra, valamint a DC és Marvel univerzum mainstream szuperhősei felé) több, mint kielégítő dénouement-t kapott.

Futottak még: Afrodisiac, Parker: the Outfit, Strange Tales II, Superman: Earth One, The Thanos Imperative, X-Men: Second Coming

2010 TOP5: magyar megjelenések külföldi szerzőktől

Asszonybeszéd (Nyitott Könyv, 2010)
Írta és rajzolta: Marjane Satrapi

A Persepolis nemzetközi sikere után Satrapi nem sokáig ült a babérjain, a pletykás asszonyok egymásnak elmesélt, sajátosan iráni ízű történeteit tökéletesen kiszolgálja a minimalista, egyszerű vonalvezetésű stílusa. Aki olvasta a Persepolist, annak kötelező vétel, aki nem, annak is.

Sandman 3 – Álomország (Cartaphilus, 2010)
Írta: Neil Gaiman
Rajzolta: Charles Vess, Colleen Doran, Kelley Jones, Malcolm Jones III
Fordította: Totth Benedek

Gaiman neve szerencsére befészkelte már magát a magyar olvasói köztudatba, a Sandman harmadik kötete pedig a lehető legjobb belépő pont a brit mester képregényes főművébe, hiszen a történetek, különösen a Szentivánéji álom újraértelmezése, ami megnyerte a rangos World Fantasy-díjat, önállóak, kerek egészet alkotnak és semmiféle képregényes háttértudást nem igényelnek (bár az Álarchoz mindenképp plusz élményt adhat). Kiváló ajándék képregényszüzeknek.

Sin City: Családi értékek (Fumax , 2010)
Írta és rajzolta: Frank Miller (Daredevil, Batman: Year One, The Dark Knight Returns)

Az a helyet, hogy amíg jönnek kifelé itthon a Sin City és Usagi kötetek, addig minden másnak keményen meg kell izzadnia, hogy helyet szorítson magának egy toplistán. Bár a Családi értékek Frank Miller egész sorozatának egyik legegyszerűbb története, ereje, hatásossága attól még vitathatatlan. Extrém brutalitás, gyilkos humor, virtuóz képi világ, a „style over substance” teljes és tökéletes diadala.

Usagi Yojimbo 8-9 (Vad Virágok Könyvműhely, 2010)
Írta és rajzolta: Stan Sakai

A Vad Virágok rendületlenül tartja magát a „két Usagi minden évben” elvhez – mindannyiunk nagy örömére. A szamurájnyúl izgalmas, tanulságos, fordulatos, és főleg, mélyen humánus kalandjainak kilencedik kötetéről részletesebben itt. (A sorozatról általánosságban pedig itt.)

Új Marvel Extra (Kingpin, 2010)
Írta: Sta Lee, Peter David, Dan Slott, Ty Templeton, Joe Kelly
Rajzolta: John Romita, Bill Jaaska, Pete Woods

Feltámadt a gyermekkorunk! 13 év után ismét van Marvel Extránk – és hogy milyen jól sikerült összeválogatni bele az egyes (humoros) sztorikat, arról bővebben itt.

Futottak még: Asterix 3: Asterix és a gótok, Berlin 1: A kövek városa, Zograf: Elhasznált világ, Hellboy 2: Ördögöt a falra, Largo Winch 4: Business Blues, Lucky Luke 13: Oklahoma Jim, Scott Pilgrim végtelen bánata, Scott Pilgrim bekeményít

2010 TOP5: képregények magyar szerzőktől

Ágoston, a Nukleáris Baromfi (Nero Blanco Comix, 2010)
Írta és rajzolta: Vass Róbert

2010 valóban a Baromfi Éve volt, Vass Robi, aki a Geekz interjúrovatában is tiszteletét tette, stripek és rövidebb szösszenetek (mint az idegen bolygóról származó lakótárs történetei a Panel és mostanában a Nero Blanco Comix oldalain) után végre előrukkolt egy egész estés, szélesvásznú sztorival, melyben Magyarország egyetlen baromfi szuperhősének teljes és vágatlan története bontakozik ki. Az év leghumorosabb hazai kiadványa, ráadásul végre megtudhattam mi lett Koppány, a Szoláris Menyét végzete.

Kalyber Joe 6 (Kingpin, 2010)
Írta és rajzolta: Pilcz Roland

A leghosszabban futó magyar szerzői kalandsorozat, melyet mostanra felkarolt a Kingpin kiadó, stabilan és megérdemelten tartja a helyét az éves toplistánkon. A hatodik kötetben Kalyber Joe visszatér kalandjainak kiindulópontjára, a Headstone főiskolára, hogy kipihenje kalandjait, de mint tudjuk, egy kalandor sosem menekülhet a rá kimért sors elől. A szerzővel készült interjú itt található.

Lencsilány (Nyitott Könyv, 2010)
Írta és rajzolta: Lakatos István

Az év legnagyobb magyar képregényes dobása lenne, ha a szerzője nem tartaná inkább túlillusztrált meseregénynek. Minden viccet félretéve, egyrészt a hazai képregénykiadásban a Korcsmáros-féle Rejtő-köteteken kívül az egyetlen keményfedeles, A4-es méretű szerzői album (ez pedig komoly fegyvertény), másrészt a leghangulatosabb és érzelemdúsabb kötet, amire idén rátehetjük a kezünket. Bővebb kritika a Lencsilányról itt, interjú a szerzővel pedig itt található.

Pinkhell 7 (Magyar Képregény Szövetség, 2010)
Írta és rajzolta: Andok Tamás, Fórizs Gergely, Haránt Artúr, Haragos Péter, Felvidéki Miklós, Csordás Dániel, Fritz Zoltán, Szűcs Levente, Saban, Vincze Nóra, Szabó Jenő, Fabe, Matheika Gábor, Ábrai Barnabás (Geek), Varga Zsolt, Fehér Zoltán (Zorro de Bianco)

A magyar képregényes all-star képregényantológia, a Magyar Képregény Akadémia legkiforrottabb kiadványa. A hetedik próbálkozás már a mesékben is legalább kétszer olyan sikeres, mint a harmadik, itt pedig tizennyolcas karikával ellátva megkapjuk mi szem-szájnak ingere: élőhalott kalózok, Pokolgépes pólós küldött a legalsóbb bugyrokból, sci-fi paródia, stílusgyakorlat a klasszikus francia képregények mintájára vagy Noname legújabb kalandjai. Ha a következő szám is legalább ilyen színvonalas lesz, biztos helye van a toplistánkon.

Képregényiskola (2010)
Írta és rajzolta: Sváb József

Egy mára már hozzáférhetetlen klasszikus újrakiadása, változatlan tartalommal, új borítóval. A hazai képregénykiadás hőskorának első úttörője, amikor még volt rá remény, hogy nálunk is befussanak az európai képregények. A tartalma mára talán egy kissé avíttas, de minden valamit magára adó képregényrajongónak a polcán a helye.

Futottak még: Hidegbéke, Korcsmáros Pál: A három testőr, Nero Blanco Comix 6

Az évtized legjobb sorozatfőcímei

Mivel statisztikailag bizonyított, hogy a listákat mindenki szereti, a Geekz stáb úgy gondolta, hogy ezúttal az utóbbi évtized legjobb sorozatfőcímeit veszi számba, hogy megmutassuk nektek a szerintünk megkerülhetetlen, legemlékezetesebb, legjobban megkomponált, legmegragadóbb, -gyomorszorítóbb és -tökösebb versenyzőit. Fogadjátok szeretettel!

10. Maffiózók (The Sopranos)

Az évtized egyik legjobb sorozatának főcíme is bizonyítja: ebben a műfajban nem csak az agyonstilizált, művészi perfekcionizmussal megtervezett  intrók működhetnek. Tony Soprano hazakocsikázik, és közben elfüstöl egy szivart. Mi ebben a különös? Semmi, de erről szól a sorozat – a tekintélyes maffiafőnök hazatér a nagyvárosból a kertes házba, ahol pont ugyanolyan problémák várják, mint az Average Joe-t. Így lesz a Keresztapából szappanopera. És a főcím alatt, nem mellesleg, a festői New Jersey-ből is ízelítőt kaphatunk, miközben az A3 kiváló zenéje összefoglalja Tony életét dióhéjban. (Beyonder)

9. Misfits

A tízes listánk egyetlen brit versenyzője a hat közmunkára ítélt és egy bizarr vihar során szuperképességekre szert tévő fiatal története, a Skins és a Heroes szerelemgyereke, ami nem csupán elképesztő szociális érzékenységről (na jó, hagyjuk az iróniát, az utóbbi évek egyik politikailag leginkorrektebb és polgárpukkasztóbb sorozata) tesz tanúbizonyságot, hanem az openingben és a sorozat részeiben elszórva felvonultatja a brit és amerikai punk-rock (The Raptures, The Cribs, Klaxons, The Velvet Underground és még sorolhatnánk) színe-javának legzúzósabb számait is. (Santito)

8. How to Make It in America

Feelgood sorozat feelgood főcíme. Mindenki meg akarja kaparintani az amerikai álmot. Az intró több, mint pazar. Pszichedelikus kavalkádja az Amerikát leginkább jellemző ikonoknak, sokkszerű fényképeken, hol egy kicsit obszcénabbra vett, hol a néző egyszerű lenyűgözésére szolgáló snitten keresztül. És a zene. Csak a zene miatt érdemes megnézni egyszer az alábbi videót, mert lefogadom, hogy amikor már a következő bekezdést olvasod, akkor is az fog menni a fejedben: I need a dollar, dollar… (Artemis)

7. Sons of Anarchy

A mostani trendekre fittyet hányva Kurt Sutter csinált egy tökös sorozatot, olyan kemény arcokkal, hogy az valami félelmetes. A főcímet pedig telerakta remek snittekkel, amikkel az egyszeri nézőt is sikerülhet berántania. A képernyőről süt a tesztoszteron, pendül a gitár, kattan a fegyver. Rövid, de hatásos. Remek zenével és a végén lévő elmaradhatatlan tetoválással. (Artemis)

6. Deadwood

Ezen a ponton szükségét érzem némi önreflexiónak és -kritikának, mert bár szerzőtársaim nevében nem nyilatkozhatom, erősen gyanítom, hogy a Deadwood inkább a sorozat, mint a főcím faszasága miatt került fel a listára. Persze nem rossz ez a főcím, sőt, tök jó, de azért elég jellegtelenül illeszkedik az HBO-s intrók sorába, és valljuk be, láttunk már ütősebbet is: gyakorlatilag ugyanazt a tematikus kollázst kapjuk, mint a Carnivale, a Rome vagy a – éppenséggel nem HBO-s – Desperate Houswives esetében, csak itt éppen egy fokkal direktebben, jóval kevesebb absztrakcióval. Ugyanakkor ha odafigyelünk, tökre azt kapjuk, ami jár, jelesen a vadnyugatot a maga (feltehetőleg) romantizálatlan, szikár valóságában, bár a játszin galoppozó lovat mindmáig nem sikerült hova tennem. (Elmeboy)

5. Született feleségek

Mielőtt kedvenc olvasóink megijednének: a Lila akác közben zajló – nyilván fergetegesen izgalmas – kalandok helyett a Geekz-tagok többsége (még mindig) szívesebben követi a baltimore-i crackdealerek és a hasonló figurák életét, de ettől még a Született feleségek intrójának helye van a top 5-ben. Okos, kreatív, vidám, szellemes, szemtelen, pop artos, és elsősorban: camp. Warholnak biztos tetszene. (Beyonder)

4. Rescue Me!

Aki ismeri Dennis Leary New York-i tűzoltók életét bemutató, 9/11 traumáját körbe járó sorozatát, az tudhatja, hogy a komor téma ellenére tele van karakter- és helyzetkomikummal. A főcím ezzel szemben a kevésbé vidám pillanatokra koncentrál, a bevetés előtti másodperceket villantja fel, amikor a tűzoltónak csapot-papot hátrahagyva kell pillanatok alatt felkészülnie arra, testben és lélekben egyaránt, hogy belegyalogoljon a tűzbe – és talán a halálba. A Ments meg! intrója ennek megfelelőn egyszerre melankolikus, mint egy férfiballada, és energikus, akár egy harci induló. (Beyonder)

3. Dexter

A főcímek többségét be lehet két kategóriába sorolni: az egyik a sorozatból kiragadott képekkel dolgozik, a másik asszociál valami művészit a széria témájához, motívumaihoz kapcsolódva. És van egy harmadik, ahol a főhőst láthatjuk egy triviális élethelyzetben (Maffiózók, Ments meg!). Ilyen a Dexter intrója is, amiben mindössze annyi történik, hogy kedvenc sorozatgyilkosunk megreggelizik és felöltözik. Azért zseniális ez a pár perc, mert tökéletesen visszaadja Dexter élethelyzetét: a külvilág számára ő az unalmas kisember, de az álca mögött egy precíz gyilkos lapul. A hibátlan technikai kivitelezésen túl (érdemes egyszer HD-ben is megnézni ), a komor témát ügyesen ellenpontozó morbid humor is figyelemre méltó. (Beyonder)

2. Carnivale

Hiába állnak jelen írásunk középpontjában maguk a főcímek, olykor marha nehéz elvonatkoztatni magától a sorozattól is, pláne ha egy olyan über-entitásról van szó, mint amilyen a sajnálatos módon rövidre zárt Carnivale volt. Azt kijelenteni, hogy az intro és a sorozat sztorija szerves egységet alkot egyrészt közhelyes, másrészt színtiszta hazugság lenne, hiszen a gyártóktól tök független A52 dizájnstúdió nyílt pályázaton nyerte a lehetőséget, mindazonáltal valamibe nagyon beletenyereltek: a 30-as évekbeli válság emblematikus pillanatainak, a művészettörténelem válogatott remekeinek és a (sorozatban is központi szerephez jutó) Tarot-lapok sokértelmű motívumainak kreatív, flow of consciousness jellegű vegyítésével egyszerre reflektálnak a történet konkrétumaira és az általánosabb, korántsem egyértelműen Jó vs. Gonosz konfliktusra. Ehhez jön a Wendy Melvoin és Lisa Coleman jegyezte időtlen főcímdal, ami így összességében nem csak egy Emmy-hez volt elég, hanem ahhoz is, hogy a recenzens minden áldott epizód elejét leesett állal nézze, miközben más sorozatoknál simán át szokta ugrani az intrót. Listánkban a népakarat döntött, részemről viszont ez marad az első helyezett, egyelőre nagyjából örökre. (Elmeboy)

1. True Blood

A jó főcím onnan ismerszik meg, hogy a sorozat esszenciáját, hangulatát bele tudja cirka másfél percbe sűríteni. Ebből a szemszögből nézve kétség sem férhet hozzá, hogy az évtized legjobb introját a True Bloodnak köszönhetjük. Sőt: ez a főcím hitelesebben, hatásosabban mutatja be azt, amit a sorozat is szeretne. Extázisban őrjöngő hívők, polgárjogi harcosok, kuruzslók, redneckek, klántagok, sztriptíz táncosok, kurvák – az amerikai mélydél összes jellegzetes figurája felvonul ebben a rövid klipben. Szex és halál, születés és rothadás, vágyak és elfojtások – ennél tömörebben, ennél hatásosabban nehezen lehetne a Dél miliőjét, fülledtségét megidézni. Jace Everett zenéje külön posztot érdemelne: a Bad Thing nem a sorozat számára íródott, de szövege és hangulata tökéletesen reflektál a szűzlány Sookie és vámpírbarátja ön és közveszélyes kapcsolatára. „I wanna do bad things with you!” (Beyonder)

+1 Twin Peaks

A sokak szerint Sorozatok Sorozatának számító Lynch-féle tömegkommunikációs kísérlet csak soron kívüli különdíjasként kerülhetett be válogatásunkba, és akkor nyilván jogosan merül fel a kérdés, hogy hol marad a Pirx kapitány, a Kórház a város szélén vagy éppen a Szomszédok. A válasz egyszerű: egyrészt sehol, másrészt legyen szó akármilyen szempontról is, ha sorozatokról van szó, a Twin Peaks nem maradhat ki. És hát akkor ott tartunk, hogy amilyen szövevényes, sokrétű és követhetetlen maga a sorozat, annyira fakocka és megdöbbentően egyszerű a főcím. Vagy nem. Mert mit is látunk? Hajnalt, Vörösbegyet, gyárat, akkurátusan dolgozó gépet, hosszú másodpercekig kimerevített Welcome to-táblát, vízesést, végül a tóban tükröződő képet, idillt és utópiát egyaránt, miközben Badalamenti csalókán lágy zenéje gyanútlan amerikai álomba ringat minket. Aztán a felszín alatt ott van a többi, aki akár csak pár részt is látott, az tudja. Sokunknak a Twin Peaks még a 90-es évekből rémlik, ki kamasz volt akkoribban, ki egészen kicsi még, de azt hiszem, mind nagy szemekkel néztük, hogy ez meg mi a tököm, miről szól, mit jelent, és azt hiszem, a főcím pont ugyanazt tudja, mint a sorozat maga: mindenki asszociálgat, mindenki kapcsolódik hozzá valahogy, senki nem érti igazán, de azért abban egyetértünk, hogy óriási kult. (Elmeboy)

A stáb egyhangú döntéssel külön öt dobogós kategóriát készített az animált főcímeknek, ahol mindössze hozadékos tény, hogy ezek általában rajzfilmekhez kapcsolódnak (persze tudjuk, az animációs sorozat sokkal, de sokkal komolyabban hangzik, de mi nem szeretnénk megtagadni lelkünk gyermeki oldalát), ám azért egy brit tévésorozat ide is befirnyákoskodta magát.

5. Batman: the Animated Series

A B:TAS mindenekelőtt két dologban jeleskedett: egyrészt a 90-es évek közepének egyik abszolút mainstream animációs csúcspontja volt, másrészt a Tim Burton filmjei és a gyalázatos Joel Schumacher-féle táncoskabarék közötti interregnumban folytatta a Sötét Lovag amúgy parlagon heverő legendáját, mégpedig nem is akárhogyan. Külön cikket érdemelne, hogyan sikerült az alkotóknak egyszerre megőrizniük, mitöbb, feltámasztaniuk a Batman-hez elválaszthatatlanul hozzátartozó sötét atmoszférát, mellette pedig családbarátabbá, fogyaszthatóbbá tenni a karaktert, - lényeg, hogy már a főcímben is tetten érhető ez a brilliáns bűvészmutatvány, és talán az se mellékes tény, hogy az ötletgazdák pont említett főcím nyers változatával győzték meg a Warner-t arról, hogy Batman rajzfilmsorozatnak márpedig lennie köll. Gyakorlatilag színtiszta Batman-kvintesszenciát kapunk, ennél szikárabban és lényegretörőbben nem is lehetne bemutatni Gotham őrangyalát: burjánzó, gótikus város, bűn, magatehetetlen rendőrség, noir-os hangulat, magányos, komor igazságtevő és az a minimalizmusában is végtelenül drámai bunyó a háztetőn (amely során talán először láthattuk a főhős azon brutalitással elegyedő eleganciáját a képernyőn, amit már a képregények alapján is megvoksoltunk neki), szerencsére Danny Elfman klasszikus Batman-témájával a háttérben. Nagyon kúl. (Elmeboy)

4. The Simpsons

A sorozatok között matuzsálemi kornak örvendő Simpson család már 22 éve folyamatosan polgárpukkaszt és nevettet. Ezt szolgálja a főcíme is: talán a legváltozatosabb minden sorozat közül. Amíg más sorozatok talán évadonként változtattak a főcímükön, addig a Simpson család mindegyik része más és más. Az alapul szolgáló őrült ámokfutás persze mindig ugyanaz maradt, apró simítgatásokon esett csupán át. Ami – pár ismétlődést nem számítva – mindig változik, az a kanapé geg. Kreatív, humoros, szerethető motívum, és minden egyes rész elején izgatottan várja az ember, hogy most éppen mit találtak ki. Nem véletlenül választottam az alábbi főcímet: Banksy zseniális és teljesen egyedi produkciója rögtön kedvenccé vált. (Artemis)

3. Superjail!

A Beavis And Butthead Do America című filmben van egy trip-jelenet, ahol a két főhős bekajál a sivatagban valami hallucinogén kaktuszból, és a színek, szörnyek, metamorfózisok olyan kavalkádja szabadul rájuk (az őrült rockzenéről nem is szólva), amit csak animációval lehet visszaadni. Na, a Superjail minden egyes epizódja pont olyan, mint ez a jelenet, csak tíz perces hosszban, dupla tempóval előadva és sokkal több céltalan erőszakkal, abszurd viccel, meg szürreális csavarral. Még az opening is mindig máshogy néz ki, az őrrobot mindig ugyanazt a rabot kapja el és szállítja vissza a börtönbe, miközben a legfurább dolgok fölött repülnek el észrevétlenül - csak a tökös rockabilly zene ugyanaz. Megunhatatlanok! (Ramiz)

2. IT Crowd

A brit szitkomok egyik ékkövének openingje a kockaság témájának kvintesszenciája (a The Big Bang Theory-t most hagyjuk, az inkább a comic és sorozat geek szubkultúrára fókuszál), a Gary Numan "Are Friends Electric?" számának 8-bites verziójával kezdve (tegye fel a kezét, aki ilyen chiptune zenét C-64-en hallott először, fiatalabbaktól a Game Boy választ is elfogadjuk), az akár a Maniac Mansion-ben is szerepeltethető Moss, Roy és Jen pixelfiguráján keresztül a főcím végén bekövetkező kék halálig. Ami ilyen stílusosan képes tökönragadni a klasszikus és sokak számára csak a Dilbert-stripekből ismert irodai élet socially challenged dolgozóinak lényegét, akiknek vitális gondot okoz minden olyan kommunikáció, amely nem billentyűzeten keresztül történik, az méltán megérdemli listánk második helyét. (Santito)

1. Cowboy Bebop

A Cowboy Bebop a hatmillió anime sorozat azon maroknyi csoportjába tartozik, ahol a beteg japán humor, a furcsa karakterek, az obszcén mennyiségű idézgetés (intertextualitás, ha úgy tetszik) és az alaposan előkészített érzelmi csúcspontok ízléses egységbe szervesülnek: Shinichiro Watanabe zseniális történeteket, remek és alaposan kidolgozott karaktereket, temérdek zsánert és Yoko Kanno lehengerlő bebop/swing/blues/folk/metál/stb zenéjét olyan szakértelemmel és annyi érzéssel gyúrta össze, hogy szinte fel sem tűnik a popkulturális kakofónia (nem csoda, hogy a sorozat azóta valósággal tananyaggá lett - elég csak a szintén kultikussá vált Firefly-ra gondolni). De ebbe a toplistába nem az eddigiekbe került bele, hanem azért, mert annyira stílusos, magával ragadó és annyira faszányos zene szól alatta, hogy sosem lehet elégszer látni. (Ramiz)

+1 The Walking Dead

A The Walking Dead-et a Geekz olvasóknak bizonyára nem kell bemutatnom, hiszen mind a képregénnyel, mind a belőle készült kritikai (Golden Globe-ra jelölték a legjobb drámai sorozat kategóriában) és közönségsikert aratott tévészériával rendszeresen és behatóan foglalkoztunk (valamint még fogunk is a jövőben, különösen a képregény első gyűjteményes kötetének tavasszal megjelenő magyar kiadása kapcsán), így a stáb egy emberként kapta fel a fejét a Daniel M. Kanemoto által hozzá készített opening variáns netre kerülésekor, aminek egyértelmű folyományaként vita nélkül az évtized különdíjasa lett animációs kategóriában. Az eredeti ongoing series oldalaiból vett illusztrációk felhasználásának folyamatát kommentárral itt találjátok és bár a tévésorozat megcélzott közönsége miatt (gyakorlatilag nyitni akartak az idősebb korosztály felé, akiket a marketingesek szerint elriasztott volna a képregényes felütés) az első évad komolyabb openinget kapott, mi azért reméljük, hogy igazak a pletykák, és a második évad részeit ez a fantasztikusan hangulatos intro fogja felvezetni.

A 2010 csúcsév volt a moziba! Delíria tophat

*Én elmentem multiplexbe fél pénzen...*

ZIMMER FERI 2: "Macséta dont teksz!" ordítja a pofámba a szomszédban lakó hülyegyerek. "Feri, kész a vacsora!" vágom vissza neki az év legjobb bemondását az év legjobb magyar közönségfilmjéből, ami egyben az első hazai horrorvígjáték is. Ja, és teknikailag sem utolsó, fordítva van forgatva vagy mi, ehhez én nem értek. Anyámnak is nagyon tetszett!

TRON - ÖRÖKSÉG: az idén leszek 38 éves. Anyám azt mondja, ha már nem vagyok hajlandó elköltözni, legalább mosogassak el magam után. Na, ezért szeretek én moziba járni, addig sem baszogat senki. Külön köszönet Hollywoodnak, hogy mostanában szinte kizárólag több mint kétórás mozikban gondolkodik. Az originál TRON szexuálisan meglehetősen sivár tinédzserkorom egyik szép emléke (az első magömlésem is ehhez a filmhez fűződik), úgyhogy nagyon várós volt a felújítás/folytatás. Sajnos a 3D-ét nem nekem találták fel, mert a szemüveg nyomja az én szemüvegemet, és ha nem veszem le az egyiket, akkor öt perc után kisebesedik az orrom. A zenéjét meg kell említenem, mert nagyon jó, pedig utálom a punkzenét.

MR. NOBODY: "Ha cselekszel, légy olyan, mint a folyó, ami folyik, csöndesen, átadva magát a nagyobb energiának." - Paolo Coelo.* *Ha éppen bevásárlóközpontban vagyok, pár órára mindig bemegyek az Alexandrába olvasgatni (anyám addig bevásárol a Teszkóban). Ebből is látszik, hogy nem vetem meg az elgondolkodtatóbb, művészi alkotásokat, pláne ha hideg van odakünn és az A-Csapatra már elfogyott a jegy. Sokat morfondíroztam, hogy Az Eredet vagy a Mr. Nobody kerüljön rá a listámra, az előbbi mellett szól, hogy nyolc perccel hosszabb, viszont nekem még mindig nem sikerült megszokni Di Caprio tejfeles búráját. Persze a Mr. Nobodyban is akadtak meglehetősen unalmas részek, meg nem is igazán értettem a cselekményt, na de hát ezért művészfilm a művészfilm, mert ha mindenki értené, akkor nem lenne az. Érted?

EXPENDABLES - A FELÁLDOZHATÓK: mindig is olyan muszklikat akartam, mint amilyen Sylvester Stallonénak van, de egyelőre csak a hónaljszőrzetem erősödik rendületlenül :):) Félre a tréfával, mert ez egy nagy faszaság ám (nem faszság, faszaság - olvasni se tudsz, te idióta?), ha hangalámondással adták volna, akkor tán még a Kobránál is rulezesebb lenne! Néha azért jó lett volna látni, ki kivel verekszik éppen, na de egy akciófilmben ez legyen a legnagyobb baj. Wostry Ferenc ezt írja róla: "Az Expendables igazából
tényleg egy nyolcvanas-évekbeli akciófilm." Úgy hallottam, hogy az idén megkezdik a Moszkva tér átépítését. Anyám szerint az a hely tök ugyanúgy néz ki, mint a nyolcvanas években. Ez csak úgy eszembe jutott.

RÉMÁLOM AZ ELEM UTCÁBAN: Mondtam már, hogy óriási horrorfilmrajongó vagyok? A kedvenceim: Gótika, A Vörös Sárkány 2: Hannibál ébredése és Stephen King (jó film - W. F.). Az eredeti változatot nem láttam, de a Michael "Az Isten" Bay felügyelte felújítások úgyis mindig jobban sikerülnek, mint az eredetiek, nézd csak meg a Texaszi Láncfűrészes rimékjét, ha mered! Ez is egy nagyon félelmetes horror, a főgonosz például weszternkalapot visel és egy olyan csíkos pulóvert, amilyet anyám kötött nekem tavaly karácsonyra. Brrrr....

BLACK SWAN: Röstellem bevallani, de ezt a filmet illegális úton töltöttem le az internetről. Na de mit tegyen a magyar ember, ha a töketlen forgalmazók már megint egy hónap késéssel mutatják be nálunk? Most őszintén, ki tud ennyi időt várni bármire is?! Még tavaly röppent fel a hír, hogy korunk legnagyobb formátumú rendezője, Darren Aronofsky kezébe adják a Robotzsaru újráját. Már javában folyt a forgatás, mikor valami Paul Verhoeven nevű kis senki (az 1962-es, szerintem nagyon gagyi Robotzsaru rendezője) megfenyegette a producereket, hogy beperli őket, ha túlságosan is hasonlítani fog az ő eredetijéhez. Így aztán kénytelenek voltak bizonyos változtatásokat eszközölni a forgatókönyvön. Anélkül, hogy elszpojlerezném a dolgot, a film egy amnéziás balerináról szól (Natalie Portman, korunk legnagyobb formátumú színésznője), aki New York legkeményebb negyedében lesz
rendőrnő. A BalletCop (így becézik munkatársai) az FBI "Hattyúk Tava" fedőnevű akciójának a része, de többet nem is árulok el, csak annyit, hogy avége láttán még anyám is beájult!

Ez volt Deliria idei Top 10-e. Hogy miért csak 6 film? Ilyen jegyárak mellett? Na húzzál a búsba, mert rádküldöm anyámat!

2010 legjobb ázsiai filmjei -YEZy- szerint

Az ázsiai filmek rajongójaként mindig nagy bajban vagyok ezekkel az év végi összesítőkkel, mert amíg a kis hazánk mozijaiban vetített friss távol-keleti filmek száma a legkerekebb szám felé konvergál, egyszerűen nem lehet a teljes kínálatból csemegézni. A DVD kiadások megjelenése gyakran fél évvel lemaradva követi a mozikba kerülést (főleg a japán darabok esetében), amikhez meg hozzá lehet jutni, gyakran csak a helyi piacra készülnek, felirat nélkül. Mindezek tükrében a most összeállított lista szinte biztos, hogy március-április tájékán mosolyfakasztónak fog tűnni, hiszen még rengeteg jónak ígérkező produkció vár megtekintésre. Azért így is mintegy 90 film közül igyekeztem kiválogatni a szerintem legjobbakat, remélhetőleg sok vitára okot adva, amit majd a kommentekben lehet lefolytatni.

Zebraman 2 – Attack on Zebra City

Akárcsak tavaly, idén is Miike Takashi a kedvenc, legújabb elvetemült agymenése magabiztosan halad tovább a Yatterman által megkezdett úton. Bővebb kritika itt.

Time Traveller aka Toki wo kakeru shoujo

A 40 éves regény fiatalosabb adaptációt kapott, mint valaha, ráadásul több zsánert egyesít magában remek arányokban. Bővebb kritika itt.

Taipei Exchanges

Amíg 2009-ben a kínai közönségfilmek törtek fel nagyon, addig idén már a tajvaniakra is érdemes volt odafigyelni. A régi motoros kultrendező, Hou Hsiao Hsien producerként több filmet is jegyzett, mindegyik nagyon jól sikerült (One Day, Au Revoir Taipei), de a két nővér fura kávéházát bemutató Taipei Exchanges lett talán a legjobb közülük. Nem történik benne szinte semmi, de a remekül eltalált, álomszerű hangulat, valamint a háttérül szolgáló Taipei képei magával ragadják az embert.

Aftershock

A kínai filmgyártást mostanában belengő monumentalitás és hazafias szemlélet természetesen nem hiányozhat Feng Xiaogang művéből sem, ám jóval kevésbé zavaró, mint a legtöbb Han Sanping producerkedésével készült darab esetében. Az 1976-os Tangshan földrengésnek emléket állító film egy darabjaira szakadt család szereplőin keresztül igyekszik bemutatni a katasztrófa máig tartó hatásait. A helyenként túlzásba vitt drámai jeleneteket bőven ellensúlyozza Zhang Jingchu nagyszerű játéka, ami lazán az év legjobb színészi alakítása.

Dream Home

Kedvenc HK rendezőm, Pang Ho-Cheung két filmmel is jelentkezett idén, a szintén nagyszerű Love in a Puff-fal szemben azért választottam a Dream Home-t, mert pörgősebb és látványosabb szórakozást kínál, valamint nem szükséges hozzá a hongkongi közélet ismerete. Bővebb kritika itt.

Golden Slumber

Nakamura Yoshihiro nagy kedvvel adaptálja Isaka Koutarou regényeit, így nem kerülhette el a sorsát a Golden Slumber sem. Aki látta a korábbi adaptációkat (The Foreign Duck, the Native Duck and God in Coin Locker, illetve a Fish Story), annak ismerősek lesznek az egyes elemek, de a zseniális, a film noir-ok legjobbjait idéző felütés, a szokatlan karakterek és a kiszámíthatatlan fordulatok végig fenntartják a feszültséget, az összképet pedig a sztori második felét belengő fura könnyedség sem rontja el.

Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame

Amióta Tsui Hark visszatért kínai nyelvterületre, eléggé szedett-vedett produkciókkal tudott csak előállni (a Missing bűn rossz volt, az All About Women meg jellegtelen). Most viszont végre egy olyan műfajba vetette bele magát, amihez ért is, így sikerült egy látványos és fordulatos kalandfilmet összehoznia. Nekem csak a túlzásba vitt, kétes minőségű számítógépes effektek nem tetszettek benne, a hatalmas sztárparádé a szereplők között és a mindig lenyűgöző kínai fantasy elemek azonban bőven ellensúlyozták mindezt.

Bushido Sixteen

Kellemes meglepetés volt ez a tinédzserfilm, amiben egy szinte fiúként nevelt kendóbajnok és egy hétköznapi lány számos buktatót tartalmazó barátságát követhetjük nyomon. Rengeteg kendócsata, némi filozofálgatás (nem csak a kendó harci stratégiáiról), jópofa poénok teszik emlékezetessé a sztorit, a szereposztás pedig abszolút telitalálat, mind a faarcú Narumi Riko, mind a szertelen Kitano Kii tökéletes választás volt az eredeti manga karaktereihez.

71: Into the Fire

Ugyan a koreai filmipar évek óta gyakorlatilag önmagát ismétli (hol van már a 2000-2005 közötti, klasszikusok garmadáját hozó időszak?), azért időnként még képesek 1-1 normális mozit összehozni. A koreai háború idején, amikor az északiak vadul hódítottak még dél irányába, 71 frissen besorozott diákra hárult egy iskola és a mellette vezető út védelme. Ahogy az az ilyen filmekben lenni szokott, az ő belső kis konfliktusaikra, felnőtté válásukra és hősiességükre koncentrál a történet. Mint háborús film is nagyon látványos, nagy költségvetésű, minden részletére odafigyelt a stáb a forgatáskor. Egyedül azt tudom felróni "hibájául", hogy kicsit sablonos (és japánosan drámaira van hangolva), de ez a háborús filmek legtöbbjére ugyanígy elmondható. Ahogy pedig elnézzük a mostani koreai helyzetet és a 2010-es csetepatékat, valószínűleg jövőre várható még néhány hasonló darab.

14 Blades

Valószínűleg Donnie Yen a jó évei közé fogja elkönyvelni a 2010-est, hiszen ha jól számolom, nem kevesebb, mint három főszerepet is eljátszott, ráadásul nem is akármilyen hősök bőrébe bújhatott bele. Igazából a 14 Blades helyén nyugodtan állhatna a Legend of the Fist: The Return of Chen Zhen, vagy a Yip Man 2 is, de valahogy úgy éreztem, filmként talán ez a Donnie darab állt össze leginkább, ez volt a leglátványosabb és a legszórakoztatóbb a három közül, arról nem is beszélve, hogy ebben még az álarcos szuperhősnél is elborultabb fizimiskája van.

2010 legjobb filmjei Ramiz szerint

2010 számomra a lufik éve volt: némelyik nagyot pukkant, némelyik csendben eresztett le, de tény, hogy a legtöbb film, amit vártam, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Kick/Ass és a Scott Pilgrim túlpörgetett, ízléstelen esztétikája taszított (pedig utóbbiból élveztem és végigolvastam a képregényt), az Expendables, ha szórakoztatott is, sajnos sokkal többnek próbált látszani, mint ami (Stallone fejének látványa pedig kifejezetten fájt), a látványfilmek (Clash Of The Titans, Tron) üresen kongtak, még a híresebb rendezők előre beharangozott filmjei (Shutter Island, Inception) sem bizonyultak akár csak újranézésre érdemesnek sem (az egy dolog, hogy egyáltalán nem volt bennük semmi eredetiség, de a rengeteg újrahasznosításhoz képest még csak szerények, kiegyensúlyozottak sem voltak). Így hát - miközben rövidke toplistámat megírtam - kénytelen-kelletlen azzal az érzéssel zártam az évet, hogy valószínűleg rossz filmeket néztem: jövőre Hollywood helyett talán Ázsiára vagy legalábbis a kisebb független filmekre volna érdemes koncentrálni.

FOUR LIONS - Idén talán ez a film volt számomra a legkellemesebb meglepetés, egy bátor, pofátlanul inkorrekt szatíra Angliából, négy szerencsétlen muszlim fiatalról, akik akár egy Jóbarátok-szerű sorozatba is elmennének, ha éppen nem akarnák felrobbantani magukat valami civil embertömeg közepén. Bárkinek tiszta szívvel ajánlom!

BLACK SWAN - Elegáns női párdarab Aronofskytől a tavalyi (szintén remek) A pankrátorhoz. Az utolsó fél óra kissé önismétlő, és aki jártas az animékben, annak a történet sem lesz túl eredeti (nem írok többet, hogy ne spoilerezzek), de nagyon jól megrendezett, igen erős hatású film ez, remek színészi alakításokkal (Natalie Portman, Vincent Cassel).

CATFISH - Alapvetően nem szeretem a dokumentumfilmeket, de ezt a fura történetet elmesélő egy óra húsz percet úgy néztem végig, hogy abszolút lekötött. Ez itt az igazi Facebook-film! Utánaolvasni nem érdemes, nem csattanóra van kihegyezve, de azért jobb, ha nem tudja előre az ember a végét.

FANTASTIC MR FOX - Tavalyi, de nálunk csak idén mutatták be, és akkor is csak dvd-n, pedig ha a két évre együttesen egyetlen filmet mondhatnék csak a legjobbnak, én ezt mondanám. Mert annyira kibaszottul jó érzés megnézni! Akárhányszor!!!

UGLY AMERICANS - A sorozatok különdíját egyértelműen ennek a kattant, kiszámíthatatlanul csapongó animációs komédiasorozatnak kell adnom. Elegáns parabola az amerikai bevándorlók beilleszkedésének problémájára, egyben groteszk paródiája a divatos fantasztikus ifjúsági filmeknek (Harry Potter, Twillight és társai) - nehéz nem szeretni.

2010 legjobb filmjei Ringsider szerint

Én annyit nem unatkoztam még filmek közben életemben, mint 2010-ben. Hogy a hiba kinek a készülékében keresendő, az talán mindegy is, de idei toplistám összeállításakor szigorúan csak olyan filmek jöhettek számításba, amik nézése közben valamért tátva maradt a szám...

Az év legjobb filmje: SZEMEKBE ZÁRT TITOK

a többiek fordított tornasorban:

ÍGY NEVELD A SÁRKÁNYODAT (How to Train Your Dragon)

Az év legkellemesebb meglepetése volt ez a tökéletes tempójú mese, amely tele van érzelemmel, humorral és csodás kalandokkal! John Powell zenéje pedig annyira jó, hogy hónapok óta alig tudom kikapcsolni!

EREDET (Inception)

Az Inception majdnem olyan jó, mint amilyen a híre: megvalósítását tekintve Nolan magnum opus-a, aki azonban a mesélés terén volt már hatásosabb is. Ám ez a granduiózusan díszletezett, kiválóan eljátszott és szenvedélyesen elkészített mozi így is kétségtelenül az idei év legnagyobb filmes eseménye volt!

A FELÁLDOZHATÓK (The Expendables)

Egész Hollywoodban Stallone ért legjobban ahhoz, hogy úgy nosztalgiázzon, hogy ne váljék nevetségessé! Most a '80-as évek akciófilmjeinek állít emlékművet: páratlanul dinamikus ütközetek, csonttörő közelharcok, régimódi one-linerek és kedvesen bumfordi bölcsességek! Mi pedig hálásan morzsolunk el egy könnycseppet, ahogy elmúlt évtizedek legnagyobb akciófilm-sztárjai közösen bevetésre indulnak!

A PRÓFÉTA (Un prophete)

Audiard bűnfilmje egészen különleges mozi: egyszerre a börtönbeli küzdelmek aprólékos dokumentációja és nagy ívű gengszterballada. Ez az elképesztő magabiztossággal levezényelt, aprólékosan felépített és fantasztikusan eljátszott mozi a maga két és fél órájával úgy repül el, mint egy szempillantás!

DREAM HOME
Az idei év egyik legkeményebb mozija volt ez a társadalmi drámával oltott vériszamos slasher, amely ugyan esetenként kissé lendületét veszít, de legjobb pillanataiban olyan embertelenül brutális, hogy nem tudtam volna a tükörbe nézni, ha szó nélkül megyek el mellette. És egyébként is, hongkongi film nélkül nincs év végi toplista!

AZ AMERIKAI (The American)

Corbjin melankolikus és gondolkodó bérgyilkos-mozija az év legegységesebb, legkompaktabb darabja volt: lassan, méltósággal építkező cselekmény, hajszálpontosan megkomponált látvány, és George Clooney elemi erejű színészi jelenléte. Egy film aminek mindene a helyén van, az esze éppúgy, mint a szíve!

KICK/ASS

Oké, én nem ismerem a képregényt, de így számomra tökéletes volt ez az remek tempójú, egyedi szuperhősfilm, amelynek nemcsak az év legjobb akcióit de a legkeserűbb kacajait is köszönhetem. Matthew Vaughn egyszerűen nem tud hibázni! 

2010 legjobb filmjei Rusznyák Csaba szerint

Szerencsére sok jó film volt 2010-ben – de sajnos kevés volt, ami igazán megrengette a földet, amitől leesett az állad, amitől gombóc került a torkodba és görcs a gyomrodba, ami után felálltál, egy ideig csak bámultál magad elé, majd mormogtál valami olyasmit az orrod alatt, hogy „igen, baszki, az ilyenek miatt lettem szerelmes a filmekbe”. Sok remekműjelölt csak egy-egy fontos apróságon csúszott el a finisben: a Kick-Ass eltöketlenkedte a képregény kompromisszumokat nem ismerő szatirikus élét, A közösségi háló minden ízében tökéletes alkotás, épp csak szeretni nem nagyon lehet, az I Saw the Devil pedig minden gyönyörűsége és brutalitása ellenére közel sem tudott olyan mélyen gázolni a szereplők lelkében, mint a vérben. És persze voltak olyan nagy csalódások is, mint az Expendables és a Scott Pilgrim (de olyan kellemes meglepetések is, mint a Száguldó bomba). Úgyhogy 2010 filmtermésétől egy top 8-cal búcsúzom – mert az 5 kevés, a 10 meg sok lenne.

Black Swan

Végre egy film, ami felér a hype-jához. A sztori egyszerű, de a kivitelezés felülmúlhatatlan. Amit Natalie Portman csinál, főleg a finálé „átváltozásjelenetében”, azért minden létező díjat a lábát csókolgatva kell átadni neki. Darren Aronofsky pedig gyönyörű egyensúlyt talált a Rekviem egy álomért érzékeket ostromló audiovizuális orgiája és A pankrátor meglepő letisztultsága között.

Eredet

Nagyjából Christopher Nolan az egyetlen rendező ma Hollywoodban, aki úgy képes milliókat megszólító blockbustereket csinálni, hogy egyszer sem veszi hülyére a nézőt. A Transformerseket és társaikat szánalmasan mentegető, az igazi filmrajongó gyomrát felforgató konformista érvek (pl. „nem kell sokat várni tőle, ez csak egy látványmozi”) jólesően szükségtelennek bizonyultak az Eredet esetében is.

Köntörfalak

Még csak vagy 10-15 éve mondogatom, hogy a magyar filmgyártásnak nem feltétlenül sok pénz kell, olykor egy jó ötlet, és egy maréknyi jó színész is elég – meg kell csak nézni Richard Linklater dolgait. Hányszor álltam fel úgy a Mielőtt felkel a Nap vagy a Visszajátszás után, hogy „ilyet mi is tudnánk”. 2010-ben Dyga Zsombor bebizonyította, hogy tudunk is: egy lakás, három karakter, egy régi titok, mesteri forgatókönyv, remek színészi játék, semmi tipikusan magyaros modorosság.

Red Hill

A magányos hős belovagol az Isten háta mögötti poros, belterjes kisvárosba, és szörnyű bosszút áll azokon, akik évekkel korábban tönkretették az életét. Százszor láttuk már ezt a filmet, ez a modern környezetben játszódó, kisköltségvetésű western mégis más. Mert mi van, ha nem a szótlan, kifejezéstelen arccal revansot vevő Clint Eastwood vagy, hanem egy az áldozatok közül, akikért eljön? Most már tudjuk, nagyjából hogy érezhették magukat mondjuk a Fennsíkok csavargója szerencsétlen gazemberei.

Revans

Kisrealista bosszúdráma az osztrákoktól: egy félresikerült kisvárosi bankrablás nyomasztó, lelket felőrlő következményeinek nyers, sallangoktól mentes bemutatása. Tematikai és stilisztikai szempontból is az I Saw the Devil antitézise – és jobb is annál. Tökéletesen kerek, kiforrott, jellegzetesen európai alkotás, annak minden pozitívumával, és minden negatívuma nélkül.

Toy Story 3

Amíg még mindig készülnek olyan filmek, amik képesek megszólítani bennem az elvileg rég elszunyókált kisfiút, addig nem aggódom – sem a filmgyártásért, sem saját magamért. A Toy Story amúgy valószínűleg az egyetlen trilógia a filmtörténetben Leone dollár-triumvirátusán kívül, aminek minden darabja jobb az előzőnél. Csak ezt már tényleg ne folytassák, mert nincs hová – a sztori nem folytatódhat, a színvonal nem emelkedhet.

Szemekbe zárt titkok

Az év filmje. Szerelmi történetbe ágyazott kőkemény, naturalista krimi, ami számtalan erénye mellett még az agyonkoptatott bosszúmotívumhoz, és az azzal kapcsolatos megszállottsághoz is képes hozzátenni valami újat.

Varga Katalin balladája

És ha már bosszú… Peter Strickland filmje a bűn, a bűnhődés, a megbocsátás és a moralitás drámája, ami az önmagában is lenyűgöző erdélyi tájat szimbólumként használja fel a címszereplő kudarcba (?) fulladó megtorláskereséséhez. Avagy mi van, ha kiderül, hogy akit gyűlölsz, megvetsz, és a Föld eltakarítani való söpredékének tartasz, valójában nem rossz ember?

2010 legjobb filmjei Artemis szerint

Egy vallomással kezdem: a temérdek új, esetleg már véget ért, illetve most futó sorozat folyamatos monitorozása és pótlása mellett vajmi kevés időt tudok szentelni a mainstream mozira. Az ázsiai és az európai oldal majdhogynem teljes elhanyagolása miatt rámszakadt temérdek film az utóbbi hetekben, ami mellé még jócskán volt amerikai vonatkozás is. Személyes és személyemtől távol álló okokból kifolyólag, a kezdeti dara először abbamaradt, majd az észhez térést követően az amerikai filmekre redukálódott. Emiatt listám nem tekinthető mérvadónak, ha a cél az volt, hogy fedjük le a 2010-es év összes filmalkotását – ami ugyebár alapjában véve embertelen feladat – ugyanakkor tájékozódó jellegűnek és számomra reprezentatívnak tökéletesen megállja a helyét – ezek az alkotások nyerték el egy sorozataddikt tetszését a mögöttünk hagyott évben.

Ha/Ver (Kick Ass)

Amennyire röhejes és irritáló a magyar címe, annyira szórakoztató és tanulságos maga a film. Szórakoztató mert: ki ne tudna jót mulatni egy lúzer srác képregényhőssé avanzsálásán, akit ráadásul olyan arcok vesznek körül, mint a Big Daddy szerepében sziporkázó Nicolas Cage vagy a 13 éves – „megmutattam a világnak, hogy igenis vannak tehetséges gyerekszínészek és remek castingosok” – Chloe Moretz. És tanulságos, mert bebizonyította, hogy az iszonyatos mennyiségben ránk zúduló képregényadaptációk között, igenis vannak gyöngyszemek.

Az amerikai (The American)

Anton Corbijn debütálása visszarántotta a film-noir műfaját a mozik képernyőjére és természetesen az sem vált hátrányára, hogy egy olyan eladható karakter vitte a hátán, mint George Clooney. Parádés játékával engem ismét sikerült lenyűgöznie, a fényképész pedig remélem az Oscar-ig viszi, mert egész egyszerűen mesés, lehengerlően gyönyörű bepillantást ajándékozott számunkra munkájával.

Scott Pilgrim a világ ellen (Scott Pilgrim vs. the World)

Abban a pillanatban, hogy befejeztem a képregényt nyomtam is le az entert. Az első tíz percben meg tudtam volna ölni az összes karaktert. Az összeset. Utána félelmetesen jól esett. Ha Rusznyák kolléga azt vallotta, hogy ő már kiöregedett ebből, akkor én büszkén hirdetem: még jócskán benne vagyok! 

A feláldozhatók (The Expendables)

Stallone bombasikert ígért, őrületes reklámkampányba kezdett és végül könnyeket csalt a ’80-as évek akciófilmjein felnőtt generáció szemébe. Szerencsére örömkönnyek ezek, hiszen ha a parádés szereposztás nem volna elég, akkor csak jusson eszünkbe milyen volt az a pillanat, amikor Terry Crews először elővette…

Machete

Számomra az év egyik legjobban várt és legszemtelenebbül beharangozott filmje, hiánypótló, ahogyan a The Expendables is az volt. Elhozta mindazt, amit eddig csak az álmainkban remélhettünk: Danny Trejo főszereplőként való debütálása, Jessica Alba számítógéppel készült hátsó fele (sick?), Antal Nimród magyar egypercese, Michelle Rodriguez csúcsra járatott belépője és Steven Seagel nagy visszatérése: Veni, Vidi, Vici.

A közösségi háló (The Social Network) 

Aaron Sorkin-nak valaki rugdossa vissza a valagát a tévéhez. Lehengerlő dialógusok, nagyszerű alakítások. Jesse Eisenberg már a Kalandpark óta toplistás nálam. Most sokkal nagyobbat alakított. Reznor-t zenéjét imádom. Fincher mostani filmje ismét egy átütő alkotás lett, amit a legjobb alapanyagokból raktak össze, aprólékosan fűszereztek és zseniálisan főztek meg. 

Eredet (Inception)  

2010 megkerülhetetlen filmje. Nem csupán a rendező volta miatt, de nem is az őrületes marketingből kifolyólag. Pofás kettőség: a kritikusok és a közönség kedvence. Már csak azért is itt a helye a listán, mert végre rácáfolt a halom bugyuta, erőltetett blockbuster-re.

Gru (Despicable Me)

Előbújt belőlem a gyerek. Az egész film alatt tízévesnek éreztem magam, alig fértem a bőrömben. Rémaranyos karakterek. Pont annyira van telve érzelmekkel, hogy ne hasson giccsesnek. Magasan verte az összes többi animációs filmet és végleg megnyugtattam magam, hogy leendő gyermekemnek is lesznek majd nagyszerű mesék.

Tolvajok városa (The Town)    

Ben Affleck második rendezése nem egy friss rendező munkáját idézi. A listámon a helye megkérdőjelezhetetlen, már csak a Boston iránti határtalan imádatomból kifolyólag, amiért minden bizonnyal a Robin Cook és a Boston Memorial Hospital felelősek. Heiszt filmnek indult, végül egy lenyűgöző tisztelgéssé vált Affleck szülővárosa iránt. A szenvedély mindig is csodálatos dolgokat kreált.

Terhes társaság (Due Date)

A Bored to Death az év egyik legkiválóbb sorozata. Ebben szerves részt vállal Zach Galifianakis, aki kivételesen jó színész. Robert Downey Jr. csak emelt az egész színvonalán, bár kezdek egyre bizonyosabb lenni abban, hogy ezt az egyetlen karaktert képes hozni. De ezt marha jól. A Másnaposok után külön felüdülés.

A változtatás jogát fenntartom. Mégpedig azért, mert három olyan alkotás is maradt még, amit nem volt lehetőségem megnézni. Mindhárom megkapja a megelőlegezett bizalmam: a 127 hours, már csak azért is, mert szenvedélyem a szikla és falmászás. A Black Swan, a rendező és a főszereplő személye, és persze a sok mélyen tisztelt kritikus méltató recenziója miatt. A harmadik pedig a True Grit, amihez nincs is nagyon mit hozzáfűznöm, adja magát.   

2010 (eddigi) legjobb filmjei

Ez már megint egy mindenféle különösebb tartalmat nélkülöző bejegyzés, mindössze azért hoztam létre, hogy a kommentekben elmondhassátok és megbeszélhessük, hogy szerintetek melyek az év legjobb filmjei. A szerkesztőségi toplisták majd január elején kerülnek ki a Geekzre.

GeexKomix különkiadás - 2009 legjobb külföldi és magyar képregényei

Nem kell aggódni, a GeexComix műsorszünet szignálját hamarosan újra kétheti jelentkezés szakítja meg, de mielőtt visszatérnénk a régi kerékvágásba, még egy kötelezettségünknek kell eleget tenni. A múlt héten górcső alá vettük az évtized legjobb képregényeit, most a 2009-es esztendő termését vizsgáljuk át, különös tekintettel a magyar megjelenésekre, segítséget nyújtva az eligazodásban, hogy a hatalmas választékból mit érdemes mindenképpen elolvasni. 

2009-es Top10: ongoing sorozatok

Dark Avengers (Marvel, 2009-)
Írta: Brian Michael Bendis (New Avengers, Powers, Ultimate Spider-Man)
Rajzolta: Mike Deodato (Amazing Spider-Man, Thunderbolts)

Brian Michael Bendis (lassan hat éve a Marvel zászlóvivője), legújabb sorozatában a gonosz uralkodik. Norman Osborn irányítása alatt pszichopaták, skizofrének, őrültek és gyilkosok pózolnak hősökként, és ugyan ha tehetnék, csak maguknak kaparnák a gesztenyét, de néha kénytelenek ténylegesen a jó ügyért harcolni – miközben saját pszichózisaik és ellentéteik, nameg főnökük bomlott elméje következtében folyamatosan a katasztrófa szélén egyensúlyozik az egész csapat.

Batman & Robin (DC, 2009-)
Írta: Grant Morrison (The Invisibles, New X-Men)
Rajzolta: Frank Quitely (All Star Superman, New X-Men), Philip Tan (Spawn, Uncanny x-Men)

Grant Morrison több éven át kínzott bennünket pocsék Batman sztorikkal, de az új sorozatban végre ismét megmutatta, hogy nem véletlenül jegyeztük meg a nevét. A címszereplők, Dick Grayson és Damien Wayne (Bruce ugyebár „halott”) olyan őrült, felkavaró, perverz és bizarr kalandba keveredtek a malacálarcos gyilkossal az első sztoriban, hogy a cím már csak azzal a három résszel (és Frank Quitely gyönyörű képi világával) kiérdemelte a helyezést a listán.

Green Lantern (DC, 2005-)
Írta: Geoff Johns (Blackest Night, The Flash, Superman)
Rajzolta: Ivan Reis (Action Comics, Infinite Crisis), Doug Mahnke (Batman, JLA), Billy Tan (New Avengers, Uncanny X-Men)

Geoff Johns évek óta írja a DC szóban forgó legjobb sorozatát, izgalmas, fordulatos és kirobbanóan epikus űroperájával folyamatosan, ötletesen bővíti a karakterek hét évtizedes mitológiáját, és a lélegzetelállító űrcsatákban ráadásul nem fél kendezőtlen brutalitást alkalmazni. Az intenzív összecsapásokban (ha valaki nem tudná, dúl a fény háborúja, ld. Blackest Night) gyönyörűen szakadnak cafatokra a legyőzött Lámpások – a rajzolók is tudták, mitől döglik a légy.

Scalped (Vertigo, 2007-)
Írta: Jason Aaron (Wolverine, Punisher MAX)
Rajzolta: R.M. Guéra

Ha egy tanulsága van Jason Aaron hardcore bűnügyi sorozatának, akkor az ez: indiánnak lenni a mai Amerikában szar. Ráadásul emellett még beépített FBI-ügynöknek is lenni egy egész rezervátumot uraló gengszter köreiben, még inkább az. Mocskos, véres, kíméletlen és brutális erejű, vigasztalanul sárgás-barnás-koszos képi világú képregény elveszett lelkekről, akik tűzön-vízen és hullákon keresztül keresik megváltásukat, de csak egyre mélyebbre és mélyebbre süllyednek saját poklukban.

Unknown Soldier (Vertigo, 2008-)
Írta: Joshua Dysart (B.P.R.D., Swamp Thing)
Rajzolta: Alberto Ponticelli

Egy pacifista összaszabdalja saját arcát, majd gyolcsba tekert, kíméletlen, profi ölőgéppé változik, aki fegyverrel vág véres rendet a káosz felé tartó Afrikában, egy rejtélyes erőnek engedelmeskedve, amit maga sem ért – vagy egyszerűen csak begolyózott? A DC klasszikus sorozatának „vertigósítása” kényelmetlenül realisztikus kulisszák közt játszódik, és kivételesen nem a szarrá rágott terrorizmusra hívja fel a figyelmet, hanem a fekete kontinensre, amelynek egyes részein a gyerekeket csak arra tanítják, hogyan kell lőni a géppuskával.

The Unwritten (Vertigo, 2009-)
Írta: Mike Carey (Lucifer, Crossing Midnight, Hellblazer)
Rajzolta: Peter Gross (The Books of Magic, Lucifer)

Tom Taylor a sosem kért hírnév átkát nyögi: titokzatos módon eltűnt apja róla mintázta a világszerte ismert Harry Potter-szerű fantasy sorozat főszereplőjét, így két dedikálás közt a pohár fenekén keresi a kiutat. Olyannyira gyűlölt élete hirtelen gyökerestül felfordul, amikor egy újságíró kideríti, hogy az összes származását bizonyító irat ügyes hamisítvány, ráadásul egy a könyvbéli alteregójának ősnemezisére, Ambrosio grófra megszólalásig hasonlító őrült próbálja kivégezni egy bomba segítségével élő feed-ben, webkamerák előtt. Szárnyra kel a legenda, hogy Tom a könyv lapjairól lelépett Tommy, a fiú pedig elindul, hogy kiderítse mi áll öröksége hátterében, egy olyan titkos háborúba keveredve, mely egészen egy Kipling által írt elveszett könyvhöz vezethető vissza.

Irredeemable (Boom! Studios, 2009-)
Írta: Mark Waid (Kingdom Come, Ruse, Superman: Birthright)
Rajzolta: Peter Krause (Flash, Birds of Prey)

Mi történne, ha Superman összeroppanna a vállára nehezedő elképzelhetetlenül hatalmas érzelmi és mentális teher alatt? Bár hasonlót már láttunk, Waid mégis képes újszerű tálalásban előadni a témát, jól átgondolt, logikus történettel, amint a Justice League alternatív verziója próbálja megfékezni az elpusztíthatatlan szuperhős őrült(nek tűnő) tombolását és egyszersmind megfejteni, mi okozta a törést a Plutonian lelkében.

Greek Street (Vertigo, 2009-)
Írta: Peter Milligan (Tank Girl, X-Statix, Hellblazer)
Rajzolta: Davide Gianfelice (Northlanders)

A görög mítoszok 21. századi noir-miliőbe helyezett átirata leginkább az Amerikai istenek vagy a Fabulák receptjére emlékeztet: a londoni Soho hírhedt utcáján újra elfeledett hősök és szörnyek járnak, amihez jól ki kell nyitnunk a szemünket és leporolnunk a klasszikus ókorral kapcsolatos tudásunkat, mert semmit nem rágnak a szánkba, Peter Milligan pedig nem sokat vacakol, egy igen erős felütéssel a főhőst az egyik legtragikusabb görög legenda szereplőjévé teszi.

Northlanders (Vertigo, 2008-)
Írta: Brian Wood (Demo, DMZ, Local)
Rajzolta: Ryan Kelly (Lucifer, Demo), Davide Gianfelice és mások

Szakadnak az inak, törnek a csontok és véres ösvény nyílik a vikingek kardja előtt: Brian Wood, akinek nagyszerűen kezdődő DMZ-je középszerbe fulladt, most könnyedén utasítja maga mögé a Dark Horse Conan-jét és az Image Comics Viking-jét, az antológiaszerűen különböző rajzolók által megvalósított, fiktív, ám mégis realisztikusnak ható történetekből összefűzött, legendákat és történelmet értő kézzel összefonó képregényszőttesében.

Kick-Ass (Icon, 2008-)
Írta: Mark Millar (The Authority, Wanted, The Ultimates)
Rajzolta: John Romita Jr (Uncanny X-Men, Amazing Spider-Man, World War Hulk)

A YouTube-generáció képregénye, ami internetes víruskampánnyal indult útjára és már a film is készül belőle Mathhew Vaughn vezényletével. Dave Lizewski átlagos srác, aki egy nap maszkot húz, hogy valami heroikusat tehessen, de még aznap megkéselik és törött csontokkal kerül a kórházba. Hónapokkal később, felépülése után, újra próbálkozik és ismételten összeverik, ám valaki felveszi a jelenetet a telefonjával és a maszkos igazságosztó azonnal a YouTube sztárja lesz, MySpace oldalára tömegével érkeznek a gratulációk és segélykérések, ezreket inspirálva fellépésével. Millar a sokszorosan lerágott csontot újra érdekessé és izgalmassá képes tenni, mint ahogy Romero-nak is sikerült friss fogást találnia saját bejáratott zsánerén a Diary of the Dead-del.

2009-es Top10: mini/graphic novel/one-shot

Beasts of Burden (Dark Horse, 2009)
Írta: Evan Dorkin (Milk and Cheese)
Rajzolta: Jill Thompson (The Invisibles, Sandman)

Kutyák és macskák, óriásbékák és szellemek, invázió és gyilkosság, humor és gore – mindez szívvel és lélekkel, és nagyszerű, szerethető karakterekkel nyakon öntve. A mágiához is konyító, a környéküket védelmező háziállatcsorda horrorisztikus kalandjainál nem nagyon jelent meg eredetibb, ötletesebb és jobban megírt képregény tavaly, pedig volt itt még Chew és The Stuff of Legend is.

Hellboy: The Wild Hunt (2008-2009)
Írta: Mike Mignola (Batman, B.P.R.D.)
Rajzolta: Duncan Fegredo (Judge Dredd)

A The Wild Hunt az eddigi legjobb Hellboy mini, és ez bizony nem kis szó. A címszereplő személyes útkeresése itt nyílik ki, és válik igazán epikussá, előrejelezve egy hatalmas háborút, amit hősünknek az Excaliburral a kezében kell majd vívnia egy boszorkány serege ellen. Csakhogy ha ily módon megakadályozza a világ pusztulását, azzal rálép arra az útra, amin végül ő maga hozza majd el az apokalipszist. Tragikus dilemma monumentális, mitikus kulisszák között, a közelgő, minden elsöprő vihar előtt.

Incognito (Icon, 2009)
Írta: Ed Brubaker (Criminal, Daredevil, Uncanny X-Men)
Rajzolta: Sean Phillips (Criminal, Hellblazer, Sleeper)

A szerzőpáros Sleeper című sorozatának eszmei folytatása piszkosul hangulatos és erőszakos, szuperhősös ponyva-noirba csomagolt fejlődéstörténet egy kegyetlen, szupererejű gonosztevőről, aki a mini végére gyilkos antihőssé „nemesül”. A képet gyönyörűen egészítik ki az őrült tudósok, a romlott femme fatale-ok, a lelketlen rosszfiúk és az alig jobb jófiúk. A Brubaker-Phillips páros még egyszer sem okozott csalódást.

Punisher: The Naked Kill (Marvel, 2009)
Írta: Jonathan Mayburry (Marvel Zombies Return)
Rajzolta: Laurence Campbell (Judge Dredd)

A tavalyi év legnagyobb képregényes bűnös élvezete. Frank egy snuff film hálózatot számol fel egy szigorúan őrzött irodaépületben, lőfegyverek nélkül – azaz kreatívan. Végtelenül gonosz, éjfekete humor, szenzációsan cinikus narráció, burjánzó erőszak, ötletesen emelkedő hullahegyek, nagyszerű, sötét, képi világ. Ki mondta, hogy Garth Ennis után nincs szufla a Megtorlóban?

Star Trek: Crew (IDW, 2009)
Írta és rajzolta: John Byrne (Fantastic Four, Uncanny X-Men)

Egy Star Trek mini, ami friss, intenzív, ötletes, és közben nem köpi szembe a tradíciókat sem, azaz intelligens és gondolatébresztő is egyben. Valahogy így kellett volna a nagyvásznon is. Persze, a főhősnő karakterét csak az elvetemült rajongók ismerik (khm, izé), de a kerek, egyrészes történeteket ettől függetlenül is értheti és élvezheti mindenki.

Umbrella Academy: Dallas (Dark Horse, 2009)
Írta: Gerard Way
Rajzolta: Gabriel Bá (Casanova)

A My Chemical Romance énekese teljesen váratlanul robbant be a képregényes köztudatba szedett-vedett, a Hellboy és a Goon keresztezésére emlékeztető diszfunkcionális szupercsapatával, mely azonnal osztatlan sikert aratott. Legújabb történetében találkozunk az időfolyam legőrültebb, Tarantino-inspirálta bérgyilkospárosával (akik nem mellesleg felrobbantják az egész Földet), hőseink pedig a történelem menetét próbálják megváltoztatni azzal, hogy megnyerik a vietnami háborút (egy múmia feltámasztásával) és megakadályozzák a Kennedy-gyilkosságot. Ahogy ezt Parra kolléga mondta egy közös ismerősünkre, nekem úgy Gerard Way a kedvenc őrültem.

I Am Legion (Devil's Due Publishing, 2009)
Írta: Fabien Nury (W.E.S.T., Il était une fois en France)
Rajzolta: John Cassaday (Planetary, Astonishing X-Men)

A francia Les Humanoīdes Associés (ami a Métal Hurlant magazinnak adott életet és olyan szerzőket tett közismertté, mint Jodorowsky, Bilal és Moebius) második közös kiadása (az első a The Zombies That Ate the World volt a Guy Davis-Jerry Frissen párostól) az amerikai DDP kiadóval. A második világháború alatt, 1942-ben a németek Légió fedőnév alatt új csodafegyverrel kísérleteznek egy kislány testében lakó ősi entitás segítségével, aki távolról képes másokat irányítani, a szövetségesek pedig legjobb titkosügynökeiket vetik be, hogy gátat vessenek a közelgő katasztrófának. Fantasztikusan megrajzolt történet az indiana jones-i hagyományok szellemében.

Crossed (Avatar Press, 2008-2010)
Írta: Garth Ennis (Preacher, Hellblazer, The Boys)
Rajzolta: Jacen Burrows (Scars, Chronicles of Wormwood)

Az egyébként sem a visszafogottságáról híres Garth Ennis (aki olvasta a Preacher című sorozatát, most minden bizonnyal egyetértőleg bólogat), ezúttal egy kilenc részes minisorozatban hozza elől elméjének legbetegebb bugyraiból főhősének inkább töredékes, időbeli ugrásokkal operáló beszámolóját a vándorlásról, melyet egy maroknyi túlélővel folytat egy alternatív, apokaliptikus jövőben, ahol az emberi civilizációt tökéletesen leromboló, megállíthatatlan vírus vérszomjas őrültekké változtatja áldozatait. Itt bizony nincs tabutéma, sem textuálisan, sem pedig vizuálisan: a túlélésért szörnyű árat kell fizetni.

Asterios Polyp (Pantheon Books, 2009)
Írta és rajzolta: David Mazzucchelli (Daredevil, Batman: Year One)

Az év legintelligensebb és invenciózusabb graphic novel-je, mely szinte a képregény teljes eszköztárát felvonultatja a sodró erejű történetmeséléshez. Halott ikertestvérének narrálásában lehetünk tanúi Asterios, a neves építész átalakulásának, amint egy villámcsapás hatására át egy eldugott kis városka autószerelőjeként kell átértékelnie eddigi teljes életét. Vaskos, 320 oldalas olvasmány, de addig garantáltan nem fogod letenni, amíg a végére nem jutsz.

Scott Pilgrim vs the Universe (Oni Press, 2009)
Írta és rajzolta: Bryan Lee O'Malley

A Scott Pilgrim sorozat ötödik kötete ugyanolyan humoros, mint a korábbiak, az első rész megjelenése óta többszörösen díjazott, kanadai O'Malley semmit nem vesztett a lendületéből és a mangák és videojátékok inspirálta, egyszerű vonalvezetésű, de mégis kifejező stílusban készített széria egyre közelebb kerül a végső boss fight-hoz: Scott-nak a Ramona elnyerésért legyőzendő hét ex-barátból már csak három van hátra. Habkönnyű, szórakoztató történet majd 200 oldalon, nemsokára pedig a belőle készülő filmet is megnézhetjük a moziban Michael Cera főszereplésével.

2009-es Top5: képregények magyar szerzőktől

Kalyber Joe 4-5 (szerzői kiadás, 2009)
Írta és rajzolta: Pilcz Roland

Az Angyalok a pokolban Kalyber Joe és barátai történetének negyedik (két részben megjelent) felvonása, amiben a címszereplő már igazi kalandhőssé válik: dzsungelen, sivatagon, folyókon, vadállatokon, ezer veszélyen keresztül kutatja a kincset, de közben szem előtt tartja az igazán fontos dolgokat is. Humor, kaland, barátság: mondanám, hogy a legjobb magyar képregénysorozat, de majdnem az egyetlen is, úgyhogy ez nem volna elegendő dicséret. Egyszerűen csak: rohadtjó!

Pszicho Dzsánki (szerzői kiadás, 2009)
Írta: Mráz István
Rajzolta: Oravecz Gergely

Három rövid, de annál hatásosabb, delíriumos merengés egy apokalipsziséből bágyadtan ébredő, beteg, bizarr világról. Történet alig van (legalábbis még: a szerzők folytatást ígérnek), atmoszféra annál inkább: megragad, magával ránt, és nem ereszt.

Mi van, Dodó? 2. (Kepregeny.hu, 2009)
Írta és rajzolta: Marabu

Az empiriokriticizmus diadala! Napjaink nagy gondolkodójának privát szigete, amelyre a dodókat menekítették a Kretén 100. számával megszűnt eredeti élőhelyükről, most már a nagyközönség számára is látogatható. A jelenleg létező legjobb magyar strip-sorozat.

Bábel verme (Roham Kiadó, 2009)
Írta: Kemenes Iván és Varga Péter
Rajzolta: Kemenes Iván

A Stromfeld-ciklus második kötete a 2008-as Alfabéta-díj nyerteseitől, ezúttal színesben, amelynek készítését még egy blog formátumú munkanaplóban is dokumentálták. Ismét Budapesten járunk, ezúttal a Milleniumi Földalatti építésének idején, ahol a főhős, a börtönviselt építőmunkás úgy ereszkedik egyre mélyebbre saját elméjének tébolyába, ahogy az alagutak mélyítése közeledik a földalatti átadásának dátumához. Egyszerűnek tűnő, de bonyolult szerkezetű történet, mely utána jó ideig nem fog szabadulni a gondolataink közül.

Az elveszett cirkáló (Képes Kiadó, 2009)
Rajzolta: Korcsmáros Pál
Átdolgozta: Garisa H. Zsolt és Varga Zoltán

Korcsmáros Pál legendás Rejtő-adaptációinak újabb csodálatosan felújított, színes, keményfedelű kötete, ugyanakkor talán a legdrágább magyar képregény a piacon. Ettől függetlenül minden Rejtő- és képregényrajongó polcán bérelt helye van.

2009-es Top5: magyar megjelenések külföldi szerzőktől

Watchmen (Cartaphilus, 2008-2009)
Írta: Alan Moore (From Hell, Swamp Thing, Lost Girls)
Rajzolta: Dave Gibbons (Green Lantern, Rogue Trooper)

A 2009-es egy nagyon jó év volt a Kilencedik Művészet szempontjából kis hazánkban: Moore képregénytörténeti mérföldköve a filmfeldolgozás körül kialakult hype korbácsolta hullámokat meglovagolva megérkezett a könyvesboltok polcaira. És hogy miért is akkora nagy durranás ez a képregény? Ezt már részletesen kifejtettük nektek egy korábbi cikkünkben, egészen pontosan ITT.

Sandman - Prelűdök és noktürnök (Cartaphilus, 2009)
Írta: Neil Gaiman (Amerikai istenek, Csillagpor, Coraline)
Rajzolta: Sam Kieth (The Maxx, Zero Girl), Mike Dringenberg (Doom Patrol), Malcolm Jones III (The Question)

A képregénysorozat, amely nemzetközi hírnevet szerzett Neil Gaimannek végre hozzánk is megérkezett! Merész lépés a Cartaphilus kiadótól, hiszen a Sandman egyértelműen nem a képi világával hódította meg olvasóit, de aki beleveti magát a szédítő részletességű, mitológiát, popkultúrát és művészeteket magába fogadó univerzumba, annak emlékezetes élményben lesz része. Külön öröm, hogy az egyébként nehéz eredeti angol szöveget remekül magyarították és a kötet végi függelékben számos utalásra és összefüggésre rávilágítanak a témában kevésbé járatosak számára.

Guszti történelmet ír (Nyitott Könyvműhely, 2009)
Írta és rajzolta: Pieter De Poortere

De Poortere-nek semmi sem szent: kövér, Hitler-bajszos, kecskekúró, együgyű parasztján, Gusztin keresztül nem egyszerűen görbe, de cinikus, gonosz és szatirikus tükröt tart az emberiség története elé. Ha kíváncsi vagy, mi köze Jézus feltámadásának a madárijesztőhöz (a kötet legjobb és legszemtelenebb poénja), ez a te képregényed.

Mutánsvilág (Kingpin, 2009)
Írta: Brian Michael Bendis (Daredevil, Powers, Ultimate Spider-Man)
Rajzolta: Olivier Coipel (Thor)

Soványka év volt a tavalyi a szuperhősképregények terén, de a Mutánsvilágnak egy izmosabb felhozatalban is a legjobbak közt lenne a helye. Az Új Bosszú Angyalait, az X-Ment és Magnetót szerepeltető történet egy meglepően erős emocionális töltettel bíró családi tragédiát bújtat egy nagyszabású, alternatív világos, gyönyörű képi világgal életre keltett csihipuhiba.

Usagi Yojimbo 6-7 (Vad Virágok Könyvműhely, 2009)
Írta és rajzolta: Stan Sakai

A gazdátlan nyúlszamuráj története töretlenül folytatódik itthon (és közben Amerikában is, immár túl a 125. részen), továbbra is a Sin Cityvel osztozva a legjobb Magyarországon megjelenő sorozat címén. Sakai egyaránt nagyszerűen ír és rajzol humoros szösszeneteket, horrorisztikus démon- és kísértetmeséket, melankolikus karakterdarabokat, moralitástörténeteket és sodró lendületű akciókat.

GeexKomix különkiadás - Az évtized legjobb képregényei

Elkerülve a az év végén/elején hagyományos listamániát, gondosan kivártunk, hogy elcsendesedjenek a hullámok és mielőtt menetrendszerűen folytatnánk a GeexComixot, átnyújtunk nektek egy ajánlót az elmúlt évtized legjobb képregényeiből - Olórin és Santito válogatásából.

Évtizedes Top10 - ongoing sorozatok

American Virgin (Vertigo, 2006)
Írta: Steven T. Seagle (Uncanny X-Men, Sandman Mystery Theatre)
Rajzolta: Becky Cloonan (Demo)

Adam Chamberlain, az ismert televangelista fia a szexuális absztinenciát hirdető tévés roadshow-jában a kamerák előtt fogadja meg, hogy szüzességét csak az egy igaz szerelmének, Cassandra-nak adja oda az esküvő napján, ezzel utat mutatva eltévelyedett fiatalok tízezreinek. Amikor kiválasztottját egy békemisszió alatt terroristák gyilkolják le brutálisan az egész világ szeme láttára, Adam megfogadja, hogy kézre keríti a gyilkosait. Afrikába utazik, felbérel egy Mel nevű zsoldost és a szex és a vallás témáját körüljáró önismereti utazás veszi kezdetét az évtized egyik legkiszámíthatatlanabb fordulatokkal operáló képregényében.

X-Factor (Marvel, 2005)
Írta: Peter David (The Incredible Hulk, SpyBoy, The Dark Tower)
Rajzolta: Ryan Sook (BPRD, Arkham Asylum: Living Hell), Renato Arlem és még sokan mások

A Marvel-univerzum talán egyik legérdekesebb (és ehhez képest méltánytalanul kevéssé ismert) karaktere Jamie Madrox, vagyis Multiple Man, aki egy egy tévés vetélkedőben nyert pénzből nyit detektívügynökséget a (több szempontból is) kataklizmikus House of M eseményei után. A szokatlan hangvételű és nagyszerű ötletektől sziporkázó szuperhős-sorozatban társai (Strong Guy, Siryn, Rictor, Monet, Wolfsbane, Layla Miller) és saját duplikátumai segítségével ered a Decimation során bekövetkezett események rejtélyének nyomába.

Seven Soldiers (DC Comics, 2005)
Írta: Grant Morrison (The Invisibles, New X-Men, All Star Superman)
Rajzolta: Simone Bianchi (Batman, Detective Comics), Cameron Stewart (Catwoman, The Other Side), Ryan Sook, Frazer Irving (Necronauts, Silent War), Pascal Ferry (Adam Strange), Yanick Paquette (Terra Obscura, Wonder Woman) és Doug Mahnke (JLA, Final Crisis)

Rendkívül egyedi metasorozat és a DC kiadó elfeledett, ám Morrison által feltámasztott hőseinek legfurcsább team-up-ja, melyben a hét különböző hangulatú és stílusú rajzoló alkotta négyrészes minisorozat főhősei (Shining Knight, Manhattan Guardian, Zatanna, Klarion the Witch Boy, Mister Miracle, Bulleteer, Frankeinstein) csupán a befejező két részben találkoznak, hogy megakadályozzák egy jövőből érkező idegen faj invázióját.

Fables (Vertigo, 2002)
Írta: Bill Willingham (Elementals, Patheon, Thessaly, Witch for Hire)
Rajzolta: Mark Buckingham (Marvelman)

A magyarul is megjelent (és érthetetlen módon megbukott) briliáns urban fantasy ugyan megbicsaklott egy kicsit a Great Fables Crossover (három sorozat: a Fables, a Jack of Fables és a The Literals kilenc részes közös sztoriszála) során, melyben egész valóságunkat kellett megmenteni Bigby farkas, Jack és a Page-nővérek vezetésével, most azonban Fabletown lakói újabb titokzatos ellenséggel, Mr. Dark-al kerülnek szembe, egyúttal visszatérve a szokásosan átlagon felüli karakter- és történetvezetéshez.

The Walking Dead (Image Comics, 2003)
Írta: Robert Kirkman (Invincible, Marvel Zombies, Battle Pope)
Rajzolta: Tony Moore (Fear Agent, The Exterminators), Charlie Adlard (Savage, The Establishment)

A zombi-apokalipszis után az összeomlott civilizáció romjain a túlélésért küzdő Rick és családja fekete-fehér és (az adott zsáneren belül) realisztikus Odüsszeiája az év(tized) meglepetése volt, szenzációs ötletek, gondosan felépített karakterábrázolás, mélymerülés az emberi természet legsötétebb bugyraiba. Mindezt megkapjuk és még többet is, hiszen Kirkman Joss Whedon-hoz hasonlóan nem bánik kesztyűs kézzel még a legkedveltebb szereplőkkel sem, ahogy azt a The Walking Dead egy fordulópontot jelentő epizódjának mottója tökéletesen világossá is teszi: No one is safe!

100 Bullets (Vertigo, 1999-2009)
Írta: Brian Azzarello (Batman, Hellblazer)
Rajzolta: Eduardo Risso (Aliens, Transmetropolitan, Logan)

A világot háttérből irányító hatalmasságok, és az ő, egy tucatnyi kíméletlen, vérprofi gyilkosból álló rendfenntartó erejük közti háború szövevényes intrikákkal teli krónikája – egy sorozat, amiben sosem tudhatod, hogy mi történik a következő oldalakon. Azzarello és Risso mesetrien vegyíti a noir és a ponyva elemeit, sztorinként teremt játszi könnyedséggel szenzációs karaktereket, és egy olyan véres, mocskos, „semmi sem az, aminek látszik” elve szerint épülő bűnügyi eposzt tár elénk, amelyhez foghatóval aligha találkozhattunk korábban.

Daredevil (Marvel, 2001-2006)
Írta: Brian Michael Bendis (New Avengers, Powers, Ultimate Spider-Man)
Rajzolta: Alex Maleev (Mighty Avengers, Spider-Woman)

Még hogy a szuperhősképregények nem lehetnek komolyak! Bendis csaknem 50 részes, Fenegyerek nyilvánosságra került identitása körül bonyolódó sztorifolyama sötét hangulatú, intelligens, aprólékosan kidolgozott crime-comic, minimális hősakcióval, maximális lelki pokoljárással, és ehhez méltón érett, noiros, pózolásmentes képi világgal.

Gotham Central (DC, 2003-2006)
Írta: Ed Brubaker (Captain America, Daredevil, Uncanny X-Men), Greg Rucka (Batman, Queen & Country, Whiteout)
Rajzolta: Michael Lark (Daredevil, Sandman Mystery Theatre)

Rendőrök élete a világ legveszélyesebb városában, őrültek és pszichopaták közt, egy denevér árnyékában. Brubaker és Rucka sorozatában csak úgy tobzódik a tehetetlenség, a düh és a frusztráció, ahogy az egyszerű emberek hatalmas gonoszokkal szállnak szembe, miközben az árnyékokban bujkáló hős kénye-kedve szerint rángatja őket dróton. A Renee Montoya homoszexualitását körüljáró, Kétarcot is szerepeltető Half a Life pedig máig a DC egyik legnagyobb kritikai sikert aratott sztorija.

Powers (Image, 2000-2004, első sorozat)
Írta: Brian Michael Bendis (Daredevil, New Avengers, Ultimate Spider-Man)
Rajzolta: Mihcael Avon Oeming (B.P.R.D., Judge Dreddm, The Mice Templar)

Szuperhősök és a való világ: mára ez a koncepció is szinte teljesen kifulladt, de amikor Bendis 2000-ben elkezdte a nagyhatalmú gonoszokkal és igazságosztókkal teli világban egyszerű nyomozókként dolgozó páros történetét, még nagyjából frissnek számított – főleg ilyen noiros körítéssel. Realisztikus, a mi világunk rákfenéire is folyton rámutató sztorik, remek karakterek, fantasztikus dialógusok, és egy feledhetetlen finálé: a hétrészes, korábbi történeteket összefogó Forever az egyik legnagyobb erejű amerikai képregény, amit valaha írtak.

Transmetropolitan (Vertigo, 1997-2002)
Írta: Warren Ellis (Excalibur, Fell, Hellblazer, Astonishing X-Men)
Rajzolta: Darick Robertson (The Boys, Punisher: Born)

Warren Ellis minden idők egyik (?) legkarizmatikusabb seggfejét adta a világnak: a gonzo újságírás cinikus mestere, Spider Jerusalem, sajátos magánháborút folytat a bizarr jövőben egy korrupt elnökjelölt ellen. Maróan gúnyos és gonosz, politikailag totálisan inkorrekt, erőszakkal, káromkodással és szexszel teli társadalmi szatíra, aminek egy all-time listán is ott lenne a helye.

Évtizedes Top10 – mini/graphic novel/one-shot

Authority (Wildstorm, 1999-2000)
Írta: Warren Ellis (Excalibur, Fell, Hellblazer, Astonishing X-Men)
Rajzolta: Bryan Hitch (Fantastic Four, The Ultimates)

A gonoszoknak nincs kegyelem! Warren Ellis hardcore szuperhősei nem nyafognak, nem moralizálnak, nem aggályoskodnak, hanem egyszerűen csak kőkeményen odabasznak mindenkinek, aki rossz szemmel néz Angliára. Emellett a banzáj mellett a DC és a Marvel összes gigaeseménye együtt is eltörpül: Ellis és Bryan Hitch ezzel a 12 résszel teremtette meg a szélesvásznú képregény fogalmát.

Blankets (Top Shelf, 2003)
Írta és rajzolta: Craig Thompson (Goodbye Chunky Rice)

Egyszerűen és röviden: minden idők egyik legszebb, leghitelesebb története (nem csak képregényes vonatkozásban) a felnőtté válásról és az első szerelemről – ráadásul vizuálisan is lehengerlő.

Criminal: Lawless (Icon, 2007)
Írta: Ed Brubaker (Daredevil, Uncanny X-Men, Sleeper)
Rajzolta: Sean Phillips (Hellblazer, Sleeper)

Az örök nyertes páros, Brubaker és Phillips talán eddig legzseniálisabb munkája. A második Criminal-mini a bosszút használja kiindulási alapnak, de a stilizálástól mentes, földhözragadt, kíméletlenül realista bűnügyi dráma még vesz pár váratlan kanyart, mielőtt célba ér egy nem konvencionális, gyomorszájütéssel is felérő befejezéssel.

League of Extraordinary Gentlemen (Wildstorm 2002-2003)
Írta: Alan Moore (From Hell, Watchmen)
Rajzolta: Kevin O’Neill (Judge Dredd, Marhal Law)

Senki nem tud olyan briliánsan történetet mesélni történet nélkül, mint Alan Moore. A Világok harcát a LoEG univerzumába katapultáló minisorozat hősei hat részen keresztül mennek erre-arra, történik velük ez-az, hogy a végén a legtöbben csak nézői legyenek a tripodok legyőzésének. És mégis (vagy részben éppen ezért?), Moore képregénye igazi mestermű: a megteremtett világ lélegzetelállítóan részletes és (minden bizarr eleme ellenére) hiteles, a karakterekről pedig csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Mr. Hyde és a Láthatatlan ember „összecsapása” (haha) a 2000-es évek egyik legemlékezetesebb jelenete.

Pride of Baghdad (Vertigo, 2007)
Írta: Brian K. Vaughan (Ex Machina, Y The Last Man)
Rajzolta: Niko Henrichon (Fables, Sandman)

Az Irak egyik bombázásakor az állatkertből kiszabadult oroszlánfalka valós alapokon nyugvó története – természetesen maguknak az oroszlánoknak a szemszögéből. Brian K. Vaughan gyönyörűen szívszorító képregénye a háborúnak azt az oldalát vizsgálja, amiről csak kivételesen ritkán esik szó (pl. a The Thin Red Line-ban): a szenvedő természetét. Niko Henrichon szemkápráztató rajzai az oroszlánok sorsával együtt égnek bele az olvasó emlékezetébe. Ennek a graphic novelnek olyan művek mellett van a helye a polcon, mint a Blankets és a Watchmen.

Fables: 1001 Nights of Snowfall (Vertigo, 2006)
Írta: Bill Willingham
Rajzolta: Todd Klein, James Jean, Jill Thompson és sokan mások

Szemet gyönyörködtetően megfestett, keretes szerkezetű antológia, melyben Snow White meséli el a Fables-univerzum több szereplőjének az IGAZI történetét a szultán szórakoztatására (és egyben ötletet adva Sehrezádénak a túlélésre): fellebben a fátyol a Békaherceg tragikus történetéről, kiderül hogyan esett Hófehérke a hét törpe fogságába és hogyan állt bosszút, pontosan ki is minden idők leghatalmasabb boszorkánya és honnan származnak a Nagy Ordas Farkas félelmetes képességei. A fő sorozat ismerete nélkül is garantált szórakozás.

The Escapists (Dark Horse, 2006)
Írta: Brian K. Vaughan (Y: The Last Man, Pride of Baghdad, Ex Machina)
Rajzolta: Steve Rolston (Queen and Country, One Bad Day), Jason Shawn Alexander (Gotham Central)

Michael Chabon Pulitzer-díjas regényéből inspirálódott zseniális képregény, melyhez illusztris szereplőgárda verődött össze, hogy elmesélje Maxwell Roth nagy kalandját, mikor szülei halála után teljes örökségét arra fordítja, hogy megvásárolja az Escapist nevű 50-es években virágkorát élő fiktív igazságosztó jogait és barátaival összefogva olyan képregényt alkosson, ami visszaállítja a karakter régi dicsőségét. Hatalmas szívű történet a barátságról, a szerelemről, az álmokról és a nehéz döntésekről.

Smax (Wildstorm, 2005)
Írta: Alan Moore (Watchmen, V for Vendetta, The League of Extraordinary Gentlemen)
Rajzolta: Zander Cannon (The Chainsaw Vigilante)

Alan Moore Top Ten sorozatának spin-off-ja, melyben Neopolis 10-es rendőrőrsének óriástermetű, kék bőrű rendőrtisztje hazalátogat saját dimenziójába, a leginkább a Fables és a Korongvilág univerzum kevercseként jellemezhető fantasy valóságba, hogy lerójon egy régi tartozást. Moore ezúttal a szuperhős-zsáner helyett a fantasy-t rázza fel egy sötét és kifacsart tündérmesében.

BPRD: The Black Flame (Dark Horse, 2006)
Írta: Mike Mignola (Hellboy, The Amazing Screw-On Head) és John Arcudi (The Mask)
Rajzolta: Guy Davis (Nevermen, The Zombies That Ate the World)

A Mignola által a Plague of Frogs és a The Dead történetekben előkészített epikus cselekmény itt éri el a csúcspontját és Davis szálkás, egyedi stílusa tökéletesen támogatja a lovecraft-i rémálom beteljesülését: itt bizony a klasszikus náci főgonosznak sikerül megidéznie a B-filmek szörnymonstrumát, ami szélesvásznon gázol térdig a kiszemelt nagyvárosban, mire a Hivatal ügynökeinek sikerül megállítani. A BPRD-sorozat legjobb darabja.

The Ultimates 2 (Marvel Comics, 2002)
Írta: Mark Millar (The Authority, Wanted, Kick-Ass)
Rajzolta: Bryan Hitch (The Authority, Stormwatch)

Az egyetlen ok arra, hogy volt értelme elindítani az Ultimate-univerzumot ez a popkulturális utalásokkal telitűzdelt, modernizált és kormány pénzelte szupercsapatsorozat, melyben végre tényleg komoly következményekkel járt egy Manhattan közepén véghezvitt rombolás és nem érezte úgy az olvasó, hogy papírmasé díszletek között, politikailag korrekt mondanivalót erőltetnek le a torkán. Amit Thor és Sólyomszem karakterével művelt Millar, az csakis követendő példa lehet a műfajban.

2009 legjobb filmjei

TOP10 - Olorin:

Pocsék egy év volt. Tavaly ilyenkor csak meglehetős nehézséggel tudtam volna leszűkíteni 10-re a legjobbak listáját, most viszont alaposan megizzadtam, mire összekapartam ezt a mennyiséget. Még úgy is, hogy kicsit csaltam, és 2009-esnek vettem azt is, aminek a világpremierje volt idén, és azt is, aminek csak a hazai. A 10 közül talán (talán!) négy szerepel „teljes joggal” a listán (sorrend nincs).

AZ ÁRVA (Orphan)
Megszámlálni is nehéz, hogy hányadik „gonosz gyerek” film ez, de vagy én vagyok a kelleténél elfogultabb a témában (legutóbb a 2008-as The Children is pokoli jól elszórakoztatott), vagy még mindig tényleg van benne spiritusz. Szépen felépített cselekmény, feszültségteljes horrorszcénák és korrekt csavar a végére. Esther meg ijesztő kis ribanc, na.

BECSTELEN BRIGANTYK (Inglourious Basterds)
Ez az egyik film, amit minden lelkiismeret-furdalás nélkül írhattam fel a listára (aztán meglátjuk, ez a mondat túléli-e a főszerkesztői cenzúrát). Benne van minden, amiért szeretjük Tarantinót (minek soroljam?), az elevenen lángoló nácikra a mozivászonról lezúduló hisztérikus kacaj pedig az év egyik legfaszább pillanata. Égj, náci, égj!

A BOMBASZAKÉRTŐ (The Hurt Locker)
Szintén: ha valami megérdemelten van a listán, akkor az ez. A világ legtökösebb női direktora a háborúról mesél, de nem a megszokott módon. Nem lobog peckesen az amerikai zászló, nem zengi magasztos zene a hős katonák dicsőségét, viszont két lassított robbanás közt elmerülhetünk egy bombaszakértő ijesztően üres lelkében: a háború addiktív.

DISTRICT 9
Neill Blomkamp előtt még nagy karrier áll: aki legelső filmjében zökkenőmentesen, sőt, élvezetesen képes átmenni áldokumentumból személyes drámába, abból pedig falszaggató akcióba, arra érdemes odafigyelni. A tökéletes technikai megvalósítás és az afrikai allegória már szinte csak ráadás. Nem hibátlan ugyan, de még így is kiütette az Avatart (11. helyezett).

ENGEDJ BE (Låt den rätte komma in)
Kétségkívül az elmúlt évek egyik legeredetibb horrorja, még ha nem is 100%-ig horror. Csodálatos, késsel vágható skandináv atmoszféra, remek színészek, fantasztikus érzékenységgel ábrázolt kapcsolatrendszerek, az agyba beégő befejezés. Tomas Alfredson elvileg vámpírtörténetet készített, de filmje emberibb, mint a legtöbb, realitás talaján mozgó dráma.

HAJRÁ, BOLDOGSÁG!(Happy-Go-Lucky)
2009 Amélie-ét Poppynak hívják: határtalan, sőt, feltétel nélküli, már-már krónikus jókedv és optimizmus, ami ráragad a nézőre is, és úgy jön ki a moziból, hogy még másnap is bájgúnár vigyor ül a képén, amikor a főnöke vörös fejjel ordít vele, amiért nem végzi a munkáját. Sok ilyen kéne. A világ egyik legédesebb filmje.

KUTYAHÁZ (Doghouse)
Mi lesz abból, ha őstahó, hímsoviniszta disznók szex eszközre (értsd: punci) éhes csoportja kiköt egy kb. fél utcából álló, röhejesen kicsi faluban, amiben minden nő baromi éhes zombivá vált, és már az összes helyi férfit lemészárolta? Az év legmulatságosabb és legbűnösebb szórakozása, az.

A LÁTOGATÓ (The Visitor)
Csendes, kedves, szomorú és főleg, mélyen realisztikus dráma hétköznapi emberekről, akiket a bolond világ hoz össze, majd választ szét, annak ellenére, hogy végre megtanulják elfogadni és szeretni egymást. Thomas McCarthy sallangok és sztereotípiák nélkül beszél fehérekről, afrikaiakról és arabokról, nameg a zenéről, ami összeköti őket. Egyszerűen szép.

MÁSNAPOSOK (The Hangover)
Most mondjam, hogy Zach Galifianakis és Carloska kettőse önmagában zsebre vágta az év összes vígjátékát? És mennyire hiányzott már ebben a műfajban egy intelligens forgatókönyv, ami nem csak a következő poénig gondolkodik előre… Nagyon szépen felépített, következetes, ötletes, pompás színészgárdával megtámogatott komédia. A legjobb Apatow-film, amihez semmi köze nem volt Apatow-nak.

TRANSZ-SZIBÉRIA (Transsiberian)
Mindenki A gépésztől volt hasra esve, pedig Brad Anderson tud jobbat is. A Transz-Szibéria az év legelegánsabb thrillere: nem hivalkodó, nem trendi, és nem akar világot váltani se – viszont visszafogottan, lassan és biztosan bontakozik ki, ügyesek a karakterei és a köztük felmerülő bizalmi kérdések, és szépen csúcsosodik ki egy feszült fináléban.

+THE CAT PIANO
És egy rövidfilm ráadásnak: stílusos, eredeti, gyönyörű, ötletes, hátborzongató és eszméletlenül hangulatos horror-fantasy noir. A fenti mezőny nagy részét erőlködés nélkül kenterbe veri.
 

TOP10 - Parraghramma.:

Idén láttam két jó anyás filmet (Madeo, Vinyan), meg két jó rossznőset (Thirst, Anticrist), egy jó Kaufman debütálást (Synecdoche, New York), és van egy olyan megérzésem, hogy ha lett volna időm rájuk, minden bizonnyal az Up!, a Tokyo Sonata, a Possessed, az Un Prophète és az Inglourious Basterds is teljes joggal pöffeszkedne itt. Ez a féllegitim lakonizmus, ez van mostan, posztba fundált, kommentgeneráló cirkumdáció helyett. Szerintetek nektek erről mi a véleményetek?
  

TOP10 - ringsider:

Na jó, egész évben nem láttam összesen 100 filmet, úgyhogy ha idén Geek-hez méltatlan magatartás miatt picsánrugásba részesítenétek, akkor se szólhatnék egy kurva szót se! Úgyhogy fogom magam, és egy igen rövid toplistával elkullogok, hogy aztán szentül megfogadjam, hogy majd 2010-ben...

A PANKRÁTOR (The Wrestler, USA, Daren Aronofsky)
A BOMBASZAKÉRTŐ (The Hurt Locker, USA, Kathryn Bigelow)
MOON (UK, Duncan Jones)
MOTHER (Madeo, Dél-Korea, Bong Joon-ho)
VENGEANCE (Hongkong, Johnnie To) 

„Szemben a fősodorral" különdíj:
TÖRVÉNYTISZTELŐ POLGÁR (Law Abiding Citizen, USA, F. Gary Gray)

„Budapesten is lehet filmet forgatni" különdíj:
POLIGAMY (magyar, Orosz Dénes)
 

TOP10 - wurlitzer:

Átnyálaztam magam a mozipremierek listáján, kijegyzeteltem belőle az emlékezetes filmélményeket, valamint pótoltam a kínos hiányosságokat. Mikor ezzel mind megvoltam, rá kellett jönnöm, hogy nehezebb lesz toplistát készíteni, mint hittem. Gyenge évjáratnak bizonyult a tavalyi. Ha az előző évek termésével kellene versenyezniük 2009 filmjeinek - egy vagy esetleg kettő kivételével - esélyük sem lenne az élmezőnybe kerülni. Keserű szájíz nincsen: nem készülhet minden évben egy Nem vénnek való vidék, valamint egy Durr, durr és csók szintű meglepetéssel azért tudott szolgálni a múlt év is. A kvalifikációról annyit, hogy az '09-es világpremierek közül válogattam, így néhány, hazánkban tetemes késéssel bemutatott filmet nem vettem figyelembe. Emiatt esett ki a rostán a Gomorra, a Baader-Meinhof Komplex, vagy a Gettómilliomos. Ha készítettem volna 2008-as listát, ezek az alkotások valószínűleg szerepeltek volna rajta. A Varga Katalin, a Fantastic Mr. Fox és esetleg a Road, előzetes várakozásaim alapján még átrendezhetik a sorrendet, de az említett filmek megtekintésére sajnos csak jövőre lesz lehetőségem.

10. KÖZELLENSÉGEK (Public Enemies)

Sosem szívleltem Michael Mann ún. profizmusát, mivel az számomra személytelennek hatott. Hogy a Közellenségek mégis megcsípte a lista legvégét, az azért lehet, mert Mann olyan témát választott, amely passzolt rideg stílusához. Nem a valódi Dillingert próbálta bemutatni, hanem a legendát. Kedvencem az a jelenet, amikor Dillinger bent ül a filmszínházban és érzelmileg azonosul a kétdimenziós mozihőssel. Ezek után érthető, miért olyan kimódolt a románca Billie Frechette-tel és miért olyan papírízűek a párbeszédek. Az akciójelenetek - Mann erőssége - az év legjobbjai közé tartoznak. Látványos és üres film, de van oka üresnek lenni. Fedora kalap és Thompson géppisztoly, ez itt a lényeg, a külsőségek.

9. AHOL A VADAK VÁRNAK (Where the Wild Things Are)

Hogy ki ennek a filmnek a célközönsége, az talány számomra. Gyerekeknek túl lehangoló és depresszív, felnőtteket pedig nem hiszem, hogy túlzottan érdekelné egy gyerek és hat, többségében súlyos neurotikus tüneteket produkáló szőrmók játszadozása. Gyermeklelkű felnőttek? Talán, de még ez is túlontúl tág kategória, hiszen hiába menekül a gyerek képzelőereje segítségével a szőrmókok társaságába, a játék csak ideig-óráig felhőtlen, a széthúzás, az irigység, a fájdalom ott is megjelenik, csakúgy, mint a valóságban. Kegyetlen film: azt sulykolja belénk, hogy békéljünk meg aktuális helyzetünkkel. Gyermeklelkű felnőtteknek, akik szeretik nyomasztó mesékkel ostorozni magukat. És úgy látszik én is ebbe a kategóriába tartozom, mivel 2009 legjobbjai közé válogattam Spike Jonze játékfilmjét.

8. HARRY BROWN

Harry Brown London egyik lepattantabb környékén lakik. Az ott uralkodó állapotok megismeréséhez ajánlom tanulmányozni az Arctic Monkeys View in the Afternoon című számához, valamint a Justice, Stress című számához készült klipeket. Harry Brownnak az őt ért tragédiák és megaláztatások következtében eldurran az agya, felrúgja a társadalmi szerződést és saját kezébe veszi az igazságszolgáltatás gyakorlását. Harry Brown a Bosszúvágy-sorozat mintájára készült vigilante film, vagy másként fogalmazva: kortárs környezetbe emelt western. A fő indok, amiért bekerült az év végi összesítésébe, az a főszereplőt alakító színészlegenda: Michael Caine. Aki emlékszik arra a legendás jelenetre az Öld meg Carterből, amikor egy szál puskában teremt rendet a téglaház előtt, az tudja miről beszélek. Ahogy Clint Eastwoodnak a Gran Torino, úgy Michael Caine-nek a Harry Brown adta meg a lehetőséget a jutalomjátékra. Caine még egyszer megmutathatja, hogy ő a munkásosztály hőse, aki szétcsap a lakótelepet terrorizáló suhancok között.

7. POKOLBA TASZÍTVA (Drag Me to Hell)

Oldskool horror magyar felmenőkkel rendelkező boszorkánnyal, sok gusztustalansággal, és egy tündéri, de a nehéz pillanatokban határozott főhősnővel. Sam Raimi tökéletesen ráérzett arra, hogy hiánycikk manapság a hagyományos horror, amiben tobzódnak az undorító túlvilági lények, átkok repkednek és minden út a temetőbe vezet. Mindezt azért még nyakon öntötte egy jó adag fekete humorral, hogy eleget tegyen a posztmodern éra kívánalmainak. Ha úgy alakul, hogy gyors szórakozásra van szükségem, az ezévi filmtermésből biztos hogy a Pokolba taszítvát helyezem a lejátszóba.

6. DISTRICT 9

Sok szépet irtak már a District 9-ról: okos társadalomkritika, kevés pénzből meggyőző látványvilág, az áldokumentumfilm és az akciófilm eszköztárának kreatív vegyítése. Nekem a kedvenc ötletem a filmből mégis az, hogy az idegen űrhajó végre nem a Keleti vagy a Nyugati Part nagyvárosai felett áll meg, hanem Johannesburg egén parkol le. Ez a - számomra legalábbis - egzotikus helyszín frissességet kölcsönöz a filmnek. A Halálos fegyver 2-nek is jót tett, hogy a gonoszok Dél Afrikai-i "árják" voltak. Az angol Dél Afrika-i dialektusa egyébként is a gyengém: volt szerencsém egyszer egy fokvárosi lánnyal biliárdozni, és ahhoz, hogy beleszeressek, annyi kellett, hogy megszólaljon. Ha lesz második rész, remélem tizenkilencre lapot kérnek az alkotók és bolygónk olyan eldugott szegletébe küldik az idegen űrhajót, mint amilyen Budapest.

5. THE BAD LIEUTENANT: PORT OF CALL – NEW ORLEANS

Werner Herzoghoz hasonlóan, én sem láttam az eredetit, így nem tudtam rákészülni arra a sokkra, amit a német rendező verziójának a megtekintése okozott. Terence McDonagh rendőrtiszt a nap huszonnégy óráját illegálisan elkobzott drogok okozta delíriumban tölti, hátfájását enyhítendő. Tetteivel új dimenzióba emeli a hivatali visszaélés fogalmát. Felerészben kínos, felerészben zseniális jelenetek váltogatják egymást, hüledeztem, feszengtem, nevettem, és egyszerűen nem tudtam értelmezni a látottakat. Herzog tényleg ezeket a zavarodott reakciókat akarta kiváltani a nézőből? Maradjunk annyiban, hogy a Bad Lieutenant egy dadaista zsarufilm, amiben indokolatlan gyakorisággal tünedeznek fel különféle halak és leguánok, valamint az év vígjátéka, még akkor is, ha nem vagyok biztos benne, hogy vígjátéknak készült.

4. A PRÓFÉTA (Un prophète)

Lassan, ráérősen építkező karriertörténet egy arab fiúról, aki 17 éves korában rács mögé kerül. A helyzet pikantériája, hogy az egyébként tehetséges srác a börtönben találja meg a számítását és több év szívós munkájával küzdi fel magát a hierarchikus létrán. Hideg színekkel operáló, a börtönéletet a maga meztelen valóságában bemutató és mégis mélyen humánus alkotás a Próféta. Távolságtartó szeretettel követi hősét és nem ítéli el tetteiért. Ilyen filmet rendezett volna Martin Scorsese, ha a New York-i Little Italy helyett a Marseille-i arabnegyedben nőtt volna fel. Úgy kellenek manapság az ilyen nagyívű narratívával rendelkező drámák, mint egy falat kenyér. És ki tudja, lehet hogy tényleg van valami profétikus a filmben Franciaország jövőjét illetően.

3. SIN NOMBRE

Egyszerű életfilozófiával rendelkezem, ha nincs pénzem, filmeket nézek, ha van pénzem, utazom. A Sin Nombréra azért figyeltem fel, mert olyan – nálam sokkal bátrabb – emberekről szól, akik úgy utaznak, hogy közben nincs pénzük. Az apa sok-sok év után hazatér, hogy magával vigye két gyermekét az Egyesült Államokba. Az utazás Hondurasból indul, Mexikót egy tehervonat tetején szelik át, ahol összetűzésbe kerülnek egy helyi bűnbanda vezetőjével. A road movie és a thriller tökéletes ötvözete a Sin Nombre, amelyben legalább három filmre való ötlet van elrejtve. Felsejlik a mexikói bandák kegyetlen belső világa (Isten városa), a bevándorlók küzdelme egy jobb életért (Melquiades Estrada három temetése), és a buja, élénk színekben pompázó mexikói táj (A vulkán alatt). A figyelem azonban sosem távolodik el túlzottan a menekülni kényszerülő, kiugrott bandatagról és a menet közben hozzácsapódó tinédzserlányról. Kettejük nehezen kibontakozó, bizonytalan színezetű kapcsolatának az ábrázolása a legmegejtőbb pillanatok közé tartozott, amit ebben az évben filmen láttam. Elsőfilmestől (Cary Fukunaga) szokatlanul magabiztos és koncentrált alkotás a Sin Nombre. Az év meglepetése számomra.

2. BECSTELEN BRIGANTYK (Inglourious Basterds)

Emlékszem, miután kijöttem a moziból, és utána még sokáig, kizárólag szuperlatívuszokban tudtam beszélni Tarantino legújabb filmjéről. Mostanra azért felocsúdtam az eufóriából. Éppen annyira, hogy a Becstelen Brigantyk visszaszoruljon a második helyre. A széteső epizódikus szerkezet miatt inkább öt egymáshoz lazán kapcsolodó rövidfilmként működik számomra a Brigantyk, amelyből az első (Once upon a time... in the Nazi-Occupied France) és a negyedik (Operation Kino) viszonylatában tudok egyetérteni Aldo Raine/Quentin Tarantino filmvégi, alkotását mesterműnek kikiáltó megjegyzésével. Az előbb említett két fejezetet akár külön-külön is megnézném moziban. Szurkolni fogok, hogy megkapja az Oscart Christoph Waltz, neki majdnem sikerült egyben tartania ezt a csodálatos film-szörnyeteget.

1. A BOMBASZAKÉRTŐ (The Hurt Locker)

A vietnami háború egyetlen pozitív hozadéka, hogy az amerikai filmgyártás egy teljes évtizedére rányomta a bélyegét, számos mesterművet eredményezve. Az iraki háború esetében ezidáig nem beszélhettünk ilyen hatásról. Ez a sajnálatos tendencia változott meg a Bombaszakértő feltűnésével. Ismét egy film, amely hitelesen és szenvtelenül vall a háborúban rejlő nagy ellentmondásról, arról, hogyha ez az egész maga a borzalom, akkor hogyan lehet egyúttal vonzó is. Nyers erő, következetesen végigvitt koncepció és egységes látásmód jellemzi a Bombaszakértőt. Egy pillanatra sem enged a szorításából, a töltényhüvely lassított koppanásán kívül egy másodpercnyi felesleg nincs benne. Adja az ég, hogy ez a filmélmény megmaradjon egy rémisztően valósághű rémálomnak és ne kelljen a való életben megtapasztalnom. Bár most, hogy eszembe jutott a adrenalinbombaként funkcionáló utolsó jelenet, már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ezt akarom.
 

TOP 10 - Beyonder

Ahogy tavaly(előtt), most is azokból a filmekből válogattam, amelyeket idén (vagyis: tavaly) láttam először (moziban vagy fesztiválon), függetlenül attól, hogy 2009-ben vagy 2008-ban készültek. Ezúttal viszont csak és kizárólag a műfaji filmek játszanak.

10. – The Beast Stalker
Nem merném állítani, hogy Dante Lam thrillere hibátlan, de utólag visszagondolva, ebben az évben egyetlen másik film fináléja alatt sem izzadt ennyire a tenyerem. Feszes és kellően csavaros sztori, a hongkongi zsarufilmek legszebb hagyományait követő akciójelenetek, és egy nagyon ügyesen kidolgozott főgonosz-karakter – ennél több nem is kell.

9. - Egy kis gubanc
Az év legjobb politikai szatírája, naná, hogy Angliából. Minden további kommentár helyett tessék rákattintani erre a rövid részletre, amelyben Malcolm Tucker kommunikációs guru tart eligazítást, sajátos stílusában. (Sajnos ez a film angolon kívül más nyelven értékel- és érthetetlen.)

8. Az informátor!
Adott egy (igaz) történet, amelyből a rendezők 99%-a drámát csinálna. Steven Soderbergh vígjátékot rendez. Pontosabban szatírát, ahol egészen az utolsó harmadik nem is tudjuk, min kellene nevetnünk Matt Damon bajszán kívül. Teljesen helytálló a plakátra írt HIHETETLEN! felirat, csak nem arra vonatkozik, amire gondolunk.

7. The Brothers Bloom - Szélhámos fivérek
Rian Johnson alaposan meglephette azokat, akik a Brick középiskolás neo-noir-ja után hasonló hangvételű folytatást vártak. A Brothers Bloom olyan, mintha Wes Anderson szélhámosfilmet forgatott volna Coenék és Charlie Kaufman közös forgatókönyvéből. Na annyira azért nem jó, de ügyesen eljátszik a műfajjal és a nézővel.

6. Watchmen: Az őrzők
Egy adaptálhatatlan képregény-klasszikust úgy adaptálni, hogy legalább a történet, a karakterek, és a látvány stimmel, még akkor is dicséretes, ha az eredeti szellemiségét nem sikerült érzékeltetni. (És akkor a 215 perces Ultimate Cut-ot még nem is láttam.)

5. Az üldöző
Aki ismeri a koreai filmes iskolát, az nem lepődik meg azon, ha egy sorozatgyilkosos thriller alatt dől a nézőtér a röhögéstől. Az egyik pillanatban. A másikban pedig a karfát markolja, a végén meg ledöbbenve áll fel a székből: „hogy merték ezt megcsinálni?” Így.

4. District 9
Az évtized talán legjobb akció sci-fi-je, pedig papíron nagyon zavaros: áldokunak indul, majd miután ezt a rendező megunja, átmegy lövöldözős konzoljátékba. És mégis működik, jobban, mint a trillió dollárból készített, szintén az elnyomás, a kolonizáció és az asszimiláció témáját taglaló Avatar.

3. A proféta
Hibátlanul megcsinált, hiteles(nek tűnő) börtönfilm, arról, hogy lesz egy senkiből valaki. Helyén van benne minden jelenet, mondat és gesztus. Nincs benne semmilyen meglepetés, hiányoznak a technikai vagy történetvezetési flik-flakok – pontosan az, aminek látszik.

2. Becstelen Brigantyk
Messze nem ez Tarantino mestermunkája, de majdnem olyan jó, mint a Kill Bill.

1. Crank 2 - Magasfeszültség
Mélységesen szégyellem (tényleg!) de 2009-ben én ezen a filmen szórakoztam a legjobban. És bármennyire szeretném, nem tudom szavakba önteni az élményt.

Az évtized legjobb filmjei

TOP10 - Olorin:

 
A FAUN LABIRINTUSA (El laberinto del fauno, 2006)
Fantasy, mese, háborús film, horror és dráma. A szívednek, a lelkednek, a benned lévő gyereknek, a szörnyek és a gore iránti perverz igényednek, és a felnőttnek, aki már kiábrándult a tündérmesékből. Ha egy filmet kéne megjelölnöm a tízből, akkor ez lenne az.

A GYŰRŰK URA (Lord of the Rings)
A MOZIÉLMÉNY. Oldalakat tudnék róla írni, pár sort nem.

FEGYVERTÁRSAK (Open Range, 2003)
Ha minden idők egyik legjobb tűzharcjelenete nem volna elég, van itt még egy zseniális Robert Duvall, egy életforma aprólékos, és meglepően érdekes bemutatása, egy szép, nem csöpögős szerelmi szál, egy csodálatos zene (R.I.P. Michael Kamen), és mindez elég is, hogy kiüsse a listáról a Propositiont, a 2000-es évek egyetlen másik zseniális westernjét.

A HIHETETLEN CSALÁD (The Incredibles, 2004)
A sötét lovag ide, Superman oda, ez a legjobb szuperhősfilm. Brad Bird (minden idők legjobb animációs alkotása, a The Iron Giant rendezője) Incrediblesében annyi ötlet van, amennyi 20 másik filmre is elég lett volna, és ráadásul nem csak baromi vicces, de olyan akciójelenetekkel van tele, amiktől James Cameron is elsápad.

KORCS SZERELMEK (Amores Perros, 2000)
Az élet íve Alejandro González-Inárritu (és minden idők egyik) legjobb drámájában: remény, boldogság, hanyatlás, mélypont, majd ismét remény Mexikó poros, vad betondzsungelében. Gyönyörű, kompromisszummentes, kőkemény, szívhez és elméhez is szóló emberi történet.

MILLENIUM ACTRESS (2001)
Egy nő egész életen keresztül tartó, intellektuálisan és vizuálisan is magával ragadó hajszája álmokon, képzeleten, filmszerepeken, jövőn, múlton, korszakokon és kontinenseken át, a szerelemért – vagy csupán egy lánykori eszményképért? A konklúzió: "After all, it's the chasing after him, I really like."

NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK (No Country for Old Men, 2007)
Tökéletes példája annak, hogyan lehet egy agyonnyűtt történetet eredetinek eladni: arra kell koncentrálni, ami mögötte van, és nem szabad hagyni, hogy a konvencionális cselekményvezetés szabályai útját állják a koncepciónak. Coenék ezt tudják.

OLDBOY (2003)
Park Chan-wook eddigi életművének felét a bosszú általában pofonegyszerűen használt témájának körüljárására tette fel. A Sympathy for Mr. Vengeance-ben már-már abszurd láncreakció vált a megtorlások sorozatából, az Oldboyban pedig már az sem világos, hogy ki áll bosszút kin. XXI. századi tragédia.

SEBEZHETETLEN (Unbreakable, 2000)
Egy remekmű abból az időből, amikor Shyamalan neve mellé még nem került automatikusan egy jó hosszú és ízes káromkodás is. Tökéletes a vívódó egyén drámája, a „szuperhős” realisztikus születése, Willis és Jackson kapcsolata, de még a házastársi és apa-fiú viszony is – jéghideg film fantasztikus hangulattal.

A UNITED 93-AS (United 93, 2006)
Greengrassnak nem voltak jó filmjei a 2000-es években, csak zseniálisak. A már a Véres vasárnapban is demonstrált dokumentarista stílusát itt fejlesztette tökélyre – amit az utolsó fél órában művel, az maga a mozimágia. A nézőnek gombóc van a torkában, görcs a gyomrában, szakadás az idegszálaiban, a szék karfája meg letörik, a kezében marad, és már csak otthon veszi észre, hogy még mindig szorongatja. Rendezés mesterfokon.
 

TOP10 - Parraghramma.:

10. SOUTH PARK - A SOROZAT
Csak.

9. A BARLANG (The Descent, 2005)
Higgyen akárki akármit, ez a kandidátus nem egy sunyin kiagyalt imázsépítési misszió részét képezi, pusztán annak mementója, hogy a dekád filmjei közül ezen fostam a legjobban.

8. MEMENTO (2000)
Nolan dekonstruktívan rekonstruktív (vagy fordítva?) noirja az emlékezet elidegenedéséről nem kevesebb, mint a posztmodern ars poeticája.

7. 2046 (2004)
A Chungking Express rendezőjének nálam akárhol bérelt helye van, még akkor is, ha tudja a fasz, például a 2046 miről szól… de ez nem is baj, szerelmes filmeknél általában így van.
 
6. VÉRZŐ OLAJ (There Will be Blood, 2007)
Egy nemzet születése: Amerika hőskora.

5. KELL EGY DOBOS! (Ex Drummer, 2007)
Lista nem lehet teljes bandafilm vagy valami zenés izé nélkül, de mivel Jack Black alpári és megbotránkoztató humorától mindég elkap az undor, kénytelen kelletlen erre a szolidan modoros darabra esett a választásom.

4. DONNIE DARKO (2001)
Lehet, hogy blöff, de – ha a Dr. Horrible Sing Along Blog nem ér - filmet ennyiszer nem láttam.

3. NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK (No Country for Old Men, 2007)
Defetista mestermű, amiben a gonoszt nehezebb legyőzni, mint Michael Dudikoffot az Amerikai nindzsa 3-ban.

2. A FAUN LABIRINTUSA (El Laberinto del Fauno, 2006)
A Guillermo del Toro oeuvre csúcsa eszmei-formai egységével messze kimagaslik a rendező többi munkája közül: a társított műfajok rezonanciája, a banális és a misztikus tükörjátékok egyidejű felvállalása szemet nem hagy szárazon... és én ezt most be is vallom.

1. A BOSSZÚ URA (Sympathy for Mr. Vengeance, 2002)
A folyóparton puha kövek, az út mentén didergő fogak kocognak; friss húsra várnak, a sorban állók elszántan tolongnak. 

TOP10 - Ramiz:
 
Filmek:
 
101 REYKAVÍK (2000)
A legjobb felnőtté válós film, amit valaha láttam, ráadásul a zenéje és a szinkronja is remek. Haveri körben akkora kult, hogy listán a helye!

ÁDÁM ALMÁI (Adams aebler 2005)
Fekete humor, groteszk, sosem tudod, mi történik a következő másodpercben - ez én mind nagyon értékelem. És ennyire elkapott, kattant karaktereket is ritkán lát az ember.

ARRIVEDERCI AMORE, CIAO (2006)
Az egyik legszomorúbb, legkiábrándultabb gyász-szimfónia az emberi értékek pusztulásáról. Soha, soha nem felejted el.

DR HORRIBLE'S SING-ALONG BLOG (2008)
Joss Whedon visszavágott a Firefly-ért és egyben hatalmasat beintett a vérszívó hollywoodi pénzgépnek: a Sing-Along Blog szokatlan műfajkeverése és az ingyenes megnézhetővé tétele is merész húzás volt. A dvd-bevételek és a masszív rajongói bázis viszont megint őt igazolta. Vigyázz, tényleg velük fogod énekelni!

KELL EGY DOBOS! (Ex-Drummer, 2007)
Kevés ehhez foghatóan nyomorult és kiszámíthatatlan filmet látni, mely két kézzel szórja az ötleteket és mégsem fogy ki belőlük. Igazi rejtett, imádnivaló, gyomorforgató gyöngyszem!

INTERSTATE 60: STORIES OF THE ROAD (2002)
Semmi különös, csak egy kedves, profánul és feltűnés nélkül bölcs road movie - csak éppen a legmegfelelőbb élethelyzetben kapott el a film. De ha egyszer annyira rezonálok rá, hogy háromszor láttam ez évben, akkor a toplistámon a helye...

MELQUADES ESTRADA HÁROM TEMETÉSE (Three Burials Of Melquiades Estrada, 2005)
Ilyen, amikor egy műfaj tovább élni és megújulni képes! A Jesse James...-en hülyére untam magam, az Ajánlat is túl erőltetett volt a gyomromnak, ez a film viszont teljesen lebilincselt.

MONDAY (2000)
Egy nehéz nap éjszakája... és persze a másnap! Talán a kedvenc filmem Sabutól, attól a japán rendezőtől, aki utolérhetetlenül tudja keverni a (melo)drámát az abszurd humorral, és a legfurcsább helyzetekbe kerülő kisemberekről mesél rendületlenül, tengernyi empátiával és emberséggel.

NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK (No Country For Old Men, 2007)
Egyszerű a képlet: Coen fivérek imádni stílusa + bivalyerős alapanyag McCarthy-tól = korszakos remekmű.

SHAUN OF THE DEAD (2004)
Ha horrorfilmnek nézed, rácsodálkozol, hogy mennyire vicces. Ha fekete komédiának, akkor arra, hogy mennyire jó zombifilm. Akárhonnan is közelíted, tökéletes. Ráadásul a zenéje is nagyon ott van! Kultfilm lesz (illetve már az), megunni lehetetlen, akármilyen házibulit megment. 

Sorozatok:

12 OZ MOUSE
Nagyon-nagyon abszurd cucc, igazi mélyvíz. Imádod vagy utálod...

ARRESTED DEVELOPMENT
Az amerikaiaknak talán még sohasem ment ilyen jól az kínos-szomorú angol humorhoz és a tabudöntögetés! Ma, amikor a legtöbb sorozat egy szezon feléig is alig bírja, ebben három alatt alig van üresjárat...

BREAKING BAD
Iszonyatosan tökös és húzós sztori egy methamfetamin-gyártásba kezdő középkorú kémiatanárról. Befosás, hogy miket bevállal...

CARNIVALE
American gothic, délvidék, vándorcirkusz, nyomorékok, mágia... a csigalassú tempón kívül mindent nagyon bírtam benne.

DR HOUSE
Ha mára be is fullad lassan a sorozat (és a jó öreg melodráma mentsvárához fordul), azért ritka jól kitalált és összerakott cucc volt ez, Dr House-ból pedig igazi cinikus, technokrata és istentagadó-embergyűlölő 21. századi ikon lett.

FUR TV
Szezám utca "on crack": perverz plüssbábok, eszement poénok, gátlástalan sztorik, rengeteg popkult utalás... enjoy the ride!

THE OFFICE (UK)
Többszörösen rétegzett, egyszerre börleszkesen otromba és végtelenül finom humorú sorozat a légkondicionált egyenirodák poklából megalkuvásról, büszkeségről és az Emberi Butaságról. Nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok, de a legnagyobbak - Repülő Cirkusz és Watzak Szálló - mellett a helye, Ricky Gervais-nak pedig a Nevettetők Panteonjában.

THE SHIELD
Tökös és eszméletlenül alaposan megírt sorozat, mely hét(!) szezonon keresztül is pontosan, visszafogottan és önmagához hűen tudja végigvinni a történetet. Út a pokolba, melyen ha elindulsz, akkor is végig kell menned, ha nem akarsz... nézőként is.

TOM GOES TO THE MAY
Tényleg nem provokációból mondom, de sosem értettem a South Park körüli hisztériát: erőltettett, beképzelt, túlmagyarázott és monoton az egész. A Tom Goes To The Mayor-nak vannak ugyan rossz pillanatai, de a jobbak ezerszer verik a South Park-ot saját terepén: az amerikai közélet, politika és média hülyeségeinek kifigurázásában.

SUPERJAIL
Azok a mágikus 60-as, 70-es évek! Kevés dolognak volt akkora és főleg olyan hirtelen hatása a művészetre a 20. században, mint az LSD-nek és a többi pszichoaktív szernek. A Superjail, ez a rövid, tízperces rohamokból álló sorozat egyetlen, már-már emészthetetlenül őrült emlékmű azoknak az időknek, melyeket bárki nyugodtan kipróbálhat a lelki épségének kockáztatása nélkül - az addikció és a sokadszori újra-fogyasztás viszont garantált!
 

TOP10 - ringsider:

MOULIN ROUGE (Ausztrália, 2001, Baz Luhrmann)
Tudom, hogy hallgatok majd eleget miatta, de számomra Luhrmann magnum opusa a világ legszebb szerelmi története! Ez az ezer színben pompázó, varázslatos hatású posztmodern mesevilág egy felejthetetlen gesamtkunstwerk, amely nézője szemét, fülét és szívét egyaránt rabul ejti.

SHAUN OF THE DEAD (UK, 2004, Edgar Wright)
Ma már filmtörténelem, hogy a két örült brit ezzel a mozival rúgta be a filmszinházak ajtaját. Senki nem keveri ma úgy a zsánerfilmet a humorral, mint ők; belépőjük nemcsak a valaha készült egyik legjobb zombifilm, de az évtized egyik legjobb romantikus vígjátéka is egyben, egyszerre gátlástalan paródia és telitorkú diadalének! 

ELECTION 1-2 (Hongkong, 2005/2006, Johnnie To)

Azért sem az Exiled-ot írom, azt írja a Feri! Számomra Johnnie To legjobb filmje (a két rész egy szerves egész) a 2000-es évekből ez az embertelenül kegyetlen triádmozi, amely vérfagyasztóan pontos és megrázóan következetes tanulmány a hatalomról, és az arra áhitozó emberről!

BOSSZÚHADJÁRAT (Sha Po Lang, Hongkong, 2005, Wilson Yip)

A Bullets Over Summer-rel beköszönt Wilson Yip visszaforgatta az idő kerekét, és egy olyan irgalmat nem ismerő akciómozit forgatott, amelyhez foghatót a kilencvenes évek óta nem nagyon pipáltunk. Ez a kérlelhetetlen nihilizmusból, neonoir fényekből és káprázatos közelharcokból font acélsodrony húsba vág, csontot zúz, és garantáltan nehezen gyógyuló sebeket okoz.

MIAMI VICE (USA, 2006, Michael Mann)
Igen, semmi köze a sorozathoz, és igen a története ezerszer látott őstoposz. De Mann digitális kamerával forgatott mozija az évtized legkülönlegesebb zsarufilmje volt, felejthetetlen hangulattal, váratlan érzelmességgel, és szinte naivan régimódi értékrendszerrel.

CASINO ROYALE (USA/UK, 2006, Martin Campbell)
Számomra Daniel Craig az igazi Bond: nem vicceskedő kartonfigura és nem pipogya sármőr, hanem egy hús-vér gyilkológép, aki mindenidők legjobb Bond-filmjében őrült tempóval és soha nem látott energiájú akciókkal éleszti újra ezt a kifulladt franchiset, na meg egy fináléval, ami után olyan keserű marad a szád, mintha epét hánytál volna!

NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK (No Country for Old Men, USA, 2007, Joel és Ethan Coen)

Coenék dicső visszatérése: a Cormac McCarthy prózájából táplálkozó mozijuk az első kétharmadában a tökéletes hajszamozi, kegyetlen, feszült és idegtépően többesélyes, míg az utolsó 20 percre a tesók kitolatnak a zsánerfilmből, csak hogy a pofádba vághassák: „Hát hiába beszélünk Neked, édes drága, hülye gyerekem?" Mi meg csak állunk, és értetlenül bámulunk a világra, pont, mint Bell seriff a végefőcím előtt! Remekmű!

INSIDE (francia, 2007, Alexandre Bustillo és Julien Maury)
A két horrorrajongóból rendezővé avanzsált francia, Alexandre Bustillo és Julien Maury bemutatkozó mozija számomra az évtized legjobb horrorfilmje. A két feketeözvegy mindenféle béklyótól felszabadult, csodakegyetlen és überelhetetlenül véres acsarkodása dögvészként pusztított, és nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozott, amerre csak megfordult.

A SÖTÉT LOVAG (The Dark Knight, USA, 2008, Christopher Nolan)
Szerintem a The Dark Knight a valaha készült legjobb képregényfilm. Már nem eredettörténet, mint a második legjobb, a Batman: Kezdődik! volt, hanem egyetlen, több füzeten átívelő történet, amely olyan izgalmas, hogy első olvasáskor csak úgy faljuk az oldalakat, és olyan gazdag, hogy még sokadik átböngészésekor is felfedezhetünk benne újabb és újabb izgalmakat. Nolan életében először végre úgy istenigazából szabadon engedte érzelmeit, és végérvényesen a felnőttek világába vezette a képregényfilmet ezzel a grandiózusan díszletezett, mesterien fényképezett és fantasztikusan eljátszott mozicsodával.

IN BRUGES (UK, 2008, Martin McDonagh)
2008 legkellemesebb meglepetése volt ez az ünnepelt színpadi szerző, Martin McDonagh által írt és rendezett egzisztencialista bérgyilkos-mozi. A legjobb rövidfilm Oscar-díjával már kitüntetett McDonagh első játékfilmjével olyan tehetségről tesz tanúbizonyságot, mintha teljes fegyverzetben pattant volna ki Zeusz fejéből: fantasztikusan használja a várost, ragyogóan vezeti színészeit, és úgy bánik a hangulatokkal, mint kevesen rajta kívül. Mókás fecsegést követ súlyos gengszterhalál, és te tényleg nem is tudod, hogy most akkor a hasadat fogd a nevetéstől, vagy épp a szíved szakadjon meg. Felejthetetlen mozi!

TOP10 - wurlitzer:

10. A VISSZATÉRÉS (Vozvraschenie, 2003)

9. ARRIVEDERCI AMORE, CIAO (2006)

8. VÉRZŐ OLAJ (There Will Be Blood, 2007)

7. NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK (No Country For Old Men, 2007)

6. ERŐSZAKIK (In Bruges, 2008)

5. MAJDNEM HÍRES (Almost Famous, 2000)

4. JESSE JAMES MGGYILKOLÁSA, A TETTES A GYÁVA ROBERT FORD (The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford, 2007)

3. TENENBAUM, A HÁZIÁTOK (The Royal Tenenbaums, 2001)

2. AZ AJÁNLAT (The Proposition, 2005)

1. AURA (El Aura, 2005)
 

TOP10 - Beyonder

10. Ichi the Killer (2001)

9. Fallal szemben (Gegen Die Wand, 2004)

8. Az ember aki ott sem volt (The Man Who Wasn't There, 2001)

7. Donnie Darko (2001)

6. A halál jele (Memories of Murder, 2003)

5. Kill Bill (2003-2004)

4. Dogville (2003)

3. Engedj be! (Låt den rätte komma in, 2008)

2. A bosszú ura (Sympathy for Mr. Vengeance, 2002)

1. Mulholland Drive (2001)

Legjobb PC-s játékzenék TOP10

Mielőtt a kedves olvasók eldurrogtatnák az összes puskaporunkat, mindjárt közzé is tesszük játékzenés összeállításunk második darabját, melyen egy kicsit mainstreamebb, de nem kevésbé maradandó alkotások szerepelnek. Mivel Santito kolléga szíve - toplistája alapján legalábbis - inkább a konzol felé húz, én most a PC-s játékzenerajongók kedvére tennék egy majdnem kizárólag PC-s címeket tartalmazó listával. Íme.

(Holnap ramiz kolléga jön az ő abszolút szubjektív összeállításával.)

1. Outlaws (zene: Clint Bajakian)
Ennio Morricone szeme könnybe lábadna, ha hallaná az Outlaws soundtrack-jét. Bajakian zömében kalandjátékokhoz szerzett zenét, abban a korban, amikor a Scumm rendszer alá még midi zene prüntyögött. Ettől persze korai alkotásai sem kevésbé emlékezetesek, de élete fő műve - minden kétséget kizáróan - az Outlaws.

2. F.E.A.R. (zene: Nathan Grigg)
A szerző valószínűleg a hangstúdiók legmocskosabb bugyraiból halászta elő azokat a zörejeket, amelyek pofátlan módon másznak bele a játékos agyába, hogy ott fészket verve elektrosokként süssék ki annak zsigereit. A főcímzene ezzel szemben más testrészt vesz célba: húsig hatoló, szívbemarkoló intró, a játékvilág egyik legjobbja.



3. Diablo II (zene: Matt Uelmen)
A Diablo bőgőssel megtámogatott akkusztikus zenéje egyenesen az ördög műve.

4. Duke Nukem 3D (zene: Lee Jackson, Bobby Prince)
A Duke főcímdala olyan, mint az egysorosai: egyszerű és tökös. S hogy hallgatás közben a férfiember golyói is beleremegjenek, arról a Megadeth hangszerelt verziója gondoskodik.

 
5. Red Alert (zene: Frank Klepacki)
A gitárral és dobokkal megtámogatott második világháborús induló az egyik legtökösebb főcímzene, amit játék alá valaha írtak.

 
6. Clive Barker's Undying (zene: Bill Brown)
Barker érces hangjánál csak játékának főcímzenéje a félelmetesebb. A szerző kétségtelenül Christopher Young babérjaira pályázik, s zenéje alattomos módon mászik bele a dobhártyád mélyébe.

7. Heart of Darkness (zene: Bruce Broughton)
A francia fejlesztésű játék lehetett volna az első a virtuális történelemkönyvben, mely szimfónikus nagyzenekari hangszerelést kapott, ám a hosszúra nyúlt fejlesztés végül elodázta a rekord esélyét. A filmes zenéiről ismert Bruce Broughton-t ez nyilván nem nagyon izgatta, hisz fantasztikus zenét komponált a játékhoz.

8. Prince of Persia (zene: Stuart Chatwood)
A frencsájzzá duzzasztott széria zenéjéhez az ubisoft producerei egy civilben rockzenészkedő szerzőt kértek fel. Chatwood azóta hozzánőtt a sorozathoz, valamennyi rész zenéjét ő komponálta. Remekül eltalált indiai motívumai modern hangszerekkel keverednek, s zenéjének legalább akkora sikere van, mint magának a játéknak.

9. Portal (zene: Jonathan Coulton)
A Valve tér-idő megbontós, kapunyitogatós játékához egy programozóból dalszerzővé avanzsált amerikai zenész írt zseniális végefőcím dalt.

10. Stubbs the Zombie (zene: különböző előadóktól)
Van annál nagyobb móka, mint olyan nótákra zabálni fel az emberiség felét, mint az Earth Angel vagy a Lollipop? A zombijáték esetén meglepően igényes soundtrack-el van dolgunk, a számok önmagukban is simán hallgathatók, CD-re vagy mp3 lejátszóra rámásolni erősen ajánlott.

Legjobb játékzenék TOP5 - Santito listája

Hirtelen felindulásból a Geekz stáb egy része összedugta a fejét, hogy egy bevallottan teljes mértékben szubjektív összeállítást nyújtson át a nagyérdeműnek a lelkivilágukban leginkább nyomot hagyó (legtöbb kárt okozó?) játékok zenéiből. Oyanokból, amelyek képesek ipari mennyiségű adrenalint pumpálni a véredbe, hogy John Rambo mellett kússzál a vietnami parlagfűben vagy saját magadat összevizelve kucorogj a legbiztonságosabbnak tűnő sarokban, görcsbe állt kezedben a kontrollerrel. Az egyetlen közös dolog bennük az, hogy egy klingon porszívó brutalitásával rántanak a játék mélyére és ott is marasztalnak. Fogadjátok hát szeretettel az első öt kiválasztottat!

 

1. Silent Hill (zene: Akira Yamaoka)
Egyetemista éveim meghatározó játékcíme még PSOne-ra, ami feltörölte a padlót a Resident Evil szériával a túlélő horror kategóriában. A legjobb és legnehezebb rész az azóta született számos folytatás és spin-off között, ráadásul egy meglehetősen decens filmadaptációt is készítettek belőle.

2. Soul Edge/Soul Calibur (zene: Junichi Nakatsuru, Yohihito Yano, Akitaka Tohyama, Takanori Otsuka, Hideki Tobeta)
Ugyancsak trónfosztó, ezúttal a verekedős játékok között, a játéktermekből a Dreamcastra, majd PSOne-ra, utóbb az új generációs konzolokra költöző Soul Calibur olyan veteránokat utasított maga mögé a maga korában, mint a Mortal Kombat, a Tekken vagy a Killer Instinct. A magával ragadó és epikus magasságokba szárnyaló főcímzene újabb és újabb összecsapásokra sarkall, míg csak ki nem hullik a kezedből a kontroller a fáradtságtól.

 
3. Metal Gear Solid (zene: Tappi Iwase)
Ez a játék tette legendává Solid Snake-et és Hideo Kojima-t, és hát vajon lehet-e nem szeretni egy olyan videojáték szereplőt, akinek a fizikumát Jean-Claude Van Damme-ról, az arcát pedig Christophen Walken-ről mintázták?

 
4. Silent Hill 2 (zene: Akira Yamaoka)
Bár a Silent Hill második részének forgatókönyvét és játékmenetét sokan kritizálták, egy dologban azonban nem érheti szó a ház elejét: az audiovizuális élmény összessége köszönhetően a lélegzetelállítóan atmoszférikus zenének még így is a PS2 egyik kiemelkedő címévé tette.

 
5. Persona 3 (zene: Yumi Kawamura)
A japán RPG-k zászlóshajója nemzetközi vizeken mindig is a Final Fantasy széria volt, azonban nem szabad elfeledkeznünk az olyan gyöngyszemekről sem, mint a Persona 3, ami az USA-ban némi port kavart fel, tekintve, hogy a szereplői egy pisztolynak látszó tárggyal lövik fejbe magukat, mielőtt megidéznék védelmezőiket az Árnyak ellen. A klasszikus körökre osztott RPG-elemeket a dating simulatorral ötvöző játék hőseinek nappal a középiskolában, éjjel egy szörnyek által elözönlött párhuzamos dimenzióban kell helyt állniuk, fergeteges zenei betétekkel megtámogatva.

MOST WAITED 2009 - A titkos favoritok

Majdnem minden filmes magazin és blog kihirdette már, hogy mely filmek bemutatóit várja a leginkább. A címek nagyjából ugyanazok: Watchmen, Avatar, Terminator: Megváltás, X Men: Farkas, Expendables, Inglorious Bastards, Bruno, Public Enemies és így tovább. Ezek a filmek természetesen a mi virtuális várólistánkon is előkelő helyet foglalnak el, de ahelyett, hogy leírnánk ugyanazt sokadszorra, megpróbálunk inkább a kevésbé szem előtt lévő projectek közül válogatni. Lássuk hát, miből lehetnek majd 2009 meglepetés-mozijai!

Armored
Úgy látszik, Antal Nimródnak bejött a Hitchcock-ízű, nem túl eredeti, ám profin levezényelt és erős látványvilággal rendelkező Elhagyott szoba (Vacancy), most ugyanis olyan nagyágyúkat rendezhet, mint Matt Dillon, Jean Reno és Laurence Fishburne. A film egy pénzszállító autó elrablása körül forog - mi hamisítatatlan tervezgetős, rosszul végződős heist-filmet orrontunk. Nagyon drukkolunk neki, ez nemzeti ügy! Több magyart Hollywoodba!!!

Dali and I
A Gattaca rendezője vezényli ezt a Salvador Dalí életét bemutató életrajzi művet, mely várhatóan egy cseppet komolyabban ábrázolja majd a művészt, mint a Picasso kalandjai vonatkozó jelenetei. Minket mégis inkább amiatt az esély miatt érdekel a film, hogy Pacino újra összeszedi magát és fénykorát idéző színészi játékot fog nyújtani.

District 9
2009 pezsgő időszaknak ígérkezik egy régóta csak vegetáló műfaj, a sci-fi szempontjából. Közülük is a legérdekesebbnek a District 9 tűnik, mely Dél-Afrikában játszódik és marslakókról szól, akiket telepekre gyűjtenek és elkülönítenek, amíg rájönnek, hogy mit is lehetne velük csinálni. A cím utalás a District 6-ra, ami az apartheid egyik legélesebb húzása volt a '70-es években, és a színesbőrű lakosság nagyarányú kitelepítését jelentette Fokvárosból. Reméljük, hogy a nem meglepő módon dél-afrikai rendező nem egy pol.korr.-ségből kötelezően megdicsérendő, unalmas apartheid-analógiát tervez leforgatni, hanem egy igazi, komolyan vehető tudományos-fantasztikus filmet! A poszter mindenesetre pofás, ez pedig Blomkamp rendezőnek az a rövidfilmje, amely a District 9 alapjául szolgált.

King Shot
Alejandro Jodorowsky által írt és rendezett film, és ez éppen elég ahhoz, hogy a célközönség (a moziba járók igen kis százaléka) izgatottan remegni kezdjen - a többieket viszont valószínűleg akkor sem fogja érdekelni a már most "kísérleti film" és "avantgárd" címkékkel ellátott alkotás, ha eláruljuk, gengszterfilm lesz és szerepelni fog benne a szeméből lézersugarakat lövöldöző, emberi húst fogyasztó pápa... A szereplők listáján nem egy olyan személy van, akinek láttán az eurokult rajongói elégedetten vigyorogni fognak: Asia Argento, Santiago Segura (Torrente!) és Udo Kier önmagában garantálja érdeklődésünket a film iránt, de a tervek szerint játszani fog benne Nick Nolte és Marilyn Manson is. Esélytelen akár csak megtippelni is, hogy mi fog ebből kisülni, ha egyáltalán valami (lásd: Jodorowsky Dűne-filmje), de ha kijön, az tuti nagy durranás lesz... a művészmozikban.

Leaves of Grass
Edward Norton, a piti cannabis-termesztő "kertész", segítséget kér Edward Nortontól, az egyetemi profeszor testvérétől, hogy megszabaduljanak a helyi erőszakos droghatalomtól. Ez most Edward Norton "egyszerre több szerepben" filmje, de azért reméljük, nem csap fel fehér Eddie Murphy-nek. Susan Sarandon és Richard Dreyfuss is játszik a filmben, ez reményt ad, hogy nem limonádéról lesz szó (bár semmit sem garantál, ezek a mai színészek mindenre képesek, hogy legyen pénz tejkenyérre).

The Box
A közönséget megosztó, de kétségkívül masszív kult státusznak örvendő Donnie Darko és Southland Tales után Richard Kelly egy olyan dobozról fog horror/thrillert rendezni (bár sejthető, hogy a műfaji igába nem lesz hajlandó behajtani a nyakát...), amely egy gomb megnyomására tulajdonosát egymillió dollárral ajándékozza meg - egyúttal pedig elveszi egy ember életét a Földön. Reméljük, a film nem fullad majd szájbarágós, didaktikus mocsárba a morális dilemma súlya alatt, az mindenesetre biztató, hogy a forgatókönyv Richard Matheson novelláján alapszik, akinek a remek I Am Legend című könyvet is köszönhetjük (hé-hé, a gagyi filmről nem tehet!).

The Brothers Bloom
A dráma, a komédia és a kalandfilm zsáneréből összegyúrt történet  egy testvérpárosról (Adrien Brody és Mark Ruffalo), akik világ körüli útra indulnak egy gazdag, naiv arisztokrata nővel (Rachel Weisz), hogy kiforgassák a pénzéből. Tippünk: a szerelem megint keresztbe tesz majd! A rendező, Rian Johnson, mindenesetre ígéretes, hiszen előző filmje, a tini neo-noir (!) műfajában induló Brick igen jóra sikeredett. Előzetes.

A Serious Man
A Coen fivérek szokásává vált, hogy minden második filmjüket komolyabb hangvételűre veszik, a Nem vénnek való vidék pedig határozottan sötétre és erőteljesre sikerült. A soron következő, a fekete humort szintén nem nélkülöző komédiájuk, az Égető bizonyíték után így az A Serious Man (Egy komoly ember) jó eséllyel megint egy fajsúlyosabb darab lesz. A '60-as években játszódó történet főszereplője egy fizikaprofesszor, akire rájár a rúd: felesége elhagyja, testvére a nyakán élősködik, ráadásul egy titkos ellenfele is akad az egyetemen, aki levelekkel kezdi bombázni. Hősünk, Larry három különböző rabbitól kér segítséget. Ebből sok minden kisülhet, de Coenékben vakon bízunk!

The Limits of Control
Hurrá, új Jarmusch-film! A független filmesek legnagyobb példaképe, úgy tűnik, megint elmerészkedik a zsánerfilmes keretekig (persze kívülről, a szerzői film felől, óvatosan), és a remekbe szabott Szellemkutya után újra krimi alapokra dolgozik. Mivel ő azon rendezők egyike, aki úgy építi koherens, mégis változatos életművét, hogy nincsenek igazán gyenge vagy bicegős filmjei, nálam ez a film 2009 második legérdekesebb címe.

Metal Gear Solid
A játékadaptációk az amúgy is elfáradt és büszkesége maradékát is elvesztett hollywoodi filmipar legszégyenletesebb celluloid-mocskolásait jelentették (a bámulatosan tehetségtelen Uwe Boll buzgó asszisztálásával). Mi az, ami miatt mégis heves izgalommal várom ezt a filmet? Nos, azok, akiknek van szerencséje ismerni a Metal Gear Solid-szériát, tudják a választ a kérdésre, akik nem, azoknak pedig az említett alapvetés Playstation-konzolokra (ill. PC-re) kijött részeinek mielőbbi beszerzését javaslom meleg szívvel (írjatok kommenteket, ha szeretnétek visszatekintő cikket a témában!). Biztató hír - ami nélkül aligha várnék rá annyira -, hogy maga Hideo Kojima nagymester bábáskodik a film elkészülte mellett, aki videojátékban is olyan tömény hangulatot, magával ragadó történeteket és élő, igen eredeti karaktereket tudott létrehozni, amiért sok amerikai producer odaadná még az arany tökeit is...

The Imaginarium of Dr Parnassus
Terry Gilliam, a Monty Python animátoraként szerzett múlhatatlan érdemein felül, rendelkezik egy figyelemreméltó szokással: időről-időre megír és megrendez egy-egy kegyetlen jó, azonnal alapművé avanzsáló, lenyűzözően fantáziadús szerzői alkotást. Olyan alkotások után, mint a Brazil és a híres-hírhedt Hunter S. Thompson-adaptáció, a Félelem és reszketés Las Vegasban (melyet azonban megírni is kihívás volt, nemcsak leforgatni, és ha nem látom, nem hiszem el, hogy EZT az anyagot filmre lehet vinni...), azt hiszem, nem igényel bővebb magyarázatot, hogy miért foglalja el nálam az előkelő első helyet a The Imaginarium of Dr Parnassus a 2009-ben várva-várt filmek toplistáján. Heath Ledger, Johnny Depp és Tom Waits (No. 1. kedvenc zenészem, egyben bizonyítottan remek színész) már csak a hab a tortán, bár eme brutálisan jó szereplőgárdának megfelelő habmennyiség még egy bálnaméretű tortát is agyonnyomna... (Ezúton is hatalmas riszpekt Gilliam-nek, aki a temérdek nehézség ellenére is végigküzdötte a forgatást és elkészítette a filmet,valamint előre is sok szerencsét a Don Quijote-filmhez!)

The Road
John Hillcoat, Az ajánlat (The Proposition) rendezője adaptálja Cormac McCarthy regényét. Kellemes kilátások: szikár, kemény filmet várhatunk, a színészgárdával pedig egészen biztosan nem lesz gond (Viggo Mortensen, Charlize Theron, Guy Pearce, Robert Duvall). Csak a No Country... árnyékából ki tudjon lépni! Vagy inkább bele se lépjen...

Thirst
Chan-Wook Park a hírneves Bosszú-trilógiája óta temérdek figyelmet kap, és olyan nézők érdeklődését is Dél-Korea felé fordította, akiket addig a keleti filmvilág hidegen hagyott. A rendező a Three Extremes: Cut című egyharmad horrorfilm felvezetése után ezúttal érdemben nyúl a vámpírtémához: főhősünk egy falusi pap, aki lassan vámpírrá változik és közben az emberségéért küzd. Dráma tuti lesz, de valószínűleg az erőszaktól és a fekete humortól sem riad majd vissza Park, amire az alaphelyzet elegendő lehetőséget kínál.

Vengeance
Ha a két hongkongi nagyágyú, Johnny To és Ka-Fai Wai közösen filmet csinálnak, abból általában valami nagyon frankó dolog születik (Too Many Ways To Be No. 1., Running On Karma, Mad Detective), és ez vélhetően ezúttal sem lesz másképp - főleg mert kiváló színészek dolgoznak majd a kezük alá (Simon Yam, Anthony Wong és a HK filmekből elmaradhatatlan Suet Lam). A történetről sokat nem tudni, de lesznek benne ordas közhelyek (bérgyilkos és a gengszterek közé beépült zsaru), amiből jelenleg a világnak csakis és kizárólag azon a pontján tudnak épkézláb és izgalmas filmet csinálni. Ja, és azt mondtam, hogy a Hongkongba érkező francia szakács-bérgyilkos szerepét Johnny Hallyday sanzonsztár alakítja?

Végül röviden a listáról kimaradó, de érdekesnek ígérkező mozikról. Drive: a The Descent rendezőjének új filmje Hugh Jackman főszereplésével. Game: a Crank (Felpörgetve) alkotói egy, a Menekülő ember sztorijára hajazó sci-fi-vel jelentkeznek. I Love You Philip Morris: non-píszínek ígérkező vígjáték egy hirtelen megmelegedő Jim Carrey-ről, a Tapló Télapó íróitól. Kick-Ass: Mark Millar képregényének adaptációja Matthew Vaughn (Csillagpor) rendezésében. The Fantastic Mr. Fox: Wes Anderson stop motion animációja Roald Dahl meséjéből.

2008 legjobb filmjei - ringsider

Kezdjük a száraz tényekkel: 2008-ban, életem első filmnaplójába  157 bejegyzés került, amiből 149 volt játékfilm, nyolc pedig teljes sorozatévad. A filmekből 128-at 2008-ban láttam először, és ötből azon melegében repetáztam is. Elég zsúfolt év volt tehát, lássuk, mik voltak számomra a legemlékezetesebbek, in order of apperance:             

NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK (No Country for Old Men)
Coenék visszatértek: a Cormac McCarthy prózájából táplálkozó mozijuk az első kétharmadában a tökéletes hajszamozi, kegyetlen, feszült és idegtépően többesélyes, míg az utolsó 20 percre a tesók kitolatnak a zsánerfilmből, csak hogy a pofádba vághassák: „Hát hiába beszélünk Neked, édes drága, hülye gyerekem?" Mi meg csak állunk, és értetlenül bámulunk a világra, pont, mint Bell seriff a végefőcím előtt! Remekmű!

HIDEG NYOMON (Gone Baby Gone)
Nem kérdés, az év legalulértékeltebb filmje ez a Dennis Lehane zseniális regényfolyamának negyedik epizódjából készült, szívfájdítóan józan neo-noir. A várakozásokkal ellentétben Affleck debütáló rendezőként tökéletesen varázsolta vászonra Lehane világát: az adaptáció ihletett, a párbeszédek remekek, az akciók kiemelkedően intenzívek, és a színészválasztás is telitalálat. Nem tudom, hogy tíz év múlva emlékezni fogok-e rá, egy azonban biztos: 2008-ban egy filmet sem láttam többször, mint a Hideg nyomon-t...

VÉRZŐ OLAJ (There Will Be Blood)
Ha megöltök, se tudnám megmondani, hogy a Vérző olaj vagy a Nem vénnek való vidék a nagyobb film; egy biztos; mindkettő a kortárs amerikai mozi kulcsdarabja. Paul Thomas Anderson filmje - amely, ha lehet, még szikárabb, még inasabb, még nehezebben legyűrhető, mint Coenék mozija - egy igazi gesamtkunstwerk: a képek, a hangsáv, a színészi játék és a történet félelmetes erejű összjátéka.

INSIDE (A l'intérieur)
A két horrorrajongóból rendezővé avanzsált francia, Alexandre Bustillo és Julien Maury bemutatkozó mozija vitán felül az utóbbi évek legjobb horrorfilmje. A két feketeözvegy mindenféle béklyótól felszabadult, csodakegyetlen és überelhetetlenül véres acsarkodása dögvészként pusztított, és nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozott, amerre csak megfordult.

ERŐSZAKIK (In Bruges)
Az év talán legkellemesebb meglepetése volt ez az ünnepelt színpadi szerző, Martin McDonagh által írt és rendezett egzisztencialista bérgyilkos-mozi. A legjobb rövidfilm Oscar-díjával már kitüntetett McDonagh első játékfilmjével olyan tehetségről tesz tanúbizonyságot, mintha teljes fegyverzetben pattant volna ki Zeusz fejéből: fantasztikusan használja a várost, ragyogóan vezeti színészeit, és úgy bánik a hangulatokkal, mint kevesen rajta kívül. Mókás fecsegést követ súlyos gengszterhalál, és te tényleg nem is tudod, hogy most akkor a hasadat fogd a nevetéstől, vagy épp a szíved szakadjon meg. Felejthetetlen mozi!

KELL EGY DOBOS! (Ex Drummer)
Talán már mondanom sem kell, ismét egy debüt-mozi. Koen Mortier, Herman Brusselmans Belgiumban kultikus státuszban álló regényéből adaptált mozija 2007-ben Parraghramma és Beyonder, tavaly pedig Ramiz és az én szívemet kötötte béklyóba. Legszívesebben azt mondanám, hogy mindenkinek látnia kell, csakhogy ez az üszökfekete humorú, a létező minden filmes tabuból gúnyt űző devianciakatalógus annyira erős mozi, hogy én a magam részéről messzire eltiltottam tőle mindenkit, aki csak kicsit is fontos a számomra.

A SÖTÉT LOVAG (The Dark Knight)
Próbáljuk meg kívülrekeszteni a rajongók örömódáit, és szedjük össze maradék józanságunkat: a The Dark Knight semmivel sem több, mint a valaha készült legjobb képregényfilm. Már nem eredettörténet, mint a második legjobb, a Batman: Kezdődik! volt, hanem egyetlen, több füzeten átívelő történet, amely olyan izgalmas, hogy első olvasáskor csak úgy faljuk az oldalakat, és olyan gazdag, hogy még sokadik átböngészésekor is felfedezhetünk benne újabb és újabb izgalmakat. Nolan életében először végre úgy istenigazából szabadon engedte érzelmeit, és végérvényesen a felnőttek világába vezette a képregényfilmet ezzel a grandiózusan díszletezett, mesterien fényképezett és fantasztikusan eljátszott mozicsodával.

HELLBOY II. (Hellboy II.: The Golden Army)
Ki hitte volna, hogy 2008-ban, amikor tizenkilenc év után végre újra Indiana Jones-film kerül a mozikba, egy csonkára polírozott szarvú vörös óriásbébi fogja megleckéztetni Indyt kalandorságból. Spielberg csúnyán félrecsúszott mozija helyett ugyanis a Hellboy II. volt tavaly a tökéletes kalandfilm: szárnyaló képzelet, csodás teremtmények, utánozhatatlan one-linerek és hibátlan tempó. Del Toro csúcsfomában!

SPARROW (Man jeuk)

REDBELT
Túlzás lenne azt állítani, hogy David Mamet harcművészeti filmjének megtekintése után teljesen elégedetten álltam fel. Nem egyszerű megemészteni a mozi váratlan régimódiságát és már-már csökönyös következetességét. Ám teltek a napok, és azon kaptam magam, hogy ez a meglepően okos és érző szívű mozi végül is befészkelte magát a szívembe; oda, ahol ez első pillanattól a helye volt.

ENGEDJ BE! (Låt den rätte komma in)
Az év második felében ezután a film után ácsingóztam, és végül 20 perccel az újév beköszönte előtt végeztem vele, de megérte a várakozást. Időtlen, csodaszép, zavarba ejtő, titkokkal és vérrel teli mozivarázslat a szív útjainak kifürkészhetetlenségéről.

LOST 4. ÉVAD
Idén letudtam a Drót második szezonját, Veronica Mars egy újabb tanévét, és búcsút vettem Farmingtontól is, de számomra az év legnagyobb élménye mégis egyértelműen a Lost volt. A sorozat negyedik évada a humor, a kaland, a rejtély és a melodráma olyan tökéletesen kiegyenlített és utánozhatatlan elegye volt, hogy azt kell mondanom, ha az év terméséből csak egyet vihetnék magammal egy lakatlan szigetre, akkor az bizony a Lost volna... 

Igazgatói dícséretben részesülnek:

SENKINEK EGY SZÓT SE (Ne le dis a personne, francia, Guillaume Canet)
[REC] (spanyol, Jaume Balagueró és Paco Plaza)
MEGFIGYELÉS ALATT (Eye in the Sky/Gun chung, Hongkong, Yau Nai-Hoi)
AZ ELÍTÉLT (Felon, USA, Ric Roman Waugh)
TAKEN (francia, Pierre Morel)

Tiszteletbeli Geek-tagságot adományozok Gigor Attilának, az A NYOMOZÓ rendezőjének, amiért elég bátor szélmalomharcot vívni a magyar zsánerfilm lehetetlen helyzetének megváltoztatásáért. Navigare necesse est!

2008 legjobb filmjei - Beyonder

Valószínűleg már mindenkinek könyökén jönnek ki a Best of 2008-as listák, úgyhogy igyekszem rövidre fogni. A 2008-ban hazai forgalmazásba kerülő, vagy fesztiválok keretében bemutatott filmekből válogattam 13 + 1-et. Szólok előre: nagy meglepetések nem lesznek. Annyi biztos, hogy remek (mozi)év volt a tavalyi.

+1 Kung Fu Panda
Csupán annyival előzte meg nálam a Wall E-t, amennyivel szívesebben töltök el másfél órát egy vicces harcművész-tanonc medve, mint egy szentimentális robot társaságában.
LJ (legemlékezetesebb jelenet): a Panda és mestere harcol a kajáért.

13. Ananász Expressz (Pineapple Express)
Nem rajongok különösebben Seth Rogen művészetéért, de a rutinból nyomott egy, azaz 1. db karaktere (nagydumás, állandóan beszívott-szétesett haversrác) ebben a smoker -akciókomédiában tökéletesen érvényesül. Igen, a film humora nagyon fárasztó, de épp ettől működik. Nem való mindenkinek.
LJ: A két idióta erdei tripje.

12. Érzékeny pont (Nothing is private / Towelhead)
Alan Ball első rendezése messze nem hibátlan (a befejezést elmaszatolta), de nála jobban kevesen tudják megragadni a képmutató kertvárosi Amerika elfojtásait. Telitalálat a tenyérbemászó libanoni apa karaktere, de Aaron Eckhart is tökéletes a nyájas cukrosbácsi szerepében. Akinek egyébként Jasira láttán hasonló bűnös gondolatai támadnának, ne aggódjon: a 13 éves lányt egy 19 éves színésznő alakította.
LJ: A szűztelenítés.

11. Égető bizonyíték (Burn after reading)
Nagyjából mindenki félreértette ezt a ravasz, gonosz és cinikus szatírát. Coenék szándékosan készítettek egy anti-komédiát, ahol persze van min röhögni, csak nem pont azon, amin a műfaji szabályok alapján kéne. A kulcs a nyitó és a záróképsor: Coenék ezt az egész röhejes földi cirkuszt kívülről és felülről figyelik, mintha marslakók végeznének antropológiai terepmunkát.
LJ: Pitt és McDormand ellátogat az orosz nagykövetségre.

10. Csak egy szerelmesfilm (Kaerlighed Pa Film)
Gátlástalanul hatásvadász műfajzsonglőrködés, avagy egy elejétől a végéig szórakoztató, thrillerbe oltott romantikus neo-noir. 
LJ: a feleséggel és a szeretővel való két ágyjelenet bravúros egymásra vágása.

9. Keleti ígéretek (Eastern Promises)
Semmi új nincs a sztoriban, de Cronenberg olyan atmoszférát, olyan feszültséget teremt, hogy nem tudod nem komolyan venni ezeket a súlyos orosz arcokat, akik amúgy, más rendező keze alatt, sablonkarakterek lennének.
LJ: Viggo egy szál péniszben osztja az ellent.

8. A zóna (La Zona)
Nagyon aktuális és nagyon komor tanmese korrupcióról, önbíráskodásról, emberségről és a biztonság illúziójáról. Le a kalappal az elsőfilmes Rodrigo Plá rendező előtt, hogy nem volt hajlandó halivudias befejezést kanyarítani a történet végére: csak így üt igazán a film.
LJ: a tisztes polgárok (vö: „mi, rendes emberek”) pusztakézzel lincselnek az utca közepén, fényes nappal.

7. Elah völgyében (In the Valley of Elah)
Paul Haggis filmje végig Amerikában játszódik, mégis többet tudunk meg belőle az iraki háború, sőt, úgy általában a háborúk természetéről, mint bármelyik látványos-lövöldözős blockbusterből. Didaxisnak nyoma sincs, a film csendes, elégikus és szikár, pont mint a Tommy Lee Jones alakította veterán katona, de közben Haggis kőkemény morális ítéletet mond Bush Amerikája felett.

6. A nyomozó
Első filmje alapján Gigor Attila egy intelligens, tehetséges és öntörvényű rendezőnek tűnik, akik képes lehet a jövőben is összehangolni a műfaji szabályokat a szerzői szándékokkal. Közönséget moziban spontán tapsolni még soha nem hallottam, a Filmszemlés sajtóvetítésen ez is megtörtént.
LJ: Malkáv meghúzza a ravaszt.

5. A sötét lovag (The Dark Knight)
Messze nem hibátlan (gondok vannak például az arányokkal), de nincs még egy olyan képregényfilm, amely ennyire felnőttszámba veszi a karaktereit és a nézőit is. Jobb, komolyabb, drámaibb film ebben a műfajban még nem született.
LJ: Batman „kihallgatja” Jokert.

4. Erőszakik (In Bruges)
Kevés filmnek van ekkora szíve, és kevés film tud eközben egyszerre lenni vérkomoly és elegánsan könnyed. Nem tudom, Bruges fizetett-e az ingyenreklámért, ha nem, nagyon jól jártak (de ha igen, akkor is.)
LJ: Finálé a purgatóriumban.

3. Engedj be! (Låt den rätte komma in)
Hibátlan minden kockája. Szép, kegyetlen és kegyetlenül szép.  
LJ: Finálé az uszodában.

1-2. Nem vénnek való vidék (No Country for Old Men) és Vérző olaj (There Will Be Blood)
Nem lehet dönteni közöttük, mindkettő überelhetetlen mestermű. Talán Coenéknek volt könnyebb dolguk: készen kapták az irodalmi alapanyagot (PTA csak kiindulópontnak használta Upton Sinclair történetét), de a végeredmény – a katarzis – ugyanolyan erős.
LJ: Chigurh fej vagy írást játszik illetve Plainview behódol a prédikátornak.

2008 legjobb képregényei – Olórin

Magyar megjelenések, 2008

Az év képregénye: AZ ŐRZŐK (Carthapilus)
Mi más? Alan Moore és Dave Gibbons klasszikusa bármilyen év bármilyen listáján előkelő, sőt, talán első helyen szerepelne. Nagy főhajtás a Cartaphilus előtt, amiért ezt a (bő két évtized után már talán mondhatjuk) kortalan remeket végre megismerheti a magyar nagyközönség is. Alternatív történelmi látkép, a szuperhősmítosz atomjaira robbantása, cinikus társadalomkritika, lenyűgöző mélységű karaktertanulmány – Az Őrzők ez mind, és még sok minden más is, mert tízedik olvasásra is fel fogsz fedezni benne újat. És hidd el: el fogod olvasni tízedszerre is.

Batman: Arkham Elmegyógyintézet (Képes Kiadó)
A Képes Kiadó nem pöcsölt, és a mozifilmhez időzítve nem egy kommersz csihi-puhi kalandot, hanem az egyik leginkább zavarbaejtő Batman-történetet dobta piacra – mikor máskor lett volna itt az ideje? Grant Morrison nyomasztó hangulatú, metaforákkal terhelt rémálma a totális őrületet vizsgálja, Dave McKean szürrealista-impresszionista képei segítségével meg egyenesen fejest ugrik bele.

Fabulák: Legendák száműzetésben (Képes Kiadó)
Amit Alan Moore Az Őrzőkben művelt a szuperhősökkel, azt műveli Bill Willingham a Fabulákban a mesehősökkel. Egy halomra való, ügyesen és viccesen kicsavart legendából és meséből építi fel saját, meglepően friss és kreatív mítoszát, amit megdob egy kis tisztelgéssel a klasszikus krimik dramaturgiája előtt, és végül hozzászór egy csipetnyi horrort és romantikát – kész is az utóbbi évek egyik legizgalmasabb mixe.

Mutánsvilág: Magnus Ház 1 (Kingpin)
A noiros beütésű történeteiről híressé vált Brian Michael Bendis az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb Marvel-történetét írta meg, ami alaposan felforgatta az X-Men, és úgy általában a mutánsok sorsát. Remek sztori, ügyesen kitalált és megvalósított álutópia, és csodálatos képi világ, ami Olivier Coipelnek köszönhető. A 2008-as mainstream szuperhős-felhozatal legjobbja.

Persepolis 2 – A visszatérés (Nyitott Könyvműhely)
Óriási öröm, hogy a manga- és szuperhősdömping mellett ilyen képregényeknek is van létjogosultságuk itthon. Marjane Satrapi önéletrajzi képregénye egy fiatal lány nézőpontján keresztül szemléli a háborútól és önkényuralomtól tépázott Iránt. Gyönyörű, szomorú, elgondolkodtató, vicces, eredeti és megindítóan őszinte. Minden képregénygyűjteményben ott a helye.

Magyar képregények, 2008

Az év magyar képregénye: Kalyber Joe 3: Álmodozók (szerzői kiadvány)
Pilcz Roland sorozatának harmadik része megint képes volt valami újat mutatni. A humorközpontú befejezés, és a sötétebb hangulatú kalandozás után az Álmodozók kellemesen édeskeserű zamatával bódítja az olvasókat, akik közül mostanra valószínűleg a legkőszívűbbek is egy életre megszerették az itthon igen ritkán látott ügyességgel megformált karaktereket. A legélvezetesebb és legviccesebb magyar képregény, amit kapni lehet.

A fiú, akit Zsuzsinak hívtak (Képes Kiadó)
Felvidéki Miklós egy remek Johnny Cash dalt (A boy named Sue) képregényesített meg, méghozzá pokoli stílusosan. Erőszakos családi akcióponyva tökös fickókkal, fasza dumákkal, durva bunyókkal és mexican standoffal. Mi kell még? Johnny Cash, természetesen, és ő is tiszteletét teszi. CD-t a lejátszóba, képregényt a kézbe!

Nocturne: Éjszakai látogató (Nyitott Könyvműhely)
Ha a Kalyber Joe-nak köszönhetően már megvolt pörgős, vicces, stílusos kommersz adagunk, akkor ideje, hogy mélyebbre bukjunk – egyenesen a lélek legsötétebb bugyraiba, ahol már a fene se tudja, hol ér véget az álom, és hol kezdődik az ébrenlét, hogy őrületről és hallucinációról már ne is beszéljünk. Csordás Dániel Nocturne című könyve szuggesztív, fekete-fehér képi világával és a történetet teljesen háttérbe szorító narratívával egy rakás értelmezési lehetőséget vet fel, amiket mindenki fedezzen csak fel szépen magának.

Külföldi (amerikai) képregények, 2008

Mivel az óceán túlpartján kissé másképp mennek a dolgok, mint itthon, itt nem kötetekről, hanem sorozatokról lesz szó.

Az év külföldi képregénye: 100 Bullets
Brian Azzarello és Eduardo Risso sorozata a kezdetektől fogva a mindenkori legjobbak közt volt, most pedig már a végéhez közeledik. A fordulatokkal, intrikákkal és hullákkal teli hardcore ponyva-noir cselekménye forráspontjához közelít, és bizony dörgedelmes fináléra számíthatunk.

Criminal
Ed Brubaker és Sean Phillips párosa épp januárban indítja útjára legújabb képregényét a Marvel Icon nevű alkiadójánál (Incognito), és bár nagyon-nagyon várjuk, sajnos azalatt a Criminal szünetelni fog. De 2008-ban még bőven volt szerencsénk hozzá, és a sötét, durva, ugyanakkor legtöbb zsánerbéli társával ellentétben 100%-ig realisztikus noir sorozat az év néhány legnagyszerűbb pillanatával szolgált.

Daredevil
Ed Brubaker még egyszer: a Criminalt uraló noiros hangulat a Marvel Fenegyerek sorozatában is nyomja a szereplők vállát, az író pedig tavaly igazán nem bánt kesztyűs kézzel főhősével. Matt Murdock olyan mélyre zuhant (mind magánéletileg, mind szuperhősileg), amilyenre még nem volt példa Frank Miller klasszikus Born Againjén kívül. Ezt a hardcore crime-superhero sorozatot bátran ajánlom mindenkinek, azoknak is, akik ódzkodnak a jelmezes igazságosztók világától.

Fear Agent
Yeeaaaahhh, a sorozat, amire minden geek vágyott! Rick Remender 2006-ban indította útjára a csonttahó, alkoholista texasi űrszörnyvadász irgalmatlanul pörgős kalandjait, és a nyálkás-csápos idegenekben, retro űrruhákban, sugárpisztolyokban és rakétaűrhajókban bővelkedő sorozat azóta is sziporkázóan viccesen és eszméletlenül kreatívan robog a sci-fi ponyva dicsőséges útján.

Scalped
A kilencedik művészet új kiugró tehetségét Jason Aaronnak hívják. A modern rezervátumok mocskos, büdös, dicstelen, véres indián alvilágában elmerülő sorozat egy beépített FBI-ügynököt, Dashiell Bad Horse-t állít a középpontban, aki reménytelenül próbál lebuktatni egy Red Crow nevű nagykutyát, miközben jól tudja, hogy saját főnökei is magasról szarnak rá. A Scalpedban nem azt az amerikai nyugatot látod, amit John Ford westernjeiben, vagy a képeskönyvekben. R. M. Guérea nyomasztó képi világa egy reménytelen, szarban és vérben fuldokló pusztaságot szabadít ránk, ami olyan hideg és menthetetlen, mint a szereplők lelke.

2008-as toplisták (Ramiz szerint)

Tisztelt olvasóink! Önök nyilván kíváncsiak voltak a 2008-as év legjobb filmjeire! De mivel ezen blogon már többen is megírták a tavalyi legnagyobbakat, ezért a legfigyelemreméltóbb alkotások top 3-as listáján kívül én a legjobb magyar dvd megjelenések és az idei legjobb igazán pocsék, alávaló rosszfilmek közül is kiválasztanám a legjobbakat. Ahola ho 2009!

2008 legjobb jófilmjei

1. In Bruges - Humor, érzelem, izgalom, de minden a helyén van, ráadásul (és ez ritka!) tiszteletre méltó önmérséklettel adagolva. Colin Farrel és Ralph Fiennes zseniálisan játszanak!

2. Taken - Tökös, dinamikus akciófilm, ahol nem lőnek el hatszáz tárat és robbantanak fel tíz kocsit, mégis az a fajta maszkulin, lendületes cselekmény rángatja maga után a nézőt a végkifejletig, amely a műfaj legjobbjainak sajátja. A főszereplő ráadásul akkora profi, hogy még a fal sem ad hozzá másikat, így ellenfele nem ember, hanem az idő és az információhiány maga - igazi 21. századi parafilm!

3. There Will Be Blood - Így (ilyen tempóval, formanyelvvel, eszközökkel, játékidővel) ma már nem szokás filmezni. Önmagában nézve tökéletes (bár a végére a kelleténél hajszálnyival didaktikusabb) felemelkedés- és bukásmozi, a naptárra pillantva őszintén nosztalgiázó hommage-film.

+1. Ádám almái - Nagyon nem idei film, de hazánkban 2008-ban jött ki dvd-n. Ha kéne választanom egy filmet, amit minden ismerősömnek egyszerre odaajándékozhatnék egy-egy dvd-n, ez lenne az. Groteszk, okos humorú, bibliai parabolákkal dolgozó modern mese az alázatról, amely - kereszténység ide vagy oda - rettenetesen hiányzik a mai világból és emberekből.

2008 legjobb magyar dvd megjelenései

1. Monty Python Repülő Cirkusza - A humor nagyágyúinak legendás tévésorozata végre kiadásra került dvd-n, magyar felirattal (és szinkronnal, de az kit érdekel...), csinos díszdobozban! Azt hiszem, egyéb kommentár szükségtelen: minden geeknek a polcán a helye!

2. Kamerales - Történelmi remekmű, pofás kiadásban. Ha összefostad magad a Psycho-tól, ébredj fel, és nédd meg ezt, pajtás!

3. Audition- Bár extrák terén igen szűkmarkú az (amúgy olcsó) kiadás, maga a film akkora megkerülhetetlen, tömény zsenialitás, hogy még így is az idei legfontosabb kiadások között a helye. Akinek bármi kétsége lenne afelől, hogy a szerelem nem más, mint héjanász a zongorahúrokkal szabdalt végtagok között, annak legalább annyira kötelező, mint az anyukádnak meg a farkát épphogy megtalált öcsédnek.

2008 legjobb rosszfilmjei

1. Tokyo Gore Police - A trash esszenciája. Undorító, mocskos, beteg, pszichopata rémálom, amit egyszerűen soha nem kéne celluloidra vetni, nemhogy bárkinek valaha is megnézni. És valahol mégis perverz mód szép...

2. Machine Girl - Két nagy popkulturális áramlat találkozása: nyugatról a (napjainkban világszerte egyre népszerűbb és egyre gyakrabban újrafelfedezett és -felhasznált) grindhouse, keletről - Japánból - pedig a képregény-feldolgozások, azaz anime live action alkotások adnak egymással randevút. Igazi kihívást jelentő "hány utalást ismersz fel?" játék a geekeknek, de felhőtlen szórakozás az átlagos trash-zabálóknak is. Yikes!

3. Competitive Swimmers - Idén mit is tudtak Amerikában a legígéretesebb trash alkotások felmutatni? Kivénhedt pornós színésznőkkel forgatott zombis sztriptízfilmeket? Mialatt Japánban tizenéves, fürdőruhás szépségek vergődnek, halnak és élveznek el egy beteg pszicho-nindzsás történet keretében... Ez bizony egyértelmű 1-0 a japánoknak, gyerekek! A grindhouse-revivalban jelenleg ők a legjobbak (beleértve a Tarantino-Rodriguez-féle double feature-t, ami fontos, de nem első tagja a retró hangulatú neo-exploitation filmeknek).

2008 legjobb és legrosszabb magyar filmjei

A magyar film szempontjából érdekes volt az idei – az év eleji (9 és fél randi) és végi nagy nézőszámot elérő/ váró (Kaméleon, Valami Amerika 2) filmek között érdekes kísérletek zajlottak. A valódi kísérleti film (Lassú tükör) mellett a műfajokkal való próbálkozások a legjellemzőbbek. Volt itt minden, mint kövér asszony cekkerében, pl. zenés dokumentumfilm (Jack Jack), road movie (Kalandorok), tévémusical (Casting minden).
A fesztiválfilmek is jól teljesítettek, (A londoni férfi, Delta), tűnjenek nekem bármennyire is visszatetszőnek.

A kelet-európai filmhez képest nem vagyunk annyira lemaradva, mint hinnénk. Ugyan a román 4 hónap 3 hét 2 nap az egész régióból – méltán – kiemelkedett, de a lengyel Tricks, vagy az észt Klass mellett sincs szégyellnivalónk.
Szóval oszlik a kanálisszag, de még maradt min dolgozni a szippantósoknak.

Magyar TOP 5:

1. A nyomozó – zsánerben gondolkodó, újításokkal is operáló mű, egyben a legjobb ígéret a másodikra, hacsak a közeg el nem rontja Gigor Attilát. Öt évvel a Kontroll után ismét van egy vicces, szerethető filmünk. Korrekt forgatókönyv, ügyes rendezés – hajrá!
2. Kalandorok – magyaros road movie három generáció szemszögéből, jól megírva és eljátszva. Érdekes, vicces, senki nem játssza túl a szerepét – szokatlan.
3. Mázli – az újmagyar „vidéki vígjáték”-ok legjobbika, korrektül megírva, jól megrendezve, jól castingolva. Balkáni mentalitás vs. Nyugat: fix egyes.
4. Pánik – Meglepően kellemes film a mentális problémákról, egy kermédiás műsorvezetőtől. Amennyivel kevesebből készült, mint a Kaméleon-Valami Amerika 2 páros, annyival szórakoztatóbb.
5. Az ötödik hely idén nem kerül kiosztásra, mivel – egyrészt minden helyezettem elsőfilm, és több értékelhető nem akadt – másrészt a sokadikfilmesek sem remekeltek annyira, hogy lenne mit jó szívvel ideírnom. Ehelyt is látható, hogy van kraft a magyar elsőfilmesekben, csak a turáni átok miatt nem jön elő.

Magyar BOTTOM 5:

1. Kis Vuk – Mosó Masa Pénzmosodája, avagy hogy rúgjunk egyet a magyar animációba. Filmként értelmezhetetlen, egy előnye van: a DVD-tok kiegyensúlyozhatja a billegő asztallábat.

Hosszú szünet, majd:

2. Tabló – végtelenített magyar sanyar ismét a nyóckerbű’. A színészek szenvednek, de ezekkel a szituációkkal, dialógusokkal nem is lehet mit kezdeni. Unalom a köbön.
3. Para – rosszul megírt, még rosszabbul rendezett krimi (?)- vígjáték(???), ahol maximális humorforrás egy rózsaszín férfipulóver. A színészek küzdenek, mint disznó a jégen, de csak kevesen ússzák meg ezt a kínos kalandot.
4. Bakkerman – a haveri filmkészítés magasiskolájának Mariana-árka, ahol senki nem tudja miért van ott, ahol, kezdve Szőke Andrással. Semmit nem ígér, de azt be is tartja.
5. Majdnem szűz – sosemvolt emberek rohangálnak sosemvolt mondatokkal a szájukban. A való élethez annyi köze van, mint Bástya elvtársnak a jószolgálati nagyköveti poszthoz.

2008 legjobb képregényei - Santito

Előrebocsátanám, hogy az első helyezettektől eltekintve a kötetek nincsenek rangsorolva, csupán felsorolva, illetve a linkek nem minden esetben az éppen tárgyalt, hanem esetlegesen kapcsolódó művekre is mutathatnak.

Magyar megjelenések 2008:

Az Év Képregénye: FABULÁK (Képes Kiadó)

Számomra az év legkellemesebb meglepetése volt a Fables első trade paperback-jének hazai kiadása, szorosan a nyomában a Watchmen-nel, ami viszont várható volt a filmet övező hype meglovaglása okán. A Fabulák azonban egyértelműen szerelemkiadás, méghozzá minden tekintetben minőségi (még ha egyes szereplők neve elég hülyén hangzik is magyarul, de erről igazából nem a fordító tehet), így csak azt tudom tanácsolni, hogy ha csak egy képregényt veszel 2008-ban, akkor az ez legyen. Spread the Love, Man!

AZ ŐRZŐK (Cartaphilus)

Alan Moore kultikussá vált és a gyakorlatilag képregénytörténeti szempontból (is) megkerülhetetlen, posztapokaliptikus (hopp, nem lelőttem a végét?), szuperhős noir-ja, a hidegháborúról, az emberi lélek legmélyebb bugyrairól és arról, hogy a "With great power comes great responsibility" szlogen második fele az első beteljesülésekor teljesen értelmét veszti. A Watchmen olyan, mint a legjobb borok, a korral csak érik, és minden egyes forgatásakor egyre zamatosabb.

DECEMBER 32 (Titkos Fiók)

Viszonylag kevés jó sci-fi témájú képregénnyel találkoztam (mint ahogy fantasy-ből sem lehet Dunát rekeszteni), de a szerb származású Enki Bilal művei úgy en bloc a közeli vagy távoli jövőben játszódnak, és habár első számú kedvencem a Nikopol-trilógia, ami egyúttal vitathatatlanul ismertebb is, mint a Szörny-tetralógia, melynek második részét képezi e kötet, ha disztópikus, háborúk által szétszabdalt, globalizáció és terrorizmus sújtotta jövőképre vágyunk, akkor nem kell továbbmennünk, elég megmerítkeznünk a gyönyörűen megfestett, elmosódott kontúrokkal rendelkező vizuális élményfürdőben.

A METABÁRÓK KASZTJA 1 (Delta Vision)

Jodorowsky klasszikus(?) űroperájának első három része egy kötetben (brávó Delta Vision!), a szokásosnál kisebb, az amerikai Dark Horse kiadásához hasonló formátumban: az Univerzum legyőzhetetlen Metabáróinak családregénye, mely ugyanazon univerzumban játszódik, mint a legendás Moebius-szal együtt teremtett L'Incal. Akinek a sci-fi-t Frank Herbert, Stanislaw Lem és Isaac Asimov jelenti, az nagyon sürgősen szerezze be.

LARGO WINCH 3 - Ellenséges felvásárlás (Képes Kiadó)

Mi lett volna, ha Fülig Jimmy trónörökös marad és mindehhez némi sütnivalója is párosul? Tessék csak felütni Largo Winch, a világutazó fenegyerek kalandjait, akinek egy hatalmas cégbirodalom zuhan örökségként a nyakába, az ehhez dukáló riválisok hadával. A frankofón képregényipar legnagyobb sikergyárosának legjobb sorozata (szoros versenyben saját magával a XIII és a Thorgal kapcsán, legújabb kihívóként pedig Lady S lépett színre).

PERSEPOLIS 2 - A visszatérés (Nyitott Könyvműhely)

A Maus óta a legjobb önéletrajzi ihletésű szépirodalmi (kép)regény arról, hogy milyen volt az élet a hetvenes-nyolcvanas évek Iránjában egy kislány szemével. És ehhez még antropomorfizált állatokat sem kellett használnia.

BATMAN: ARKHAM ELMEGYÓGYINTÉZET (Képes Kiadó)

Rémálom az Arkham Elmegyógyintézetben! Mihály arkangyal és a sárkány, Batman és Joker pszichedelikus és pszichológiai párharca! Bruce Wayne-t és minden józan ítélőképességet kéretik a ruhatárban hagyni!

KÁZMÉR ÉS HUBA GYŰJTEMÉNY: IRÁNY ÉSZAK! (Vad Virágok Könyvműhely)

A világ legviccesebb comic strip-je egy kisfiúról és tigriséről, messze maga mögé utasítva az önérzetes, túlsúlyos macskát, valamint a házát időnként első világháborús vadászgépként használó, szófukar ebet. Intellektuális és szarkasztikus humor egy imádnivaló gézengúz és legjobb barátja előadásában. Ez itt pedig a TELJES Bill Watterson életmű angolul, bőrkötésben.

DAMPYR 6 - FEKETE MÁGIA (Fumax)

Hogy képzavarral éljek, üde színfolt ez az európai rajzstílust képviselő és szuperhősmentes fekete-fehér fumetti a hazai képregénykiadás palettáján, mely a klasszikus B-horror kliséket veszi sorra szórakoztató és legfőképpen olcsó ponyva formátumban. Remélhetőleg előfutára Dylan Dog, az olasz John Constantine megjelenésének kis hazánkban.

A KÜLÖNÍTMÉNY 1 - TÖBB, MINT EMBER (Fumax)

Bár Mark Millar egyre inkább kezd elkurvulni és az egóját is valahonnan az Olümposzról kellene lerángatni (a szánalmasan öncélú Kick-Ass-ből már most filmet forgatnak, pedig még csak a negyedik füzetnél tart), de a The Ultimates, mint a Bosszú Angyalainak újragondolása az Ultimate-univerzumban, parádésra sikeredett a rajzolózseni Bryan Hitch közreműködésével. Vajon melyik másik Marvel képregényben történhetett meg ezelőtt, hogy egy szuperhőst halálra ítélnek a Manhattan lerombolása során életét vesztett 800 civil áldozat miatt? Ja, és nem utolsósorban ilyen dögös Darázst sem láttunk még...

Külföldi képregények 2008:

Ladies and Gentlemen, holtversenyben az első két helyezett:

Fables Vol.11 - War and Pieces (Vertigo)
The Walking Dead Vol.8 - Made to Suffer (Image)

valamint futottak még:

100 Bullets Vol.12 - Dirty (Vertigo)
Jack of Fables Vol.5 - Turning Pages (Vertigo)
The Umbrella Academy Vol.1 - Apocalypse Suite (Dark Horse)
The Twelve Vol.1 (Marvel)
The Boys Vol.1 - The Name of the Game (Dynamite Entertainment)
Wormwood Gentleman Corpse Vol.3 - Calamari Rising (IDW Publishing)
Lobster Johnson Vol.1 - Iron Prometheus (Dark Horse)
B.P.R.D. Vol.9 - Killing Ground (Dark Horse)

+1. Donjon Monsters T.12 - Le Grimoire de l'Inventeur (Delcourt)
+2. Luchadores Five T.1 - La Cité des Hommes Brisés (Les Humanoides Associés)

A 10 legjobb reklámfilm...

... amit filmrendezők követtek el.

Hogy csak a pénzért, vagy egyéb élvezetek miatt állnak néha 1-1 reklámfilm elkészítésének erejéig a multik szolgálatába a sztárrendezők, azt itt most nem fog kiderülni, a The Shiznit viszont összeszedte a 10 legjobbnak tartott műremeket, ez a lista következik most, de teljesen más sorrendben. A gyakorló reklámbuzik számára talán nem fog sok újdonságot tartalmazni, mivelhogy több klasszikus is helyet kapott benne, de az ismétlés és a tudás rokoni kapcsolatát figyelembe véve, ők se fognak rosszul járni. A listán egyébként több kakukktojás is van, többen ugyanis reklámokkal kezdték és csak később tértek át a mozifilmekre. Aki tud jobbat, az jelezze (és linkelje) a kommenteknél.

10. Wes ANDERSON: Amex, My Life, My Card (2006)

Szeretik a népek, ha a színész – vagy itt: a rendező – saját magán poénkodik, Wes Anderson filmje is erre épül. A 2 perces hossz viszont nem szerencsés, aki ráadásul nem vevő a rendező stílusára, az ezt is ugyanúgy erőteljes sznobulásnak fogja tartani, mint a filmjeit.

9. Spike JONZE: Gap, Pardon Our Dust (2005)
 
A megvalósítás nem annyira különleges, az ötlet viszont meglepő: Jonze azzal propagálja a Gap új kollekcióját, hogy a vásárlókkal szétvereti a régit, plusz az egész üzletet. A Gap illetékesei pedig beszopták az ötletet, igaz, csak 1 hónapig ment a reklám.

8. Tony SCOTT: BMW, Beat the Devil (2002)

Nem klasszikus reklám mivel majd 10 perces. 2002-ben a BMW úgy döntött, felkér néhány rendezőt, hogy forgassanak kisfilmeket az autóik köré. A legütősebb mindközül Scott dolgozata lett (pedig John Woo is indult), Clive Owennel és Gary Oldmannel a főszerepben. Aki persze rühelli Scott túlpörgetett stílusát, az ettől is hülyét fog kapni.

7. Michael MANN: Mercedes, Lucky Star (2002)

Mann gyakorlatilag összedobta egy fiktív Mann-film áltrailerét, Benicio Del Toróval a főszerepben. A helyszín természetesen Los Angeles, a kamera HD, a szűrő kék. Nagyon macsó, egyedül a zene túl lágy.

6. David FINCHER: Adidas, Mechanical Legs (2002)

Stílusos, energikus és precíz, igaz, nem túlságosan Fincheres.

5. Guy RITCHIE: Nike, Take it to the Next Level (2008)

Ritchie legjobb munkája a Blöff óta, a védjegyei mondjuk csak korlátozottan vannak benne (a gyors montázsokat azért ide vehetjük), a gengsztereket nehéz lett volna beleilleszteni a sztoriba (habár Vinnie Jones nyugodtan feltűnhetett volna). Hogy milyen lehet  futballsztárnak lenni - ahogy azt a Móricka elképzeli - azt ennél hatásosabban nem lehet bemutatni. Ráadásul cameózik benne Rooney, Materazzi a taplókirály, és a sátán földi helytartója, CR is.

4. Michel GONDRY: Smirnoff, Smarienberg (1998)

A klipjeihez hasonlóan Gondry itt is a perspektívával és a formákkal játszadozik, zseniálisan. A Wachowski-tesók állítólag innen lopták a bullett-time technikát.

3. David LYNCH: Sony, The Third Place (2001)

A Mester természetesen nem tagadja meg magát: elborult zene, bizarr képek, kellemesen szürreális hangulat. A PS2-ből 140 milliót adtak el (legtöbbet a konzolok történetében), gyaníthatóan azért nem csak ennek a reklámnak a hatására.

2. Jonathan GLAZER: Guiness, Surfer (1998)

Az első pár másodpercben még nem világos, hogy a fenébe kerülnek azok a lovak a tengerbe, és mintha szolid homoerotikus beütése is lenne a dolognak, de csak lüktet és lüktet a basszus, jönnek a közelképek, és robban az egész. Ahogy a csend beüt a végén, az hibátlan. Van benne némi Riefenstahl is.

1. Ridley SCOTT: Apple, 1984 (1984)
 
Legendás reklám 1984-ből, 1984 utalásokkal és Szárnyas Fejvadász-hangulatokkal. Csak egyetlenegyszer vetítették a Super Bowl szünetében. Jobb belépőt nem is kívánhattak volna a Macintosh-nak Apple-ék. (Azóta a politikai aktivisták is megremixelték már párszor.)

A Nagy Tagline Poszt

Nemrég ünnepelte a Geekz első születésnapját, ennek aprópóján a szerkesztőség tagjai összegyűjtötték kedvenc tagline-jaikat. Pezsgő és csokitorta helyett ezúton nyújtjuk át olvasóinknak rendhagyó ajándékunkat, amiben bármiféle műfaji, minőség- és időbeli megkötés nélkül válogattuk össze a szívünkhöz legközelebb álló tagline-okat. A poszt végén szavazni is lehet a legjobbra, a kommentekben pedig természetesen jöhetnek a személyes kedvencek.

Hamlet

1. "If adventure has a name it must be Indiana Jones" (Végzet temploma)
2. "Do you like fish? Well, he likes you too..." (Cápa)
3. "When the smoke clears, it just means he's reloading." (Desperado)
4. "Believe it or not - he's the good guy" (Hellboy 2)
5. "You know the name. You know the number." (GoldenEye)

Chavez

1. "Lone wolf and son. The greatest team in the history of mass slaughter." (Shogun Assassin)
2. "Today, I killed my best friend." (Battle Royale)
3. "Ai wa, kanari itai. (Love really hurts.)" (Ichi The Killer)
4. "Sonny Chiba, hired to kill... If his kick doesn't get you... his fatal fist
will!" (Karate Kiba)
5. "If you've got to fight...fight dirty!" (The Street Fighter)
6. "Sonny Chiba, The Streetfighter is back as the meanest, bloodiest, most
violent ass-kicking lung ripping mother yet!" (The Bodyguard)
7. "The one guy you trust to get your back when a whole city's trying to put a
bullet in it." (Brother)

Köbli Norbert

„As the countdown begins for the 21th century there is still one number you can always count on.” (The World is Not Enough, 1999)
„We've always believed we weren't alone in the Universe. On July 4th we'll wish we were.” (Independence Day, 1996)
„Whoever saves one life, saves the world entire.” (Schindler’s List, 1993)
„Part man. Part machine. All cop.” (Robocop, 1987)
„In space no one can hear you scream!” és „This time – it’s war!” (Alien, 1979 és Aliens, 1986)
„Does for rock and roll what "The Sound of Music" did for hills.” (This is Spinal Tap, 1984)
„A long time ago, in a galaxy far, far away...” (Star Wars, 1977)
„A man went looking for America and couldn't find it anywhere!” (Easy Rider, 1969)
"This is Benjamin. He's a little worried about his future.” (The Graduate, 1967)
„Check in. Relax. Take a shower.” (Psycho, 1960)

Ramiz

"Exterminate all rational thought." (Naked Lunch)
"When there's no more room in hell, the dead will walk the earth." (Dawn Of The Dead)
"On every street in every city, there's a nobody who dreams of being a somebody." (Taxi Driver)
"Zombies, guns, and sex, OH MY!!!" (Dellamore Dellamorte)
"No More Mr Nice Guy." (Payback)
"Live by the code. Die by the code." (Ghost Dog)
"You don't assign him to murder cases, You just turn him loose." (Dirty Harry)

Pinkhell

"There are no clean getaways" (Nem vénnek való vidék)
"If Nancy Doesn't Wake Up Screaming She Won't Wake Up At All..." (Rémálom az Elm utcában)
"Trapped in time. Surrounded by evil. Low on gas." (Army of Darkness)
"Protecting the Earth from the scum of the universe." (Men in Black)
"Look up! Look up! (Angels in America)" (Angels in America)

Beyonder

1. „In Heaven Everything Is Fine." (Radírfej / Eraserhead, 1977)
2. „When there's no more room in hell, the dead will walk the earth." (Holtak hajnala / Dawn of the Dead, 1978)
3. "...look closer." (Amerikai szépség / American Beauty, 1999)
4. „The lucky ones die first." (A sziklák szeme / The Hills Have Eyes, 1977; 2006)
5. "I told you... you know nothing about wickedness" (A sanghaji asszony / The Lady From Shanghai, 1948)
6. "Crime is a disease, he's the cure" (Kobra / Cobra, 1986)
7. „Nice planet. We'll take it!" (Támad a Mars! / Mars Attacks!,1996)
8. „She's brown sugar and spice, but if you don't treat her nice, she'll put you on ice!" (Foxy Brown, 1974)
9. "He knows no fear, he knows no danger, he knows nothing" (Johnny English, 2003)
10. „If you see only one movie this year...you ought to get out more often." (Csupasz pisztoly 2½ / The Naked Gun 2½, 1991)

Santito

Bajtai András

1. "There were three men in her life. One to take her... one to love her... and one to kill her." (Once Upon A Time in the West, 1968)
2. "There's only ONE thing wrong with the Davis baby... It's Alive. (It's Alive, 1974)
3. "Why is his head worth one million dollars and the lives of 21 people?" (Bring Me The Head of Alfredo Garcia, 1974)
4. "WANTED. For Assault, Armed Robbery and Committing a Lewd and Immoral Dance with a Chocolate Pudding." (Take The Money and Run, 1969)
5. "No one can eat fifty eggs." (Cool Hand Luke, 1967) 

 (update: A TOP5 tagline magyarul Beyonder kommentjében olvasható.)

Most Waited: EZT A 21 FILMET VÁRJUK LEGJOBBAN 2008-BAN

A cím mindent elárul: ez a lista azt a 21 filmet tartalmazza, amit a leginkább várunk (vagy legalábbis valamelyikünk nagyon vár) a 2008-as felhozatalból. Fontossági sorrendet viszont nem tudunk mondani, ezért inkább abc-sorrendben haladunk.

1. Be Kind Rewind (USA, 2008, r.: Michel Gondry)

Az Álom tudománya után Gondry, aki szabadidejében saját vicces videóit tölti fel a youtube-ra, a VHS-korszaknak, és a korszak legnagyobb filmlegendáinak készül emléket állítani (már a cím is borzongatóan jó...). A történet hőse két videotékás (vajon lesz Clerks-es utalás Randy-re?), Mos Def és Jack Black, akik véletlenül tönkreteszik az összes kazettát, majd a problémát orvosolandó nekiállnak saját maguk leforgatni az elveszett anyagokat. Szellemirtók, Robotzsaru és a többi - lesz itt sokféle klasszikus. Hatalmas flashnek ígérkezik az egész, és míg Gondry vidáman játszadozik a home videók és amatőr filmek stiláris jellegzetességeivel, mi önfeledten nosztalgiázhatunk: "Emlékszel még a régi szép időkre, amikor visszavitel előtt mindig vissza kellett tekerni a kölcsönzött kazettákat, és amikor huszadjára meg akartuk nézni a tévéből felvett Terminátort, azon kellett izgulnunk, hogy a mama nem vette-e rá a szalagra a legutóbbi kabarét?" Röhögjetek ti is jókat az előzetesen.

Tervezett megjelenés: valamikor 2008-ban (USA)

2. Bond 22 (USA, 2008, r.: Marc Forster)

Kutyaarcú Craig visszatér, hogy tovább gyalázza a Bond-mítoszt (WTF?! - a geekstáb többi tagja), vagy ahogy a másik tábor vallja: végre egy tökös, reális 007-es, aki nem szarozik azzal, hogy rázva vagy keverve (Na azért! - a többiek). Bármelyik oldalnak is van igaza (a Casino Royale szerkesztőségünk tagjait is megosztotta), annyi bizonyos, hogy a nagyonbondos (2)007-es évet kihagyva, idénre várható a brit titkosügynök következő kalandja. A történet valamiféle módon az előző film folytatása lesz, de sok konkrétumot még nem lehet tudni. Addig is vessünk egy pillantást Gemma Artertonra, a Bond-lányra: mosolyánál csak Mia Wallace-hoz való hasonlatosságát szeretjük jobban (annál meg csak jelentékeny domborulatait).

Tervezett megjelenés: 2008. 11. 7. (USA)

3. Burn After Reading (USA, 2008, r.: Ethan és Joel Coen)

A No Country For Old Men után újra bizakodással tekintünk bármi elébe, ami a Coen testvérek kezei közül kerül ki, különösen ha ilyen erős a színészgárda (Brad Pitt, George Clooney és John Malkovich... nem rossz). A történet egy volt CIA-ügynök (Malkovich) visszaemlékezéseit tartalmazó lemez körül forog, ami egy testépítő-edző kezébe kerül, ő pedig zsarolni próbálja vele az ügynököt, ezért frankón rá is küldenek egy orgyilkost (Clooney), hogy megoldja a szituációt. Előző filmjük nyomasztó komorságát biztosan oldani fogja a film, de azért néhány groteszk halálnemre számíthatunk. Remélhetőleg a Betörő az albérlőm színvonalát magasan felülmúlja majd a film.

Tervezett megjelenés: valamikor 2008-ban (USA)

4. CJ7 (Hongkong, 2008, r.: Stephen Chow)

Jackie Chan már a múlté: ma Chow a legviccesebb kínai. Utolsó két, hozzánk is eljutott filmjével (Shaolin foci, A pofonok földje) bebizonyította, hogy nem csak a hagyományos komédiázás megy neki, de a CGI-t is tökéletesen tudja agyament poénok gyártására felhasználni. A sztori (Chavezt idézve): Chow egy olyan szegénysorsú apát alakít, akinek még arra sincs pénze, hogy játékot vegyen az adoptált kisfiának. Egyik nap aztán talál valami kacatot a szemétben, amit hazavisz a kölyöknek. A játékról azonban kiderül, hogy az valójában egy földönkívüli szerkezet, és az idegenek is igényt tartanak rá. Egy rövid teaser már a neten.

Tervezett megjelenés: 2008. 01. 31. (Hongkong)

5. Cloverfield / 01-18-08 (USA, 2008, r.: Matt Reeves)

Realisztikus szörnyes katasztrófafilm? Blöff vagy nem blöff? J.J. Abrams producer esetében - lásd: Lost - ezt nem könnyű eldönteni. A trailer nagy hype-ot kapott (a jelenet jó eséllyel indul "a világ legszarabbul végződő bulija" címért), de mást keveset lehet tudni a filmről. Vajon öncélú kézikamerás baromkodás lesz az egész, néhány látványos effekttel megspékelve (a Szabadság-szobor utca közepére csapódó feje már most beleivódott a kollektív vizuális memóriába, még ha nem is egészen eredeti az ezzel való játék), vagy a stílust piedesztálra emelő remekművet üdvözölhetünk? Fene se tudja, de az biztos, hogy kíváncsiak vagyunk rá. (És ne felejtsünk el gratulálni a debil, tökéletesen semmitmondó és szóban, írásban egyaránt használhatatlan dátum-címhez!) Itt a nagy hype-ot kapott előzetes.

Tervezett megjelenés: 2008. 02. 14. (Magyarország)

6. The Curious Case of Benjamin Button (USA, 2008, r.: David Fincher)

A Zodiákus nem váltotta be igazán a hozzá fűzött (erősen túlzó) reményeket, de ettől még a következő Fincher-film bemutatóját is ugyanúgy várjuk. A történet Scott Fitzgerald egy írását dolgozza fel, idősen születő és visszafele öregedő hősét pedig Brad Pitt játssza majd, akinek a különös helyzetből adódóan sokféle bizarr problémával kell szembenéznie. Ha minden igaz, kicsit későbbre helyezték a cselekményt, melyben a Katrina hurrikán is szerepet kap, valamint lenyűgöző CGI effektekről és egy spéci, új motion capture rendszerről rebesgetnek a neten, ami az eddigi példákat (és a faarcú hősöket) látva kevéssé biztató - reménykedjünk, azért a rendező úr féken tartja majd a grafikusokat. Fincher megnyugtatta a novella ismerőit is, hogy csavaros(abb) lesz a lezárás. (A tippem: az utolsó tíz percben totál semmi nem fog történni, a csavar pedig éppen a meglepő fordulat hiánya lesz.) További szereplők: Cate Blanchett és Tilda Swinton.

Tervezett megjelenés: 2008. 11. 26. (USA)

7. The Dark Knight (USA, 2008, r.: Christopher Nolan)

Christopher Nolan Batman-filmje, a Begins! jött, látott és győzött: bár erősen eltért az addigi folytatásoktól, sutba hajítva a valóságtól elrugaszkodott képregény-hangulatot, és egy jóval valószerűbb Gothamot mutatva be, Tim Burton eredetije után mégis az övé az első egységes, komolyan vehető, kiegyensúlyozott film a Denevéremberről. A rajongókat természetesen megosztotta az új szemléletmód, ám a friss vér kétségkívül jót tett a brandnek, mint ahogy a remek színészek is (Christian Bale, Michael Caine,  Liam Neeson a főbb szerepekben). Idén kerül mozikba a következő darab, mely még merészebb, mint elődje, hiszen azt a Jokert fogja szerepeltetni és átértelmezni, aki pedig a Burton-film legerősebb és legkarakteresebb szereplője (nem utolsósorban Nicholsonnak köszönhetően). Nagyot bukhat, nagyot arathat, de egy biztos: kíváncsiak vagyunk rá. Addig is itt az előzetese.

Tervezett megjelenés: 2008. 07. 18. (USA)

8. Death Race (USA, 2008, r.: Paul W. S. Anderson)

Egy hetvenes évekbeli klasszikus remake-je, melynek rendezője a Mortal Kombatot és a Resident Evilt is jegyző P.W.S. Anderson, főszereplője pedig Jason Statham? Éljenek soká a B-filmek!!! Tuti befutó, ilyesmivel szemben ugyanis az előrelátó geek nem támaszt semmilyen kritikus elvárást azon kívül, hogy jól fog szórakozni rajta, az meg remélhetőleg azért meglesz. Végül is mi rossz sülhet ki egy vad, erőszakos autóversenyből, ahol gépfegyverekkel, aknavetőkkel és lángszórókkal felszerelt járgányokkal előzik-irtják egymást a versenyzők?

Tervezett megjelenés: 2008. 09. 26. (USA)

9. Dragonball (USA, 2008, r.: James Wong)

Ez vagy nagyon vicces lesz, vagy csak simán olyan szar, hogy az már jó (reméljük, utóbbi esetben sikeresen átbillen ezen az érzékeny határon). Mindenesetre a puszta tény, hogy Amerikában készül egy (hosszban és ismertségben is) hatalmas japán anime live action verziója, melyben Chow Yun-Fat is szerepel (nem mellesleg a legpoénosabb karakter szerepében: ő alakítja majd a perverz kung-fu mestert, Zseniális Teknőst!!!), önmagában olyan ütős kultúrsokknak ígérkezik, amit egy ízléstelenségére valamit is adó geek nem hagy ki, ha volt gyerekszobája, de a sok repkedésre és energialövésre is kíváncsiak leszünk, valamint a szőkére váltó hajakra. Zseniális Teknős orrvérzős poénjait pedig reméljük, nem hagyják ki (már csak azért sem, mert azok mindig meztelen keblekhez kapcsolódtak). Kámehámeháááá!!!

Tervezett megjelenés: 2008. 08. 15. (USA)

10. The Happening (USA, 2008, r.: Night Shyamalan)

Úgy látszik, megint divatba jönnek a világvége-filmek, mi pedig vevők vagyunk a témára. Shyamalan változó minőségű, a nézőket gyakran erősen megosztó, de mindenképpen érdekes filmeket készít, a Hatodik érzék óta mindenesetre még jó néhány filmre van hitele. Az újonnan felkapott Mark Wahlberg játssza majd a főszerepet, és reméljük kevesebb pátosszal menti meg a világot, mint az I Am Legendben Will Smith. Az igényesebb CGI effektekben is erősen reménykedünk, annál is inkább, mert itt nem lesznek szörnyek, csak bekattanó emberek, akik öngyilkosságot követnek el.

Tervezett megjelenés: 2008. 06. 13. (USA)

11. Hellboy 2: The Golden Army (USA, 2008, r.: Guillermo Del Toro)

Del Toro filmjét (bármelyik filmjét) akkor is epedve várnánk, ha nem nálunk forgatta volna le, így viszont duplán örömködhetünk. A Pokolfajzat első részére tulajdonképpen semmi panaszunk nem lehetett, a képregényfeldolgozások átlagos színvonalát jócskán megugrotta, főleg ami a vizualitást és a hangulatot illeti. Ennek megfelelően a folytatástól sem várunk semmi mást, csupán látványos horrorakciókat, melodrámába hajló érzelmeket és bizarrnál bizarrabb, deltorósan kidolgozott kreatúrákat. Ha van film, amiben 99%, hogy nem fogunk csalódni, az - ismerve a Maestro precizitását - ez. Van trailer is.

Tervezett megjelenés: 2008. 07. 11. (USA)

12. Idiots And Angels (USA, 2008, r.: Bill Plympton)

Az animációs filmek szerelmesei Bill Plympton egész estés filmjére fenhetik mind az összes fogukat, legutóbbi ilyen jellegű munkája ugyanis (Hair High) határozottan kellemesre sikeredett (és akkor az azt megelőző Mutant Aliens-ről még nem is beszéltünk). A történet bizalomgerjesztő: egy önző, bunkó férfinak angyalszárnyai nőnek és legnagyobb felháborodására kénytelen jókat cselekedni. Az Anilogue-os Bill Plympton-workshop alkalmával egy-két részletet már megnézhettek az érdeklődők belőle, reméljük, hogy a Lynch ihletésű filmet moziban is láthatjuk majd idehaza, ha máshol nem is, a Titanic filmfesztivál (vagy a következő Anilogue) alkalmával. (Soha sem láttál még Plympton-filmet? Akkor nézd meg a 25 módszer a leszokásra című bizarr agymenését!)

Tervezett megjelenés: valamikor 2008-ban (USA)

13. Indiana Jones and the Kingdom Of the Crystal Skull (USA, 2008, r.:  Spielberg)

Harrison Ford azon színészek közé tartozott, akik tudtak méltósággal öregedni, és egy-két kínosabb akciószerepet kivéve megtalálta a korához illő (vagy még arcpirulás nélkül elfogadható) szerepet. A kérdés csak az, hogy vissza tud-e bújni Dr Jones bőrébe (második) legnagyobb szerepének kedvéért, hogy leforgasson egy nézhető kalandfilmet, ahol esetleg még azt is elismerik őszintén és egy kicsit talán önironikusan, hogy Indy bizony megöregedett, vagy ragaszkodnak a "régi Indyhez". Utóbbi esetben félő, hogy nagyon ki fog lógni a lóláb a dublőrös-CGI-s akciójelenetek alól, és jó eséllyel ugyanolyan hiteltelen és izzadtságszagú lesz a végeredmény, mint a Die Hard 4. esetében.
Tervezett megjelenés: valamikor 2008-ban (USA)

14. Rambo (USA, 2008, r.: Sylvester Stallone)

Hát mit lehet erről még mondani? Rambo visszatér és széjjelbassza a gaz ellent! El lehet felejteni a mesterlövészeket meg a közel-keleti hadszíntér városi harcait: a dzsungelben vagyunk újra, ahol hősünk machetével darabol, autóra szerelt géppuskával "közelharcol", íjjal vadászik és remélhetőleg azért megkettyinti Dexter barátnőjét, akarom mondani a szőke hősnőt. "Ölni annyi, mint lélegezni..." - ez tökös lesz, kemény lesz, most tényleg csak a gyilok érdekel minket! A trailer alapján nem fogunk csalódni benne, akármilyen gyenge is lesz minden egyéb része, ha az akciójelenetek közé nem tesznek sok üresjáratot, már tuti a móka. Van puhány amerikai trailer is, de mi a zaftos német előzetest szeretjük.

Tervezett magyar megjelenés: 2008. 02. 07.

15. Righteous Kill (USA, 2008, r.: Jon Avnet)

Al Pacino, Robert De Niro és Martin Scorsese (!) egy filmben, de ott van még John Leguizamo, Brian Dennehy és Donnie Wahlberg is, na meg Carla Gugino. Hogy mi a sztori? Ezek után nem mindegy? Na jó: két veterán New York-i zsaru egy költői vénával megáldott sorozatgyilkost üldöz, aki a helyszínen hagyott (és költött) verseiben örökíti meg aktuális mészárlásait. Bármennyire hihetetlen, de ez egy független produkció, egy ahhoz képest relatíve nagy büdzsével (60 millió dollár). Örülünk a két zseni újabb (még csak második) közös filmjének (az első ugyebár a Szemtől szemben volt), de azért reméljük a pénzből jutott a forgatókönyvírónak is. Csak az felfoghatatlan, hogy a csukott szájjal rappelés világbajnoka, 50 Cent hogy a fenébe kerülhetett be egy ilyen jó társaságba? Vegyük ez baljós előjelnek? Itt a szintén nem túl bíztató teaser.

Tervezett megjelenés: 2008 nyara

16. Rocknrolla (USA, 2008, r.: Guy Ritchie)

Ritchie-ről még mindig nem tudni, hogy csak egy "one (illetve two) shot"-zseni, aki a Ravasz, az agy...-ban kitalált valami különleges, nagyon angol, pörgős, klipszerű, némileg Tarantinoéra is hasonlító stílust, és a Blöffel már csak ezt vitte tovább, kevesebb új ötlettel, de attól függetlenül egy baromi élvezetes eredményt produkálva, vagy tényleg tehetséges rendező, aki egyelőre nem találja a helyét, de előbb-utóbb prezentál nekünk egy újabb übercool alapvetést. A Rocknrollával mindenesetre megpróbál visszatérni a már bevált gengszter-tematikához, Jason Statham helyett viszont Gerard Butler fog a főszerepben keménykedni (hell yeah!), míg a női fő(?)szerepet a mostanában (sajnos) nem túl aktív Thandie Newton alakítja, de az eye-candy faktort az új Bond lány, Gemma Arterton is erősíti. Ha a végeredmény csak fele olyan jó lesz, mint a Ravasz, az agy..., már elégedettek leszünk, de persze az lenne az igazi, ha önismétlés helyett tovább tudna lépni Mr Madonna.

Tervezett megjelenés: 2008 10. 3. (USA)

17. The Signal (USA, 2007, r.: David Bruckner, Dan Bush)
 
PRO: Mindenki egymást gyilkolja az utcákon! Káosz, összeomló civilizáció, zaftos halálnemek, groteszk helyzetek jönnek sorban, a zene pedig furcsa, nem a brutalitást fokozza, másra utal... talán még mélyebb mondanivaló is fér az érdekes történet mögé? --- KONTRA: Egy furcsa, értelmetlen jel a tévén, amitől mindenki bekattan? Milyen hülyeség ez már? Újabb zombifilm-klón várható, erőltetettnek tűnő sztorival, ráadásul zúzós metál nélkül - és a még szájbarágós mondanivaló réme is fenyeget!
Egyszóval van rá esély, hogy pocsék és unalmas mozi, de ugyanígy az év legokosabb horrorja is lehet - én mindenesetre régóta várom.

Tervezett megjelenés: 2007-ben fesztiválokon bemutatták, mozibemutató: ismeretlen.

18. Sukiyaki Western Django (Japán, 2007, r.: Takashi Miike)

Miike legújabb őrültsége, mely már a címével megmelengeti a filmgeekek szívét. Ugyan 2007-ben jött ki, de mivel se Amerikában, se nálunk, se az interneten nem lehetett megnézni még, ezért itt a helye. A történelmi Japánba helyezett western-sztori kellően érdekes kiindulópont, ebből sokféle történet kerekedhet, de hogy Miike vajon válogatott perverzióit fogja-e kiélni, vagy másik kedvenc szokásának hódolva, egy egyszerű, de élvezetes és közönségbarát filmet tesz-e le az asztalra, az majd csak a tisztességes minőségű ripek megjelenése után dönthetjük el (ezt ugyanis sajnos tuti nem fogják bemutatni nálunk). Bónusz: Mr Tarantino is kameózik a filmben, így borulva le a nippon kolléga zsenialitása előtt. Itt tudjátok megnézni a trailert!

Tervezett megjelenés: 2008-ban valamikor, Japánban már 2007-ben kijött.

19. There Will Be Blood (USA, 2007, r.: Paul Thomas Anderson)

Olaj... fekete arany, amiben hatalmas pénz van, volt, lesz. Nem, nem a Dallas mozifilmről van szó: a There Will Be Blood Kaliforniában játszódik, ahol egy ezüstbányász (Daniel Day-Louis) igazi amerikai self-made man módjára gazdag olajcsászárrá válik. A gazdagság és az olajkút azonban sokféle problémát vet fel, és az emberek ölni kezdik egymást (a cím legalábbis ezt sugallja). A rendezői székben Paul Thomas Anderson ült (Magnolia, Boogie Nights), aki valószínűleg elégedett vigyorral figyeli, hogy a film az imdb-n 4000+ szavazattal, 9.1/10 ponttal máris a 41. helyre került a toplistán. Az előzetese biztató.

Tervezett megjelenés: 2008 2. 28. (Magyar cím: Vérző olaj...)

20. Trailer Trash (USA, 2008, r.: Eli Roth)

PRO: Ez a faszi megállíthatatlan! A két Hostel után most valami még őrültebbet vett a fejébe: a Grindhouse-beli kamu trailerek ötletén felbuzdulva (melyekből nem mellesleg a Thanksgiving címűt ő írta és rendezte) egy egész estés filmet fog e furcsa műfajnak szentelni. A nemlétező filmeknek megvan az az előnyük, hogy nincs történetük, amihez igazodni kéne, így tehát bármekkora baromságot, durvulást, látványos és zaftos őrültséget bele lehet majd tenni az előzetesekbe, sőt pont ez a legnagyobb elvárás velük szemben. Mivel az egész Grindhouse-projekt legjobb pillanatai a trailerek voltak, főleg a Don't! és a Machete (utóbbiból a "They just fucked with the wrong Mexican!" mondat már most szállóigévé vált), könnyen lehet, hogy az év egyik legélvezetesebb filmélményével lesz dolgunk. (A "trailer trash" kifejezés egyébként életüket lakókocsikban leélő embereket jelent az amerikai szlengben.) --- KONTRA: Egy egész film csak trélerekből? Dögunalom lesz. És különben is: miért nem csinál valami eredetit inkább ez a Roth gyerek?! (Ps. Reméljük mindenki vágja, kit imitál a képen az Eli gyerek.)

Tervezett megjelenés: 2008. 08. 22.

21. Zack And Miri Make A Porno (USA, 2008, Kevin Smith)

Zacket és Mirit régi barátság fűzi össze, kapcsolatuk tiszta és őszinte. Aztán kitalálják, hogy pénzügyi gondjaikat pornófilmkészítéssel fogják megoldani, amiben az egyszerűség és a spórolás kedvéért ők játsszák a főszerepet. Talán nem is kell mondani: Kevin Smith agyából pattant ki ez a síkosított sztori. Így az már biztos, hogy sokat fognak káromkodni, ettől eltekintve viszont bármilyen végeredmény lehetséges. Vajon megjelenésében véletlenül sem, mondanivalójában viszont nagyon is finom film lesz a Zack And Miri, mint a Clerks (nálunk: Shop Stop), esetleg kicsit sok ízléstelen poénnal és kiszámított lelkizéssel, mint a Chasing Amy (nálunk: Comic Strip), vagy egy alapvetően könnyedebb komédiát láthatunk majd gegekkel telipakolva, mint a Jay és Néma Bob visszavág vagy a Mallrats (nálunk: Shop Show)? Azért reméljük, Elizabeth Banks megvillantja majd cickóit, romantika ide vagy oda, valamint - kicsit más jellegű fanservice-ként - Jay és Néma Bob is felbukkanhatna pár poén erejéig. A filmet még csak most kezdik el forgatni, tehát nem tudni, hogy pontosan mikorra lesz kész.

Tervezett megjelenés: valamikor 2008-ban.

Az összeállításban segédkezett és a "más véleményeket" képviselte: Beyonder.