könyvkritika

Vissza a jövőbe
2015. szeptember 23.
2015. szeptember 19.
2015. szeptember 14.
2015. augusztus 29.
2015. augusztus 24.
2015. augusztus 2.
2015. július 8.
2015. július 6.
2015. július 2.
2015. június 21.
2015. június 19.
2015. június 10.
2015. május 26.
2015. május 23.
2015. május 13.
2015. május 7.
2015. május 5.
2015. április 28.
2015. április 25.
2015. április 22.
2015. április 5.
2015. április 2.
2015. március 24.
2015. március 22.
2015. március 16.
2015. március 7.
2015. február 28.
2015. február 21.
2015. február 18.
2015. február 13.
2015. február 3.
2015. január 27.
2015. január 20.
2014. december 7.
2014. november 15.
2014. október 30.
2014. október 27.
2014. október 16.
2014. szeptember 19.
2014. szeptember 10.
2014. augusztus 12.
2014. augusztus 2.
2014. július 21.
2014. július 9.
2014. július 2.
2014. június 23.
2014. június 21.
2014. május 10.
2014. február 24.

A felfedező

james_smythe_a_felfedezo.jpgEnnek a könyvnek hat szereplője van, és mind a hat jól meg is hal, beleértve magát a narrátort is.

Upsz. Bocs a spoilerért. :(((

Valójában persze nem lőttem le semmi poént, James Smythe ugyanis ezzel a mondattal indítja regényét:

„Amikor felfogtam, hogy sohasem fogok hazajutni – amikor egyedül én maradtam a legénységből, a többieket a sztáziságyukba dugtam, mint merev, vákuumcsomagolású akciófigurákat –, az első dolgom volt összeírni mindenkit, akit sohasem látok többé, hogy dagonyázhassak a tudatban, hogy pancsolhassak a hiányukban, ameddig csak tudok.”

A főszereplő-narrátor, Cormac Easton ettől még akár életben is maradhatna valamilyen csoda folytán, de az 50. oldal tájékén bekapcsolja az űrhajó önmegsemmisítő funkcióját, onnantól pedig végképp nincs visszaút. A második rész elején aztán hősünk, mintha mi sem történt volna, felébred az űrhajón. A többiek ott fekszenek a sztáziságyaikban, de nem halottak, csak alszanak. És ott fekszik Cormac Easton is. A másik, vagyis a mi Cormacünk, aki már átélte az űrhajó pusztulását, az első sokkból magához térve rádöbben, hogy valamiképpen visszaugrott az időben az utazás kezdetéhez, ahhoz a pillanathoz, amikor az Ishiguro legénysége felébred a sztázisból. Határozottan nem szellem alakban van jelen, hanem a maga fizikai valójában; testén ott vannak az utazás közben szerzett sérüléseinek mementói. De nem akarja (meri) felfedni magát, inkább elbújik és – szó szerint – a színfalak mögül nézi végig azt, amit az események résztvevőjeként egyszer már átélt.

A felfedező kapcsán indokoltan lehetne emlegetni a Gravitációt (lásd: kozmikus magány), a Holdat (lásd: az identitás alapjainak megkérdőjelezése) vagy a Solarist (lásd: küzdelem a feldolgozatlan traumákkal), elsőként még is egy sorozatot kell idecitálni. A témáját illetően a Lost csak áttételesen kapcsolódik James Smythe regényéhez, abban viszont nagyon is hasonlítanak egymásra – az időutazós szálon kívül –, hogy mindkettőben a történetmesélés trükkjei jelentik a legnagyobb attrakciót. J.J. Abrams sorozatának az volt a legravaszabb húzása, hogy az expozícióit (vagyis az alaphelyzet és a szereplők bemutatását) a flashbackek és később a flashforwardok segítségével a végtelenségig nyújtotta.Egy idő után persze nyilvánvalóvá vált, hogy az epizód végi csavarok és a WTF-pillanatok merőben l’art pour l’art jellegűek, és az íróknak fogalmuk sincs, hova akarnak kilyukadni. Az információk kreatív adagolása Smythe-nek is nagyon megy, rá viszont nem lehet azt mondani, hogy öncélúan, hatásvadász módon zsonglőrködik a dramaturgiával és a karakterekkel.

Kezdjük ott, hogy A felfedező, az 50. oldalon bekövetkező mindfuck-fordulat ellenére sem egy túlbonyolított, követhetetlen regény. Az önálló novellának is beillő első részben Smythe szimplán csak elmesélteti a főhőssel az expedíció történetét. Az újságíró-asztronauta először felsorolja, hogy ki hogyan halt meg, aztán precízen, naplószerűen rögzíti a tényeket, az üzemanyag fogyását, az elkerülhetetlen vég közeledését. Közben a szerencsétlenül járt utastársakról, és az otthon hagyott feleségéről is bevillan neki egy-egy kép, de ezek a figurák itt még megmaradnak sablonos mellékalakoknak, és Cormac karaktere se mélyül el különösebben.

A második felvonásban aztán a papírmasé figurák elkezdenek szép lassan megtelni élettel, ahogy a halálból visszatért (?) és az űrhajó falaiban bujkáló Cormac még jobban elmerül a saját emlékeiben, és felidézi az expedíció kezdeteit, a felkészülés hónapjait is. (Ezen a ponton kapunk némi, többnyire találó társadalom- és médiakritikát is.) Kívülről természetesen máshogy – szó szerint más perspektívából – látja az egyszer már átélt eseményeket. Ennek van egy praktikus folyománya: fokozatosan összeáll benne a kép és kiderül, hogy miért haláloztak el utastársai. De nem csak a többieket, hanem 1. Cormacet, vagyis saját magát is figyeli, ami nem csak a helyzet abszurditása miatt letaglózó élmény, de azért is, mert újra és újra szembesülni kénytelen azzal, hogy emlékei mennyire nincsenek összhangban azzal, ahogy kívülről látja a történéseket. Csak most, utólag érti meg, hogy mi volt a motivációja, miért tartotta annyira fontosnak az expedíciót, hogy lemondjon érte mindenről, beleértve az egyetlen, valódi emberi kapcsolatát.

A felfedező tehát, nem meglepő módon, egy belső utazásról szól, mint minden olyan jó sci-fi, amelyben nem a technika, hanem az ember a főszereplő. Cormac olyan helyzetbe kerül, hogy nem tud nem szembenézni saját félelmeivel és szorongásaival, az önanalizáláson, az emlékekben való vájkáláson kívül pedig másra nincs is lehetősége. A felfedező így aztán legalább annyira lélektani (mono)dráma, mint sci-fi, miközben, Smythe könnyed stílusának és dramaturgiai érzékének köszönhetően, izgalmasabb, mint egy akcióthriller.

2014. február 5.

Mark Lawrence: Tövisek császára

tovisek-csaszara.jpg„Mind megöltem, drága asszonyom, a legkisebb gyerektől a legvénebb boszorkáig, és három szekercét csorbítottam ki, mire szétvagdostam a hullájukat. Én Ancrathi Jorg vagyok. Tízezret égettem hamuvá Gellethben, és azt se tartottam túl soknak.”

Jorg király hét királyság uraként sem hajlandó megállapodni, nemhogy megszelídülni, különösen miután pápai bérgyilkos érkezik, hogy vérbe fojtsa éppen csak megszületett kisfiát. Nyughatatlan lelke a Pokol tüze és a Mennyek udvara között táncol, hiszen a császári trónusra lépve lehetőséget kaphat arra, hogy az emberiség maradékának megmentésével megváltást nyerjen. Már ha nem köpne a túlvilági létre és egy fabatkát is adna a bűnök mocskában fetrengő, esendő tömegek hitvány életéért. A kis Jorg hosszú utat tett meg idáig, és céljai látszólag húsz évesen sem változtak meg: puszta kezével kiszorítani az életet végletekig gyűlölt apjából, és felülni a császári trónusra. Az antihős ugyan az évek során sokat tanult, finomra, többdimenziósra csiszolódott, mint egy homályos, hibás gyémánt, de önmagát nem tagadhatta meg. Vajon elvárhatja-e bárki is egy önmagát mindenki más elé helyező szociopatától, hogy bárkit is megmentsen? Az önfeláldozás a bolondok és szentek sajátja, az előbbiekből túl sok van, az utóbbiakból túl kevés, Jorg pedig a legnagyobb jóindulattal sem sorolható egyik kategóriába sem.

A Széthullott birodalom trilógia harmadik kötete a kinyilatkoztatások és a revelációk könyve. Na nem bibliai értelemben, hiszen az Egyház az Ezernyi Napvillanás Napja után éppúgy vakon tapogatózik az univerzum működését illetően, mint a feudális jellegű középkorba süllyedt világ többi része, szemben Jorggal, akinek az események forgatagának középpontjában megadatik, hogy a színfalak mögé pillanthasson. A mágia működésének titka, a valóság manipulálásának nyitja az eredője mindazon eseményeknek, amelyek a Százak Háborúját a Birodalom egyesítésének kerékkötőjévé tették. A múlt szellemei titkos háborút vívnak a történelem folyójának felszíne alatt, hogy befejezhessék, amit egykor elkezdtek, és végre eltöröljék a nem csak önmagukra veszélyes, de a létezés szerkezetét az eresztékei mentén szétfeszegetni próbáló, kártékony embereket a Föld színéről. A tétek megemelkedtek hát, és így már nem csak Jorg, de az egész emberiség álmainak elérése forog kockán.

Lawrence továbbra is nagyon ügyesen, két idősíkot és két nézőpontot váltogatva meséli el egyrészt a bajtársait (na jó, szedett-vedett rablócsürhéjét) hátrahagyó Jorg Délre tett zarándokútját, melynek során teljesen kitárul a világ, ahogy a kötetek elején szereplő térképek is egyre nagyobb léptékűek, átfogóbbak lesznek, akárha csak a Fexler Brews által kapott nézőkarikát használnánk, másrészt az öt évvel későbbi császárválasztás intrikákkal tarkított és gyilkosságokkal szegélyezett utazását. A Holt Király mindeközben nem tétlenkedik, miután elfoglalta a Vízbefúlt-szigeteket, nyílt háborút indít a többi királyság ellen, kinyilvánítva igényét a császári trónra. A négyévente megtartott és mindeddig eredménytelen vyene-i kongresszus szabályai szerint választott követe a korábbról már megismert Chella, a nekromanta, aki már többször is sikertelenül tört Jorg életére és aki most az Arany Őrség oltalma alatt, fekete hintóban tart a császárválasztás helyszínére. Az egykor vad és zabolátlan hercegfiúnak így most minden tapasztalatát, a vándorútjai során felszedett tudását és szövetségeseinek sorát kell csatarendbe állítania, hogy elkerülhesse a merényleteket, a politikai buktatókat és megóvhassa a családját a császári cím felé vezető úton.

Az első kötet kapcsán sokan kritizálták a szerintük kevéssé hiteles, felnőtt fejjel, hidegen és mindenféle erkölcsi gátlás nélkül gondolkodó tizennégy éves főhőst, de a harmadik kötetre világossá válik, hogy ez szerzői szándék volt: az ebből az origóból elinduló jellemfejlődés gyönyörű és részletesen kidolgozott ívet ír le, hogy egy igazán jelentőségteljes, katartikus végkifejletbe vezessen el minket. A választott egyes szám első személyű elbeszélésmód ebből adódóan nagyon is céltudatos volt, hiszen ugyanolyan fontos, hogy mi játszódik le Jorg fejében, mint hogy mi történik azon kívül: nem csak Jorg változtatja meg maga körül a világot, hanem a világ is hatással van reá. Nagyon személyes megváltástörténet ez, mely rendkívül ügyesen adagolja, pontosabban rejti el az érzelmeket, amelyek működőképessé és emlékezetessé teszik Jorg végső döntését, mely egyúttal egy világ történelmén is örökre nyomot hagy.

Nem tagadom, amellett, hogy a Tövisek császára valóban rendkívül kellemes olvasmány, a legnagyobb benyomást a magyar fordítás ritka magas színvonala mellett mégis az tette rám, hogy Lawrence nagyon fegyelmezetten, mi több, acélos elszántsággal törekedett arra, hogy egy lezárt, kerek egészt alkotó művet tegyen le az asztalra. Gerinc kell hozzá, hogy ne csábuljon el az ember a soha be nem fejezett vagy celluloidba fulladó, ámde fenemód jövedelmező ösvények felé, márpedig a sikerből adódóan erre igazán lett volna alkalma. Az erről alkotott, igen markáns véleményét egy utószóban velünk is megosztja és én minden szavával egyetértek. Emelem tehát kalapom mind Lawrence, mind Jorg hősies önfeláldozása előtt és úgy intek búcsút a Széthullott, majd Egyesített Birodalom lakóinak: ez egy szép és tartalmas utazás volt. Köszönöm nektek!

Az előző két kötetről itt (Tövisek hercege) és itt (Tövisek királya) írtunk.

Tovább a múltba